Skip to content

Nemere István – Ember és Univerzum (PDF átirat)

Találatok: 39

278

Cover

Table of Contents

Első fejezet HOL ÉLÜNK?

Második fejezet MI VAGYUNK AZ UNIVERZUM!

Harmadik fejezet ISTEN ÉS UNIVERZUM

Negyedik fejezet KEZDETBEN VALA AZ IDŐ… VAGY NEM?

Ötödik fejezet ÉLET ÉS ÉRTELEM

Hatodik fejezet ALTERNATÍV VILÁGOK – HÁNY FÖLD VAN?

Hetedik fejezet PULZÁL VAGY NEM PULZÁL?

Nyolcadik fejezet UNIVERZÁLIS CIVILIZÁCIÓK

Kilencedik fejezet A DINAMIKUS UNIVERZUM VÁLTOZÁSAI

Tizedik fejezet UNIVERZUM ÉS MEGISMERÉS

Tizenegyedik fejezet MIÉRT?

Irodalomjegyzék

Ember és Univerzum

 

Nemere István

Adamo Books (2021 júl)

 

 

Címke: Kozmológia, ismeretterjesztő

 Kozmológiattt ismeretterjesztőttt  

VIGYÁZAT! Veszélyes olvasmány: gondolkodásra ösztönöz! A szerző majdnem 50 évig tervezte a megírását, most végre elkészült. Tudnia kell, hogy ez a mű ÖNRŐL is szól, benne vannak ön és utódai, és azok a milliárdok, akik még meg sem születtek. A Mindenség könyve ez, lapjain a múlt, a jelen és a jövő szédítő perspektívái tárulnak fel. Egymásba folyó Univerzumok, világok kezdetei és végei, százmilliárd évek története. Hogyan látja mindezt a tudomány és hogyan a szerző? A tudásuk révén istenné változó emberekről, idegen civilizációkról, világok találkozásairól, időtlen idők félelmetes eseményeiről olvashat. Legyen kíváncsi és bátor, lásson neki! De vigyázzon! Ha hétfőn kezdi, kedden és szerdán már másképpen fog érezni, csütörtökön és pénteken másképpen fog gondolkodni, a hét végére talán már egészen más emberré lesz, miután megismerkedett a világok világaival, a végtelen Univerzumok titkaival.

 

Nemere István

 

Ember és Univerzum

 

 

EMBER ÉS UNIVERZUM

 

A szerző figyelmeztetése

 

Majdnem ötven éve írom ezt a könyvet – fejben. Ennyi ideje szeretném eljuttatni efféle gondolataimat az olvasóknak. Nem vagyok annyira beképzelt, hogy azt higgyem: ezzel egy új világ alapjait vetem meg. Ám abban bízom, hogy akik elolvassák fejtegetéseimet, azok megváltoznak. Amint elérnek a mű utolsó lapjára, és becsukják a könyvet, már nem ugyanazok lesznek, akik elkezdték az elején, ennél a „figyelmeztetésnél”. Mert ez bizony intés: csak az vállalkozzon a könyv elolvasására, aki készen áll arra, hogy befogadjon nagyon új gondolatokat. Aki valósággal vágyik arra, hogy megismerje, mi történik a Világmindenségben. Akiben már egyszer-többször megszületett a kérdés: lehet, hogy ez itt körülöttünk valami egészen más, mint aminek eddig hittem? Más, mint ahogyan azt nekünk bemutatták az iskolában, egyetemen, és másutt?

Lehet, hogy ez a világ bonyolult, mégis egyszerűbb, mint hittük? Lehet, hogy mivel részei vagyunk az Univerzumnak, életében és működésében lehet vagy van valami „szavunk”, jelentőségünk, lehetőségünk arra, hogy a benne zajló folyamatokon, és így a saját sorsunkon is változtassunk? Mit mond a tudomány, mit néhány lázadó elme? Hány „mindenség” van, és azok hogyan kapcsolódnak egymásba? Mi lesz az emberiség sorsa ezer vagy százezer, vagy milliárd év múlva? Hová fejlődünk, meddig, milyen irányba, és lesz-e végső menekülésünk?

Soha még ennyi kérdőjel nem volt egyik könyvemben sem. Sehol ennyi „vad” gondolat, vakmerő ötlet, bátor feltételezés és a megszokottakkal szembemenő merész állítás nem jelent meg.

Kalandra vágynak? Az elme és a tudás kalandjaira? Jöjjenek velem!

 

Első fejezet

HOL ÉLÜNK?

 

„Csak a Mindenség – vagy semmi!”

(H. G. Wells, író.)

 

Igazából elmondhatatlan. Most leírom, és még jó néhányszor olvashatják majd a könyv más helyein, hogy egy kétszeresen végtelen térben élünk. Egyfelől ez a térség végtelen a térben, azaz nincs vége sehol, mindenre kiterjed, a szó legteljesebb értelmében minden benne van, ennek a térnek nincsenek határai, korlátai, ez maga a végtelenség. Nem csak nehéz ezt elképzelni, de jelen tudásunkkal fölvértezve nem is tudjuk felfogni, még kevésbé megérteni. Van itt valami, aminek részei vagyunk és benne élünk – és ennek a dolognak egyszerűen nincs vége…

Az Univerzum másik végtelensége: az idő. Ennek nincs kezdete, aminthogy nincsen vége sem. Ahogyan a végtelen téren kívül nincsen semmi, úgy ez az idő is végtelen. Nem volt és nem is lehetett kezdőpontja, egy bizonyos „nulla óra nulla perc”, amikor valami elindult. Az ősrobbanás kapcsán majd lesz még erről szó. Most csak annyit, hogy a kétszeresen végtelen világegyetemnek nem volt (mert nem is lehetett) kezdete, aminthogy nem lesz majd vége sem.

A végtelen térség méreteit elképzelni is nehéz, illetve lehetetlen. Ezért egyelőre fókuszáljunk egy közelebbi, mondhatni „kis” térségre, arra a galaxisra, amelyben élünk („Tejút”). Senki sem szereti a nagy, sőt túl nagy számokat (ha vannak ilyenek…), de hát kozmikus méretekben kell gondolkodnunk. Egy csillagász mondta egyszer, hogy aki erre a szakmára adja a fejét, hamar elfelejtheti a „kilométer” nevű mértékegységet, számoljon inkább fényévekben, ott is jó, ha tíz meg százezres nagyságrendeket alkalmaz.

Mindenesetre szokjunk hozzá, hogy iszonyatosan nagy távolságokról beszélünk, még ha szűkebb kozmikus hazánkról van is szó. A könnyebb elképzelhetőség kedvéért nézzünk inkább arányokat, amelyeket földi eszünkkel még könnyen felfoghatunk. Ha minden csillagászati távolságot, méretet százmilliószorosra kicsinyítünk, akkor a Föld egy narancs méretű gömb lenne egy 12 méter átmérőjű Nap mellett. A rendszer legtávolabbi tagja, a nemrégen bolygóból lefokozott Pluto pedig ettől a Naptól… majdnem 600 kilométerre keringene! A Hold a Földtől mindössze 3,5 centiméterre lenne, a Föld, azaz a narancs körül keringő űrállomások, műholdak pedig maximum 5 milliméterrel a narancsbőr-földfelszín fölött keringenének. És akkor még mindig csak a Naprendszerről beszéltünk, amely egy ágas-bogas galaxis egyik karjának vége felé helyezkedik el, és eszméletlenül sok nullát kellene leírnunk ahhoz, hogy egy kicsit is érzékeltessük számszerűen az itt létező távolságokat. És akkor hol vannak még ennek a galaxisnak az egyéb méretei?

Természetesen az idővel sem jobb a helyzet. Carl Sagan, a már elhunyt, a maga idejében igen neves csillagász és tudományos tévésztár jól fogta meg a dolgot, amikor leírta: ha a Nagy Bumm („Big Bang”, vagyis az Ősrobbanás) kezdetétől számítva a máig eltelt időt egyetlen földi, naptári évnek vesszük, ez a kozmikus kronológia is nagy meglepetéseket tartogat számunkra. A Világegyetemnek az a „megtestesülése”, amiben most élünk. és amit mi Univerzumnak nevezünk (mellesleg hibásan, de erről majd később) kereken számolva 15 milliárd (a legújabb, 2021-es mérések szerint viszont 13,7 milliárd) évvel ezelőtt keletkezett. Nos, Sagan úgy ábrázolta a dolgot, hogy a Föld történetének minden egymilliárd éves szakasza ebben a sajátos naptárban 24 napot jelent. Egy másodperc pedig 475 évnek, azaz 475 „valódi Nap körüli fordulatnak” felel meg.

Ebben a naptárban január 1-e természetesen a Nagy Bumm, minden kezdetek kezdete. Eltelik egy kis idő, míg május 1-én már látható a Tejút keletkezése. A mi Naprendszerünk csak szeptember 9-én bukkan fel, de 5 „nappal” később, szeptember 14-én a Föld is kialakul. Az élet kezdte a Földön már szeptember 25-én megindul. De csak október 12-én alakulnak ki a legrégibb kőzetek a Földön. Október 9-én találkozunk először baktériumokkal, kék és zöld algákkal. Más mikroorganizmusok november 1-én jelennek meg. November 12-én már láthatunk fotoszintetizáló növényeket. Az első sejtmaggal rendelkező sejtek november 15-én bukkannak fel… Mindezt persze megközelítőleg kell érteni, ez a naptár még ezen a skálán sem lehet „percre pontos”.

De nézzük csak meg e naptár végét is! A folytatásban, az „éves” naptárban a földi élet csak december közepén kezd megjelenni. December 17. és 22. között jelennek meg a növények és a rovarok. December 23-án megjelennek az első fák és a hüllők („karbon-kor”). 24-én bukkannak fel a dinoszauruszok, 26-án lehetne látni az első emlősöket, 27-én már madarakat is. December 28-án már vannak virágok, viszont kihalnak a dinoszauruszok. 29-én már cetfélék úszkálnak a tengerekben, a szárazföldön pedig az első főemlősökkel találkozhatnánk. 30-án következik be a homloklebeny korai evolúciója a főemlősök agyában. Már feltűnnek az első emberszabásúak, és élnek még az óriás emlősök, akiknek ez a virágkoruk.

És láss csodát: december 31-én megjelenik az első ember is! Ami pedig ennek az egész „valaminek” a keletkezését, kezdetét illeti, a kozmológia szinte minden nagyobb elméje a közelmúltban és manapság is amellett teszi le a garast, hogy egykoron a végtelen űr egy bizonyos pontján (végső soron mindegy, hol történt) az összes akkor létező anyag egy tömbben volt jelen, összetömörülve mérhetetlen nagy nyomáson, hőmérsékleten és sűrűségben, majd mindez egyszer csak felrobbant, és a részek előbb gázokból alakultak szilárd anyagokká, majd a folyamatosan iszonyatos sebességgel száguldó anyag szétszóródva minden irányban elkezdett összeállni, formálódni. Így lettek a csillagok, bolygók, holdak, stb. És ezek egy-egy galaxisban tömörültek össze (a miénkben állítólag százmilliárd, vagy annál is több csillag és csillagrendszer található, de ez csak becslés, valószínűleg többről beszélhetünk).

Persze a folyamat sok milliárd évig tartott, és nem lehet kizárni, hogy valahol még most is tart. Természetesen rengeteg vita volt, van és lesz az ősrobbanás kérdéséről, mert sok minden nem világos még. Mindjárt az elején kijelentem: könnyen lehet, hogy nem ez az egyetlen ősrobbanás a Mindenségben, ilyenek történhettek múlt csütörtökön, tegnap vagy éppen akkor, amikor a kedves olvasó itt tart a szövegben… és lesznek is bőven. Ugyanis teljesen megalapozatlan az a tudományos körökben elterjedt nézet, miszerint az „Univerzum” avagy „Világmindenség” azonos lenne a mi ősrobbanásunkból keletkezett anyaggal, „világgal”, Kozmosszal és így tovább. Mivel az igazi Univerzum gyakorlatilag végtelen, akkor ebben a szuper-végtelen térben másutt bármikor történhettek, történhetnek, és majd fognak is történni ugyanilyen vagy másféle ősrobbanások! Az én véleményem szerint nevetséges ezt az anyaghalmazt, amelyben repülünk, és amelynek bizonyos értelemben „tagjai”, részei vagyunk, valamiféle egésznek, „Univerzumnak” hinni! Olyan ez, mintha az afrikai szavanna egy pontján álló termeszbolyban két tudós hangya azt bizonygatná, hogy a világ az, amit a boly kőkemény fala lezár, azon kívül pedig nincsenek más bolyok, nincsen semmi…

Tehát megszámlálhatatlanul sok ősrobbanás nyomán szerte a mindenségben létezhetnek más anyaghalmazok, galaxisok milliárdjai, amelyek mind iszonyú sebességgel (mondjuk másodpercenként több ezer kilométerrel vagy még gyorsabban) repülnek szerte az űrben. Kicsit profánul hangzik, amit most ideírok: tehetik, mert bőven van helyük! A végtelen térben nincsenek méretbeli vagy egyéb korlátok. Könnyen lehet (bár egy csöppet sem vigasztaló számunkra), hogy rengeteg ilyen táguló „világegyetem” van, de a köztük lévő valóban óriási távolságok miatt ezek sohasem találkozhatnak. Mert bármilyen sebesen is száguldanak és bármilyen hihetetlenül nagy távolságokat futnak be, és akármennyi idő áll is ehhez a rendelkezésükre – a „szomszédos” ősrobbanásokból eredő világokat nem érhetik el egész létezésük ideje alatt sem. Vagyis ebből az következik, hogy mérhetetlenül sok helyen alakulhatott ki anyagi világ, mérhetetlenül sok „Univerzumban” rengeteg értelmes és fejlett civilizáció létezhet, ám csak azoknak van esélyük megismerni egymást, amelyek egyazon anyaghalmazból eredtek, és továbbra is annak tagjai, legyenek egymástól bármilyen messzire. A más ősrobbanások anyagai és élőlényei csak kivételes szerencsével, vagy a térbeli utazások újfajta módjainak felfedezésével juthatnak egymás közelébe… Az ősrobbanás-elmélettel rengeteg baj van, ezek egy részét majd említem én is. Mindenesetre most a legtöbb jel arra utal, hogy minden, ami mi vagyunk, vagyis a Kozmosz, a galaxisok, az égitestek, az anyag mint olyan, és ezen belül mi magunk is – abból az egyetlen gigantikus robbanásból eredtünk. De vajon tényleg abban és abból és amiatt jöttünk létre? A neves fizikus, John Taylor több művében is boncolgatta a kérdést: lehet, hogy egy gigantikus fekete lyuk szült bennünket erre a világra? A dőlt betűvel arra célzok, amire Taylor rámutatott: lehet, hogy az ősrobbanás igazából nem is így és itt történt, hanem valahol egy másik világban, ahol egy mérhetetlenül hatalmas fekete lyuk beszippantotta azt a rengeteg anyagot, amit aztán a mi világunkba mintegy „kiköpött” egy robbanás formájában, és abból lettünk mi? Lélegzetelállítóan érdekes feltételezés, hogy könnyen lehet: mi nem is ebből a világból, hanem egy „másik Univerzumból” származunk! Bár valljuk be, ez nem változtat semmin. Itt vagyunk, ilyenek lettünk, így élünk és pusztulunk. Ez a mi világunk.

Taylor is rálegyint egy kissé a dologra, mondván: ezzel nem oldjuk meg a világ keletkezésének problémáját, csak eggyel „hátrébb toltuk” az egészet. A tudósokat ma leginkább az foglalkoztatja, hogy mi volt az az erő avagy ok, ami miatt bekövetkezett ez a látványos, nagyon fontos okozat: a világunk születése.

A gondokat természetesen az okozza, hogy nem ismerjük az okot, amely mindezt létrehozta. Anyag vajon keletkezhet a semmiből? Aligha, mert az már metafizika lenne, és akkor egy istent kéne feltételeznünk, ami – enyhén szólva – nem passzol ide (de azért lesz a könyvben egy Isten-fejezet is…). Mi volt az az energia, amely az ősrobbanást előidézte? Ez itt a kérdés, véli Taylor és vele sok ezer tudós.

Kezdetben vala a semmi: sem tér, sem idő, sem fény, sem hang. Mindez persze csak akkor érvényes, ha tényleg volt ősrobbanás – ugyanis vannak kozmológusok, akik ebben kételkednek, és lázasan törik a fejüket valamilyen másik „megoldáson”. Ha volt Big Bang, akkor valóban tágul a világegyetem. Sok jel mutat erre, mégis akadnak nyugtalanító „apróságok”, amelyek néhanapján megingatják ezt a hitet.

Z. Ilczuk a Mindenség kémiai fejlődését is figyelembe vette, igaz, elsősorban a Föld viszonylatában. Észrevette, hogy a Föld a kifejlődésének idején szinte „örökségként” kapott számos anyagot a Kozmoszból: olyan szerves vegyületeket, amelyek nem-szerves úton jöttek létre, és ez vezetett aztán oda, hogy ezen a bolygón élőlények jöttek létre. Mindebben természetesen nagyon nagy szerepe volt a szénnek, amely az Univerzumban az egyik „legnépszerűbb” elem, és joggal mondhatjuk, hogy egyike a leginkább elterjedtebbeknek is. Ám – és ezt én teszem hozzá felemelt mutatóujjal – téves azt képzelni, hogy akkor minden szerves létforma a Kozmoszban a szénen alapul, abból ered. Lehetnek a miénktől nagyon eltérő növényi, állati és egyéb létformák. A szén jelenlétét kimutatták az összes csillag-osztályban, vagyis az általunk megfigyelhető csillagok színképe árulkodik arról, hogy valamilyen formában van ott szén. A spektroszkópos (színképelemző) megfigyelések arról árulkodnak, hogy a csillagközi térben széles körben zajlanak „abiogén” folyamatok, amelyek révén alakulnak ki a szerves anyagok. Az így keletkező, általunk innen a Földről is felfedezett organikus vegyületek száma évről évre nő, már az 1980-as évek elején is majdnem ötven ilyet ismertek. Ne legyenek hát kétségeink: az Univerzum a maga „ölében”

szorgalmasan szüli a szerves anyagokat, ami jó hír nekünk. Már csak azért is, mert ha ezek a folyamatok nem lennének, mi, földi emberek sem léteznénk. Azt már sokan tudják, hogy a meteoritok többségében megtalálható a szén, bárhonnan is kerülnek azok a Földre. A kozmikus szervesanyag-gyakoriság tehát már nem kérdéses. Ma már egyetlen csillagász sem kérdőjelezi meg a szerves anyagok kiterjedt jelenlétét a Kozmoszban. Az aminosavak jelenléte a meteoritokban ma már kétségtelen és nem is vitatott evidencia.

Itt szúrom közbe azt, amire sokan nem gondolnak, pedig abszolút nyilvánvaló: mivel az ember is egy kozmikus égitesten fejlődött ki, értelemszerűen mi vagyunk az Univerzum! (Erről is szól a következő fejezet.) Nem annyira dagályosan fogalmazva: a testünk azokból az anyagokból épül fel, amelyek itt vannak köröskörül a galaxisokban, bolygón, csillagokban, stb. Nem is lehet ez másképpen, mert hát honnan vettünk volna valamilyen „más anyagot” csak azért, hogy magunkat létrehozzuk? Nem kell nagyon költői lélek ahhoz, hogy egy nyári estén a szabad ég alatt felnézünk és látunk több ezer csillagot, gondoljunk arra: azok a hihetetlen távolban fénylő anyaghalmazok is ugyanazokból az anyagokból épültek fel, amiből mi. Ez egyszerű tény-állítás. Nem költészet és nem írói fantázia. Így van, mert nem is lehet másként, itt és most.

Tehát egyáltalán nem csak afféle lírikus mondat, amit évtizedek óta hangoztatok az előadásaim során: „mi vagyunk a Kozmosz”, részei vagyunk ennek a mindenségnek, és külön szerencse, hogy ennek tudatában is vagyunk. Mert gondolkodó, értelmes lények lettünk, akik szép lassan felfedezik a világot maguk körül. És ne felejtsük: ezzel együtt magunkat is felfedezzük, éppen mert ugyanabból az anyagból épülünk fel, mint az egykor állítólag felrobbant és most eszeveszett sebességgel a jéghideg, fekete űrben száguldó anyag-társaink, atom-társaink, részecske-társaink, vegyület-társaink… Nyugodtan jelentsük ki: nem is lehetnénk ennél „univerzálisabbak”, „világmindenségebbek”, mint vagyunk. Nehéz elhinni, de azért csak nyugodjunk bele, mert így van:

a testünket felépítő atomok egykor ott voltak az ősrobbanás anyagában is!

Mivel a csillagászatban nem nagyon van lehetőség kísérletezésre, hát a kozmológia története arról (is) szól, hogy a csillagászok világmodellekben gondolkodnak. A modern csillagászatban ez már fél évszázada (vagy még régebben) bevett és széles körben vitt gyakorlat.

Nincs még egy tudomány, amely ennyire és szinte kizárólag a megfigyelésekre lenne kényszerítve. Csupán annyi a lehetőség, hogy értelmezni lehet és kell az észleléseket. Túl azon, hogy a csillagászatban lényegében szinte minden múlt időben zajlik. Mondjuk a Hold esetében ez a késés csak pár másodpercet tesz ki, de a távoli, sőt nagyon távoli objektumok esetében fényévekről, tíz és száz és ezer fényévről beszélünk, sőt, ma már ott tartunk, hogy több milliárd fényévre lévő égitesteket figyelünk és értelmezzük az ott lezajló eseményeket. A csillagászat emiatt valójában régészet. Nem a mával foglalkozik, csak manapság észleli a régi eseményeket. Ha egy régész feltár egy ősmagyar sírt, mondjuk 1100 évvel ezelőtti eseményről szerez tudomást. Ha egy csillagász egy kétezer ötszáz fényévre lévő égitestet figyel meg, mondjuk egy szupernova-robbanást, akkor csak elméletileg lehet fogalma arról, hogy ott mi történhet most. Na, vajon mi..? Nem tudja. Amit lát, az időszámításunk előtt 2500 évvel történt, a Földön akkor virágzott az athéni demokrácia, és az emberi tudás mint olyan, első lépéseit tette még bizonytalanul, sokat tévelyegve. Kérdezhetné valaki, hogy akkor minek megfigyelni bármit is, ha az a már régen lezajlott múlt? Higgyék el, abból is sokat lehet tanulni, sok mindenre lehet következtetni. Végül is nem a mi hibánk, hogy azok az égitestek már 5 milliárd éve léteznek, és olyan messze vannak. Attól mi még tanulhatunk abból, ami ott lejátszódott – akármikor is történt.

A kozmológia a modern fizika törvényeit tartja szem előtt, ezekre építi a következtetéseit. „A modellnek annál nagyobb a valóságtartalma, tehát annál jobb, minél több elemét tartalmazza a megfigyelhető valóságnak” (Otto Heckmann). A világűr olyan csodálatosan gazdag jelenségekben, folyamatokban, kutatni érdemes dolgokban, hogy ha százszor annyi kozmológus és csillagász élne ma a Földön, mint amennyi, azoknak is bőven jutna megfigyelnivaló. Szinte nincs olyan téma, amelyre az utolsó száz évben ne dolgoztak volna ki modelleket a legkülönfélébb fajtájú, tömegű, energiaforrású, fényerejű, korú, térbeli eloszlású csillagokra. Családokba osztották az égitesteket, mindent, ami tapasztalható a Tejúton, vagyis a galaxisunkban, és persze azokat is, amelyek azon kívül figyelhetők meg a Kozmoszban. A legtöbb modell egyben „világmodell” is, mert szerzőik egyetemes szabályokat akarnak alkalmazni, mindent, amit látnak és megtapasztalnak, rendszerekbe foglalnak.

Van itt valami „apróság”, amely felől kétségeim támadtak. A mai csillagászok ugyanis meg vannak győződve arról, hogy a mi fizikai törvényeink, amelyeket a Földön és a Naprendszerben volt alkalmunk megfigyelni elég hosszan, azok érvényesek az egész megfigyelhető Univerzumban. Mi több, abban is biztosak (néhány renitens lázadó kivételével), hogy a csillagok és galaxisok, bárhol legyenek is a világűrben, azok fizikai természete is azonos. Mi több, még a kémiai összetételük is olyan, mint a mi Naprendszerünké, a mi galaxisunké! Én meg azt mondom erre – és majd az egyik fejezetben bővebben kifejtem –, hogy mindez csak akkor és addig érvényes, amíg nem kerülünk át valami módon egy másik „dimenzióba”, más tulajdonságú térbe.

A Kozmosz statikus, mozdulatlan voltában hívő csillagászok száz évvel ezelőtt nem akarták elhinni, hogy világunk tágulóban van, ami egy elképzelhetetlen régen bekövetkezett, gigantikus robbanás máig tartó hatása. Maga Hubble (a táguló világegyetemet bizonyító adatok felfedezője) is kételkedett. Kijelentette, hogy talán irdatlan távolságokban másféle fizikai törvények uralkodnak, a kezdetekről pedig kerek-perec kijelentette: „Nem kell igazán komolyan venni a táguló világegyetemről terjesztett őrültségeket”… Heckmann ezt persze úgy értelmezte, hogy a nagy Hubble, sok tudóstársához és a legtöbb emberhez hasonlóan, szerette volna megőrizni az addigi statikus világképet. Sokan félnek a változástól, és ezek addig úgy hitték, hogy a Kozmosz változatlan ősidők óta, és változatlan is marad mindörökké. Még manapság, a huszonegyedik században is akadnak tudósok, éppen az űrrel foglalkozó kozmológusok között is, akik makacsul ragaszkodnak ehhez az ósdi felfogáshoz.

Az a nagy-nagy baj, hogy a kozmológiát sokan valamiféle teljességgel haszontalan, nem gyakorlatias és nem gyümölcsöző tudománynak tartják, még a fizikusok között is. Nem veszik figyelembe, hogy amit magunk körül, a mi szűkebb világunkban felfedeztünk, csak akkor lehet érvényes fizikai törvénynek tekinteni, ha azt a nagy távolságokban zajló folyamatok, az ottani viszonyok is visszaigazolják. Vagyis: a törvények akkor általánosak, „univerzálisak”, ha mindenhol érvényesek, ugyanúgy hatnak. Persze sok meglepetés vár még az emberiségre a Kozmoszban, lehetnek majd olyan vidékek, körülmények, amelyek kitörnek mindenféle, általunk felállított és öröknek hitt szabályok alól.

Arról nem is szólva, hogy valamilyen értelemben fordítva is történhetnek a dolgok: a Naprendszeren túl a mi galaxisunkban, sőt azon is jóval túl bármikor történhetnek olyan események, amelyek hatást gyakorolhatnak a Földre és annak minden élő lakójára. A világmindenség nagy méretekben való „viselkedése”, az ott érvényesnek talált kozmológiai törvények vagy hipotézisek éppenséggel benne lapulnak minden helyi dologban. Ami itt igaz kicsiben, igaznak kell lennie „ott” is, nagyban, és fordítva, mint föntebb írtam.

Ez már csak azért is így van, mert az Univerzumban a hatások tovagyűrűznek. Nem sokat számít a tér vagy az idő, bár mindkettőnek lehet, és talán van is csökkentő hatása. Gondoljunk csak bele: száz éve minden rádióadás és majdnem ugyanannyi ideje minden földi tévéműsor kisugárzódik a világűrbe, és ott gömbalakban terjed. A Föld már vagy száz éve egy olyan rádiójelekből álló gömb közepén helyezkedik el, amelynek a szélein – a legkorábban kiküldött, még szórványos jelek után a láthatatlan gömb belseje felé haladva – a jelek egyre sűrűbbek lesznek. Amiket a huszadik század második felében és később kisugároztunk, azok már egy szinte teljesen „tömör” jelhalmazt alkotnak. Vagyis az a gömb már telis-tele van jelekkel, minden köbcentiméternyi űrben ott suhannak elképzelhetetlen sebességgel. A fény sebességével száguldanak a rádióadásokat és tévéadásokat hordozó jelek, és a jövőben még sűrűbbek lesznek, ahogy mind több a rádiójeleket használó nem csak rádióállomás, hanem ezer más sugárzás is elindul az űrben a szó szoros értelmében percenként és folyton és állandóan, éjszaka és nappal. Repülőgépek és a földi irányítás, hajók és a partok között, mobiltelefonok milliárdjai, műholdas műsor- és jelsugárzók és ezer más forrás nyomja a legkisebb szünet nélkül kifelé a bolygóról az elektromágneses jelek, hullámok milliárdjait, egyenesen az űrbe (is). Mint említettem, ott van még a több ezer műsorszóró rádióadó és tévécsatorna, amelyek a nap huszonnégy órájában sugározzák a műsoraikat… ki az űrbe! Az elektromágneses jelek egyenese vonalban terjednek át a világűrön, mindenfelé, már csak azért is, mert a Föld, miközben sugároz, aközben forog is a tengelye körül. És másodpercenként közel 30 km-es sebességgel száguld a Nap körül is… Ha leadnak egy rádiójátékot, mondjuk ötven perc alatt, akkor az adótornyok antennáiról elszakadó és elszáguldó jelek – kacskaringós utakat írnak le ugyan, de – zavartalanul száguldanak ki a világűrbe is. Ily módon Földünk most már egy száz fényévnyi távolságra elhatolt elektromágneses jelfelhő közepén száguld az űrben és ez a gömb alakú, láthatatlan felhő minden másodpercben megtesz még körülbelül 300 ezer kilométert (pontosan: 299 792 458 métert másodpercenként hullámhossztól függetlenül, vákuumban), és minden másodpercben ismét és ismét ennyit, és még annyit… Míg az utolsó pár szót elolvasták, azalatt is vagy egymillió kilométerrel távolabb kerültek ezek a Földről elszáguldott jelek.

Az imént, igaz, szándékosan, elkövettem egy hibát. Azt sugalltam, mintha ezek a jelek változatlanul száguldanának iszonyú messzeségbe épen és sértetlenül. Hát nem így van. A jelek útközben sérülnek, mert átszáguldanak kozmikus viharokon, zavaros tájakon, megritkíthatja őket egy szupernóva felrobbanása, mágneses viharok és egyéb olyan események a Kozmoszban, amelyek csonkítják, torzítják, ritkítják a jelfolyamokat. Ami azt jelenti: ha tőlünk ötven fényévnyire ülnek valahol az ottani űrlények és fogják a mi tévéjeleinket, akkor nem élvezhetik zavartalanul a Dallas című tévésorozat mind a nem tudom hány száz folytatását. Aminthogy az esetleg magyarul tudó űrlények (?!) sem sokat hallanak majd az egykor évtizedeken át sugárzott magyar nyelvű „Szabó család” című rádiójáték-époszból… A jelek, bár egyenes vonalban terjednek és rohannak akár évmilliókon keresztül, a fenti események miatt torzulnak, elvesztik energiájuk és jelentésük egy részét, vagy akár nagyobb részét is.

William Faulkner amerikai író egyszer ezt vetette papírra:

„Minden harang hangja, amit egyszer megkondítottak, valahol még zúg.” Talán nem is tudta, hogy milyen találó ez a mondás – főleg a Kozmoszban!

Az Univerzum tulajdonságairól sokáig lehetne mesélni, és az mind igaz lenne. De most csak arra van itt lehetőségünk, hogy kiragadjunk pár dolgot, ami a nem-tudós olvasót is érdekelheti. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az Univerzum egy olyan „vállalat”, amelyben mindahányan részvényesek, vagyis tulajdonosok vagyunk. És senkinek sem lehet több részvénye, mint másnak, mi mindnyájan egyformán érintettek vagyunk mindenben, ami a Kozmoszban történhet és történik. Sőt, részesei, olykor elszenvedői, olykor nyertesei vagyunk az Univerzum múltjának is! Hiszen, ha nem úgy alakultak volna a dolgok például a Naprendszerben, ahogyan alakultak, talán létre sem jön az EMBER nevű nagy víztartalmú élőlény, és nem indul el az értelem felé vezető úton. Csak hozzáfűzöm csöndesen, hogy még korántsem értünk ennek az útnak a végére, sőt, éppen hogy csak elindultunk rajta… Ne szálljon a fejünkbe a dicsőség, még messze nem szolgáltunk rá.

Ennek a mindenségnek még a kezdetéről sem sokat tudunk, eleget pedig biztosan nem. Ez is olyan terület, ahol teóriákra vagyunk utalva, egyszerűbben fogalmazva: töprengünk és találgatunk, de még nem tartunk ott, hogy bizonyosra vehetnénk, mi is történt, hogyan és miért? (Vigyázat, a „miért” a legfogósabb kérdés, lásd majd az utolsó fejezetet.)

Az Univerzumban kétféle erő működik. Az egyik csapatban vannak azok, amiket már ismerünk, a másik csapatba tartozik a többségük: amiket még nem ismerünk, amelyekkel nem találkoztunk, és amelyek miatt és révén majd nagy szellemi és fizikai kalandok várnak az emberiségre. Ne legyenek illúzióink: űrbe látogató tudósnak és/vagy „egyszerű űrhajósnak” lenni sohasem lesz veszélytelen foglalkozás. Lesznek olyan űr-tájékok és olyan viszonyok, ahonnan az oda bemerészkedők többsége nem jön vissza élve.

A tudásunkra két okból lesz szükség. Az egyik ok a kíváncsiság nevű belső késztetés, amely jellemző az egész emberiségre. A másik fontosabb: ha elég sok tudást szerzünk meg valamiről, ha nem is leszünk urai annak a dolognak, de biztos tudás birtokában nem érhetnek kellemetlen, káros meglepetések. Mert mint föntebb említettem: a Kozmosz veszélyes hely! Gyakran életveszélyesnek fog bizonyulni. Viszont a tudással kivédhetjük a közvetlen bajokat, sőt egyre több tudást nyerve egy adott helyzetben megváltoztathatjuk az emberiség történetét is.

Nem új dologról van szó: az emberek az őskortól kezdve (ami nem is volt ám olyan régen…) gyűjtik a tudást, ennek révén lett az életünk kényelmesebb, biztonságosabb. Michio Kaku japán származású amerikai fizikus szerint az embereknek, bár közel 2 millió éve élnek a Földön, igazán az utolsó kétszáz évben nőtt meg számottevően a tudásuk. A tudományos tudásanyag négyzetes arányban növekszik, ami egyszerűbben fogalmazva azt jelenti: minél többet tudunk, annál gyorsabban tudunk meg még többet! Egy jó és hasznos adat ahhoz, hogy ezt könnyen felfogjuk: a második világháború végétől, vagyis 1945-től kezdve ötven év alatt több tudást szedett össze az emberiség, mint az azt megelőző 2 millió éves evolúció alatt..! Mivel ma már több millió tudós dolgozik kis túlzással éjjel és nappal, szakadatlanul azon, hogy minél többet tudjanak meg a világról, az emberiség globális „össz-tudása” tíz-tizenöt évenként megduplázódik.

Ez természetesen érvényes az Univerzumra is. Csillagászok, kozmológusok, asztrofizikusok, űrhajózási szakemberek és mások nap mint nap megtudnak valamit, amit összeadnak, és a tudásunk sugara egyre csak bővül. Ezt a folyamatot már csak egy világkatasztrófa állíthatná meg – pár tíz atombomba például. Sajnos tudjuk, hogy az emberiség legyilkolásának egyre hatékonyabb módozatain is dolgozik jelenleg pár százezer tudós… A haditechnika az emberiség fennmaradásának legnagyobb ellensége.

Visszatérve az Univerzum tulajdonságaihoz, érdemes végiggondolni, hogy a végtelen és a véges Világegyetem egyaránt zavarja a gondolkodásunkat. Az emberi elme egyikkel sem tud maradéktalanul kibékülni. Végső soron ugyanarról van szó mindkét esetben, ugyanis olyan, hogy „véges világegyetem” nem létezhet. Már nyelvi és logikai alapon sem, mert ha elfogadnánk, hogy az Univerzum véges, joggal tehetnénk fel a rögtön adódó logikus kérdést: mi van annak határain kívül? Illetve „Univerzumnak” nevezhetünk-e valami olyasmit, aminek van határa? Persze a végtelen is zavarba ejtő, mint már volt róla szó.

Azok a (főleg) tudósok sem járnak talán jó úton, akik azt gondolják, hogy az egész Univerzumban az általunk ismert fizikai törvények érvényesek, azok uralkodnak és minden jelenség és folyamat azokat követve zajlik le. Ezzel már egyszer megjárta a tudomány, amikor felfedezték a kvantum-világot, ahol a szó szoros értelmében „a fejére áll” az egész addig ismert fizika. Nos, hány olyan törvényszerűséget fedezhetünk fel a jövőben, amely a kvantummechanikához és a kvantumfizikához hasonlatosan rúgja majd fel az eddig megdönthetetlennek hitt szabályainkat?

Az Univerzum egészen egyszerűen olyan hatalmas, hogy annak egyes területein vagy viszonyai között létrejöhetnek, és hathatnak a miénktől teljesen eltérő törvényszerűségek is. Ha más területekre érünk, más törvényekkel is találkozhatunk. Jobb ezt a szemléletet már most elfogadni, és akkor nem lesz részünk (túl nagy) meglepetésben.

Vannak, akik úgy képzelik, hogy a Föld és a Naprendszer valamiféle kitüntetett hely lenne a Mindenségben, főleg azért, mert mi éppen itt lakunk. Persze ez nem érv az Univerzum számára, és így könnyen cáfolható ez a vélekedés. Előadásaim alatt úgy szoktam ezt kicsit gúnyosan említeni, hogy dehogy, erről szó sincs, mi egy teljesen szokványos galaxisnak az egyik „karjában” vagyunk, a sok milliárd más, hasonló csillag és bolygó között simán eltűnünk a többi között. Egy meglehetősen „vidéki” galaxis „vidéki” naprendszerében vagyunk az egyik bolygó. Való igaz, itt a mi környékünkön tényleg egyediek vagyunk, és remek feltételeket kaptunk előbb a sima biológiai, majd később az értelmes léthez – de csak ennyi, nem több. Ha többet akarunk, arra majd alaposan rá kell szolgálnunk. A végtelen Univerzumban végtelen számban létezhetnek ugyanilyen, vagy értelmes életre még ennél is alkalmasabb bolygók, naprendszerek. A Föld és lakóinak helye az Univerzumban éppen „itt” van – de éppen úgy élhetnénk másutt, ez a Nap és ez a bolygó lehetne az Univerzumnak valamilyen, nagyon is más pontján.

Lássuk előbb a galaxist, vagyis a Tejutat. Ebben a legszerényebb becslések szerint is legalább százmilliárd (!) csillag van. Ez tehát a mi társaságunk, ezek között a mi Napunk csak egyetlen egy. Ez szaknyelven szólva egy „sárga törpecsillag”, ami körül kilenc, vagy ha a Plútót nem számítjuk, nyolc bolygó kering. Harmincezer fényévre vagyunk a galaxis központjától, az azt alkotó gigantikus nagyságú fekete lyuktól. Harmincezer fényév azt jelenti, amit jelent: hogy a Földről elutazzunk a galaxisunk középpontjába, ha fénysebességgel lehetne haladni, akkor is éppen harmincezer évig tartana az utunk. Csak megjegyzem, hogy az egész emberi fejlődésünk az ősemberektől máig tartott harmincezer évig, nagy vonalakban. Nem nyújt vigaszt, hogy a galaxis széle már „csak” húszezer fényévre van tőlünk… Ezek jelenleg áthidalhatatlan távolságok az emberiség számára, és még nagyon sokáig azok is lesznek. Kivéve, ha felfedezzük a „rövidebb utakat” – erről majd még ejtünk pár szót.

Az egész galaxisunk kb. százezer fényév átmérőjű, tehát ennyi időn át kéne utaznunk a fény sebességével ahhoz, hogy elérjük annak túlsó végét. Azt a végét, ami tőlünk a legtávolabbra található. És ne higgye senki, hogy az a galaxis csöndes, dehogy! Ha belehallgatunk a rádiócsillagászati felvételekbe, valóságos csillag-dzsungel zaját hallhatjuk majd. Olyan szüntelen és erős zaj van a viszonylag „közeli” űrben, mint egy nagyvárosban déli tizenkettőkor. A sugárzások, a mágneses terek és kozmikus viharok, stb. olyan zajt keltenek szinte minden hullámhosszon, amit nehéz elviselni. Ez az egész galaxis is forog a tengelye körül, mint minden kozmikus képződmény. Röpke kétszázmillió földi esztendő alatt tesz meg egy fordulatot. Természetesen vele forog a Föld is. Így mi is száguldunk az űrben azért, hogy kétszázmillió év múlva ismét visszajussunk oda, ahol kétszázmillió földi évvel ezelőtt voltunk. Mondhatjuk, hogy mióta az ember nevű élőlény-szerűség megjelent a Földön, azóta a bolygónk ennek a galaktikus keringésnek alig egy százalékát tette csak meg!

Talán sajátos vigaszt jelenhet a nagy magány ellentételezése: van itt a „környéken” összesen még majdnem két tucat galaxis, amelyek viszonylag közel haladnak egymáshoz, ezért alkotnak egy kis csapatot. A tudósok ezt Lokális Csoportnak nevezik. Vannak benne „törpe galaxisok”. Nehogy azt higgyük, hogy az huszonegynéhány csillagot jelent – dehogy! Hiszen azokban a „lokális” galaxisokban is milliárd számra vannak csillagok… A csoportban van legalább ötszázmilliárd csillag, ami azért szintén nem kis szám…

Galaxisunk alakja a diszkoszhoz hasonló, ami elég gyakori megjelenítési formája a csillagoknak, világoknak az űrben. Ám ennek valójában nincs jelentősége, hiszen úgysem láttuk még a Tejutat kívülről, és jó ideig nem is tudunk tőle olyannyira eltávolodni, hogy a gigászi diszkosz látványát élvezhessük. De tudjuk, hogy így van, legyen ez elég egyelőre.

Bizonyára meglepi majd önöket, hogy az egyes galaxisok (tehát nem mindről van szó, hanem egyenként bármelyikről) több csillagot tartalmaznak, mint ahány emberi lény élt valaha a Földön…

Mellesleg talán néhányuknak nem mondok újat, ha közlöm: nem annyi a mi világunk sem, amennyit látunk belőle. Most nem a más ősrobbanásokból eddig keletkezett „Univerzumokra” gondolok, hanem csak a miénkre. Ebben nagyon sok minden van, amit nem látunk, ezek egyike az úgynevezett sötét anyag, ami a legújabb kutatások szerint a világegyetem összes anyagának tekintélyes részét teszi ki, egyes számítások szerint 84 százalékát, csak éppen nem érzékeljük, eddig még műszerekkel sem.

De van egy másik „láthatatlan világ” is. Azt mondják és írják a hozzáértők, hogy a mindenségnek az a része, amit optikai és rádiótávcsöveinkkel beláthatunk, mérhetünk, figyelemmel kísérhetünk, szintén csak egy jelentéktelenül kicsi része az egész anyagnak, amely az egykori ősrobbanásból származik. Azt állítják, hogy mire mi, emberek „felnőttünk” és megalkottuk ezeket a műszereket, a robbanástól kirepített anyagnak egy – talán jóval nagyobb, talán csak fele? – része már elszállt olyan messze, hogy azokat nem láthatjuk. Egyesek azt állítják, hogy az ősrobbanás a valóságban sokkal nagyobb erejű és hatású volt, mint ahogyan azt mi manapság feltételezzük, sokkal több anyagot sokkal gyorsabban indított útjára. Tehát szerintük csak mi hisszük, hogy az ősrobbanás kb. 15 milliárd évvel ezelőtt zajlott le (2020 végén a kozmológusok oda jutottak, hogy 13,7 milliárd év telt el azóta), mert csak ilyen korú régi maradványokat, égitesteket és egyéb formációkat, galaxisokat tapasztalunk, ha szétnézünk a műszereinkkel. De mi van akkor – kérdezik ezek a csillagászok –, ha mi itt és most már csak az egykori nagy robbanás szánalmas maradványait tanulmányozzuk? És az igazán sok anyag százféle formában már korábban elszállt olyan messzire, hogy ma már nem látszanak?

Hogy ezt megértsük, kis időre térjünk vissza a fényévekhez. Ismeretes, hogy a robbanáskor lendületet kapott milliárd és milliárd galaxis mind gyorsabban távolodik nem csupán a robbanási ponttól, hanem egymástól is. Nos, Alan Guth és társai azt állítják, hogy bármilyen hihetetlenül is hangzik, ezek a mind sebesebben szálló anyagdarabok egyszer mindenképpen elérik a fénysebességet, majd utána azt meg is haladják.

Csakugyan, miért ne szállhatnának annál is gyorsabban, ha a sebességük folyamatosan növekszik? Akkor az ember által megalkotott, vagy csak kitalált „törvény” vagy „szabály” nem lehet akadály! Bár Einstein „természetesen” kijelölt, majd elfogadott, sőt kollégáival és utódaival el is fogadtatott egy ilyen határt – azonban ennek ellentmondani látszik már a puszta logika is. Ha egy anyaghalmaz, legyen bármilyen tömegű is, repül az űrben, és nem lel akadályra (mert hát az elméletileg üres térben ugyan mi fékezné, mi akadályozná előrehaladását?), ráadásul egyre gyorsul, akkor elvileg elérheti a fénysebességet is. Guth és néhány logikusan gondolkodó hozzáértő, sőt még én is, aki nem vagyok szakértője a témának, csak igyekszem logikusan gondolkodni – szóval mi úgy véljük, hogy az anyag ilyen esetekben tovább gyorsul. Nehéz elképzelni, hogy minden atomjában van egy beépített fék, vagy valamilyen, az egész Világűrben figyelő és ható gravitációs (vagy másmilyen) erő, amely ilyenkor közbelépne. Vagyis ha ilyen erő nincs, akkor az anyag száll tovább immár jóval a fénysebesség fölött.

De miért is hoztam fel ezt? Mert arról volt szó harminc sorral feljebb, hogy világunknak vannak láthatatlan részei is. A szakemberek szerint tehát amire mi figyelni kezdtük az Univerzumot, vagy azt a részét, amiben magunk is élünk, addigra lehet, hogy az ősrobbanásból származó anyag nagy része már felgyorsult, és az összes lehetséges irányban elhagyta a még (általunk) látható galaxisokat, csillag-milliárdokat, egyáltalán ezt a „világot”. Azért nem látjuk őket, mert már túllépték a fénysebességet, ezért ide visszafelé már nem jöhet és nem is jön a fényük! A mi számunkra megszűntek létezni, és ez fordítva is igaz: mi is megszűntünk létezni az ő számukra. Ha azokon is elég későn alakultak ki az értelmes lények és azok szerveződései, a civilizációk, akkor ők mit sem sejtenek arról, hogy volt egy ősrobbanás, amiben sokkal, de sokkal több leendő világ vett részt, csakhogy azok elmaradtak valahol a távolban.

Ha egy autópályán robogunk, mondjuk 110 kilométeres (tehát viszonylag szerény…) sebességgel, és lehagyunk egy 80 kilométerrel haladó kamiont, értelemszerűen egy idő után a kamion a távolba veszik mögöttünk. Ha 130 kilométerrel hagytuk le, még hamarább szem elől tévesztjük, és nem is gondolunk rá többet. Nem foglalkozunk azzal, hogy vajon mi történt vele? Letért-e az autópályáról, nem is arra megy, amerre mi? Vagy összeütközött egy másikkal, felborult, kiégett, a sofőrje odaveszett? Vagy leparkolt egy benzinkút mellett, a sofőr megágyazott magának, és majd holnap reggel indul tovább? Ha mi továbbhaladunk a magunk jelentős sebességével, akkor a kamionnak még a létezése is elfelejtődik, kitörlődik az emlékezetünkből. Főleg akkor, ha hosszabb ideig haladva sok ilyet előzünk meg. Ők a múltba süllyednek, voltak, de már nincsenek.

Tehát ha az ilyen sebesen haladó galaxisokban is kifejlődtek más civilizációk (és miért ne fejlődhettek volna ki?), akkor azok, ha „hátranéznek”, nem látnak belőlünk semmit. Jó esetben csak sejtéseik lehetnek, és tudományos töprengések tárgya lehet az, hogy voltak-e lassabban haladók, később indulók és végleg lemaradók, vagy sem? Ahogyan mi sejtéseken alapuló teóriákat állítottunk fel róluk, akik már rég elrobogtak és mit sem tudnak rólunk – úgy bizony lehet, hogy néhány lángelme náluk is észrevesz jeleket, amelyekből arra következtetnek, hogy többen voltak még az ősrobbanáskor, de mert egy szűk számú, például éppen az őket éltető és szállító anyaghalmazok már elhagyták a fény sebességét is, hát úgy „vettek búcsút” a lemaradó csillag-milliárdoktól, hogy nem is tudtak a létezésükről.

Mellesleg érthető módon a táguló világegyetem rengeteg őrült elméletet, heves vitákat és fondorlatokat ébresztett eddig is. Meglepően sokan vannak még, akik ellenzik az egészet, addig a tudományos eredmények tekintélyes része már bizonyítottnak veszi a dolgot. Ma is vannak egészen neves csillagászok, akik évtizedek óta szenvedélyesen gyűjtik mindazokat az érveket, megfigyeléseket, elméleteket, amelyek szembemennek a tudományos forgalommal és állítják, hogy nem volt ősrobbanás, és ennek következményeképpen nincs is tágulás. Merész dolog ez. Majdnem olyan, mintha valaki ma nyilvánosan kiállna a „lapos föld” elmélete mellett.

Ugyan a „hivatalos” irányzat szerint a vöröseltolódás a csillagok színképében azt jelzi, hogy az az égitest jelentős sebességgel távolodik tőlünk. Csak az a baj, hogy ez az eltolódás nem egyforma, sok égitest esetében más és más. Mondhatnánk erre (mondják is az akadémikusok!), hogy azért van, mert a galaxisok nem egyforma sebességgel haladnak. Erre a másik oldal azzal érvel, hogy az ősrobbanás idején minden anyaghalmaz egyforma sebességet kapott, tehát egyazon sebességgel kéne távolodniuk. Az akadémikus oldal erre közli, hogy hiszen már száguldás közben, milliárd évek alatt álltak össze a gázfelhők ilyen-olyan sűrűségű és formájú égitestekké, azok csoportokba tömörültek a gravitáció okán, és mivel nem egyforma tömegűek, nem is repülhetnek mind ugyanazzal a sebességgel. (Itt mintegy mellékesen felmerül még egy dolog: a gravitáció. Mi az, és főleg: hogyan keletkezett? Ha előtte úgymond nem volt „semmi”, akkor honnan lett a tömegvonzás? Az vajon bele volt kódolva az anyagba, vagyis annak atomjaiba?)

Az úgynevezett sztenderd modell, vagyis a táguló világegyetem teóriájának ellenfelei találtak ugyan nyugtalanító jeleket, de ezeket azzal söpörték le az asztalról, hogy a kivételek igen kis számúak ahhoz, hogy érvként fogadják el őket…

Van persze egy „stacionárius” modell, vagyis az állandó, a gyakorlatilag mozdulatlan Univerzum-változat is. Ennek hívei is tagadják a tágulást, sőt valahogy úgy képzelik el, mintha a mi galaxisunk száz és százmilliárd csillaga állna mozdulatlanul, hasonlóan a többi százmilliárdszor százmilliárd másik galaxishoz és azok csillagaihoz… Lehet, hogy ez egy halálra ítélt állítás és nincs köze a valós helyzethez (amire nagy az esély), mert sok jel mutat az ellenkezőjére, az örök mozgásban lévő, sőt igen sebes anyagi részekre – de nem zárható ki teljesen. Persze e régi világkép védelmezői sem állíthatják ma már, hogy minden „áll”, és semmi sem mozog, de elvetik a többi teóriát, sőt felfedezést.

Az Univerzumhoz tartozik az Űr fogalma is. Amit mi, laikusok hajlamosak vagyunk egyszerűen semminek, ürességnek, üres térnek tekinteni, ám ez nem igaz. Nincs igazán üres tér, még ha egy köbkilométernyi űrben mindössze egyetlen atom kószál, már nem nevezhető üresnek. Később még említjük majd a Semmi filozófiáját, amiről úgy hírlik, hogy Kínában voltak és vannak követői. A buddhizmus egyáltalán nem tartja negatív dolognak a Semmit, sőt. Arrafelé úgy vélik, hogy a részecskék kapcsolata a vákuummal „élő üresség”, amelyben „a teremtés és a pusztulás örök ritmusa lüktet”…

Egy kínai bölcs, Csang-Ce szerint, ha az ember tudja, hogy a Nagy Üresség, azaz a Világűr telítve van csí-vel, akkor felismeri, hogy „nincs még egy olyan nagyszerű dolog, mint a Semmi”…

Valaha volt a klasszikus fizika, amely az üres térben mozgó elpusztíthatatlan részecskékre épült. Manapság viszont az, amit sokan „modern fizikának” is neveznek, többszörösen is újított. Nem csupán a részecske mint olyan fogalmának adott új értelmet, hanem az üres tér (a semmi) fogalmához is illesztett néhány megalapozott kérdőjelet. Jött Einstein és összekapcsolta a gravitációs erőteret a tér geometriai szerkezetével. Még később jött a relativitáselmélet összekapcsolása a kvantumelmélettel, ebből lett a „kvantummező” fogalma. Erről most csak annyit, hogy „a szubatomi (vagyis az atomnál is kisebb) részecskék környezetében fellépő erőtér leírására alkalmas” – így mondják ezt a hozzáértők.

Az erőtér fogalmát kiterjesztették a gravitációs erőre is, amely szintén ott lapulhat éppenséggel a „Semmiben” is. A gravitációs erő mindig vonzás jellegű. Viszont ezzel ellentétben az elektromos tér lehet vonzó vagy taszító jellegű is. Mivel az anyagban pozitív és negatív töltések azonos arányban fordulnak elő, nagyobb távolságban ezek erőterei gyakorlatilag közömbösítik egymást. Ezért az elektromos erőterek hatótávolsága korlátozott. Viszont a gravitációs erőtér hatótávolsága korlátlan (vagy mai tudásunk szerint annak tűnik, teszem hozzá én).

A klasszikus mechanikában az Anyag és a Tér – ami nem más, mint a „Tele” és az „Üres” – két különböző fogalom volt, de ezen már túllépett a tudomány. Az Einstein-féle általános relativitáselmélet szerint az a két fogalom többé nem választható külön: arról szól, hogy „a gravitáció és az üres tér görbülete egy és ugyanaz, és ettől nem választható el a tömeg, amely a görbületet létrehozta”. (Úgy sejtem, nem mindent értenek ebből, ahogyan én sem teljesen, de ettől az még igaz lehet, sőt minden jel szerint éppenséggel igaz is.)

A tömeg azonban nem csak a térre képes hatni, nem csak azt befolyásolja, hanem… A többi tömeget is! Ezt remekül megfigyelhetjük földi viszonylatban, ahol az erős gravitáció miatt minden test, legyen bármilyen kicsi vagy nagy, a Föld középpontja felé „gravitál”, azaz, ha elengedjük, vagy leesik, avagy arrafelé zuhan. A tömegvonzás természetesen nagyobb tömegek esetében is érvényesül, vagyis a galaxisok között is működik, legyenek azok egymástól bármilyen távolságra – legfeljebb a távolsággal arányosan csökkenhet ez a hatás. Nem tagadható jelenlegi ismereteink szerint, hogy egy-egy test és az Univerzum összes többi tömege között kölcsönhatások állnak fenn, léteznek és hatnak egymásra.

Így megkockáztathatjuk azt a merésznek tűnő állítást is, hogy lakóhelyünkön, az Univerzumban az anyagi testek tehát nem önálló entitások, mivel tömegüknek csak a kölcsönhatáson keresztül van értelmük. Egy ismert csillagász megkockáztatta azt az állítást is: a térről és az anyagról szerzett mindennapos tapasztalataink gyökeresen megváltoznának, ha a távoli galaxisok megszűnnének létezni… Ez egy hatalmas állítás, merészen új megközelítése akár mindennapos létezésünknek is.

Ezt sokan az Univerzum alkotórészeinek „kölcsönös egymásba ágyazódásának” is nevezik. Minden hat mindenre.

És miközben olyan „nagy” dologról beszélünk, mint az Univerzum, addig ne feledkezzünk meg a legkisebb részecskéről sem. Ami gyakorlatilag nincs! Vannak még fizikusok, akik megállíthatatlanul kutatják, hogy melyik lehet a legkisebb része a Világegyetemnek, de mindig oda jutnak, hogy a legkisebbnek is vannak még alkotórészei, és így hatolnak le mind mélyebben a mikrokozmosz világába. Feltehető, hogy az Univerzum a mikro-irányban is végtelen, ahogyan a makró-irányban, a fizikai méreteit illetően is az. Ezek a kutatások talán soha nem érnek véget. Ma már mind több fizikus állítja, hogy igazi elemi részecske nem is létezik, mert a szubatomi részecskék tulajdonképpen nem is részecskék, hanem… események, energetikai folyamatok. Ezekben az energia összesűrűsödése tömegként manifesztálódik.

Ma már a még merészebb fizikusok azt is állítják, hogy nem is léteznek olyan alapvető entitások, mint az elemi részecske, vagy általános mező, sőt természeti alaptörvények sem! Mai dolgozatokban olvasható, hogy a természet kölcsönös függésben álló események dinamikus hálózata, amelynek nincs olyan kitüntetett részlete, amelyet alapvetőbbnek, fontosabbnak kellene vagy lehetne tartani, mint a többit.

Azt már csak én teszem hozzá, hogy itt voltaképpen magunk vagyunk a hibásak, ha elveszünk a sok látszólagos igazság között. Míg Aquinói Szent Tamás váltig állította és hitte, hogy a mindenségben „létezik egy Isten által megalkotott alaptörvény, amely az Univerzumot irányítja”, addig manapság a fizikusok már kezdenek lemondani arról, hogy egy ilyen alaptörvényt keressenek, és nem csak azért, mert nem hisznek Istenben és ezt a „tényezőt” kizárják elméleteikből, hanem mert úgy tűnik, a sokat emlegetett „természeti törvények” csupán… saját értelmünk alkotásai, vagyis a valóság tökéletlen leképezései. Ezek szükségszerűen csak itt-ott, nem mindenhol, nem mindenféle körülmények között, hanem csak korlátozottan érvényesek.

Minden természeti jelenség kölcsönösen függ egymástól, és ez nem csak földi viszonylatban érvényes (mert bizony érvényes), hanem beláthatatlan kozmikus terekben is. Nem írhatjuk le tehát egyik vagy másik jelenséget, nem szolgáltathatunk róla tökéletes leírást. Ez csak akkor volna lehetséges, ha egyúttal az összes többi jelenséget, folyamatot, kölcsönhatást, stb. is teljes mértékben és tökéletesen leírnánk. Ennek pedig nincs sok esélye, legalábbis manapság, és még jó hosszú ideig.

Talán egyeseket meglep, de a buddhista tanokban elég sokat foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel is. A keleti világszemlélet elég közel áll mindehhez, hiszen az ottani filozófiák is „oszthatatlan Univerzumban” gondolkodnak. Persze azért megoszlanak a vélemények. A taoista szemlélet azt állítja, hogy minden jelenség a Tao kozmikus útján jár, de a Tao törvényeit nem egy isteni törvényalkotó írta elő, hanem az a Tao belső természetéből fakad. Könyvükben, a Tao Te Csing-ben ezt olvashatjuk: „Az Ember a Föld törvényeit követi – a Föld az Ég törvényeit követi – Az Ég a Tao törvényeit követi – a Tao pedig saját belső természeti törvényeit követi.”

Van ennek egy modern és nagyon pozitív olvasata is. Abban a (kínai) világszemléletben a lények harmonikus együttműködését nem valamiféle istenség parancsolta meg, hanem abban áll, hogy a lények, mivel mindannyian részei ugyanannak a kozmikus egésznek, saját belső természetük parancsának engedelmeskednek. Ez egy gigantikus intergalaktikus, univerzális együttműködési elvet tételez fel. Reméljük, hogy egyszer megismerjük ezt, talán már földi viszonylatban is hajlandó lesz ez a pár milliárd ember egyformán jól, pozitívan gondolkodni, majd ennek eredményeképpen viselkedni, tevékenykedni.

 

Második fejezet

MI VAGYUNK AZ UNIVERZUM!

 

„Ha elhisszük, hogy az anyag a semmiből keletkezett egyetlen egyszer a múltban, miért ne hihetnénk, hogy az állandóan, fokozatosan jelenik meg? Könnyebb elfogadni egy nagy csodát, mint sok kis csodát?”

(Thomas Gold, kozmológus)

 

Itt az ideje, hogy meghatározzuk, mi is az a tudomány, amellyel most foglalkozunk. Anélkül persze, hogy nagyon mélyre ereszkednénk, hiszen sem az olvasók, sem én nem vagyunk tudósok. Ám azért nem árt tisztázni néhány alapfogalmat. Például feltehetjük azt a kérdést: mi is az a kozmológia?

Túl azon, hogy a kozmológia a Kozmosz keletkezésével (ezt kozmogóniának is nevezik), tulajdonságaival, perspektíváival, múltjával, jelenével és jövőjével, összetételével, stb. foglalkozik, voltaképpen az a „minden tudománya”. Mert ahogyan az Univerzumban benne van minden létező, élő és holt anyag, tudás és gondolat, úgy a kozmológiában is benne kell lennie minden tudománynak és minden létező dolognak. Mondhatnánk tehát, hogy nincs univerzálisabb tudomány, mint az, amely éppen ezzel az Univerzummal foglalkozik.

Az elmúlt évtizedek egyik vezető tudós kozmológusa, a „majdnem Nobel-díjas” matematikus, csillagász és sok minden egyéb Fred Hoyle (1915-2001) volt, aki mellesleg az első fejezetben említett lázadókhoz tartozott, ugyanis nem hitt az ősrobbanásban (bár a máig használt remek elnevezést: „Big Bang”, vagyis „Nagy Bumm”-ot éppen ő találta ki), de szentül hitte, hogy a Világegyetem nem mozog, egy helyben áll, egyszóval nagyon is állandó. Ő írta többek között, hogy a „kozmosz-tan”, a kozmológia kulcskérdése: vajon van-e lényegi összefüggés a világegyetem szerkezete és a fizika törvényei között? Tovább is ment, így: „Befolyásolja-e a világegyetem azokat a törvényeket, amelyeket földi laboratóriumokban felfedezünk, vagy a világegyetem csak a jelenleg érvényes törvények alkalmazásának gyakorlata, esetleg csak egyik ilyen gyakorlat a sok közül?”

Nem egy pályatársa vallotta – és talán vallja ma is – amit Paul Dirac mondott már az 1930-as években: ha a világegyetem nem statikus, azaz nem állandó, és az idők folyamán változik, akkor a fizika törvényeinek is változniuk kell! Ez remek meglátás volt, és talán ma is az. Hiszen nyilvánvalóan másféle törvények uralkodnak egy ősrobbanás-közeli állapotban és helyen, mások évmilliárdokkal később, a gázhalmazok között, és újra csak mások akkor, ha már olyan viszonyok alakultak ki az anyagot illetően, amilyeneket most tapasztalunk magunk körül. Márpedig ha ez így van, akkor fölösleges egyfelől változatlan fizikai törvényekről beszélni, amiképpen nem lehet azt sem állítani, hogy a mifelénk, a mi naprendszerünkben vagy galaxisunkban érvényesnek elismert és ezerszer megtapasztalt törvények éppen ilyen állandóak lennének a tőlünk nagyon távol elő kozmikus tájakon!

Sok tudós azért nem szereti hallani ezeket a vélekedéseket – állításokat –, mert úgy érzik, hogy ez kirántja alóluk a szőnyeget. Hát semmi sem bizonyos? – kérdezik kétségbeesetten és a maguk szempontjából igazuk lehet. Hiszen a fizika mégsem olyan állandó és stabil tudomány, amilyennek eddig hitték – most már azzal is szembesülniük kell, hogy egyik-másik kozmikus tájon a már megismert törvényszerűségek nem úgy működnek, ahogyan itt? Vagy egyesek eleve hiányoznak is, mégsem dől össze a világ? Vagy több van belőlük, mint itt nálunk? Ezeknek bonyolult kölcsönhatásai, összefüggései és ezekből eredően egészen másféle hatásai is lehetnek..? Ezt nem merik, nem akarják és nem képesek elfogadni.

Kicsit nehezítette a dolgokat, hogy a mindenki által nagyra tartott Einstein is hajlott inkább a statikus, állandó világmindenség felé. Ő sokáig hitt abban – még 1948-ban, hét évvel a halála előtt is –, hogy az Univerzum állandó, és így állandó környezetet eredményez. Erre mások azzal álltak elő, hogy lehetséges az állandó környezet akkor is, ha nem várható el a statikus világegyetem.

Mivel feltételezések, sőt bizonyos megfigyelések révén is feltételezhető, hogy világunkból időnként bizonyos mennyiségű anyag eltűnik, például, mert azt elnyelik a fekete lyukak – ahhoz, hogy mégis állandó maradjon ez az Univerzum, fel kellett tételezniük, hogy ugyanakkor „valahonnan” bele is kerül anyag. De hogyan, miképpen, és főleg: miért?

E nézet hívei azzal álltak elő, hogy szüntelenül keletkezik valahol az anyag. Ám arra a kérdésre, hogy ez hol megy végbe, hol lennének ezek a sajátságos „szülőhelyek”, és miféle folyamatok révén jönnének ott létre egyre újabb és újabb „anyag-adagok”, senki sem tudott válaszolni.

Más tudósok persze azt állították, hogy anyag csak egyetlen egyszer keletkezett, nevezetesen az annyit emlegetett ősrobbanás folyamán, és „azóta is azzal gazdálkodunk, amink van”, több nem jöhet bele kívülről, mert hát hol is lenne az a „kívül”?

Igazából meg lehet érteni azokat a tudósokat, akik kötve hiszik az ősrobbanás-elméletet. Az egész olyan hihetetlennek és a mai tudományos szempontból nagyon illogikusnak látszik. Az átkozott „miértekből” egész csokorra valót gyűjtöttek egybe:

– Miért sűrűsödött össze az egész anyag egyetlen nagynyomású, nagy hőmérsékletű tömegbe?

– Hogyan lehetséges, hogy az az anyag mind egyetlen helyen volt? Vagyis: előzőleg mi vonzotta oda a világegyetem összes anyagát?

– Miért robbant fel..? Mi volt az az erő vagy pillanatnyi hatás, amely azt az amúgy is igen különös állapotban lévő anyaghalmazt erre a drasztikus lépésre ösztönözte?

– Miért történt végül minden úgy, ahogyan ma sejtjük, látjuk, érzékeljük, mérjük, tapasztaljuk?

– Miért nem alakult ki abból a robbanásból – már ha tényleg volt – egy egészen másfajta világmindenség? Azaz, miféle törvényszerűségek léptek életbe már az ősrobbanás utáni ezredmásodpercekben?

– Honnan voltak vagy lettek hirtelen azok a szabályok, amelyek mentén ez a rendkívüli folyamat lezajlott?

– Miért nem foglalkozunk azzal, hogy mi történhetett a „Nagy Bumm” előtt? Hiszen, ha ennyi rettentően sok anyag már ott volt mintegy készen, akkor annak kell legyen valami története az ősrobbanást megelőző időkből is. Vagyis akkor hol volt ez az anyag, milyen volt, milyen törvényeknek engedelmeskedett, mi történt vele..?

Vannak, akik az emberi történelem és az időszámítás mintáját veszik alapul. Mivel úgy alakult ki történelmileg, hogy a jelenlegi emberiség többsége a keresztény időszámítást használja, amelyben Krisztus születése volt az origó, a kezdet, a pozitív kiindulópont, akkor mi is mondhatnánk és írhatnánk, hogy nem „Kr.e.” (Krisztus előtt) vagy „Kr. u.” (Krisztus születése után) adjuk meg az évszámokat, ezeken a skálákon helyezzük el az eseményeket. Mondjuk, lehetne „őr. e.” (ősrobbanás előtt), és ugyanezen logika mentén haladva „őr. u.” (ősrobbanás után).

Napnál világosabb mindebből egy dolog, amit a puszta logika is követel: ha volt ősrobbanás, akkor valaminek kellett lennie és történnie az ősrobbanás előtt is! Erről jelenleg semmilyen információval nem rendelkezünk, ez pedig nagy baj. Olyan ez, mintha az emberiség történetében semmit sem tudnánk a „Kr.e.” időkről. Csak a „Kr.u.” lenne világos. Persze az, hogy nincsenek információs források, ahová nyúlhatnánk – vagy csak sejtések, amelyek mentén elindulva folytathatnánk egy saját „oknyomozást” –, még nem elégséges indok arra, hogy egyáltalán ne is gondoljunk erre, ne töprengjünk ezen a kérdésen. Hiszen ott és akkor, a Nagy Bummban kezdődött a létezésünk – vagy… talán… esetleg… már előtte is voltunk: valamilyen formában akkor léteztünk? Jó lenne tudni, és egyszer majd meg is tudjuk.

Nem én találtam ki, ami most következik. De ha lehetőségem van rá, mindig elmondom élőszóval, mert egyfelől tényleg igaz, másfelől hatásos. Egy újfajta gondolkodásmódot ad az embereknek, akik hallják vagy olvassák. Amellett olyan logikus és olyan egyszerű – az a furcsa, ha másoknak még nem jutott eszükbe.

Miből vagyunk? Úgy értem, milyen részecskék építik fel a testünket? Szoktuk mondani, hogy csupa olyan, ami megtalálható itt a Földön. Ez természetes is, mert hát honnan máshonnan vehetnénk anyagot, amit a természet beépít a testünkbe? Ezért elmondhatjuk, hogy mi vagyunk a Föld, e bolygó ásványai, növényei, levegője, napsugara, stb. Adják az anyagot, amiből lettünk és vagyunk.

De hát a Föld sem volt mindig Föld, a már-már legendás „Nagy Bumm” után milliárd éveken át nem is létezett. Tehát a Föld is összeállt valamilyen anyagokból. Ezek az ősrobbanásból származtak, vagyis világunk keletkezésénél jöttek létre az atomok, amelyek most bennünk vannak. Ezek nem semmisülnek meg a halálunkkal, ahogyan túléltek már legalább 13-14 milliárd évet. Folyton vannak, és valamiben mindig vannak. Szinte úgy megy ez, mint a buddhista vallás tanaiban: hol kő vagyunk, hol teknősbéka, hol ember, hol fa, hol madár, hol baktérium, és így tovább. Ez tényleg egy igen különös, ámde valós „reinkarnáció”, csak itt nem a vitatott lélek vándorol végtelen időkön át testről testre, hanem az azt alkotó atomok tömörülnek mindig más- és másféle élő vagy holt tárgyakban, lényekben.

Egyszerűbben szólva: mi vagyunk az atomok. Azok, amelyek állandóan léteznek és jelenleg majdnem nyolcmilliárd emberben is ott vannak megszámlálhatatlan mennyiségben.

Ha tehát azt állítom, hogy „mi vagyunk az Univerzum”, a lehető legszikárabb, leglogikusabb valóságot hangoztatom. Ebbe az állításba semmilyen módon nem lehet belekötni, világos, mint a Nap.

Ha valaki ezzel szembeszegülve próbál érvelni és előhozza a vasnál nehezebb elemeket, mondván, hogy azokat a Nap nem hozhatta létre, vagyis a földi élet azt nem a Napból kaphatta, hanem honnan, honnan máshonnan..? Akkor itt a kész válasz: még mielőtt a Napunk fellobbant, valahol nem messze felrobbant egy szupernova. Az szintetizálta a nehézelemeket és milliárd évekkel ezelőtt szétszórta azokat az űrben. Így kerültek a Napba, és onnan belénk. Így aztán bármelyikünk elmondhatná, hogy „Atom vagyok”, vagy „Szupernova vagyok”. De mondhat bármilyen elemet vagy annak akár szubatomi alkotórészét, az is igaz lesz, hiszen ezek mind ott vannak bennünk. Mi meg az Univerzumban vagyunk benne, annak abszolút mértékben a részeként. Nehéz elfogadni a gondolatot, ám attól még igaz: mi csak apró „csavarok” vagyunk egy elképzelhetetlenül hatalmas gépezetben. Részei vagyunk az Univerzumnak olyannyira, hogy mi is éppen azokból az anyagokból épültünk fel, amiből az Univerzum.

De ezzel még nincs vége a dolognak! Nem csak részei vagyunk Neki, hanem alkotóelemei is. Azzal, hogy gondolkodunk, és képesek vagyunk megváltoztatni a környezetünket, egyelőre csak itt a Földön, és sokszor nem is a legszerencsésebb vagy legokosabb módon, egyben azt is elmondhatjuk: gazdái is vagyunk az Univerzumnak! Divatosabb, a kapitalizmus világában otthonosabb kifejezéssel: részvényesei vagyunk a legnagyobb „vállalkozásnak”, „cégnek”, ami valaha is létezett és valaha is létezni fog.

Mert hát a gondolkodásból kinőtt cselekvéssel tevőleges részesei, sőt bizonyos mértékig alakítói lettünk a Mindenségnek. Ez a tény azt követeli tőlünk, hogy bánjunk a rendelkezésünkre álló anyagokkal-világokkal jól és okosan. Ahogyan az a jó gazdákhoz illik.

Érdekes felvetések születtek a kozmológiában az utolsó fél évszázadban. Ilyenek ma is létrejönnek, mert a kozmológusok elméje nem áll le egy pillanatra sem.

Az egyik nagyon érdekes kérdés, amit több oldallal előbb már érintettem: változik-e az Univerzum, vagy nem? És most nem a stacionárius, azaz a mozdulatlan, állandó Univerzum és a folyton változó mindenséget hirdető tudósok közti vitára gondolok.

Az nyilván nem várható el, hogy az Univerzum mindig ugyanolyannak látszódjon a különböző pontokon elhelyezkedő megfigyelők számára, hiszen ez a Földön sincsen így. Állunk egy dombon és dél felé nézünk, mögöttünk magasodik egy komoly hegy, előttünk pedig valahol messzebb a tenger sima tükre látszik. Ha onnan nézzük és csak onnan, akkor ezt látjuk, amit itt felvázoltam. Ám ha a nagy hegyről nézünk dél felé, akkor az iménti megfigyelőhelyünk, a kis domb is csak egy jelentéktelen része lesz a tájnak. Annak a tájnak, amit a dombról nézve szinte nem is látunk. A magas hegyről másmilyennek látszik a tengerpart többi része, és persze a tenger is. Ha viszont kievezünk a tengerre egy csónakon, és 1,7 kilométerre a parttól nézünk délre, csak a tengert látjuk. Ha megfordulunk, és északra nézünk, látjuk a nagy hegyet és a partot, de lehet, hogy azt a kis dombot észre sem vesszük… és ezt természetesen annyiszor megismételhetjük, ahány megfigyelési pontot találunk magunknak. Mindig mást fogunk látni, holott ugyanazt a tájat nézzük.

A Kozmoszban is így van ez. Minden megfigyelési pont más látványokat, más tapasztalásokat hoz. Ha egy rádiócsillagászati távcsővel pásztázzuk az Űrt, akkor is mást és mást tapasztalunk attól függően, hogy hol áll az a műszer és merrefelé figyelünk vele. Itt is megszámlálhatatlanul sok megfigyelési pont létezik. Igen ám, de a végtelen világűrben van még egy látásmód, aminek semmi köze a térbeli megfigyelési pontokhoz. Ha különböző időpontokban figyeljük meg a világűr egy általunk tetszés szerint kiválasztott részét, akkor is mást látunk ekkor, akkor, és megint mást majd később, vagy korábban, mert az égitestek mind, kivétel nélkül, mozognak, haladnak egy pályán, és arról csak végletes események (összeütközés, ellenállhatatlan mértékű gravitációs vonzás, stb.) téríthetik el. De ha más és más időpontokban figyeljük őket, máshol lesznek (voltak, vannak).

Vagyis nem várhatjuk el, hogy az Univerzum bármelyik általunk kiválasztott „darabja” különböző helyekről és különböző időpontokban végzett megfigyelése során ugyanazt mutassa, ugyanúgy. A kozmológusok szerint éppen az a legszebb az egészben, hogy nincsen állandóság, minden mozog, de ennek ellenére van egy csodálatos rend (ami miatt a tudósok egy része hajlamos vagy egy Istenre gondolni, mint az egész gépezet teremtőjére, vagy a modernebb időkben az IT-re, azaz az Intelligens Tervezésre gyanakodni…).

Itt ismét összecsaphatnak az állandó, stacionárius, és az örökké változásban lévő Univerzum hívei. Az előbbiek kitalálták a „tökéletes kozmológiai elvnek” is nevezett posztulátumot (követelményt), miszerint „a Kozmosz általunk megfigyelhető általános képének meg kell egyeznie azzal a képpel, amelyet az Univerzum bármely részében és történetének bármely időszakában kapna egy megfigyelő” (Ferris). Ezzel együtt szerintük, akik változó, például egy ősrobbanási ponttól folyamatosan távolodó Univerzum-darabokat képzelnek el, azok megsértik a tökéletes kozmológiai elvet, mivel ezzel úgy vélik: a Világmindenség valaha, például a galaxisok kialakulása előtt egészen másmilyen volt, mint ma. Sőt, ez az elv, ez az állítás azt is maga után vonja, hogy a jövőben, akár örökké tágul, akár végül összeomlik, egészen másképpen fog kinézni, eleve másképpen állnak majd a dolgok, mint jelenleg.

De, még ha fogy is anyag ebből a világból – mint már említettük –, akkor meg valahonnan folyamatosan pótlódik is. Ebben a tudósok-filozófusok szerint állandóság van, amit a távolodó, eltűnő galaxisok újrapótlása tesz ismét helyre. Mindig ugyanannyi anyag van az Univerzumban, mondják. Jó lenne tudni, honnan van bennük ez a makacs bizonyosság?

Fred Hoyle professzor – mint említettem róla korábban – nagy ellensége volt az ősrobbanásnak. Ő is a folyamatos anyag-keletkezés híve volt. Hoyle, aki eredetileg matematikus volt és nem csillagász, egy huszárvágással képes volt átírni az Einstein-féle relativitás-elméletet is a cél érdekében! Hozzáírt egy „C”-vel jelölt „keletkezési tagot”. Vagyis gyártott egy elméleti Univerzumot, ami csak az ő képzeletében létezett, és ebben a világban a tágulás üteme és az új anyag keletkezése közötti egyensúlyt egy sajátos visszacsatolási mechanizmus biztosítja. Ily módon Hoyle lett az „állandó állapot hipotézis” legfőbb szószólója a kozmológiában. Mivel Hoyle más területeken nagyon remek, sőt ragyogó felfedezéseket tett, sőt nagymértékben hozzájárult az asztrofizika fejlődéséhez (!) – hát sokan és sokáig úgy vélték, hogy ez a kiváló tudós megoldotta a problémát és neki van igaza. Lehet, hogy tényleg tágul a világunk – egy idő után ezt már nem tagadhatták, számos mérés és megfigyelés erre utalt –, de legalább nem változik igazából, mert a kifelé menekülő anyagot valahonnan pótolja az Univerzum.

Akkoriban teljesen bizarr viták zajlottak le tudományos elmék között. Hoyle nem tudott megbékélni az ősrobbanás tényével, mert azt a tudomány semmiképpen sem tudja megmagyarázni. Ezért így mennydörgött: „A tudományos kutatás szellemével ellentétes, hogy észlelhető hatásokat a »tudomány előtt ismeretlen okokból« eredeztessünk, és a múltban való keletkezés alapvetően ezt jelenti”. Egy másik, vele egyetértő kutató, bizonyos Thomas Gold meg egészen meghökkentő kijelentést tett: „A folyamatos keletkezést nem szabad csak azért elvetni, mert úgy tűnik, ellentmond a józanésznek.”

Hogy világos legyen, 1948-ban történt mindez. Ferris szerint az akkori tudományos légkörben hiába volt már csaknem húsz éve ismert a Világűr tágulásának ténye, és mint ilyen, a csillagászat részét alkotta – mégsem szerették sokan és csak kevesen voltak hajlandók elfogadni. Mert hiszen az az elmélet egy olyan Kozmoszt írt le, amely túlságosan kicsi és fiatal volt ahhoz, hogy el lehessen hinni… Igazából, akik kétkedtek, eleve és talán születésüktől szkeptikusak voltak. Nekik a Hubble-féle táguló világegyetem, meg a Hoyle-féle „folyamatos utánpótlással” rendelkező Univerzum egyaránt hihetetlen volt. Csak az ötvenes években javították ki a Hubble-elmélet néhány számítási hibáját, és attól kezdve a csillagászok szinte tömegesen tódultak oda és fogadták el, hogy egy ősrobbanásból kezdődően táguló világegyetemben élünk.

A szkeptikusok nem adták fel, azt állították, hogy ha az Univerzum nem tágul, hanem végtelenül öreg már, akkor kellene hozzáillő, éppen olyan „végtelenül öreg” galaxisokat is látni. Ám sohasem találtak ilyen „vénségeket”. Majd amikor felfedezték a kozmikus háttérsugárzást, amely mintegy az ősrobbanás sajátos „visszhangját” jelentette, majdnem mindenki feladta a stacionárius mindenségbe vetett hitét. 1970 körül már csaknem minden csillagász átállt a táguló világegyetem „hitére”.

A könyvünkben csak két magyar (származású) tudóst említünk, az egyik nem más, mint László Ervin, aki fél évszázaddal ezelőtt és még később is, mint a „Római Klub” egyik alapítója és szellemi szóvivője figyelmeztette az emberiséget a közelgő környezetszennyezési, környezetvédelmi problémákra. El kell ismerni, hogy akkoriban még kevesen voltak, akik látták és hangoztatták volna, hogy civilizációnk veszélyes úton halad, és a dolognak nagyon, nagyon rossz vége lehet. „A növekedés határai”, amely akkoriban igen nagy feltűnést keltett és évtizedek múltán is hivatkoztak rá, gyűjteményes munka volt. A professzor angol nyelven írott könyve („The Cosmic Connection. The Fifth Field.) magyar nyelven „Kozmikus kapcsolatok. A harmadik évezred világképe” címmel jelent meg. A magyar kiadás szerkesztői talán azért ferdítették el a címet, mert a professzor az „ötödik mező” alatt egy bizonyos pszi-mezőt” ért, amelyet a tudósok kissé metafizikusnak, sőt minden bizonnyal „áltudományosnak”, ezért gyanúsnak találtak. László műve a négy egyetemes erő mögött feltételez egy ötödiket is, amely összekapcsolja a múltat és a jelent. Véleménye, talán mondanom sem kell, sértette a magyar akadémikus tudósokat, akik az ilyesmit nem tudták elviselni (ezért a könyv magyar kiadása nem is tudományos kiadónál látott napvilágot).

De mi nem ezért kedveljük a professzor urat, aki kacskaringós életutat járt be, eredetileg zenei csodagyerek és világhírű zongoraművészből lett tudós, számos akadémia tagja, a Kozmosz filozófiájának, az evolúció-tannak egyik nemzetközileg elismert mestere, aki 2020-ban még hozzászólt a magyarországi koronavírus-helyzethez is. Annakidején foglalkozott azokkal a tudományos kutatásokkal, amelyek a másvilágról iderádiózó és telefonáló, vagy más modern eszközökkel jelentkező halottakkal foglalkoztak – egyszóval merész, és semmi újtól el nem zárkózó ember (akit érdekel, a neten még az előadásairól készült felvételeket, és más műveit is megtalálhatja).

Nos, László professzor az említett könyvében sokat foglalkozik kozmológiával is, sőt pedzeget egy másféle megközelítést is. A minket érdeklő részben azzal kezdi fejtegetését, hogy ma már kideríthetetlen az ősrobbanás kozmológiájának szempontjából, hogy a Kozmosz születésekor a világegyetem fizikai állandói miért így alakultak ki, miért lettek ilyenek? Nem kétséges, hogy amit ő leírt, azt a mai tudomány nehezen, vagy sehogyan sem fogadná el. Szerinte ugyanis az Univerzum egy „anyaméhből” származik (bármi is legyen az, és bárhogyan tudjuk vagy nem tudjuk elképzelni). Ő is a ciklikus világegyetem híve (amiről lesz e könyvben egy külön fejezet is), és azt állítja: az Univerzum születik majd meghal, és újjászületik ebben a sajátságos anyaméhben. Nem is nevezi azt a gigantikus detonációt „ősrobbanásnak”, amely már eleve, logikailag és nyelvészetileg egyfajta erőszakos kezdetet, valamiben a legelsőt jeleni. László számára a „nagy bumm” (így, kis kezdőbetűkkel, ezzel a nemecseki módszerrel is jelezve, hogy csak egy a sok közül…) „csak egy robbanás” volt. Kár, hogy nem tudhatunk meg semmit „arról az állagról, amelyből világra jött.” Aztán ezzel a meglepő mondattal folytatja: „Lehet, hogy ez a kozmikus anyaméh már »tájékoztatást« kapott a korábbi világegyetemekről, amelyek megelőzték a miénket.”

Hát bizony, mint azt valahol fentebb már én is írtam, könnyen lehet, hogy voltak bizonyos parancsok, utasítások, kódolt üzenetek az anyagban, amely ezek szerint már nem először robbant fel, ilyen robbanások rengetegszer lehettek. Még azt is el tudom képzelni, hogy minden ősrobbanás után más- és másféle Univerzum jön létre. Hol van az megírva, hogy az unalomig ismétlődik, ezermilliárdszor is egymás után, hogy mindig ugyanaz és ugyanolyan anyag ölt ugyanolyan megjelenési formákat..?

László is errefelé tapogatózik: „Világegyetemünk örökölhetett néhány jellegzetes vonást a korábbi világegyetemektől.”

Persze ahhoz, hogy a fizikai jellegzetességeket, tulajdonságokat, vagy kijelölt fejlődési irányokat továbbadhassák, kell valamiféle fizikai közeg. Lehet, hogy ezt maga az előbb elpusztuló, megsemmisülő, egyetlen pontban gigantikus nyomáson összegyűlő anyag hordozza? Mintegy hozza magával? Lehet, hogy olyan az, mint a genetika: egyetlen örökítő sejtben benne van az összes többi sejt, vagyis az ebből majdan születő-létrejövő egész szervezet hajszálra pontos leírása, mintegy „tervrajza”? Gondoljunk csak bele: minden makkban, amely lehull a tölgyfáról, benne van a belőle majdan kikelő és felnövő, akármilyen hatalmas tölgyfa egész „leírása!” (Műszaki embereknek úgy mondanám: „kapcsolási rajza”…) Hiszen e nélkül nem lenne a makkból-magból fa. És ez hatványozottan igaz az élő szervezetekre, az állatokéra, és persze az emberre is.

Feltételezhetjük-e, hogy volt, van és lesz valamilyen „kozmikus vetőmag”, ami magában foglalja a milliárd évek múlva létrejövő újabb „Univerzum” egészét? Mintegy előre „látja és tudja”, mi lesz, mi lehet ebből az anyaghalmazból? Amely talán maga a mag? Az újonnan keletkező világegyetem kicsinyke „génje”, örökítő anyaga..?

László szerint ez a továbbvivő közeg az a bizonyos „pszi-mező”. Ehhez persze fel kell tételeznünk azt is, hogy 1) sokszor volt már ebből az anyagból egy-egy kirobbanó Univerzum, amely így persze hamis elnevezés, és 2) a pszi-mezőben megőrződtek az előző tapasztalatok, és az képes volt átadni ezt a tudást az éppen 14 milliárd évvel ezelőtt keletkezett (a sorban már ki tudja, hányadik?) világegyetemnek, 3) ez az „örökítő” vagy „emlékeztető”, netán a folyamatot felügyelő valami az a „pszi-mező”, amely értelemszerűn valahol kívül helyezkedik el, nem része a felrobbanó anyagnak, csak valahol másutt lebegő utasítás, vagy útmutató..?

A szakirodalom egy másik művében olvashatunk arról is, hogy a Mindenség egyetlen nagy vákuumenergia-tenger, és ez a robbanásokból keletkező világoktól függetlenül is létezik. Sőt, eleve csak úgy létezik. Mi több, létezésének eleve az ad értelmet, hogy átível a világok születésén és halálán. Mondhatnánk, hogy a László által „pszi-mezőnek” nevezett valami öröktől fogva van, és örökké lesz is.

Ebben a különös tulajdonságú térben: a pszi-mezőben pedig – írja László – egyetlen új és újabban létrejövő világegyetem sem indul „tiszta lappal”. Mindegyik hoz valamit a vákuum-tengerből, amely szerinte tele lehet a korábban ott élt világegyetemek kódolt nyomaival.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ha ezt a logikát követjük, előbb-utóbb eljutunk oda, hogy egyfajta evolúció létrejöhet és ma is létezhet a világegyetemben. Ha ezek az „Univerzumok” egyre-másra születnek, mindig az előző anyagából jönnek létre, de mindig egy kicsit másként, minden alkalommal különböznek valamennyire az előzőektől, akkor lehet, hogy minden alkalommal kicsivel jobbak lesznek az előzőnél? Ám ha ezt elfogadjuk, vékony jégre tévedünk. Ugyanis, ha ebben tervszerűséget vélünk felfedezni, sőt, tényleg van is valami tervszerűség, szándék – akkor fel kell tennünk a kérdést: KI a tervező? KI az egészet mozgató..? És a kisebb ellenállás irányába menő gondolkodók már csak egy lépésre vannak attól, hogy a „jolly joker” szóval, a minden gondot „megoldó” ISTENnel válaszoljanak.

Pedig hát az élet, és a Kozmosz korántsem ilyen egyszerű. László így érvel: egy születő világban az atomok, a molekulák, a sejtek és az élő szervezetek jobban idomulnak az alapvető fizikai állandókhoz, mint tették ezt az előző Univerzumban. (Bár felmerül a kérdés: a professzor ezt honnan tudja? Ez lehet igaz, de lehet, hogy nem az.) Vagyis ez a mindenen átívelő, ki tudja mióta létező és fejlődő „meta-univerzum” egyre-másra tanul a saját hibáiból, kiküszöböli azokat a hasznosnak nem bizonyult változatokat, amelyek a korábbi változat(ok)ban megakadályozták, hogy optimálisabbak legyenek a feltételek előbb a biológiai élet, majd az ebből kifejlődő értelem számára. Vagyis az elmélet hívei szerint a pszi-mezőben megőrződnek az előző világegyetemek „lenyomatai”, sőt, hadd legyek merészebb: a „génjei”, tulajdonságai, sőt a mező képes kiválogatni és elhagyni ezek közül azokat, amelyek nem váltak be, vagy nem optimálisak, és ezt valami módon átadni a robbanásból születő, ki tudja, hányadik anyaghalmaznak is, hogy az itt-ott más irányba fejlődjön, jobb legyen. Ez a továbbtanulási módszer determinálja azt is, hogy egyre jobb világegyetemek születnek. Persze a „jobb” hasonlító szócska arra utal, hogy minden előzőnél valamivel jobbak jönnek létre, de persze egy bizonyos cél érdekében jobb: és mi vagyunk annyira hiúk, hogy azt higgyük, hogy miattunk, avagy minden, az űrben létező civilizáció miatt. Mintha az Értelem lehetne és lenne a „meta-univerzum” célja.

A szkeptikusok persze rögtön rávágják: ugyan miért vagyunk ebben olyan biztosak? Miért hisszük, hogy ez a soron következő, jelenlegi Univerzum, amelybe mi is beleszülettünk, amiben vagyunk, éppen az intelligenciáért jött létre, azért létezik? Lehet, hogy nincs is célja, pusztán egy gépiesen megsemmisülő, majd ismét megszülető közömbös, lelketlen anyaghalmaz a sok közül? Ostoba, anyagias, rideg fizikai erők játékszereként születik és pusztul el, majd megint újjászületik, és ismét elpusztul. Így megy ez már elég régóta (öröktől fogva…), és nincs benne semmilyen rendszer! Ezért nincsenek változások, mindig ugyanaz történik, nincs változás, nincs fejlődés! Akik így vélekednek, talán ki is nevetik László professzort és odasorolják ahhoz a talán egymillió földi filozófushoz, tudóshoz és egyéb gondolkodóhoz, akik már két és félezer ezer éve kétségbeesetten keresnek valami magyarázatot a… saját létezésü(n)kre.

Persze feltehetjük a kérdést a professzor nyomán, hogy ez az anyaméh, ez a meta-univerzum, az univerzumok univerzuma mikor született? Mennyivel korábban, mint ez a mostani, a miénk? Én úgy kérdezném: „hánnyal korábban”? Hányszor indult neki a fejlődésnek ez az anyaghalmaz, ezek az atomok, amelyből az én testem és az öné, kedves olvasó, meg nyolcmilliárd másik emberé és állatoké és növényeké és holt anyagoké felépült? Bár választ erre nem kaphatunk. Főleg azért nem, mert egy örökké létező mindenségben értelmetlen feltenni ilyen kérdéseket.

Érthető, hogy innentől kezdve a képzeletbeli „vezényletet” átveszik nem a fizika és általában a tudomány emberei, hanem a misztikusok, akik közé én a teológusokat is sorolom. Mindannyian képzelt világok mesterei ők, azzal a megkötéssel, hogy igazából fogalmuk sincs és nem is lehet arról, amiről beszélnek. Isten, Világszellem, sőt: meta-univerzum..? Ezek egyelőre találgatások, csúnyább kifejezéssel élve: képzelgések. László professzor is oda lyukad ki, hogy a „mikor” kérdés helyett (mikor volt az ősrobbanás, mikor és hányadszor történt ez, stb.) sokkal fontosabb kérdés a „hogyan?”.

Számtalan elmélet született már világunk keletkezésére. Sok tudós sok elméletet gyártott, és most ott tartunk, hogy innen, a Földről nézve, az eddigi tudásunkkal felvértezve csak a vállunkat vonogathatjuk, mert ez is lehetséges, az is, sőt még amaz is, és száz másik is. Andrej Linde orosz kozmológus például váltig állítja, hogy nem is egy helyen volt ősrobbanás, hanem több robbanás is lehetett, csak nem egyszerre, de egymással összefüggően. Szerinte ez az esemény olyasmit eredményezett, mint a szappanbuborék. Látszólag egy nagy buborék jön létre, de ha valaki nem sajnálja az időt és a fáradságot, és elég nagy benne a tudományos érdeklődés és kutatási kedv, akkor láthatja: azon egy buborék maga is több kisebb buborékból áll, úgy fújódik fel. Ha a nagy buborék szétpattan, a kicsik nem okvetlenül teszik ugyanazt, hanem szétválnak és külön életet élnek. A több önálló buborék-hasonlat azt sugallja, hogy a mi ősrobbanásunk során sem csak ez az általunk ismert és állítólag észtveszejtő sebességgel távolodó világ van, hanem volt ott akkor és/vagy később több „buborék” is, és azokból születtek más Univerzumok. De olyan messze tőlünk, hogy nem tapasztalhatjuk meg a létezésüket.

A szappanbuborék felfúvásonként jön létre. A szappanbuborékokhoz hasonlatos univerzumok egyenként fúvódnak fel, senki sem tudja, hogy kezdetben mennyi van és végül mennyi lesz belőlük. Azt sem sejthetjük, hogy ezek egyenrangúak-e egymással? Vagyis mindegyik teljesen önálló lesz és magában is életképes, tágul tovább, vagy lesznek kisebbek és nagyobbak? És a kisebbek vajon csak egy „kis” késéssel válnak nagyobbakká, vagy mivel kezdetben lemaradtak, méreteiket tekintve már sohasem érik utol nagyobb „buborék-testvéreiket”, a rokon Univerzumokat?

És jönnek sorban a logikus kérdések. Ha ezek az univerzumok egy „akolból” származnak, talán mert ugyanazon ősrobbanás fújta fel őket, akkor hasonlítanak minden fizikai paraméterükben? Vajon mindegyikben kifejlődhet a szerves anyag, majd ennek nyomán és ebből az értelmes létforma? Vagy egyesekben igen, másikakban nem? És ha így van, akkor mi a különbség? És mi az oka annak, hogy lesznek különbségek? De ha mind egyforma lesz, akkor mi értelme van e világok megsokszorozásának a Természet részéről?

No, és vannak-e abortált univerzumok? Vannak-e olyanok, amelyek valami okból „halva születtek”? Ugyan felrobbantak, felfúvódtak, de valahogy elromlott bennük minden, egy idő után talán le is álltak, vagy összeomlottak? Félresikerültek, egy vagy több fizikai törvényük, paraméterük nem jól működött, és ezért maga a Természet gondoskodott a pusztulásukról? És mi lesz az anyagukkal? Az leállt és egyhelyben lebeg, várja, hogy a többi buborék visszatérjen, és akkor „ő” is csatlakozik a maga anyagával a többiekhez, és a végén (kezdetén..?) mind ismét egyetlen hatalmas és roppant energiával rendelkező anyaghalmazba forrnak össze – majd megint felrobbannak? És ezúttal vajon sikerül-e mindegyiknek az „alomban” egyformán jónak, működőképesnek születnie?

Arról nem is szólva, hogy nyilván a véletlennek is lehet, vagy van is szerepe a dologban. Ha több univerzum keletkezik egyszerre, megeshet, hogy az egyikben lesz elég anyag ahhoz, hogy galaxisok, csillagok és más égitestek százezermilliárdjai alakuljanak ki benne – míg egy másik „testvér-univerzumban” szinte steril lesz minden, anyagtól mentes, afféle torzszülött?

És kérem, most kapaszkodjanak, mert ezt még lehet fokozni! Mi van, ha hiperterek között élünk (ennek a témának nagy szakértője Michio Kaku, akitől már idéztünk és még fogunk is idézni)? Amit úgy is felfoghatunk, hogy egyszerre felrobban az anyag, és szétszáguld – de nem csak egyetlen dimenzióban zajlik a folyamat. A szappanbuborékok mintájára több világegyetem születik egy időben – de ezek mind-mind egy-egy másik dimenzióban terjednek szét? Egymástól élesen, bár láthatatlanul elválasztott terekben kezdenek növekedni, terjedni, hordozni az életet, teremteni civilizációkat..?

Ha több buborék-világ alakul ki egyazon robbanást követően, akkor joggal feltételezhetjük, hogy bennük a fizikai körülmények is hasonlóak lesznek (kivéve a fent említett „steril” világegyetemeket, amelyekben viszont, ha nincsen anyag, mi terjedhet oly sebesen a mindenségben..?).

Szerintem teljesen érthető, hogy László professzor és hívei végül is eljutottak a pszi-mezőhöz. Felhívom a figyelmet, hogy nem véletlen ez az elnevezés: a „pszi” szó- és fogalomkezdet egy olyan valamit jelöl, ami nem anyagi. Ezért van az, hogy a pszi-ről a magukat komoly és igazi tudósoknak tekintő embereknek az ógörög kifejezés, a psziché („lélek”) jut eszükbe. Vagyis olyasmi, ami tudományosan nem létezik, léte nem igazolható, ezért egzakt tudományos módszerekkel nem kutatható. Ha pedig valaki még ki is bővíti ezt az elnevezést ilyen szavakkal, mint „kvantumvákuum”, vagy „emlékekkel teli pszi-mező”, abban a pillanatban az akadémikus tudomány ellensége lesz az illető. (Ha meg évtizedekkel később még olyasmire is vetemedik, hogy a túlvilágról ideüzenő halottakkal beszélgető kísérletezőket és kutatókat felkarolja, vagy egyáltalán komolyan veszi őket – akkor az akadémiai koponyák az illetőt végleg „ejtik”, többé nem foglalkoznak vele. Ez már sokakkal megesett, hiszen tudunk olyan Nobel-díjasról (!), akinek újabb, más, rázós témában elvégzett kutatásait és eredményeit nem teszik közzé, minden tudományos közlő elzárkózott előle, csak a neten írogathat, de így persze senki sem veszi komolyan.)

László professzor nyilván tisztában volt ezzel, amikor megpróbálta bevezetni az igazi, komoly, azaz akadémikus és maradi gondolkodású, minden újtól rettegő tudományos korifeusok világába a „pszi-mezőt”. Viszont érthető a törekvése, mert kellett neki valamilyen közeg – ahogy fentebb már írtam is –, amely képes lenne két ősrobbanás között meghatározni és megőrizni az előző univerzum eredményeit, netán utasításait, emlékeit, esetleges javításait, hogy azt továbbadhassa a következő univerzumnak. Az is érthető, hogy ez az információs tér nem lehet anyagi jellegű, mert azt már tudjuk (sejtjük?), hogy ami anyag, megsemmisül a pusztuló előző világegyetemmel, és nem tudni, mennyi idő múlva ismét megszületik anyagával együtt az új univerzum. „Az idők folyamán a mi univerzumunkat tehát a pszi-mező révén összekötött robbanások sorozata teremthette meg, amely az eredeti ősrobbanást követte.” Persze nagy túlzásnak tűnik a professzor részéről, hogy emleget egy „eredeti ősrobbanást”. Ugyan melyik lehetett az eredeti, tehát az első, sőt: volt-e egyáltalán első? Hiszen ezt a bonyolult mindenséget nem kellett és nem is lehetett bármilyen módon „létrehozni”, mert akkor joggal kérdezhetnénk: és mi volt előtte, vagy mi volt a helyén, amikor ez még nem létezett?

László Ervin egy „önteremtő és emlékező” Kozmoszról beszél, egy meta-univerzumról, amely mögött hatalmas energiákat és szervező erőket sejthetünk. És éppen ez a baj – mindent csak sejthetünk, de semmit sem tudunk. Néha úgy tűnt nekem e szakkönyveket böngészve, hogy egyesek kétségbeesetten állítanak fel egyre vadabb elméleteket csak azért, hogy legyen mibe kapaszkodniuk-kapaszkodnunk, ha már olyan tehetetlenül és tudatlanul állunk e rengeteg titok előtt.

De ezekkel együtt még mindig nincs vége a találgatásoknak. Minden tiszteletem az emberi elméé, amely rettenetes kínlódások árán is igyekszik megtudni, miért és hogyan létezünk, és van-e ennek az egész játszmának valamilyen célja? Mert bizony lehet, hogy a „cél” olyannyira független az ember nevű élőlénytől, sőt milliárd egyéb értelmes civilizációtól, ami az Univerzumban már kialakult, most alakul, vagy a jövőben éri el azt a szintet… hanem valami egészen más történik? Mi talán nem is számítunk semmit, itt rajtunk és minden egyéb civilizáción túlnövő, hatalmas erők játszanak szerepet. Mondhatnám úgy is, hogy ebben „nekünk nem osztottak lapot”, tehetetlen bábuk vagyunk? Azzal vigasztalom magamat, hogy talán egyelőre valóban ez a helyzet, de már nem sokáig. Ha a tudásunk megsokszorozódik, és végre kezdjük majd érteni az Univerzumot, eljutunk egyfajta beavatási szintre, és akkor talán mi is tényezővé, játékossá válunk.

Addig viszont lássunk néhány másféle gondolatot is. Már többeknek eszébe jutott, hogy „teremtsünk Univerzumot”! Vagyis egyelőre csak gondolatkísérletként kellene foglalkozni a dologgal. Nekik már régen nem elég az, amivel sok kozmológus foglalkozik: hipertér, idő-csatornák… Ezek annak ellenére is sci-fi témák jelenleg, hogy komoly tudósok vaskos könyveket írnak erről. Például a már sokszor említett Michio Kaku, de éppen eleget emlegeti őket Barry Parker is. Aki már azon töpreng, hogyan viszonyulhatnak más, nálunk fejlettebb civilizációk az időutazásokhoz..?

Kakut az izgatta már az 1990-es évek elején, hogyan lehetne előállítani egy, a miénknél természetesen jóval kisebb „mini-univerzumot” – földi körülmények között, földi eszközökkel, földi emberek ötleteivel és gyakorló részvételével?

Az elméleti fizikusok, mint ő is, állítják, hogy léteznek „párhuzamos világok”, de ezek között nincsen semmilyen kapcsolat vagy átjárás (hogy miért ilyen biztosak a dolgukban, sejtelmem sincsen). Persze különleges pontokon, valamilyen különleges fizikai viszonyok között, ki tudja, mennyi időre és milyen feltételek között, „milyen áron”, de létrejöhetnek ideiglenes kapcsolatok (és most ismét a kérdésem: és ezt honnan tudják? Vagy csak reményteli várakozásuknak adnak kifejezést?) Ők hozták be az „utód-univerzumok” fogalmát is. Vagyis egyfajta köldökzsinórt képzelnek el a térben, amelyen keresztül az egyik Univerzum megszüli a másik, a kisebb Univerzumot. Néhányan abban is hisznek, hogy az utód, a „kicsi” a későbbiek folyamán növekszik, és maga is naggyá lesz, de egy másik térben bontakozik ki, az lesz az ő otthona, saját tere, dimenziója.

Arra is megesküsznek sokan, hogy az efféle terek, születések, átváltozások, stb. szerves kapcsolatban állhatnak az időutazásokkal – mi több, az szerves és elválaszthatatlan része ezeknek a változásoknak! 1988-ban az ismeretterjesztő csatornákon olykor feltűnő elméleti fizikus, Kip Thorne egy, ama körben igen tekintélyes folyóiratban (Physical Review Letters) társaival együtt egy szédítő elméletet tett közzé, ami, mondanom sem kell, de lám, mégis ideírtam, nagy felhördülést váltott ki a kollégákban. Thorne egészen komolyan állította, amit pár sorral korábban írtam. Ez volt az első eset, amikor köztiszteletben álló fizikusok tudományos módszerrel építettek fel egy időutazást valószínűsítő, sőt azt reálisnak bemutató elméletet.

Thorne és társai azt állították: függetlenül attól, hogy két Univerzum milyen kapcsolatban áll egymással, például, hogy egyik a másikból született volna, létezhetnek időalagutak, időcsatornák, amelyek nem csak kétféle tér, hanem kétféle idő közötti közlekedést tesznek lehetővé! Vagyis akik ennek a technológiának birtokában lesznek (voltak, vannak valahol, akik nem mi, emberek vagyunk, de majd lehetünk valamikor), azok utazhatnak a jelenből a múltba vagy fordítva. És még „rá is tettek egy lapáttal”: azt állították, hogy az efféle világok között az időcsatornákban maga az utazás nem igényel időt.

Vagyis a közmondásos „szempillantás alatt” lehet benne utazni „bármikorból bármikorba”, bárhonnan bárhová.

Persze itt is van egy kis „bibi”. Az efféle időcsatornákat talán egy bizonyos tudásszint alatt nem is tudnak létrehozni, mert ahhoz rengeteg energiára lenne szükség. Mondjuk mai földi viszonylatban ahhoz, hogy egy alagutat létrehozzunk, megnyissunk az űrben, és akár csak egy percig működtessünk, nem lenne elég a Föld egész éves vagy évtizedes energiakészlete sem (de valószínűleg még ennél is többre lenne szükség). Nos, így aztán ezek használata egyelőre nem igazán aktuális, nem elérhető, és semmiképpen sem kifizetődő. De amiért itt szóba hoztam Thorne teóriáját, az a következő: azt is állította az emlékezetes cikkében, hogy a jövendő „időcsatorna-fizikusok” képesek lesznek laboratóriumi körülmények között létrehozni afféle „fiók-univerzumokat”. Még szerencse, hogy nem tudunk ősrobbanásokat rekonstruálni és megszemlélni, hogyan is született a világunk – de aztán, legalább is elméletben, lesznek majd lehetőségeink. A már szintén említett Alan Guth az MIT tudósa, aki már sok kozmológiai felfedezést tett, Kaku szerint egyszer valósággal sokkolta pályatársait. Azt állította ugyanis, hogy az alagutak vagy időcsatornák fizikája lehetővé teszi a laboratóriumi világteremtést. Ha nagyon nagy mennyiségű hőt és energiát hozunk össze, létrejöhet egy „köldökzsinór-csatorna”, amely összekötheti a mi Univerzumunkat… valamelyik másikkal. Az a titokzatos „másik” persze a mienknél sokkal kisebb lesz, állította. Ha ezt megvalósíthatnánk – fejtegeti tovább Kaku –, akkor tudósaink addig példa nélkül álló módon mintegy végignézhetnék és megtapasztalhatnák, hogyan születik egy Univerzum!

Ismétlem, drága mulatság lenne. A sci-fi regények és filmek szerzői megírhatnák, hogyan mennek vissza a vadászok a mezozoikus korba, hogy dinókra vadásszanak. Persze egyszerűbb a dolgot időgéppel megoldani, mint időcsatornák felhasználásával. Az imént említett Guth-féle laboratóriumban 1000 milliárdszor milliárd fokos hőt kellene fejleszteni, ami már eleve meghaladja a képességeinket nem csak most, hanem a következő évszázadokban, vagy akár évezredekben is – véli Kaku, nem én. Én ennél sokkal optimistább vagyok, de az biztos, hogy ez nem egyhamar fog bekövetkezni itt nálunk, a Földön. Nem mulasztom el hozzátenni, hogy valahol valakik biztosan rég túl vannak ezen a szinten, és ők vidáman utazgatnak a maguk előállította csatornákban.

Tényleg sok tudás és energia kell ahhoz, hogy két teret egymáshoz közelítsünk és azok között átjárást találjunk, vagy ha olyan nincs, hát „csináljunk” egyet a magunk kizárólagos használatára. Ám ha elfogadjuk az elvet, hogy ez lehetséges, akkor egészen új megvilágításban kerül elénk az UFO-kérdés. Egyfelől gyanús, hogy nem múlik el a Föld nevű bolygón egyetlen 24 óra sem anélkül, hogy valahol ne látnának, filmeznének, fényképeznének le ilyen idegen repülő tárgyakat – ami felveti a kérdést, hogy vagy valahol közel táboroznak ezerszámra, vagy valamilyen más módon jönnek ide akármilyen nagy távolságokból is. Az időcsatornák létezése hirtelen nagyon könnyen megmagyarázza szinte folyamatos jelenlétüket. Nem száz és száz éveken át hajóznak a kies és veszélyes kozmikus „tengeren” aprócska kis „ladikjaikon”, hanem egy másik térből, időigény nélkül ugranak át a mi világunkba. Nyilván kiszámítják előre és tudják, hol fognak kibukkanni, „partot érni” a mi világunkban. Kedvelt célpontjuk lehet a Föld, amit egy szempillantás alatt elérhetnek ily módon, és ugyanúgy bármikor visszaröppenhetnek a saját világukba, a dimenziójukba, az „Univerzumukba”… De az UFO-król már számos másik könyvemben írtam, tehát ezt most hagyjuk.

Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy Einstein elméletei, valamint a modern kvantum-teória is azt állítják, hogy az időutazások lehetségesek, persze nem az olyan, egyelőre esendő lények számára – írja Kaku –, amelyek-akik még csak most próbálnak kiszakadni saját bolygójuk gravitációs vonzásából… Nem kétséges, hogy az időcsatornákat csak a nálunk sokkal fejlettebb civilizációk tudják kihasználni.

Van egy másik elmélet, amelynek képviselői egészen komolyan állítják, hogy az ősrobbanás előtt létezett itt egy tízdimenziós, bonyolult világegyetem, amelyet majdnem tökéletesnek nevezhetnénk (ha elég információnk lenne róla…). Azt állítják, hogy annyira azért mégsem lehetett tökéletes, mert nem volt elég stabil, ezért aztán „összetört” vagy „megroggyant”, és kettő lett belőle. Az egyikben négy, a másikban hat dimenzió lett. A miénk volt a négydimenziós, amely hihetetlen sebességgel megnőtt, kiterjedt a kozmikus kataklizma során – ugyanakkor az „ikertestvérünk”, az a másik Univerzum, hiába volt neki hat dimenziója, nemcsak hogy nem nőtt, hanem éppen ellenkezőleg: „összement”, eltörpült. Olyan lett, amit a matematikusok kedvelt szavajárásával így nevezhetünk: „végtelenül kicsi”. Hogy ez akkora volt-e, mint a Napunk, vagy mint egy grapefruit, vagy egy mákszem, nem tudható.

Vagyis két ősrobbanást tételeznek fel, az első egy létező, tízdimenziós világ-együttest tett tönkre, és a mi Univerzumunk tényleg igen gyors felnövekedése csak egy kis reakció volt arra, hogy annak előtte egy sokkal nagyobb kataklizma során összeomlott az idő és a tér.

Az elmélet hívei igen merészen azt is állítják, hogy azért kapott a mi Univerzumunk ilyen hatalmas sebességet, azért rohannak a galaxisok másodpercenként sok száz vagy ezer kilométeres sebességgel el attól a bizonyos detonációs ponttól, mert azt a „löketet”, azt a nagy energiát ama tízdimenziós világ összeomlásától kapta.

Ami egyben azt is jelenti, hogy van valahol egy törpe ikertestvér-világunk, ez egy kísérő univerzum, amely egy hatdimenziós gömbbé zárult össze. Túl kicsi ahhoz, hogy felfedezhessük és megfigyelhessük (főleg, ha nem is a mi univerzumunkban helyezkedik el, de ez is nagyon bizonytalan). Mellesleg Kaku szerint könnyen meglehet, hogy amikor oszlani kezd ez a mi Univerzumunk, akkor ez a kis világocska lehet majd a… mentőcsónakunk!

A tudományos-fantasztikus regényeken nevelkedett olvasók elméjében most felmerül a következő kérdés: biztos, hogy így vált ketté az a két világ, a tíz dimenzió (és egyáltalán honnan tudható, hogy éppen tíz tér és idő és világ volt, nem nyolc vagy három vagy száztizennégy vagy ötezerháromszázhuszonhat?), akkor vajon mi vagyunk a nagy és száguldó? Mi van, ha az a másik hat dimenzió sokkal nagyobb lett a miénknél? Mi vagyunk-maradtunk a törpe kisebbség, de mert mi is elég szépen felnövekedtünk, kiteljesedtünk, és rohanunk előre a semmiben – mégis mi maradtunk le? Az a másik világ talán sokkal gyorsabban száguld, nagyobbra nőtt, és előbbre tart már nem csak fizikális fejlődésben, de a benne születő értelmek is nagy dolgokat alkottak már – nagyobbakat, mint mi?

A fejezet végére hagytam egy másik, kicsit cinikus gondolatot, amire persze nem én jöttem rá először. Ez pedig a következő: míg mi itt arról filozofálgatunk, hogy netán, esetleg rengeteg energia és tudás birtokában talán csinálhatnánk egy másik, egy kisebb univerzumot, ami kétségtelenül az emberi tudás nagy diadala lenne, az egész emberiség életét és gondolkodásmódját megváltoztatná… mi van, ha ez már megtörtént? Valakik, tőlünk igen távol a térben és az időben elérték azt az energiaszintet, amellyel már hozzányúlhattak ehhez a témához, és „laboratóriumi” körülmények között elvégeztek egy „ősrobbanást”, amivel létrehoztak egy kezdetben kisebb Univerzumot? Ami aztán nőni kezdett? És ennek a folyománya vagyunk mi is? Ez a szédületesnek, nagynak, hatalmasnak, óriásinak, végtelennek tetsző Univerzumunk a benne lévő milliárd galaxissal és a mindenféle egyéb anyagi formációkkal… éppen egy ilyen kísérlet eredményeként jött létre? Egy sokkal, de sokkal nagyobb univerzum kicsiny kinövése vagyunk mi, akik a világunkat hatalmasnak hisszük, pedig csak egy „végtelenül kicsi” pont? Vagyis vannak valahol valakik, akik elégedetten figyelik teremtésük gyümölcseit, köztük a Földet és rajta minket?

 

Harmadik fejezet

ISTEN ÉS UNIVERZUM

 

„Nem az a misztikus élmény, hogy hogyan van a világ, hanem az, hogy van.”

(Ludwig Wittgenstein, filozófus)

 

Előrebocsátom azt, amiről talán sokan hallottak már: a természettudósok között is akadnak jó sokan, akik hisznek Isten létezésében. Mi több, azt is állítják, hogy Isten létezésének legfőbb bizonyítéka éppen az Univerzum létezése!

Ne csodálkozzunk, van ebben logika. Az a tudós, aki rácsodálkozik egyfelől az Univerzum méreteire, valamint a benne tapasztalható törvényszerűségekre, a szabályokra, és főleg arra, ahogyan ez az egész működik – gyakorta feltételez egy természetfölötti, szuperintelligens lényt, mert csak az találhatta ki ilyen jól, és főleg csak az hozhatta létre ezt a csodát, a világok világát, a kozmikus Mindenséget. Én mindenesetre megértem őket és nem ítélkezem. Egy ateista is lehet megértő, sőt kell, hogy legyen.

Értelemszerűen ma már senki sem kérdi komolyan, hogy Istennek volt-e anyja? Vagyis volt-e egy őt létrehozó erő, hatalom, vagy tényező? A hívők válasza természetesen tagadó: nem, Istennek nem volt anyja, hogy is lehetett volna, hiszen ő Kezdet és a Vég. Ahogyan a Koránban olvashatjuk: „Allahu-i-szamad, lam jalid, valam júlad, valam jakun kufúan ahad”. Az arab szavak magyarul ezt jelentik: „Allah, az örökkévaló, nem szül és nem születik, nincs hozzá mérhető senki.”

A mondat megérdemel egy kis elemzést, tehát:

1) „örökkévaló”, vagyis mindig volt és mindig lesz.

2) „Nem szül és nem születik”, ami arra utal, hogy gyarló földi elménkkel ne higgyük, hogy van erő, amely létrehozta Istent, és „Ő” nem is foglalkozik önmaga utódjának létrehozásával, mert hát miért is tenné? Az Isten addig Isten, amíg egyedül van, és minden hatalom nála van. Az Isten, aki osztozik a hatalmán, már nem isten.

3) „Nincs hozzá mérhető senki”, azaz ő az egyetlen hatalom, amely nem osztható.

Ha az Allah nevet behelyettesítjük bármilyen más nyelven az „isten” szóra, attól az még ugyanaz marad. Népek, nyelvek nem változtatnak azon, hogy mindvégig ugyanarról a „valakiről” van szó. Ismétlem: nem csoda, hogy az emberek többségének még most is, sőt ezután is kell egy Isten, mert elképzelni és megérteni sem tudják, hogyan lett ez a világ itt körülöttünk. Mi, akik racionálisan gondolkodunk, sem tudunk megválaszolni minden kérdést. Ám talán valamivel közelebb vagyunk a megfejtéshez, mint azok, akik belenyugodva, eltunyulva csak azt ismételgetik: „A világot Isten teremtette”, és ennél több „érvük” nincs is.

A keresztény vallás nagy filozófusai mindig gondosan kerülték azt a kérdést, hogy „ki teremtette Istent”? Ezt ők egyszerűen céltalannak érezték, ostobaságnak már a kérdés feltevését is. Ha valami Örökkévaló – lásd Allahot –, akkor nem kell és nem is lehet magyarázni az Ő eredetét, származását, mert ebben a kontextusban, egy istennel kapcsolatban egy ilyen kérdésnek nincs semmi értelme. Az Istennek nem lehet teremtője, mert ő volt az első – és ennyit a vitáról, ha egyáltalán van ilyen vita.

A 13. századi keresztény ideológus, Aquinói Szent Tamás versbe szedte érveit, amit én most közérthetőbb prózában sorolok itt fel. Figyeljék meg, hogy nevezett szentnek azért egészen érdekes és valós információi voltak az Univerzumról:

A testek mozgásban vannak, tehát léteznie kell az Első Megmozdítónak.”

„Az eseményeknek okaik vannak, tehát létezik az Első Okozó.”

„A dolgok léteznek, tehát létezik Teremtőjük is.”

„Létezik a legértékesebb jó, tehát megvan annak forrása”

„Átgondoltak a dolgok, tehát valamilyen célt szolgálnak.”

Az első három valóban az Univerzumról szól, a negyedik viszont erkölcsi kérdést feszeget, amely koronként változhat. Az ötödik pedig a teológia határait súrolja. A maga idejében –

és a következő hatszázvalahány évben, egészen máig – a keresztény egyházak gyakran használták ezt az érvelést, mert valóban frappáns, különösen az első három. És bár az utolsó évszázadokban a tudományos kutatások itt-ott bebizonyították, hogy azért a Kozmosz sem működik tökéletesen, ott is akadnak hiányosságok, sokan máig hatékony érvelésnek tartják ama régi szakember véleményét.

Ugyanezt az érvelést manapság is halljuk a legkülönbözőbb forrásokból. Léteznie kell egy Első Építésznek, mondják, mert különben nem lenne itt körülöttünk egy jól felépített világ. De van, aki valamilyen ősi „Órásmestert” képzel el, aki elindította az „órát”, vagyis az Univerzumot. Némi enyhe gúnnyal megjegyezhetném, hogy az órásnak ezzel rengeteg dolga lett, mert a „szerkezetet” folyton karban kell tartani, működésére ügyelni… Más meg azt mondhatná erre hasonlóan hányaveti módon, hogy „nincs is más dolga az öregnek!”

Vannak fizikusok, akik persze kétkedve ingatják a fejüket. Az isten-párti kozmológiai bizonyításrendszerben vannak pontatlanságok. Például a tömeg és az energia megmaradásának elve révén meg lehet magyarázni a mozgást anélkül, hogy az Első Mozgató vagy az Első Okozó személyéhez folyamodnánk. Például egy tartályba zárt gáz részecskéi állandóan visszaverődhetnek a tartály faláról anélkül, hogy bármi is mozgatná, lökdösné őket. Ezek a részecskék gyakorlatilag a végtelenségig, örök időkig mozoghatnak ott, a mozgás kezdete és vége nélkül. Első vagy Utolsó Okozó (Mozgató) tehát nem okvetlenül szükséges, nem is kell léteznie. Az a lényeg, hogy a tömeg és az energia ne változzon.

Persze a vitának nem vetett véget az sem, hogy egy rövid, Immanuel Kant nevével jelzett kitérő után jelenleg a Teremtés mítosza vagy elmélete megváltozott. Már nem vallási, hitbéli bizonyítékokat használ az Istenben hívő oldal sem. Most ott tartanak, hogy sok ezer év óta először az Isten létezésének bizonyításában döntő szerepet kapott a… termodinamika és a részecskefizika. Ma már ezek a vitázók nagyon is természetesen sorolják elő érveiket: a kvantumelméletet és Einstein gravitációs elméletét. (Megjegyzem: micsoda fejlődés..! Mégis jobb, ha a másként gondolkodókat az Egyház nem küldi máglyára… Ám azért ne feledjük: a Galileit gyötrő inkvizíciós bírót a huszadik századi Rómában ötven évvel korábban avatták boldoggá, mintsem kimondták volna: az egykori vitában a tudósnak volt igaza, nem az Egyháznak…)

Persze azzal – írja Kaku –, hogy a Teremtés aktusát a Nagy Bummal helyettesítettük, nem oldottuk meg az alapvető problémát, sőt helyette másikat hoztunk be a képletbe. Szent Tamás annakidején megbirkózott a problémával, hogy mi volt Isten előtt: kitalálta Őt, mint „Első Mozgatót vagy Okozót.” Ám a probléma máig megmaradt, mert továbbra sem tudjuk, mi történt az ősrobbanás előtt.

El kell ismerni, a természet feladta nekünk a leckét. Teremtett egy olyan problémát, amelyből az emberiség pár ezer év alatt sem tudott kimászni, nincs és nincs megoldás, még mindig nincs.

A tudósoknak rengeteg tényszerű érvük van arra, hogy ez az Univerzum, amely az (állítólagos) ősrobbanásból keletkezett, igen barátságos az élő szervezetek iránt – ugyanis, ha nem ilyen lenne, akkor mi sem lennénk. Hiszen apró eltérések a fizikában, és ebben a „Mindenségben” nem született volna meg az élet. De nemcsak megszületett, hanem azóta is tartanak a kezdeti kedvező feltételek – kedvezőek számunkra. Steven Weinberg Nobel-díjas fizikus ezt nagyon egyszerűen foglalta össze: „A világ olyan, amilyen. Részben legalábbis azért, mert ellenkező esetben nem lenne senki, aki megkérdezné: miért ilyen, amilyen?” Van ebben filozofikus tartalom, és még több tény. Ahhoz, hogy ebben az Univerzumban élet keletkezzen, vagyis nagyon bonyolult biokémiai és fizikai folyamatok megtörténjenek, az kellett, hogy a kémiai és fizikai folyamatok ne különbözzenek a mostaniaktól. Bizony ahhoz, hogy „totál halál” legyen itt élet helyett, elég lenne, ha a körülményekben csak szinte jelentéktelen, apró változások lennének. Ha másképpen alakulnak a csillagokban lejátszódó nukleáris folyamatok, akkor nem keletkeztek volna nehéz elemek, így azok a szupernova-robbanások révén nem szóródhattak volna szét az űrben. Márpedig az élet alapjai a nehéz elemek, ezzel részt vesznek a DNS és a fehérjék kialakulásában. Ha a protonok nem élnének sokáig, csak néhány millió évig, az élet meg sem jelent volna a Kozmoszban. Ha a csillagok nem addig élnének, ameddig élnek, már amiatt sem keletkezhetett volna élet. Ha a mi Napunk meghalt volna félmilliárd éves korában, sehol se lennének ezek a bolygók, amelyek egyike a Föld. Egy másik fizikus, a híres Freeman Dyson is megjegyezte: túl sok olyan apróság van, túl sok jellemző mozog bizonyos igen szűk határok között, amelyikek mind-mind az életet pártolják, hogy az a véletlennek lenne tulajdonítható. „Mintha a Mindenség tudta volna, hogy jövünk.”

– és ezen a mondaton érdemes elgondolkodni.

Persze ezek után nem csoda, hogy még tudósok is Istennek tulajdonítják az Univerzumot („teremtett világ”). Szerintük minden úgy néz ki – azaz: arra utal, sőt azt bizonyítja! –, hogy Valaki tudta, ezt nem bízhatja a vak véletlenek sorozatára, hanem igenis alaposan „belenyúlt” e világmindenség létrehozásába. Ahhoz túl sok fizikai állandónak kell léteznie igen szűk határok között, hogy mi most itt ezeket a sorokat olvashassuk (eléje képzelve pár milliárd évnyi élet-fejlődést is). A legtöbbször használt érvük a Nap-Föld távolság. Való igaz, kiszámították, hogy ha csak kicsivel járnánk közelebb a központi csillagunkhoz, akkor az élet lehetetlen lenne itt, és ha csak kicsivel távolabbi pályán keringenénk, akkor szintén nem alakulhatott volna ki az élet ezen a bolygón. Mások meg ebben nem látnak szándékosságot, valamilyen „erős, teremtő akaratot” már csak azért sem, mert a Mindenségben – az általunk csillagászati eszközökkel már felkutatott területeken – sokkal több az olyan bolygó, amelynek nem volt „szerencséje”, hogy ideális távolban legyen a központi csillagától. Sőt, ezek vannak többségben. Persze másutt más feltételekre van szüksége az ottani életnek, úgyhogy ott is keletkezhetett élet, csak mi arról innen és most még nem szerezhettünk sem tudomást, sem bizonyítékokat.

Persze az sem jó, ha az egyszerű (tudományosan nem képzett, jószándékú laikus) emberek számára az Isten fogalmát mostanság a kvantumelmélettel vagy más tudományos elméletekkel cserélik fel. Mint valaki megjegyezte: ez afféle „matematikai teológia”. Sokan élnek a tudomány feltétlen bűvöletében, sőt imádatában, amit egy tudós mond, az nekik – stílusosan szólva – „maga a szentírás”. Vajon követnék a nagy francia forradalom híveit, akik az Észnek emeltek templomot és ahhoz imádkoztak? Igaz, sokaknak tényleg Einstein lett az „isten”, ha kozmológiáról és modern tudományról van szó. Kaku azt írja, hogy régebben, vagy itt-ott még ma is, a papok latinul énekelnek és prédikálnak, amit kevesen értenek, a fizikusok egyenletekkel írják tele a táblákat, azt pedig még annál is kevesebben értik. Így nem bontakozhatunk ki a problémából. Ha a tudósok leállnak az ősrobbanással kapcsolatos elméleteikkel, a nem-tudósok azt válaszolják: a Teremtést nem lehet megmérni a laboratóriumban, sem előidézni, sem megismételni.

Paul Davies elméleti fizikus és kozmológus több könyvet is írt (ld. irodalomjegyzék) a témáról. Egyike azoknak a tudósoknak, akik már nem vallásosak, ugyanakkor tagadják, hogy az Univerzumban mindent a véletlenek irányítanának. Érdekes köztes állapotban vannak tehát ezek az emberek. „Ez a világ olyan titokzatos – írja Davies –, hogy nem vagyok képes elfogadni: csak úgy magától lett…” Ő ugyanúgy fogalmaz: „Kell lennie valamilyen mélyebb szintje a magyarázatának. Mindez persze csak szofisztikának tűnik, amikor szavakkal játszunk és fogalmakkal, de nem merjük nevén nevezni ezt a »titokzatos«, »mélyebb szintű« valamit vagy valakit, akit az egész dolog mögött gyanítunk. Hogy valaki ezt a szintet »Istennek« nevezi-e, az már az illető által használt fogalmaktól és individuális preferenciáitól függ” – így Davies. Ugyan sokakkal ellentétben nem meri kimondani, hogy „mi vagyunk az Univerzum létezésének célja”, de közel jár hozzá. Ez egyfajta „kozmikus sovinizmus”, sőt annak is a legrosszabb fajtája, szerintem. Azért káros, mert túlságosan is önhitté tesz minket, embereket. Valaki tényleg komolyan veheti azt, hogy a végtelen és öröktől fogva létező, és majd ezután is örökké létező végtelen világegyetemben mi – porszemek egy jelentéktelen galaxis „külvárosában” – vagyunk olyan fontosak, akikért ez az egész bonyolult szerkezet létrejött, és így tart már tizennégy milliárd éve, és így fog tartani még esetleg pár százmilliárd évig..?

Van egy másik, sokkal szomorúbb érvem is. Már sejtjük, hogy egyszer ez az Univerzum is megsemmisül, vagy így, vagy úgy, de vége lesz. Akkor vele együtt az emberiség is elpusztul? Ha igen, akkor miért volt ez az egész „teremtés”, miért favorizáltak volna minket az Univerzum létrehozásával „valakik”?

Vannak persze más érvek is, bár talán nem az Isten léte vagy nemléte okán. Davies például azt állítja: az elme, vagyis az ember nevű élőlény aktív tudata arról, hogy próbálja megérteni a környező világot, feltétlenül szükséges eleme a valóságnak! Nem a természet kis megbicsaklása, nem egy vakvágány vagy zsákutca, hanem egyfajta szükségesség, elkerülhetetlen része a valóságos Univerzumnak. Pedig hát – mondok részben ellent Daviesnek – annak, hogy mi itt létrejöttünk és gondolkodunk, és remélhetőleg ezt tesszük majd még sok ezer éven át, nincs befolyása a Kozmoszra.

De vannak, akik türelemre intenek: majd kiderül, hogy mégis csak miattunk létezik az Univerzum! Eljön majd az idő, amikor felnövünk tudásunkat illetően, hatalmas erőket birtoklunk majd és mérhetetlen lesz a tudásunk is – no, akkor majd megmutatjuk, kik vagyunk, és miért vagyunk! Felforgatjuk a Kozmoszt, mindent átalakítunk..!

Nem tudom, hogy egy térbelileg és időben is végtelen világban egy-egy kis csoportocska „felforgatása” egyáltalán észrevehető lesz-e? Okoz-e bárhol mérhető hatást? És ha igen, milyet?

Mindenesetre az Isten állítólagos, feltétezett, elvárt vagy éppen kívánatos jelenlétét sokan emlegetik manapság is. Davies is azok közé tartozik, akiket elbűvölt az Univerzum a maga szabályaival, törvényeivel. Erről ezt vetette papírra: „A kozmikus rendet szigorú matematikai törvények jelentik, amelyek egymáshoz kölcsönösen kapcsolódnak és titokzatos, harmonikus egészet alkotnak. E törvényeket egyszerűség és elegancia jellemzi, a tudósok számára nemegyszer szembetűnően mutatják belső szépségüket és erejüket.” Ez már valóságos költészet, teszem hozzá én. Ám abban is csodálatos ez az univerzális rend, hogy a szigorú szabályok teszik lehetővé, hogy az anyag és az energia önmagát szervezze hihetetlen mennyiségű, különböző struktúrába, köztük olyanokba is, amelyek aztán tudatot nyernek, és képesek lesznek megismerni ugyanazt a kozmikus rendet, amelynek révén maguk is létrejöhettek.

Az alapvető kérdések egyike ebben a fejezetben az, hogy vajon a Világegyetem képes-e megalkotni önmagát? Ha a válasz határozott nem, akkor éppen olyan határozott a szavunk Isten létezésére és kozmológiai tevékenységére. Ha volt (és persze akkor van, és lesz is) Isten, akkor nyugodtan „ráfoghatjuk” mindennek a megalkotását, megteremtését, létrehozását. Még azt is kitalálhatjuk, hogy Isten gyúrta össze az anyagot, amely a Nagy Bumm alkalmával felrobbant, és utána minden úgy történt, ahogyan azt a tudomány leírja.

Ám ha nem volt-van-lesz Isten, akkor bonyolultabb a feladat. Ha csak a fizika törvényeit vetjük be az ősrobbanás magyarázatára, mindig sántítani fog egy kicsit a dolog, hiszen alapvető dolgokat nem tudunk, és ez bizony elég zavaró. Különösen akkor, ha Isten létezése ellen kell(ene) érvelni magával az Univerzummal, és annak keletkezésével. Akármerre kanyarodik is el később a vita, a kezdeti pontnál: „hogyan keletkezett?” már van egy kis „bukta”, hiszen véges a tudásunk. Akadnak tudósok, akik abban is Isten jelenlétét látják, hogy az Univerzum megismerhető. Ehhez a folyamathoz kell persze egy megismerésre képes értelem, az ember esetében egy olyan elme, amely idővel fokozatosan képes megtudni mindent az őt körülvevő Univerzumról, és ezt a tudást egyre fejlettebb szinteken képes is hasznosítani. No és vannak, akiknek már az is isteni teremtésre, szándékra és tervezésre utalna, ha a Kozmosz csak tizedannyira lenne bonyolult, mint amilyen.

Egy dologra azért legyünk felkészülve: Isten létezése az Univerzum segítségével sem bizonyítható be maradéktalanul. Itt az utolsó szón van a hangsúly: mert hiszen, ha nem teljes értékű a bizonyításunk, olyan, mintha nem is lenne. Véleményem szerint az, hogy a Kozmoszban van egyfajta rend, még nem jelenti annak bizonyítékát, hogy akkor ezt egy felsőbbrendű, mindenek fölött álló, és egyszerűen mindentudó lény hozta létre.

Olykor filozófusok is hozzászólnak az Univerzum-témához, mint például John Leslie, aki szerint léteznie kell valamilyen „etikai kötelességnek”, vagyis: „a Világmindenség azért létezik, mert az jó.” (Ilyen egyszerű!) Ez a gondolat több ezer évet száguld vissza az időben, hiszen ezt már Platón is pedzegette. Leslie szerint az egykori istenhit a kozmikus korszakban átment egy másik hitbe, miszerint a világ létezik, mert léteznie kell.

Újabb gondok kezdődnek akkor, ha valaki kimondja: a mindenség nem létezhet indoklás nélkül! Ha pedig az „indoklás” rubrikába beírjuk az „Isten” szót, függetlenül attól, hogy itt éppenséggel magát a „személyt” értjük alatta, vagy bármilyen más erőt, hatalmat, értelmet – sok mindent meg kéne magyaráznunk. Ez azt is jelenti, hogy Isten alkotta meg a fizika törvényeit, a világ összes elemét a legkisebb porszemtől a nagy rendszerekig? No és volt-e istennek választása? Ha igazi Isten, akkor volt, hiszen bármilyen másik világot is választhatott volna, nem ezt, nem ilyet (Einstein erősen kétkedett ebben). Volt hát választás és volt döntés, aminek következtében számtalan más világegyetem-modell a szemétdombra került, soha nem valósultak meg, kiselejtezték őket, „nem nyertek tendert”. Bár én például feltételezem, hogy ha volt ilyen dilemma vagy egyszerű választási késztetés, akkor egy „isten” nem habozhatott. Hiszen neki volt, van és lesz lehetősége a többi ötletét, a miénktől kicsit vagy nagyon eltérő Univerzumokat is megalkotni – máshol, máskor?

Ekkor azt kellene mondanunk, hogy a választó Isten racionális lény, mert bizonyára voltak szempontok, amelyek alapján ezt az Univerzumot választotta, és ilyenre készítette. Hiszen az ő hatalmát semmi sem korlátozhatja, ellenkezőleg: „ő” mindenható – már persze, ha elfogadjuk a létezését. Ha tényleg létezik, akkor már könnyen „rákenhetünk” jót és rosszat, tökéleteset és tökéletlent, sikereset és elrontottat, bármit.

Ha azonban mégis volt valami, ami miatt választania kellett, tekinthetjük-e ezt korlátozásnak? Ki és mi korlátozhat egy istent? Mert ha van ilyen – írtam már ebben a fejezetben –, akkor bizony „ő” nem isten, csak valamiféle azt helyettesítő „al-isten”, segéd, lényegében isteni hatalommal csak részlegesen bíró személy.

Davies szerint Isten sem lehet mindenható, mert a logika szabályaival még ő sem szállhat szembe. A tudós azt írja: nem lenne képes négyszögű kereket készíteni… Ezzel együtt járna az az állítás, hogy a világunkat megalkotó Isten okvetlenül és ezer százalékig tökéletes kell legyen – mert hát honnan lenne olyan erő, amely benne bármilyen tökéletlenséget hozhatna létre?

Innen már csak egy lépés, ahogy az istenhívők állítják: ez az Univerzum a létező világok legjobbika. Sőt, az egyetlen! Még ma is meglepően sokan vannak, akik hiszik, még tudós körökben is, hogy csak ez az egy Univerzum létezik, ezt az elnevezést is csak erre értelmezik, többnek a létezéséről hallani sem akarnak. Ahogyan Kopernikusz, Galilei és főleg Giordano Bruno előtt hitték az egyszerű emberek, de bizony még a műveltek is, hogy a Világegyetem középpontjában a Föld áll, a látható égitestek mind körülötte forognak, ezért volt az, hogy Isten ide teremtette az embert, és kész – addig a huszonegyedik században vannak sokan, akik a Földet helyettesítették be az ősrobbanásból származó(?) Univerzumba, nekik most ez a mindenség közepe, sőt maga a Mindenség, és kész.

Persze ha ez a világok legjobbika, akkor Voltaire-nek volt igaza, és a legjobb világban élünk, ami csak létezhet. A baj csak az, hogy nem tudjuk ellenőrizni ezt az állítást, sem pro, sem kontra. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Nincs rálátásunk egy másik világra, így összehasonlítási alappal sem rendelkezünk. Ha ez egyáltalán fontos bárkinek… A mi világunk feltételei adottak, ezen határok között mozoghatunk, kutathatunk, felfedezhetünk, élhetünk. Egyelőre ez is nagyon sokat jelent az emberiségnek, hát meg kell becsülnünk a lehetőségeket.

Sokat írtak ezekről a dolgokról a filozófusok, mindenki azon rágódott (rágódik), hogy ha véletlenszerű dolgok is történnek ebben a világban, akkor hogyan lehet azt állítani, hogy szigorú szabályok szerint keletkezett, és azok mozgatják ma is. Sokan rágódtak azon is, hogy mennyiben volt „köteles” Isten ezt a világot megteremteni, vagy ha nem, akkor miért tette mégis? (Keith Ward, Schubert Ogden és mások…)

A vita abban is kicsúcsosodott már, hogy vajon egyáltalán szükség van-e Istenre? Ez persze nem kapcsolódik szükségszerűen a kozmológiához, de itt is felmerült. Ha Isten mintegy kötelező létező, akkor teremtsen, ez a dolga. De ha teremt, akkor miért éppen ezt a világot? Ennek a kérdésnek persze semmi jelentősége, mert hiszen valószínű, hogy nem csak ez az egy Univerzum létezik, tehát Isten kiélhette teremtő – vagy akár tudományos, vagy pláne játékos – kedvét is. Annyi és olyan világokat teremtett, amilyet és ahányat akart. Egyre általánosabb meggyőződés a kozmológusok között, hogy „mindenféle világ létezik”, köztük rengeteg olyan, amit el sem tudunk képzelni elménk véges teljesítőképessége miatt – de attól azok még létezhetnek.

Akik meglehetősen beszűkülten gondolkodnak, „elmebeli csőlátásuk” van, azok nem képesek elfogadni, hogy több Univerzum is létezik. És itt már elszakadunk az isten-koncepciótól, mert ez annál sokkal általánosabb kérdés. Sajnos tudományos eszközök és lehetőségek híján nem tudjuk meggyőzni az „egyvilág”-hívőket arról, hogy vannak más világok is („sokvilág-koncepció”, multiverzum). Van még más baj is: ha elfogadjuk, hisszük és hirdetjük, hogy vannak más univerzumok is, akkor minden tudomány elveszíti értékét és jelentőségét, minden viszonylagossá válik. Ez lenne (lesz) az igazi „relativitás-elmélet”, hiszen innentől kezdve tényleg minden relatív, nem lesznek törvények, szabályok, elvek. Ami a mi világunkban nem létezhet, mert az itteni törvényszerűségek ezt nem teszik lehetővé, elképzeljük, hogy vannak olyan Univerzumok, ahol meg ez a lehetőségek lehetősége, vagy éppen egyfajta főszabály..! Ahány Univerzum, annyiféle természet, annyiféle fizikai világ, ad absurdum azt is elképzelhetjük, hogy van olyan Univerzum, ahol csak szellemek élnek. Vagy ahová a mi halottaink elmentek és ott kísértenek, mert az vagy a céljuk, vagy az egyetlen szórakozásuk. Lehet olyan világ, amelyben anyagi létezés el sem képzelhető, és lehet olyan is, ahol csupán gondolatok, ideák léteznek a megvalósítás-megvalósulás leghalványabb esélye és reménye nélkül… És minden cseppfolyóssá válik, ha feltételezzük, hogy létezik valami, amit soha, semmilyen körülmények között sem figyelhetünk meg? Aminek a létezéséről soha nem szerezhetünk bizonyságot? Akkor örökre ott lebeg majd a bizonytalanság határán, hogy a többi világ esetleg mégsem létezik? Hogy mégiscsak ez a miénk az egyetlen Univerzum a Mindenségben? (R. Swinburne).

Mindenesetre sok fényes elme jutott arra a meggyőződésre, hogy az az Isten, akit elképzelnek a kozmológiában, nem afféle „személyes” Isten, akivel a Bibliában vagy a Koránban találkozhatunk. Az sem segít a dolgon, hogy akik nem hisznek Istenben, ellenben hisznek egy Felsőbb Lényben, az Intelligens Tervezőben (IT) – hogy mi a különbség a kétféle hit között, mindjárt részletezem – azok is egyetlen akarat győzelmének és egyben termékének tulajdonítják a Mindenséget.

Az IT hívei voltaképpen egy sci-fi-be illő jelenséget tételeznek fel. Előrebocsátom: lehet, hogy nekik van igazuk. Mivel a sok-sok lehetséges és szerintem bizonyosan létező Univerzum nyilvánvalóan nem egyazon időben jött létre, hanem ilyenek folyamatosan születnek (és talán elpusztulnak, meg újjászületnek), akkor nem zárható ki, hogy mondjuk az „A”

Univerzumban létrejött értelmes lények már megtalálták a módját, hogy a saját Univerzumukat elhagyják, és félelmetes tudás és eszközök és hatalom birtokában átmenjenek egy másikba – vagy, ami még merészebb feltevés: létrehoznak egy másik világot! És ez a lényeg. Az Intelligens Tervező lehet vagy egy másik Univerzumból ideszakadt értelmes lénycsoport, netán egy egész szédítően fejlett társadalom, vagy akár olyanok is, akik a „mieink”, merthogy a mi Univerzumunkban fejlődtek ki, csak rettentő időkkel korábban, mint mi. Ez azt is jelent(het)i, hogy az IT-elmélettel minden stimmel, hiszen nem egy Isten, hanem csak egy-egy „majdnem-isten”, egy szuperintelligens és hozzánk képest mindenható lény okozta az ősrobbanást, vagy valamilyen más kezdetét ennek a nagyon is anyagi világnak. A szándéka lehetett teljesen tiszta, önzetlen. De lehetett a tudós kíváncsisága is: „vajon mi lesz, ha ezt meglépem?” – és bumm. Sőt: Nagy Bumm… Fejlődésnek indult valami, kellett hozzá röpke 14 milliárd (földi) év, és ímhol az új világ!

De az is lehet, hogy a tudósok csak kísérletezni akartak, nem volt egyéb szándékuk. Nem jártak olyan fellegekben, hogy „létrehozunk egy új világot”, benne fejlett civilizációt, meg „terjesztjük az értelmet a Mindenségben”, és hasonló hangzatos jelszavak is hiányoztak a szótárukból. Még azt is el lehet képzelni, nem kell hozzá nagy fantázia, hogy a mi Univerzumunk nem más, mint egy… elrontott kísérlet végeredménye! Mi van, ha senki sem számított robbanásra, hanem az csak egy véletlen baleset volt? Ha a kémiatanár az órán az egyik elemből a kelleténél többet, vagy kevesebbet ad a kísérleti anyaghoz, és akkor nem az következik be, amire számított, és amit meg akart mutatni a diákjainak, hanem jön egy váratlan detonáció, ami jobb esetben csak a tanárt, rosszabb esetben az egész osztályt kivégzi, vagy felrobbantja az iskolát és a városnegyedet – nos, mi van, ha egy balul sikerült kísérlet eredménye az oly szépen és szorgalmasan táguló világegyetem..? Bár ez esetben nehéz lenne „Intelligens” Tervezőről beszélni…

Bizony ilyen esetben egyfelől fölösleges, másfelől szánalmas dolog valamiféle csodálatos „kezdetről” beszélni. Bárki is volt a kezdeményező – ha volt ilyen egyáltalán –, akkor nem érdem és dicsőség, de nem is kudarc és szégyen, ami történt. A legvalószínűbb feltételezés az – és ezt nem tudósként mondom, aki nem vagyok, hanem csak gondolkodó laikusként –, hogy itt vak törvények uralkodnak. Azok vezényelnek mindent. Az agyag egy előző Univerzum pusztulásakor összezuhan, forrong egy kicsit, majd ismét felrobban és kitágul, születnek világok és életek és civilizációk – aztán engedve a kérlelhetetlen törvényszerűségeknek, ismét elpusztul, hogy megint újjászülethessen.

És akkor még ez a legoptimistább változat.

A tudósok minden korban akaratlanul is szembekerültek ebben az ügyben az istenhívőkkel, akár akarták, akár nem. Igaz, Isaac Newton, aki az égi mechanika törvényeit leírta, bevallottan vonzódott az Isten mint alkotó-elvhez. Neki nagyon gyanús volt a Naprendszer, mert, mint mondotta: „Ez a gyönyörű rendszer kizárólag egy hatalmas és intelligens Lény által jöhetett létre, és annak igazgatása alatt működik.” (Kis kitérő: érdekes és egyben aggasztó, hogy a rendpárti emberek elég hamar eljutnak oda, hogy annak a rendnek kell legyen egy parancsnoka, aki az egészet uralja” – és innen már aránylag rövid út vezet a Führerhez, a Ducéhoz, a mindenkori Vezérhez.) A legtöbb tudós, éppen mert tudós, nehezen fogadja-fogadná el, hogy ez a csodálatos REND a puszta véletlennek köszönhető, vagy hogy véletlenek összessége hozta létre. Valljuk be, ez nem is tűnik logikusnak. Már a 18. században akadtak olyan tudósok, mint William Paley, aki a következőket vetette papírra (rövidítve mondom el): Sétálunk egy sivatagban és találunk egy órát. Jól megszemléljük, és bár fogalmunk sincsen arról, mi ez és mire használatos, abban bizonyosak lehetünk, hogy egy valamilyen céllal tervezett és megalkotott szerkezet. És ha „találunk” egy ennél sokkal nagyobb, de szintén igen pontosan működő „szerkezetet”, a Mindenséget, akkor hogyne jutna eszünkbe, hogy ezt is valaki bizonyos céllal készítette?

Tetszetős példa, el kell ismerni. A már említett John Leslie azt írta: ha az emberek minden kődarabon ott látnák a feliratot, hogy MADE BY GOD, („Gyártotta Isten”), akkor talán elhinnék, hogy ez a világ tőle van. És akkor megállapítja: hiszen ez a felirat megtalálható minden molekulában! A teremtő nyomai felfedezhetőek az atomokban, világunk ilyen-olyan építőköveiben, gyakorlatilag mindenhol. (Most maradjunk a földi életnél.) Persze ma már nem találunk olyan tudóst, aki támogatná Newton azon állítását, hogy a Naprendszer túl tökéletes ahhoz, hogy természetes úton jött volna létre. Ma már sokkal többet tudunk a világról. Bár itt felmerül egy örök probléma is, amiről viszonylag kevés szó esik tudományos művekben: melyik világról beszélünk?Arról, amelyet az érzékszerveink által érzékelünk, vagy a szubjektív világmindenségről – vagy arról az objektív világról, amilyen az a valóságban lehet..? Nehéz és eldönthetetlen a dolog, mert hiszen amit látunk, hallunk, tapintunk, stb., az létezik számunkra. A másik paradox módon nem csak nem létezik, de nem is létezhet, mert semmiképpen sem tudjuk megtapasztalni. Ami rövidebben fogalmazva annyit jelent, hogy ez az Univerzum talán nem is olyan, amilyennek mi látjuk, tapasztaljuk, hisszük, hanem egészen másféle?

Egyelőre nem tudunk segíteni azon, hogy a csillagászok, asztrofizikusok, kozmológusok, és más tudományágak számos művelője, tudósa ne higgye azt a világot egy tervezett műnek. Túl sok benne a logika, az észszerű szabály, amelyek lehetővé teszik a működését, sőt, továbbmegyek: ha nem ezek a szabályok lennének érvényben, az egész Mindenség nem is működhetne, már az elején összeomlott volna. Lehet, hogy valahol vannak ilyen elfuserált világok… Kicsit derűsen azt is el tudom képzelni, hogy vannak olyan dimenziók, ahol csupa elrontott világ üzemel, létrejöttek, de káoszban léteznek tovább, tervszerűségüknek nyoma sincs és nem is lehet, hiszen ha tervezte is őket valaki, alaposan elrontott valamit.

Voltak olyan kutatók, akik szerint „a Mindenség-projekt határozottan egy matematikus műve” (James Jeans), aki szerint mellesleg az Univerzum mindinkább egy nagy gondolathoz, mint géphez hasonlít. Ezek a szerzők és azok a százak vagy ezrek, akiket helyhiány miatt nem említettem, szintén alapos kétkedésüknek adnak hangot. Mindegyik ugyanazzal az érveléssel áll elő, amit lecsupaszítva így foglalhatunk össze: a Mindenségben túl sok a tervezettségre utaló jel, ami a legtöbbjük számára a teremtés aktusát jelöli ki, mint egyetlen elfogadható magyarázatot annak létrejöttére.

Nézzük meg, hogyan vélekedik minderről egy nagyon is egyházias gondolkodású „majdnem-pap, konkrétan a neves francia történész, az egyházzal és a katolikus hittel szoros kapcsolatokat ápoló szerző, aki sokat tud az asztrofizikáról és a kozmológiáról is. Pierre Chaunu (ejtsd: sonű) úgy véli, minél többet tudunk meg a világegyetemről, annál inkább láthatóvá válik az isteni teremtés aktusa. A világ teremtése isteni mű, a Nagy Bumm pedig nem más, mint maga a Teremtés aktusa, a Biblia latin nyelvű változatában emlegetett „ex nihilo”, azaz „teremtetett a semmiből”…

Nem Chaunu az első, aki rájött, hogy minden „baj” a kövületek felfedezésével kezdődött. Addig olyan szép és állandó volt a világ! A Nap mindig sütött, ugyanúgy, mint tegnap vagy száz éve, vagy ahogyan holnapután fog sütni. Az égi mechanika tökéletesen működött, minden égitest végezte a maga mozgását, és a „Nagy Építész” művéhez semmit sem kellett hozzátenni, aminthogy elvenni sem volt szabad. Nem is volt idő, a világ megállt és minden változatlannak tűnt.

Igen ám, de akkor felfedezték a réges-régi állatok megkövesedett csontjait, aztán előkerültek az ősemberek, a végén a dinoszauruszok… A világ, amit hol 4, hol 6 ezer évesnek hittek, hirtelen labilis lett, teljességgel. Hirtelen lett idő, sőt nagyon-nagyon régi idő és számtalan bizonytalansági tényező lopózott be a kortársak életébe. Kiderült, milyen nevetséges, sőt már-már szánalmas dolog azt hinni, hogy ez a világ csak pár ezer esztendeje létezik. Mennyi időre van szüksége a természetnek, hogy elhalt állatok csontjai megkövesedjenek? És mikor élhettek ezek a mamutok, dinók és mások? A múlt is ijesztő mélységeket tárt fel alig száz év alatt. Aztán jött a huszadik század a maga csillagászati felfedezéseivel, hamar ott tartottunk, hogy csak a mi galaxisunkban, a Tejúton van vagy százmilliárd csillag (ha valaki nem tudná: egy milliárd = ezer millió!), és hány milliárd galaxis csak az általunk így vagy úgy „belátható” Mindenségben? Ezek után valahogy furcsa lett volna azt állítani, hogy a világot úgy teremtették. Bár a legtöbb egyház kitart emellett.

Nagyon-nagyon bölcs emberek sem hitték el, hogy a világ már ilyen „öreg”. Korának egyik legokosabb, leginkább felvilágosult embere, Voltaire a szó szoros értelmében belebetegedett, amikor tudomást szerzett ezekről a paleontológiai leletekről. Amikor megmondták neki, hogy 2-3 ezer méteres magasságban az Alpokban tengeri élőlények csontvázait találták meg, csak annyi tellett tőle, hogy kifakadt: „Azok biztosan osztrigák kagylóhéjai, amit a keresztes vitézek dobáltak el”. Ahogyan akkoriban sok más elme, ő sem volt képes befogadni azt az egyszerű tényt, hogy a Földön az élet százmillió, sőt milliárd évek óta létezhet. Mert persze ezzel nemcsak a Biblia „igazságát” vonták kétségbe, ami ugyan Voltaire-nek is tetszett, mégis lebénította a tudat, hogy akkor sem a Föld, sem az ember, sem a világegyetem nem olyan rövidlétű, mint hitték, hanem annál sokkal-sokkal idősebb. Összeomlani látszott az addig képzelt és hitt világa.

Sok időnek, sok tudományellenes fellépésnek és sok szenvedésnek kellett eljönnie, míg a (római) Egyház megemésztette azt a tényt, hogy a tudomány felrúgta a Bibliában megállapított időrendet. Való igaz, a Teremtés, majd Ádám és Éva, és a többiek, akárhány száz nemzedék is követte egymást, összegezve-összeadva nem adott ki többet néhány ezer évnél. Máig emlegetik James Usher írországi (anglikán) püspököt, aki 1654-ben csak maga által ismert módon kiszámította, hogy a világot Kr. e. 4004. október 26-án reggel 9 órakor teremtették… Ez a mondat ma a kabaréban hangozhatna el, és jót nevetnénk rajta, de jó, ha tudjuk: sokan vették komolyan és később is hivatkoztak erre a dátumra, mintha azt bármilyen tudományos képzettségű személy tudományos módszerekkel állapította volna meg. Vagyis egyesek, bár komolyan hitték, sok ostobaságot hordtak össze. De még mindig nem merítettük ki az Univerzum kezdetének problémakörét.

Valahol talán természetes is, hogy az emberek – éljenek bármilyen eddigi korba, bárhol ezen a bolygón – teremtésmítoszokkal álltak elő. Minden nép hivatkozik valamiféle istenségre – van ezekből vagy ötszáz, ahány nép, ahány törzs, annyiféle – a kezdetben mindig van egy misztikus személy vagy egy éppen annyira misztikus erő. Nem csoda, hiszen a régi korokban az embereknek nem volt tudományos igényük e folyamat elejének meghatározására, és mint látjuk, a ma élő emberiség többségének most sincsen, mert ők inkább „hisznek”, és nem akarnak „tudni”.

Pedig a logikus gondolkodás hívei eltöprenghettek volna azon, hogy lehetséges-e valamit teremteni a semmiből? De valljuk be, akik hinni akartak-akarnak és hisznek is, azoknak nem a logika a legerősebb oldaluk (azért lettek hívők, azaz vallásosak).

Voltaire a maga kicsit cinikus, ámde szellemes módján így gúnyolta ki az Isten-koncepciót: „Az Isten a maga képmására teremtette az embert, az ember pedig ugyanazt tette Istennel.” (Chaunu szerint ez egy nagyon buta vicc volt…)

Ám akadtak olyan hívők is, akik fordítottak egyet a dolgon és azt hirdetik: „Ha Isten nem teremtette volna meg a világot, akkor nem léteznének azok a tudósok és gondolkodók sem, akik most kétségbe vonják nem csak csodálatos tettét, de még a létezését is!”. Egyszerűbben fogalmazva: ezek a mindenféle kis mitugrász tudósocskák örüljenek, hogy megteremtették őket, ne járjon a szájuk Isten és a Teremtés ellen”…

Egy másik filozófus, Laplace is egyszerűen fogalmazott: ahhoz, hogy megmagyarázza a világot, nincs szüksége Istenre, a Nagy Órásmesterre. De volt olyan cinikus megközelítés is, miszerint ha ezt a világot tényleg egy Isten teremtette volna, akkor az nem lenne ilyen… unalmas és szürke!

Amikor még a tudósok is hittek a stacionárius világban, ahol már minden készen van és semmi sem változik, a legszívesebben „felmondtak” volna Istennek. Mondván: megtette, amire képes volt, most már minden jól működik nélküle, tehát nincs rá szükség…

A KEZDET mindig is izgatta mindkét oldal híveit. Miután a huszadik században a tudósok megállapították, hogy a Nagy Bumm első tizedmásodpercében (mert az egész állítólag 2 másodpercig sem tartott, legalábbis Chaunu szerint) több dolog történt az anyaggal, mint a következő 14 milliárd évben összesen, a hívek lelkesen ismételgették: éppen ez a frenetikus gyorsaság az, ami isteni jelenlétre és szándékra utal! Ilyen gyors folyamatoknak nincs helye a fizikában, csak egy isten okozhatta mindezt.

Biztosan kell lenni valami okának, hogy a legtöbb vallás nem tud mit kezdeni egy örökké létező és határtalan világgal. Jobban szeretik az egyszer – természetesen isteni aktus, úgynevezett „teremtés” által – elkezdődöttet, és máris van miért hálásnak lennünk annak az istennek. Hiszen milyen felemelő lehet kijelenteni, hogy „Őelőtte” nem volt semmi, most meg itt van a világ és itt vagy te, ember, aki ily módon csak és kizárólag azon Istennek köszönheted a létezésedet.

John Taylor azt kérdezi: mi volt a teremtés oka? Mi célból történt az a dolog, az esemény, a folyamat, vagy nevezzük bárhogyan? A cinikus (ámde logikus) tudósok mindig azt kérdezik: ha Isten teremtette a világot, ki teremtette Istent? A másik oldal erre: „Őt” nem kellett teremteni, hiszen öröktől fogva létezik, és mindig létezni fog. Egészen úgy, mint az Univerzum – teszem hozzá én. Újabb nehézségek lépnek fel, amikor a hívők azt állítják, hogy Isten önmagát teremtette, mert erre is képes volt. Taylor erre tettetett naivitással kérdezi:

„Akkor az Isten hogyan kezdett neki önmaga megteremtéséhez? Hiszen nem volt semmije, amiből kiindulhatott volna.” Így aztán megint ott vagyunk, ahol voltunk: vagy elfogadjuk, hogy az Univerzum örökké létezik, vagy ott a másik lehetőség: elhisszük, hogy valamilyen illogikus és fantasztikus módon jött létre. Taylor még feltett pár kérdést. Ilyeneket: ha nem volt Isten sem, nem voltak események, létezett-e idő? Létezhet-e idő ott, ahol nem történik semmi, mert nincs is semmi? Isten honnan tudta, mikor kell elkezdenie önmaga létrehozásának különleges aktusát? És honnan tudhatta volna, hogy eljött az idő, amikor még ő sem létezett?

Nem árt tudni, hogy a nagy vallások többsége nem lát semmi ellentmondást abban sem, hogy léteznek az Univerzumban „csodálatos dolgok”, például érdekes módon a Korán többes számban említi a „mindenségeket”, az „Univerzumokat”, amiből lelkesen levonhatnánk azt is, hogy Allah tud a sokféle világok létezéséről. Sem a buddhizmus, sem a hinduizmus nem tagadja, hogy valahol a Mindenségben lehetnek más civilizációk, értelmes lények és azok társadalmai – legfeljebb a Korán arra figyelmeztet, hogy az emberiség azokat nem figyelheti meg. Azt nem mondja, hogy nem is érhet el oda soha, vagy hogy az ismeretlen értelmes lények ne jöhetnének el hozzánk. Szinte csak a Biblia az, amely nagyon merevnek mutatkozik ebben a kérdésben (is).

Sajnos nem csak a Nagy Bumm okoz itt problémát. A keresztény vallás meglehetősen bezárkózó (ezért is van az, hogy főleg Európában maga az Egyház és hívei is „jobbra húznak”, nem szeretik a változásokat). Igazából, ha nem is hangoztatják túlságosan, sok keresztény hívő nem akar tudomást venni a tudomány megállapításairól, az utolsó 150 év eredményeiről. A lelkük mélyén sokan még most is a Földet tartják a Mindenség középpontjának, és hiszik, hogy Isten csak és kizárólag az embert teremtette meg, sehol máshol semmilyen lényeket nem hozott létre, ily módon mi vagyunk az egyetlenek, és ezért a leginkább sikerült teremtmények, a Mindenség „ászai”, ugyebár… Érdekes, ahogy Rómát e tekintetben nem követik a protestáns egyházak, legalábbis ők jóval megengedőbbek ezekben a kérdésekben.

Hálás dolog viszont buddhista szakkönyveket olvasni, ahol megtudjuk, hogy a világban létező összes dolog és esemény összefügg, kölcsönös kapcsolatban áll, minden létező jelenség ugyanazon az alapvető kozmikus egylényegűségen alapul – ahogyan mindez van a természetben, a tudományban is!

Csak az emberek a maguk kényelemszeretetével osztják el az eseményeket és a folyamatokat, választják külön, holott sem a tárgyak, sem más dolgok nem különíthetők el, mert egyazon valóság darabjai. A mi kategorizáló és megkülönböztető tevékenységünk egyfajta intellektuális absztrakció terméke csupán, nincs köze a valósághoz.

„Persze ugyanehhez a felismeréshez vezetett el a modern fizika is. Főleg a szubatomi részecskék kutatása során derül ki újra és újra, az anyag alkotórészei és a kölcsönhatási események, vagyis a dolgok és a történések kölcsönös kapcsolata és függése olyan mértékű, hogy ezeket már semmiképpen sem lehet elszigetelt entitásként kezelni, hanem csak úgy, mint az egész integráns részeit.” (Dr. Héjjas István.) Mivel ez az egész természetesen a Mindenségre vonatkozik, tehát ugyanúgy érvényes a kozmoszbeli dolgokra. Az említett keleti vallásoknak és gyakorlóiknak ez nem okoz semmilyen nehézséget, számukra a Kozmosz éppen olyan része a „mindennek”, ezt sem választják el, és nagyon természetesen tudnak róla beszélni, írni, oktatni. A buddhisták szerint a kozmikus hálózat része maga az ember és annak tudata is. Visszatérve egy pillanatra a fizikára: szerintük a szubatomi kísérletek kölcsönhatási láncolatában is az utolsó láncszem maga a megfigyelő ember, akinek tudatára hatást gyakorol a kísérlet eredménye.

Ha végiggondoljuk ezt a mondatot, ami mellesleg zseniális, akkor rájövünk, hogy ez tényleg így van. Mi hajlamosak vagyunk szétválasztani a kutatás tárgyát és annak kutatóját, a dolgot vagy eseményt és az embert, aki azt okozza, vagy csak végigkíséri, vagy éppen most felfedezi, esetleg méri.

A buddhisták szerint ezek így együtt, plusz a Világmindenség, jelentenek egy egységet.

Az, hogy e vallás hívei és tanításai miképpen gondolkodnak a Kozmoszról, a Mindenségről, elég alapvető az ő életükben és szemléletükben. Nekik az a természetes, amihez az európai tudomány évszázadok alatt jutott csak el. A keleti felfogás szerint az Univerzum egyik része sem lehet kitüntetett – ugyanakkor mégis minden része kitüntetett, mivel mindegyik rész tartalmazza az összes többit. Ez nekünk kicsit kacifántos gondolkodásnak tűnik, de van benne ráció. Az egész azonos a résszel, és a rész az egésszel.

Ily módon már azon sem csodálkozhatunk, hogy – egy kissé elvonatkoztatva fejezetünk témájától – a buddhisták szerint a tudomány és a miszticizmus az emberi tudat két komplementer megnyilvánulása. Vagyis hogy az egyik kiegészíti a másikat, és fordítva. A tudomány a racionális oldalon áll, a miszticizmus intuitív, azaz ösztönszerű, megsejtő és megsejtető. Akár tetszik, akár nem, két dolgot lehet itt megállapítani: a tudománynak nincs szüksége a miszticizmusra, a miszticizmusnak nincs szüksége a tudományra. Viszont ezek egymást kiegészítő ellenpólusok. A másik megállapításunk az, hogy az embernek mindkettőre szüksége van! A buddhisták szerint nem a kettő szintézisére, egységesítésére van szükség, hanem arra, hogy ezek külön-külön is dinamikus, harmonikus játékot folytassanak bennünk, körülöttünk. Van, amikor az egyikre, és van, amikor a másikra van szükség. Az értők úgy vélik: civilizációnk fennmaradása is azon múlik, sikerül-e ezt a harmóniát megtalálni.

 

Negyedik fejezet

KEZDETBEN VALA AZ IDŐ… VAGY NEM?

 

„A Mindenségnek logikailag zárt rendszernek kell lennie.”

(Spinoza + Einstein)

 

Feltehetjük magunknak a kérdést: létezik-e idő, mint olyan? Legalább annyi elmélet van ezzel kapcsolatban, ahány ezzel foglalkozó kutató. Bár ez talán meglepően hangzik, nem kevesen azt állítják, hogy márpedig idő nem is létezik, azt csak mi, emberek találtuk ki.

Mielőtt arra gondolnak, hogy ezeknek az embereknek a véleménye a „lapos Föld” című összeesküvés-elmélet kozmikus megfelelője, próbáljunk racionálisan gondolkodni. Ma az elfogadott elmélet azon az einsteini gondolaton alapul, hogy világunk négydimenziós, amiben három tér- és egy idő-dimenzió van. Márpedig léteznie kell neki, ha az egész világunkat – VILÁGUNKAT! – meghatározza! Vagy nem?

Az én személyes gondjaim ott kezdődtek, amikor megtudtam, hogy az idő a térrel és az anyaggal együtt jött létre. Vagyis míg nem volt ősrobbanás, és nem kezdődött el a mi világunk, addig ott idő sem volt. Valamilyen logika mocorgott bennem, ami előbb kérdéseket, majd állításokat szült. Mi az, hogy valahol nincs idő? Miért lenne összefüggésben az anyaggal, amelyik az előtt is létezett? Vagyis ha elfogadjuk a Nagy Bumm ma világszerte tanított elméletét, akkor bizony „anyag” – ugyan különleges állapotban, mégis – volt, létezett. Honnan „tudta” az idő, hogy a robbanás pillanatában kell létrejönnie, és elindulnia? Ha előbb nem volt, akkor hogyan és miért kezdett el „ketyegni”, együtt a nagy robbanással? És miért pont akkor? Később ezekhez további, más kétkedő kérdések is társultak. Ha elfogadjuk, hogy a Világegyetem öröktől van, és térben is végtelen, ki merészeli – és milyen jogon – azt állítani, hogy az Univerzumban nem volt idő? Hiszen mint már e könyvben máshol említettem, ilyen ősrobbanások akár óránként, vagy akár percenként történhetnek valahol, ennek a végtelenségnek más tájain is, akkor ott is elindul egy anyahalmaz a fejlődés útján. Nos, akkor az idő csak ott nem létezik, ahol ezek a világok nincsenek (még)..? Az idő, akárcsak az anyag, afféle szigetek formájában létezik a csakugyan nagyon is végtelen mindenségben? Ott, ahol anyag van? Milyen furcsa is az az IDŐ, ami hol van, hol nincs… A térben itt meg ott és amott van és folyik, máshol meg egyáltalán nincs? Ilyen lyukacsos lenne az Univerzum? Ezt mellesleg azóta sem magyarázta el senki, hogyan lehetséges, vagy miért nem lehetséges.

Még azt is kérdezhetném nagyon hányaveti, szemtelen módon, hogy… egyáltalán van-e idő? Létezik tényleg? Nem csak az ember nevű, intergalaktikus viszonyok között jelentéktelen lényecske találta ki magának? Mert ugyan vannak folyamatok, amelyek egy bizonyos tartamot vesznek igénybe. Például egy gyermek fejlődése az anyaméhben optimális esetben 9 hónapig tart. Egy meggyújtott gyertya leég, és az nem tart évekig, de nem is percekig, hanem a gyertya nagyságától, anyagától és egyéb körülményektől függ, mennyi IDŐT vesz igénybe. De lehet, mi emberek összekevertük a valamilyen folyamat tartamát az annak lejátszódásához szükséges idővel? Lehet, nem fejeztem ki magamat elég világosan. De biztos, hogy amit számon tartunk, azt úgynevezett „idővel” kell mérnünk? Sőt: egyáltalán mérnünk kell?

Persze az ember azért találta ki az időt, hogy tudjon mérni folyamatokat, eseményeket, sőt tudja mérni önnön történelmét is. Kézenfekvő volt, hogy amint rájöttünk, hány nap telik el, míg a Föld a Nap körüli pályáján visszaér ugyanarra a pontra, azt elneveztük egy évnek, és alapja lett a későbbi (idő)számításoknak.

Amint a tudomány azt a kifejezést használja, hogy „az idő kezdete előtt”, abszurd feltevésekbe bonyolódik, és a természettudomány itt kényszerűségből átadja a helyét a filozófiának, illetve a találgatásoknak. Eleve micsoda kifejezés az, hogy olyan „időről” (korszakról) beszélünk, amely megelőzte volna az IDŐT. Azt is mérte valaki, és ha igen, ki, miért és hogyan? Ha nem volt ott senki „mérő”, akkor honnan tudjuk, hogy volt, vagy ha nem volt, mikor lett, és mitől? Kétségeink egy csokrát bemutattuk már, lásd az előző fejezetet. Most jöjjön egy idézet egy Nobel-díjas fizikustól: „Hogy a kezdet létrejöhessen, a természeti törvényeknek létezniük kellett, mielőtt elkezdődött az idő. Ezt állítjuk, de vajon képesek vagyunk ezt bebizonyítani?” Leon Lederman meg is adta a lakonikus választ: „Nem.”

Vannak mérhető, vagy legalábbis megszámolható dolgok. A napok száma, a szívverésünk száma, és ezer másik. Ha viszont világunkban hirtelen megszűnnének az események, nem ketyegne egy óra, nem ennénk, senki sem menne sehová, és nem keltene semmilyen zajt – az időnek egy ilyen steril világban semmi jelentősége sem lenne. Nem olyan ez, mint egy kő, amely ott hever valahol – mert az van, létezik. De az idő, ha nem számolják, vagy ha nincsenek egymást követő események, akkor nem is létezik! És ha akkor sem létezik, ha számolnak valamit az emberek, de az a valóságban nem is idő-alapú, csak mi hisszük-nevezzük annak?

A kvantumfizikában vannak erre utaló jelek. Léteznek olyan részecskék, amelyekben nem történik változás, a struktúrájuk, amennyire ismerjük őket, azonos és változatlan addig, amíg szét nem esnek. Ez az ő kis mini-ősrobbanásuk… Mindenesetre Lederman és Dick Teresi szerint a kvantum-világban eleve értelmetlen lenne a kérdés: „X részecske mikor esik szét?”, annyira időn kívüli ez a dolog.

Az időhöz hasonlatosan gondjaim vannak azzal is, hogy az ősrobbanás előtt a tudomány állítása szerint TÉR sem volt. Ez ugyan nem illik bele ebbe a fejezetbe, de azért gondolkodjunk el ezen is. Ha csak a robbanás hozta létre a teret, akkor az az anyag, ami akkor felrobbant, addig hol helyezkedett el..? Az nem volt tér? Hanem valamilyen téren kívüli valami?

Mindenesetre, ha gondolatban visszamegyünk oda, ahol egy atomi pillanatban (amely ki tudja, milyen hosszú volt) nem volt sem tér, sem idő, szerintem máris elhagytuk a tudományt, és valamilyen ismeretlen, de szerfölött ingoványos területre tévedtünk. Kissé zavaró az is, hogy ez a mi tudományunk nem képes valamiképpen „újra lejátszani” az ősrobbanást, csak azért, hogy tisztán tudományos szempontból ellenőrizze az elméleteit és korrigálja azokat a nyert tapasztalatok alapján. Persze ekkor jogos kétségek merülnek fel bennünk. Honnan ez a magabiztosság, ez a kerek-perec magatartás, a kijelentésekben tükröződő meggyőződésük, amikor végeredményben minden, amit az ősrobbanásról tudunk, szinte kivétel nélkül gondolatkísérletek, idegen szóval spekulációk eredménye csupán..?

Létezik-e, létezhet-e az úgynevezett „univerzális idő”?

Ez megint nem a tudomány, hanem az én kérdésem. Egyáltalán létező fogalom-e ez? Hiszen ha adva van egy öröktől létező és majdan a jövőben is az öröklétbe vesző valami, akkor hogyan lehetne benne időt számolni? Mivel nincs kezdete, nem lehetett egy „indulási időpont” sem. Ha nincs kezdet, akkor mindenféle számítás eleve csak ideiglenes, eseti, vagy durvábban fogalmazva: hamis lehet. Csupáncsak a benne kezdődő és zajló eseményeket lehet időnek tekinteni és számolni. Ahogyan mi tesszük most, igaz, „visszafelé” próbáljuk kiszámítani, mikor is történt, ami történt? Ha valóban volt ősrobbanás, akkor mi, akik közben létrejöttünk, „felnőttünk”, és kezdjük kapiskálni a minket körülvevő kozmikus világot, bizonyos jelek alapján próbáljuk megjelölni, hogy ebben a világnagy időtlenségben ugyan körülbelül mikor is történhetett a Nagy Bumm..? (Mintha abból bármi is következne a számunkra.)

Itt jön be az a dolog, amin már korábban csodálkoztam: idő csak ott van – állítják a dr. doc. hab. Phd. prof. stb. fokozatokkal rendelkező egyetemi elmék –, ahol anyag is van. Vagyis amíg a Mindenség valamelyik égtáján az anyag nem kezd valamilyen rendkívüli mozgásba, addig ott idő sincsen, de bezzeg, amint történik ott egy robbanás, akkor aztán hajrá! Megszületett az idő is, és a képzeletbeli órák – amelyek addig hallgattak – most mind egyszerre ketyegni kezdenek.

De ahogyan kétségeim vannak az iránt, hogy csak az anyag mozgása hozta el az időt, úgy kétlem azt is, hogy ne lenne valahol, valamilyen formában egy univerzális idő. Számolhatjuk úgy is, hogy egyetlen egysége egymilliárd földi év volt – akkor is olyan nagy számot kapnánk a kezdetek óta, hogy azt talán a mi galaxisunk hosszában se tudnánk felírni…

Ezzel el is felejthetjük az univerzális idő problémáját. Megoldást e téren nem nyerhetünk, hiszen már az sem képzelhető el, hogy volt egy (idő)pont, amikor a Mindenség úgymond „elindult”. Ezen a helyen, ahol mi is vagyunk és leszünk évmilliárdok múlva is, mindig volt valami, és a legbiztosabb, hogy ugyanaz volt, ami ma: egy Univerzum – és egyelőre legyen elég ennyi.

Persze a kutatók nyughatatlan lelkek, őket is idegesítette-izgatta az idő és az Univerzum kérdése. Sokan és elég régen pedzegetik már az úgynevezett „idő-csatornákat”. Ennek ma már egészen szép irodalma is van a kozmológiában. A szóban forgó kutatók nem arra koncentrálnak, milyen helyváltoztatási módozatokra lehetnek képesek a Kozmoszban található alakzatok, formációk, hanem arra, hogy vannak-e olyan helyek avagy folyamatok, ahol, vagy amelyek révén meg lehet változtatni valaminek az időtartamát? Vagy „másképpen haladni az időfolyamban?” Már az elnevezések egy része nyelvileg-logikailag is arról árulkodik, hogy az időt mint folyamatot képzelik el, amely megállíthatatlanul tart valamerre. Természetesen egy irányba, a MÚLT-JELEN-JÖVŐ partjai között csordogál, és ezt egyesek teljes alapigazságnak fogják fel.

Szerencsére vannak mások is, akik szintén ezzel foglalkoznak, és merészebb elképzeléseik voltak és vannak a világmindenség és az idő kapcsolatáról. Ott van például Barry Parker, aki egész könyvet szentelt a „kozmikus időutazásoknak”, amelynek lapjain szépen vegyül a fantázia tudományos tényekkel, no meg egy szárnyaló elme fel-fellángolásaival.

Ha elfogadjuk, hogy léteznek tér-alagutak, amelyeken keresztül egykor majd mi fogunk utazni, valamint manapság – és ki tudja, milyen régóta már – más civilizációk is utazgatnak az űrben (például a gyakran idelátogató UFO-k), akkor éppen úgy lehetséges három változat. Az egyik 1) csak térben lehet mozogni ezekben a csatornákban, 2) csak időben járhatunk-kelhetünk bennük előre vagy hátra, és 3) egyszerre tér-idő csatornák ezek.

Ugyan jelenleg még nincs élő ember ezen a bolygón, aki látott, vagy más módon megtapasztalt volna egy ilyen csatornát, de ez semmit sem jelent. Sok dolog van, amiket nem láthatunk, mégis léteznek. A kozmológusok egy tekintélyes része, mondhatni a többsége elutasítja, hogy ezek a csatornák például éppenséggel a híres-hírhedt fekete lyukak lennének. (Amikor e sorokat írom, éppen sorra jönnek az értesítések arról, hogy a fekete lyukaknak igen nagy szerepük volt és van a galaxisok születésénél, mi több, voltaképpen mi, emberek is egy, a Tejút középpontjában működő, gigantikus méretű fekete lyuknak köszönhetjük létezésünket…) Csak körülbelül 30 éve fedeztek fel olyan módszereket, amelyek lehetővé tennék, hogy ilyen csatornák létrejöjjenek a fekete lyukak nélkül is.

Amit most írok, az tiszta elmélet! Itt még semmi sem valós, a gyakorlati élettől messze van. Mindez csupán azon kutatók elméjében és számítógépes szimulációk formájában játszódik le. Ezeket a csatornákat már megrajzolták kézzel és gépekkel, benne vannak az 1990 után megjelent kozmológiai könyvekben.

Annyi bizonyos, hogy több komoly probléma is lesz e csatornákkal, még ha sikerül is a nyomukra jutnunk, vagy megalkotnunk őket. Mert igenis arról van szó, hogy kicsi a valószínűsége: ezek már léteznek. Létezhetnek! Ami nem ugyanaz. Tehát hatalmas energiák felhasználásával sikerülhet a térben – bárhol, vagy nem mindegy, hol? Ezt sem tudjuk még – megnyitni egy ilyen csatornát, ami persze szemmel nem lesz látható akkor sem, ha már létezik.

Az egyik baj tehát, hogy hatalmas energiaforrásokra lenne szükség az űrben, amelyeket odatelepíteni (akár közelre is) és azt felhasználni nem könnyű. A másik baj az, hogy ha vannak is ilyen, általunk mesterségesen elkészíthető, vagy előhívott, vagy kiprovokált csatornák, akkor ezek igen gyorsan változtatják a helyüket az űrben. Szó szerint a megnyitása után el kellene csípni, valahogy rá- és beletapadni az űrhajóval, hogy elindulhassunk… hová?

A harmadik baj a méret. Sokan állítják, hogy talán már a genfi részecskegyorsítóban (CERN, a nagy hadronütköztető berendezései) elő lehetne állítani egy időcsatornát, amelynek átmérője mondjuk elérné… Az emberi hajszál átmérőjét! És ha elérjük az 1 centiméteres átmérőt, akkor talán közelebb leszünk a célunkhoz?

Arról nem is szólva, hogy mielőtt egy ilyen kísérletbe belevágnánk (ez még nem jövő csütörtökön reggel lesz!), nem ártana tudni, hogy mi sülhet ki belőle. Akkor is, ha ezt valahol az űrben végezzük el, biztonságos távolban a Földtől – könnyen meglehet, hogy ismeretlen és hatalmas erőket szabadítunk fel. Az is megtörténhet, hogy egy kellően meg nem alapozott, felelőtlen kísérlet nyomán valami rettenetes anomáliát okozunk az Univerzumban. Bár az a végtelen nagy mindenségnek csak egy jelentéktelen kicsiny pontján történik majd, a következményei beláthatatlanok is lehetnek éppenséggel. Hiszen lehet, hogy egy olyan időcsatornára akadunk, azt „bütykölgetjük” jobb ügyhöz méltó buzgalommal és szorgalommal, amely kifordíthatja sarkaiból akár ezt az egész galaxisunkat is! Mi van, ha a résben, amit nyitottunk, betüremkedik világunkba egy másik dimenzió egy darabja? Aztán azon a lyukon át, talán döbbenetesen rövid idő alatt, átjön egy másik dimenzió? Léket ütünk a saját hajónkon, amit persze nem fogunk tudni betömni?

Ha csak sci-fi író lennék, kapva kapnék az ötleten, és máris írnám a fantasztikus regényt erről a helyzetről. De itt azért legyünk komolyabbak, aminthogy egy ilyen helyzet is komoly veszélyekkel járhat majd. Persze senkinek se legyenek kétségei:

intő szavaim a semmibe hullanak, mert amikor lesz erre lehetőség, remény, és erős akarat, no meg szükséges energia is készen áll, akkor bizony a jövőbeli tudósok úgyis megcsinálják ezt is.

Most valaki mondhatná, hogy egy ilyen „lék” megváltoztathatja az egész, ősrobbanásból származó világunk sorsát. Lehet, hogy egy másfajta „ősrobbanást” provokálunk ki? Vagy antianyag tör be a felelőtlenül nyitott résen, itt a kétféle anyag, a miénk, ez a „normális” összeütközik a másik dimenzió antianyagával, és a kettő kölcsönösen megsemmisíti egymást? De az is lehet – ismét egy fantasztikus ötlet –, hogy egy nem kellő óvatossággal létrehozott és nyitva hagyott időcsatornán át beözönlő anyag újabb ősrobbanást okoz, és bár szó sem lesz antianyagról, a Föld közelében történik egy gigantikus robbanás, amely megindítja a velünk párhuzamos világ rettentően rövid ideig tartó, de annál erősebb kifejlődését, amely lassan felfalja a galaxisunkat, aztán a többi galaxist, megsemmisítve az akárhány és akármilyen fejlett idegen civilizációt is – a mi hibánkból?

A jelenlegi elméleti fejtegetések szerint az idő-csatornákban „oda-vissza” lehet utazni, vagyis, ha jól választjuk meg az irányt, akkor a múltba mehetünk, ami kevésbé veszélyes talán, mintha a másik irányba, a jövőbe mennénk. Most már „csak” azt kellene tudni, hogy ez majd hogyan játszódik le? Ha lesznek csatornák, az első kísérletezők a sötétbe ugranak, és az sincs kizárva, hogy soha többé nem látjuk meg őket, mert „elvesznek az időben”. Ha pedig még az is megeshet, hogy amikor az időcsatornában haladnak az általuk ismerni vélt időpont és térbeli cél felé, a csatorna váratlanul ketté (vagy többfelé) ágazik, és olyan időkbe jutnak el, ahová nem állt szándékukban menni. Vagy éppenséggel valamilyen halál-csatornába futnak bele, ahol sugárzás vagy ezer más veszély végezhet velük és hajójukkal. A csatornán kívül pedig, például itt a Földön soha senki nem fog értesülni az elveszettek sorsáról…

Ma úgy álmodoznak erről egyes, főleg persze elméleti fizikusok, hogy egyszerűen belépünk a csatornába az egyik végén, és szinte időigény nélkül kilépünk a másik végén, múltban vagy jövőben, ahogyan nekünk tetszik. Parker elejt egy ilyen mondatot: „Ez úgy néz ki, mint egy SF-regény, de tudományos szempontból okosan megindokolt.” Én ebben azért nem lennék ilyen biztos. No persze, én nem vagyok kozmológus.

Megjegyzem Parker is bevallja, hogy jelenleg csak a fekete lyukakban találhatnánk „makroszkopikus” idő-alagutakat vagy -csatornákat. Gyanítják, hogy hihetetlenül és mérhetetlenül kicsinyke méretekben a Kozmoszban milliárd számra léteznek ezek az idő-csatornák, amelyek olyan kicsik, hogy szinte talán még mikroszkóp alatt sem találnánk rájuk – már ha egyáltalán megmutatkoznának vizuálisan az emberi szem vagy műszerei számára –, de bizony ezek ennél kisebbek.

A dolog elméleti részével nagy koponyák foglalkoztak, azt el kell ismerni: míg élt Stephen Hawking, és tucatnyi más, kozmológiai körökben neves fizikus dolgozik ezeken ma is. Vagyis a probléma érdekes és talán megoldható lesz, valaha. Most még csak az elméleteknél tartanak. Lehet ennek más hozadéka is: talán e kutatások segítségével a jövőben megalkothatják az elméleti fizikába olyannyira keresett, talán legfontosabb elméletet: a gravitáció kvantum-elméletét.

Az időcsatornák ügye kapcsolódik az idegen civilizációk ügyéhez is. A nálunk sokkal-sokkal fejlettebb társadalmak is haladtak nyilván ezen a nyomon, sőt már túl vannak a felfedezésen. Így tehát arra is kell gondolnunk, hogy ami most nekünk ilyen nagy töprengéseket okoz, azt valahol valakik már régen megoldották, és ezzel a módszerrel járnak át dimenziókból dimenziókba, és/vagy ugyanebben a világban kószálnak céltudatosan és feladatokat végezve a térben, vagy a terek és az idők között. Nem kell hangsúlyoznom, hogy milyen sokat jelentene, ha egy egész bolygó lakossága (vagy, ha magukkal viszik a bolygójukat is, akkor az egész szűkebb világuk!) vándorolhatna tetszés szerint előre vagy hátra az időben. Például megtörténhet, hogy az emberiség felváltva két Földet használ. Ezt a mostanit, az „öreget” már jól lepukkantottuk – de ha birtokoljuk majd az időcsatornák „kulcsát”, akkor ha már leraboltuk, kizsákmányoltuk, elhasználtuk az öreg Földet, egy szép napon (hónapban, évben, évtizedben) a csatornákon át az egész emberiség pillanatok alatt átköltözik a „Föld 2.0”-ra, és ott él pár ezer esztendőt, és azt is kizsákmányolja, állat- és növényvilágát félig kiirtja, beszennyezi talaját, levegőjét, vizeit, óceánjait, szóval az egészet. Ám ezalatt a „Föld 1.0” magához tér, kitisztulnak a vizei, gyönyörű lesz az állat- és növényvilág, tiszta a természet – akkor kedvesnek éppen nem nevezhető utódaink majd visszaköltöznek, hagyják regenerálódni a „2-es bolygót”, és szorgalmasan kezdik szennyezni újra az 1-est…

Ugyanazt elképzelhetjük globális időutazás és egymást követő „honfoglalások” formájában is. Ha már lesz olyan technikánk, hogy nagyobb távolságokra is el tudjuk vinni a Földet az időcsatornák segítségével, akkor vagy visszük magunkkal, persze jól vigyázunk rá, és idegen napok körül is pályára állíthatjuk, például amikor a mi napunk kezd „kifáradni” (ettől a mai ismereteink szerint még pár milliárd évig nem kell tartanunk). De időcsatornán egy szempillantás alatt elmehet lakosságunk egyik fele, vagy akármekkora hányada más világokba, más időkbe. Ad absurdum még az is elképzelhető, hogy a fejlett emberiség időben is kettéválik, lesznek, akik elmennek a Föld múltjába és teszem azt ötezer évvel korábban Dél-Amerikában kialakítanak maguknak egy viszonylag modern civilizációt. Ott fognak élni (és akaratuk ellenére ők hozzák majd létre az Atlantiszról szóló, nem is alaptalan „mítoszt”…). Más részük elmegy a jövőbe, és a huszonegyedik század helyett mondjuk 400 évvel később fog élni, ha az akkori modern emberiség átad nekik egy kisebb, elzárt területet, ahol létrehozhatják a maguk idő-rezervátumát. És ahol persze hamarosan átveszik a 2500-as évek tudományos és műszaki találmányait, kultúráját és életformáját, aztán szinte észrevétlenül és meglehetősen gyorsan beolvadnak az akkor élő emberek közé. Érdemes belegondolni, hogy mindkét változatnak, akár a múltba, akár a jövőbe mennek a mai emberek, lehetnek közegészségügyi, járványtani, stb. vonatkozásai is. Átvihetünk mindkét időbe olyan vírusokat, fertőzéseket, betegségeket, kórokat, amelyek ellen mi itt viszonylag védettek vagyunk, ami esetleg nem mondható el a másik két időben élő emberiségről, és akkor nagy lehet a baj. Parker és több más neves kozmológus felteszi a kérdést: mi van, ha ez már mind létezik? Nálunk (sokkal) fejlettebb civilizációk számára ezek a megoldások nemhogy nem újak, hanem már az unalomig elavultak, sőt már ezeknél jobbakat is találtak. Ha csak a mi Galaxisunkban van 200 milliárd csillag – és a 2000-es években megtudtuk, hogy több az olyan csillag (nap), amelyeknek vannak bolygói, mint amiknek nincsenek, vagyis a civilizációk kifejlődésének minden időben és igen sok helyen nagyon nagy esélye van – akkor sejthetjük, hogy a régen „elstartoltak” már hozzánk képest szédítő technikai lehetőségeik birtokában vannak. Vagyis akár azt az állítást (feltételezést, elméletet) is megkockáztathatjuk, hogy jóval több a nálunk fejlettebb civilizáció, mint a velünk egy szinten lévők, vagy akik még jóval mögöttünk kullognak. Ez egyben azt is jelenti, hogy fantasztikus dolgok történhetnek az Univerzumban nap mint nap, amelyekről nekünk fogalmunk sem lehet, de attól ezek már valósak, és zajlanak.

Az időcsatornákkal olyan nagy elmék foglalkoztak már, mint Einstein, Wheeler, Rosen és mások. Eleinte azt hitték, hogy ezek különböző világokat kapcsolnak össze. Később azt állították, hogy ugyanezen világnak két pontját kötik össze. Ha ez utóbbi az igaz, akkor is lehetne őket időutazásokra felhasználni. Később oda lyukadtak ki, hogy csak akkor használhatók, ha benne a tárgyak a fénysebességet meghaladó gyorsasággal mozognának, ami nevezett tudósok szerint lehetetlen. Mások arra jöttek rá (persze csak elméletekkel, gondolatkísérletekkel, számításokkal), hogy az időcsatornák pulzálnak, és könnyen megjárhatja a benne közlekedő, amikor menet közben egyszer csak végtelenül kis méretre összeszűkül a csatorna. Vajon mi lenne akkor az utazókkal és űrhajójukkal?

Annyi látszik bizonyosnak, hogy az időcsatornák felfedezése, „megszelídítése”, megismerése és kihasználása még nem a holnap, inkább a holnapután műve lehet.

Parker még mással is fenyeget bennünket. Mint már említettük, létezhetnek mini-időcsatornák, amelyek mérete nevetségesen kicsi, még gilisztákat sem lehetne rajtuk átküldeni, mert azok sem férnének beléjük. És Hawking ezt azzal tetézi, hogy az egész Űr telis tele van kicsinyke tér-idő csatornákkal, és ezek hol megjelennek, hol eltűnnek, akár másodpercenként többször is! A neves kozmológus-gondolkodó mindezt a kvantumgravitációs elméletében fektette le. Az a nagyságrend, amelyben ez a jelenség lezajlik, hihetetlenül kicsi. A csatornáknak két nyílásuk, két végük van, az egyik a mi világunkban végződik, a másik hol egy másik világban, hol a miénkben. És hogy még ennél is bonyolultabb legyen a dolog: a Hawking-féle időcsatornák elméletileg gigantikus méretekig is felnőhetnek! Csak nem tudjuk, mitől, mikor és milyen körülményeik között. Mennyi energia kell ehhez? És azt kívülről kell bevinni, vagy valami módon ott rejtőzik, várakozik bennük? Lehet, az időcsatornákat valamilyen természetes forrásokból táplálkozó, „belső”, saját energia hozza létre és működteti? Mielőtt belevágnánk egy ilyen kísérleti utazásba, mindezt több-kevesebb bizonyossággal tudnunk kellene.

Ha eddig eljutunk, akkor óhatatlanul felmerülnek más kérdések is. Például az, hogy ha ez igaz, innentől kezdve nincs értelme beszélni „a mi világunkról” meg „egy másik világról”, hiszen ezek nincsenek elválasztva, vagyis nem csak a miénk létezik, a másik is a miénk, legalábbis abban az értelemben, hogy állandó a milliárdszor milliárd kapcsolat közöttük.

A másik dolog az, hogy ha megoldjuk a dolog technikáját, és sikerül bármi módon és eszközzel behatolnunk valamelyik mini-időcsatornába, ha teszünk valamit és az ettől „felfúvódik”, mint egy gigantikus léggömb, „hurka-lufi” – ha mi fújjuk fel azzal, hogy beléjük hatolunk? Ha az ember puszta gépi megjelenése egy ilyen csatornában visszafordíthatatlan, nagy változásokat indukál (provokál), kezdeményez, hoz létre, okoz, akkor mi lesz, mi történhet? Parker és társai azzal ijesztgetnek minket, hogy egy-egy ilyen felfúvódás eredménye… egy újabb, hirtelen világra jövő Univerzum lehet!

Az időalagutakról vagy -csatornákról ennél sokkal többet megtudhatnak a következő tudósok munkáiból: Thorne, Hawking, Friedman, Tipler, Morris, Vissel, Price és mások.

Érdekes az is, amit a keleti vallások, mindenekelőtt a buddhizmus mond a térről és az időről. Már említettem, hogy a csillagászat tudománya bizonyos értelemben azonos a régészettel. A fény a Naptól 8 perc alatt jut el a Földre (durván 150 millió kilométer megtételéhez kell ennyi idő). Ám a legközelebbi csillag fényének az út megtételéhez már több mint 4 évre van szüksége! Ha egy csillag 100 millió fényévre van tőlünk, akkor ami ma ebből a csillagászati távcsövekbe jut és azt a mi szakembereink oly buzgón tanulmányozzák, csak azt látják, ami 100 millió évvel ezelőtt történt. Ezen persze nem tudunk változtatni, de arra jók ezek a számok, hogy tudatosítsák bennünk a hatalmas térbeli távolságokat, amelyek még hatalmasabb idő-távokat eredményeznek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a csillagászok csapatosan zokognak az obszervatóriumaikban, mert nem láthatják a mai valóságot az űrben… Sőt, ez kifejezetten hasznos is, mivel sokféle távolságban sokféle csillagot és más égitestet tanulmányozhatnak, így megfigyelhetik világunk különböző fejlődési szakaszait.

Ma már iskolás gyerekek is tudják, hogy a tér és idő között összefüggés van. A relativitáselmélet ezen jelentősen túllép és azt is állítja, hogy a kettő között nem csak a nagy távolságok terén van összefüggés: a nagy sebességek viszonylatában is.

Ahogyan nem szoktuk megkérdezni, hogy milyen hosszú X.Y. árnya, mert tudjuk, hogy az árnyék hossza változik a fény szögétől és számos egyéb körülménytől, itt állandó mennyiségről nem beszélhetünk. Nos, a relativitás-elmélet szerint arról sincs semmi értelme beszélni, hogy például milyen hosszú egy rúd, milyen magas egy torony vagy éppen egy űrhajó. A tárgyak valóságos mérete is azok sebességétől függ! Ha egy rudat igen nagy sebességre gyorsítunk fel, akkor a hossza rövidül. A CERN hadronütköztetőben hatalmas energiával olyan sebességet adnak egy-egy részecskének, hogy ami a természetes állapotában gömb alakú, mondjuk egy atom vagy bármilyen más részecske, a CERN-alagútban elérhető iszonyatos sebességnél már koronggá laposodik.

Megesett már, hogy az európai matematikus és a japán buddhista tudós ugyanarra a pontra jut, amikor mindegyik a maga szempontjából analizálja a tér-idő fogalmát. Talán meglepő, de a modern fizikában és a keleti miszticizmusban többek között az a közös tulajdonság, hogy a dolgokat dinamikusan szemlélik. Azaz mivel az idő beleszövődik a térbe, a természet lényegéhez tartozik a mozgás, az állandó változás. Hogy Önök is érzékeljék a tér nagyságát, és vele persze a hozzá tartozó időt is, tegyünk egy nagyon rövid kísérletet. Míg ezt a mondatot elolvassák, addig a Föld 300 kilométert haladt a Nap körüli pályáján, a Nap pedig kb. 5000 kilométert tett meg a Tejút-rendszer forgása miatt. És ez igaz a következő mondatra is: a Tejút Hydra csillagképében található galaxishalmaztól való távolsága körülbelül 600.000 kilométerrel növekszik amiatt, hogy az Univerzum tágul (és ez is most következett be, amíg ezt a második mondatot elolvasták.).

Hihetetlen távolságokról és időkről van itt szó. Lássuk előbb részletesebben: a Föld másodpercenként 30 kilométeres sebességgel rohan velünk a jéghideg, fekete űrben. A Nap körül kering, ahol egy kört egy év alatt tesz meg (ezért választottuk ezt az időegységet). Közben azért a Nap sem „ácsorog”, hiszen a Kozmoszban minden mozgásban van, és az égitestek többsége egy időben legalább háromféle mozgást végez három különböző irányban és három különböző sebességgel… Ez alól mi sem vagyunk kivételek. Tehát Földünk először is nagy sebességgel száguld a Nap körül. Igen ám, de a Naprendszer sem áll egyhelyben, hanem Napunk és a vonzereje által kordában tartott nyolc bolygóval és számtalan holddal és több millió kisebb-nagyobb, de idetartozó égitesttel együtt része ám a Galaxisnak is! Amely forog feketelyuk-tengelye körül, és ez sok száz kilométert jelent másodpercenként. De még ezzel sincs vége a forgásnak. Hiszen a Galaxis egyik „karja”, amelynek része a Naprendszer is, nemcsak saját tengelye körül forog, hanem az egész Galaxis (és mind az összes milliárdszor milliárd) is közben rémisztő sebességgel távolodik az egykori ősrobbanás pontjától. Itt már másodpercenkénti több százezer kilométeres sebességről beszélünk!

Vagyis visszakanyarodva: a Föld, amelyen élünk, egyszerre három irányba és három különböző, de iszonyatos sebességgel mozog a világűrben, és ezt teszi minden egyéb égitest is.

Mindenesetre érdemes elgondolkodni azon, hogy ha ilyen nagy időkről is ilyen nagy távolságokról beszélünk, nem is szólva azok folyamatos mozgásáról és sebességéről – akkor ugyan mindebben hol van az ember? Ez a kicsinyke, nagy víztartalmú porszem, amely a milliárd világok egyikén vergődik már elég hosszú ideje, és még olyan keveset produkált. Ne legyünk pesszimisták, már maga az a tény, hogy egy ilyen könyv megszületett, ezernyi eredményt tud maga mögött. Az pedig, hogy önök olvassák, jelzi, hogy nem csak puszta érdeklődés munkál önökben, hanem bizonyára van önök között olyan is, akinek ezek a gondolatok adnak valamit. És egyszer majd a mostani olvasó is hozzátesz valamit ismereteinkhez, ami előbbre visz bennünket.

 

Ötödik fejezet

ÉLET ÉS ÉRTELEM

 

„Hitem röviden, egyetlen mondatban: az élet és az emberiség jövője határtalan.”

(Freeman Dyson, fizikus.)

 

A fejezet címében szereplő két fogalom nem okvetlenül függ össze, ezt mindenki beláthatja. A Földön találunk erre több ezer vagy tízezer remek példát, amikor is valami létezik, sőt él, mégsem értelmes. Gyakorlatilag majdnem az egész állatvilág így van ezzel, bár akadnak emlősök, amelyek képesek eljutni egy embergyermek 3-4 éves szintjére anélkül, hogy beszélnének.

De veszélyes lehet analógiákat felállítani a földi élet és az Univerzum lényei között. Ezt a kozmológusok, tudósok, de sci-fi írók is gyakran megteszik, hivatkoznak keresztbe-kasul egymásra és nagyon is természetesnek veszik, hogy a földi élet egyfajta mintául is szolgálhat a mindenségben, vagy ahhoz képest. Márpedig nincs így. Különösen azok, akik kozmológiával foglalkoznak, kellene, hogy számításba vegyék ezt az aspektust. Még az egész Univerzumban csak egyetlen életet ismerünk, a földit – ez pedig édeskevés ahhoz, hogy ebből nemhogy messzemenő, de akármilyen kisebb következtetést vonjunk le. Az alapszabály az, hogy a földi viszonyokat nem lehet és nem is szabad kiterjeszteni a még ismeretlen Univerzum feltehetően létező lakóira, még kevésbé az ottani értelmes lényekre.

Nem felejthető, hogy ahogyan az általunk „biológiainak” nevezett élet is lehet nagyon másféle a Kozmosz távoli vagy közelebbi tájain, úgy az értelem még inkább eltérhet a miénktől. A kutatóknak le kell vetkőzniük azt a reflexet, mondhatni rossz szokást, hogy minden jelenséget ilyen vagy olyan módon a földihez mérnek. Naprendszerünk egyes igen nagy gázbolygóin évszázadok óta tartó viharok dúlnak, ahol a szél átlagsebessége a leggyorsabb földi szelek sebességének három-ötszázszorosa (!) is lehet. Ezt hallva vagy olvasva, máris borsódzik a hátunk: milyen szörnyű lehet ott..!

Márpedig lehet, hogy nem szörnyű, hanem természetes. Vagy nincsenek ott értelmes biológiai lények, sőt semmilyen élő szervezet, így tehát tökéletesen mindegy, hogy milyen erősen fúj a szél, senki házáról nem bontja le a tetőt, nem csapja a talajhoz a madarakat, és nem szárítja ki a tavakat… Nem rombol le városokat, nem kapja fel az autókat, nem töri derékba a pálmafákat.

Nem igaz, hogy „minden csak viszonyítás kérdése”. Ez talán megállja a helyét a Földön, de azon kívül már nem. Más körülmények között, az Univerzum más helyein mások a középpontok és mások a szélek, máshol vannak a határok és a mértékek. Ami nálunk nem létezhetne a földi fizikai viszonyok között, másutt még vidáman „elmegy”. Márpedig, ha ez vonatkozik a holt természetre (például az előbb említett viharokra), akkor fokozottan vonatkozik az ottani lények lehetőségeire, életkörülményeire. Ami nekünk nagyon „vad” dolognak tűnik, az más értelmes lények számára az alsó határ, sokkal cifrább dolgokra is képesek már természetüknél, lehetőségeiknél fogva. és ez fordítva is igaz, mert majd nemegyszer ők tekintenek elborzadva azokra a dolgokra, amiket mi művelünk, vagy amilyen körülmények között élünk. Michal Heller lengyel tudós írt egy könyvet a Kozmosz és a kozmológia fejlődéséről. Ebben található egy rész, ahol a kozmológia és a biológia kapcsolatát feszegeti. Hiányolja, hogy a mai biológia – a könyv 1985-ben jelent meg – még mindig nagyon messze van attól, hogy felderítse, miképpen keletkezett az élet a Földön. „Úgy tűnik, amíg ez meg nem történik, addig nem tudunk feltenni nagyon értelmes kérdéseket arról, milyenek az élet lehetőségei a Föld bolygón kívül.” Az azóta eltelt évtizedekben voltak ugyan előrelépések, de igen kevés. Persze vigyázzunk, mert itt ismét érvénybe lépnek a tízegynéhány sorral feljebb írott figyelmeztetéseim:

veszélyes analógia-ösvényekre tévedhetünk. Egyáltalán nem biztos, hogy ha megismerjük az összes titkot arról, hogyan keletkezett az élet a Földön, tudni fogunk bármit is arról, hogyan keletkezett, keletkezik és fog keletkezni az Univerzum más részein!

Elég, ha arra gondolunk, hogy mivel a világegyetemben sok a szén, és nálunk is szén-alapon szerveződött a biológiai létezés, ez így lehet máshol is. Ugyan már! Ez meglehetősen beszűkült álláspont. Bár annyi igaz belőle, hogy minél nagyobb mennyiségben fordul elő egy anyag a Mindenségben, annál nagyobb a valószínűsége, hogy másutt is ezen alapul az élet. De könnyen lehet másféle, más alapokon szerveződött, és akkor az egész fejlődéselmélet a puszta élettől az értelmes lét felé mutat, ami számunkra döbbenetesen másféle utakat járhatott be.

Elgondolkodtak már azon, hogy miből áll egy ember? Egy átlagos külsejű, korú és testsúlyú férfi vagy nő? Bizony a tudósok már ezt is kutatták, mert – szerencsére! – előttük semmi sem szent. A tudományban csak ezzel a hozzáállással juthat előre bárki is. Ahol tabuk, azaz tiltások és határok vannak, ott nem szabad a tudomány.

Nos, egy ember elemzése során arra a belátásra jutottak: egy ember testének 60 százaléka… oxigénből áll. Persze ez különböző vegyületekben jelenik meg, főleg a víz az egyik összetevő. A másik helyen az anyagok között 17 százalékban található a szén. Aztán van még 10 százalék hidrogén, 3 százalék nitrogén, 1,5-2,2 százalék mész, és 0,8-1,2 százalék foszfor.

Eddig összesen tehát 92,3-93,4 százalékról beszélünk. Ami még marad, az a 7-8 százalék főleg káliumot, ként, klórt, magnéziumot, nátriumot, vasat, rezet, jódot, szilíciumot, krómot, cinket, fluort, lítiumot és szelént tartalmaz. Mondanom sem kell talán, hogy az utolsó tizennégyet alig mérhető mennyiségekben, század- vagy ezredszázalékokban tartalmazza az ember nevű élőlény.

Ideje rátérnem arra, miért hoztam elő ezt a kissé morbid anyag-felsorolást. Hát onnan, hogy értelemszerűen ezek az anyagok mind itt vannak a Földön, de mint e könyv másik részében már említettem, ezek vannak szerte a végtelen Kozmoszban is. A felsoroltak közül a hidrogén, az oxigén, a nitrogén és a szén az ember testének 90, más itteni élőlények testének akár 98 százalékát is alkotják!

Ha elégetnek egy halott embert, a benne lévő oxigén és nitrogén bekerül (visszakerül oda, ahonnan jött:) a levegőbe, a szén beleolvad a talajba, a hidrogén pedig a vizek része lesz. Vagyis vigaszt nyújthat nekünk a tudat, hogy semmiképpen sem veszünk, nem pusztulunk el teljes mértékben. Atomjaink nem égnek el, csak a testünkből kiszabadulva ismét atomok lesznek egy másik közegben, a természetben. De éppen úgy atomjai lesznek – ahogyan eddig is voltak – a Világegyetemnek! Ezek kapcsolnak bennünket össze az Univerzummal, ezekből épült fel a Nap és a Naprendszer, a Föld és minden más bolygó, a galaxisok, galaxishalmazok – egyszóval az az Univerzum, amelyet úgy-ahogy ismerünk, és amelyet a sajátunknak, a mi világunknak tartunk. Nem győzöm ismét hangsúlyozni, hogy ily módon nem csupán a Kozmosz gyermekei, de annak alkotórészei is vagyunk még életünkben, és mint eddig olvashatták, halálunk után is annak részei maradunk.

Lehet, hogy sajátos válaszút előtt áll a kozmológia, és a mögötte sorakozó tudományágak: csillagászat, rádiócsillagászat, asztrofizika, elméleti fizika és így tovább. Bár ez még nem bizonyos, de könnyen kiderülhet, hogy választanunk kell: az Univerzumban életet keresünk, vagy értelmet? Tudjuk, az első lehetséges a második nélkül, de fordítva aligha. Jelen tudásunkkal, és a földi viszonyok ismeretében csak azt tudjuk feltételezni, hogy értelem – sőt ÉRTELEM – ott alakulhat ki, ahol van élet. Nem tudunk elképzelni sem olyan értelmet, amely ne „élet-alapú” lenne. Az abiológiai, vagyis biológia lét nélkül szerintünk itt és most, nem lehet értelmes élet. Mert arra van beállítva az agyunk, hogy ezt a kettőt szorosan, sőt elválaszthatatlanul összekapcsoljuk, egynek tekintsük.

Persze egy sci-fi ötlet is megvalósulhatott valahol. Igaz, volt előtte biológiai élet, de aztán különböző környezeti tényezők hatására az ott élő biológiai lények áttették magukat gépi formába. Mintha mi, emberek mindent túlélő gépekké, robotokká, nagyon intelligens, de nem biológia lényekké váltunk volna saját akaratunkból, saját találmányaink és műszaki fejlesztésünk alapján. Aztán múlnak az évezredek vagy az év-tízezredek, és azon a bolygón vagy bolygókon tovább élnek a robotlények, amelyek gondolkodnak és fejlődnek, persze onnantól kezdve már inkább csak a tudásuk növekszik szédítő mértékben.

Mi van, ha egyszer egy ilyennel találkozunk? Ha ezek a különös életmódot folytató lények 1) ezt tartják természetesnek, és 2) nem óhajtanak hozzánk leereszkedni a köztünk lévő szédületes ismerethalmaz-különbség okán, akkor még azt is elérthetik, hogy az arra járó űrhajós emberek fel sem fedezik őket. Képesek álcázni a jelenlétüket, és mi csak kihaltnak tűnő berendezéseket találunk – ha ugyan azokat is el nem rejtik… Kérdés persze, miért vennék maguknak a globális, tömeges álcázás fáradtságát? Lehet, hogy találkoznának velünk, mi meg nagyon megdöbbennénk, hogy ilyesmi is lehetséges. Most akkor gondoljunk még arra: ha igaz a feltételezés, hogy az igazi, a „nagy” és tényleg végtelen Univerzum megszámlálhatatlan mennyiségű „Univerzumokból” áll, akkor nyilvánvaló, hogy a fentebb leírt állapot a robotlényekkel együtt valóban létezik valahol. Megtörténhet, és az is lehet, hogy nem is csak egy helyen. Akár minden egyes ősrobbanásból származó, táguló világban az évmilliárdok alatt megeshetett. Aminthogy az élet és az Értelem kialakulásának ezer másféle módja is.

Nos, felmerül a kérdés, hogy miképpen vehető észre egy civilizáció létezése az Univerzumban? Azt már nem is mondom, hogy egy igen magas fejlettségű, a kozmológiai (szak)irodalomban „szupercivilizációnak” nevezett társadalom jeleit, létezését kutatva ismét sokféle úton indulhatunk el. A legegyszerűbbnek az látszik, ha ülünk tétlenül és várjuk 60-70 éven keresztül, hogy majd jönnek az idegenek rádiójelei, azokat megfejtjük, válaszolunk stb. Ilyen nevetséges, sőt szánalmas álláspontra helyezkedett a SETI-program, amely éppen ezt tette-teszi 1960 óta, és látjuk, mire ment vele (semmire)… Kereshetünk másféle módokon is, de a nagy távolságok és a még gyermekcipőben járó űrhajózási technikánk miatt sok sikerre jelenleg és a közeljövőben nem számíthatunk. Most szándékosan nem tárgyaljuk a szupercivilizációk jelenlétére vonatkozó találgatásokat, mi megelégednénk egy sokkal egyszerűbb civilizációval is. Már csak azért is, mert egy ilyen felbukkanása végre megerősítené hitünket abban, hogy rajtunk kívül is léteznek értelmes lények a mindenségben.

Kézenfekvő – vagy mi, emberek azt hisszük –, hogy egy nagyon fejlett civilizáció a világűrben végez olyan átalakítási munkákat, amelyek nagy távolságból is feltűnnek, illetve a hírközlésük vagy egyéb tevékenységük jelei eljutnak a Földre. Mivel azonban már lassan száz éve nézzük és hallgatjuk a Kozmoszt, és mások jeleit még nem találtuk meg, úgy tűnik, más úton-módon kell keresgélnünk. Néha nagyon mulatságosnak tűnnek azok a kutatók, akik hatalmas „fülekkel” (rádiótávcsövekkel) hallgatják a világűrt. Mert két dolog is ellene szól, hogy rádiójeleket tapasztaljunk a távoli űrből. Az egyik: lehetnek olyan civilizációk, amelynek egyedei másféle kommunikációt alakítottak ki. Vagy eleve a biológiai fejlődésük révén kezdettől volt egy saját, mondhatni „minden testbe beépített” kommunikációs módjuk vagy „eszközük”, amelynek révén egymással akár bolygó-szinten, vagy a nagyobb űrbéli távolságokra is tudnak információkat közölni. Az egyik, földi ritkasága ellenére más világokban teljesen közönséges kommunikációs mód lehet a telepátia. Ahogyan nálunk a természet gondoskodott például egy bonyolult emberi szemről vagy fülről, úgy gondoskodhatott „ott” egy, a csúcs-idegrendszerben helyet foglaló szervről, amelynek révén a társadalom egyedei egymással kommunikálhatnak tekintet nélkül az egyedek távolságára. Mi kaptunk hang- és beszédképző szerveket, ők kaptak telepatikus képességet, és ezt tartják természetesnek. Ez a civilizáció soha az életben nem fogja feltalálni a rádiózást, mert egyszerűen nincs rá szüksége. Mi meg itt ülünk a Földön, és kétségbeesetten várjuk a kozmikus rádiójeleket…

A másik: azt sem zárhatjuk ki, hogy vannak civilizációk, amelyek egykoron tényleg használták a rádiójeleket. Aztán találtak egy magasabb, fejlettebb, jobb hírközlési technikát, és a rádiót elvetették, elhagyták. Igaz, a Földön akkor éppen a pleisztocén korszak zajlott, ember pedig még nem élt a bolygón. Vagyis kb. 2,5 millió évvel ezelőtt vígan szórhatták be jelekkel a közeli és távoli Kozmoszt, itt a Földön aránylag kevesen hallgathatták az adásukat…

Ugyanennek a helyzetnek a fordítottja (tudományos nyelven: a reciproka) is bekövetkezhet. Majd amikor már mi nem fogunk rádiózni, akkor valahol az űrben egy másik civilizáció éppen eléri azt a szintet, amit mi értünk el az 1900-as évek közepén. De hiába érkeznek majd az adásaik, mi már múzeumba tettük az utolsó rádió adó-vevőt is, és senki sem szerez tudomást egy fejlődő, feltörekvő és mások után lelkesen kutató társaság „műsorairól”.

A legtöbb kozmológus előszeretettel foglalkozik az űrben valahol lévő mega- vagy szupercivilizációkkal. Az ok kézenfekvő: mert ezek csillagmérnöki tevékenységét igen nagy távolságból, akár több millió fényévről is észrevehetjük. Z. Ilczuk a Földön kívüli élet nyomairól írott könyvében világosan le is írja: azért keresünk ilyen nyomokat, mert egy ilyen civilizáció a rendelkezésére álló hatalmas erőket felhasználja, mi pedig észrevehetjük e tevékenységnek sajátságos „melléktermékeit”. Majd hosszasan boncolgatja ezeket. Arra számít tisztán logikai alapon, hogy egy ilyen sok-sok energiát felhasználó társadalomnak szükségszerűen olyan átalakításokat kell végeznie energianyerés céljából, amelyeket még innen a távolból is felismerhetünk. A Dyson-gömböt kivéve viszont, úgy vélem, bár nem lehetek benne biztos, hogy egy tőlünk mondjuk ezer fényévre tevékenykedő űrbéli civilizációnak sok más lehetősége is van a kevésbé látványos energianyerésre. Például elkapdossa az arra járó kisbolygókat, és azokat dolgozza fel az Einstein által oly emlékezetes módon agyunkba vésett (e=mc2) módszerrel: az anyagot alakítják át energiává. Ilczuk és társai abban reménykednek intenzíven, hogy a csillagászok egyszer végre felfigyelnek valamilyen, természetes úton nem létezhető jelenségre vagy folyamatra, amely idegenek értelmes tevékenységére utal. Sajnos mindeddig ilyet nem találtunk, de ez nem azt jelenti, hogy osztanunk kellene a kozmológiai szkeptikusok véleményét, ami egyszerűen így hangzik: „Egyedül vagyunk az Univerzumban”.

Egyedül lenni azt jelentené, hogy a Kozmosz nem logikusan működik. Ha egy ilyen fontos, sőt, talán a legfontosabb dolgot létrehozta, mint az értelmes életet a Földön, akkor nehezen hihető, hogy másutt, sőt sok helyen ne ismételte volna meg azt, és ne ismételné régtől fogva folyamatosan. Hiszen ezen kívül mindenből rengeteg van a Kozmoszban, nyilván az élet csírái is megkapaszkodtak sokfelé. Egy olyan világegyetem, amelyben csak egyetlen jelentéktelen kis bolygón fejlődik ki az élet, majd válik értelmessé – és közben sehol másutt ennek még nyoma sincsen –, nem Univerzum lenne, hanem valamilyen lelketlen aberráció.

Persze az is felvetődik, írja Ilczuk, hogy vannak ilyen tevékenységek bőven, csak a mi csillagászaink azokat tévesen értelmezik. Vagyis: természetes folyamatoknak hiszik, és senki sem gyanakodik arra, hogy azok mögött szupercivilizáció állhat. Persze, teszem hozzá én, nehéz feltételezni, hogy az idegenek valamiféle gigantikus, ámde „álcázott” kozmikus átalakító mega-tevékenységeket folytatnának, közben esetleg százezer év óta mindent úgy csinálnak, hogy közben ezt ismételgetik görcsösen: „nehogy valakik valahol rájöjjenek, hogy ezeket mi csináljuk mesterségesen”…

Van aztán még egy lehetőség. Egy civilizáció fejlődhet úgynevezett „nem-technikai úton” is. Sokan gyanítják, hogy a Földön korábban létezett első civilizáció – közismertebb nevén: Atlantisz – is ilyen volt. Nem nagyon bányászott fémeket, nem épített erőműveket, vasutakat, kikötőket és repülőtereket, alagutakat és főleg betonvárosokat, hanem még a tudományok közül is inkább az eszközigény nélkülieket támogatta. Vagy csak mindenből egy volt neki, például űrmegfigyelő állomásból, kikötőből, gyárból, stb., amely egy meglehetősen kis létszámú civilizáció számára éppen elégségesnek bizonyult. Ezért is tűnhetett el úgy, hogy műszaki jellegű nyoma kevés maradt.

Nos, ha nem-technikai jellegű fejlett civilizációk működnek valahol, akkor ez egyben választ ad a kommunikációs kérdésre is. Nincs velük kapcsolatunk, mert „kifelé” nem küldenek jeleket a világűrbe.

Mások arra gondolnak, hogy kellene itt lenni valamiféle analógiának a Földdel. Ha mi rádiózunk és tévézünk lassan száz éve, akkor egy velünk körülbelül egyidős másik civilizáció is ezt teheti, tehát felőle is kéne áradni a jeleknek szünet nélkül. Hallgathatnánk tehát egy idegen zenét és más hangokat, láthatnánk zavaros képeket, amiket iszonyú távolságból sodornak ide a Kozmoszban fénysebességgel vágtató elektromágneses jelek…

De nem látunk ilyeneket, pedig több millió hullámhosszon figyelik az automata berendezéseink az űrt éjjel-nappal.

Mi viszont nagyon is láthatóak vagyunk. Ha egy idegen az űrből mondjuk rádió- és tévéhullámok elektromágneses tartományában figyeli ezt a kis bolygót, azt látja, hogy az úgynevezett „elektromágneses hőképünk” több mint száz millió fokos, vagyis ebben a térségben a Föld ilyen hője százszorosan meghaladja a nyugodt Nap fényességét. Ez a jelsorozat gömbalakban távolodik bolygónktól, már lassan száz fényévre jár – és senki sehonnan nem adott semmilyen jelet. Pedig száz fényéven belül elég sok élet lehet a Galaxisunkban.

Ugyanakkor ne feledjük, hogy az idegen civilizációk kutatásának, keresésének még csak a legelején tartunk, igazán komoly kutatásokra csak ezután lehet számítani.

Persze van itt még más dolog is. Lehet, hogy rosszul keresgélünk, és azt sem vettük eddig észre, amire pedig felfigyelhettünk volna? Mert hát milyen életet keresünk? És hol? Elterjedt nézet szakmai körökben is (a kozmológiára és társtudományaira célzok), hogy mivel a Föld a központi csillagunkhoz éppen megfelelő távolságban található, hajlamosak ennek tulajdonítani, hogy itt kifejlődött az élet. Vagyis, ha csak pár millió kilométerrel távolabb lennénk, már túl hideg lenne a bolygó felszíne ahhoz, hogy megtartsa az életet, ha meg pár millió kilométerrel közelebb, akkor pedig túl forró lenne a felszíne, és azért nem alakulhatna ki az élet. Ezt odáig fejlesztették, hogy kivitték a Naprendszeren kívülre, és most, amikor sorra fedezik fel az exo-bolygókat, oda is vonatkoztatják ezt a kitalált „elvet”. Arról van szó, hogy az eddig talált több ezer, Földhöz hasonlatos bolygót, amelyeket nagy távolságokban találtak egy-egy csillag körül, hajlamosak az itteni „rend” szerint osztályozni. Kitalálták, hogy ami innen negyven fényévre kering a maga csillaga körül, az csak akkor lehet alkalmas az életre, ha a Földhöz hasonló távolságban kering a maga napjától.

Ami lehet ám egy óriási félreértés, vagy eleve hamis szemlélet. Lehet, hogy másutt nincsenek ilyen „elvek” és kozmikus törvényszerűségek. Más csillagrendszerekben lehetnek a bolygók a Nap-Föld távolságnál közelebb vagy távolabb, sok helyi körülménytől is függhet az élet kialakulásának esélye, amelyekről mi, most, semmit sem tudhatunk még.

Ráadásul még mindig csak az egyszerű biológiai életről beszélünk. Nem kell matematikusnak lenni és valószínűség-számításokat végezni, hogy sejtsük: nem minden biológiai élettel rendelkező bolygón alakul ki az értelmes élet. Az is lehet, hogy nagy ritkaság az ilyen égitest. Boldogok lehetünk, hogy a Földön ez megtörtént. De másutt hogyan is volt, van és lehet ez? Lehet, hogy az értelem sokkal-sokkal ritkább az Univerzumban, mint hinnénk?

De könnyen elképzelhető ennek a fordítottja is! Tételezzük fel, hogy idővel minden biológiai élet értelemmé fejlődik. Valljuk be: az valószínűbb, mint az az elvárás vagy feltételezés, hogy csak kivételes szerencsével fejlődhet a „sima”, egyszerű élet felsőbbrendűvé. Sőt, a kérdés úgy is feltehető: hát nem azért van az élet, hogy a csúcs-létezési forma felé törjön, vagyis nem azért van, hogy végül, akármennyi idő alatt és akármilyen körülmények között, eljuttassa azt az értelmes, tudatos létbe? Vagyis előbb-utóbb mindenhol, ahol a biológiai élet bármilyen szinten működik már, ott, ha nagyon sok idő múlva is, de megjelenik majd az a lény, amely azon az élőhelyen (bolygón) az értelmet hordozza és fejleszti tovább? Vajon nem ez a biológia létezésének értelme?

Itt is lehetnek csapdák, de főleg kérdések. Milyen földönkívüli életet keresünk? És miért éppen olyat, miközben akár a vakok, csak tapogatózunk, és fogalmunk sincs arról, mit találhatunk és milyen formában? Ha szerezhetünk róla adatokat, ugyan miről ismerjük fel, hogy az egy értékes élet? Ugyanis az értelmes lényeknek, létezésüknek, mozgásuknak, tevékenységüknek számos olyan jele lehet, ami nekik természetes és „öröktől” adott – nekünk pedig fogalmunk sincsen róla, hogy egyáltalán tapasztaltunk valami jelet, valami bizonyítékot…

Hiszen lehetnek olyanok, amit mi fel sem ismerünk, és itt nem elsősorban az alakjukról és méreteikről van szó. Született már számos sci-fi novella, ahol az Idegenek vagy óriások, vagy mikroszkopikusak (ifjabb koromban magam is elkövettem ilyeneket), de ezen is túl kell lépni. Könnyen lehet, hogy a végtelen Kozmoszban, ahol köztudottan végtelen a létező életformák mennyisége és milyensége is, vannak idegen civilizációk, amelyeknek egyedei, tagjai… gáz halmazállapotúak. De lehetnek atomnyi méretűek, vagyis a mi számunkra szinte láthatatlanok, sőt műszerekkel is nehezen vagy sehogyan sem érzékelhetők.

Ilyen lényekről hogyan lehet adatokat szerezni? Pláne több száz fényév távolságból? És mi módon lehetne velük kapcsolatba lépni? És ennek a sornak koránt sincsen vége. Az idegenek élhetnek olyan hőfokon, amit az ember nem bírhat ki – tehát lehetnek nagyon forrók, és nagyon hidegek is, melyek természetesen ennek megfelelő életkörülményeket követelnek maguknak.

Nagyon valószínű, hogy az első találkozásunk az idegenekkel úgy fog megtörténni, hogy… nem is történik meg. Vagy csak mi nem fogunk róla tudni, de az is lehet, hogy az idegenek is annyira más létformát képviselnek, hogy ők sem tapasztalják meg a jelenlétünket, a létezésünket. Ergo: a találkozás lényegében nem történt meg, és így nem hagyott nyomot vagy az egyik, vagy mindkét társadalom tudatában.

Közbevetés: itt nem véletlen a társadalom szó használata. Lehet, hogy tévedünk, de úgy képzeljük, hogy nem egyénekkel fogunk találkozni, nem egyes egyedek jutnak el az értelem magas fokára, hanem sok-sok egyed közös munkálkodása hozza el a magasabb rendű fejlődést más közegekben is. Ha pedig ez így van, akkor ki állíthatja nyugodt lelkiismerettel, hogy ez eddig… még nem történt meg? Sőt, akár többször is megeshetett. Nem kell ahhoz okvetlenül kimenni az űrbe, ilyen találkozások történhettek itt a Földön is. Vagy a számunkra nem is olyan régi „történelmi” időkben, vagy akár tegnapelőtt kis falunkban a Kossuth utcán… Azaz bárhol. Mert lehet, hogy az idegenek erre jártak, és olyan eszközzel utaznak, amit mi észre sem vehetünk, többféle okból sem. Lehet, hogy Napóleon idejében jártak itt, de nincs kizárva, hogy az ókori Afrikában tanulmányozták az ember nevű élőlényt (mondjuk egy vagy több ős-busman képében.)

Ismét létrejöhet a helyzet fordítottja is: talán egyszer a mi űrhajósaink jutnak el más bolygókra, élőhelyekre, ahol találkozhatnak idegen civilizációkkal. Nem vagyok jós, annyit mégis nyugodtan ki merek jelenteni: nagy meglepetésekben lesz részünk ezen az úton. Az életnek olyan formáira bukkanhatunk, amely más jellemzőkkel rendelkezik majd, mint amit mi életnek nevezünk. Még azt sem zárom ki, hogy valahol már jó ideje ott leszünk, amikor rájövünk, hogy amit élettelen természetnek hittünk, az él. Nagyon csodálkozunk majd: ilyen is lehet az élet..? Lehet.

Gondoljunk arra is, hogy a Földön a „víz = élet” képlet valóban a legfontosabb tényezője a biológiai életnek, de nem biztos, hogy ez érvényes másutt is. A vizet helyettesítheti a metán vagy más folyadék, amire most még nem is gondolunk. Ott van például az ammónia, amely tudósaink megállapítása szerint sok tekintetben a vízhez hasonlóan viselkedik, és megtalálható akár Naprendszerünk több bolygóján is – és mennyi lehet belőle az űrben!

Ezt csak azért említem itt meg, mert könnyen lehet, hogy egyszer majd valahol az Univerzumban arra emberi szemmel látszólag nem is alkalmas helyen találhatunk életet, és akkor felmerül egy erkölcsi probléma is. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy aki értelmes lény, az tiszteli az életet. Úgy értem, a legprimitívebb életet is. Egyfelől azért, mert az is élet, és mire eljutunk más bolygókra, megtanuljuk, hogy az űrben az élet hatalmas ritkaság, és nagy kincs. De ezért is, mert lehet, hogy egy idegen élőhelyen talált biológiai élet nekünk ugyan kezdetlegesnek tűnik – ám az ottani körülmények között egykoron majd abból lesz az értelem..? Ne higgyük, hogy csak a földi emlősökhöz hasonlatos, fejlett idegrendszerrel rendelkező lényekből válhatnak „emberek”, azaz ottani és majdani értelmes lények. Mivel a természet útjai beláthatatlanok és kacskaringósak, nem szabad a megszokott sztereotípiáinkhoz ragaszkodnunk. Kilépve a Kozmoszba el kell felejteni a szűklátókörű földi szemléletet, helyette egyfajta kozmikus magatartást, viselkedés és szemléletet kell felvennünk, és ahhoz tartani magunkat. Ez a szemlélet túlléptet minket földi határainkon és gondolkodásmódunkon. Minden életet tisztelni kell, és sehol nem viselkedhetünk rombolóan, nem okozhatunk károkat más bolygók, égitestek élővilágában. Számomra ez olyan természetesnek tűnik, hogy eleinte fölöslegesnek tartottam ideírni. Ám talán mégsem haszontalan.

1903-ban egy svéd tudós egy német folyóiratban feltűnést keltő cikket közölt arról, hogy az élet csírái vándorolhatnak a világűrben, és ha valahol egy bolygón megfelelő talajra jutnak, ott kifejlődhet az élet. Svante Arrhenius vegyész: ha „barátságos környezetre”, az életet pártoló helyi viszonyokra lelnek a csírák, akkor ott lesz élet. Oly módon – írta Arrhenius – könnyű elképzelni, hogy az élőlények minden bolygón rokonságban állnak. Az olyan bolygó, amely kedvező életteret tud nyújtani, hamarosan be lesz telepítve élettel. A sajátos „magok”, kvázi-spermiumok űrbéli vándorlásának elvét a kor divatos latinos módján elnevezték panspermiának, amivel arra utaltak, hogy mindenen át vándorolnak, terjednek az élet magvai, és ez alól értelemszerűen a Föld sem lehet kivétel. Sőt, inkább annak egyik első számú kedvezményezettje!

Az elméletet Donald Goldsmith idézi fel a marsi élet kutatásáról szóló könyvében. Ő volt az, aki egy egész művet szentelt ennek a kódnak: ALH 84001. Vagyis annak az Antarktiszon talált meteoritnak, amely a tudósok csaknem egybehangzó véleménye szerint a Marsról pattant ide valamilyen ottani erőteljes esemény, például egy meteor becsapódás alkalmával. A meteorban ugyanis ősi élőlények megkövesedett maradványait találták (csupán baktérium-méretűekre gondoljunk!) és ez hozta elő ismét Arrhenius immár több mint száz éves elméletét. Ami talán nem is csak egyszerű elmélet…

Az sem zárható ki, hogy ez a folyamat adok-kapok alapon működik. Lehet, hogy pár milliárd vagy pár százmillió évenként akár a Földről is átkerülhet valamilyen kóbor kőzetdarab a Marsra, onnan meg ide, és nem zárható ki, hogy ez így van más naprendszerekben is. A nagy számok törvénye alapján egy ilyen, meglehetősen zárt rendszerben, amilyen a Nap nagy gravitációs ereje miatt működik itt a csillag és a körülötte keringő nyolc bolygó között, az efféle kődarab-vándorlások során mindenhonnan jutott már mindenhová. Nyilvánvaló, hogy ma is keringenek még élettel teli „elaltatott” anaerob baktériumok, utazhatnak a Földről elpattant kövekben millió évek óta, és most is úton vannak valahol akár a Naprendszerben, akár már azon kívül, és viszik az életet – lehet, hogy sehová, de lehet, hogy valahová, valamikor majd csak eljutnak. Még azt sem zárnám ki, hogy amikor 65 millió évvel ezelőtt egész bolygónkat megrázta és évekre majdnem lakhatatlanná tette egy ütközés egy kb. 10 km átmérőjű kisbolygóval – és amely többek között a dinoszauruszok (és majdnem minden növény- és állatfaj) kihalását okozta – olyan földi kőzetek repülhettek ki az űrbe, amelyekben voltak életképes baktériumok, egysejtűek, stb. Annak a hatalmas kőtömegnek egy része minden bizonnyal még máig sem tudott kiszakadni a Nap vonzásából, tehát „valahol itt kering” a rendszerben.

Goldsmith megjegyezte, hogy bár tényleg van az űrben „gyilkos sugárzás”, amely enyhén szólva nem kedvez a földi, biológiai életnek (itt a Földön egy sajátos, elektromágneses védőövezet óv tőle minket, embereket, és minden más élőlényt), az űrben ez az ultraibolya sugárzás bár mindenütt jelen van, már 1, azaz egy centiméter vastag kőzetréteg is megvédi tőle a baktériumokat vagy más aprócska élőlényeket. Egy-egy meteorban, persze annak méretétől függően, a védőréteg ennek sokszorosa, több méter vagy több tíz méter is lehet, az űrben száguldó térségben évmilliók óta rohanó kődarab belsejében „vidáman elvannak” az „élet csírái” és nem esik bajuk.

Az elmélet továbbfejlesztett változata az „irányított pánspermium” tézise, amelyről majd e könyv másik helyén szólunk.

De hagyjuk most azt, hogyan születik az élet egyes bolygókon, avagy bármilyen élőhelyeken (a diplomatikus megfogalmazás magyarázata: eddigi nézeteinket revideálnunk kell, mert egyre több jel mutat arra, hogy élet születhet holdakon is, sőt a mi Naprendszerünkben több ilyen „élet-gyanús” holdat találhatunk), gondoljunk arra is, hogy az az élet bármikor véget is érhet.

Tehát számolnunk kell azzal is, hogy az értelmes lények élete is véges lehet. Persze minél értelmesebb egy űrbéli társadalom (szándékosan kerülöm a „faj” szót annak ellenére, hogy mivel az embertől annyira eltérő életekről van szó, indokolt lehetne a faj használata, mégsem szívesen teszem azért, mert itt a Földön eddigi történelmünkben sok szenny rakódott a kifejezésre), annál több esély lesz megúszni a törvényszerűen bekövetkező kataklizmákat. Ám tudjuk, hogy a földi élet már többször is majdnem megsemmisült – csak a kambrium korszak végéig (kb. 400 millió évvel ezelőttig) öt nagy kihalás volt ezen a bolygón. Mind az öt alkalommal a szinte nemrégen született és kiteljesedőben lévő földi állat- és növényvilág döntő része kipusztult. Másképpen fogalmazva: alig maradt életben néhány állat és néhány növény… De ezzel még nincs vége, hiszen a legnagyobb életpusztulásra a Földön a perm-korszak végén, kb. 250 millió évvel ezelőtt került sor. Ekkor a tudósok utólagos becslése szerint bolygónk élővilágának 96%-a semmisült meg totálisan.

Persze ma mindenki csak a kréta- és a harmadkor határon történt dinó-kihalásra gondol, sőt az elnevezés is megtévesztő, mert azt sugallja, hogy csak azok a behemót, méretes állatok vesztek oda, és kimondatlanul sugallja, hogy a többiek attól kezdve vígan élték világukat. Olvashatunk olyan eszmefuttatásokat is, amelyek szerint csak ekkor jött ám el igazán a cickányok, azaz a kistermetű emlősök ideje, amelyekből végső soron az ember is lett… Ez bizony megtévesztő még akkor is, ha kismértékben igaz, de bizony az élet sok millió formájának akkoriban „annyi” lett.

A jelenlegi élővilágot fenyegető veszélyek listáját összerakták a tudósok, és azt kell mondanom, igencsak hosszúra sikerült. Nagyon sok veszély leselkedik ránk ma is. Ezzel kapcsolatban Lawrence M. Kraus – aki ezt a listát idézi a repülő csészealjaktól a világvégét is tárgyaló „kozmikus titkok-könyvében” – meg is jegyzi: végeredményben az a csoda, hogy eddig megúsztuk!

Mert ne higgye senki, hogy az emberiség most nincs veszélyben. Az első számú fenyegetést éppen „ő” maga jelenti. Amit egyesek „emberi őrület” néven írtak fel arra a bizonyos listára. Globális katasztrófát mindenekelőtt és legnagyobb valószínűséggel maga az emberiség okozhat. Ebből többféle is van. Az első természetesen kézenfekvő: egy nukleáris katasztrófa, amely elpusztíthat minden emberi életet.

De éppen ilyen nagy a valószínűsége a gigantikus környezetszennyezésnek, amely már ma is jól látható, és ha nem teszünk ellene semmit, akkor ez okból szintén „annyi” lehet nekünk. A nem odavaló gázokkal megtelik a légkör, a talaj- és vízszennyezések hovatovább lehetetlenné teszik az élelmiszertermelést, és ezzel a túlélésünket. Az a baj, hogy ez utóbbi veszélyek egyetlen nemzedék léptékében figyelve nem tűnnek még veszélyesnek, holott azok, mert minden nemzedék – különösen a 21. század elején élő generációk – egyre gyorsabban romboljuk saját élőhelyünket. Évente körülbelül 30 ezer (!) faj tűnik el a Föld felszínéről, amelyek pedig ezt megelőzően békében léteztek több százezer vagy éppen több száz millió évig, változatlanul! Tudósnyelven szólva a kambrium-korszaktól kezdve, vagyis az utóbbi 450 millió évben nem volt akkora a baj ezen a bolygón, mint lett az utolsó ötven évben… Nem biztos, hogy most kipusztítjuk magunkat – akasztófahumorral szólva: erre még várni kell pár tíz évet… – de a jelek szerint makacsul és vakon haladunk előre a pusztulásba vezető úton. Mindenképpen nagyon kellemetlen hellyé tesszük ezt a bolygót, még azelőtt, hogy találnánk egy másikat, ahová „átszállhatnánk”…

A másik veszély az Univerzumból fenyeget bennünket. Nem nagy valószínűséggel, de megeshet, hogy összeütközünk egy nagyobb égitesttel, ami szintén végzetes kataklizmát okozhat a Földön. Ilyenek a végtelen Mindenségben, gondolom, minden percben történnek valahol, de ez egyfelől minket egy csöppet sem vigasztal, másfelől nem segít, ha tudjuk, hogy a tárgyak fizikai mozgását az űrben nem fékezik holmi természetes „ütközésgátlók”. Sőt, az ütközések olykor hasznos változásokat hoznak létre.

Az átlagember megdöbbenne, ha tudná, hogy a Földet elméletileg veszélyeztető kozmikus tárgyak, égitestek száma lehet akár több millió is, ezek mind itt keringenek a Naprendszerben, tehát viszonylag közel. Azokon kívül van pár száz, amely komoly bajt okozhat, ezek egy része időről időre hozzánk meglehetősen közel száguld el. Az pedig aligha jelent vigaszt, hogy a valószínűség szerint egy igazán komoly, katasztrófát okozó ütközésre 100 millió évenként egyszer kerül sor – ki tudja, mikor jön az az égitest, amely mit sem tud erről a statisztikáról és arról sem, hogy még „csak” 65 millió éve volt egy ütközés, akkor a következőnek várnia kellene-illene még vagy 35 millió évet – és belénk rohan. Ideje lenne már, hogy legyenek olyan eszközeink, amelyekkel megakadályozhatunk egy ütközést, feltéve, ha legalább pár hónappal, de jobb, ha néhány évvel korábban szerzünk tudomást a jéghideg világűrben éppen felénk száguldó végzetes égitestről.

Már csak azért is, mert egy ilyen ütközés egy totális nukleáris háborúhoz hasonló hatásokkal járna. A Föld akár még pályát is változtathatna (kis mértékben), ami hatással lehetne az időjárásra, az évszakokra. De ha így is lenne, erről kevesen szereznének tudomást, hiszen milliárdok halnának éhen, mert nem lenne mezőgazdasági termelés, a légkört éveken át porfelhők lepnék el, a Nap fénye nem hatolna le, egyszerre törne ki az összes vulkán és jönne el egy globális jégkorszak, és ez még korántsem minden.

De a Kozmosz tartogathat számunkra más meglepetéseket is, amiket semmiképpen sem neveznék kellemesnek. Ezek között az egyik legveszedelmesebb szintén egy kozmikus esemény: a szupernova-robbanás. Hogy ez hogyan és miért és milyen körülmények között jön létre, most mellőzzük – legyen elég annyi, hogy ott és akkor rettenetes energiák szabadulnak fel. A végeredmény egy csillag felrobbanása, állítólag az Univerzum egyik leglátványosabb „tűzijátéka”. Legyen elég annyi, hogy miközben egy csillag már kiégette a maga tartalmát és mielőtt neutron-csillaggá alakul át, néhány másodperc alatt „eldobja” egész külső burkát. Hogy milyen nagy energiákról van itt szó, következzen egy szinte hihetetlen adat: egy szupernova-robbanás néhány napra fényesebb lehet, mint az egész galaxisunk! Állítólag a Tejúton százévente két-három ilyen esemény történik. Ennek ellenére mostanság egy ideje nem láttunk ilyent. Utoljára maga a nagy csillagász, Johannes Kepler észlelt szupernova-robbanást 1604-ben. Ugyanakkor ne feledjük el, hogy a mi napunk 200 kilométer/secundum, azaz 200 kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguld a Galaxis magja körül. Egy fordulatot kb. 200 millió (!) földi év alatt tesz meg. Ezt azért hoztam fel, mert egyfelől mióta figyeljük az eget, mi földi emberek, azóta a Naprendszer galaxis-körüli futásának csak igen kicsike részét tettük meg, éltük át, figyeltük meg. Ezenközben mégis változik a „szomszédság”, más és más csillagrendszerek kerülnek elénk. Így is szerencsénk van, hogy (még) nem kerültünk közel egy ilyen robbanáshoz – bizony rosszul jártunk volna. Ha csak pár tíz fényév távolságban történne az esemény, ez akár ki is üthetné pályavonaláról a Földet (és értelemszerűen a Napot és annak egész bolygórendszerét). Ha még közelebb járnánk a szupernovához, akkor az itteni élet egyszerűen elpárologna a semmiben.

Némi vigaszt jelenthet talán, hogy ha van egy jó megfigyelőrendszer, esetleg kaphatunk egy korai riasztást. Bár kétséges, hogyan lehet észrevenni valamit, ami a fény sebességével közeledik hozzánk? Amikor észrevesszük, már ide is ért a hatása. Bár, mint L. Kraus írja: „Nehéz elképzelni, mit tehetne a modern emberiség, hogy egy ilyen robbanás hatásaitól megóvja magát.” Finoman arra céloz, hogy… semmit. De nem tenne jót az egészségünknek a „két neutroncsillag összeütközik” fedőnevű sajátos kozmikus „akció” sem. Két, már neutroncsillag állapotba jutott égitest egymás körül kering – az Univerzumban sokkal több a kettőscsillag, mintsem gondolnánk mi, laikusok –, és végül egymáshoz rántják magukat, amiből gigantikus detonáció keletkezik. Elképzelni sem tudjuk, micsoda energiamennyiségek csapnak össze, szabadulnak fel. Ugyan a csillagászok azzal vigasztalnak minket, hogy galaxisonként 100 ezer vagy 1 millió évenként történik ilyesmi. De mivel százmilliárd számra vannak galaxisok a mi Univerzumunkban, hát valahol ezek talán sokkal gyakrabban is megtörténhetnek?

Ugyanis az utóbbi évtizedekben a mi tudósaink itt a Földön figyelik a Kozmoszt, veszik a röntgensugarakat és érzékelik a gamma-sugárzást is. A gamma-sugárzás sokkal erősebb a röntgennél, és pusztítóbb is. Nos, rájöttek, hogy gyakorlatilag szinte állandóan érkeznek hozzánk is ilyen sugárzások, csak éppen már megszelídülve, nem olyan erősen, hogy bántsanak minket. Sőt, arra is fény derült, hogy e sugárzások kibocsátó forrásai úgynevezett „kozmológiai távolságban” vannak tőlünk, ami a nem asztrofizikus emberek számára lefordítva azt jelenti: nem is a mi Galaxisunkból származnak! Hanem sokkal, sokkal messzebbről. Nemrégen (1997-ben) azt is felfedezték, hogy az egyik ilyen sugárforrás kétmilliárd fényévre van a Földtől. Hogy jól értsük: azok a sugarak, amelyek most érik el a Földet, kétmilliárd – kétezerszer millió – évvel ezelőtt indultak útjukra és terjedtek szét a Kozmoszban minden irányban, felénk is.

Ami egyben azt is jelzi nekünk, hogy hihetetlenül nagy energia kellett a jelek kiküldéséhez, és azok folyamatos áramoltatásáig akár ezer vagy sok százezer vagy milliárd éveken át folyamatosan. Ilyen félelmetesen nagy erők rejlenek a Kozmoszban. Valaki kiszámolta, hogy ha ez az esemény a mi galaxisunkban – ráadásul viszonylag „közel” – következne be, egy ilyen erős gammasugár-áradat szinte az egész Föld lakosságát és talán az egész biológiai életet megsemmisítené. Ha már a végzetes, a földi civilizációra veszélyes bajokról volt szó: mellesleg az is megtörténhet, hogy néhány milliárd év múlva a Föld kihűl, csökken a bolygó fémmagjának hőmérséklete, ebből következően megáll annak belső súrlódása, amely most egyfajta mágneses hatásként tartja fölöttünk az ernyőt. A gyilkos kozmikus sugarak azért nem tudnak elhatolni a Föld felszínére, mert ez a láthatatlan pajzs milliárd évek óta védelmez bennünket. De ha valamilyen természetes okból lelassul, a védőpajzs eltűnik, és akkor a bolygó akkori lakosai mind odavesznének. A feltételes módot nem vigasznak szánom. Megmenekülhetünk majd, de nem a Földdel és a Föld által, hanem… nélküle. Ez bizony kegyetlenül hangzik. Pár milliárd év múlva a Napunknak is „annyi” lesz, kihűl, felfúvódik, elégeti saját bolygóit, majd összeroskad – itt tehát nem lesz élet, állítólag 5 milliárd év múlva, vagy akár valamivel korábban is megszűnhet. De hát addig még van egy kis időnk, és akik az Univerzummal foglalkoznak, azok erősen bíznak abban, hogy az emberiség addigra megtalálja a menekülés útját-módját.

Például úgy, hogy mielőtt nagyobb baj lenne, az emberiség űrhajóvá alakítaná át a Földet!

Ez nem látszik olyan vad és képtelen ötletnek. Igaz, hogy mire odáig eljutunk, az emberiség akár már a Naprendszer több bolygóján, sőt esetleg néhány közeli galaxisban is élhet, ahol nem fenyegeti ilyen veszély. De ha leáll a Föld belsejének tüze, és megszűnik a védőháló, ráadásul a Nap is csúnya dolgokra készül ellenünk is, akkor elképzelhető, hogy az emberiség akkori technikájával vagy a Földet, vagy valamelyik, általa már lakott bolygót átalakítja gigantikus mérető űrhajóvá. Vagyis mesterséges védőpajzsot készít magának, és az nem lesz más, mint a Föld kérge, bolygónk burkolata. Valószínűleg egy-két kilométer mélyre, az ott épített, hatalmas, földalatti városokba költöznek az emberek, ekkora réteg már véd majd a sugárzástól. És hogy ne maradjunk itt, ahol vagyunk, indulás előtt a felszínre telepített gigantikus rakétákkal az emberiség kész lesz megmozdítani és új pályára állítani a Földet. Ha minden kontinensen elhelyezünk ilyen gigantikus, akár több száz vagy ezer méter magas rakéta-torkolatokat, amelyek fordítva működnének, mint a mi mostani rakétáink: nem a Földtől rugaszkodnának ki az éterbe, hanem „orral” a földbe építve meredne az égnek a torkolatuk. Idelent folyamatosan gyárthatnánk nekik az üzemanyagot, számítógépek vezérelnék, mikor melyik hatalmas, akár több tíz négyzetkilométert lefedő, gigantikus rakéták közül éppen melyiket milyen tolóerővel és mennyi ideig kell működtetni – valószínűleg ki lehetne zökkenteni a bolygót a pályájáról, legyőzni a Nap gravitációs erejét és… irány az űr! Még azt is el tudom képzelni, hogy kiválasztanak majd egy célterületet valahol a Galaxisnak e karjában, és arrafelé halad majd a Föld. Ez nem lesz gyors menet, annyi bizonyos. Több száz évig is eltarthat, vagy még tovább. A Föld nevű űrhajóban egész nemzedékek születnek, élnek és meghalnak úgy, hogy az egykorvolt Földet csak filmekről ismerik majd. Odakünn teljes a sötétség, a gömb hangtalanul repül a hideg világűrben. Persze a kamerák folyamatosan figyelik az eget, tapogatják előtte a teret a radarok is, a vezérlés odalent mindig tudja majd, hol járnak éppen, milyen akadályokra számíthatnak. És azt is, hogyan kerülhetik ki őket például azzal, ha csak néhány másodpercre csökkentik vagy növelik a „hajó” sebességét, így elkerülhetik az ütközéseket a nagyobb égitestekkel. A kicsik persze, mint például a meteorok, légkör híján szabadon bombázhatják a lakatlan, sugárzásnak kitett felszínt. A Föld felszíne a sok csapás után úgy fog kinézni, mint most a Hold, de ez senkit sem fog zavarni. Majd egyszer célba érnek: az odabent addig mesterségesen előállított levegőn és fényen élő, ugyanolyan úton előállított élelmet fogyasztó, recirkulált vizet használó emberiség megfelelő élethelyet talál valahol, akkor egy ottani csillag, azaz az új Nap köré lavírozza a nagy „űrhajót”, beáll egy optimális távolságra, se túl messze, se túl közel a csillaghoz, és jó ideig megint „termeszti” odakünn a levegőt, az atmoszférát, hogy amikor az ismét lesz, kimehessenek végre a felszínre. Talán még a belső fémmagot is izzásba hozhatják, hogy az újra létrehozza számukra az elektromágneses védőernyőt…

Az életnek ezer formája lehet és biztosan van is az Univerzumban. Az is bevett dolog lehet, hogy fejlődésük egy bizonyos (igen fejlett) fokán az addig egy bolygón élő lények kitelepülnek más, viszonylag közeli égitestekre is. Mi a Földön ezt ma még nemegyszer a militáris, erőszakos múltra emlékezve „gyarmatosításnak” nevezzük.

A földlakókkal is megtörténhet, hogy lényegében el sem hagyva a Naprendszert, elfoglalnak maguknak más bolygókat. A fizikai körülmények ismeretében e pillanatban erre a leginkább esélyesnek a Mars látszik, az nagy erők bevetésével és egy-két száz év alatt „földiesíthetőnek” tűnik. A „terraformálás” szakkifejezés, ami ugyanazt jelenti, már néhány évtizede forgalomban van a kozmológusok köreiben is. Kétségtelen, hogy igen nagy munkálat lenne a Marsot átalakítani. Ki tudja, nem lenne-e egyszerűbb és olcsóbb… közelebb vonszolni a Naphoz? Állítólag valaha jóval közelebb volt, és már nemcsak a fantasztikus irodalom emlegeti, hogy élt ott egy civilizáció, amely éppen azért pusztult el, mert a bolygó egy kozmikus katasztrófa, ütközés során kijjebb „penderült”, új pályára állt. Ennek következménye, hogy ott még nyáron is legalább mínusz 70 Celsius fok van, a téli százvalahány fokos mínuszokról nem is szólva. Ám ha valami módon sikerülne a Marsot kimozdítani és közelebb hozni a Naphoz, méghozzá viszonylag közel a Földhöz, akkor egyfelől megkönnyítenénk a közlekedést a két bolygó között, de ami még fontosabb: hamarabb lehetne a bolygót „terraformálni”, a földihez hasonló éghajlatot és fizikai körülményeket teremteni rajta. Ez majdhogynem megkétszerezné a földi emberek lehetőségeit.

De nem kell okvetlenül és csak a Marsra gondolni. Adrian Berry nagyívű, jövőnket festő egyik művében felveti, hogy az emberiség egy része kivándorolhatna a Kuiper-övbe is… Ez bizony igen messze van, ahová a Napunknak a fénye alig-alig, csak gravitációs vonzása ér el. Kuiper-övnek (az azt felfedező csillagászról) nevezett rész a Neptunusz pályájának vonalán túli terület, amely egyáltalán nincsen közel, 30-50 CSE a távolság. Hogy mennyi az a CSE, vagyis csillagászati egység? A Nap-Föld távolsággal egyenlő, ami nagyjából 150 millió kilométer. Így tehát az sem lenne kevés: körülbelül 7 milliárd 500 millió (!) kilométer. Ilyen irdatlan távolságban a Naptól gyakorlatilag a sötét világűrben lennénk. De a lelkeseket ez nem tántoríthatja el.

Az említett övezetet úgy képzeljük el, hogy gömb alakban terjed ki, amelynek a közepén van a Nap, hiszen annak gravitációs ereje tartja össze ezt is. Akik hajlamosak voltak eddig a Naprendszert képzeletükben leredukálni a Napra, plusz a nyolc bolygóra, meg a nemrégen lefokozott Plutóra, és legalább száz holdra, ami e bolygó körül kering – az most gyorsan vesse el ezt a képzetet. A Naprendszer több millió égitestből áll. Ezek javarésze persze nagyon messze van tőlünk, és nagyon kicsi. Bár akadnak itt több száz kilométer átmérőjű kisbolygók, üstökösök és mindenféle más objektumok, meg az a sok törmelék, amely körbe-körbe sodródik a Nap körül, a nagy távolság miatt ezek nagyobb része soha nem jön a Nap közelébe, de vannak szép számmal üstökösök, amelyek időnként megjelennek és elhúznak a „közelben” – ami persze több millió kilométert jelent így is. Vannak szakértők, akik csak az arrafelé kószáló-keringő üstökösök számát több millióra teszik! Eddig legalább 1000 nagyobb objektumról tudunk, de a szakemberek sejtik, hogy ezek száma ennél jóval nagyobb… és ezek között akadnak olyan égitestek is, amelyek átmérője valahol a 600 és 1000 kilométer között van.

Egyszóval, ha közelebbről látnánk az övezetet, rájönnénk, hogy ott a kevés fénnyel rendelkező sötétségben is egészen élénk élet zajlik.

Voltak és vannak szakértők, akik szerint az emberiség hamarosan elindul az űrbe, úgy értem azért, hogy kitelepüljön oda, és így az emberiség átlép egy új határon: poliglobális civilizációvá alakul át. Ebben a fejlődési szakaszában nem csak a lakosság egy részének élőhelye változik meg, de az egész gondolkodása, és ebből következően a magatartása is. A több bolygón megtelepedett emberek tudata nem lehet, és nem is lesz olyan, mint most, amikor afféle „monoglobális”, csupáncsak egyetlen bolygón élő lények vagyunk. Való igaz, hogy az egész társadalom értékrendje kell, hogy megváltozzon. Ma könnyedén tudomásul vesszük, hogy élnek közöttünk emberek, akik már voltak és/vagy most is ott vannak egy nemzetközi űrállomáson, azaz nem a Földön. De tudják ők is, mi is, hogy ettől ők még idetartoznak a Földhöz, ide jönnek vissza nemsokára, és ismét földi lakosok lesznek, aminthogy azok is voltak mindig.

Ám ha beköszönt a poliglobális korszak, minden megváltozik – azok számára is, akik itt maradnak a Földön! Mert valószínűleg úgy lesz, hogy az emberek túlnyomó többsége soha nem hagyja el a Földet, legalábbis a következő 1000 év alatt, vagy még később sem. Ám egyre többen lesznek a bátrak, a kezdeményezők, a másféle életre vágyók, a kalandkeresők, a tudást keresők, és így tovább, vagyis egész tömegek indulnak majd el, amint erre lehetőség nyílik. Ezek száma odakint szaporodni fog, és eljöhet az a „statisztikai pillanat”, amikor már éppen annyian élnek a Földön kívül, mint ahányan az öreg bolygón. Onnantól kezdve nem is kérdéses, hogy a „kintiek” száma növekszik majd dinamikusan, míg a Föld afféle „nyugdíjas bolygó” lesz. Azok élnek majd itt (a legtöbben ma még meg sem születtek!), akik félnének a nehezebb körülményektől, idegenkednek az új dolgoktól, elkényelmesedtek, feltétlen biztonságra vágynak, stb. Arra is lesz számtalan példa, hogy egyre több ember születik majd „odakint”, akik életükben egyszer talán – mint ma az igaz iszlámhitűek elzarándokolnak Mekkába – úgy jönnek majd azok is vissza a Földre, látogatóba, netán itt maradt rokonaikhoz. A Föld lesz az új Mekka.

De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy amikor már nem csak a Földön laknak majd az emberek, megváltozik a tudatuk. Azoknak is, akik maradtak, és azoknak is, akik elmentek. Az itt élők tudni fogják, hogy lehet élni másutt is, talán nehezebb körülmények között, de lesznek ilyen emberek. Előbb elfoglaljuk talán a Marsot, és átalakítjuk. Kisebb-nagyobb holdakra leszállnak a robotokat szállító, nagy teherűrhajók, és a gépek megkezdik az átalakítási munkákat, szállást és munkahelyet építenek az embereknek. Azután érkeznek majd az emberek, elfoglalják a kész lakóhelyeket. Kitermelik az érceket és hazaküldik őket a Földre, vagy nagyobb holdakon eleve ott építenek ércfeldolgozókat és más üzemeket is, és csak a késztermékek vándorolnak el a Földre – kezdetben. Mert az első 50 vagy 100 évben nyilván a Föld lesz mindennek a középpontja, akik kimentek is folyton oda néznek vissza, az lesz a minta. De ahogyan múlnak az évek, mind többen laknak ezen meg azon a bázison, ezen a holdon és azon a másik bolygón vagy övezetben – nos, akkortól a Föld mindinkább elszürkül a tudatukban, elveszíti korábbi jelentőségét és szerepét, és így válik távolivá már az elmékben is. Megszűnik minta és példa és központ lenni, a „gyarmatok” egyre jobban elszakadnak és önállósodnak. Nem felejthetjük el, hogy ez egy természetes folyamat lesz (földi viszonylatban ilyen volt a gyarmatok hol gyors, hol lassú elszakadása a gyarmattartó államoktól, gondoljunk elsősorban Nagy-Britanniára, Hollandiára, Spanyolországra és Portugáliára).

Természetesen akik ma tervezik például a Kuiper-övezet belakását, nem elsősorban arra gondolnak, hogy az emberek a jéghideg kisbolygón fognak lakni. Sokkal kényelmesebb, biztonságosabb és minden szempontból emberhez méltóbbak lesznek a mesterséges lakóhelyek. Ezek között is kétfélét lehet elképzelni. Az egyik a már említett átalakítás, amikor egy meglévő kisbolygót vagy bármilyen nagyobb égitestet belül alakítanak át emberi lakhellyé. Ez is sok munkát követel, amit persze ilyen zord körülmények között nem emberek, hanem robotok, kis és nagy gépek fognak elvégezni.

Ám van egy másik módszer is, azt Gerard O’Neill fizikaprofesszor találta ki még az 1970-es években. Ő úgy képzelte el, hogy akár a Kuiper-övezetben, akár más, emberi lakásra kevéssé alkalmas helyeken kell majd élniük az embereknek, akkor inkább kozmikus mesterséges szatellitekben, ahogyan ő nevezte, valahol máshol legyártott, majd elemenként odavontatott és a helyszínen összeszerelt, hatalmas építményekben laknának. Hogy ezeket mi is el tudjuk képzelni, ideírom O’Neill egyik tervét, ami nem más, mint egy hatalmas… henger. Erős fémből készült és a hossza legalább 40

kilométer (!), az átmérője pedig 10 kilométer. Ez lesz a sok ember „világa”. Ne higgyük, hogy kicsi lesz egy ilyen támaszpont vagy élőhely, vagy nevezzük bárminek: a legtöbb földi nagyvárosnak ennél kisebb az alapterülete. Ugyanis a henger szélén körbe-körbe van 1400 négyzetkilométer terület, amelyen több százezer ember élhet. A henger forog a tengelye körül, a földinek megfelelő mesterséges gravitációt teremtve. Érdekes lesz a látvány, hiszen, ha az emberek felnéznek, nem a (földi) égboltot látják, hanem a tőlük tíz kilométerre lévő lakótársaik házának tetejét! Onnan úgy fog kinézni, hogy az ottaniak fejjel „lefelé” laknak. Az idézőjelet nem nehéz megérteni. Egy-egy ilyen űrbéli lakóhenger szükség esetén el tud mozdulni a helyéből – mondjuk, ha egy komolyabb égitest, meteor, üstökös, stb. közeledik feléje, és telibe találná, akkor irányváltó rakétákkal ki lehet kicsit mozdítani a pályájáról. Radar és egyéb berendezések figyelik körülötte a távoli és közeli űrt. Mesterséges fény fogja imitálni nekik a nappalt és az éjszakát – „éjjelre” leoltják a legtöbb fényt, amelyek aztán „nappal” működnek, lehetővé téve nem csak az életet, a közlekedést, a mezőgazdasági termelést, stb. Belül lehetnek városok és falvak, parkok, erdők, mezők, tavak, termőföldek, gyárak, sportlétesítmények.

Mondani sem kell, hogy ezeket az óriási lakóhelyeket nem a Földön, nem itt bányászott nyersanyagokból fogják felépíteni. Egész gyáripar települ addigra a Holdra, majd más bolygókra és holdakra. A poliglobális társadalom minden egyede számára az lesz a legnormálisabb, hogy a munkálatok javarésze, legyen szó bármiről is, a világűrben zajlik majd.

Érdekes kérdés az is, hogy hány ember fog így lakni? Közismert, hogy a lakhatási körülmények nagyban befolyásolják az ember nevű élőlény szaporodási kedvét és lehetőségeit. Bár ez ügyben nem (sem) tanácsos földi példákat felhozni, azért nézzük meg, hogyan is alakul ez bolygónkon az utolsó 10 ezer év alatt? Azelőtt egyszerre nem élt több mint 45 millió ember a Földön, és azokat is nehéz volt még „embernek” nevezni. Egy második fokozat kb. 10 ezer évvel ezelőtt lépett életbe, amikor az őskor, majd az ókor alatt a bolygón élő emberek létszáma valahol az 50 és 100 millió között volt. A harmadik változás körülbelül 300 évvel ezelőtt következett be, ekkor ugyanis a tudomány és az ipar korszakának beköszöntével az emberek száma elérte az egy, esetleg másfél milliárdot.

Ám egy igazi nagy ugrás, sorban a negyedik az igazi űrkorszak beköszöntével érkezik majd el. Hiszen sok szempontból a növekedésnek egyszerűen nem lesznek határai! Kit érdekel majd, hogy a Föld készletei fogytán vannak, hogy rombolják a természetet, kizsigerelik a termőterületeket, mérgezik a levegőt és a vizeket – ez mind megszűnik! A Kozmoszban alig lehet rombolni a környezetet, minden megszerezhető (igaz, nem könnyen), és energiában sem lesz hiány, hiszen addig új energia-lelőhelyeket és módszereket találnak majd.

Valaki most felvetheti, hogy jó, jó, az űrben élő emberek előállíthatnak maguknak elegendő levegőt és egy-egy ilyen 40 kilométeres hengerben újrahasznosítanak sok mindent – de honnan vesznek maguknak vizet? Ami nélkül, tudjuk, az általunk ismert biológiai lények nem létezhetnek. Mert annyi víz, mint a Földön, sehol sincsen! – gondolhatnák.

Hát ne gondolják, mert nem igaz. Képzeljük el (mert a tudósok ezt is kiszámították), hogy az egész földi vízkészletet, vagyis az összes patak, folyó, tenger, jéghegy, gleccser és óceán vizét összeöntjük egy akkora kocka-alakú tartályba, amelynek szélessége 1300 kilométer, mélysége 1000 kilométer, ami összesen 1,7 milliárd köbkilométernyi folyadékot jelentene.

Sok ez, vagy kevés? A tudomány szerint csak a Naprendszerben, főleg jég formájában ennél is több van! Méghozzá 180-szor annyi, mint a Földön! Különösen az Oorth-felhőnek nevezett területen, jóval a Plutó pályája mögött az összes jeges kisbolygón és holdon van 300 milliárd köbkilométer víz…

Akkor még nem is beszéltünk olyan kisbolygókról vagy holdakról, amelyek itt vannak viszonylag közel a nagy gázbolygók mellett, azok között akad olyan is, amelyik szinte teljesen vízből áll, csak éppen egy tizenvalahány kilométer vastag jégkéreg fagyott rá.

Nos, ha van víz és van végtelen számban építhető mesterséges lakóhely, akkor az emberiség létszáma hihetetlen mértékben felszaporodhat. Lesz idő, amikor visszanézve a Földre és annak történelmére, a mostani 7-8 milliárd lakost olybá veszik majd, mintha egy nagyvárosból emlékeznek a régi kis falujukra, ahol alig laktak pár százan… A mai létszám eltörpül majd az akkori mellett. Egy másik tudós, Marshall Savage kiszámította, hogy ha az emberek belakják a Kuiper-övezetet és vizet nyernek az Oorth-felhőből, vagyis több tízmilliárd üstökösből (!), akkor az emberiség létszáma elérheti a 330 trilliót! Ami azt jelenti, hogy utódaink közel 70.000-szer annyian lesznek, mint mi most.

Persze ez nem a jövő hét végén következik be, igen sok esztendőnek és több korszakos váltásnak kell addig megtörténnie. Egyes tudósok arról is ábrándoznak, hogy az emberiség szépen, fokozatosan meghódíthatja az egész Tejutat! Vagyis a Galaxisunkat! Még azt is hozzáteszik, hogy ha nem leszünk képesek meghaladni járműveinkkel a fénysebességet, akkor ez a merész folyamat 5-10 millió év alatt bekövetkezhet… Ezt én nem látom reálisnak, nem technikai, hanem más szempontokból. Amennyi ideig tartana a folyamat, azalatt az emberiségnek akadnak majd egészen másféle céljai és lehetőségei, beleértve főleg azt, hogy megismeri az átlépés módját más dimenziókba, és azokat indul inkább felfedezni… De ez már tényleg a jövő zenéje, a szó szoros értelmében.

Miért hoztam elő ezt azt egész poliglobális ügyet? Ha fejezetünk két címadó szava, az élet és az értelem kiterjed majd a Föld körül, sőt talán meghaladja a Naprendszer határait is – akkor ne higgyük, hogy ez csak nekünk jutott eszünkbe. Nyilván más civilizációk is terjeszkednek a térben, vagyis miután kinőtték a saját bolygójukat vagy bármilyen más égitestet, ahol kifejlődtek, akkor egy bizonyos szint elérése után továbblépnek. Az űrbeli terjeszkedésnek lehetnek általunk még el sem képzelt módjai, például, hogy találnak az űrben egy másik, a magukénál kisebb vagy nagyobb, hasonló fizikai adottságokkal rendelkező bolygót, és azt asztro-technikai módszerekkel odavontatják a saját anyabolygójuk mellé, sőt a kettőt valami módon össze is kapcsolják…

A lényeg az, hogy ha léteznek a miénknél fejlettebb civilizációk, akkor nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy kitelepültek már az űrbe, más égitestekre, és nyilván nekik is eszükbe jutott mesterséges építmények létrehozása és széttelepítése a világűrben. Ha sikerülne ilyenek nyomaira bukkannunk, biztosak lehetnénk abban, hogy azok az idegenek is ugyanazon az úton járnak, mint mi.

Mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy az idegenek ugyanezen a vonalon haladnak, ugyanazok a vágyaik, a tudomány által megismert eredményekből ugyanolyan következtetéseket vonnak le. A. Trepka lengyel újságíró, igen érdekes ismeretterjesztő könyvek és más írások szerzője ezen a nyomvonalon haladt (meghalt 2009-ben), mert szerinte egyáltalán nem biztos, hogy az a másik civilizáció „anyagias”. Ezzel nem azt sugallta, hogy „szórják a pénzt”, hanem hogy az egész kultúrájuk nem elsősorban anyagi dolgok felé irányul, azok számukra nem jelentenek sokat. Olyan irányokba is elmehetnek, amelyeket mi ki sem tudnánk találni. Sőt, ami nagyon érdekes: lehet, hogy bár asztro-mérnöki tevékenységet is végeznek, vagyis nagy átalakításokat képesek okozni kozmikus környezetükben – de mi azokra azért nem figyelünk fel, mert azokat természetes folyamatoknak és állapotoknak hisszük? És ezt nem azért teszik, hogy álcázzák a tevékenységüket más kozmikus fajok elől. Működésüknek gyümölcseit mi innen, a műszereinkkel és kozmológiai tudásunkkal sem tudjuk megkülönböztetni a természetes, „normális” folyamatoktól…

Viszont ha ez igaz, ezt már én teszem hozzá, akkor lehet, hogy a kozmikus civilizációk mennyisége egyáltalán nem olyan kicsi, ezek a társadalmak nem ritkák az Univerzumban – csak még nem jöttünk rá a titkaikra! Még nem fejtettük meg számos csillagászati(nak tűnő) jelenség igazi mibenlétét.

Felmerül itt még egy érdekes kérdés. A mi civilizációnk a sok létező között egyfajta „sztenderdet” jelent-e? Ezzel a szóval nyugodtan besorolhatjuk a sok ezer vagy százezer, vagy több, már létező és fejlődő kozmikus civilizáció közé, vagy a miénk nagyon kirí közülük? Mik azok az általános jellemzők, amelyek mintegy körülhatárolják a „szokásos”, a többségtől nem különböző civilizációt, és mi az, amitől egyik vagy másik, vagy sok köztük nagyon eltérő, nem szokványos, különös? Ez olyan kérdés, amelyre nem kapunk választ még akkor sem, ha már megismerünk két, három vagy több más civilizációt.

Egyesek használnak egy olyan kifejezést, amellyel mintegy egy kalapba teszik az összes űrbéli értelmes lényt: „pszichogén” lények. Mindenesetre nekem úgy tűnik, hogy nem elsősorban azt kell nézni, mennyi energiát használ fel egy társadalom és eszerint kategorizálni őket, majd az egymást követő fejlettségi szintüket. Nekem rokonszenvesebb egyfajta „lelki” közelítés. Vagyis a „pszichogén” lények között lehetnek igen nagy különbségek is.

Mondok egy példát. Képzeljünk el egy fejlett társadalmat, amely mindennél többre tartja a tudást, ám létezéséről talán senki sem szerez tudomást. Azért, mert ez a társadalom igen kevés egyedből áll. Ne higgyük, hogy az értelmes élőlények éppen úgy a számuk megsokszorozására törekednek, mint az emberek! Könnyen előfordulhat, hogy más értelmes civilizációkban ez nem szokás. Talán mert tudatosan nem akarnak több egyedet azon az élőhelyen, amelynek készletei korlátozottak… De lehetnek ennek biológiai okai is: az egyedek sokáig élnek, viszont ritkán hoznak létre utódokat – ez a folyamat talán nem is maguktól az egyedektől, hanem bizonyos, ott érvényes biológiai, fizikai vagy egyéb feltételek miatt van korlátozva. Mi van, ha egy bolygón az élőlények… nem változtatják a helyüket? Eleve úgy jönnek a világra, és úgy élnek, hogy beágyazódtak a talajba vagy valamilyen folyadék tengerébe. Ők nem űrhajóznak, de ha a tudományos fejlettségük eljut arra a szintre, éppenséggel kiküldhetnek az űrbe automata szerkezeteket, kutató űrhajókat…

Viszont sohasem lesz szükségük annyi energiára, amennyivel a saját bolygójuk egész készletét fel- és elhasználnák (mint hamarosan az emberek). Lehet, hogy mindig csak pár ezren, vagy csak pár százan vannak, és soha nem hagyhatják el azt a helyet, amibe beleszülettek, és amiben élnek, mert ez a pusztulásukat okozná? Ezektől a lényektől – amelyek észbelileg bármilyen fejlettek, az egész társadalom szinte csak tudósokból álljon is – nem várható el gigantikus csillagmérnöki tevékenység, nem építenek Dyson-gömböt, sem másféle nagy berendezéseket, nem utaznak el sehová, hogy ott gigantikus mesterséges városokban éljenek…

És ez csak egy a sok lehetséges, ám általunk ritkán elképzelt és végiggondolt lehetőségek közül. Biztosan vannak még másfélék is. Olyanok is lehetnek, amelyeket mi majd észre sem veszünk, ha arrafelé haladunk el egy űrhajóval. Bár remélem, mire annak is eljön az ideje, már okosabbak lesznek az emberek és felkészülnek arra, hogy az értelmes életnek az Univerzumban nagyon sokféle formájával találkozhatunk.

 

Hatodik fejezet

ALTERNATÍV VILÁGOK – HÁNY FÖLD VAN?

 

„Az elméleti fizika egyre jobban hasonlít a SF-irodalomra”.

(Steven Weinberg, Nobel-dijas fizikus)

 

Régi téma ez a kozmológiában és persze a tudományos-fantasztikus irodalomban. Ha azt a szót halljuk: „multivilág”, jó tudni, hogy ezalatt több fogalmat is érthetnek azok, akik erről beszélnek és írnak. Az egyik az, amire a többség szinte automatikusan gondol, ha hallja a szót: hogy a végtelen világegyetemben megszámlálhatatlanul sok világ létezik a térben, és persze nem csak a „mi” Univerzumunkban, hanem azon kívül is. Ebben a térben, persze végtelenül nagy távolságokban, és az űr más dimenzióiban, más tereiben is.

Mi most elsőre mégis egy másfajta „multivilágra” összpontosítunk, amelynek a létezését eddig még senki sem tudta bebizonyítani. Így könnyen lehet, hogy a „multiknak” ez az ága, ez a fajtája, változata nem így történik a valóságban, sőt azt sem zárhatjuk ki, hogy az egész csak egy félig fizikai, félig viszont filozófiai töprengés, netán képzelgés, találgatás.

A címben szereplő „Hány Föld van?” nem csak hatásvadász fogás volt részemről. Vannak többé-kevésbé komoly elméletek, amelyek éppen arra épültek, hogy nem csak egy Föld létezik. De akik vallják, sokkal jobban kiterjesztik az elméletet, ez magában foglal biológiát, fizikát, sőt, mint látni fogják, egyfajta metafizikát is. Vagyis olyasmit, ami túlmutat a fizikai létezésen és törvényeken. Azt állítják, hogy a természetben van egyfajta dualizmus, kettősség, mi több, a kettes számnak nagy jelentősége van. Még egyszerűbben fogalmazva oda lyukadnak ki, hogy a (földi) természetben mindenből kettő van (legalább). Például két biológiai nem létezik az egész állatvilágban (bár vannak figyelemre méltó, ám összességükben szám szerint jelentéktelen mennyiségű kivételek) és persze az embernél is. Idesorolják a bináris számrendszert.

Az elmélet hívei nem haboznak mindent az ősrobbanástól eredeztetni. Hol van az megírva – teszik fel a költői kérdést –, hogy egy robbanásból csak egyetlen egy világegyetem születhetett? Született bizony nem egy, sőt talán nem is csak kettő, hanem több feltételezés, hogy az „egy alomból való világegyetemek” egymással párhuzamosan léteznek. Ha ehhez hozzávesszük, hogy szerintük a két világegyetem között igen élénk és erős kapcsolat is van (van?), akkor innen már csak egy lépés oda, hogy elképzeljük és higgyük: abban a másik Univerzumban minden itteni dolognak megvan a pontos mása, másodpéldánya. Van tehát ott is egy Orion-csillagköd, ott is van Tejút és éppen úgy megvan az a sok milliárd másik galaxis és csillag, mint itt. Sőt, ugyanolyan eloszlásban..! Hogy ennek milyen fizikai magyarázata lehet(ne), azt nem tudjuk.

Egyes kutatók odáig jutottak, hogy eleve törvényszerűnek tartják a „mindenből kettő van”-elvet. Vagyis van valahol egy Föld is, amely a mi Napunk mása körül kering, és természetesen ott kering a Merkur-2, a Vénusz-2, a Mars-2, a Jupiter-2 és így tovább.

Ez persze nem elég, mert ha minden bolygónak van mása, akkor azon a másikon ott vagyunk… mi is! Igen, kedves olvasó, ott van az ön „avatárja”, másodpéldánya is! Annyi a különbség, hogy azt az „avatárt” ön innen nem irányítja, ahogyan én sem az enyémet, merthogy azok ott a „Föld-2-n” önálló életet élnek. Vagyis ne úgy képzeljük el, hogy ott is van Európa, van Magyarország és van Kiskunfélegyháza, és ott is a Kossuth utca hétben, a gimnáziummal szemben lakik az ön mása… Ez állítólag nem így működik.

Ellenben határozottan állítják, hogy van ott egy hasonmásunk, aki korban, küllemben, lelki beállítottságban, stb. pontosan olyan, mint mi. A két „rész” egységet alkot, és láthatatlan szálak kapcsolják is össze őket. Ez az elmélet mellesleg a kvantummechanika egyik-másik nagyon érdekes, a tudósok tudatát nemegyszer okkal felborzoló jelenségére emlékeztet.

Ott vannak iker-részecskék, amiket, ha kilőnek egymással párhuzamosan, de külön pályán, az egyik tudomást szerez arról, mi történik a másikkal útközben, és maga is a szerint viselkedik… Ami előtt a nagy koponyák is értetlenül állnak.

Talán valami hasonló dolog van itt is? Hivatkoznak tudósokra is, méghozzá nem akárkikre, hanem Stephen Hawkingra, aki nem sokkal a halála előtt publikált egy tanulmányt a multiverzum létezéséről. Ami nem is vitás, bizonyára létezik sok más Univerzum is, de nem látszik, hogy ehhez hogyan kapcsolódik a neves tudós és társai elmélkedése a témáról. Ők aligha írtak a „Föld-2”-ről és arról, hogy egy másik párhuzamos világban létezik egy „Stephen Hawking-2” is. És ott vajon milyen nyelv(ek)en beszélnek? Van-e olyan szoros összefüggés itteni és ottani énem között, amely kihathat nem csak az álmaimra, életem eseményeire, művelődésemre, fizikai betegségeimre, szenvedélyeimre, stb. – mint amott? Meddig vagyunk két különböző lény két különböző világban, és mi az a határ, amíg valamilyen értelemben „egyek” vagyunk?

És itt felmerül egy még érdekesebb kérdés: mi van akkor, ha az állítólagos szoros függésben lévő személyek közül az egyik a maga világában súlyos betegségbe esik? Akkor a másik is abban kezd szenvedni? Mi van akkor, ha itt éppen dühöng egy COVID-járvány, és a koronavírus itt elviszi az A-B páros egyik tagját, nevezzük őt A-nak, akkor mi lesz B-vel „odaát”? Hiszen lehet, hogy ott nincsenek is vírusok, vagy ha vannak, a koronavírus még nem jött létre, vagy ellenkezőleg? Régebben dühöngött, de már rég legyőzték és kiirtották – akkor hogyan vészeli ezt át a páros egyik tagja? Aki nem beteg? Vagy ilyenkor másik nyavalya végez vele? Az is felmerült – ha már egészségügyi kérdésekről van szó –, hogy van az úgynevezett „hirtelen halál”-szindróma, ami nálunk is ismert (úgy értem, nemcsak a mi Földünkön, hanem Magyarországon is évente nem kis számú fiatal, egészséges ember hal meg minden látható, érthető ok nélkül), ezt az elmélet ismertetői azzal magyarázzák, hogy ilyenkor az illető „másik fele”, a másik Földön élő párja halt meg mondjuk hirtelen balesetben vagy más okból, és ekkor az itteni avatárjának is halnia kell…

Ami már csak azért sem tűnik logikusnak, mert ha a Természet gondoskodott arról, hogy minden ember két példányban létezik, akkor ezzel a lépéssel növelnie kellett volna a lény biztonságát, nem csökkenten. Mert hiszen, ha ilyen összefüggés lehetséges, és van is a és B ember között, azt jelenti: kétszer annyi veszély leselkedik rá, mintsem ha csak egy világban élt volna. Most viselnie kell a másik világban élő ikerpárja létezésének nyűgeit és veszélyeit is.

Ezt így nehéz elképzelni. Aminthogy nehéz elhinni, hogy az elméletnek bármi köze is lenne a valósághoz. Voltak már olyan próbálkozások, hogy elénk tárjanak egy másik Földet is. A fantasztikus irodalomban nem ismeretlen a téma: a mi Földünk hasonmása itt kering a mi világunkban (más dimenziókról szót sem ejtettek), ugyanolyan sebességgel kering Naprendszerünkben: ez egy plusz bolygó. És akkor miért nem látjuk? Egyszerű: mert mindig pontosan a Nap másik oldalán halad. Ha a sebessége teljesen megegyezik a miénkkel és ilyen „fél-távolságban” kering az is, akkor sem „ő” nem kerülhet hozzánk közelebb, sem mi nem gyorsíthatunk fel, hogy „utolérjük” az űrben. Ehhez már csak azt kellett hozzátenni, hogy ott is létezik mindannyiunk másodpéldánya, csak annyi a különbség, hogy az egy tükörvilág, vagyis ami itt bal, az ott jobb, és fordítva. Vagyis például az ottaniak szíve a jobb oldalon dobog…

Persze azért mese az egész, mert talán még hihető volt a 20. század közepéig, azóta viszont hiteltelen, mert ezer eszközt bocsátottunk fel az űrbe, nem csak a Föld (a mi Földünk!) fölé-köré, hanem küldtük őket ki az űrbe, például éppen a Nap köré is. Végső soron a Naprendszerbe mi már sok száz vagy akár több ezer olyan mesterséges megfigyelőeszközt bocsátottunk fel és ki, amelyek közül legalább egynek vagy tíznek észre kellett volna vennie a „Föld-2-t”, ha az létezne. Tehát így vagy úgy felfedezhettük volna ezt a rejtélyes követőt, ezt a titokzatos lopakodót.

Ami sokkal izgalmasabb, az egy másik elmélet. Legalább olyan fantasztikus a kiindulópontja, mint az előzőnek. Viszont maga Hawking említi „A Nagy Terv”-ben, ahol Richard Feynmannak tulajdonítja az alapötletet. Feynman azt állította Hawkingnek, hogy – idézem szó szerint – „valamely rendszernek nem csak egyetlen történelme van, hanem minden lehetséges történelme is.” a neves tudós úgy véli, hogy a Világegyetem történelme sem egyetlen történelem, majd Hawking hozzáteszi: „Ez még sok fizikus számára is merész elgondolásnak tűnik. Napjaink természettudományának sok fogalmához hasonlóan ez is ellentmondani látszik a józanésznek. A józanész azonban a mindennapi tapasztalatokon alapul, nem pedig azon a képen, amit az Univerzumról a technika csodái segítségével kapunk…”

Amire Feynman célzott, arról többféle kép is kialakítható. Ugyan hitte volna valaki itt nálunk, a nyugati kultúrkörben – mondhatnám: bűvkörében –, hogy annakidején maga Buddha is álmodott a… multivilágról? A sokféleségében is lenyűgöző Univerzumról? Az álmot így írja le az erről szóló forrásunk, ahol Szudhana az, aki… de lássuk szó szerint:

„Szudhana egy hatalmas tornyot látott, amelyben drágakövekkel díszített termek, boltívek, ablakok, lépcsőházak, átjárók stb. voltak. S belül több száz újabb tornyot talált. Ezek ugyanolyan hatalmasak voltak, mint az eredeti, belsejükben újabb tornyokkal. Mindegyik torony benne volt egy másik toronyban, ugyanakkor belsejében tartalmazta az összes többi tornyot.”

Nem kétséges, hogy önök is úgy olvassák és értelmezik ezt a szöveget, ahogyan én: a „tornyok” emlegetése csak metafora, felfoghatjuk persze misztikus látomásnak is. Ám a „mese” tanítani akar, ezért olyan fogalmakat használ, amelyeket már néhány ezer évvel korábban is értett az indiai olvasó-hallgató, és amelyet ma mi is érteni vélünk.

Már 1957-ben sugallta egy Hugh Everett nevű fizikus, hogy az Univerzum esetleg „szétágazik”, sok világra bomlik, méghozzá úgy, hogy „alkalmazkodik az adott pillanat összes választhatóságához”. Nem könnyű ezt megérteni, de mintha arról lenne szó, hogy a világegyetem korántsem állandó, ahogyan az Univerzumok (figyeljünk a többes számra) sem mozdulatlanok filozófiai értelemben, hanem folyamatosan, másodpercenként változnak és szaporodnak, számuk a végtelenségig nőhet. Igaz, hogy akkoriban sokat beszéltek erről (meg azóta is, lásd, itt van ebben a könyvben is), de a magukat komolynak tartó tudósok sem akkor, sem azóta nem foglalkoznak vele igazán.

Arról van szó, hogy a sok világ, a multiverzum fizikailag nem bizonyíthatón létezik sok-sok alakban. Mivelhogy minden esemény, ami történik a Földön, elindít egy másik eseménysorozatot, és attól kezdve minden fut egy másik sínen is. Vagyis létezhet olyan világ, amelyben ön, kedves olvasó, ma reggel összeveszett a házastársával, a szokottnál korábban jött el otthonról, tehát megváltoztatta a világot. Ami jelentéktelen dolognak tűnik, mert hát mi változhat attól, hogy ön tíz perccel korábban, kicsit dühösen eredt útnak gyalog vagy kocsival, vagy tömegközlekedéssel? Ám a szokásoshoz képest az a kis változás, amit ön okozott, mások életében is okozott változásokat. Valaki talán ön miatt lekéste a buszt, egy autós fékezésre kényszerült, mert ön a vártnál kicsit lassabban ment át a zebrán. Emiatt az autós kisebb késésbe került, ami felnőtt még később akár hosszú percekkel is, vagyis az autós is olyan helyre került egy adott időben, ahol nem kellett volna lennie, ha ön gyorsabban szedi a lábát a zebrán. Ha később volt valahol egy baleset miatt, akkor már jelentősebben megváltozott nemcsak a baleset áldozatainak életfolyamata, de ezer másik közlekedő autósé és gyalogosé is, akik például a forgalmi dugó miatt elkéstek valahonnan…

Az elméletnek vannak olyan szenvedélyes hívei, akik ad absurdum viszik a dolgot és azt állítják: minden kisebb változás egy teljesen új világ, egy új világtörténet elindítását okozza! Ha ön reggel kávé helyett teát iszik, ezzel a változással jelet ad egy új világtörténelem elindulásához. Ha egy bögöly annakidején a döntő csata előtt fel-alá lovagoló hadvezér lovának farát megcsípte, akkor az megugrott és rohant előre, a katonák azt hitték, hogy eljött a roham ideje, csak valami okból nem hallották a parancsot, de látták, hogy a vezér vágtat az ellenség felé… és követték. Lehet, ha nincs a bögöly, a vezér sokáig tétovázik, vagy megfutamodik – így akaratlanul is támadott és vagy győzött, vagy vesztett, de mindenképpen változtatott a világ történelmén a… bögöly.

Az efféle kicsinek tűnő, mégis nagy változásokat okozó apróságokra építik az elméletet. Ami egyfelől nehezen hihető, másfelől rettenetes és ijesztő! Mert ha elfogadjuk ezt, akkor hány világ létezhet? A Földön élő nyolcmilliárd ember mindegyike naponta többször változtathat az állapotokon, és minden alkalommal újabb és újabb világokat indít el? Azok valahol léteznek? Ha csak napi három változtatást számítunk egyénenként, máris 24 milliárd új világ keletkezik – naponta!

Arra is gondolni kell vagy lehet, hogy ha valakit megölnek, erőszakos halált hal, betegségben vagy balesetben huny el, akkor vajon az egyik világ megy tovább úgy, mintha mi sem történt volna, a másikban pedig megváltozik minden, ami ahhoz az emberhez kapcsolódott? Akkor ennek a fordítottja is létezhet, vagyis minden új gyermek születésével szintén egy-egy új világ indul? Csak emlékeztetőül: a világban jelenleg percenként 200 gyermek születik…

Hát nem csoda, ha ezt nehéz elhinni, és a tudomány emberei is inkább meghőkölnek tőle. Mert ez egyben azt is sugallja, hogy mindenféle világ van. Például olyan is, ahol Bonaparte Napóleon meg sem született, mert mondjuk az édesanyját és az apját, akik a francia megszállók ellen lázadó olasz partizánok csapatában harcoltak, lelőtték a francia katonák… A világ akkor is ment volna tovább, csakhogy az egy másik világ lett volna, állítják az elmélet hívei. Kicsi gyermekként Adolf Hitler majdnem belefulladt egy folyóba, de arra jött egy ismeretlen férfi, és kimentette, így maradhatott életben és lett azzá, amivé (a történet hiteles, bár az életmentő kilétét később sem sikerült kinyomozni). Vagyis az elméletet pártoló hívek szerint létezik valahol egy világ, amelyben vagy Napóleon, vagy Hitler, vagy Sztálin nem jött a világra… de hagyjuk a zsarnokokat: olyan is lehet, amelyben Szókratészt nem ismerik, merthogy sohasem élt, vagy ahol Immanuel Kant sem jön a világra, és így nem lett volna transzcendentális idealizmus és néhány más „izmus”, amelyek az ő agyában születtek volna meg. El tudunk képzelni egy világot Mozart vagy Bach vagy Rahmanyinov nélkül? Einstein vagy Zola nélkül? Ezeket a „nélkülöket” sokáig sorolhatnánk. De bár számunkra ez már elképzelhetetlen, mi a biztosíték, hogy nincsenek ilyen világok? Mert lehet bizony olyan történelem, ahol nem volt Verdi, vagy olyan, ahol… voltak mások! Bizony, ne csak hiányokban, mínuszokban gondolkozzunk. Az emberiség története egészen másképpen is alakulhatott volna (lehet, hogy így is történt?) és alakulhatna ma is, hogy „pluszban” születtek volna olyan nagy emberek, művészetben, a tudományban és sok más téren is, akik ebben a mostani miénkben nem születtek meg. No, de mi van, ha azok mégis megszülettek – csak nem ebben a „verzióban”, amelyben mi élünk? Ha vannak olyan világok, ahol a legnagyobb valaha élt fizikust Dranath Berragore-nak (kitalált név), a legjobb zeneszerzőt Igor Valentinovics Jegorovnak hívják, ahol minden filozófia alfája és ómegája Lin Teo-csung..? Ahol a Nobel-díjat egy másik tudósról nevezték el, aki nem a dinamitot, hanem a DNS-spirált fedezte fel, és a neve mondjuk: Morgahan? És ezért ott minden valamirevaló tudós egész életében a nagy Morgahan-díjról álmodik, arra áhítozik..? Ismétlem, valahol ez mind lehet, hogy bekövetkezett, az ott élők ezeket kedvelik, tisztelik és követik, miközben nekünk „itt”, ebben a változatban fogalmunk sincs róla.

Ekkor felmerül a kérdés: vajon azokban a világokban is mi vagyunk, mi élünk? Tehát ott is van egy Nemere István, lehet, hogy ott is író, de sohasem hallotta a Kossuth Lajos nevet, így életrajzot sem írhatott róla, mivelhogy ott a múltban nem volt ilyen nevű személy? Aki mit sem tud Garibaldiról, Gandhiról vagy Cromwellről, mert azok sem voltak soha? És még mindig lehet egyet csavarni a dolgon: mi van, ha az a másik világ nem pontosan, csak „lyukasan”, hiányosan fedi le a mi valóságunkat? Ha azokban a másik világokban hiányoznak egész itteni népek, országok, a történelmükkel együtt? Mi van, ha az egyik verzióban mindössze tizenkét nemzet létezik, mondjuk a csehek, kínaiak, argentinok, tunéziaiak és még néhány – a többiről meg sohasem hallottak? Lehet olyan Föld is, amelynek története egészen másképp alakult, például úgy, hogy Afrika fekete lakói gyarmatosították Európát, ők hurcoltak át más kontinensekre fehér rabszolgákat, ők népesítették be Amerikát is? Ahol Ausztrália ősidők óta arab törzsek országa volt, és ahol Eurázsiában soha nem éltek mongolok, kirgizek, kazahok, tatárok, hanem ez volt a baszkok és norvégok hazája..?

A lehetőségek száma gyakorlatilag végtelen, de mindez csak játéknak tűnik, amit a sci-fi írók sokszor ki is használtak már – de hogy van-e valami közük a valósághoz, nem tudhatjuk. Ne feledjük: eddig még mindig csak a Földről beszéltünk. De könnyen elképzelhető, hogy ugyanez vonatkozik az Univerzum összes csillagára és bolygójára. Lehetnek olyan történések, amelyek az X-naprendszer Y-bolygóján megtörténtek „ebben” a valóságban, de annak a bolygónak is szinte naponta születik egy-egy másik mása, alteregója, ahol szintén folyton el-elágazik a történelem, minden esemény elindít egy másik „világot”?

Innen persze már csak egy lépés van hátra: ha ennek az Univerzumnak, a miénknek is van megszámlálhatatlan mennyiségű másolata, verziója! Itt nem a részletekre kell(ene) ügyelni, nem arra, hogy mi történik egyik-másik galaxis egyik-másik jelentéktelen naprendszerében – hanem az egészre. Mi van, ha a mi Univerzumunkban lejátszódott ősrobbanás sem csak egy esemény volt? Hanem szinte azonnal létrejöttek annak al-verziói, más és más változatai? Lehet olyan Univerzum(unk), amelyben nem így alakult a hidrogén-hélium arány, és létre sem jöttek az ezeket elégető csillagok, így a többi égitest sem alakult ki. Lehet, volt (van) egy olyan verzió is, amelyben a gázok nem sűrűsödtek össze, nem lett gravitáció, nem hatnak a nálunk megszokott erők – ezt a sort is sokáig lehetne folytatni. Ami szomorú: számos olyan elméleti verzió létezik, amelyben az Univerzumban nem jöttek volna létre a biológia élethez szükséges feltételek, így élet sem keletkezett benne, nem is szólva annak felsőbb fokozatáról, az Értelemről.

Az egyik alternatívája az egy és egyetlen és változatlan Univerzumnak – a multivilágok. Vagyis meg kell szoknunk azt a tudatot, hogy megszámlálhatatlanul sok Univerzum létezik, csak ezek éppenséggel túl messze vannak ahhoz, hogy egymást „láthassák”, lakói a társ-univerzumokat felfedezhessék, felkeressék, belakják (teszem hozzá gyorsan: így tudjuk ma. Lehet, hogy egyszer majd utakat találunk hozzájuk.).

A mi Világegyetemünk egyike a sok létező univerzumnak és megfigyelhető törvényei nem egyedülálló módon meghatározottak.” (S. Hawking). Márpedig, ha sok világ van, akkor nem lehet felállítani egy „mindenség-elméletet”, amely magában foglalna minden törvényszerűséget, amely egy univerzumban érvényesül és hat. Hawking is fájlalja, hogy ez lehetetlen, hiszen a számos, egymástól eltérő világban „látszólag sem a természeti törvények formáját, sem pedig az azokban szereplő alapvető számértékeket nem követeli meg semmiféle logikai okfejtés vagy fizikai alapelv. A paraméterek szabadon felvehetik számos különböző érték bármelyikét, a törvények pedig bármilyen formát ölthetnek, ha együttesen logikailag ellentmondásmentes és összefüggő matematikai elméletet alkotnak – és ezt meg is teszik úgy, hogy a különböző univerzumokban különböző formákat öltenek.”

Hawking a közelmúltig a legnagyobb elme volt ezen a bolygón, tehát hihetünk neki. Vele együtt a tudomány néhány bátrabb képviselője – mert hát sajnos közel sem minden tudós ilyen merész – előrevetítették, hogy nem egy Univerzum van, hanem sok univerzum. Méretekről és elhelyezkedésekről itt értelmetlen lenne beszélni – mindegyik óriási. Már annak is örülnénk, ha erről a miénkről többet tudnánk.

Davies, aki persze itt is Isten létezését próbálja bizonyítani, kénytelen elismerni: „Egyes fizikusok szerint nem csak egyetlen fizikai világ létezik, hanem azoknak végtelen számú mennyisége… Ezek a világok egymással „párhuzamosan” léteznek, de mindegyik különbözik a többitől, bár ezek a különbségek jelentéktelenek lehetnek.”

Észrevették, hogy idézőjelbe teszi a „párhuzamosságot”, vagyis nehezen tudja elképzelni, de főleg lenyelni, hogy ezek a világok („sokvilág”, ahogyan ő nevezi) egy időben létezhetnek, sőt ez a párhuzamosság feltételez közöttük valamiféle kapcsolatot is.

Ezek után kifejti, hogy csak abban a világban létezhet „megfigyelő”, amelyben kifejlődik az élet és kitermeli a maga értelmes lényeit. „A többi világot soha senki nem figyeli meg” – drámai tartalmat sugall, de voltaképpen egy egyszerű igazság. Hiszen ahol nem fejlődik ki az élet, ott nem is lehet „megfigyelő” (legyen az bármilyen küllemű, bármilyen méretű, ámde gondolkodó lény). És persze a szóban forgó megfigyelő csak egyetlen világot: a saját Univerzumát szemlélheti, a többit nem. Ugyanakkor ő is azt írja – ugyan nem helybenhagyólag, nem elfogadva –, hogy a „miért éppen ez a világ?” kérdés értelmetlen, mivelhogy létezik minden lehetséges világ. Itt, ha nem is a föntebb ismertetett „eseményekkel mozgatott és szaporított világok” elméletét ismétli, belenyugodni látszik abba, hogy akkor hát Isten végtelen számú Univerzum-változatot teremtett.

Megjegyezzük, hogy az istenhívőket kicsit megzavarja a világoknak ez a bősége. Persze tudományosan is szembeszállnak vele. Azt állítják: a sokvilág-elmélet nem teljesíti a tudományos hipotézisek kritériumait, követelményeit, mert hát vitára sem alkalmas, „hogyan lehetne meggyőzni róla valakit, aki azt állítja, hogy az a többi világ nem létezik?” Ez igaz, de hozzáteszem, hogy most még nincsenek a kezünkben bizonyítékok mellette. Igaz, a multivilág létét tagadó érvek sem meggyőzőek. Fájlalják azt is, hogy mivel itt már semmit sem érnek a tudományos bizonyítékok, merthogy ilyenek nincsenek, akkor ebben az esetben „fölöslegessé válik a tudomány”.

Már az is megesett, hogy valaki sajátos módon próbálta (elméletileg) alkalmazni a Darwin-féle természetes kiválasztódás elméletét a… multiverzumra. Azt sugallta, hogy ezek a világok is harcban állnak egymással, amelyik jobbnak bizonyul, az termeli ki az… embert. Vagyis az intelligens lényt. Ily módon tehát a mi Univerzumunk egyfajta győzelmet aratott, mert ebben a világban legalább egy értelmes életet már létrehozott, és remélhetőleg többet is, miközben azokban a másik, párhuzamosan létező világokban nem lett értelmes civilizáció, így hát azok „vesztettek”, mi meg „nyertünk” ebben az állítólagos versenyben. Valójában aligha történik így, főleg, ha ezeket a világokat olyan irdatlan távolság választja el egymástól, hogy a legértelmesebb civilizáció is a rendelkezésre álló tíz- vagy százmilliárd év alatt sem tudja elérni még saját világának szélét sem, nemhogy kirándulhasson egy másikba, és ott összehasonlításokat végezzen… Sokkal inkább logikusnak látszik, hogy minden Univerzumban, vagy legalábbis a többségükben vannak fizikai lehetőségek arra, hogy ott kialakuljon az élet. A Természet (amit sokan Istennek neveznek) nem lehet ennyire pazarló. A logika azt követeli, hogy ahol csak lehet, ne maradjon csupán a puszta anyag, fejlődjön tovább, legyen belőle valami több, jobb, magasabb szintű, értékesebb. Ezek a jelzők pedig leginkább az értelmes lényekre illenek.

Ezt az elméletet mellesleg „kozmológiai darwinizmusnak” hívják, és néhány jeles képviselője, mint Lee Smolin is, igen megengedően állítják: az élet a Mindenségben nem valamiféle szélsőséges és igen ritka véletlen, hanem az bizonyára létezik a legtöbb világban.

„Bizonyára” – a szó persze inkább csak egyfajta optimizmust, reménykedést fejez ki, nem többet (egyelőre). Ezért persze arra is szükség van, írta Davies, hogy csak akkor van értelme a „sokvilág”-teóriának, ha a fizikai törvények alapvető struktúrája az összes univerzumban ugyanolyan. Bár ebből még ekkor sem következik, hogy a közös struktúra kedvez az élet keletkezésének… Ezt nevezhetjük éppenséggel „megmagyarázatlan ténynek”, de inkább olyan titoknak, amelynek a megfejtésére még várnunk kell, és feltehetően nagyon, nagyon sokáig.

Ha az ember a kozmológusok gondolatait olvassa, kutatásaikat szemügyre veszi és átgondolja, hajlamos elhinni, hogy minden úgy van, ahogyan ők írják, pedig végeredményben csak szívhez szóló találgatásokkal állunk szemben. Mégis, jó érzés arra gondolni, hogy nemcsak a galaxisunkban nem vagyunk egyedül, hanem csak ebben az Univerzumban vannak más értelmes lények is – de „világunk” nem korlátozódik semmilyen értelemben: végtelen! Kiterjed más, sőt sok másik világra és azokban is létrejöhetett az Értelem! Ez egyfajta reményt ad arra, hogy valóban van valami értelme ennek az egésznek, a fizikai világnak, és a mi létezésünknek is. Meglepően sokáig, még az 1980-as évek végén is akadtak tudósok, kozmológusok, akik a sokvilág-koncepciót a mesék, a fantasztikum műfajába sorolták. Az efféle állításoknak első pillantásra semmi közük sincsen a fizikához vagy a csillagászathoz, inkább „a klasszikus sci-fi vagy a metafizika körébe sorolhatók” – sugallta John Gribbin 1988-ban a New Scientist hasábjain. Ehhez képest éppen az Univerzumunk tanulmányozása vezette oda a racionális tudósokat, hogy fogadják el a lehetőséget: léteznek más világok is.

Nem véletlenül fogalmaztam így: „fogadják el a lehetőséget”, és már ez is nagy dolognak számított, mert az urak és hölgyek nagyon óvatosak voltak. Sokan csak akkor csatlakoztak ezekben a körökben a multiverzumok hirdetőihez, amikor már ezt sok kolléga megtette előttük. Akadt olyan kutató (Linde 1983-ban, a Physics Today-ben) aki már világosan megkülönbözteti a Mindenséget – így nagy M-mel, merthogy ez szerinte az általános”, a „nagy”, amely – idézem – „örökké létező, önmagát újrateremtő létezés, amely sok kisebb részre, mini-világmindenségekre oszlik”. Persze a „mini-világegyetemet” sem aprónak értelmezte. Azt is hozzátette, hogy ezekben a világokban lehetnek más törvényszerűségek, még a téridő is működhet bennük másként, mint a többiben, vagy mint a miénkben. Örvendetes tény, hogy a tudományos, szakmai folyóiratok máskor oly rövidlátónak bizonyuló felelős szerkesztői immár harmincvalahány esztendeje helyet adtak az efféle merész fejtegetéseknek.

Visszatérve pár mondattal hátrébb: az, hogy ezekben a világokban feltehetően különböző fizikai törvények uralkodnak, egyben lehetetlenné teszi, hogy ezek valaha is, bárhol, bármilyen módon „metsszék egymást”, vagyis fizikailag érintkezzenek. Ezt mellesleg az iszonyatos távolságok sem teszik lehetővé, gondolhatnánk. De mi van, ha mondjuk az egyik ilyen „mini-univerzum” tágul, tágul, rohan az űrben, és tágulása végtelen hosszúságú idő múlva sem ér véget (a pulzáló vagy örökké táguló univerzumról lesz e könyvben egy külön fejezet), és ha rettentően sok idő múlva is, de két ilyen univerzum mégis összeér..? Mi lesz akkor? Volt-e erre példa a múltban? Vagy éppen valahol a jelenben is ütközik két világ? Mi lesz akkor, ha ez mondjuk éppen a miénkkel fog történni? Lehet, hogy valamilyen nehezen elképzelhető méretű és hatású, kozmikus katasztrófa következik be? Amit a két világ értelmes lényei lesznek kénytelenek átélni? Vagy, ha előre tudnak róla, akkor képesek-e idejében elmenekülni? Hogyan, és hová?

De a lényeg az, hogy ilyen kataklizmára is csak akkor kerülhet sor, ha egynél több Univerzum létezik a Mindenségben. Egyelőre ott tartunk, hogy csak egyetlen egynek a létezésében lehetünk biztosak, minden más találgatás. Igaz, termékeny találgatás.

Ami a találgatást illeti, talán ide illik egy „tudományos anekdota”, amelyet egy indiai csillagász, Jayant Narlikar közölt a The Structure of the Universe („Az Univerzum szerkezete”) c. művében. Arra próbált rávilágítani, hogy bár hajlamosak vagyunk mindentudóknak mutatni magunkat, ha racionális elmével kezdjük boncolgatni megfigyeléseinket, hamar kiderül, milyen keveset is tudunk.

„Egy csillagász, egy fizikus és egy matematikus kirándulni mennek a skóciai hegyekbe. Vándorlásuk közben észreveszik, hogy egy domboldalon magányos fekete birka legel.

– A birkák a hegyekben feketék – jegyzi meg a csillagász.

– Nem szabad ilyen hamar általánosítani! – háborodik fel a fizikus. – Túl kicsi a rendelkezésre álló minta. Csak ha már elemeztünk volna ebben az országban jelentős számú birkát, akkor állíthatnánk ilyesmit. Egyelőre csak annyit állíthatsz, hogy Skóciában találkozhatunk fekete birkákkal. Neked mi a véleményed? – fordul a matematikushoz.

– Sajnos egyikőtökkel sem érthetek egyet – így a matematikus. – Csak annyit állíthattok: az ott látható állat innen nézve feketének látszik.”

Csak egy dologban lehetünk bizonyosak, ezt pedig már leírtam ebben a könyvben: „n” számú másik Univerzum létezhet, és biztosan létezik is. Vagyis ezek száma éppen olyan végtelenül sok lehet, ahogyan a térnek sincsen vége.

Már volt róla szó, hogy mindezt ne egy síkban képzeljük el. Vagyis nem elég, ha az általunk látható, valamennyire mérhető, megtapasztalható, kutatható térre korlátozzuk gondolatainkat. Már szóba került az is, hogy a teret mélységében is képzeljük el, vagyis ebből a mi „terünkből” számtalan más térbe is vannak átjárók, és ha eljutunk a mi „A”-terünkből „B” térbe, amely – mondjuk így jobb kifejezés híján – a miénkkel „szomszédos”, akkor abból továbbmehetünk a „B-1”-es, a „B-2-esbe”, a „B-4582-esbe”. De valószínűleg a „B”-ből is nyílnak átjárók sokfelé, tehát, ha kellően megismerjük a terek fizikáját, az átlépés módjait, akkor hamarosan a „C-1-esben” találhatjuk magunkat. (A számozást mi adjuk majd, nyilván a felfedezések sorrendjében, de ennek gyakorlatilag nincs jelentősége.) Majdnem azt írtam, hogy „a végén eljuthatunk a „ZS-1044745-ösbe” is. Elfogyhatnak a betűk, de nem fogynak el a számok – sohasem fogynak el, hiszen azokból végtelen mennyiség létezik. Ahogyan a más dimenziókból is.

Még az is megtörténhet majd, a nagyon távoli jövőben, hogy utódaink átlépnek egy másik dimenzióba, és ott mit látnak? Éppen akkor történik az ottani ősrobbanás! Hogy hányadik ez abban a térben, nem tudni, mert senki sem számolja. Ugyan ki számolná, és miért? Kissé költőien azt is mondhatjuk: ezt csak maga az Univerzum tudja… De ezzel feltételeznénk egy, a megszámlálhatatlan mennyiségű világot irányító központot, szervet, intézményt, gépezetet, vagy egy… Istent.

Mindenesetre nagy élmény lenne a kései utódaink számára, hogy végignézhetnék, körülbelül hogyan jött létre a mi saját világunk, az „A” Univerzum, amit sokáig az egyetlen létezőnek hittünk. És végignézhetik majd – persze biztonságos távolságból és körülmények között –, hogyan terjed szét az anyag egy addig szűz (?) térben.

Így voltaképpen a fejezet címében feltett kérdés: „Hány Föld van?” éppen olyan haszontalannak bizonyult, mint sok egyéb, megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdés e lapokon. Mintha valaki azt kérdezné: Hány Titán nevű hold van a mindenségben? Ha nem is ezen a néven „fut”, de vannak olyan holdak, mint az említetett Titán, ugyanakkora az átmérőjük, a tömegük, éppen olyan körülmények között keringenek valahol a jeges űrben, és talán a felszínük is hasonlít. De miért is tennénk fel a kérdést: hány van belőle? Már a feltevés is haszontalan, és nincs is okunk megkérdezni ezt. Egyfelől, mert választ úgysem kaphatunk sem most, sem soha – mert mivel nem érünk az igazi, a „nagy” Univerzum végére, így erről sem szerezhetünk majd pontos adatokat.

Kicsit olyanok vagyunk, mint a vakok egy számukra teljesen ismeretlen térben. Nemcsak, hogy nem látunk semmit, illetve nagyon keveset, de még azt sem tudjuk, hol vagyunk voltaképpen. Akik hajlamosak azt képzelni (és ilyenek nagyon-nagyon sokan vannak), hogy a mi Földünk kivételes bolygó, ehhez fogható nincs több a Világegyetemben, azok nyilván tévednek. De tágítsuk a kört: vannak bizony még ehhez fogható Naprendszerek, csillagok a maguk bolygóival – ezekből pár ezret felfedeztünk már. De Galaxisunk, népszerűbb nevén a Tejút sem különleges, ezekből is van pár milliárd – csak ebben az „Univerzumban”!

Hány lehet akkor a föntebb említett más világokban?

 

Hetedik fejezet

PULZÁL VAGY NEM PULZÁL?

 

„A tudományban nem a válasz az érdekes, hanem a kérdés.”

(Fred Hoyle, matematikus és csillagász)

 

A látszólag talányos vagy játékos cím valójában az emberiség létének legfontosabb eseményét takarja.

A „pulzál vagy nem pulzál”-t írhattam volna így is: „Meghalunk vagy megmenekülünk”. De így is: „Lesz-e esélyünk a végső menekülésre, vagy így is, úgy is halálra vagyunk ítélve?” Ezt a témát egyik előző könyvemben – igaz, csak futólag, néhány oldal erejéig – érintettem már. Most azonban sokkal részletesebben érdemes kifejteni, mert hiszen csakugyan nagyon fontos. Most még ugyan nem annyira sürgető, de pár tíz milliárd év múlva azzá lehet…

Arról van szó, hogy mi lesz a következménye az ősrobbanásnak? (Már ha tényleg volt, mert mint említettem, akadnak kozmológusok, akik vagy tagadják egykori bekövetkezését, vagy ellenérveket sorakoztatnak, mint majd látni fogják). Azzal a robbanással elindult egy folyamat, amiben most éppen benne vagyunk „nyakig”, de fogalmunk sincs, mi lesz a dolog vége. Az egyik tábor szerint a tágulás örökké tart, és mivel elég idő és tér áll rendelkezésre, hát a világegyetem táguló részecskéi egyfelől mind nagyobb sebességgel távolodnak az egykori detonáció pontjától, másfelől már semmi sem állíthatja meg őket. Ezért száguldani fognak, mígnem kialszik az összes még működő csillag, az esetleg egyes bolygókon, naprendszerekben létező, igen fejlett, értelmes civilizációk is fagyhalálra vannak, lesznek ítélve. Persze elég furcsa elképzelni, hogy az összes sok milliárdszor milliárd galaxis mind rohan szerteszét a fekete, jeges űrben, a végtelenségig… Lehet, hogy egykor, újabb száz- vagy ezermilliárd év múlva még mindig ez lesz a helyzet, mert nincs olyan erő, amely a már fénysebességnél is gyorsabban (!) száguldó galaxisokat lefékezze, megállítsa, visszafordítsa?

Nos, elhangzott a kulcsszó, ami lehetővé tenné a második változatot. A kozmológusok, asztrofizikusok, de főleg az elméleti fizikusok kedvenc terepére tévedtünk. Ugyanis míg a kutatók egyik fele a fenti, meglehetősen szomorú változatra számít, ami magában hordozza az emberiség pusztulását, addig a másik csapat abban reménykedik, hogy a világegyetem igenis pulzál. Vagyis nem csak egyszeri történet volt az ősrobbanás, aztán a Kozmosz képletesen szólva „a lovak közé dobja a gyeplőt”, jelezve, hogy a továbbiakban nem érdekelt, mert nem irányító, nincs hatalma a szétszáguldó világok fölött…

Az előbb ismertetett első változat tehát a „nem pulzál” változatot erősíti. Mert ha pulzál, az azt jelenti: egyszer felrobban és kitágul, aztán összehúzódik, megint felrobban és ismét kitágul – és ez így megy időtlen idők óta és így is fog történni időtlen idők után is. Lelkileg talán nem könnyű az emberek számára elfogadni azt a tényt, hogy a Föld, és a mi világunk, beleértve a Galaxisunkat és minden mást, ami 13,7 milliárd éve együtt száguld velünk – csak egy epizód vagyunk..? Egy, végső soron jelentéktelen esemény a történések végtelen láncolatában.

Mert ha pulzál, az se jobb nekünk. Az emberi civilizáció, és milliárd más fejlett civilizáció, amely addigra kialakul, a pulzáló világban éppen úgy halálát leli, mint a nem pulzálóban.

A tudósok ugyanis úgy látják, hogy ha egy idő után a mindenség részeinek szerte-száguldása lelassul, majd megáll, aztán az egész elindul visszafelé, akkor a nagy, anyaggal ritkán töltött összes térség megint összehúzódik, és a galaxisok megindulnak visszafelé. Ahonnan jöttek, oda tartanak: megközelítőleg azon pont felé, ahol egykoron az a bizonyos Nagy Bumm megtörtént. Egyeseknek ezzel kapcsolatban is van kedvük tréfálkozni, ezért azt az időt, amikor minden irányból összeszalad az anyag és találkozik, a Nagy Bumm mintájára elnevezték „Nagy Reccsnek”… Akkor és ott ismét egyesül az univerzumunk minden anyaga, az utolsó köbcentiméterig. Újra lesz egy igen nagy nyomáson, nagy hőmérsékleten, extrém sűrűségben – ahol már atomok érintkeznek atomokkal – forrongó valami, ami elérve egy kritikus mennyiséget hirtelen felrobban és… Innentől már ismerjük a történetet.

Ám mielőtt valakiben túltengene az optimista várakozás, a remény kis tüzeit máris kénytelen vagyok nagy bakancsommal durván eltaposni. Ugyanis miközben visszafelé repül az anyag, értelemszerűen bárhol is legyünk, akárhány galaxist hódítottunk meg és laktunk be, ennek a fizikai törvénynek engedelmeskedve a mi világaink, galaxisaink, lakhelyeink is elkezdenek visszafelé repülni. Mivel minden, az előző ősrobbanásból származó repülő anyagra vonatkozik ez a feltételezett gravitációs erő, amely csak egy bizonyos távolságig engedte elrepülni a galaxisokat, de egyszer csak „rálépett a fékre”, hogy ne tovább – akkortól kezdve akármilyen fejlettek is leszünk (és még nem találtuk meg a módját annak, hogy átmeneküljünk egy másik dimenzióba, egy másik térbe), akkor nekünk is „annyi” lesz. Nem ott, az ősrobbanás helyén, hanem bizonyos számítások és spekulációk szerint – amiben erősek ám az elméleti fizikusok! – már feleúton elpusztulhatunk, mert ahogyan a mind gyorsabban száguldó galaxisok egymáshoz közel kerülnek, úgy omlanak össze a gravitáció és egyéb rendszerek. Felbomlik a központi csillag és bolygói közti viszony, össze-vissza repdesnek az égitestek, galaxisok rohannak egymásba – no, nem órák vagy napok, hanem évtizedek vagy évszázadok alatt, de ez a zűrzavar elpusztít sok égitestet, akár van (lesz) rajtuk civilizáció, akár nem. Így hát még milliárd évek választják el ezt a világot, ezt az anyaghalmazt az újabb megsemmisüléstől, a „Nagy Reccstől”, amikor az élet – értelmes vagy nem értelmes – már megszűnik benne.

Hát ennyit röviden arról, hogy miért nem jó a vég egyik változata sem. Legalábbis az értelmes civilizációknak nem jósol semmi jót sem az egyik, sem a másik változat, vagy megfagyunk, vagy elégünk – egyik sem vonzó perspektíva.

Hát itt tart ma a kozmológia, ami a jövőnket illeti. De mielőtt továbbmegyünk fejtegetéseinkben, érdemes elgondolkodnunk valamin. Mennyire bizonyos, hogy így alakulnak majd a dolgok? Most nagyon felemás, furcsa, és mindenképpen kényelmetlen helyzetben vagyunk. Mintha felszálltunk volna egy vonatra, egy ismeretlen állomáson, és nem tudjuk, merre megy és mikor ér oda? Közben látjuk, hogy a pálya egyre csak lejt, a vonat sebessége pedig nő… Mi van, ha az egyik kanyarban kisiklik? Sőt: egyáltalán, van egy mozdonyvezető..? Van valaki, aki már járt erre, ült ezen a vonaton és ismeri a pályát? Ki tudja, hová jutunk így? És nem, nem lehet kiszállni!

Talán hihetetlennek tűnik, de a periodikusan oszcilláló, vagyis összehúzódó-kitáguló világegyetem gondolata már az ősi hindu mitológiában is előkerült. Mondanom sem kell, hogy mint oly sok keleti vallásban, a hinduk is meg voltak győződve már ezer évekkel ezelőtt, hogy a Kozmosz is egy élő szervezet. Brahman isten nem egyszer, hanem végtelen sokszor, újra és újra átalakítja önmagát és belőle lesz a világ, aztán egy idő múlva a világot alakítja át… önmagává. Így lesz EGY-ből SOK, majd a SOK-ból ismét EGY.

Eszerint a világmindenség nem más, mint maga az isten, és az isten – a világmindenség. Annyi bizonyos, hogy valakik annakidején jól ráéreztek a pulzálásra, az örök oda-vissza változásra, csak ezt a maguk módján egy isten közbeiktatásával próbálták érzékeltetni. Mi több, ahogyan azt a szakirodalomban olvashatjuk, a hinduk az Univerzumot „ritmikusan táguló és összehúzódó” világnak tekintik, ami már pontosan fedi a mi mai ismereteinket is. Indiában kétezer éve úgy vélik, van egy nagy időegység vagy időtartam, amely egy-egy Kezdet és Vég között eltelik. Persze sem akkor ők, sem manapság mi (a tudomány) nem tudjuk és még nem tudhatjuk, hogy ez valójában mennyi időt jelent.

Egyáltalán, nagyon keveset tudunk. Megesik, hogy tőlem is azt kérdezik: hol történt az ősrobbanás? Mire a legszívesebben vállat vonnék, és azt felelném: „Hát nem mindegy?” Mert igazából nekünk itt és most, de még húsz milliárd év múlva is teljesen közömbös lesz a „földrajzi pont”, az a fizikális, de semmivel nem jelölt és nem kitüntetett pont, egy hely a nagy űrben, ahonnan elindult a létezésünk, és ahol talán – ha pulzál – véget is fog érni. Egy kozmológus azt válaszolná, hogy „az nem is volt hely, akkor még nem, csak miután megtörtént a Nagy Bumm, az hozta létre a teret”, de ez meghaladja legtöbbünk képzelőerejét. Van természetesen olyan érdeklődő is, aki felteszi a kérdést: „Mi volt az ősrobbanás előtt?”, mire egy elméleti fizikus azt feleli, hogy nem volt semmiféle ELŐTT, mert hát az idő is a robbanással és a térrel együtt születetett. Érdekes, hogy annakidején Szent Ágoston is azt hirdette: a világ az idővel együtt született, nem pedig az időben. Vajon honnan tudhatta?

Azért megjegyzem, akadnak olyan tudósok, akik kételkednek ebben. Ugyan elfogadják, hogy az Univerzum(unk) robbanásból született, mégis úgy vélik, az idő és a tér nem abban a robbanásban született.

Ágostonról jut eszembe: vajon hogyan viszonyulnak a keresztények ahhoz az állításhoz, hogy a Világegyetem pulzál? Mert ha már lassan meg is szokták a gondolatot, hogy az isteni Teremtés aktusát azonosítsák az ősrobbanással, világunk kezdetével – no, de hogy ezek az ősrobbanások ciklikusan ismétlődnek? És Isten mindannyiszor újra felgyűri az inge ujját és már ötvenezernégyszáztizenhatodszor „teremti meg” a világot? Vagy csak egyszer tette meg, beállította a szükséges paramétereket és hagyta azóta is, hogy tágulgasson-szűkülgessen, robbangasson és így tovább, a végtelenségig (szó szerint)?

A tudomány álláspontja persze változhat és majd változik is. Ne felejtsék el, hogy amikor Einstein megalkotta az általános relativitás elméletét, a tudomány még statikusnak hitte a világegyetemet. Még fogalmunk sem volt arról, hogy mi is, és minden más galaxis folyamatosan száguld valahonnan valahová. Ez megzavarta a nagy tudóst is, és rajta kívül még hány korabeli nagy koponya hitte, hogy így van! Nem kellett több pár évtizednél, hogy egy nagyot forduljon ez a dolog, persze együtt a tudománnyal és a tudósokkal.

A huszonegyedik század elején, szó szerint az utolsó pár évben ugyanilyen nagy felfordulást okozott és okoz továbbra is az úgynevezett „sötét anyag”, amellyel tele van az űr, láthatatlan, de nagy gravitációs hatást gyakorol az égitestek mozgására – és mint kiderült, univerzumunk tömegének 84 százalékát alkotja! A „maradék” 16 százalék az, amit mi látunk, ismerünk, megtapasztalunk… Nos, a jövőben még hány efféle „sötét anyagot” fedeztünk fel a Kozmoszban? Hányszor kerülnek még elő olyan tények, adatok, ismeretek, amelyek nagyon nagy fordulatot okozhatnak nem csak a világunkban, de a tudatunkban is?

Ám ettől függetlenül az tény, hogy száguldunk, és egyre gyorsabban. Nemrégen már azt is megállapították, hogy a legtávolabbi galaxisok, amelyeknek sebességét mérni tudjuk, bizony már-már a fénysebesség határán járnak. Ez azt jelenti, hogy mivel azok is egyre gyorsabbak – tehát nem egy statikus sebességgel számolunk, távolodva a robbanás pontjától, hanem valamilyen okból ez a sebességünk folyamatosan növekszik is –, szóval akkor valahol a tőlünk nagyon távoli „széleken” lehetnek olyan galaxisok, amelyek már elérték, sőt meghaladták a fény sebességét!

Bár Einstein és társai szerint ennél nagyobb sebesség nem létezhet a világűrben, én, minden laikusok leglaikusabbja, ártatlan képpel felteszem a kérdést: miért ne lehetne nagyobb sebesség?

Hiszen nyilván természeti törvények szabályozzák ezt is. Igen ám, de ott a másik „törvény”, amit látunk: az ősrobbanás erejével kilökött, időközben anyaggá szilárdult gázok és más anyag-formációk sebessége növekedik, és ha nincs olyan akadály, amely a gyorsulás növekedését lefékezné vagy meg is állítaná, akkor a sebesség elméletileg a végtelenségig nőhet! Tehát nincs abban semmi csodálatos, hogy a legtávolabbi galaxisok már a fény sebességével, vagy annál gyorsabban száguldanak. „De őket miért nem látjuk?” – kérdezi egy másik laikus, ám erre már a tudósok válaszoltak is: éppen azért!

Képzeljük el, hogy mint egy páholyban, ülünk valahol az űrben és nézzük a tőlünk már majdnem fénysebességgel távolodó galaxisokat. Egy ideig még látjuk őket szépen… ám egyszer csak elhalványul a fényük, és igen gyorsan el is tűnik. Nem hiszünk a szemünknek, hiszen az előbb még itt voltak. Hová tűntek? A magyarázat egyszerű: amint átlépték a fénysebességet, a mi számunkra láthatatlanná váltak. Hiszen tőlük már nem érkezhet fény a szemünkbe, mert annál gyorsabban mennek. Nekünk láthatatlanokká váltak…

Hogy végül is pulzál-e vagy sem, azt a legtöbb kozmológus szerint egy mennyiség dönti el: mennyi anyag van a Kozmoszban? Vagyis, ha kevés, akkor nem pulzál, nem tér vissza önmagába, mert a belső gravitáció, ez a kohéziós (összehúzó, összetartó) erő kevésnek bizonyul, és akkor az anyag kiszabadul, elszabadul, elrohan az űrbe. Ha viszont van elég anyag ahhoz, hogy ezek így együtt és összesen kellő vonzást fejtsenek ki, akkor majd visszarohan az anyag, hogy újra összesűrűsödjön, és felrobbanjon, egy újabb ősrobbanással pedig ismét elkezdődjön egy ki tudja, hány tíz (száz?) milliárd évig tartó ciklus…

Ebben az esetben sem kell még görcsölnünk, nyugodtan tervezzük az idei nyaralást, mert az újabb összehúzódásig is van minimum tízmilliárd (!) évünk, vagy több.

Mivel a csillagok tömege a Mindenségben alig 1 százalékát teszi ki annak, amennyire szükség van a ciklusok fenntartásához, minden reményünk az előbb csak futólag említett „sötét anyagban” lehet. Ha elég sok ez az anyag, akkor majd megállítja a tágulást, mi több, „összehúzza” az addig igen sebesen száguldó galaxisokat, és más alakzatokat, és akkor pulzáló világegyetemben élünk. Itt találkozik Brahman hindu isten viselkedése a modern tudomány eredményeivel: az EGY, azaz az összesűrűsödött anyag a maga gigantikus robbanásával SOK-ká válik, lesz belőle ez a nagyon is bonyolult, sokrétű világ, amiben élünk – hogy aztán egyszer, remélhetőleg az időben sokkal odébb, ismét EGY legyen belőle.

Ma már csak a szakmabeliek tudják, hogy a ciklikus világmindenséget nem Einstein látta előre, hanem egy orosz tudós, Alekszander Friedmann, aki már 1922-ben kidolgozta a ciklikus világegyetem matematikai modelljét, azt el is küldte Einsteinnek, akit azonban ez a dolog nem érdekelt. Később fedezték fel, hogy a galaxisok nagy sebességgel távolodnak nemcsak az ősrobbanási ponttól, hanem egymástól is, attól kezdve beszélünk a ciklikus mindenség lehetőségéről.

Van egy másik ügy is, amiről szinte csak a szakmabeliek között esik szó, és a kívülállók számára emészthetetlen szakfolyóiratokban vitáznak a szerzők. Az egyik fontos kérdés az, hogy vajon az egymást követő újabb és újabb születő világokban vajon mindig ugyanazok a fizikai törvényszerűségek uralkodnak-e? Azok-e a meghatározók, a megkerülhetetlenek? Vannak tudósok, akik a mindenhatónak hitt „termodinamika második törvénye” alapján azt hajtogatják, hogy az efféle folyamatokban, mint az ősrobbanásokból születő világegyetemek, minden alkalommal növekszik az entrópia. (Ez egy termodinamikai fogalom, amely egy rendszer energiájának rendezetlenségi fokát és hasznosíthatóságát jellemzi. Vannak olyan körülmények, amikor ebből következtetni lehet az ott zajló folyamatok irányára.)

A legkevesebb, amit ezzel kapcsolatban állítanak: a ciklusosan működő világegyetemben a ciklusról ciklusra növekvő entrópia miatt megnő egy-egy ciklus időtartama, egyre nagyobbak és hosszabbak lesznek az egymást követő ciklusok.

Erre én, mint a nagyon is laikus kívülálló, csak egyet tudok kérdezni igen nagyfokú álmélkodással: ugyan honnan „tudja” az egyik ciklus anyaga, mi történt az előzőben? Vagy éppen ilyen joggal teszem fel a másik kérdést: honnan „tudja” már eleve azt is, hogy egyáltalán volt előző ciklus, és akkor neki most magasabb legyen az entrópiája? Mihez képest? És főleg mi okból? Ez nagyon illogikusnak tűnik annak, aki úgynevezett „józanésszel” szemléli a dolgokat.

Más kozmológusok, elfogadva az előbbi állítást, mégis megnyugtatnak mindenkit, így: bár állandóan nő az entrópia, az Univerzum sohasem éri el a termodinamikai egyensúly állapotát, ugyanis maximális entrópia nem létezik. Egészen egyszerűen így fog pulzálni végtelen sokszor, bár egyre nagyobb entrópiát fog szülni, létrehozni, kelteni.

Ismétlem, ennek csak akkor lenne értelme, ha valaki figyelné és méricskélné az egymást követő ciklusokat, és képes lenne azok működésébe belenyúlni, szabályozni, ösztökélni vagy fékezni. Ám jelenlegi tudásunk szerint nincs ilyen „isten”, és ha igaz a kozmológusok második csoportjának állítása, akkor erre a mindenható illetőre eleve nincs is szükség. A mindenség láthatóan egészen jól elműködik a közbelépései nélkül is. Én nem látok okot, hogy elhiggyem: a „Nagy Reccsben” szinte megsemmisülő anyagban bármi is „emlékezne” bármire is az előző ciklus történetéből, eseményeiből, törvényeiből, folyamataiból. Minden kezdődik elölről, de ezt értsük a szó legmélyebb jelentésében: elölről. Azaz nincsen semmiféle „áthozat” az előzőből, minden tiszta lappal indul újra. Ilyen körülmények között a növekvő entrópiáról szóló állítások teljességgel illogikusak – mármint egy laikus szerint.

Elismerem, nagy döbbenet lehetett úrrá a gondolkodó emberek egy részén még a huszadik században, amikor megtudták, hogy így is, úgy is pusztulás vár az emberiségre, sőt, a szó legszélesebb értelmében vett „világra”. Egy, a maga korában ismert és sokak által tisztelt filozófus, az angol Bertrand Russell egészen kétségbeesett a hír hallatán. Pulzál a világegyetem? És vagy fagyhalál, vagy tűzhalál vár mindnyájunkra? Érthetően megrázta őt a lét szánalmas céltalansága. Így írt erről:

Az, hogy az ember véletlenek eredménye, melyek nem kapcsolódnak a származásához, fejlődéséhez és félelmeihez,

hogy érzései és hiedelmei is csak az atomok véletlen találkozásainak eredménye,

az, hogy sem a hevülete, sem a bátorsága, de még erőteljes gondolatai és érzelmei sem maradnak életben a halála után,

az, hogy az összes évezred munkája, az egész odaadása, inspirációja, az emberi zsenialitás teljes ragyogása halálra vannak ítélve a Naprendszer halálával együtt,

hogy az Ember eredményeinek szentélye eltemetődik majd az összedőlt Mindenség romjai alatt,

mindez, ha nem is vitatható, de már majdnem biztos, olyannyira, hogy semmilyen filozófia, amely ezt elvetné, nem tartható tovább.”

Képzelhetjük, hogy Russellhez hasonlóan kétségbeesett gondolkodók voltak még sokan, és azóta is vannak. Magam is többször feltettem a kérdést az olvasókkal találkozva: ha ez így van, akkor hiába élt Mozart? És amikor a zeneszerző nevét kiejtem, természetesen nem csak egyedül őrá gondolok. Minden olyan emberre, akik az előző ötezer évben tettek valamit másokért, a tudományért, a művészetekért, a társadalmi fejlődésért. Ebbe természetesen beleértem azokat is, akik a haladást pártolták ilyen-olyan, vagy amolyan módon. A kerék vagy a tűz feltalálóját éppen úgy, mint azokat a nagy koponyákat, akik például elénk tárták és tárják az… Univerzumot. Mindenkit, aki segített őseinknek és most nekünk a világ felfedezésében és megértésében.

Russell a fenti szavakat idestova 100 éve, pontosabban 1923-ban írta. Ő is, mások is az Univerzum pusztulását a fizika kérlelhetetlen törvényszerűségeinek áldozataként látta és értelmezte. Ahogyan másoknak, Russellnek is meg kellett értenie, hogy amikor Napunk üzemanyaga elfogy, már nem lesz több hidrogén, sem hélium, amely a csillagban zajló nukleáris folyamatokat élteti, akkor a Nap vörös óriássá „fújódik fel”, és elpusztítja, elégeti saját bolygóit, majd utána maga is fehér törpévé roskad. Ahogyan ez történt, történik és történni fog szinte naponta szerte valahol az Univerzumban.

Persze 1923-ban még senki sem álmodott űrhajózásról, és az emberek – még a műveltebbek sem – tudták volna elképzelni a következő évezredek fejlődését. Én a magam részéről biztos vagyok benne, hogy mire létrejön a fentebb leírt drámai helyzet, az emberek már rég nem fognak a Földön élni. Mi több, el is felejtik ezt a bolygót, mitológiának tartják majd egykori létezését. Senki sem hiszi majd el, hogy voltak olyan ősidők, amikor minden létező ember egyetlen kis bolygón élt – mert akkor már kis túlzással „tele lesz velünk a Kozmosz” (ez itt nem a reklám helye, de akit érdekel ennek a helyzetnek az egész filozófiája és ábrázolása, olvassa el a Terra c. regényemet).

Mi már biztosak vagyunk benne, hogy ilyen „apróságok”, mint a Nap pusztulása, kivédhető lesz az emberiségnek, vagy, mint az imént írtam, szinte észre sem veszik már akkor, amikor az bekövetkezik. Ám a „pulzál vagy nem pulzál” kérdése továbbra is ott lebeg majd az emberiség feje fölött, akárhány százmillió vagy milliárd év telik majd el!

Persze harminc évvel később, az 1950-es, 60-as, 70-es években a nagy gondolkodók „félelmi forrást” váltottak: akkor már sokkal inkább tarthattak attól, hogy az emberiség bármelyik napon nukleáris porrá változtathatja a bolygót, önmagával együtt… Ez akkor közvetlenebb veszélynek látszott, mint amit a pulzáló világegyetem sugallt. És ez így van ma is. Még mindig nagyobb az „esélye” annak, hogy az emberiség önmagát pusztítja el, semmint hogy ezt a feladatot a Kozmosz törvényeire bízza…

Ugyanakkor, visszatérve a Kozmoszba, indokoltnak látszik a gondolkodó emberek kétségbeesése. Hiszen mióta ezt tudjuk, ugyan mi értelme bármit is alkotni ezen a Föld nevű kis bolygón? Főleg, ha elhisszük a pesszimisták állításait, miszerint ebben az esetben nem számíthatunk semmilyen „Noé bárkájára”, megmentőre. Hát én ezt nem hiszem, igenis lesz valamilyen értelemben egy „bárka”, egy módszer, amivel kimenthetjük magunkat a bajból.

Nem egy szuper-gigantikus-csodálatos űrhajó fog minket kimenteni, hiszen az űrhajó az űrrel együtt semmisül(ne) meg. De ez már egy másik téma.

Az Einstein-féle Világmindenség előtt tényleg csak két út áll? És mindkettő a pusztulásba vezet? Ha az Univerzum zárt, akkor visszafelé rohanva elég velünk együtt – ha nyitott, addig tágul, míg az abszolút nulla fokos hidegben minden elpusztul. Egyik sem látszik jó végnek, már ha „jó vég” egyáltalán létezik. De bízzunk az emberi találékonyságban, bízzunk a tudományban, mert csak az menthet meg minket. Eljöhetnek olyan idők, amikor a kozmológiai és a hozzá kapcsolódó társtudományok lesznek a legfontosabbak az emberiség számára. (De azért bízzunk a sötét anyagban is, mert az még sok – és reméljük: pozitív – meglepetést rejteget.)

Vannak manapság is olyan kutatók, akik abban bíznak: ha sikerül kiszámítani az Univerzum közepes anyagsűrűségét, abból kitalálhatjuk, hogy melyik vég végez majd velünk. E csöppet sem derűlátó töprengők oda lyukadtak ki: ha a Mindenség átlagos sűrűsége 10 a mínusz 29-iken gramm köbcentiméterenként – kapaszkodjunk meg: ez annyi, mintha a Föld méretű kozmosz-darabban lenne 10 milligramm anyag!

–, ha tehát ennél kisebb az Univerzum anyagsűrűsége, akkor a galaxisok tágulása örökké tartani fog. Ha ennél az értéknél nagyobb a közepes sűrűsége, akkor létezik annyi anyag, akkora gravitáció, amely egy bizonyos határon túl megállítja, majd ismét összehúzza az összes anyagot, és így jöhet a „lángoló halál”, a pusztulásnak ez az egyáltalán nem vigasztaló fajtája.

Úgy tudom, eddig még nem derült ki, és sejthetően a mérésekbe alaposan belezavart a sötét anyag is, ugyanis ami nem fénylik, nem világít, nem látható, azt egyelőre mérni sem tudjuk. Van tehát lehetőség, hogy megtudjuk, melyik változat fog bekövetkezni. De nem szabad kétségbeesni. Mindig van remény, de szerencsére van a kezünkben a reménynél erősebb adu-ász is: a tudás. Az a tudás, amit majd az utódaink megszereznek a közeli és távoli jövőben.

Hogy mi lehet az ember szerepe, vagy inkább sorsa a pulzáló rendszerben, már a huszadik században firtatták egyes kozmológusok. Thomas Gold például oda jutott, egyszerű fizikai példák alapján, hogy ha egy anyag tágul, akkor hűl is. Míg ha ellenkező irányú a folyamat, ha az anyag sűrűsödik, a hőmérséklete emelkedik. Egy pulzáló világban tehát a folyamat első, tágulási szakaszában hűl, és ha megfordul, akkor forrósodik. Igen ám – érvelt Gold –, ha most az idő előre folyik (vagy mi úgy hisszük, teszem hozzá én, kéretlenül), és ez a mostani állapot egyféle természetes, előremutató folyamat – ha megindul a pulzáló világegyetem összeesése, vagyis a tágulás helyett beáll az egyre gyorsuló összehúzódás – akkor az idő is megfordul! Méghozzá úgy, hogy „hátrafelé folyik”, azaz az ok-okozati összefüggések is megfordulnak. Hogy ez a természetben lehetséges, megtapasztaltuk a kvantummechanikában. De Gold ezt odáig fokozta, hogy nem csak minden fizikailag létező rendszer kezd el fordítva működni, hanem az emberi elme és emlékezet is! Csak a jövőre „emlékeznénk” de nem emlékeznénk a múltra. Megfordulna a múlt és a jövő tartalma, értelme. Természetesen ez csak a gondolkodó lényekre vonatkozhatna, mondjuk egy teknősbékának vagy szamárkórónak igazán mindegy, mi történik az időben…

Kérdezhetném: honnan tudjuk, hogy nem vagyunk már az összehúzódó fázisban? Az, hogy a galaxisok még sebesen távolodnak egymástól, jelentheti azt is, hogy valahol a „végeken” már tart a fékezés, sőt, talán kezdődik a megfordulás is. Csak hát ez a folyamat sem szombatról vasárnapra megy végbe, több milliárd évig is eltarthat, amit mi semmiképpen sem érzékelhetünk mostani állapotunkban, és még sokáig.

Gold szerint ez még ahhoz is vezethetne, hogy mivel fordított lenne az öntudatos, értelmes lények gondolkodása, azt is hihetnék, hogy még a világegyetem táguló szakaszában vannak, annak ellenére, hogy már a szűkülőben lennének. Azt állította, hogy ha ismernénk az ősrobbanás időpontját (ezen valószínűleg már túl vagyunk) és megtudnánk, mikor „fordult meg a világegyetem” és kezdett összehúzódni, akkor könnyen kiszámíthatnánk, mennyi idő van még a teljes pusztulásig. Hiszen akkor a világ nem csak térben, de időben is szimmetrikus lenne: amennyi idő eltelt a „kifelé” irányban, értelemszerűen ugyanannyi telik majd el a „befelé” irányban is. Felfedezhetünk ebben a modellben bizonyos kozmológiai-esztétikai szépséget is, ugyanis ez esetben a Világegyetem a tökéletes szimmetriát képezné le: oda-vissza leírna egy hurkot a térben és időben, amit a tudósok oly nagy előszeretettel szoktak ábrázolni a grafikonjaikon. (Itt szúrom közbe, hogy nagy művészek mondották volt: „A szimmetria az ostobák művészete”…) a folyamat tehát ideális, de ha a térben is így zajlik, szabályosan oda-vissza, akkor Gold szerint ugyanennek a folyamatnak kell lezajlania az időben is. Ez ilyen egyszerű – szerinte.

Egy másik tudós, John Wheeler azzal vigasztalta hallgatóit, hogy talán az idő megfordulása nem egyik pillanatról a másikra következik be, amikor a galaxisok röptükben megtorpannak. Már csak azért sem lehet így, mondták mások, mert a megtorpanás valószínűleg nem ugyanakkor következne be minden galaxis számára, hanem amikor ez elér egy bizonyos pontot. Mivel nem egyforma sebességgel haladnak és nem egyforma távolságban vannak az ősrobbanás, azaz a start helyétől, inkább arról lehet szó, hogy van egy fékezési szakasz, ami térben és időben millió vagy százmillió vagy több fényévet vehet igénybe. Vagyis nem egyszerre torpan meg mindegyik száguldó anyaghalmaz, hanem talán csak akkor, amikor a késésben lévők is elérik azt a bizonyos bűvös határt (vagy ahhoz közelednek), ahonnan már nem mehetnek tovább, a gravitáció mindinkább visszafogja, fékezi őket. Mire megtorpannak, és visszafordulnak, addig a mi időszámításunk szerint akár több millió év is eltelhet, és a visszaúton sem jönnek egyforma sebességgel (feltételezzük). Ezért Wheeler úgy vélte: olyan az, mint a tengeri apály és dagály. Nem egy pillanat alatt megy végbe, hanem időben jól elnyújtva. Ha pedig Goldnak igaza lenne, az idő is megfordulna, hogy majd visszatérve a „Nagy Reccs” pillanatába megszűnjön létezni, és majd a következő ősrobbanás elején induljon el újra előrefelé, ahogyan most olyan természetes számunkra.

Két dolog merül fel, az egyiket a kozmológusok vetették fel, a másikat csak én, laikusként. Az egyik szempont az, hogy akkor mi van például a sugárzó anyagok lebomlásával? Az idő megfordulása hatással van-e a fizikai folyamatokra is? Egy ideig lassan zajlana a nukleáris anyagok feleződése, vagy éppen ellenkezőleg, ez is megfordulna, és a sugárzó anyagok kivétel nélkül egyre erősödő sugárzást mutatnának, mígnem elérnék a korábbi, a kiinduló állapotukat?

Az én kérdésem (és az öné is, kedves olvasó) pedig ez: mindez elképzelhető az idő megfordulása nélkül is? Mert egyáltalán nem biztos, és jelenleg persze semmivel sem bizonyítható spekuláció csupán, hogy ha visszafelé jön az Univerzum, akkor az időnek is visszafelé kell folynia. Azok a bizonyos grafikonok éppen olyan szépen felrajzolhatók úgy is, hogy a térben történik, ami történik, de az idő az ősrobbanástól a Nagy Reccsig egyhuzamban tart előre, és a végén megmutatja, mennyi ideig tartott az egész folyamat. Amely akkor térben talán tényleg két részből áll, de az időben csak egyből?

Különben, mint már említettem, nagy bajok lehetnek az okozati összefüggésekkel. Ha az idő visszafelé megy, akkor mondjuk valaki rádióadást küld „A”-ból „B”-be (akár egy bolygón, vagy egy naprendszerben, vagy két galaxis között, ennek most nincs jelentősége). Akkor a visszafelé folyó időben előbb érkezne meg az adás, mintsem azt kisugározták! És ha közben „A” meggondolja magát, és mégsem küldi el az adást? Akkor az hogyan keletkezett..? A tudósok ezt a problémát az elektromágneses sugárzás kibocsátásának nevezik, de amit fentebb írtam, arra nincs magyarázatuk. A visszafelé folyó idő mindent összezavar a tudományban, az elméleti kérdésektől kezdve az egészen hétköznapi, gyakorlati dolgokig. Arról nem is szólva, hogy egy olyan Univerzumban, ahol egy bizonyos pillanattól kezdve minden fordítva működik, akkor az sem bizonyos, hogy egy rádió által kibocsátott hullámok a térben szétterjednek-e, vagy..? Azt senki sem tudná megmondani, hogy mi lenne azokkal a rádióadásokkal, amelyeket a megállás pillanatában sugároznának ki mondjuk az éppen legszélen haladó, és a már erősen fékező galaxisokból. Mint tudjuk, az elektromágneses hullámok (rádió- és tévéadók műsorait szállítók, mobiltelefonok és egyéb adások) a tér minden irányába egyszerre terjednek rettentő nagy (fény)sebességgel. Akkor az ott mindenfelé kisugárzott rádióhullámok terjednének előrefelé is? Vagyis oda is, ahol a mai csillagászok szerint már nincsen semmi? Sőt, oda nem is terjedhetnének, hiszen ott nincsen se tér, se idő! De vajon tudják-e ezt a rádióhullámok is? Miből „tudják meg”, hogy nekik abba az egy irányba már nem szabad terjedniük, merthogy ott állítólag nincsen semmi? És ha tényleg nincs ott sem idő, sem tér, akkor mi történik a hullámokkal, amelyek már úton vannak? Visszaverődnek? De miről, ha nincsen ott semmi..?

Ezekre a kérdésekre természetesen nincs válasz, amin nem is lehet csodálkozni, mert egyelőre az elméleti kozmológia területén bóklászunk, kapaszkodók, tények és adatok ismerete nélkül. Mégis, lám, érik meglepetések az efféle dolgok iránt érdeklődő embereket.

A rádióhullámokkal meg nem tudunk kísérletezni. Mert hogy megtapasztaljunk esetleg arról a láthatatlan „falról” visszaverődő sugarakat, több feltétel kéne adott legyen. Az egyik: legyenek valahol az Univerzum szélén (?) olyan, még igen sebesen haladó galaxisok, amelyek közelednek a határhoz. A másik: elérkezzen már a fékezés, vagy éppen a megállás pillanata. Harmadszor: lennénk már a térben oly közel, hogy egy-egy ilyen rádiójelre nem kellene százmillió, vagy milliárd évig várnunk… Hát mindezek így együtt még nem jöttek be.

Maga Davies is beismeri: „Bármennyire is lelkesítő az időben szimmetrikus Univerzum koncepciója, nagyon nehéz mellette szóló érveket találni.” Bizony nehéz, főleg akkor, ha az egész teória csak a találgatások szintjén „működik”.

Akik viszont ellenzik a visszahúzódó Univerzum koncepcióját és amellett teszik le a garast, hogy a tágulás most már örökké így fog zajlani tovább, azoknak is van egy érdekes érvük: mennyi az esélye annak – teszik fel a kérdést –, hogy ha a tűzszerészek egy erre a célra gyártott, igen erős acéltartályban robbantanak fel egy építkezésen talált bombát, akkor a repeszdarabok, elérve a tartály falát, arról visszaverődnek és ismét felveszik a bomba eredeti alakját? Hát persze, hogy ezt fizikai lehetetlenségnek tartjuk, és valószínűleg igazunk is van. Davies: „Az ilyen helyzetről nem jelenthetjük ki, hogy teljes mértékben ki van zárva, mégis nyilvánvaló, hogy ehhez a körülmények egészen rendkívüli összejátszására lenne szükség.”

Mindenesetre nem árt tudni, hogy az időben szimmetrikus, „odafelé előre haladó, visszafelé hátra menő idő”-elmélet annyira vonzó volt sok tudósnak, hogy még Stephen Hawking is beillesztette a kvantum-kozmológiai programjába. Később azonban a nagy tudós, még halála előtt elismerte, hogy ez részéről tévedés volt.

De jöttek még „meredekebb” ötletek is. Már az 1940-es évek végén Hermann Bondi és Thomas Gold előálltak azzal a kettejük által kifundált koncepcióval, hogy – kapaszkodjunk! – a Világegyetemnek nem is volt kezdete és így nem lesz vége sem! Mi tudjuk, hogy ez igaz az EGÉSZRE, amiben a mi „világegyetemünk” csak egy jelentéktelen epizód, egy kicsinyke rész-univerzum, ilyenekből nyilván több milliárd van, és azokban is folyamatosak a változások. Vagy mégsem?

A két neves csillagász azt állította, hogy világunk nem egy ősrobbanással vette kezdetét, helyesebben nem egyszeri kezdésről beszélhetünk. Hanem inkább afféle „kis”, vagy mai kifejezéssel „mini” ősrobbanásokról beszélhetünk, aminek következtében folyamatosan keletkezik új és új anyag. Állandóan születnek benne új részecskék, ezért az anyagsűrűség nem változik. Minden egyes galaxis külön születik – állították –, és mindegyik végigjárja a maga útját, a maga „evolúciós ciklusát”. Hiába égnek ki a csillagok, ha lejár az idejük, mindig születnek újak, és abból az anyagból újabb galaxisok születnek. Az egész kép, amit az elménkbe festettek, valahogy olyan volt, mintha milliárd és milliárd „kis univerzum” lenne a térben, és mindegyik valamilyen fokon önálló. Egyiknek sincs köze a Nagy Bummhoz, merthogy szerintük az nem is volt: sok kis ősrobbanás szülte és szüli folyamatosan a galaxisokat. Tagadták azt is, hogy a galaxisok egyre gyorsabban távolodnának egymástól, a „kreatív tempó” pedig, amivel a haldokló galaxisok helyett újak születnek, éppen mindig annyi anyagot termel, amennyivel biztosított egy állandó átlagos anyagsűrűség. Még valami olyasmit is sugalltak, ha jól értettem, hogy a meghalásra, pusztulásra ítélt galaxisokban csökken az anyagsűrűség, azok mintegy „elenyésznek” az űrben, bár az anyaguk ilyen vagy olyan formában nyilván fennmarad. („Az anyag nem vész el, csak átalakul.”) Azt mondták, olyan ez, mint a folyó: bármikor nézzük, mindig ugyanazt a folyót látjuk, ám benne a víz állandóan más. A Bondi-Gold-féle modellt „Stacionárius állapotú Univerzumnak” nevezték el.

Egy ilyen modellben a Mindenségnek nincs sem kezdete, sem vége, mindig ugyanúgy néz ki. Ebben a világban nem lesz sem fagyhalál, sem tűzhalál, és ami az időt illeti, ott sem történik semmi változás, az idő ugyanúgy halad előre, és csak előre. Szó nincs a visszafordulásáról. Bondi és Gold nem magyarázták meg konkrétan, hogyan keletkezik az anyag. Voltak ugyan meglehetősen furcsa próbálkozások, például éppen a könyvünkben már említett Fred Hoyle által, aki eléggé homályos „anyagot alkotó mezőkről” beszélt, olyan térbeli valamikről, amelyekben született volna folyamatosan az új anyag. Mondanom sem kell, Hoyle ezzel nem növelte amúgy sem létező népszerűségét a kollégái között.

Annyit azért elért, hogy elmélete legalább tíz évig egyenértékű lett az ősrobbanás elméletével, egyforma gyakran emlegették és hivatkoztak rá. Mindenesetre a többi kutató, amikor elfogadni látszottak a stacionárius, állandóan létező Univerzum elméletét, úgy érezték, ezzel egyszer s mindenkorra kizárták a világ „teremtésének”, létrejöttének bármiféle természetfölötti lehetőségét. Ha mindig van, nem kezdődött, akkor – hitték – ezzel mintegy „eltolták Istent az ügytől”, az eseménytől. Mivelhogy nem is volt esemény, hiszen a mi kis univerzumunk éppen úgy létezett örökké, mint a „nagy” Mindenség a maga számtalan világával. Érdekes módon a teológusoknak is nagyon megtetszett az állandó világ elmélete, hiszen ami örökké létezik, az még inkább lehet Isten alkotása…

Aztán jött a halál! Mármint a Bondi-Gold teória csúfos vége. Előbb-utóbb kiderült, hogy hamis adatok kerültek bele, aztán megjelentek a rádiótávcsövek, amelyekkel több milliárd (!) évekre tudunk behatolni a világegyetem múltjába. Ha messzebb nézünk, értelemszerűen nem a galaxisok mostani állapotát látjuk, hanem azt a milliárd évekkel ezelőtti állapotot, amelynek látványa most ér ide hozzánk. Viszont a közeli galaxisokat összehasonlíthatatlanul az időben közelebb látjuk. Így lehetőségünk nyílik a „mai” látványokat összevetni a milliárd évekkel ezelőttiekkel. Amit 1965 után ily módon láttak csillagászok, az világossá tette: pár milliárd évvel ezelőtt az univerzumunk egészen másképpen nézett ki, mint most. Főleg ami a galaxisok térbeli elhelyezkedését és azok sűrűségét illeti. A stacionárius világképbe az utolsó koporsószöget a hatvanas évek közepén az úgynevezett háttérsugárzás felfedezése ütötte be. Ez a sugárzás ellepi az egész világunkat, ezt pedig az ősrobbanás máig ható „árnyékának” avagy „visszhangjának”, egyfajta elektromágneses maradványának tartják a kutatók. Másféle módon igen nehéz lenne megmagyarázni ezt a sugárzást, és mondhatjuk, hogy a csillagászok mára teljes mértékben elfogadták, így nem maradt helye olyan elméletek-nek, amelyekben nincsen ősrobbanás.

A Hoyle-féle „anyag-kreációt” persze nem zárták ki véglegesen. Igaz, annak egy kézenfekvő, másik módjáról sokkal kevesebb szó esik: hiszen lehetséges, hogy az anyagokat tekintve a dimenziók összefüggnek. Ami nálunk fekete lyuk és elnyel minden anyagot, ami csak a közelébe, a vonzásába kerül, az egy másik dimenzióban „fehér lyuk” formájában, abban a másik térben kiadja magából, mintegy megszüli. („Az anyag nem vész el, csak átalakul”). Lehet, hogy van ilyen kapcsolat a mi Univerzumunk és egy (vagy több) más dimenzió között?

Az viszont bizonyosnak látszik, hogy volt ősrobbanás, világunk anyaga akkor mozgásba jött, bizonyos evolúciós fázisokon is átment, így lettek a galaxisok, naprendszerek, csillagok, bolygók, holdak – és így lettünk mi, emberek is.

Persze egy alapvető probléma akkor is marad: honnan volt az az anyag, ami abban a gigantikus robbanásban szétspriccelt a semmiben? Vagyis van itt egy ok-okozati probléma: ahhoz, hogy az ősrobbanás létrejöjjön, az anyagnak már előbb léteznie kellett, ráadásul ott, azon a helyen, összesűrűsödve. Vagyis bizonyos folyamatok zajlottak már a Nagy Bumm előtt is. Honnan volt az az anyag és mi történt vele, amitől ilyen állapotba jutott? Ez mintha mégis arra utalna, hogy az az anyag, ami akkor ott volt – és azonos ezzel, ami itt van most – egyszer (milliószor) végigjárta már a robbanás-kiterjeszkedés-összehúzódás, ismét robbanás… és így tovább… szakaszait. Ami mégis arra utal, hogy nem a fagyhalál vár ránk…

Itt felmerül egy tudományos kérdés, ami nem nekem jutott eszembe, nálam okosabbak is töprengenek rajta. Ha a ciklikus változat az igazi, abban élünk mi is, és annak hatása dönti el jövőbeni sorsunkat, akkor talán kétféle gravitáció létezik a mindenségben. Az egyik az, amit ismerünk, többé-kevésbé mérni is tudunk, és amelynek létezését – a gravitációs hullámokat – nemrégen fedeztük fel. Vagyis arról a „kisebb” összehúzó erőről beszélek, amely hat egy-egy galaxison, naprendszeren belül minden égitestre. A mi Napunk a tömegvonzásával tartja kordában a maga bolygóit, és millió más kisebb-nagyobb égitestet, ami körülötte kering. Ne felejtsük el hozzátenni: éppen azért keringenek körülötte, mert nem tehetnek mást, a vonzásával tartja őket láthatatlan pórázon. Ami azért sem lehet neki nehéz feladat, mivel a rendszer bolygóinak össz-tömege és a Nap tömegének egymáshoz viszonyított aránya 99:1, vagyis központi csillagunk tömege kilencvenkilencszer annyi, mint a többieké összesen, és ezen érdemben nem változtat a rendszerben még keringő egymillió üstökös, kisbolygó, halott kődarab, és bármi más sem.

Ám ha lépünk egyet feljebb a rendszerek között, akkor kiderül, hogy a Naprendszer a Napunkkal és a bolygókkal és minden más tartozékával együtt része egy sokkal nagyobb léptékű másik rendszernek: a Galaxisnak. Ebben már milliárdnyi csillag kering sokszor annyi bolygóval… stb. Ebben a rendszerben van egy központ, a Tejút (Galaxis) közepe, egy irdatlan és elképzelhetetlen méretű fekete lyuk, amely a legújabb kutatások szerint nem „ellenség”, hanem „barát”: nélküle nem jött volna létre a Galaxis… Nos, ebben a hatalmas csillag-együttesben is működik a gravitáció, a tömegvonzás tartja egyben ezt a milliárdszor milliárd égitestet, forgatja őket szép lassan (a mi Napunk és vele együtt a Föld is 200 millió évenként egyszer kerüli meg a Galaxis közepét).

Nos, a gravitáció összetartja a Tejutat. Ez még mindig csak a kisebb erő, amiről az imént szóltam. De mi a helyzet a „nagy(obb) erővel”? Azzal, amely az egész Univerzumunkat összetartja – vagy sem? Ha ciklikus a mindenség, vagyis szétrobban, szétszalad, majd megáll, visszaszalad és ismét felrobban – akkor kétségtelenül kell lennie egy másik gravitációnak. Ez nagyon erős lehet, és elképzelhetetlen távolságokra is kihat. Hiszen ennek kellene „megfognia” a szökésben lévő galaxisokat, megállítani és visszahúzni őket a kiindulási pontba. Kérdezem: vajon ez ugyanaz a tömegvonzás, ami a galaxisokon belül működik, vagy egy másik, tőle függetlenül működő és összehasonlíthatatlanul nagyobb erő? Vagy ez is egy naiv kérdés, amire a szakemberek rálegyintenek: egy, és csak egy gravitáció van a Mindenségben, az gondoskodik az egész rendszer féken tartásáról, elrendezéséről, szabályozásáról. Készséggel elhiszem, ha így van. Mert ez mégiscsak a valamivel rokonszenvesebb változatot: a ciklikusan ismétlődő világot jelenti.

Az ember azt hinné, hogy fontos kérdés: ahány ősrobbanás, annyiféle anyag jön létre? Itt is van több tábor. Az egyik szerint az ugyanazon térben ciklikusan ismétlődő világokban sem kötelező, hogy mindig ugyanolyan világ szülessen. Ha pedig elméletileg vesszük szemügyre az összes lehetséges, születő és élő, és pusztuló „világegyetemeket”, akkor elképzelhetjük azt is, hogy mivel végtelenül sok felrobbanó, majd összehúzódó kis univerzum létezik egyszerre a végtelen térben, hát a Természet nagyon bőkezű, és mindenféle világokat képes létrehozni. Elég, ha az egyik most táguló univerzumból „kifelejt” egyfajta atomot, alkotó részecskét, és máris minden másképpen alakul ott. Ilyen hatalmas mennyiségeknél kit érdekel, hogy a ciklikus világok nem egyformák? Vagy hogy kicsi vagy nagy különbségek vannak közöttük? Nincs, és jelenlegi ismereteink szerint nem is lehet olyan megfigyelő, aki több ilyen univerzumot felkereshet, ott szétnézhet, kutathat, vizsgálódhat és összehasonlíthat.

De a csillagászok többségének, akik a galaxisok lassulásában reménykednek, mert ha ennek csak egyetlen kis jelét tapasztalhatnák, máris bizonyítanák, hogy a világunk lassulni kezd, tehát egyszer majd a lassulási szakasz a végére ér és elindulhat visszafelé – valahogy jobban tetszik nekik, mint a rohanás addig, amíg minden élő és élettelen megfagy és elpusztul. A ciklikusság reményt ad a majdani újrakezdésre. Mi, laikusok nem is sejtjük, milyen elmék dolgoznak a lassulás bizonyításán, és milyen csodálatos műszereket vetnek be a cél érdekében. Valahol ebben a pillanatban is, amikor ön ezeket a sorokat olvassa, néhány csillagász figyeli műszereivel a távoli galaxisokat, valóságos régészek ők, a nagyon rég volt, 11-12 milliárd éves múltban keresgélnek. Ha sikerülne bebizonyítani, hogy az ősrobbanáskor kapott iszonyú sebessége az anyagnak időközben csökkent, akkor lenne remény arra, hogy világegyetemünk „zárt”, azaz mind a múltja, mind a jövője véges. Ha a lassulás (már ha van) kisebb egy kritikus értéknél, akkor a tágulás mindörökké fennmarad. Ebben az esetben világunk „nyílt”, vagyis a tágulás időben végtelen, egyszerűbben fogalmazva: soha nem lesz vége. Sokan reménykednek abban, hogy sikerül bebizonyítani: régebben gyorsabban tágult a világ, most meg nem annyira gyorsan – és akkor ezeket az adatokat már felfoghatnák és magyarázhatnák úgy, hogy lám, lassul, fékez, akkor hát halleluja!

Egyelőre ott tartunk, hogy nem találták jeleit a lassulásnak. Ami természetesen nem jelent egyfajta végeredményt, a kutatások, mérések tovább folynak. Elég, ha annyit mondok: már több mint 50 éve próbálják kideríteni, hogy ezen a téren mi a helyzet, és még mindig nem tudjuk, hogy a világunk zárt-e, vagy nyitott. Sokak számára már ott kezdődnek a gondok, hogy valamivel régebben, mondjuk az ógörögöktől Newtonig, az emberek azt hitték, van semleges, közömbös „tér” – bármit is jelentsen ez –, és van az anyag, ami elsődleges, ami fontos. Aztán jött Einstein a maga viszonylagos világegyetemével, ahol a tér része lett az idő is, mint annak negyedik megjelenési formája, dimenziója – és még mindig nem értünk a végére, mert később jött Niels Bohr és Werner Heisenberg kvantumvilága is. László Ervin ezt így foglalta össze: „Az új tudomány egyetemes fejlődési képe a valóság természetéről alkotott alapvető feltevések további módosítását kívánja.” Azt is hozzátette, hogy „nem volna szabad az anyagot elsődlegesnek és a teret másodlagosnak tekinteni.” Sőt! „Most már a térnek, vagy inkább a teret betöltő mezőnek kell tulajdonítanunk elsődleges valóságot.”

Mint már volt róla szó, László Ervin olasz-magyar tudós szerint is bajok vannak az ősrobbanás elméletével, ami megkérdőjelezheti a ciklikus világegyetem létrejöttét. Fel is sorolja aggályait. Ezek egy része abból ered, hogy amikor gondolatait megfogalmazta (1996 előtt), még szinte semmit nem tudtak a sötét anyagról, amely miatt a csillagoknak a galaxisokon belül megfigyelt mozgásából ítélve sokkal több tömegvonzás van jelen az univerzumban, mint amennyit az ismert csillagokban lévő anyag megengedne. Azért vannak más gyanús jelek is, László azon is elgondolkozik, ugyan miféle be- és kikapcsoló mechanizmusok működtek a felfúvódás eddigi szakaszaiban? Átveszi más, az ősrobbanással kapcsolatban szkeptikus csillagászok véleményét és felteszi a kérdéseit:

„Nem csupán a galaxisok és csillagok, valamint az univerzum kora körül vannak kérdések. Úgy tűnik, egyes galaxisok túl nagyok és túl mélyen helyezkednek el a világűrben ahhoz, hogy az ősrobbanás utáni zűrzavarban keletkezhettek volna.” Felsorol néhány olyan űrbéli jellegzetességet, olyan óriás-galaxisokat, sőt azokból többet is, amelyeket a szakértők is gyanúsnak találtak. László kimondja, hogy „ezek a gigantikus szerkezetek azt sugallják, hogy a világegyetem életkora nagyobb, mint amennyit az ősrobbanás modellje lehetővé tesz: egyes asztrofizikusok becslése szerint több mint 63 milliárd év.” Ehhez hozzáteszem, hogy nemrégen, 2020 elején az a nemzetközileg is elfogadott, sajátos „végeredmény” született a csillagászok között, hogy az univerzumunk életkora 13,7 milliárd év, ahol ehhez a számhoz képest a szokásos hibahatár plusz-mínusz 40 millió év, vagyis szinte semmi. Ez a határozottság arra utal, hogy a csillagászok túlnyomó többsége elfogadta ezt a számot, és amit László írt a kétségekről, azokat vagy eloszlatták az újabb megfigyelések és eredmények, vagy azokat nem fogadták el, lesöpörték az asztalról. De hogyan történhetett ilyesmi? Eddig 15 milliárd évről beszéltek – akár még egy évvel ezelőtt is. Van olyan elmélet is, amely szerint minden galaxis egy-egy mini-univerzum, mindegyikben történtek ősrobbanások és azokból jöttek létre. Persze vannak olyan kérdések, amelyekben Lászlóval egyet lehet érteni akkor is, ha nincs válaszunk rá. Ilyen kérdést tett fel a világhírű tudós: „Hogyan tudta megsejteni a világegyetem az ősrobbanás pillanatában megteremtett feltételek révén, hogy milyennek kell lennie tíz- vagy még több milliárd év múlva?”

 

Nyolcadik fejezet

UNIVERZÁLIS CIVILIZÁCIÓK

 

„Függetlenül attól, milyen messzire jutunk a jövőben, mindig új információkat kapunk, új világokat ismerünk meg, szüntelenül tanúi leszünk az élet, a tudat és az emlékezet szféráinak növekedésének.”

(Freeman Dyson, fizikus.)

 

Az emberek között mindig akadtak kiváló elmék, akik hitték, hogy a világegyetem lakott. Hitték, hogy más élőlények is benépesítik azt, ezenközben olykor világosan kimondták, hogy emberhez hasonló, értelmes lényekre gondolnak. Giordano Bruno 1600-ban ezért adta az életét. A felvilágosodás századaiban Cyrano de Bergerac, Fontenelle, Huygens, Voltaire, Kant, Laplace vagy Lomonoszov is közéjük tartoztak. Camille Flammarion akkoriban sajátos bestsellert is írt („A lakott világok sokasága”), amelyet sok nyelven kiadtak, és a szerző a 19. századi köztudatba jól bevitte ezt a témát. (Ha már szóba került a neves csillagász, okvetlenül említsük meg, hogy roppant maradi ember lehetett, nézetei beszűkültek, pedig a szakmája, a csillagászat fejlődésének jeles korszakában élt (1842-1295). Képes volt ilyesmit leírni és hirdetni:

Eljutni a Holdra?.. Sajnos, ez lehetetlen. Már néhány mérföldre a Föld felett nincs levegő, amit belélegezhetnénk, vagy ami felemelné a léggömböt. Tehát soha senki nem jut el a Holdra!” Ehhez csak azt tudom hozzáfűzni: óvakodjanak azoktól a „tudósoktól”, akik ki merik ejteni a szájukon, vagy le merik írni a szót: lehetetlen. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy ők valójában nem is tudósok…

Ha a világűrben létező civilizációkról beszélünk, szinte óhatatlan, hogy olyan társaságot keresünk és remélünk megtalálni, amely hasonlít a miénkre. Ez ugyan hiba, de megérthető. Fel kell készülnünk arra, hogy nagy valószínűséggel tőlünk minden tekintetben eltérő lények társadalmával találkozunk majd, és nem csak egyszer, hanem talán minden esetben.

Egy „másik” társadalom követhet a miénktől gyökeresen eltérő célokat is. Lehet, nem is akar űrhajózni, mert előnyben részesíti a távolról megismerést? Lehet, nem fog örülni, ha felfedezzük és meglátogatjuk őket, mert előzőleg rossz tapasztalataik voltak más kozmikus erőszaktevőkkel? Még majd rátérünk arra, hogy van-e agresszivitás az Univerzumban. De nem is kell erőszakra gondolnunk, hiszen ahogyan majd mi is, úgy más civilizációk is természetes indokokkal terjeszkednek előbb csak a saját szomszédságukban, később távolabbra is elmehetnek. Az is megeshet, hogy egy, a miénknél fejlettebb civilizáció más, nem „személyes” módokon juttatja el lényeit a tőle nagyon távol eső világokba. Nem úgy, ahogyan mi képzeljük: hogy hibernált űrhajósok fekszenek ízléses kis üvegkoporsóikban 600 évig, majd az automata vezérlésű űrhajó megérkezik a kívánt (az indulási ponttól igen távoli) célhelyre, és ott az emberek nekifognak élőhelyeket kialakítani, átalakítani azt azoknak a szintén földieknek, akik már egy-két évvel utánuk elindultak ugyanúgy, és sorozatban jön mögöttük a többi hajó.

A fejlett idegenek megtehetik ezt úgy is, hogy robotokra bízott űrhajókban robotok által védett emberi csírákat visznek, akik majd a helyszínhez közeledve rájuk jellemző módon „megérnek”, és az új élőhelyre már mint tanult és tettre kész felnőtt egyedek lépnek. De bizonyára van ennek sok egyéb módja is. Egy dolog biztos: amint megérik egy civilizáció a terjeszkedésre, már csak azért is elküldi tagjainak egy tekintélyes részét, hogy tehermentesítse az anyabolygó vagy az akkori élőhelyének természeti környezetét.

A legtöbbször ugyan nem mondjuk ki, de minket most és itt, amikor még nincs tétje a dolognak, legfőképpen azok a kozmikus térben található társadalmak érdekelnek, amelyek egyfelől kultúrateremtők, másfelől pedig képesek mozogni az intergalaktikus térben. Azaz maguk is felfedezők, kíváncsiak, kutatókedvűek és természetesen legalább annyira intelligensek, mint a mi utódaink lesznek abban a jövendő korban, amikor létrejön velük az első találkozás.

Az előbb említett agressziót csak egy esetben tudom elképzelni: ha egy civilizációt végveszély fenyeget, minden egyede kivétel nélkül ki van téve a totális pusztulás veszélyének, és ekkor – csak ekkor! – próbál majd erővel elfoglalni magának egy aktuális élethelyet. Minden más helyzet kiagyalt… vagy írók, vagy filmesek által odavetett ürügy inkább, mint ok. Manapság gyakran hallani, hogy keringenek itt valamiféle idegenek, akiknek úgymond „kifáradt a génkészletük” és ezért próbálják azt az emberiségtől felfrissíteni… A valóság ezzel szemben az lehet, hogy a génkészletek a Mindenségben nem csereszabatosak, nem jellemzők bármilyen más élőlényekre is, ez egy primitív elképzelés. De „sci-fi-nek” csúfolt filmekben azért beválik A kozmikus agresszió nem lehet jellemző, főleg azért, mert nincs értelme. Egy másik könyvemben már kifejtettem, itt csak röviden: a világűrben megszerezhető minden nyersanyag lakatlan bolygókról is, nem kell kockáztatni érte a saját egyedeink életét. Az élőhelyekkel már más lehet a helyzet. Mi úgy képzeljük, hogy a Kozmosz összes lakója mohón figyeli ezt a kis kék bolygót, mert ez valóságos gyöngyszem, ahol jó lehet élni, nosza, vegyük el az őslakosoktól… Hát nem így van. Akik máshonnan jöttek, fizikai értelemben másképpen „szocializálódtak”, más természeti körülményekre van szükségük ahhoz, hogy éljenek, sőt, hogy jól éljenek – azokat nem csábítja a Föld, egyszerűen nem nekik való. Ekkora nyomáson, ilyen összetételű levegővel, sós óceánokkal, a hőmérséklet szélsőséges változásaival, a nappalok és éjszakák hosszával, ilyen tömegvonzással, és még száz jellemzőt sorolhatnék, nem tudnának élni, ezért számukra ez a bolygó mint lehetséges élőhely nem jön számításba.

Nem érvényesek itt a földi analógiák. Amikor az európaiak elmentek meghódítani Latin-Amerika aranyban gazdag vidékeit, végeredményben csak egy ugyanolyan földre jutottak, mint ahonnan elindultak. Nem egy másik bolygó volt, és azt a sok szörnyűséget, amit elkövettek az őslakosok ellen még három másik földrészen is, nem lehet párhuzamba állítani egy idegen faj földi hódításával. Reméljük, hogy akik már olyan szédítő tudásra tettek szert, ami lehetővé tette számukra az intergalaktikus, vagy akár a galaxisokon belüli űrhajózást, azok már nem „szórakoznak” ilyen primitív dolgokkal, mint megrohanni egy bolygót, lakóit leölni és kifosztani.

Nem hiányoznak az olyan kozmológusok, akik nem átallják kijelenteni, hogy mi vagyunk az egyetlen civilizáció az egész… Galaxisban! Itt kapcsolódik a dolog az előző szakaszhoz: az agresszió kérdéséhez. Egyes kutatók e táborból két okot hoznak fel arra, hogy miért vagyunk egyedül. Az egyik: rendkívül ritka a fejlett civilizáció, vagyis könnyen lehet, jó esetben egy egész galaktikára jut… egy! Ami abszurdnak tűnik, hiszen milliárdszor milliárd csillag és még több bolygó van, nehéz hát elképzelni, hogy ebben a sok világban egyedül a Földön jött volna létre az értelmes élet.

A másik érvük is sántít: „Ha létrejött volna egy nagyon fejlett civilizáció, akkor az már gyarmatosította volna az egész Galaxist!” Először is már a „gyarmatosítás”, kolonizáció kifejezés is egyfajta rablási szándékot, hódító hajlamot sugall. Mintha az a társadalom, amely tudásban az általa ismert és elérhető környéken nem talál vetélytársat, akkor „természetesen” nekiáll gyarmatosítani, elfoglalni, brutálisan lerohanni más élőhelyeket. Ezek az elméletek inkább földi kitalálóikról állítanak ki bizonyítványt. No meg persze eddigi földi történelmünkről.

Persze, ha nincsenek irdatlan távolságokban a leendő gyarmatok, ha ki lehet használni az időalagutakat, és hipp-hopp, szó szerint percek alatt eljutni az irdatlan távolságokban lévő más univerzum-részekbe, akkor ennek fizikai akadálya nem lehet. A teória kifundálói így okoskodtak: ha még sincsenek időalagutak, akkor persze tovább tart a folyamat. Egy civilizáció a fénysebesség 10 %-ával haladó felderítő szondákat küld ki a legközelebbi csillagok felé, azok 50-100 vagy több év alatt el is érik azt a felfedezendő világot, majd mennek tovább és hazajelentik rádión, mit találtak. Ily módon 1-2 millió év alatt – de legyen mondjuk akár 1 milliárd év is! – ezek a szondák keresztül-kasul járnának a világegyetemben mindenfelé. Ám mert ilyenekkel nem találkoztunk, hát nincsenek ilyen szupercivilizációk a Galaxisban – vonták le a következtetést. Az nem jutott eszükbe, hogy mi itt hogyan vennénk észre egy ilyen szondát? Miről ismernénk fel, még ha egyáltalán látnánk is? Modern műszereink erre a célra talán csak száz éve vannak, és ha az a szonda Krisztus előtt 2410-ben járt errefelé? Ha már az újabb korban jött, mondjuk a 19. században, és a déli félgömb, Ausztrália és az Antarktisz fölött húzott el – ugyan ki vehette észre? Hány jó műszerekkel felszerelkezett csillagász volt mondjuk 1874-ben az Antarktiszon?

Szóval ez az érvelés is sántít, és akkor még finoman fogalmaztam. Egy másik szkeptikus csillagász azt számítgatta, hogy ha az emberiség nagy űrhajókkal indulna el közelebbi és távolabbi lakhelyek felé, és ha egy út 500 évig tartana, majd újabb 500 évet venne igénybe, hogy ott az emberek megtelepedjenek – akkor is „csupán” 10 millió év után az egész Galaktikát belaknánk… Ezek után mit mondhatnék? Mivel ennek semmi jele, minden ember még itt él a Földön, tehát nincs rajtunk kívül fejlett civilizáció.

Ha viszont feltétezzük, hogy használni tudnánk már az időalagutakat, átmehetnénk mindenféle hipertérbe, stb., akkor egy ilyen utazás rövidebb ideig tartana a fény-tízévekkel távolabbi galaxisokba, mint a Földön egy repülőút Oslóból Sidneybe. Mások azért tartják lehetetlennek az efféle utazásokat, mert kiszámították, hogy egyetlen 1000 tonnás űrhajó mozgatása a fénysebesség 70 %-ával 500.000-szer annyi energiát igényelne, mint amennyit ma az Egyesült Államok fogyaszt el egyetlen évben! Ha nincsenek időalagutak, nehéz egyáltalán belevágni egy ilyen „gyarmatosítási projektbe”. Ami azt jelenti, hogy ez valószínűleg éppen úgy vonatkozik egy másik civilizációra is. Korlátlan mennyiségű energiát csak akkor meríthetnek valahonnan, ha a tudásuk már elérte az ismereteknek az ehhez a merítéshez szükséges szintjét. Könnyen lehet tehát, hogy nem egy és nem száz ilyen „ugrásra kész” civilizáció él már valahol tőlünk távol, és vagy az időalagutak felfedezésére vár, vagy bármilyen más energetikai megoldásra, amellyel aztán majd megteheti a maga nagy ugrásait a térben (és talán az időben is).

Ha azt tartjuk érvnek, hogy egy jelenséggel még nem találkoztunk az űrben, ebből nem jelenthetjük ki, hogy az a valami nem létezik. A mi kozmikus jelenlétünk amúgy meg nagyon is új, igazából alig száz éve figyeljük a körülöttünk zajló változásokat, folyamatokat, és félig még tapogatózó vakok vagyunk ebben a mindenségben. Előfordulhat, hogy mások, akik már ezer vagy százezer évvel korábban jutottak ki az űrbe, olyan technikákat alkalmaznak és használnak nap mint nap, amelyek a mi számunkra megtapasztalhatatlanok, láthatatlanok, sőt műszerekkel sem detektálhatóak, nem érzékelhetőek. De nem zárható ki, hogy igenis léteznek civilizációk, méghozzá magasan fejlettek a Galaxisunkban, csak valami okból nem érzékeljük őket. Ebbe a keresésbe sokan beszálltak már, a sokat emlegetett Dyson és számos társa töri a fejét nap mint nap, hogyan lehetne észrevenni egy-egy olyan civilizációt, amely űrbe kihelyezett, nagyméretű berendezésekkel termeli magának az energiát. Figyelnek sok száz csillagot és környékét, hogy valahol talán infra- vagy egyéb sugárzás elárulja azok mesterséges voltát.

Pedig ez egyáltalán nem törvényszerű. A mi fantáziánk kevés ahhoz, hogy kitaláljuk, milyen fajta lények, milyen fizikai környezetben, milyen módo(ko)n képesek vagy tudnak energiát termelni? Talán egyáltalán nem kell ahhoz kimenniük a világűrbe, nem kell a csillagjuk köré Dyson-gömböt építeni. Képzeljünk el egy olyan civilizációt, amely százezer éve gyűjti a tudást, de létszáma kicsi, élőhelye azon a bolygón kevés, és nem sok energiát fogyaszt. Mi hajlamosak vagyunk tömegekben gondolkodni, eleve abból indulunk ki, hogy egy régóta létező és máris igen fejlett civilizáció sok-sok milliárd egyedből áll, minimum! Vagyis földi viszonyokat vetítünk ki földi gondolkodással nem-földi élőhelyekre. Én azt is el tudom képzelni, hogy a tudás igen magas szintjére érkezhetett el egy olyan civilizáció is, amelynek mindössze mondjuk 1500-2000 tagja van! Nehezen szaporodnak, ezt nem is ambicionálják, viszont sokáig élnek. Ott ma már mindenki tudós, a maga területén kutat és alkot, a lényeket pedig robotok szolgálják ki. Kérdezem tehát: miért is kellene nekik milliárdszámra lenniük, rengeteg energiát fogyasztani, a környezetüket elpusztítani? Ez a társadalom, legyen bármilyen fejlett, aligha akar hódító expedíciókat indítani a világűrbe (talán éppen ezért nevezhető etikailag is fejlettnek…), és arra sem kényszerül, hogy fölösleges létszámát áttelepítse más bolygókra, más világokba… Ha fel is fedezik az időalagutakat, kétlem, hogy túl gyakran használnák őket.

A szakirodalomban, különösen régebben, olyan természetesnek vették, hogy az ember előbb kiterjed a Naprendszerre, aztán más csillagrendszerekbe – a szibériai lengyel száműzött fia, Konsztantyin Ciolkovszkij egyenesen arról ábrándozott könyveiben, hogy az emberiség elfoglalja az egész galaxist, sőt: az Univerzumot! De honnan ez a mohóság? Dyson meg egyenesen kijelentette: „Minden valószínűség szerint arra kell számítanunk, hogy az értelmes lények a végén arra kényszerülnek, hogy felhasználják az egész rendelkezésükre álló anyagot… A technikai fejlődés kezdetétől számított pár ezer év után mesterséges bioszférát kell építeniük, ami körbeveszi az anya-csillagukat.”

Hát nem! Nem kell ezt tenniük, mert sok más módon is megszerezhetik a szükséges energiát. Minden tiszteletem a zseniális tudósé, de Dyson is földi emberként, földi gondolkodásmóddal érvelt, és csak egy olyan tömeg-társadalmat látott maga előtt, amilyenek mi vagyunk.

Ha léteznek „multivilágok”, vagyis „itt körülöttünk” és még más, egyelőre ugyan nem tapasztalható, nem látható, nem mérhető világok sokasága van a Mindenségben, akkor értelemszerűen azokban is létezhetnek fejlett társadalmak, civilizációk. Ezt az állítást persze ma még nem tudjuk bebizonyítani – igaz, az ellenkezőjét sem. A fantasztikum egyik nagymestere, Borges ezt úgy ábrázolta nem a térben, hanem az időben: „Az idő folyton elágazik számtalan jövő felé”. De lehet, hogy így a térben is ez történik? Mellesleg a „sokvilág”-koncepció sem mai találmány. Albertus Magnus (1193-1280) gróf, teológus, filozófus, szerzetes és tudós már a maga idejében ezt írta: „Vajon sok világ létezik-e, vagy csak egyetlen egy? Íme, ez egyike a nemes és felemelő kérdéseknek, amelyet feltehetünk a Természetnek.”

Abban viszont már a mai tudósok is egyetérteni látszanak, hogy ha van is multivilág, akkor azok között a benne élők nem tudnak kommunikálni a többi világ lakóival. Ily módon talán formálisan „beszorultak” a maguk világába, ami persze nem lehet kényelmetlen – hiszen nézzünk csak körül a magunk Univerzumában: milyen hatalmas, mennyi világ van itt is, aminek felfedezésére millió évekre lesz szükségünk –, és akkor még mindig csak a sok közül az egyikben leszünk majd. Ennek ugyan ellentmondani látszik az idő- és téralagutak létezése, amelyek lehetővé teszik a fizikai közlekedést és közeledést, átjárást és ily módon a kommunikációt is, amit elméleti fizikusok, köztük olyan elmék is, mint Hawking egyenesen megköveteltek. Hawking különben azt képviselte, hogy a világok száma végtelen.

Biztosan igaza van, hiszen ugyan mi korlátozná ezek mennyiségét? Ha a tér végtelen, akkor a benne lévő anyag mennyisége is végtelen lehet. Ennek következtében az anyagból szerveződő biológiai élet, meg az abból kifejlődő értelmes lények száma is végtelen lehet. Sőt, kell is, hogy végtelen legyen! Talán el tudunk képzelni valahol a végtelen térben valamiféle határt? Egy nagy, szándékosan üresen hagyott helyet, ahol nincs semmilyen világ?

Persze a Természet alighanem itt is gondoskodott kisebb-nagyobb fortélyos csapásokról. Vagy hát a szabályok nem kedveznének az ember nevű élőlénynek – csak ennyiről lenne szó? Sok tudós azt állítja, hogy való igaz, létezik a „sokvilág”, és ezek milliárdjait (!) kvantum-alagutak kötik össze. Csak az a baj – érvelnek, tisztán elméleti számítások alapján –, hogy ezek az átjárók az emberi hajszálnál is sok ezerszer keskenyebbek! Egy-egy ilyen időről időre felfedezhető átjáró átmérője százmilliárdszor milliárdszor kisebb, mint egy proton átmérője! Márpedig nehéz lenne olyan alagutakban utazgatni, amelyet csak elektronmikroszkóp alatt láthatunk, vagy még úgy sem… Ráadásul van egy idő-csapda is: egyesek úgy vélik, ilyen alagutak is nagyon-nagyon ritkán nyílnak meg, valósággal vadászni kellene rájuk, és lehet, hogy egy ilyen alagútra annyi ideig kell várnunk, ameddig a mi Univerzumunk tart időben!

Persze ne essünk kétségbe, más elméleti fizikusok szerint viszont az alagutak gigantikus méretűek, sőt hatalmas energiák felhasználásával ezeket akár mesterségesen is létrehozhatjuk, mint erről már volt szó. A lényeg: akár létezik kapcsolat a két világ között, akár nem, egyre biztosabbnak látszik, hogy multivilágok egyikében és multivilágok között élünk.

Ha már ezek az alagutak kerültek szóba: emlékszünk, az elméletek szerint ezekben nem csupán a tér két pontja között lehet gyakorlatilag nulla idő alatt eljutni, hanem az időben is, méghozzá vagy előre, vagy hátrafelé. Ezt most azért hozom fel itt, mert nyilvánvaló: a magasan fejlett civilizációk mind a mi világunkban, mind más univerzumokban rájöhettek erre a technikára és használják is erősen és gyakran. Ha csak egyszer „kapnánk el” egy ilyet – fogadkoznak a tudósok –, lenne máris bizonyítékunk a multivilágra, az alagutakra, és sok minden egyébre. (Egy kis kitérő: ha a tudomány elismerné, akkor lenne ilyen bizonyítékunk akár már ma is. Ugyan ki képzeli azt, hogy a Föld különböző tájai felett naponta megfigyelt, radarral és más módszerekkel igazolt, lefotózott és lefilmezett UFO-k valahonnan ebből az univerzumból érkeztek? Bár lefilmeztek már több százméteres nagyságúakat is, a legtöbbje kicsi, kb. 10-15 méter átmérőjű szerkezet, amely a megfigyelések szerint egyformán közlekedik a világűrben, a földi légkörben, sőt az óceánok vizébe is lemerülhet. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a bennük ülő személyzet, amely kb. 120 centiméter magas lényekből, vagy biorobotokból áll, 66 évig, vagy 348 évig, vagy 991 évig volt úton az űrben, míg ideért, hogy innen percekkel később elinduljon vissza… Ezek akár a mi világunkból, akár a multiverzum egy másik világából érkeznek az „alagutakon” keresztül, vagy más, nem időigényes módokon, mert már ismerik ezt a közlekedési technikát.) Parker és a többi csillagász nehezen tud szabadulni a földi szemléletmódtól. Mindenáron olyan élőhelyeket keresnek a mi dimenziónkban is, mint amilyen a Föld. Hogy van egy csillag és körülötte keringenek a bolygók, hát válasszuk ki közülük azokat, amelyek a „megfelelő” távolságban vannak a csillagtól, nos, ott lehet élet! Az eddig talált több ezer „exobolygó” megfelel ezeknek a feltételeknek – de megfelel-e egy idegen civilizációnak?

Amelynek, ismerjük el, lehetnek egészen másféle igényei. Persze azt is feltételezhetjük, hogy a földi igényekhez hasonlóak is léteznek a nagy Mindenségben, tehát akár a mi „kis” Galaxisunkban, a Tejúton is lehet akár több ezer vagy több tízezer civilizáció, amely ilyen „csillag-bolygó” rendszerben élt, él és fog is élni. Azt sem zárhatjuk ki, hogy ezen a „környéken” – ez alatt hatalmas, szinte elképzelhetetlen távolságokat kell érteni – lehet számos fejlődő társadalom, ám azok kivétel nélkül mögöttünk jönnek! Vagyis a fejlődésnek még egy másik, hozzánk képest elmaradottabb szakaszában vannak. Nem találták fel az elektromágneses hullámokat és azok használatát, nem kutatják még az űrt, stb. Lehet, azért várjuk hiába a Kozmoszból érkező rádiójeleket egy másik civilizációtól, mert az erre leginkább esélyes sem érte még el ezt a szintet? Bizony ez esetben várhatunk még száz vagy kétszáz évig, vagy tovább. Az a tudat vagy tény vagy sejtés, hogy más civilizációk elérték már a térbeli és időbeli utazások szintjét, komoly gondolatokat ébreszthet bennünk. Egyfelől reményt ad, hogy egykor majd mi is eljutunk oda, hiszen lám, a dolog létezik és működik, tehát egyszer majd mi is elsajátítjuk ezt a tudást és technikát. Viszont, ha egy űr-kalandfilmben gondolkodunk, akkor előjöhetnek az „idő-kalózok”, akik hipp-hopp felbukkannak valamelyik térben a rengeteg közül, kirabolnak egy bolygót, a lakóit bántalmazzák, elviszik összegyűjtött kincseiket, legfőképpen az energiát – és máris, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek megint. Még az sem derül ki a kárvallottak számára, hogy egyáltalán kik voltak ezek, honnan jöttek, és hogyan..? De ha ők is ismerik ugyanazt a technikát, üldözőbe vehetik őket… és máris a múlt század végének oly ismerős űr-meséibe csöppentünk.

De térjünk vissza a komoly eszmefuttatásokhoz.

Ha valaki végiggondolja, hány világ létezhet a multiverzumban (megszámlálhatatlan, végtelen számú) és azok egyenként is végtelen nagyságúak, amelyekben végtelen mennyiségű anyag van valamilyen állapotban –, akkor elborzadva gondol arra, hogy ezek mindegyikében létezhet megszámlálhatatlanul sok civilizáció is. Mégis, ezekben a hatalmas, sőt egymástól elválasztott terekben akár egyre is nehéz ráakadni. Például nagyon sok idő eltelhet, míg két, egyazon univerzumban, és egymástól nem is túl nagy távolságban tevékenykedő civilizáció egymásra találhat. Meg kellene becsülnünk ezt a ritka lehetőséget, tehát nem kellene ilyenkor egyből ellenséges szándékot tulajdonítani a másiknak, sőt, azt eleve úgy kezelni. De ez már az űr-etika része.

Van még egy dolog, erről is ejtettünk már néhány szót. Ahhoz, hogy az egyazon univerzumban élő két civilizáció felvehesse egymással a kapcsolatot, egy időben kell létezniük. Ami alatt főleg azt értem, hogy a találkozás, a kapcsolatfelvétel idejében a fejlettségi szintjük, a tudásuk legyen nagyjából hasonló szinten. Sajnos elég néhány száz éves eltérés, és már nem sokat tehetünk. Ha „ők” mögöttünk járnak, egyfelől nem szerzünk tudomást a létezésükről, másfelől meg, ha mégis megtudjuk, hogy vannak, hol vannak és milyen szinten járnak, hát nem fogunk rájuk várni, mi fejlődünk tovább, és mivel minél többet tudunk, annál több ismeretet szerzünk, az előnyünk nemhogy csökkenni, inkább növekedni fog.

Ugyanez lehet persze fordítva is. Ha volt itt a Galaxisban, talán tőlünk nem is olyan távol egy fejlett civilizáció, és rádiójeleket küldött ki az űrbe más értelmes lényeket keresve – mire mentünk, mehettünk vele? Hiszen azok a rádióhullámok itt vígan söpörgették a békésen legelésző… dinoszauruszok vastag bőrét, vagy, ha később jöttek, félig majom őseink éktelen ricsaj közepette verekedtek össze éppen egy sokbogyós nagy bokor gyümölcseiért. Vagy éppenséggel vonultak a keresztes hadak a Szentföldre, és mit sem tudtak arról, hogy valahol az űrben valakik nagy reményekkel várják a választ bárhonnan.

Mai műszereinkkel és e tekintetben bizony kezdetleges módszereinkkel tehát nehéz felfedezni más civilizációkat. Több okból is. Az egyik: elég végignézni az Univerzum(unk) időskáláját, hogy eltöprengjünk egy kicsit. A Naprendszer 4,5 milliárd éves. A Földön az élet 3-3,5 milliárd évvel ezelőtt kezdődött. Intelligens életforma viszont csak az utolsó (legyünk nagyvonalúak:) egymillió év alatt keletkezett. Mi az az egymillió a 4,5 milliárdhoz képest? Egy szempillantás, mindössze. Vagyis elhihetjük, hogy fejlett civilizációk milliárdjai voltak már előttünk, és vagy eltűntek, vagy átköltöztek más dimenziókba már akkor, amikor itt Sárga Agyar, a horda főnöke elégedetten szemlélte Neandervölgy kies tájait…

Vannak olyan csillagászok is, akik komolyan állítják: azért nem látunk nálunk fejlettebb civilizációkat és azok tevékenységének nyomait az űrben, mert azok már olyan fejlettek, hogy képesek elrejteni létezésük jeleit az illetéktelenek elől. Szerintem ez alaptalan, sőt nevetséges teória. Egy fejlett, ezért nyilván igen erős, sok tudással és lehetőséggel rendelkező civilizáció idejének és energiájának tekintélyes részét arra használná, hogyan tud a legjobban elbújni..? Ez a kozmikus bújócska értelmetlen lenne, és fölösleges is.

Itt érdemes belekezdeni egy rövid, de talán fontos és mindenképpen érdekes fejtegetésbe. A földi SF-irodalomban neves szerzők már „alkottak” (képzeletben) intergalaktikus birodalmakat, láttunk ilyet filmekben is. Egy nagy hibája mindegyiknek volt: teljesen földi módra gondolkodó szerzők írták őket földi módon gondolkodó olvasóknak, nézőknek. Ez komoly hiba, de hát ezek a művek is sikert sikerre halmoztak.

A valóság más lehet. Nagy kérdés, hogy ha már van két fejlett civilizáció az űrben, valamennyire közel egymáshoz, vagy akár találtatik egy harmadik is – kell-e, lehet-e, szabad-e összeszövetkezniük? Ha elég fejlettek, nincs közös ellenségük, akkor ugyan minek tennék? Azt persze nem lehet kizárni, hogy tudásalapon szövetkeznek, bizonyos nagy találmányok és módszerek kifejlesztéséhez, ha összeadják az erejüket, akkor hamarabb érnek célt. De én innen most nem látok olyan indokot, amely okvetlenül szoros szövetségre ösztönözné a társadalmakat. Persze a könyv- és filmszerzőkkel ellentétben én nem gondolkodom látványos űrháborús jeleneteken, az emberekre oly jellemző agresszivitáson, mohóságon, árulásokon és aljasságokon – tehát, ha én írnék erről könyvet, az nagyon unalmas lenne egy (mai) olvasónak.

Én úgy teszem fel a kérdést: van-e értelme az intergalaktikus összefogásnak? Ami persze elképzelhető egyazon galaxisban is, természetesen. És nem szabad megfeledkezni az információk áramlásáról sem. Szerintem egy galaktikus birodalom szélei és irányító központja között sem lehet túl nagy a távolság, mert akkor a birodalom szétesik. Ha történik valami egy ilyen hatalmas kiterjedésű birodalom egyik végén, amiről értesítik a központot, de az odafelé száguldó rádiójelek két hónapig utaznak az éterben, majd a központ intézkedik és utasításokat küld a szélekre, és az újabb két hónapig tart, akkor a „végeken” négy hónap alatt sok minden történt, amiről a központ már nem szerzett tudomást, sőt a helyzet alapvetően meg is változhatott, az is lehet, hogy akinek az utasításokat fogadnia kellett volna, az már nem is létezik… Amivel csak arra célzok, hogy egy galaktikus birodalomban is döntő jelentőségű lehet az információáramlás sebessége és hatósugara – hát még intergalaktikus kivitelben! Amikor két galaxis között a fénysebességgel haladó rádióhullámok (vagy bármilyen más, általunk még fel sem fedezett hullámok) útja évekig tart egy irányban, ott az már nem „info-„áramlás”, hanem „info-vánszorgás”…

Erősen kívánom, hogy ha lesznek is galaktikus birodalmak, azok nem erőszakos hódítás céljából alakulnak ki. A végtelen térben mindenhez hozzá lehet jutni erőszak alkalmazása nélkül is.

Van még valami, amire a SF-szerzők szinte soha nem gondolnak, a csillagászok is ritkán, mert hát a dolog nem része a mindennapoknak. Tegyük fel, hogy mégis összebarátkozik két civilizáció, akik két különböző galaxisban élnek. Vannak látogatások, információcsere, tudáscsere, közös kutatási programok – tegyük fel, hogy a külsejük, méreteik, szokásaik nem annyira térnek el egymásétól, hogy a személyes találkozások, ha nagyon ritkán is, de ne jönnének létre. Tegyük fel, hogy a két anya-csillag körül élnek a szóban forgó társadalmak. A köztük lévő távolságnak most nincs jelentősége, annál inkább a csillagok sebességének. Ez az, amire ügyet sem vetnek a fantázia művészei. Az ő galaktikus birodalmaik valahogy mindig azonos távolságban vannak egymástól, ez így kényelmes a szerzőknek… Nos, ez a Kozmoszban nem lehetséges! Itt minden folyamatos és szüntelen mozgásban van.

Szóval vegyük azt a két csillagot, mindegyik körül egy vagy több bolygón kialakult az értelmes élet, fényesen működő társadalmak „tenyésznek” rajtuk. Ha a Tejútnak abban a karjában vannak, ahol mi is, akkor a távolabb – mondjuk a csillagkar második harmadában a középponttól számítva – lévő akkor körülbelül 200 millió év alatt kerüli meg a galaxis közepét (ilyen a Föld is, erről már volt szó). Ez a csillag esetében azt jelenti, hogy körülbelül 240 kilométerrel száguld másodpercenként. De az a másik csillag mondjuk beljebb van a „karon”, azaz közelebb a Galaxis központjához, és ha valami csoda folytán az is 240 km/min sebességgel menne másodpercenként, akkor is megelőzi a másik társadalom központi csillagát, hiszen rövidebb pályát kell befutnia. Ha az a másik csillag valamivel gyorsabb csak, akkor is az előnye, vagyis a két csillag közti távolság viszonylag rövid idő: egy-két millió év alatt szépen „elhúz”, mind messzebbre kerül a külső pályán keringő naprendszertől. Extrém időtávval számolva ez mondjuk egy milliárd év alatt azt jelentheti, hogy az a másik társadalom már a Galaktika másik végén jár, amikor a lassabban haladó Naprendszer még csak a körtáv felét tette meg… Ha úgy vesszük, akkor szinte „örökre” elveszíthetik egymást, vagy megint kell várni egymilliárd évet, hogy újra közel kerüljenek egymáshoz. Az Univerzum idejében számolva ez apróság, viszont egy civilizációval ennyi idő alatt sok minden történhet.

De van ennek egy másik oldala is. Ha mondjuk az emberiség pár száz év múlva, talán védekezve a túlnépesedés ellen, vagy más okból, elkezdi nagy űrhajókban kiküldeni a földi telepeseket, „gyarmatosítókat” más naprendszerekbe, akkor ugyanez megtörténhet, sőt biztosan meg is történik! Ha az emberek így kitelepülnek más sebességgel haladó csillagrendszerekbe, akkor egy idő után szintén eltávolodnak egymástól. Ha ez nem a Mars vagy a Vénusz, vagyis a „szomszédok”, amelyek a mi Napunk körül kötött pályán mozognak, ugyanúgy, mint a Föld, és ez a távolság nem változik – ebben az esetben a „gyarmatok” idővel galaktikus távolságokra juthatnak el, és akkor talán minden kapcsolat megszakad az „anya” és „gyermekei” között…

Költőien fogalmazva azt is írhatnám, hogy a könyörtelen idő és a végtelen térség elsodorja őket egymás mellől. Megszűnnek a „családi” és egyéb kapcsolatok, sőt minden kapcsolat. Csak az a jóleső tudat marad – egy ideig! –, hogy vannak nekünk ott valahol a messzeségben kedves rokonaink, véreink, akik éppen úgy emberek, ahogyan mi is azok vagyunk. De ha eltelik 180 millió év és ismét egymáshoz közel sodródik a két társadalom, ugyan „megismerik-e” még egymást? Hiszen közben nagyon sokat változik mindkettő, más céljaik lesznek, más mentalitásuk, talán más viselkedésük is. Kissé mulatságos változatban: rádió útján fedezik fel egymást, és először talán nagy lesz az öröm az anya-csillag körül, hogy lám, találtak egy idegen civilizációt, és a másik oldalon is ugyanennek örülnek, aztán amikor kiderül, kikkel találkoztak, lesznek nagy csalódások.

A kozmikus civilizációk előbb-utóbb eljutnak oda, hogy megfejtsék a fekete lyukak titkait. Vagyis amiről mi most még csak álmodozunk, tisztán elméleti síkon latolgatjuk, milyen lehet és hogyan működhet egy ilyen kozmikus objektum és egyben jelenség, és tudományos szempontból nagyon izgalmas dolog – azon ők már rég túl lehetnek. Ha tényleg igaz, hogy egy fekete lyukon (is) át lehet jutni egy másik Univerzumba – dimenzióba, térbe, „világba” – akkor azt valakik valahol már kutatják, sőt talán ki is használják az abban rejlő lehetőségeket. Azt sem zárhatjuk ki, hogy valamilyen igen agyafúrt módon abból energiát nyernek.

M. Kakunak és társainak szemernyi kétsége sincs afelől, hogy a fekete lyukak… átjárók. A japán-amerikai tudós és ismeretterjesztő professzor elismeri egyik könyvében, hogy nagy fába vágja a fejszéjét a tudomány, amikor ezzel kezd foglalkozni. Hivatkozik Einsteinre, aki előre látta, hogy a gravitáció ereje a fekete lyukban olyan erős, hogy gyakorlatilag „széttépi” a legnagyobb űrhajót is. Azt mondotta:

„bár a matematika megengedi az tér-idő-alagutak létezését, azok gyakorlatilag használhatatlanok”, és itt a fekete lyukat nevezte tér-idő-alagútnak.

Vannak ezzel a jelenséggel más bajok is. Például, ha behatol egy test, amire az alagút bezárul, mert már maga az idegen behatoló is okot szolgáltat a bezáródásra. Aztán felvetik a kutatók azt is: ahhoz, hogy egy hajó átszáguldjon a tér-idő-alagúton, gyorsabban kell haladnia a fénysebességnél. No, és a kvantum-effektusok olyan nagyok lennének, hogy a fekete lyuk ettől is bezárulna. Olyan nagy sugárzás keletkezne, amely minden élőt megölne. De a legrosszabb a következő pont, amikor is ebben a tér-idő-valamiben befelé haladva az idő lelassul, majd az alagút közepén nullává változik. Vagyis beáll az annyiszor megénekelt „megáll az idő” állapota. Ha a fekete lyuk addig nem roncsolta volna össze az űrhajót utasaival együtt, akkor most „befagyasztja őket az időbe”. Ami egyfelől azt jelenti, hogy az űrhajósok a fekete lyuk közepén maradnának a végtelenségig, azaz örökre. Ez egyben azt is jelenti, hogy a tér-idő-alagúton áthaladni, az bizony végtelen hosszúságú időt követelne. Ha onnan egyszer sikerülne kiszabadulni az űrhajósoknak és visszatérnének a Földre, azt tapasztalnák, hogy itt nem százmillió, hanem milliárd év telt el! A fekete lyukak vagy más átjárók egyszer, ha az emberiség nagy bajba kerül, szolgálhatnak akár „vészkijáratnak” is. Kaku makacsul „hiperterekről” ír, és nincs kizárva, hogy igaza van. Ő úgy véli, hogy vannak nem csupán négydimenziós terek, mint a miénk (három tér és az idő), hanem öt, tizenegy, stb. dimenziós terek is léteznek.

Feltehető, hogy ha egy civilizáció valami okból bajba kerül, vagy az itteni körülményeknél jobbra számít és megismeri a távozás módját, akkor elhagyja ezt az Univerzumot. Nem zárható ki, hogy vannak a Mindenségben olyan terek, ahová mindenfelől menekülnek a fejlett civilizációk, mert ott vannak a lehető legjobb feltételek és az biztonságosnak is nevezhető, tehát ott telepednek le. Olyan lehet ez, mint a rossz körülményeket adó, vagy éppen pusztuló világok között egy „béke szigete”, egy „Svájc a második világháborúban”-jelenség, a nyugalom és biztonság hona.

Bár ma ezt nehéz elképzelni, hiszen még a Földet sem hagytuk el úgy igazán. Arról fantáziálni, hogy egykor majd az emberiség ilyen vagy olyan okból és módon „átkel” (akár a Földdel és más lakott bolygókkal, a hozzájuk tartozó csillaggal, csillagokkal együtt!) egy másik Univerzumba, talán kicsit korai még. De mit sem számít az, mit képzelünk most, mire tartjuk képesnek az emberiséget. Mi csak a mostani emberiséget tudjuk számba venni összes jó és rossz tulajdonságával együtt. De higgyék el nekem, amikor az ember nevű élőlények összessége egy ilyen nagy kalandra vállalkoznak, az már egy egészen másféle emberiség lesz.

 

Kilencedik fejezet

A DINAMIKUS UNIVERZUM VÁLTOZÁSAI

 

„Csillagközi utazáshoz a legkisebb sebesség: 30.000 km/sec., 110 millió kilométer óránként. Ez a fénysebesség 10 %-a. Ha sikerül elérni ezt a gyorsaságot, ne várjatok tovább, máris induljatok!”

(Marshall T. Savage, fizikus.)

 

Talán kis meglepetést okozok azzal, ha ezt a fejezetet Buddha tanításaival kezdem. Mert bármennyire is szokatlan lehet sokaknak, bizonyos földi vallásoknak is volt és van véleményük arról, mi az Univerzum, és annak milyen a dinamikája. Igazából nem is meglepő, hogy az emberek között, a Föld nevű bolygón az évezredek során keletkezett vallások – hogy csak időben egymástól a két legtávolabb állót említsem: a buddhizmus és a szcientológia – is rendelkeztek kiforrott véleménnyel a Mindenségről. Sajnos ezen a téren az a vallás, amelyet minden ősöm gyakorolt, és amibe én is beleszülettem: a római katolikus egyházé e tekintetben talán a legmerevebbnek bizonyult, ahogyan azt az európai tudománytörténet sok tragikus eseménye is bizonyítja.

Pár ezer évvel ezelőtt Ázsiában már jobb volt a helyzet, mint a világ más részein jóval később. A hindu, kínai és egyéb bölcselők nagy figyelmet szenteltek a világűrnek, az anyagnak, és egyáltalán a minket körülvevő mindenség szinte minden apró rezdülésének.

Nem kétséges, hogy „a keleti miszticizmus fő célja: úgy tapasztalni a világ összes jelenségét, mint az Univerzum lényegét alkotó végső valóság megnyilvánulását”. Érdemes ezt a mondatot kétszer elolvasni és gyorsan elemezni. Bár vallásokról van szó, amelyekben azok megalapítói, megalkotói szerint ez a végső valóság a hinduknál Brahman, a buddhistáknál Dharmakáya (amit „Lényegtestnek” fordíthatnánk), a taoistáknál a Tao. Ez a végső valóság azonban nem választható el önmaga sokféle manifesztációjától, mert – mint azt a szent könyvekben, valamint jóval később, a nem-buddhista világ embereinek írott magyarázó művekben olvashatjuk – a „végső valóság” alapvető természetéhez tartozik a számtalan formában való megnyilvánulás. Amelyek szüntelenül keletkeznek, felbomlanak, és egymásba átalakulnak. Valószínűleg minden misztikus irányzatban fellelhető nézet: a kozmikus egység a belső természetét tekintve dinamikus jellegű. Ennek megértése alapvetően fontos.

Ez a szemlélet persze „nálunk”, azaz Európában sem volt ismeretlen kétezer ötszáz évvel ezelőtt. Hérakleitosz ógörög filozófus is azt hirdette, hogy a világ őselve a tűz, lényege az ellentétek és az örökös változás. Ő volt a szerzője annak a máig ismert és használt mondásnak, miszerint „minden mozog” („pantha rhei”), minek következtében „kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba”, ami igen szemléletesen illusztrálta ezt az elvet.

Ezek a keleti vallások tehát eleve és nagyon is magától értetődőnek hirdetik a folytonos változásokat, a mozgást. Semmi sem állandó, és semmi sem marad úgy, ahogyan azt az egyik pillanatban még láttuk, tapasztaltuk. Mi ez, ha nem az Univerzum egyik lényege? A kínai Tao-ban maga a tao szó is utat jelent, és a hívők számára azt az utat jelenti, amelyen a világ a maga szüntelen változásai során végighalad.

De hasonló a manapság már világszerte ismert „karma” szó is, ami nem más, mint a dolgok és események dinamikus kölcsönhatása. („Karma”: cselekvés, működés, akció, aktivitás, hatás.) a buddhisták kiterjesztették a fogalom jelentését az emberi léttel kapcsolatos dinamikus kölcsönhatásokra. Ha innen nézzük, akkor a karma már az okok és okozatok végtelen láncolatát jelenti, de ugyanúgy ennek hatásait az emberi létre. A hindu kozmosz voltaképpen egy organikus, mozgó rendszer, amelynek állandósága csupán illúzió. Semmi sem lehet állandó abban a mindenségben, amely folytonos mozgásban van.

Ezért nem tanácsos az embereknek ragaszkodni tárgyakhoz, személyekhez, eszmékhez, mert hát azok sem állandóak. A dolgok állandótlansága a legfontosabb szabály, az elv! Már hogyan is lehetne egyáltalán állandóságról beszélni, amikor minden mozog és változik, semmi sem ugyanolyan, mint volt egy pillanattal korábban. A buddhisták szerint e világ neve: Szamszára, ami már önmagában is azt jelenti: „a mozgás szakadatlansága”.

Nem csoda tehát, hogy a „megvilágosodott” személy nem szegül szembe ezzel a világgal, hanem együtt halad az élet folyásával. Ez egy fontos erény. Egy kínai filozófus arra a kérdésre, hogy mi a Tao („út”), így felelt:

– Menj tovább!

Vagyis ne állj meg, haladj, vegyülj bele a mindenség folyamatos mozgásába. A taoisták szerint különben is az a bölcs ember, aki az árral úszik, nem azzal szemben. Hát, van némi különbség a mi gondolkodásunk és az övék között. Mi valljuk, hogy aki az árral halad, az konformista, igazából nem alkot semmit, soha nem is viszi semmire, viszont akik képesek és merészelnek az árral szemben úszni, azaz élni és cselekedni, ezáltal nagy dolgokat alkotni, azok viszik valamire.

A keleti vallások hívei dinamikusnak tekintik a világot. Szerintük az Univerzum egy kibogozhatatlan háló, amely dinamikus kölcsönhatásokból áll. Az ő Univerzumuk élő, mozgó és folyton változó. Ugye nem csodálkoznak, ha ideírom: ugyanerre a következtetésre jutott a modern fizika is. Akár hiszik, akár nem, a keleti vallásokban megfogalmazott vélemények a Mindenségről pontosan tükröződnek a kvantumelméletben. De nem csak a „mikro”, hanem a „makro”, azaz nem csak a kicsi, de a nagy világban is ugyanazt tapasztaljuk: az örökös mozgást. Ne higgyük, hogy a mozdulatlannak tűnő tárgyakban nincs mozgás! Egy, az út szélén heverő kő belsejében hihetetlen dolgok történnek. Az élettelennek tetsző tárgyak mikroszinten nagy aktivitást mutatnak, nemcsak élnek, de nyüzsögnek is, akár egy hangyaboly. Mert hát ne higgyük, hogy a kőben lévő atomok mintegy „pihennek”, állnak, mert hiszen az egy „élettelen tárgy”. Erről szó sincs! A részecskék folytonos „tánca”, mozgása határozza meg az anyag szerkezeti felépítését is.

És itt visszakanyarodhatunk a buddhistákhoz: ők azt hirdetik, hogy van ennek a „táncnak” egy megszemélyesítője is: Siva isten, a „Kozmikus Táncos”, aki táncával fenntartja a világ sokféle jelenségét, és belekényszerítve a közös ritmusba, minden dolgot egyesít.

Az Univerzumban is – ahogyan azt műszereinkkel látjuk, halljuk, mérjük és tapasztaljuk – nagyon dinamikus dolgok történnek. Semmi sem áll, minden folytonos mozgásban van. Minden égitest forog és halad valamerre, de az anyag átalakulása is szüntelen mozgást eredményez, ahogyan a hidrogénfelhőkből csillagok formálódnak és bolygók, összeállnak galaxisokká, majd a csillagok üzemanyaga elfogy, a gravitációs kollapszus során magába omlik, nemegyszer fekete lyukká változik. Így a valamikori „nap” magába nyeli saját korábbi bolygóit, sőt még az arra járó fényt is. Az Univerzumban minden szüntelenül születik, kialakul, forog, összehúzódik, kitágul, felrobban, összeomlik, és végig szédítő sebességgel repül egyfelől egy tömegközpont körül, másfelől „elfelé” az egykori ősrobbanás helyétől. Vagyis még van egy plusz mozgása: ez a tágulás, amely minden darabkájára vonatkozik.

Vajon vannak-e olyan történések a világegyetemben, amelyeknek mozgása segítheti az értelmes lényeket is abban, hogy ezeket felhasználva fejlődjenek?

Már többször említettük, hogy mint minden, úgy maga az élet is része ennek a mozgó anyagnak, vagyis vándorol ebben a végtelen térségben, és így tud terjedni. Természetesen e téren a természet enyhén szólva „nem kapkod”. A legtöbb, az élethez kapcsolódó folyamat rendkívül lassú, nagyon nagy időtartamokat igényel, és közben elképzelhetetlenül nagy távolságokat kell neki megtenni ebben a végtelen térségben. Útközben ráadásul rendkívül kockázatos a haladása, sok anyag nem jut el a célnak tartott állapotba és helyekre, már ha bárki valaha is kijelölt valamiféle célokat. Az idő és a tér annyit emlegetett egysége itt mutatkozik meg a maga teljes – és valljuk be: olykor egyenesen nyomasztó, sőt elrémisztő – valóságában.

Mint már volt róla szó, alighanem elvethető az az állítás, hogy a földi élet a Földön keletkezett. Hogy inkább a pánspermia-elmélet lehet a nyerő, bizonyítja többek között két tudós felfedezése néhány évvel ez előttről, amikor bebizonyították, hogy az, amit földi életnek nevezünk, legkevesebb 10,5 milliárd évvel ezelőtt keletkezett, ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy elérje mai formáját. Nyilván észrevették, hogy ez a dátum erősen különbözik attól, amit a tudomány a Föld, a Nap, sőt naprendszerünk kialakulására hagy. A földi életet ők leghamarább is csak 3,5 milliárd évtől számítják, akkor jelenhettek meg az élet csirái, kezdeményezései a Földön, és minden élő, amit ma látunk köröskörül itt, ezen a bolygón bárhol, a későbbi fejlődés eredményei – annak a kora nem lépheti át a bolygó korát, nem nyúlhat vissza az időben kétszer, sőt háromszor régebbre! Kivéve, ha elfogadjuk a fent említett méréseket, mint bizonyítékokat. Ezek szerint a földi élet nem itt, hanem „valahol az űrben” keletkezett, és onnan kerültek ide azok a „csírák”. Mellesleg a másik két elmélet is ezt hirdeti. A pánspermia-teória szerint az életet üstökösök, meteorok hordozzák szerte a mindenségben, és ha nagyritkán egy meteor olyan bolygóval ütközik, arra zuhan, ahol az életnek vannak esélyei, akkor az ott megkapaszkodik, „horgonyt vet” és fejlődésnek indul.

Az „irányított pánspermia elmélet” meg abból indul ki, hogy „valakik” valahol és valamikor vették maguknak a fáradságot, hogy ezt a folyamatot mesterséges módon és eszközökkel meggyorsítsák és kiterjesszék, növeljék az élet esélyeit. Sok egyéb helyen kívül így juttatták el az életet a Földre is. Könnyen lehet, hogy ez a folyamat még nem ért véget, mert 1) ugyanazok, akik ezt kezdeményezték, a közben eltelt milliárd évek ellenére is megvannak, és folytatják az életterjesztő tevékenységüket, talán amellett, hogy ugyan már átköltöztek egy másik Univerzumba, de mivel már ismerik az átjárás módjait, lehet, ma is küldözgetnek át „ide” szondákat, amelyek tovább szórják az életet, és 2) már nem ugyanazok, hanem időközben „felnőtt” más civilizációk is teszik ugyanezt (ahogyan talán egyszer majd földi tudósaink is rájönnek, hogy egy le nem írt űr-etika szerint a mi feladatunk szintén az élet terjesztése, és akkor majd unokáink unokái építenek és küldenek szét az űrben ilyen élet-terjesztő szerkezeteket. Sőt, van egy 3) pont is: az élet eleve így terjed a Kozmoszban! Hogy minden egyes, ily módon keletkezett, majd értelmes lények társadalmává fejlődött civilizáció átveszi a stafétabotot, és ő is terjeszti tovább az életet. Ez a kozmikus nemzedékek feladata!

Ám emellett ne feledkezzünk meg arról sem, hogy azért csak ott vannak a meteorok, amelyekben földi kutatók már nemegyszer találtak életre utaló nyomokat. Igaz, ahol volt, ott már megkövesedett. De könnyen lehet, hogy a meteorok hordoznak olyan parányi lényeket, amelyek köztudottan elviselik a nagyon szélsőséges hőmérsékleteket, például az abszolút zéró fokot, azaz a világűrben uralkodó mínusz 273 fok körüli „hőmérsékletet” is. Azonfelül elvannak táplálék és életjelek nélkül akár több százmillió évig is, majd amikor megfelelő feltételek közé kerülnek, azonnal életre kelnek.

Lehet, sőt valószínű, hogy a Földön is történtek ilyen kísérletek, megeshetett, hogy évtizedeken keresztül hullottak le ide életet is hordozó meteorok, ám a Föld még nem állt készen a befogadásukra, mert a körülmények egészen másfélék voltak, tehát a természet kísérlete nem járt eredménnyel, a meteorokon érkezett bacilusok elpusztultak, és ismét várni kellett, ki tudja, hány százezer vagy akár millió éveket is a következő próbálkozásig.

Donald Goldsmith, aki a Marsról idepattant meteor kapcsán írt egy egész könyvet Vadászat a marsi életre címmel, arról ír, hogy mit találtak a tudósok az említett meteoritban, és ezzel jelzi azt is, hogy mi minden lapulhat még azokban, amelyekből naponta több ezer (!) találkozik a Földdel, csak hát nagyobb részük elég a légkörben.

Találtak hát szén és oxigén atomjaiból álló ásványi lerakódásokat, de ezek mellett voltak más anyagok is, mint például mész, vas, magnézium. Ezek a mikroszkopikus gömböcskék az egész meteorit súlyának (tömegének) 1 százalékát teszik ki, ami soknak mondható. A gömböcskék átmérője az emberi hajszál átmérőjéhez hasonlít. A szénhidrát-rétegeket a Földön a tengeri élőlények „gyártják”. A meteorokban való felbukkanásuk arra enged következtetni, hogy „valahol” (értsd: nem a Földön…) ezeket nem csak tengeri élőlények produkálják.

Viszont mivel tudjuk, hogy ez a kődarab kb. 13 ezer évvel ezelőtt pattant ki az űrbe, amikor a Mars ütközött valamilyen kisebb égitesttel – felmerülnek a kérdések: például az, hogy esetleg az említett alkotórészek a Marson is tengerben fejlődtek ki? Ám lehet, hogy más élőlények is képesek ilyet előállítani, amelyek nem okvetlenül élnek tengerben? De a szabad víz jelenléte, úgy tűnik, mindenképpen szükséges feltétele létrehozásuknak.

Ám találtak olyan, a tudomány nyelvén PAH-nak nevezett részecskéket is, amelyek csak élő szervezetek bomlásával keletkeznek. Bár ezek állítólag nem-biológiai környezetben is létrejöhetnek, nagy a valószínűsége, hogy élő szervezetek nélkül a meteoritban megbúvó részecskék nem születhettek volna meg.

A szénhidrát-gömbökön kívül ugyanabban a meteoritban (meteor a neve, míg az űrben repül, és meteorit, ha leesik a Földre) találtak kétféle mágneses ásványi kristályokat is. Vasoxid és vasszulfát darabkák voltak, amelyek méretük ellenére is apró mágnesként működnek. A Földön ilyen ásványokat bizonyos baktériumok állítanak elő. A mikrobák e mágnesek révén állapítják meg helyzetüket. Felmerül a gyanú, hogy az oxidokat és a szulfátokat előállító mikrobák kétféle környezetben élhettek, egymáshoz igen közel.

Nagyon erős elektronmikroszkópok segítségével kiderült, hogy a meteoritban, a szénhidrát-gömbök külső felületén valamilyen igen apró struktúrák is vannak. Hosszúkás, tojásdad alakúak, ezért a kutatók által „ovoidoknak”, tojás alakúaknak nevezett valamik a Földön is létező legegyszerűbb egysejtűekre emlékeztetnek. A mi bolygónkon ezek az élet legkisebb méretű életformái. Ám a mieink még így is körülbelül százszor nagyobbak, mint ezek a marsiak!

Nem csoda hát, hogy amikor 1996 augusztus 7-én a NASA és tudósai bemutatták mindezt, és világgá kürtölték, hogy „megtalálták a marsi életet”, nagy szenzáció kerekedett a dologból. (Egy kis privatizálás: azon a héten Koppenhágában, az azévi „Európa kulturális fővárosában” voltam előadásokat tartani, és emlékszem, hogy a NASA bejelentését milyen lelkesen fogadták a házigazdák, de még az utcán is erről beszéltek az emberek.)

Azt talán nem is kell mondanom, hogy az a bizonyos marsi meteorit alaposan megosztotta a tudományos közvéleményt. Akik megvizsgálták és a fenti eredményt találták, kiálltak amellett, hogy a Marson régen létezett szabad víz és légkör és élet, és ezen mit sem változtat, hogy ma már mindez majdhogynem hiányzik. Az ellentábor meg azzal érvelt, hogy ez nem elég bizonyíték, és elég a mai Marsra ránézni, hogy elfelejtsük az ottani élet lehetőségét.

Ez a vita voltaképpen még ma, negyedszázaddal később is tart, de szerencsére egyre több bizonyíték kerül elő arra nézve, hogy a Marson valaha igenis megfelelő körülmények uralkodtak ahhoz, hogy akár a földihez hasonló élet lehessen ott évmilliókkal ezelőtt. Sőt, talán korábban is, mint a Földön. Most nem hozom fel azt az elméletet, amely sok tekintetben sci-fi-irodalomra hasonlít: hogy az emberek tulajdonképpen a Marson éltek először, majd amikor a Mars valami okból összeütközött a Phaeton bolygóval (amelynek megmaradt részei máig keringenek a Nap körül), akkor a bolygó kilökődött a pályájáról, kisodródott a Naptól távolabbi, hidegebb övezetbe, miáltal lett vagy száz fokkal hidegebb, és életre alkalmatlanná vált a bolygó. Mivel a marsiak akkor már ismerték az űrhajózást, vagy legalábbis volt nekik néhány űrhajójuk, azokkal elindultak a Földre, amit már korábban ismertek. Az a pár száz vagy ezer ember ugyan eljutott ide, de a marsi tudásból csak keveset tudtak magukkal hozni, mert nagyon gyorsan kellett menekülniük. Így hát minden külső segítség nélkül maradtak, marsiak milliói lelhették halálukat a bolygón körülbelül 2-3 millió évvel ezelőtt. A Marsról jöttek, és a Földön akkoriban fejlődő majomemberek lehet, hogy később alkottak egyfajta közösséget, bár sokkal valószínűbb, hogy nem. Mindenesetre míg az ősemberek, az igazi földlakók voltak a neandervölgyiek, azaz a primitívebbek, a szintén ősemberekké visszazuhant marsiak a végén mégis győztek (győzött az ész!) és ők, mint a fejlettebb cro-magnoniak vették át az irányítást és határozták meg a mai emberek kifejlődését. A teória igen szépen, regényesen hangzik, de van erre egyetlen igazán nagy és jó bizonyíték: a Marsi Arc. Vagyis egy olyan, kb. 2 kilométer hosszú emberi arc, amit a valamikori marsiak (mert ki más?) kifaragtak egy sziklából, és amely nagyon is normális, mai emberi arcot ábrázol. Nem lehet véletlen, hogy az első, fél évszázada az űrből készült felvételek után és óta minden NASA-forrás titkolni igyekszik azt a látványt, a szoborról készült és készülő összes fotó retusálva kerül nyilvánosságra.

Ezzel különben csak az akartam jelezni, hogy az Univerzum másképpen is mozgásban van, például katasztrófák által. Lehet, hogy a Phaeton bolygó korábban ütközött egy másik égitesttel, nem is kellett annak nagyon nagynak lennie. Mindenesetre letért a pályájáról, és száz vagy ezer vagy százezer vagy egymillió évvel később emiatt összeütközött a Marssal. Ő maga darabokra szakadt, a Mars pedig pályát változtatott. És ha igaz az elmélet, akkor elpusztított egy régóta ott létező, értelmes civilizációt annak sokmillió, vagy akár még több lakójával együtt.

Ez vajon hányszor történt már meg a végtelen térben?

Bár nehezünkre esik elhinni, de ilyesmi megtörténhet velünk is. Nem kell egy nagyobb méretű kisbolygónak vagy üstökösnek egyenesen a Földet eltalálni, elég, ha eltalál valamit a Naprendszerben, és veszélybe kerülhetünk. Olyan ez, mint egy kozmikus biliárdjátszma: ahhoz, hogy egy jó játékos a lyukba küldje az erre kiszemelt golyót, nem okvetlenül kell éppen azt meglöknie, sőt, a lökött golyóval sem kell azt eltalálnia, hanem egy harmadikat, amely majd meglöki azt a bizonyos másodikat. Nem tételezve fel, hogy a Naprendszerbe behatoló idegen test gondolkodna és tervezgetne, mint egy biliárdjátékos, hiszen itt nagyon sokszor a vak véletlenek mozgatják a dolgokat, és avatkoznak be a világos és egyértelmű törvények szerint működő égi mechanizmusokba. A lényeg az, hogy nagy bajt okozhatna egy nagyobb égitest azzal, ha csak a Holdunkat találná el, az pedig pályáját kényszerűen elhagyva kis idő múlva rázuhanna a Földre.

Ilyesmik történnek, sőt ezeknél sokkal nagyobb kataklizmák is megesnek az űrben. Ma még ismeretlen okból előfordul, hogy két galaxis ütközik össze. Nem világos, ez hogyan lehetséges, hiszen folyton azt mondják nekünk a szakemberek: minden galaxis rohan a világűrben, és nem csak az ősrobbanás (állítólagos) pontjától távolodnak észtveszejtő sebességgel, de egymástól is! Akkor ilyen körülmények között hogyan kerülhetnek egymás útjába, nem világos. Igaz viszont, hogy jelenleg is zajlik egy ilyen kozmikus művelet – vagy nevezzem inkább balesetnek? Persze ezt ne úgy képzeljük el, hogy hipp-hopp, egyszer csak összeér két galaxis széle, és onnantól kezdve a rohanó, pályájukat rovó csillagok és bolygók csihi-puhi, ütik és lökdösik egymást… nem, itt sokkal nagyobbak a terek, és még nagyobbak az idők. Két galaxis összeérése is millió évekig tarthat, és akkor még nem történt egyetlen ütközés sem! Mellesleg nem kell okvetlenül ütköznie égitestnek az égitesttel, csillagnak csillaggal, bolygónak bolygóval. Bőven elég, ha egy nagytömegű égitest elmegy a másik mellett akár több millió kilométerre is – már csak azzal is összezavarja az abban a rendszerben kialakult „gravitációs viszonyokat”, mondhatnám: szokásokat, törvényeket, és máris kész a baj. Úgy is végbemehet két galaxis ütközése, hogy egyik égitest sem éri el fizikailag a másikat, de a nagyobb testeknek a kisebbekre gyakorolt könyörtelen gravitációs vonzása miatt hamarosan felbolydul minden, a saját naprendszer bolygói térnek le pályáikról, és borzalmas összevisszaság keletkezik. Ebben a zűrzavarban az „A” galaxis egyes bolygóit a „B” galaxis magához ragadja és viszi, még több lesz a rendszereken belüli pályaelhagyás, ami, mint nálunk talán a Marssal történt, virágzó és értelmes életet is dajkáló bolygókkal együtt a civilizációk teljes pusztulását is okozhatja.

Persze nem féltem ám a fejlettebb társadalmakat, hiszen azok akár százezer évekkel korábban tudomást szereznek a közeledő bajról, és tesznek is ellene. Van viszont, amit máris levonhatunk mindebből: senki se számítson semmi állandóra! Nem volt, ma sincs, és a jövőben sem lesz egyetlen olyan kicsinyke zug az Univerzumban, ahol a változatlanságra, az állandóságra lehetne számítani. Minden mozog, pantha rhei, és ezek a változások adják a Mindenség lényegét. Ha állna, semmi sem mozogna, akkor nagy bajban lennénk.

Ezek után nagyon is természetesnek tűnik, hogy ha a világegyetemben amúgy is mozog minden, akkor miért éppen az értelmes lények ülnének a fenekükön? A kíváncsiság viszi előre a társadalmakat, legalábbis ami a mind több tudás megszerzését, azaz a fejlődésüket megalapozza.

Most még egyszer (és utoljára) visszatérek azokhoz az egyelőre csak feltételezett és remélt módokhoz, amelyekkel az űrben élő fejlettebb lények normálisan mozoghatnának a térben és az időben. A „normális” ez esetben azt jelenti, hogy nem vesztegethetik a véges idejüket egy kétszeresen is végtelen térben. A biológiai lények élete is olyan, mint az Univerzumé (ha igaz…), vagyis születnek, fejlődnek, elpusztulnak. Önmagában ez a három ige már nagyon tragikus képzeteket kelt, mert a céltalanságot sugallja. Lehet, hogy az egyes lény létének értelme önmagában alig jelent valamit, de ha részt vesz a közösség építésében, kis csavar lesz a nagy gépezetben – persze hinnie kell, hogy fontos csavar! – akkor más formában, de tovább élhet, hiszen működtetett valami szépet és hasznosat. Ez a konfuciánus szemlélet az egyén és a társadalom viszonyáról ma is meghatározó sokfelé Ázsiában. De van (és lesz) ennek értéke minden fejlett civilizációban.

Viszont éppen mert az egyén rövid ideig él, nem szeretné azt a kevés időt elvesztegetni hosszú űrutazásokra – és máris kilyukadtunk, ismét eljutottunk az időalagutakhoz, vagy nevezzük őket bárhogyan. Van egy meglepetésem az önök számára, bár ennek nem csinálnak nagyobb reklámot: tudjuk Parker és mások munkáiból, hogy ma nagyon sok tudós foglalkozik ezzel a témakörrel! Ahhoz képest, hogy még sehol sem tartunk az Univerzumban való utazgatások és a létezhető más dimenziók gyakorlati kutatása terén, az elméleti fizikusok és kozmológusok valósággal ontják magukból az ötleteket. Ha csak egy százalék valósulna meg a ma már létező „megoldásokból”, nyugodtak lehetnénk a következő századokban. Mert egyszer úgyis megtalálják „a” módszert, vagy akár többet is, és az emberiség csatlakozhat azon civilizációk elit klubjához, akik számára megszűnnek létezni a világűr tér- és idő-akadályai.

Persze sokáig nagy fejtörést okoznak majd az „alagutak” vagy „csatornák” energia-igényei. Bár ma még messze vagyunk a megoldásoktól, azért azt sejteni lehet, sőt egyik-másik tudós egyenletekkel be is bizonyítja, hogy nem lesz olcsó mulatság. Ma még elképzelhetetlen mennyiségű energiát kell majd feláldozni akár egyetlen ilyen alagút időleges, ideiglenes megnyitására is, hát még mennyi energiát emészt majd fel a benne való utazás!

Másrészről az emberben feszül a vágy, hogy ezen mihamarabb túljussunk. A jószándékú, ámde csúfondáros kérdés így is feltehető: „Az emberiség mikor lesz képes arra, amire ma egy akármilyen UFO képes?” Mert ők átjönnek a hipertéren, ahogyan Michio Kaku nevezi az űrnek ezt a tulajdonságát, és hipp-hopp, itt teremnek, majd ugyanolyan könnyedén el is tűnnek.

Ha már szóba került Kaku, lássunk tőle egy ideillő és nagyon találó idézetet: „Mivel még csak a Mindenséget mozgató nagy erők megértésének küszöbén vagyunk, várható, hogy minden civilizáció, amelyik megismeri a hipertér-elméletet, a Mindenség urává lesz.”

A mondás kétségkívül prófétai, ámde nagyon is földi szemléletű. Minden tiszteletem a tudósé, de azt kell itt mondanom: egy kicsit agresszív hátteret sejtet. Attól, hogy egy igen fejlett civilizáció birtokába jut a „bármikor-bárhová-azonnal-elmehetek”-találmány, még nem okvetlenül jelenti azt, hogy azt majd más civilizációk ellen használnák fel. Miért tennék? Persze lehet, Kaku áttételesen és inkább metaforikusan értette a dolgot. Való igaz, a tudás hatalom, és azok, akik időben és térben bármikor és bárhová egy szempillantás alatt eljuthatnak, többé nem lesznek ugyanolyanok, mint voltak korábban. A módszer és az általa megszerzett lehetőségek ismeretében megváltozik egész gondolkodásuk, viselkedésük, de remélhetőleg nem rosszabbra.

Akkor már az sem lesz nagy csoda, ha létrehoznak egész tér-idő-alagúthálózatot. Ezek az időben is oda-vissza, valamint a térben bárhová eljutás lehetőségét valósítják meg, akkor már eleve másféle társadalmak lesznek, és a még fejlődésben lévők is átalakulnak. Vágyni fognak arra, hogy ők is megismerhessék a módszert, és azt kezelni tudják.

Ugyan miféle társadalmak lesznek ezek? Talán nem is kell mondani, hogy erősen különböznek majd nem csak attól, amit ismerünk, vagyis a földitől, hanem önmaguk korábbi változatától is. Az a lehetőség, hogy az emberek utazhatnak az időben előre és hátra, valamint időigény nélkül röpködhetnek az űrben, és egyetlen pillanat alatt eljuthatnak olyan távolságokra, több száz fényévre is, ahová azelőtt semmi esélyük nem volt eljutni – nos, ez alaposan átalakíthatja a társadalom tudatát. Úgy értem, az egyénekét is külön-külön, meg a közös tudatot is. Hiszem (bár semmilyen bizonyítékom nincsen rá, és most még nem is lehet), hogy az a civilizáció, amelynek birtokában ilyen határtalan lehetőségek vannak, már felelősen gondolkodik. Egészen másképpen áll hozzá nemcsak a saját fejlődéséhez, de ami legalább olyan fontos: az Univerzumhoz is.

Ugyanis a módszer(ek) birtoklása a gondolkodó egyedekben minden körülmények között felelősséget ébreszt. Nem létezik, hogy ne gondolkodnának el azon, mivel jár majd a lehetőség, és úgy vélem, ezt már jóval korábban megteszik. Hiszen ha nekünk, földi embereknek itt, a fejlődésünknek szinte még csak a küszöbén, a huszonegyedik században eszünkbe jut már ilyesmiken gondolkodni, hogyne tennék meg ezt egy olyan társadalom legjobb elméi, amely hosszú-hosszú fejlődés után jut el oda, hogy kutatásokat és kísérleteket folytat az idő-csatornákkal, tér-alagutakkal, vagy nevezzük őket bárhogyan. Tehát már a „rákészülés” szakaszában, ami minden bizonnyal hosszú időt vesz majd igénybe, felmérhetik a dolog hatásait. Bár korábban meglehetősen szkeptikusan latolgattam a galaktikus, sőt intergalaktikus „birodalmak”, szövetségek, egymással közösen cselekvő értelmes lények egységes tevékenységeit – meglehet, ha egymásra találnak a fejlett civilizációk akár több galaxisban is, akkor összefognak valamilyen konkrét cél érdekében. Elképzelem, hogy a tér-idő-alagutak valóságos hálózatát hozzák létre, talán megfejtik annak titkát is, hogy ezeket folyamatosan üzemben tarthassák. Tehát nem ilyen bizonytalan, a legváratlanabb pillanatokban eltűnő, megszűnő közlekedési lehetőségek lesznek ezek, hanem nagy energia-befektetéssel állandóan fenntartott közlekedési csatornák. Egy olyan rendszert képzeljünk el, mint ma egy igazán nagyvárosi metró (New York, London, Moszkva, Peking, stb.), amely behálózza itt és most nálunk a négydimenziós teret – és ez a közlekedési rendszer folyamatosan létezik majd a kialakításától kezdve a végtelenségig. Ezekben áramolnak majd a hírek, az egyedek, sőt… Ha majd egész civilizációk felkerekednek és átmennek egy másik galaxisba?

És még ezt is lehet fokozni. Nem lesz úgymond „kötelező” a folyamatban részt vennie csak az egy időben létező civilizációknak! Beszállhatnak olyanok is, amelyek még nem érték el a már ide-odautazgatók tudományos és műszaki és társadalomlélektani szintjét. Hiszen ha a fejlettebbek kiépítik csatornáikat, és visszamennek a múltba, ott találkozhatnak olyan civilizációkkal, amelyek még csak bandukolnak a fejlődés útján, és bár fejlett már az űrhajózásuk, még nem igazán tudnak arról, hogyan kellene tér-idő-csatornákat készíteni és azokat nagymértékben (ki)használni. Ekkor a fejlettebbek utat találhatnak hozzájuk is, és bevehetik őket a „csapatba”, a „ligába”, a „szövetségbe”, nevezhetjük akárhogyan. Lehet, így majd kialakulnak a szó legszorosabb értelmében „időtlen”, időkön felül álló, erős szövetségek, nyilván úgy, hogy abban minden érintett megtalálja a maga számítását.

Én még azt is el tudom képzelni, hogy ha a módszer már biztonságos lesz és tömegesen is alkalmazzák, akkor egész társadalmak változtathatnak nem csak helyet, de időt is. Vagyis, ha valami okból nem érzi jól magát egy interplanetáris vagy poliglobális (bolygóközi, több bolygóra kiterjedő) jövőbeli civilizáció ott, ahol kifejlődött, teszem azt azért, mert a közelükben valamilyen csillagászati értelemben vett természeti katasztrófa: szupernova-robbanás, csillag-elhalás, stb. készülődik, akkor elmehet az időalagutakon keresztül a kozmikus tér egy távoli, immár biztonságos pontjára. De ez nem elég, hiszen elmehet más időbe is! Ha helyet és időt vált, azzal megment egy kultúrát, egy olyan művelt népcsoportot, amelynek hatalmas tudás- és kulturális hagyatéka van, és azt nem hagyja pusztulni, mint már volt róla szó szerény földi viszonyok között is: aki uralja az időt, az mindent ural, mert nem kénytelen ugyanabban az időben élni, amiben addig rendeltetett neki. Földi viszonylatban ez úgy nézne ki, hogy a Naprendszert már uraló, azt kiaknázó, poliglobális, vagyis sok bolygóra szétterjedve élő emberi civilizáció baj, veszély esetén átmenthetné magát a jövőbe… vagy a múltba! Egy másik helyen, ahol nem fenyegetné őt semmilyen közvetlen veszély, olyan környékre, olyan csillag(ok) köré, amelyeken még vidáman élnek majd több milliárd évig, nincs a közelben olyan csillag, amely felrobbanhat, fekete lyukat sem tapasztalni ezer fényéven belül… Nos, szóval egykoron ez is bekövetkezik majd. Lehet, kimondatlan és íratlan törvényszerűség az Univerzumban, hogy az igazán fejlett civilizációk egyike sem ott folytatja a létezését, ahol valaha elkezdte..? Hiszen amint gyűlik a tudás, gyűlnek a módszerek, amelyekkel kereshetünk magunknak jobb élőhelyet. Akkor majd a szó legszebb értelmében „kitárul előttünk a világ!”, mehetünk oda, ahová akarunk, mehetünk abba az időbe, „korba”, amibe akarunk.

Ha gondolatban most itt járunk, akkor kezd nevetségessé válni az az elképzelés, amely pedig ma is uralja a szakirodalom egy részét és a földi emberek tudatát: hogy majd igen sebesen száguldó űrhajókon robogunk a Kozmoszban. Hogy hibernált űrhajósok utaznak ezer vagy ötezer vagy akármennyi évig, hogy aztán célba érve kikeljenek hibernátoraikból, és valahol az űr egy távoli pontján kutassanak, dolgozzanak, netán letelepedjenek… Ez már csak a távolságok miatt sem lehetséges, és nem is lesz ésszerű. Rengeteg energia felhasználásával egy maroknyi embert eljuttatni egy nagyon távoli célba… minek?

Vannak, akik arról álmodoznak, hogy a fény sebességével haladó űrhajókkal mennek majd büszke utódaink, hasítják az űrt, és lám, alig négy évet töltenek az űrhajóban, és elérik a legközelebbi csillagot… Fénysebességgel, vagyis annak 100 százalékával haladni lehetetlenség, csak akkor tehetnénk meg, ha tökéletesen üres lenne a Kozmosz, de nem az, így az ilyen űrhajó soha nem érne célba, mert összeütközne valamilyen térben haladó, kisebb vagy nagyobb tárggyal, meteorral, amely, ha csak 20 kilós, ilyen sebesség mellett egy több ezer tonnás űrhajót is elpusztítana.

Ám ha feltaláljuk-megleljük a tér-idő-csatornákat, ami persze nem holnapután lesz, akkor valójában nem lesz szükség az űrutazásnak erre a drága és veszélyes, időrabló és energiarabló módjára.

Amikor elterjed a tér-idő-csatornák alkalmazása, akkortól ez lesz az az eszköz és műszer, amely az „űrutazás” szó szinonimájaként vonul be az azt használó lények köztudatába. Azt pedig már említettem, hogy ha a mi Univerzumunk, vagyis ez az állítólagos ősrobbanásból származó anyaghalmaz így vagy úgy a pusztulás útjára lép, akkor nincs kizárva (sőt, inkább könnyen lehetséges), hogy ezek a csatornák kivezethetnek minket a hanyatló világunkból. Általuk eljuthatunk egy másik dimenzióba, más világba, amelyik mondjuk nemhogy nem indult pusztulásnak, hanem ellenkezőleg: nemrégen (4-5 milliárd éve) alakult ki, és hatalmas időtávlat áll előtte, a következő 40-50 vagy több milliárd évben nem fogja érni semmilyen megrázkódtatás. Akkor mi (az utódaink) oda telepedünk át.

Innentől kezdve persze jönnek a gondolatok egymás után: mi van, ha az átmenekülők-átmenekültek lelkifurdalást éreznek, hogy ők „elhúzták a csíkot”, de hány szépen fejlődő civilizáció maradt ott a bajban, akik óhatatlanul elpusztulnak? Ha hallják azok éterbe küldött segélykiáltásait? Ha még van annyi idejük – és mivel lassú folyamatokról van szó, biztosan lesz még idejük!

–, akkor nyithatnak tér-idő-csatornákat azoknak is! A pusztulásba már-már beletörődött civilizációk egyszer csak azt tapasztalják, hogy váratlanul megnyílik egy vagy több csatorna, és furcsa idegenek invitálják őket. Mondhatnám földi módon, hogy hirtelen ott az alagút, és valakik azt kiabálják:

„Beszállás, mentőjáratok indulnak a menekülés felé, beszállás..!” Nyilván nem pontosan így működik majd a dolog, de nem kétlem, hogy a fejlettebbek között lesznek, akik „mentőcsónakokat” küldenek a bajbajutottakért, és ezen az oldalon is lesznek, akik örömmel használják ki az alkalmat. Mert mindenki élni akar, mindenáron, örökké. Ebben nincs és nem is lehet, és nem is lesz különbség az Univerzum gondolkodó lényei között, legyenek azok bármilyen alapúak, alakúak, méretűek. Mindenki megérdemel egy mentőcsónakot, egy mentő-alagutat, egy második esélyt.

Ha ezen a gondolatsoron megyünk tovább, felmerülhet bennünk: miért írok én erről folyton és kizárólag jövő időben? Lehetséges, hogy ilyen történések már voltak, most is zajlanak és lesznek is. Most hirtelen szakadjunk el ettől a világtól, ettől a mi Kozmoszunktól, és próbáljuk szélesebbre nyitni a képet. Lehet, hogy a Földünkön még kréta-korszak uralkodott, amikor valakik ebből az űrből már elmenekültek? Mert eljutottak a fentebb ábrázolt tudásszintre, és bár semmilyen közvetlen veszély nem fenyegette őket, úgy látták jónak, ha itt hagyják ezt az Univerzumot, és átmentek egy másikba? Vajon hány civilizáció tette már meg ezt, és lehet, hogy most is vannak, akik éppen ebben mesterkednek? Nem várnak veszélyhelyzetekre, mert már felfedezték az átjárás módját és találtak „ott” egy biztonságosabb világot.

De nyissunk még tágabbra: lehet, hogy voltak ilyen társadalmak már az előző ősrobbanásból keletkezett Univerzumunkban is? Mert ha igen (és miért ne lehettek volna), akkor néhány, vagy végtelen számú, valamikor „itteni” társadalom élhet máshol. Ők már tudják, hogyan lehet megmenekülni egy kozmikus katasztrófából, őket nem ijeszti meg a tudat, hogy ez vagy az a „mindenség” egyszer majd összeomlik, megsemmisül egy „Nagy Reccs”-ben – mert ők akkor már rég továbbálltak.

És még tágíthatjuk a kört: mi van, ha több civilizáció ezt már nem egyszer, hanem sokszor megtette? Ha minden világ-összeomlás, minden dimenzió, minden „Univerzum” megsemmisülése előtt valakik kijutottak belőle, és tovább fejlődnek egy másikban? És mi van, ha akadnak közöttük olyan „veteránok”, akik ezt már tízszer vagy ötvenszer megtették? Fejlődésük száz- és százmilliárd éve tart, nem kötődnek túlságosan egyik világhoz sem, mert már tudják, hogy egyszer azt is el kell majd hagyniuk. Milyen tudással rendelkezhetnek ezek a lények..? Mifelőlünk nézve valóságos „istenek” lehetnek.

(Ismét nem a reklám kedvéért, hanem azoknak, akik ilyen helyzetekről és lényekről szeretnének olvasni és elgondolkozni, ajánlom a téridő istenei c. könyvemet.)

Ha folytatjuk ezt a gondolatmenetet, óhatatlanul eljutunk oda, hogy biztosra vehetjük: vannak ilyen szuperlények a Mindenségben. Nincsenek helyekhez kötve, sőt, az is lehet, hogy biológiai-fizikai értelemben vett testük sincsen, mert ők mindezen már rég túl vannak. Olyan lényekről írok, akik gyakorlatilag mindenre képesek. Nincs előttük akadály és valamilyen értelemben azt is mondhatjuk, hogy ők a Mindenség urai. De ha a képzeletünkben ismét tágítjuk a képet, akkor sejthetjük: belőlük is többféle lehet. Nyilván akadnak olyanok, akik már nagyon sokszor változtattak lakóhelyet, téridőt, úgy értem: egy-egy univerzumot sokszor cseréltek el egy másikra. Ők a Világ igazi vándorai, mérhetetlen tudással és képességekkel rendelkeznek. Vajon hányan lehetnek? A kérdés persze értelmetlen, sőt céltalan is, ám azért gondoljunk rájuk. Valahol bizonyára vannak, valamit most is tevékenykednek és gyűjtik a tudást arról a Mindenségről, amely – ők tudják csak igazán! – éppen olyan végtelen, mint az Univerzumok száma.

 

Tizedik fejezet

UNIVERZUM ÉS MEGISMERÉS

 

„A tudományos-fantasztikus irodalom szerzői többet tettek a tudomány népszerűsítéséért, mint a világ összes fizikusa együtt.”

(Isidor I. Rabi, Nobel-díjas tudós.)

 

Az Univerzummal az a legfőbb „baj”, hogy nem tudjuk: egy tervezési folyamat eredménye-e, vagy sem?

Mert bizony vannak dolgok, amelyek nem fértek bele könyvünk első fejezetébe. Az Univerzum keletkezése is egy nagy rejtély, bár a tudomány majdnem összes képviselője kezdi elfogadni az ősrobbanás elméletét, de mint írtam, nem tudjuk még, hogy világegyetemünk ciklikus-e, vagy egyszeri alkalomra „keletkezett”. Egyelőre mindkét opció nyitott.

De a dolog itt is kétfelé ágazik. Feltehetünk olyan kérdéseket is, amelyekre biztosan nincs válasz, például, hogy az „igazi”, a „nagy” Univerzum, amelynek mi, az ősrobbanásból keletkezett anyaghalmaza csak egy porszemnyi része vagyunk, vajon hogyan jött létre? Hajlok arra a válaszra, hogy nem jött létre, mert mindig volt. Ám ez a válasz senkit sem elégít ki.

Mindenesetre – állítják nem kevesen – vannak arra utaló jelek, hogy ez az Univerzum nem véletlenül lett ilyen, és továbblépve: ha ez ilyen lett, lehet, hogy a többi is életpártoló, értelem-pártoló univerzum? És akárhányszor születik újra, minden alkalommal életpárti lesz-e, vagy sem? És ha nem lesz azzá, akkor miért nem lesz azzá? És mi okozza a különbségeket?

Érdemes e tekintetben elolvasni Hawkingnak a Nagy Tervről szóló kötetét, ott sok fontos dologra derül fény. Csak arra nem, hogy voltaképpen miért is lett a világunk ilyen és nem másféle. Egyesek azt állítják, hogy vannak jelei az előre eltervezettségnek, csak sajnos a Nagy Tervező erős kétségeket hagyott a műben, amelyek hol az egyik, hol a másik oldalra billentik a mérleg nyelvét. Lehet, hogy tervezték, lehet, hogy nem.

Főleg a biológiában találhatunk olyan jeleket, amelyek egyfajta előre eltervezettségről árulkodnak. Természetesen sok jele van a csillagászatban is annak, hogy a Kozmosz egy bizonyos féle módon működik, holott működhetne száz vagy ezer másik módon is. Az állat- és növényvilágban rengeteg döbbenetes példát találunk arra, mivé lettek az évezredek vagy évmilliók során egyes állatok, különösen, ha összehasonlítjuk azzal, amit a darwinizmus mutat nekünk, mint egykori kiindulópontokat, létezéseket. Mindenesetre elgondolkoztató – írta többek között Davies is –, hogy ha az élet keletkezése megköveteli, hogy a kezdeti törvények és feltételek pontosan passzoljanak annak az életnek a kifejlődéséhez, és ilyen „passzintás” meg is történt, akkor nehéz visszaverni az érvet, hogy lám, létünket valaki/valami megtervezte.

Persze ha a természetnek nem sikerült volna létrehozni ezeket az életpárti feltételeket, most mi sem lennénk, és így nem is vitatkozhatnánk a világmindenség tervezett vagy nem tervezett voltáról. Ez ugyan igaz, de nem ellenérv. Induljunk ki abból a tényből, hogy itt vagyunk! Ráadásul eléggé kivételes körülmények között jöttünk létre, nőttünk fel, és most gondolkozunk azon, hogyan is jutottunk ide, vagy hogyan kezdődtünk. Mondhatjuk azt is, hogy szerencsénk volt, járhattunk volna rosszabbul is, de ez nem teljesen igaz. Ha nem így jártunk volna, ahogyan, akkor nem is lennénk, és szóba sem jöhetne a szerencse kérdése.

Van a dolognak tudományos megközelítése is. Be lehetne bizonyítani, hogy az élet nem lenne lehetséges, ha a proton tömegéhez viszonyítva az elektron tömege egy bármilyen számhoz viszonyítva 0,00000000001 százalék lenne (hogy ne kelljen számolgatni: 10 nullát írtam le az előbb). Az a „bármilyen szám” lehet mondjuk a higany sűrűsége 18 Celsius fokon, vagy akármi más.

Nem vagyunk abban az állapotban, hogy eldöntsük, mindez véletlen-e vagy nagyon komoly és hosszas tervezés eredménye. Ezzel együtt eldönthetetlen lesz az a vita is, hogy az Univerzumunk „természetes”-e vagy „nem természetes” képződmény. A Davies-hez hasonló istenpárti tudósok vélekedése nagyobbrészt kimerül abban, hogy „mi érezzük, hogy ez nem természetes!”

Ami nem természetes, lehet éppenséggel mesterséges is, sőt, mai emberi értelmezésünk szerint csak ez a másik alternatíva létezik. Ám az is lehet, és ezt már én találgatom, hogy nem csak e kettő közül választhatunk. Mi van, ha valakik képesek kezdeményezni egy világegyetemet? Tételezzük fel, hogy a nekünk már oly ismerősen hangzó módon: egy ősrobbanással?

Nem véletlenül hozakodom elő ezzel, a tizedik fejezetben, merthogy korábban a kilencedik vége felé éppen valami hasonlót firtattam. Ha léteznek olyan szuperlények, akik valaha hozzánk hasonló „kis értelmes valakik” voltak valahol egy anyaghalmaz sarkában, aztán felfejlődtek, már születő, létező és pusztuló „világegyetemek” határait áthágva járják a végtelen Univerzum végtelen térségeit – akkor már arra is képesek lehetnek, hogy világokat teremtsenek. Céloztam arra, hogy „innen nézve”, azaz a mi mostani tudás-szintünkről figyelve ők valóságos isteni hatalommal bírhatnak.

Ha ez így van, akkor miért ne játszhatnának el ezzel is? Mert nekik játékszer lehet egy nagyon magas szint elérése után, hogy például nekik tetsző fizikai körülményeket hozzanak létre, a tér egy részén összesűrítsék az anyagot és azt felrobbantva egy új „Univerzumot” hozzanak létre, vagy – ne féljünk a szótól:

teremtsenek. Hogy kinek és minek, maguknak vagy tisztán tudományos célokból, nem tudni. Azt is el tudom képzelni, hogy néhány ilyen szuperlény „igazi” istenek szerepében szeretne tetszelegni, bár inkább úgy sejtem, abban a létformában és azzal a tudással, ami rendelkezésükre áll, már nem lesznek hiúk, ahogyan sikereik esetén diadalittasak vagy dicsekvők sem.

Viszont, ha világunk mégis valami efféle módon, mások kezdeményezésére jött létre, akkor viszont jogosan várjuk el, hogy az gondosan megtervezett és szépen működő legyen egész élettartama alatt! Ugyan nem mi voltunk a megrendelők, nem is adtunk érte cserébe semmit, és nekünk sem kellemes az a tudat, hogy valakik számára afféle labirintusokban futkosó kísérleti fehér patkányok vagyunk… Ennél azért többre tartjuk magunkat. Pedig nincs okunk szomorkodni, se haragudni: akármilyen is volt a kezdet, nekünk ilyen fizikai paraméterek között adatott élni és fejlődni, előrejutni és megismerni a Kozmoszt. Mondhatnánk, hogy nem tehetünk arról, mi volt az őskezdetben, nem mi akartuk, hogy minket e világra hozzanak, mi csak tesszük a dolgunkat. És tényleg nem tehetünk arról, hogy itt vagyunk. Viszont, ha már így alakult, és itt vagyunk, hozzuk ki belőle a legtöbbet: szerezzünk meg minél több tudást, fejlődjünk, fejlődjünk! És ha eljön az idő, mi is továbbküldjük az élet csíráit a végtelen térbe, majd megismerve a módokat, mi is elhagyjuk pusztuló világunkat, csatalakozunk HOZZÁJUK – akik talán ezt az Univerzumot is kezdeményezték, létrehozták, netán megtervezték –, majd a megfelelő tudásszintet elérve egyszer csak… mi magunk teremtünk újabb és újabb Világmindenségeket…

Itt is tágíthatjuk a kört. A földi élet önmagában is egy nagy csoda a maga sokszínűségével, lehetőségeivel, fajtáinak mérhetetlen bőségével. Az igazi kérdés e téren így hangzik: ha a Föld csak egyike a milliárdszor milliárd egyéb bolygóknak, akkor milyennek kell lenniük a feltételeknek az egész Univerzumban, hogy az alkalmas legyen az életre?

Mi vagyunk a bizonyíték arra, hogy legalább egy helyen már keletkezett élet, méghozzá bőségesen. Vajon milyen paraméterekre van szükség ahhoz, hogy ez elvileg mindenütt így legyen? Próbáljuk meg ellesni a titkot, amit azok a bizonyos szuperlények, „istenek” kitaláltak, és annak megfelelően szabályozták, állították be a paramétereket. Itt már valójában a fizika törvényeiről beszélünk, azok a meghatározók. Ha azok a valakik gondoltak erre és beépítettek a rendszerbe valamilyen szabályozókat, akkor azok nyilván olyanok, amelyek nem csupán a Földön, hanem más galaxisok, más naprendszerek fizikai viszonyai között is érvényesek. Nehéz elképzelni, hogy már az ősrobbanáshoz készülődő anyagba beépítettek egy olyan tényező-sorozatot, amely arról rendelkezett, hogy „majd 5 milliárd évvel később az egyik galaxisban, annak is a harmadik forgó karjában, és annak is a vége felé legyen egy naprendszer, és annak a központi csillagától számított harmadik bolygóján legyen élet, sok élet – de sehol máshol..!”

Ez persze nem lehetett így, ilyesmire talán még a szuperlények sem képesek. Mi abban reménykedünk, hogy ha ez a mi világegyetemünk spontán jött létre, mert ciklikus és folyton ugyanazt az utat járja be, akkor sokkal, de sokkal több életnek kell benne lennie. Mert a természet aligha pazarolja az energiát és az anyagot, nem hoz létre egy gigantikus, szinte elképzelhetetlen méretű világ-darabot azért, hogy abban csak egy élet legyen és semmi több. Ha viszont a föntebb leírt módon jött létre a világunk („teremtették”), akkor is elvárható, hogy akik megtervezték, vagy legalább valamilyen módon belenyúltak a létrehozásába, azok szintén gondoltak erre. Hiszen ahhoz, hogy akár csak két civilizáció találkozzon itt, nem kettőt, hanem kétszázat vagy kétezret kell létrehozni, mivelhogy azok nem ugyanakkor startolnak, nem párhuzamosan fejlődnek, egyik ekkor él, a másik akkor, tehát mind a térben, mind az időben is meg kell találniuk egymást.

De miért kéne megtalálniuk egymást? – kérdezhetné valaki itt és most, vagy éppenséggel valamelyik szuperlény, amikor készíti egy újabb ősrobbanás után létrejövő világmindenség terveit. Megeshet, hogy az értelmes lények nem igazán számítanak ebben a világteremtősdi játékban, azok talán csak afféle melléktermékek, amelyek a nagy számok törvényei alapján, a nagymértékű szórásban így is, úgy is keletkeznek.

Mellesleg hajlamosak vagyunk a Természetnek valamiféle önálló intelligenciát tulajdonítani – mint tettem ezt pár sorral feljebb magam is, amikor mintegy megszemélyesítettem a természetet, mondván, nem pazarolja az anyagot és az energiát. Lehet, hogy nincs igazam.

Azért vagyunk e világon, hogy megismerjük a környezetünket. Ezt a tudást folyvást gyarapítani kell, hogy az új és még újabb adatokból, felfedezésekből újabb következtetéseket vonjunk le, és így terjesszük ki a megismerés határait egyre messzebbre. Ugyan a Földdel még nem végeztünk, vannak még annak felszínén és az óceánok mélyén olyan titkok, amelyek felfedezésre várnak – ám ettől függetlenül már régóta gyűjtjük a tudást a Mindenségről. Persze mert e Mindenség végtelen, hát a tudás gyűjtésének sem szakadhat vége soha. Ezzel tisztában vagyunk, de mi mást tehetnénk? Kíváncsiak vagyunk. A megismerés fő tárgya tehát az Univerzum, legalábbis annak a rendelkezésünkre álló és felfedezésünkre váró része, ez az űrben szerte száguldó anyaghalmaz. Persze az örökké szkeptikus tudóstársadalom egyes tagjaiban ilyenkor azonnal fölmerül a kérdés: egyáltalán megismerhető-e a Mindenség?

Abban bizonyosak lehetünk, hogy ez eléggé időigényes faladat, sok száz nemzedék végzi majd szorgalmasan és úgy sem érnek a végére.

Talán egyszer majd arra is fény derül, hogy világunk véletlenszerű-e vagy sem. Megtalálható-e az a biztonságos, régóta várt nagy egyenlet, a nagy „unifikáció”, a világegyetemet megmagyarázó egységes matematikai formula, vagy sem? Csak megjegyzem, hogy már II. János Pál pápa is erre célzott egy, a fizikusok egyik nemzetközi kongresszusára küldött üzenetében.

Vannak, akik a metafizikában keresik ezt az egységesítést, persze többen vannak azok, akik Einstein óta ezen törik a fejüket. Davies: „A tudósok szerint eljön majd az idő, amikor a fizika összes törvényét egyazon egységes elméletbe foglalják, amelynek matematikai struktúrája logikailag az egyetlen lehetséges lesz.” Ez nagyon szépen hangzik, de talán nem véletlen, hogy száz éve keresik az egységes elméletet, a formulát, amely önmagában és önmagával megmagyarázná végre a „mindent”.

A nagy megismerés része lehet a Minden Elmélete, de sokan már kételkednek abban is, hogy egyáltalán lesz-e valaha, mert lehetetlenséget kívánnak tőlük. Valóban nem lehet könnyű egybefoglalni a fizikában ismert összes alapvető hatást, az elemi részecskéket, de az idő és a tér struktúráját, és mindezt egy matematikai formulában. Mindezt azért keresik oly sokan, mert az emberekben (a tudósokban meg pláne) mélyen gyökerezik az a meggyőződés, hogy a világ racionális, törvények szerint működik, és hogy a jelenségek leple alatt egyöntetű logikai szabályok lapulnak, amelyeket igenis lehet röviden, érthetően összefoglalni. Persze felmerült az is, hogy ha ilyen teória létezne és helytálló lenne, a tudósoknak nem kellene már tovább keresgélni, kutatni, kísérletezgetni, megfigyeléseket végezni, stb. A természeti törvények elveszítenék empirikus tudomány jellegüket, csak egy logikus dedukcióvá válnának, a természeti törvényei átváltoznának matematikai egyenletekké, és a világ milyenségét kizárólag logikai dedukció útján lehetne megismerni.

Akik egyszerre hiszik, hogy a világ megismerhető és racionális, hamarosan többen lesznek, mint akik nem így állnak hozzá a dolgokhoz. Valljuk be, e téren is sok, nagyon sok a vallásos ember, aki nem fárasztja magát a megismerés nehéz feladataival, inkább rálegyint az egészre, és elhiszi, hogy világunkat Isten teremtette. Azonfelül a gondolkodó emberek nagy részében van egy olyan okoskodás is: nem kell nagyon a tények mögé nézni, mert azokból újabb nyugtalanító kérdések születnek, jobb hát abban bízni, azt hinni, hogy azért ilyen a világ, mert ilyennek teremtették, és punktum. Így aztán nem csoda, hogy kevesen vannak a világon, akik a kozmológia tényeiről és kisebb-nagyobb rejtélyeiről eszmét cserélnek, azt kutatják olyan hévvel, hogy voltaképpen arra teszik fel az egész életüket.

Az Univerzum mérhetetlen teret nyújt a megismeréséhez, évezredekre lesz elegendő csak az a sok titok, ami a Naprendszerben számít annak, és akkor hol van még a Galaxisunk, meg majd a többi galaxisok milliárdjai! Tehát attól nem kell tartanunk, hogy elfogynak a megtudni való tények, a megismerés eszközei is fokozatosan feltárulnak előttünk. Ám attól még maradtak kérdések, amelyekre már most is kereshetjük a választ.

Egyáltalán véletlenszerűen alakult-e ki ez a világ, vagy valamilyen törvényszerűség nyomán? Hawking nemrégen még azon töprengett, hogy „A Mindenség egyáltalán minek veszi magának a létezés fáradalmát?” Ami abszurdnak tűnhet első pillanatban, de ha elgondolkozunk rajta, ez a félig-meddig megszemélyesített Világegyetem talán tényleg egy LÉNY, amelynek akarata is van vagy lehet – csak mi nem tudunk róla, mert nem is sejtjük még igazi lényegét. Lehet, sok ezer év telik majd el intenzív kutatással, így rájövünk arra, hogy a földi kutatók sejtései igaznak bizonyultak.

Felfogható úgy is, mint egy rendszer, függetlenül a méreteitől és létezésének időtartamától (külön is számíthatjuk, hogy mennyi ideje létezik már, vagy mennyi időt fog felölelni az egész léte a kezdettől a végéig, már természetesen ha ciklikus az Univerzum). Márpedig a tudósok vélekedése szerint egy rendszer effektív viselkedése a mikroszkopikus szinten létrejövő, véletlenszerű fluktuációktól is függ – ilyen szépen fogalmazzák meg ezt a dolgot, vagyis a magasabb szinten uralkodó szabályok és törvények lényeges részei az alacsonyabb szinteken fel-felbukkanó véletlenszerű jelenségek vagy folyamatok, és ez utóbbiak sokszor nem függenek a fizika törvényeitől.

Néhány vélemény szerint már az is furcsa, sőt talán a legfurcsább, hogy mindezek ellenére a RENDSZERben meglepő rend uralkodik. Igaz ez még a bioszférára, vagyis az állat- és növényvilágra is. A benne létező növények és állatok bármikor kicserélhetőek lennének a mostaniaktól eltérő alakúakra, másképpen működőkre – ám a bioszféra mint olyan ugyanúgy működne tovább, ahogyan azt most is teszi.

Az Univerzum megismerése áldozatokkal jár majd.

Igaz, a „majd” szócska kissé indokolatlan, mert hiszen eddig is voltak már áldozatok, gondoljunk az odaveszett űrhajósokra, a felrobbanó rakéták körül nyüzsgő személyzetre, és más gyászos eseményekre. Vajon hány ember veszik majd el mindörökre az űr kutatása során? Ezen a téren nem beszélhetünk a hadászatban például oly sokat emlegetett „elfogadható kockázatról”. Itt nem mondható meg, hány katona eshet el egy támadás során, ugyan ki venné magára a felelősséget, hogy kimondja: „Ezen az űrutazáson odaveszhet a legénység 5 százaléka, és akkor rendben vagyunk, annyit megér ez az utazás!” Ilyet senki sem fog mondani, sem engedélyezni. De persze így is lesznek áldozatok. Nem lehet előre meghatározni, hány emberéletet lehet majd a végén „leírni”, sőt netán elégedetten dörzsölni a kezünket, hogy „lám, alig 4 százalék veszett oda, milyen szép, pozitív eredmény..!” Szinte magától értetődő, hogy nem fog menni áldozatok nélkül, ez sajnos természetes. Egyfelől ahol műszaki szerkezeteket használunk, ráadásul olyan bonyolultakat, mint egy-egy űrhajó, ott már csak a technika ördöge is arat majd áldozatokat. Aztán gondoljunk bele, milyen ellenséges környezet maga a világűr! Hiszen az ember, ha elhagyja a Földet, máris az űrben van, ott pedig rengeteg veszély leselkedik rá. A rettenetes hideg, a kozmikus sugarak (ezektől folyamatosan védelmezni kell majd a hajókat és a bennük utazókat), és ha az emberek letelepednek majd más égitesteken is, akkor szintén felmerül a sugárvédelem kérdése. Idegen bolygókra leszálló űrhajósok ezért veszélyes helyzetbe kerülhetnek, és majd kerülnek is. Gyakorlatilag attól a pillanattól kezdve, hogy egy űrhajó elindul, meglódul a kockázat is, és nem is szűnik meg, míg az űrhajósok a Földtől távol vannak.

Persze az emberiséget ez nem foghatja vissza. Ahogyan az utóbbi fél évszázadban sem fékeztünk le, sőt! Talán kegyetlenül hangzik, de attól még igaz: soha egy pillanatra sem merült fel, hogy a halálos áldozatok miatt visszafogjuk az űrkutatást.

Márpedig ha ez eddig így volt, még inkább így lesz a jövőben is.

Hiszen egyre nagyobb lesz a tét, és ezzel párhuzamosan mind nagyobb a Kozmosz vonzása. Nem hagynánk abba még akkor sem, ha minden második kutató űrhajós szinte biztosan a halálba indulna! Ez az az előbb említett „vonzás”, a megismerés vágya. Mellesleg ez talán egészen természetes része a lényünknek, a természetünknek: meg kell ismernünk, mi van a hegyeken, az óceánokon túl, mi van a Naprendszerben és azon túl, mi van más galaxisokban, és hol is van a Mindenség széle? Mert oda is el kell jutnunk!

És ha már szó esett a Mindenség „széléről”, akkor ezt csak félig vegyék szó szerint. Mint a megismerés határait, szokták emlegetni ezt a térséget. Elképzelhetjük úgy is, hogy valahol a legtávolabb repülő, leggyorsabb galaxisok száguldanak hihetetlen sebességgel a Mindenségben, és előttük már nincs anyag, mert ebben a különös „versenyben” éppen ők az elsők. Igazából az ember által elvileg megfigyelhető Univerzum széléről beszélünk, ahol a legelső galaxisok már gyakorlatilag fénysebességgel száguldanak. Gondoljuk csak el: egy-egy hatalmas anyaghalmaz, amelyik mondjuk olyan, mint a mi Galaxisunk a maga százezer fényév átmérőjével – és minden másodpercben 330 ezer (!) kilométerrel száguld előre! Nem kell félni, nem fog összeütközni semmivel, hiszen bőven van helye, van tér, hogy akár még milliárd éveken át száguldjon, ráadásul egyre gyorsabban, talán majd még a fénysebességet is átlépheti, ahogyan már volt róla szó e könyvben.

Ez az a „széle”, térbelileg nincsenek ennél távolabbi objektumok, amelyekről az ősrobbanás óta nem érkezett el hozzánk sem fény, sem más fizikai hatás. Vannak, akik azt állítják, hogy ahol a „széle” van, az nem is térbeli, hanem egy időhatár, hiszen a legszélén rohannak azok az anyaghalmazok, amelyek még önmaguk által hírt adhatnak nekünk arról, milyen állapotban is volt az anyag közvetlenül az ősrobbanás után.

Jelenleg úgy tartják, hogy 13,7 milliárd évvel ezelőtt volt az ősrobbanás. Ez az időhatár, ameddig a csillagászok bármit is megfigyelhetnek, ha ennél távolabbra akarnak nézni, nem sikerülhet, mert „akkor olyan múltba tekintenének vissza, amikor még semmi látnivaló nem létezett.” (Ferris).

Nehéz lesz ám a megismerés egy olyan világban, ahol a hatalmas terek és idők miatt szinte mindent torzítva látunk és tapasztalunk. Ha a mi csillagászaink az Univerzum „szélén” (az idézőjel magyarázata: valójában nincs széle, ahogyan középpontja sincsen) , vagyis tőlünk tízvalahány milliárd (fény)év távolságra lévő objektumokat figyelnek meg, akkor nyilvánvaló (volt már szó erről), hogy azok akkori állapotát látjuk, amikor az a fény elhagyta őket, hogy most ideérjen a műszereinkbe, a szemünkbe. Vagyis azóta, mióta ez a fény onnan elindult, az a csillag vagy galaxis hatalmas változásokon ment át az elmúlt tízmilliárd évben (!), de nem azt látjuk, hanem a régi „énjét”, képét. Az a galaxis most már nyilván a miénkhez hasonlatos középkorú csillagrendszerré fejlődött. Ám ezt nem láthatjuk, majd csak újabb tízmilliárd év múlva az utódaink fogják ezt megtapasztalni. Hogy izgalmasabb legyen ez a banális és sokak által ismert állítás, tegyünk hozzá még valamit: ha azokban a galaxisokban is élnek fejlődő civilizációk, az ő csillagászaik meg felénk irányítják távcsöveiket… és mit látnak? A mi mostani világunk helyett azt, ahogyan a Tejút kinézett tízmilliárd évvel korábban…

Az időnek és térnek olyan bonyolult összefüggései vannak itt, hogy az ember beleszédül, ha végiggondolja. Mert ne feledjük: a mi fogódzókhoz szokott elménk szeretné tudni, hogy hol van az Univerzum középpontja, hogy tudjon viszonyítani, elhelyezni magunkat a térben. De hát ez abszurd, itt nincs és nem is lehet középpont, tehát nincsen olyan „földrajzi”, térbeli pont, amelyet kinevezhetnénk középpontnak. Nos, és most kapaszkodjanak meg: talán a térbeli elhelyezkedésnél is fontosabb az a rövid kérdés: mikor vagyunk? Nem könnyű megszokni, hogy az űrben nincsen rögzített vonatkozási pont, amihez bármikori helyzetünket viszonyítani lehetne. Említettük már, hogy itt minden mozog, ráadásul rémisztő sebességekkel, amiket jobbára fel sem tudunk fogni.

Ejtsünk pár szót az információkról, az információcserékről, vagyis a kommunikációról is. Megdöbbentő feltételezés – de attól még igaz lehet –, hogy akárhány Univerzum is létezik az Űrben, valakik már megtalálták a módját annak, hogy a nagyon-nagyon fejlett civilizációk kommunikáljanak egymással annak ellenére, hogy nem egyazon térben, nem ugyanabban a dimenzióban élnek. Ez az általam „interdimenzionálisnak” nevezett információcsere talán elképzelhetetlenül hosszú ideje zajlik, de értelemszerűen csak azok képesek benne részt venni (egy ma még általunk nem ismert technikával), amelyek már legalább egyszer dimenziót váltottak, vagyis átköltöztek egy másik térbe. A dinamikus Univerzumról szóló fejezetben volt ilyenekről szó. Ám most az Univerzum megismerhetőségét tárgyalva gondoljunk arra, hogy míg mi általában azt hisszük, minden egyes ősrobbanásból származó anyaghalmaz népe egy zárt térségben születik, fejlődik és él – könnyen lehet, hogy ez csak véges képzelőerőnk jele, és nincs köze a valósághoz.

Már csak azért is, mert ha egy társadalom valamilyen nagyon fejlett módon képes elhagyni a „neki rendelt” univerzumot, és ezzel mintegy be is bizonyította, hogy az efféle elrendelések csak fiktívek, a találékony elme, az ügyes társadalom mindig talál kiutat a bajból, akkor azért továbbra is érdekli, mi történik ott, ahonnan eljött. Még inkább érvényes ez az olyan nagyon fejlett szupercivilizációkra, amelyek hosszú, évtízmilliárdok óta tartó történelmük során már esetleg többször is világot váltottak, e tekintetben profik lettek. No, és arra is gondolni kell, hogy vannak még más univerzumok, ahol ők nem jártak, nem éltek, de nyilván azokban is létrejöttek roppant okos szupercivilizációk, akikkel érdemes felvenni a kapcsolatot.

Tehát azt gyanítom, hogy ezek a társadalmak már birtokában vannak olyan kommunikációs lehetőségnek, amiről mi itt még csak nem is álmodunk (és ha mégis álmodunk, egyelőre hiába, mert sejtésünk sincs nemcsak erről az „interuniverzális” nyelvről, de annak közlési módjáról sem).

A nyelv is információ. Persze nem kell szó szerint érteni, itt nem az akusztikus információátadásról van szó, sőt az is lehet, hogy nem is elektromágneses hullámok formájában mennek és jönnek az adások. Sőt az is lehet, hogy időközben már valakik valahol feltalálták az elektromágneses jelek keltésének, küldésének és vételének olyan módozatát, aminek mi itt és most a létezési elvét sem sejtjük. Bizony lehetnek, sőt bizonyosan vannak is a fizikának olyan bugyrai, rétegei, mezői, amelyeket csak azok fedezhetnek fel szédületesen sok ismeret birtokában, akik már megjártak legalább két vagy több dimenziót. Nem zárom ki, hogy ők már felfedeztek egy „magasabb fizikát” is, amelynek kommunikációs lehetőségei szinte kimeríthetetlenek. De az így küldött üzenetek mások, a fejletlenebbek előtt rejtve maradnak.

Voltaképpen „nyelvnek”, vagyis információáramlásnak számítanak a Föd lakóinak azon tevékenységei, amelyek ilyen vagy olyan módon „kifelé” árulják el ittlétünk és tevékenységünk jeleit. Tehát nem csak a már többször említett rádió- és tévéadások, amelyek kiszáguldanak a világűrbe és ott rohannak mindenfelé, hanem például az atmoszférán túlra küldött műholdjaink, szondáink, a Holdra és a Naprendszer bolygói felé küldött ilyen-olyan űreszközeink is. Egy, a közelből minket figyelő másik civilizáció (ha nem is személyesen, de megfigyelő automata űreszközök révén) tudomást szerezhet rólunk, ezzel a „nyelvvel” akaratlanul is sokat közlünk magunkról. Legalább is azt, hogy fejlődésünk mely szakaszában vagyunk, most kezdünk űrhajózni, és a Kozmoszt kutatni, stb.

De ilyen infónak számít az a két sajátos „küldemény” vagy „csomag”, amit Neil Armstrong és társa 1969-ben hagytak a Holdon, az első holdutazás alkalmával. (Mert ostoba összeesküvés-elméletek ellenére az amerikai űrhajósok hagytak a Holdon olyan tárgyakat, amelyeket nagyobb távcsövekkel a Földről, vagy a Hold köré küldött szondákkal azóta is számtalanszor lefényképeztek, sőt az egyik eszközt innen a Földről is tudják használni, és már napokkal az űrhajósok visszaindulása után használták is innen.) Az egyik különleges információhordozó egy plakett volt, amire felvésték a három űrhajós és az akkori amerikai elnök, Richard Nixon nevét. A másik küldeményt azoknak az idegeneknek szánták, akik majd eljönnek a „levélért”, magukkal viszik és megfejtik (úgy tudni, még nem jöttek el, de a levél ott vár rájuk most is). Ez egy szilikon tartály, benne csupa olyan információval, amely egy földi embernek semmi újat nem mond, annál több infót tartalmazhat egy idegen civilizáció küldötteinek, tagjainak. Konkrétan: van benne egy ezüsttel futtatott szalag elektrolitikus vésésekkel. Ha az idegenek megtalálják a módját, hogy lejátsszák a szalagot, és akusztikus módon meghallgassák, akkor 74 földi állam 74 államfőjének 74 nyelven elmondott üdvözlő szavait hallhatják. Egy hang felolvassa az Egyesült Államok törvénykönyvének a légi és kozmikus közlekedésről szóló paragrafusait. Azonkívül ott van a NASA akkori dolgozóinak teljes névsora. Aztán részletek három elnök – Kennedy, Johnson és Nixon – beszédeiből. Ezenfelül az Apollo-11-es űrhajó vitt egy Bibliát is, persze angol nyelven és mikrofilmre véve.

Nem állhatom meg itt némi epés kommentelés nélkül. Tudni kell, hogy eleinte nem beszéltek a NASA-nál erről a tartályról és tartalmáról, aminthogy évtizedeket kellett várni arra is, hogy kiderüljön: az Apollo-11-es legénysége Holdra szállás közben idegen űrhajókat, mondjuk ki kereken: UFO-kat látott a környéken, amelyek őket figyelték. Ha ezt tudjuk, akkor máris más fény vetül arra, hogy az emberek, a tudósok egy olyan információ-csomagot vittek magukkal és hagytak ott, amelyet eleve és egyértelműen az Idegeneknek szántak. De az továbbra is az Univerzum egyik nagy rejtélye maradt: minek vitték el a NASA dolgozóinak névsorát..? Az államfők üzenetén kívül az összes többi is fölöslegesnek tűnik. Nem valószínű, hogy a „kis zöld emberkék”, ahogyan a korabeli amerikai média nevezte az idegeneket, elmélyülten tanulmányoznák az Egyesült Államok légiközlekedési előírásait – addig sem, és azóta sem szokták őket betartani, ahányszor abba a nagy országba látogattak és területe fölött repkedtek és repkednek…

De hagyjuk a humort és térjünk vissza az információközléshez. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a Kozmoszban szinte minden „nyelv” és/vagy információ, mert híreket, eseményeket, folyamatokat közöl. Olyan „adások” ezek, amelyek a „vevők” értenek (no persze nem mindig). Infó a vöröseltolódás is, vagyis a tőlünk nagy sebességgel távolodó égitestek színképében látható jel arra nézve, hogy milyen irányba haladnak és milyen sebességgel. De info a fényerejük, a hőmérsékletük, és száz másik hasonló adat. A Természet rengeteg infót ad nekünk, kezdve mondjuk a Földön azzal, hogy ha kivágunk egy fát, láthatjuk és kiszámolhatjuk az évgyűrűk alapján, melyik évben volt aszály és mikor kapott a fa elegendő vizet. Ugyanolyan fontos infók minden másodpercben ezrével érkeznek hozzánk a Kozmoszból, no persze a források ezeket nem a mi kedvünkért és nem tudatosan adják (sugározzák) magukból. A laikusok megdöbbennének, ha tudnák, hogy milyen óriási információ-mennyiség zúdul ránk az űrből.

„Tulajdonképpen az egész természet, az egész mindenség egyetlen nagy, végtelen, határtalan és hallatlanul sokrétű információ-közlés, amely felhasznál minden lehetséges csatornát: hallási (akusztikus), szaglási, látási (vizuális), mozgási (kinetikus), tapintási, kromatikus, elektromágneses (rádió és fény), termikus, stb.” (Jurkowski).

Mint már volt róla szó, a Kozmosz jeláradatából igen nehéz kiszűrni a természetes és az esetleg felbukkanó mesterséges jeleket. Ma már ezt bonyolult számítógépes programok végzik, és a berendezések egyszerre több millió hullámhosszon veszik az Univerzum jeleit! Minden reményünk szerint egyszer vagy többször majd megkülönböztetik a természetes és az intencionális, azaz szándékosan, bizonyos intenciókkal küldött jeleket. Amíg nem lehetünk bizonyosak abban, hogy amit vettünk, azt valakik kiküldték az űrbe, akár azért, hogy felhívják magukra a figyelmet, jelezzék, hogy léteznek és készek a további kapcsolatokra – akár csak mert idetévedt egy egyáltalán nem nekünk szánt jelük. Így például, ha egyszer valahol fogják majd azokat a rádiójeleket, amelyeket 1984 április 16-án egy tűzeset helyszínéről, a pesterzsébeti tűzoltóság 2-es számú szerkocsijáról küldtek a központba további erősítésért, az valahol egy 50 fényévre lévő galaxisban óriási szenzációt kelthet, és máris nekiállnak-fekszenek-úsznak-kúsznak megfejteni, ugyan honnan érkezhetett, ki küldte, és miért..?

Sok eszközünk maga is szolgáltat információkat. A radarok például jeleket sugároznak ki, és azok visszaverődéséből következtetnek a célpont tulajdonságaira. Nyilván önök is tudják, hogy a kisugárzott jeleknek csak kicsi része tér vissza – éppen azért, mert a célobjektum visszaverte őket – a nagy többségük pedig továbbszáguld az űrbe, és sok ilyen fajta készülékünk van, ezek nagyobbrészt a nap huszonnégy órájában dolgoznak. De az a gyanúm, hogy valamilyen – bármilyen! – kézzelfogható eredményre, idegenek üzenetére még sokáig kell várnunk. Lehet, hogy azok nem is a jelenleg rendelkezésünkre álló eszközökre érkeznek majd.

Gondoltak már arra, hogy az emberiség is egy információ? Egy üzenet?

Aminthogy természetesen az lehet minden társadalom, amely ilyen-olyan fokon egybeszerveződött és közösen éli életét, harcol a mostoha körülményekkel, és valamilyen ütemben fejleszti önmagát, növeli az értelmet és a tudást. Az, hogy létezünk itt az Univerzumban és elértünk egy bizonyos (szerény) színvonalat, másoknak mindenképpen jelzés lehet, amely mutatja: lám, amit ti egyedinek hittetek, az előfordul máshol is! Van tehát egy „család”, amelyhez ti is tartoztok! Ilyen értelemben az emberiség puszta létezése nem csak „másoknak” lehet jelzés, hanem és főként saját magunknak. Ne legyünk annyira beképzeltek, hogy higgyük: ez, amit mi itt a Föld nevű bolygón véghezvittünk olyan, de olyan egyedi, olyan unikális, amire mások nem voltak képesek, kizárólag mi, csak mi, mi, mi..!

Ezért is lesz mérföldkő az emberiség történetében, amikor megtudjuk, hogy vannak mások is. Ha legalább egy civilizáció létezéséről tudomást és bizonyságot szerzünk, akkor megtudjuk, hogy „nem éltünk hiába”, nem vagyunk egyedül, ezen az úton mások is járnak, és az optimistáknak még plusz erőt adhat az is, hogy van kihez fordulnunk más tudásért, mint a miénk, ezután vannak valahol barátaink, akik éppen annyira ragaszkodnak az élethez, a fejlődéshez, a mindenség megismeréséhez, vagyis a tudáshoz, mint mi.

Van itt még valami, amiről aligha hallottak eddig. Ez pedig nem más, mint az az állítás, hogy a genetika is információ. Önmagában persze az, ezt tudjuk mindnyájan. De az már ritkábban jut eszünkbe, hogy ez egy kozmikus információ is lehet! Mi több, afféle űrbéli, civilizációs „nyelv” is lehet.

„A genetikai kód a természet csodája”, írta Jurkowski a kozmosz nyelve című tanulmányában. A földi genetikának csak egyetlen kódja van, ami minden élőlényben azonos. Ez természetesen mindeddig csak a Földre, az itteni élőlényekre vonatkozik, ezért persze még nem szabadna „univerzálisnak” nevezni. Egyelőre nem volt alkalmunk más, földönkívüli lények genetikáját tanulmányozni. Mint a szerző írja: eddig ez a Földön az egyetlen, természetesen élő és teljesen univerzális „eszperantó” (ha már nyelvekről volt szó).

Nem célunk most itt leírni a genetika tudományát és az eddigi felfedezéseket, ezt bárki elérheti más forrásokban. Csak arra próbáltam rávilágítani, hogy ha majd megismerünk másféle genetikát is, abból nagyon sok következtetést tudunk és fogunk majd levonni nem csak az idegenek vonatkozásában, de a saját genetikánkra visszavetítve is. Minden észlelhető különbség és minden észlelhető azonosság igen nagy jelentőséggel bírhat.

Amíg nem találjuk meg a tér-idő-csatornákat (vagy valamilyen más, de ugyanezen az elven működő és/vagy működtethető módozatokat), addig lesznek „reménytelenül” hosszú távú űrutazások is. Köteteket lehetne írni ezekről, és persze készülnek ilyen filmek is, némelyik egészen jó. Viszont a túl hosszú, esetleg több nemzedékre kiterjedő utazás nem csak azokat viselné meg, akik részt vesznek benne, hanem az itt maradt hozzátartozókat is. Hiszen ha egy igen nagy sebességgel haladó űrhajó elmegy az űrbe valamit felfedezni és az űrhajósok már („már”!) 45 év múlva visszatérnek, kicsit idősen és talán megtörten – addig az Einstein-féle számítások alapján a Földön jóval több idő telt el, és akiket itt hagytak: szeretteik, család, barátok, ismerősök, már meghaltak. Paradox helyzet azért is, mert nem csak hogy megérkezésük után nem találkoznak a megbízóikkal, vagyis azokkal, akik eltervezték az útjukat, kijelölték a célt, felépítették nekik az űrhajót stb., stb., de már nem értesülhetnek az eredményről. Ráadásul a visszaérkezettek alaposan el lesznek maradva az új Földtől és társadalmától, afféle „ősemberekként” cseppennek bele egy náluk jóval fejlettebb világba.

Tehát mindenki frusztrált lesz, már induláskor! Az űrhajósokat hogyan fűti a lelkesedés, hogy mehetnek felfedezni, a családtagok szomorúak, tudván, hogy többé nem találkoznak. A tervezők, űrhajózási potentátok és kutatók sem örvendeznek felhőtlenül, a fenti okok miatt. Az űrhajósok itt hagyott gyermekei csak remélik, hogy mire középkorúak lesznek, addigra visszatér anyu és apu, persze, ha nem vesznek oda az űrben valahol messze… Az Univerzum megismerésének nagy ára lehet, és lesz is sokak számára.

Az Univerzumot kutató emberiség is megváltozik. Ma nagyobbrészt a földi problémákkal foglalkozunk, mert ezek hatnak a leginkább az életünkre, a jövőnkre. Az igazi űrkutatás és Univerzum-kutatás azonban csak akkor kezdődik majd valójában, ha az emberiség egyesül. Visszanézve abszurdnak fogják látni, hogy dupláztuk, tripláztuk az erőfeszítéseket, és az energiákat, és lesz majd amerikai, orosz, kínai és más Hold-bázis, és a Marson is különböző nyelvű támaszpontok és települések lesznek (ahogyan ezeket ma tervezik). Igazán célirányos kutatásokat csak az egyesült emberiség lesz képes végezni, amikor minden erőforrást felhasználhatnak.

Ami egyben azt is jelenti, hogy az orvostudomány és más tudományok teljes körű felhasználásával az ember mint élőlény egyre tökéletesebbé teszi magát, amire természetes úton nem lesz lehetősége. Be kell majd vonni a robottechnikát, sőt egy újfajta biológiát kell kialakítania csak a maga számára. A tudomány(ok) révén az embernek hosszabb életűnek, egészségesnek kell lennie, a folyamat végpontján pedig valamilyen formában át kell lépnie az öröklétbe. Ez nem ijesztő, inkább pozitív vonása lesz a jövő emberének. Ne felejtsük el, hogy miközben a jövő embere az Univerzum titkaival ismerkedik, egyre újabb és újabb tudást sajátít el, aközben önmagával is foglalkoznia kell. Minden ember természetes törekvése, hogy hosszan és egészségesen éljen. Ám a vágyott élethossz az idők múlásával kitolódik, mert akik 120 évig élhetnek majd tömegesen, azok hamarosan 140 évig szeretnének élni… és így tovább. A következő nemzedékeknek nem lesz elég a 200 vagy a 300 sem, és mindig elérik a kitűzött célt, miközben már nagyon is jól tudják majd, hogy ha csak a biológiára, az élő, természetes szövetekre és szervekre hagyatkoznak, ezt az életkort már nem sokáig növelhetik. Más módszerekre lesz szükség – azokat is megtalálják és alkalmazzák. Hiszen ezt tesszük évezredek óta most is, és az élet szinte minden lehetséges területén. Többet akarunk, jobb minőséget, tartósabbat.

Érdemes elgondolkozni azon is, hogy az Univerzum megismerésének folyamata voltaképpen megváltoztatja civilizációnk gondolkodását. Az egyedek gondolkodását, és a közgondolkodást is. Ami pedig ezzel párban jár: az egyedek élete is más lesz. A jövő világában eljön egy olyan időszak – és attól kezdve az tartósan él tovább –, amikor már az emberiség többsége eleve kutató lesz, tudós lesz, ismeretszerző lesz. Növekszik majd az általános műveltség szintje, a fizikai munkák gyorsan a robotokra maradnak, az „ember” szó pedig olyan élőlényt jelent, aki az elméjével dolgozik.

Már csak egy dolog maradt megtárgyalatlanul ebben a fejezetben: a Világegyetem sorsa.

Már szó volt róla, hogy ciklikus-e vagy sem, megfagy-e minden utódunk, vagy tűzhalált szenved. Abban is megegyeztünk, hogy az akkori emberiség, bármilyen formában is létezik majd, valószínűleg ki tud menekülni a pusztuló anyaghalmazból, és másutt élhet tovább.

De vajon mi lesz a Mindenséggel? Vajon „felsőbb osztályba léphet”? Tudjuk, hogy már a tizenkilencedik századi gondolkodókat is elszomorította a tény, hogy az emberiségnek majd pusztulnia kell. Nézzenek utána Darwin önéletrajzában, vagy a már említett B. Russell írásaiban. De felmerül itt egy másik lehetőség, aminek ugyan tudományos bizonyítéka nincsen, inkább csak egyesek vágyálma lehet.

Van tehát egy olyan gondolat, hogy sem az egyik, sem a másik vég nem vár ránk, hanem esetleg egy harmadik módon fog viselkedni ez az Univerzum. De senki sem tudja, hogyan. Lefékeződik a galaxisok száguldása? Ha a jelenleg ismertnél sokkal nagyobb szerepe van a Világegyetem tömegének 84-85 százalékát kitevő „sötét anyagnak”, akkor bármi megtörténhet. Bár nehéz elképzelni, de az elméleti fizikusok között akadnak bátrak is, akik számba veszik a harmadik lehetőséget. Persze az elméletek ott sántítanak, hogy ha a gravitáció elég erősnek bizonyul, hogy megállítsa a szanaszét száguldást, akkor mi lesz utána? A galaxisok lefékeződnek, majd „megtorpannak”, és..? Az Univerzum ma is látható, tapasztalható egyik alapelve az állandó mozgás, mert hiszen minden része, a legapróbb porszeme is folyamatosan mozgásban van. Természetellenes állapot lenne, ráadásul kataklizmákhoz vezetne, ha a galaxisok csak úgy felhagynának a rohanással? Lehet, kiderülne, hogy a köztük lévő hihetetlen távolságok nem is olyan nagyok? És az Univerzum ebben a harmadik fajta, ma még ismeretlen másik viselkedési formában számos veszélyes helyzetet képes előidézni?

Persze, ha valami csoda következne be, és az Univerzum többé nem fenyegetné saját lakóit totális pusztulással, attól még ezek a lakók kereshetik a kiutat belőle. Mert arról volt (van, lesz) szó, hogy felfedezzük a rendelkezésünkre álló tér minden rezdülését, minden tulajdonságát. Nos, a „rendelkezésre álló tér”, könnyen lehet, nem csak ebben az anyaghalmazban rejtőzik. Tehát akár kénytelenségből kell majd találnunk kivezető utakat a kelepcéből, akár saját úri passzióként fogjuk keresni a távozás módozatait – mindenképpen rájuk találunk.

De még az is elképzelhető, hogy az egész anyaghalmazunk… átváltozik! Más formákat vesz fel, részben vagy egészben átalakulnak a ma szilárdnak és megváltoztathatatlannak hitt fizikai törvények, amelyek ezt a világot uralják. Még az is lehetséges, hogy Valakik, azok a lények, akik annakidején elindították ezt az egész világot egy ősrobbanással, nagy detonációval – továbbra is uralják, itt vannak valahol, vagy éppenséggel „mellettünk”, valahol a mi határainkon kívül? Kísérletezgetnek, figyelgetnek minket. Lehet, hogy egy nagyon régóta élő és erőteljesen fejlődő civilizáció tervezte meg, hozta létre és indította el a mi Univerzumunkat? És továbbra is rajta tartja a szemét, sőt a kezét is (képletesen szólva, persze), és ellenőrzi a benne zajló folyamatokat?

Ez esetben részünkről minden kiszámíthatatlan. Bármi megtörténhet. Még annyi befolyásunk sem lehet az eseményekre, amennyi esetleg néhány millió vagy milliárd év múlva lehetséges lesz vagy lenne.

De úgy is elképzelhetjük, ahogyan egy elméleti fizikus már megtette: a mi univerzumunk csak egy másiknak a „gyermeke”, ez szülte őt a világra. Lehet, hogy tényleg nem volt ősrobbanás, vagy, ha volt is ott valami detonáció, jóval kisebb és kevesebb erejű lehetett. Feldagadt, kitüremkedett egy világegyetemből egy másik, mint egy (ne nevessenek:) sérv! Kidagadt belőle, talán még az is lehet, hogy csak valami baleset folytán történt az egész.

De úgy is elképzelhető, hogy „ikrek születtek”, vagyis a „mi” Univerzumunk és egy másik, a kettőt talán sok szál kapcsolja össze, sok fizikai törvény közös bennük (bennünk), és az a harmadik, a nagyobb, igazibb világegyetem mellett mi eltörpülünk, bármekkorák is itt a méretek. Lehet, az „ikrek” között valamivel könnyebb lesz majd a kapcsolat felvétele, az átjárók megtalálása, tehát esetleg a menekülés is.

Ám azt sem zárhatjuk ki, hogy világunk egy sorozat része. Lehet, hogy amikor nálunk beindult a világ, valahol fürtökben szakadtak le a készülődő világok egy elképzelhetetlenül óriási Univerzumról. Részei maradtak (maradtunk), de mégsem, mert ez a sok-sok világ, ami egykor keletkezett, csak laza kapcsolatban áll a „szülőjével”.

De most csak a sötétben tapogatózunk. Annyi bizonyos, hogy bármiképpen is alakul, az emberiségre – ha megmarad – nagyon sok meglepetés vár a jövőben.

 

Tizenegyedik fejezet

MIÉRT?

 

„Aki tud, nem beszél. Aki beszél, nem tud.”

(Lao Ce kínai gondolkodó, 2500 évvel ezelőtt.)

 

Ne csodálkozzanak azon, hogy ez a fejezet tele lesz kérdőjelekkel. Még több ilyen kis nyomdai jelet találnak ebben a fejezetben, mint bármelyik másikban. Ez csak részben jelzi majd tanácstalanságomat, ami nagyjából egyezik a kozmológusok, a tudósok, legszélesebb értelemben véve pedig az „emberiség” tanácstalanságával, egyben kíváncsiságával is. Amit sajnos e fejezetben én sem elégíthetek ki. Az „emberiség” szó mellett lévő idézőjelekkel meg azt akarom jelezni, hogy azért ne legyünk (ne legyek) ennyire beképzelt. Ugyanis a valóságban az emberiség szó alatt értett immár közel nyolcmilliárd lakója ennek a bolygónak soha semmilyen témában nem gondolkodott együtt, ezt elvárni hiú ábránd lenne.

Mert mi, akik kozmológiai érdeklődést tanúsítunk az Univerzum iránt, nagyon kevesen vagyunk, és ez indokolt is. Ugyan miért foglalkozna az örökéletű Mindenséggel az, akinek életében más dolgok számítanak, például az, hogy lesz-e mit ennie ma is, vagy legközelebb csak holnapután jut ételhez? (1,5 milliárd ember.) Vajon foglalkoztatja-e a világegyetem ciklikus volta azokat, akik azért, hogy ugyan mocskos és fertőző ivóvízhez jussnak, naponta 20 kilométert kell megtenniük teli vödörrel a fejükön (0,5 milliárd). Ugyan milyen jelentőséggel bírhat az, hogy az Univerzum egyszer majd, senki sem tudja, mikor, önmagába zuhan vissza, ha közben neki nincs munkája, és mégis el kellene tartania kilenc gyermeket? (2 milliárd). És mit szólhat a más dimenziók létezéséhez vagy nem létezéséhez az, aki görcsösen igyekszik megtartani a munkahelyét, amit pedig hol egy gazdasági válság, hol egy koronavírus-világjárvány, hol egy háború próbál meg elvenni tőle (0,8 milliárd)?

No és miért is foglalkoztatná az Univerzumban lehetséges világok közti átjárás kérdése azt, aki ezt fel sem éri ésszel, ugyanis soha nem végzett semmilyen iskolát? És általában nem a saját hibájából, hanem mert nyomorgó családba született, vagy ha lány, szóba sem jött, hogy iskoláztassák, vagy nem is volt iskola a környéken, az általános tankötelezettségről körülbelül annyit hallott, amennyit az Univerzum végtelenségéről? (1,2 milliárd)

És a végén nyugodtan odasorolhatok még legalább egymilliárd európait, észak-amerikait, ausztrált és ázsiait, akik bár iskolázottak és nem kell küzdeniük a megélhetésért, viszont egyszerűen nem érdekli őket ez az egész „tudálékos fejtegetés”, az ilyesmi távol áll az ő lelki alkatuktól, és még az időt is sajnálnák erre fecsérelni (viszont nagyon szívesen ütik az időt agyon különféle ostoba szórakozással, amelyek semmivel sem járulnak hozzá szellemi fejlődésükhöz, ellenkezőleg, leépítik a fejükben még azt is, amit meg kellene őrizniük).

Megjegyzem azt is a kukacoskodó kedvűeknek, hogy ne adják össze a zárójelekben közölt ember-mennyiségeket, hogy aztán diadalmasan közöljék: nem egyezik, ez nem is nyolcmilliárd..! Mert komoly átfedések vannak egyes csoportok között, van nagyon sok olyan ember ezen a bolygón, aki egyszerre tartozik két-három, vagy akár több halmazba is.

Tehát mi, akiket érdekelnek ezek a kérdések, akár egy exkluzív klub tagjainak is érezhetjük magunkat. Mindössze talán ha 1-2 millióan vagyunk, és gyanúm szerint ekkor még igen nagyvonalú, mondhatni optimista számot írtam.

A MIÉRT? Amiatt lett a fejezet címe, mert ez a legfontosabb szó, amit emberek valaha kitaláltak. A MIÉRT hajtotta előre eddig az emberiséget, ma is hajtja, és főleg ezután fogja hajtani. Ne felejtsük el, az egész nyolcmilliárd (nyolc ezerszer millió!) ember között bizonyos számítások szerint jelenleg maximum 4-5 millióan lehetnek a tudósok. Vagyis az az élcsapat, amely az összes tudományágban (van ilyen több száz is) tör előre, kutat erősen és kitartóan. Vannak köztük, akik ezt pénzért teszik, ám többségüket a fent említett egyszavas kérdés űzi előre. Nem lehetünk nekik eléggé hálásak, még ha első pillantásra olyasmivel is foglalkoznak, amelyet mi nem tartunk fontosnak, és/vagy nem is értünk. A lényeg az, hogy vizslatják a körülöttünk lévő világot, és minden évvel, minden hónappal többet tudnak meg róla. Ezt a tudást, mint egy mozaik apró köveit, rakják egymás mellé immár több mint kétezer éve. Látókörünk máris tágul.

Ne higgyék, hogy a kozmológiával foglalkozók hiábavaló dolgokra, elmebeli hívságokra költik a társadalom pénzét. Legalábbis az én szememben ők dolgoznak a legizgalmasabb területe(ke)n, amelyek az emberiség jövője szempontjából egyben a legfontosabbak is.

A MIÉRTek egyik legfontosabbika, amire századok óta hiába keresik a választ: miért létezik az Univerzum? Miért létezik az ember? Miért van közöttük ez a fontos összefüggés, mondhatnám frissiben gyártott szóval: létkapcsolat? De erre rátérve ismét le kell törnöm egyesek hiúságát. Meg kell szoknunk azt a tényt, hogy mi bármennyit foglalkozunk is az Univerzummal – az Univerzum nem foglalkozik velünk. Mi több, az Univerzumot a legcsekélyebb mértékben sem érdekli az ember nevű nagy víztartalmú élőlény! Akkor sem érdekelné, ha csak ötszázan lennénk, és így sem, hogy nyolcmilliárdan vagyunk. Mi lehetünk akár ezermilliárdan is, egy bolygón vagy többön, bárhol és bármilyen tudásszinten – az Univerzum ilyen értelemben egy közömbös világ, amely csak a maga törvényei szerint működik. Ez persze igaz „kicsiben”, mondjuk naprendszeri méretekben is: a Napot nem érdekli, mert nincs is tudata, hogy a harmadik bolygóján mozgolódik egy izgága népség, amely mindent tudni akar róla és általában a Kozmoszról. Persze önök most mosolyoghatnak, hogy az élettelen anyag ugyan mit is tudhat bármiről, hiszen az nem gondolkodik!

Erre azért van egy másfajta válasz is, ami önmagában is persze egy kérdés: mi van, ha az Univerzum egy élő és tudatos lény? Mi itt a Földön meg vagyunk győződve, hogy holt anyag nem lehet egyben élő szervezet is. De feltehetjük a kérdést: vajon ez nem csak a mi, nagyon is földhözragadt szemléletünk eredménye? Hiszen egy olyan léptékű világban, mint amilyen a mi ősrobbanásunkból keletkezett anyaghalmaz – létezhetnek más szabályok is, mint amiket mi fel tudunk tételezni, fel tudunk mérni ésszel. Sőt, ez fokozható is: lehet, hogy önmagában a mi Univerzumunk nem élő szervezet, ellenben része egy sokkal hatalmasabb Egésznek? És az az Egész az élő? Arról nem is szólva, hogy élő és értelmes lehet egy anyaghalmaz is. Hiszen minden ember ilyen annak ellenére, hogy lényegében csak halott atomokból áll. Tehát van rá példánk. Emlékezzenek csak, valamelyik előző fejezetben felsoroltam, miből áll egy emberi test, hányféle elem adja ki azt, ami egyiket arra készteti, hogy írjon erről egy könyvet, másokat arra, hogy azt el is olvassák. Az Értelem is anyagból van, jelen ismereteink szerint nem is lehet másképpen. De a „jelen tudásunk” talán mit sem jelent, ha valahol a Mindenségben léteznek ennél magasabb szabályok is. Bár bizonyítani természetesen nem tudjuk, attól még könnyen előfordulhat, hogy ez az Univerzum valamilyen módon gondolkodó egység, sőt talán szerves része egy másik, nála sokkal nagyobb és szuperértelmes egységnek. Ami szintén része egy még nagyobb és még jobban gondolkodónak… És így folytatható a végtelenségig. Ami nem is csoda, hiszen végtelen a Világegyetem.

Ahogyan egyesek úgy képzelték el, hogy a Föld nevű bolygó is egy élő, gondolkodó lény („Gaia”), úgy ugyanez kivetíthető sokkal nagyobb mértékben is, olyan hatalmasra, amiben a mi Univerzumunk is csak egy kicsi részt jelenthet.

Előrebocsátom: a legalapvetőbb kérdésre, amit ebben a fejezetben felteszek, még nincs válasz. Ez így hangzik:

Miért létezik az Univerzum?

Könnyű lenne rá azt felelni: „Mert isten megteremtette”. Már írtam, hogy aki ezt feleli, az a könnyebbik utat választja, a kisebbik ellenállás felé megy el, és végeredményben semmit sem magyaráz meg. Mintegy leveszi magáról a kérdés felelősségét, a terhet, amit nem is akar cipelni. A megoldást ráhagyja másokra, vagy csak legyint és közli, hogy erre a kérdésre nincsen válasz. Én meg azt mondom: még nincs, de majd lesz. Persze ne kérdezzék, mikor. Valamilyen feltételeknek még teljesülniük kell ahhoz, hogy az emberek megleljék a választ. De abban teljesen bizonyos vagyok, hogy nem metafizikai úton érkezik meg a válasz, hanem ebben is a tudomány fog minket kisegíteni.

Van ennek a kérdésnek egy folytatása, mondhatnám párja is:

Miért létezik az ember?

Talán csodálkoznak majd, de ezt éppen olyan nehéz lesz megválaszolni, mint az előzőt. Ugyanis, ha kiejtjük a szót: miért – nem arra gondolunk, hogy miképpen jött létre, hanem a végső, nagy kérdésre: mi a célja a létezésének, miért van itt? Néhány választ ismerünk. Ha ugyan ez válasz a kérdésre: az ember, azaz az értelem azért jön létre az Univerzumban, hogy 1) feltegyen ilyen kérdéseket, 2) törekedjen az Univerzum megismerésére, és 3) majd, ha a tudása eléri a leg(?)magasabb szintet, akkor talán tevőlegesen be is avatkozzon a mindenségben zajló folyamatokba. Az utolsóhoz hozzáteszem: nyilván összefogva máshol, más körülmények között kifejlődött értelmes lényekkel, hiszen azon a szinten aztán már igazán csak a végtelen nagy tudással járó, végtelenül békeszerető, de egyben végtelenül kíváncsi lények teszik a dolgukat.

Az a pont, amit az egyik fejezetben említettünk: hogy az értelmes lények terjesztik a Kozmoszban az élet csíráit, így segítik majdani más értelmes lények kifejlődését – annyira magától értetődő, hogy azt nem is említjük.

Az ilyen töprengések közepette felmerülnek olyan kérdések is, amelyeknek látszólag nem sok közük van az alapvető, nagy MIÉRTekhez. Vannak olyan nézetek, sőt, történelmi tények, amelyekben egyáltalán nincs szerepe valamiféle kezdetnek, például a világ kezdetének. Voltak civilizációk, ahol, ha egy új uralkodó került a trónra, attól kezdve új időszámítás indult (az ókori Kína, vagy közelebb Róma) és mit sem törődtek a világ kezdetével, amint azt egy magyar származású pap, Stanley L. Jaki (Jáki Szaniszló, aki egyszerre volt a fizika és a teológia doktora) megállapította. Ez a kérdés úgy jön ide, hogy a legtöbb ókori nép ciklusokban számolta a múló időt, amely ciklusok végén minden visszatért a kezdeti pontra, és onnan indult újra. A világ ciklikusságának koncepciója sokfelé előbukkant már a történelemben. Persze Davies szerint e tárgyban az igazi kérdés az: maga az ősrobbanás része-e a világtörténelemnek? Nyugodtan nevezhetjük ezt fölösleges szőrszálhasogatásnak, de ettől a kérdés még kérdés marad. (Hagyjuk most pihenni Arisztotelészt, aki a világot örökké létezőnek tekintette, persze ők akkoriban még a Földet hitték a Világnak.)

Ugyanilyen korántsem mellékes kérdés az, hogy volt-e mindig Univerzum, vagy sem? Mert bizony az ősrobbanás-teória sem ad választ minden kérdésre. Vegyünk egy példát, bár elismerem, botor dolog összehasonlítani egy pohár vizet az Univerzumban lezajlott forradalmi változással, de azért tegyük meg. Ha leteszek az asztalra egy pohár forró vizet, akkor tudom, hogy pár óra múlva, vagy másnap az a víz hideg lesz. Illetve pontosabban: idomul a környezete hőjéhez, úgynevezett termodinamikus egyensúlyt alakít ki, vagyis alkalmazkodik a szoba hőmérsékletéhez.

Ellenben ha kapok valakitől egy pohár hideg vizet, akkor ennek korábbi állapotairól semmit sem tudhatok. Nem tudom megállapítani, hogy előzőleg forró volt-e és nemrégen hűlt le, vagy hogy egyáltalán valaha is volt-e forró, vagy sohasem? Nincs meg a „termikus története”, a hőmúltja.

Neves kozmológusok írták le ezt a példát, merthogy ők látnak itt valamiféle analógiát az ősrobbanással kapcsolatban.

Szerintük ugyanúgy eltörlődtek a nyomok a világ kezdetével kapcsolatban, ma már nem lehet megállapítani, mi és hogyan történt, mert a mostani állapot ismerete nem ad elég támpontot a múlt megismeréséhez. (Ez az érvelés persze ennél jóval bonyolultabb, tele szakkifejezésekkel, amelyektől megkímélem az olvasót.) Ugyan hányféle kezdet lehetséges, és a miénk miben különbözik más ősrobbanások által keletkezett világoktól? Elég-e, ha a kezdeti körülmények között csak kicsinyke eltérés van, amely aztán ama „világ” fejlődése során alapvetően megváltoztatja a körülményeket, vagyis magát a világot?

Innen visszanézve nem sokat látunk az egykori körülményekből, pedig hát ez a mi világunk, a mi anyagunk, aminek magunk is részei vagyunk. Ami az Univerzum(unk) keletkezését, kiindulási pontját és folyamatait illeti, nagyjából azért még mindig sötétben tapogatózunk. Valaki tehát joggal kérdezhetné: minek érdekel minket, hogy miért van az Univerzum, ha azt sem tudjuk, mi folyt és folyik benne? Ám ebből nem lehet hiúsági kérdést csinálni. Majd, ha többet tudunk, okosabbak leszünk e téren is.

Van egy másik kérdés e tárgyban, amely szintén tévútra vihet mindőnket, illetve itt is hiányzik a megnyugtató válasz. Ez meg így hangzik: Világunk miért éppen ilyen, amilyen? Első hallásra persze ostobaságnak tűnik már a feltevése is, a legtöbben vállat vonnának rá: „Azért ilyen, mert ilyen, és kész.”

Einstein, aki nem volt kifejezetten vallásos ember, legalábbis a szó hagyományos értelmében, mégis sokszor gondolkozott az efféle „teremtési dolgokon”. Egyszer azt kérdezte: „Vajon amikor Isten a világot teremtette, volt-e választási lehetősége?” Vagyis hányféle világot teremthetett volna, és ha volt sokféle, miért éppen ezt választotta, amit ismerünk? Vagy nem is volt neki más választása, csak egyféle világ jöhetett létre a teremtés által..? Vagyis hát a világ kényszerűségből lett ilyen? Ha voltak más tervek, más verziók is, azok milyenek lehettek? Ennél a mostaninál jobbak vagy rosszabbak?

Ez megint olyan kérdés-sorozat, amelyre nem lehet válaszunk. Főleg az ateisták nem tudnak erre mit mondani, mert szerintük Isten eleve nem is létezik, tehát nem állhatott semmiféle választás előtt. És ha nem létezett, természetesen nem is teremthetett, tehát többszörösen is értelmetlennek tartják a kérdést.

Itt megint többfelé ágazik a kozmológusok véleménye. Egyesek szerint világunk véletlenszerűen alakult ki ilyenné, amilyen, és ezzel ma már semmit sem kezdhetünk. Nem mintha komoly szándékai lennének bárkinek is arra, hogy megváltoztassa az Univerzumot. Mások szerint nem véletlenül alakult ki, ilyenné kellett válnia! Ha így lenne, akkor megismerhető lenne. Sőt, ha megismerhető lenne, tudományra sem lenne szükség. A sajátos „poén” – mint írja Ian Barbour, a filozófus –, hogy kevert világban élünk, ez mind itt körülöttünk egyszerre véletlenszerű és racionális, megismerhető és titokzatos. Filozófiai megközelítéssel vannak itt érdekes pontok. Az egyik: a fizikai törvényei, amelyeket már megismertünk, és amelyek valóban hatást gyakorolnak a természetben, nem okvetlenül szükségesek, lehetnének másfélék is. Másodszor: a kezdeti kozmológiai feltételek lehettek másmilyenek is, mint amilyennek őket ma visszamenőleg elképzeljük. Aztán harmadiknak ott van a kvantummechanika a maga őrült világával, ami, lám, arra utal, hogy sem a fizika, sem a logika törvényei nem állandóak, azok alól is vannak kivételek. A filozófus negyedik pontja az, hogy világunk létezik. Itt van, tapintható, le nem tagadható.

Úgy is feltehető a kérdés: van-e értelme a Világegyetemnek?

Itt nincs szükség pontosításra. Már kérdeztük úgy is, hogy miért létezik az Univerzum, hát ez voltaképpen ugyanannak a kérdésnek a másik fele, semmivel sem ad hozzá többet, de nem is vesz el belőle. A „miért létezik” és „van-e értelme” lényegében ugyanazt járja körül. Ha nem tudjuk a választ az elsőre, nem fogjuk ismerni a másodikra sem.

Mégis válaszolunk rá, méghozzá egy hatalmas „igennel”. Egyfelől emberi értelmünk – kis képzavarral – kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy megkérdőjelezzük olyan valaminek a célszerűségét, az értelmét, aminek mi magunk is részei vagyunk. Sőt, bár eddig ezért nem sokat tettünk, de a közeli és főleg a távolabbi jövőben igenis sokat fogunk tenni ezért az Univerzumért. Vagyis teli torokkal kiáltjuk, hogy van neki értelme! Ugyanis az lenne a furcsa, a tűrhetetlen, a logikátlan és legfőképpen értelmetlen, ha nem lenne értelme. Bár nem sok érvünk szól emellett, azért a tudatunk (lelkünk) mélyén meg vagyunk győződve afelől, hogy a Természet nem fektet ennyi energiát valami olyasmibe, ami tökéletesen értelmetlen. Még azt a szót is ki merem mondani, hogy „haszontalan”. Nem, az Univerzum nem lehet sem értelmetlen, sem logikátlan, sem haszontalan, és persze itt nem valamiféle anyagi javakban mérhető triviális haszonra gondolok.

Induljunk ki abból a szép feltevésből, hogy a Természetben semmi sem haszontalan. Ennek már eddig is számos példáját láttuk itt a Földön. A legelemibb tapasztalatunk az, hogy ember vagy állat, míg él, teszi a dolgát, aztán amikor elpusztul, a testében lévő alkotórészek úgymond „visszatérnek a természet örök körforgásába”, és így nem vész el semmi, csak átalakul. Még azon élőlények létezésének, amelyek számunkra teljesen fölöslegesnek tűnnek, olykor egyenesen károsnak – például a szúnyog, a poloska vagy a medúza – is van valamilyen rációja. A Természet legyen bármilyen sokféle, önmagában egy egészet alkot, és azt ilyen holisztikus, vagyis az „egészet látó” szemlélettel kell nézni.

De voltak olyan fizikusok, akik szerint más a helyzet. Steven Weinberg egyenesen azt mondta: „Minél jobban megértjük az Univerzumot, annál inkább látszik, hogy nincs értelme”. Egy másik, szintén világhírű tudós, a biológus Jacques Monod sem nevezhető éppenséggel az optimizmus bajnokának, mert ő meg ezt mondta: „Az ember végül tudatosította magában, hogy egyedül áll szemben az ellenséges és óriási Mindenséggel, amelyből maga is csak tiszta véletlennek köszönhetően született. Sem elrendeltetése, sem kötelességei nincsenek meghatározva.”

Szerencsére a tudósok nagy többsége nem pesszimista. Ők ugyanazokból a tényekből egészen másféle következtetésekre jutnak. Látják, hogy a természet hogyan működik, (el)ismerik a fizika törvényeit, csupán a mindenség kiindulópontjával nem tudnak mit kezdeni. A világ kétségtelenül bonyolult, ám ez egyfajta rendezett, logikus bonyolultság, és talán nem is lehetne másféle az Univerzum. Egy kaotikus, rendszertelen, véletleneken alapuló Univerzum hamar összeomlana, és benne nem is keletkezne még a sima biológiai élet sem, nemhogy értelmes élet.

Egy másik kérdés: megismerhető-e az Univerzum? No, ez az a kérdés, amire én teljes határozottsággal megadhatom a választ: nem. És ez egy pozitív „nem”, egyáltalán nem tudománytalan, pesszimista „nem”, dehogy! Mert hát, ami végtelen méretű, azt sohasem lehet a maga teljességében megismerni. Ráadásul, mint volt róla szó, a mindenség nem csak annyi, amennyi itt a mi univerzumunk, száguldó galaxisok és más formációk alakjában, anyagában. Világokból van sok, ahogyan a matematikusok mondanák: „n-számú” világ van. A megismerés kiterjedhet egészen észtveszejtő határokig a térben (terekben) és az időben, majd átjuthat más tulajdonságú terekbe, más dimenziókba, más „világokba” – de a végtelen mindenség mindig tartogat majd meglepetéseket, még ismeretlen anyagokat, eseményeket, folyamatokat, fizikai és egyéb törvényeket. Tehát szó sem lehet teljes megismerésről.

Feltehetünk olyan kérdést is, hogy Miért létezik bármi is? Mert egyáltalán nem kéne léteznie. Hol van az megírva, hogy az Univerzumnak létre kell jönnie, és egy bizonyos ideig (vagy örökké) léteznie? Ki, hol és mikor hozott ilyen törvényt, adott ki vagy kapott ilyen parancsot? Miért nincs úgy, hogy semmi sem létezik? Miért van egyáltalán a Mindenség? És persze e nagy kérdések végén, mint a nyúl farka, itt illeg-billeg a legutolsó, bár számunkra nem jelentéktelen kicsinyke kérdés: miért létezik az ember?

Aztán léteznek másféle, kicsit bújtatott, ravasz kérdések is. Például, ha valaki vagy valakik úgy teremtették ezt az Univerzumot (létrehozták, kezdeményezték) akkor lehet, hogy ők is emberek voltak? Már a kérdés ilyen feltevésében is lapul egy hatalmas adag beképzeltség, de menjünk logikus sorrendben. Lehet, hogy egyszer, húsz, harminc, vagy több száz milliárd évvel ezelőtt, ebben az anyaghalmazban, azaz az előző ősrobbanást követően táguló világban egyszer már kialakult az ember. Úgy nézett ki nagyjából, ahogyan mi most. Aztán sokszor tíz évmilliárd alatt ezek az elődeink eluralták az Univerzum egy részét, mérhetetlen tudásra tettek szert, majd mikor a világ befejezte a tágulási szakaszt és kezdett összehúzódni, az e könyvben már ábrázolt módszerek valamelyikével átmentették magukat egy másik Univerzumba, és ott fejlődtek tovább. Majd amikor a mi világunk anyaga ismét összesűrűsödött és készült felrobbanni, sőt, ez meg is történt, és pár milliárd újabb évvel később már kialakultak a csillagok és a bolygók – átkeltek a mi Univerzumunkba, és valamilyen módon segítettek valahol létrehozni az embert. Olyan élet-csírákat és olyan géneket hoztak, amelyekből mi kifejlődtünk. Elsőnek és egyetlennek hisszük magunkat a mindenségben, ami lehet igaz erre a mostani Univerzumra, a végtelen térnek erre a szeletére, de nem igaz az egészre. Lehet, hogy ez már nem is egyszer történt meg? Azokat az előző embereket, akik minket itt létrehoztak, szintén egy korábbi emberi társadalom hozta létre? Ha így vesszük, akkor az emberi civilizációknak egész láncolata lehetséges, nem csak egy vagy kettő, hanem több Univerzumban is..!

De még ez is fokozható. Mi van, ha feltételezzük és igaznak hisszük el, hogy ha már ilyen lehetőség volt a kezükben, akkor az előző ősrobbanásban itt élő emberiség nem csak minket teremtett itt a Földön, hanem számtalan „Föld” lehet még szerte a mi mostani Univerzumunkban, amelyben sokfelé fejlődnek emberi civilizációk? Nincs is mindegyik a fejlődésnek azonos fokán, lehetnek olyanok, amelyek már jóval előttünk járnak, lehetnek velünk egyazon szinten lévők, és nem kevés olyan is, ahol leendő testvéreink még szorgalmasan ugrálnak a fákon, mert eszükbe sem jutott lejönni, vagy még az óceánokban úszkálnak meglepő alakokban, amikről senki sem sejtené, hogy egykor hozzánk hasonló emberek lesznek.

Visszaköszön persze a bibliai hangvétel, hiszen a keresztényeknél „isten” is a maga képmására teremtette az embert – ezért van az a sok tízezer kép az utolsó négyszáz év európai festészetében, ahol az isten fehérszakállú, jóságos öreg bácsi…

Felmerül hát a kérdés: ha ezt tették, miért tették? Segíteni akartak nekünk, vagy gondoskodtak arról, hogy ebben az Univerzumban is legyen értelmes élet? De ha ezt feltesszük, akkor hinnünk kell abban is, hogy talán nem csak az előző emberiség ügyködött és ügyködik itt most is, hanem nyilván sok, akár sok millió vagy sok milliárd civilizáció is keletkezett az előző ősrobbanások és tágulások alatt, és azok fejlődésük csúcsán, észlelve a veszélyt, szintén átköltöztek más dimenziókba. Majd miután itt megtorpant az ősrobbanás és kezdett alakulni az új Univerzum, ők is átjöttek, és hozták magukkal az élet csíráit és génjeit, hogy újra megteremtsék a hozzájuk olyannyira hasonlító utódokat…

És itt tartunk most: világunk feltehetően tele van értelmes lényekkel, azok társadalmaival, egész civilizációkkal a fejlődésük különböző fokain… Vagyis, ha ez így igaz, akkor lehet itt akárhány Univerzum, szorgalmas őseink sokfelé, vagy akár egy környéken mindegyikben elültethetik a maguk utódait?

Erre ugyan nincs semmi bizonyítékunk, de el tudjuk képzelni. Persze ez csak a felrobbanó, majd kialakuló, táguló, a végén pedig ciklikusan viselkedő, azaz összehúzódó és ismét elpusztuló világokban érvényes. Felfogható mintegy egyfajta „természetes kiválasztódásnak” is? Azok a civilizációk, amelyek idejében kezdik a fejlődést, majd azon elég gyorsan haladnak előre, hogy végül elérjék azt a szintet, amikor rájönnek, hogyan lehet kimenekülni a kozmikus kelepcéből – azok túlélhetik. A többi pedig..? Akik túl későn kezdtek fejlődni, nem voltak olyan szorgalmasak, netán túl sokat háborúztak már az anyabolygójukon, ezért azt nem is tudták elhagyni soha, hiszen az ilyesmi csak egy bolygó összes lakójának összefogásával sikerülhet – akkor azok bizony lemaradtak az életért folytatott versenyben, és elpusztultak. Egy ciklikusan viselkedő világegyetemben ez történik az alkalmatlanokkal, a vesztesekkel. Egy gigantikus méretű versenypályán futnak, és akik lemaradnak, azoknak kozmikus értelemben is „annyi”.

A „miérteknek” nincs vége, nyilván így lesz ez az emberiség egész fejlődése alatt. De az vajon meddig tart? Miért képzeljük, hogy az ember mint fejlődő, tevékeny élőlény túléli a rá váró veszélyeket? Mert hiszen valószínűleg nem okvetlenül „kell” neki túlélnie. Útközben sok minden történhet majdani leszármazottainkkal is.

A legnagyobb baj addig fenyeget minket, míg csak egyetlen bolygón élünk, ez evidens, addig nagyon sebezhetőek vagyunk. A poliglobális korszakban már nem annyira. Bár vannak megrögzött pesszimisták, akik el tudják képzelni azt is: ketyeg bennünk egy genetikai bomba, amely egyszer csak mintegy felrobban, vagyis a végére érünk egy előttünk rejtetten zajló folyamatnak, és megközelítőleg egyszerre megbetegszik az akkor élő emberiség minden tagja, és így szépen elhalunk, elenyészünk csöndesen. Más kérdés, hogy mit hagyunk magunk után?

Ezt a forgatókönyvet persze nem szívesen boncolgatnám én sem, inkább evidensnek, magától értetődőnek veszem azt, hogy mint minden kozmikus lénynek, úgy az Embernek is vannak kozmikus céljai. A leginkább kézenfekvő természetesen az, hogy megismerje a Kozmoszt. Talán észrevették már, hogy gondosan kerülöm a „meghódítás”, „legyőzés” szavakat – a Kozmoszba nem illenek bele ezek a hadászati szakszavak. Ahogyan a huszadik században a Földön tévesen hitték sok százmillióan, hogy „az ember legyőzi a természetet”, „az ember meghódítja a természetet”, úgy ezeket nem lehet, nem szabad kivetíteni a világűrre. Elég ellenséges az már önmagában is, de az ember nem azért van, hogy maga alá gyűrje, hanem hogy megbarátkozzon és együtt éljen vele, legfőképpen meg azért, hogy megismerje.

Mindenesetre vannak olyan „tárgyak”, témák, amelyeket egykor majd valamilyen formában mint egy mai „iskolában” oktatnak a fiatal nemzedéknek: például kozmikus etikát és univerzális célokat. Minél fejlettebb lesz az emberiség, annál inkább beleolvad a Kozmoszba, megérzi, hogy mi a feladata és a célja.

Ezt és ennyit szükségesnek tartottam itt elmondani.

Mennyiben változtatja meg az emberiséget az a tény, az a tudományos eredmény, ha majd utazhat az időben előre és hátra? Miért lesz ez jó, vagy rossz, vagy egyszerre mindkettő?

Képzeljük el, hogy egykor eljön majd ez a lehetőség, az emberek felfedezik és elsajátítják az időcsatornákban való vándorlást. Megeshet tehát, hogy berendeznek egy ősállatkertet: visszamennek a múltba a vadászok, elkábítanak és magukkal visznek abba a jövőbe olyan állatokat, amelyek egykor éltek a Földön, de időközben kihaltak. Mamutok, barlangi medvék, kardfogú tigrisek, sőt – miért ne? – dinoszauruszok sétálhatnak és legelészhetnek majd egy arra kijelölt, jól elkerített és őrzött területen. Kis iróniával azt is mesélhetném, ahogyan az elvált apák a láthatási napon, mondjuk vasárnap délelőtt elviszik gyermekeiket az ősállatkertbe, dino-nézőbe…

Lehet, hogy ez is megtörténik, lehet, hogy nem. Ennél persze sokkal komolyabb módon átalakítható lenne az emberek tudata, sőt mindennapi élete akkor, ha elmehetnek a múltba. Akkor nyilván lennének „idő-emigránsok” is, afféle remeték, akik megcsömörlöttek már a szupermodern technikától, meg attól, hogy a megélhetésért rég nem kell dolgozni, mindenkinek alanyi jogon járnak az élet-feltételek, sőt a jó és kényelmes és szabad élet feltételei – és itt lenne nekik a lehetőség, hogy „igazi” és „teljes” életet válasszanak maguknak, azt éljenek! Visszamennek hát a múltba, kiválasztanak maguknak egy kort, amikor a Földön, vagy más, emberek lakta bolygón még kevesen éltek és ott letelepednek. Ez egy kicsit olyan lesz, mintha valaki ma, a huszonegyedik században (még az időutazás lehetősége nélkül) elutazna a bolygónk egy olyan pontjára, ahol nincs civilizáció, nincs mobiltelefon és bankkártya, sem ATM, sem televízió, és ott próbálna élni.

Ez itt és most, meg majd abban a jövőbeni emberi társadalomban sem sok sikerrel kecsegtet, és mindjárt el is árulom, miért: mert bármennyire is hiszi valaki, hogy képes lenne élni a társadalom nélkül – nem képes rá. Már ma sem, nemhogy majd a jövőben! Addigra a társadalom még jobban elkényezteti az egyént, aminek ma is ezer jelét élvezzük. Ne tévesszen meg minket az a sok csaló, akik népszerű tévéműsorokban mutatják meg nekünk, hogyan lehet élni a dzsungelban, a tajgában, a lakatlan szigeten stb. teljesen egyedül. Miközben ő a nézők számára produkálja magát, vele van egy tizennyolc fős forgató stáb, amelynek tagjai nem alszanak vele együtt minden éjjel az őserdőben, hanem a legközelebbi négy- vagy ötcsillagos szállodában. Aki ma mintegy „visszamegy az időben”, azt csak helyváltoztatással érheti el, a kevésbé fejlett vidékre mehet „vissza”, neki ez az időutazás. De ezer szállal kötődünk mindnyájan a társadalomhoz, amely a maga nemében egy zseniális szerveződés, le a kalappal azok előtt, akik három-négyezer év alatt ezt összehozták itt a Földön. A ma embere nem szabadulhat már igazán a társadalomtól, hiszen még az általunk legprimitívebbnek tartott emberek is minitársadalomban élnek. Együtt egy falu, egy kisebb vagy nagyobb közösség, törzs, klán, akármi – mert az ember sajnos a saját bolygóján egyedül halálra van ítélve. Az egyetlen lehetséges életforma a társadalom. Mert kell valaki, aki legyártja a gyógyszerünket, kell az orvos, aki megvizsgál és felírja, kell a patika, ahol beszerezhetem. Kell az autógyár, a szerelő, kell az olajipar, hogy kocsimba benzint gyártson és annak szétszállító-hálózata, hogy a benzinkúton én is hozzájussak a benzinemhez. Kell az iskola, ahol, ha messze nem is mindent, de sokat megtanulok a világról, mire tizenéves leszek. Kell a gyapotot és főleg élelmiszert termelő mezőgazdaság, hogy legyen mibe öltöznöm és mit ennem, kell az ipar, kell a mobiltelefon-hálózat. És igen, kellenek a többi emberek, szükségem van rájuk, mert nem tudok egyedül átmenni egy folyón, ha valakik korábban nem építenek rá hidat, nem tudok elutazni távoli tájakat megnézni, ha nincsenek repülők, repülőterek és pilóták, vasútállomások és rég lerakott sínek, nincsenek éttermek és szállodák… Az úgynevezett „társadalmi munkamegosztás” lényegében egy zseniális találmány, egy nagyon is működő rendszer. Ilyen körülmények között az „időben hátra utazó remetéknek” csak néhány évük van arra, hogy valóban eltávolodjanak a civilizációtól. Ehhez az kell, hogy az esetek többségében legyenek fiatalok, egészségesek, mert hiszen a dzsungelban, mindenkitől távol egy vakbélgyulladás három nap alatt végez velük, egy lábtörés szintén… és ezeket a várható, nagyon is reális bajokat sokáig sorolhatnám.

Ezek a sajátos feltételek a jövőben is fennállnak majd, és ha valaki a negyvenötödik században arra gondol, hogy időben visszamegy a hatodik századba és keres magának egy lakatlan helyet, ugyanennek a veszélynek teszi ki magát. (Zárójelben: mégis lesznek, természetesen, akik megpróbálják, megteszik, ideig-óráig sikerül is nekik – de már ma sem könnyű elszakadni a civilizációnktól, hát még akkor, amikor az minden téren természetes lesz a benne élőknek.)

Miért lesz egyfajta természetes törekvése az utánunk jövő késői nemzedékeknek, hogy valamiképpen megőrizzék az addig elért tudást? Mert utódaink büszkék lesznek addigi eredményeinkre. Már a huszadik században voltak kozmológusok, mint a szovjet Sklovszkij, aki megjósolta, hogy sok ezer vagy tízezer (vagy százezer… stb.) évvel később a mi civilizációnk összesűríti minden elért tudását, azt betáplálja szondákba, és kilövi őket az űrbe. Egy-egy ilyen szonda magával viszi az emberiség addig elért összes tudományos eredményét összesűrítve, benne lesz kultúrájának minden gyümölcse, minden értékesebb festmény mása a képtárakból, a múzeumok, ásatások anyagainak ábrázolása, minden irodalmi mű, amely tízezer év múlva is ismerős még a legújabb nemzedéknek. Ezeket talán nem is egy, hanem sok példányban indítják el a világűrbe – mindegy, merrefelé. A lényeg az, hogy ha közben valami történne azzal a civilizációval, akkor tudathassa az eredményét valahol valakikkel, hogy ne vesszen kárba, amit már elértek. Az is lehet, hogy az a civilizáció, amelyet majd az űrben talál egy ilyen szonda (akár egy hajótörött által a földi óceánba dobott palack eljut valahová később, valakikhez), az még meg sem született, el sem indult a fejlődés útján akkor, amikor ezt a „kozmikus palackot bedobták az űrbe”.

De elképzelhető ez úgy is, hogy nem egy fizikailag létező testet küldenek ki az ismeretlenbe, hanem modulált, elektromágneses hullámok, mondjuk egyszerűbben: rádióadások révén küldik el, bele a „semmibe”. És tényleg megeshet, hogy akik kiküldték, rég elpusztultak valamilyen kozmikus katasztrófában, a jelek meg csak repülnek, repülnek százezer vagy millió éveken át az űrben, míg valahol valakik fogják az adást. Így szereznek majd tudomást arról, hogy volt egyszer egy civilizáció, amely kijutott az űrbe, és sok érdekes dolgot művelt, és addig is, míg „egybolygós” népség volt, létrehozott néhány szép dolgot. Ha az adást lefordítják a képek nyelvére és vizuális módon is élvezhetik, amit kaptak, akkor megcsodálhatják Tutanhamon arany halotti maszkját vagy a Mona Lisát, meghallgathatják Bach és Mozart és ezer másik egykorvolt földi zeneszerző műveit…

Örök emberi késztetés, hogy hagyjon jelet maga után. A legegyszerűbb emberek építenek egy házat, vagy nemzenek pár gyermeket, ezt hagyják a következő nemzedékre. Az alkotó emberek, a művészek és tudósok a maguk módján hagynak jeleket, állítanak sokszor puszta hiúságból valamiféle ön-emlékművet, szaporodnak a műalkotások és a találmányok. De könnyen lehet, hogy az emberek mint társadalom, kollektíve is így gondolkodnak majd. Ennek első jeleit tapasztaltuk már, hiszen az 1970-es években a távoli világűrbe indított szondák visznek magukkal olyan hanglemezeket, amelyekre felvették a földi zajokat, állatok hangját, időjárási hanghatásokat, emberi beszédet – kicsiben ez már az volt, amiről az előző oldalon olyan bőven írtam. Mert az emberiség is hiú, és szeretne magáról hírt adni már most is, amikor még létezik.

Szeretne ön találkozni Mátyás királlyal?

Hiszen, ha létrejönnek a tér-idő-csatornák, akkor a jövő emberei bármikor visszamehetnek a Föld múltjába (egyelőre maradjunk ennél a csökkentett változatnál, mert hiszen ad absurdum visszamehetnek bármelyik galaxis bármelyik napjának vagy bolygójának múltjába, megtekinthetik azt korábbi állapotaiban, sőt elvileg visszamehetnének a világegyetem létezésének jóval korábbi szakaszaiba is, feltéve, hogy akkor már léteztek a csatornák kialakulásához, működéséhez szükséges fizikai feltételek). Így, tegyük fel, hogy egy kései utódunkat érdekel majd az egykorvolt Magyar Királyság földrajzi-politikai területe és az 1400-as évek második fele. Tehát ha képes megnyitni egy időcsatornát és az jól működik, visszamehet 1489-be, hogy megnézze a Bécsben is diadalt aratott Hunyadi Mátyást.

Tömérdek időutazási regény és film szól ilyesmikről, de amikor azokat olvassuk vagy nézzük, tudjuk, hogy puszta fikcióval állunk szemben. Ám ha ennek igazi, reális lehetősége lesz, ugyan hányan mennek vissza ennyire konkrét céllal bármely időbe és helyre? És ott mit találnak? Az egész csak úgy oldható meg, ha a régi emberek a maguk idejében semmiképpen sem tapasztalják meg az időutazók jelenlétét, legfőképpen, hogy nem látják őket.

Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy az időcsatornák használata sokkal, de sokkal bonyolultabb dolog lesz, mintsem azok felfedezése és működtetése.

Az is része lesz a jövőbeni emberi fejlődésnek, hogy az emberek – már említettem – felfedezik az átjárást más dimenziókba, és azontúl ott fognak élni. Miközben mi itt ma, a huszonegyedik században szerfölött csodálkozunk azon, hogy semmilyen fejlett civilizáció nem ad nekünk jeleket, nem küld rádióüzeneteket, olybá tűnik, hogy nem is léteznek – addig a szomorú (?) igazság talán az, hogy ők tényleg nem léteznek – itt. Még azt is el tudom képzelni, hogy alig 5-10 ezer évvel voltak idősebbek nálunk, de már felfedezték az átjárási módot vagy módokat, mind, ahányan voltak, bevonultak egy időcsatornába, és szépen átköltöztek egy másik világba. És persze mindegyik civilizáció egy bizonyos fejlettségi fokon, amikor ezt már megteheti, ugyanezt cselekszi! Valami okból nyilván sokkal jobb és biztonságosabb lehet az élet egyik vagy másik vagy n-edik térben, mint itt, a miénkben, amelybe beleszülettünk. Ezt fogjuk tenni mi is, aztán megint eltelik pár ezer esztendő, és a Tejút nevű galaxisban ismét felnő egy újabb civilizáció, amelynek tudósai kétségbeesetten fülelnek évszázadokon át: jön-e végre valahonnan egy rádiójel..? De persze nem jöhet, és hogy miért nem, ezt ők is akkor értik meg, miután átköltöztek. Gerald Feinberg, a híres fizikus és nagyon okos ember is eljutott ide már régen, és így öntötte szavakba: „Jelen pillanatban ez csak egy tudományos-fantasztikus forgatókönyv. Ám ha mégis létezik több dimenzió, mint ahányat mi ismerünk, vagy valahol vannak négydimenziós terek azon kívül, amelyben élünk, akkor szerintem nagyon valószínű, hogy valamilyen fizikai törvények lehetővé teszik a kettő közötti kapcsolódást. Ha az értelem fennmarad a Mindenségben, akkor a minket a Nagy Reccstől elválasztó milliárd éveknél sokkal rövidebb idő alatt felfedezzük majd, hogy ezek a spekulációk reálisak-e? És ha igen, kihasználjuk őket.”

Emberies lesz-e az ember a jövőben?

Mi humanitásnak, emberiességnek nevezzük azt, ha jól viselkedünk valakivel vagy valamivel szemben. Ezt a magunk felállította íratlan szabályt a földi természettel kapcsolatban ugyan nem tartottuk be. A humánus viselkedés egészen mostanáig inkább ritkaságnak, mint törvényszerűnek számított. Nagy kérdés: így lesz ez a közeli és főleg a távolabbi jövőben is?

Miért is számíthatnánk erre, ha az eddigi példák mást mutatnak? Lám, van remény, mert az ember rosszul viselkedett (viselkedik) a természettel szemben, de most egyre több a jele a kijózanodásnak. Csak remélhetjük, hogy amikor ezen a bolygón már nem a megosztottság fog uralkodni, hanem a lakosság többsége egyet akar: békés fejlődést és nyitást a Kozmosz felé – akkor idővel eltűnnek ezek a kisstílű dolgok, nem lesznek már részei viselkedésünknek, szemléletünknek.

Vagyis mondjunk egy példát: találkozunk az űrben, vagy idejönnek hozzánk olyan lények, amelyek/akik elvesztették a hazájukat, és újat keresnek. A túlélők csoportja arra számít, hogy talál valahol egy viszonylag civilizált társadalmat, amely vagy befogadja őket a saját „hazájába”, bolygójára vagy bolygóira, vagy másféle segítséget nyújt nekik időlegesen vagy végleg. Az emberiesség, amelyre persze nagyon büszkék vagyunk akkor is, ha csak nyomokban fedezhető fel tevékenységeinkben, akkor nyilván azt parancsolja majd: segítsünk. Hiszen elég arra gondolni, hogy mi lenne fordított helyzetben? Mert kataklizmák bekövetkezhetnek még abban az időben, amikor a civilizációnk nem találja meg, nem fedezi fel az időcsatornákat, mint menekülési útvonalakat. Ekkor bárkivel (nyilván egy egész civilizációra gondolunk, akár ha annak több tízmilliárd tagja is van!) előfordulhat, hogy mások segítségére szorul. Bár természetesen igen ritkán fordulhat elő ilyesmi a végtelen térben, aminthogy az is, hogy egyáltalán megtalálja egymást két civilizáció, azért megeshet. És akkor kell majd megmutatnunk, hogy tényleg van-e bennünk humánum?

Két, már említett szerző, Leon Lederman és Dick Teresi „Az isteni részecske” című könyvüknek a következő alcímet adták:

„Ha a Világegyetem a válasz, akkor mi a kérdés?” Ugyan elolvastam a könyvet, de valahogy nem találtam meg benne azt a bizonyos kérdést. Úgy tűnik, a szerzők sem. A hangzatos (al)cím sok fizikusi anekdotát takar, amelyekből nem sok új gondolatot nyerhet az olvasó.

Ám az egyik forrásunkban, amelyből többször is idéztem már gondolatokat, olvasható a következő: az emberiség úgy tudja bebiztosítani saját jövőjét, mondhatni össz-túlélését, hogy időnként elküld a jövőbe egy-egy csapat jól összeválogatott embert, azok tesznek egy „kört” az űrben és visszajönnek. Szó sincs itt időcsatornákról, a dolog még az azt megelőző időkben játszódhatna, és lehet, hogy csakugyan ez fog történni.

Ha az emberiségnek bármilyen okból attól kell tartania, hogy elpusztulhat és nem lesz újrakezdés, mert odaveszik minden élő ember abban az űr-szektorban, naprendszerben vagy még csak ezen az egyetlen bolygón, védekezhet egy igen szellemes módon. Mint már említettem, ehhez nagy sebességgel haladó űrhajókra van szükség. Építenek hát egy nagy űrhajót („Noé bárkáját”), beletesznek ezer főt – ötszáz nőt és ötszáz férfit, mind csupa fiatal és egészséges ember, akiket fizikai és pszichikai tesztek tucatjain vezettek keresztül, és sok tízezer közül választották ki őket – ezek között nyilván lesznek űrhajós képesítéssel rendelkezők is. Beraknak a „bárkába” rengeteg (vagy akár mind az összes) állat és növény genetikai anyagából. A bibliai hajóssal ellentétben itt nem magukat az élő állatokat viszik el (igen furcsán nézne ki az a hajó, és milyen bűz lenne benne…), majd elindítanák a hajót az űrbe. A lényeg az, hogy míg a hajón lévők számára sokkal lassabban telik az idő, addig a Földön sokkal több idő telik el a valóságban.

Hogy ez hogyan néz ki a gyakorlatban, arra nézve Einstein óta sokat tudunk. Lássuk hát az adatokat. Adva lesz egy „csillaghajó”, vagyis olyan jármű, amivel legalább a legközelebbi csillagokig eljuthatunk, a mi Galaxisunkon belül elérheti a fénysebesség 94 százalékát, és meghajtása fotonokkal történik. Ez a hajtómű képes éveken keresztül egyenletesen működni.

A hajó legénysége kaphat feladatot is, bár mindenki tudni fogja, hogy ez inkább csak ürügy. Felfedezhetnek útközben ilyen-olyan kozmikus tájakat és objektumokat, de valójában tisztában kell lenniük azzal, hogy ők tulajdonképpen egy „tartalékos csapat”. Ha közben kipusztulna az emberiség, ők ezren lesznek azok, akik új hazát, új civilizációt alapítanak… Nos, száguldanak az űrben – meddig? Ha fent említett sebességet tartva, míg az űrhajóban 7 év telik el, addig a Földön 20,6 év. Ha az űrhajó már majdnem 20 éve (19,2) halad, akkor ezalatt a Földön 56,2 évvel lettek öregebbek az emberek. Ha az űrhajó visszatérne 22 év hajózás múlva, a földön 64,8 év telt el, és ha a legénység a maga időszámítása szerint 68 évig van úton, akkor itt 141 év múlik el.

Ami durvábban fogalmazva azt jelenti: akik elindultak a „Noé bárkájával”, leírva egy nagy hurkot vagy kört az űrben, visszatérnek nyolcvanvalahány évesen (tegyük fel, ami valószínű, hogy az emberiség akkori átlagéletkora minimum 25

%-kal lesz hosszabb, mint ma, tehát legalább 120-130 évig fognak élni), csak két dologra számíthatnak, és egyik sem lesz túlságosan kellemes. Az egyik: visszatérnek és kiderül, hogy megvalósultak a borúlátó jóslatok: az emberiséget elpusztította valamilyen ragály vagy kozmikus katasztrófa.

Tehát életbe lép az „A-verzió”: kimehetnek az űrhajóból és az egyetlen parancs: „szaporodjatok és sokasodjatok”. Valamint persze ismét létrehozzák nem csak a földi élővilágot, de a civilizációt, az ipart, a mezőgazdaságot, és mindenek előtt a tudományos központokat…

A „B-verzió” valamivel kellemesebb, de annak is vannak buktatói. Visszajöttek, és itt találták a Földet, minden rendben van, az emberek élnek és virulnak, fejlődik a civilizáció… Csak míg ők távol voltak, itt iszonyúan nagyot ugrott a fejlődés, vele az egész társadalom, idegenül érzik majd magukat ott, ahol mindent újra kell tanulniuk, mert 141 év alatt gyakorlatilag minden megváltozott, nem csak a tudományok és a technika szintje, de sok egyéb is. Akár a gyerekeknek, újra kell tanulniuk a mindennapi életet. Lehet, hogy egy ajtót sem tudnak majd kinyitni, míg el nem sajátítják ezt a képességet is, mert minden műszaki berendezés már egészen más technikai elveken alapul, és úgy is működik – ők meg afféle ősembereknek érezhetik magukat az idegen világban.

Teszem hozzá: még mindig ez a jobbik eset, mert hiszen épségben meglelték az emberiséget, nem esett baja. Csak az a kérdés, érdemes volt-e ezért feláldozni az életük felét?

Viszont a társadalom mindenképpen jól járt. Nyilván nem csak egyetlen ilyen hajót indítanak, hanem bizonyos időközönként újabb és újabb „bárkák” kelnek útra a teljes felszereléssel, ami adott esetben szükséges egy civilizáció újraindításához (akár itt a Földön és környékén, akár másutt, mert itt például megsemmisült minden, itt már akkor új civilizáció nem alapítható). Akkor visszafordulnak és az útközben egyszer már látott és megvizsgált csillagok és bolygók között keresnek új élőhelyet annak a maradék, de már „az” emberiségnek.

Ha a társadalom szereti tudni, hogy biztonságban van, illetve már nem pusztulhat ki, akkor több ilyen hajót indít el. Még azt is el tudom képzelni, hogy valamiféle „menetrend” szerint mennek és jönnek ezek. Mindig legyen az űrben, különböző távolságokban (térben és időben) legalább három, négy vagy tíz ilyen hajó. Nevezhetjük őket biztonsági szelepnek, biztosítéknak, amellyel az emberiség gondoskodhat önnön túléléséről. Ennek a tartaléknak a legénysége nem kell okvetlenül olyan vesztes legyen, ahogyan föntebb leírtam abban az esetben, ha hatvan évig lennének úton. Mindenki számára nagy könnyebbséget jelentene, ha sokkal rövidebb időtartamokra küldenék ki őket. Ezzel egyfelől ők is kevesebb időt vesztegetnének el az életükből az űrhajóban, a Kozmoszban, másfelől amikor visszatérnek, itt még nem ugrott olyan nagyot a civilizáció, hogy ne tudnának abba ismét bekapcsolódni. Ha lesz akár csak öt hajójuk, és azok három-négyévente indulnak el, mire elküldik a negyediket és felkészítik az útra az ötödiket, az első legénysége már vissza is térhet. Ezeknek az utaknak sajátos mellékterméke lesz mindaz, amit az útjuk során felfedeznek. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy minden egyes hajót – akár sok száz éven keresztül indulnak is el rövidebb utakra – összekötik felfedezésekkel. Tehát amellett, hogy ezek a fiatal űrhajósok lesznek az emberiség biztonsági tartaléka, még mint felfedezők is hasznot hajthatnak. Egy-kétszáz év alatt az egész viszonylag közeli űrt, a Galaktikának ezt a szeletét felfedezhetik nekünk.

A MIÉRT?-ek száma nem fogy el soha, sőt, inkább növekedni fog. Minden válasz, amit egyik vagy másik MIÉRT-re találunk, újabb kérdéseket hoz majd magával. Közben el kell ismernünk, hogy a legalapvetőbbekre még nincs és minden bizonnyal sokáig nem is lesz válaszunk. Ezek egyike a MIÉRT létezik az emberiség? MIÉRT és hogyan született az Univerzumban az Értelem? MIÉRT vagyunk?

Én bizonyos vagyok abban, hogy egykor megkapjuk a válaszokat.

 

Irodalomjegyzék

 

Barrow, John – Tipler, Frank: The Anthropic Cosmological Principle. 1986

Barrow, John: Theories of Everything: The Quest for Ultimate Explanations. 1991

Berry, Adrian: The Next 500 Years, 1995

Berry, Adrian: The Next Ten Thousand Years: a Vision of Man’s Future in the Universe, 1974

Bohm, David – Hiley, B. J.: The Undivided Universe, 1993 Burgess, Eric: Return to the Red Planet, 1990

Calder, N.: The Key to the Universe. 1977 Chaunu, Pierre: Du Big Bang a l’ enfant. 1987

Davies, Paul: Are We Alone? Implications of the Discovery of Extraterrestrial Life, 1994

Davies, Paul: Superforce. 1984

Davies, Paul: The Physics of Time Asymmetry. 1974. Dorschner, J.: Sind wir allein im Weltall? 1974 Dyson, Freeman: Disturbing the Universe. 1979 Dyson, Freeman: Infinite in All Directions. 1988 Dyson, Freeman: Imagined Worlds. 1997

Feinberg, Gerald – Shapiro, Robert: Life Beyond Earth… 1980

Ferris, Timothy: The Red Limit. The Search of the Edge of the Universe. 1977 (Magyarul: „A vörös határ. A Világegyetem szélének kutatása.”), 1985.

Gale, George: Cosmological Fecundity: Theories of Multiple Universes. 1990

Goldsmith, Donald: The Hunt for Life on Mars. 1997.

Hawking, Stephen – Mlodinov, Leonard: The Grand Design. 2010

Harris, Errol: Cosmos and Anthropos. 1991.

Heckmann, Otto: Sterne, Kosmos, Weltmodelle. Erlebte Astronomie. 1976

Heller, Michal: Ewolucja kosmosu i kosmologii. („A kozmosz és a kozmológia fejlődése.”) 1985

Heppenheimer, T. A.: Colonies in Space… Human Colonisations of Space. 1977

Hoyle, Fred: The Intelligent Universe. 1983

Hoyle, Fred: From Stonehenge to Modern Cosmology. 1972

Ilczuk, Zdzislaw: Na tropach zycia pozaziemskiego („A földönkívüli élet nyomában”), 1981.

Isham, Chris: Creation as a Quantum Process. 1988

Jaki, Stanley: The History of Sciences and the Idea of an Oscillating Universe. 1977

Jurkowski, Marian: Jezyk Kozmosu. („A kozmosz nyelve.”) 1986

Kaku, Michio: Hyperspace. A Scientific Odyssey throught Paralell Universes…1994

Kaufmann, William: The Cosmic Frontiers of General Relativity. 1977

Kraus, Lawrence: The Physics of Star Trek. 1995

Kraus, Lawrence: Beyond Star Trek: Physics from Alien Invasions to the End of Time. 1997

László Ervin: The Cosmic Connection. (The Fifth Field.) 1996. (Magyarul: Kozmikus kapcsolatok. A harmadik évezred világképe. 1996.)

László Ervin: The Interconnected Universe. 1995

Lederman, Leon – Teresi, Dick: The God Particle. If the Universe is the Answer, What is the Qestion? 1993

Leslie, John : Universes. 1989

McDonough, Thomas: The Search for Extraterrestrial Intelligence. 1987

Macvey, John: Time Travel. 1990.

Marder, Leslie: Time and the Space Traveller. 1971

A modern fizika a keleti bölcselet tükrében. (Összeáll. dr. Héjjas István.) 1988

Monod, Jacques: Chance and Necessity. 1972 Morris, Richard: The Edges of Science. 1990

Nemere István: Idegenek a Földön és a világűrben. 2018 Pagels, Heinz: The Cosmic Code. 1982

Pagels, Heinz: Perfect Symmetry: The Search for the Beginning of Time. 1985

Parker, Barry: Cosmic Time Travel. 1991

Penrose, Roger: Singularities and Time Asymmetry. 1979 Pike, Nelson: God and Timelessness. 1970

Prirogine, Ilya: The Rediscovery of Time. 1985

Sagan, Carl: The Dragon of Eden. 1977. (Magyarul: „Az Éden sárkányai. Tünődések az emberi intelligencia evolúciójáról.”) 1990.

Savage, Marshall T: The Millenial Project: Colonising the Galaxy in Eight Easy Step. 1994

Shipman, H. T.: Black Holes, Quasars and the Universe. 1980 Silk, Joseph: The Big Bang. 1980

Staune, Jean: La révolution quantigue et ses conséquences sur notre vision de monde. 1990

Sullivan, Walter: We Are Not Alone: The Search for Intelligent Life on Other Worlds. 1966

Taylor, John: Black Holes: the End of the Universe? 1973. Toffoli, Tommaso: Physics and Computation. 1982

Torrance, Thomas: Divine and Contingent Order. 1991

Trepka, Andrzej: Zycie we Wszechswiecie („Élet a Világmindenségben”). 1976.

Vizgin, Vlagyimir Pavlovics: Reljativisztkaja tyeorija tjagotyenyija. 1981. (Magyarul: „A modern gravitációelmélet kialakulása”.) 1989.

Wheeler, John: Information, Physics, Quantum: the Search for Links. 1990

Wilber,Ken: Quantum Questions. 1984

Znicz, Lucjan: Zycie nieziemskie. („Földönkívüli élet.”) 1997.

 

 

Tartalom

 

Első fejezet HOL ÉLÜNK?

Második fejezet MI VAGYUNK AZ UNIVERZUM!

Harmadik fejezet ISTEN ÉS UNIVERZUM

Negyedik fejezet KEZDETBEN VALA AZ IDŐ… VAGY NEM?

Ötödik fejezet ÉLET ÉS ÉRTELEM

Hatodik fejezet ALTERNATÍV VILÁGOK – HÁNY FÖLD VAN?

Hetedik fejezet PULZÁL VAGY NEM PULZÁL?

Nyolcadik fejezet UNIVERZÁLIS CIVILIZÁCIÓK

Kilencedik fejezet A DINAMIKUS UNIVERZUM VÁLTOZÁSAI

Tizedik fejezet UNIVERZUM ÉS MEGISMERÉS

Tizenegyedik fejezet MIÉRT?

Irodalomjegyzék

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!