Skip to content

Nemere István – Holdösvény (EPUB PDF könyv átirat)

Találatok: 15

421

Table of Contents

1. ÉBREDÉSEK

2. ÚTON

3. RÁKÖZELÍTÉS

4. KÁOSZBAN

5. HOMÁLY

6. TENGERI SZÉL

7. CSATA ELŐTT

8. KÖZELEBB

9. SZÖVETSÉG

10. ÜTKÖZET

11. NYOMOZÁS

12. A SZIGETEN

13. EGYMÁSNAK FESZÜLVE

14. A KINCS

15. ERŐSEBB AZ IDŐNÉL

 

 

NEMERE ISTVÁN

 

 

Holdösvény

 

 

 

 

 

 

 

 

Media Nox, 2002

1.
ÉBREDÉSEK

 

A tenger szürke volt.

Szürke és lapos, szinte élettelen. Alex voltaképpen nem is csodálkozott rajta. Hát milyen is lehetne egy tenger?

De sivatagformáját nem fogadta örömmel. Valahol a lelke mélyén azért pislákolt egy kicsiny akarat, amely szerette volna ezt a sivatagot eltörölni és helyébe… mit is? Nagyon halványan sejtette, hogy a tengernek mégis másképpen kellene kinéznie. De nem tudta, hogyan!

Minden valószerűtlen volt, nagyobb is, meg egyszerre kisebb, mint ahogyan lennie kellett volna. Az a szürkeség elszomorította.

Ezt a szomorúságot is érezte, de éppen olyan halványan, ahogyan a tengert látta. Nem hatott rá igazán, csak elrontotta a kedvét. Akkor még nem tudta, hogy mindez csak álom. Vagy ahhoz hasonló kábult állapot. Keresett valamit azon a tengeren – talán egy hajót? Vagy szigetet? Akár egy csónaknak is örült volna, vagy egy szörfözőnek. Nemrégen látott ilyeneket valamelyik parton. Azok a napbarnított fiúk és lányok! Jókora zöldes fehér-kék hullámok taraján száguldottak, a szerkezet vitorlája és teste is rikító volt…

Most a szürkeség dominált, de Alex valahol mélyen lázadt ez ellen. Sikerült rábírnia a tudatát, hogy másik képet vetítsen. Egy kopár, földszínű hegyet látott. A tenger talán nem is tűnt el, ott maradt a környéken. A háttérben? Nem tudott mit kezdeni ezzel az új képpel, még annyira sem, mint az előzővel. Így ez sem ébresztett benne örömöt.

Aztán valahol történt valami. Talán egy külső zaj szivárgott bele a tudatába? Vagy maga a tudat unta meg az egyhangú látványokat? Amelyekhez mellesleg nem társult sem hang, sem zene. Már csak ezért is nehezen viselte azokat.

Szóval valami történt, és a kép töredezni kezdett. Lehet, hogy egy szempillantásnál is rövidebb idő alatt lezajlott mindez, csak a változásra vágyakozó tudata hosszabbította, nyújtotta meg a látványt? A képzeletbeli látványt. Mert repedezni kezdett a kép fala, most derült ki, hogy az élő-mozgó látvány mintha fel volna festve az égbolt nagyságú tájra, falra. És hamar össze is tört mindez. Semmivé vált.

Ehelyett homályos szakadékba repült Alex, mert nem zuhant, ez a szakadék nem lefelé terült el, hanem a férfi valahová előre, sőt kissé felfelé szállt, majd fejjel nekirepült valaminek, ami felhőnek tűnt. És nem is volt kemény, a feje és a teste belefúródott, és lám, máris áttört rajta. Most a másik oldalon volt.

Felébredt.

Eleinte nem nyitotta ki a szemét, és ezt már tudatosan csinálta. Kezdte sejteni, hol van, és mikor. Ez a jelen volt, vagyis a ma. Hogy ez a ma mennyire ködös, most nem érdekelte. Csak kezdte érezni a testét. Azt is, hogy fekszik, és valami nyomja az egyik oldalát. A jobbot, természetesen, hisz mindig ezen az oldalán aludt.

Egy párna is volt a feje alatt, a lepedőt biztosan összegyűrte forgolódásai közepette. Érezte a redőket, kellemetlenül nyomták a bőrét.

Meztelenül aludt, mert meleg volt. Már hetek óta meleg volt. Most kezdett tudatába szivárogni a múlt is. Vagyis az, ami volt. Tegnap, és hetekkel korábban. Vagyis van valamiféle idő, amely múlik, amelyben előre megyünk, és amely hat ránk. Ezt persze most nem gondolta így végig, de régebben már nemegyszer. Tehát valahol a tudat mélyén ezek a gondolatok is ott lapultak. Befészkelték magukat – Alexnek időtudata volt.

Lassan átfordult a másik oldalára. A szemhéján át is érezte a nappalt. Nappal tudata lett rögtön, vagyis vége az éjszakának, nyilván reggel felé jár. A szürke tenger és a kopár hegy kiszállt az emlékeiből. Az a tenger amúgy is olyan halott volt, mintha olvasztott ólom feküdt volna a mederben. A kopár hegyen sem sejtett életet. Hát azt a képet sem szerette.

Amikor végre kinyitotta a szemét, a bútorok látványa ismerősen simult a tudatába. Megszokott kép. Minden a régi helyén áll. „Ez a hálószobám” – jutott eszébe.

És a hálószobáról egyenesen szállt a gondolata a lakására, saját személyére. Azonosította önmagát, egy másodpercnél is kevesebb idő alatt már ismét saját múltjában és jelenében élt. Persze, nem tehetett róla, hogy azonnal eszébe jutott Faria is.

Faria, aki már nem volt. De még mintha folyton ott lett volna, a legkisebb szünet nélkül. Olyan sokszor gondolt rá, olyan sokszor érezte a jelenlétét, hogy voltaképpen Faria most is volt. Létezett. Élt.

 

Délelőtt a számítógép előtt ült. A fordítás most nem ment olyan jól, mint máskor. Ilyenkor, nyáron, igyekezett mindig korán kezdeni, és mielőtt nagyon meleg lett volna ebben a csupa kő városi lakásban, már elment sziesztázni. Délután ismét nekiugrott, jókedvvel. Persze ez is csak csinált jókedv volt, hiszen nem tudta a fejéből kiűzni Fariát. Azóta semmi sem olyan, mint azelőtt volt. Tulajdonképpen nem tudta volna megmondani, milyen volt azelőtt, amikor Faria is itt mozgott, e falak között. Olyan hosszú ideig.

De hát ez elmúlt, most pedig most van – szokta mondogatni, leginkább csak önmagának. Nem volt sok barátja, mostanában meg különösen nem. Ráadásul az a maradék is elröppen ilyenkor nyáron, ki innen telefonál, ki amonnan küld egy képeslapot. Amíg ez is ki nem megy a divatból, mint a távirat. Él-e még valaki, aki feladott vagy kapott táviratot? Ez is a múlt század része lett, miként korábban a postakocsi vagy a levélhordó futár.

Így filozofálgatott magában – talán csak azért, hogy ne kelljen még az ebédre gondolnia. Mivel megint elfelejtett valamit bekészíteni magának – a hűtő majdnem üresen tátongott ezért tudta, délután vagy estefelé le kell mennie a boltokba. Ezt utálta. Már az is undort ébresztett benne, hogy a járdán vadidegenek hozzáérhetnek a ruhájához, a maguk holmiját az övéhez dörzsölik. No, és a tekintetük! Néha vérig sértő, ahogyan az emberek megnéznek valakit. És nem lehet tenni semmit ez ellen. „Nem mehetek oda mindegyikhez – gondolta Alex -, nem vonhatom felelősségre, hogy mit képzel, hogyan merészelt így végignézni rajtam? Hát ki vagyok én neki?”

Ezek rejtett vágyak voltak, de azt is tudta nagyon jól, hogy sohasem tenne ilyet. Igazából a konvenciók rabja volt, az egyszer elsajátított viselkedési formáké, amelyek erejében ráadásul hitt is. „Az életben nem véletlenül vannak szabályok” – gondolta. Hitte.

 

És amint alkonyodott, csakugyan elhagyta a lakást. „Irány a boltok” – gondolta, ehhez a feladathoz görcsösen ragaszkodott a tudata. Legyen valami, ami valóban kényszerítő erejű. Ami arra késztette, hogy elhagyja felforrósodott, de biztonságos magányt nyújtó barlangját.

Az utcán idegenül mozgott. Ez is másképpen volt Faria idejében. Még csak három hónapja, futott át a fején. Emlékezett az első hetekre az után – akkor bezzeg rengeteg munkát vállalt, hogy ne érezze a fájdalmat. A fordítás remek munka annak, aki felejteni akar – hisz nem nyomasztóan egyhangú. Különösen, ha valaki nem műszaki vagy tudományos, vagy üzleti-gazdasági szövegeket, hanem irodalmat fordít. Még jó, hogy ennyire bedolgozta magát a szakmába. Akkoriban mindenfelé megtudták, mi történt, és sokan ismerték is Fariát. Elég volt hát egy-egy telefon – „munkát akarok, hogy felejtsek” – és valósággal elárasztották ajánlatokkal. Még sokat is kapott, néha kénytelen volt egy kicsit lazítani a határidőkön, eltolni őket a biztonságosabb távolra. Közben annak örült – csak ennyi öröme maradt, hogy tudta: megbíznak benne. Hogy sok hónapon át lesz munkája. És mivel most sokat kapott, gyarapodik referenciáinak listája is. Már így sem fért el egy oldalon. Ha átfaxolta valamelyik könyvkiadónak, ez a lista bizony tiszteletet ébresztett. Számos könyvön átrágta magát, sok egyéb anyagot is lefordított. Bízhattak benne.

És bíztak is. Így most rengeteg munkája volt.

Ezért eszébe sem jutott szabadságra menni. Különösen nem, amikor Faria szinte még itt van a falak között…

De most a városban volt Alex. Idegen tekintetek söpörtek raja végig. „Milyen lehetek?” – jutott eszébe. Úgy nagyjából ismerte a látványt, amit önteste nyújtott. Azt a térfogatot is, amit a teste a puszta létezésével vágott ki magának a földi légkörből, minden irányban. Tudta hát, hogy harmincnégy éves, kicsit különös arcú férfi ő. Mostanában gyakorta szomorú. Barna a haja, barna a szeme, elég magas, kisportolt, az egyetemen sokat játszott a csapatban. A keze nem nagy, az utóbbi időben kissé görnyed a háta a sok üléstől. „Jó lenne mégis elmenni valahová, sokat mozogni, és egyben pihenni is” – jutott eszébe. De ezt a könyvet még befejezi, okvetlenül befejezi. A következő munkát viszont csak pár héttel későbbi kezdésre vállalja el, és akkor nem szakad meg a folyamatosság. Nagy szüksége volt a lelkének arra a tudatra, hogy ő mindig dolgozik. Különösen most, amikor Faria…

Ezt igyekezett nem végiggondolni. Azóta semmit sem gondolt végig, ami Fariához kapcsolódott.

 

Valahol – talán közel, talán messze – ketten beszélgettek.

– Még mindig semmi?

– Nagyon kevés. Figyelem a médiát, és legfőképpen a világhálót. Mindent, ami „azzal” kapcsolatos. Tudod, hogy előfizetünk történelmi munkákra, és ahányszor bármilyen tudományos dolgozatban felbukkan az a név, vagy a két esemény bármelyike, mindig lecsapok rá.

– Elég régóta zajlik már, és elég sok pénzem fekszik benne…

– Elmondtad már nemegyszer. Nem segíthetek. Nem gyorsíthatom a folyamatokat.

– Talán nem hagyományos módszereket is igénybe kéne vennünk.

– Gondoltam rá, körül is néztem a hálón, mi van… De az eredmény eddig nagyon kicsi. Olyan minimális, amivel nem juthatunk messzire.

– Rendben, ez biztosan így is van. De ha nem haragszol…

– Hogyan haragudhatnék?

-… én azért felhajtok ilyeneket. Látnokok, különleges képességű emberek, clearvoyance-ok vagy tisztánlátók, jósok… Vannak bőven!

– Éppen ez a baj. Hogy nagyon sokan vannak. Évekbe telik, míg találsz köztük olyat, aki…

– Időnk ugyan kevesebb van, a pénzünk sem tart már sokáig, de… De te is tudod, hogy nem adom fel. Te csak figyeld az internetet, „lógj a hálón” nap, mint nap! Remélem, végre valami eredményt is fel tudunk mutatni. Kíváncsi vagyok, melyikünk ér célt előbb.

 

Aznap éjjel Alex megint a tengeren volt.

De ez a tenger most nem is hasonlított az előző hajnal víztömegéhez. Itt és most nem az az ólomszürke semmi terült el. Nagyon is élő volt ez a tenger; mélyzöld, és csak a távolban kékes, a hullámok taréján fehér hab kúszott fel, hullott a mélybe, ringott hol szelíden és akadálytalanul, hol belecsapott valamibe. De, hogy mibe, azt a férfi nem látta, nem láthatta. Korlátozott volt a látótere. Emlékezett ébredés után, hogy ez még álmában is zavarta.

A tenger fölött nem volt teljes a fény. Homály terjengett. Hajnal van, vagy alkonyati szürkület?

Nem tudhatta meg, és egy pillanattal később a dolog elvesztette jelentőségét, már egyáltalán nem volt fontos a napszak. Csak az, hogy kevés a fény. Alex úgy érezte, a vízben úszik. De nem volt ez kellemetlen, és ez is álmot sugallt. Egyszerre volt hát abban a helyzetben – ott és akkor, meg abban a kellemes másféle állapotban is, amit az elméje jelzett: ez csak álom…

Hajók bontakoztak ki a ködös párából. Mintha a messzeség szülte volna őket, egymás után bukkantak fel. Nem egyenlő távolságban tőle, sőt egymástól sem. Néhol kettő-három jött egymáshoz közel, másutt meg jó távol úsztak. És olyan furcsák voltak – régiek… Vitorlások. Hatalmasok. Sőt egy olyat is látott, amelynek oldalából több sorban különös, vékony valamik nyúltak ki, és azok egyszerre mozdultak. Evezők? – villant a tudatába, de el is enyészett a kép rögtön, és többé már nem számított. A vízben úszva kiabált. Csak most jött rá, most fogta fel, hogy rémület is van benne. Még mindig nem hallott hangokat; sem a hullámok zaját, sem a saját kiáltásait. Még azt sem, mit kiabál ő maga. Még azt sem, hogy a hajók is kiadnak valamiféle hangokat. De fogalma sem volt róla: ez csak a vitorlák csattogását jelenti, vagy valami mást, ennél többet is?

Aztán különös jó érzés fogta el. Pedig a víz már a szájáig ért. De egy erő hatott rá, nem is tudta másképpen nevezni. Amikor már úgy érezte, hogy a saját ereje fogytán van, és nem, nem menekülhet meg – akkor valaki a segítségére sietett. Ám senkit sem látott, de valami mégis történt vele. Mintha elhagyná a vizet. Ez az új érzés annyira megviselte, hogy elszakadt az álom fonala. Mintha valaki kitépte volna őt onnan a tengerből, a hajók mellől, és abból az időből is – egyszerre csak átszakadt minden korlát, és hirtelen itt volt. Ebben a városban, ebben a szobában, ebben az életben.

Ebben az életben.

 

A sziget élte a maga életét.

Bár ennek nem sok jele volt. A hőség elterpeszkedett a dombok között. Itt-ott állt csak egy olajfa, másutt kisebb csoportba verődtek, és árnyékot vetettek. A falu a déli oldalon, egy öbölben lapult. Talán ha harminc ház követte a föld és a tenger találkozásának ívét. Kopott halászbárkák ringtak az olajszivárványos vízen. A móló régi köveire öntötték a kor követelte betont, ebbe a végén egy kisebb darut falaztak. A házak mind fehérek voltak, vakították volna a turistákat – de azok errefelé szinte soha nem bukkantak fel. Néha elhúzott a közelben egy-egy nagyobb hajó, fedélzetéről zene és mulatozás hangjai szűrődtek ki a partra – messzire vitte a víz, különösen éjszaka. Cserzett arcú férfiak álltak a parton, vagy indultak volna halászni. Kifürkészhetetlen volt, mire gondolnak, amikor elhaladt az idegen világ hajója, majd nyoma veszett a párás távolban. És a halászok nem kommentálták, nem szóltak egymáshoz sem.

Fejkendős asszonyok teregettek ruhát hosszú kötelekre. Villás ágú botokkal támasztották fel, hogy a nedves lepedők és ingek ne érjenek a földre. A nap, mintha csak erre várt volna, mohón vetette magát a ruhákra, szinte látni lehetett, ahogyan gőzölte ki belőlük a nedvességet.

A halászok sokszor csak hajnalban tértek vissza. Álmatag csönd lepte ilyenkor a szigetet, az öböl fölött még nem indultak el a pirkadat apró nyilai. A nap valahol a láthatár, valahol Ázsia fölött járt még. Csak sejttette a hajnal közeledtét a szaporodó, sűrűsödő, bár ritkás fény.

Aztán új nap vette kezdetét; az asszonyok monoton munkába fogtak, ahogyan ezer éve mindennap. A világ messze volt – akkor is, ha a szárazföldet szinte szabad szemmel is láthatták. Mi jó származott belőle – számukra? Semmi. A szárazföld jelentette a hatalmat, a kormányt. A várost, az adószedőket, a hivatalnokokat. Hetente kétszer jött egy hajó, akkor sem csak ide. Körbejárta a környék nyolc-tíz kis szigetét. Mindegyiken éltek emberek, hol többen, hol kevesebben. A postahajó utasokat is vitt, pöfögött kegyetlenül, maró gázolajfüstöt és szagot árasztott kopott, szikra marta, rozsdaette kéményén. Motorja olykor olyan hangokat hallatott, akár egy asztmás bálna. A legidősebbek még emlékeztek rá, amikor ez a hajó elkezdte a szolgálatot. Akkor állítólag új volt.

Itt mindenki ismeri egymást, többszörösen is rokonok. Nagy néha azért megesik, hogy valamelyik fiatalember a szomszéd szigetről nősül, ahová átjárt dolgozni, vagy rokonokat látogatni. De a fiatalok jobbára elköltöznek, ki a szárazföldre, a városba. Nem érdekli már őket a halászat, a kecskesajtkészítés, az olajbogyó-termesztés.

Dallamosan szállnak a görög szavak, utánozhatatlanul sziszegnek a szóvégek. Ezt a nyelvet háromezer éve beszélik errefelé, beleivódott a sziklákba, a madarakkal együtt száll a forró föld és a hűvös víz fölött.

A sziget örök.

Örökké ott van, ahol volt, és ott is marad. A nap majdnem mindig süti. Nagy ritkán borul el az idő, de a tengeri szelek azt is hamar kitisztítják. Természetes állapota az, hogy folyton sugarak verik földjét, hogy szomjaznak a növények, néha az állatok is. Hogy az egyik dombon nem is nő fa, mert a szél azonnal a földre nyom minden életkezdeményt. Hogy nagy fehér és tarka madarak szálldosnak, fészkelnek a kopár, megközelíthetetlen sziklák között.

Örök, hogy hullámok verik a köves partot. Sehol sincs homok, mindenütt rideg kő nedvedzik. Fekete sziklákon folyik le újra és újra a habos víz. Résekbe fúj a szél, itt-ott sziklalyukak nyelik el a vizet hörögve. Félelmetes hangokat produkálnak olykor, de senki sem hallja. A szigeten élő néhány gyerek nem ide jár játszani. Tudják, a tengerrel nem lehet tréfálni. Ha kishajót építenek, azt az öböl vizén próbálják ki először, és úszni is ott tanulnak.

A falutól távolabb csak egyetlen ház áll. Magányosan bújik meg egy olajfaligetben, szinte csak egy oldalról látható. Keskeny ösvény vezet hozzá. Ezt felveri a gaz – ritkán tapossák idegen lábak.

A sziget éli a maga életét, és nem vesz tudomást a világról.

 

Leadta az egyik munkát, és máris átvette a következőt.

Alex szeretett így élni. A kiszámíthatóság, a rend mindig is alapelve volt, nélkülözhetetlen, akár a lélegezni való levegő. Most az utcán ment, nappal volt, és annak is örült, hogy nem üldözik az álmok.

Pedig az álmok csak nem hagyták békén. De ez nem tegnaptól volt így – legalább fél éve. Minden akkor kezdődött, amikor Faria elment. Utána mintha egy másik dimenzióból üzent volna, de eléggé áttételes módon. Beletelt néhány hónap, mire Alex felfogta a dolgot. Ám mindennek ellenére, amit Faria iránt érzett annyi éven át – és később is -, nem tudott örülni ennek a sajátos „ajándéknak”.

Ezek az álmok csak megzavarták, különös hangulatokat hoztak rá. Néha egyik-másik napja is egészen megváltozott, ha éjszaka vagy éppenséggel már hajnalban ilyesmit álmodott. A leggyakrabban visszatérő álma a tenger volt, valahol távolban egy különös alakú hegycsúcs – mintha régi népi föveg, csúcsos sapka terült volna a partra. Kúpos hegy, mint a Vezúv – egyszer látta fotón. És mindig meleg volt, valahogyan sok napsütés szivárgott át az amúgy pedig homályos, talányos látványon. Néha mintha szavakat hallott volna álmában. Valakik kiabáltak. Nem értette a helyzetet; miért kiabálnak? És nem is látta a kiabálókat. Valami veszély lehetett; veszélyes és fontos helyzet, hiszen áldott nyugalomban nem kiabáltak volna többen egyszerre. Sokan, egyszerre, ugyanott. Ugyanazért?

Nem értette a szavakat, sem a nyelvet. De nem is igazán hallotta őket. Hát reggel, ébredés után igyekezett lerázni magáról mindezt.

Mint most is. Élvezte, hogy nyár van, hogy jó meleg levegő öleli körül trikós testét, habkönnyű nyári nadrágját. Meglátott egy kávézót, és eszébe jutott: van nála pénz, a kiadó átutalta a honoráriumot a bankba. Tulajdonképpen „gazdag” is. Miért ne engedhetne meg magának néhány órányi lazítást? Majd utána hazamegy, és amikor kiélvezte a délutáni sziesztát is, újult kedvvel lát munkához.

Már az árnyékvető ponyva alatt ült, jól érezte magát. Ajkán ott barnállott a kapucsínó habja, és a pincérnő eléje tette a fagylaltkelyhet. Ez volt Alex számára a lazítás csúcsa. Érezte, hogy a nő – kivágott mellényt viselt, és ez a kivágás alig takarta szép melleit – kíváncsi pillantást vetett rá. Alex nem szokta meg, hogy a nők udvaroljanak neki, hogy ők válasszák ki – az ilyesmi ritkán esett meg. Faria… nos, igen, de az már régen volt.

Nem figyelt a nőre. Ült a helyén, a parkot nézte, a forgalmat. Az elsétáló embereket, férfiakat és nőket vegyesen, gondolattalanul, aszexuálisan. Közömbösen.

Azt a szót valahol belül hallotta meg. Egy pillanatra fura dolog történt vele – nem hallott semmit. A szeme ugyan továbbra is látta a mozgóképet, az utca és a park látványát, de semmit sem hallott. Nagy, visszhangos, mély csönd támadt benne. És ott egy női hang mondott egy szót. Talán Faria hangja volt – talán nem. Talán nem.

Amalithera.

Olyan tisztán hangzott el, hogy azonnal megjegyezte. Egyetlenegyszer mondta az a hang, és semmi többet. A csönd kongott, szinte fájdalmasan. Mégis, Alex lelkében mintha kielégült volna valami, egy lyukat betemettek, a hiányérzet megszűnt. Pedig azt, hogy addig hiányérzete volt, azt csak ebben a másodpercben fogta fel. Valamit megkapott, ami már régóta járt neki. Az övé volt. Eddig mások használták, rejtegették, bitorolták.

Ám most a szó visszatért hozzá. Az övé lett ismét. Ismét? Csak annyit érzett majdnem bizonyosan, hogy a szó otthonosan simul a fülébe. Már nem is tudta elképzelni, milyen lehet az, ha nem ismeri, ha nem ismerte volna meg.

Amalithera, Amalithera… Ismételgette, de nem volt rá szükség. Ahogyan a fejébe jutott, úgy ott is maradt. Hiszen hozzá tartozott, része a tudatának. Biztos volt benne, hogy sziklába vésték, az öröknek tetsző emlékezetébe. Nem eshet ki onnan, semmilyen emberi-lelki vihar nem veheti már el tőle Amalitherát.

És ez kellemes érzéssel töltötte el annak ellenére, hogy nem tudta, mit jelent a szó.

 

Rina a fürdőszobában állt, anyaszült meztelenül.

Az ajtót gondosan bezárta. Ritkán tett ilyesmit, de most ki akarta zárni a kellemetlen meglepetéseket. A véletleneket. Igaz, hogy egyedül élt a lakásban, de alig egy hete szabadult meg attól a férfitól, akit két éve fogadott be a lakásába, és aki megkeserítette az életét. Igaz, a pasas elvitte a kulcsait, de Rina kicseréltette a zárat. A férfinak nem kellett volna visszatérnie – elég hangosan szakítottak; minden szomszéd tudta, hogy Rina kidobta őt. És itt a második emeleten az sem volt titok – igaz, a hír leszivárgott a földszintre és fel a harmadikra is -, hogy a pasasnak már semmi keresnivalója itt. De kitelik tőle, hogy férfiúi hiúságában sértve érzi magát, és beront a folyosóra, feszegetni kezdi az ajtót. Még tán ki is löki a keretből, amilyen behemót nagy állat…

Rina lehunyta a szemét. Éppen azt szerette benne, hogy olyan nagydarab, olyan férfias. Magas, vállas, szőrös, és káromkodik. „Ahhoz képest, hogy harminc vagyok már, igazán feleségül mehettem volna egy normális alakhoz, és akkor most nem kellene rettegnem az ilyen fickóktól.” Rina még gondolatban sem mondta ki az élettárs nevét. Hitt az agykontrollban, gyakorolta is. Márpedig a férfit már „törölte”, és a nevét nem vette a szájára, az emlékezetéből is kiűzte.

Most vasárnap reggel volt, nyugalmas, csöndes vasárnap. A házban kevés gyerek van, főleg nyugdíjasok lakják, ilyenkor alig mozognak. A nap kisütött, aztán elbújt pár ártalmatlan fátyolfelhő mögé. Tehát onnan sem fenyegetett veszély.

Rina most önmagát nézte. Kritikus szemmel állt a nagy, majdnem padlóig érő tükör előtt. Látta egész magát, és valamilyen félelmetes borzongás szaladt rajta végig. Egy csinos, fiatal meztelen nőt látott, de mivel nem volt férfi, hát nem úgy nézte önnön testét. Bár volt ebben egy kis egészségtelen kíváncsiság is. Mintha ezzel egy időben nemcsak ő, Rina nézné magát. Hanem egy férfi is szemügyre venné őt. Vagy nem is férfi, hanem egy nemtelen idegen? Egy semleges valaki, aki még kritikusabb, még tárgyilagosabb? Mert nagyon is kívülálló?

Az első – a feje. Sötét hajkorona, egészen jó frizura, erre mindig nagyon ügyelt. Az irodában, ahol dolgozik, a férfiak mindig figyelték, ahányszor frizurát váltott, és kommentálták is. De persze néhány „barátnő” – vagy inkább hivatali kolléga? – is tett megjegyzéseket. Néha szívből, néha irigyen. Már mind férjes asszony volt, gyerekekkel a hátuk mögött, családi bajokkal, betegségekkel. Az önkormányzat autó-nyilvántartó hivatalában csak néhányan voltak, de a többi hivatal asszonyai és férfiai is együtt dolgoztak, együtt ebédeltek a városháza épületében, olykor együtt báloztak, kirándultak. A férjes nők mindig féltékenyen figyelték Caterina Tolentinót. Hiszen szabad volt, és körülrajzották a nőtlen férfiak. Talán a nősek is kerülgetik olykor? – látta Rina az arcokon a bizonytalan félelmet. A vádat. De nem törődött velük. Fiatal volt – igaz, harminc már, és még mindig „vénlány”! De beszél idegen nyelveket, hamarosan osztályvezető lesz, nyitva áll előtte az európai hivatalnoki ranglétra. Ha valaki innen feljebb léphet, akkor az ő lesz. Ebben Rina biztos volt.

De most itt állt a fürdőszobában, és látta saját, naptól barnított, meg eredendően is kávébarna bőrét. „Kapucsínószínű” volt, mint maga szokta mondani. A két melle kicsit lóg – de csak kicsit. Amúgy nem kicsik; ha egy jó melltartót vesz fel, a férfiak szeme kidülled. És némelyiknek nem csak a szemén látni a vágyát – jegyezte meg Rina most félhangon. Egyszerre meg is vetette a férfiakat, és szüksége is volt rájuk. Nem sokáig élhet szex nélkül – ennyire már ismerte magát. Tehát hamarosan egy másik férfi költözik be ebbe a lakásba.

A csípője jó, szép vonalú, még nincs olyan hasa, mint a többet szült asszonyoknak. A combja sem rövid, a lábszár hosszú, jó alakú. Igazából tehát elégedett lehet magával. Most hátat fordított a tükörnek, de csak félig, hogy lássa a fenekét is. Bizony, itt most már hamarosan gondok lesznek.

Aztán még egyszer szembefordult önmagával, nézte azt a másik lényt. Egészen jó vagyok, egészen jó vagyok – ismételgette, és ezt igyekezett most elfogadtatni, rögzíteni odabent a fejében. Látta ágyéka fekete bolyhát, dúsan nőtt ki a combjaira is, alig tudta kordában tartani. Kis köldöke izgatóan kandikált ki, és amikor ellépett a tükör elől, még látta, hogy a melle ringani kezd. „Jó nő vagyok” állapította meg. De az a kis tüske… az benne maradt. „Öreg vagyok.” A harminc év amúgy is veszélyes korhatár egy nőnek, tudta jól. Ennél rosszabb csak a negyven év lehet. De arra Rina egyelőre még nem gondolt, nagyon nem akart rá gondolni.

Vasárnap délelőtt volt, és előtte állt, hogy valamit tennie kellene ezzel a nappal is. Most éppen nincs senkije, és ez azt is jelentheti, hogy egyelőre nincs gondja a férfiakkal. Ma tehát senkihez sem kell alkalmazkodnia. Azt tehet, amit akar. És maga sem értette, miért – de egy különös vágy támadt benne.

Nem az övé volt, sejtette. Mintha egy idegen akarat szólt volna benne. Egy pillanattal később hangosan is kimondta, a saját hangján:

– Képeket akarok látni. Festményeket. Régieket.

Pillanatról pillanatra egyre pontosabban tudta, mit akar. De ez idegen akarat volt benne, különös, hogy mintha nem is ő mondta volna, hanem előbb valaki más, és csak utána jött ki a száján, a saját hangján:

– Festményeket régi hajókról, tengeri csatákról.

Lobogó zászlókról, ágyúk füstjéről a fedélzetek fölött.

Dagadó vitorlákról, horgonyokról, félmeztelen matrózokról… Egyszerűen nem tudta hová tenni ezt a vágyat, ugyanakkor érezte, hogy mindinkább elhatalmasodik fölötte a dolog. Már-már fölébe kerekedik, leteperi, elnyom minden egyéb akaratot. Beléje száll, a sajátja lesz, kitúr onnan másféle, kisebb, erőtlenebb akaratocskákat.

És amikor véget ért ez a pillanat, nem volt már megállás. Kapkodva öltözni kezdett, hogy még ebéd előtt találjon egy múzeumot vagy képtárat, ahol ilyen hajókat, ilyen képeket láthat.

 

2.
ÚTON

 

Alex késő este nem tudott elaludni.

Felment hát a világhálóra. Az internet egy ideje nem volt számára újdonság, bár elég későn kezdett vele foglalkozni. Hamar rákapott az ízére, és élvezte is. Olyan volt ez, mintha gyermekkorában – amely a végérvényesen elmúlt második évezred utolsó tizedeire esett – egyszer beszabadult volna egy hatalmas könyvtárba, ahol ezer és ezer könyv hever minden témáról, és ő szabadon tobzódhat közöttük. Még emlékezett azokra az időkre, amikor nem létezett világháló, majd azokra is, amikor megalkották, és terjedni kezdett.

Eddig azonban nem izgatta annyira, mint sok kollégáját, barátját, egyetemi társát. Ők képesek voltak egész éjszakákat tölteni a képernyők előtt. A dolog végül a maguk és családjuk rovására ment. A legtöbben persze behúzták a fékeket, még időben. Ezek a barátok és ismerősök fél éve kihullottak Alex életéből. Már olyanok voltak, mintha sohasem léteztek volna. Faria távoztával életének az a szakasza lezárult, úgy érezte. Úgy döntött.

Hát nincsenek már jókedvű sokszemélyes vacsorák náluk otthon, vagy másoknál, esetleg egy-egy hangulatos kis étteremben. Nincsenek éjszakába nyúló beszélgetések sem.

Csak éjszakába nyúló furcsa, álmatlan, egyoldalú beszélgetések. Néha Alex a fejébe veszi, hogy beszámol Fariának minden eseményről – bár valahol a lelke mélyén meg van győződve róla, hogy Faria mindezt úgyis tudja, hiszen látja az ő életét. Valahol most is lennie kell az asszonynak. Az asszonyának.

Leült hát a gép elé, internetre váltott, felment a hálóra. Eleinte önmaga előtt is titkolva a dolgokat úgy tett, mintha valami más érdekelné, de csak céltalanul szörfözött a témák között. Végre elszánta magát és beírta a keresőbe: „amalithera”.

Aztán várt. Nem tudta, hogy darázsfészekbe nyúl-e, vagy éppenséggel semmi sem történik. Ez a szó jelenthet akár egy nevet is. Egy kémiai elemet, egy kisbolygót valahol a Föld és a Mars közti övezetben, ahol százezrével keringenek a csontig hatoló hideg, sötét űrben a sziklák. Kicsik és nagyok, és természetesen nem tudják, mert nem is tudhatják, hogy a naprendszer harmadik bolygóján élő lények neveket adtak nekik. De „amalithera” lehet egy ásvány, amiből ékszereket csinálnak, lehet a papírgyártás egyik adalékanyaga, vagy éppenséggel egy amazonasi indián törzs neve is. Vagy egy bélféregé, netán egy gyógyszeré…

Csak akkor nyugodott meg, amikor a gépen megjelent a felirat: 1 találat. Hát nem kell töprengenie, mi lehet az? Megmondja ez a mindentudó hálózat. Most valahol a lelke mélyén hálás is volt a feltalálóknak. Itt ül a lakásában, és nem kell elmennie egy könyvtárba, régi poros köteteket lapozgatnia, feltéve, hogy azok megvannak. Egy másodpercre azért eszébe jutott az a sok milliárd ember is, aki nemcsak, hogy nem használhatja a világhálót, de még a létezéséről sem értesült.

Végre megkapta a magyarázatot:

 

Amalithera: sziget a Jón-tengeren, Görögország partjainál, a Korinthoszi-öböltől nyugatra. A szárazföldtől tizennégy kilométerre található, lakosainak száma körülbelül 100 fő. Műemlék: nincs. Történelmi eseményekhez nem kapcsolódik. Idegenforgalmilag nem jegyzik. Megközelítés: a peloponnészoszi Pátraiból hetente kétszer postahajó keresi fel.”

 

Alex hiába nézte aztán a képernyőt, sokáig. Ez, és csak ez a szöveg volt ott látható. Végül a férfi vállat vont, és kikapcsolta a gépet. Nem túl nagy örömmel ment aludni. Éppen azért, mert félt már önnön álmaitól.

És valahol a lelke mélyén nem tudott hinni abban sem, amit talán önmaga vigasztalására gondolt ki – hogy ezeken az álmokon keresztül Faria üzen neki valahonnan nagyon messziről. Ismeretlen mélységekből, mérhetetlenül más világokból. Amelyek csak látszólag vannak távol – valójában nagyon, nagyon közel is lehetnek. Olyannyira, hogy ha tehetnék, a kezük most is találkozna. Megszorítanák az ismerős ujjakat, és boldogok lennének. Mint egykoron, annyi éven át.

…Minden úgy lett, ahogyan képzelte – és amitől tartott. Nem tudta, mennyit aludt, amikor egyszer csak ismét a tengeren találta magát.

De ez mintha nem az előző éjszakák tengere lett volna. Vagy ugyanaz, mégis más? Itt most nyugodtan hullámzott a felszín, és alighanem estefelé járt az idő. Csöndesnek ígérkezett az éjszaka. Valahol talán a hold is felbukkant, bár Alex nem látta. Álombéli szemeivel nem érzékelte a teljes látványt, sőt saját testét sem. Talán hajó fedélzetén utazott – de az is lehet, hogy egy nagyobb csónakban ült. Mindenesetre a jármű haladt előre, látta az orrát is, az összefutó deszkasort és a faragott fát, amely fegyelmezetten fogta össze az orrban találkozó hajlított deszkákat. Talán mégis csónak lehetett.

Az orr előtt szárazföld bontakozott ki. Ott még mintha nem ment volna le a nap. De már mögötte volt, az ellenfény nem érte a csónakot. Árnyékban haladtak. Mintha valaki szándékosan így irányítaná a csónakot, és a sebesség is olyan kicsi… Nem, nem sietnek. Megvárják az éjszakát, és akkor szeretnének partra szállni azon az Alex számára idegen földön?

Nem tudta meg, mi történt. Nem is olyan volt ez, mint egy álom. Mert Alex igazából ekkor még – vagy már – nem aludt. Valahol a tudata legszélén azt is érezte, hogy fekszik egy ágyon. Vagyis félig itt volt, félig pedig ebben a sajátos „álomban”. Még látta, hogyan csillannak a hullámok a gyér holdfényben. Aztán valami történt, mert a férfi kiszakadt a képből, és maga sem tudta, hová veszett el a tenger meg az ismeretlen föld látványa. Valahogyan sajnálta is kissé, hogy mindaz valahol elveszett, eltűnt, ő pedig itt maradt most egyedül.

Árván.

 

– Kapás van!

– Nem mondod komolyan…

– Abszolút komoly vagyok. Nézd csak, nem is olyan régen történt. Tegnap este, éjfél előtt.

– Látom. Megjött a visszajelzés, hogy egy, egyetlen ember ráharapott az „Amalithera” szóra.

– Most már csak azt kellene megtudnunk, ki volt az…

– Kezdek bizakodni a dologban. Bár lehet, hogy csak egy unatkozó turistajelölt volt, vagy valami ilyesmi… hiszen egy keresés még semmit sem jelent.

– De van fogalmad róla, hogy milyen kevesen tudhatják ezt a szót, ezt a nevet? A sziget még a hivatalos névjegyzékekben sem szerepel. Csak a nagyon részletesben, de azt meg csak görögül adták ki eddig, persze cirill betűkkel…

– A szót attól még olvashatta valahol nyugati forrásban, latin betűkkel is.

– Meg tudod keresni, ki volt az?

– Szólok annak az ismerősömnek, aki a szervereket tartja karban, az egyik központban… De ez nem lesz olcsó.

– Semmi sem olcsó manapság, te is tudod. De egy kis befektetést nem sajnálhatunk, ha nagy haszonra akarunk szert tenni!

 

Rina megtorpant a kép előtt.

Maga sem tudta, hogyan került ide. Valami vezette eddig, át a hűvös termeken. Nem hallotta a légkondicionálók neszét, a kevés látogató beszélgetését. Szemébe oldalról villantak be a képek. Elsietett a holland csendéletek és életképek mellett. A francia terem sem állította meg. A németekre ügyet sem vetett. Csak ahol tengeri tájképet pillantott meg, ott fékezett. Jó időt töltött az egyik németalföldi képe előtt. A művész neve ismeretlen volt számára, de nem is nagyon érdekelte.

Az előtérben tengerparti, szemlátomást nedves, bőséges réten két tehén legelt. A képnek ez a része érhetetlen nyugalmat árasztott. Szinte hallotta, hogyan csapkodnak farkukkal az állatok, hogyan űzik a legyeket, hogyan harapják a füvet. Mozdulatlanságában is mozgó kép volt ez, Rina érezte a meleget, a legyek zümmögését is hallotta.

De a kép háttere – akár az életben – már sokféle veszélyt sugallt.

Egy hadihajó haladt el a partok mellett. Tatján háromszínű zászló lobogott, a vitorlákat pufókra töltötte a feltámadó szél. A hajó semmilyen zajt nem hallatott – legalábbis Rina számára ez egy néma hajó volt, túl távoli, túlságosan is víziószerű.

De, mert ágyúk álltak a fedélzeten, sok fenyegetés volt benne, sok veszély. A két állapot – a békésen legelésző tehenek, és a ki tudja, hová induló, fedélzetén ezer halált hordozó jármű – élesen ellentétben volt. Ez megrázta Rinát is. Azelőtt nem sokat foglalkozott a művészetekkel, bár szeretett albumokat nézegetni, és egy-egy szebb ház előtt is megállt, olykor percekig csodálva azt.

Rina különösen érezte magát. De maga sem tudta, mi ez. Még sohasem érzett hasonlót. Mintha valami félálom tört volna rá. Zsongott valahol belül – a lelke, a tudata? Mindenesetre nagyon furcsa dolog volt. Mintha nem is a padlón járt volna. Valami történt, valami történt – dübörgött benne, de ez nem volt agresszív, csak jóindulatú. Lebegett a levegőben, és hirtelen olyan távolinak, jelentéktelennek érezte ezt a vidéket maga körül. Igen, a vidéket, mert mintha átlátott volna a falon, és nemcsak a város háztengerét, hanem távolabbi zöld mezőket is látott maga körül. Nem számított, ki mit mond, hogyan néznek rá az emberek, vagy nem néznek rá – úgy ellebegett közöttük, mintha szellem lenne.

Pedig nem volt az. Nagyon is itt volt, nagyon is élő volt. Ezt minden porcikájában érezte. És amikor ez az emelkedett lelkiállapot múlóban volt – mert sajnos nem tartott sokáig, az óráját nézve, úgy húsz percig mindössze még akkor is megmaradt a jókedve. Optimistán tekintett a világba. Hát számít az, hogy elment a férfi az életéből? Addig sem volt igazán a középpontja. Rina most nagyon is úgy érezte, hogy az élete az övé, csak az övé.

És hogy valami jót, valami nagyon nagyot még tartogat a számára.

 

– Ön Bruno Elgon? – kérdezte a rendőr.

A férfi bólintott, de látva, hogy a rendőr közben az imént elkért jogosítványát nézi, és nem látja a bólintást, szóban is megerősítette:

– Igen, Elgon vagyok.

– Mióta él nálunk?

– Négy éve. Nem, még csak három éve és nyolc hónapja.

A rendőr értékelte, hogy külföldi létére ilyen jól beszéli a nyelvet. Nem tudhatta, hogy Elgon az anyjától örökölte nyelvtudását. Aki hat nyelven beszélt perfekt. Elgon ehhez képest még csak négynél tartott, de hát volt ideje. Mindössze huszonöt múlt.

– Mivel foglalkozik, Elgon úr? – a rendőr úgy tartotta kezében a lapocskát, mint aki mindjárt visszaadja. Az, hogy Bruno az imént kicsit túllépte az engedélyezett sebességet, talán nem is volt már olyan fontos. Sokkal jobban érdekelte, hogy egy külföldi miért telepedik le náluk.

– Történész vagyok. Az önök történelmét kutatom és ismertetem meg a külfölddel.

Ez adta meg a végső lökést – a rendőr már majdnem mosolygott. Látszott, hogy elégedett a válasszal, elégedett Brunóval. Csak az egyenruha akadályozza meg abban, hogy itteni szokás szerint vállon veregesse, és megdicsérje a férfit. De hát rendőr volt.

Visszaadta a jogosítványt:

– Máskor ügyeljen jobban a táblákon feltüntetett sebességkorlátozásokra… Elgon úr!

– Köszönöm, uram.

Bruno kínosan ügyelt rá, hogy ebben is kövesse az itteni szokást. Egy-egy ilyen uram vagy asszonyom – a kisasszonyról nem is beszélve – mindig megteszi a kellő hatást. Most is szinte barátságban váltak el egymástól. Bruno balra indexelt, a tükörbe pillantott, semmi sem jött, hát kihajtott ismét az úttestre, és továbbhaladt. A rendőrjárőr fehér motorosa mögötte maradt, örökre eltűnt.

Kedvelte ezt a tájat. A szelíd lankák a zöld dombokkal, a fel-felfutó szőlőkkel. A majdnem lapos tetejű házakkal. Látszik, erre aztán ritkán esik a hó. Talán azt sem tudják, mi az… Nagy élmény lehet egy gyereknek, ha először lát havat. Ha ugyan gyerek még, hiszen sokszor tíz év is elmúlik hó nélkül, hallotta Bruno az itteniektől. Akiket úgy általában kedvelt, bár akadtak itt típusok, amelyekkel nem tudott kibékülni. Ha lehet, kerülte ezeket az embereket.

De most semmi sem nehezedett a lelkére. Véget ért a munka, és mögötte maradt a nagyváros. Csak abban nem volt biztos, hogy megtalálja-e azt a falut. De amikor egy kanyar után váratlanul felbukkant előtte, és a táblán is az a név állt, megnyugodott. Nem nehéz itt tájékozódni. Emlékezett, a kollégák elmagyarázták, a falun belül hogyan kell eljutnia a célba. Bement a kis templomig, ott jobbra fordult, és megint kifelé tartott. Nagyobb házak jókora udvarokkal, itt-ott nyitva volt a kapu, mezőgazdasági gépeket látott. Traktor pöfögött szemben, vezetője lassan haladva a járdán állókkal beszélgetett, kiáltozva. „Errefelé ez a szokás” – gondolta Bruno, majd megkerült egy kacsázó kerékpáros asszonyt.

Végre célba ért. A villa a falutól kissé távolabb állt. Azonnal ráismert, a kollégák jelezték már, hogy szinte gomb alakú és sok üveg van benne. A délutáni nap megcsillant, és amikor kocsijával felfelé hajtott a dombra, egy pillanatra még el is vakították a visszaverődő sugarak. Leparkolt a ház mellett, és amint a lépcsős teraszbejáróhoz igyekezett, már hallotta bentről azt az ismerős neszt, amit az efféle fogadásokon mindig is hallani szokott. Otthonos volt hát az érzés. Bruno ugyan fiatal volt még, de életében több százszor járt már efféle rendezvényeken. Eleinte az anyjával, aztán egyedül is. Ebben az országban is volt nemegyszer. Hiszen itt járta az egyetem utolsó két évfolyamát. Biztosan sok ismerősre talál odabent.

Így is lett. Többen pohárral a kezükben kiabáltak neki:

– Helló, Bruno!

– Végre itt vagy!

– Azt hittük, nem talál ide, Elgon úr.

Mosolygott, átvett egy poharat, de inkább csak alibinek, hogy többet ne kínálgassák. Körülnézett. A házigazda és az intézet igazgatója beszélgettek, de észrevették őt. A főnöke odaintette, és bemutatta:

– Íme, Bruno Elgon, akiről beszéltem. Nagyon értelmes, és jó munkaerő. Fő erőssége a kutatás.

– A történelmi rejtélyek a specialitásom – mondta Bruno. Szerette kiejteni ezt a mondatot, különösen ilyen társaságban. Hiszen jobbára történészek, utolsó éves diákok voltak itt. A Történeti Kutatóintézet egyik nagyhatalmú szponzora rendezi a fogadást. Éppen ez az ember, akinek most bemutatták őt.

Az ősz, hatvan körüli, de szemlátomást fiatalos, sportos külsejű férfi barna arca, fekete haja beleillett a környezetbe. Nagyon is idevalósi lehet. Kétezer éve tenyészik ez a vérvonal, futott át a férfi fején. Igen, ezek mindig itt lehettek, és a család összes férfi tagja, minden leszármazottja így nézett ki. Milyen különös élmény lenne – szaladt át Bruno fején -, ha feltámaszthatnánk őket, és egymás mellé állnának. Kétezer év alatt hány őse lehetett ennek a… hogy is hívják?

– Pietro Stano úr, intézetünk neves támogatója, és a történelem nagy barátja – mondta a főnöke, ez a vékony, izgága férfi. Bruno nem tartott tőle. Hiszen bármikor itt hagyhatja az intézetet. Sok más intézet van még a világon, és a történelmet más országokban is lehet kutatni. Különösen annak, aki négy nyelven beszél. Ugyanakkor azt is tudta, inkább azoknak van szükségük rá, és nem neki rájuk. Az intézetnek ugyan igen gazdag könyvtára van, és ez sokat nyom a latban. De már térképekért például máshová kell mennie, olykor utaznia is.

A főnök közben Brunót magasztalta tovább a szponzornak:

– Elgon úrból sok hasznunk van. A kutatásai, hogy is mondjam csak, nem szárazak és unalmasak, hanem éppen ellenkezőleg. Tehát míg a mi munkáink korlátozott példányszámban jelennek meg, és csak az intézet költségeit növelik, no, és mondjuk meg őszintén: olykor csak néhány kolléga olvassa el őket… Addig Elgon úr, aki a történelmi rejtélyekről ír, bizony sokkal népszerűbb.

– A történelmet népszerűsítem elsősorban – mosolygott Bruno szerényen. – A legtöbb embernek fogalma sincs arról, mennyire izgalmas dolgok történtek az utóbbi pár ezer évben.

– Ez nagyon érdekes – Stano határozatlanul biccentett az igazgató felé, mintha búcsúzásra szólítaná. De az még, mivel mondta volna tovább, csak kis késéssel fogta fel, miről is van szó. Ő itt már fölösleges. Ebben a pillanatban habozás nélkül visszavonult. Stano pedig karon fogta a fiatalembert, és a terasz felé irányította:

– Nagyon érdekelne, hogy mi a véleménye, úgy is, mint kutatónak… egy bizonyos kérdésről, kedves Elgon úr.

Eközben kivonultak a teremből. Volt ott néhány nagyon csinos nő is. Fiatalok, szépek, akik szintén érdeklődve pillantottak Bruno után. Talán sajnálták is, hogy kimegy a házigazdával, és nem marad ott velük.

Nézték a férfit. Bruno nem volt magas, de érdekes az arca, szőke a haja. Elüt az itteniek többségétől. Volt benne valami, ami jelezte, hogy nem itt született – ugyanakkor a mozgása, a testbeszéde már öntudatlanul is átvette az itteni emberek mozgását, dinamizmusát. A léptei lágyabbak lettek, finomabban járt, siklott a járdán a járókelők között. Most pedig férfiasan, mégis finoman lépkedett. Volt ebben valami öntudatlan, rejtett hódítási vágy is.

A nők hát sajnálkozva nézték, hogy kiment a házigazdával a teraszra. De a dolog nem szegte a kedvüket – tudták, úgysem maradnak ott sokáig.

Kellemes árnyékot vetve, a terasz fölött csíkos ponyva feszült. Távolabb viszont a nap még bőven öntözte sugaraival a vidéket. Zöld volt minden, csak a messzeségben kéklettek az erdők. Arrafelé mintha egy nem túl magas hegy is emelkedett volna, de annyira sejtelmes volt a forró levegőben, hogy délibábnak tűnt Bruno számára.

– A Veniero-féle kincsről szeretnék önnel beszélni, Elgon úr.

– Veniero? – Brunót meglepte a név. Lázasan kutatott elméjében. Biztos volt benne, hogy hallotta már ezt a nevet. Melyik kor, melyik táj? – lüktetett benne a dolog. Összeráncolt homlokkal meredt a napfényben fürdő vidékre, de egész tudata máris másutt volt.

– Nem egy ismert figura, hát segítek – mondta szolgálatkészen a házigazda. – Röviden elmondok róla mindent, amit eddig magamnak sikerült megtudnom.

 

Alex alábukott.

Olyan volt, mintha valóság lenne. Most hirtelen azt sem tudta, hol van, és kicsoda ő. Az, hogy „Alex”, hirtelen olyan idegen lett, sőt érthetetlen. El is tűnt belőle, szinte rögtön. Nem ez volt a neve, most nem.

Ám azt nem tudta, mi a neve.

Alábukott a vízbe. Kevés volt a fény, de azért látott. A víz azonnal körülvette, és csak most fogta fel, hogy odafönt a felszínen milyen zaj volt. Most a füle bedugult, csak kis zúgást hallott. És mintha valahogyan érzékelte volna önnön szívverését. Talán az erekben dübörgő vér morajlása hatolt a halántékából a fülébe?

Eleinte semmit sem látott, pedig a levegője egyre fogyott. Odafönt valami történt, nem látta, inkább érezte. Jól úszott, ez meglepte – korábban mintha nem tudott volna ilyen jól mozogni a vízben. De ez is csak egy villanás volt, a felszín alatt a hátára fordult, és kinyitva a szemét látta, hogy valami nagy és sötét siklik el a közelben. Elég gyorsan haladt. Egy hajó siklott odafenn, furcsa volt a fekete feneke, domború deszkák kapaszkodtak, nőttek-forrtak egymásba, és némelyiken tisztán látta az odatapadt kagylókat is. Közben az életösztön felfelé vitte őt. Nem számított már, hogy milyen veszély miatt merült le – fel kell mennie, ha élni akar.

Élni akart.

Most is fojtogatta az az érzés. Egy pillanatra úgy sejtette, nincs is a vízben, csak valahogyan érzi a dolgot. De aztán a hatás megint erősebb lett, visszatért, és Alex már azt is érezte, ahogyan feszül a tüdeje. A fülében-agyában dobolt a vér, a szíve egyre szaporábban vert, nem várhatott tovább. A hajó még el sem haladt a közelében, amikor felbukkant. A fény a szemébe tört, kiengedte a levegőt, a sós íz teljesen kitöltötte a szájüregét, kiköpte a vizet. Az orrán át szívta be a friss levegőt, olyan jó illata volt…

De tudta, hogy veszélyben van. A vizet taposva megfordult és éppen jókor. Egy kisebb hajó közeledett, orrán egy zászlóval. A víz csorgott még a hajából, amikor próbálta azonosítani azt a zászlót. „Milyen nagy hatalma lehet egy vászondarabnak” – jutott eszébe, de ez a mondat kívülről jött. Nem belőle, nem ott a vízben ázó fejében született. Különben pedig ez is csak egy villanás volt, és máris elmúlt.

Végre megkülönböztette a zászlót – egy oroszlánt ábrázolt. Az érzést sokért nem adta volna. Hiszen ettől azonnal megnyugodott. A hajó nem feléje tartott, de elég közel volt már. Felemelt karral integetni kezdett:

– Hé, gyertek ide! Vegyetek föl!

 

Az este leszállt.

A sziget csöndbe burkolózott. Mint egy ruhát, oly természetesen öltötte magára. Ahogyan régen, és szinte mindig. Örökké. Úgy most is beleburkolózott. A sziget közepén az a kúp alakú domb egyenlő távolban volt a partoktól. Ide nem hallatszott el a hullámok nesze. Hiába ostromolták a sziklákat vihar idején, itt legfeljebb a szél zúgott.

De most csöndes est érkezett, szél nélküli. A dombok még árasztották magukból a napmeleget.

A szigetlakok közül senkit sem lehetett látni. Talán csak azt az egyet, aki a domboldalon ment fölfelé. Egyedül volt. Egy nő.

Nem fiatal már, de nem is öreg. Arcán a néhány ránc inkább csak jelzés. Naptól sötétbarna bőre csupán a karján és a lábszárán látszott. Fekete ruhája már árnyékká olvadt, a hajába őszes szálak keveredtek. Még nem túl sok.

Az asszony gyorsan haladt. Tudta, merre tart, és tudta, mennyi ideje van, amíg beáll a teljes sötétség. A kis ligetet vette célba. Itt mindig akadt elszáradt ág, hisz más nem gyűjtötte. Ide csak ő járt. A falubeliek inkább keresztet vetettek, ha erre kellett jönniük. Inkább a meredek part alján kerülték meg a dombot, nem jöttek fel.

Csak akkor, ha valakinek szüksége volt rá. Olyankor valahogyan levetkőzték, odalent hagyták a félelmet. Jött néha megesett lány, bajba került asszony. Párjára szemet vető férfi akart szerelmi kötést, míg más éppen ellenkezőleg, oldást. Ha elfogy a szerelem, fogyatkozásnak indul a türelem és a kitartás is. A kapcsolat, amely először édes teher, később csak teher marad. Az együttlét, amely kezdetben olyan sokat jelent, megkeseredik, mint az üröm.

Jönnek néha nappal is, de inkább este. Hogy egymás elől is rejtsék: most a javasasszonyhoz, a jósnőhöz fordulnak. Az sem ritka, hogy előbb kicsiny bajjal keresik őt, amely nem is létezik. Fogfájásra kérnek szert, jelentéktelen sebre gyógyírt. És látva, hogy az asszony jóindulattal foglalkozik velük, csak azután vallják meg jöttük igazi célját.

Néha elég a szép szó. A jó szó. Nem éreznek ki belőle semmi önzést, tudják: nem is érdeke. Hát jönnek, panaszkodnak, tanácsot kérnek, segítséget várnak. Ő az egyetlen a szigeten, akihez senkit nem köt semmi. Aki jószerével nem is ismeri őket. Nem itt született, nem köztük nőtt fel. Nem szedtek együtt olajbogyót, nem vetettek, nem arattak. Nem járt le hozzájuk, a kikötő mellé pletykálni. Igazából az arcát is csak kevesen ismerik. Bár ha lemerészkedne a faluba, ráadásul nappal, és végigmenne az utcán, biztosan tudnák, ki ő. De minek tegye ki magát az éretlen kamaszok megjegyzéseinek, a felnőttek elfordulásának, zavart tekintetének? Mindenki úgy tenne, mintha nem ismerné őt. Azok is, akik feljárnak hozzá tanácsért. Akik hozzák cserébe az élelmet, olykor egy kis pénzt is. Gyűrött bankjegyek ezek, bár újak. Euró, a nem is olyan régi pénz. Ki tudja, hány van belőlük a szigeten? A nagyon idősek még félve veszik kézbe, nem is nagyon bíznak benne.

Az asszony összeszedte a száraz ágakat, és indult vissza. A háza ott állt feljebb, messze a többitől – a falutól. Ez is jelezte – nem közösködik és vele sem közösködnek. A ház kicsi volt, kőből épült, és szinte hozzásimult a sziget közepén magasodó furcsa, kúp alakú dombhoz.

Amikor közelebb ért, meglátott egy alakot. A háza előtt állt, tanácstalanul, félénken. Árnyék volt csupán. A nap éppen akkor ment le, a homály minden fa és bokor mögül terjedni látszott. Felbátorodva sűrűsödött.

„Megint van egy. Alighanem nő” – gondolta az asszony. Bizonyosan jóslatot akar. Beteg szülő, beteg gyermek? Csapodár férj? A szokásos, jutott még eszébe. Aztán hangosan lépett párat, szinte megdördült alatta a föld. És az történt, amire számított – a nő megfordult, csak az arca látszott ki a fekete kendő alól. Fiatal még. Látásból ismerte. Bár mintha megnőtt volna, amióta utoljára látta valamelyik dombon. Akkor még a legelésző kecskékre vigyázott és a fiúkkal játszott. Talán túlzásba vitte a játékot – villant át az asszony fején, amikor közelebb ment, és köszöntötték egymást a jövevénnyel.

 

Bruno csodálkozott, de nem nagyon.

Amit Pietro Stano kért tőle, megesett már vele. Igaz, nem túl gyakran. Olyannyira nem gyakran, hogy eddig összesen talán kétszer. Az egyikből akkor sem lett semmi.

Még mindig a teraszon álltak. A nap már a láthatár széle felett lebegett, az addig délibábként kéklő-szürkülő hegy végleg eltűnt, nyoma veszett. A levegő mintha átlátszó lett volna, mégis homály nehezedett a világra. A közelgő alkonyat kezdte elnyelni a látvány részeit. Előbb a távoliakat, majd öles léptekkel közeledett.

– Tehát kutassam fel, mi történt 1571-ben Veniero hadvezér hajójával?

– Igen, de hogy pontosítsunk: a Santa Elena nevű velencei gálya sorsa érdekel csupán. Egyetlen más velencei hajó, egyetlen pápai vagy francia, vagy szicíliai, még kevésbé török vagy arab kalózhajó sorsa sem számít. A többiek mind közömbösek nekem.

Az imént elhangzott egy összeg is, és ez még Bruno számára is nagyon komoly számjegy volt. Az első pillanatban nem is akarta elhinni. Abban a két régebbi esetben, amikor magánemberek saját kíváncsiságukat kielégítendő megbízták egy-egy efféle kutatással, ennek a pénznek a tizedrészét sem kapta meg. Egy pillanatra kiszáradt a szája. Ha ez bejön – fordult meg a fejében -, megszűnnek a gondjai a következő évekre. Megvalósíthatja rejtett terveit, elutazhat akár Dél-Amerikába is. Erre már régóta fájt a foga.

– Rendben van – mondta kis töprengés után. – De ez nem egyszerű feladat.

– Éppen ezért nem is tűzök ki határidőt – Stano komoly volt, mégis valamiféle magabiztos derű áradt az egész emberből. Bruno nem tagadhatta önmaga előtt, hogy a férfi, hatással volt rá. Nem, mint férfi, természetesen. Hanem az az optimizmus, az a határozottság, amely belőle áradt… Igen, már ő is úton van e felé. De vannak még hiányosságai. Mindenesetre hamarosan ő is ilyen szeretett volna lenni. És ha akarja, akkor ilyen is lesz.

– Csak akarat kérdése – folytatta Stano, mintha pontosan tudná, mire gondol. De nem tudta, mert másképpen értette ezt a mondatot, ahogyan aztán a folytatásból kiderült: – Ha kellő energiával veti rá magát, szinte mindent megtudhat. Vagy majdnem mindent.

– Miért nem ön kutat? – kérdezte Bruno.

– Nekem nincs rá időm – Stano sajnálkozva mosolygott. Vagy szánakozva azon: a fiatalember mégsem tudja igazán, kicsoda ő? Magyarázatát csak ennyivel toldotta meg: – Tőzsdei brókercégem van, és vagy tucatnyi egyéb vállalkozásom. Gyártok kerékpárokat, több országban termesztek bort és olíva olajat, vannak tengerjáró teherhajóim, és érdekelt vagyok két internetes cégben is… Megérti, ugye?

Bruno megértette. És valahol belül elfogta az öröm, ismét. Ez igen! Ha megtudja, mi lett azzal a gályával, amiről eddig nem is hallott, akkor nagy pénz üti a markát. A tizenhatodik századot amúgy is szerette, számos munkát olvasott a korról, sőt maga is írt róla. Bizony, kedvelte is azt az időszakot. A reneszánsz, a gyilkos pápák, a török veszélytől rettegő Európa korszaka… Hát igen. Voltak akkor igazi hősök is. Nem úgy, mint ma.

Hirtelen kezet nyújtott Stanónak:

– Amilyen gyorsan csak tudom, megszerzem az adatokat. Holnap reggel indulok Velencébe.

– Nagyon jó. Ha pedig el kell intézni egy kis szabadságot a főnökénél… Egy szavamba kerül – mondta a házigazda magabiztosan, és érződött: ő is örül, hogy Bruno Elgon ilyen lelkesen és gyorsan lát neki a feladatnak.

 

Rina sokáig habozott.

A dolog furcsa volt, és fárasztotta. Mostanában a munkahelyén sem tudott kellőképpen koncentrálni. Hibákat követett el, amelyek hamar kiderültek. Az önkormányzat gépkocsi-nyilvántartó osztályán mindössze ketten dolgoztak. Ügyfélfogadás idején különösen megnőtt a tévedések száma, és az emberek még aznap, vagy másnap jöttek vissza reklamálni. Olyan is akadt közöttük, természetesen, aki egyenesen a főnökhöz ment. „A polgárok, ha haragszanak, igazán kiállhatatlanok tudnak lenni” – gondolta a nő. Ugyanakkor maga is haragudott rájuk, bár belül tudta, hogy azoknak van igazuk.

– Menjen el szabadságra – javasolta a főnökasszony. Szigorú volt mindig, és most sem jelent meg mosoly az arcán.

– Talán nem kéne túldramatizálni a dolgot – közölte Rina merészen. Ahogyan szokta: toronyiránt, szemben az árral, és ügyet sem vetve a konvenciókra. – Az ilyesmi megesik. Meleg van, vagy jönnek a nehéz napok, ugyebár…

De a hangja nem lehetett eléggé meggyőző. Maga is tudta, hogy nem ez az oka, nem voltak most éppen „nehéz napjai”, és ezt a főnökasszony is kiérezte a hangjából. Ügyet sem vetett hát az ellenkezésre:

– Két hét szabadság, ebből egy hét fizetés nélküli. Viszlát, Tolentino kisasszony.

Ez majdnem olyan kemény stílus volt, amit maga Rina szokott használni. Amiről híres lett városháza-szerte, sőt. Most visszakapta a kölcsönt, forrongott egy kicsit; „a vén banya!” – fakadt ki, persze már csak a folyosón. A főnökasszony mellesleg alig tíz évvel volt nála idősebb, így a kifejezés még neki is túlzásnak tűnt.

Nem volt elégedett önmagával, és éppen ez volt a baja. Fura álmok gyötörték mostanában, és nem tudott mit kezdeni velük. Fáradt volt, figyelme szétszóródott, és pillanatnyilag nem látott reményt arra, hogy összeszedi magát.

Összepakolta hát a holmiját. A kolléganő nem örült a kényszerszabadságának, mert egyedül maradt. Ilyenkor, nyáron, sokan vesznek kocsit, használtat még többen, és az új rendszámok kiadása, a tulajdonosátírások mind a nyakába szakadtak. Rina csak akkor kezdte magát jobban érezni, amikor ebéd előtt kijött a nagy épületből. A folyosókon mindenütt ügyfelek álltak, elintézésre várva – ő pedig most hirtelen szabadnak érezte magát. Nem vágyott képtárba, nem akart festményeket látni. Pillanatnyilag a tenger sem vonzotta, de más, halvány vágyak azért mozogtak benne. Csak egyik sem öltött alakot. Ment az utcán, éhes lett, beült egy pizzériába. Aztán továbbvándorolt, mindenütt az utcák árnyékos oldalán, ahogyan a vele együtt vándorlók nagy többsége is tette.

Végül hazament. Különös érzés volt ilyenkor itthon lenni, hétköznap. Hogy nem vasárnap van, azt az ablakokon beszűrődő forgalom zaja is jelezte. Megint csak nem tudott mit kezdeni magával. Rendet csinált a lakásban, aztán leült, hogy megnézzen egy-két női hetilapot. Ezeket mindig megvette. Mégis jó tudni, mi most a divat ruhában, körömben, viselkedésben, olvasnivalóban, moziban.

Megint elfogta az a kábulatszerű álmosság, mint mostanában többször. Egyszerre érzékelte, hogy ébren van, de azt is, hogy valahová repül. Nem is repülés volt ez, hiszen valami ellenkezett benne. Talán a körülmények, a mostani idő, ez a lakás, ez az énje tartotta volna vissza? Lassan ment hát a dolog, az átmenet nem volt érzékelhető. Inkább csak sejthető. A szeme le-lecsukódott, nyúlós közegbe került, ellentétes erők vonszolták-tépték őt, de ez is olyan idegesítően lassan zajlott, hogy belefáradt a figyelésébe, feladta.

Közben azonban valami más uralta el a tudatát.

 

…A csónakok lassan közeledtek.

Két jármű indult el nemrégen. Az utasok még magukban érezték a fedélzet szelét, biztonságos ringását. Nem volt viharos az idő, csak az errefelé szokásos hullámzás emelgette a járműveket. Az egyik csónak valamivel előbbre tartott, nem mintha versenyeztek volna. Ez eszükbe sem jutott, a férfiak hallgatagon eveztek. Mindenki számára világos volt a cél, és az is, hogy jobb együtt érkezni. Így hát, amikor az első csónak legénysége észrevette, mennyivel előbbre jár, halk parancsszó szállt a víz fölött, és lassítottak. Ugyanakkor a második csónak legénysége sem akart lemaradni. Féltek egyedül a tengeren – és féltették volna a társaikat a parton, ha azok jóval korábban kötnek ki, mint ők.

A sziget lassan bontakozott ki előttük.

Hogy sziget és nem a szárazföld, csak a kapitány tudta, aki maga is itt volt közöttük. A szokásnak ellentmondva hagyta el posztját. A hátuk mögött a sötétbe vesző hajó fedélzetén a kormányos most az úr, a kapitány rábízott mindent.

– Ha alkonyaiig nem jövünk vissza, és semmi jelet sem kaptok tőlünk, akkor jöjjetek a halászok falujához. Az öbölbe. Keressetek meg minket. És ne hagyjátok itt a fegyvereket – mondta síri hangon.

A kormányos csak annyit tudott, hogy valamit keresnek. Hogy titkos parancsot kaptak a Tábornoktól. A kapitány egy pillanatra fel is mutatott egy pergamenlapot, az alján pecsét lógott. Alighanem koronás. Még az is lehet, hogy valóban a Tábornok aláírása volt rajta – de nem merte elkérni, és tüzetesen szemügyre venni, tanulmányozni. Ez bizalmatlanságot jelentett volna, ráadásul éppen a kapitánnyal szemben. Aki mindenért felel azon túl is, hogy övé a hajó. Hiszen nem katonák ők, akkor sem, ha egynéhányan közülük a Tábornok egyenruháját viselik.

De ez mögöttük maradt, a hajóval együtt belefeketedett az éjszakába. A tenger és a hajó a hátuk mögött volt, egyelőre múlttá lett – de olyan múlt, amely később a jövőt is jelentette. Hiszen nem akartak a szigeten maradni.

Volt még egy papír, amiről a kormányos nem tudhatott. Ezt most a kapitány őrizte. Vízhatlan viaszos rongyba csomagolta, és az inge alá tette. Ha a vízbe esne, ha megmártózna a tengerben, akkor sem mosódna el. Jófajta régi festékkel pingálták, úgy vélte. De azért nagyon vigyázott rá.

Hatan voltak a férfiak. Három az első, három a második csónakban.

A sziget a fénylő vízben állt. A sziklákat ostromló hullámok néha felfénylettek, mintha alulról rejtélyes fénysugarak pásztáznák őket. De csak a tengerészek szeme káprázott, mint annyiszor már. A hullámok taraján néha kicsiny fénycsíkok futottak át, és hamar elenyésztek. A tenger élt, és minden hulláma ezt jelezte. A hatalmas víz szerte a világban lélegzett, de nem egyszerre. Itt és most éppen akadályba botlottak az örökéletű hullámok, dühödten csapkodták a köveket. Azok meg ellenálltak, és ez így ment nappal és éjjel. Ki tudja, mióta – és meddig még?

De a férfiak nem erre gondoltak. Testüket átjárta a nyirkos levegő. Nem volt meleg. Pedig augusztus eleje van, és melegnek kéne lenni. Nappal az is van. Odalent pedig, az egyiptomi partoknál, éppen eleget izzadtak.

De erre most egyikük sem gondolt. Ahogyan közeledtek a parthoz, úgy lettek mind feszültebbek. Mintha veszély lógna a levegőben. A part talán a halált jelenti majd, villant egyikük eszébe.

Mint mindenki, ő is a Mindenség közepe volt. És tudott erről. Tudta, hogy így érez, és tudta azt is, hogy mások hasonlóan gondolkoznak. De ez nem zavarta őt különösebben. Most is önmaga volt a középpontban, minden körülötte zajlott. Csak a saját érzékszervein keresztül volt képes figyelni a világot, az eseményeket. Azokat önnön múltjával magyarázta. Saját addigi tapasztalataival. Márpedig, fiatal lévén, ezekből nem volt túl sok.

Nem tudta, mi vonzotta ide. Miért jött erre a hajóra, miért engedett a kapitány csábításának?

A térképben nem hitt, igaz, csak ma este látta először. Azon a szigorúan titkos tanácskozáson, ahová csak az öt kiválasztottat hívták meg. A kapitány gondoskodott róla, hogy mások ne jussanak be a szobájába. Ne is hallgathassák ki, miről beszélnek.

…Most hát itt ült a csónakban. Dampier a neve, Jean Dampier. Ez csak átvillant rajta, nem akarta önmagát megnevezni, egy villanás volt csupán az emlékezetében. Erre is csak azért került sor, mert mintha valamilyen furcsa erő kívülről késztette volna arra, hogy megemlítse saját nevét. De nem látta értelmét, és azonnal el is felejtette ezt.

A sziget a térkép szerint, ugyanolyan, mint a többi errefelé. Van belőlük vagy száz, kicsik és nagyok, közepesek és mindenfélék. Ennek a közepén magasodik egy süvegszerű domb, majdnem hegy, régebben biztos tűzhányó lehetett benne. A kapitány szerint mára kialudt, ártalmatlan hát.

Remélte, hogy csakugyan így van.

Dampier is evezett, de halász-szokás szerint a part közelében már nem háttal a csónak orrának, hanem az evezőpadra térdelt, és előre mozgatta az evezőket. Társai is így tettek. Most nem gondolt rájuk, de megnyugtatta, hogy itt vannak. A sötétben nem volt arcuk, nevük. Különben is csak pár napja ismerték egymást, ha ezt ismeretségnek lehet nevezni. A kapitány verbuválta őket, állítólag véletlenszerűen. Saját belátása szerint.

A kapitány különben az első csónakban ült, és maga is evezett. Ha a hajóról látták volna az emberei, alighanem csodálkoznának kissé. Talán ebből sejtették volna, hogy amit ma éjjel és majd nappal tesznek, nem hivatalos ügy. Jobb, ha minél kevesebben tudnak róla. A Tábornok írásos parancsa ide vagy oda, jobb, ha erről még a legénység sem tud. Legfeljebb suttoghatnak maguk között, vajon a kapitány miért hagyta el a hajót. Még meg is ijednek, hogy baj van.

De Jeant most ez egy csöppet sem izgatta. Mintegy megbabonázva meredt a kúp alakú dombra. Holdfény volt, igaz, gyengécske, alig világított valamit; fátyolszerű felhők lepték az eget. Mégis, legalább körvonalaiban látszott a hegy. „Régen ilyen süveget hordtak a parasztok” – mondta Jean. Azt hitte, hangosan csúszott ki a száján, de a mellette evező társak nem reagáltak. Akkor hát csak gondolta.

A part már nem volt messze. A férfiak eveztek, a csónakok bukdácsoltak a hullámokon. A kapitány szakértő szemmel mérte fel a lehetőségeket. Nem lett volna jó zátonyra futni, márpedig van erre esély még az ilyen arasznyi merülésű járművekkel is. Hisz nem ismeri ezeket a partokat, sem ő, sem emberei soha nem jártak itt. Vaksötétbe ugrottak hát, amikor elindultak a hajóról.

De nem hátrálhattak meg – ez szóba sem jött. Az a térkép valósággal égette a bőrét, még inkább a lelkét. Valósággal forrásban volt a tudata. Ha sikerülne… Ha ilyen hihetetlen szerencséje lenne, akkor talán minden megváltozna. Sőt, biztosan más lenne az élete. Hazatérhetne, és… Ha behunyta a szemét, lankás dombokat látott. Igaz, onnan messze van a tenger, de minek kellene neki a látvány? Hisz nem lesz szüksége már magára a tengerre sem. Arra a nagy nyugati óceánra sem. A lényeg, hogy megszerezze a birtokot és mindent, ami azzal jár. Az állam, ez a mostani, ez az új biztos alapot ad azoknak, akik földet birtokolnak. Igaz, az emberekben még ott élnek a korábbi eszmék… Mikor is? Alig kilenc éve, hogy elkezdődött ez a felfordulás, és sokan azt hiszik, most már örökre így marad. De hát nem természetes állapot a forradalom, aminthogy az sem, ha zűrzavar uralja a hivatalokat, az intézményeket. Elmúlik tehát ez is. Akinek pedig sok-sok pénze van, az megvásárolhat magának mindent. Még nyugalmat és biztonságot is.

A többiek is tudták biztosan, miért jöttek. Jeant azonban ez nem érdekelte. Ő is csak a pénzért jött.

Érezte a gyomrában is, hogy kezd elege lenni a hullámzásból. Jean nem volt tengerész, de sokat hajózott már. És nem akart erre gondolni, hisz az a gyengeség jele lett volna, amit titkolni akart. Ám szívesen kikötött volna már. Hogy szilárd föld legyen a talpa alatt. Ami ideiglenes, csak türelmetlenségét fokozza. És ez a csónakázás nagyon is semmitmondó volt, jelentéktelen. Csak egy közbeeső kicsiny láncszem.

Ekkor megérezte a sziget illatát.

A gyep szagát, amely ilyenkor leheli ki a napközben magába gyűjtött meleget. Valahol tüzet égettek, talán a pásztorok melegítettek maguknak valamit. Vagy alkalmi halfogás zajlott délután, s a sziklák egyik öblében sütöttek meg pár halat? Itteni szokás szerint erős vesszőre tűzik a kibelezett jószágot, az oldalait éles késsel, ügyesen irdalják, és amikor a tűz már csak parázzsá szelídül, melléje-föléje a földbe tűzik a vesszőket. Arasznyira a földtől pirulnak a halak, időnként megfordítják őket, hogy a másik oldalukat mutassák a vörösen izzó fénynek, közben halzsír csorog le a vesszőkre, beissza a föld. Jean evett már ilyet, és emlékezett rá, hogy miután elfogyott a hal, ő még egyik-másik sütővesszőt is hosszan szopogatta. Hiszen azt is átitatta ez a csodálatos íz.

De ez is csak egy villanás volt. Emlékvillanás, aminek semmi szerepe nem volt, nem lehetett.

Jean Dampier evezett, keményen húzta, ahogyan a többiek is.

Hatan készültek partra szállni a süveg alakú domb tövében.

 

…Rina Tolentino fázott.

Tengeri szél háborgatta, fújta, gyötörte. Nem tudta, mi történik. Az imént még úgy hitte, pontosan tudja, hol van. De aztán jött az a fura kábulat. Egy ideig – meddig? – valahol másutt volt.

Most, amikor kinyitotta a szemét, a szoba mennyezetét látta. Először nem volt ismerős, ezért belevillant a kétségbeesés. A félelem. Valami baleset? Ez kórház?

De aztán a szeme alább szaladt, tekintete megpihent néhány bútordarabon. Hát persze, minden rendben van, ez az ő lakása. A bérelt lakása, ahol ismer mindent, hiszen maga szokott takarítani; ki is végezte volna el helyette ezt a munkát?

Lélegzése lelassult. A nyugalom elárasztotta, de ez nem tartott sokáig. Valahol a gondolataiban újabb nyugtalanságszikra ébredt, csiholódott, már repült is, hogy gyújtogasson. A tenger… Azelőtt soha nem gondolt rá ennyit. Szinte egyáltalán nem. Gyermekkorában kétszer is nyaraltak ott, de hát az régen volt. Később még csak nem is álmodott vele.

„Elaludtam és álmodtam” – jegyezte meg. De valami azonnal tiltakozni kezdett benne. Éles volt az érzés, hideg, mint egy kés. „Nem álmodtál, Caterina Tolentino” – mondta aztán önmagának. „Ez nem is alvás volt.”

Annál inkább nyugtalanította a dolog. Most már tényleg aggódni kezdett. El kéne menni egy orvoshoz. De hát mit tehet az orvos? Felír egy tablettát. Vagy kétfélét. Biztosan a meggyőződése, hogy egy harmincéves nő, akinek nincs senkije, nem tud nyugodtan aludni…

Ez haragot gerjesztett benne, de lángja kicsi volt, hamar elenyészett. És azon töprengett, mit tegyen hát. A főnökasszonynak igaza lehet. Pihennie kell, de ebben a lakásban ez nem fog menni, így semmi értelme… Odakint közben majdnem besötétedett. Ebből értette meg, hogy furcsa önkívületi állapota órákon át tarthatott. Hiszen alig múlt dél, amikor hazajött, és lefeküdt a díványra.

Ettől is megijedt. Érezte, hogy eddig nem aludt. Nem volt kipihent, amilyen egy átaludt éjszaka után lenni szokott. Nyomott volt a kedélye, és fájt a teste. Nem, ez nem álom, inkább valamiféle munka lehetett. A szervezete most is dolgozott. A tudata?

Miközben odakint már lassan sötétedett, Rina felkapcsolt egy lámpát a fotel mellett. Átült oda, bekapcsolta a tévét is, de levette a hangot. Csak néha pillantott a képernyőre, inkább a női hetilapokat forgatta. Az egyikben észrevett egy keretes hirdetést, nem is volt olyan kicsi, majdnem az oldal negyedét töltötte be.

 

„Nem érti, miért fáradékony? Miért alszik rosszul, miért fél a jövőtől? Keresse fel dr. Maria Midas pszichológus rendelőjét. Biztosan segítünk. Előzetes bejelentkezés telefonon…”

 

„Igen, ezt kell tennem. Legalább megtudom, mi a baj. Vagy ha mégsem, legalább történik végre valami” – és elkínzottan nézett maga elé. Nem érdekelte az újság, de a tévé sem. Inkább a padló mintázatát nézte hosszan. Gondolattalanul.

 

3.
RÁKÖZELÍTÉS

 

Alex napokon át ki sem mozdult a házból.

Önként ítélte magát erre a szobafogságra, ismét. És dolgozott olyan lendülettel, amilyet máskor el sem tudott volna képzelni. „Mint egy gályarab” – mondogatta magának.

Csak este bukkant fel benne a szó, ismét. Gályarab, gályarab… Milyen fura, régi szó. Tudta persze, mit jelent. Csak azt nem fogta fel, hogy miért nem megy ki a fejéből. Mostanában megesett már néhányszor, hogy egy-egy kifejezés beleivódott. Mint régebben a dallamok, amiket hallott a rádióban, presszóban, utcán, hangversenyen. Fariával el-eljártak ilyen helyekre is. A dallamok egy része beszűrődött a fejükbe; Alex azt vette észre, hogy másnap is dúdolja vagy fütyörészi őket. Borotválkozás közben, vagy a lakásban, reggeli előtt.

De most nem akart Fariára gondolni. A gályarabok sem izgatták voltaképpen, csak azzal nem tudott kibékülni, hogy egy-egy szó ennyire bevette magát a fejébe. Mintha egy idegen járkálna a tudatában. Fordított veszettül, nem állt le, naponta tizenkét órát dolgozott. Mire eljött az este, nem vágyott már semmire. Sem írott szövegre, sem képre. Néha elment sétálni. De ebből is csak céltalan kószálás lett.

Aztán az éjszakák… Gyötörték. Nem tudta, mit kezdjen azzal a szóval. Amalithera most is a fejében volt, már-már ott lakott. Naponta többször eszébe jutott. Esténként pedig még inkább. Nem vett be altatót, a fáradtság elintézte a dolgot. Miután kicsit kiszellőztette a tüdejét, visszamenekült a lakásba. A nyár itt már a végéhez közeledik, bár ennek semmi jele. Lent, délen továbbtart, ott még októberben is nyár van. Talán el kéne oda mennie. Az a sziget… Amalithera. Ha ugyan azt jelenti a szó. De miért kínozza őt Amalithera, ha azelőtt sohasem hallotta? Nem járt ott, az biztos.

Kínozta az is, hogy nem tud a dolog végére járni. Négy vagy öt nap telt el, mióta a világhálón kiderítette, mit is jelent az a szó. Egy nappal később ismét megnézte, és igyekezett valami hasonlót keresni. De az amalgámon kívül még csak ezzel rokon kezdetűeket sem talált. Amalithera, Amalithera – mondogatta magában esténként.

Majd kábultan mély álomba zuhant. Amikor felébredt, nem talált semmi rendszert az álomfoszlányokban, és ez is gyötörte őt. Utált mindent, amiben nem volt világos, átlátható rendszer. Alexander Darro már csak ilyen, szokta mondogatni. Mostanában – csak önmagának.

 

– Azt hiszem, beindult a dolog!

– Csak ne örüljünk túl korán.

– Tudom, egyszer már elkövettük ezt a hibát. Túl hamar éreztük kezünkben az aranyhalat.

– Ám az kisiklott az ujjaink közül, bizony. Ezért hát egyelőre maradjunk tárgyilagosak, mellőzzük a lelkesedést.

– Egyetértek, szóval mellőzzük. De tudod, ha időben ennyire egybeesnek a dolgok, akkor már lehet valamit keresni.

– Keresni igen, no de találni?

– Ne légy szkeptikus. Ez nem illik egy fiatal nőhöz, aki vagy… Vagy legalábbis jobban higgyél a sikerben. Már tudjuk, ki kereste legutóbb az interneten Amalitherát.

– És? Ez elég?

– Hamarosan lépünk az ügyben is. Egyelőre folyik a felderítés. Ám most újabb hír érkezett. Ezúttal Velencéből.

– Emlékszem, egyszer elmondtad, hogy mindenfelé vannak olyan emberek, akik valami okból a lekötelezettjeid.

– Nos, itt is erről van szó. Hidd el, nem volt könnyű kiválasztani azokat a pontokat, ahol felbukkanhat valamilyen hír. Hát ez is egy olyan pont. Aki ott van, mindenről tud, ami az intézményben történik.

– Szóval ott is kereste valaki Amalitherát?

– Nem, ennél azért bonyolultabb a dolog. Ezúttal Veniero admirális felől érdeklődött valaki. És különösen annak egyik gályája érdekelte az illetőt…

– Ez remek!

– Szenzációs, tudom magam is. Csak az a kérdés, ki ez, és miért kutatja azt a hajót…

– Ahogyan ismerlek, hamarosan tudni fogod.

– Nem kétséges. Méghozzá a te segítségeddel.

 

Bruno Elgon lassan ment le a lépcsőn.

Szerette ezt a hangulatot. Az öreg lépcsők – még a legelhanyagoltabbak is – márványból voltak. A széles üvegajtót a belső keretek kis részekre osztották, mégsem volt olyan benyomása, hogy emiatt kevesebb fény jut a helyiségbe. Ez különben is csak egy hall volt, nem túl nagy. A levéltári lépcsőt az évszázadok folyamán sokan koptatták. Annak ellenére, hogy általában csak a kiválasztottak lephettek be, látszott, hogy a lépcső közepén már elkopott az anyag.

A fények játéka most nem annyira érdekelte a férfit. Amikor kezét a kilincsre tette, hogy kilépjen innen immár végleg, még egyszer visszanézett. Az a vastag jegyzetfüzet, ami a táskájában rejlett, már majdnem tele van. Rengeteg kisebb és nagyobb hírt jegyzett fel. Olyan eseményekről is tudomást szerzett, amiről maga sem tudott azelőtt. Az elégedettsége tehát indokolt, jutott eszébe. Talán megkapja a nagy pénzt attól a Pietro Stanótól?

Mindenesetre volt annyira óvatos, hogy előre csak mérsékelten örüljön. Az ajtóból tehát még egyszer végignézett – valaha ezeken a lépcsőkön egészen másféle öltözetű emberek jártak. Hiszen Velence Állam levéltára sok százada van ebben az épületben. Itt minden történelem. Mostanában Bruno sehol nem érezte ennyire intenzíven a múlt szagát, mint éppen itt. Mert hát a régi időknek van illatuk. Érezni lehet egy-egy híres csatatéren, de a múzeumokban vagy levéltárakban is. Ahol még a bútorok is régiek, sajátos illatot árasztanak magukból, akár a középkori templomi padsorok. Azok fáját is átitatta az idők szelleme, a tömjén és gyertyaszag, attól olyan összetéveszthetetlen a régi templomokban uralkodó hangulat.

A levéltárakban a régi papírok, a pergamenek, az eszközök is illatoznak. Ezek állnak össze olyan szagkeverékké, amely előtt tanácstalanul állnak a kutyák, és az emberek között is csak kevesen fogják fel, mit is éreznek valójában. Bruno úgy hitte, az a történelem illata, amely mindig volt és mindig lesz. Most, e pillanatban és minden órában szerte a földön ezer és ezer olyan dolog történik, amely később valamilyen módon befolyásolja az eseményeket, amelyet egykor jövőnek neveznek. Előbb jövőnek, aztán jelennek, majd mindez a múltba süllyed. Sokan vélik úgy, hogy a történelem csak a múlt lehet, a régmúlt. Holott történelem az is, ami ma zajlik körülöttünk – futott még át a férfi fején a gondolat. Az is eszébe jutott, hogy ezt egyszer majd be kell vennie valamelyik könyvébe. Okvetlenül meg kell ismertetnie az olvasókkal, és ki kell hangsúlyoznia, hogy ezt ő maga találta ki.

Büszke is volt hát, amikor végre kilépett. Most már a levéltár is történelem lett, az ő számára legalábbis. Ki tudja, jön-e még ide valaha? Jól érezte magát. Kedvelte, ha nem sterilen tiszta, modern bútorok között kell kutatnia. Itt kedvesek voltak az emberek, és ismét nagy sikert aratott majdnem tökéletes nyelvtudásával. Azzal, hogy külföldi létére nem sajnálta a fáradtságot, és megtanulta nemcsak a nyelvet, de az itteni múltat, ezt a történelemszeletet is. Nem kell tudniuk, hogy nem az irántuk érzett tisztelet vagy rokonszenv vitte rá. Őt csak a múlt érdekelte, de az a múlt, amely közös és egyetemes. Ez pedig annak volt egy darabja, ezért fogta meg annyira Bruno lelkét.

Mindenesetre ebben a nagy épületben remekül kiszolgálták. Ha nem értett valamilyen régi olasz szót, készséggel magyaráztak. Még régi szótárakat és hajózási szakkönyveket is kapott. Mindenki rámosolygott. Ez a négy nap, amit a falak között töltött, örök emlék marad az életében.

De ez is a múlt egy darabja lett, mert amikor becsukta maga mögött az ajtót, egészen másféle világban találta magát.

Velence kitárulkozott előtte.

Bruno nem először járt itt, és nagyon tudta élvezni a várost. Ezért nem sietett. Átvágott ugyan a téren, de csak lassan. Az eget elborító galambsereg körözött az emberek feje fölött. Még sohasem látta a teret néptelennek. Egyszer éjfél után jött erre, és bár ritkult a tömeg, azért akkor is rengetegen járkáltak itt. A kövezetet alig látni, a minták összefolynak a folyton rajtuk tapodó lábakkal. Van-e még olyan pontja a világnak, ahol évszaktól függetlenül szinte mindig több százezren jönnek-mennek? Méghozzá egy ilyen apró területen, amelynek hossza talán egy kilométer, a szélessége pedig nincs több ötszáz méternél? Valaha milyen sokan éltek itt, ehhez képest ma talán csak harmad annyian. Egykor önálló és fényes állam volt, amit a portyázó magyarok elől a lagúnába menekült venéz törzsek hoztak létre. Az északról lezúduló félelmetes lovasok híre messze megelőzte őket. Az ázsiaiak kistermetű lovaikon, a mindig célba találó nyílvesszőikkel és mérhetetlen vakmerőségükkel, mohó vágyaikkal maguk előtt űzték saját rossz hírüket. Félelmet gerjesztettek minden tavasszal, amikor felszáradtak a rétek és az utak. Elindultak nyugatra, aztán a Dolomitokban lekanyarodtak délre…

A venézek a lagúnát hitték menekvésnek, és igazuk is volt. Száz évig éltek félelemben, mígnem odafönt a Kárpátok hajlatában megszilárdultak a viszonyok. Keresztény királyok uralták a vad népet, és többé nem kellett félniük a lagúnák mentén sem. De addigra létrejött a város, a Rialto – az egykori Riva Alato, a Magaspart -, mely körül házak nőttek ki az ösvények mentén. Az idő haladtával aztán az ösvényekre kőburkolat került, de nevükben ma is őrzik az ősi eseményeket. A kárpáti barbárok ugyan próbálkoztak még később is, a lagúnavidék partjairól, lovaikról levett nyergeken úsztak volna befelé a sós, sekély tengeren, de egy vihar kikergette őket. És különben is, addigra a velenceiek már meg tudták védelmezni magukat. A kicsiny, egykor mocsaras, maláriás szigetvilág összeolvadt, és lakói is összefogtak. Kialakult a város, amelyből aztán világhatalom lett.

„Ez már a múlté” – gondolta Bruno. A történészek egy részével ellentétben sohasem állította, hogy a történelem ismétli önmagát. Ugyanaz nem történik meg még egyszer. Velence valaha nagy birodalom volt, de többé nem lehet az. És talán nincs is lakója, aki erről álmodik.

Bruno körülnézett. A Campanile tövében állt már, és egyetlen velenceit sem látott. Az árusok, az éttermi pincérek, sőt talán a székesegyház papjai sem laknak a városban. Mindenki bejár, Margherából, Mestréből, Iesolóból, Mirából és még vagy tucatnyi faluból, kisvárosból. De azért laknak itt. Néha a keskenyebb kis utcákon látta, hogy nyílik egy kapu, kióvakodik valaki. A Canal Grandén keresztben átvágó kis csónakokon állva utazók javarésze nem turista. A gondolierék nagyobb része is nyilván saját lakása előtt köti ki este vagy hajnalban a csónakját, a sok apró bolt tulajdonosai pedig legtöbbször üzletük fölött laknak.

Bruno lassan ballagott. Elment a Szent Márk mellett, mögötte kisebb utcák következtek. Mehetett volna tovább is, a Santa Elena negyed neve most kellemesen csengett számára. Hiszen így hívták Veniero admirális hajóját is, amelynek útját fel kell derítenie. Santa Elena, a hadigálya…

De nem ment odáig. Még a Garibaldi utat sem érte el, mert már kis szállodájához érkezett. Egy pillanatra még csábította a lehetőség, hogy kései ebédet egyen valahol a Riván, a számos étterem valamelyikében. Egyik jobb, mint a másik, akkor is, ha estefelé a pincérek egy része kiáll az ajtó elé, és többé-kevésbé erőszakkal próbálja berángatni-csábítani a potenciális vendégeket. De délután álmos csönd telepszik ezekre az éttermekre, nem is nagyon örülnek, ha ilyenkor vendég jön. Most készülnek az esti második rohamra. A délit meg próbálják elfelejteni. Árnyas belső szobákban a tulajdonos vagy a könyvelő számolgatja a déli bevételt. A konyhában soha nincs megállás. Csattog a bárd, polipok csúsznak nyálkásan egy tálcán, halak kifordított halványpiros belsőségei gyűlnek egy vödörben. Olajszag terjeng, valaki salátát vagdos. Fáradt pincérek bóbiskolnak a sziesztaszerű kényszerpihenőben. Ilyenkor nem mindenhová engedik be a turistát. Bruno mégis tudta, találna olyan helyet a műemlékes, kisebb csatornák mellett, ahol az ajtót sohasem zárják be. Ahol nyitott kemencében lobog a láng, hogy ezzel is megörvendeztessék a vendéget. Hogy azt higgye, ez is csak érte, miatta van. Ahol jókora rézedények függenek a pult fölött, vagy ahol imitált halászhálók, festett halak és evezők övezik a falakat, és kecskelábú asztalokra teszik a vörösbort. Bár erre sehol sem termelnek bort, minden étteremnek megvan a sajátja, a házi bora. Vino di casa, fehér vagy vörös, bianco vagy rosso.

Összefutott szájában a nyál. De amikor a táskájára pillantott, aztán az órájára, hirtelen felfogta: voltaképpen mehetnékje van. És a józan ész is azt parancsolná, hogy most elinduljon. Négy óra felé jár. Mire kihozza holmiját a hotelből és eljut a kocsijához, ki a parkolószigetre, az legalább egy óra. Hacsak nem rendel egy kényelmes és gyors motoros taxit, ezzel felére rövidítve ezt az időt. Viszont Velencében sohasem sietett. Még az is lehet, hogy gyalog indul el. Nem nehéz a táskája, és már vagy két éve nem járt Velencében. Ez a három és fél nap most felfrissítette a lelkét.

Nagyon élvezte ezt a rövid utat is.

Abban a városban mindig otthon volt. Maga sem tudta, miért, de nemegyszer előfordult, hogy sajátságos déjá vu fogta el. Mielőtt befordult volna a Rio San Barnaba környéki utcán, ott a Rezzonico palota mögött, már tudta, mit fog látni. Persze, hiszen ezek a házak olyan egyformák. Vagy mégsem?

Most ezért külön megnézte őket, és kénytelen volt rájönni, hogy bizony erről szó sincs. Csak a felületes szemlélő – az a mai turistafajta, aki folyton rohan – láthatja egyformának ezeket a házakat. Hiszen más az ablakok szabása, az ajtó fölött a két fehér márványoszlop között a kicsi álcímer, a faragott jel. Más kicsiny szobrok lapulnak a sarkokon, némelyik ablak fölött is. Itt-ott felbukkan a könyves oroszlán, széles mancsát a nemegyszer szépen cizellált könyv jól látható lapjaira helyezi. A szárnya félelmetes.

Vagy azok a keskeny kis utcák, ahol, ha ketten találkoznak, már félig el kell fordulniuk, hogy elférjenek. A sarkokon a falakba süllyesztett kicsiny oltárok, némelyikben örökmécses ég, csonkult gyertyák feketednek. Virágok mindenütt.

Virágok úsznak nemegyszer a csatornákon is, kidobott, elgyengült virágok. De az árusoknál még vidámak, szépek, magukat kelletők.

Bruno Elgon most kiért a Canal Grande partjára. A szeme traghettót keresett, de nem talált, nem volt a közelben. De nem messze megpillantotta a sárga bódét a pontonon, igaz, tele volt emberrel. Egy vaporetto közeledett éppen; „lentről” jött, és a Santa Lucia pályaudvar felé igyekezett. Ha már túl lenne a hotelon, most vidáman felpattanhatna rá. Hisz ez is arra megy, amerre majd őt viszi a hajó nemsokára. Mikor is?

Látta a gondolákat, látta a motoros teherszállító bárkát, amint roppant óvatosan lavírozott az egyik csatornán. Gondolás kiáltott az üres, még beláthatatlan csatornába, hogy közeledtét jelezze. A kiáltás érthetetlen volt, de azok – akiknek szánta – biztosan értik. Látta, amint egy fekete ruhás asszony kis szemétcsomagot tesz ki a kapu mellé. Majd jön a szemetesbárka, oldalán magasra emelkedő rácsokkal, a szemetesek azok mögé dobálják be ezeket a zacskókat. De azt is látta Bruno, hogy üres palackok úsznak az egyik csatorna piszkos vizén.

Bruno nagyon élvezte a várost. Számtalanszor járt már itt, és soha nem tévedt még el. Nem tudott betelni a hangulattal, amely, valahányszor csak itt járt, elfogta őt. A látvány, az illatok, a hangulat megragadták, és többé nem eresztették. Volt, hogy egy évig nem járt erre, de valahol a lelke mélyén, tompa nyomásként élt benne a hiány. Csak akkor jutott eszébe, ha valahol kimondták a város nevét, vagy leírva látta. Ha a tévében egy villanásnyi időre mutatták. Hát igen, Velence az Velence. Semmihez sem fogható ezen a világon.

Most Bruno megtorpant egy lépcsős hídon. Tudta, hogy valaha régen itt harci játékokat rendeztek; a híd négy sarkán a legalsó lépcsőfok mellett a kövezetbe süllyesztett lábnyom jelezte, honnan indultak el a versenyzők. Most megtorpant fent, középen. Alatta volt az egyik csatorna, és akármerre nézett, mindenütt szép házakat látott. Ő akkor is szépnek látta őket, amikor hámlott a vakolat, kilátszottak a régi kövek, ha omladozott némelyik fal. Mert régiek voltak, mert magukon viselték még az egykori építők és lakók akaratát és nyomait. Hiszen itt van olyan ház, amelyik legalább ötszáz éves, de akadnak sokkal régebbiek is.

Bruno Elgon mélyet lélegzett, aztán legyalogolt a másik lépcsőn. Egy perccel később roppant keskeny, árnyas kis utcácskában fordult be a márványdíszes ajtón. Réz hamutartó, diszkrét kis pult, cserépedényben dísznövény. Hitelkártya-reklámok az ajtóra ragasztva, Velence-térkép a pulton. A falon egy régi festmény másolata, talán Canaletto-reprodukció? Annak nézett ki.

Buon giorno, signore – a pult másik oldalán az a középkorú férfi rámosolygott.

Buon giorno. II conto prego.

– Csak nem utazik el máris? – a számla említése láthatóan elszomorította a férfit. „Vajon minden vendéggel eljátssza ugyanezt?” – futott át Brunón a gondolat. Aztán eszébe jutott. Vannak itt olyan turisták is, akik csak bajt kevernek, zajonganak, nem fizetnek rendesen. Az ilyenekkel mindig csak a gond van, és soha ki nem fogy a fajtájuk. Ilyenkor a hotel személyzete inkább annak örül, ha az effélék végre távoznak.

De Bruno Elgon nem ilyen vendég volt. Csöndes, aki keveset volt otthon, nem csinált rendetlenséget, nem kérdezett semmit, és rendesen fizetett… Illetve eddig még nem. Csak most nyújtotta át hitelkártyáját.

Tíz perccel később elegáns bőrtáskájával a vállán lépett ki a járdára. Fütyörészni támadt kedve. Élvezettel ballagott át a hidakon, még az sem zavarta, hogy körülötte nyüzsögnek a turisták, kattognak a fényképezőgépek. Bruno egy másik Velencében járt, egy másik várost látott. Azt, amelyben most ment le a nap a Dogana mögött, a Santa Maria della Salute fehér kupolája már jókora árnyékot vetett.

Húsz perccel távozása után – a férfi még nem ért a Piazzale Romára sem, de már a vasútállomással szemben járt a kis utcák szövevényében, és közeledett a parkolószigetre vezető úthoz – a szálloda előtt fiatal nő szállt ki egy vízitaxiból. Nem volt nála poggyász, csak egy retikül. Kedvesen rámosolygott a csónak vezetőjére, aki előbb a partra ugorva nyújtotta a karját. Segített kiszállni, majd visszaült a járműbe. A fekete vizet felkavarta a csavar, amikor elindult. Hamarosan elhalt pöfögése a falak között.

A nő még nem volt harminc, kecsesen mozgott. Jó alakú, csinos, akin megakad a tekintet. Fekete hajához és szeméhez jól illett kreol bőre. Szinte azt sugallta, hogy ez így együtt tökéletes, jobb nem is lehetne. Karcsú volt, kisportolt. Minden férfi szeme megakadt rajta. Akkor is, ha a férfiak nagy többsége nem kedveli a túlságosan is magabiztos, mi több, szinte már fölényes nőket.

Pedig nem volt fölényes, csak éreztette a világgal önnön felsőbbségét. Mert erről meg volt győződve. Rengeteg férfit csavarhatott az ujja köré, ha akarta. Most azonban nem erről volt szó. Talán – még nem. A nő felpillantott a szálloda nevére, aztán határozottan belépett. A portás még ugyanaz volt, aki az előbb Brunóval beszélgetett, de már elfelejtette az eltávozott vendéget, hiszen lám, itt egy újabb bukkant fel. Némi nyugtalanságot csak az okozott neki, hogy ennek a hölgynek nem volt poggyásza. És aligha volt idegen, amint az rögtön ki is derült.

– Jó napot – rámosolygott a férfira. Annak szívét melengette az a mosoly. Az a tekintet.

– Parancsoljon, kisasszony.

– Lakik itt egy úr, bizonyos Bruno Elgon…

A portás arcáról nem tűnt el a mosoly:

– Csak lakott, kisasszony.

A nő arca elborult:

– Csak nem? – jajdult fel. Mint akit nagy veszteség ért. És talán csakugyan. Igazán sajnálta, hogy nem találta itt a férfit. A portás mindenképpen segíteni szeretett volna neki:

– Nincs még fél órája, hogy kifizette a számláját, és eltávozott.

– Merre ment, vagy mivel? Nem tudja?

– Sajnos, nem. Úgy rémlik, gyalog indult el, de fogalmam sincs, hová. Hogy innen hajóval, vagy vonattal, vagy esetleg kocsival megy el… Lehet, hogy kimegy a partra és repülővel folytatja útját.

– Semmit sem mondott, amiből erre következtethet? – a nő látta már a választ a férfi szemében, de azért megpróbálta. Közben egyik keze a retikülbe mélyedt. A portás sejtette már, mi következik. De hát, ha nem tud többet, akkor pénzért sem fogja tudni.

Ám a százeurós bankjegy láttán elakadt a szava.

– A lakcíme kell – mondta a nő. És ekkor egy pillanatra eltűnt a szépsége. Az arcán igen kemény vonás bukkant fel. Olyan határozottan szólt, mint aki biztos benne: megkapja, amit akar. És rajta volt az is, hogy ha a portás még húzódozik, elővesz még egy bankjegyet, ki tudja, talán ugyanolyan értékben, mint ez az első.

De a portás mást is látott a sötét szemekben. És ettől megijedt. Valamit sugallt az a szempár. Mintha éjszaka borult volna a tudatára. Nem tudta, mi történik vele. Ha most bejönne valaki, kimenthetné őt ebből a helyzetből… De nem jött senki. A portást körülvette az energia, amely a lelkét berántotta egy kútba. Próbálta nyitva tartani a szemét, de egy nagyon rövid pillanatra olyan erővel tört rá valami onnan szemből, abból a fiatal, energikus nőből, hogy kénytelen volt megadni magát. Elvesztette akaratát, behunyta a szemét. Egyetlen pillanat alatt elveszítette önmagát.

– Bruno Elgon lakcíme kell – mondta a nő. Most valami más erőt bocsátott ki magából. A kezében már nem volt bankjegy. Nem tartotta szükségesnek, hogy fizessen azért az információért, amit megkaphat ingyen is.

Valamilyen titokzatos módon kényszerítette a portást, hogy engedelmeskedjen – anélkül hogy hozzáért volna a férfihoz. És azt is elérte, hogy a félig kábult férfi talpon maradjon a kis pult mögött. Sőt, hogy kinyissa a szemét, és az asztal sarkára kigyűjtött bejelentő cédulák közül elővegye Elgon kártyáját. Igaz, megszólalni nem volt ereje, és a szeme is lecsukódott rögtön.

A nő egy pillantást vetett a kártyára. Emlékezetébe véste a címet, meg a férfi születési évszámát is. Szóval, csak huszonöt éves? Mosolya könnyed volt, diadalmas. A cédulát visszatette a helyére. A portás még mindig csukott szemmel állt. A nő közel hajolt hozzá, hogy erőteljes suttogását hallja:

– Nem voltam itt, sohasem láttál. Ha szól hozzád az első vendég, magadhoz térsz, és semmire sem fogsz emlékezni.

És már ment is.

Bruno Elgon akkor ült bele kocsijába. A benzinszagú sokemeletes garázs legfelső szintjén állt addig az autója. Most hajtott alá a csigaházhoz hasonló lejárón. A lenti sorompónál bedugta a kilépőkártyát az automata nyílásába. A kis sorompó felnyílott előtte, és szabad volt az út.

Mehetett, ahová akart. Tudta, hogy előbb haza kell jutnia. Már késő este lesz úgy is. Pietro Stanót legjobb esetben felhívja most útközben, mondjuk Verona mellett rohanva a sztrádán. Megbeszél vele egy holnapi találkozót. „Kellemes lesz felmarkolni azt a sok pénzt” – gondolta még, és gázt adott.

Most valóban fütyörészhetett kedvére.

 

Rina megtorpant a kapu alatt.

A régimódi réztábla helyett korszerű, de ízléstelen műanyag tábla hirdette kék-fehér színekben:

 

MARIA MIDAS pszichiáter III. em.

 

A fiatal nő egy kis habozás után a fehérre festett ajtón át a lifthez ment. Már végül is elszánta magát, de azért még olyan furának érezte ezt a helyzetet. Hasonlót érzett akkor is, ha orvoshoz ment. Az az ember ért az ő bajához, megmondja a gyógyszert is, és kész, meggyógyul. Eddig legalábbis így volt.

De a pszichiáter a fejébe „nézhet bele”, és ettől viszolygott. „Egyébként sem valódi tudomány az” – vélte. Nemrégen olvasott is erről egy cikket. A szerző szerint úgyszintén sem a pszichológia, sem a pszichiátria nem tudomány, hanem csak sarlatánság. Sőt, igazi áltudomány.

Így még különösebb érzés fogta el, hogy ennek ellenére jött ide. De nem volt más választása, úgy érezte. Ez a sok fura dolog, ami történik a fejében… Ma rendelési nap van, a telefonon egyeztetett időpontban ez a doktornő csak őt várja.

A harmadik emeleten hamar megtalálta az ajtót. Benyitott, egy idősebb, fehér köpenyes nő fogadta. De mint kiderült, ő csak az asszisztens volt. Felírta az adatait, és amikor pontban délután három óra lett, kinyílta párnázott ajtó. Egy férfi jött ki rajta, kicsit szédelgett még. „Lehet, hogy eddig azon a bizonyos pszichoanalitikus kanapén feküdt, és hirtelen állt fel?” – De ez csak egy múló gondolat volt. A küszöbön egy fiatal nő állt, talán nem volt még harminc sem. Ez elbizonytalanította Rinát. Egy magánál fiatalabb kis fruskának mesélje el álmait, számoljon be állapotáról? Ráadásul zavarta, hogy milyen csinos az a nő. Sőt, egyenesen szép, vallotta meg magának. Koromfekete a haja és a szeme, kicsit boszorkányos a külseje, de az a szempár vidáman, és bizalmat gerjesztően csillant. A bőre napbarnított, sőt inkább kreol.

– Maria Midas vagyok – mondta amaz, és kezet nyújtott. Nagyon rutinosan viselkedett, és ez ismét felébresztette Rina bizalmát. Jó néhány éve praktizálhat már, sokat tudhat a betegekről már az első pillanatban is. Hiszen árulkodik a testbeszéd, a félszeg vagy éppen túlzottan magabiztos viselkedés, a hanghordozás. A műveltséget – vagy hiányát – elárulják az első mondatok, és ahogyan a páciens bejön a rendelőbe, az is sokat mondhat róla…

– Fáradjon be, Tolentino kisasszony. Mi a panasza?

Midas doktornő ezt még nyitott ajtónál kérdezte. Ám tudatában volt annak, hogy az emberek ilyesmiről nem nyilatkoznak túl korán, és főleg nem nyitott ajtónál. Így hát mire Rina kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, az ajtó becsukódott, és ők kettesben maradtak. Bizalmas kettesben, elfordulva, és némileg elzárva a világtól is.

 

Az est leszállt.

A város fölött fények villództak. Valahol egy repülőgép startolt, de zúgása nem hallatszott el idáig. A domboldali luxuslakás teraszán ketten álltak. Mögöttük egy férfi kissé hajlottan, szorgosan dolgozott – vacsorára terített. Két személyre.

Már besötétedett, és a város a másik életére tért át. Mind több utcában gyúltak ki a fények. Látták a kikötőt, pedig elég messze volt. Erős fényű reflektorok világították meg a darukat, néhány mólót. A gabonarakodónál a hatalmas fémtartályok – fejre állított függőleges palackoknak látszottak lefelé elkeskenyedő nyakukkal – oda nem illő tárgyaknak tűntek. Különösen onnan messziről.

A város szélén, magas töltésen kivilágított expresszvonat haladt. Ahogy távolodott a pályaudvartól, úgy robogott mind gyorsabban, de annak a hangja sem szűrődött fel ide a hegyoldalba, ezért némafilmnek tetszett az egész. Csak általános, morajlás szerű zaj érkezett a város felől. Ez nappal és éjjel szinte egyformán erősen hallatszott.

– Nem rossz lakás – mondta Bruno. Hirtelen úgy érezte, elönti az irigység, és azt majd a házigazda is észreveszi. Különben meg vegye észre, a pokolba! Hogy van az, hogy egyeseknek ebben a gyönyörű országban nemcsak vidéken luxusvillájuk, de városi luxuslakásuk is van egyszerre?

Persze tudta, ez nem ilyen egyszerű. Távol állt tőle, hogy ezért valamiféle társadalmi mozgalmat kezdeményezzen, az egyenlősdi sem az ő stílusa. De most, ebben a rövidke pillanatban, amikor a teraszról látta a várost a lába előtt heverni, kicsúszott a száján ez a proli mondat. Most gyorsan javított:

– A múltkor, amikor a villájában voltam… nos, hát az jobban tetszett nekem.

– Ennek más a rendeltetése – jegyezte meg Pietro Stano kedves mosollyal. Óriási rutinja volt ebben, bár Bruno most úgy érezte, amaz átlát rajta, és tudja, mit mondott volna a legszívesebben. De úriember lévén csak így folytatta a megkezdett gondolatot: – Ide csak akkor jövök, ha éjszakára a városban ragadok. Vagy másnap kora hajnalban elutazom. Néha meghívom egy-egy fontosabb üzleti partneremet, akkor egy partiszervizzel hozatok vacsorát. Mint most is.

– Megtisztelő – motyogta Bruno. Minél előbb igyekezett visszatalálni a saját területére. Ahol otthon lehet, ahol nem süppedhet efféle társasági mocsárba. Most már óvatos lesz, elkerüli az aknákat, a látható és láthatatlan kelepcéket. Jobb lenne minél előbb visszabújni oda, ahol nemcsak otthon érzi magát, hanem ahol ő van előnyben. Ahol az efféle szupergazdagok is idegenként mozognak.

Bár, ami Stanót illeti – nyugtalankodott Bruno Elgon -, soha nem tudhatta, hányadán áll is vele. Most először találkozott olyan gazdaggal, aki kellően művelt is volt egyben. Mi több, sugárzott a férfiról az igény, hogy még többet tudjon meg. És, bár Bruno sejtette, hogy amaz a Veniero-ügy felől nem anyagi vagy más, hasonló érdek nélkül tudakozódik – mégis legalább az töltötte el örömmel, hogy hálás hallgatóságra lel ma este,

Már éppen belekezdett volna a történetbe, amikor észbe kapott. Leültek enni – és csak ettek. Az egyetlen téma, ami szóba került, az ételek voltak. A sütési, főzési módok. Bruno így is megtisztelve érezte magát. Ennek az embernek minden órában nagy bevétele van akkor is, ha semmit sem tesz érte. Ha valami egészen mással foglalkozik. Mint például most is. Míg itt vacsorázgatnak, a tőzsdén, a vállalatainál annyi bevétele keletkezik Stano úrnak, amennyiből bőven kifizetheti ezt a vacsorát.

Bruno fején hirtelen átszaladt a gondolat: milyen érzés lehet gazdagnak lenni? Olyannak, hogy az anyagi hiány már ne érződjön, egyszer és mindenkorra legyen végre távoli dolog. És milyen lehet annak, aki alulról jött, és a nyomorból küzdötte fel magát? Mert biztosan másképpen éli meg az, aki örökölte a vagyont, már gyermekkorától kezdve így nevelték. Neki a pénz léte, megléte, elegendő volta szinte természetes, normális dolog. „Nos, ez milyen lehet?” – töprengett el a fiatal történész, de nem sokáig.

A vacsora végén aztán átültek a belső helyiségbe. Ennek is üvegablakból volt az egyik fala. Beszéd közben Bruno látta is a város fényeit; az egyik hídon az autósorokat. A híd felén fehér, a másikon piros fények haladtak el, egymással ellentétes irányban. Néha belefeledkezett a féklámpák vagy reflektorok tömegébe, majd ismét elkapta a szemét. Különösen akkor, amikor a történet már nagyon is elragadta. Ilyenkor hajlamos volt elfelejteni a jelent, teljes valójával átment a múltba.

 

Alex felnyögött.

Nem aludt, nem aludt. Görcsösen érezte, hogy nem alszik. „Mégis, akkor ez micsoda?” – villant bele a nyomasztó kérdés. Valami aggasztotta. De aztán ez a háttérbe szorult, mert most valami más történt vele, benne.

Olyan erős lett a kép és a hang, mint amikor felhangosítanak egy tévét. A fény vakította a férfit…

…Nappal volt még, de már érezhetően estefelé. A tenger elnyugodott. Nagy vörös fénycsóva feküdt a vízen. Távolabb, kis szigetek közül küldte sugarait a vörösre változott haldokló fénygömb.

Vörösben játszott a tenger is. „Hogy véresek lennének a hullámok, az csak ostoba szóbeszéd” – mondta Alexben egy hang. Egy idegen, nagyon hűvös hang. Aki mégsem ő volt, hanem valaki más. Most nem töprengett azon, hogy ez a hang miképpen szólalhatott meg benne. Elfoglalta a látvány. A helyzet.

Egy hajó orrában állt. Nagyon széles volt az orr, és ő egyedül volt rajta. Valahol dob pergett, szabályosan. A háta mögött, biztosan ott. De senkit sem látott, aki dobolt volna. Az idegenség érzése egy pillanatra elfogta. Úgy nézett körül, mint aki most robbant be ide valahonnan. Aki nem tudja, hol van, és mit csinál.

De ő csak állt a hajó orrában, és előre figyelt. Most vette észre, hogy a víz milyen áttetsző. A nap felé haladtak, de érezte, hogy a hajó fordul. Alex nem igazán értette, miért megy a dolog ilyen lassan. Ha rajta múlik, az a hajó villámsebesen vált irányt.

Egy rúd volt a kezében. Karcsú, de erős, keményfából készült. Nem volt könnyű lenyomni a víz alá, mert amaz meg mintha onnan alulról visszanyomta volna. De azért sikerült. Hol lenyomta, majdnem egészen, alig ölnyi darab maradt a kezében. Aztán megint visszahúzta, mert nem észlelt akadályt.

Minden alkalommal felemelte a karját, és intett – előre! Soha nem fordult hátra, mint aki biztos abban, hogy a kormányos figyeli őt. Neki engedelmeskedik? Ám mielőtt még valamiféle irányítónak, főnöknek hihette volna magát, valaki odakiáltott neki:

– Hé, Mateo, most vigyázz!

Az első pillanatban nem volt ő Mateo, hanem kívülről nézte az eseményt. Mintha egy álombéli néző lenne, aki filmet figyel. Aztán valami történt, most hirtelen átugrott oda a tudata, abba a hajóorrban álló férfiba – és ez az átmenet, ez a villámgyors váltás nem okozott neki semmilyen problémát. Minden így volt jól. Így volt természetes.

Markában érezte a rudat; az erőt, amivel lenyomta, saját karjaiból nyerte. Most ellenállásra lelt. Közben észrevette, hogy félmeztelen a teste, de nem fázik. Erőlködött, kimelegedett.

– Vigyázat! – kiáltotta hátra, és a magasba tartotta a botot. Ez jel lehetett. Jel volt. A dobszó megváltozott, többen kiabáltak. A hajó futása lelassult. Alex-Mateo még magasabbra emelte a botot. A hajó fékezett, megint kiabáltak valahol a fedélzet alatt. Csattogást is hallott, és parancsszavakat. Vitorlák is hullottak, suhogva estek, szárazak voltak, érdesek. Tudja-tudta, mert amikor jött visszafelé – a rudat az orrban hagyta maga is segített felcsavarni az egyik vitorlát.

A nap egy pillanatra a szemébe tűzött, tüsszentenie kellett…

…Tüsszentett.

Itt. Most. Mert hiszen újból a jelenben volt. Amit látott, hallott – álom lenne csupán? A két szeme hirtelen meredt az éjszakába. Nem úgy érezte magát, mintha az imént aludt volna. És úgy sem, ahogyan igazi alvás után ébredni szokott. Hiányzott belőle az a nyugalom, a jólalvás utáni tespedtség. Nem érezte azt az ágyban marasztaló vonzást sem, ami pedig egy-egy ilyen jól töltött éjszaka után gyakorta benne volt. A testében, a tudatában.

Ehelyett valami vibrált benne. Nem tudta lokalizálni, pedig megpróbálta.

Aztán csak feküdt, és semmit sem értett. Arra gondolt, talán mégis el kéne mennie szabadságra. Végtére is, most csak tőle függ. Pénze van, a legutolsó munkája jól fizetett, és meg is kapta a bért, már a számláján van. Ha valamit tehetne ez ügyben…

Aztán igazán elaludt. Álma gyors volt, mégis pihentető. Ugyan hajnalban, amikor a tengeri álomból „felébredt”, nem nézte meg az órát – de sejtette, hogy alhatott még két-három órát, és ez igen jót tett neki. Odakint már világos volt, amikor felkelt. Reggelit készített.

Zuhanyozás közben egészen felvidulva gondolta: most már csakugyan el kéne utaznia valahová. Igazából szinte mindegy, hová. Bár valahol belül még ott ágaskodott az ellenállása: Faria nélkül? Ám ezt igyekezett legyőzni.

Már kitöltötte magának a tejet, aztán csinált egy tojásrántottát. Talált a hűtőben kefirt, nagy étvággyal látott hozzá. Vajas kenyeret kent, és éppen egy sajtot szedett ki a dobozából, amikor hallotta azt az apró, jellegzetes neszt. Az ajtón lévő postaláda fedele emelkedett fel, majd koppant vissza a helyére, fémesen. Lassan felállt, nem sietett, dehogy sietett. Mintha máris szabadságon lenne – olyan ünnepélyesen lassú léptekkel vonult át a lakáson.

Hamarosan ennek is vége, gondolta, miközben kinyitotta a kis ládikót. Mindent elektronikusan intéznek az emberek, a fejlett országokban talán tíz év lesz még, aztán nyoma veszik az egyenruhás postásoknak. Ahogyan meghalt a Morse-írás, a távirat, és ahogyan nemsokára vége lesz a leveleknek is. „Ez nem az episztolák korszaka” – mondta félhangon. Az ajtó előtt guggolt, a postás már messze járt a hosszú, kietlen folyosón, amelyből rengeteg ajtó nyílt.

Visszament a konyhába. Ette a rántottát, a vajas kenyeret, közben kortyolgatott a jó hűvös, hűtőillatú kefirből. Egy kézzel meg szétszórta a postát. Reklám, reklám. A legtöbb névtelenül jön, borítékot sem adnak neki, a postások ezerszám dobálják be a levelesládákba, talán ők is undorodnak tőlük…

De az egyik, bár szemlátomást az is valami reklámot takart, névre szólóan jött. „Alexander Darro úrnak…”, és pontos cím. Vajon honnan szerezték? Egy ismeretlen utazási iroda ajánlata, értette meg a cégjelzésből. Már eldobta volna, de két dolog visszatartotta.

Felfogta, hogy hiszen éppen most döntött úgy: elmegy szabadságra. Valahová elutazik. Nos, akkor ez most nem is jöhetett volna jobbkor. Ha már névre címezték, akkor talán valami kedvezményes ajánlat van benne, nem afféle last minute utak.

A másik ok majdhogynem villámként vágott bele.

A boríték sarkában, az átlátszó kis ablakocskában – ahová amúgy a nevét és a címét is nyomtatták -, ugyanolyan nagy betűkkel állt ott még egy szó, idézőjelben:

 

„Amalithera”

 

Alex egy pillanatig megsemmisülten ült. Nem akarta elhinni, hogy valóban azt látja. Hátha csak egy hasonló szó? Hiszen elég hosszú ahhoz, hogy az ember szemét megtévessze – tudta ezt abból az időből, amikor még egy újságnál korrektúrázott naponta sok órán át.

De nem, itt valóban az a szó állt. „Amalithera”… Vajon miért? Hogyan?

Reszkető kézzel tépte fel a borítékot.

 

„Kedves Barro úr!”

 

Látta, hogy a formanyomtatványon több helyet hagytak, mint amennyire a nevének szüksége lenne. Az ő neve rövidebb az átlagosnál. Tehát utólag, számítógéppel nyomtatták bele a neveket, ezt ma már mindenütt így csinálják, ha sok egyformát kell kiküldeni különböző címekre…

 

„Utazási irodánk megbízható partner lehet nyári terveinek megvalósításában. Felhívjuk szíves figyelmét görögországi szigettúránkra, amelynek során a következő szigetekre juthat el irodánk saját kis hajójával… Csodálatos tájak, családias légkör, megbízható programok… a szigetek… Zákinthosz, Ithaké, Átokosz, Filiatrá, Schiza, Dokosz, Gefriosz, Amalithera, Lefkás, Kythera stb. között lehet választani.

Jelentkezőknek most speciális kedvezményi tudunk nyújtani…”

 

Alex csak ült. Már kihűlt az étele, és még mindig nem vette le szemét a papírlapról. „Amalithera, Amalithera” – mondogatta, és egyre biztosabb volt benne, hogy ha akarja, már néhány hét múlva az Amalithera-sziget partjára léphet.

 

– Ez nagyon különös történet – jegyezte meg Bruno.

Pietro Stano kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. Látszott, ült itt már máskor is. Talán innen nézi a tévét? Mert a roppant nagy fekete készülék ott volt Bruno háta mögött. Persze most némán és sötéten meredt a beszélgetőkre. A személyzet már eltűnt. Bruno Elgon elégedetten állapította meg, hogy a házigazda minden figyelmét neki szenteli. Ha Bruno nagy néha előadást tartott valamelyik egyetemen – fiatal kora ellenére meghívták olykor ugyanilyen tekinteteket látott maga előtt. És most nagyon örült, hogy ez a gazdag ember egy egész estét rászánt. Persze azért a lelke mélyén ott lobogott egy kicsiny őrláng. A nyugtalanság, a bizalmatlanság lángja. Nem tudott szabadulni a mellékes gondolattól: „Vajon minek kell ennek az embernek ez a tudás? Miért akarja tudni, mi történt több mint négyszáz évvel ezelőtt a világ egyik pontján? Még akkor is, ha ez akkoriban igen fontos esemény volt? Ma már nincs jelentősége, a történelemkönyvek lapjaira szorult, és ott is egyre kevesebb helyet foglal el. Ahogyan megyünk előre az időben, úgy veszít jelentőségéből. Maholnap már azt is megkérdőjelezhetik, hogy egyáltalán volt-e jelentősége a maga idejében?”

Bár ő igenlően válaszolt volna a kérdésre – de nem tették fel neki. És ő sem önmagának. Most már csak Pietro Stano érdeklődő tekintetét látta, és mivel némi feszültséget, majdhogynem izgalmat is felfedezett a gazdag férfi szemében, hát lelkesen mesélni kezdett.

 

– Azt mondd meg, hol van most a pasas?

– Felbéreltem egy magándetektívet. Az mindig a nyomában van, és bármikor pontos jelentéssel szolgálhat.

– Ez nem rossz ötlet, de mi van, ha a fickó észreveszi a detektívet?

– Azt mondják, a szakmában az egyik legjobb, tehát senki sem veszi észre. Legkevésbé éppen az az ember, akit követnie kell.

– Ha olyan jó, akkor nyilván nem olcsó…

– Hát persze, hogy nem az. De mit képzelsz, olcsó munkának mikor volt vagy lehet kielégítő eredménye? A jó szakembereket meg kell fizetni.

– Rendben van, de azért fogjuk meg a pénzt. Most még nincs belőle olyan sok. Tudod, hogy ez az akció már eddig is mibe került? Elrémülnél, ha eléd tenném a számlákat.

– Hát ne tedd elém. Nem vagyok rájuk kíváncsi.

– Oké, oké, eltértünk a tárgytól. Szóval hol van?

– Egy nagyon gazdag pasassal vacsorázik.

– Ismerem?

– Pietro Stano.

– Ó, hogy az ördög vigye el… Szóval Stano még nem adta fel?

– A jelek szerint esze ágában sincs.

– De tudod, ebben a hírben azért van valami örömteli. Meglepetésszerű és pozitív. Nem is sejted, micsoda?

– Nem vagyok találgatós kedvemben, ne haragudj. Szóval?

– Hát csak annyi: íme, a bizonyosság, hogy jó úton járunk! Hiszen Stano is azt nyomozza, amit mi! Tehát nem ostobaság a dolog! Neki is megér egy csomó pénzt, hát valami biztosan van a dologban.

– Igazad lehet. De ne csodálkozz, ha nem tett rám különösebb hatást ez a bejelentésed, mert én kezdettől tudom, hogy jó nyomon vagyunk. Az én orrom még sohasem tévedett…

– Remélem, ezután sem. Szóval Stano is belelendült? Nocsak, nocsak! Nem kéne valahogyan védekeznünk ellene?

– A fickó, akit Velencében kis híján elcsíptem, most ott van. És tudod, én nem mondok le róla. Előbb-utóbb elkapom azt az alakot. És akkor azt is megtudjuk, mit talált a velencei levéltárakban. Hátha valami olyasmiről szerzett tudomást, ami annak idején elkerülte a mi figyelmünket…

 

Rina Tolentino voltaképpen csalódott volt.

Ugyanakkor kellemes izgalommal gondolt a másnapra. Már ismét az utcán ment, amikor pontról pontra visszaemlékezett, mi történt vele. Mióta belépett abba a rendelőbe.

– Érdekes eset – mondta Maria Midas, miután végighallgatta Rina panaszait. – Én azt gyanítom, hogy vagy ebben az életében, annak is gyermekkori stádiumában, vagy… de ne nevessen ki, kérem… valamelyik előző életében történhetett olyan esemény vagy folyamat, amely ezeket a mostani rémálmait okozza. Ha elfogadja ezt, akkor beszélhetünk a folytatásról.

– Folytatás? – kérdezte Rina kicsit értetlenül és kábultan.

– Igen, a gyógyításról. Terápiás céllal hipnotizálom, és közösen kiderítjük, mi okozza ezeket a rémálmokat, zavaros történeteket, amelyek – mint mondta – oly erősen, oly valószerűen élnek önben.

– Mintha valóság lenne – suttogta Rina.

– Lehet, hogy valóság volt- mondta a doktornő komolyan. Nemcsak a füle volt éles, hanem azonnal ráérzett a nő lelki rezdüléseire is. Amikor folytatta azon a nyugodt, behízelgő, mégsem édeskés hangon, amellyel nyilván nagyon közel tudott férkőzni a pácienseihez, nem sugallt megalázkodást, de túlzott érdeklődést, egészségtelen kíváncsiságot sem. Pontosan olyan hanghordozást választott, ami nagyon illett Rina lelkivilágához. A nő ezért hálás volt, és csak később, már az utcán jutott eszébe, hogy ez is célratörő dolog lehet.

De magában semmivel sem vádolta a doktornőt. Aki ilyen fiatalon már ilyen szép magánrendelőt tart fenn, az biztosan tud valamit. Hacsak nincs egy gazdag apukája vagy egy tehetős szeretője, aki fizeti neki a rendelőt… De nem, a jelek nem erre utaltak.

Mindenesetre abban maradtak, hogy holnap este eljön a rendelőbe, és Midas doktornő hipnotizálja őt. Ha szükséges, „megkeresik” azt az életét, amelyben tengeri kaland történt vele. Mert valami oka kell lennie annak, hogy folyton egy hullámokon himbálódzó csónakban ül, és éjszaka evez egy sziget felé. Amelyről semmit sem tud, de néha úgy érezte; még néhány ilyen „álom” és már az is kiderül, kik, mikor és miért küldték oda azt az embert? Azt a Jean Dampier-t?

 

4.
KÁOSZBAN

 

A füvesasszony kiment a sziklaoromra.

Ez volt a sziget legelhagyatottabb, legvadabb része. Északnyugati része a magasba nyúlt. A középső, süveg alakú dombot nyereg alakú völgy szegélyezte.

Itt mindig fújt a szél. Az asszony ruháját tépte, csavarta. Azt a vastag anyagból készült mélyfekete ruhát, amit nemegyszer álöltözetként viselt. Hordta, mert ilyenben jártak az itteniek is, és nem akart velük összetűzésbe kerülni. Biztos volt benne – ismerte az életet a szigeteken -, hogy a világnak ebben a felében jobb összetűzni a férfiakkal, mint az asszonyokkal. A férfi haragja fellángol, aztán kialszik. Más a nő – ilyesmiben rosszabb.

– Hiszen szép példa lebeg előttem – mondta félhangosan. Már hosszú ideje beszélt magával, hisz egyedül volt.

Állt hát a köveken; tudta, merre lépjen, melyik az a szikla, amely oromként is büszkén és töretlen áll. Ahol nem érheti baj. Csak egy erős szélroham taszíthatná le őt a mélybe, ahol fehér hullámok próbálják felfalni a sziklafalat. Mióta már? Innen a magasból a hullámok kicsiny fehér férgek voltak, meghaltak, és újak jöttek helyettük, mindig újak. Mégsem mentek semmire, a szikla erős volt. Egyszerűen maga az erő.

– Van, ami erősebb az időnél! – mondta ismét az asszony, bele a szélbe.

Azután még egyszer alaposan körülnézett. Nem lenne jó, ha unatkozó szigeti kölykök meglátnák, merre indult. Ők szinte soha nem jönnek ki ide. A felnőttek tiltják a gyerekeknek az efféle veszélyes helyeket. Csakugyan nem arra való, hogy rakoncátlan kisfiúk egymással kergetőzzenek a mélység fölött. Akadnak itt ezen felül sziklahasadékok, amelyeket a természet maga rejtett el az avatatlanok elől.

Az asszony lassan ereszkedett az egyikbe. Ismerte a köveket. Minden holdtöltekor eljött ide, ám sohasem éjszaka. Tudta, hogy nappal, déltájban senki sem jön errefelé. Ha rossz volt az idő és nagyritkán eső verte a szigetet, még biztosabb lehetett benne: közel s távol ő van itt egyedül. Ilyenkor az emberek rohantak esővizet fogni, rögtönzött árkokkal a ciszternákba terelni az égi áldást.

Most árnyékba süllyedt, előbb derékig, nyakig, aztán teljesen ellepte őt a sötétség.

 

Hullámzott a tenger.

Alex felnyögött álmában. Valahol a tudata legszélén élt még a sejtés – mert a valóság értékelése már csupán sejtéssé korcsosult, hogy megint belemerül abba, mégis volt valami, ami óvta ettől. Úgy érezte, ez a saját ellenállása, nem akart megint ebbe a tengerbe zuhanni. Sem képletesen a régi álomba, amely oly makacsul ismétlődött – de a vízbe sem. Mert eddig mindig az volt az érzése, hogy ott megfullad. Mintha abban a vízben valami szörnyűség várt volna rá… a halál?

Ez baljós előjel volt, vagy csak ő érezte így. Kisgyermek korában is nehezen szokta meg a vizet. Máig sem felejtette el az egyébként örömteli korszakából azt a két eseményt. Az egyik akkor volt, amikor úszni tanították. Egy városi medencénél voltak, kevesen jártak arra. Talán hétköznap délelőtt lehetett? Az apja ment vele a vízbe, és tartotta a hasát, Alex a férfi tenyerén feküdt, és ez erőt adott neki. Biztonságot. Amikor már a megfelelő mozdulatokkal úszott, az apja egyszer csak váratlanul elengedte őt. Elvette a kezét, és ezzel megszűnt a biztonságérzet. Alex tudta, bizony úszhatna tovább is, de mivel az apja mintegy elhagyta őt, hát a mozgása elvesztette koordináltságát, és merülni kezdett. Nyitott szemmel süllyedt lefelé. Az apja persze utána merült és felhozta. Alex, ha nagyon erősen koncentrált, még ma is emlékezett a csaknem harminc évvel azelőtti eseményre. A hangulatra, ami elfogta, amikor a parton okádta magából a vizet. És apja feddő szavára: „Segítség nélkül kell úszni, nem leszek mindig ott, hogy tartsalak!” Hát nem is volt ott mindig, messze nem.

A másik élmény, amikor először megpillantotta a tengert. Kilenc- vagy tízéves lehetett, és egyedüli gyerek lévén, sokat töprengett magában. Leginkább a mesevilágból való átmenet foglalkoztatta – a felnőttek világa megoldhatatlan rejtélyek sorozata volt a számára. Nehezen fogta fel, miért hazudnak annyit egymásnak, sőt néha úgy sejtette, önmaguknak is. Miért olyan bonyolultak? Félt is belépni majdan abba a világba. Olyan idegen és érthetetlen volt.

És ekkor, efféle gondolatok közepette, elvitték nyaralni. Még most is maga előtt látta azt a napfénnyel teli, szinte ragyogó tájat. Egy dombon állt a villa. Előző este későn érkeztek, így nem hatolt a tudatáig, hogy a tengerparton vannak. Másnap aztán kiderült, hogy ennél közelebb már nem is kerülhetne a parthoz. Egy magas teraszra lépett ki. Nem volt nagytermetű, kilencévesen éppen ellátott a korlát fölött, és…

A tenger végtelensége lenyűgözte. Az első kérdése, ami aztán még sokáig foglalkoztatta – „mi lehet a láthatáron túl?” -, már akkor belevillant, gyötrően. Nézte azt az egyenes vonalat, ahol összeért – a tenger és az ég. A hajókra nem is figyelt. Lehetséges ennyi víz? És milyen mederben van ez? Később, már gimnazista korában azon is eltöprengett, hogy a földkéreg hogyan bír ki ekkora nyomást. Hiszen a víznek nagy a súlya, ráadásul a gravitáció is növeli azt…

Állt és nézte. Félt tőle, ez az igazság. Mindig félt a tengertől. A fulladásos halál ott érheti az embert legkönnyebben. Később persze fürdött és úszott is benne; megesett, hogy órákon át eszébe sem jutottak ezek az ellenérzések. Aztán megint rátörtek, és akkor gyorsan csapkodva úszott kifelé, szinte menekült a biztonságos partra. A biztonságosnak hitt partra.

Különösen a nagy hullámok keltettek benne félelmet. Zöldeskék vízhegyek tornyosultak a feje fölött, amit a szörfözők úgy élveztek, de számára a gördült ívű, tarajos, fehérhabos hullám, amit mindig követett a másik, a harmadik, a századik – ellenség is lehetett éppenséggel. Néha elragadták őt, a part felé söpörték gyenge testét. Idegen és hatalmas erő adott jelt magáról, és ilyenkor a férfit elfogta valami tisztelettel vegyes undor. Gyáva volt, a tenger gyávává tette – de erről soha senkinek nem beszélt. Még Fariának sem. Ez az ő titka maradt.

Most viszont…

Az az „álom” a hatalmába kerítette. Ugyanakkor tisztán érezte: nem álom ez. Mintha valami ismeretlen határon lépett volna át. Vagy átsodorta egy erő? A másik világban volt. Itt a fények világosabbnak tűntek. A levegő tisztább volt, több napfényt engedett át – értette meg. Vagy azt hitte, hogy megértette.

Mindenesetre ragyogott itt minden. Mivel a levegőben több volt a fény, ezért a tenger is ragyogott. Alex csak annyit értett, hogy ismét egy hajó orrában áll. Nem kellett hátranéznie, vagy ezt meg is tiltották neki? De látta a régimódi árbocnyúlványt maga előtt, és benne a feszülő vitorlát. Még egy kis ideig működtek benne az összehasonlítások, egyszerre volt a két világban – a jelenben, amiben most élt; ugyanakkor ott volt a másikban is, amelyet azonban egy csöppet sem érzett idegennek. Annyira nem, hogy hamarosan teljesen belemerült; és emlékei, amelyek a mostani világából valók voltak, halványodni kezdtek. Mindinkább a másikban volt, és ahogyan ez elhalványodott, úgy erősödött amaz. Egyre teljesebb lett, kiszélesedett, mindent magában foglalt.

Az illatokat, a szelet a bőrén, a napsütést.

A hangokat. A látványt. A hullámok kétszeresen is léteztek a számára, hiszen egyrészt emelgették a testét, másrészt a hajó orra alá futottak. Tehát nemcsak látta, hanem érezte is azokat.

Most már nem volt benne ellenérzés, undor és félelem. Még szerette is a tengert. És ez volt az ő világa, úgy érezte. És mivel valóban így volt, máris kiszakadt a félelem régi-új béklyóiból, ledobta öltét emléktelenül, maradéktalanul. Szemébe fújt a szél, és ő tudta, hogy ez keletről jön.

A hajó kissé bukdácsolt, de ez jó volt. Hiszen haladt. És valami felé ment, amit ő is nagyon várt már. Most az a feladata, hogy figyelje a tengert. Talán van figyelő az árbockosárban is, de az inkább csak a láthatárt fürkészi. Ha ellenséges hajók bukkannának fel… ha csak az árbocukat vagy a legfelső vitorláikat dugnák a tenger fölé bármilyen messzeségben, amit emberi szem már befoghat… Akkor riasztanak.

Az efféléket, mint ő, beosztották az orrba vagy a tatba. Az orrban az esetlegesen arra sodródó fatörzsekre kellett figyelniük. Ha valahol heves vihar tombolt, a szél a tengerpartról nagy fákat tépett ki és dobott a vízbe. Vagy éppen a haragvó hullámok tették ugyanezt. És a tenger játékszerként sodorta a csapzott, iszamóssá lett, ágaitól félig megfosztott fatetemeket, néha egyenesen a hajók útjába. Most elég sok hajó haladt itt egymás nyomában. Ez volt a legelső, és neki kellett észrevennie, ha ilyesmit lát.

Az éjszakai eső után száradt a fedélzet. Most ért a nap oly magasra, hogy sugarai elérték a fedélzet árnyékban maradt deszkáit is. Egyszer hátrapillantott, és látta, hogy párázik a levegő, némelyik társa – mind mezítláb volt – mintha bokáig ilyen aprócska fehér ködben járna. Parancsszavak is szálltak a szélben, de úgy általában csönd volt. A hajót most csak a szél hajtotta, nyikordultak a vitorlafák, a kötélzet között játszott a szél. Az emberek ilyenkor hajlamosak arra, hogy maguk is elpilledjenek. Hiába van még csak délelőtt, az éjszakai virrasztások, őrt állások után mindenkinek jólesne egy kis alvás.

Csak ő nem érzett ilyesmit. Friss volt, és nem is várt másra, csak hogy nézhesse a tengert. Hogy figyeljen, eleget tegyen feladatának, amellyel megbízták. Máskor ugyan szívesen lázadozott ő is. Nemes mozdulattal felvetette a fejét, ha olyasmit bíztak rá, ami katonához nem volt méltó. De amikor a fedélzetre léptek, a kapitány tartott egy rövid beszédet, és… Hát igen, annak minden szava igaz volt. Most – hetekkel később – már biztosan tudja, hogy igaza volt a szakállas, nagydarab férfinak, aki mindig komor arcot vágott.

A tenger hívogatóan mosolygott, minden kicsiny hulláma vonzotta a hajót; vonzotta őket, kik most kelet felé igyekeztek. A vitorlák erőt adtak, lendületet, amely széthasította a hullámokat. Lenézett, és a ferde orrárboc, valamint a félmeztelen tengeri sellőt ábrázoló faszobor alatt a hajó gerendáját látta. Igen, csakugyan hasítja a vizet. Tehát haladnak. És valahol, talán ott elöl, a messzeségben – ahol hajnalban felkelt a nap -, egy másféle világ terül el. Azt mondják, azon a vidéken sok kaland várhat a bátor férfiakra.

És Mateo bátor férfinak tartotta magát.

 

– Uraim, tudnotok kell, hogy nem saját jó szántamból késlekedtem.

A mondat már nem először hangzott el. Az urak hát bólogattak. Némelyikük máris úgy érezte, a fővezér többször kér bocsánatot, mint kellene. Mint ahogyan azt az illem parancsolná. Mi több, ő oly magas rangú, hogy senki sem kényszerítheti erre.

Ezért még inkább hízelgett hiúságuknak, hogy Don Juan megint említette ezt. Világos volt számukra a késés valódi oka; a tüske még benne volt a lelkűkben. Messze még az idő, mire elfelejtik. „A nagypolitika, uraim, az tette ezt velünk!” – jelezte a férfi kézmozdulata. Széttárta karjait, de csak rövid időre. És látszott, hogy máskor nem tett ilyet. Bármit is élt át gyermekkorában, amikor még senki sem tudhatta, ki lesz belőle – legkevésbé ő maga -, most igazi úrként viselkedett.

Sebastiano Veniero hallgatott. Számtalan sérelem gyülemlett fel benne, de visszafogta magát. E pillanatban valóságos szentségtörés lett volna ismét előhozakodni a régi sebekkel.

– Inkább beszéljük meg a mostani helyzetet. Jelentést kérek a flottaparancsnokoktól.

Don Juan magabiztos volt. Most már igen. Mióta királya megküldte azt az utolsó levelet, nem maradtak kétségek – benne sem. Ám nagy árat fizetett ezért ott legbelül. „Miért kellett addig várnod, uram, míg meginog bennem a hűség irántad?” – kérdezte reggeli imája közepette. Ám ez is olyan titok volt, amit csak magának és Isten színe előtt vallott meg.

Most azonban elszálltak az efféle gondolatok. Hiszen itt állt a vezérhajó fedélzetére húzott sátorban. A finom anyagon átsütött a nap. A keleti szél ki-bejárt a sátor oldalán, amely úgy nézett ki, mint egy hatalmas állat horpasza. Don Juan körbepillantott az urakon.

Itt volt az ellenlábasának hitt öreg velencei, Sebastiano Veniero. Úgy mondják, hetvenöt tavaszt látott; no, nem néz ki annyinak. Sohasem veti le a – jelentéktelen vidéki királyok koronájához hasonló – süvegét, amit fémpánt övez. Gyöngyökkel, drágakövekkel díszítették, s aki rápillant, tudja, hogy Velence küldötte. Nem is akármilyen, hiszen a Serenissima bízta meg őt a vezérséggel. Azt is suttogták még Messinában, hogy Veniero admirálisnak hitte magát, és meg volt győződve arról, hogy a pápa őszentsége őt állítja majd a hadiflotta élére. Hogy nem így történt, bizonyosan sok keserűséget okozott az öreg olasznak.

Nem ilyen ember kellett a flotta élére, tudta ezt a pápa, és tudták mások is. Mert bár Veniero igazi arisztokrata – aki az ezerháromszáz esztendővel korábban élt Aurelianus római császártól származtatta magát -, nem volt nagy vezérnek való. Igaz, hogy ő hozta létre a velencei flottát, mindent megtett, hogy több hajó, jó fegyverek és jó katonák kerüljenek a gályákra – ám indulatos a természete, és bizony fogalma sincsen a diplomáciáról. Aki szókimondó ember, az ne üljön egy asztalhoz a diplomatákkal. Oda bizony simaság is kell, és az erős akarat jó, ha ravaszsággal párosul. Olyan kell, aki nem ragaszkodik annyira az egyszer kimondott szóhoz. Sőt, semmihez sem ragaszkodik – akkor lehet szó a kis lépések politikájáról. Mert hát a tárgyalóasztalnál is háború folyik, de azt az effélék sohasem érthetik meg. No, és Veniero mindig Velence érdekeit tartja szem előtt – erről híres immár vagy fél évszázada. Furcsa volt belegondolni, hogy Don Juan még a világon sem volt, amikor ez a velencei már javában élte az életét, mi több, a legtöbb dolgon már régen túl volt.

A szolgálatkész urak azt is megsúgták Don Juannak, hogy Veniero tapasztalatlan ifjoncnak véli őt. Amiben csak félig volt igaza. Huszonnégy évével Don Juan valóban nem volt még kellően idős ahhoz, hogy ezek az urak feltétel nélkül elfogadják őt fővezérnek – bár nem tehettek mást. De hát tapasztalatlannak nevezni őt – ezt a fiatalember túl erősnek tartotta.

Don Juan tekintete továbbsiklott.

Mióta ma reggel elindultak Messinából, végre neki is megjavult a kedve. És az uraké is. Mintha elröppent volna az addigi bizonytalanság. Don Juan szeme így csak rövid időre állapodott meg az urakon, hogy mindegyik érezze: számba vette őt. Talán még azt is hihetik, hogy ad a véleményükre. Talán majd ad is – de ez egyáltalán nem biztos. Fülöp őt nevezte ki fővezérnek, vagyis hát a pápa őszentsége – de a római akarat mögött is a madridi helyezkedik el. És ki tudhatja, az talán most nagyobb is, mint ez a másik…

Andrea Doria került most eléje. Piros bársony kabátjában, aranylánccal a nyakán inkább meggazdagodott ciprusi kereskedőnek tűnt; a barna szakálla nem illett a ruhájához. Máskor lapos fekete genovai sapkát visel; talán nem is látszik annak, aki. Genova egyik legősibb hercegi családjából származik, és csakugyan jó hadvezér volt eddig.

A férfi szeme is a fiatalemberen függött. A két tekintet csak egy pillanatra keresztezte egymást. Don Juan sejtette, hogy nem lesz baja Doriával. Ő mindenképpen győzni akar. Azt hallotta róla, még Madridban, hogy nagy pénzember, ért is az arany célszerű forgatásához, no és kiváló hajós is. Nemcsak pénzügyi tanácsadója lehetett Károly királynak, ki akkoron számos földet uralt szerte Európában, de flottafőparancsnok is volt. Senkit sem izgatott, hogy nem is spanyol, hanem genovai. „Én még meg sem születtem, amikor ez az ember hajóflottákat vezetett Tunisz és Algéria, valamint a kalóz törökök ellen…”

Mégsem félt attól, hogy Doria admirális nem engedelmeskedik neki, a „tejfelesszájúnak”. Kémei már jelentették, hogy míg a flották Messinában vártak rá és hajóira, Andrea Doria sohasem szólt a pápa vagy Fülöp király, de Don Juan ellen sem. Ezt igyekezett most viszonozni a fővezér azzal a rokonszenvező pillantással, amellyel végigsiklott a bársonymellényes férfin.

Ott volt a pápai flotta vezetője, a kopasz Colonna herceg is. Marc-Antonio Colonna sem volt akárki. Ő is azt hirdette, mint Veniero: hogy egy nagyon is ősi római család sarja. Ugyan csak harmincöt tavaszt látott mindeddig, de Nápolyban már magas hivatalokat töltött be, és a katonaság sem volt tőle idegen. Olasz létére már jó ideje spanyol szolgálatban áll, hisz az előző pápa nagy vitába keveredett vele, ami végzetes veszekedéssé fajult egy napon. A pápa erre kiközösítette a fiatalembert az anyaszentegyházból, és minden birtokát elkoboztatta. A hirtelen földönfutóvá lett herceg mi mást tehetett volna? Spanyol szolgálatba állt, és hű embere lett Fülöp királynak, aki akkoron már uralta Nápolyt és Szicíliát, aminthogy most is uralja e területeket.

Don Juan azonban tudta, hogy Fülöp nem rajong Colonnáért, aki olasz maradt, Velence barátja, és főként a mostani pápa híve. Tán birtokait szeretné visszakapni? Erre megvolt minden reménye, hiszen lám, őszentsége és Fülöp sajátos egyezkedése után Colonna lett a pápai flotta vezére. „Csak hát az a baj – vélte Don Juan hogy Colonna nem sokat ért a tengeri hadviseléshez. Szemmel kell majd őt tartani.”

Venierón kívül volt még egy velencei a vezérkarban. Agostino Barbarigo jó katonának bizonyult mindig, és lehetett rá számítani. Don Juan remélte, hogy most sem fog benne csalódni – bár, az igazat megvallva, nem ismerte még közelebbről. De mindenki jó véleményt mondott róla, hát elfogadta.

Santa Cruz márki volt még a sátorban. Zöld ruhája a mezők tavaszi színét idézte, kellemes. A férfi már várta, hogy a főparancsnok rátekintsen. A két pillantás egymásba fúródott. Mintha a másik gondolatát kívánták volna kifürkészni.

Veniero engedelmeskedett a felszólításnak.

– Nagyuram, oly kevés az emberem, hogy már a hajókat is alig tudják kiszolgálni.

– Pedig kegyelmed még Messinába érkezése előtt elveszített nyolc hajót, ott fönt a calabriai partoknál. Jól hallottam? – kérdezte a fiatalember, és bár nem akarta, hangja máris metsző lett. Pedig tudhatná: az ősz öreg éppen az ő huszonnégy évét fájlalja. No meg világfi-modorát.

Veniero nagyot nyelt. Erre a gyors riposztra nem számított. Ráadásul itt a többiek előtt… hiszen, bár őszentsége Don Juant nevezte ki a flotta fővezérének, azért a legfiatalabb köztük. És ráadásul mindenki tudja, milyen gyanús a származása. Ha már így felvitte az isten a dolgát, lenne legalább szerényebb! Hát milyen világ ez, ahol egy idős embert így megleckéztetnek más arisztokraták előtt? Ha nem lett volna jelen Barbarigo, aki maga is velencei, talán bízhatott volna abban, hogy az eset híre nem kerül ki e sátor falai közül. De ki tudja, így mi lesz? Ez a sok ezer férfi rosszabb, mint tízezer városi asszony. Ezek többet pletykáltak eddig, mint az asszonyok szoktak; igaz főként azért, mert hiába vártak oly sok héten át. Már nagyon unták a messinai kikötőt.

– Elveszítettem, uram, való igaz. De csupáncsak egy kegyetlenül nagy vihar következtében. Amit magyarázhatunk úgy is, hogy az Úr akaratából történt – ravaszkodott Veniero. „Lám, amikor nem a diplomaták asztalánál kell ülni, milyen ravasz is tud lenni!” – villant Don Juan elméjébe. Mindenesetre kedvesen mosolygott:

– Igen, magyarázhatjuk úgy is.

Az ő szájából a „magyarázni” ige sokkal síkosabb volt, szinte cseppfolyós, akár a tengeri halak teste. Azt is hiába markolod, megfogni nem tudod. Veniero magában dúlt-fúlt, de nem maradt ideje még megsértődni sem, mert a fővezér máris folytatta. Éppen neki címezte szavait:

– Admirális uram, nagy meglepetéssel értesültem róla – bár csak Messinában, vagyis már a gyülekező ponton ért a hír -, hogy kegyelmed hajóin nincs ki a teljes létszám. Ezért hát úgy rendelkezem, hogy több ezer zsoldost vegyél a fedélzetre.

– Csak németeket ne! Azok között, uram, sok már a protestáns métely. Nem bírnánk velük, ha telebeszélnék a becsületes katolikus katonák fejét – felelte Veniero azonnal. Akár egy makacs gyermek, aki szembe mer szállni a felsőbb, szülői vagy tanítói akarattal… Megint összevillant a két szempár. Két fekete szem, két arc fordult egymás felé. Ellenfelek voltak most ők, az erő, a tekintély, a hatalom és a fölösleges ellenállás bajvívói.

Don Juan nem akart hosszan vitatkozni. Ugyanakkor neki is érdeke volt, hogy a húrt ne feszítse a végsőkig. Kicsiny mosollyal a szája sarkában így szólt:

– Kétezer német harcosról lenne szó. De ha kegyelmednek inkább megfelel, áttesszük őket más gályákra. Viszont másfél ezer itáliai és ugyanannyi spanyol katonát teszek az oroszlános lobogó alatt hajózókhoz. Kegyelmed majd gondoskodik róluk.

Veniero ajkába harapott, de most többet nem mondhatott.

Az élen egy magányos vitorlás hajó metszette a hullámokat. Messzire megelőzte a flottát – éppen azért, hogy ha bajt észlel, visszaforduljon, és jelentse, mit látott.

 

Alex feje fájt, amikor felébredt.

Az első pillanatban nehezen győzte le a kábultságot. Tompa fájdalom lüktetett benne, és beletelt egy kis időbe, míg felfogta, hol is van. Hát persze, a lakásában. Ahol máskor is, ahol mindig. Reggel volt már, az éjszaka elrepült. Ennek tulajdonképpen örülhetett is, hiszen azt jelezte: aludt éppen eleget. Ha pedig így mennek a dolgok, akkor talán a végén rendbe jön az egészsége?

Mert most már komolyan aggódott önmagáért.

Ugyanakkor az elhatározás erősödött benne. Még korán reggel volt, és az ég is eléggé felhős, amikor úgy döntött, fut egyet. Volt a közelben egy park, bár nem elég nagy. De ha azon átmegy, a túloldalon már nincs messze a folyó sem. Felkapta az edzőcipőt, csak trikót öltött magára, és már ment is. A lakáskulcsot a nadrágzsebébe tette, és sietett. Odalent előbb hűvösnek érezte az időt, ám percekkel később már csöppet sem fázott.

Futott, amíg lábában jóleső fáradtságot nem érzett. Már a folyóparton szaladt, nem gondolt semmire, csak egyetlen szó, egyetlen név volt a fejében.

„Amalithera!”

Ebben a pillanatban szilárd elhatározásra jutott. „Ha egyszer elhatározok valamit – gondolta Alex, és most önmaga előtt is alakított, akár egy színész-ripacs -, akkor az úgy is lesz. Akkor bizony a végére járok a dolognak!” Végleg eldöntötte, hogy jelentkezik annál az utazási irodánál. Nem érdekelték a görög szigetek, csak egy. Csupáncsak az az egyetlen. De ha ez az ára annak, hogy oda eljusson, akkor mire is várna? Hiszen nem lehet rossz egy görögországi túra, különösen nem a tengerparton.

Valaha régen már járt arrafelé, persze a Peloponnészoszi-félsziget keleti oldalán és Krétán. Halványan rémlett, hogy talán megfordult Rodoszon is, de ebben már nem volt bizonyos. Akkoriban Görögország nem volt számára sem különösebben rokonszenves, sem ellenszenves, csupán egy nyaralóhely a sok közül. Fariával voltak persze Athénben is, megnézték azt a nevetséges őrségváltást a balettszoknyás, pomponos katonákkal – napokig fájt a hasfala a sok nevetéstől -, erre emlékezett most, már csak erre.

Amalithera, Amalithera, Amalithera… Ahogyan futott, úgy verték lábai ezt az ütemet, ezt a szót. Előbb csak nyelve ismételgette, aztán a hangok beköltöztek az elméjébe, ott hallatszottak a szótagok, minden lépésre jutott belőlük. A folyóparton szaladt, majd visszakanyarodott az aszfaltos utcára, és hazafelé vette az irányt.

,A” bal láb, „ma” jobb láb, „li” bal, „the” jobb, „ra” bal, jobb, bal. Ama… li… thera… Amalithera. Zöld füvet látott maga előtt, köves, talán sziklás partokat… Próbált erősebben koncentrálni a szigetre, de nem sikerült. Hát felhagyott vele.

Amint hazaért, lezuhanyozott. A naptárra nézett, megjegyezte a következő vasárnap dátumát – mindig így tett, ezzel már egy hónapra előre tudta, melyik nap mikorra esik. Aztán felöltözött. Közben odakint kivirult az idő, nyár volt, és egyszer csak Alex már azt sem értette, miért várt eddig. Hosszú ideje járt neki ez a szabadság, ez az utazás.

Még attól is tartott, hogy talán nem lesz már hely erre az útra – de azért nem hátrált meg. Fogta a reklámlevelet. Még egyszer meggyőződött róla, hogy ott van a sok ismeretlen és idegen hangzású név között az „Amalithera” is, aztán elindult.

Nem kellett túl messzire mennie. Csak azt vette észre, hogy amikor befordult abba az utcába – lábai önkéntelenül is sietősebbre váltottak. Próbálta elterelni saját figyelmét. Nézte hát a járda mellől nehézkesen indulótömött buszokat, az elszáguldó kocsikat. A kirakatok előtt haladókat. A nagy áruház bejáratánál a tétován tébláboló férfiakat – férjeket. Meg a nyüzsgő embereket. Ha nappal járt a városban, mindig bámulatba ejtette, milyen sokan élnek itt. És mindenki teszi a dolgát. Mennyire megváltozott az életünk alig pár ezer év alatt – futott át a fején már nemegyszer. Bizony, ha összehasonlította azzal, ami az ókorban történt – vagy nem történt sok éven keresztül -, az mindig meglepte. Háromnégyezer évvel korábban az emberrel egy év alatt nem történt annyi minden, mint manapság huszonnégy óra alatt megesik egy városlakóval.

Eközben az irodához érkezett. Olyan volt, mint tucatnyi más, amelyet olykor fél szemmel észrevett, de ritkán torpant meg az amúgy dísztelen kirakata előtt. Néha egy-egy nagyobb plakát felkeltette a figyelmét. Egy naplemente valahol egy tengerparton, vagy valamilyen ősi romok. Angkor Wat, Málta, Szunion, a piramisok, egy maja kőfej vagy a Grand Canyon. Netán éppenséggel a dózsepalota Velencében, vagy a stockholmi vörös tégla városháza, netán a párizsi Diadalív.

Ilyenkor megtorpant a kirakat előtt, és nézte. De legtöbbször csak kicsiny színes lapokra emlékezett, olyanokat látott most is, itt is. Mallorca, hirdették nagy betűkkel, és alatta sokkal, kisebb számjegyekkel az összeget. Vagy azokat is naggyal írták, ha az nagyon is szenzációs árnak számított…

Lanzarote, Tenerife, Madeira, Dominika, Mauritius, Seychelle, Réunion… Szigetek, hegyek, vulkánok, kikötők. Büszkén feszítő luxus óceánjárók, lámákat terelgető csúcsos sapkás andoki indiánok… Ilyen nagy fotók között nyomta be az üvegajtót. Odabent a klíma kellemesen hűsítette.

A pult mögött most mindössze egyetlen nő ült. De látszott, hogy van másik ablakocska is, és az előbb még ott is ülhetett valaki. Talán kiugrott egy kávéra? A tolla, a jegyzetfüzete ott hevert még, és a széken a párna is, félrecsúszva kissé.

A nő festett szőke volt, legalább ötvenes, kissé fáradt. Már most, kora délelőtt.

– Jó napot, uram! Miben segíthetek?

– Jó napot! Néhány napja kaptam önöktől egy ilyen… reklámot – felmutatta. A nő bólintott:

– Igen, kiküldtünk egy sorozatot… Érdekli valamelyik utunk?

– Igen, természetesen. Azért vagyok itt – mosolygott Alex, nehogy a nő megsértődjön, amiért ilyen kioktató volt. De amaz szemlátomást fel sem vette az ilyesmit.

– Pontosabban melyik túra érdekelné, uram?

– Hát nem is tudom – a kérdés meglepte a férfit. Tétován nézte a még kezében tartott lapot, aztán csak annyit mondott: – Elsősorban Amalithera szigetére szeretnék eljutni.

– Amalithera? – ismételte a nő, kissé tanácstalanul. Közben Alex azon csodálkozott, hogy más is kimondta ezt a szót. Most első ízben hallotta mástól is, más hangon, más szájból. Biztos volt benne, hogy egész életében senki sehol nem ejtette ki ezt a szót. Kényszerképzete volt, hogy amint valaki kimondja – „Amalithera!” -, akkor valaminek történnie kell. Akár egy mesében, akár a népi mágia tanai szerint…

De persze semmi sem történt. Miután a nő megismételte a szót, az ugyanolyan közömbösen hangzott, mint bármelyik más szó, amelyet belépése óta kiejtettek. Talán csak Alex fejében visszhangzott még. A-ma-li-the-ra. Mintha most is futna, és lábai váltakozva idéznék a szótagokat.

– Igen, ez a G-10-es. Sok görög szigetet keresünk fel hajóval a nyugati, Jón-tenger felőli parton – rutinos mozdulattal nyitott ki egy térképet, ami a keze mellett feküdt. De Alex félbeszakította:

– Köszönöm, tudom én is. Megnéztem már.

– Megfelelne önnek a jövő héten?

– Természetesen. Szabadságon vagyok… Hosszabb szabadságon. Tudok alkalmazkodni.

Ezt nem kellett volna mondania, hiszen itt és most ő az ügyfél, a vevő, akinek utasításait, szeszélyeit leshetik. Örüljenek, hogy éppen őket választotta! De Alex – Alex volt, és ilyen. Nem tagadhatta meg magát. Régebben keményen viselkedett akkor is, ha nem volt rá szükség. Talán Faria tette vele, hogy ennyire megszelídült. „Túlságosan is szelíd vagyok. Néha talán oda kéne csapnom az asztalokra” – vélte most.

De ez nem az az eset volt. Ő csak állt és nézett. Amikor a nő közölte az összeget, rájött: nem is olyan sok.

– Hány nap ez összesen? – kérdezte utána.

– Tíz. Előtte fél nap a repülés, és ugyanannyi vissza. Tizenkét napot mindenképpen foglaljon le az idejéből – mosolygott a nő, és most mintha már nem lett volna olyan fáradt.

– Rendben van. Most kifizetem az egészet.

A nő megkérdezte a nevét.

– Alexander Barro.

Alig tűnt fel neki, hogy az asszony keze egy pillanatra megtorpant a klaviatúra fölött. Aztán beírta a nevet a számítógépbe. Alex akkor éppen rápillantott. Nem látta a képernyőt, de a nő arcára hirtelen világosabb fény vetült, majd ismét visszatért a normális állapotba. Alex maga is szövegszerkesztő programba fordított, és tudta, ha valamiért megváltozik a képernyő, ha hirtelen kivilágosodik, az azért van, mert melléütött, és elmegy a szöveg. Vagy rátett egy könyvet a klaviatúrára, és az írásos rész kifutott a képernyőből, vissza kell majd hoznia…

Nem tűnt fel, hogy a nő attól kezdve nagyon udvarias volt hozzá. Villámgyorsan kinyomtatta az összes papírt, amire szükség volt.

– Két nap múlva postázzuk a repülőjegyét, uram. A reptéren másfél órával a gép indulása előtt kell jelentkeznie, ahol cégünk idegenvezetője várja majd.

Alex csak most pillantott a cégjelzésekre a papírokon. „Albatros” utazási iroda, nem rossz elnevezés. Fizetett, köszönt, kiment, és el is felejtette a nő arcát, a mozdulatait, a hangját. Megszűnt létezni, hiszen remélhetőleg soha többé nem kell ide eljönnie, és nézni azt a fáradt, megviselt arcot.

Már az utcán ment, amikor az irodában a nő felvette a telefont, és izgatottan tárcsázott:

– Én vagyok, igen, az Albatrosból… De igen, képzeld! Azt hittem, ebből nem lesz semmi… de mégis. Összejött! Itt volt! Nem, nem kétséges, Alexander Barro néven mutatkozott be. És nála volt az a toborzólap is, amit tőlünk kapott. Szóval oké! Jövő hétfőn repül Görögországba!

 

Rina Tolentino szerette volna csillapítani szíve dobogását.

De ez nem sikerült. A rendelőbe lépve meg is állt egy pillanatra. Még jó, hogy az asszisztensnő – vagy titkárnő? (azt sem tudta, hogy nevezik itt a kisegítő személyzetet) – éppen a mosdóban volt. Csak az ajtócsukódás zajára jött vissza, a kezét törölgette.

– Jó estét. Rina Tolentino vagyok, és…

– Tudom, jó estét. A doktornő mindjárt kész lesz. Addig foglaljon helyet.

Erre a pár perces pihenőre szüksége is volt. Legalább visszanyerte szokásos nyugalmát. Persze, ott belül azért tele volt kétségekkel. Ám, ha az álmatlan éjszakákra gondolt… meg arra, amit az a Jean Dampier művelt az ismeretlen sziget partjainál, egy csónakban… Egyszerre volt nagyon idegen ez tőle, ugyanakkor nem szabadulhatott a történettől. Más percekben meg úgy érezte, hogy közel áll hozzá. És végül már maga sem tudta, mit gondoljon az egészről. Csak azt, hogy nyugtalanságot szülnek benne ezek az éjszakák. Sőt, valami fájdalmat is, amit nem tudott lokalizálni, hisz nem a teste sajgott ettől. De valamiféle szomorúságot is okoztak, és ez is fájt Rinának. Szabadulni kellene tőlük.

Végre jött Midas doktornő. Szép volt, nem látszott rajta az egész napi fáradtság. Szikrázott körülötte a levegő. Jó alakján remekül mutatott a fehér köpeny is, ami csak kihangsúlyozta kreol bőrét. Kicsit cigányos, kicsit délies volt – jobban, mint az itteni átlag.

De rokonszenvesen viselkedett. Rina azonnal úgy érezte, ez a nő belelát, és tisztában van a félelmeivel is. Nyilván nagy gyakorlata volt már ezen a téren. Most Rinára mosolygott, megnyugtatta pár szóval, és máris bekísérte a rendelőbe. Kiszólt még az asszisztensnőnek, hogy most senkit sem fogad, és a telefont se kapcsolja be. Sőt, a saját mobilját is kikapcsolta. A falon volt egy nagy, digitális óra, de Rina annyira elfogódott volt, hogy nem tudta volna megmondani, milyen számjegyeket lát rajta.

– Feküdjön le, kényelmesen! Lazítsa el az izmait, és gondoljon valami szépre, ártalmatlanra, hangulatosra. Ami nagyon tetszett már az életben, vagy bár még sohasem látta, egyszer szeretne ott lenni… Virágos rét, meleg és nyugalmas tengerpart… Szélcsendben, hullámok nélkül… – sugallta a doktornő. Kikerült Rina látóköréből, hiszen ő már feküdt, és csak a mennyezetet látta, meg a szemközti falat. A vizsgáló bőrkanapéja csakugyan kényelmes volt, segítette az ellazulást.

Aminthogy az a halk zene is, ami most áradt a hangszórókból. Mindenfelől rátört; sejtette, hogy a négy sarokban vannak a hangszórók elrejtve a könyvespolcon, a nagy faládás virág mögött, és másutt. Még sohasem hallott ilyet. Rengeteg hangszer szólt valahol a távolban, halkan. Végtelen nyugalmat sugalltak ezek az önmagukba visszatérő kicsiny dallamdarabok, szívbe markoltak, de nem szomorúan. Elcsitították lelke gyűrődéseit.

Midas doktornő aztán leült vele szemben. Nem túl közel, de nem is távol. Rina nem tudta, miért fogta el az a nyugalom. De ott volt, és átjárta egész testét-lelkét. Előbb virágos rétre gondolt, de túlságosan szétszórták figyelmét az egyes virágok. Mert mintha a fűben feküdt volna, és néhány virágot nagyon közelről látott, ezért sokkal nagyobbak voltak, mint a többiek, a távolabbiak. Majd gondolatait egy képzeletbeli déltengeri szigetre terelte. Ahol nem mozdultak a pálmák, és szinte égette szemét a strand fehér homokcsíkja. Mögötte viszont a halványzöld tenger kellemes nyugalmat árasztott.

– Bekapcsoltam egy videokamerát is. Utána megkapja a kazettát. Reméljük, tanulságos lesz mindkettőnk számára… Most engedje el magát. Semmi veszély nem fenyegeti, Rina. Nem fog fájni, és nem lesz kellemetlen. Beszélgetünk, ennyi az egész… Arra kérem, feleljen néhány kérdésemre.

Rina becsukta a szemét.

– Beszámoljak az előzményekről is? – kérdezte Bruno.

Pietro Stano lassan és kényelmesen bólintott. De mindjárt megmagyarázta:

– Tudja, nagyon kevés az időm. Nem ma estére értem, nem, dehogy. Ezzel nem sürgetni akarom, ellenkezőleg. Csak napközben nincs időm, a rengeteg üzleti ügy teljesen elfoglal. Tehát nem volt időm utánanézni a korszaknak és az eseményeknek sem. Most viszont… most már van időm. Örülnék, ha a lehető legrészletesebben elmondaná, mi előzte meg… azt a dolgot. Hogy könnyebben beleképzelhessem magamat a korszakba, és hogy tisztában legyek a részletekkel. Együtt talán jutunk valamire.

Bruno az utolsó mondatot nem értette. Kissé túlságosan is optimista ez a pasas. De hát a fiatalembert most semmi egyéb nem érdekelte, mint a pénz, amit ezért kaphat. No és történész volt, aki ritkán találkozhat ilyen hálás közönséggel. Belefogott hát.

– Képzelje el, uram, a korabeli Európát. Sőt, hozzávehetjük Ázsiát is. Hiszen a nyugat-ázsiai történések is belefolytak az európai eseményekbe. Képzelje el, hogy akkor már vagy száz éve tör előre keletről a török birodalom. Elfoglalták Bizáncot, a valamikori Konstantinápolyt, a mostani Isztambult, és urai lettek Kis-Ázsiának. Már régóta uralták Ázsia oda csatlakozó, a Földközi-tenger felé nyíló területeit, és persze Észak-Afrikát is. Emlékezzen csak arra, hogy a móroknak nevezett muzulmánok már a nyolcadik században átkeltek a Gibraltári-szoroson, és elfoglalták a mai Spanyolország nagyobb részét. Csak Kolumbusz idejében szorították vissza őket Afrikába. Nos, ezek már az egész Észak-Afrikát elfoglaló arab-török törzsekből származtak. Mire eljött a minket érdeklő tizenhatodik század közepe, Európát alulról a félholdas zászló hadai fenyegették. És közben keleten pedig egy hatalmas birodalom alakult ki, amely létének egyetlen célját a folyamatos hódításokban látta.

Bruno Elgon itt vette észre, hogy kicsit túllőtt a célon. Ez a fajta előadásmód talán helyes lehetett az egyetemen, vagy népszerű körökben. De itt fékezhette a költői lendületet. Mi több, ha üzletember a hallgatósága, hát úgy kell fogalmazni, hogy minél többet fogjon fel belőle. Mert nem elég a szavak értelme, hanem sok egyéb kicsiny információmorzsa teszi teljessé a képet. Hát stílust váltott:

– Az európai kereskedelem elé, hogy keleti fűszereket és más árukat szerezzenek, a században hatalmas akadály gördült. A török birodalom nem pártolta az európai kereskedelmet. Velence tudott csupán olykor rést ütni ezen a falon. Roppant ügyes diplomatái, hajósai és hadvezérei, ha kellett, hadaikkal megfenyegették a törököket. De inkább szép szóval, megvesztegetéssel manipulálták az illetékeseket. Így néha sikerült áruhoz jutniuk. De ez nem tarthatott örökké. Mindenki tudta akkoriban, hogy valamit tenni kell. A kínai és indiai áruk csak nagy kerülővel juthattak el Európába. Abban az időben a portugálok kezében volt. No, és nemcsak fűszerekről volt itt szó, már rég nem arról.

Stano feszülten hallgatta. Látszott, igyekszik beleélni magát a kor problémáiba, hogy azokon át megértse az akkori hangulatot. Bruno észrevette ezt, és máris kiszolgálta az igényt:

– Az egyszerű emberek a kontinensen mit sem tudtak erről. Őket csak az izgatta, hogy mindenki a törökveszélyről beszélt. Hogy a török szultán a hadaival folyamatosan és fokozatosan „kúszik fel” a Balkánon. Már a Boszporuszt átlépve lényegében Európát fenyegették, annak földjét tapodták ezek a hadak: ismeretlen, ázsiai harcmodort hoztak magukkal, és bár szándékaik nem voltak kifürkészhetetlenek, sőt jól ismertek – nem hanyagolhatták el a veszélyt. Azok az ázsiaiak alapjában fenyegették a már kialakult európai viszonyokat…

 

Mateo elfáradt.

Ezt alighanem tudta a kapitány is. Meg az a tiszt, aki az őrszemekért felelt. Lassan dél lett. Mateo gyomra is megkordult. Közben az időjárás nem változott. A flotta egész délelőtt kelet felé hajózott.

– Hé, őrszemek! Váltás! – szállt a kiáltás.

Mateo megkönnyebbülten mászott le helyéről. Az órákig tartó mozdulatlanságtól elgémberedtek a tagjai, ezért megpróbálta azokat mozgásba hozni. A társa, aki váltotta, szintén a sasszeműek közül való volt. Pedro Andaluziano, alacsony és mosolygós fickó. De ha megharagították, hamar odacsapott, és ilyenkor – mesélték, akik holmi kikötői csapszékekben már voltak vele néhányszor – hihetetlen erő költözött beléje.

– Mássz csak fel, Pedro! És meresztgesd a szép nagy golyószemeidet – vigyorgott rá. Pedro csak intett, hogy érti a tréfát.

Mateo lebotorkált a fedélközbe. A fedélzeten éppen vitorlát állítottak – a kapitány úgy látta jónak, ha még kettőt felvonnak a középső árbocra. Mielőtt Mateo szeme lemerült a fedélköz homályába, hátrapillantott. Csak valahol igen messze, a láthatár alján tűnt fel néhány fekete pont. A felderítőhajónak sikerült eléggé elszakadnia a flotta élétől, és ez így volt jó. Szabályszerű. A kapitányuk mindenben követi a parancsokat. Mert hát legyen ő bármilyen nagy ember – azért fölötte is állnak néhányan. „A kapitány fölött, de az Úristen alatt” – fogalmazta meg magában, és örült is, hogy ez ilyen szépen sikerült. Maga sem tudta, miért, de szerette a kerek mondatokat. Ha valami világos volt, és nem kétértelmű.

Mögötte a keskeny és meredek lépcsőn már caplatott lefelé Miguel is, aki eddig az árbockosárban volt figyelő. A szemét dörzsölte:

– A francia nyavalya essen bele, nagyon megfújta a szél a szememet.

Senki sem válaszolt. Egy gyalulatlan asztalnál legények ültek, most váltották le őket. Odafönt a fedélzeten sípszó hangzott, aztán lábak dobogtak. Húzták fel az újabb vitorlákat.

– Mintha a kapitány sebesebben haladna – jegyezte meg egy fekete hajú férfi. Komótosan evett, darabokat tört kenyeréből, és azt mártotta a ritka levesbe. Senki sem felelt. Nem volt ez újság.

Mateo a szakácstól kapott egy tálat. Mire az asztalhoz ért vele, felforrósodott a bádogedény, égette a tenyerét. Gyorsan leült a padra, a tálat is elhelyezte az asztalon – nem túlságosan a szélén -, és csak utána vetette át lábait a padon. Kezében a durva kanál és egy nagy darab kenyér.

– Ez még messinai? – kérdezte, miközben felmutatta a kenyeret.

– Aha – felelte Miguel. – És az a szerencse. Ez a szakács nem tud kenyeret sütni.

– És ha elfogy, mit eszünk?

– Lepényt – morogta valaki a hosszú asztal túlsó végén. Miguel felröhögött.

– Az igaz, tán csak tud bánni egy forró vaslappal?

A szakácsot senki sem szerette a hajón. Sokat gúnyolták, mire az mogorván hallgatott. Akadt, aki attól tartott, hogy egyszer még megeteti őket valamivel, aztán kínok közepette múlnak ki. „Még szerencse – vélte akkor Pedro, aki most az orrban figyel Mateo helyett -, hogy éppen elég pap van a flottában, az utolsó kenettel nem lesz gond…”

Hát papok tényleg voltak fölös számban is. Fülöp király is küldött velük vagy százat, no és a pápa őszentsége is utánuk küldött egy külön hajórakományra valót. Azok is lehettek vagy százan, csupa római plébános, meg sokat próbált vidéki papocska. Ezeknek nem voltak gazdag rokonaik az Örök Városban, sem a pápai udvarban. Afféle egyszerű, jámbor mezei papok lévén, még szívesen is jöttek. Bizony lelkesen, felhevülten csatlakoztak a flottához. Hitték, hogy diadalra segítik a keresztet. Valamiféle újabb kori keresztes háborúról beszéltek nemegyszer, már a Messinában töltött nyári hetek alatt.

De most őszbe fordult az idő, bár egyelőre ennek semmi jele nem volt. Mateo ennek is örült, mert nem kedvelte a hideg esőket, viharos szeleket. Annak idején átélt már sok ehhez foghatót, különösen kint a nyugati tengeren.

Mateo szótlanul kanalazta a levest, nagyokat harapott hozzá a kenyérből. Őrölte az ételt a szájában, könnyen tehette, még minden foga megvolt. Nem úgy, mint egynémely társának, aki már fiatalon búcsút mondhatott a harminckettőnek, de még a húsznak is. A fejük fölött, a fedélzeten, megszűnt a mezítlábak dobogása, a vitorlák tehát a helyükre kerültek. A hajó egyenletesen haladt kelet felé, sütött a nap, és békesség uralta a tengert. Meg a hajót. Mateo csak abban reménykedhetett, hogy ez kitart egy ideig. Ki tudja, meddig… hogy nem sokáig, abban is biztos lehetett. Hiszen hajójuk és az egész flotta háborúba indult.

 

5.
HOMÁLY

 

– Jean Dampier vagyok.

A mondatnak itt semmi értelme sem volt.

Mégis elhangzott a csónakban. Valamiféle ismeretlen erő mondatta a férfival. Még mindig nem oszlott szét a sötétség, javában tartott az éjszaka. A sötétség mintha a tengerből fakadt volna, alulról jött, sűrűsödve. A férfi keveset látott az egészből, jószerével nem mindig tudta azt sem, meddig tart a víz, és hol kezdődik a levegő sötétsége. Fekete volt minden, némelykor a gondolata is.

– Mit fecsegsz itt összevissza? – kérdezte suttogva a mellette ülő. Az is evezőt markolt. Az apró hullámok dobálták őket. Nem volt könnyű irányban tartani a csónakot.

– Csak a nevemet mondtam – súgta vissza ő, de most már zavarban volt. Tényleg, minek csinálta? Mi értelme van?

– Bemutatkoztál a szellemeknek? – röhögött amaz, és máris megfeledkezett az egészről. Különösen azért, mert valaki tompán kiáltott. Vezényszó volt ez, balra tartottak ki, miközben a jobboldali evezőkkel szaporáztak. Kavarták a vizet, néha egy hullámvölgyben a levegőbe szaladt az evező tolla. Jean Dampier csupán sejtette, hogy ezer vízcsepp esik le az evezőről, akár a gyöngyök, úgy sorjáznak alá. De nem láthatta ebben az átkozott sötétségben.

A part váratlanul bukkant fel. Pedig már egy ideje hallották, hogyan törnek meg ott a hullámok.

– Balra, balra! – kiáltotta egy tiszt a másik csónakban. Jobbra csakugyan zátonyok lehetnek. Lám, ezért jobb, hogy nem a hajóval jöttek ki idáig. Okos ember nem merészkedik éjszaka idegen partok közelébe. Az okosabbja pedig bizony még nappal sem – ez aranyszabály, értette meg Jean. Mindig szeretett volna tengerésztiszt lenni, de hát ahhoz képest mégsem volt. Amikor összeválogatták a katonákat a mai éjszakára, csak annyit kérdeztek: ki tud evezni hosszan, kitartóan… és Jean tudott, hisz egy kis kikötővárosban nőtt fel.

A fegyverforgatást nem kérdezték, az bizony mindenki sajátja volt. Hisz katonák.

Jean csak halványan sejtette: tilosban járnak. Bár ő is szívesebben gondolta, hogy igazat szólt a kapitány, és a Tábornok parancsára teszik, amit tesznek. De már belefáradt abba, hogy folyton eltalálja a nagyok szándékait, akaratát és hazugságait. Minden szavuk függöny csupán, amelyek leplezni hivatottak az igazi szándékot – értette meg nem is olyan régen. Abban a csatában, pár nappal ezelőtt.

De most itt volt egy új part és az új veszély.

– Balra… Húzzatok ballal, erősen!

Hát húzta ő is, a többiek is. Nagyon közel volt egy kiálló szikla, a hullámok rácsaptak, és onnan verődtek vissza az emberekre. Az arcukba. A sós lé végigcsorgott Jean arcán, csak magában káromkodott. Le sem törölhette, mert mindkét kezére szükség volt most az evezőn. A tenyerébe mintha görcs állt volna, oly erősen fogta az evező vékonyabbra faragott végét. A víz a fejéről a ruhájára csorgott; szerencse, hogy az nem olyan könnyen ázik át.

Még jó néhány hullámot át kellett vészelniük, míg bejutottak az öbölbe.

– Balra húzz!

Hirtelen Jean azt sem tudta, merre van a bal és merre a jobb. Itt még sötétebb volt, mint odakint a tengeren. Csak halványan sejtette, hogy valamiféle szárazföld van előtte. Csak sziget lehet, ezt is tudta. De hol? Hol a part? Önkéntelenül is visszafogta az evezést. Akkor érezte azt az erőt, amely alulról húzta a csónakot…

– Kivinne az áramlás – mondta a másik, a tiszt pedig vezényelt:

– Két kézzel, húúzz… Erősen, előre!

Hát Jean is húzta az evezőt, egyszer, kétszer, tizennégyszer. Akkor végre nyugodtabb vízre jutottak, és ott a szélén az eget eltakarta valami.

Fák.

– Lassíts! – mondta az előbbi hang. Jean Dampier már elfelejtette, hogy az imént a nevét mondta, és nem tudta, miért. Belülről fakadt a dolog, belül szólalt meg valami. Valaki. Az ő hangján. Az ő torkában…

Kellemetlen érzés volt, rossz, felejtendő. Hát gyorsan mással kezdett foglalkozni. Amikor végre letehette az evezőt, rájött, hogy a víz már nem is hullámzik. És a szél sem fúj. Szélvédett öbölbe érkeztek. A sziklákra feltörő hullámok moraja egyre halkult.

– A szigeten vagyunk – mondta egy komor hang.

 

Bruno Elgon kicsit elfáradt.

Másfél órája beszélt Pietro Stanónak az 1550-es és ’60-as évekről. De kiszáradt a szája, és inni kívánt. A férfi észrevette ezt, töltött a poharába. Közben majdnem éjfél lett. Stano vette észre előbb a helyzet fonákságát:

– Én csak itt beszéltetem önt, miközben megy a drága idő. Mindkettőnk ideje. És a lényeghez még el sem jutottunk. Nem akar itt aludni? Rengeteg vendégszoba van, és most mind üres.

– Hát, nem is tudom… – Bruno körülnézett. Mintha most látná először ezt a nagyon gazdag bútorzatot, az értékes képeket a falon, a vastag perzsaszőnyeget a lába alatt. Itt tisztátalannak és szerencsétlennek érezte magát. Valami ebből az arcán is megjelenhetett, mert Stano elmosolyodott:

– Nyugalom, a vendégszobák spártaian egyszerűek. Jól fogja érezni magát. Holnap lemondok néhány programot, és együtt reggelizhetünk. Akkor megkérem, hogy meséljen tovább, és jussunk el a… szóval, addig a bizonyos hajóig. Remélem, szerzett róla anyagokat.

– Szereztem – bólintott Bruno. Most érezte csak, milyen fáradt. Rátört az álmosság. Stano kitárta előtte az ajtót:

– Az inas majd megmutatja a szobáját. Hétkor szoktam reggelizni, akkor várom, Elgon úr.

 

Don Juan de Austria nem nézett a tükörbe.

Hiú embernek ugyan nem tartotta magát, de legalább naponta kétszer azért vetett magára egy-egy pillantást. Most azonban tudta, rossz vért szülne ez itt. Szándékosan hátat fordított a tükörnek, és közelebb ment az asztalhoz:

– Uraim, írásban is kiadom a rendelkezéseimet. De hogy ne érje kegyelmeteket meglepetésként, hát elmondom annak főbb pontjait. Ne csodálkozzanak, hogy olyan egyszerű és mindennapi dolgokat is szabályozni kényszerülünk, amelyeket a hajóskapitányok végeztek eddig. Ezzel nem kegyelmeteket akarom sérteni, és nem is sugallom azt, hogy nélkülem nem tudnák mindezt. De az is fontos szempont – én legalábbis annak tartom -, hogy később senki se mondhassa: erről vagy arról nem tudott. Nem jutott eszébe, neki senki sem mondta, vagy, hogy náluk ez másképpen szokás. Mi itt nem egy uralkodó és nem egyetlen nemzet hadserege vagyunk. Nem túlzók, ha azt mondom, az egész keresztény világ szeme rajtunk van!

Kis szünet után eszébe jutott még egy hatásos fordulat, és persze nem mulasztotta el azt is hozzátenni:

– Még ama két Amerikában is, jó messzire innen, bizony számos keresztény hívő imádja az Urat, és tartozik engedelmességgel a római pápának. Tehát amit teszünk – és remélem, sikerrel tesszük majdan! -, nemcsak itthon, a mi országainkban, hanem oly távoli földeken is felemeli majd a lelkeket. A feladatunk hát az is, hogy erőt adjunk mindenkinek, aki hisz az Úrban. Sursum corda!

A kiáltás nem volt túl hangos, sem erős, hisz Don Juan hangja is igencsak ifjonti még. „Bár szemre nagyon is felnőttnek tűnik” – gondolta Veniero admirális, és lopva Barbarigora pillantott. „Végül is ketten vagyunk itt Szent Márk zászlaja alatt, értenünk kell egymást” – de Barbarigo meredten Don Juanra szegezte a tekintetét. Mintha sejtené, hogy most majd rápislog az öreg admirális. Nem akarta fogadni a tekintetét, de látványosan kerülni sem. Hát inkább úgy tett, mint aki merően figyeli a fővezért. Veniero az ajkába harapott, és nem mozdult.

Don Juan de Austria most témát váltott:

– Mint már mondottam volt, szigorú rendelkezéseket hoztam a nagyobb fegyelem érdekében, mert nem tűrhetjük tovább, hogy a hajókon a katonák oly sokat igyanak és dőzsöljenek. Magát Őszentségét is aggasztotta már ez az állapot, amelyről hűséges emberei rendbe beszámoltak neki. A Szent Liga harcosainak fegyelmét vissza kell állítani – írta nékem. És ti is tudjátok, uraim: mi sem áll közelebb hozzám, mint hogy az utolsó betűig híven teljesítsem Őszentsége óhaját. Ti is láttátok, már a messinai kikötőben is tettem erőfeszítéseket és ezután sem fogok felhagyni velük. Véssétek eszetekbe, a követendő minta spanyol katonáim viselkedése.

Veniero hallgatott. Santa Cruz és Colonna bizony tudták, hogy igazat mond. A spanyolok voltak az egyetlen igazán szervezett és fegyelmezett erő a seregben, akikre mindig számítani lehetett. Nem mintha a többi csupán szedett-vedett had lett volna – de nemegyszer ilyen benyomást keltettek. Aki csak viselkedésükről ítélte meg őket, azt is hihette volna, hogy az emberöltővel korábban Rómát feldúló hadak katonáira emlékeztetik. Persze Don Juan most egy szóval sem említette, hogy mivel ura, Fülöp hatalma nemcsak spanyol földre terjedt ki, katonái között szép számmal akadtak németek, olaszok, még írek is. A gyalogság pedig büszkevolt rá – bárhonnan is származott, hogy háromszázas csapatokban áll fel és harcol. Az ellenség rettegve emlegette a tercierost, azok pedig még inkább kihasználták ezt a maguk ébresztette félelmet. Colonna hallgatott, Barbarigo pedig le sem vette szemét a fiatal, sudár férfiról. Aki legtöbbjüknek a fia lehetett volna – Veniero-nak meg talán az unokája is. A velencei lebiggyesztette ajkát, de észbe kapott – azért ez mégsem illendő’. Igazított tehát arcán és száján.

Veniero nem feledhette a velencei követ jelentését. Suriano követ úr közelről látta ezeket a spanyol katonákat, és Madridban járva, közelről is megismerhette őket. Azt írta haza a Tízek Tanácsának: „Ezek az emberek megvetik a kétkezi munkát, minden valamirevaló férfi nemes úrnak hiszi magát, és úgy is viselkedik. Ha megsértik – vagy akár csak úgy véli -, máris párbajt emleget. Nap, mint nap aprítják egymást ezek az »urak«. Csak a katonának van becsülete, no meg persze a főbb uraknak. A katonákra szolgálatban nehezen, de rákényszerítik a drákói fegyelmet, azt be is tartják – ám ha letelik a szolgálat, és mehetnek a városba, kikötőbe, táborba, akkor nem lehet velük bírni. A nagy harci erény fölösleges fennhéjázással és hepciáskodással társul, no és kapzsik is a spanyolok. Tisztjei, sőt egyszerű katonái is nagy dicsőségre, pénzre, kincsekre vágynak, és ezt nem is titkolják. A feletteseik kezében persze ez remek ösztönző erő – írta a nagykövet Madridból -, mert így ezek a katonák mindenre képesek. És Suriano figyelmeztette is a velencei tanácsot: ha társulniuk kell a spanyolokkal, például éppen a Szent Liga kereteiben, bizony, legyenek óvatosak.”

Veniero most hát megkapta: az ő félig üres hajóira is spanyolokat telepítenek. Egyelőre nem tehetett ellene semmit. „Csak türelem! – biztatta magát. – Lesz ez még másképpen is.” A velencei követ azt írta: „A spanyol király fura helyzetbe került éppen katonái miatt. A jó katonák jól harcoltak érte, nagy birodalmat szerzett általuk, de, éppen mert így viselkedtek a népekkel – köztük a saját spanyol néppel is Fülöp elveszítette önnön népe ragaszkodását… Hát csak türelem” – ismételte magában az öreg Veniero admirális.

Don Juan megnedvesítette ajkát:

– Nem tudhatjuk még, hol lapul az ellenséges flotta. De az nyilvánvaló, hogy a nyugati görög partok közelében találkozunk velük. Talán korainak tartjátok majd, urak, hogy máris a csatarendről beszéljünk, de ez nem csupán csatarend, hanem haladási rend is egyben. Az ellenség aligha a nyílt tengeren vár minket – amíg tehetik, a törökök saját kikötőik közelében lapulnak, hogy az utolsó pillanatban még elegendő élelmet és vizet vihessenek hajóikra. Az ő helyükben mi is így tennénk.

Néma csönd volt. A férfiak érezték, hogyan mozog alattuk a hajó. Mindnyájan éppen eleget voltak vízen akkor, hogy tudják: odalent kitartóan eveznek a gályarabok. A hajó alig észrevehetően meg-meglódult, hiszen vagy száz evező hajtotta mindkét oldalon.

– …Az egyesített flottában nem hagyatkozhatunk csupáncsak arra, hogy itt állnak majd a velenceiek, ott a pápaiak, ott a franciák vagy a spanyolok… ne vegyétek a bizalmatlanság jelének, ha szándékosan összekeverem a különféle nációkat!

„Pedig ez bizony annak jele” – gondolta Marc-Antonio Colonna. A pápai flotta vezére azonban hallgatott. Éppen eleget tanult már Őszentségétől – hallgatni. Ez nagy erénye volt.

Don Juan megint nem nézett egyikükre sem. Inkább a naptól félig átvilágított sátorlapra szegezte tekintetét. Nem kellett papírjaiba nézni, hogy hibátlanul sorolhassa:

– A balszárnyat Barbarigo úr vezeti majd. Annak minden hajója sárga zászlót von fel a fővitorlájára. Így a mi hadi vezetésünk is pontosan tudni fogja, melyik hajó tartozik hozzánk, és ezen belül a balszárnyhoz. A jobbszárny hajóira háromszögletű zöld lobogókat húzzanak fel – erről a szárny parancsnoka, Andrea Doria úr fog gondoskodni.

Veniero még nem mozdult. Tudta, hogy vesztésre áll, ez az alig-bajuszos kölyök nem kedvelte őt. Már a levegőben volt, hogy összecsapjanak – persze csak szavakkal. Itt párbajra aligha van kilátás, és a Szent Liga érdekében jobb is így. Mindazonáltal Veniero maga mögött érezte arisztokrata őseinek végtelen sorát, és dühítette ennek a fattyúnak a nyüzsgése. A hányavetisége, és az, ahogyan másokat lekezelt.

-… A derékhad, vagyis a flotta közepe kék zászlók alatt az én parancsnokságom alatt fog harcolni. Velem lészen a két másik parancsok is: Colonna uram és Veniero úr.

A finom megkülönböztetés – az „uram” a vetélytársáról, és a vele nyilván szembeállított egyszerű „úr” rá, a hercegre? – ismét megbántotta a velencei admirálist. Érezte, hogy mindinkább forr a vére. De hát hallgatás volt most a sorsa. Még az.

– És lesz még egy negyedik hadsereg is, ami tartalékul szolgál majd. Ezeknek hátul lészen a helyük, a három vonalba fejlődő flottánk mögött. E negyedik alakulatnak Santa Cruz márki lesz a parancsnoka. Amint megbizonyosodunk róla, hogy a törökök is meg akarnak velünk ütközni, és a csatatér a tengernek számunkra nem túl hátrányos pontján lesz, felállhat a flotta. Vessenek kegyelmetek egy pillantást ide – és eléjük tett egy rajzot. Néhol kezdetlegesek voltak azok a vonalak, amiket tán széndarabbal vetett egy sietős kéz a pergamenre. „Tán maga a fővezér?” – villant Santa Cruz fejébe. Látta, egynémely vonal nehezen indult, itt-ott megkettőződött és elágazott, meg töröltek is rajta, elmosódottan. „Sok töprengés előzhette meg, míg ilyenné lett” – gondolta. De egy szót sem szólt volna.

Don Juan éppen csak addig nézett az urak elé terített jókora pergamenre, míg kezét fölötte tartva-mozgatva magyarázta:

– Egy mérföldre húzzuk szét a flottát. Ilyen alig hajló, lapos ívben. Ez persze csak a kezdeti állapot lesz, amit aztán az ellenfél támadása alaposan szétzilál majd. De az ív előtt kell elhelyeznünk hat galeasszát. A hat hajót ráadásul úgy helyezzük el, hogy kettő-kettő védje a mögötte lévő szárnyat vagy derékhadat.

Elhallgatott, kérdésre várva. Szemöldökét felhúzta. Bántotta talán, hogy oly birkatürelemmel hallgatják, és senkinek sem telik egy értelmes észrevételre? A márki kockáztatott:

– Kegyelmed tehát összekeveri a flottát.

– Ha a nációkra gondol kegyelmed, akkor bizony jól látja a helyzetet. Mi abban a nagy csatában nem spanyolok, vagy itáliaiak, vagy németek, avagy bármi másfélék vagyunk és leszünk, hanem a Szent Liga katonái, és nem az a fontos, hogy hajóink a tatárbocon milyen állam lobogóját viselik. Hanem az, hogy a Szent Liga jele lészen mindegyiken, az orrárbocon pedig vagy sárga, zöld vagy kék zászló lobog.

Colonna is kedvet kapott egy kérdésre:

– És mi történhet, ha egynémely hajón gyáva lesz a legénység, és csata közben hátrafelé menekülnének? Vagy úgy megijednek az ellenségtől, hogy eszüket veszítve, sajátjaikat letaposva menekülnének?

Don Juan finoman elmosolyodott. Már várta ezt a kérdést:

– Azért vannak a fedélzeten a kapitányok. Hogy ne csak az ellenséggel törődjenek, hanem azzal is, mi történik önmaguk körül, milyen hangulatban van a legénység. Ha olyanokkal találkoznak a fedélzeten, akik jól láthatóan félnek, vagy lázító beszéddel a legénységet, a katonákat, vagy akár a gályarabokat is bizonytalanná tehetik – az ilyeneket azonnal ki kell végeztetniük.

A fővezér odakészített kis pergamenlapokat vett fel:

– Hogy később senkinek se legyen kétsége afelől, mit várok el kigyelmetektől, íme, itt vannak a parancsok. Mindegyik levélben ugyanazt olvashatjátok, urak. Mindenkinek ugyanazt írtam össze, és ugyanazt is várom el mindenkitől. Előírtam, hogyan kell takarékoskodni az ivóvízzel, de azt is, mennyi élelemnek kell lennie egy-egy katonára számítva. Ez a következő két hétre érvényes parancs, uraim. A gályákkal úgy kell haladnunk, hogy a hajók között a távolság kényelmes és biztonságos legyen. Még erősebb szélroham esetén se ütközhessen össze két gálya, és az evezők se akadjanak egymásba. Viszont a csata idején meg kell akadályozni, hogy a gályák közé idegen hajók férkőzhessenek be. Tehát két-két hajónk között ne férjen át az ellenségé. Már most mondom, urak: a három vagy négy parancsnoknak, beleértve enmagamat is, nem a legnagyobb és legbiztonságosabb gályán kell tartózkodnunk: Jó, ha a parancsnok kicsi, mozgékony vitorlás hajón van, így szükség esetén bármikor odasiethet, ahol reá a legnagyobb szükség lesz. Különben pedig folyamatosan cirkáljanak saját támadó hajóik mögött és között.

– Mi lesz a tüzeléssel? – kérdezte Barbarigo.

– Csak akkor szabad majd elkezdeni, ha már az ellenség lőtávolságra jutott. Fölöslegesen ne pazaroljuk a puskaport, uraim. Már csak azért sem, mert csak mi tudjuk igazán, hogy nincs belőle túl sok. Őszentsége sokat tett ezért a hadért, ezért a háborúért, de ahol nem volt, onnan még ő sem vehetett el. Számos európai uralkodó szavakban igencsak keresztény ám, de ha pénzt kell kipergetni ujjai közül azoknak, akik helyette is vívják ezt a csatát, nagyon is fösvénynek bizonyul…

Mivel látta a szemükön, hogy ennél pontosabb válaszra várnak, folytatta:

– Minden hajón két-két ágyú legyen lövésre készen, folyamatosan. Ha meg a flotta csatára kész, akkor természetesen minden ágyú mellett ott legyenek a tüzérek.

– És a kisebb hajók, melyeken vagy nincsen ágyú, vagy csak egy-kettő? – kérdezte Santa Cruz.

– Húzódjanak a nagyobb gályák védelmébe, alkalmas időben és helyen onnan törjenek ki.

Don Juan most ismét szünetet tartott. Ámbár lehet, hogy be is fejezte az instrukciókat… Veniero mozdulatlan arccal állt és nem szólt. Nem is helyeselt, de a fejét sem rázta látványosan. Egyszerűen nem lehetett tudni, mit gondol minderről. És Don Juan volt olyan óvatos, hogy nem kérdezett rá. De a többiekre kérdően tekintett.

Köztük a legfiatalabb, Colonna is tizenegy évvel volt nála idősebb. És mintha az ő szemében is ott ülne egy kis megvetés. A „királyi fattyú” bőre levethetetlen – szaladt át Don Juan fején a kellemetlen gondolat. Máskor, másutt is érezte már, de nem pontosan így, és nem ennyire. Most először lett főparancsok, ebben az új életben most először kell ilyen nagy és neves uraknak parancsolnia, és ez bizony egy csöppet sem könnyű feladat.

De nem az az ember volt, aki megfutamodik. Huszonnégy évével túl sokat átélt már, és olyan helyzetekben is élt éveken át, amelyet ezek az urak nem ismertek. Ki sem bírtak volna, bizonyosan! Hát most ő is keskenyre szorította a száját. Tetszik nekik vagy sem, de ezt fogják tenni, és így fogják tenni!

Ezt amazok is érezhették, mert csak álltak vele szemben, és egyikük sem nyitotta szóra az ajkát.

 

Rina Tolentino egy idő után úgy érezte, hogy kellemes melegség veszi körül. Nem volt túl meleg, de hideg sem. Minden pontosan megfelelt neki. Ellustult, és az érzékei is ellanyhultak.

Midas doktornő lassan elmerült a távolban. Még egy ideig hallotta a hangját, de a szeme a doktornő utasításainak megfelelően lecsukódott, kellemesen ringott.

Hallotta a kérdéseket. Amelyek előbb a kislánykorára vonatkoztak. A válaszok is akadálytalanul gördültek elő belőle. Csak egyszer akadt el a hangja. Amikor a kérdés azt firtatta, mikor lett nagylány? Fájt-e az a vérzés, és megijedt-e tőle? Az első menstruációra ritkán gondolt mostanában. Vagy éppenséggel sohasem. De csak egy pillanatig tartott, amíg a torkában mintha keresztbe álltak volna a szavak.

– Most ötéves vagy, Rina – hallotta messziről a hangot. – Hol vagy és mit csinálsz?’

Rina nem tudta, hogy a hangja is visszatért az időben. Hogy most az is gyermeki. Vékonyka, és a szavak végeit oktalanul felhúzó. Akkoriban biztosan így beszélt, de erről nem tudott. Sem akkor, sem most.

– Az óvoda előtt ülök és várok.

– Egyedül vagy?

– Az óvó néni az udvaron csinál rendet. A játékszereket rakja el… Már minden gyerek hazament.

– Te mire vársz?

– A mamámra. Ma nem jött értem.

– Nagyon szomorú vagy?

– Igen, és félek is… de már nem! Mert jön a mama. A sarkon fordul be. Biciklin jön, és már messziről rám nevet…

A felnőttek világa elfelejtődik. És ez így van jól. Rina nem tudja, hogy ő Tolentino. Hogy van egy másik neve is. Most kétéves, és gond van a beszéddel.

– Mondj valamit, kicsi Rina.

– Bru-bru… nam… tata.

– Nem tudsz beszélni?

– Ezt mondom… ezt szeretem.

– Most már csak egyéves vagy…

Rina hallgatott. Néhány gyermekes hang tört ki belőle, de ezekkel maga sem tudott mit kezdeni. Csak arra figyelt fel, hogy az agyába valahonnan nagyon messziről, szinte kívülről érkezik a következő kérdés:

– Most belül vagy, Rina. Nagy csönd és sötétség vesz körül. Az anyukádban vagy, Rina.

Rina nem tud róla, hogy a fejét rázza, és már nem is annyira gyermeki hangon felel:

– Nincs csönd. Nagyon sokat hallok. És mozgok is. Jó nekem, de nem mindig.

A melegség körülölelte. Ez így volt jó. Hallotta is azokat a tompa hangokat, és az állandó zajt, amelyet anyja szíve verése keltett. És persze a saját szívét is. Ez a két ütem összefolyt, ritkán vált el egymástól.

– Most még régebbre kell mennünk, Rina.

Nem tudta, mi történik. Hűvös vette körül, hűvösség, idegenség. Valami térben lebegett, de ez nem az volt, ami az előbb. Nem az anyaméh. Ismeretlen, és nem is mindig kellemes térség. Összerezzent. Reszketetett.

A kép igen lassan és nagyon nehezen alakult ki. Nem is lett éles, a széleken homályos. És furcsa, mert nem úgy látta, mintha messziről nézné. Hanem benne volt, a közepén. Akármerre fordult, azt látta, amit nem ismert.

Furcsa volt ott minden. Még a nap is másképpen sütött. Világosabb volt, bár ez is csupán egy villanásig tartott, aztán megszűnt minden összehasonlítás. Az, amibe belecsöppent, már csak önmagában létezett. Nem volt múltja és nem volt jövője. Mellette sem terpeszkedett másféle világ, csak ez volt, egyedül ez.

– Hol vagy, Rina? Beszélj.

– Nem Rina vagyok – a hangja keményebb lett. Rekedtebb és mélyebb egyszerre. Az a nagy fehérség, ami szinte vakította, hirtelen elhomályosult, megszelídült. Normális lett. Most már a szeme is úgy tekintett rá. Megszokott. Mindennapi.

– Akkor ki vagy?

– Nem tudom… még nem tudom – felelte ugyanazon a hangon. Körülnézett. Egy dombon állt. A hó mindent elborított. Csak a fenyők csúcsai látszottak ki. Az arcán érezte a szelet. Bőrruháján nem hatolt át, de azért melege sem volt. Valahol nagy fekete madarak húztak el, csapatostul.

– Ngak a nevem. Itt tél van. Azt hiszem, mindig tél van. Hó. Nagy, szőrös állatok. Mintha szarvasok lennének. Azok is – nem voltak már összehasonlítások. Talán csak a szavak szintjén.

– Hol élsz, Ngak?

– A Fennsíkon.

– Az hol van?

– A Fennsíkon – ismételte, és ennek így volt értelme a számára. Csak így. Hiszen másképpen soha nem emlegette sem ő, sem a többiek. A többiek, akik most ott mozogtak a kis völgyben. Lenézett rájuk. Rénszarvasok vonták a szánokat. A szél a völgy másik végén felkapta a havat, és kicsiny forgófelhőt indított errefelé. Ám néhány fenyőbe beleakadt, és szétszóródott a hó. Betakart néhány ágat.

– Most mit csinálsz?

– Nemrégen indultam a faluból. Még látom a bőrkunyhók tetejét. Füst kanyarog belőlük. A csapdákat kell végignéznem. Minden nap ilyenkor indulok, és sötétedés előtt érek vissza. A hátamon hozom a zsákmányt. Az állatokat.

– Élnek?

– Már nem. Ha mégis, hát agyonverem őket. Kell az ennivaló. A tél hosszú. Nagyon hosszú.

– Meddig ér a hó?

– A térdemig, itt csak addig. De amikor megkerülöm ezt a dombot, és elindulok le a másik völgybe, akkor néha derékig is.

– Nem fázol?

– Ilyenkor még nem. Majd ha a nap túljut a delelőn, akkor hidegebb lesz.

– Látod a napot?

– Kicsit. Sápadt sárga kör. Mindig vannak felhők, és néha vastagok.

A szél az arcába fújt. Természetes volt. Nem csodálkozott. Ngak volt, az öreg vadász.

– Milyen korú vagy?

– Azt kérdezed, hány telet láttam?

– Igen, hány telet láttál, Ngak?

– Már sokat. Negyvenegyet.

– Öreg vagy?

– Majdnem a legöregebb a törzsben. Ezért nem járok vadászni. Rám bízták a csapdákat.

– Milyen évet írtok?

– Nem értem. Mi az, hogy írni? Mi az, hogy év?

– Nem kell válaszolni, Ngak. Felejtsd el a kérdést. Milyen fegyvereid vannak?

– Íj meg nyilak. Meg egy balta és kés.

– A balta fémből van?

– Mi az, hogy fém?

– Vas?

– Igen, vas. A kés is vas. Erős és csillogó vas.

– Honnan szerezted?

– Az apám apja vette.

– Kitől?

– Nem vette, cserélte.

– Kivel és mire?

– Nem tudom már. Néha jönnek idegenek. Szakállasok. Világos a bőrük. Hoznak baltát, kést, gyöngyöket, meg mást. Mi meg szőrmét adunk érte. Sok szőrmét szedünk össze télen. Hosszú a tél.

– Ngak, jól érzed magadat?

– Igen, jól érzem. Elmehetek? Elengedsz?

– Igen is, meg nem is. Ngak, te elmehetsz. De te, Rina, gyere vissza hozzám… Gyere vissza hozzám. Megyünk tovább. Ugye, ismét a semmiben vagy? Belemerülsz abba, amikor nem vagy. Vagy, de nem a testedben… Lebegsz a semmiben. Még mindig lebegsz. De hamarosan ismét valahol testet öltesz, Rina. Valahol.

 

– Most mi a helyzet?

– Szerintem jól mennek a dolgok. Egyelőre.

– Ez az „egyelőre” a vele született pesszimizmusból ered netán, vagy…

– Ha pesszimista lennék úgy igazán, ott legbelül, úgy általánosan, akkor nem csinálnám veled ezt az ügyet.

– Köszönöm. És végigcsinálod?

– Természetesen. Most már engem is nagyon érdekel.

– Rendben van. Ha az egyik nem sikerül, majd bejön a másik.

– Én is szeretek egyszerre két vasat tartani a tűzbe.

 

Rina haladt.

Nem tudta, hová megy, és hogyan. Miért? De azért valamilyen érthetetlen és homályos módon csak előbbre jutott. Még abban sem volt biztos, hogy a térben halad. De ezek a gondolatok csak nagyon halványan ébredtek fel benne, és valami rögtön el is mosta őket. Mintha láthatatlan folyadék is lebegett volna ugyanott, ahol ő tartózkodott. De ez nem volt veszélyes. Nem volt halálos. Sőt, annyira a tudata legszélén jelent csak meg, és csupán egy-egy pillanatra, hogy azonnal túllépett rajta.

Bár ennek a létében is kételkedhetett volna. Nem volt szükség észre, okosságra. Még tudatra sem nagyon. Csak jelenlétre. Ott lebegett valahol egy különös valamiben, amit semmiképpen sem lett volna képes néven nevezni. Hiszen nem volt neve. És ebben, talán csak ebben, Rina most nagyon is biztos volt.

Hihetetlenül személytelen volt most, és mégis magabiztos.

Nem számított, ki ő – az a gondolat sem merült fel benne, hogy ő egyáltalán valaki lehetne. A személytelenség természetes állapot volt itt, az lett volna furcsa, ha valamilyen néven szólítják. A lelke volt csak, a tudata. Teste nem volt. Nem is hiányzott.

Haladt hát valahonnan valahová. A kékes fényt sem látta igazán. Csak sejtette. A látás nem látás volt. Semmit sem hallott, talán nem is volt hallása. Nem volt rá szüksége, hiányát nem érezte. Biztonságban volt. Semmi baj nem érhette, hiszen ez egy zárt világ. A világok világa. Itt egyesült minden, de mindennek csak az esszenciája, a legjava. Az is úgy, hogy nem lehetett érzékelni az összes többi világot. Csak ezt itt, amelynek nem volt kiterjedése, nem volt igazából helye sem. Mégis létezett, és az a valaki, aki egyszer Rina volt – vagy lesz?-, most itt lebegett, gondtalanul.

 

A füvesasszony kijött a hideg kőfalak közül.

Minden hetedik napon lejött ide. Annyi éve már. Ismerte a kőbe vájt lépcsőfokokat, a távolságuk a lábaiban volt már. Teljes sötétben, a kinti éjszaka kellős közepén is lejöhetett éppen olyan magabiztosan, mint nappal. Bár mindegy volt – itt nappal is sötét volt. Az idevezető úton, kis rejtekben tartotta a gyufát és a gyertyákat. Sohasem mulasztotta el, hogy körülnézzen, mielőtt erre a tájékra jött.

A szigetnek ezen a részén kevesen jártak. A táj itt félelmetes volt. Sötét, keskeny szakadékok, fenyegető sziklák. A kopárságban is volt valami vészjósló. Aki kijött erre a fokra, már akkor védtelennek érezhette magát, mielőtt kiért volna a fennsík szélére. Akkor aztán reszketni kezdett. Innen a tenger messze volt, alant, veszedelmes mélységben. Itt semmi sem védte a sétálót. Két lépést tett, és hihetetlen mélység tárult a lába elé. Elég lett volna egy kicsiny széllökés, a test apró gyengesége, egy megcsúszó láb, vagy elmozduló kő a talp alatt. Éppen itt, éppen akkor – és az egész lény egyetlen világnyi sikoltássá sűrűsödne össze, amely kiáltás a végtelenségig tartana. Pedig hát azon a száz méteren vajon meddig zuhan egy test?

A füvesasszony arcának körvonala lassan rajzolódott ki a félhomályban. Felfelé jött, és teste alakot öltött a feketeségben. Előbb csak körvonalai voltak, színe nem. A nappal fénye harcolt itt a homállyal, a sziklák még mindig nedvesen csillogtak. Már nagyon régen így volt ez.

Sohasem jött ki innen óvatlanul. Előbb abban a keskeny résben állt, lélegzetét visszatartva, ahonnan előbukkanhatott. Ezt magában nemegyszer a két világ határának nevezte. Míg ki nem jött, addig odabent minden másmilyen volt. Viszont ha kilépett, kicsusszant a szürkésbarna, itt-ott zöld mohával borított kövek közül, már ebben a világban volt. Itt. Most.

Hogy nem hallott neszeket, igen lassan kisurrant. Körülnézett; senki.

Egy perccel később már a köves földön haladt. Körbefigyelt, állva, mozdulatlanul. A ruhája is sötét volt. Kifelé jövet a félhomály takarta. Legfeljebb széltől cserzett barna arca csillanhatott meg. Amikor a sziklahasadékból kijött, hirtelen színes lett a kép. Ő maga is, és a látvány a szeme előtt.

Amikor a fennsíkon haladt, kipillantott a tengerre.

Olyan volt, mint máskor, mégis mindig más. Nagy és nyugodt. Ha nem figyelt a hullámokra, ha nem érezte testén a vetkőztető szelet, akkor megnyugtatta a látvány. Hiszen a tenger, mint féltő kar, körülölelte a szigetet. Mintha ez a hatalmas térség elválasztotta volna minden rossztól. Nemcsak a szigetet, őt is.

Az asszony tekintete körbeszaladt. Nem mindenütt látta innen a tengert, de akkor is tudta, hogy ott van. Oly sok éve élt már itt. Tavaszok, nyarak, telek váltották egymást, szinte egybefolytak. Talán nemcsak az emlékezetében, hanem az időben is.

Lassú léptekkel haladt. Délután volt, a hetedik nap délutánja. Amúgy nem számolta a napokat, az éveket. Néha nehezen tudta volna megmondani, valójában milyen évet is írnak odakint, abban a másik világban. Pedig abban is benne élt. Tudta, hogy új évezredbe fordultak, már nem 19-cel kezdődnek a dátumok, hanem 20-szal. De nem volt ez neki furcsa, és nem is aggasztotta. Ezek olyan ideiglenes idők csupán.

Lassan ment át a fennsíkon. Bátran mozgott, most már lehetett. Ha a szigetiek közül bárki is megleste volna, nem tudhatta, hol tűnt fel, és addig mit csinált. Bár csupán gyerek az, ki leskelődhet utána, kalandvágyó, éretlen kiskamasz. A nagyobbakat munkára fogják, és a felnőttek is dolgoznak. Ezek számára soha nincs megállás. Nincs idejük a füvesasszonnyal foglalatoskodni.

Nyúlni kezdtek az árnyékok, amikor a házához közeledett. A kövek lehelték magukból a meleget, kellemes volt így.

Éppen azon gondolkozott – odabent, a falak között -, hogy egy kis olajat önt a serpenyőbe, és süt magának valami korai vacsorát, amikor lépteket hallott. Kinézett.

Egy férfi állt az ajtó előtt, határozatlanul.

Helybeli volt, ki más is lehetett volna? Ismerte arcról, bár a nevét nem tudta. De hát ennyi év után majdnem mindenkit ismert már. És ha ritkán is látta őket, volt ideje megismerni legalább az arcukat. Ez annyi idős lehetett, mint ő.

– Üdv, Helena.

– Üdvözlet… – a szót kissé elhúzta, bizonytalanul. Mintha még hozzátenne valamit, ha tudná, mit. A férfi azonnal megértette:

– Szpirosz vagyok. A faluból.

A második információ fölösleges volt. De Helena mosolygott, és nem éreztetett semmi rosszat. Senkinek sem akart és nem is tudott volna rosszat tenni. A rosszat máskorra tartogatta. Másoknak.

– Gyere be – mondta egyszerűen. És máris elfordult, beljebb lépett. A kis házban csak egy konyha volt és a szoba. Nem gazdagok élnek itt, jelezte minden tárgy. De tisztaság uralta a helyiségeket. A konyhát sem sokat használta, mert nem érdekelte az evés. Ritkán piszkította össze a tűz fölött felvöröslő vaslapot, a serpenyőt, az edényeket.

A testbeszéd hatott – mivel Helena nem maradt kint, a férfinak követnie kellett. A konyhán átmentek a kicsiny szobába. Középen két fából faragott szék, inkább alacsony sámli állt a hasonlóan alacsony asztalka mellett. Szpirosz halász lehetett, ezt sugallták léptei. Mintha odakint ringatózna valamelyik koszos, halszagú, festékét vesztett motoros bárkán. Ruhája régen látott mosószert, annál több sós vizet, de gázolajtól is szaglott. Nagyon barna volt a bőre – a mediterrán tenger és a szigetek összes napsugarát magába fogadta.

Szpirosz leült az egyik székre. Nem tudta, hogy nem véletlenül az a vendég – az ügyfél? – helye. Helena háttal ült a kis ablaknak. A kevés fény, ami ide beesett ilyenkor délután – csak Szpirosz arcára vetülhetett. Így az asszony jól látta szemét, arckifejezését. A mozdulatait. A gondolatait.

Helena jóakarattal várt, ezt sugallták gondolatai is. „Beszélj!” A férfi kissé ellazult a széken, teste alig észrevehetően kisebb lett és szélesebb.

– A feleségem… beteg. Már régóta. Tudod, nem sokszor voltunk vele orvosnál. Nehéz eljutni a városba… Tavaly voltunk utoljára. Felírt neki gyógyszert. Nem olcsó, hát nem mindig vettük meg. De már az is elfogyott, és az óta nem mentünk a városba. Gyenge a szíve, és nem bír dolgozni. De csak nem hagyja abba. Tudod, milyen.

Helena csak halványan sejtette, melyik nő lehet Szpirosz felesége. Látásból biztosan ismerte, de most nem foglalkozott vele. Ha majd behunyja a szemét, úgyis meglátja őt.

Ismerte őket, egyszerre mindet, arctalanul is. Folyton tesznek-vesznek, nem állnak még. Nem mennek sehová üres kézzel. Olykor kettő-három áll valahol, a falu szélén, valamelyik forráshoz vezető úton, vagy a tengerparton, és beszélnek. Mi minden történhet velük itt az isten háta mögött? Mi van annyi megbeszélni valójuk? Helena ezt sohasem értette, ám kíváncsiságát nem elégíthette ki. Senki sem mondta ki soha, de ki volt közösítve. Nem tartozott a faluhoz, akkor sem, ha az ottaniaknak olykor szükségük volt rá. Mint most Szpirosznak. Aki halkan és nehézkesen beszélt tovább. Látszott rajta, hogy nem szokott ennyit szólni egyszerre. Még akkor sem, ha kocsma híján a férfiak olykor összegyűltek egyik-másik társuknál, és a bor megoldotta nyelvüket.

-… Egy éve már az ágyba sem jön vélem. Akartam néhányszor, néha nagyon is… De fél, hogy belehal. A munkát sem bírja egy ideje. Ha csak megemel valamit, rögtön elsápad, és erejét veszíti… Meg már el is ájult párszor.

Helena hallgatott. Várt. Az a különös állapot, amelyre szüksége lesz, még nem érkezett el – de nem volt messze. Szpirosz, amikor bejött, az ajtónál hagyott egy kis zacskót. Nagy barna papír, ilyet néha a városi boltokban adnak csak. A zacskó, amennyire a küszöbön állva Helena egyetlen rövid pillanat alatt megállapíthatta, nem volt régi. Még alig gyűrött. Tehát Szpirosz vagy valaki más a szigetről nemrégen járt kint a parton, a városban.

A teste, a gondolatai egyre csak azt sugallták: „beszélj”. Tudta, hamarosan eléri az állapotot, amelyre szüksége lesz, és amelyre Szpirosz is vár, bár a férfi még nem tudja igazán, miképpen kap majd választ a kérdésére. Pedig Helena már a kérdést is sejtette. Azért volt az, aki.

-… Mindig panaszkodik, hogy nem sokáig él már. De él. Aztán pár hónapja oda kellett venni valakit, hogy ellássa a gyerekeket. Három van, a legkisebb nyolcéves. Én sokszor vagyok kint a tengeren, van, hogy egy hétre is. Az asszony meg többet fekszik, mint jár. Sok pénzünkbe van a betegsége, és az óta minden rosszabbul megy. Az egyik falubeli lány jött oda, iskola után nincs hol dolgoznia. Melina a neve. A bérét összekaparom valahogy, bár néha ezzel is elkések. Most már öt embert tartok el abból a kevésből, amit keresek.

Nem ez volt a baj, tudta Helena, és várt.

-… Melina kedves lány. Nem követelőző, és a szememből is olvas. Mondtam, az asszony már nem… Hát olykor feszít a vágyakozás. Melinának lehetnének legényei, itteniek, fiatalok, de ő nem akarja az efféléket. Tetszenek neki az idősebb férfiak. Szegény, se a szüleinek, se neki nincs semmije. Még a házukat is bérlik csak.

Helena eleget tudott már. Felemelte a kezét, ám Szpirosz a padlót nézte, és még nem vette észre a leállító mozdulatot. Az utolsó mondat még kiszakadt belőle:

– Melina magához engedett, én is nagyon akartam. De mi lesz később?

Már nem mondta ki az „asszony” szót, ami nála a „feleséget” helyettesítette. A később pedig a jövőt. De az efféle szavakat Szpirosz és a hozzá hasonlók talán sohasem ejtették ki. Helena csak annyit mondott:

– Most várj egy pillanatra. Mindjárt megtudsz mindent.

Valahol a belsejében már érezte a bizsergést. Talán nemcsak a testében, vagy nem is ott, inkább az elméjében? Sohasem foglalkozott ezzel. Boldog volt, ha eljött az érzés, mert ez a többiek fölé emelte őt. Ilyenkor végre az lehetett, aki igazából volt, akinek tartotta magát. Többnek, sokkal többnek, mint ezek a lények itt. Ezek az emberek, akik nincsenek tisztában szellemi voltukkal.

A bizsergés egyfajta sistergéssé változott, csak ő hallotta. A teste átlényegült, mássá lett. Ezt is csupán ő érezte. Szpirosz felegyenesedett, és Helena távolba tekintő arcát nézte.

 

…Helena ismeretlen magasságban-mélységben járt. Lemerült és felrepült, oldalra szállt, és fényes permetben fürdött. Kék és narancsvörös hullámokat szelt érezhetetlenül, észrevétlenül. Tudta, amit tesz, nagyon is természetes – neki az volt. Senki sem követhette ide. Itt egyedül lehetett, de nem félt. Otthon volt.

Aztán megtalálta, akit keresett. Belemerült. Hideg vette körül és fájdalom. Nem tartózkodott benne sokáig, hamar kiderült, amit akart. Már kifelé szállt belőle, amikor megérezte a jelzést is. Hideg, komor, mégis örömteli jelzés volt az. Egy asszony, nevető arca is felvillant, de ez olyan rövid ideig tartott, hogy alig tudta elkapni a pillanatot. Mindegy is volt, mert az információ már célba ért. Helenában volt.

Megnézett valaki mást is. Hűvös lett hirtelen, de ez is elképzelhetetlenül rövid ideig tartott. Aztán előreszaladt, szinte száguldott, pedig hát nem kellett messzire mennie. Minden ott volt, kiterítve előtte. Az események sora, anélkül hogy az időnek a legkisebb szerepe lett volna. Mindezt nem tudná, ha nincs hozzá érzéke, ha nem kapja a jelzéseket – melyik esemény van előbb és melyik később. Mi az, ami máris megtörtént, és mi az, ami csak ezután fog? De honnan számítsa az időt, amely nem létezik?

A narancsvörös-kék világ lassan halványzöldbe ment át. Ha tenger volt, hát a parthoz közeledett. A röpke utazás végéhez. A tudata már nem repült, észrevétlenül fékeződött le. Talán nem is ő maga irányította ezt a repülést. Lehunyt szemmel, jólesően pihenhetett volna még. De hát nem azért ment el oda, hogy aztán ne mondjon semmit. Amit onnan elhozott, kötelessége közölni. Hajó, ha rossz. Mert onnan nézve nincs jó, de nincs rossz sem. Csak itt hisszük, hogy a világ ily módon osztható. Meg az is, ami benne történik.

Szpirosz türelmesen várt. Nem is tehetett egyebet. És mivel életében először járt Helenánál, csak sejtette, mi fog történni. De azt nem tudta, mi történik most. Az asszonyok, akik jártak már itt, szép dolgokat mondtak neki. Biztatóakat. Helena tudja, mi lesz. Ezért jósnő. És Szpirosz ezért jött ide. Most görcsösen igyekezett nem gondolni a feleségére, sem a gyerekekre. Még Melinára sem.

Helena mélyről merült fel. Majdhogynem levegőért kapkodott. Ám az izmok dolgoztak benne, a tüdő tágult és szűkült, ez volt a dolga. A szíve is vert, bajtalan. Nem úgy, mint azé az asszonyé, aki…

Helena halkan szólt. Bizalmat kért és sugallt. Amit mond, senki sem hallgatta meg. Ahonnan hozta a híreket, onnan csak neki szánták, csak ő hozhatta el. És csak Szpirosz volt a címzett, mert ő jött a hírekért. Egyszemélyes futár, ki magának viszi a hírt. Ami most, most érkezik a tudatába. Egy perc, és tudni fogja a jövőt. Vajon jobb lesz neki akkor? Helena ezen nem töprengett. Nem az ő dolga.

– A feleséged hamarosan meghal, Szpirosz. Már csak pár hét van hátra. Kikerülhető a sorsa, ha azonnal kiviszed a partra, a kórházba… Akkor csak később hal meg. De nem éri meg az őszt. Egyedül maradsz, de csak a falu hiszi majd ezt. Aminthogy még ma sem tudják, mit művelsz olykor lopva azzal a Melinával. Ha a gyerekek nincsenek otthon, a feleséged fekszik a házban, ti meg kimentek a kert végébe.

Szpirosz döbbenten hallgatott. Két ütés érte hirtelen, és még nem tudta, örüljön-e nekik. Örülhet-e? Hiszen ha a felesége meghal, megszabadul a gondoktól is. De egyben szomorú is lehetne, és volt is. De csak rövid ideig. A gyerekek anya nélkül maradnak. Viszont Melina… Amit Helena mondott a kert végéről, csak megerősítette benne a hitet, hogy ez a nő mindent tud. Amit akar. Egy kis félelem is lopózott belé.

– Melina most nagyon kedves hozzád. Ne hidd, hogy téged szeret. Fele annyi idős, mint te, a lányod lehetne. Nem lesz jó vége a dolognak. Ha akarod, változtathatsz rajta. Amit mondok neked, az a jövő, de csak annak egyik lehetséges változata. A sorsodról többször döntesz magad, mint hinnéd. Melinának nem te kellesz, hanem a házad. Ha özvegy leszel, és odafogadod őt, vagy el is veszed, vége a nyugalomnak. Rikácsoló némbert kapsz, aki fiatalos szépségét feledteti majd a modorával. Kibírhatatlan lesz az életetek a gyerekekkel. Eljöhet a nap, amikor megbánod, hogy találkoztál vele. És már az ágyban sem lesz az, aki most. Melina neked a tiltott gyümölcs, és élvezed a testét, Szpirosz. De egykor – talán nemsokára – kötelességed lesz őt kielégíteni, akár napjában többször is. Ha pedig kimégy a tengerre, gyötörni fog a tudat, hogy ez a nagyétkű, fehérmájú nő most vajon kivel fekszik le? A faluban más férfiak is akadnak ám. Olyanok, mint te. Akik titkolják a viszonyt, és fizetnek is érte. Melinának lesz hát háza, ahová behozza a szüleit és fivéreit is. Neked és a gyerekeidnek mind kevesebb jut mindenből, és egyszer kést ragadsz, vagy halászcsáklyát. Nem láttam világosan, de valami lesz a kezedben, amit rájuk emelsz. Ha nem vigyázol, ha nem térsz másik útra, rosszra fordulnak a dolgok. Melina miatt árván maradnak a gyerekeid, Szpirosz.

A férfi még hallgatott egy sort. A hír váratlanul szakadt rá. Amikor belépett ide, még abban reménykedett, hogy csupa jót hall. Ha csak egy rossz hírt is, hogy a felesége… Most viszont összezavarodott. Hirtelen kötelékek fonták be, ezer kötelesség, választás és rossz ösvény merült fel előtte. Mindezt érezte is magán. Egyetlen kicsiny tekintettel kérdezte: ennyi? – és amikor Helena bólintott komolyan, felállt.

Görnyedten ment ki, hegyet cipelt. Helena még ülve maradt a helyén. Lassan fordult az ablak felé. Miközben látta a férfi egyre kisebbedő hátát távolodni, benne lassan csitultak el az iménti „utazás” hullámai. Még egy kicsi zsongás, pihenés, megnyugvás. Aztán olyan lett az is, mint ez a tenger itt körös-körül.

Már régen elment a halász, amikor Helena végre kilépett az ajtó elé. Tekintete a barna papírzacskót kereste. Lehet, hogy Szpirosz a napokban a városban járt, és ajándékot hozott Melinának? Merthogy nem orvosságot a feleségének, az biztos.

A zacskó ott hevert a küszöb mellett. A szokásos fizetség lehet, futott át a fején, és igaza lett. Egy egész nagydarab sárgásfehér kecskesajt volt a zacskóban. Helena megszagolta, kellemes volt érezni az illatot. No, és az ujjai között azt a jellegzetes kérget. A zacskót gondosan összehajtogatta, eltette. Nagy kincs lehet az itt a szigeten.

A délután még tartott. Az árnyékok észrevehetetlenül, de kitartóan hosszabbodtak.

 

6.
TENGERI SZÉL

 

Bruno ismét a villában volt.

Már nem látta a luxust, nem is érdekelte. Most a pénzéért dolgozott. Sejtette, hogy ez az utolsó ilyen találkozása Pietro Stanóval. Vagy az utolsó előtti? Mert hiszen még gyűjtötte az anyagot arról a bizonyos hajóról. Ez nem állt össze, pedig már-már azt hitte, Velencében mindent megtalált. De a jelek szerint holnap reggel Rómába kell utaznia. Méghozzá elég korán, ha elég időt akar nyerni. Persze egy nap alatt úgysem végez.

Most is együtt vacsoráztak, de Stano érezhetően sietett. Olykor bejött a titkára, és mobiltelefont hozott be. A férfi negyvenes, szikár, mindig komoly volt. Stano átvette tőle a telefont, nem kérdezett semmit. Nyilván rég eldöntött dolog volt, hogy evés közben, vendég jelenlétében csak az igazán fontos üzleti partnereket hozza ide.

Azon az estén ez kétszer is előfordult. Stano ilyenkor egy röpke bocsánatkérő pillantást vetett vendégére, majd bemondta a nevét, és hallgatta, mit mondtak. Az egyik egy tőzsdeügynök lehetett, de aligha Európából – ha ilyen sürgős neki utasítást kapnia a férfitól, akkor valahol másutt lehet. Európában már minden tőzsde bezárt, ezt még Bruno Elgon is tudta, aki pedig ilyesmivel sohasem foglalkozott.

Nasdaq nem kell. Repülőtársaság sem, csak ha fuzionáltak, akkor majd veszünk a részvényeikből… Olaj? Jöhet. Mennyi volt az a nyereség? Nyolcvanezer? Igaza van, be kell fektetni. Mi van az ingatlanpiacon? Hongkongban? Vagy másutt Ázsiában… Inkább másutt. Az jó lesz…

Brunótól idegen volt ez a világ. Még eszébe jutott, amit nemrégen olvasott valahol. Hogy a tőzsdéken zajló virtuális – bár nagyon is valóságos – műveletek nyeresége többszöröse annak, amit a világ jegyzett vállalatai termelnek. Nem nagyon értette azt sem, milyenek az opciós üzletek. Csak hallott róluk. Most egy pillanatra ráérzett a dolog ízére. Belül még lázongott persze a világ ellen – ezek az emberek többet keresnek egy óra alatt, mint ő egy hónapban, pedig a kettejük tudása össze sem hasonlítható!

És éppen ezt a tudást kellett megosztania. Erre vacsora után került sor. Bruno továbbadta mindazt, amit megtanult, amit olvasott nemrégen. A múlt volt az ő témája. Legalább annyira az övé, mint Pietro Stanóé a tőzsdei spekulációk világa. Csak azt fogta fel Bruno nehezen, miért van Stanónak szüksége ezekre az adatokra. Hiszen a tizenhatodik század – legalábbis látszólag – roppant messze esik a Pietro-félék huszonegyedik századától. Egyáltalán, a kettő között semmi közös nincs és nem is lehet!

Vagy tévedne? Egy ötlet ugyan halványan motoszkált benne, de még nem öntötte szavakba. Nem is akart most ezzel foglalkozni. Tovább folytatta hát az előző napi történetet.

-… A törökök sem estek a fejükre. Ők is készültek a háborúra, hiszen tudták, hogy előbb-utóbb sor kerül az összecsapásokra. Még mindig remélték, hogy a Nyugat nem lesz képes összefogni, és külön-külön ütközhetnek meg a pápai állammal, a spanyolokkal, a franciákkal és a legveszélyesebbnek tűnő Velencével. Éppen ez utóbbit próbálták meg diplomáciai tárgyalásokkal elaltatni, közömbösíteni. Konstantinápoly célja akkor kizárólag az időnyerés volt. Ám közben azért megpróbált a tengeren is közelebb nyomulni Európához.

Stano figyelmesen hallgatta a magyarázatot. Hogy közben mire gondolt, az sohasem derülhetett ki. Bruno lelkesen mesélte hát tovább kedvenc korának általa olyannyira jól ismert eseményeit:

– A török flottát vélték a kulcsszereplőnek, legalábbis a szultán szempontjából. Mindenképpen ezt kellett fejleszteni, még akkor is, ha nagyobb tengeri csatára nem lesz kilátás. Ez esetben a partraszálló sereget vitte volna ez a flotta. Csupa jól képzett harcost. Bár ez sem volt könnyű feladat, hiszen a flottát fel kellett tölteni emberrel, hajóval. Miközben folyt a Ciprus elleni hadjárat, és a törökök ostromolták a sziget várait, el is foglaltak sokat, amelyeket a velenceiek megpróbáltak visszaszerezni – a törökök gályarabnak való emberanyagot és katonákat kerestek, találtak, toboroztak vagy raboltak el a Földközi-tengeri szigetekről. 1571 elején már nagyon is látható volt, mennyire készülődnek a törökök. Azokat a főtiszteket, akik nem teljesítették a flotta fejlesztése céljából rájuk eső feladatokat, a kapott parancsokat, felsőbb utasításra egyszerűen kivégezték. Mondhatni tehát, hogy Konstantinápoly halálosan komolyan vette a közeledő háborút. Ugyanakkor II. Szelim szultán, akiről mindjárt ejtünk pár szót, olyan embereket nevezett ki a roppant fontos posztokra, például a flotta élére, akik azelőtt csak messziről láttak tengert és hadihajót.

– Miért tette? – a kérdés láthatóan csakugyan érdekelte a milliárdost.

– Ma már nem állapítható meg. Talán protekciót kértek tőle, vagy valaki mást akart elütni az állástól? Egy szultánt is annyian akartak befolyásolni, mint manapság az államelnököket… Szóval két szárazföldi főtiszt került a flotta élére. A kapudán pasa, vagyis az admirális Ali Müzinzade lett, röviden Ali pasa, aki a janicsárok agájából emelkedett fel erre a posztra. Nem sok jót ígért ez a török flottának, állítólag az igazi tengerészek szívták is a fogukat a kinevezés hallatán. A másik főembert, Pertev pasát pedig szeraszkierré nevezték ki, ami úgy körülbelül a vezérkari főnöknek felel meg manapság, vagyis a hadsereg vezére lett. Ő sem sokat konyított a tengeri hadviseléshez.

– Végül is mikor állt össze a török flotta és mekkora lett?

 

– Tavaszra fejezték be az előkészületeket. A flotta két részletben, április végén, és tíz nappal később, de még május elején indult el Konstantinápolyból nyugat felé. Meg kellett kerülniük a görög szigeteket, bár nem mondhatni, hogy nagyon siettek volna. Ami a számokat illeti, itt bajban vagyunk. A törököknél ugyanis bevett dolog volt, hogy kalózok is csatlakoztak egy-egy hadjárathoz. Már csak a nagy zsákmány reményében is. Katonailag értékelhetetlen volt a szerepük, sőt olykor a jelenlétük sem volt biztos – ha egy-egy mohamedán vallású, Tuniszból, Algériából vagy Levantéből jött kalózkapitány úgy látta, túl nagy a kockázat, egyszerűen leszakadt a flottáról, és eltűnt, jobbára az éjszaka leple alatt. Tehát hol voltak, hol nem voltak ott. Nem is számoltak velük igazán. Konstantinápolyból mégis legalább 200 hajó jött el, de ezek nemcsak harci járművek voltak. Ide sorolták a szállítóhajókat, amelyek a lőszert, élelmiszert és egyéb utánpótlást vitték.

– Velence meg csak nézett ez alatt?

– Az ismert történelmi adatok szerint persze nem vártak ölbe tett kézzel. De nem is tettek meg mindent. Talán abban bíztak, hogy a törökök nem mernek áthajózni Görögország nyugati oldalára. Hiszen akkor Kréta, Kithira és a nyugati, valamint a déli parton számos város és sziget is Velencéhez tartozott. Mindenütt erődök álltak, velencei és helyi katonákkal megtömve.

– Az előbb Szelim szultánt említette…

– Igen. Nos, ő orvosi eset volt. Tipikus eset: a nagy ember, a nagy politikus, a nagy hadvezér fia nem bizonyult méltónak apja szelleméhez, színvonalához… Szelim apja ugyanis Nagy Szulejmán volt, aki egy európai, sőt mondhatni már közép-európai hadjárat során, Magyarországon vesztette életét. Itt sem aratott egyértelmű győzelmeket, sőt mivel nem sokkal előbb Máltán is alaposan elporolták a törököket, Szulejmán hadi sikere és hozzáértése is megkérdőjelezhető. De Szelim, az egyik fia nem csak hozzá hasonlítva nem volt senki, hanem úgy általában véve sem.

Stano nem vette le figyelő tekintetét a férfiról. Bruno úgy érezte, ezek a tizenhatodik századi vélt vagy valós nagyságok mind-mind az ő ismerősei. Képes volt úgy beszélni róluk, mintha itt laknának a szomszéd utcában. És az egyetemen ezért is szerették annyira a diákok az előadásait. Olyan képességgel rendelkezett, amellyel a legrégibb történeteket és ezer éve halott embereket is közel tudta hozni a hallgatósághoz. Nem tanulta ezt, sőt nem is volt szándékos. Mivel Bruno szerette a történelmet, a múlt hősei az ő számára nem haltak meg. Tovább éltek, benne, körülötte, vele.

– Szóval, Szelim… Már a hatalmat is erőszakkal ragadta el, sőt mondhatni ármánnyal, mert nem nekijárt volna a trón. Nem csoda, ha a történetírók nemcsak akkor, hanem később is a leglustább és legostobább török szultánnak tartották. Ez az ember igazából szinte semmihez sem értett, így az uralkodáshoz, az államvezetéshez sem. Bár Allah tiltja az alkoholfogyasztást, ő naponta egy üveggel is megivott. Sőt, reggel már ezzel kezdte a napot, nem csoda hát, hogy ily módon meglehetősen illuminált állapotban volt egész nap. Pálinkával kezdte, borral folytatta, mert rengeteget evett, és mindenhez bort ivott. De erről az alattvalói nem tudhattak. A részeges Szelim olykor nekiállt enni, és képes volt napokon keresztül, alvás nélkül csak falni és falni! Amellett persze a szexet is szerette, abban is sok örömet lelt. Mindegy volt neki, ki az a nő, milyen korú és állagú, ha szabad ezt így mondani – csak nő legyen. Az egyetlen, intellektuálisnak mondható szenvedélye a sakkjátékhoz fűzte, de mint mindenben, ebben sem ismert mértéket. Ha egy parti nagyon érdekesnek ígérkezett, akkor napokon át folytatta, közben nem is aludt.

Stano mozdulatlanul ült, és Brunót nézte. Nem tudni, min járt közben az esze.

– Mint az efféle élveteg alakok, Szelim is határozatlan és ingatag volt. Egyik órában így döntött, később amúgy. Senki sem tudhatta soha, hányadán áll vele, a környezetét majd’ megőrjítette ez a kapkodás, de a félelem is. Mintha makacsul összeszedte volna az összes rossz tulajdonságot, ami majdhogynem lehetetlenné teszi az életet, és alaposan megnehezíti az uralkodást is. Túl magabiztos volt, ami persze a butaság jele. Önhitt és becstelen, rosszindulatú, ráadásul fösvény, aki fogához veri a kincstár pénzét, miközben ő maga a saját céljaira számolatlanul szórja az aranyakat.

– Végül is nem értem – szólt közbe a milliárdos. – Ilyen körülmények között törtek előre a török hadak, és nőtt a birodalom napról napra?

– Igen, de ez messze nem Szelim érdeme. Sőt, a pasas, vagyis hát elnézést, az uralkodó éppen azzal lett naggyá, hogy tehetséges embereket választott maga mellé. Ők mondták meg neki, mit tegyen.

– A flotta vezetésével kapcsolatban az előbb mintha mást mondott volna…

– Igen, de ez is igaz. Mivel buta volt, nem mindig hallgatott az értelmes és okos tanácsadókra, és ezekben az esetekben a Birodalom alaposan meg is járta. Nos, az egyik ilyen jó embere, a kétségtelenül tehetséges bosnyák származású török úr, Szokoli Mehmed vitte az ügyeket. Aki aztán még a szultán veje is lett, és főparancsnokként, kincstárnokként gyakorlatilag vezethette az országot. Idősebb is volt apósánál, és széles látókörrel rendelkezett a korabeli politikai viszonyok terén. Ha lett volna külügyminiszteri poszt, akkor azt is ő tölti be. Mint ahogyan csakugyan ő irányította a török birodalom külső ügyeit is. De térjünk vissza a török flottához. Az Égei-tenger partján 1571 júniusában gyülekeztek a török hajók, még csatlakoztak hozzájuk más égtájról jött mohamedán kapitányok, sikerült szerezniük újabb gályákat, amelyekben természetesen keresztény vagy más vallású rabszolgák laktak és eveztek.

– Ha jól vetem össze a dátumokat… a törökök már készen voltak lényegében, amikor a keresztény európai flotta úgy igazán még össze sem állt?

– Pontosan így volt, uram. Ha akkor a törökök nem haboznak tovább, ha korábban érkezik meg hozzájuk a híres algíri kalózvezér, Uludzs Ali pasa, bizony elindulhattak volna. Uludzs Ali mellesleg olasz származású volt, aki áttért a mohamedán hitre, és pályája magasra ívelt. Tudni kell, hogy nem ő volt az egyetlen idegen származású. Sőt! Hiszen a legtöbb török hadvezér és más főember egyáltalán nem török nemzetiségű volt. Java részük rabszolgaként került a birodalomba, majd ott szerencséje, tehetsége, képességei révén tört fel, és gyakorlatilag a szultáni poszt kivételével mindent elérhettek. Uludzs pasa végül, mint Algír szultáni helytartója csatlakozott hajóival a flottához…

És Bruno tovább beszélt, beszélt.

 

Alex furcsa, álomszerű állapotban volt.

Miután az utazási irodában jelentkezett a görög körútra, nem foglalkozott többet az irodával, az ottani eseményekkel. Csak Amalithera töltötte ki a gondolatait.

Nem dolgozott, és nem is hiányzott a munka. Ezen is csodálkozott. Az elmúlt tizenvalahány év során ilyesmit még nem érzett. Soha senki nem ösztökélte munkára, mégis mindig hajtott, ezt tartotta természetesnek, normálisnak, jónak. Ám most mintha megváltozott volna valami, ott legbelül.

Kétféle dolog történt vele ezekben a napokban. Vagy otthon hevert, egyszerre pihent és álmodozott – vagy készült az útra.

Az álmodozás legalább olyan kellemes volt, mint a készülődés. Órákon át hevert a bérelt lakás kanapéján, nézte a függöny játékát, a kinti fények árnyékait a mennyezeten, a falakon. Amalithera, Amalithera! Mi ez az érzés? Miért számít neki olyan sokat – és egyre többet – az a sziget? Amelyről azelőtt soha nem hallott – ebben biztos volt. Amely azelőtt nem hiányzott neki, és ahová soha nem is vágyott elmenni. Éppen azért, mert a létezése is homályban volt előtte.

És azt sem tudta – és egyre gyötörte ez a kérdés, hogy most mitől változott meg mindez. Mi tette, hogy hirtelen olyan fontossá vált neki a szó, meg amit az takart? A sziget?

Mintha valaki hívta volna a messzeségből. Mintha egy sötét teremben ülne, és a távolból a kulcslyukon át egy szót suttognának. Jelszót. Nevet. Valami megfoghatatlan, mégis létező jelet, amely végeláthatatlan homályból hív elő valamit. De mit?

Aztán váltott, sokszor egyetlen perc alatt. Felhagyott az álmodozással, felpattant, pénzt vett magához, és indult a városba. Metró, busz, gyaloglás, mindegy volt. Olyan helyekre jutott el, ahová azelőtt eszébe sem jutott, hogy belépjen. A város szélén álló nagyáruházak üvegfalai nyelték el testét. Megrohanták tudatát a hangok, a látványok. Az előző álmodozó szédülést egy másik érzés váltotta fel.

A könnyedség. Valamiféle szabadság. Hiszen itt volt, ahol annyi mindent árultak – és neki meg volt pénze. Nem is kevés. Csak most fogta fel, amikor a bankból kivett egy kisebb részt az útra – hogy ott még milyen sok maradt. Lehet, hogy csak az ő számára volt ez sok – de mindenképpen több mint elég akkor, ott.

A zene a fülében duruzsolt. Mesterséges vízesés mellett ment el, a kellemes csordogálást alig hallotta. Elnyomta a behízelgő zene. Tisztában volt vele, hogy a leendő vásárlókat ezzel is csalogatni kívánják. Miközben reklámok hangzottak el.

A szeme pedig egyre újabb és újabb csodákat látott. Élvezte ezt is. Úgy ténfergett, mint egy tizenéves, akikből éppen eleget látott. Néhol egy új autó volt kiállítva, másutt görkorcsolyáztak egy álkorcsolyapályán, megint másutt filmeket vetítettek. De azért vásárolt is. Olyan könnyű ruhát, amit majd azon a meleg éghajlaton felvehet. Főleg ilyesmiket nézett magának.

Az egyik pénztár előtt különös dolog történt vele.

Fémpénzt kapott visszajáróként. Az eurókat szedte éppen ujjai közé, amikor valami arra késztette, hogy fektesse őket a tenyerére, és nézze meg, megvan-e mind, ami neki jár, ami az övé…

Nagyon rövid pillanatig tartott az egész. A tenyerén… aranyakat látott.

Kerek, sárga, csillanó aranypénzek voltak. Régimódiak, furcsa jelvénnyel vagy arcképpel a közepükön. Az egyik ilyen, a másik olyan. Háromszirmú liliom, buzogány, koronás fej, arckép, oroszlános címer… Még a méretük sem egyforma, és talán a vastagságuk sem…

Nem tudta hirtelen, mi történik. Csak állt, nézte vízszintesen tartott tenyerét. Talán a bolt sárga neonfényei, lámpái vetettek ilyen fényt az érmékre? Vagy kintről sütött be a nap? A nagy áruház áludvarát áttetsző, ám homályos műanyag kupola fedte, természetes fény csak azon át jutott a belső folyosókra. Itt bent pedig a lámpák fehérek voltak, nem sárgák.

– Nem stimmel? – kérdezte a fiatal eladólány.

Alex még akkor is a tenyerét bámulta. Még mindig aranypénzek hevertek ott. Sárgák voltak, tömörek, értékesek. Látta a saját tenyerét, de csak a széleit. Talán az ő tenyere volt, talán egy idegen kéz? Mintha nagyobb lett volna és kérgesebb. Középen öt vagy hat arany volt.

– Rosszul adtam vissza? – kérdezte ismét a lány. Nem telhetett el olyan sok idő, mégis feltűnt neki, hogy a férfi ott állt, és meredten nézte önnön tenyerét…

– Semmi baj – mondta Alex. Egy pillanatra elkapta a tekintetét, a lány közömbösen várakozó arcába pillantott, majd ismét a tenyerébe nézett.

És akkor már nem aranyakat látott. Csak a szokásos, szürkén-tompán csillanó eurókat. Zavartan összegörbítette a tenyerét, és a fém érmékkel együtt nadrágzsebébe tette. Mint aki már nem is akarja többé látni őket.

– Minden rendben van, bocsánat – mondta, és elment a pénztártól.

Csomaggal a kezében baktatott tovább. És még mindig nem értette, mi történt az imént. Csak most, utólag jött rá, hogy abban a rövidke pillanatban – biztosan nem tartott fél percig sem -, mintha nem hallotta volna az áruház neszeit. Azokat, amelyek most, amint tovább sétált a fényes boltok között – semmiképpen sem kerülhetett el.

Most a fülébe zsongtak, ott tobzódtak, átölelték a lelkét is, és igyekeztek hatni rá, teljes erővel. De az imént… Valamilyen más neszt hallott, és az hatolt beléje.

Talán a tenger volt az, nem más, hitte most… Apró hullámok csapdostak valamit. Talán partot. Köveket. Vagy fémet, fát?

Alex lassan ballagott tovább, ám nem értette a dolgot. Ezért a lelke még sokáig nem jött helyre.

 

Rina haladt.

Nem volt biztos benne, hogy előre megy. A szeme nem látott, a füle nem hallott. Csak a bőre érzékelt valamit. Sötét volt körülötte, és a saját mozgása is valahogyan különösnek tűnt. Lehet, hogy nem is ő mozgott, hanem minden más körülötte?

Valamiféle folyadékból került ki. Ami addig körülvette, később már nem. Utána eltűnt valahol, ám közben is érezte teste gyarapodását, anélkül hogy gondolatok támadtak volna benne. Csak később rohanta meg az emlék. Egy volt csupán, mint az egyetlen szárból kinőtt növény. Csak idővel ágazott szét, és lett több emléke. De még mindegyik homályos volt.

Azt sem értette, mi fogja őket össze. Van-e közük egymáshoz? Nem is volt benne ilyen gondolat, kétkedés, és kérdés nem született, akkor még nem. Kikerült a folyadékból, hirtelen szárazság vette körül. A homály oszladozott. Mintha az idő sebesen múlt volna, de ez csak sejtés volt. Hiszen nem igazán értette most az idő fogalmát sem.

Aztán lassan kivilágosodott a tudata. Körülnézett. Mert már volt szeme, amivel látott. Volt bőre, amivel érzett. Volt keze, amivel tapintott. Volt füle, amivel hallott. Érzékelte azt is, amit nem látott, nem hallott, nem tapintott.

 

– Ki vagy most?

– Nem tudom.

– Mély a hangod. Férfi vagy. Férfi vagy?

– Nem tudom. De valami azt súgja, hamarosan tudni fogom. Valamit viszek, a kezemben megyek valahová. Hajnal van.

– Nézz körül, kérlek. Teljesen nézz körül. Fordulj meg a sarkadon.

– Megtettem. Fúj a szél, de ez nem baj. Egy vizet látok, csíkot. Most kel fel a nap. Még nem világítja meg a vizet, de hamarosan… Pálmákat látok, pálmafákat. Valamilyen gyümölcsök is lógnak rajtuk.

– Éhes vagy? Szedjél gyümölcsöt.

– Nem tehetem… Valami visszatart.

– Kerítés vagy őrök? Fegyveres férfiak?

– Nem látok senkit. Mégsem szabad a fákhoz nyúlni. Nem az enyémek. Valaki… valaki hatalmasé mindegyik. Övé hát a fák gyümölcse is.

– Menj tovább. Érzed, hogy sietned kell?

– Érzem, hogy sietnem kell. Valahol várnak. Dolgoznom kell majd.

– Mit viszel a kezedben?

– Megnézem… Egy gyékénykosár. Sásból fonták. Ilyen sás sok van erre a folyóparton. Benne nehéz ék. Vagy véső? Kalapács, fából. Nehéz a feje, de karcsú a nyele.

– Menj tovább. Mit érzel? Milyen korú vagy?

– Jól érzem magamat. Fiatal vagyok. Emberek jönnek szembe, ők is félmeztelenek. Sarut viselnek, hogy ne égesse talpukat a forró föld.

– Most is forró?

– Még nem, de később az lesz. Homok melegszik a naptól, már bizonyosan. Vörösen kelt fel a nap. Már látok egy építményt. Afelé megyek. Csúcsos a teteje.

– Piramis?

– Nem értem a szót.

– Négyzet az alapja…

– Négyzet? Ezt sem ismerem.

– Négy oldala van, és mindegyik egyforma hosszú.

– Lehet. A falai felfelé keskenyebbek, és csúcsban találkoznak. Nem sokkal nagyobb egy háznál…

– Mit csinálsz most?

– Odaérek, ahol dolgoznom kell. Napon szárított agyagtáblák várnak rám. Jeleket kell beléjük vésnem. Ha nagyon kemény már a tábla, túl sokáig volt a napon, akkor nem is szabad belevésni. Akkor azt elviszik, és hoznak másikat, lágyabbat. Ilyenkor a kalapácsra sincs szükségem…

– Mondd, Rina…

– Rina? Nem ismerem a szót.

– Bocsánat, felejtsd el. Tévedtem. Te jelíró vagy?

– Vésem a jeleket. Ismerem őket. Kevesen vagyunk, akik ismerjük, hát megbecsülnek minket. Igaz, kora hajnalban kell megkezdeni a munkát. De csak azért, mert később nagyon meleg lesz. Árnyékban is izzadunk, kicsúszik kezünkből a véső.

– Elégedett vagy?

– Igen, azt hiszem. Nem nyomorgok, mint mások. Nem kell ökröket hajtanom az eke mögött. Nem kell eladnom az egyik gyerekemet rabszolgának, hogy legyen mit ennie a többieknek.

– Most dolgoznod kell?

– Igen, vár a munka. Már nem beszélhetek veled sokáig. Még így, gondolatban sem. Megbüntetnek, ha elrontok egy agyagtáblát. Ha eltörik, talán nem is az én bűnöm, hanem a készítőké. Mégis azt mondják majd – mert ilyenkor mindig azt mondják! -, hogy a jelíró hibázott. Hogy túl nagyot ütött a kalapácsával… a kiégetők most jönnek. Fát hoznak, messziről. Talán a Folyó partjáról. Tüzet raknak a kemencékben. Ami táblát teleírtam jelekkel, azt már viszik is, élére állítva teszik be a kemencébe…

– Dolgozz hát tovább.

– Dolgozom.

 

Jean Dampier csak halványan sejtette: tilosban járnak.

Ha a Tábornok parancsát teljesítik, akkor minek ez a titokzatosság? Gyanúsnak találta a dolgokat, de perszenem tette szóvá. Túl kicsi ember ő ahhoz, hogy ilyesmibe belebeszéljen. A tisztek dolga ez. A Tábornoké meg a kapitányé. Ők döntenek mindenről. A Tábornokot többször is látta; első ízben nagyon meglepte, hogy olyan alacsony. Neki szinte a melléig sem ért, még azzal a jellegzetes háromszögletű kalapjával együtt sem. Jean akkor sem szólt semmit, a véleményét megtartotta magának. Elismerte ugyanakkor, hogy a Tábornok nagyon bátor – még nem hallott hozzá hasonló hadvezérről, aki maga is részt vett volna a csatákban. A Tábornokról ezt beszélték. A legtöbben kedvelték, sokaknak meg teljesen mindegy volt, ki vezényli a csapatokat. Amúgy nagy őrültségnek tetszett az afrikai hadjárat. Arrafelé meleg van és forró sivatagok, meg humuszos, lesből lövöldöző emberek találhatók, akik nem örülnek a tengeren át érkezett idegeneknek…

De ebben a pillanatban ez sem számított.

Csak az, hogy itt voltak valahol a tengeren, egy nevesincs szigeten. És éjszaka volt. A szigetet a kapitány hajója közelítette meg, titokban. Nem véletlen hát, hogy ilyenkor értek ide. Amikor senki sem láthatja őket. Szerencséjükre most nem látható a hold sem. „No, bizony ez sem véletlen” – mormolta magában a katona.

A szigetre lépve megkönnyebbült. Nem tudta, miért. De most valahogy nem tudta élvezni, hogy folyton mozog alatta a nagy víz, és a könnyű kis csónak is bizonytalan védelmet adott. Amikor Jean Dampier végre mindkét lába alatt a sziget földjét érezte, nagyot lélegzett. Még a társa is észrevette:

– Csak nem féltél odakint?

– Csönd! – suttogta dühösen a tisztjük. – Senki se beszéljen, mert meghallhatják!

– Arabok vannak a szigeten? – kérdezte meglepetten az egyik katona. Vagy öten csoportosultak a tiszt körül. Maguk is érezték, micsoda ostobaságot kérdezett a társuk. Hiszen ők most valahol a görög partok mellett járhatnak. Itt legfeljebb török katonák bukkanhatnak fel. Azt beszélik, a görögök török uralom alatt vannak, jobbára. Vagy valami másféle ellenség lapulhat itt, aki titokban partra szállt, és elfoglalta a szigetet.

– Hülye – jegyezte meg a tiszt szárazon. Harag nélkül. Nem látták az arcát, csak teste körvonalait. Ahogyan egymást, sőt önmagukat is. Nesztelenül mozogtak, a víz alig hullámzott a védett öbölben. Csak néhány fa magasodott ott, és inkább érezték, mint látták a szigetet. Földje látszólag megadóan simult a talpuk alatt. De ettől az még nem lett az övéké, még nem engedelmeskedett nekik.

Ezt magyarázta a tiszt is, suttogva:

– Kevesen vagyunk, így meg kell lepnünk az ittenieket. Nem akarok mészárlást, de ha valaki szembeszáll veletek, ne ismerjetek kegyelmet. Semmi pardon, világos?

– De hol vannak? Kicsodák? És miért jöttünk ide?

Jeanból áradtak a kérdések. A tiszt kis gondolkodás után úgy döntött, válaszol:

– A kapitány tudja, miért jöttünk. Neki meg a Tábornok mondta, úgy hallottam. Velünk nem közölték. Csak annyit, hogy kapjuk el a szigetlakókat, és szorongassuk meg őket. Hogy mit kell tőlük kérdezni, azt is a kapitány tudja.

Jean majdnem kimondta: és ha véletlenül lelövik a kapitányt, akkor hiába jöttek? Hiába öltek, ölnek? Az egész titokzatos éjszakai kirándulás célját veszíti?

De most maga is látta, hogy ez túl sok kérdés lenne. Összezárta ajkát. Nem volt könnyű. Mindig szeretett kérdezősködni. Tudni.

Halk vezényszavak a sötétben. Mozgolódó, helyüket változtató testek. Valaki botlik, foga között morzsol el egy szaftos káromkodást. A tiszt szava ismét sürget. Egy embert kijelölnek, maradjon a csónakoknál. Jean szerette volna, ha ez ő lehet – még a magány is jobb lehet ennél. Hogy éjszaka a teljesen ismeretlen terepen kell majd menniük. Talán harcolniuk is. Nem szerette az ilyesmit, bár katona volt.

– Kövessetek! – mondta a tiszt. A kapitány mozdulatlan árny volt, mígnem odaértek hozzá. Jean sejtette, hogy nem katona, hanem matróz maradt a csónakoknál. Akkor a férfi széles karimájú kalapját levette, homlokát megtörölte, komótosan visszahelyezte. Mindnyájuk szeme megszokta már a sötétséget, így látták a férfit. Vagy legalábbis sejtették.

– Gyertek utánam! És ha lőni kell, ne habozzatok!

Ennyi volt a beszélgetés. A parancskiadás? Az emberek egyenként mozdultak, először maga a kapitány, aztán a tiszt. Utána sorban a többiek. Jean látta, hogy vannak vagy tizenöten. A csónakok mögöttük maradtak, és már senkit sem érdekeltek. Előttük volt a sziget a maga veszélyt jósoló feketeségével. Ismeretlenségével.

 

– Folytathatjuk? – kérdezte Bruno Elgon.

Reggel volt, ragyogó napkezdet. A nap besütött a hatalmas, fal-méretű üvegablakokon át. „Tiszta verőfény volt, és már ilyen korán!” – csodálkozott a fiatalember. Csak később fogta fel: a Stano-villa elég magasan fekszik. A hegyoldalt már akkor telibe süti a reggeli nap, amikor odalent a völgyben, a városi házakba még csak szürke félhomály lopózik. Amikor odalent is kiteljesedik a fény, itt már legalább másfél órája fürdenek a falak ebben a sárga, kozmikus ragyogásban. Telefényben.

– Természetesen – Pietro Stano letelepedett a hófehér bőrgarnitúrára. Bruno látta: a mozdulata olyan, amilyent ő mindig is irigyelt a gazdagoktól. Mert mi más jellemezné legjobban az igazán gazdagokat, mint az, ahogyan birtokolnak? Ezt nehéz megtanulni, bár biztosan sikerülne. Nem igaz, hogy akinek mindene van, már semmit sem tud becsülni, semminek nem örül. Hiszen éppen ezt látta most. Stano is örült, sőt élvezte a gazdagságot. Az az alig észrevehető, kicsiny és minden bizonnyal önkéntelen mozdulat, amellyel birtokba vette a hófehér bőrfelületet, ahogyan ráült, és érezte, teste belesüpped – a gazdagság esszenciáját adta Brunónak. Ő is így fog viselkedni, ha egyszer…

De most még csak úton volt a gazdagság felé. Most más feladat várt reá. Egy intellektuális kaland, amely egyrészt pénzhez juttatja, másrészt – maga sem tudta, miért örült még. Olyan ez, mint amikor holtfáradtan megérkezik valahonnan, egész testét csípi a kosz és a verejték, rátapadt szenny. Ilyenkor csak arról álmodik, hogy befeküdhessen a kádba. Hogy elringassa a mozdulatlan víztömeg. Hogy körülölelje az az érzés, amit csak ez adhat… Neki ilyen volt a tizenhatodik század. Soha nem töprengett rajta, miért kedveli éppen azt a korszakot, és miért érzi annyira közelállónak… Néha bizony úgy érezte, most is benne van.

Ezért szeretett róla mesélni. És mivel éppen ez következett, hát Bruno Elgon nagyon jól érezte magát. Nem is habozott elkezdeni. Folytatni.

– Tegnap este a törökök oldaláról néztük az előzményeket, onnan beszéltük meg a helyzetet. Most térjünk vissza a Nyugathoz. Akkoriban a Balkán jobbára török uralom alatt állt, beleértve a mai görög területeket is. De a törökök uralma ingatag volt. Viszont tudni kell azt is, hogy, bár mohamedánok voltak, vagyis – ahogyan ma mondjuk – az iszlám harcosai, mégsem térítettek erőszakkal. Eszükbe sem jutott azt hangoztatni, hogy „szent háborút” folytatnak a hitetlenek ellen – bár néhányan olykor ezt mondogatták. De senki sem vette komolyan. Ezt bizonyítja az is, hogy miután elfoglaltak egy keresztény várost, tartományt, sőt akár országot is, senkire sem kényszerítették rá a nyelvüket, sem a hitüket. No persze, azért nem tették, mert erre voltak más eszközeik is. Hiszen elég volt hirdetniük, hogy lakhelyük mostantól kezdve Sztambul uralma alá tartozik, és aki mohamedán, az minimális adót fizet. Aki meg nem tér át az igaz hitre, arra jó nagy adókat vetnek ki… és ennyi.

– Sokan áttértek? – kérdezte Stano. Most ismét azzal a figyelő pillantással tekintett a fiatalemberre, amit az már jól ismert.

– Sokan. No, nem a többség, persze hogy nem, de azért jelentős számban. Innen ered, hogy a mai Albániában vagy Boszniában is oly sok a muzulmán. Ám 1570 táján, ahogyan a törökök erősödtek és nyomultak Kelet-Európa felé, nőtt az aggodalom a görögkeleti vallási régióban is. Velence mindent megtett, hogy ezeket az embereket először átcsábítsa a katolikus pápa oldalára, no persze, ez lett volna a védelem ára. Veniero admirálisra bízták ezt a feladatot. A Tízek Tanácsának iratai között máig megmaradtak a jelentései. Veniero nem bízott a balkániakban – azt mondta, most bezzeg odaszaladnak a velencei zászló alá, ám ha lecsap rájuk a török, rögtön szétfutnak, sőt, közülük szép számmal villámgyorsan felveszik a mohamedán hitet, nehogy bántódásuk essen.

– Igaza volt?

– Nem is egyszer, de azért ez a fajta magatartás korántsem volt olyan általános, ahogyan azt Veniero hirdette. Mégis, sikerült a velenceieknek egy-egy kisebb, egymástól elszigetelt vidéket fellázítania, de a törökök keményen letörték ezeket a lázadásokat. A velenceiek azért reménykedtek, és hol Moreában, hol Albániában próbáltak felkeléseket szítani.

– Moreában?

– Így hívták akkoriban a törökök által megszállt Görögországot. Ám nem ez volt az igazi baj Európa számára, hanem a készülődő török hajóhad. Erről egyre több hír jutott el Nyugatra, és komoly aggodalmat okozott a pápa vezette koalíciónak.

– Erről a koalícióról mit kell tudnunk ahhoz, hogy világos legyen az egész helyzet? – kérdezte Stano. Bruno ajkába harapott, de csak egy rövidke pillanatra. Annyira élvezte már, hogy előadást tarthat, ugyanakkor mintha visszamenne az időben, és maga körül érezhetné a kedvelt korszak egész hangulatát – hogy ezért az árért nem baj, ha korlátozzák. Mert Stano most csak erről akar hallani, nem másról. De hát ez is a tizenhatodik század volt, és Bruno szinte fejest ugrott a másik kedvenc témájába. – És főleg, ki volt a pápa, aki olyan energikusan létrehozta a szövetséget?

– V. Pius lett a neve, amikor a pápai trónra került. Nevezték „Szent Piusnak” is, különösen századokkal későbbi vatikáni forrásokban találkozhatunk ezzel az elnevezéssel. 1566 januárjában a konkláve bíborosai nagy meglepetésre őt választották meg. Ahogyan az lenni szokott, valószínűleg azért, mert sok napon át folyt a vita, és nem tudtak megegyezni egyetlen jelölt személyében sem. Minden szóba jöhető jelölt túl kevés szavazatot kapott. Ilyenkor bizony megesik, hogy egy teljesen esélytelennek tartott főpapot választanak „átmeneti pápává”, remélve, hogy az illető hamarosan meghal, és akkor tovább folytatódhat az igazán esélyes bíborosok félbeszakadt küzdelme. Nos, Michele Ghislieri ilyen jelölt lehetett. Már csak azért sem számítottak a megválasztására, mert sehová sem tartozott, egyik befolyásos klikknek, nemzetségnek, érdekcsoportnak sem volt tagja. Nem is lehetett, hisz egyszerű származását hangsúlyozandó, egész papi pályafutása során szerzetesként élt és viselkedett. Hatvankét éves volt ekkor, és élete első felét szabályos nyomorban töltötte. Juhászbojtárként kezdte, aztán egy nemes úr felfedezte, milyen eszes a gyerek, ő taníttatta, a gyerek papnak állt, és attól kezdve nagy karriert futott be – kizárólag saját eszének és szorgalmának köszönhetően. Végül az előző pápák körébe került, és Rómában is ismert lett a neve.

Bruno tudatosan elhallgatta a pápa inkvizítor voltát. Ez nem illett a képbe, és különben is, most inkább a lepantói csatára akarta koncentrálni a ház urának figyelmét. Biztosan nem tetszene neki, ha kiderülne, hogy a pap még bíboros korában tucat számra tiltotta be a neki nem tetsző könyveket!

-… Pápaként sem tagadta meg magát. Nagyon szerényen élt, és igyekezett elterjeszteni az egyházi szemléletet szemben a reneszánsz világias elveivel. Évente kétszer zarándoklatra ment, és keveset evett, nem öltözött színes ruhákba. Sőt, egyáltalán nem csináltatott magának újakat, hanem elődei, a régebbi pápák után maradt ruhákat hordta. Roppant igénytelen volt, a szobája egy szerzetesi cellához hasonlított. Még ágya sem volt, szalmazsákon aludt. Mondani sem kell, hogy a nép egyszerre bámulta is, de azért nem mindenki kedvelte, aszkétizmusát fanatizmusnak vélték. Akkoriban egy hatvanvalahány éves ember – már ha egyáltalán megérte ezt a kort – bizony nagyon öreg, sőt agg embernek számított. Ő viszont később sem puhult meg. Éppen ellenkezőleg, végig kemény volt, a rokonainak semmilyen állást vagy tisztséget nem adott, amivel általános megbotránkozást keltett, hisz akkoriban minden pápa az ellenkezőjét tette. V. Pius nagy energiával fogott a közélet megtisztításához, ahol persze jókora túlzásokra is ragadtatta magát. Mivel nem értett a pénzügyekhez, ezért uralkodása második évében beütött a krach, és attól kezdve folyton anyagi gondokkal küszködött a pápai állam.

Stano egyetlen apró mozdulatot tett, de Bruno ismerte és felismerte a testbeszéd e kicsiny jelét is. Ez már részletkérdés, értette meg, és nem igazán vonatkozik a témára. Hát gyorsan váltott, de ugyanazon a hangon beszélt tovább.

– A minket érintő kérdésben is kellően határozott volt, mint annyi más területen. Pénze ugyan folyamatosan kevés volt, márpedig a törökök elleni fellépéshez elsősorban pénzre volt szüksége. Évszázadok óta nem volt divat „keresztes hadjáratról” beszélni, de ő mégis ki merte mondani, lemerte íratni ezt a szót. Aggódott Máltáért és a Balkánért, legfőképpen persze a katolikus osztrák császárságért. Eleinte éppen Velencével kellett a legtöbbet veszekednie, mert az nem sok hajlandóságot mutatott az összefogásra. De amikor aztán a törökök a velencei birtokot, Ciprust támadták meg, V. Pius cellája spártai magányában dörzsölhette a kezét: bejött a számítása. Most már Velence volt az, amely a leghangosabban követelte a „szent liga” létrehozását. Riasztotta a franciákat, osztrákokat, spanyolokat, portugálokat, lengyeleket, még Oroszországot is!

Persze eleinte nem sikerült senkit talpra állítani, a királyok és császárok ugyan elismerték, hogy igaza van, szükség lenne a szent ligára – de mivel az pénzbe is került, hát nem tülekedtek a keresztes hadjárat elindításában.

Bruno érezte, hogy most megint közelebb kell hozni ezt az alakot Stanóhoz, így egy kicsit melegebb lett a hangja, mert személyes dolgokra fordította a szót. Ismét úgy beszélt, mintha látná a pápát.

– Kopasz volt, hófehér szakálla a mellét verte, és igen komoran tudott nézni. Egyszerre volt szelíd és félelmetes. Mivel folyton böjtölt, gyakorlatilag majdnem mindig éhezett, ezért csont és bőr volt szegény. De az akaratát semmiféle szenvedés nem törhette meg, annál is kevésbé, mert ezeket a szenvedéseket magamagának okozta, tudatosan. Mindig valami nagy cél lebegett előtte. Az egyház, élenjáró fanatikusa volt, elődeinél szelídebb kiadásban ugyan, ám mégiscsak az. Hol a világi „söpredéket” akarta eltüntetni birodalmából és főleg Rómából, a fővárosból, hol meg a protestánsokkal, az eretnekekkel való leszámolás volt számára a végső cél. Nos, mindezzel nem sokra ment, de amikor felmerült a török veszély, egy buldog szívósságával vetette rá magát az ügyre. El kell ismerni, nagyon sokat tett. Amikor mindenki feladta volna a helyében, ő valahonnan ismét energiát merített, és küzdött. Tisztában volt vele: a leendő szövetségesei, a szent liga tagállamai aszerint ítélik meg a helyzetet, hogy a török mennyire fenyegeti őket. Akik földrajzilag is távol voltak az eseményektől és a leendő hadszíntértől, mint a franciák vagy a portugálok, azok eleinte hallani sem akartak az ember- és pénzáldozattal járó háborúról, a keresztes hadjáratról. A spanyolok azonban, akik akkor Nápolyt és Szicíliát uralták, szinte szabad szemmel látták felnőni a veszedelmet – ön is tudja, Málta vagy Ciprus azért elég közel volt azokhoz a birtokokhoz. Nem is szólva az albán és görög nyugati-parti falvakról, városokról: Velence sokáig habozott, mert nem akarta felbőszíteni a törököket, akik egyetlen szultáni dekrétummal akár örökre elzárhatták a keleti kereskedelem útvonalait, és akkor se selyem, se fűszerek, se egyéb, csak onnan kapható árucikkre nem tehetnek szert. Így aztán nem csoda, hogy egy V. Pius méretű és makacsságú ember kellett ahhoz, hogy meggyőzéssel, fenyegetésekkel, még kiátkozás kilátásba helyezésével is – de rávegye a feleket, tömörüljenek szövetségbe. Csak május végén sikerült tető alá hoznia a szövetséget. Már említettem korábban, hogy mennyi huzavona után állt össze végül is a hadsereg. Ami nagyobbrészt – tekintve a körülményeket – hadihajókból állott. Pius előrelátására jellemző, hogy nemcsak egyszeri szövetséget és egyszeri háborút akart. Azt követelte, majd a szövetség, alapító okiratába is belefoglaltatta, hogy a szent liga olyan nagy, több száz hadihajóból álló flottát hozzon létre, mely minden év tavaszán összegyűlik, és miután először tönkreveri a török flottát, attól kezdve évente felszabadítja a törököktől megszállt területek valamelyikét! Kezdve Észak-Afrikán és Görögországon, a Balkánon és Kis-Ázsián keresztül le, egészen a Szentföldig!

– Nagy tervei voltak az öregúrnak – somolygott Stano.

Bruno kis habozás után – nem akarta őt megsérteni – válaszolt:

– Mi nagyon könnyű helyzetben vagyunk, uram, hiszen már ismerjük a történelmet. Vagyis tudjuk, mi történt azon emberek halála után is. De hát ők mindezt nem tudhatták, és szentül hittek abban, hogy ez a tervük így, és nem másként valósul meg.

Stano szeme sem rebbent. Eleresztette füle mellett a megjegyzést, és várta a folytatást. Ami természetesen nem is késett.

– Persze a költségeket meg kellett osztaniuk a résztvevőknek. Bár nagyon üres volt a római kincstár, Pius mégis vállalta, hogy az összköltség egyhatodát a pápai állam állja. Kéthatodát Velence, háromhatodát, pedig- vagyis a felét – a nagyon gazdag Spanyolország voltkénytelen vállalni. Ennek fejében azonban II. Fülöp spanyol király elvárta, hogy ő nevezhesse ki a fővezért. Ennek nem is volt akadálya, legfeljebb annyi, hogy a többiek is adtak az expedíciós hadtesthez egynéhány „alvezért”. Akikkel aztán különféle gondok támadtak, legfőképpen persze éppen a velencei Venieróval. De ezt akkor még senki sem tudhatta, legfeljebb sejtették a katonák és diplomaták, no meg az államok vezetői, hogy sok veszekedés lesz a keresztény táboron belül. Miközben, legalábbis nyugat felől nézve, a török tábor nagyon is egységesnek és napról napra erősebbnek látszott… Jellemző, honnan vette Pius a pénzt. Amikor már biztos volt benne, hogy a pápai kincstár – ami akkoriban az Angyalvárban volt – a felét sem adja ki a szükséges összegnek, hát megadóztatta a… bíborosokat! Aminek azok nem örültek, de fogcsikorgatva kinyögték az összegeket. Ebből szerelt fel Pius tizenkét vadonatúj gályát. Ám megint csak múltak a hetek, és semmi sem történt, miközben Pius már égett a vágytól, hogy végre elinduljanak a Nápolyban összegyűlt hadak…

Pietro Stano behunyta a szemét. Eddig érdekelte a történet. Ám mostantól kezdve már csak arra az egyetlenegy hajóra akart és tudott gondolni. Mind erősebb volt benne a meggyőződés, hogy meg kell állítania ezt a lelkes fiatalembert, aki ugyan nagyon érdekesen és színesen beszélt arról a századról és az akkori emberekről – de a dolog már untatta kissé az üzletembert. Éppen ez a szó mozdította meg benne az akaratot.

Ideje végre az üzletre térni!

– Említettem egy bizonyos hajót – mondta halkan.

És ennyi elég volt ahhoz, hogy Bruno magához térjen. Amit az utolsó percekben csak sejtett – a mágnás türelmetlensége most hirtelen jól érzékelhető valósággá lett. Nem várathatja őt tovább. Hát elhallgatott, és igyekezett összeszedni a gondolatait. Végül is nincs olyan sok anyag a birtokában, messze nem annyi, amennyit Stano hisz vagy sejt. „De az már az én dolgom – futott át a férfi fején hogy ezt is úgy adjam el neki, mintha sok lenne. Mintha rajtam kívül senkinek sem sikerült volna ennyit megtudnia, és ez az információs csúcsmennyiség, amit egyedül és kizárólag Pietro Stano úrnak szállítottak le a mai napon…”

 

Helena kiment a hegyre.

A szigetnek ez volt talán a legmagasabb csúcsa. Soha senki nem mérte le, ezért aztán ő sem tudhatta. De úgy igazán nem is volt fontos. A sziget az ő számára nem hegyekből és völgyekből állt, ilyesmin soha nem is gondolkozott.

Helena most csak azt élvezte, hogy felmehetett a csúcsra. Ritkán járt ide, nem ez volt a kedvenc helye. Nem ez volt az, ahol feladatát végeznie kellett. Ez olyan volt, mint egy kirándulás. Szándékosan hagyta ott olykor a házát és azt a kisebb hegyet is. Lefelé jött a domboldalon, majd át a keskeny völgyön, és fel ide. Bizony elfogyott az ereje, amikor felért. Már nem számolta az éveket, és bár nem lehetett még túl sok, azért az ilyen pillanatokban eléggé érezte saját korát.

De erről is megfeledkezett, hisz felért a csúcsra és ez mindenért kárpótolta.

Innen úgy nézhetett körül, mint aki idegen errefelé. Nem volt megszokott látvány neki sem. Ebből a szögből másképpen nézett ki az a cukorsüveg alakú hegy, amelynek oldalán élt, és egyáltalán, az egész sziget más volt. Talán még a tenger is.

Az asszony jól látta odalent a partvonalat. Nem voltak itt homokos strandok, az ilyesmi idegen volt a szigettől. A szigettől, amelynek a nevét sem mondta ki, nem is gondolt rá. Neki ez egyszerűen a SZIGET volt és kész. Névtelen, mégis folyamatosan jelenlévő hatalmas valami. Ennek földjét taposta, itt élt, éjjel és nappal, ébren és alvás közben is ott volt a tudatában.

Most lenézett, és figyelte a hullámokat. Kitartóan jöttek keletről, ahol a távolban ott van valahol a kontinens. Vagy nem is olyan messzire? Helena a tenyerét szemellenzőként emelte homloka elé. Igen, ott, nagyon távol, mintha valami megbontaná a láthatár finom, szabályos vonalát. Ahol az ég összeér a tengerrel, ott valami párásan, alig láthatóan kicsipkézi azt a feketének hitt egyenes vonalat. De máris elfordult onnan. Nem akart a kontinensre gondolni. Az országra, amelyhez ez a sziget is tartozik. Hiszen az ilyesmi múlandó, a térképeket át- meg átrajzolják, van, hogy évente, van, hogy évszázadonként. Kit érdekelne?

Hátat fordított keletnek, most a nyugatot kémlelte. A tenger üres volt. Márpedig Helena, ha akarta, sok mindent látott és hallott. Ha nagyon akarta és összpontosított, olyan távolról szűrődtek el hozzá a hangok, amilyet emberi fül nem hallhatott. Nem az itteniek, a szigetlakok füle. Nem ezeké az egyszerű embereké, akik ha képesek is lettek volna valami rendkívülire – fantázia híján mit sem értettek belőle. Aki nem tudja elhinni, hogy képes áthágni a határokat, az nem is képes arra.

Helena most éppen ezt akarta.

Leült egy sziklára. Idesütött a nap, de már errefelé kúszott egy nagyobb árnyék. Nézte a tengert, sokáig. Mintha magába gyűjtené a látványt, a hangulatot. Nem hallott semmit, a hullámok messze voltak. A napsütés aranybúrát eresztett a táj fölé, ez is része volt annak, amit szemét lecsukva magába zárt. Amikor úgy érezte, itt az idő, a behunyt szem mögött beindult egy folyamat. Ennek részleteit ő sem ismerte. Fogalma sem volt róla, hogyan működik a dolog.

De a tudatát irányíthatta. Most magába szállt, önmagában keringett, spirálisan haladt a lelkében. Nem lefelé és nem felfelé, az irányoknak itt nem volt jelentőségük. Egyszerűen kívülről ment befelé. Mígnem oda érkezett, ahol már többször járt. Ahol ilyenkor lenni szokott.

A létezés másik fajtája volt ez. Leszűkítette érzékelését, de azzal az eggyel meg igen távolra futhatott. Talán nem is csak most, nem csupán a jelenben. Mégis, az első időpillanatban, amikor kettévált tudata másik fele kifutott a tengerre – rohant fölötte, a hullámokat nem érintve, a víz felett, ismeretlen magasságban -, mintha a jelenben lett volna. Hiszen motorzajt hallott. A hang a vízből jött. Modern hajócsavar pörgött észtveszejtő gyorsasággal, és pillanatonként ezerszer szabdalta szét a vizet. Az bugyborékolva menekült előre, fölötte-előtte jókora hajótestet tolt a felszínen. Ez alighanem a jelenben volt – Helena így tovább száguldott. Mind mélyebbre merült látszólag eszméletlen állapotán. Csukott szemmel ült a kövön, hátát a sziklának vetette. Kellemes volt az idő, odalent hullámzott a tenger…

Akkor ismét hallott valamit. Arcán a halvány mosoly talán azt jelezte: ezt kereste. Ezt kereste? Kötelek között fütyült a szél. Fa hajótesteket döngettek a hullámok. Vitorlák sarka, széle csattogott, néhol meztelen embertalpak futottak, dobogtak a deszkafedélzeten…

 

7.
CSATA ELŐTT

 

– A kötelekhez! Szél alatti oldal… a kötelekhez!

A kiáltás túlharsogta a szélzajt. Pedro, az andalúziai, a kötél végét fogta, neki csak az jutott. Nem a legjobb hely, mert ha nagy a rántás, akkor a végén álló szenvedi meg a dolgot. De már látta maga mellett Meztót, és ettől megjavult a kedve. Miguel is ebben az őrségben volt. Hatalmas két markával ekkor fogta meg a kötelet ő is.

A kapitány egyik kézzel a kalapját tartotta, hogy el ne fújja a szél. A másikkal a kormányállásba kapaszkodott. Mellette a kormányos viaskodott a kerékkel. A szél dobálta a hajót, egyre inkább dobálta. Pedig majdhogynem sütött a nap, nem volt ez még igazi vihar. Talán nem is lesz belőle. A fény szürke lett, felhőkön tört át a maradéka. A szél délről jött, meleg volt, de kapkodó. Hol fújt, hol nem. Hol erősen tört rá a hadra, hol meg csak simogatta őket, néha meg el is tűnt. De csak, mint aki erőt gyűjt a következő támadás előtt…

Mateo erősen markolta a kötelet. A korlát fölött látta a többi hajót. Ha hirtelen körülnézett, legalább tízet vagy tizenötöt láthatott. De ezt csak gyorsan tehette, nem volt idő bámészkodni. Jobbra, egészen közel feléjük halad az a másik spanyol hajó, amelyik már napok óta ott jár. Távolabb két francia, balra meg az a nagy velencei gálya, ami le-lemarad, aztán megint felzárkózik. És messzebb még vannak hajók, innen nem is látni zászlajukat, csak az alakjukról állapítható meg, mifélék.

Most éppen Pedro is arra nézett. A velencei gálya tat árbocán, büszkén lobogott Szent Márk oroszlános zászlaja. De az andalúziai elfintorította arcát:

– Nem szívesen eveznék benne.

Mateo nem válaszolt, éppen elég gályát látott a kikötőkben. Most nemrégen Nápolyban is. A leginkább az a galeassza imponált neki, amit egy kőmólóról alaposan szemügyre vehetett. Miguel is vele volt, a nagymarkú, böhöm óriás. Vele szerette járni Mateo a kikötőket, akkor senki sem kötött bele. Nem is kellett verekedni. Mert hát Mateo nem a harciasságáról volt híres. Neki annyi minden egyéb járt az eszében.

A galeasszát megcsodálta. Már az, hogy háromárbocos nagy hajó volt, amely mehetett éppenséggel vitorlákkal is, kedvező és erős szél esetén. De ezt a hajót nem hagyták a szelek kényére-kedvére. Eveztek is benne, azzal hajtották. És amikor Mateo meglátta fatörzsnyi evezőit – amelyeket persze igazi fatörzsekből faragtak akkor a lélegzete is elakadt.

Hét erős ember mozgatott egyetlen evezőt – tartani sem lehetett egyszerű dolog. Hát még húzni a vízben, és ez által hajtani azt a kolosszust! Olyan volt az a hajó, akár egy úszó erőd. A palánkok mellett mindkét oldalon futóárkot építettek, persze deszkából a lövészeknek. És az orrban meg a kiemelkedő nagy taton is nehézágyúk sorakoztak, nem is szólva a kisebbekről, a könnyűágyúkról. A muskétások lőhették a közeibe került ellenséges hajót, a tüzérek pedig vagy hatvan ágyút kezeltek. „Félelmetes erő ez, ha pedig mind megszólal majdnem egyszerre, hát bele lehet süketülni” – vélte Pedro. Mateo hallgatott. Látta, hogy majdnem húsz könnyű ágyú sorakozik a nagyok mellett. Rengeteg tüzér kellett a kiszolgálásukhoz… és naponta enni kellett adni annak a vagy százötven gályarabnak is, akik az evezőket húzták. És nem is keveset, hogy legyen erejük csatában sebesen mozgatni a hajót… Persze, az ilyen óriás aligha mozdul gyorsan.

Miguel nem szólt, a parancsra várt. A kapitányt csaknem lesodorta egy újabb szélroham, a hajó megdőlt. Elöl a hullámok fehéren csaptak fel, a hajóorr kettévágta őket, permet szóródott hátra, egészen a hajó tatjáig. Mateo is érezte az arcán. Önkéntelenül megnyalta ajkát – sós volt. Tengersós.

– Most húúúzd!

Húzták. Miguel szokása szerint habozás nélkül és teljes erővel, Pedro már nem erőlködött annyira – húzzák csak a többiek, azért vannak. Mateo az első pillanatban nekifeszült.

– Még húúúzd!

Megint húzták, most már Mateo is. Pedro lihegett. Újabb hullámok dobálták a hajót. A kötél csigákon át szaladt, némelyik olajozatlan volt, nehezen fordult. Felvitték a kötelet az árbocra, ott újabb csigákba bújtak, míg végül kampóval kapaszkodtak a felső vitorlarúdba. A kapitány merész játékba kezdett – míg hátul leeresztett néhány vitorlát, az első árbocra felhúzatott két újabbat. Remélte, nem lesz akkora a szél nyomása, hogy veszélybe kerüljön ez az árboc. Így viszont, ha kell, szögbe fordítja a vitorlákat, és még növelhetik is a hajó sebességét. Különben pedig fél szemmel látta, hogy a francia hajók is ezt teszik éppen. Ügyesek a kapitányaik, ismerte el magában, és persze bátrak.

– Vitorlát fordíts! – érkezett a következő parancs. Most másik kötél került a legények kezébe. Lábuk alatt ingott a fedélzet, a becsapódó tajték síkossá tette a deszkákat. Meztelen talpukat mégis megfeszítették, úgy húzták. A nagy latin vitorla egyik sarka elfordult. Az a vitorlarúd, amely majdnem vízszintesen állt – nagy néha elzúgott a fejek felett, éppen egy-egy ilyen átállításnál -, hosszabb volt szinte az árbocnál is. Mateo látta, hogyan állítják át, lassan, óvatosan. Ha egyszerre elszakadna mind a négy tartókötél, talán még az árbocot is kilökné helyéből ez a lendület. Róluk nem is beszélve, hiszen úgy törnének a csontok, a fejek, akár a nyers tojások.

De nem lett baj. A vad szél is mintha csillapult volna. A hátsó árboc majdnem meztelen lett, az első viszont tartotta nemcsak a latint, hanem az orrvitorlát is. A kapitány intett a kormányosnak:

– Tartsd az irányt! Nehogy túl közel kerüljön a galeassza!

Ettől mindenki tartott, a szemük folyton oldalra is járt, hiszen ha az az óriás közelebb sodródik, vagy a hullámok és a szél ármányos játéka miatt kerülnének oly közel, bizony igencsak riasztani kéne az egész legénységet.

A brigantin evezősei most a taton ültek. Már rég behúzták nagytollas evezőiket, és örültek, hogy egyelőre nincs dolguk. Mateo tekintete feljebb emelkedett. Kicsit ki is hajolt oldalt, hogy előre lásson – az orrfelépítmény miatt innen lentről nem sokat látott, mi történik ott. De a kormányos kilátott az orr fölött, és ha ő ott áll mozdulatlanul, tartva a kormánykereket, hát nem lehet nagyobb baj. Egyetlen másik hajót sem sodort eléjük a szél, senki sem jött közelebb annál, amit a főparancsnok kijelölt. Mateo tekintete azután körbejárt. Csak most fedezte fel, hogy mögöttük is halad egy spanyol hajó, méghozzá jó nagy. Ez is a császári flottából való, büszkén lobog jókora zászlaja. „Vajon melyiken lehet Don Juan?” – kérdezte magától. Sehol sem látta a parancsnok méretes zászlaját a Liga szent keresztjével. Amit állítólag maga Pius pápa adományozott a flottának.

Pedro megtorpant mellette, ránézett. Mintha eltalálta volna a gondolatát, megjegyezte:

– Don Juan de Austria valahol az élen halad. Legalábbis azt hiszem…

Mateo szívesen rávágta volna: ahogyan ő a főparancsnokokat, az admirálisokat és más efféléket ismeri, hát azok mindenütt lehetnek, csak nem a seregek élén. Hiszen ott veszélybe kerülhetne az a nyomorult életük!

De akkor a kapitány újabb parancsokat kiáltott. Hangja ostorcsapás volt, bénító, ugyanakkor mozgásra ösztönző:

– Hé, ti, ott a szélen! Menjetek előre, de sebesen!

– Igen, uram!

És Mateo engedelmesen szaladt az ingatag fedélzeten a hajóorr irányába.

 

– Hol vagy most?

– Nem tudom.

– Mi a neved?

– Nem tudom. Kicsi vagyok.

– Hát nőj meg! Ugorjunk előre… a tested egyre teltebb, már magasabb is vagy. Érzékeled a világot, tudod, kik élnek körülötted. Azt is tudod, mi a neved?

– Ahmed. Ahmed Zulfíkar.

– Milyen ország az, ahol élsz?

– Nem tudom. Sok az arab meg a török. Én is török vagyok… azt hiszem. Az apám az. De az anyám arab.

– A várost hogy hívják?

– Abukir.

– Hány éves vagy már?

– Most leszek tizenöt.

– Mit csinálsz?

– Árulok a piacon. Szárított datolyát meg cserépedényeket. Azért ezt a kettőt, mert az apám edényeket éget, az egyik nagybátyámnak meg datolyaültetvénye van. Nem túl nagy.

– Hányadik évet írjátok?

– Én nem tudok írni.

– Akkor úgy kérdezem: mit mondanak az emberek, melyik évet élitek most?

– Mohamedtől számítva az ezerszázhetvenhatodik évet…

– Mondd csak, nem emlékszel egy nagy tengeri csatára ott, Abukirnál?

– De, most volt nemrégen. Nyár közepén.

– Igen, úgy tudom, augusztus elsején…

– Nem tudom, mi az az aug… augusz…

– Nem baj, Ahmed Zulfikar. Láttad a csatát?

– Csak egy kicsit. A frankok hajói foglalták el az öbölt, már egy ideje. Aztán jöttek az angolok.

– Hallottad azt a nevet, hogy Nelson?

– Talán igen. De én akkor gyerek voltam.

– Most is az vagy.

– Tizenöt nyarat láttam. Nemrégen volt az a csata. Nelson… Igen, az lehetett az angolok vezére. De mi nem láttuk őt. Tizennégy hajóval bukkant fel az öböl előtt. Abukir északra van az öböltől, mi onnan néztük őket. A piacnak már vége volt, mert a csata délután kezdődött. Sőt, a délután közepén… Mindenfelől összefutottak a népek, kimentünk a partra, és onnan néztük, hogyan suhannak be. Igen nagy hajók voltak ám azok, rengeteg hófehér meg színes vitorlával.

– A franciáknak sem volt több hajójuk…

– Tizenhárom. De nem számítottak támadásra, merthogy hamarosan este lesz, és ki kezdene csatát alkonyatkor? Csak az a Nesszon, vagy, hogy is hívták… Nelson. Az volt ilyen merész. Vagy őrült? A frank hajósok egy része kint volt nálunk, a városban. Nem is hitték volna, hogy csata lesz. Amikor felbukkantak az angolok, a frankok ész nélkül ugráltak be a csónakjaikba, és eveztek vissza az öbölbe, a hajóikra. De így is elkéstek sokan…

– Milyen volt a csata?

– Hangos. Úgy dörögtek az ágyúk, hogy csak, na! A víz messze vitte a hangot. Minden ágyúlövést tisztán hallottunk: no meg láttuk is. Néhány angol hajó berontott a frank hajók közé, és amikor ott volt közöttük, az angolok mind a két fedélzetről, mindkét oldalról lőttek az ágyúikkal… a frankok meg csak kapkodtak. Nem sokat tehettek. Az egyik angol hajó zátonyra szaladt ugyan, de a többi szépen lőtte a frankokat. Volt olyan frank hajó is, ami el sem sütötte az ágyúit, úgy meglepték őket. A frank hajók sorban álltak, mintha az öbölt védenék. De az angolok csak úgy elcikáztak közöttük, és hol innen, hol onnan lőttek rájuk.

– Mi volt később?

– Hát nem sok. Mire beesteledett, a frankokat jól elverték. Némelyik frank hajón elvágták a horgonyláncot, hogy hamarabb szabaduljanak el onnan, de a szél a tenger felől fújt, és mielőtt igazán elindulhattak volna, a szél kisodorta őket a partra, a zátonyokra. Az angolok – jól láttam ám! – csak egy hajót veszítettek, a frankok meg tízet. Mindössze négy hajójuk menekült el Abukirból.

– Hallottál valamit arról, mit csináltak aztán ezek a frank hajók?

– Nem tudom én, kérem. Az emberek annyi mindent beszéltek. Azt is mondták, hogy nem is mentek messzire. Meg azt, hogy meg sem álltak a frankok országáig. Meg emlegettek valami Tábornokot is…

– Napóleont?

– Nem mondták a nevét. Hogy Nalo… Napleo… szóval, azt. Csak mindenki Tábornoknak nevezte. Hogy az később rendet csinált a frankok között, és még sok csatát megnyertek.

– Te elhiszed?

– Lehet, hogy így volt, de nem ott nálunk. Abukir környékén megmaradtak a törökök, és a félholdas jelvény sem került le az erőd tornyáról.

– Mást nem tudsz arról… mi lett azokkal a hajókkal? Merre mentek aztán?

– Nem, kérem, nem tudok én semmit.

 

Rina Tolentino magához tért.

Még mindig azon a bőrkereveten feküdt. Egy ideig csak nézte a mennyezetet. Semmire sem emlékezett. Midas doktornő hajolt föléje, kutató és komoly tekintettel.

– Itt van ismét, kedves Rina.

– Rina… – ismételte a nő a szót. Kis késéssel fogta fel, hogy ez a neve. De kinek a neve? Rina. Rina Tolentino, igen, harmincéves hivatalnoknő. Az önkormányzatnál dolgozik. A polgármesteri hivatalban… a gépkocsi nyilvántartóban. Nincs senkije, egyedül van.

Midas doktornő kreol bőre, szép arca eltűnt előle. Lassan felemelkedett. Letette a lábát a padlóra. Alighanem este van, jutott eszébe. Nem látott külső fényt, vastag függönyök védték az ablakokat. Idebent csak egy halvány falilámpa égett. De mintha csak most… előbb talán nagyobb fény volt?

– Ha holnap erre jár, kaphat egy másolatot a videofelvételből. Minden rajta van, amit mondott, és ahogyan mondta. Persze közben végig itt feküdt.

– Szóval… – Rina felállt. Még szédült egy kicsit, nem tudta pontosan kimondani, amit akart. De a doktornő nagy rutinnal rendelkezett, hát maga ment a kérdés elébe:

– Nem, még nem derült ki, miféle csatazajokat hall, és miért képzeli magát olykor tengeri ütközetekbe… Ha ugyan erről van szó. Egyik régebbi életében, gyermekként látott egy tengeri ütközetet, de szerintem nem erről lehet szó. Valami… valami más is történt önnel, kedves Rina. Ezen a találkozásunkon erre még nem derült fény.

– Azt szeretné, doktornő, hogy jöjjek el ismét?

– Eltalálta a gondolatomat. Meg kell, hogy mondjam önnek, nagyon kevés emberből lehet „kiszedni” az előző életeit, vagy akár csak azok egyetlen kis epizódját. A legtöbben nem emlékeznek semmire. És még kevesebben vannak, akik egyszerre több életről tudnak beszámolni. Majd meglátja a felvételen, hogy ön több életéről mesélt. A legkülönbözőbb korokban élt már az a szellem, aki most Caterina Tolentino testét „viseli”.

Ezen elgondolkozott a lány. Csak éppen zavart volt. És úgy is érezte, hogy talán nem kellene itt maradnia, most már nem. Éppen elég idejét pazarolta rá a doktornő. Nem is tudta, hogy most hálás legyen-e, vagy…

De Midas doktornő kedvesen kisegítette zavarából. Miközben a kijárathoz kísérte, csak annyit mondott:

– Ne legyen gondja a pénzre, és egyáltalán… nem kell hálásnak lennie. Ön az én számomra is értékes kutatási anyagot adott, amit engedelmével felhasználok majd egy konferencián. Így nem tartozik nekem semmivel. Ám ahhoz, hogy végére járjak az ügynek, még egyszer találkoznunk kell. Úgy érzem, még nem tudunk mindent az előző életeiről, Rina. Számíthatok önre?

– Igen… azt hiszem – bólogatott sűrűn Rina. Midas doktornő szeme elégedetten csillant.

– Beírom magát két nap múlva, ugyanekkorra. És ne felejtse el, mindent meg akarok tenni azért, hogy elűzzem az életéből ezeket a rémálmokat.

 

– Jutottál valamire, kedvesem?

– Hát nem sokra, de tudod, ilyenkor mindig hozzáteszem azt a szót: egyelőre…

– Vagyis sohasem adod fel!

– Persze, hogy nem. Tudod, kitől örököltem ezt a becses tulajdonságomat.

– Tudom, tudom… és mi van Bruno Elgon úrral?

– Még mindig Stano villájában ül. Gondolom, a történelmi korról mesél annak a gazembernek.

– Nocsak, nocsak! Honnan tudod, mit csinál?

– Nem, nem az történt, amire gondolsz. Bár próbálta az emberem, de nem sikerült behatolnia a villába. Túl jól őrzik. Így aztán nem tudjuk lehallgatni, miről folyik odabent a szó. Ámde nem nehéz kitalálni. Pietro Stano amatőr, de a veszélyesebb fajtából. Mindent tudni akar arról a korról, amelyikből hasznot remél. Bruno most nyilván elmondja az összes körülményt. Stano meg reménykedik, hogy ez segít neki megszerezni a zsákmányt.

– Tulajdonképpen mi is ezt csináljuk.

– De csak részben, mint tudod. Mi egészen másképpen is közelítünk a témához. És merem remélni, hogy mi leszünk az elsők. Hogy mindenképpen megelőzzük a Stano-féle földhözragadt amatőr történészeket.

– No, meg Bruno Elgont is.

– Őt csak bízd rám. Amint végre elhagyja a Stano-villát, lecsapok rá.

 

Sebastiano Veniero felébredt.

Az első pillanatban örült. Mostanában minden reggel így indult a napja. Örült, hogy él, hogy felébredt. Hogy erőt érez tagjaiban. Mert hát bizony ez már lehetne másképpen is. Rosszabbul. Vagy akár sehogyan is. Hiszen az ő korát sokan meg sem érik már.

Ilyenkor apró diadal szűrődött be hozzá, amit persze elhessegetni igyekezett. „Sikerült; megint túléltem egy napot, egy éjszakát!” Attól félt, hogy egy éjjelen örökre elalszik, és nem ébred fel többé. Sok szempontból jobb lett volna, persze. Hiszen nem kevés fájdalomtól menekülne meg. A kórok, a nyavalyák rettenetesek lehetnek…

Ugyanakkor volt egy kis bűntudata is. Minek örül, miért hiszi önmaga diadalának azt, ami csupán isteni kegy? Gondviselés. Ott fent van Valaki, aki egyetlen picinyke gondolattal elfújhatja azt a mécsest, amit Velencében valaki meggyújtott oly sok évvel ezelőtt, és amely lángocskát e röpke földi életben Sebastiano Venierónak hívtak. És ma is úgy hívják. Még.

Lassan mozdult. Mint aki fél, hogy ez a kicsiny életdarabka nem más, mint az álom folytatása, álélet, képzelt valóság, miközben testét már el is temették, és csak a lelke űz vele csúfos játékot… De minden olyan valódi, olyan nagyon igazi volt. Saját szakállába nyúlt, megtapogatta az érdes szőrt. Aztán egyik kezével a másikat, vékony csuklóját. Hah, ezek akkor valaha milyen erővel aprították az ellenséget!

Felült az ágyon. Nézte a kabint. Látszott, hogy a szolgái igyekeztek lakályossá tenni azt, mely eredendően rideg lehetett. Durva deszkafalak, semmi finom borítás, semmi kecsesség. Aminek egyáltalán van valamilyen alakja, az is tompa, ösztövér, formátlan. Bár ezt a hajót is Velencében készítették; látszik, hogy gyorsan, kapkodva. Mióta a pápa oly nagy nyomást gyakorolt a Tízek Tanácsára, hát az Arzenálban sebesen készültek a hadihajók. Ez meg is látszik – mormolta megvetően.

Velence… Az öreg férfi most szinte elérzékenyült. Ült az ágy szélén, görnyedten, hálóinge hűvösen tapadt még meleg bőrére. A teste erőtlennek tűnt. Meglátja-e még szeretett városát? Behunyta a szemét, és maga elé képzelte a Rialto hidat, a piaci nyüzsgést. No, meg a Palotát és a Székesegyházat. Az Arzenál tornyos bejáratát, amelyet az ő katonái őriztek mostanában…

Velence, Velence.

A lelkiismerete nem volt rendben. Hiszen odahagyta a várost, majdnem őrizetlenül. Ő az admirális – rá bízták a flottát. Hatvannyolc hajóval jött el onnan, immár több mint egy éve. A moreai partok mellett portyáztak, és védték az ottani kikötőiket, de a törökök bezzeg, akár a legrosszabb lator fajta, megállás nélkül támadták őket. Ám nagy ütközetbe soha nem mertek kiállni ellenükben, ahol kiderült volna, ki az erősebb. Ki lehet az úr ezen a tengeren? Ahol századok óta büszkén és diadalmasan lobog Szent Márk oroszlános zászlaja!

Hol itt, hol ott bukkantak fel a nyavalyás pogányok. Különösen Uludzs Ali, a déli kalóz, foglalt el sok kikötőt, mészárolt embereket, és fenyegette Velencét. Mit merészelt a gaz? Velencével akart ujjat húzni?

Veniero most csak a kabin ablakán át nézett ki. A tenger ébredezett – még elég korán volt. Mint az öreg emberek általában, Veniero sem sokat aludt. Ha néha belegondolt, hogy már hetvenöt éves, el sem akarta hinni. Szép kor ez, kevesen érik meg.

A tenger látványa eszébe juttatta a csatákat. Mennyiben is járt? Már nem számolta. Némelyik kicsi volt, pár hajós csetepaté, a másikban flották ütköztek meg. Veniero most megvetően lebiggyesztette a száját. Don Juan… ő is nagy győzelemről ábrándozik. Persze, ezek a tejfelesszájú kölykök egyszerre szeretnének megszerezni mindent. Még nem tudják, hogy semmit sem adnak ingyen. Sem a sors, sem az élet. Az Isten is megkéri az árát mindannak, amit különben is oly fukarul csepegtet le onnan az égből. És az sem mindig arra hullik, aki rászolgált, aki megérdemelné…

Az öreg csak arra az utolsó eseményre nem akart gondolni. Amikor a törökök megkergették a hajóit. Éppen ide tartott, Messinában várta őt a Szent Liga flottája, de alig tudott elvergődni idáig – a moreai szigetek között portyázó török hajók, mint a szagot kapott farkasok, az útját állták. Úgy kellett átverekednie magát. És most csak azért imádkozott naponta kétszer az Úrhoz, hogy ne engedje a törököket Velence közelébe. Hiszen a város ott maradt, jobbára védtelenül. A tenger felől senki sem védelmezné meg… csak abban reménykedhetett, hogy merész húzása megteszi a kellő hatást. Hogy Sztambulban is felfogják végre: a Messinába gyűlt, majd keletre indult európai flotta, sokkal nagyobb veszedelmet jelent a török birodalom számára, mint amennyi hasznuk lehetne most egy Velence elleni váratlan támadásból. Velence messze van, az Adria túloldalán – e flotta viszont már nagyon is közeleg… Közelít…

– Hamarosan meglakoltok! – mondta az öreg fenyegetően. Aztán elszégyellte magát. Miről beszél itt ő? Amikor az új nap hajnalán még nem is szólt az Úrhoz? Lecsúszott hát az ágya mellé, és imára kulcsolta kezét. Igyekezett közben megfeledkezni gondjairól. A testiekről, a lelkiekről. Arról, hogy Don Juan, a flotta főparancsnoka, milyen lekezelőn bánik vele.

Éppen ővele, akinek a legtöbbet köszönhetne, aki a legtöbbet segíthetne neki – ha nem lenne olyan fennhéjazó ez a királyi fattyú…

De keményen rendre utasította magát az öregember. Testével az ágyának dőlt, csontos ujjai szinte görcsösen kapaszkodtak egymásba. Miközben imát mormolt az ajka, szeme önnön kezére meredt, és megállapította, hogy összekulcsolt keze jelkép csupán. Sebastiano Veniero igazából csak önmagára számíthat. Lehet itt bárki a főparancsnok, a velencei flotta csak neki fog engedelmeskedni, történjen bármi!

 

– Alex Darro vagyok – mondta a telefonba. – Elnézést a zavarásért, csak az iránt érdeklődöm, hogy ugye semmi sem változott? Az a görög kirándulás a szigetekre… Tudja, amelyben Amalithera is benne van… Nem tudom a csoport számát…

A telefonvonal végén közömbös csönd, majd diszkrét klaviatúracsattogás után megszólalt a női hang:

– Igen, rendben van. Indulás két nap múlva, ahogyan már megkapta az instrukciókat.

– Igen, megkaptam. Csak tudni szerettem volna, hogy… nincs semmilyen változás…

Egyszerre örült és szorongott. Szerette volna valahogyan átugrani ezt a két napot. Fogalma sem volt róla, miért érez így. És mi ez egyáltalán? Miért várja annyira az indulást? Azelőtt is utazgatott, de soha nem volt ekkora lázban. Vajon mi változott, miért más ez az út, mint az eddigiek, a régebbiek?

Természetesen Amalithera miatt, mondogatta magának. Az előző utazásai során soha nem merült fel ez a szó. A sziget neve akkor nem jelentett semmit. Még az sincs kizárva, hogy huszonévesen elhajózott Amalithera közelében. Lehet, hogy egyszer a tekintete közömbösen át is siklott a szigeten? Ott, ahol cukorsüveg alakú hegy áll középen?

„Honnan tudom, hogy milyen alakú az a hegy?” – kérdezte önmagától.

Éppen a városi parkban járt. Most megtorpant, körülnézett. De akármerre fordult, azt a kopár, meredek hegyoldalt látta maga előtt. Furcsa volt a látvány, mert persze ugyanakkor látta a parkot is. A szürke aszfaltcsíkokat, amelyen gyermekkocsikat toltak az anyák, a zöld pázsitot, ahol gyerekek kergették a labdát. Egy sárgára festett padot, amelyen ült valaki. Öregasszony lehetett, aki szúrós szemmel nézte őt. Talán magamban beszélek, értette meg, de nem szégyellte, és nem is akart elmenni onnan.

Két tájat látott egyszerre, ezek – mint a filmekben – az „áttűnés” szakaszában voltak. Még látta a már halványulót, de éppen olyan halványan látta kezdetben azt, amelyik előtűnt, és hamarosan majd kitölti az egész látványt. Ezt a köztes pillanatot, töredék másodpercet fogta ki a férfi. Állt a tűző napfényben, és miközben a süvegszerű hegy oldala lassan elhalványult, nem hallotta az itteni zajokat, legalábbis nem tudatosan. Mi több, furcsa szag csapta meg az orrát. Napégette, kopár fű illata. Amely egyszerre adja ki magából a föld szagát. Az itt-ott heverő kisebb sziklák is felforrósodnak, és bogarak ugrálnak vagy másznak… Estefelé megszólalnak a tücskök, és bár enyhül a hőség, azért az emberek még testükben érzik a meleget.

Egyik pillanatról a másikra eltűnt a kép, az illat. Leült egy padra. Próbálta elemezni az előbbi élményt, de nem ment semmire. Két gyanúja volt, csupán kettő. Az egyik, hogy e kép emlék lehet. Valahol, valamikor látott ilyen hegyet, vagy ilyen szigetet. Ilyen mezőt, érezte a forró levegőt maga körül, és talán hallotta is az alkonyatkor megszólaló tücsköket…

A másik, hogy álom lehet. Biztosan álmodta ezt a tájat, és azt is álmodta persze, hogy ott járt. Némelyik álma a korai gyermekkorból talán megmaradt valahol a tudatában: Vagy szinte az összes? Az emberek még olyan keveset tudnak az elme tényleges működéséről. Alex Darro sokáig ült a padon. Jóval később állt csak fel. Elhatározta, hogy betér egy olcsó étterembe, és falatozik valamit. Az időt kell eltölteni, hisz nem is éhes igazán. Még két nap, és végre kiszakad ebből a taposómalomból, és eljut oda, ahová régóta vágyik. Amely sokkal, sokkal érdekesebb és izgalmasabb lesz. Annak kell lennie!

És pislákolt benne a remény is, hogy ha odaér végre Amalithera szigetére, akkor megérti, mi történik vele.

 

Mateo a parton állt.

Korfu szigete most nagyon szánalmas látványt nyújtott. Rom hátán rom – a törökök garázdálkodtak itt még nemrégen. A velenceiek szörnyű rettenettel fogadták a látványt, mi lett egykori szép birtokukból. Azok is, akik hónapokkal korábban jártak itt, alig ismertek a szigetre. Minden várost feldúltak, kiraboltak. Üszkös falak meredeztek csupán, és néhány elvadult lakost sikerült csak előcsalogatni a közeli erdőkből. Mateo azonban spanyol volt, Don Juan flottájával érkezett, és nem nagyon izgatta mindez. Látott már lerombolt várakat, felégetett városokat. Itt-ott még füst kúszott az égre, de ez sem izgatta különösebben. Minden olyan idegen volt számára.

Pedro kísérte el. Kaptak egy kis szabadságot – no, nem sokat. Öt napja érkeztek ide, október eleje volt. A nap sütött, de azért néha hűvös szél jött észak felöl. A két férfi ilyenkor megborzongott, összehúzták mellükön a kopott zubbonyt. Holnap lesz a nagy szemle, már jó előre kihirdették. De addig még itt horgonyoznak a hajók az öbölben.

Délután volt, és nem sok idejük maradt visszamenni a hajóra. Gyümölcsöt vettek, azt rágták. Miguel valahol elveszett a tömegben. A romos városok középpontjában a flotta érkezésére alkalmi árusok raktak ki ezt-azt a földre terített ponyvákra. Nem volt ott semmi érdekes, legfeljebb egy hajlított török kés, egy jatagán, olcsó kővel a markolatában. De ezért is olyan sokat kértek az éhező korfuiak, hogy a matrózok csak legyintettek rá.

Távolabb gályarabnak szánt rabszolgákat árultak. Akadtak köztük törökök is. Nyírott fejük közepén hajtincs, bajszuk lekonyult. Mateo megnézett egy fiatal rablányt, azt is árulták, ám csúnya volt és göthös. Nem mintha lett volna pénze, hogy megvegye, de azért elgondolkozott a dolgon:

– Képzeld, Pedro, ha lenne egy rabszolganőm… Akivel azt tehetnék, amit akarnék!

– És mit akarnál? – kérdezte amaz kíváncsian.

– Nem is tudom. Talán meztelenül járatnám a házban, és kedvemre gyönyörködnék benne.

– Hamar megunnád – felelte flegmán a barátja, aztán rávigyorgott: – És milyen házról beszélsz, ember? Hiszen nincs is hol laknod.

Ez igaz volt. De Mateo nem örült, hogy ilyen durván visszarántották a valóságba. Ami szürke volt és jobbára reménytelen. Ha nem esik el a csatában, akkor visszamehet, haza. Sőt, ha szerencséje lesz, a zsákmányból is jut neki valami. De akkor még mindig megeshet, hogy valamilyen fertőző nyavalya terjed majd el a seregben, és akkor neki is vége lesz… Nem egy háború ért már véget ilyen csúfosan. Függetlenül attól, hogy a sereg győzött vagy veszített. Egy kegyetlen járvány felér egy ellenséges haddal is!

Ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor felfigyelt egy matrózra.

Az idegen tengerész a parton állt. Néhány matróz gyűlt köréje. Valami azt sugallta Mateónak, hogy ezek szeretnének külön maradni a többiektől. Négyen voltak. Az egyik francia volt, a másik velencei, a harmadik meg alighanem német. A negyedik – éppen az, akire Mateo felfigyelt – valószínűleg spanyol, mint ők Pedróval. Lassan közelebb húzódott.

Azok négyen a köveken ültek, egymást nézték. A spanyol beszélt azon a keverék nyelven, amit a Mediterraneum tengerészei mind értettek. Olykor török vagy arab szavakat is belekevert, illír és frank kifejezések is elhagyták az ajkát. Tehette, hisz nem katonák voltak körülötte, hanem tengerészek. Egyik sem viselt kardot az oldalán. Fejükön kalap helyett féloldalas sapka, nyakukon színes sál. Zubbony védte őket a széltől.

A matróz nagy termetű volt, szemlátomást erős. Arca napbarnított. A haja ősz, pedig nem volt még negyven sem. Hangja erős, a tekintete szürke, a szája vaskos, akaratos. Fogsora, bár hiányos, de azért hódíthatott volna a nők között, annyira férfias jelenség.

Mateo közelebb húzta Pedrót:

– Gyere, hallgassuk meg, mit akar a fickó.

– Hátha nem is akar semmit. Vagy csak ránk sózna valamit, amire nincs szükségünk – Pedro mindig óvatos volt. És kissé borúlátó. Mateo ügyet sem vetett ellenkezésére.

Az a spanyol a többiek feje fölött rájuk villantotta tekintetét. Egy pillanat volt az egész, de Mateo úgy érezte, valami összekapcsolta őket. A férfi szürke szeme farkasra emlékeztette, és az arcán is volt néhány ragadozó vonás. De ezzel együtt nem volt ellenszenves, egy csöppet sem. Még Pedro is megbékélt kissé.

Amaz eddigi hallgatóinak beszélt. A tengerparti sziklákon ültek, a beszélő pedig szemben guggolt velük, hogy a fejük egyenlő magasságban legyen.

-… Azt hiszitek, megússzátok ép bőrrel? Sokan odavesznek majd. És mi értelme lesz a halálotoknak? Hogy Don Juan, Veniero, Santa Cruz vagy Andrea Doria annál nagyobb dicsőséget és pénzt söpörhessen be, ha innen hazamegy? Tudjátok, hány hajó süllyed el egy csatában? Legalább a flotta egyharmada, de megesik, hogy a fele. Elképzelitek, barátaim? Lehet, hogy a ti hajótok is odaveszik. Ha úszni tudtok, akkor sem biztos, hogy megmenekedtek. Legázolnak más hajók, és tüzet vetnek rátok fentről. Ha fel is kecmeregtek egy másik hajóra, honnan tudhatjátok, kik vannak azon, és hogyan fogadnak ott benneteket? Még az is lehet, hogy a hajójáról szabadult gályarabnak néznek, és rögtön odaláncolnak a padhoz. És ha azt a hajót is elsüllyesztik, minden gályarab odaveszik. Bizony, a hullámokban lelitek sírotokat, szerencsétlen barátaim.

Nem volt ellenséges és nem volt lesajnáló sem, amit mondott, és ahogyan mondta. A német rekedten kérdezte:

– Ezért akartál beszélni velünk?

A francia is bólintott rá. Ő is ezt kérdezte volna. A velencei még hallgatott. Pedro tanácstalanul nézett Mateóra, de az már nem vette le szemét földijéről. Aki látva az érdeklődő, várakozó szempárokat, könnyedén meghajolt.

– Csak hogy tudjátok, kivel beszéltek: a nevem Diego Mercado, és Don Juan de Austria hajóján szolgálok. Régóta járom a tengereket, és értek ahhoz is, hogy kihallgassam mások beszédét.

A német felvonta a szemöldökét. A velencei szólalt meg elsőnek:

– Miért éppen minket választottál?

– Két napja járom a partot, és néha a többi hajóra is felmerészkedtem. Tehettem, mert a kapitányom velem küldte a parancsokat a többi kapitánynak. Hát sok dolgot láttam és hallottam már eddig is. És fogok ezután is.

Mateo most már majdnem otthonosan telepedett melléjük. Diego ezt csak szemvillanással nyugtázta, de érezte, tartozik még magyarázattal amazoknak. Ezért folytatta:

– Körülnéztem a hajóitokon. Olyan fickókat keresek, akik nem ijednek meg semmitől, de akiken látom azt is, hogy nem csatára vágynak igazán. Nem ölni és meghalni jöttek ide. Hanem… másért.

– Miért? – kérdezte Pedro kicsit bután. Diego rámeredt:

– És te, ember? Hogyan kerültél ide? Hallgatóztál?

Pedro nem is mert visszaszólni. Mateo beszélt helyette:

– Hát persze, hogy hallgatóztunk. Vagyis hallottuk, amit mondtál. És mivel mi sem csatákról álmodunk, szeretnénk meghallgatni, mit mondasz nekünk.

Diego Mercado hallgatott. Még egyszer végigszaladt tekintetével amazokon, csak utána szólalt meg, de most még csöndesebben, mint eddig. Senki más nem járt a környéken.

– Rendben van, fiúk. Olyan férfiakat keresek, akiknek többet ér az élet és a gazdagság, mint a halál vagy a szenvedés. Akik nem akarnak nyomorékként elpusztulni, és betegen sem. Akik nem arról ábrándoztak, hogy hősi halottak legyenek egy tengeri ütközetben, hanem hogy megcsinálják a szerencséjüket, aztán boldogan és gazdagon éljenek valahol. Ennyien éppen elegen leszünk a tervemhez. És úgy tűnik, ti és én alkalmasak vagyunk arra, hogy ne halottként, hanem gazdag emberként térjünk haza… Mindnyájan.

A francia szája tátva maradt, majd ő is halkabban szólt:

– Mit találtál ki, matróz?

– Nem vagyok egyszerű matróz. Kormányosként szolgáltam az admirális hajóján. De aztán történt valami apróság, és örülhettem, ha egyáltalán a hajón maradhattam, mint matróz.

– A lényeget mondjad – kérte a velencei. Diego elmosolyodott:

– Mit tudtok Don Juan kincstáráról?

A kérdés megválaszolatlan. Pedro már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a francia megelőzte:

– Mit tudhatnék? Sohasem jártam Madridban!

Mateo látta Diego szemében azt a villanást. Kicsiny gúnyszikra volt, nem több. És máris felfogta, miről beszél a volt kormányos. Így gyorsan közbeszólt:

– Biztosan arra a pénzre gondolsz, amit ide hozott magával.

Diego szeme elismerően csillant a férfira. Majdhogynem csettintett is, élvezettel:

– Erről van szó, emberek. Csak nem gondoltátok, hogy a flotta pénz nélkül jött el ilyen messzire?

 

– Találkozunk még? – kérdezte Bruno Elgon.

Pietro Stano töprengve nézett maga elé. Igazából nem fejezték be a közös munkát. Amit a férfi eddig elmondott, az nagyon érdekes volt. Közelebb is vitte őt a megoldáshoz, de… Hát igen. Szánjon rá még néhány napot, és akkor… De persze látszik rajta, hogy most már türelmetlen. És igaza van, mindenképpen adni kellene neki egy kis pénzt. Vagy nem is keveset.

Stano lassan vette elő csekk-könyvét:

– Kifizetem a felét annak, amiben megegyeztünk. Kérem, három nap alatt derítse ki még a hiányzó adatokat… Ahogyan az imént megbeszéltük. Ha ezeket is leszállítja, megkapja az összeg másik felét.

Bruno Elgon átvette a csekket. Egy pillantást vetett rá, és megdermedt. Nagyon sok számjegy sorakozott rajta. Voltaképpen egy nullával több, mint amennyire számított.

Stano közel állt hozzá, és figyelte a fiatalember arcát. Bruno örült, de egy kicsit meg is ijedt. Rekedten kérdezte, amikor ismét a férfira nézett.

– Önnek ez… ennyit ér? Hiszen amit elmondtam, amit kikerestem az archívumokban, az… – tett egy lekicsinylő mozdulatot. Mintha mondaná, szavak nélkül: „Ezt bárki kikereshette volna önnek”.

Pietro Stano finoman mosolygott:

– Én másképpen látom. Különben is, üzletember vagyok. Befektetéseket eszközölök most, egy cél érdekében, amit ön is sejt már. És remélem, a bevétel jelentősen felülmúlja majd a kiadásokat. Így tehát megtalálom majd a számításaimat.

Bruno könnyedén meghajolt. Órájára nézett, a dátumjelzőről olvasta le, hányadika van ma.

– Köszönöm. Két napot töltök majd Velencében, ahová azonnal elrepülök. Harmadnap felhívom önt, és megbeszéljük a találkozót. De mit tegyek, ha… csak minimális mennyiségű adatra bukkanok?

– Minden apróság fontos lehet. De azért természetesen igyekezzen minél többet begyűjteni. Viszontlátásra, Elgon úr.

 

– Jó reggelt! Cantieri vagyok, a magándetektív.

– Jó reggelt. Hallgatom önt. Remélem, fontos okból riasztott fel ilyen korán.

– Nyolc óra múlt, asszonyom…

– Még csak nyolc óra! Tudja, este későn tértem nyugovóra… De ez nem tartozik ide. Szóval, mi történt? Valami fontos?

– Igen. Bruno Elgon negyedórával ezelőtt elhagyta a Stano-házat. Azóta követem.

– No, ez remek! Merre jár most?

– Az a gyanúm, hogy a legközelebbi repülőtérre hajtat. Észrevettem, hogy intenzív telefonálgatásba fogott menet közben. Gyanítom, hogy repülőjegyet rendelt, de persze nem tudhatom, hová… Most lesz egy elágazás, kérem, várjon, asszonyom… Igen, most már biztos. Arra az útra tért rá, amelyik egyenesen a repülőtérre vezet.

– Tudja, mit? Most nem léphetek közbe. Hajtson, ahogyan csak bír, le ne maradjon. Maga is szálljon fel a gépre, és majd a célállomásról jelentsen! Van útlevele, igaz?

– Van, asszonyom. Ha csak az Unió területére igyekszik Elgon úr, akkor még arra sem lesz szükségem.

– Ezek részletkérdések. Szóval, várom a jelentéseit ezen a telefonon!

– Küldöm majd, asszonyom.

 

Jean Dampier megtorpant.

Az éjszaka áthatolhatatlannak tűnt, pedig ennyi idő alatt a szeme már megszokhatta volna a homályt. Valamit látott is – vagy inkább csak úgy tűnt neki?

A legjobban az zavarta, hogy nem látott a lába elé. Ezért bizonytalanul lépkedett. Előtte is, mögötte is jöttek. Akkor arra gondolt, lassan hátra kéne maradni, és egyszer csak észrevétlenül leszakadni a csapattól. Maga sem tudta, miért, de félelemmel vegyes zaklatottság vett erőt rajta. Mindezt baljós előérzet tetézte, amelyhez foghatót addig még soha nem érzett.

„Baj lesz, baj lesz” – zakatolt a fejében. Ugyanakkor tehetetlen volt. Katonaként mennie kellett, hiszen ezt parancsolták. A tiszt haladt az élen, és ennek a menetnek megvolt a maga vonzása. Mintha mágnesből lennének az emberek, mindenki együtt maradt a többiekkel, és ez alól Dampier sem vonhatta ki magát.

Különben pedig félt is – attól, ami a csapaton kívül várhat rá. Itt mégiscsak együtt voltak, sokan, és mindenkinek volt fegyvere. Neki is. Nagyobb baj akkor hát nem érheti őket? Vagy éppen abból lesz a baj, ha ezekkel tart?

Gondolatai ekképpen csapongtak, mindeközben menetelt a többiek között. A csapat, élén a Kapitánnyal és a tiszttel már jó ideje haladt, de nem tartotta az irányt. Ők sem tudták pontosan? Vagy ennyire kanyargós lett volna az ösvény? Nem gyújthattak lámpát, helyi vezetőjük sem volt. „A Tábornok vajon ilyesmit parancsolt volna?” – merült föl Jeanban. De néma maradt, s csak ment és ment. Megint irigykedve gondolt arra a matrózra, aki a partra húzott csónakok mellett maradhatott.

Ekkor valami történhetett ott elöl, mert a libasorban menetelő katonák egymásra torlódtak. Mellek futottak hátakba, váll feszült vállnak. Karok tapintották a sötétséget, és suttogtak:

– Mi a fene van?

– Meg kell állni.

– Akkor miért nem szóltok?

– Most szólok, te barom. Nem látsz?

– Nem látlak, képzeld el. Te is nekimentéi az előtted menőnek, nem?

A tiszt rájuk pisszegett, végre elhallgattak. Aztán lassan közelebb húzódtak hozzá. Még mindig kinyújtották egyik kezüket, a másikban a puskát szorongatták. Még jó, hogy szuronyt nem csatoltak rájuk, egymás szemét szúrták volna ki a sötétben. Így is fém ütődött olykor fémhez, puskacső a derékszíj csatjához, kardhoz.

– Elhallgatni! – sziszegte a tiszt dühösen. És akkor valóban csönd lett. A beállt kicsiny hangszünetben tisztán hallották egy kutya ugatását. Méghozzá nem is olyan messziről. Valaki káromkodott:

– A pokolba azzal a döggel! Jelzi majd a falusiaknak, hogy közeledünk.

– Nem olyan nagy baj – így a tiszt. – Tehát elmondom a feladatot. Száz lépésre vagyunk egy kis falutól. Aligha vannak itt törökök, ezek inkább csak szegény görögök. Körbevesszük a falut, és minden lakóját a templomhoz tereljük. Értitek? Még a gyerekeket is! Nehogy valaki csónakra kapva átevezzen a partra, és értesítse a hatóságokat.

Jean keserűen mormolta önmagának: „Hát persze, hogy törvénytelen ügyben jöttünk. Félnünk kell a hatóságoktól… Vajon miben sántikálunk?” Nem tagadhatta, ekkor már a kíváncsiság is dolgozott benne. Ami nem mulasztotta el a baljós érzést, mely nagy súllyal nehezedett a lelkére. És ezért a testére is.

Az események peregtek tovább. A tiszt kiadta a parancsot. Az emberek kisebb csoportokban vonultak fölfelé az enyhe lejtőn, és hamarosan fényeket pillantottak meg. Előttük feküdt a halászfalucska. Néhány kicsiny ablak mögött derengő mécses vagy gyertyafény. Fehér falú házikók, egy felnyúló templomtorony. És semmi, de semmi több.

„Talán ha százan lakhatnak itt, vagy annyian sem” – gondolta Jean Dampier. A legszívesebben kiáltott volna egy hatalmasat, hogy riassza a falusiakat. A szigetlakókat. De vajon mi haszna volna? Mire amazok felriadnának, előjönnének álmos szemekkel, a katonák már ott teremnének…

És odaértek.

Dampier csak annyit látott, hogy valahol hirtelen fény gyúlt. Az első pillanatban nem tudta mire vélni, mi az, majd ráeszmélt: lángok voltak. Nem fáklyát kapott elő valaki, hanem gyújtójával egy szénakazal mellé kuporodott, és belecsiholta a szikrát. A környéket hirtelen fény árasztotta el.

Méltatlankodó panaszszó hangzott. A katonák puskatussal taszítottak oldalba egy parasztot, aki érthetetlen nyelven szólt.

– Ne karattyolj, teeee!

Az nekiesett másoknak, akik akkor tódultak elő az egyik házból. Egy gyerek felsírt. Egy lány jajgatott.

– Mindenkit a templomhoz! – kiáltott a tiszt. Volt velük egy tolmács is, görögül beszélő katona, aki most a helyiek nyelvén megismételte a parancsot. Hol franciául, hol görögül ismételgette a mondatokat, de senki sem figyelt rá. Az embereket kiterelték a házakból. Végre fáklyák is előkerültek meg gyertyák. Jean is láthatott már mindent. Legbelül viszolygott ettől az egésztől, de engedelmeskednie kellett. Vagy nem kellett volna, ám így kényelmesebb volt neki? Nem volt az a lázadó fajta. Bár felfordult a gyomra, látva, hogy társai idős embert, fiatal legényt, sőt nőket is durván ütlegelnek, így kergetik őket a templomhoz.

Amely – a keletkező fényben kiderült – csöppnyi volt csupán. Fehér falával nappal vakított volna, de most csak derengett. A falusiak ott csoportosultak előtte. A tiszt nógatta katonáit, járják körbe a házakat, világítsanak be minden rejtett sarokba, a házak mögé. Még a kecske ólakat is átvizsgáltatta. A falu csöppnyi kikötőjét is megszállták, nem engedtek senkit a kopottas bárkák és csónakok közelébe.

Az emberek valamit kiabáltak. Talán egy nevet? A szó furcsán hangzott az éjszakában, hiszen rémület és könnyek övezték. Ijedt torkokban rekedt a hangok egyik fele. Jean sem értette a szót.

Mindenesetre előkerült egy idősebb férfi. Mások lökdösték maguk elé, nem magától törekedett az előtérbe. Az elöljáró lehetett. Különösen félt a franciák tisztjétől, ugyanakkor fel nem foghatta, mit keresnek itt a Tábornok katonái. Ők úgy tudták, a Tábornok is a törökök ellen harcol Egyiptomban. Még ha nemrégen csatát is vesztett Abukirnál… Vagy ezt csak Jean tudta, ezek a görög szigetlakok nem is sejtették? Néha meglepő volt számára, hogy amerre ők, a katonák elvonultak, a civilek milyen keveset tudnak a világról. Másutt meg nagyon is jól értesültek sok mindenről. Jean Dampier nem töprengett tovább. Figyelte az eseményeket. Egyike volt azoknak, akik sorfalat álltak, a templom falához szorították az embereket. Néhány asszony fekete fejkendőt borított magára, mások eleve abba burkolóztak. Talán hűvös volt nekik itt? Jean nem érezte. Neki nagyon is melege volt.

A tiszt végre úgy találta, mindenki itt van. Visszajöttek azok a kettes-hármas csoportok is, amelyek pásztázták a szegényes kunyhókat. Minden ember – és minden fény – a templomfal mentén gyülekezett. Fáklyák lobogtak a katonák kezében, izzadó markok csúsztak fegyverekre. Ujjak fonódtak kardmarkolatok köré, puska ravaszára.

A kapitány eddig úgy állt ott, mint akinek semmi köze az eseményekhez. Ám most előlépett. Intett az egyik fáklyás matróznak, álljon közelebb. Nem tudni, jobban akart-e látni, vagy azt akarta, hogy őt lássák. Ezzel máris főszereplő lett, minden szempár rászegeződött. A tiszt is hátrébb vonult, de árgus tekintetét nem vette le a gyülekezetről. Jean érezte, most valami fontos következik. Végre megtudja ő is, miért jöttek ide ilyen titokzatosan? Mi volt az a fontos dolog, ami miatt a Tábornok, állítólagos parancsára elindult egy hajó, éjszaka merészkedett az ellenséges partok közelébe, és ott ilyen furcsa hadműveletet folytatnak a szigetre kilopózott tengerészek és katonák?

A kapitány mellett állt már a tolmács, készen arra, hogy fordítsa a férfi szavait. Ami hamarosan be is következett:

– Emberek, mi azért jöttünk, hogy elvigyük innen a kincset. Amit idegenek ástak el itt több mint kétszáz évvel ezelőtt! Ti tudjátok, hová rejtették. Adjátok elő, azonnal!

 

8.
KÖZELEBB

 

Rina Tolentino nagyon meglepődött.

Egyedül volt otthon. A délelőtt még nem fordult át délbe, a nő nemrégen kelt fel. Igazából nem tudta, mit kezdjen magával. Mióta kétszer is megfordult Midas doktornő rendelőjében, kissé összezavarodott. Az utóbbi napokban önmagát illetően is bizonytalan lett. Megnézte a két videofilmet. Az első hosszabb volt, a második érdekesebb. „Ennyi életem lett volna?” – csodálkozott. Elsősorban önmagán. Most még élénken élt benne, mit is mondott a doktornő a második „szeánsz” után.

– Kedves Rina, maga egy fenomén. Ne ijedjen meg, ez a szó azt jelenti, hogy jelenség, és pozitív értelemben használtam. Az orvostudomány, mióta kénytelen komolyan foglalkozni a hipnózissal, azon belül pedig egyre inkább a regresszív hipnózissal is – még nem találkozott ilyen esettel. Azt már szinte megszoktuk mi, szakemberek, hogy számos emberből „kihozható” több élete is. Vagyis, hogy az illető különböző időkben élt, és mindegyikben természetesen valaki más volt. Már az is normális, megszokott dolog lett, hogy igazából nem csak azok emlékeznek régi életeikre, akik fáraók voltak, vagy aki Napóleon volt, vagy akik más híres személyiségekként éltek. Ez inkább afféle képzelgésnek tűnhetne. De amit maga produkált, az döbbenetes, kedves Rina. Hiszen maga egy időben két életet élt! Ez alapjaiban fordítja meg azt a kis tudósvilágot, amely már ma is komolyan foglalkozik a reinkarnációval, és azt tudományos ténynek, természeti jelenségnek tekinti. De eddig még senki sem találkozott olyan valakivel, aki egyszerre lett volna két különböző személy. Ha nem is egyszerre születtek, életük egy bizonyos szakaszában az a két ember mindenképpen párhuzamosan létezett ugyanabban a világban. Ez döbbenetes!

Rina nem találta ezt olyan furcsának – amíg Midas lelkendezését nem hallotta. A doktornőt – talán egy-két évvel lehetett fiatalabb Rinánál – annyira elragadta a felfedezése, hogy ezt nem titkolta „páciense” előtt. Éppen ellenkezőleg, azt magyarázta Rinának, amit az már a filmen is láthatott:

– Képzelje, maga az ezerhétszázas évek végén egyszerre volt Jean Dampier francia tengerészkatona, aki feltehetően részt vett az abukiri ütközetben, bár ez nem biztos – és egy arab-török kisgyerek, aki az akkori kis halászfaluban, Abukirban lakott! A maga egykori két élete ott szinte látótávolságba került egymástól. Az a két ember, akik ugyan két világrészben éltek, ám egy napon valamilyen különös véletlen folytán egymás közelében voltak… Most sem értem, mi történt voltaképpen. Úgy kellene mondanom: még nem értem. Mert remélem, egyszer csak rájövünk a titok nyitjára. Ez két különböző élet volt, amelyet nem azonos lélek eredményezett? Nem egyazon ember két változata élt ott, mint az eddigi reinkarnációs esetekben hittük, hisszük – hanem két, egymástól független emberi lény olvadt később össze egyetlen tudattá, és maga ezt örökölte „genetikusan”? Ezt hordozza az emlékezete, ezt adja ki magából, amikor hipnózisállapotba kerül. Mindenképpen nagyon érdekes és fontos ez az eset. Lehet, hogy nagyszerű felfedezés is lesz belőle… Ne haragudjon, Rina, de szükségem lesz magára a következő hónapokban. Lehet, hogy el fogunk utazni valahová, ön és én, hogy bemutassuk tudását, bemutassuk a hozzáértő professzoroknak, kutatóknak azt a nőt, az első embert, aki ilyesmivel dicsekedhet! Rina, lehet, hogy maga lesz egy új Újvilág Kolumbusza?

Rina ebből keveset értett. Akkor is, később is. Miféle Kolumbusz, miféle új Újvilág? Önmagát egyáltalán nem érezte olyan különlegesnek, amilyennek azt a doktornő beállította. Eleinte bizony még gyanakodott is, hogy ez a doktornő valami hóbortos nő, akinek a gazdag férje túl sok pénzt ad, és ezért egy kicsit meghabarodott. Már azt sem tudja, mit kezdjen magával, mit csináljon jó dolgában…

De ezek az érzések lassan elmúltak. Rina nem volt túl jó emberismerő, de amikor Midas doktornő így ömlengett, végül is hitt neki. Látszott, hogy valóban lelkesíti az esemény. No, és ha az csakugyan olyan fontos dolog lehet? Rina Tolentino ebből ugyan még nem vett észre semmit. Önmagát figyelve rájött, hogy ott belül semmi sem változott. Az a tudat, hogy régebben valami vadember, vadász volt, máskor meg francia katona vagy arab kiskölyök – ugyan min is változtatna manapság már? Még csodálkozott is, hogy Midas doktornőnek ekkora pacientúrája s népszerűsége van. A rendelőben mindig várakozott előtte más látogató is; egyszer Rina véletlenül belepillanthatott az asszisztensnő naplójába. Bizony a hét öt napján minden rubrikában sorakozott egy-egy név. A doktornő végül is elég sokat dolgozik, gondolta elismerően, és akkor kicsit megbékélt vele.

Csak az nyugtalanította kissé, amikor valamiféle jutalomutazást emlegetett. A szabadsága terhére lenne az a dolog, és a költségek? Nem tudott napirendre térni a dolog fölött, de ott és akkor a doktornő nem adott alkalmat arra, hogy ezt bővebben megtárgyalják. Igazából Rina meg volt győződve, hogy legközelebb Midas már nem emlegeti majd ezt a dolgot, és szép csöndesen elfelejtődik. Mint oly sok ígéret, melyet az életben kapott.

Szóval, így morfondírozott azon a délelőttön, amikor csöngettek.

Egy rokonszenves, már nem túl fiatal férfi állt az ajtóban. Erős ötvenesnek nézett ki; annyi is volt. Azok a ráncok a szeme szögletében elárulták a korát. Napégette arc, aranykeretes szemüveg, őszes haj. Mindez jól állt neki. Még a maga nemében igazából csinosnak is mondható, futott át a nő fején. Bár ő nem tudna lelkesedni érte – ezt is érezte, azonnal. Kis aktatáska volt a kezében, de olyan hanyag mozdulattal tartotta, hogy a tárgy miatt nem látszott ügynöknek, rátukmáló eladógépnek.

– Caterina Tolentino kisasszony – mondta amaz. Nem, ez nem kérdés volt. A mondat csöndes, nyugodt megállapításként hangzott el.

– Igen, én vagyok. Mit óhajt?

A férfi névjegyet vett elő, amelyen a fényképe is rajta volt. Nem szokványos alakú, annál valamivel nagyobb és roppant finom nyomású kis papírdarab volt. Egyszerűen műremek a maga nemében. Jólesett az ujjai közé venni, érezni simaságát. És azt is, hogy valamilyen jelentős emberhez tartozik. Ezt sugallta Rinának valamilyen még ismeretlen, rejtélyes hatodik érzékelésen keresztül.

– Doktor Milan Christoforos a nevem – valóban, ez állt a névjegyen is. Rina csaknem egyszerre nézte a férfit és a névjegyet. A rányomtatott név betűi akkor váltak hangokká, amikor a férfi kimondta. Rina tudatában pillanatnyi késéssel zajlott le ez a folyamat. Azután egymásra néztek. A férfi testbeszéddel jelezte: nem megfelelő neki ez az állapot, diszkomfortérzés, hogy a küszöbön át kell beszélniük. Ám még tartozott egy magyarázattal, és ki is mondta:

– Midas doktornő megbízásából keresem önt.

Ekkor feloldódtak, elsimultak az ellentmondások. Rina hátrahúzódott, a férfi belépett. Ajtó csukódott mögötte. „Ez nem egy sorozatgyilkos fickó, aki rám veti magát, hogy megerőszakoljon, vagy szó nélkül elvágja a torkomat” – futott át a nő fején. Látta a férfi jól szabott ruháját. Bár odakint nyári idő volt, a zakó nem kívánkozott le róla. És ki tudhat arról, hogy bármiféle kapcsolata is van a doktornővel? Senki. Elméjében a férfit összekapcsolta a doktornővel, és várakozás ébredt benne. Meg egy kis kíváncsiság is.

– Foglaljon helyet – a világos, bérelt lakásban Rina most sem érezte magát túl jól, de ebben a pillanatban ez eszébe sem jutott. Ő itt házigazda volt. Tett is az asztalra valamilyen üdítőt, egyenesen a hűtőből vette ki, és töltött szótlanul. A férfi ezt örömmel vette. Nem mondta, de látszott rajta. Amúgy nem viselt gyűrűt, csak arany karláncot kis táblácskával. Rina nem tudta elolvasni a szöveget. Nem is akarta.

Amikor maga is leült a kis asztalka másik oldalára, doktor Christoforos ölébe kapta a kis táskát, és kivett belőle néhány nyomtatott lapot.

– Ha jól tudom, Midas doktornő említette önnek: elvinné önt egy tudományos összejövetelre. Ahol talán még azt a bizonyos szeánszot is megismételnék, ha nincs ellene kifogása.

Rina csak egy rövidke pillanatig volt elégedetlen. A doktornő miért mondott el mindent ennek az… idegennek? De máris túltette magát ezen. Hiszen nyilvánvalóan ez az ember is szakmabeli. Ez a… doktor Christoforos.

Bólintott, várta a folytatást. A vendég belepillantott a papírokba:

– Három nap múlva kellene indulnia, Görögországba.

Elállt a lélegzete is. Görögország? Még sohasem járt ott. Megtehette volna persze, talán nem is egyszer. Valamelyik barátja is ajánlkozott egyszer, menjenek el vagy tíz napra. Most hirtelen felfogta, hogy a doktor az arcát nézi. Nyilván azt kutatja, hogyan hat rá a hír. Hogyan fog reagálni? Elkapta a tekintetét, úgy tett, mint aki az asztallapot bámulva gondolkozik egy sort. Ezek a doktorok mind egyformák, a lélekbúvárok folyton mások lelkét lesik. Persze, csak az arcot, a mozdulatokat, a szemeket látják, sohasem azt az igazi lelket.

– Hát, egy kicsit meglepett az ajánlat – mondta aztán kiszámított lassúsággal. – Nem mondom, időm lenne rá. De pénzem már kevésbé.

– A költségeket mi álljuk – mondta a férfi olyan gyorsan, és egyben olyan jelentéktelenítő hangsúllyal, mintha voltaképpen az egész egy apróság, mi több, semmiség volna. – Az útiköltségre, az ott-tartózkodás költségeire, és így tovább, ne legyen gondja. Majdnem azt mondhatnám, hozza a fogkeféjét, és ennyi az egész. De természetesen nem tiltja meg senki, hogy hozza a kedvenc ruháit, tárgyait, és bármit, amit szükségesnek tart.

Caterina Tolentino mély lélegzetet vett:

– Azt mondja, hogy három nap múlva elutazhatok Görögországba és ez az egész nekem egy garasomba sem kerül?

– Egyetlen euro centbe sem, hogy pontosan fogalmazzunk – mosolygott amaz. – De természetesen nem turistaútról van szó. Nem az Akropoliszt fogják önnek mutogatni, és nem fog naphosszat feküdni egy homokos strandon. Ugyanakkor erre is jut majd ideje. De ez egy tudományos kirándulás lesz, kedves kisasszony. Midas doktornő bemutatja önt néhány komoly kutatónak, és egyszer biztosan megismétlik azt a beszélgetést, amit Midas doktornő már egyszer videóra vett. Mi több, az a gyanúm, hogy némely helyszínen még további, mélyebb kutatásokra is sor kerül majd. De ettől ne tartson. Az ön dolga minden alkalommal az lesz, amit már kétszer átélt a doktornő rendelőjében: regresszív hipnózis, semmi más.

Rina nem habozott sokáig. Már egy perccel korábban érezte, hogy erre az ajánlatra nem lehet nemet mondani. Mire kinyitotta volna a száját, a magatartása, az arckifejezése elárulta mindezt. Ezért Christoforos doktor könnyed mosollyal tette eléje a szerződést, és mutatta, hol írja alá.

 

Arima a tóparton ült, és a vizet nézte.

Csöpp teste alig látszott ki a nagy kövek között – a tónak az északi partját jókora természetes sziklák szegélyezték. Mintha a természet láthatatlan – és ma már aligha létező – erői a régmúltban összevissza szabdalták volna a köves partot. Innen még látszott ott, följebb az egykori fennsík; amott lépcsőzetesen zuhant alá valaha a sziklafal. Utóbb keresztben repedések futottak át rajta, néhol olyan közel egymáshoz, hogy a köveket ott elmorzsolhatta az a rejtélyes erő. Talán belülről jött? A sziklaruha alatt lapuló földtestből?

A megkövesedett páncélöltözet mindenesetre komor benyomást keltett. Olyan rendezetlen és zord lett tőle a partnak ez a rövid szakasza. Mert aztán ott nyugaton, ahol a kis öböl véget ért, és egy apró fok nyúlt be a tóba, már eltünedeztek a sziklák, és kilátszott a mezítelen talaj. Néhol mohák zöldje enyhítette a sárgásbarna föld látványát. A legkedvesebb látnivalóval maga a tó szolgált – vize sötétkék volt; az égen szaladó bárányfelhőket visszatükröző.

Arima tudta, hogy mögötte ott a ház. Ha fölkapaszkodik a sziklákra, látja is. De nem volt rá kíváncsi. Láthatta évek óta mindennap. Kijárt a tóhoz, akár többször is egy nap – azt ugyan meg nem unta.

Ült hát a parton, és a vizet nézte. Minden apró rezdülést. Néha elképzelte, hogy a tó egy élőlény: felszíne a bőre. Egyfajta parttól partig terjedő, ovális alakú, hatalmas állat. Amely a medret kitöltve a mélybe lógatja a hasát. És ha szél szalad át fölötte, akkor ezt a kékes, érzékeny bőrt ráncolgatja hol itt, hol ott. S minden ránc elmúlik rögtön. Ám a tó láthatóan ügyet sem vet a parton őgyelgő emberekre, a fölötte repkedő sirályokra. Még a ráülő hattyúkat is békésen eltűri. Mégis, Arimának olyan sejtése támadt, hogy a tó azért meg is haragudhat, és akkor bizony komor dolgok történhetnek. De hogy milyenek – nem tudta.

Arima látta már a tavat télen és nyáron; látta viharban is. Akkor tényleg haragudott, ám a kislány nem félt tőle.

Most már jó ideje ült itt. Nézte a vizet, a túlsó partot, és gondolkodott. Arima mindig nagyon sokat gondolkodott, a többiek az árvaházban csúfolták is sokszor. „Töprengő Arimának” szólongatták, és azt hitték, hogy ezzel megsértik. A kislány szeme csupán össze-összevillant néha valamelyik kedves tanítójáéval – ők is az árvaházban laktak, a legközelebbi kisvárostól távol -, e felnőttek bíztatólag, sőt, elismerőleg tekintettek rá. Pillantásuk sokat jelentett a kislánynak, ellenben semmiféle csúfolódás nem ütött rajta sebet a gyerekek részéről. A gyermekeket Arima úgysem vette komolyan.

Sirálypár érkezett. Két fehér villanás egymáshoz közel – a madarak elhúztak a gyerek fölött. Olyan mozdulatlanul ült; talán őt is sziklának nézték? De nem lehet, hiszen piros trikót viselt és kis kék farmert. De a madarak tudták, amit tudtak, nem féltek tőle. Nem volt ő ellenség – nem ő volt az ellenség számukra. A sirályok kivágódtak a víz közepére, és körözni kezdtek. Nem túl magasan. Az egyik váratlanul összekapta szárnyait, fejjel lefelé zuhanni kezdett. Arima lélegzete elakadt. Látott már ilyet, mégis minden alkalommal megdöbbent e vadászat láttán. A madár fejjel-csőrrel előre zuhant a vízbe: kis fehér tajték csapott fel, a madár eltűnt. Szinte azonnal felbukkant ismét, fickándozó hallal a csőrében. A sirály kissé nehézkesen, szárnyait csapkodva szakadt el a víztől, gyöngysorokként hullottak alá a vízcseppek, azután minden elcsitult.

Arima most hirtelen halnak képzelte magát. Tudja-e az a kis élőlény ott a nagy tó-élőlény testében, hogy közeledik a végzete – felülről? Biztosan nem is sejti. Fogalma sincs arról, hogy egyszer csak megnyílhat a feje fölött az éltető víz – hiszen azt sem tudja, hogy létezik a vízen kívül más is. Hogy két világ van, és ő az egyik határához közel úszkál. Hatalmas robajjal törik szét ez az egésznek és biztonságosnak hitt világ, fentről valami bevillan, berobban, és elkapja őt egy idegen erő. Viszi fölfelé, hirtelen minden annyira más lesz, a hal szeme nagy fényt lát – bele is vakul talán? De nem kap levegőt, nem tud lélegezni. Belepusztul.

Arima próbált arra gondolni, milyen lehet a halál. De ez olyan fekete nyirkosságot terített szét a lelkében, amitől megijedt. Nem, nem akart ezen töprenkedni ő, a „Töprengő Arima”. így hát félig elfordult a tótól.

Már csak azért is, mert valaki közeledett.

Tudta, ki jön. Megismerte a lépteit. Máris maga előtt látta az asszonyt. Emma magas, kicsit csontos, csúnya, de jókedvű. Hát igen, Emma asszony már csak azért sem lehet különösebben népszerű a gyerekek között, mert matematikát és fizikát tanít. De van benne valami, amit Arima – bár mindig érzett – nem tudott sohasem megnevezni. Valahányszor egymás közelébe kerültek, arcukon mosoly fénylett fel. Igaz, ettől Arima nem tanulta jobban ezeket a tárgyakat. Idegennek érezte a számok, a testek, a fizikai erők világát. A képletekben nem lelt melegséget, a hűvös értelem pedig nem vonzotta. Viszont Emma asszony – férjnél volt egyáltalán? – erről senki sem tudott az árvaházi gyerekek között – és a kislány egymás aurájában jól érezték magukat. Tudta ezt jól az igazgató is. Mivel Arima nem tartozott a könnyen kezelhető gyerekek közé, ha vele adódott valami, Emmát küldte hozzá. Most is erről volna szó?

A kislány megfordult. Emma asszony már nagyon közel volt, egymásra mosolyogtak. Az asszony arcán néhány szeplő és a szeme körül a ráncok jelezték, hogy elmúlt negyven. Jókora orra, erős arccsontja a kis Arima fölé magasodtak. Ám ez csak egy pillanatig tartott, mert Emma asszony leguggolt, s máris egy szinten volt a fejük. A szemük.

– Kicsi Arima, az igazgató úr keres.

– Megyek – Arima kifelé nem volt lázadó. Nem szerette a konfliktusokat, az erőszaktól pedig egyenesen irtózott. De ezt is csak Emma tudta, tudhatta róla. A többi gyerek legfeljebb annyit vett észre, hogy Arima mindig kerüli a verekedéseket.

– Elkövettem valamit? – kérdezte a kislány. Akkor már a ház felé vezető ösvényen ballagtak. Olyan felnőttes hangja volt, ám csöppet sem fásult, beletörődő. A sziklás part és a tó mögöttük maradt. Emma mosolygott, éppen ezért kedvelte annyira ezt a gyereket, mert ott belül olyannyira megelőzte a kortársait. Kisokos volt, koraérett. „Töprengő”.

– Semmi baj. Vasárnap van, ma nincs iskola, és mindenki tehet, amit akar. A többiek fociznak vagy kergetőznek az udvaron, te meg a tavat nézed. Ez így van rendjén… Most valami másról van szó. Megint arra van szükség, ami… szóval, tudod, ami csak a tiéd. Ami benned van.

Arima értette már. Elveszett tavaly az egyik kislány.

A ruháit a tó partján találták meg. Mindenki azt hitte, belefulladt; pedig nem. Arima mutatta meg, hol lapul – a tó másik partján bújt el egy nádkupacban, mert rossz jegyet kapott, és szégyellte magát.

Az idén szintén történt valami hasonló: egy tárgyat kellett megtalálnia. Az igazgató úrnak fontosat.

Mentek hát a nagy fehér főépület felé. Emma hallgatott. Talán neki nem is mondták meg pontosan, mi lesz a feladat? Az asszony Arimára pillantott. Látta kis fejét, vállig érő barna haját. Vékony pálcikalábait, karjait. Tornacipőben lépkedett, mindig gondosan megkerülte a köveket, és a kisebb állatokat is, ha észrevette őket. A világért sem taposott volna el még egy hangyát sem, Emma ezért legszívesebben megölelte volna őt.

Az igazgató a főépület oldalfalánál várakozott. Néhány kék kezeslábasba öltözött férfi ácsorgott ott vele, egyikük nagy, fehér mappát tartott a kezében. A háttérben egy fehér autó vesztegelt, rajta valami felirat, de ezt Arima innen nem láthatta.

Az igazgató alacsony, kopaszodó emberke volt. Arima nem különösebben kedvelte őt – nem mintha bármiféle gondja-baja lett volna vele. A férfi most rámosolygott. Mint mindig, ha kérni akart valamit a kislánytól. Ugyanakkor – és ezt csak Emma asszony érezte-látta a maga felnőttes tapasztalatával – a férfi ügyetlenül alakoskodott. Ha valakire szüksége volt, mindig efféle kvázi-alázatos viselkedést mímelt; Emma nem kedvelte az ilyesmit. Mindazonáltal meg tudta érteni. És nem volt benne biztos, ha ő volna az igazgató, vajon nem ugyanígy viselkedne-e. Mi mást is tehetne?

– Gyere, kicsi Arima. Az urak vízvezeték-szerelők. Azt mondják, vagy ötven évvel ezelőtt a ház mellett, valahol ezen az oldalon építettek egy föld alatti szennyvíztárolót… tudod, mi az?

– Persze, hogy tudom – Arima hangjában leheletnyi sértődöttség érződött csupán. Az igazgató nyilván észre sem vette. Emma magában mosolygott. – Betonból készül; belevezetik a csatornákat, a tartalmát olykor kiürítik.

– Ennél szabatosabban, szebben magam sem fogalmazhattam volna – az igazgató diadalmas tekintete rávillant a szerelőkre. – Nos, Arima, az a helyzet, hogy a régi térképek elvesztek, amikor pár éve leégett a vízművek egyik épülete. Az iratok is odavesztek… és mivel ezt a tartályt akkor nem használták, földdel feltöltötték, ezért most senki sem tudja pontosan, hol van. Akik akkor itt dolgoztak, már mind meghaltak; térkép nincs; de meg kellene találni a tartályt. Fontos volna kiásni és megnézni, milyen állapotban van. – A férfi ezt már inkább Emmának mondta: – Ha még használható, nem kell új tartályt építtetnünk. Az nagy megtakarítást jelentene nekünk.

Arima a kék ruhásokra nézett:

– Ezen az oldalon kell lennie?

A férfi, aki valamiféle papírokat szorongatott a kezében, különös arckifejezéssel válaszolt. Arima elindult hát. Egészen az épületig, majd hátat fordítva a falnak merőlegesen visszafelé a letaposott udvaron. Az árvaház távolabbi udvaráról idehallatszott a gyerekek zsivajgása. Emma asszonynak a lélegzete is elakadt. Egyedül ő fürkészte a kislány arcát. Azt a különös összeszedettséget és komoly kifejezést csupán ő látta rajta.

Az igazgató türelmesen várakozott. A kék ruhások vezetője ránézett:

– Maga ezt komolyan gondolja?

– Komolyan gondolom – felelte amaz kimérten. – Arima sok ilyen „trükkre” képes.

Mindeközben a többiek is a kislányt nézték. A kék ruhások vezetője is arra fordította a tekintetét. Csak a fogai között mormolta:

– Hoztunk egy berendezést, amelyik kimutat minden nagyobb tárgyat a föld alatt, de csak háromméteres mélységig. Ez a tartály mélyebben lehet. A szerkezet igen drágán működik, egyetlen munkaperce tíz euróba kerül…

– Nem fog semmibe kerülni – jegyezte meg az igazgató, most már kissé türelmetlenül, a hangját lehalkítva, mivel a kislány a közelükbe ért.

Arima eltávolodott a faltól, eközben számolta a lépéseit. Negyvennyolc, negyvenkilenc, ötven. Akkor megállt, tett tíz lépést a házzal párhuzamosan, majd ismét a fal felé fordult, és előrehaladt ötven lépést. A házhoz érve a fal mellett további tízet, és jött vissza megint, ötvenig számolva.

– Pontosan földeríti a terepet – súgta Emma. A vízművek emberei tanácstalanul álltak, nem tudták, mi következik ezután.

Az ötven lépést Arima már a negyedik sorozatban teljesítette, s most megint a falhoz közeledett. Azt az érzést várta. Amelyet nem tudott volna megnevezni, ha kérdik. De tudta, mit fog érezni. Ha fogja egyáltalán. Alulról érzi majd, hogy… Mint ahogyan menet közben gyakorta érzi a vízvezetékeket, vízereket. Néha furcsa, ismeretlen tárgyak gömbölyödnek ott alant, ő meg szaporán szedi a kis lábait, és igyekszik minél előbb elfelejteni, hol s mit érzett. Hiszen nem áshat le mindenhol, és különben sem ez a dolga. De hogy miért van ezen a világon, azt még nem tudta.

A negyedik sávot pásztázta éppen a saját rögtönzött terve szerint, amikor megérezte. Ott volt alatta. Valósággal beléje ömlött az a hűvös valami. A lábaiban és a hasában érezte egy pillanat erejéig. Amint továbblépett kettőt, akkor sem múlt el, és ebből tudta, nem vízér lehet odalent. Megtorpant, nézett maga elé. Mintha belelátna a földbe…

– Valamit talált – suttogta az igazgató. Homlokán kiütközött a verejték. Meleg volt már, a nap magasan járt.

– Az lehetetlen – suttogta a vízművek embere, de nagyon halkan. Bizonytalanul.

Arima most apróbb léptekkel körbejárt. A biztonság kedvéért kétszer is. Már szemmel behatárolta azt a területet, amelyre gyanakodott. Cipője orrával jeleket is tett a puha földre. Majd visszafordult, és intett a felnőtteknek.

Emma és az igazgató volt az első. A vizesek nem siettek annyira, vonakodva közeledtek. A kislány nagy, komoly szemét az igazgatóra függesztette:

– Itt van – mutatott körbe. – Vagy tíz méter mélyen lehet. De lehet, hogy csak nyolc.

Az igazgató diadalmasan nézett amazokra. A mappás férfi hóna alá kapta az irattartót, és dühösen nézett a kislányra. Látszott, legszívesebben jól leteremtené, miért szórakozik itt a felnőttekkel, hát minek nézi őket? De Emmára és az igazgatóra való tekintettel lenyelte a dolgot. Csak intett az embereinek. Azok négy cöveket kaptak elő, és Arima útmutatása alapján kijelölték a kutatási területet. Azután furcsa szerszámokat hoztak a kocsiból, elektromos motor forgatott egy hegyes végű fémlándzsát, három lábon állt, függőlegesen. Mohón hatolt bele a talajba.

– Ez egy szonda – magyarázta a mappás. – Lemegyünk vele tíz méter mélyre, és meglátjuk, elakad-e valamiben…

Arima biztos volt a dolgában, hát csak állt és várt. Az igazgató tovább izzadt, Emma asszonyra pedig átragadt a gyerek nyugalma, ezért ő sem izgult. A mappás férfi az ajkát rágta. Az ügy bárhogyan végződjék is, kellemetlen lesz, fogta fel. Ha meg be kell vetni azt a gépet, sok pénz megy el, és az eredmény éppen olyan bizonytalan lesz, mint így.

– Hat méter – mondta az egyik munkás. A villanymotor pergette szonda egyre mélyebbre hatolt. A zaj visszaverődött a ház falától. A munkások lassan engedték alább a szondát, néha egy-egy pillanatra kikapcsolták a gépet – jólesett a váratlan csönd -, hozzátoldottak egy újabb kétméteres fémdarabot, elmés zár kapta magába, fémujjak kulcsolódtak össze, a szerkezet tovább pörgött, és fúrta magát mind mélyebbre.

– Nyolc méter, uram – jelentette az előbbi hang.

Még fél métert süllyedt a szonda, s végre megtorpant.

Az egyik ember ismerte már a gépet, ezért a mappásra nézett:

– Elakadt, uram. Valami keményben… Biztosan beton.

Az igazgató arcán diadal fénylett. Emma fellélegzett. A mappás megtörölte a homlokát.

– Megtaláltuk.

Arima arca komoly maradt, a kislány Emma asszonyra pillantott:

– Akkor én most már visszamehetek a tópartra, ugye?

 

– Ti tudjátok, hová rejtették! Adjátok elő, azonnal!

A tolmács ismételte a kapitány kiáltásait. Mindkét hang idegen volt az éjszakában. Egyik sem megszokott, ismert, idevalósi. A falusiak hátukat a templomnak és egymásnak vetették. Még sohasem voltak így együtt éjnek idején. Még sohasem álltak velük szemben puskás idegenek. Külföldiek. Fegyveresek. Akiken látszott, hogy mindenre elszántak.

Valahol a közelben dulakodás és fojtott kiáltások hangzottak – az egyik kunyhóban találtak egy fiatal lányt. Tizenéves lehetett. Egy katona hozta, felemelte, hogy a lábaival a levegőben kapálózott. A katona a gyereklány melleit fogta, és röhögött. A kapitány megjegyezte:

– Az embereimet ráereszthetem a lányaitokra, az asszonyokra. Tudjátok, mi lesz itt akkor? Ha kell, akár az elöljárót is falhoz állítjuk, és agyonlőjük. Nekünk nincs vesztenivalónk; senkinek sem kell elszámolnunk ezzel az éjszakával. És azzal sem, hogy titeket életben hagyunk-e.

Rémült csönd támadt. Egy nő még halkan sírt, szipogott. A falusiak megrendültek hallgattak. Az elöljáró – idősebb, alacsony férfi, fogatlan, megviselt arcú; alighanem halász lehetett csakúgy, mint a többiek – vékony hangon panaszolt valamit a tolmácsnak. A kapitány remélte, azt a választ kapja, amire várt, hát türelmes volt. De a tolmács szavai nem okoztak neki örömet:

– Azt mondja az elöljáró, hogy kering itt egy történet valami réges-régi kincsről, de senki sem hisz benne. A régi öregek mesélték, hogy egyszer idegenek jöttek, valami tengeri csata volt errefelé, és talán katonák voltak azok is. De nem tudni, csakugyan elástak-e valamit, mert soha senki nem talált egy fia aranyat sem a szigeten.

A kapitány dühbe jött. Hát ezek hülyének nézik őt? A Tábornok jutott eszébe. Akitől innen messze parancsot kaptak. És azt teljesíteni kell. A Tábornok tudja, mit miért tesz. Ezt már néhányszor szépen bebizonyította a seregek élén. Itáliában vagy Egyiptomban.

A francia kapitány vonásai eltorzultak. Az elöljáró arcába kiáltotta:

– Nem vagyunk ostobák, ember! Nehogy azt hidd, hogy velünk bármit el lehet hitetni!

Az elöljáró ajkáról sebesen peregtek a lágy görög szavak, amelyeket olykor – teljesen váratlanul – sziszegő sz-ek tarkítottak. A tolmács erőt vett magán; igyekezett kívülálló harmadikként részt venni az eseményekben. Valami azt súgta, most ez a teendője.

– Azt mondja, vajon ilyen szegények lennének ők, ha kincs lenne a szigeten? Elmondta, hogy tavaly néhány család majdnem éhen halt, kevés halat fogtak, mert alig mertek kimenni a tengerre. Ugyanis török kalózok portyáztak a szigetek körül. Itt mindenki szegény, kapitány úr, elég körülnézni.

Ezek voltak az elöljáró szavai. A kapitány az ajkát harapta, az ördögbe is, ez nem lehet! Dolgavégezetlenül nem mehet vissza a hajóra, és később mit jelentsen a Tábornoknak? Hogy a parasztok tagadják a kincs létezését, ezért álcázásul maguk is egy nyomorgó faluban élnek? Valami nem volt rendben, ezt már sejtette. De azt is, hogy talán egy nagy világcsalással találkozott. Van ezeknek pénzük, csak rejtegetik? Sok-sok arany lapul itt valahol?

– Őrmester! – dörrent a hangja. A kapitány most mélyről merült fel, sötétből. A lélek alsó rétegéből.

– Igen, uram.

– Lője le ezt az embert – csak állával mutatott az elöljáróra.

A tolmács, nem mert megszólalni. A görög a fáklyák fényében tekintgetett ide-oda, a hangokból és arcvonásokból próbálta kitalálni, mi történik… a falusiak ugyanolyan rémülten álltak. Semmit sem értettek.

– Itt… és így, uram? – kérdezte az őrmester. Mentéjén a zsinórok most rácsnak látszottak a gyér fényben. De már nyúlt a puskájáért. A tiszt nagyot sóhajtott. Ő is ezt tette volna a kapitány helyében. Ezekkel másképpen nem lehet szót érteni. Közben azért figyelte a sorfalat is. A katonák és a matrózok nem hagyhatnak futni egyetlen falusit sem. Most mindenkinek itt kell maradnia, hogy lássák, mi történik. Ettől majd észhez térnek az ostobák!

– Itt és rögtön! Csak várja meg, míg a tolmács lefordítja… Ha nem kerül elő a kincs azonnal, ha nem mondja meg valaki – bárki… -, hogy hová rejtették, az elöljáró máris halott.

Talán nem hitték el. Az ilyesmi nem fért a fejükbe. Pedig bizony találkoztak már kalózokkal is, és azok sem irgalmaztak senkinek. De most csak vártak. Mozdulni sem mertek. Nem hitték el, hogy bekövetkezhet az, amivel az idegenek fenyegetőztek.

Vártak egy percig. Az elöljáró kétségbeesetten vergődött, de egy erős katona fogta, nem menekülhetett. A többiek hallgattak, csak a nők sírtak fel ismét.

– Szóval senki sem mondja meg, hol van az a kincs? – ordította a kapitány. A tolmács hallgatott, fölöslegesen szólt volna – mindenki értett a hanghordozásból, az is, aki egy szót sem tudott franciául. Fekete éjszaka lobogott a szemekben.

– Őrmester!

A katona egészen közelről lőtt az elöljáró mellébe. A férfi összecsuklott. Fogva tartója elengedte, a test a földre zuhant. A férfi száján vér buggyant ki. Többen sikítottak, néhány paraszt arca eltorzult. Egy kamaszgyerek még sohasem látott halált, és most állati hangon felüvöltött.

Akkor történt. Jean Dampier volt az első célpont. Csak annyit érzett, hogy valaki ököllel a tarkójára vág. A csapás erősnek bizonyult, olyannyira, hogy kis időre elsötétült előtte a világ. Térdre esett, erre még emlékezett, ennyit érzett. Aztán nem tudta, mi zajlik körülötte, és ez majdnem egy teljes percig tartott. Nem látta hát, hogy a parasztokra az elöljáró kivégzése egészen másképpen hatott, mint ahogyan azt a francia tisztek képzelték.

Megindultak!

A lövés és a leomló, már talán halott test látványa hirtelen ráébresztette őket: rájuk is ez vár, hacsak valamit nem tesznek. És senkinek sem kellett kiáltania parancsszavakat. Valami állati ösztön indult el bennük. Mivel együtt éltek, ismerték egymás gondolatait. Indulatait.

És amikor kellett, egyszerre reagáltak. Miközben Jeant valaki tarkón vágta hátulról, a többi katonára is rátámadtak. Dulakodás támadt. Már nem tudták kordában tartani a parasztokat, azok szétszaladtak. Félrelökdösték a katonákat. Több lövés dörrent, de akkor már az asszonyok szaladtak el a templomtól. A férfiak viszont megragadták a katonák puskáját. Addig rejtett kések kerültek elő az ingek alól. Valaki feljajdult, egy katona elzuhant. A Kapitány észlelte a bajt. De azt hitte, még megfékezhető ez a tömeg. Ők voltak húszegy-néhányan, de a parasztok most megtáltosodtak, és különben is – sokkal többen voltak. A tizenéves kamaszfiúk a lábak között furakodtak előre, leguggoltak és onnan pattantak fel, hol a katonák háta mögött, hol közvetlenül előttük. Késeikkel inakat vágtak át, halálhörgés tört föl a francia torkokból. Most senkinek sem jutott eszébe a távoli Tábornok vagy bárki más. Elestek, és aki közülük földre került, annak vége lett. A parasztok megdühödtek, és talán a rémület is dolgozott bennük.

Az elöljáró lemészárlása tudatosította bennük a veszély nagyságát. Az első reakciójuk a lázadás volt, ami itt és most is csak öldöklést jelenthetett. Ha pedig gyilkolni kezdtek, már nem hagyhatták abba, csak úgy volt remény a túlélésre, ha megölik az összes idegent. Vagy legalábbis annyit közülük, hogy aki marad, ész nélkül meneküljön el…

A legjobb lenne végezni minddel, nehogy hírül vigyék az öldöklést!

Jean Dampier magához tért, de amikor észlelte, hogy körülötte öldöklés folyik, mozdulatlan maradt. „Akár egy bogár, olyan vagyok” – villant eszébe. Lapított, mert olykor meg is taposták. Fájt, de eltűrte, ez is halott-jelleget adott a testének. Nem merte kinyitni a szemét sem. Valaki hatalmasat üvöltött mellette, lábak dobogtak. Lövések is dörrentek, de egyre távolabbról. Aztán valami suhant, valaki felsikoltott. Dampier hallott már ilyet – férfiember halálsikolya volt. Rettenetes.

Egy test zuhant el mellette, egy láb maradt keresztben a derekán, és a földön valamilyen meleg, ragacsos folyadék közeledett hozzá. És el is érte, ráfolyt, csöpögött. Vér volt, kétségtelenül; Jean még mindig nem mozdult. Még kétszer hallott lövést, aztán görög beszéd foszlányai jutottak el hozzá.

Később csönd lett, akkor óvatosan mozdult. Csak a fejével. Csak a szemét nyitotta ki. A templom falát látta maga előtt. Most a hátára fordult, és úgy nézett körül. Megkönnyebbült, mert egy lelket sem látott sehol. Az ő fegyverét is rég elvették, de nem bánta. Nem hiányzott. Valahol messze még üvöltöttek az emberek, és egy nő zokogott. Látta, hogy egy bajtársa fekszik rajta keresztben, a férfi szeme fennakadt. Lekaszabolták őt.

Most gyorsan kimászott a halott alól. Ügyet sem vetett véres ruhájára, semmi sem érdekelte, csak az, hogy minél előbb eltűnjön. Szerencsére már alig volt fény a templom körül. Megkerülte a kis épületet, és félig vakon nekieredt a homálynak. Nem tudta, hol van. Nem tudta, a többieket hol találja.

De nem is érdekelte. Nem akart rájuk lelni, csatlakozni – hogy tovább öldököljön? Örült volna, ha kijut a faluból. Ha itt hagyhatja ezt az átkozott szigetet… Minél messzebb innen, lihegte tudatában az észveszejtő rémület és az életben maradás reménye. Akarata.

Jean Dampier már csak ennek engedelmeskedett.

 

– Magam jelentem be a katonáknak – mondta Don Juan.

Október hónap ötödik napját írták. A papok még reggel elmormolták az imákat. Minden hajóra jutott legalább egy. Most nappalodott, de a köd még nem szállt föl a tengeren. Az ellenség pedig közel volt, nagyon közel.

– Fenségednek talán mégsem kellene kockára tennie az életét – mondotta Doria.

Az admirális ránézett. Jól hallotta? „Fenségednek”? Erről a szóról eszébe jutott valami. Amit amúgy sem felejthetett el már sohasem. De most nem akart ezzel foglalkozni. Bár valahol a tüske benne volt, és tudta, haláláig ott marad.

Gian Andrea Doria a nem is oly régen élt „nagy” Andre Doria unokaöccse volt. Don Juan bízott benne és kedvelte őt. A korán kopaszodó férfi arcán őszinte aggodalmat látott. Nemhiába: ő a legjobb embere itt és most. Tényleg félti őt. Ezért elmosolyodott:

– Arra a kis incidensre gondolsz Venieróval?

– Arra is, fenség. Merthogy nem is volt az olyan kicsiny ügy. Sok éve ismerem az admirálist, és gyanítom, nem nyelte le a sértést. Mert ő annak veszi. Nagyon várta, hogy Őszentsége őt nevezi ki a Szent Liga flottájának élére. És akkor még ez az eset is közbejött, ami pedig igazán nem hiányzott nekünk. Úgy értem, a flottának és a vezetésének.

– Ne aggódj, jó Doria uram. Venieróval nem találkozom egy ideig, így nagyobb bajt sem okozhat, nem fog arcomba sértéseket vágni, bármennyire is faragatlannak mutatja magát olykor.

– Pedig nem az – vélte Doria. Don Juan rábólintott:

– Nem olyan, tudom jól magam is. De ezúttal túlzásba vitte a dolgokat, büntetéssel ezért sújtottam.

Andrea Doria bólintott. Ez világos. És az is, hogy ezen túl a tanácskozásokon Velencét nem az öreg admirális, hanem Barbarigo parancsnok fogja képviselni. De azért a fővezért is izgathatta a dolog, mert halkan megkérdezte:

– Mit csinál az öregúr?

– A vezérhajóján ül és duzzog – Doria szemében apró szikra csillant. A maró gúnyt máris feloldotta, szelídítette. Ez is tetszett a fővezérnek, bólintott hát, és elindult.

A vezérhajó fedélzetén nem kellett messzire mennie. Erős karok tartották a köteleket – az a kis hajó szorosan a nagyobbik palánkja mellé simult. Amikor Don Juan lenézett, először maga is meghökkent. Milyen kicsi ez a másik! Hirtelen felfogta, ezt akár jelképesnek is tekintheti. És attól a pillanattól fogva máris úgy érezte. Megvolt az a képessége – amit magában most örömmel nyugtázott -, hogy ha valamit így vagy úgy akar érezni, tekinteni, értékelni, azonnal úgy tesz.

– Óvatosan, fenség – mondta még Doria. A fővezér csak bólintott, és fürgén aláereszkedett a kötéllétrán. Csizmája egyszer ugyan beleakadt, de kiszabadította, és máris ereszkedett tovább. A kicsiny hajó fedélzetén a spanyol kapitány meghajolt előtte. Némán.

– Mehetünk. Először északra, aztán sorban dél felé – mondta halkan a fővezér.

Amikor halotta, hogy fentről ledobják a köteleket, és érezte a hajó alatt a hullámok játékát, tudta, most maradt némi ideje. Míg elérik a flotta északi végét, ahol megkezdheti önként vállalt feladatát. Amiért különben a vezérkar tagjai mind olyan furcsán néztek rá. Ezt is a „fattyú” egyik hóbortjának tekintik majd!

Látta a ködöt, a szürkeséget. Ahol a moreai partokat csak sejteni, de látni nem lehet. A flotta várakozik. Hajók állnak horgonyon, hosszú mérföldeken keresztül. Egy kötél csikordul, mert túl szorosra húzták. Vitorlafa ütődik árbochoz. Emberi láb dobban a fedélzet deszkáján. Valaki vödröt dob le kötéllel, hogy sós vizet merjen. Nyikorognak az árbocok is, hullámok csapkodják a hajók oldalát. Itt soha nincs igazi, kitartó csönd.

Mostanában megszokta, hogy önmagával beszélgessen. Vagy ez nem is volt olyan új szokása? Hiszen régebben is megtette már. Hol vannak azok az idők! A férfi még emlékezett arra is, amikor parasztgyerekként tengette életét. Ki is tudhatta volna, hogy nem oly magas helyről származik, aminél magasabbat a spanyol birodalomban el sem képzelhettek?

Most, amikor a kisebb, gyors járatú fregatta egyetlen árboca előtt állt és a távolba nézett, visszaemlékezett azokra az időkre. Ami azért is különös volt számára most, huszonnégy évesen, mert annyira másképpen kezdődött az élete. Néha egyszerűen nem hiszi el, hogy egykoron az is ő volt. Az 1547-es évszám beleégette magát a tudatába. Akkor született, de persze erről akkor még nem tudhatott. Aminthogy arról sem, hogy apjának éppen Regensburgban, vagyis ott fenn északon, a germánok országában bemutattak egy szép fiatal lányt. Aki Flandriából származott, és behízelgő, szép hangján számos dalt tudott előadni. Énekelt hát Károlynak is… Akinek persze megtetszett a lány, magával vitte, és úgy beszélték később, hogy egy teljes éven át igencsak meghitt viszonyban voltak. Aminek akkor szakadt vége, amikor a lány terhessége már túlontúl nyilvánvaló lett.

„Az én anyám” – nyilallt Juan szívébe. Az anyja, akit csak rövid ideig ismert. Aki megszülte őt. Barbara Blomberg, ez volt a neve. Most is fájt, hogy nem tudja felidézni az arcát. De hát az ő anyja más volt… Legalábbis sokáig úgy hitte. Már arra sem emlékezett, hogy egy ideig őt nem is Juannak, hanem Jeromosnak nevezték. Elvették anyjától, mert Károly úgy rendelkezett. Azt beszélték, az apja csak a halálos ágyán gondolt ismét Blomberg Barbarára, csak akkor rendelt neki évjáradékot. De hát Flandria messze volt, messze van.

„Most már mindegy, most már mindegy” – jutott a férfi eszébe. Háta mögött hallotta a spanyol tengerészek kurta szavait. Néha jött egy-egy kapitányi parancs, a hajó kitért oldalt. De nem nagyon. Juan hallotta az ágfa csikordulását, nem akadtak ki a kampók, fém csúszott fémen.

A férfi pedig visszatért gondolataiba.

A volt királyi zenész és kedves asszonya nevelték őt, „Jeromost”. Falun, távol mindentől. Távol persze az udvartól is. Amazok papírokat írtak alá, hogy soha senkinek nem adják oda a gyermeket, kivéve, ha őfelsége pecsétjével egyenesen a madridi királyi udvarból kapnak rá utasítást… Massi úr és felesége pénzt kapott a neveléséért, de nem túl sokat. Juan most is érzi még a hideg szeleket. Darócruhát viselt csupán, amit a többi falusi gyermek. Emlékei mindmáig kitartottak. Most is maga előtt látja még Massiékat, akiket akkor édes szüleinek hitt. Bár néha akadtak nyugtalanító jelek. Massi úr elharapott félmondatai. Vagy amikor Jeromos-Juan kihallgatta egyik beszélgetésüket, persze véletlenül. Valami titokról volt szó, és arról, hogy hiszen írásban kötelezték magukat a kamarás úrnak: soha nem mondják el senkinek… és eljött az az idő is, amikor taníttatni kellett őt. Ma már sejti, ez is egyik feltétele volt annak, hogy Massiék évente szép kerek összeget kaptak – éppen őérte. A neveléséért.

Nevelték is, ahogyan tudták. A falusi pap a maga kevés tudását hamar a „parasztgyerek” fejébe töltötte. Később a másik faluba gyalogolt át minden reggel. Kicsi volt az iskola, de értékes az a kevés tudás is, amit ott megszerezhetett. Bizony, harmatos hajnalon olykor összecsípte meztelen lábát a szigorú tél, de még a tavasz is. Darócruhája sebesre dörzsölte bőrét. Sokat szenvedett, de azt hitte, ennek így kell lennie. Hiszen körös-körül mindenkinek ez volt a sorsa. Nem hitte magát többnek vagy másnak. Hát nem is volt más, nem is volt több.

Most arcába fújt a szél. Ez a furcsa, a partközeli szigetek és öblök között kószáló felemás, egyszerre meleg és hűvös, tengeri szél. Az ősz kezdetén járunk, ámde a Mediterraneum vidékén még enyhet adhat az október eleje. A köd azonban nem oszlik egykönnyen. A fregatta haladt, és a férfi ismét az emlékeibe merült.

Minden akkor változott meg, de alaposan, amikor Massi úr, az öreg udvari zenész meghalt. Eltemették; s Juan-Jeromos úgy siratta meg, mintha az apja lett volna. Ám két nappal a temetés után – hamar jártak a hírek Madrid felé! – a falu akkora csodát látott, mint még tán sohasem. Ha maga az Úr Jézus Krisztus tért volna be a szegényes kunyhók közé, akkor sem álmélkodtak volna jobban. Négy fehér ló vonta, csupa arany udvari hintó jött, az állatok büszkén rakták lábukat, tollas-bokrétás fejüket hányták kényeskedve. Akárha egy mesében játszódna.

És mesés volt a folytatás is. A hintó pontosan az ő házuk előtt állt meg. Egyenruhás lakáj ugrott le hátul, és kimért mozdulatokkal hessegette el a szájtátiakat. Massi asszony rosszat sejtve jött elő. Ismerte a kamarást még az udvari évekből. A kamarás pedig – fekete ruháját fehér, Brüsszelben vert csipke ékítette, minden tenyérnyi darabja vagyont érhetett, legalább annyit, mint a falu házai – meghajolt, éppen őelőtte.

Ám ez a meghajlás nem volt minden. Nem ettől ájult el a falu papja, nem ettől döbbent meg Massi asszony.

Jeromos-Juan szinte rémületet érzett, amikor az a sötét tekintetű, ámde most nyájasan mosolygó idős ember, a gazdagság és a hatalom jelképe, aki szinte az égből pottyant ide, a földgolyó eme, talán legjelentéktelenebb pontjára – odatoppant a hétéves kisfiú elé és…

Mélyen meghajolt előtte!

Jeromos zavarában meg sem tudott szólalni. Darabos mozdulattal, röviden, szinte elutasítóan hajolt meg maga is. Ám az a férfi még mélyebbre hajolt, és egy hosszú percig – egy évszázadig – maradt ebben az alázatos pozitúrában. Massi asszony szája elé kapta a kezét. De még akkor is csak annyit sejtett, hogy a gyerek, kit felnevelni kaptak a férjével, valamely nagyon gazdag udvarnok ember balkézről való ivadéka lehet.

Az udvari kamarás, akit Don Quixadának hívtak, azért jött, hogy a kisfiút magával vigye Madridba. Massi asszony könnyek között vallotta meg Jeromosnak – akit akkor már Juannak kellett szólítani -, hogy nem ő az édesanyja, szegény, megboldogult ura sem volt az édesapja. Juan zavarodott lélekkel ült be a kamarás fényes hintajába.

Új élet várt reá – megfogta az isten lábát. A kamarásnak és feleségének nem lévén gyermekük, tejben-vajban fürösztötték, és igaz szeretettel halmozták el Juant. Hamarosan vidékre költöztek. Úgy hírlett, a már régóta betegeskedő és erejét vesztett Károly császár lemondott a trónról fia, Fülöp javára. A császár utolsó idejét egy kolostorban tengette. Quixada kamarás úr, aki a közelbe költözött, egyszer elvitte magával a kis Juant, hogy bemutassa a császárnak.

Juan akkor még úgy tudta, hogy a kamarás és felesége a nagynénje-nagybátyja. Tizenegy éves volt, amikor a császárnak bemutatták. Nem sokra emlékezett belőle – barna arcú, aszott férfiú, sötét hajjal, még sötétebb szemekkel, kóroktól már megtört tekintettel. És bizony, akkor sem fedték föl előtte az igazságot. Jól elbeszélgetett a császárral, érezte, hogy elnyerte a gyengélkedő öregúr tetszését.

Honnan is tudhatta volna, hogy az édesapjával diskurált?

Sokáig fájó emlék maradt, hogy az igazságról későn értesült. Ma is ez mardosta. Ha nem is sokan, de néhány ember mindig tudta, kicsoda ő valójában. Titkukat előtte azonban nem tárták fel. Kevéssé vigasztalta, különösen a későbbiekben, hogy ezt a hírt mások sem ismerték. Még Fülöp, a császár törvényes házasságából származó fia sem.

De persze az idő haladt, és eljött az ideje mindennek. Mert az életben legalább egyszer eljön az ideje mindennek.

,Annyi minden történt a hátam mögött” – motyogta félhangon. A fregatta orrában azonnal mellette termett a szolgálatkész kapitány:

– Fenség, mondott valamit? Bocsánat, de ebben a zajban nem értettem.

Csak intett vissza, szótlanul. Nem, nem szólt semmit. Fenség… Hát igen. Ha meg lehet sérteni valakit kimondott szavakkal – kimondatlanokkal még inkább meg lehet!

Károly császár nem sokkal később meghalt. Juan még nem tudta, hogy korábban a császár felőle is rendelkezett. Okmányt írt alá, amelyben ország-világ előtt elismerte, hogy ő Juan édesapja; és elrendelte azt is, hogy mindenkori utódja gondoskodjék a gyermekről. Biztosítson neki fényes karriert. Ha lehet, küldjék egyházi pályára – de ha ehhez nem fűlik a foga, hát nem kell erőltetni. Az az egyetlen beszélgetés, amely a kisfiú és az érett korú férfi között egyetlenegyszer lezajlott – meghatározta az életét. Később, ha visszagondolt Károlyra, egyszerre járta át a fájdalom és büszkeség is. Hiszen egy olyan birodalom legfőbb ura nemzette őt, kinek földje fölött sohasem megy le a nap! Ugyanakkor fájt, hogy az az ember csupán a nemzőapja volt: annyit sem törődött vele, hogy legalább néha elhozatta volna magához, beszélgetett volna vele… Másokra bízta a fia egész életét. Édesatyjánál közelebb kerültek hozzá Massiék és Quixadáék…

A kamarás úr Juant is elvitte a temetésre. Fárasztó volt, hiszen három teljes napon át tartott. Most is emlékezett a pompára, a fekete szín mindent elöntő sötétségére. De nem tudta, hogy akit temetnek, az az ő apja volt. Csak egy érdekes úr a sok közül, akikkel itt-ott találkozhatott…

Mindent a háta mögött intéztek, mások. Fülöp császár is a temetés után tudta meg, hogy van egy féltestvére. Az a kisfiú, akit addig parasztként falun neveltek darócban. Most meg itt él a kamarásék vidéki kastélyában…

Tizenkét éves volt Juan, amikor elkezdték megadni neki a tiszteletet, és főrangú úrhoz illő módon nevelték. Akkor tanult meg nemesember módjára viselkedni, élni. Igaz, adódtak akkor is kellemetlen események, amelyekre nem szívesen emlékezett vissza. Valladolidba vitték egy eretnekégetésre; szörnyű látvány volt. Vagy tizenöt szerencsétlent vetettek máglyára, amit neki a többi meghívott úrral együtt kellett végignéznie. A jelenlévő papok olykor kutató pillantásokat vetettek a magas rangú vendégekre is. Mintha azt kémlelnék, nem viszolyognak-e a látványtól? Nem éreznek-e vagy mutatnak együttérzést az eretnekekkel? Juan még gyerek volt, nem is nagyon értette a dolgot. Az egyik ember miért gyilkolja a másikat, ráadásul ilyen rémisztő módon?

Még mindig nem tudta, ki ő, pedig száz jelet kapott. Nem lehetett nem észrevenni ezeket a jelzéseket attól a pár embertől, akik tudták már, kiféle-miféle ez a hallgatag fiúcska, akit Quixada kamarás nevel. Hogy nem az ő „unokaöccse”, abban biztosak lehettek. Donna Juana, az új fiatal király nővére – a Birodalom második embere a hivatalos udvari etikett, a királyi rangsor szerint – egyszer áthívta őt magához; egyazon páholyból néztek valami udvari mulatságot. De Juan még mindig nem tudta, ezek a nagyon előkelő emberek miért kivételeznek vele. A lelke mélyén riadt kisfiú volt, és nem Juan, hanem Jeromos. A flandriai lány törvénytelen gyermeke, aki édesatyját sohasem ismerte…

…Most az itteni zajokat hallotta megint. A most-ban állt egy percig. Látta, hogy a köd nem oszladozik, de már az öböl végén jár. A flotta északi szélén, ahol csak néhány hajó sorakozott, egymás után bontakoztak ki a szélső hajók. Juan felnézett. Háta mögött árboc, fölötte az égbolt, semmi más. Amelyből nem sokat látott, szürke ködpamacsok gomolyogtak fölötte. Az árbockosarat látta, és egy emberi arcot odafönn. A főparancsnok szívesen rászólt volna a tengerészre: előre figyeljen, nehogy zátony kerüljön útjukba – de hallgatott.

…Mert mindig hallgatott. Amíg nem tudta, kicsoda ő, a csönd volt a fegyvere. Kardja és pajzsa egyszerre. Mögéjük menekülhetett, onnan lesett ki. Fekete szeme körbe-körbeszaladt: riadt volt a leggyakrabban, mert sok talányra nem ismert választ. Mindenesetre jó dolga volt; és sokat, sokat tanult.

Arra a másik dátumra is emlékezni fog, míg él, 1559 nyarára. A forró nyárban, aranyat ér minden kis árnyék. Fülöp király akkor tért haza az ugyancsak a madridi korona birtokának számító Németalföldről. Juan csak utóbb tudta meg, hogy minden, ami azon a napon történt, Fülöp kívánsága volt. Akkor az új király már ismerte apja végrendeletét, s látta azt az okmányt is, amelyen Károly a saját aláírásával igazolta, hogy úgyszintén van egy másik fia. Aki persze nem törvényes utód, tehát sohasem lehet belőle uralkodó, nem örökölheti meg a trónt. És Fülöpben dolgozott a kíváncsiság. Milyen lehet a féltestvére?

Ezért magához hívatta. De nem az udvarba, ahol túl sokan látták volna. Attól tartott talán, hogy nem bizonyul arra méltó ifjúnak? Quixada kamarás úr királyi vadászatra vitte magával Juant. És ott, az erdő tisztásán üldögélő lovagok gyűrűjében egyszer csak egy fekete ruhás fiatalembert pillantott meg. Juan ekkor még nem tudta, ki ő. De ez kisvártatva kiderült.

– Térdre, fiam! Csókold meg őfelsége kezét – szólt a kamarás. Volt valami a hangjában, amit Juan addig még sohasem tapasztalt. Valamiféle belső izgalom. Talán attól tartott, hogy Juan faragatlannak bizonyul, szégyent hozva őreá is?

Fülöp legalább egy percig szótlanul szemlélte a tizenkét éves gyermeket. Mintha lett volna némi meghatottság a hangjában, amikor megkérdezte tőle:

– Fiatalember, tudod-e, ki volt az apád?

Ám Juan nem tudta. A titok, mely emésztette, még mindig titok volt. És persze – gyötrelem. Nézte a király arcát, szemét. Körülötte rengeteg lovag, udvari ember, előkelő úr – gyönyörű fekete, csipkékkel díszített ruhákban. Igaz, ő is szépet viselt azon a napon, hála a kamarás úrnak. A „nagybátyjának”.

– Az én atyám Károly császár, a te atyád is…

Még mondott valamit, amire Juan akkor nem emlékezett, mert nem is jutott el a tudatáig. Az első mondat úgy szakadt rá, mintha maga az égbolt lett volna. Fülöp az atyját dicsérte, hódolt nagysága előtt, továbbá valami olyasmit is megemlített, hogy őt köteles fivéréül elismerni, ám ez számára nem kellemetlen kötelesség, örömest megteszi. Majd bemutatta őt a környezetének – az előkelő urak döbbenten hallották magától a királytól, hogy íme, annak „mától kezdve” él egy féltestvére, aki szintén Károly császár véréből való, ámbátor annak csak természetes fia, nem pedig jogutóda, „mindazonáltal a király fivére” – tette hozzá Fülöp. És akkor Juan felülhetett lovára, úgy fogadta az urak gratulációit, üdvözletét… Nem telt bele két nap, már hercegi rangot kapott, szép kastélyba költözhetett, és attól kezdve a Don Juan de Austria név illette meg.

Ámde senki sem szólíthatta „fenségnek”, hiszen atyjának nem volt törvényes fia. Bár a harmadik legfontosabb emberként jegyezték a Birodalomban – aki nem tagja a királyi családnak, nem igazán része…

Ez a szó juttatta eszébe most az életét. És bár nem akart erre gondolni tovább, nem szabadulhatott a gondolatoktól. Az emlékektől. A keserűségtől. Tizennyolc éves korára elvégezte az egyetemet, közben az udvarban kitanulta a fegyverforgatás mesterségét is. Apja kívánsága szerencsére nem volt parancs – hát nem erőltették, hogy szerzetes legyen, kolostorba vonulni ő maga sem akart. Vonzalma csupán a katonai pálya iránt mutatkozott; hadvezér akart lenni.

Most csupán kesernyés mosollyal nyugtázta: „Hát sikerült… Aki nem biztos a származásában, az elérhető rangokban, az mind többet akar teljesíteni. Én is így voltam. Háromszor annyit kell adnom magamból, hogy megkaphassam azt, ami pedig talán amúgy is járt volna… Mi több, a másik álom is beteljesült: tengerész lehettem. Igaz, becsülettel szolgáltam is a hadaknál, aztán a hajókon. Huszonegy évesen Fülöp is elismerte mindezt, és tengernaggyá nevezett ki. A rangomért meg is szolgáltam. Úgy üldöztem az algíri kalózokat, mint előttem még senki. És a mór felkelőket is levertem, nagy örömére uramnak és fivéremnek, Fülöpnek…”

Némi keserűség azonban még volt benne. „Fenségnek” nem szólították, nem szólíthatták… csak azok, akik szerették, de ők sem túl hangosan. Vagy tudatlanságból, mint ez a kapitány az imént? Ők úgy hiszik, aki fivére a királynak, az maga is felséges úr… pedig hát az élet nem ilyen egyszerű.

A hajó ekkor fordult. A kapitány ismét ott állt mellette, de tiszteletteljes távolban, kissé hátrébb.

– Fenség, ez az utolsó hajó. Itt fordulunk.

Rábólintott. Máris kezébe adták a beszélőkürtöt. Az utolsó hajó egy nagy gálya volt, lustán ringott a horgonyán. De az őrség azonnal figyelmeztette a kapitányt. A fregatta árbocán a főparancsnok zászlaja egyértelmű jelzés lehetett, mert egy pillanat alatt felsorakozott az egész legénység. Csak a gályarabok hallgattak odalent – talán aludtak is, padlóhoz láncolva öntudatlanul hevertek. Erőt gyűjtöttek? Don Juan de Austria egy pillanatra ismét a valladolidi eretnekeket látta maga előtt. Hallotta iszonyú sikolyaikat, és mintha ismét orrába szállt volna az égett emberi bőr förtelmes szaga. Talán a gályarabok sem érdemelték meg a sorsukat, ahogyan az eretnekek sem?

A fregatta közelebb siklott a gályához. A fővezér a szájához emelte a beszélőt, hangja a ködös, hűvös levegőben messzire szállt. Még eszébe jutott – amazok ott fent most lenéznek rá, holott eddig mindig a magasban, maguk fölött láthatták őt. De ez nem baj. A lényeg úgyis a szavakban rejlik.

– Katonák! Keresztények! A fővezér szól hozzátok. A kémek jelentették, hogy közel már az ellenség. Nem messze rejtőznek a török hajók. Az ütközetre nem kell már sokáig várnunk. Csak addig, amíg felszáll a köd. És amikor majd a mi Urunk Jézus Krisztus segedelmével a szél iránya is megváltozik, elhagyjuk ezt az öblöt, és megindítjuk a támadást!

A kis hullámok lágyan csapkodták a hajótesteket. Sirály kiáltott valahol, talán a ködréteg fölött, ahol ugyanúgy sütött a nap akkor is, mint a legszebb, leginkább verőfényes napokon, arra lent, délen.

 

9.
SZÖVETSÉG

 

Bruno Elgon egyetlen napot töltött Velencében. Azt is jobbára az archívumban. Így aztán nem sok ideje maradt sétálni a városban. Igazából csak estefelé távozott a porszagú teremből, és a régies falak közül kilépve máris a Téren találta magát.

Emberek és galambok, galambok és emberek – ez volt az első benyomása. E kettőből látott sokat, túl sokat. A lilás fényben úszó hármas lámpák minden oszlopa alatt turisták hol ácsorgó tömegben, hol hömpölygő áradatban. A Szent Márk székesegyház előtt vagy ötszázan álltak, a legtöbben a fejüket az Óratorony irányába fordítva várták, hogy a Mór megüsse kalapácsával a harangot. Nyár lévén a nappali forróság megült a tér padlózatán, beleszivárgott a kövekbe, és a kemény lapok most kezdték visszasugározni. A Dogana fölött lemenőben volt a nap, a San Giorgio Maggiore szigetén álló templom szögletes tornya még őrizte a múló fényt. Amint itt a férfi feje fölött a Campanile csúcsán is ült egy kis aranysugár. A haldokló nap utolsó üzenete.

 

Megkondult az Óra, az ember formájú szerkezet működését a turisták áhítattal nézték. Bruno nemegyszer látta már, így hát csöndben továbbment. Gyakran kellett utat törnie az emberhad között. A Merceria keskeny útjain, fényesen kivilágított kirakatok között lépkedett a szállodája felé. Éhszomja folytán szemével kisebb éttermet keresett. Magában végigvette, mit fog tenni a rákövetkező napon. Délelőtt Rómába repül – már megvolt a jegye -, és ott keresgél tovább. A Vatikáni Levéltárban is dolgoztak ismerősei, sőt egykori professzorát is ott találja majd. Ma reggel már beszélt vele telefonon, tehát holnap délben egy számára lefoglalt kutatóasztalon ott sorakoznak majd azok a dokumentumok, amelyek alapján – remélte – minél többet, vagy talán éppenséggel mindent megtudhat arról a hajóról.

Bruno könnyedén tért hát be, vacsorázni. Míg meghozták az ételt, a levéltárban készített jegyzeteit rendezgette. Nem látta azt a férfit, aki most is a nyomában járt. Aki az egész napot az archívum bejárata előtt töltötte, szendvicset evett, hozzá kólát ivott, a szemét le nem véve az ajtóról. Aki most is ott lapult mögötte, majd megkönnyebbülten ült le pár asztallal távolabb – Bruno háta mögött. Aki kevés ételt rendelt, és azt is nyomban kifizette, hogy bármikor – ha Bruno netán hirtelen távozna – indulhasson ő is. És aki egy óra múlva tán követni fogja majd a szállodáig, és valahol a közelben lesz egész éjszaka, hogy aztán reggel is a nyomába szegődjön. Hiszen tudta már, hogy Elgon másnap Rómába repül – neki is volt jegye ugyanarra a járatra…

 

A telefonban izzott a hangjuk:

– Ezt nem hiszem el!

– Márpedig el kell hinned, kedvesem. Itt az újság a kezemben, és te is tudod, hogy ez az egyik legelterjedtebb lap az országban. Szinte mindenütt olvassák. A hirdetés az EGYÉB rovatban jelent meg.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy a pasas megelőzhet minket?

– Még nem tudom, ő adta-e fel a hirdetést. De nagyon úgy néz ki. A Pietro Stano-féle alakoknak jut ilyesmi az eszükbe. „Egész pályás letámadás” – ezt így hívják sportnyelven. Aki olyan, mint Stano, nem hagy ki egyetlen alkalmat, egyetlen lehetőséget sem.

– No, de mégis! Mindjárt leszaladok, és veszek én is egyet. De most mondd még egyszer, hogyan is szól az a hirdetés?

– „AMALITHERA. Akinek ez a szó többet jelent egy sziget nevénél, jelentkezzék. Együtt többre vihetjük.” És utána áll egy telefonszám.

– A te hangoddal nem lehet jelentkezni. Túl őszinte vagy. Majd én rájuk csörgök, és amint kiderül valami, hívlak.

– Igen, de azért vigyázz, kérlek.

– Ne félts engem. Pár évtizede ismerjük egymást, nem igaz?

– Ne is mondd…

– Soha sem estem még a fejemre, inkább a talpamra. Igazam van?

– Igazad van, de azért vigyázz, kedvesem. És meséld majd el, mit intéztél „Amalithera-ügyben”.

 

Még aznap este találkoztak.

Mindnyájan elintézték, hogy a hajójukról eltávozhassanak. A romos, porrá égett városkában már működött egy csapszék. Egy pár csonknyi gyertya szolgáltatott némi fényt. A német, a velencei és a francia ült a kecskelábú, gyalulatlan asztal egyik oldalán. Szemben velük Diego Mercado, Pedro és Mateo – vagyis a spanyolok – a másikon. Ami inkább a véletlen műve volt. Ők hatan már érezték: együvé tartoznak. Mi több, mire végeztek az első kupával, bizonyosak voltak benne.

– Csak senki meg ne tudja – sóhajtotta a velencei. Bartolomeónak hívták, legalábbis magáról ennyit árult el. Ám mivel neve túl hosszúnak bizonyult, szinte közös akarattal azonnal Bartnak szólították. Huszonnégy éves volt, de már jól ismerte a tengereket. Világéletében tengeri hajókon szolgált, katonaként. Jól forgatta a kardot, és semmitől sem félt. Legalábbis ezt állította. Kissé dülledt barna szemét mindig arra meresztette, akivel beszélt, és nagyon figyelmesen nézte az illetőt.

Erik volt a német. Valahonnan délről, svábföldről származott el, mint zsoldos Itáliába. Zsoldos volt most is, csak éppen spanyol hajón szolgált. Gian Andrea Doria egyik velencei hajójáról került a spanyolokhoz még Messina kikötőjében, s nem bánta a cserét.

Francia társuk tengerész volt, nem katona. Akárcsak Diego Mercado, Louis is otthonosabban mozgott a csarnakkötélzetek világában, mint a katonák között. Egyik katona sem tudta volna megmondani, mik azok a patráckötelek vagy a terpesztőpárkányok, aminthogy azt sem, egy bark árbocozatú hajón hol található az alsó és felső elősudár-vitorla, avagy a tatárboc derékszára. Louis korban majdnem annyi volt, mint Diego: jó harmincas, a testalkatában úgyszintén hasonlított hozzá. Mint két tengerész, már az első pillanattól kezdve rokonszenvvel figyelték egymást.

Mire eljött az este, Mateo nem habozott már. Mióta tudta, mit terveznek, valahol a belsejében elcsitult egy nyugtalan hullámzás. Mert a lelke, akár a tenger – vihar vihart követett, és ritkán adódott benne szélcsend. Otthon egy nő, egy fekete szemű, piros ajkú senoríta zökkentette ki nyugalmából, hogy aztán hajóra szállva csak abban reménykedjék, tisztes zsákmánnyal térhet haza. Ám mint Diego is a tudtára adta, nagy az esélye annak, hogy otthagyja a fogát ő is, mások is – és ha mégis túlélné a csatát, hány más ütközet vár még rá? És hányszor dúlhat valamiféle nyavalya a seregben? Mesélték a szülei, más tengerészek is, hogy egy ilyen vereség, melyet valamely kórság okoz, olykor nagyobb csapás lehet, mint egy vesztes csata. Sőt – mint egy kudarc teli hadjárat, avagy egy elvesztett háború!

Pedro szótlanul üldögélt mellette. Ő mindig azt teszi, amit Mateo. Némiképpen összenőttek ezen az úton. Pedro nem túl okos, de hűséges a barátaihoz. Egyszerű lélek, ki sokat hallgat, keveset szól, és ha cselekedni kell, hát megteszi a magáét.

Diego is erre a véleményre juthatott, amikor szótlanul megszemlélte őket. És amint összemelegedtek, a volt kormányos rendelt még egy kupa vörösbort, s bizalmas mondandóját tálalandó, hangját lehalkította, és ültében közelebb húzódott. Társai követték példáját. A fejük közelebb került egymáshoz, hangjuk is csöndesebbre váltott. Nem lenne jó, ha beszédüket mindenféle kocsmai aljanép is hallaná. Mindig akad egy Júdás, ki pár ezüstért – vagy tán még rézgarasért is, vagy egy pohár borért – besúgná őket valami tisztnek.

– Figyeljetek jól, barátaim! Kiszámítottam, hogy hat fegyveres, mindenre elszánt emberrel megcsinálhatjuk a dolgot. Ha nem habozunk, nem hátrálunk meg, ha pontosan tudjuk, mit akarunk, meg is tehetjük. Csak az ütközetet kell megvárnunk. A Santa Elena egy gálya, a kisebbek közül való. Ugyan háromárbocos, de csak a főárboc az igazi, a másik kettő alacsony. Velencében épült, nem is olyan régen. Jó hajó ez, húsz pár evezővel. Egy-egy evezőt hárman húznak, tehát a fedélzet alatt hatvan gályarab van. Jártam rajta, és mondhatom nektek, hogy alaposan megnéztem mindent. A taton a kis házban lakik az őrség, nincsenek sokan, tán tizenketten. Az orrból, a felépítmény alatt nyílik a lejárat, ott lakik a kapitány meg a matrózok. No, meg a konyha és a raktárak is ott találhatók. Ugye, nem kell mondanom, hogy mi van most azokban a raktárakban? Nem hagyma meg kétszersült, azt elhihetitek nekem. Magától Don Juantól hallottam – no persze, nem nekem mondta, de véletlenül túl közel álltam egy könnyű függönyhöz, aminek a másik oldalán a vezérkar tanácskozott, hogy azon a gályán őrzi a magával hozott kincseket.

– Mennyire rúghat a kincs? – kérdezte Louis. Diegóra meredt a francia, kezében megállt a pohár. A többiek is sejtették, most hangzik majd el a döntő szó.

Diego Mercado kivárt a válasszal. A tekintete körbeszaladt, mintha egyszerre mindegyikük szemébe akarna nézni. Ez persze nem sikerülhetett. Diego így beszélt:

– Velence adott a Liga költségeire ötszázezer aranyat. Ennek eddig csak a fele fogyott el, főleg Messinában. A francia király is küldött valamennyit; nem sokat, de abból még majdnem mind megvan. A spanyol király volt a legbőkezűbb, ő hatszázezret adott, és ezt Don Juan hozta magával Genován keresztül. No, és itt vannak a pápai aranyak is…

Szándékosan kivárt, nem mondott még összeget. Inkább a lassú felfogású Pedro és a kissé értetlenül bámuló Erik kedvéért magyarázta most:

– Hiába állt össze a flotta, és fizettek ki előre annyi mindent! A pápai zsoldosok nem kevés pénzt kapnak. És ami jár a tengerészeknek, hajóskapitányoknak, azt bizony a tengeren is ki kell fizetni haladéktalanul, amint a kalendáriumban eljő az a nap, amelyben előzőleg megegyeztek. Tehát kétszáz hajó és vagy százötvenezer ember nem indulhat el pénz nélkül!

– Mennyi? – kérdezte Bartolomeo, a velencei. Szemmel láthatóan egy csöppet sem rázta meg, hogy a hazája által is adott közös kincsre fáj a foguk. A pénznek nincs hazája. Ott érzi jól magát, ahol nem kell egyedül lennie. Ahol a csengő arany más aranyakkal csendülhet össze. Nem egy koldus rongyos korcában, nem egymaga egy koszos kendő sarkába belekötve.

– Egymillió arany – mondta Diego. Bármennyire is szerette volna most hidegvérűnek mutatnia magát, amikor ki kellett mondania, hangosan, hogy a többiek is megtudják, ismét átérezte az összeg hihetetlenül magas voltát, és csaknem elakadt a szava.

– Egy…

– Millió…

– Arany…

Ismételték, többször is, ösztönösen halkan. Suttogva. Kiszáradó szájjal. Vezényszó nélkül nyúltak kupáikhoz, ittak mohón. Pedro Mateóhoz fordult.

– Egymillió, az mennyi?

Csak ő nem értette. Mateo nagyot nyelt, és barátja füléhez hajolt:

– Tudod, mennyi ezer arany?

– Én még százat sem láttam együtt. De azért sejtem, hogy ezer arany temérdek pénz. Egy vagyon.

– Nos, a millió aranyból ezer embernek adhatsz ezer aranyat a kezébe, Pedro!

Diego szeme Mateóra villant, és lázasan suttogott tovább:

– Ott áll zsákokban és ládákban, a Santa Elena fedélzete alatt. Azért nincs több őr, nehogy feltűnő legyen. Még a matrózok sem tudják, a katonákról nem is szólva. Hiszen náluk van a fegyver, és ha megszagolnák, mit visznek, lekaszabolnák a legénységet, és szélbe a vitorlákat!

– Ez hogyan lehetséges? – érdeklődött Erik. Előretolta vaskos alsóajkát.

– Úgy, hogy csak a kapitány tudja. Az aranyat még Messinában, éjszaka vitték a fedélzetre, míg a katonák szabadságot kaptak. Amíg a kikötői kocsmákban szédelegtek, a legénységgel együtt, a kapitány vette át a kincset. Magam hallottam, hogy Don Juan kijelentette a parancsnokok gyűlésén: ebből az egymillióból kell gazdálkodniuk, és jó, ha takarékoskodnak, mert nem tudni, mikor jut a flotta ismét pénzhez. Nem tudni, mikor lesz a csata, és ha lesz is, nem tudni, győznek-e a keresztények. Márpedig a Szent Liga nem tud több pénzt adni. Don Juan felhívta a parancsnokok figyelmét, ne szórják a pénzt, és ne is ígérgessenek semmit a katonáknak vagy a legénységnek, ami nem teljesíthető. Majd a győzelem után más lesz a helyzet!

– Nem kéne várnunk inkább? – kérdezte Bart. – Ha győzünk, abban a kincstárban ott lesz a törököktől elvett zsákmány is!

– És ha veszítünk? – támadt vissza kérdéssel a spanyol. – Ha szétkergetik a flottát? De nem is kell ehhez a török had, elég egy nagyobb vihar is. Mi mind más és más hajón szolgálunk, szem elől veszítjük a Santa Elenát, és több alkalmunk nem lészen. Mit gondolsz, békeidőben van-e esélyünk megtámadni őfelsége egyik gályáját? Úgy, hogy senki se vegye észre? Erre való a csata, barátaim. Akkor bármi megtörténhet, és senki sem figyel majd se ránk, se a hajóra.

– És hogyan jutunk fel arra a gályára? – kérdezte Mateo. Diego szeme elismerően villant rá. Igen, ez az ő embere. Csak a lényeget, csak az igazán fontosat akarja tudni.

– Van erre egy tervem – mondta halkan és magabiztosan.

 

Jean Dampier menekült.

Ez az egyetlen ösztön dolgozott benne. Futott a szigeti éjszakában, nem tudta, hová és meddig rohanhat. Mégis szaladt, cikkcakkban, összevissza. Hol nekifutott egy bokornak, hol egy alacsonyabb faág vágta homlokon. Felsértette a bőrét, vérzett is. Állattá lett most, állati rettegés hajtotta, űzte.

Szűkölt, mint egy kutya, mert szavak nem fértek ki a torkán. Szűk lett a nyílás, alig kapott levegőt. Lihegve torpant meg, a sötétben szinte semmit sem látott. Még szemében lobogtak a fáklyafények. Még látta azokat a halálokat, még peregtek benne az iménti képek. A feldühödött parasztok gyilkolják a katonákat, azok meg a parasztokat…

Nem érdekelte, ki győzött, vagy, hogy egyáltalán mi lett az összecsapás vége. Semmi esélye nem volt rá, hogy az idegen terepen éjszaka megtalálja a csónakokat, melyekkel idejöttek, ezért csakis a falutól akart távolabb kerülni. Most azt érezte, hogy fölfelé kell futnia, mert meredek domb került eléje. Hirtelen jött az ötlet: senki sem tudja, hogy itt van. Aki menekült, nyilván a partot vette célba, vagy futott bárhová is, de nem fölfelé a hegyre. Onnan nem vezetett út a meneküléshez, hihették a többiek.

Most azt is elfelejtette, ki ő valójában. Hogy egy francia hajón szolgált, hogy ideparancsolták, hogy olyasmiben vett részt, amihez semmi köze sem volt. Jean most pusztán egy rettegő emberré lett; félig állatemberré, menekülő vaddá. Rohant fölfelé a hegyen, hogy végül lerogyjon valahol egy, csak tapintásra létező szikla mögött, és lihegve lapítson, míg ki nem világosodik…

…És kivilágosodott.

A pirkadat ébresztette. Addig kimerültén feküdt; néha vinnyogva húzta össze magát, hűvös volt az éjszaka. Amikor aztán a hajnal is szétterjedt, és vörösen izzott alant a tenger, kinyitotta a szemét.

Mesésen szép volt minden!

Kétségek között vergődött. Nem tudta, mit gondoljon. Csak azt látta, milyen szép ez a napkelte – ám valahol a tudata mélyén, akár egy sámándob, verte a szüntelen riadót a félelem ösztöne. Tovább kéne menekülni! Ugyan ő most már láthatja az ellenséget, ha közeledik – de az is látja őt! A zsákmányt, az elejteni való vadat!

Horkanva ugrott volna fel, de éjszaka elzsibbadtak a lábai. Ült hát egy ideig, lábait masszírozva, figyelte a környéket. Még sok árnyék lapult szerte, és azok mind az ő ellenségei voltak. Így hitte. Így tudta…

Végül továbbvándorolt. Nem nézte már, hogyan vöröslik a tenger odalent, hogyan párádzik az aranyfény alatt. Azt sem, miként szakadnak föl a fehéres párák. Mind magasabban járt, és csak ment, ment. Azt sem tudta, hová. Végre lelt egy forrást; sokáig ivott. A hideg, mesésen tiszta víz visszaadta öntudatát. Mérlegelni kezdte helyzetét.

Hajótörött lett, sejtette. Ha néhányan visszajutottak a csónakokhoz, már hajnal előtt eleveztek innen. Riasztották a hajót, és az felhúzta horgonyát. Most, amikor körbenézett, sehol sem látott vitorlákat. Őt is a halottak közé sorolják majd, miként a többieket. Ült egy sziklán, nézte az üres tengert. Fújt a szél; néha madár szállt arra.

„Mit is tudok hát én, Jean Dampier? Csak annyit, azt, hogy állítólag a Tábornok, Bonaparte Napóleon parancsára jöttem ide egy hajóval 1798 augusztusában, nem sokkal az abukiri csata után, amelyben szintén részt vettem. És ahol Nelson admirális tönkreverte kis flottánkat… a kapitány valami kincset követelt a szigetlakóktól. Honnan tudhatott volna Napóleon tábornok több száz éve elásott kincsekről? A kapitány meg a tiszt akciója volt az egész, biztosan. Napóleonra csak azért hivatkoztak, hogy elvihessenek egy hajót, hogy senki se merjen rákérdezni, hová is mennek, és mit akarnak ott csinálni… a disznók.

De folytassuk csak… Idejöttünk, kikötöttünk, körbevettük a falut, erőszakoskodtunk a görög parasztokkal… Még a sziget nevét sem tudom. De most ez nem is fontos. A lényeg: ha mindez így történt, és ennyi ember meghalt miatta – akkor valamilyen kincsnek csakugyan kell léteznie!”

Ült hát a hegyen és töprengett. Nem érezte az idő múlását. Arra a belátásra jutott, hogy meg kell tudnia, mi a sziget neve, aztán elmenekülni innen gyorsan. Bárhogyan. És majd visszajön egyszer, bátor és hűséges társakkal. Talán szintén fegyverrel. Bár nem akart bántani senkit. De ha itt van a kincs, csak meg lehet azt találni valahogyan…

Nem észlelte a lopakodókat. Honnan is tudhatta volna, hogy régóta figyelik? Hogy már hajnalban észrevették, amint fölhág a hegygerincen? Hogy néhány suhanc erős botokkal, késekkel, sőt egy puskával utána eredt? Örültek a könnyű zsákmánynak.

Jean Dampier csak akkor neszeit föl, amikor már több oldalról körülfogták. Fölöttük állt még, ő volt a legmagasabb ponton. De nem tudott elrepülni, mint a madarak. Öten voltak, négy fiatalabb suhanc bosszút lehelő szemekkel, és egy férfi, nála volt a puska. Talán éppen az, amelyiket az ő ernyedő kezéből ragadtak ki az éjszaka folyamán?

Mondtak is valamit. Vezényszót, egymásnak? Gúnyt fröccsentettek rá?

Ugrott. Majdnem sikerült áttörnie két gyerek között – gyenge testalkatuk és botjuk miatt ösztönösen őket választotta. De az egyik eltalálta a combját, a másik fordulás közben a hátára vágott. Fölbukott, elakadt a lélegzete is. Gurult le a hegyen, amazok a nyomában voltak. Jean nem kapott levegőt, úgy fájt a háta. Amikor fönnakadt egy bokron, utolérték. A puskás férfi célra tartotta a fegyvert. Látszott a tartásán, volt már azelőtt is a kezében.

– Ne… – hörögte Jean. A földön feküdt, feltérdelt, szólt volna még, de már fulladozott.

Aztán valami fényes villanást látott, és semmi többet.

…Furcsa volt nagyon; váratlanul emelkedni kezdett. Nem fájt semmi. Nem is hallott semmit. Csönd lett körös-körül. Jean megnyugodott. Mi több, jókedve támadt. Csupán annyit talált különösnek, hogy önmagát látja. Ez merőben szokatlan volt. Teste ott feküdt véresen a bokor alatt. Azok öten körülállták, az egyik lehajolt és megrázta, a másik lábbal lökte odább kiterült karját. Ám ő ezt sem érezte. A látvány közben a teste odalenn zsugorodott, mintha fölfelé repülne.

Valóban fölfelé repült.

Lelke elcsöndesedett, végtelen nyugalom szállta meg. Örült, hogy így történt. Valami halványan azt súgta neki, hogy nincs több szenvedés, megszűntek a bajok. Amikor odalent önnön teste és a gyilkosai is már olyan aprók voltak, hogy alig látta őket – egy erő vonzotta magához. Sötét alagutat érzékelt, de nem volt benne semmi fenyegető, semmi pusztulásra utaló. Máris ebben repült. A végén előbb kicsiny, majd mind erősebb fényre figyelt föl. Amikor pedig kiszáguldott belőle, ellenállhatatlan vonzást érzett. Valami nagyon jóságos és nagyon fényes lebegett a térben, ő pedig ahhoz közeledett. Nagyon örült, hogy itt lehet. Mindent megtett volna, hogy itt is maradhasson. Az idő itt már nem létezett. Megértette, hogy ő nem Jean és nem Dampier. ő nem is az az ember, nem az a férfi, akivel az imént odalent elbántak. Ami odalent történt, többé nem érvényes, feledhető. Csak a jövő számít. Ő – ő volt. Az a lélek, aki most itt lebegett a Fénylény mellett, és szeretett volna eggyé válni vele.

 

Alex Darro kiszállt a taxiból.

Végre eljött, végre eljött a nap – dübörgött benne reggel óta. Persze már hajnalok hajnalán fölébredt, és nem tudott újra elaludni: még alig pirkadt, már mozgott a lakásban. Elvégezte az utolsó simításokat, amiket hosszabb utak előtt az ember mindenképpen kénytelen elvégezni. Megfürdött, megborotválkozott, majd a tisztálkodó szereit fölnyalábolta s belerakta egy kisebb táskába. Ez vele lesz a repülőgépen is, majd pedig a hajón.

Aztán csak várt. Később lement, újságot vásárolt, hogy elüsse az időt. A taxit is idejekorán megrendelte. És most, amikor a reptérre érve kifizette a sofőrt, aki a kezébe adta a poggyászát, úgy érezte: eljött az idő.

Pedig még korán volt. A tágas csarnokban azonnal megpillantotta a táblát: ALBATROS UTAZÁSI IRODA. Külön pultjuk volt, formaruhás ügyintézőnővel, ami megnyugtatta a férfit. Nem akármilyen irodára bízta magát.

– Jó reggelt, uram! Ön az első. Bizony a többi utasra még várnunk kell – a nő elvette tőle a papírokat. Lakkozott körme a számítógép klaviatúrájára csúszott. Vörös haja volt és kellemes illata, de Alexet egyik jellemzője sem vonzotta igazán. „Amalithera, Amalithera!” – dübörgött benne a szó. Amely régóta nem szó, nem csak egy szó volt. Valami más. De hogy mi, annak nem volt tudatában.

Nem érdekelte már semmi, csak az, hogy indulhasson végre. Amint sorban érkeztek a többiek, a csoport tagjai, csupán biccentett feléjük. Közöttük egy magányos nő alaposan megnézte magának a férfit. De Alex őt sem vette észre, és amikor végre a Görögországba induló chartergéphez beszálláshoz szólították őket, Alex az elsők között furakodott előre. Gyerünk, gyorsan; éljenek már oda!

 

Arima nem észlelte a két férfit.

Szokása szerint, alkonyatkor is lement a tóra. Nem volt most tanítás, a vakáció a szabadságról szól. Az árvaházi gyerekek estefelé összegyűltek a nagyobbik teremben; társasjátékok, táncok, dalok verték fel a csöndet. Arima szánt szándékkal kimaradt, és mivel már oly régóta makacsul kerülte az efféle szórakozást, hát elnézték neki. Különben is, ha kellett, Emma asszonymindig kiállt mellette, és az igazgató úrra sem panaszkodhatott.

Távolmaradását tudomásul vették, szemet hunytak fölötte. Ha valaki kereste volna, tudták, hol találják.

A kislány a parti sziklán ücsörgött, töprengően a vizet nézte. A sirályok már elültek, a szél úgyszintén. Csönd volt; Arima a gondolataiba merült, ilyenkor nem látott, nem hallott.

A férfiak összenéztek, az egyik kézmozdulatokkal jelzett a társának. Máris ott termettek a lány mögött.

A mozgó kezek elkapták, az egyik puha, nedves vattát nyomott az orra alá. Az alélt testet könnyedén fölkapták – pehely volt csupán, semmi több. A közelben egy autó hangjai: a gyors indítást és kapcsolást követően motorja felbömbölt.

Az árvaház nagytermében tartott a mulatság, vidáman szólt a zene; a tanítók is mosolyogva figyelték a kis tánccsoport bumfordi erőfeszítéseit.

 

– Kellene már valakit találnunk…

– Én is erre gondoltam. Remek, mennyire egy vágányon haladnak a gondolataink! Nem vagyunk mi véletlenül rokonok?

– De mintha igen, azok volnánk…

– Ha-ha-ha, jó vicc. Figyelj ide, felhívtad már azt a számot? Mert én igen. Nagyon udvarias hölgy volt a vonalban, elbeszélgettünk.

– Mit mondtál, számodra mit jelent „Amalithera”?

– Azt, hogy valamiféle mitológiai alak, csak nem tudom pontosan, minek az istennője… vagyis nem tudott meg tőlem semmit, de én sem őtőle. És te?

– Azt mondtam neki, hogy számomra Amalithera maga a zene, hogy szeretnék eljutni oda, de nincs rá pénzem, és nagyon örülnék, ha segítenének ebben… és most jön a fogódzó, figyelj ide! A nő azt kérdezte, nincsenek-e furcsa álmaim? Álmomban nem voltam Amalitherán? Nem álmodoztam-e valamiféle harcokról, csatákról? Nem éreztem-e magamat úgy, mintha már jártam volna azon a szigeten?

– A fenébe, tőlem ezt nem kérdezte.

– Mert te férfi vagy, racionális lény, aki a magad kimért módján nem engedted őt közel a lelkedhez. Én viszont nő vagyok, mint bizonyára észrevetted; kellően adtam a bizonytalant, a kétkedőt, továbbá eléggé ködösen bár, de beszámoltam arról is, hogy mit tapasztaltam az úgynevezett „álmaimban”. De nem mondtam semmi értékelhetőt. Viszont ez adta az ötletet, hogy valakit oda kell küldenünk! Beépítünk egy „téglát” Pietro Stano köreibe. Jókora homokszemet csempészünk a gépezetbe. Gyorsan találnunk kell valakit, aki képes eljátszani, hogy neki igazából mit mond Amalithera…

– De tudod, hogy ez mit jelent? Azt, hogy Stano átvette a módszerünket.

– Nekünk sem csak egyetlen módszerünk van, mint tudod. Mi is több vasat tartunk a tűzben. Hát ő is ezt a taktikát követi. De mivel nem érti, igazából hogyan is működik ez, hát csupa amatőrrel fog találkozni, akiknek szintén fogalmuk sincs arról, mi történik valójában.

– És arról sem, mi történt akkor?

– Most tehát találnunk kellene valakit. Van jelölted?

– Még nincs. De tudod, nekem most úgyis mással kell foglalkoznom.

– Bruno Elgonnal? Hol van most ez a buzgó tudóspalánta?

– A legfrissebb jelentés szerint Rómában ül egy levéltárban, és roppantul érdekli, mi történt 1571 őszén egy bizonyos Santa Elena nevű hajóval…

-… Amely a Szent Liga kincstárát szállította Lepanto közelében…

-… És amelyről oly különös pletykák terjedtek el a későbbi századokban.

– Szóval mi lesz Bruno barátunk sorsa?

– Semmi tragikus. Ki merem jelenteni, hogy éppen ellenkezőleg. Igen izgalmas és kellemes dolgok várnak rá.

– Csak ne vidd túlzásba, mint… szóval tudod, mikor.

– Nem kell emlékeztetned. Én nem felejtek. Sem rosszat, sem jót.

– Akkor ehhez tartsd magadat.

 

Don Juan de Austria mély lélegzetet vett, mielőtt megszólalt. A vezérkar tagjait látta maga előtt. Mind ismert arc. Voltaképpen az unalomig ismert arcok. Az egyetlen könnyebbséget az jelenti, hogy Veniero, ez az álnok vénember már nincs közöttük. Egy kellemetlen incidens után száműzte őt a vezérkarból, azóta Velencét Barbarigo képviseli ebben a sátorban.

– Uraim, eljött az idő. Mint magatok is látjátok ezen a nagy térképen, nevezetes helyen vagyunk. Majdnem pontosan ezerhatszáz esztendővel ezelőtt éppen itt zajlott az actiumi csata, amely a maga idejében a római birodalom történetének legnagyobb tengeri csatája volt. Azóta sem gyűlt össze a Mediterraneum vizein ennyi hajó, mint ahányat most keresztény és török zászlók alatt ringat ugyanaz a tenger… Nekünk kettőszáztíz gályánk áll a patraszi öböl bejáratánál, még távol a parti török erőd ágyúitól. Ezek közül százhat gályát Szent Márk közössége küldött ide, kilencvenet az én uram és fivérem, Fülöp spanyol király. Tizenkét gályán Őszentsége a pápa lobogója látható. Ezen felül Velence hat nagy galeasszája és vagy harminc kisebb hajó csatlakozott a flottánkhoz. No, lássuk, mit tudunk az ellenségről? Hát azt, hogy körülbelül ugyanannyi hajóval rendelkezik, mint mi. Csak éppen több a kisebb, sokféle célra használatos hajója, aminthogy a nagy zsákmány reményében több kalózcsapat is hozzájuk verődött – megvető mosoly az ajka szegletén, amit a többiek is azonnal átvettek. Zsákmány? Ezek a törökök túlontúl önhittek! Ám a mosolynak nyoma veszett rögtön, és a fővezér folytatta:

– Ne feledjétek azonban, a törökök gályái valamivel nagyobbak, mint a Szent Liga hajói. Ám ettől sem kell tartanunk. Ugyanis nekünk jóval több az ágyúnk a fedélzeteken. A törökök ágyúinak számát a kémek jelentései és az elfogott törökök vallatása után körülbelül hétszázra becsülhetjük, ami bizony két és félszer kevesebb, mint a mi ezernyolcszáz ágyúnk!

Megelégedett moraj szaladt körbe. Colonna, Barbarigo, Santa Cruz és Doria a térképre meredt. „Veniero nélkül csakugyan jobb a hangulat, és gyorsabban halad a munka” – gondolta a fővezér.

– Nekünk több a puskánk is, míg a törökök jobbára nyilakkal lőnek majd. Gondoskodni kell tehát arról, hogy a fedélzeteken álló katonáinkat mellvédek mögé rejthessük. Ugyanakkor az ágyúknak szabadabb mozgást kell adniuk, csöveikkel nagyobb teret kell belőniük minden irányban… Köszönöm Doria admirális ötletét. Ennek nyomán már tegnap elrendeltem, hogy a legtöbb gályán bontsák le a magas oromzatot, így az ágyúk nagyobb szerephez jutnak majd.

– Ma szombat van, késő este – folytatta Don Juan. – Még pár óra, és október 7-ét írunk. Az idő oly nyugodt, amilyen errefelé ritkán adatik meg – kitűzhetjük, hogy holnap, az Úr napján vívjuk meg hatalmas csatánkat a hitetlenekkel. A pogányok bent horgonyoznak az öbölben, de a jelentések szerint éppen kihajózni készülődnek. Mi éppen ellenkezőleg: befelé tartunk. Már kora reggel észre fogja venni egymást a két flotta. Ezért nem is szaporítom tovább a szót. Minden úgy legyen, ahogyan régebben meghagytam kegyelmeteknek. A flotta három szárnya pirkadatkor legyen harcra kész, a hajók az előre megállapított sorrendben fejlődjenek fel egymás mellé. Bár a széljárás nem nekünk kedvez, fogjuk rövidebbre a fővitorlákat, a vitorlarudakat engedjék le az árboc fele magasságáig, és fordítsák el őket a hajók tengelye szerint, ne álljanak keresztbe, nehogy az ellenség a gyújtólövedékeivel könnyedén eltalálja őket. A gályákon pallókkal fedjék le az alsó, nyitott fedélzetet. Közvetlenül a csata előtt a keresztény gályarabokat, ha beleegyeznek, hogy az oldalunkon harcolnak, el kell engedni láncaikról. Ha győzünk, és túlélik a csatát, kapják meg fizetségül a szabadságukat. A török és más, pogány hitű rabokat pedig láncolják a padozathoz, nehogy csata közben kiszabaduljanak, s ellenünk lázadván hős katonáinkat hátba támadják! Osszanak ki kétszeres élelmiszeradagot, és a bort se sajnálják a harcosoktól. Legyenek holnap jókedvűek, erősek és elszántak szent ügyünk védelmére.

Látta az arcokon, hogy hallgatóságának kétségei vannak. Ő, aki a maga huszonnégy évével a legfiatalabb volt közöttük, rájuk dörrent:

– Tudom, mit éreztek, urak! Most már nincs menekvés. Évekig szerveződött ez a flotta, s további hónapokig tartott, míg eljutottunk ide – de most már eljött az idő, és nincs visszaút. Előttünk az ellenséges part, tele erődökkel, ahonnan lőni fognak ránk, ha túl közel merészkedünk. És előttünk a török flotta, amely legalább akkora, mint a miénk. Szintúgy csaknem százezer emberük van, a fele annak is evezős, csakúgy, mint nálunk. A másik fele harcos, akik meg fognak ütközni. Alattunk pedig a mélységes tenger. Akinek a hajója elsüllyed, az csak abban bízhat, hogy valamelyik másik hajóról észreveszik és kimentik… azt a pár embert, akit a harc hevében ilyenkor ki lehet menteni. Lehet, hogy holnap ilyenkor mi is kevesebben ülünk majd itt, ugyanezen sátorban. Ámde remélem, hogy diadalmas lakomára várhatom az urakat! És most induljatok!

 

Bruno Elgon egy római utcán ment tizenhét óra után pár perccel. Aktatáskájában vitte jegyzeteit. Elég nagy volt a forgalom a járdán is. A fiatalember éppen arra gondolt, megállít egy taxit; már nézegetett is körül, de aztán magában legyintett egyet. Végül is nincs olyan messze a pályaudvar. Az egész napos üléstől amúgy is elpilledt. Vágyott a friss levegőre. Hat óra körül indul egy vonat, reggelre otthon lehet. Pietro Stano most úgysincsotthon. Keresésére a személyzet közölte, hogy az úr csak másnap jön meg. Bizalmas mobiltelefonjának a számát meg úgyis hiába kérte volna tőlük – erre már a főinas hanghordozásából is következtethetett. Így van ez a szupergazdagokkal…

A Stano-csekket még délelőtt beváltotta, és jókora összeget helyezett el a számláján. Ettől megjavult a kedve. Most egészen más testtartással járt az utcán is. „Majdnem gazdag vagyok” – mondta ott belül. Ami persze nem volt igaz, a gazdagság még nem ez. De most egy ideig nem kell azon töprengenie, hogy meglesz-e a munkahelye fél év múlva is, vagy sem… Ez a pénz komoly tartalékot jelentett. Külön örült Bruno, hogy nem mással, mint a tudásával – és csak azzal – kereste meg. Nem volt itt semmi protekció, baráti segítség vagy korrupció sem. No és ha Stano kifizeti a második részletet is, akkor már igazán gondolhat egy jó kocsira és valami szebb lakásra is…

A forgalmas járdán kerülgette az embereket, majd ismét lassított. Nyugalom, nem kell sietni. A következő sarkon viszont… Összeütközött valakivel.

Egy nagyon csinos, fekete nő szaladt ki az épület sarka mögül. Irattartókat vitt felhalmozva az egyik karján, e többemeletes rakomány miatt nem látott maga elé. Amikor belerohant a férfiba, az irattartók mind a járdára estek, és különféle színű nyomtatott lapok szóródtak szét.

– Ó, istenem! – kiáltotta a nő.

– Bocsánat, bocsánat – dadogta a férfi. Egy pillanatig csak álltak és nézték egymást. A nő egy nem túl magas, szőke, érdekes arcú férfit látott maga előtt. A férfi tekintete előbb a fekete szemekbe merült, majd a kreol bőr határán éjfekete frizurát fedezett fel. Csinos volt a nő, a frizura is jól állt neki. Az alakja pedig – mint az álom. Szép keblek, vékony csípő, hosszú combok, amelyeket a miniszoknya is kihangsúlyozott.

Egykorúaknak látszottak. Bruno huszonöt évével nem látta magánál idősebbnek az ismeretlen nőt, aki zavartan mosolygott. Csak álltak egy pillanatig, és nézték egymást. Összekapaszkodtak a szemek. Beszéltek.

– Bocsánatot… kérek – mondta még egyszer a férfi, és kiszakadva a varázsos szemek fogságából, lehajolt, hogy segítsen összeszedni a papírokat. A nő is melléje guggolt:

– Az én hibám, nem néztem előre… Csak össze ne üssük a fejünket, mint a filmekben!

Mosolyogtak. A feszültség, amely különben sem volt olyan nagy, már engedett. Többé Bruno sem érezte magát ügyetlennek és hibásnak. Egymás kezét is megérintették néhányszor, amikor fürgén kapkodták fel a papírokat. Ezek egy része nem volt a dossziékban rögzítve.

– Jaj, erre is szükség lesz ám… meg arra is – mondta a nő még guggolva a járdán. – Most akartam őket berakni, de sietnem kell a rendelőmbe.

– Ne haragudjon, majd segítek. Egy ember nem tud ennyit cipelni.

– Nem vagyok ám azért olyan gyenge – nevetett rá a nő. – Az életben nagyobb terheket is vittem már.

– Én is – így a férfi, és szelíden átvette tőle az összes dossziét. – Vigyázok majd rájuk, ígérem.

– Hát, ha ilyen kedves… – a nő úgy tett, mintha még élne benne némi ellenkezés, majd felszabadultan inkább a dossziékra terelte a szót: – Milyen jó, hogy éppen magával ütköztem: mások egyszerűen továbbmentek volna, otthagyva az embert a bajban.

„Egy ilyen nőt csak az ostobák hagynak ott” – mondta volna a férfi, de idejében eszébe jutott, hogy ezt talán nem most kellene. Rámosolygott az idegenre, aki viszonozta a mosolyát. Majd váratlanul azt mondta:

– Ha már ilyen kellemetlenséget okoztam önnek, uram, kötelességemnek tartom meghívni egy kávéra. Feltéve, persze, hogy nem siet.

Bruno igen jó kedvre derült, és így válaszolt:

– Természetesen, szívesen kávézom önnel. Egy feltétellel: ha én fizethetem.

– Ó, ezen nem fogunk összeveszni – és amikor a közelben leültek egy kávézó fehér székeire, kinn a járdán, a nő egyszerű mozdulattal kezet nyújtott:

– A nevem doktor Maria Midas, pszichológus és pszichiáter vagyok.

 

Emma tanárnő kétségbeesett.

Két nap telt el, de a kis Arima nem került elő. Nyomtalanul tűnt el. Az igazgató még tűzoltókat és búvárokat is hívott. Felkutatták a tavat, de nem találták meg a kislány holttestét. Bejárták a nagy épület padlását és az egész környéket. A helyi televízióban még a kislány fényképét is bemutatták; háromszor is – de senki sem jelentkezett, hogy látta volna vagy tudna bármit is az eltűnt személyről.

És a napok így múltak; csak múltak. A fájdalom megkövesedett, a remény fogyatkozott. Bár Emma továbbra is meg volt győződve arról, hogy a kislány él, mert élnie kell – kétségeit nem tudta elhessegetni. Hiszen bármikor kivethette rá a hálóját egy deviáns, egy szexuális őrült, egy sorozatgyilkos, egy pedofil… Néha éjszaka is sírva ébredt az asszony. Olyankor aztán hajnalig csak meredten bámult az éjszakába. A sötétség körülvette, és nem tudta, mikor szabadul meg tőle.

 

Helena kijutott a sziklafalak közül.

Testéről a nyirkos levegő nyomban elillant. Amint kiért a déli napfénybe, rögtön megérezte a gyep szagát is. Szerette ezt az illatot, nemegyszer leült, sőt lefeküdt a gyepre, és az illatát beszívta, mélyen. Ám az idő sürgetett. Körülnézett; senkit sem látott. Csak maga volt a hegyen. Megérezte ezt már akkor is, ha nem nézett körül. Működött benne valami, ami jelezte, ha száz ölnél közelebb ért hozzá valaki. Bárki.

Az asszony most a maga taposta ösvényre kanyarodott. A sziklák réséhez nem vezetett ösvény, oda köveken jutott el. Gondoskodott is róla, hogy ne hagyjon nyomokat. Amúgy sem túl gyakran kereste fel azt a hasadékot. De időnként meg kellett győződnie róla, hogy minden rendben van ott is, akárcsak az egész szigeten.

Mert hiába lakott ott az a száz ember – ő a sajátjának hitte a szigetet. Amely bizonyos értelemben az övé is volt. De erről senki más nem tudott. A gazda szemével nézett körül, úgy tekintett a kövekre, a fákra, a bokrokra. A földre, az erdőre, a partokra. Ezzel a tudattal hajtotta álomra fejét minden este, és ezzel ébredt hajnalonta.

Ha pedig éjszakánként néha nem tudott elaludni, kisétált a háza melletti dombra, leült, és nézte az ezüstösen fodrozódó tengert vagy a hallgatag erdőt. A szigetlakokat ilyenkor nem látta, nem is hallotta – csakis övé volt körös-körül minden.

És ez így volt jó. Ugyanakkor nem feledhette a Feladatot sem. Ez mindig érvényes, történjék a szigeten bármi. Mindig tudnia kell, mi a dolga. És Helena tudta, jól tudta.

Most felnézett. A sziget fölött repülőgép húzott el. Nyugat felől jött, keletre tartott. Itt már alacsonyabban szállt. Akkor hát nem Athénbe tart, hanem valamelyik közelebbi városba. Az asszony egy ideig még nézte a fehér csíkokat, amelyeket a gép hajtóművei hagytak hátra a hideg levegőben. Aztán eloszlottak, ahogyan elmúlt a gép döreje is. Semmivé lett az előbbi hang és a látvány. Mintha nem történt volna semmi.

 

…A gép ablakán Alex tekintett alá.

Kiharcolta magának az ablak melletti helyet, és most élt is a lehetőséggel. Gyakorlatilag egész úton a kis kerek nyíláson át bámult kifelé, és nem érdekelte, mi történik a gépen. Látta az itáliai partokat, Szicília egy részét elég magasról. Palermo olyan volt, akárha a tenger kiharapott volna egy nagy félkört a szárazföldből, maga a város csak e harapás még nem gyógyult varas sebhelyének tűnt onnan fentről.

Aztán ismét a tenger került a látóterébe, és nem tudott betelni a látvánnyal. A feszültség nőtt benne. Fogalma sem volt, pontosan hol járnak, és mit lát maga alatt. De amint a ködös-párás látóhatárból odalent néhány fekete pontocska bukkant elő, kimondhatatlan izgalom fogta el. Még sohasem érzett ilyesmit.

Látott néhány kis pontot, innen a magasból ezek közvetlenül a szárazföld mellett voltak. Mintha összeolvadnának a partokkal… De később megpillantotta a szigetek és a part között a csillanó vízcsíkot. Vagyis ott is van tenger. Mit is olvasott Amalitheráról? Hogy tizennégy kilométerre van a parttól. Tiszta időben tehát jól látszik onnan a part. És a partról is jól látni a szigetet…

Kétségbeesetten nézett lefelé. Melyik lehet az? Vagy ezek közül egyik sem? De mielőtt dűlőre juthatott volna e kérdésben, a gép a maga könyörtelen sebességével rég elszáguldott. Egy perccel később Alex már csak a szárazföldet látta odalent. Akkor viszont sikerült túllépnie saját feszültségén. Most már a földet érést várta. Amikor beszívhatja majd a nyári Görögország illatát – megborzongatta az öröm, hogy még néhány nap, és a lábát végre Amalithera földjére teheti.

 

Arima nem esett kétségbe.

Amikor magához tért – és annak már két napja -, azonnal tudta, hogy hajón van. Alig észrevehetően ringott alatta a hajótest. Vitorlás lehetett; ha volt is motorja, nem használta. A kislányt eleinte egy ablaktalan helyiségbe zárták. De semmit sem tettek azért, hogy ne kiabálhasson – ebből arra következtetett, hogy távol vannak már minden kikötőtől, úgysem hallaná senki.

Tehát kifutottak a tengerre…

Arima hallgatott. Ha nem vigyáznak a kiabálására, akkor ennek nem lehet tétje. Fölöslegesen pedig nem akart kiabálni. Míg aludt, ismeretlen kezek ennivalót adtak be. Amikor harmadszor ébredt fel, már nem az ablaktalan helyiségben volt, a kis rácsos szellőző alatt. Olykor beszélgetést hallott; a jacht fedélzetén lábak dobogtak. Ebben a kabinban utasnak érezhette magát – az is volt. Mindent megkapott, amire szüksége lehetett. Csak a szabadságot nem. Még olvasnivalóról is gondoskodtak. Órákon át heverhetett hát a keskeny ágyon, ami neki persze éppen elég volt. Kicsi teste elfért ott, és tornázhatott a padlón, ha akart. Így is tett.

A harmadik nap délutánján valami kattant a zárban, de senki sem nyitotta rá az ajtót. Arima várt egy ideig, aztán óvatosan megpróbálta a kilincset. Az engedett a nyomásnak, és az ajtó kinyílt. „Most már biztosan a nyílt tengeren vagyunk, és remélik, hogy nem ugrom a vízbe.”

Odalent látott más kabinokat is. Meg egy lépcsőt, amely a fedélzetre vezetett. Barnára festett fa, fehérre mázolt fém alkatrészek és csillogó réz díszítőelemek között haladt. Amikor kis fejét feldugta a fedélzet magasságába, először a szelet érezte meg. Kellemes és meleg volt a szellő, simogató. Ez jobb kedvre hangolta a kislányt.

A fedélzet fölött, mint hatalmas hófehér kupola, feszült a nagyvitorla. Ha Arima az orr felé nézett, látta a fokot is. Tudta a vitorlák nevét, mert erről is olvasott, és látott tengerészfilmeket is. A többi gyerekkel ellentétben ő mindig alaposan megnézte, amit látott. Tanult. A szavak, a fogalmak úgy itatták át, mint száraz szivacsot a víz. És ami egyszer fölkeltette az érdeklődését, azt alaposan tanulmányozta, megjegyezte.

Csattogott egy-egy merevítő huzal, a jacht orra le-lesüllyedt kissé, hogy aztán ismét felemelkedjen. Amikor keresztbevágott egy-egy kis hullámot, permet szállt a fedélzet fölött. Arima arcába is jutott. A hullámpermet sós volt.

Körülnézett. Sem elöl, sem kétoldalt, sem a tat irányában nem látott szárazföldet. A hajó nem volt nagy, de óriási sem. Luxust sugalltak a rézdíszek, a makulátlan fehérség. Ezek biztosan drága dolgok, villant át a kislány elméjén.

– Helló, kislány – mondta egy barátságos hang. Fiatal férfié volt. A kormány mögött állt, nem messze tőle. Félmeztelen, izmos és mosolygós. Aligha egyike a támadóinak, akik elrabolták az árvaházból. Ezt Arima rögtön megérezte. Ennek az embernek semmi dolga sem volt még vele, nem tett rosszat ellene.

– Szia, Arima – mondta most egy nő. Ő is fiatal volt, huszonéves. Jó alakú, fürdőruhás, napbarnított, akárcsak férfi társa. Ő is a kislányra mosolygott: – Nem vagy éhes?

A kislány elméje villámgyorsan dolgozott. Tehát úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna? Őt nem rabolták el, vagy ezek nem tudnak róla, vagy csak úgy tesznek, mintha nem tudnák? Mindenesetre kedvesen rájuk mosolygott:

– Szevasztok. Köszönöm, nem vagyok éhes. Feljöhetek a fedélzetre?

– Természetesen. Ez a te hajód is.

„Érdekes, két napig nem az volt” – gondolta. De amikor egész testét végigöntözte a napfény, rögtön jobban érezte magát. Mindig délen, nagy melegben szeretett volna élni.

A férfi a kormányállásba invitálta:

– Gyere, innen jól látni mindent.

Arima beállt a férfi mellé. Most kezdte érezni a hajót. A mozgását, ingadozását. Azt, ahogyan a szél belekapaszkodik a vitorlákba. A szél szagát. Sütött a nap, felhőtlen ég alatt jó széllel siklott a vitorlás. Arima legszívesebben bemutatkozott volna, hogy ezzel kényszerítse őket nevük kimondására, ám a látvány elvette a szavát. Eltelt egy néma negyedóra is, amit a kislány nagyon élvezett. A két fiatal felnőtt a háta mögött egyetértő pillantásokat váltott, mosolyogtak. Aztán a kislány megkérdezte:

– Átvehetnem a kormányt?

A férfi a legkisebb habozás nélkül félrehúzódott:

– Parancsolj. De azért az elején majd fogom én is. Tudod, nagy baj történne, ha hirtelen elfordítanánk. Ehhez előbb át kellene állítani a vitorlákat.

– Tudom – lehelte Arima. Az első másodpercekben kicsit félve fogta meg a kormánykereket. Ahogyan a filmekben látta, kétoldalt megmarkolt egy-egy kiálló rudacskát. Már ettől is, mintha egy hatalmas nagy, igazi vitorlás hajót vezetne. Mintha kétszáz évvel korábban lenne most… a hullámpermet az arca körül repkedett, hallotta a far alatt surrogó víz neszét. A vitorlás pedig kezének, akaratának engedelmeskedett. Ha igen kicsit balra vagy jobbra mozdította a kormányt, azonnal láthatta, hogy az árboc – ez pontosan a szeme előtt volt, takarta is a jacht orrát – mintha elmozdult volna. És csakugyan, így is történt. Arima jókedve magasra hágott. Most nem gondolt arra, hogy elrabolták, hogy idegenek rabságában van. Ez volna a rabság?

Száguldott a hullámokon, vitte a hajót, és a hajó vitte őt. Már-már boldog volt.

 

Alex egy görög szállodában aludt.

Álma nyugtalan volt. Nem is volt az álom, csak kínlódás. A férfi hánykolódott, verejték lepte el testét. Bőre a világ határa lett, belül érzett mindent, és ami kívülre maradt, az nem is létezett. Ez a különös állapot percekig tartott – vagy órákig. Nem érzékelte az időt, hisz az is megszűnt létezni. Aminthogy kis híján ő maga is. Rejtélyes szerencsétlenségek történtek vele – magasról zuhant, de sohasem ért le, csak a gyötrő rémület fokozódott az elviselhetetlenségig, majd fehéren villant valami az álombéli elmében, és máris egy másik végzetes helyzetben találta magát. Szakadékból tűzhányó oldalára került, lába alatt rengett a föld, és a szeme láttára fakadt ki a földanya belseje, véres-izzó lávateste. A lába körül repedések indultak, futott, menekült volna – ám mind nagyobb lyukak támadtak, a legszélesebbiket nem tudta átugrani, a bőre meggyulladt, gázok égették a tüdejét, belülről…

Majd jégtáblákon szaladt, a hideg áradat egy folyón vitte lefelé rettentő sebesen. Átvette ő is ezt a sebességet; mi egyebet tehetett volna? Még tábláról táblára ugrált, amikor súlya alatt egy-egy jégtábla lenyomódott, s máris érezte, hogy lábát körülveszi a víz…

A víz.

Vízben volt most megint. Valami ugyanakkor azt sugallta, hogy ez már nem is álom. Talán nem az… Valóban érezte, ahogyan a víz körülveszi a testét. A tengerben úszott, sós íz terjedt szét a szájában, sós víz csorgott az arcán. Már régebben is álmodott ilyesmit – de ez most nem, nem álom. Tisztán érezte, sőt látta, hogy előtte a tenger…

 

10.
ÜTKÖZET

 

…Mateo közelről látta a tengert.

Csónakban evezett. Nem volt egyedül, öt másik matróz ült mellette és mögötte. Az evezőpadokon kettesével foglaltak helyet; ő a csónak jobb oldalán ült. A menetiránynak háttal, a bal oldali evezők egyikét kezelhette. A csónak orrában egy spanyol tiszt állt: az üzenetvivő.

Nem kellett messzire evezniük. A legközelebbi galeassza volt a cél. Az Andalusia még békésen ringatózott az alig háborgó vízen. Igaz, már nem állt horgonyon, és hol ide, hol oda fordulva a keleti szél ellenében küzdött. Az evezők lustán mozdultak.

Mateo csupán egyszer nézett hátra. Látóterébe az Andalusia csak akkor került igazán a szeme elé, amikor a tiszt kiadta a parancsot a kormányosnak:

– A tat felől közelíts, te barom!

A kormányos hirtelen mozdulatára a csónak megingott. A tiszt kis híján a vízbe esett. Dühtől kivörösödött arccal ordította hátra:

– Ülj az evezők mellé, marha! Te meg – mutatott Mateóra -, a kormányhoz! Helyet cserélni, barmok!

S míg Mateo semmivel nem érdemelte ki ezt az elnevezést, örömest cserélt helyet a lógó orrú kormányossal, aki mogorván megragadta a Mateo kezétől még meleg evezőt. A férfi most végre alaposan megszemlélhette a galeasszát.

A csónakot a vitorlás gálya tatja felé kormányozta. Az első árboc és a főárboc egyforma magasak voltak, mindkettőt számtalan merevítő tartotta egyenesen. A tatárboc jóval alacsonyabb volt, jószerivel az előzők fele. Az orrárbocon hatalmas háromszögletű latin vitorla feszült, most kibontva teljesen. Ezzel segítette a kapitány a gályarabokat, akik a vitorlák helyett mozgatták a hajót. Bár érződött a huszonkét evezőpár mozgásán, hogy a rabok még nem kaptak igazi parancsot. Hogy amíg a kapitány nem tudja, mi az utasítás, csak annyira változtatja a helyét, hogy ne maradjon el a flottától. A galeassza egyike volt a hajóknak, amelyek a flotta hátát voltak hivatva biztosítani.

A magas tatfelépítmény faragott díszei között ablakokat is látott. A tiszt valamit kiáltott. Fejek bukkantak elő a palánk mögül, valakit a kapitányhoz szalasztottak a hírrel: küldönc érkezett. Mivel a tiszt kezében Don Juan kicsiny zászlaját tartotta, a jelzés egyértelmű volt: a fővezér parancsát hozza. Ilyen zászlókat csak a küldöncök, a parancsvivők kaptak, csata előtt.

– Keleti szél: nem nekünk kedvez – mormolta az egyik matróz. Mivel csatához készülődtek, volt fegyvere is. A derékszíjáról jókora kés – majdhogynem kard – lógott, bőrtokban.

– A törököknek kapóra jön. Pontosan hátba kapják. Az ő gályásaiknak nem kell annyit evezniük – vélte egy másik. A tiszt nem figyelt oda, különben biztosan rájuk szól: Pofa be! Mateo közben körültekintően kormányozta a csónakot, társai eveztek. Hullámok törtek meg a vízi jármű orra alatt, hullámtajték verődött rájuk. Só lepte a cserzett bőrt.

A galeassza föléjük magasodott. Megkerülték a hátulsó evezőket. A tat nyílásán kihajolt egy ember. Díszes ruhája jelezte, ő itt a kapitány. A tiszt papírjába pillantott, majd ismét felnézett:

– Senor de Valdes?

– Az vagyok! – kiáltott vissza amaz. – Mi Don Juan parancsa?

– Kegyelmed hajója tartson délnek! Attól tartva, hogy hátba támadják, Doria admirális a flottájával délebbre húzódott! Ily módon rés támadt a jobbszárnyon, amit ki kell tölteni. És készüljön kegyelmed az ágyúkkal is!

– Értettem! – felelte Valdes kapitány. A küldönc feszesen tisztelgett, a kapitány viszont csak hanyagul intett, és eltűnt a nyílásból. Sürgősebb dolga volt már. Mateo közben látta, hogy csónakjuk addigra túl közel került a galeassza testéhez – a tatfelépítmény valósággal föléjük magasodott, akár egy hatalmas ház, amekkorát még sohasem látott… Lassan elnyomta hát magától a kormányrudat. A csónak távolodni kezdett a gályától. A fedélzetről lábdobogás, kiáltások hallatszottak. Az egyik matróz megjegyezte:

– Régebben az Andalusián szolgáltam. A palánk mellé rengeteg kéziágyút telepítettek, barátaim. De van rajta hat hüvelykes kőgolyóágyú vagy tíz darab, és kéthüvelykes félágyú. Nem is szólva az igazi nagyokról, ott a lövegablakok mögött – intett a fejével. Közben mindkét kézzel szüntelenül evezett, nehogy ő is rászolgáljon a tiszt korholására.

– Mi a következő célpont, uram? – kiáltotta előre Mateo. A szél le-lekapta ajkáról a szavakat, de a tiszt így is értette. Belepillantott listájába – a szél a pergamenjét tépkedte ujjai közül – körülnézett, és még délebbre intett:

– Ott a Candia! A velenceiek brigantinja. Az majd gyorsan továbbviszi a parancsot a nápolyi és genovai flottáknak is! Mozgás, evezősök!

Mateo a tervre gondolt. Más dolga most nem volt. Látta a flotta egy részét. Innen, mélyről, a csónak, a hullámok szintjén, alig tíz-tizenöt hajót láthatott csupán. A hozzá legközelebb esőket. Vajon hol lehet a Santa Elena? Diego azt mondta, Don Juan de Austria megparancsolta a kincstárhajó kapitányának, hogy maradjon a vezérhajó közelében. De hát a csata – ha már elkezdődött – bizonnyal sokáig fog még tartani, miközben sok minden történhet…

A többiek mind másutt vannak. Nem itt, nem vele. És nem is Diegóval… Mateót aggodalom töltötte el. A tiszt megjegyezte:

– Lassan három órája tart immár a csata, de ütközetre még mindig nem került sor.

– Mi tart ennyi ideig, tiszt uram? – kérdezte a csónakból az egyik evezős. Mivel a matróz hangjában kellő tiszteletadás és nagy adag kíváncsiság volt, a tiszt önnön tudásával eltelve vázolta a csata alakulását:

– Felállt már a három szárny. A bal, a jobb és a közép. Amott meg messzébb, látjátok? Azok a pontok ott a látóhatár szélén… a törökök!

Mateo is erőltette a szemét, ám közben szilárdan tartotta a kormányt. Az evezősök dolgoztak, bár érezhetően fáradtak. A Candia szerencsére nem volt olyan messze. A tiszt közben belelendült a mesélésbe:

– Nem láttátok Don Juant? A fővezér ma reggel még egyszer körbehajózta a flottát azon a kis hajón, amelyik fedélzetén már tegnap is láttátok őt.

Még hallotta a fővezér szavait. Talán nem pontosan emlékezett már minden mondatára, de érezte, milyen lelkesedés kapja el őt magát is. Látta Don Juant, kezében a Szent Liga zászlajával, amit őszentségétől, a pápától kapott…

Fiaim, itt vagyunk, hogy győzzünk vagy meghaljunk! Aszerint, amint az odafent, az égben elhatároztatott. Ne engedjétek, hogy a hitetlen ellenség egyszer csak azt kérdezze: hol van a ti istenetek? Ne hihessék a pogányok, hogy a mi istenünk ugyanúgy megfutamodik előlük, mint azt netán ti tennétek! Nem futamodunk meg, fiaim! Harcoljatok az ő nevében

 

-… Harcoljatok az ő nevében és akkor mind a halálban, mind a győzelemben elnyeritek a halhatatlanságot…

A szavak önkéntelenül törtek elő, ő maga volt a szó, nem tudott mást tenni, mint ezt mondani. Semmi egyéb érzés nem volt ekkor benne. A hátán feküdt, ennyit érzékelt. Nem nyitotta ki a szemét. Lét és nemlét volt ez egyszerre, álomszerű állapot, amelyben azonban már ott voltak a jelen, a most elemei. Mint a tartóoszlopok, ezek fogták egész énjét, tartották fenn a ködös-aranyló semmiben. Ahol egyszerre volt ő az a másik ember, és mondta, mert mondhatta, hiszen ezt várták tőle. Mert valósággal itták az ajkáról pergő szavakat. Mert érezte, hogy lelkesedés áramlik feléje, és ezt szerette, nagyon szerette. De közben mindaz, amit mondott, és amiért mondta, lassan távolodott, kezdett el-eltünedezni.

-… Mindnyájan Isten akaratából vagytok itt, hogy megbüntessétek e barbár kutyákat. Kiknek mérhetetlen haragja és gonoszsága rászolgált e véres büntetésre. Mindnyájan végezzétek hát kötelességeteket, és bízzatok a seregek urában, Istenben!

Az utolsó szavakat már hangosan kimondta. És ekkor meghallotta a saját hangját. Egy pillanatig nem merte kinyitni a szemét – pedig körülötte elhalt a lelkesedés zaja, a kiáltások a távolba foszlottak, semmivé lettek. Most ébredt rá arra is, hogy ezzel együtt eltűnt az addig hallott nagy zaj. A szelek az árbocok merevítőkötelei között, a vitorlák sarkának csattogása, a hullámok dübörgése. Ami napsütés volt eddig, az most homályba fordult, hűvös és sötét lett.

Bruno ekkor kinyitotta a szemét.

Az, hogy egyedül volt a szobában, meglepte. Hiszen ha most próbálta összeszedni tegnap esti emlékeit, akkor hamar eszébe jutott az a nő. Maria… Maria Midas. Aki azt mondta magáról, hogy pszichológus. Vagy pszichiáter? A férfi erre most nem tudott gondolni. Hiszen amint elméjében bekattant a név: „Maria”, azonnal maga előtt látta azt a remek testet. A nőt, akivel tegnap kávézás után elment a rendelőjébe, segített bevinni a dossziékat, és ahol már olyan közelinek érezték egymást, hogy Bruno egy alkalmas pillanatban – önmaga is meglepődött saját vállalkozó kedvén és merészségén! – megcsókolta Mariát. Aki szemlátomást ellágyult ettől a csóktól. A térde, a keze reszketett, Bruno jól látta. Aztán a nő a karjába omlott, és bevallotta, hogy…

– Az első pillanattól kezdve nagyon tetszel nekem, Bruno. És dühös vagyok magamra, amiért… hiszen nem vagyok már tizenéves kamaszlány. Még sohasem estem bele senkibe csak úgy, az első öt percben.

E vallomás után a férfi már végképp nem tudott uralkodni magán. Úgy érezte, repül. Hiszen ez a Maria… a doktornő… Szellemes, okos, remek pozícióval, de ami még fontosabb volt abban a percben: nagyon csinos! Sőt szép! Izgató!

És amikor Maria sötét szemébe nézett, ő is ugyanazt a vágyat érezte. Nem volt itt izzó parázs, nem kellett erős szél, hogy fellobbantsa a lángokat. Hiszen azok az első perctől kezdve lobogtak, tűzvésszé lettek, mindent elsöprő futótűzzé. Pusztító erővé.

És Bruno Elgon mindenről megfeledkezett. Álltak ott a szoba közepén, egymás ruháját, ajkát tépték-marták. Test a testtel mégsem itt egyesült. Rideg szállodai szobája, mint helyszín szóba sem jöhet, futott át Brunón. Maria Midas ezúttal is olvasott a férfi gondolataiban:

– Menjünk hozzám, itt lakom, két házzal arrébb.

– És mit szól majd a férjed? – tette fel a filmekből ismert kérdést a férfi. Effélét nem először kérdezett nőtől – ezzel nem a filmekre, nem mások emlékeire és módszereire hagyatkozott. Maria a válla fölött nézett rá, amint megigazította ruhája vállpántját. Egyszerre volt csábos-kacér és majdnem-komoly is:

– Nincs férjem; nem is volt. Egyedül élek.

– Egy ilyen szép nő?

– A hivatásom többet jelent. És különben sem mondtam, hogy apáca lennék – ezzel értésére adta, hogy nem leszbikus, és időről időre eltölt egy-egy éjszakát férfiakkal. Brunónak ilyesmi eszébe sem jutott; a nő szépsége pedig annyira elbűvölte, hogy föl sem tűnt a csipkelődő hang, és meg sem fordult a fejében, hogy a nő alkalmi kapcsolataira féltékeny legyen. Hát követte a nőt.

Az az éjszaka…

Most, amikor az idegen lakásban feküdt, már ismét nem a mennyezetet nézte, hanem emlékeibe merült. Maria úgy bújt hozzá, mintha mindig ezt tették volna. Mintha ez így normális, megszokott dolog lenne. És csakugyan – Brunónak az első pillanattól kezdve az volt az érzése, hogy van bennük sok közös. Mintha unokatestvérek lennének, akik együtt töltötték gyermekkorukat, és jól ismerik a másik arcait, mozdulatait, hanghordozását. Maria megmagyarázhatatlan módon közeli ismerősnek tetszett a férfi számára.

De mindezek a hangulatok azonnal eltűntek, amint a nő megérintette a testét. Olyan volt, mintha Maria ujjaiban villamosság vibrálna. Egyenként, mindegyikben. A belsejéből áradt ez az áram; Bruno még sohasem érzett ilyet. Ő sem volt szerzetes; sok nővel volt már dolga. De ilyen belső tüzet és ilyen kisugárzást még sohasem talált senkinél.

Maria uralta az éjszakát. A férfit csak kissé bántotta – és nem sokáig -, hogy elvették tőle a kezdeményezést. Olyan is volt ez, mintha vizsgázna a kisdiák, és a tanító néni egyre újabb és újabb területeken próbálná ki a fiú tehetségét.

A „kisfiú” aztán alávetette magát ennek a játéknak, és sok örömet talált benne.

Most zavaros emlékek kavarogtak benne. A félhomály, a buja izzás… a forróság, amikor valósággal rátapadt Maria csodaszép melleire… Amikor combjai közé férkőzött. Amikor úgy tett a nő, mintha nem engedné, mintha nem adná át magát neki, de aztán lassan, tüzelve a férfi vágyát, fokozatosan engedett… és közben csókokkal borította el a férfi nyakát és mellét, amitől annak feszülő vágya már alig bírta tovább…

…Később, az első roham után sem jött csillapodás. Maria kimeríthetetlen ötletei egyre inkább feltüzelték Brunót. Néha csak simogatták egymást, már ez is vágyat lobbantott. Hiszen minden érintés tűz volt, maga a perzselés…

Bruno most lassan hagyta el ezt a hangulatot. Az a másik dolog kezdte izgatni. Mit is mondott az előbb? Miféle beszédet intézett, és kikhez? Hol? Mikor?

De nem maradt ideje ezen töprengeni. Nyílt az ajtó, és bejött Maria.

Az ő lakásában voltak. A nő nem húzta fel a redőnyt. Csak alul volt néhány rés, ezeken át sütött be a még alacsonyan járó nap. Majdnem áttetsző trikójára néhány aranycsík esett. A nyakában egy aranyérem lógott vékony láncon.

– Nem alszol? – kérdezte Maria. Közben a férfi szemébe nézett, és mosolygott. Vagyis ennek is több értelme lehet, értette meg a férfi.

– Nem alszom. Álmodom – így Bruno. A szellemes válasz mosolyra késztette a nőt. Közelebb hajolt, a csókja friss volt, fogpaszta illatú, kedves. Néhány mozdulatot tett, kissé hátrébb húzódott. Az aranyérem hol az ablak felé fordult, hol félig el tőle. A kicsiny fény olykor a férfi szemébe tükröződött. Maria lassú beszédre váltott.

– Még fáradt vagy, Bruno. Tulajdonképpen ez az éjszaka elvette az erődet. Szívesen pihennél még, és ez így van jól. Helyesen cselekszel. Ne érdekeljen most semmi. A gondok eltűnnek, megszűnnek. Valahová a messzeségbe mentek, te pedig itt maradtál. Itt, ahol neked most nagyon jó. Kellemes a meleg, szeretet vesz körül. Biztonságban vagy…

Az érem még a szemébe csillant, nemegyszer. De azt már nem látta, hogy Maria most ujjai között fogja a láncot, azzal irányítja a fényvillanásokat. Az ártatlan csillanó foltot, amely végig-végigsöpörte a férfi arcát. A nő hangját is egyre távolabbról hallotta:

-… Biztonságban vagy, Bruno Elgon. Itt nem eshet bajod. Hunyd be a szemedet. Most már nyugodtan eleresztheted magadat. Lazítsd el izmaidat, és ne törődj semmivel.

Bruno behunyta a szemét. És csakugyan jól érezte magát. Nem volt semmi baja. Az éjszakai fáradtság kellemesen ömlött szét benne, jóságosán ringatta el a tudatát. Azt a tudatát, amely a következő percekben sem vert riadót. Inkább mélyebbre merült, de nem veszett el. Maria nem is ezt akarta. Hiszen percekkel később a már magatehetetlen férfinak feltette első kérdését:

– Mit akart tőled Pietro Stano? Beszélj, Bruno. Mondj el mindent! Hallgatlak.

 

Helena a teliholdat nézte.

Az asszony a hegycsúcson ült. Azon a fokon, ahonnan lelátott a tengerre. De őt most nem a tenger érdekelte. Igazából figyelemre sem méltatta az ezüsthidat, amely átívelt a nagy vízen. Fejét felszegte, néma farkassá lett, ki csak gondolatban üvöltött a kerek tányérra.

Vonzotta az az égitest. Olyannyira valószerűtlennek tűnt most… Olyan nagy volt, mint még sohasem. Helena ismerte a holdjóslást; éppen azt gyakorolta. Szeme szüntelenül a holdon, látta foltjait, hegyeit és tengereit, a körvonalát. Mintha még a tőle származó holt sugárzást is érezte volna az arcán.

Nem imádkozott a holdhoz: nem volt az számára isten. Csupán, mint tükröt hasznosította. Meredten nézte, eközben gondolatait a jövő felé irányította. Ismerte azonban a régi jósmódokat is. Még az anyjától tanulta, akit szintúgy az anyja okosított ki. E tudás hordozóinak sora az időben visszafelé haladva végtelennek látszott, csaknem végtelennek.

Helena számára a telihold épp arra szolgált, amire csakis ezen az egyetlenegy éjszakán lehetett – most is csupán egy-két órán át – hasznosítani. A jóslat neve „holdösvény” volt, és csak az ő családja ismerte. A titkot nem osztották meg senkivel. Amikor ilyen a holdudvar, amikor másnapra erős szelet jósolnak az élő csontok… Amikor érezni a levegőben, hogy valami történik. A különleges ember érzi, hogyan szívja ki a föld erejét a hold. Mintha csak magához emelné a tengert, és eképpen okozna a mostaninál is nagyobb dagályt. Azután apályt.

– Holdösvényen járok, éjszakába látok – szólt fennhangon. Nem tartott attól, hogy bárki is kihallgatná. A szigetlakok teliholdas éjszakán valamiféle kísértetektől tartva soha nem hagyják el a falut. Házaik kőfalai mögött lapítanak. Van, aki alszik, és van, aki retteg. Ha ablakaikon kinéznek, elképedten látják, hogy a hold csaknem nappali fényözönt áraszt. Minden fának árnyéka van.

– Holdösvényen járok, jóslatra várok – ismételgette, makacsul. Majd hozzátette azokat a látszólag értelmetlen szavakat, amelyeket anyja mondott ilyenkor. Helena nem tudta, mit jelentenek. Csak a hatásukban volt biztos.

Tathá na te mádhava tavakah

A hold megremegett. A föld sóhajtott. Helena rezzenéstelenül ült. E szavak varázserővel bírtak; Helena hatalma ebben állt.

Bhrasyanti máergát tavyi baddha-sauhrdah

És már nem tudta abbahagyni. A szavak valahonnan, egyfajta időtlen mélységből jöttek. Aki beszélt, talán már nem is volt. Vagy egy másik Helena – nagyon régről? Csak a hegy és a hold látszott öröknek. Nézték egymást, közöttük pedig ott volt az az ember. Kicsi, erős ember. Ki tudja, vajon hol és mikor születtek ezek a szavak? Ezer, ötezer évvel korábban? És honnan és miként kerültek ide? Belsejükben hordozták-e, akik kiejtették? Vagy mindenkiben benne lapulnak; ez volna a legősibb üzenet, és mi volnánk a küldöncök, akik az Üzenetet öntudatlanul visszük tovább és tovább?

– Ó, Mádhava, Istenségünk Legfőbb Személyisége, segíts!

A hold hallgatott. De Helena számára a fénypászma már láthatóvá vált. A sziget megszentelt hely ezen a Földön; erről ma éjszaka újra meggyőződhetett. Hatalmas erőt érzett magában, amikor így kiáltott:

– Mutasd meg a közeli jövőt!

Nem mondott egyebet. Semmi többet. Akikhez szólt, úgyis tudnak mindent. Sok tízezer éve itt vannak valahol a Föld körül, de itt voltak már az élet hajnalán is. Talán ők hozták el az életet, és építették fel a láthatatlan Rendszert. Amelynek mindnyájan részei vagyunk, ahogyan ez szerte a mindenségben is hasonlóképpen van. Helena nem sokat tudott a Rendszerről, de annak hatásait ő is érezte. A Rendszernek maga is része volt.

A holdból apró fénysugár indult ki. Más nem láthatta volna. Más nem is látta. Helena teste volt a cél. Az ő szemében végződött a fényfutam. Ez a sugár fényfolttá terebélyesedett. A nőt is felemelte volna az az erő, de a Föld erősen tartotta őt. A Föld lánya volt, ide tartozott.

Ám a szeme még mindig a holdat bűvölte. És az asszony szeme előtt lassan elmosódott a látvány. Szétszóródtak a sugarak, tompult a fény. Egy képet látott az asszony.

Idegenek. Nők és férfiak. Nem látta az arcokat, bár az egyikük mintha ismerős lett volna. Sőt, egy további alak bontakozott ki a semmiből, mintha függöny mögül lépett volna elő. Pedig nem mozdult, a teste előbb valószerűvé varázsolódott, csak utána mozdult meg. Ment a domboldalon, nem nézett Helenára. Nem láthatta; nem tudott róla. A kép homályos volt, az is maradt.

 

A csata mindinkább kibontakozott.

Don Juan de Austria a vezérhajó tatján állt; innen szabad szemmel is láthatta a közép- és a jobbszárnyat. Néha futárhajók érkeztek, híreket hoztak, majd paranccsal mentek el.

– Agustino Barbarigo vezérli a balszárnyat, ámde bajok vannak ott – jelentette valaki. A fiatalember az ajkába harapott.

– Mi történt a galeasszáikkal?

– Megvannak még. Zajlik az ütközet, a mieink remekül lőnek, ágyúink pedig messzebbre hordanak, mint az övéik.

„Csak ez a várakozás ne lenne” – jutott a férfi eszébe. Itt minden olyan lassan történik. Nem olyan ez, mint egy szárazföldi csata, ahol sokszor egyetlen óra alatt eldőlhet minden. Amíg a gályák egymás közelébe eveznek… De van jó hír is.

– Uram, megfordult a szél!

– Ez már nyugati szél, uram!

Don Juan az égre nézett, és összekulcsolta kezét:

– Isteni csoda! Köszönjük néked, uram!

Északról máris újabb futárhajó jött. Éppen Barbarigo egyik hajójáról, aki a velencei flottát vezette. „Sebastiano Veniero most biztosan nagyon dühös ezért is” – jutott Don Juan eszébe.

– Mi hírt hoztak? – kiáltott le a fedélzetre. Egyik embere kihajolt a palánkon, úgy hallgatta a kis hajóról felkiáltott üzenetet, és máris továbbította fel, a tatfedélzetre:

– A derékhadnál Danta Vreuz úr harminchat gályája betömte a rést, amit Doria úr hagyott, és a csata ismét folyik ott is!

Don Juan megkönnyebbült. De tudta, még nem dőlt el semmi. Csak a nyugati szél, igen, az segíthet. Maga is látta, amint a Liga hajói egyre sebesebben haladnak az ellenség vonalai felé. A rabokat nem kellett most hajszolni, korbácsolni az evezők mellett. A fedélzeteken, de még a kötélzeten is, valósággal fürtökben lógtak az emberek. Kezükben puska, kard. A tüzérek ott görnyedtek az ágyúk mögött. A gályák hegyes orra sebesen siklott az ellenséges hajók felé. Ha beléjük futnak, felnyársalják őket. A törökök hajói nagyobbak, de nehezebben is mozognak…

Jöttek a futárhajók.

– Veniero hajója is megütközött, nagy a küzdelem.

– Barbarigo úr szemébe egy nyíl hatolt, de az egész szárny győzött. Aprítják az ellenséget.

– Délen is javul a helyzet, fenség!

– Colonna úr itt van, nem messze. Most hatol be hajóival a törökök közé!

Az ágyúdörgést messze vitte a szél. Érezték a lőpor szagát, melyet a szél mindenfelé hordott. Emberek halálhörgése az égig hallatszott, egyszerre százaké és ezreké. A halál hangja kiáltásokkal elegyedett, melyek bosszút és győzelmet, reményt és haragot hirdettek.

Mateo csónakja éppen a vezérhajó felé igyekezett, amikor megtörtént a baj.

Kisebb török hajó tartott feléjük. A fedélzeten lévők ügyet sem vetettek a csónakra. Nem lőttek rájuk, de… Túl közel siklott el mellettük. A tiszt ugrott elsőnek a vízbe, majd mikor felbukkant, erre biztatta az evezősöket is. Mateo még a kormánynál ült; csak akkor vetette hanyatt magát – ki a csónakból -, amikor már látta, hogy az ütközés elkerülhetetlen. A török hajó elgázolta őket, összetörte a csónakot, és elhúzott mellettük. Mateo tudott úszni, lemerült hát, és csak akkor jött a felszínre, amikor a tüdeje már nagyon feszült. Nem minden evezős tengerésznek adatott meg ez a képesség – a felszínre csak négyen bukkantak fel.

Hol lehet a Santa Elena? Valahol itt kell lennie, a közelben!

Még a vízből is jól látta a vezérhajót. A Liga hatalmas zászlaja jelezte, hogy a fedélzetén van Don Juan. De Mateo most nem a fővezért kereste. A hajója csak útmutató lehet a számára. Már az előbb is arra irányította a csónakot. A tiszt nem vette észre, hogy nem pontosan a vezérhajó felé haladnak…

Most ismét, de már a vízből és nem a csónakból pillantotta meg azt a hajót. A három, nem egyforma árbocot. “A főárboc az igazi, a másik kettő nagyon alacsony” – így mondta Diego is. És a felépítmények is olyanok, amilyennek akkor este a kocsmában leírták.

A legfőbb jellemző, amely alapján elvéthetetlen volt a hajó: az, hogy nem vett részt a küzdelemben. Fedélzetén nem álltak ágyúk, nem tülekedtek a tüzérek. Voltak ugyan katonái, ha kevesen is. És a gálya evezőlapátjai se nagyon mozogtak. Elmaradt a vezérhajó mögött, amely most egyenesen keletre, a lepantói öböl felé tartott, s vele tartott a többi hajó is.

Mateo hát a Santa Elena felé úszott. Nem látott ismerőst, de remélte, mire odaér, már akadnak ott barátok. Hiszen Diego elintézte, hogy őt eleve oda osszák be, kormányosnak. Biztosan pénzt szerzett valahonnan, és megvesztegette az efféle dolgokat intéző tisztet. Könnyű annak, aki a vezérhajón szolgál, mindenkit ismer, és tudja, ha valami kérése van, kihez érdemes mennie… Pedrót nem látta reggel óta, de valahol itt lesz ő is a közelben. Diego ígérte, elintézi azt is, hogy vagy Eriket, vagy Bartot szintúgy felviszi az Elenára

Úszott hát tovább, bár érezte, fogy az ereje. Márpedig ki kell tartania…

Idejében nézett hátra. Egy pápai hajó tartott feléje, gálya volt az is. Kiúszott oldalra, a keresztes lobogót jól látta a főárbocon. Sikerült olyannyira eltávolodnia, hogy a hatalmas evezők majdnem súrolták. A lyukakon belátott a fedélzet alá – elcsigázott félmeztelen férfiak ültek ott, egyik lábukon lánc, sőt némelyiküknek a kezén is. Ezek lehetnek a veszélyesebbek?

Aztán úszott tovább. Már nem volt messze a hajótól, hát kiáltott:

– Hé… Matrózok, hé!

De az ágyúdörgés felerősödött, és mintha közelebbről hallatszott volna. A férfi kiáltásait elnyomta a dörgés. Mateo kétségbeesetten és egyre fáradtabban úszott tovább.

 

Alex Barro fáradtan ébredt.

Pedig hosszú volt az éjszaka, és igazán kipihenhette volna magát. De amikor megszólalt a kis szoba éjjeliszekrényén a hoteltelefon, érezte, jó lenne aludni még. Tudna még pihenni. Ám egy női hang csicsergett a fülébe.

– Jó reggelt, uram! Negyedóra múlva reggeli, majd indul a buszunk a tengerpartra!

„Amalithera csak holnapra van tervbe véve – jutott eszébe, miközben visszatette a kagylót a helyére -, hát miért is sietnék? Majd holnap ilyenkor leszek feldobott, de akkor nagyon!”

Kis habozás után mégis felkelt, és kitántorgott a fürdőszobába.

– Nem szabad megváratni a csoportot, az nagyon udvariatlan dolog lenne – mondta hangosan. És kissé rosszallóan is, amikor a mosdó fölött a tükörben megpillantotta önmagát. – Hát igen, rosszul nézek ki – állapította meg. Egy zuhany, egy borotválkozás mindenképpen csodát művel majd – ébredt fel szokásos optimizmusa. Mégis, furcsán érezte magát egyedül egy szállodában. Hiszen régebben hotelba mindig Fariával jártak. Úgy összeszoktak, úgy összenőttek… Most fájt ez az üresség. Valaki kellene, akivel megoszthatná ezt a magányt. És ha megosztja, az már többé nem is magány.

A végén még fütyörészett is borotválkozás közben.

 

– Gyere ide azonnal!

– Ezt hogy gondolod? Rám telefonálsz, és én robogjak rögtön?

– Pontosan. Siess!

– Tudod, hogy holnap reggel indulunk, és most ezer dolgot kell elintéznem…

– Gyere ide haladéktalanul! Olyasmit fogsz látni, amit… amit még sohasem. Hát igyekezz!

 

Diego Mercado riasztotta a többieket:

– Ember a vízben, ott, ni! Egy a miénk közül!

– Honnan tudod? – kérdezte a kapitány. Alacsony és kopasz férfi volt, ráadásul ellenszenves. Talán francia, talán genovai; vagy tán nápolyi? „Hát nem mindegy?” – gondolta Diego. Szeme Erikre villant, aki a közelben állt, és fegyverét markolta. Egy futárcsónakkal az imént érkezett Bartolomeo, a velencei, és valami ürüggyel ő is a hajón maradt. Már csak Louis, Pedro és Mateo hiányoztak. De Mateo ott úszott, és kiabált feléjük:

– Hé, vegyetek fel!

– Az egy török! – döntött a kapitány, és Erikre nézett.

– Lődd le! Lássuk, milyen mesterlövész vagy?

– De uram, az a barátom, a fővezér futárcsónakján szolgált! Ma reggel is beszéltem vele – majd hirtelen ötlettel folytatta: – Ha török lenne, aligha kéredzkedne fel egy keresztény hajóra, uram!

– És spanyolul kiabál – tette hozzá józanul valaki a tengerészek közül. A kormányos Diego intésére észrevétlenül közelebb kormányozta a hajót. Mire a kapitány beleegyezően bólintott, valaki a fedélzetről már kötelet dobott Mateónak.

A kincstárhajó legénysége kiabálni kezdett:

– Mi miért nem megyünk a csatába, uram?

– Hiszen itt a török!

– Amott is van egy fregatt, azzal éppen elbírnánk! Nekünk is van néhány ágyúnk!

A kapitány idegesen rágta az ajkát:

– Nekünk más parancsot adott a fővezér. Nyughassatok hát, emberek! Tegyétek, amit parancsolok!

Futárcsónak közeledett a tathoz. A gályarabok eddig is lanyhán eveztek, de most felhagytak vele. Vezényszóra mind kiemelték az evezőket, azonos magasságban, vízszintesen tartották. Ezer vízcsepp, mint gyöngysor patakzott le kétoldalt, és maradt el a hajó mögött. Kicsiny vízgyűrűk szaladtak szét, majd elenyésztek a hullámokon.

– Futár a tatnál, uram!

– Nála a fővezér zászlaja?

– Nem, uram. Marcus Colonna úr vezéri zászlajának mását mutatja fel.

– Akkor ne álljatok vele szóba. Nekünk csak a fővezér parancsolhat.

Mateo kezébe egy pisztolyt nyomott valaki. Akadtak ott gazdátlan kardok is, a főárboc mellett lógtak. A kapitány mégiscsak felkészült, hátha csatára kerül sor? Hisz ha rájuk támad egy török hajó, védekezniük kell. A katonák is ott álltak a jobb oldali palánknál, mind a csatát nézték. Az ágyúdörgés mind hangosabb volt.

Pedro és Louis másztak fel a fedélzetre. Diego a kapitány mellett állt. Pedro és a többiek is fegyverekért nyúltak. A matrózok sem voltak már fegyvertelenek. A katonák – tizenketten voltak – mind a fedélzeten sorakoztak.

Diego Mercado körülnézett. Tudta, hogy közeledik a pillanat. Amikor cselekedni kell majd, és amely után nem lesz megállásuk. Akkor már nem fordulhatnak vissza arról az útról, amelyen elindultak.

– A futárcsónak emberei szeretnének itt maradni, uram.

– Miért?

– A csónakjuk léket kapott. És talán nekünk sem árt még néhány bátor fegyveres – Diego a kormányt markolta. Lassan, észrevétlenül kezdett eltérni az iránytól. Nem, nem követte már hajszálpontosan a fővezér hajóját…

 

Doktor Milan Christoforos saját kulccsal nyitotta ki a bejárati ajtót. Becsukta maga mögött, és máris sietett be a nappaliba. Ott senkit sem talált, hát jó érzékkel a hálószoba felé vette az irányt.

Maria Midas az ágy szélén ült. Amikor észrevette a férfit, felállt, és csöndesen eléje jött:

– Kikérdeztem arról, mit mondott Pietro Stanónak.

– Ezért hívtál ide? Ezt holnap is. elmondhattad volna, útközben.

Maria rejtélyes mosollyal szakította félbe:

– Ne kapkodj, apa! Olyan fogásunk van, amilyenre éveken át sem akadhatunk… tudod, ki ez az ember?

– Bruno Elgon, történész, a tizenhatodik század szakértője, a történelmi rejtélyek kutatója…

Most.

A rövid szó azonnal megélesítette az apja elméjét. A lányára meredt:

– És… régebben?

Maria Midas diadalmas mosollyal mutatott az ágyon fekvő, félig öntudatlan férfira, és suttogva jelentette:

– Bemutatom neked Don Juan de Austriát, a lepantói győzőt!

 

Javában tartott a csata.

A keresztény gályák ágyúi messzebbre hordtak, mint a törökökéi. Ezáltal tönkrelőhettek sok könnyebb, előremerészkedő hajót, miközben a török ágyúk még mindig nem érték el az európai hajókat. A galeasszákon voltak a vezérek. A balszárnyat, amely északon támadt a török flotta jobbszárnyára, Don Juan ráeresztette az ellenségre. Török részről hatvan gálya vette fel a harcot, a többiek kissé hátra maradtak. A gályák alaposan megjárták. A keresztények galeasszáin, ezeken a hatalmas tüzérségi állásokon üteg üteg mellett helyezkedett el. Rengeteg lövedéket lőttek ki az ellenségre, számos hajót felgyújtottak.

Halálhörgéssel keveredett a fegyverzaj. A lőporfüst olykor mindent elborított, a kormányosok, harcosok alig láttak. Jókora hajók törtek más járművek ellen. Recsegve fúródott a hajótestbe az ellenséges gálya sarkantyúja. Víz tört be alul, és hamar emelkedett a gályarabok padsorai között. A szerencsétlenek ordítottak. De rájuk senki sem figyelt.

A fedélzeteken folyt a harc. Kötélen vetették át magukat az ellenséges hajóra. Közelharc dúlt: vér serkent, levágott fejek gurultak. Akadt, aki jókora pallossal vívott, mások nyílvesszőkkel lövöldöztek. Miután a puskákat elsütötték, azokat újratölteni nem volt idő, mert máris itt volt az ellenség. Egy-egy ágyút néha közvetlen közelről sütöttek el a másik hajóra; emberben, anyagban éktelen pusztítást okozva. Vitorlák lobbantak lángra, a tüzet a szél el-elkapta, szikrákat és égő vitorladarabokat vitt-sodort magával, mígnem továbbadhatta a lángot egy másik hajónak…

Ha süllyedt egy gálya, a rabokat senki sem mentette. Nem is tehették; a saját életükkel voltak elfoglalva. Sebesültek sodródtak a megdőlt fedélzeten. A gályaraboknak torkukig ért a víz, aztán a szájukig. Kétségbeesetten, dühödten rángatták láncaikat, de az elnehezült hajótest máris a mélybe rántotta őket. Véres buborékok szaladtak szét a felkorbácsolt vízen.

Óriási csattanással találkozott két hajó. Oldalukkal, orrukkal futottak össze, olykor egyszerre öt-hat fedélzet került egymás mellé, egyik magasabb, a másik alacsonyabb. A gályaevezők egész sora pusztult ilyenkor, törött csonkok vertek réseket más hajók palánkjain. Azok, akik ilyenkor két hajótest közé estek, összezúzódtak, véres massza lett belőlük.

Csáklyás legények állati ordítással vetették magukat a másik hajóra. Féktelen orgiát ült a Halál, percenként százak vesztek oda. Meztelen lábak dobogtak a fedélzeteken, tompán szóltak az ágyúk. Galeasszák, galióták, fregatták, brigantinok és száz másik hajó kavarog ebben a véres tengerben, ahol mindenki nevében, pártállás nélkül arat a Halál.

 

– Ki vagy most?

– Don Juan de Austria vagyok.

– Hány éves vagy, Juan?

– Huszonnégy.

– Melyik évet írjátok?

– Anno Domini 1571. Október eleje van, és én izgatott vagyok. Még soha nem éltem át ilyesmit…

– Ez a lepantói csata, Juan?

– Igen, az! Már mióta tart, és még nincs vége… Nem tudunk győzni, mert az ellenség egyre újabb gályákkal jön elő… Az öböl tele lehet velük… De már futnak, már nagyon sok hajójukat pusztítottuk el… Most látom csak, hogy az a legnagyobb gálya, amely a közelünkbe igyekszik… Lámpást visel az előárbocon. Ami nappal is ég. Ez a főparancsok jelvénye… Ez Ali lesz, a törökök vezére. Ali pasa, hát itt vagyok! Itt vagyok, nem félek tőled! Jön is felénk… Minden erejét megfeszíti, látom, ahogyan korbácsos emberei a gályarabokat verik, hogy még erősebben hajtsák a hajót. Egyenesen felénk… Mit beszéltek? Háromszáz janicsár van a fedélzetén? Akkor sok halottjuk lesz! Előre, emberek, ide mögém! Öljétek csak a pogányokat, Krisztus vallásának ellenségeit! Colonna úr, ide mellém, és Don Juan de Cardona, kegyelmed rohanjon a másik oldalról… Meg kell bosszulnunk a velencei fővezér, Barbarigo uram halálát, ki nekünk kegyelmes jó barátunk volt… hát persze, hogy meglátták a Liga lobogóját! De tudják, hogy én vagyok ezen a hajón, és támadnak, támadnak… Belénk fúródik a hajójuk orra. Most, most kell támadni! Rohanok az élen, felemelt karddal… Ezek már nem állnak ellent, lekaszabolták őket… Visszamegyek hát a vezérhajóra. Vigyáznom kell az életemre. Nem adhatom ezt az ellenségnek, hisz akkor talán az egész keresztény flotta megfutamodik… Azt a hírt kaptam, hogy a déli szárny, Doria legényei is győzedelmeskedtek, sok török gályát elsüllyesztettek. És hát vagy tizenötezer keresztény gályarab szabadult ki a török hajókról, sokan még csata közben dobták le láncaikat, és maguk is kardot ragadva ontották az ellenség vérét…

Mit kiabálnak azok ott? Annyi az égő hajó, és olyan a zaj meg a füst, hogy se látni, se hallani nem lehet… Mindenfelől hajók jönnek, lassan, óvatosan, mint sebesült nagy állatok vánszorognak. De az arcokon az öröm… Most már hallom a kiáltásaikat: „Miénk a győzelem!” Jézus, Jézus, Jézus… Hát alig mertem elhinni, hogy győztünk… Győztünk!

 

– Mit akarsz vele csinálni?

– Semmit – a válasz gyors volt. Maria Midas apjára nézett. Christoforos doktor töprengve tekintett az ágyon fekvő fiatalemberre, aztán vállat vont.

– Nem találtam senkit, akit beépíthetnénk Pietro Stano csapatába. De most már nem is olyan fontos. Holnap indulunk oda, és most csak ez a fontos. Ott majd minden kiderül.

– Engedjük vissza a fickót Stanóhoz? – ezt most Maria kérdezte. Az apja ránézett:

– Döntsd el végre, mit akarsz! Ha velünk jön, még hasznot hajthat. Bár mint Don Juan de Austria, nem sokat tudhat a kincses hajóról. Éppen ő tudhat róla a legkevesebbet.

– Nem biztos. Hiszen ha később kerestették a hajót, akkor éppen nekijelentettek. Ne feledd el, fivére, Fülöp nem engedte haza Don Juant, félt, hogy a lepantói győző nagy diadalmenetet tart otthon, és túlontúl is népszerű lesz. Arra ítélte, hogy maradjon még egy évig a törökök közelében, és újabb tengeri hadjáratokat szervezzen Konstantinápoly ellen.

– Akkor hát jöjjön. Rá tudod venni?

– Ébren is azt teszi, amit mondok neki. Ő már az enyém – jelentette ki Maria keményen. Most egy csöppet sem volt nőies. A tekintete megfagyott. Az apja egy pillanatig nézte. Nem szólt, de Maria sejtette, mit lát. Milyennek látja őt. Rá is kérdezett:

– Az anyám jutott eszedbe, igaz?

– Ő nem ilyen… volt – a szavak nehezen csúsztak át a férfi torkán. Elkapta a fejét, nem akart erről beszélni. Aztán sóhajtott:

– Ma este legyetek készen. Akárhogyan is… Visszük magunkkal ezt a Brunót is.

 

Mateo csak Diego Mercado szemvillanásait figyelte.

Tudta, a férfi fog jelet adni. De azt nem beszélték meg, hogyan. Majd ahogyan a helyzet hozza, sugallta a vezérük. Pedro mindenesetre ott állt Mateo mellett. Erik, a német a spanyol katonák háta mögé lépett, és egy csáklyát kapott a kezébe. Ugyanezt tette Bart, a velencei is. Louis, a francia a matrózok mögött állt. Ott, ahová a megtöltött puskák garmadáját készítették ki. Ne kelljen minden matróznak töltögetni, ha túl közel jönne az ellen, és csatára kényszerülnének.

Odalent a gályarabok dolgoztak. Innen fentről csak egy résen lehetett lelátni. Egy katona járt-kelt a padsorok közti keskeny pallón, korbáccsal a kezében. Nem is használta – elég volt fenyegetően rámerednie valamelyik lustára, és azonnal feszült az izom, húzott a kar, mozdult az evező. Az ütemet nem veszíthették el. A hajó lassan haladt előre.

De már nem pontosan követte a vezérhajót. Vagy háromszáz méterre leszakadt tőle, és másfelé ment. A kapitány is észrevette. Diego megigazította a tőrét az övén.

– Hé, kormányos! – szállt a türelmetlen, baljós kiáltás a fedélzet fölött. A kapitány tett is pár lépést a kormányállás felé.

– Igen, uram?

– Javítsd az irányt, kövesd Don Juan hajóját!

– Valami baj lehet a kormánnyal, uram. Beakadt. Talán uszadékfát vagy roncsdarabot sodort a víz a lapát mellé.

Diego jól adta a bizonytalan, ugyanakkor hozzáértő és mindenekfelett hűséges tengerészt. Aki kész az életét is adni, de ezzel a kormánylapáttal nem birkózhat meg.

A kapitány és a katonák tisztje egymás mellett léptek a kormányállásba. Akkor aztán nagyon gyorsan zajlott le, ami történt. Mateo csak sejtette, hogy most – most! Most lesz az, amire vártak. Intett Pedrónak, hogy az is tudja. Louis a puskákhoz hajolt, kettőt is felkapott. Erik kiterjesztette karjait, Bart pedig két kézzel markolt meg egy csáklyát…

Amikor a kapitány már odaért, és kezét nyújtotta, hogy saját maga tapogassa, jobbra-balra megrángassa a kormányt, Diego lecsapott. Tőre megcsillant; az egész nagyon rövid ideig tartott. A kapitány a tőrrel a mellében – pontosan a szívébe talált! – még tántorgott, nem esett el. Ugyanakkor Diego a kardját is kirántotta, és a tiszt arcába csapott vele…

Akkor már a többiek is mozgásba jöttek. Mint a villám!

Az a néhány tengerész, aki egyáltalán észrevette az akciót, mozdulni sem tudott. Mert Louis erős karjával két puskát emelt feléjük. Két ujja volt a ravaszokon:

– Meg ne mozduljatok!

A tiszt lerogyott. A kapitánynak még sikerült elkapnia a kormányt, de az engedett a görcsös mozdulatnak, vele fordult. A férfi véresen rogyott a padlóra, és nem mozdult. A fedélzeten döbbent csönd támadt. De ez is csak egy pillanat volt, mert ugyanakkor mozdultak a többiek. Erik a háttal álló, a csatát bámuló katonák közül ötöt lökött be a vízbe, szinte egyazon mozdulattal. Bart, a velencei a csáklyával tette ugyanezt. Katonák és matrózok hullottak át a hajó palánkján. Aztán Bart megpörgette a csáklyát, fenyegetően indult a matrózok másik csoportja felé. Louis a puskáit a tanácstalanul álló katonákra fogta.

– Fegyvert le! Ugrás a vízbe! Mindenki! – parancsolta Diego. A hangja most más lett, mint eddig valaha is. A férfi arcán mintha elmélyültek volna a ráncok, összpontosított. Nem volt dühös, inkább csak nagyon feszült.

Az egyik matróz még mindig nem hitte el, hogy ez komoly:

– De kormányos, én nem tudok úszni!

– Kapj el egy gerendát vagy egy csáklyát. Ugrás!

Maga dobott utána egy nagy csáklyát, amely talán fenntartja a férfit a hullámokon. A katonák egyike mégis puskájához kapott – Louis azonnal lőtt. Csak a karját találta el, de amaz elejtette a fegyvert. Egyik társa magával rántotta őt a vízbe. A tengerészek káromkodva ugráltak le. Az utolsó még megkérdezte:

– Törökök vagytok? Vagy megvettek benneteket?

– Ugrás! – ordította Bart, és nem tréfált. Amikor ismét meglengette a csáklyát, az utolsó katona és matróz is beugrott a tengerbe.

Egyedül maradtak. Csak arról a katonáról feledkeztek meg, aki odalent, a gályarabok között sétált a korbáccsal. Most észlelte a dolgot, hát egy hosszú csövű pisztolyt rántott, és alul lopakodott a feljáró közelébe. Mateo vette észre, neki éppen háttal jött felfelé, és úgy dugta ki a fejét, hogy jobban lásson… Amikor a matróz észrevette a pisztoly csövét is – az egyenesen Diegóra irányult máris mozdult. Diego éppen fordult, és észrevette a katonát, ám már semmit sem tehetett. Mateo viszont közel állt, kezében a csáklyával. Eddig úgysem tett sokat, de most nem is gondolkodott. A két keze, az izmai előbb cselekedtek, mintsem az elméje igazán befogadta volna a látványt. A csáklya hegyes vége máris úton volt, szinte repült a levegőben… Diego pupillája kitágult, mozdult volna, hogy védekezzen, hogy meneküljön. A pisztoly csöve már feléje irányult.

De a csáklya gyorsabb volt. A vashegy a katona tarkóján hatolt be. A pisztolyt ugyan még elsütötte, de a lövés célt tévesztett. A véres test az átjáróba zuhant vissza. Odalentről üdvrivalgás volt a válasz. Bárki legyen is odafent – gondolhatták a gályarabok -, ha végzett kínzójukkal, csak jó lehet!

Diego Mateóra nézett:

Gracias, hombre. Ezt nem felejtem el.

Aztán félrerúgta a holttestet, és lement. Mateo követte. Attól a pillanattól kezdve Diego helyettesének, afféle alvezérnek hitte magát. De hogy honnan jött ez a gondolat, maga sem tudta volna megmondani.

Odalent a félhomályban csak oldalról, az evezőnyílásokból szűrődött be némi fény. A rabokat hármasával láncolták egymás mellé, ennyien húztak egy-egy szálfaméretű evezőt. Diego és Mateo lassan sétáltak végig a pallón. Vagy hatvan szakállas, elgyötört, szinte meztelen férfi nézte őket, most tétlenül.

– Már nem spanyol hajón vagytok! – kiáltotta Diego. – Lázadók vagyunk, elfoglaltuk a hajót, és elmegyünk vele a csatából. Ha jól húztok, és minél hamarabb kikeveredünk innen, akkor talán már holnap szabadon engedünk benneteket, menjetek isten hírével, ahová akartok!

A rabok kitörő örömmel fogadták a hírt, láncos karjukat rázták, és boldogan kiabáltak. Diego maga után húzta Mateót, felsiettek a fedélzetre. Éppen idejében. Pedro ugyan már a kormánynál állt, de látszott az arcán, nem tudja, hogy merre kell mennie.

– Délnyugat! – kiáltotta neki Diego.

Örömmel látta, hogy mindenki engedelmeskedik. Közben körülöttük zajlott a csata, de szerencsére egyre távolabb, keleten ütköztek meg a hajók. Senkinek sem tűnhetett fel, hogy a Santa Elena nem tart a többiekkel kelet felé. Hiszen neki más parancsa volt. A fővezér hajója már eltűnt a messzeségben, ahol villámként villogtak a torkolattüzek, és az ágyúk döreje a mennydörgést idézte.

A vízbe dobálták a halottakat. Itt aztán senkinek sem fog feltűnni, hogy hullák úszkálnak a vízen. Amerre elhaladtak, maguk is láttak roncsokat, tetemeket. Égő hajókat. Csónakokon menekülőket, véresen úszó sebesülteket, roncsokba kapaszkodó, kiáltozó szerencsétleneket.

Louis mozdulatlanul állt az orrban. Erik a lejáróhoz guggolt, hogy lefelé közvetíthesse a „kapitány” parancsait.

Merthogy Diego mostantól a kapitány, abban senki sem kételkedett. Ő maga sem. Gyakorlottan adta ki a parancsokat. Látszott, hogy évekig volt kormányos néhány kapitány mellett, elsajátította már mindazt, amit egy hajó vezetéséhez tudni kellett. És mivel tudott parancsolni, engedelmeskedtek neki. A többiek érezték, bizony nem lennének képesek elvezetni egy gályát.

– Vitorlákat fel! – kiáltotta Diego Mercado. – A szél keletire fordult, ez nekünk jó! Majdnem teljes lesz a hátszél!

– De azért az evezősök se pihennek! – tette hozzá Mateo józanul. Most az az első, hogy minél előbb eltűnjenek innen. A hajó eleinte lomhán mozdult. Erik a raboknak vezényelt:

UnDosTres!

Megmarkolták, húzták, kiemelték a vízből, és előrenyomták ismét. Megmarkolták, húzták, kiemelték, visszahúzták, húzták… Egy, kettő… Három!

Maga Diego állt a kormányhoz. Ügyesen ellavírozott két nyugat felől közelítő velencei gálya között. Ezek már Doria tengernagy elkésett, de most ismét keletre kanyarodó hajói voltak. Valaki átkiáltott az egyikről:

– Hát ti hová?

– Külön paranccsal délre! Doria admirálishoz! – kiáltotta vissza Mateo talpraesetten, felszólítás és habozás nélkül. Diego szeme abban az órában már másodszor állapodott meg rajta, elismerően. De most nem szólt.

Jó ideig alig váltottak szót. Főleg azért, mert amikor beértek az első sziget mögé, a vitorlák lelappadtak, elfogyott a szél. Erik buzdítására a rabok ismét húzták az evezőket, erősen. Aztán elhagyták a szigetet, ismét jött a szél, de nem pontosan ugyanabból az irányból. Ezért Diego átállíttatta a vitorlákat:

– Fordítsátok el a latint! Vigyázz a tarcskötélnél!

Majd rögtön utána:

– Erik, te is segíts! Fordul a vitorlarúd, le a fejjel! Louis, a kötélhez! Pedro, húzd meg! Nem azt, a felhúzókötelet! Mateo, segíts neki! Aztán mindenki az orrárbochoz, ott is átállítunk!

Kevesen voltak, túl kevesen egy ekkora hajóhoz. Ezért aztán Diego kikötötte a kormányt, és egy-egy fertályórára maga is odarohant. Már azon töprengett, hogy felszabadít öt-hat gályarabot – persze a megbízhatóbbak közül -, és azokat rendeli fel a fedélzetre, hátha tudnak valamit segíteni.

De aztán megjavult a helyzet. A délutáni napfényben a hajó sebesen haladt dél felé. A parttól eltávolodtak. Mögöttük elmaradtak a flotta hajói – már eddig is túl messze voltak. Nem ismerhették fel őket – már csak azért sem, mert Diego azonnal levonatta az árbocról Don Juan de Austria zászlaját. Még ha a csatából menekülő török gályának nézik is őket, már egérutat nyerhettek a kis szigetek között.

– Nincs térképünk. Hová megyünk? – kérdezte Mateo, amikor végre nyugalmasabb órák jöttek. A nyílt tenger fölött kezdett lenyugodni a nap. Diego a homlokát ráncolta.

– Nem megy olyan gyorsan ez a hajó, mint ahogyan számítottam. Márpedig gyorsabban kellene eltűnnünk erről a környékről. Most viszont gyere utánam.

A többiek közül még Bart kísérte el őket. Sejtették, mit akar látni a „kapitány”. Lementek a lépcsőn. Már senki sem volt a hajón – közvetlenül a támadás után Louis és Erik végigszaladtak odalent, de élő lelket nem találtak. A raktár ajtaján hatalmas lakat függött. Mateo és Diego összenéztek:

– A kulcs a kapitány zsebében volt…

– Aki már el is merült, remélem – Diego Bartra nézett. Az behozott egy jókora kalapácsot, és leverte a lakatot. Közben a hajó az egyik kopár sziget mellett haladt el. Pedro állt a kormánynál, Louis pedig elől figyelte a tengert, nehogy a vízfelszín alatt rejtőző alattomos zátonyra fussanak. Bennük is csak az az érzés dolgozott, hogy minél előbb, minél távolabbra kerüljenek a lepantói öböltől!

Bart belökte az ajtót. A férfiak fejüket lehajtva haladtak el az alacsony szemöldökfa alatt. Odabent csak két apró, rácsos ablak adott némi fényt. De mivel éppen nyugatra néztek, ahonnan beragyogott a lemenő nap, hát elég világos volt. Hordók álltak az egyik oldalon, a mennyezetig, a másikon zsákok és kisebb ládák sorakoztak.

Összenéztek. Tekintetek kapaszkodtak egymásba. Bart napégette arca, Diego szürke szeme és akaratos szája, a nagydarab, erős vállú Mateo tekintete. Vajon ez lenne a kincs? Ha kiderül, hogy más holmikat őriznek itt, akkor hiába öltek meg annyi embert? Diego nyelt egyet. Bart nagyot sóhajtott. Mateónak jött meg a bátorsága, máris felemelte az egyik láda fedelét… ám az nem volt bezárva!

A csillogás a szemébe csapott. Nem, a szemét nem vakította el. A szemét nem – a lelkét. Pislogva állt egy pillanatig, majd a másik ládához ugrott, annak is felrántva bordás-íves fedelét… és a harmadikét is… Arany, aranypénzek, rengeteg arany!

Úgy csillogott, úgy villogott… Nemes sárga fény, töméntelen érme egymás hegyén-hátán, ömlesztve. A férfi nem tudott megszólalni. Soha életében nem látott ennyit, mint abban a legkisebb ládikóban.

És a többiben… Diego a zsákokra vetette magát. Bart a hordók fedelét emelgette, ezek sem voltak zárva. A kincstárnok naponta átjöhetett a hajóra, hogy Don Juan rendelkezéseinek megfelelően vételezzen kisebb-nagyobb összegeket.

– Spanyol maravédik!

– Velencei aranyak…

– Holland florénusok!

– Pápai aranytallérok, istenem, de mennyi!

– Ezek meg itt francia pénzek.

– Nápolyi dukátok…

Diego mélyeket lélegzett, azután rekedten szólt:

– Menjetek, és küldjétek ide a többieket is! Hadd lássák. Aztán majd este eldöntjük, mit teszünk.

 

Este lehorgonyoztak egy védett öbölben. Errefelé egy árva lélekkel sem találkoztak. De bármikor összefuthattak törökökkel vagy a mellettük harcoló kalózokkal. A partokon egyetlen fény sem gyúlt – ha régebben voltak is erre halászfalvak, lakóikat vagy kiirtották, vagy azok beljebb húzódtak a szárazföldre. Velence és a törökök háborúja már évek óta tartott ezen a partvidéken. Az emberek – ha egyáltalán itt maradtak – óvatosabbak lettek.

– Ma éjjel pihenhetnek a gályarabok – mondta Diego. A fedélzeten ültek, és a konyharekeszből hozott faszenes parázson melegített teát itták. Meg találtak egy kis bort, nem sokat. Éppen csak egy pohárral jutott mindenkinek. Don Juan hajóin általában szárazbabot, szalonnát, kétszersültet adtak a legénységnek. A gályarabok ellátása rosszabb volt. És ez most sem különbözött a többi hétköznaptól. Pedro értett valamit a főzéshez, ebben a kényszerhelyzetben hát dühösen készítette el egy kondérban az eledelüket. És mivel amazok a padokhoz voltak láncolva, ezért sorban kellett őket megetetniük. Ez kedvüket szegte volna, ha nem lett volna ott a kincs…

Másról sem tudtak beszélni. Áradoztak, ábrándoztak. Összevissza beszéltek, tréfálkoztak, ostobán, de jó kedvvel, őszintén. Diego néha összevonta a szemöldökét, ilyenkor nagy függőleges ránc látszott az orra fölött, a homlokán. Mateo érezte a férfi hangulatváltozásait, de ő is csak a kincsre gondolt.

– Hatfelé osztjuk, ugye? – kérdezte, aznap este már nem először.

– Csöndesebben – intette Diego fiatalabb társait. – Még csak az hiányzik, hogy azok ott lent megneszeljenek valamit.

Hüvelykujjával lefelé bökött, és komor kifejezés jelent meg az arcán. Mint a régi cézárok az arénában, jutott Mateo eszébe, amikor halálra ítéltek egy-egy gladiátort.

– Nem mehetünk sokáig a hajóval – folytatta aztán töprengve, és a többiek most már nyugodtabban hallgatták. Felfogták, hogy hiába lett övék a kincs, amíg az ellenséggel találkozhatnak, vagy az övéik üldözik a Santa Elenát – addig nem lelnek nyugalmat. Bart itáliai akcentusával, kicsit sziszegő s-hangokkal jegyezte meg:

– Pácban vagyunk, mert bárki győzött is Lepantónál, amiről ugye, semmit sem tudunk, bajban lehetünk. Ha a mieink ész nélkül menekülnek, akkor a török flotta szerterajzik a menekülőket keresve…

– Ha meg a Szent Liga hadai győztek… – Erik hangja ércesen kondult. Vaskos alsóajka és rövidre nyírt haja között jellegtelen, de bátor arc tekintett a világba -, akkor sem járunk jobban. A törökök hazamenekülnek, már aki életben maradt. Don Juan már ebben az órában tudja, hogy eltűnt a kincstárhajója. Nyilván kerestetni kezdi.

– Csak annyit mondhatnak neki, hogy dél felé ment –

Diego egy pillanatig gondolkozott, aztán felcsillant a tekintete: – Jártam már errefelé az elmúlt évben, nem is egyszer.

– Én is – Bartolomeo tekintete megkereste Diego szemét. – Veniero admirális hajóival jártuk végig a moreai partokat, hol élelmiszert, hol meg pénzt vittünk azoknak az illíri és moreai településeknek, amelyek fellázadtak a török uralom ellen.

– Akkor hát mi legyen? – kérdezte Louis. Kérdése visszaterelte őket a feladathoz. Megoldást kellett találniuk, méghozzá most.

– Hármat tehetünk – szűrte a szót meggondoltan Diego. – Vagy megyünk tovább a hajóval, de akkor nem mehetünk északra, de nyugatra sem. Mindenütt velencei, pápai vagy spanyol hajókkal találkoznánk, különösen Szicília és Nápoly környékén. Északra nem mehetünk a flotta miatt, keleten Morea, a szárazföld és a törökök állják el az utat. Kockázatos, ha itt van az egész kincs. Ha Don Juan katonái találnak ránk, fertályóra múlva fellógatnak bennünket az árbocokra.

– Bizony, hisz saját társainkra támadtunk rá…

– Az semmi. De elvettük a fővezér aranyát!

– Ezért mindenképpen élve megnyúznak, vagy kerékbe törnek bennünket…

Pedro felállt, körbejárt a fedélzeten. Hallgatózott a víz felé is, aztán intett az egyik irányba:

– Ez itt egy sziget?

Diego bólintott, de folytatta előbbi gondolatsorát:

– A második dolog, amit tehetünk: elosztjuk az aranyat hatfelé, és mindenki viszi a magáét. Boldogul, ahogyan tud.

Mateo és a többiek összenéztek. Erik már nyitotta a száját, de Louis megelőzte:

– Ez sem jó. Ki bírna el annyi aranyat? Ha a szárazföldön kell cipelnünk, a negyedét sem bírjuk elvinni. Egy emberre két ládával vagy három zsákkal jutna. Meg sem bírná mozdítani. Szállítóállatokra vagy kocsikra lenne szüksége.

– Ráadásul már erről a szigetről sem tudná elvinni – tódította Mateo.

Diego szeme rávillant, és mintha csak neki szólna, mondta ki az utolsó lehetőséget:

– Akkor pedig el kell ásnunk.

Hallgattak. A férfi folytatta:

– Egy zacskó aranyat vesz magához mindenki, hogy legyen pénze eljutni innen… bárhová. Elássuk a kincset, úgy, hogy csak mi hatan ismeijük majd a rejtekhelyek Megbeszélünk egy időt… Mondjuk, két év múlva… visszajövünk. Itt találkozunk két év múlva, október havának első hetében. Addigra már lesz másik hajónk, itt meg béke lesz, a háborút elfelejtik az emberek. Aki csak teheti, jöjjön egy saját kicsi hajóval. Nem kell feltűnést kelteni. Akkor aztán kiássuk, ami a miénk, és elmegyünk a világba, ismét külön-külön.

– És mi a biztosíték, hogy valamelyikünk nem jön vissza előbb? – Louis hangja hidegen csengett. Közben Diegót, és csak őt nézte. Értették jól a célzást. Visszajönnek két év múlva, és a rejtek, a kincs helyén csak egy gödröt találnak. Valaki előbb visszajön, kiássa, elviszi, ők meg hoppon maradnak?

– Ezt a kockázatot vállalni kell – Diego hangja mélyen kondult. – Nem őrizhetjük itt a kincset éveken át. Nincs mit enni egy ilyen szigeten. Éhen halnánk. Talán forrás sincs; víz nélkül pedig nem lehet életben maradni. Jobb elmenni, odakint a pénzből megteremteni a feltételeket, és visszajönni. Mindnyájan egyszerre.

Okosan és szépen beszél, értette meg Mateo. Most már hajlott rá, hogy igazat adjon Diegónak. Meglepetésére Louis is bólintott. Mivel pedig Pedro, ez a nem túl okos andalúziai mindig azt teszi, amit Mateo mond neki, hát voltaképpen el is dőlt a dolog. Csak Erik ingatta a fejét:

– És mi lesz, ha valaki nem ér vissza két év múlva? Mert fogságba esik, eladják gályarabnak, vagy megbetegszik?

– Az az ő baja – vont vállat Bart is, és ezzel nyilvánvaló lett, hogy ő is Diego ötletét támogatja. – Ugye nem képzelitek, hogy összejövünk itt öten, és mivel a hatodik nem jelent meg, hát a földben hagyjuk a kincset, és sajnálkozva hazamegyünk? Hogy aztán minden év októberében ismét próbálkozzunk?

– Miközben a hatodik már régen meghalt valahol – tódította Louis. Pedro még várt, mit tesz Mateo. A többiek is ránéztek. Nem volt könnyű kimondani, mégis megtette:

– Igaza van Diegónak. Aki két év múlva nincs itt, az magára vessen. Nem várhatunk rá. Akkor öt felé osztjuk a kincset.

– De mindenképpen várjuk meg az október 7-ét, a csata évfordulóját.

Bólintottak. Diego körülnézett:

– Gyertek! Két csónakunk van. Még az éjszaka leple alatt ki kell hordanunk a rakományt a partra. Egy olyan öbölbe, amit innen nem lehet látni. Aztán pirkadatkor keresünk egy rejtekhelyei, és elássuk mindet. Mire a gályarabok felébrednek, már vissza is jövünk, és elhajózunk. Holnap éjjel kitesszük a rabokat egy másik szigeten, a hajókat meg elsüllyesztjük, a csónakokra vitorlát szerelünk, teszünk bele élelmet és vizet, aztán elmegyünk Korfura. Már útközben biztosan találkozunk keresztény hajókkal. Ha meg nem, akkor Korfun a velenceieknek azt mondjuk, a csatában elsüllyedt a hajónk. Bart majd igazolja – nézett a velenceire. Az bólintott, aztán letette üres boros kupáját, és felállt:

Andiamo.

Mateo is jobb kedvre derült, máris felugrott:

Si! Vamos, amigos!

És mentek.

 

– Cantieri vagyok, asszonyom, a magándetektív. Akarja tudni, hol van az az ember?

– Tudom, hol van. Éppen itt a lakásomban… a megbízatása ezennel megszűnt. A számlát ma délben hozza be a rendelőmbe. Prémiumot is kap majd, adómentesen. És felejtse el a megbízatást, signor Cantieri!

– A szakmában a diszkréciómról ismernek, asszonyom.

 

Bruno Elgon kiszállt a taxiból. A kapu elől akkor hajtott el egy motoros küldönc.

Csak egy pillantást vetett a Stano-villára. A hatalmas ablakok visszatükrözték a késő délutáni napfényt. Mintha égett volna a ház, vöröses-sárga fényfoltok vakították a férfit. De amikor bement a kapun – a vigyázók tudtak érkezéséről, és a távolból nyitották előtte a bejáratot -, eltűntek az égő foltok, lelohadt a tűz, a lángok visszafutottak a napba. Olyan lett a ház, mint a többi villa errefelé. A lépcső tetején a férfi még megfordult, lenézett a városra. A völgyben már leszállt az alkony, éppen kigyúltak az utcai fények. Esti ruháját öltötte fel a város.

Pietro Stano szemlátomást idegesen fogadta:

– Hol volt ilyen sokáig?

– Jó estét! Rómában – Bruno nem értette, miért olyan ideges az üzletember. Hiszen nem kapott határidőt erre az újabb munkára, a nyomozásra. Stano észbe kapott a fiatalember tekintete láttán. Zavartan legyintett:

– Holnap reggel Görögországba repülök a magángépemen. Nem tart velem?

– Mihez kezdenék én Görögországban?

– Megnézhetné, mondjuk, a lepantói csata színhelyét.

Lepanto említésére furcsa remegés szaladt át a férfitestén. A jobb szeme alatt nyugtalanul mozdult egy izom. Ez sem kerülte el Stano figyelmét. A férfi napbarnított bőrétől élesen elütött hófehér inge. „Mindig frissen vasalt inget visel” – futott át Brunón.

– Nem hiszem, hogy nagyon érdekelne engem.

– Márpedig gyanítom, hogy igen – a férfi a nappaliba vezette. A tévé nagyméretű képernyőjén a videóból kimerevített állókép ragyogott. Bruno döbbenten ismerte fel… önmagát. Egy ágyban feküdt, csukott szemmel.

– Ez… ez ma készülhetett! Reggel!

– A videoszalagot az imént hozta egy küldönc. A feladót nem írták rá. Először azt hittem, bomba van benne, még át is világították az embereim. Szerencsére anthrax-baktériumokat sem találtak benne – közölte szárazon.

– Maria Midas – mondta ki Bruno. Egy pillanatig úgy érezte, ezzel árulást követett el. Stano meglepetten nézett rá:

– Akkor már értem. A kazetta mellett volt egy újságból kivágott hirdetés is… Amit én helyeztem el a sajtóban, Amalithera-ügyben.

Brunónak a sziget neve semmit sem mondott. Stano ezt is látta. Dühösen legyintett:

– Tudja, mi történt? Maga elárult engem! Elismerem, nem tudott róla, de a vetélytársaim karmaiba került. Maria Midas a nagy lélekbúvár szerepében tetszeleg, közben pedig csak egy nyomorult áltudós, egy pszichiáter! Tudja, miféle népek a pszichiáterek? Korunk sarlatánjai, nagy varázslók, a nagy senkik! Akiknek tudománya fabatkát sem ér, ha segíteni kell az embereken. Amióta csak tevékenykednek, egyre több az elmebeteg, egyre több a depressziós ember, holott az állami egészségügyi kasszákból évente milliárdokat húznak ki ezek a gazemberek! És a pénznek egy jó részét a saját zsebükbe dugdossák!

Bruno döbbenten állt. Semmit sem értett az egészből. Stano lehiggadt, leült egy fotelba, és parancsolóan intett neki, foglaljon helyet ő is. Már kezében volt a készülék távirányítója, de még nem fejezte be. Most magyarázott:

– Magát figyelték, talán egész idő alatt. Tudták, hogy velem tárgyalt, hogy nekem folytat kutatást. Nem volt más módszerük, ezért valahogyan a maga közelébe férkőzött az a nő, és behálózta magát! Nyilván kiszedte magából, ha másképpen nem, hát ebben az állapotában, hogy mit talált a számomra! És hogy tudjam, hányadán állunk, elküldték nekem az apróhirdetésemet. Hogy lássam: ezt is kinyomozták, tudják, hogy én adtam fel! Ne nézzen már olyan ostobán, Elgon! A kincset keressük mindahányan. Midas és apja, az a Christoforos doktor is! Mindketten pszichiáterek, és úgynevezett lelki módszerekkel járnak az amalitherai kincs nyomában már évek óta!

Csönd lett egy pillanatig. Aztán Stano valamivel nyugodtabban tette hozzá:

– Kezdetben együtt dolgoztam a doktorral. A lánya akkor még kicsi volt. Ők esküdtek rá, hogy a regressziós hipnózissal lehet eredményeket elérni. Én ezt a módszert elvetettem, nekem másféle eszközök tetszettek… Ezért el is váltak az útjaink. Christoforos doktor rossz szelleme a saját lánya, ez a kis boszorkány, akit valahol Görögországban nemzett valami szerencsétlen nőnek, aztán elhozta magával, és teljesen a maga képére formálta… Még azt is beszélték akkoriban, hogy együtt hál a saját lányával, amit én egyáltalán nem tartok olyan hihetetlennek… Az efféléktől minden aberráció kitelik. Nos, Bruno Elgon, hamarosan elmondja nekem, mit tudott meg a Santa Elena legénységének további sorsáról. De előbb nézze meg, mit szedett ki magából az az átkozott nőszemély!

Megnyomta a gombot, vetítette a filmet. Bruno a saját hangját hallotta. Mintha transzban lenne… mintha egy másik világban élne… Igen, egy másik időben. De ez valóban ő lenne?

Harcoljatok az ő nevében, és akkor mind a halálban, mind a győzelemben elnyeritek a halhatatlanságot!

Mintha ez a hang sem az övé lenne. Mély torokhangok törnek ki belőle. Talán így beszél egy spanyol? Igen, hiszen ő ezt spanyolul mondta. Ismeri ezt a nyelvet. Ezért tanulta meg tizenévesen ezt is? És az olaszt is, amit most oly gyakran használ… a latint az iskolában, az angolt a nyaralások közepette… és azt a kis franciát. Talán mást is?

Nézte a filmet, megsemmisülten ült. Tudta, mi az a regressziós hipnózis, de nem értette, mikor és hogyantörtént a dolog. Pedig látta, a rejtett kamerába is majdnem betűzött a nap. Maria Midas hálószobájának ablakán, a redőnyök… Csak reggel voltak olyannyira leeresztve. Akkor történt. Az a némber valahogyan belevitte őt abba a hipnotikus állapotba…

– Megölöm! – ugrott fel. Pietro Stano rá sem pillantott, végignézte a kis filmet, majd amikor fekete-fehér csíkos lett a képernyő, komótosan lekapcsolta.

– Nem fogja megölni. Semmit sem csinál, uram. Maga kétségtelenül Don Juan de Austria volt egy régebbi életében. Ez az egyetlen dolog, amit elhiszek ebből. De ezt sem azért, mert Midas vagy az apja állítja, hanem mert már láttam számos ilyen szeánszot. Eleinte éppen Cristophoros doktor laboratóriumában. De nem tudott vele meggyőzni, mert a dolgot túlságosan esetlegesnek tartottam. És mert láttam számos kudarcot is. Amikor minden tíz emberből nyolc vagy kilenc nem volt képes visszaemlékezni semmire, náluk nem működött ez az állítólag létező „genetikai emlékezet”. Ők semmilyen emlékeket nem hordoztak az évszázadokon vagy évezredeken keresztül. Ha pedig így áll a dolog, akkor reménytelen a rég elveszett kincsek után regresszív hipnózissal és a reinkarnáció sajátos „alkalmazásával” kutatni. Ekkor váltak el útjaink Milánnál és a lányával. Aki mellesleg az óta egyszer engem is próbált behálózni. Hamar rájöttem, hogy csak a pénzemre pályáznak. Nekik nem sok van, hiszen amit a férfi az évtizedek alatt összepraktizált, meg amit a lánya mostanában összeszed, már mind elment ezekre a reinkarnációs kísérletekre. Égetően szükségük van pénzre. Most etikátlan módszerekkel küzdenek. Mondhatnám, ipari kémkedést alkalmaznak a konkurenciánál, vagyis nálam. De amit tudok, azt tudom, és ők sohasem vehetik el tőlem a csodafegyvereimet…

Keze ökölbe szorult, arcán a bőr megfeszült. Mindez azonban csak egy pillanatig tartott. Azután Pietro Stano ismét az a civilizált, sőt kifinomult ember lett, akinek addig ismerte.

– Ne értse félre, Bruno, nem vagyok monomániás, sem beteg. Valóban van két „csodafegyverem”. Az egyik a tudás, a másik… azt egyelőre hagyjuk. A tudást pedig maga adja nekem. Ezért hát most felejtse el, hogy négyszáznegyvenvalahány évvel ezelőtt maga volt Don Juan. Mit gondol, miért engedte el magát Maria? Mert bármennyire is különös, nem tudja önt igazából használni a céljaira. Neki nem Don Juan de Austria, a lepantói győztes keresztény sereg vezére kell – hanem valaki más. Valaki abból a maroknyi bátor férfiból, akik a nagy csata közben elrabolták a Santa Elenát. És én remélem, sikerült annyit megtudnia, itt és most, a jelenben, hogy elindulhassunk egy új nyomon, Elgon úr!

 

Úgy lett, ahogyan Diego mondta.

Pirkadatra a két csónakkal kihordták a kincset a szigetre. A csónakok mindig a tatnál kötöttek ki. Ketten maradtak a hajón, és egyenként vitték el a kis hordókat, zsákokat, ládikákat a tatba. A gályarabok kimerülten aludtak padjaikon, talán egyik sem volt ébren.

Amikor pirkadni kezdett az ég alja, éppen végeztek. Diegóért és társáért egy üres csónakkal Pedro visszaevezett a hajóra. Hamarosan megjött az a csónak is. Mind a hatan ott álltak a parttól nem messze. Diego és Erik keresték ki a megfelelő helyet, amikor már látni lehetett lábuk alatt a talajt. A parton volt néhány fa és bokor, meg embermagas sziklák álltak összevissza. Azok mögött találtak egy jó helyet. Diego Mercado mutatta is: – Látjátok azt a fura alakú nagy sziklát? Attól nyugat felé lemérek húsz lépést. Tizenöt… tizennyolc… húsz. Adjatok egy ásót. Kirajzolom a gödör szélét. Legyen olyan mély, hogy egy ember beleférjen, és ne lásson ki belőle, merthogy sok láda van ám itt… a legnagyobb ládát tegyétek alulra, aztán az egyre kisebbeket, a hordókat, a végén a zsákokat. És az ásókat utána elrejtjük valahol a közelben, ne kelljen majd két év múlva keresnünk!

Jót nevettek ezen. A föld nem volt kemény: felváltva ástak, és mire felkelt a nap, már el is tűnt a kincs. Rálapátolták a földet, ami pedig nem fért vissza a gödörbe, azt Bart tanácsára szétszórták a környéken. Jól letaposták, és távolabb fűkockákat vájtak. Meg köveket tettek oda a földre. Aztán csak álltak és nézték. Jól megjegyezték a helyet. Utána eldugták az erdőben az ásókat, lapátokat. Majd beültek a csónakokba, és visszamentek a hajóra.

Még reggel elindultak.

Felhúzták a nagyvitorlákat. A latint a szélbe feszítették. Még mindig szükség volt a gályarabokra is. Csak a következő szigetig jutottak el, amikor Pedro – akit felküldtek az árbockosárba – lekiáltott:

– Két vitorla délkeletet!

– Észrevehettek minket? – kiáltott vissza Diego idegesen.

– Nem gondolom, éppen eltűntünk e sziget mögött!

– Ezek törökök lehetnek.

– Vagy kalózok – Erik a bajuszát mozgatta, ő sem volt nyugodt. A férfiak egymásra néztek. Lentről felkiabáltak a rabok:

– Mikor engedtek el minket?

Diego halkan mormolta:

– Ezek talán láttak valamit hajnalban. Ha néhányan fogják magukat, és visszamennek a mi szigetünkre, akkor rálelhetnek a kincsre. Különben pedig elmondhatják bárkinek, hogy mi voltunk azok, akik megöltük a kapitányt, a tisztet, és megszereztük a gályát.

„Ezen nem most kéne töprengeni” – gondolta Mateo. A tat felé nézett. A feszítőkötelek között látta még azt a szigetet… Amelynek neve sem volt. Nekik ettől az órától mégis ez a világ legfontosabb helye. A középpontja. Mostantól kezdve nem múlik el nap, hogy ne gondolnának rá – ott várja őket a vagyon, ami szabadságot, nyugalmat, biztonságot is jelent. Csak vissza kell jönni érte.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte komoran Louis. Mint aki sejti a választ. Csak Mateo nem tudta még. És Pedro, aki most mászott le a hágcsón a kosárból.

– Meg kell tennem – Diego vállat vont. – Nem válogathatunk a módszerekben. A hajót hamar megtalálják, és akkor minket is. Csak a csónakokon tudunk eltűnni innen. Úgy, ahogyan mondtam az éjjel.

Leeresztették a csónakokat. Ismét a tatnál, hogy a rabok ne vegyék észre. Mateo még mindig nem sejtette, mi fog történni.

– El kéne őket engedni, hiszen ha napokig nem találnak rájuk, szomjan halnak.

Diego kis késéssel csatlakozott. Addigra az egyik csónak már eltávolodott. A férfi beugrott, és rájuk szólt:

– Gyorsan, evezzetek!

A két sziget között haladtak éppen. Mateo is evezett. A gálya egyre kisebb lett a szemében, amikor…

A tűz vakítóan villant fel. A dörrenést alig hallották. Nem, nem robbant szét a hajó. De a belseje kigyulladt, és a tűz rohamosan terjedt. Idáig hallották a leláncolt rabok kétségbeesett ordítását…

– Mit csináltál? – támadt Pedro Diegóra. Még markolta az evezőt, de a tekintete értetlen volt és döbbent.

– Amit tennem kellett – felelte Diego, és nem szólt többet. Mateo evezett, igaz, erőtlenül. Volt egy pillanat, amikor azt mondta volna, hogy visszamegy, és kiment legalább néhány rabot. Erik mozdulatlan arccal evezett a másik csónakban, aztán átkiáltott hozzájuk:

– Ezek mind pogányok voltak. Nem kár értük.

– Akadt ott pár görög is, beszéltem velük – jegyezte meg Pedro. Mateo tekintetét kereste, de a férfi most maga elé nézett. Aztán csak húzta az evezőt, és imádkozott, hogy a török hajók csak akkor érjenek ide, amikorra a gálya porig ég, és nyoma sem marad a vízen.

Talán jobb is, hogy a Santa Elena egyszerűen eltűnik a tengerek felszínéről. Így sohasem bukkannak a nyomára. „És akkor minket sem találnak meg. Nem is keresnek, hisz majd halottnak hisznek” – reménykedett a férfi.

 

11.
NYOMOZÁS

 

Az ég nagyot dörrent.

Mateo csak annyit látott, hogy az eső elered. A felhők egy pillanat alatt érkeztek ide. A furcsa, cukorsüveg alakú hegy az ő szigetükön rejtette eddig a vihart. Az most gyorsan jött, és máris szórta az esőt. Aztán dörrent az ég, és villámlott is. Diego összeszorította a fogsorát, evezett szótlanul. Pedro ellankadt. Mateo rákiáltott:

– Evezz már, szerencsétlen! Gyerünk!

„Talán nem volt véletlen, hogy a három spanyol került egy csónakba” – gondolta a férfi. Tudták, hogy nem jó viharban kint lenni a nyílt tengeren, különösen nem akkor, ha villámok csapkodnak. Az eső hirtelen megszaporodott, szürke lett tőle a levegő. Olyan függönyt vont köréjük, hogy már nem látták a másik csónakot. Erik, Louis és Bartolomeo örökre eltűntek a szemük elől.

– Vissza… a szigetre! – kiáltotta Diego. És csakugyan, mindhárman tudták, nem tehetnek mást. Eveztek őrülten, izmaikat megfeszítve, tüdejük zihált. De a szél szembefújt, feléjük kergette a vihart. Mégis, mintha már közelebb lenne a part… Ha ugyan azt látták. A sűrű esőben minden körvonaltalanná, határtalanná lett. Alaktalan világ volt ez. Mateo szemébe csorgott a víz, körös-körül csapkodtak a villámok. Diego káromkodva húzta az evezőt – az életéért evezett, ugyanúgy két társa is.

– Zátonyok! – kiáltotta Pedro szűkölve. Mateo oldalt pillantott – csakugyan, nedves, fekete sziklák lapultak a felszín alatt. Távolabb már a vízfelszín fölött is; a szél kovácsolta víz megtört rajtuk.

Az a villám akkor csapott le, amikor Pedro abbahagyta az evezést, és felegyenesedett, hogy lássa a zátonyt. Ő volt most a legmagasabb. A villám éppen belevágott. A szerencsétlen ember egy pillanatig csak állt, görnyedten. A feje szinte lángolt, kékes-sárga fény lobbant körülötte. Mintha már az egész teste egyszerre égne… a csónak deszkái reccsenve váltak el egymástól. Mateo tompán kiáltott, ő is érzett valamilyen fájdalmat. Aztán körülölelte a víz, mert kibukott a csónakból. Nem hallotta Pedro rémült halálordítását, és már nem érezhette meg az égett emberi test szagát sem.

„Bár csapott volna inkább Diegóba a villám! Neki kellett volna halálra pörkölődnie azért, mert hatvan gályarabot perzselt meg élve azon a hajón…” – futott át még rajta a gondolat, majd öntudatát vesztette, mert hatalmas erő ragadta el és sodorta a part felé.

 

Alex Darro a kirándulóhajó orrában állt, és Amalitherát nézte.

A sziget lassan bontakozott ki a reggeli párából. Még ködös volt a látvány széle, itt-ott a közepén is terjengtek efféle homályos, kékes foltok. A kora reggeli indulás kellemes bizsergését most valamilyen láz váltotta fel a férfiban. Itt volt az egész csoport, akikkel együtt járta be a nyugati partokat, a Kefalóniai-szigetvilágot is. De Alexet eddig senki sem érdekelte. A csoportban volt néhány magányos nő, ezek többször tettek neki félreérthetetlen célzásokat, ám ügyet sem vetett rájuk.

Hogy várta ezt a napot! Türelmetlensége most már nem ismert határokat.

És most, végre, eljött az az óra. Itt van Amalithera!

Nem érzett csalódást. Pedig a sziget nem úgy festett, mint amilyennek álmaiban, ábrándjaiban elképzelte. Régebben mindig azt hitte, hogy Amalithera örökös napfényben fürdik. Hogy aki közeledik hozzá, olyan élesen látja a részleteket, akárha sasszeme lenne. Volt is benne vágyakozás az éles tekintet után; a sors ezt megtagadta tőle: látása gyenge volt. Ennek tudta hát be, no és a párás levegőnek, hogy nem látja pontosan a részleteket. Hiszen a tenger maga is párafelhőt szül, az a cukorsüveg alakú hegy pedig igazából nem is látszik. Ő is csak sejtette, hogy ott van. Ott van, mert ott kell neki lennie, és olyan, amilyennek akkor látta, amikor róla ébren álmodott. Vagy azok valódi álmok voltak? Most is összerezzent, amikor eszébe jutott, hogyan úszott a tengerben, hajók között. Micsoda ostobaság. Miféle nagy vitorlás hajók voltak azok? Honnan teremnek az ember agyában efféle gondolatok? Hiszen az álmokat is az agy diktálja – hitte.

Most arcába vágott a sós szél. Friss volt a levegő, nyolc óra múlt. Hétkor indultak a kis vidéki szállodából, a kopott busz a kikötőbe vitte őket. Negyven perc a vízen, alig hullámzott, senki sem lett rosszul. És lám, itt van az erre a napra kiírt kirándulás helyszíne. Amalithera szigete, amely a többieknek nem jelent semmit. Elég végignézni rajtuk, látni arcukon az unalmat. A bosszús kifejezést: „Ezért ébresztettek bennünket korán reggel? Hát mi van itt?” Valaki már kileste az útikönyvből, hogy Amalitherán nincs az égvilágon semmilyen látványosság. „Turisztika zéró” – mondta egy tudálékos férfi, aki már nagyon is a huszonegyedik század emberének képzelte magát. Mindig élvezte, hogy mindenütt euróval fizethet, hitelkártyáját elfogadják, és – mint hitte – nagyon is európai módon viselkedik. Nem látta a többiek gúnyos-sajnálkozó pillantásait a háta mögött.

De most már ennek sem volt jelentősége. Legalábbis Alex számára biztosan nem. Faria elment, nincs már itt az élők között. Nem kell semmire és senkire tekintettel lennie. Ez az ő élete, amellyel azt kezdhet még most is, ilyen későn, amit akar. Engedni kell a vágyaknak, legalább egyszer az életben!

A vonzás, amelyet hetek óta oly erősen érzett, most ismét feltámadt benne. Vagy nem is csillapult soha, csak ő igyekezett elnyomni magában? A sziget láttán már semmi másra nem tudott gondolni. Olyan volt most Amalithera, mint a mágnes. Fizikailag létezett, és őt vonzotta.

A kicsiny halászkikötőben szegényesen öltözött, tétova helybeliek bámészkodtak. Nem mindennap járhatnak erre turisták, ez az arcukra volt írva. Alex Darro az orrból lassan húzódott hátra a korlát mentén. Látta már, melyik oldalával áll majd a hajó a rossz betonmólóhoz. Az egyik matróz, kezében kötélhurokkal várt, hogy a kikötői rozsdás vasbikára vesse. Alex egy pillanatig sem habozott. A hajótest a mólóhoz ütődött; mindenki megtántorodott kissé. Amikor felemelték a korlátot, ő volt az első, aki partra ugrott. Csaknem részegen szívta be a levegőt…

Amalitherán volt!

 

Arima előremutatott. Egész karral, ahogyan a régi tengerészek is tették bizonyosan. Vékony gyerekhangján megkérdezte:

– Az ott már Görögország?

– Igen – a nő válaszolt, akinek a nevét sem tudta. Ugyanúgy nem tudta a férfiú nevét sem. Ezek ketten a kislány számára nem voltak túl rokonszenvesek, de barátságtalanok sem. Érződött, hogy megbízásból cselekednek. Ezt valahogyan jelezték is a kislánynak. Kicsit kényelmetlen lehetett számukra, hogy egy nyolcéves, bár korához képest igen okos kislányt kell magukkal hurcolniuk. Senki sem beszélt a gyerekrablásról – Arima sem. Megértette, nem ők ketten rabolták el; a rablás tényéről talán nem is tudnak. Nekik csak annyi a dolguk, hogy parttól partig szállítsák őt.

– És hol adtok át… annak a valakinek?

– Itt nem messze. Még ma – felelte a férfi. A kislány hallgatott. Csak ült a vitorlás orrában. Egyszer elhúzott fölöttük egy kisebb repülőgép; hamar eltűnt a part fölött. Majd megcsendült a férfi mobiltelefonja, és a vitorlás alig észrevehetően irányt változtatott. Mostantól kissé délebbre tartott. Arima nézte a sirályokat. Ezek nem olyanok voltak, mint otthon, a tónál.

Őszintén szólva Arima nem bánta, hogy elrabolták. Ez a vitorlázás a tengeren át nagyon izgalmas és szép volt. És ki tudja, mi vár rá még a görög partokon? Nem félt az elrablójától sem. Hiszen ha erősen behunyta a szemét, és rágondolt, már látta is azt a férfit. Nem, nem ismerte még; de nem félt tőle. És ha még inkább összpontosított és a jövőre gondolt, egy érdekes hegyet látott. Nem tudta, mi köze lehet hozzá. De biztos volt benne, hogy ma vagy holnap ő is ott lesz, és valami nagyon izgalmas történik majd. Vele is.

 

– Stano úr, nagyon furcsa lelkiállapotban vagyok.

– Arra gondol, hogy… szóval, Don Juan de Austria jár az eszében?

Bruno Elgon a magángép ablaka mellett ült, de nem nézett ki. A zajt diszkréten kiszűrték a jól záródó ajtók, a falak. Csak ők ketten utaztak. Az út elején egy hallgatag férfi hozott néhány frissítőt. Alkohollal nem szolgált. Azután ő is eltűnt, és az óta csak ketten ültek egymással szemben a kényelmes bőrfotelekben. Bruno még sohasem látott ilyen előkelő repülőbelsőt. Itt minden olyan… gazdagoknak való volt. A szóra eszébe jutott a másik csekk, az összeg másik fele, amivel Pietro Stano még tartozik neki. És lényegében ezt a görögországi kirándulást is pluszként értelmezheti.

– Igen is, meg nem is. Mindenesetre, ha valóban van lélekvándorlás, és szemlátomást ezt bizonyítja az a sok regressziós hipnózisban elvégzett kísérlet, amiről viszont már a mostani esettől függetlenül is hallottam már… Akkor megeshet, hogy ezért érdekelt engem mindig is az a század! Valahol a lelkem mélyén, vagy ahogyan a pszichiáterek ostobamód mondják, a „genetikus emlékezetem” alapján emlékezem valahogyan a tizenhatodik századra? Ezért foglalkoztam mindig azzal a századdal? Ezért van az, hogy ha bárhol meglátok egy évszámot és az a 15-ös számjeggyel kezdődik, azonnal odafigyelek, az évet és az eseményt máris elhelyezem abban a században, amelynek minden évéről tudnék hosszan mesélni. Hogy mi történt akkor Európában, mi a törököknél, araboknál, mi az Újvilágban, vagyis Amerikában, és a portugál hódítások nyomán Afrikában és Indiában…

Stano hallgatott. Egyelőre udvariasan. Ám már nőtt benne a türelmetlenség. És éppen elhatározta: ha a fiatalember befejezi végre ezt az ömlengést saját lelkivilágáról, akkor majd célirányos és rövid kérdéseket tesz fel neki. Amelyekre gyors válaszokat vár. És ki tudja – Elgon bizonyosan nem -, mennyi minden függ majd a válaszoktól!

 

Mateo csak pirkadatkor tért magához.

A szigeten feküdt, azon a szigeten, a parti fövenyen. A kis hullámok olykor még el is érték és áztatták a lábfejét. Elvesztette cipőjét; a homokban araszolt mit sem látó szemekkel. Éhes volt; szomjas és fáradt. Kissé kábult is. Leült hát az árnyékban, s míg a ruhája száradt, lassanként emlékezni kezdett. A viharban a vízbe esett, úszott, hullámok dobálták. Nem látta a napot, iszonyú vihar dühöngött, esett az eső… Elragadta egy hullám, és elvesztette az eszméletét.

Most napfényes meleg ébresztette. Egy gödörben esővízre talált, jót ivott. Erdőbe jutott, óvatosan ment tovább, mezítláb, félt a tüskéktől, állatoktól. De baj nélkül eljutott a sziget nyugati oldalára. Itt jártak tegnap… Megismerte a süvegszerű hegycsúcs látványát. Nem látta nyomát annak, hogy élnének itt mások is.

Megint pihent egy sort. Azután úgy döntött, megkeresi azt a kis sziklás öblöt, ahol elrejtették a kincset. Hosszan bolyongott, de mivel biztos volt benne, hogy odatalál majd, hát nem sietett. Útközben talált egy fát, vadnarancs – ugyan mindössze néhány termés – nőtt rajta. Befalta mindet. Érezte, hogy visszatérőben az ereje.

A nap már magasan állt, dél felé járt az idő, amikor halkan osonva odaért. Már messziről hallott valami fémes csikorgást. Mi a fene lehet ez? Mateo hallotta a madarakat is, ott csiviteltek a bokrok között. Néha sirályok húztak el a part fölött. Hallatszott, amint az immár megbékélt tenger hullámai locsognak a sziklás parton. De itt, az öbölben csaknem teljes volt a csönd.

Amikor kilesett a bokrok közül, majdnem elállt a szívverése.

Egy férfit látott. Neki háttal állt, már térdig a gödörben. A kincset ásta ki!

Éppen félretette az ásót, és lehajolt, hogy kiemelje az első ládát. Amely, lám, még egy napig sem volt a föld alatt! A férfi mohón törölgette róla a göröngyöket a tenyerével. Mateo nem tudta, ki az. De a helyzet egyértelmű volt. Mezítláb, nesztelenül futott a gödör felé. Az indulat elragadta. Olyan erő gyűlt beléje, hogy nem számolt semmivel. Senkivel. Aki ott fosztogatja őket, nem lehet a barátjuk! Elviszi az egészet, máshová ássa, és…

Máris ott volt mögötte. Felkapta az ásót. A fém megcsikordult egy kövön. A férfi guggolva megfordult volna. Csak egy villanás volt az egész. Mateo feje fölött volt az ásó, élével száguldott lefelé, szelte a levegőt, és egy nagyon rövid pillanat volt az is, amikor Mateo meglátta a tolvaj arcát. Amikor megismerte…

És nem volt tovább. Az iszonyú csapás véget vetett mindennek. Mateo csapása kettészelte a férfi fejét. Csontok recsegtek, vér fröccsent szerte. És agyvelő. Mateo dühöngve csapkodott még egy ideig. A halott felismerhetetlen, véres massza volt már csak, amikor végre abbahagyta.

Akkor lerogyott mellé. Nézte a földből kitakart, még göröngyökkel teli ládát. És lassan, nagyon lassan tért csak magához. Megint az ásóra pillantott, azután körülnézett…

 

– Ha bárkinek bármi haszna lehetne abból, hogy önvalamelyik előző életében Don Juan de Austria volt, akkor Maria Midas és Christoforos doktor aligha engedik ki a markukból.

– Nekik talán nem volt ebből hasznuk, de nekem? – töprengett Bruno hangosan. Ha belegondolt, milyen különös élete volt Don Juannak… Stano legyintett:

– Az efféle „rokonságot” nem ismeri el a törvény, ergo a spanyol királyi családtól nem is örökölhet.

Ezt talán viccnek szánta. Bruno maga sem tudta, miként folytassa, és hogy vajon folytassa-e? Hát vállat vont. Stano elérkezettnek látta az időt, hogy dolgoztassa a fiatalembert. Hiszen nemsokára megérkeznek Patrai repülőterére, és az üzletembernek nagyon drága az idő. Ám mielőtt megszólalt volna, Bruno kérdése megelőzte.

– Bocsásson meg, uram, elmondaná nekem, miért keresi a Santa Elena kincsét?

Stano urat nem lepte meg a kérdés, készült rá. Nyomban válaszolt is:

– Üzletember vagyok. Mégis kedvelem a történelmet, mint talán észrevette. Elsősorban a történelmi rejtélyek érdekelnek, mint önt. Nem tagadhatom meg azonban elsődleges mivoltomat: tehát ebből is igyekszem üzletet csinálni. Kutattam már második világháborús kincsek után a Fülöp-szigeteken, amit egy japán tábornok ásott el a megszállás idején. Kerestem amerikai spanyol aranyszállító hajókat és középkori kincses gályákat. Találtam kincseket egy aranyvonatról, és bár kevesen tudják: én voltam az, aki megtalált egy Latin-Amerikából indult, és elveszett repülőgépet, amely úgy két kiló gyémántot szállított ismeretlen céllal… Mit gondol, miből alapoztam meg a vagyonomat, amellyel ma tőzsdézem? – pillanatnyi mosoly futott át az arcán. Pietro Stano szárazon folytatta: – Most azt kérdezhetné: „Stano úr, nincs még elég pénze?” Nincs, merthogy a pénz az egyetlen dolog a világon, amelyből soha nem lehet elég. És különben is, most már megengedhetem magamnak, hogy százezer eurót áldozzak azért, hogy megtaláljak, mondjuk, egy kincset, mely egymillió eurót ér. Ez a szenvedélyem. Mint Schliemann Henrik… Veszettül és megátalkodottan hiszem, hogy a régi történelmi mendemondák gyakorta igazak; hogy a legendák mögött valós történetek rejtőznek. Schliemann a legendát komolyan vette, és meglelte Tróját – én komolyan veszem a Santa Elenáról terjengő híreket, és hiszem, hogy rálelek majd a kincsre, amely ott rejtőzik még azon a szigeten.

– És Maria Midas meg az apja, az a Chrispoulos, vagy kicsoda?

– Christoforos. Ők is ugyanezt akarják; egymás vetélytársai vagyunk, már lassan harminc éve. Azért adtam fel hirdetést az újságokban, hogy elcsaljam tőlük az embereket. Nehogy rájuk találjanak, és ezzel a regresszív hipnózissal végül is csakugyan kiszedjék valamelyikükből – aki első kézből tudja!-, hol van a kincs… De a kis akcióm nem sikerült, nálam senki sem jelentkezett, aki valóban tudott volna valamit. Viszont a… megfigyelőim jelentették, hogy Midasék több embert is találtak, akik valamilyen módon részesei voltak a kincs elrejtésének. Vagy legalábbis előző életeikben valami módon volt dolguk vele.

Bruno nagyot sóhajtott. A gép közben iszonyú sebességgel száguldott a felhők fölött. A férfi lassan elkezdte hát mesélni, mit tudott meg a levéltárakban a Santa Elena sorsáról.

 

Rina Tolentino az erkélyen ült, és nézte az öblöt.

„Ezek a görög öblök valahogy olyan egyformák” – jutott eszébe. Maga sem tudta, miért támadnak efféle – a sznobok megállapításaira oly erősen emlékeztető – gondolatai, hiszen életében talán mindössze a harmadik görögországi tengeröblöt látta. A patrai szálloda negyedik emeletéről valóban nem volt csodálatos a kilátás. A kikötő vastraverzei, állványai, darui nem nyújtottak valami szívderítő látványt. Távolabb viszont ragyogott a tenger, és ez némi vigasszal szolgált.

Kopogtak.

– Igen? – kiáltotta Rina.

Ketten léptek be. Már mindkettejüket ismerte. Szinte régóta, érezte néha Rina. Pedig ha jól belegondolt, Maria Midast pár hete, a férfit – akiről kiderült, hogy Maria apja – talán egy hete csupán.

– Jó napot, Caterina. Hogy van?

– Nagyon jól. Rájöttem, hogy túl sokat dolgoztam mostanában, és egy ilyen pihenő hét… vagy kettő… Valósággal felüdít. Olyan ez, mint a mese. Nem kell tennem mást, csak élveznem a nyaralást…

Christoforos doktor rámosolygott:

– Nem akarom elvenni a jókedvét, Caterina, de most éppen azért jöttünk, hogy dolgozzunk egy kicsit.

– Hát… tegyük azt – Caterina még örült is, hogy nem unatkozik tovább. Mert azért jólesett ez a semmittevés, csak éppen azzal nem tudott kibékülni, hogy itt ül, fekszik, járkál, és nem mehet el innen. Maria Midas is mosolygott, de az ő hangja már jóval hivatalosabb volt.

– Nem megyünk sehová, Rina. Itt a szobában alkalmazzuk ismét a hipnózist. Felmerült ugyanis néhány dolog, amit… szóval, amit meg kellene tudnunk magától.

– Vagyis Jean Dampiertől?

– Igen, úgy tűnik – és Maria összenézett az apjával.

 

Bruno Elgon úgy adta elő a történetet, hogy alig pillantott a jegyzeteibe.

– A csata napján, 1571. október 7-én vasárnap este még senki sem vette észre, hogy nyoma veszett a Santa Elena nevű „teherhajónak”. Különben is, ki törődött volna vele? A győzelem következtében az egész sereg valóságos eufóriába esett. Ünnepeltek, vigadtak, minden hajón leitták magukat. Hiszen elmondhatták, hogy igen nagy győzelmet arattak. Még a török hajókon szolgáló keresztény gályarabok is fellázadtak a csata vége felé, amikor már látták, hogy uraik vesztésre állnak. Már persze azok a rabok, akik nem vesztek oda a török hajókkal együtt… Képzelje el, uram, az égő hajókhoz láncolt rabok nem menekülhettek, és az elsüllyesztett gályákkal szintúgy mennyi és mennyi veszhetett oda! Hiszen nem volt menekvés… a törököknél ugyancsak nagy volta veszteség, sokan pusztultak el a fedélzeteken is. No, és azzal is foglalkozniuk kellett, hogy kifosszák az elfoglalt hajókat. Azon a napon tehát a megmaradt emberek háromszorosan is örülhettek – először azért, mert túlélték az ütközetet, másodszor mert győztek, és többé nem kellett tartaniuk egy másik csatától, más halálesélytől, és harmadszor: hogy kedvükre zsákmányolhattak. Ennek akkoriban nagy jelentősége volt, hiszen a katonák a zsoldjukat sokszor nagy késéssel vagy egyáltalán nem kapták meg. Paradox, hogy éppen a győzelem miatt nem volt szükség a kincstárhajóra, hiszen most senki sem követelte elmaradt zsoldját, és a vezérek, maga a hadvezetés is annyi kincshez jutott, hogy abból egy ideig pénzelhette a fizetnivalókat…

Pietro Stano még hallgatott, de gyűlt benne a türelmetlenség. Bruno ezt észrevette:

– Csak azért meséltem el, hogy lássuk, miért nem volt nyomban szembeötlő a Santa Elena eltűnése. Áttanulmányoztam mindazok fennmaradt visszaemlékezéseit, akik írása később bármilyen formában megjelent, vagy a levéltárakban fennmaradt. Giurolamo Diedo, a velencei, aki egy gályán harcolt, sok értékes információt adott, de persze nem erről a hajóról. Aurelio Scetti firenzei zenész is sok komoly adatot hagyott hátra a csata zajlásáról – nevezett úr megölte a feleségét, ezért került gályarabságra, és naplójából derültek ki a részletek, mi zajlott a gályákon azon a napon. Ott volt egy további itáliai, Onorato Caetani, aki a pápai gyalogság parancsnokaként vett részt a csatában. De továbbmegyek – maga Veniero admirális, akinek nagy szerepe volt a győzelemben, hiszen hajlott kora ellenére is derekasan kivette részét a harcból, szintén megírta emlékezéseit. Mi több, volt egy nagyon illusztris résztvevő is, akiről akkor persze senki sem tudott semmit – maga sem sejtette, hogy évszázadokkal később ő lesz a csata leghíresebb résztvevője. Ez az ember nem volt más, mint Miguel de Cervantes, aki önkéntesként jelentkezett a „keresztes háborúba”, a lepantói csatában súlyosan megsebesült, és török fogságba esett, gályarab lett, és rokonai csak évekkel később váltották ki. Szóval, a Don Quijote de la Mancha szerzője is leírta a csatát. Mindenképpen az a lényege, hogy csaknem nyolcezer keresztény katona esett el, úgy húszezer megsebesült, és akkor még nem számoltuk a keresztény gályákon kényszermunkát végző török, görög és barbár foglyokat… tehát érthető, hogy még másnap sem tűnt fel senkinek a hajó eltűnése. Don Juan de Austria… – a név említésekor elakadt egy kicsit. Futó pillanat volt ez. Tegnap óta milyen különös érzés kiejtenie azt a nevet. Most már mindig ilyen furcsa érzés fogja el őt, mintha gombóc lenne a torkában, kihagy a lélegzete, talán a szívverése is, ha az akkoriban huszonnégy éves embert kell fölemlegetnie?

Pietro Stano a fiatalember arcát nézte, de mozdulatlanul várakozott. És Bruno tovább beszélt:

– Harmadnap, október 9-én kezdték keresni a hajót. Don Juan állítólag dühöngött, amikor megtudta, hogy sehol sem találják. Kihirdették, hogy szép jutalom üti a markát annak, aki hírt ad a hajóról. Ki látta a csata alatt, mikor és merre? Minden vezér közzétette a saját csapatai között. Kerestek szemtanúkat a pápai, a velencei, a spanyol, a genovai, a nápolyi, a francia, a német csapatok között. Végre kezdett összeállni a kép. Főleg azután, amikor ketten is előkerültek a Santa Elena legénységéből. Mindkettő spanyol matróz volt, akik egybehangzóan mondták el a történteket. Még ugyanazon órában „körözést adtak ki” Diego Mercado és cinkosai ellen. Akikről viszont nem tudták pontosan, hányán is voltak. Mindenesetre az összes alakulat előtt felolvasták a fővezér parancsát, hogy nevezett Mercadót élve vagy halva, de inkább élve kerítsék elő. Megemelték a kitűzött jutalmat is. A fővezér sajátos „nyomozóegységet” hozott létre, amelyben képviseltette magát az összes nemzet. Néhány tiszt és pár marcona katona – mai szóhasználattal élve afféle „katonai csendőr” vagy „nyomozó” – bejárta a lepantói öblöt, majd könnyű, gyors hajókat küldtek ki a környező vidékekre. Persze, ha láttak is valahol összeégett, hullámoktól sodort roncsokat, honnan is tudhatták volna, hogy melyik hajóhoz tartoznak?

Bruno mélyet lélegzett. Most már maga is érezte, hogy kevés az idő, tömörítenie kell:

– A következő hetekben eredménytelenül folytatták a kutatást. Lassan összehozták a névsort is. Tudták már, hogy a hajót hatan ragadták el: három spanyol, egy német, egy velencei és egy francia katona vagy tengerész segítségével sikerült a vakmerő akció. Egymillió arany volt a hajón, ma úgy mondhatnánk: a hadjáratban résztvevő államok „valutájában”. Erről pontos kimutatások maradtak fenn.

– Mai értékben?

A kérdés nem lepte meg Brunót:

– Az azóta eltelt közel négy és fél évszázad alatt az arany értéke jelentősen felment, akkor is, ha azt a fémet ma már nem használják fizetőeszközként, legfeljebb aranyfedezetként. Az infláció is megtette a magáét. Ha figyelembe vesszük egyes pénzérmék muzeális értékét is, akkor legkevesebb huszonkét-huszonötmillió euróról beszélhetünk.

Pietro Stano megkönnyebbülten fellélegzett. Ő is valahol ilyen összegre gondolt. Bruno folytatta:

– A főkolompos, Diego Mercado volt az egyetlen, akinek teljes nevét ismerték. A másik ötnek csak a keresztnevét: Erik, Louis, Bartolomeo, Mateo és Pedro. Mindjárt az elején meg kell mondanom, hogy közülük többen soha nem kerültek elő. Nyoma veszett Diegónak, Mateónak és Pedrónak, vagyis a három spanyolnak. Lehet, hogy együtt menekültek, és csapdába estek?

– És mit tudunk a többiekről?

– Erik, a német katona kis híján horogra került. A fővezér nyomozói végig a nyomában loholtak. Erik ugyanis némileg elváltoztatott külsővel, más néven jelentkezett a flotta egyik hajóján, és azon tért vissza Itáliába. De valaki, aki korábban együtt szolgált vele, felismerte. Lefogták, és Don Juan elé vitték, aki először négyszemközt hallgatta ki. Erik, a kemény katona azt mondta: igaz ugyan, hogy ott volt a hajón, de csak azért, mert Diego Mercado fegyverrel kényszerítette, hiszen különben nem lett volna elégséges emberük a gálya vitorlázatának kezelésére… Don Juan nem hitt neki, és kínpadra vonatta. Erik sokat szenvedett, végül megtört és bevallotta: a kincset elásták egy szigeten, nem messze Lepantótól.

– Amalitherán?

– Valószínűleg, de Erik nem tudta a sziget nevét. Mellesleg mások sem a keresztény seregben. Mivel Don Juant kedves féltestvére, a spanyol király nem engedte haza, nehogy népszerűségével elhomályosítsa az ő hírnevét, az még egy évig a Földközi-tengeren cirkált hajóival, csapatai Itáliában teleltek, és tavasszal tovább harcoltak a török ellen. Három hajóból álló kis flotta vonult Lepanto közelébe 1572 márciusában. Láncra verve vitték Eriket; a nyomozók közben keresték a másik öt rablót is. Bartolomeo valószínűleg sejtette, hogy keresik, mert nem ment haza Velencébe. Nyilván valamelyik másik itáliai városállamba igyekezett, és ott beállt egy seregbe, zsoldos lett. Louis, a francia is eltűnt, mint kő a vízben. Erik azt is bevallotta, hogy úgy egyeztek meg: két évvel a csata után mindnyájan elmennek arra a szigetre, amelynek közepén egy cukorsüveg alakú hegy magasodik, és együtt ássák ki a kincset… a nyomozók persze nem akartak még másfél évet várni. Erik megmutatta a szigetet, aztán kétnapos bolyongás után megtalálták azt az öblöt is, ahol a gazemberek kirakták és elásták az aranyat. A parton még hevert néhány égett roncsdarab, az egykori Santa Elena maradványai. Így derült fény arra is, hogy a rablók később felgyújtották a gályát.

Pietro szája kiszáradt. Ha ez az ember most a szemébe vágja a maga szenvtelen módján, hogy nincs meg a kincs, hogy Don Juan de Austria emberei megtalálták és elvitték… Bruno látta aggodalmát, és sietett megnyugtatni:

– Nem találták meg. Az Erik által jelzett helyen csak egy pár hónappal korábban ásott gödör nyomait találták. A keresők szorgalmasan ástak, de a kincs helyett, elég mélyen csak egy férfi már felismerhetetlen maradványait találták meg. És annak szájában egy, azaz egyetlen aranyat, egy spanyol maravédit leltek.

– Tehát a három spanyol közül az egyik lehetett?

– Feltehetően arra utalt a célzás. Nem lehetett tudni, hogyan halt meg, a koponyáját valaki még életében szétverte. Eriket a csalódott nyomozók ott helyben kivégeztették, és ugyanabba a gödörbe dobták. Aztán elmentek jelenteni Don Juannak, mi történt. A keresés ennek ellenére vagy éppen ezért nem szakadt félbe. Négy rablót kerestek, és persze a kincset. Erősen tartotta magát a feltételezés, hogy azt a nagy mennyiségű, tekintélyes súlyú kincset nem vihették el onnan a rablók. Hogy annak valahol azon a szigeten kell lennie továbbra is.

Pietro Stano egyetlen kézmozdulattal jelezte: tovább! A gép érezhetően süllyedni kezdett. Amikor Bruno kipillantott, már látta a part vonalát. Az ott Görögország, hamarosan megérkeznek. Hát sebesen beszélt tovább:

– Teltek az évek, és a hatóságok felhagytak a kereséssel. „Lenyelték” a veszteséget, hiszen a Szent Liga közös európai hadserege a továbbiakban már csak papíron létezett, a csapatok egy része hazavonult, a flotta szétszóródott, más ügyek és feladatok foglalták le a hadvezéreket. Aztán még több idő telt el, és már senki sem gondolt a Santa Elena kincsére. Mateóról és Pedróról továbbra sem volt hír. Bartolomeóról került elő egy feljegyzés: ötvenéves korában, amikor már semmi veszély nem fenyegette őt egykori tettéért, tehát már a tizenhatodik század végén, megpróbált visszatérni Amalithera szigetére. Jómódú firenzei kereskedőként szerzett egy hajót, és kellő legénységgel megkereste a szigetet. Körbehajózta, és megtudta, hogy Amalithera voltaképpen lakott, sőt, az volt már 1571-ben is. A rablók azonban erről nem tudhattak, mert éppen az ő rejtekhelyükkel ellentétes, a görög szárazföld felőli oldalán volt egy kis halászfalu. Bartolomeo kikérdezte a szigetlakókat. Meséltek neki egy idegenről, aki évekig élt a szigeten, meg is nősült; de az bizony nem volt gazdag, és élete végéig szegényként élt ott, úgy is halt meg. Bartolomeo tehát dolgavégezetlenül tért vissza, miután ő is felásatta a nyugati kis öböl mellett az egykori rejtekhelyet. Ő két csontvázat: két férfi földi maradványait találta meg. Tudta már, hogy a második, aki felül feküdt, Erik lehetett, hiszen hallotta az első nyomozás történetét. De ő sem lett okosabb. Ezt követően – nem sokkal később – mint köztiszteletben álló polgár, meghalt Firenzében.

– És a francia?

– Az ő története a legérdekesebb, mely szerencsére alaposan dokumentált. Ugyanis 1803-ban, egy vidéki francia kisvárosban, igen korlátozott példányszámban megjelent egy érdekes könyvecske. Egy Etienne Gourgues nevű férfi írta meg családja, ősei történetét. Ebből kiderül, hogy az a bizonyos Louis, aki segített a Szent Liga kincstárát megdézsmálni, az ő őse volt. Louis Gourgues ezt persze csak legközelebbi családtagjainak – és csak a halála előtt – mesélte el. A család aztán kétszáz éven keresztül ápolta a hagyományt, a legidősebb fiúnak mindig a lelkére kötötték a legendát: valahol a tengeri csatájáról elhíresült Lepanto közelében van egy görög sziget, cukorsüveg alakú heggyel, és valahol ott rejtőzik a család kincse… és most jön a legérdekesebb, uram! Erre magam sem számítottam. Kiderül az emlékiratokból, hogy Napóleon 1798-as egyiptomi hadjárata alatt az éppen soros elsőszülött Gourgues, bizonyos Christian a francia flotta egyik hadihajóján volt kapitány. Az abukiri csata után, vagyis augusztus elején, Napóleon néhány hajót kiküldött a nyílt tengerre, derítsék fel, merre van az angol flotta, és keressenek olyan útvonalat, amelyen Franciaországból utánpótlást küldhetnek az amúgy alaposan helybenhagyott flottának, valamint a szárazföldi haderőnek. A rossz nyelvek szerint – célzott rá a szerző – Bonaparte tábornok inkább azt szerette volna tudni, milyen útvonalon juthat haza ő maga, mielőtt nagyobb baj lesz. Mint tudjuk, később meg is tette ezt, otthagyta seregét, és egyetlen hajón hazaszaladt francia földre… de ezt hagyjuk. Szóval Christian Gourgues kapitány kihasználta az alkalmat, felhajózott a görög partok mentén. Hogy ne legyen gond, hamisított egy parancsot Bonaparte Napóleon aláírásával, miszerint neki azon a szigeten „különleges feladatot” kell végrehajtania. Így sikerült rávennie a hajóján szolgáló tisztet és annak katonáit, hogy kimenjenek vele a szigetre. Hogy ott mi történt, nem igazán tudható. Tény, hogy a szigetlakok, valamint a francia katonák és matrózok között fegyveres összecsapás tört ki, amelyben bizony a franciák húzták a rövidebbet. Mindösszesen nyolcan menekültek el a hajóról, köztük Gourgues kapitány, aki azonban súlyos sebet kapott, így már csak pár napig élt. Gourgues úr vezetésével tehát történt már kísérlet a kincs visszaszerzésére – kétszázhuszonhét évvel annak elrejtése után!

– És ha hiába mentek? Hiszen a Liga nyomozói már fél évvel a kincs elrejtése után sem találták azt azon a helyen, ahol a rablók elásták! – aggodalmaskodott Stano.

Megszólalt a hangosbeszélő:

– Uraim, négy perc múlva landolunk Patrai repülőterén.

Pietro Stano sürgető pillantására Bruno bekapcsolta biztonsági övét, és sietve mondta tovább:

– A Gourgues-féle visszaemlékezésekből annyi derül ki, hogy az amalitherai halászoknak fogalmuk sincs a kincsről. Ha az még ott van a szigeten, az együttműködésükre akkor sem számíthatunk. Ami különben is kockázatos dolog lenne. Persze nem tudom, hogyan lehet több száz kiló aranypénzt észrevétlenül kiásni – még ha tudjuk is a helyét?

– Például régészeti ásatásnak álcázva – vágta rá Stano. A gép akkor ért földet. Egy pillanatig elviselhetetlenül rázkódtak az ülésben, majd érezték, hogy fékez a pilóta, és csillapul a rázás. Piros-fehérre festett tornyokat láttak, egy radar forgott lustán, majd tartálykocsi tűnt fel a másik, párhuzamos sávon.

Pietro Stano egy pillanatig töprengve nézte a férfit, végül kibökte:

– Jöjjön velem Amalitherára, uram. Talán hasznunkra lesz ott… Don Juan de Austria is.

 

Alex nem hallotta az idegenvezető szavait, csak meredt maga elé. Végül otthagyta a csoportját. Egyetlen ember eredt a nyomába – egy középkorú nő, akit a jelek szerint éppen úgy, mint őt, a csoportosan látogatott látványosság nem érdekelt.

A férfi látta a szegényes házakat. Mind hófehér. A templom mellett nyíló virágok is. Néhány narancsfa a kicsiny kertekben. Halászhálók száradtak; ezek már műanyagból készültek, a szélét a felszínen fenntartó, kisebb dinnyéhez hasonló bóják is alig áttetsző színes plasztikból voltak. A piciny kikötőben rozsdásodó bárkák álltak, szemlátomást már napok óta tétlenül. Lusta sirályok tollászkodtak a kikötő vasbikáin, halszagot árasztó faládák hevertek a fedélzeten.

Alex Darro mintegy álomban mozgott.

Ugyanakkor volt itt és most – meg valamikor máskor és máshol. Percekkel később csalódottan volt kénytelen megállapítani, hogy ez a dolog nem megy neki. Nem képes egyszeriben emlékezni valamire, amiről azt sem tudja, valóban megtörtént-e… és ha igen, hol?

Csak állt tanácstalanul a falu szélén. Nem tudta, merre tovább. Valami vonzotta – de ez a vonzás most, hogy a szigetre érkezett, paradox módon elgyengült: eddig úgy képzelte, hogy Amalithera egyetlen hatalmas mágnes, amely önmagában és a maga teljességével vonzza őt. Ám amikor ideért, a vonzás elgyengült, határozatlanná vált. Most a férfi bizonytalanul ide-oda topogott. Nem tudta, merre folytassa útját.

A nő, aki utána lopódzott, behúzódott egy olajfa törzse mögé. Szépen sütött a nap, enyhe szellő járt a tenger felől. A nő a mobiltelefonjába szólt:

– Kérem, jöjjenek már! Rég itt kellene lenniük. Ez az ember nagyon furcsán viselkedik!

 

Rina Tolentino élvezte az utat.

Először is végigrobogtak azon a félszigeten, amelynek a nevét nem ismerte. Folyamatosan délnyugat felé haladtak. Doktor Christoforos nem mutatta elégedetlenségét. Maria Midas nehezebben tudott uralkodni magán. Mivel Rina hátul ült és minden szavukat hallhatta, Maria és az apja anyanyelvűkre, görögre váltottak:

– Az ördög vigye el! Ez nem sikerült – dühöngött a nő. Még jó, hogy nem ő vezet – jutott apja eszébe. A férfi nyugodtan forgatta a volánt:

– Nem sikerülhet mindig. Ő sem nyújthat többet, mint amennyit a lényével hordoz. Ne felejtsd el, valóban szakmai ritkaságként kell őt megbecsülnünk.

– Az igaz! De a kincs ügyében semmit sem segített!

– Dehogyisnem! Az ő révén tudjuk, hogy 1798-ban volt már egy próbálkozás. Tehát feltételezhetjük, hogy akkor a szigeten volt még az arany.

– Erre nincs semmi biztosíték. Azt kellene megtudnunk, hogy mi történt az arannyal közvetlenül az elrejtése után. Mert a jelek arra mutatnak, hogy valaki hamarosan kiásta.

– Reméljük, csak egy másik helyre vitte.

Maria nem is figyelt az apjára. Szép arcán keserű vonás jelent meg, amit a doktor észrevett, már nem először. A megkeseredett gonoszság vonásai ezek, vagy… Az anyjára emlékeztették, akire most – éppen most! – nem akart gondolni. Közben a lánya csak mondta a magáét:

– Csakis az áshatta ki, aki tudta, hol van, vagyis aki az eredeti elrablók között volt. Hiszen Ők voltak, akik a kincset közösen elföldelték. Ők hatan a leggyanúsabbak.

– Ha eszedbe jut, milyen adatokat szedett össze Bruno Elgon, akkor máris kihúzhatsz valakit a listáról.

– Igen. Eriket, a németet, hiszen ő biztosan nem lopta el a kincset. De a másik öt? Semmi sem derült ki a három spanyolról. Legfeljebb annyi, hogy valamelyikük meghalt, hogy megölték, és holttestét a kincs helyére ásták el.

– Lusta volt a tettes, és nem akart két gödröt ásni. Ha már megvolt az egyik… – mosolygott a doktor. Maria dühösen nézett rá:

– De jól áll neked ez a cinizmus!

– Miért, talán inkább halkan zokogjak egy sort, amiért négyszáznegyvenvalahány évvel ezelőtt egy rabló agyoncsapott egy másikat? Ez előre látható volt. A tizenhatodik században a tulajdon édesanyját is bárki képes lett volna megölni, ha egymillió arany megszerzése lett volna a tét.

Az anya említése Mariára sem hatott jól. Ajkába harapott, fájdalmasan meredt maga elé, aztán kibuggyant belőle:

– Nem változtak az emberek az óta olyan sokat. A pesszimisták szerint pedig még rosszabbak lettek. Akkor hát mi sem vagyunk jobbak, és a kincs most is ilyen hatást gyakorolhat ránk? Vagyis szerinted, ha mi megtalálnánk a kincset, szintén legyilkolnánk egymást? Te meg én?

A tekintetük egy pillanatra összeakadt. A férfi egyik kezével elengedte a volánt. Lefelé robogtak, és előttük ott kéklett a tenger, a távolban néhány apró sziget zöldellt. Doktor Christoforos megérintette lánya kezét, és csöndesen kijelentette:

– Ami bennünket összeköt, az mindennél erősebb.

Maria azonnal jobb kedvre derült, hálás pillantást vetett rá. A doktor pedig a visszapillantó tükörben megkereste Rina szemét, és neki intézte a szavait:

– Nézzen csak előre, kisasszony! Az egyik sziget ott balra… Amalithera!

– Ahol Jean Dampiert megölték – mondta ugyanolyan hangon Rina, és hirtelen kiszáradt a torka. Csak kis késéssel tudta folytatni a mondatot: – Vagyis ahol engem… az egyik énemet megölték.

Nem kapott választ. Az autó rohant le a hegyen, és percenként közelebb kerültek a parthoz. A tengerhez. Amalitherához.

 

Arima figyelte a közeledő motorost. Nem volt nagy, nem volt luxuscsónak. Semmi csillogás-villogás. Csak egyetlen férfi ült benne. Az sem volt már fiatal. Fekete hajú, napbarnított, sportos. Mintha nem lenne legalább hatvanéves… Arima számára a „hatvan év” egyenlő volt az ezerrel. El sem tudta képzelni, hogy egyszer ő is annyi éves lehet.

Ugyanakkor nem félt. Semmitől sem félt. Valami nagy belső nyugtalanság árasztotta el őt. Még nem érzett ilyet, de ez is kellemes volt. Valamiféle biztonságot adott. Nem emlegette fel, hogy elrabolták. Az élet fordult egyet, mint egy hatalmas kerék, amely olyan nagy, hogy a fellegekben, az űrben végződik, itt a földön pedig olyan lassú a mozgása, hogy alig venni észre.

Arima efféle gondolatait a jachtot vezető fiatal férfi szavai szakították félbe:

– Át kell szállnod. Az az ember érted jön.

– Ő raboltatott el? – kérdezte a kislány. De nem kapott választ. A motoros hamarosan nagyon közel ért. Mögötte látszott a néptelen görög part; ezen a környéken történetesen nem volt sem kikötő, sem házak nem épültek.

A férfi ügyesen odakormányozta a motorost. A fiatal nő taszította félre a csónak orrát, nehogy az a másik hajótesthez ütődjön. A motor alapjáraton, halkan duruzsolt. A férfi egy borítékot kapott, biztosan csekk lapult benne. Azután a csónak utasa a kislányra nézett:

– Gyere, Arima. Kimegyünk a partra.

Arima ügyesen átmászott. Az öreg elkapta a kezét. Egy pillanatra összenéztek, két szempár találkozott. A kislány úgy látta, hogy a férfi sem biztos a dolgában.

Nem parancsoló vagy hideg, nem kegyetlenül kiszámított az a tekintet. Inkább bizonytalan – bár a mozgásában erre semmi sem utalt. A férfi búcsút intett a vitorlázóknak, gázt adott, és máris száguldottak a part felé. Arima itt még hallgatott. Hamarosan egy rejtett stéghez érkeztek, ahol egy sokkal nagyobb motoros vesztegelt. Egy szótlan férfi segítette ki őket. Erdei ösvényen mentek felfelé; talán egy házhoz?

– Pietro Stano a nevem – szólalt meg az addig néma férfi hirtelen. Arima megtorpant, és nézte őt. Koraérett kis esze jól vágott.

– Ha ez az igazi neve, akkor… vagy nem akar nekem rosszat, vagy meg fogok halni? Különben nem árulná el a nevét.

A férfi mosolygott:

– Nemhogy nem esik semmi bajod, hanem… Ha sikerrel járunk, sok pénzt kapsz. Beteszem a nevedre egy bankba, és ha nagykorú leszel, kiveheted. Addigra sokat kamatozik majd, és bizony gazdag lehetsz, kicsi Arima.

A hangjában volt valami gyöngédség. Arima ösztönösen bajt sejtett előszörre. A veszélyt megszimatolta volna – de nem volt ilyesmi. Ez az ember valóban nem akart neki semmi rosszat.

– Hogyan segíthetnék én magának? – kérdezte aztán.

– Bizonyos vagyok benne, hogy képes leszel rá – felelte a férfi kitérően.

 

– Ég a hajó!

A kiáltás megfagyasztotta ereikben a vért.

Az első pillanatban nem is tudták, mit tegyenek. Reggel volt még, vagy délelőtt? A padokra kevés fény esett be onnan felülről. A pallón most senki sem járt. A hajót az előbb megrázta valami. Dörrenést hallottak. Füstszagot éreztek…

– Kigyulladt!

– Segítsetek!

Volt, aki félelmében szűkölni tudott csak. Másoknak alig volt erejük, hogy felüljenek. Megcsörrentek a láncok.

– Mi lesz már? Jöjjön valaki!

– Az istenre kérlek benneteket, engedjetek el bennünket!

– Hé, valaki! Oltsátok el azt a tüzet!

Már látták és hallották is. A tatfelépítményből lángok törtek ki. Füstfelhő gomolygott az ég felé. Hallották a tűz ropogását. A lángok végigfutottak a fedélzeten. Iszonyú gyorsan terjedtek. Odafent narancsvörös tűz uralta a hajót, idelent pedig a gályarabok vergődtek láncaikon. Volt, aki sikoltozott, mások a füsttől fuldokolva már alig tudtak kiáltani is… a legtöbben láncaikat rángatták. Kétségbeesetten, hörögve akartak szabadulni.

Milot is ezt tette. Torkát elszorította a rémület. „Még csak harminc vagyok, még csak harmincéves vagyok!” – kiáltotta egy hang a belsejében. A lábán fájtak a láncok okozta sebek: amikor rángatta, szinte csontig hatolt a fájdalom. Az a kapocs, amely a hajótesthez rögzítette az egyik lábát, mélyen ült egy gerendában. Már két hónapja, mióta ezen a gályán szolgált, próbálkozott azzal, hogy kihuzigálja valami módon, de nem járt sikerrel. Csak éjszaka dolgozhatott. Volt egy kicsiny fémdarabja, amit el tudott rejteni az ágyékkötőjében. De az oly kicsi volt, ha sokáig próbálta vele a fát vésni és farigcsálni, feltörte, kisebesítette az ujjait. Márpedig reggeltől estig ezzel a kézzel kellett eveznie…

A lángok szinte falták a hajót. Eközben Milot kipillantva az evezőnyíláson, két csónakot látott távolodni a másik sziget felé. Mindegyikben hárman ültek. Ezek azok, akik tegnap, még a csata közben, amikor elfoglalták a hajót… nem azt mondták-e, hogy másnap szabadon engedik őket?

– Átkozottak! – tajtékzott. – Ránk gyújtották a hajót!

Most nem jutott eszébe más. És nem is figyelt a távolodókra. Fentről szikrák hullottak a nyakába. A társaira nemkülönben. Már az egész fedélzet lángolt! Kibírhatatlan lett a forróság. A tűz ekkor kúszott le az oldalpalánkon, a száraz deszkák mohón adták át magukat a vörös harapásoknak…

– Megsülök!

– Elégünk! Istenem, segíts!

– Allah, Allah!

Török társai szavát is értette Milot. Ő maga albán volt, a török hódoltság alatt még az apja tért át muzulmán hitre. Így fele annyi adót sem kellett fizetnie az agának… Amikor a velenceiek egyszer végigportyázták a partvidéket, fogságba esett. Mint hitetlen rabszolgát, eladták a spanyoloknak…

Kétségbeesetten rángatta a láncot. De az eddigi vésés nem volt elég. A kapocs meg sem mozdult. Füst szállt a szemébe. Még mélyebbre hajolt, ott lent volt még levegő, a füst följebb hömpölygött. Valaki felüvöltött – fentről egy égő gerenda szakadt le. Legalább négy társa maradt alatta. Egy velőtrázó sikoly jelezte, hogy több gerenda is aláhullott már.

A hajó minden porcikája lángolt; csak a fenék tartotta magát, de az oldalfalakon kúszott le a tűz. A lángok falták a falakat. Valahol valami felrobbant, talán a katonák lőporkészlete? Megbillent a férfi alatt a pad. A hajó az oldalára dőlt. „Ha a lángok nem pusztítanak el, akkor elsüllyedek a hajóval együtt” – tudta.

Küzdött; emberfeletti erővel rángatta láncát, hátha kilazul a kapocs. Így sohasem rángathatta azelőtt: mindig szem előtt voltak, az őrök folyton árgus szemekkel figyelték a gályarabokat… Most a többiek halálhörgése, az iszonyat is erőt adott. Odalent még nem gyulladt meg a fa, a fenéken állt a víz, napok óta nem szivattyúzták ki, ami a deszkák között beszivárgott… Milot hatalmas erőt fejtett ki.

Közben éles fájdalom nyilallt a hátába. Szikrák hullottak ki a lángoló fedélzet résein. Felordított. Már nem is hallotta a többiek rémült kiáltásait, nyöszörgését. A barátai, akik vele egy padnál eveztek, már nem éltek. Égett minden, az evezőpad is. A lángok őt is marcangolták. A hajó ismét megbillent. Az a gerenda is lánggal lobogott, amelyik magába zárta még a vaskapcsot. Milot ordított, a hátán és az oldalán már égett a bőr, közben rángatta a láncát, és mintha engedett volna a kapocs…

Hirtelen tovább billent a hajótest. Tengervíz tört be oldalt, ám az égő gerendát nem érte el. Milot még rángatta láncát. Már enged, értette meg hirtelen. Még erősebben rángatta hát. Egy pillanatra lemerült a lába körül tocsogó vízbe, a hátára is locsolt belőle. Valamelyest enyhült a fájdalom. Felpillantott – a szikrák már folyamatosan záporoztak a füsttengerben, iszonyú volt a forróság… Körös-körül egyetlen máglyaként lángokban állt az egész hajó!

Újabb billenés, az égő roncs lassan fordult a tengerbe. Milot látta, a kapocs körül lángol a gerenda. Hát miért nem enged még mindig? Forró lánca égette a bőrét. Még egy utolsót rántás. Nem is érzékelte, hogy már kiszakadt a helyéből; megfordult vele a világ. A Santa Elena süllyedt-borult. Iszonyú sistergéssel fulladtak az égő gerendák a vízbe. Milot felbukott, és alig fogta fel – a teste is süllyedt a hajóval együtt -, hogy a lánc már nem tartja őt.

Kiszabadult!

Mély lélegzetet vett az utolsó pillanatban. Testét elborította a víz. Süllyedés közben Milot kinyitotta a szemét. Nappali világosság még odalent is, körös-körül kékeszöld víz, nincs tengerfenék, csak néhány kétségbeesetten rángatózó társ. Az egyik még úszott volna, csapkodott, de a roncs a láncánál fogva magával húzta a mélybe. A másik valamit kiáltott. Halálkiáltás volt: óriási, fehér buborékok szakadtak ki a szájából… Milot végre úszhatott. El innen, minél távolabb a roncstól! A víz felszínén még úsztak az égő hajó, sistergő darabjai. Füst terjengett az öböl fölött…

Ebben a füstködben bukkant Milot a felszínre. Mindegy, milyen levegőt – csak levegőt! Csak lélegezhessen! Úgy kapkodta-falta a levegőt, mint még soha. Életben volt! Körülnézett. Egyetlen élő embert sem látott. Lassan úszott a part felé. A lábán maradt lánc súlyos volt, de már nem húzhatta le a mélységbe. Lába homokba akadt, partra mászott, és lerogyott.

…Órákig hevert a parton, kimerülten, boldogan. Nézte az ide-oda hánykolódó üszkös gerendákat. Egyetlen bajtársa sem menekült meg. Hatvanan voltak a gályán. Ötvenkilencen most ott hevernek az öböl fenekén, a láncaik még mindig tartják őket, és tartani is fogják, míg csak a halak fel nem falják őket… Csak ő van itt, egyedül.

És Milot, az albán még mindig a szomszédos sziget felé nézett. Arra mentek el azok az átkozottak, akiknek mindezt köszönhetik. Valahol ott vannak talán most is? Azokon a kis csónakokon nem juthatnak messzire!

Milot tudta, mit kell tennie. Erőt gyűjt, és amint megfordul a szél, néhány egymáshoz kötözött nagy gerendán átevez arra a másik szigetre. Amelyiken – innen is jól látta – olyan furcsa, cukorsüveg alakú hegy magasodik. Biztosan ott találja azokat a pokolfiakat.

– És ha utolérlek benneteket, Allah irgalmazzon nektek! – mondta hangosan. Belekiáltotta a szélbe, a füstös, égett szagú levegőbe.

 

– Nem volna okos dolog nagydobra verni a szigeten, miért jöttünk.

Doktor Christoforos előre nézett. Hajójuk már nem járt messze Amalitherától. Dél körül járt az idő, a nap erősen tűzött. Mégsem volt hőség, a tenger enyhítette a meleget. „Ez a görög nyár nem olyan forró, mint valaha” – gondolta a férfi, és a lányára nézett.

Maria Midas – az anyja nevét viselte, mindig önfejű volt és akaratos, hát persze, ez is az ő ötlete volt – most nem látszott szépnek. Valahogyan érződött rajta, sugárzott belőle a feszültség. Most kiütközött rajta az is, hogy csaknem harmincéves lesz. Ebben a pillanatban azonban többnek is kinézett. Christoforosnak akarva-akaratlan leánya édesanyja jutott eszébe minduntalan, hiszen annyira hasonlítottak. Ő is ennyi idős lehetett, amikor megismerkedtek. Táncosnő volt; remek az alakja, éles az esze – egyszersmind igen-igen szókimondó teremtés. Milan Christoforos nem tudott szabadulni tőle, még jó pár éven keresztül odaláncolta maga mellé az a nő. Elhanyagolta a tanulmányait, a kutatásait. A doktor úr, aki érdekes biológiai kísérleteket folytatott a telepátiával, teljes mértékben egy ilyen egyszerű nő hatalmába került… a kollégái ugratták is eleget. Végül csak úgy tudott tőle megszabadulni – akkor már megvolt a kislány, Maria is -, hogy egy napon fogta a lányát, és elszökött. Ez még a hetvenes években volt. Az asszonyt nem nagyon izgatta a dolog, hiszen tudta, hogy a férje majd eltartja a kislányt, akit ő nem szeretett, sokszor el sem viselt, hiszen akadályozta a karrierjét… Azóta sem látták egymást.

De most Milan a lányára pillantva egyszerre érzett gyöngédséget és féltékenységet. Hiszen Maria szokása szerint lefekszik minden férfival, aki megtetszik neki… a doktor nyelt egyet.

Maria nem nézett rá:

– Persze, hogy nem. Rina Tolentino is velünk lesz, hátha eszébe jut még valami abból, ami 1798-ban történt… no és kilessük majd, mit csinál a másik, az az Alex Darro.

– Nem ismerjük a fickót – Milan hangjában aggodalom csengett. – Csak annyit tudunk róla, hogy valami ellenállhatatlan vonzás hozta őt Amalithera szigetére. De nem volt a páciensed, sőt még… a szeretőd sem.

Maria arca rezzenéstelen maradt. Az apja folytatta volna: „még szerencse, hogy sok egyéb befektetésünk között van egy utazási iroda is, azzal manipulálhattuk a fickót”. De miért is mondta volna? Maria ezt ugyanúgy tudja, mint ő.

Christoforos hallgatott hát, a kis hajó eközben már majdnem elérte a kikötőt, ahol ilyenkor szokatlan nyüzsgést tapasztalhattak a helybeliek. Hiszen már volt ott egy másik hajó, egy szép nagy luxusmotoros is.

– Majd kiderül, tud-e valamit egyáltalán. Ha lehet, kiszedjük belőle – mondta Maria rekedten.

A doktornak már csak egyetlen aggálya maradt:

– Pietro Stano is biztosan itt lesz. Mit mondunk neki, ha találkozunk?

– „Buon giorno!”, ezt mondjuk majd! – fakadt ki gúnyosan Maria. – Hát mi a fenét mondhatnánk neki? Hogy „Helló, Pietro, azért jöttünk, hogy kudarcra ítéljük a törekvéseidet! Hogy elhappoljuk az orrod elől a kincset, ami után nemcsak te, de mi magunk is évek óta nyomozunk!”

– Erre ő nyilván azt felelné sajátos száraz humorával, hogy „győzzön a jobbik”… – mosolygott Christoforos.

Maria Midas Amalitherát nézte, és halkan, szinte alig hallhatóan ismételte:

– Győzzön a jobbik!

 

12.
A SZIGETEN

 

A hegy hallgatott.

Süvegtetejét büszkén emelte a tenger fölé. Keleten a távoli szárazföld innen nézve csak vékony fekete vonal volt. Majdnem olyan, mint a többi irányban, ahol a horizontot semmi sem törte meg. Néhány kisebb sziget a közelben – és semmi egyéb. A hegy uralta a látóhatárt.

A fények vibráltak a tengeren, a délutáni nap szinte zavartalanul tündökölt – mégis, mintha egy szűrőn keresztül érkeztek volna a sugarak. Amit a szem befogadott, az talán csak halvány mása volt valamilyen földöntúli, hatalmas ragyogásnak. Egyesek, legalábbis, így érezték néhányan.

A többiek tettek-vettek, ugyanazt tették, amit naponta. A sziget fölött láthatatlan kupola feszült. Valakik talán figyelték az ottani eseményeket. Valakik esetleg – kik fölötte állnak minden kicsinyességnek, minden emberi tétovázásnak – most is a dolgukra összpontosítottak. Mint mindig. Az emberek pedig – Amalithera apró hangyái – tovább nyüzsögtek, önmaguk látszatfontosságának hamis tudatában. Rossz úton haladtak emelt fővel, nagyritkán jót, többször semmit, olykor rosszat cselekedtek magabiztosan, áltudattal.

A kis ültetvényeken növények ezrei élték fény-napjukat. Mintha tudták volna, hogy hamarosan jön az éj-nap, amikor leáll a tápláló világosság, eltűnik a meleg. Hát mohón szívták magukba a sugarakat. Milliárdnyi sejt dolgozta fel a kívülről kapott energiát. Az állatok is elnyújtóztak, rágtak, bámultak. A parti vizekben, nagy kövek között halak cikáztak. Alulról tükörré lett számukra a nyugodt felszín, és világuk zárt maradt.

Milot beváltotta szavát.

Persze jól tudta, hogy ezt főleg magának a természetnek köszönheti. Akkor is, ha ezt a szót nem ismerte, és helyette azt mondta: „Allah”- Mert ki más mutatta volna meg neki azon a kietlen parton azt a pár vadnarancsfát, amelyek más bokrok között a sűrűben nőttek. A cserjék termését ette három napig. És közben leste, hány alkalmas gerendát tud kihalászni. Allah tette bizonyosan, hogy a legszebbeket éppen oda sodorták hozzá a hullámok. Talán nemcsak a Santa Elena részei voltak. Hiszen most Lepanto körül sok-sokmérföldnyire mindenfelé széttört, kiégett hajókat dobálnak a hullámok.

Milot Allahnak köszönhette, hogy nem halt éhen, hogy azokon az éjszakákon nem volt túl hideg. Hogy nem esett az eső, és metsző szél sem fújt. Igaz, a víz ruhadarabokat is magával sodort. Látott halottakat, de nem az ő hajójáról valókat. Ezeket csatában lőtték le, puffadtan himbálóztak a felszínen, az öbölben elnyugodó hullámok emelgették a szerencsétleneket. Voltak ott törökök és keresztények, a ruháik elárulták, kik voltak életükben, melyik oldalon harcoltak.

Milot így jutott hozzá egy jó nadrághoz; még alkalmas csizmát is talált. Az egyik férfi oldalán kard lógott, magához vette, és összegyűjtött mindenféle kisebb-nagyobb kötelet. Végül a negyedik napon már annyi anyaga lett, amelyből összeeszkábálhatta a kis tutajt. Másnap délelőtt ezzel bajlódott, ám a szél akkor még nem fordult meg. Egyetlen kis evezőt talált csupán, ez nem volt elég. Tovább keresgélt.

A szél csak az ötödik napon fordult meg. Addigra Milot felkészült a harcra. A lelke olyan volt, akár a szikla a tengerparton, amit ezer éve hiába ostromolnak a hullámok. Megkeményedett; a bosszúvágy lassan kiszorított minden egyéb érzést. Amikor reggel kinyitotta szemét, az első gondolata a megtorlás volt! És mielőtt este álomra hunyta, ismét csak a bosszú gondolata járta át. Olykor éjszaka fel-felébredt, nézte a csillagokat, és hosszasan tervezte, mit fog tenni amazokkal, ha rájuk talál.

Válogatott halálnemeket talált ki, csakis az ő kedvükért. A maga örömére, úgy hitte.

Allah végül is kedvező szelet adott.

A hatodik napon reggel Milot elindult. Szinte eszelősen hajtotta ki a tutajt az öbölből. Előbb guggolt a gerendákon, azután leült, és az evezővel próbálta hajtani a járművet. A szél a hátába fújt; ő maga lett a vitorla. Amikor ezt felfogta, abbahagyta az evezést, csak irányította a tutajt. Nagyon, nagyon lassan haladt. Órák teltek el, ringott a hullámokon, fújt a szél. Most már csak arra kérte Allahot, nehogy idő előtt fordítson a szél irányán.

Allah nem hagyta őt cserben.

Az a másik sziget, amelynek partjai mentén társai odavesztek, és a Santa Elena megsemmisült, a háta mögött maradt. Nem nézett vissza. Csak azt a cukorsüveg alakú hegyet látta, ott volt előtte, egyre magasabb lett. Órákba telt, míg megtette azt a pár mérföldet. Amikor már biztos volt benne, hogy elég közel jutott, és az ellenszél sem ragadhatná el őt, legfeljebb leugrik a tutajról, és úszva megy tovább – fellélegzett.

De csak akkor nyugodott meg teljesen, amikor már a talpa alatt érezte a földet. A tutajt kikötötte egy parti fához, és elindult. Órákig kóválygott a karddal a kezében. Ha a túlparton azt hitte, itt rögtön megoldódik a helyzet, hát nagyon tévedett. Lassan ráesteledett. Milot nem találta meg az ellenfelek nyomát. „No, majd holnap” – gondolta reménykedve, amikor egy bokor alatt rátalált az álom.

 

Mateo felébredt.

Nem hitte volna, hogy egyszer így alszik majd. Egy pénzeszsákkal a feje alatt. Amikor felébredt, a nyaka már kicsit elmerevedett, de ezzel sem törődött. Az első mozdulata az volt, hogy megtapogatta a zsákot. Ott volt.

A pirkadat hamar reggelbe fordult. Mateo felült. Nézte a tájat. Elég magasan volt most, egy meglehetősen kopár domboldalon. A süveg alakú hegycsúcs a háta mögött volt, a tetején már ott ült a vöröses fény. Halkan lopakodott elő a nappal, ki tudja, eddig hol rejtőztek a fények?

Amikor világos lett, Mateo kinyitotta a bőrzsákot. Már tegnap belepillantott, tudta hát, hogy velencei dukátokat rejt.

Most azt élvezte, hogy a felkelő nap egyenesen rásüt. Kellemes meleg támadt hirtelen. A férfi a tenyerén tartott egy maroknyi pénzt. Erezve a súlyukat, az elméjében hirtelen átváltott a kép. Az ásó súlyát érezte a markában. Az ásóét, amellyel lecsapott. Aminek következtében egy pillanat alatt halálát lelte Diego Mercado…

Megérdemelte a sorsát. Ki akarta ásni az aranyat! A kincset, amit hatan szereztek együtt. Biztosan elvitte, elrejtette volna máshová… Mateo ezt nem tűrhette.

„Ezt nem tűrhettem” – mondta most is, félhangosan. Azután elhallgatott. Sejtette már, hogy nincs egyedül a szigeten. Valahol laknak, talán halászok. Mert mi mással is foglalkozhatnának az itteniek? Néha távoli kiáltásokat, egyszer pedig dalt hallott. Női hang énekelt, a szél el-elkapta a dallamfoszlányokat. Mindenesetre Mateo úgy vélte, fel kell készülnie arra, hogy találkozik majd valakivel.

De most csak a pénz érdekelte.

Tenyerébe vett néhány dukátot, és gyönyörködött, amint megcsillan rajtuk a fény. A szemébe tükröztek a kicsi, kerek, hibátlan aranypénzek…

És akkor történt. Egy szempillantásnyi időre mintha elragadta volna őt valami. Mintha másutt lett volna. És másutt is volt.

Fényesen kivilágított teremben állt. Majdhogynem megvakult – ennyi fényt még sohasem látott, sehol! Minden tükrözött és csillogott. A falak, a mennyezet. Egy nő volt előtte, furcsa öltözetet viselt, csepűrágó bohócnak látszott, férfinadrág volt rajta, és rövid hajat viselt, mint egy gyermek… Nagy kereskedés lehetett, óriási bolt, emberek szolgáltak ki másokat, ezek biztosan vevők voltak… és a tenyerén azok a pénzek nem, nem velencei dukátok voltak. Hanem valamilyen színtelen, szürke fémpénzek, sokkal kisebbek a dukátoknál, és olyan furcsa ábrákat viseltek lapjukon… a nő beszélt hozzá, de Mateo nem hallotta a hangját, nem értette a szavát.

Ez csak egyetlen pillanatig tartott. Mateo biztos volt benne, hogy nem csak másféle pénzt látott, hanem ő maga is másutt volt. Valami varázslat, az ördög műve? Iszonyodva a sátántól, elejtette a pénzt. Még az is eszébe villant, hogy talán azért történik vele mindez, mert megölte Diegót. Mert kiszedte, és máshová vitte a kincset, a helyébe pedig azt a gazembert temette…

De hirtelen minden visszaállt a helyére. Olyan volt, mint régen. Mateo ismét önmaga lett, a nap sütött, daloltak a madarak. A pénz – volt vagy ezer dukát! – kívül maradt a rejtekhelyen. Szándékosan nem tette oda. Ennek majd keres egy másikat, vagy ha alkalma nyílik elmenni innen, akkor egyelőre csak ezt viszi magával. A bőrzsák elég nehéz volt…

Most ismét belemarkolt, nézte a markát. Az érmen körbefutó felirat betűit is látta, és Mateo tudott olvasni is. Serenissima… Hajó vitorlája dagadt az érmen, de ez már nem izgatta. Visszaömlesztette a pénzeket a zsákba. Bőrszíjjal bekötötte a száját. Felállt, és megindult az újabb rejtekhely felé.

 

– Ott van – mutatott a nő a turistacsoportból a dombra. Maria innen is látta a felmagasodó alakot. Alex Darro magányosan állt, és nézelődött.

Doktor Christoforos finoman intett a lányának. „Majd én elintézem”. És félrevonta Rina Tolentinót:

– Kedves kisasszony, látja ott azt a férfit? Be kéne őt cserkészni, valahogyan idecsalogatni… De kérem, ne nézzen rám olyan felháborodva… Maria és én egyszerűen nem tudjuk, hogyan ismerkedjünk meg vele. Ő is érintett Amalithera-ügyben, csak nem tudjuk, hogyan… Talán rá tudjuk beszélni, hogy vegyen részt egy szeánszon. Maga már átment ilyesmin, nem is egyszer, és tudja, hogy nem fáj.

Olyan kedves volt, hogy Rinát egyetlen perc alatt rábeszélte. Nem volt nehéz dolga, mert Rina közben is Alexet nézte. Talán tetszett neki. A nő elindult. Már mindent elfelejtett, ami vele történt az előző hetekben, hónapokban. Azt a férfit is, aki egyetlen óra alatt kiköltözött nemcsak a lakásából, de az életéből is. Ő is magányos volt. Mint még sohasem. És az az alak ott a dombtetőn szinte kihívóan egyedül volt.

Lassan ment felfelé. Amikor közel ért, és látta a férfi vonásait, már Christoforos és Maria is a múltba süllyedtek. Alex is ránézett. Két idegenként voltak itt, ezen a szigeten. Vagy nem is annyira idegenként?

– Jó napot!

– Jó napot! – Alex meglepetten pillantott reá. Pedig voltaképpen valami ilyesmit már sejtett, amikor közeledni látta a nőt. Rina arcát sötét haj keretezte. Most összenéztek, és a pillanat hosszúra nyúlt. Alex ráfeledkezett a nőre. Az sem tudta elszakítani a szemét tőle. Így telt el egy perc. Egy évszázad.

Beleláttak a másikba. Mélyre hatolt az a pillantás, túl a fényeken, a nézésen. Túl a látáson. Két aura széle érintkezett, mágnesként vonzották egymást. Csodálatos volt az az idő, amelynek hosszát nem ismerték és nem is akarták ismerni. Két olyan ember állt itt, akik mintha nagyon, nagyon régen ismernék egymást. Mintha már jó ideje együtt lennének.

– Faria… – suttogta a férfi. De nem, ez csak illúzió volt, maga is rájött azonnal. Ez a nő nem Faria. Még csak nem is hasonlít rá. És lehet, a lelke vagy a tudata, az aurája és a külseje is más. Mégis, ugyanazt érezte, amit akkor, amikor a felesége még élt. A vonzás ellenállhatatlan volt és kellemes. Hát mosolygott.

– Rina Tolentino a nevem. Rina, vagyis Caterina. Ahhoz a csoporthoz tartozom. Ők azok, akiket Amalithera érdekel.

A férfi még mindig Rina szemébe nézett:

– Alex Darro a nevem, és magával megyek. Bárhová is vezessen.

Ezt felért egy vallomással. Az is volt. Az is, ahogyan elindult lefelé, engedelmesen, mégis elszántan, maga után hívóan. Egymás mellett ballagtak, és Rina olyasmit érzett, amit még soha. Valamiféle megnyugvás költözött beléje. Nem szerette volna, ha vége szakad ennek a hirtelen jött, véletlenszerűen kialakult együttlétnek. Nem, ne legyen vége!

Doktor Milan Christoforos nézte a közeledőket, és váratlanul azt mondta a lányának:

– Ha ezt nem látod, akkor semmit sem tudsz az életről.

Maria Midas apja tekintetét követve nézte Rinát és Alexet. Ez utóbbit nem ismerte, sohasem látta. Hát vállat vont:

– Valamiféle szimpátia alakult ki közöttük, ennyit árul el a testbeszédük.

Az apja vállat vont:

– Ha te csak ennyit látsz, lelked rajta. Szerintem itt többről van szó. A két ember között valami szövetségféle jött létre, úgy vélem.

Maria elfordult Rinától és Alextől, apja arcába nézett:

– Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy a „genetikai emlékezetnek” vannak érzelmi részei is? Hogy, ha valamelyik régebbi életünkben együtt voltunk valakivel…

-… Erős érzelmi kötődés volt közöttünk…

-… Nem okvetlenül szerelem, lehetett más is

-… Például szülő-gyermek kapcsolat…

– Vagy testvérek voltak…

– De azt sem zárhatjuk ki, hogy valamilyen nagy hatású esemény hozta őket össze akkor, és a kötődés öntudatlanul is fennmaradt – mindmáig.

Maria most sem nézett amazokra. Az ügy tisztán szakmailag érdekelte:

– Ez egy újabb aspektusa lenne a dolognak. Hiszen az ilyen személyek nagyon, de nagyon ritkán találkozhatnak manapság. Igen kicsi a matematikai valószínűsége.

– Annál értékesebb, ha ilyenre találunk. Tehát ezt is kutatni kellene.

Rina odaért hozzájuk:

– Hölgyem, uram, bemutatom Alex Darro urat. Doktor Maria Midas és az édesapja, doktor Milan Christoforos. Mindketten pszichiáterek.

– De most elsősorban nem, mint orvosok vagy tudósok vagyunk itt, bár az ember nem tud kibújni a bőréből – mosolygott a doktor nagyon szívélyesen. Alex kezet fogott velük. Maria Midast nem érintette meg a férfi, nem tetszett neki. Persze, azért mosolygott ő is. – Ön mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem?

– Műfordításokat készítek, nem kevés pénzért.

– Önt is érdekli Amalithera?

A kérdés csak egy pillanatig lepte meg Alexet. Most maga mellett érezte Rinát, az ő aurájába bújt, magára vette; védőpajzs, rejtekhely és segítség volt egyszerre. Valahogyan máris többnek, erősebbnek érezte magát. Bárki bármit akarjon tudni, elmondja neki, hiszen nincsenek titkai. Csak az az egy… hogy néha mintha álmodna, pedig sejti, érzi, tudja, hogy olyankor nem itt van. Nem ebben a világban. Másutt.

– Természetesen. Nagyon. Csakis ezért jelentkeztem erre a kirándulásra. Nem volt rá más okom, és nem is szívesen megyek el innen.

– Mégis kénytelen lesz – jegyezte meg Maria. – A szigeten nincs szállás. A csoport, és mi is, a legközelebbi szárazföldi kisvárosban lakunk. Önnek is ott foglaltak szállást.

Alex erre nem válaszolt. Talán nem is hallotta. Ismét Rina felé fordult, összenéztek. Hosszan. Nem látták, hogy mellettük a doktor és a lánya egyetértő pillantásokat váltanak, aztán lassan távolodni kezdtek tőlük.

– Szerelem első látásra.

– Hát van olyan? – kérdezte Maria. Kissé irigykedve.

– Láthatod – az apja szívesen belecsípett volna, legalább szavakkal. De mivel Maria nemcsak a lánya volt, hát hallgatott.

 

Pietro Stano körülnézett.

Az egész udvartartása itt volt. Már ahogyan magában a „személyzetet”, a kísérőit nevezte. A tengerparti kicsiny panziót teljes egészében kibérelte. Itt volt a görög tolmács, aztán Bruno Elgon. Itt volt a kis Arima és a titkárnője, az a savanyú, de roppant pedáns és szorgalmas vénlány, akit már évek óta nem nélkülözhetett. Akinek nem is volt vezetékneve, legalábbis Stano nem emlékezett rá. Mindig csak Elisabethnek szólította. Alig pár évvel volt nála fiatalabb, ő is közeledett már a hatvanhoz. Jól megértették egymást, hiszen a hivatali működésen túl soha semmi sem kapcsolta őket össze. Elisabeth uralta Stano vidéki villáját és római házát, vele volt minden úton, bárhová ment is. A vénlány soha nem volt vele egy légtérben, de azért annyira mindig közel tartózkodott, hogy egyetlen hívó szavára ugorjon. Az évek során kiismerte gazdája minden arcvonását, hanghordozását, fintorát, kívánságát. Elisabeth nélkülözhetetlen volt.

No, és itt voltak a helybeli segítők. Az informátorok… Ezeket a tolmács szerezte már napokkal korábban. Most, amikor esteledett, éppen ők gyűltek össze Stano szobájába:

– Halljuk, uraim.

Az egyik férfi azonnal beszélni kezdett, ömlött belőle a szó. A dolog fárasztotta Stanót. Mindig ilyesmit érzett, ha számára ismeretlen nyelven beszéltek hozzá. A fekete hajú, de kopaszodó férfi egy pillanatra sem hagyta abba. Stano felemelte a kezét, álljt intett a szóforrásnak, majd a tolmácsra nézett:

– Tömörítsen, kérem.

– Azt mondja, hogy egész nap a turistacsoportot követte kocsin és gyalog. Patraiból idáig, sőt, a hajón is, át a szigetre. Semmi különös nem történt. Az egyetlen személy egy harminc körüli nő volt, aki nem tartozott a csoportba, de a szigeten csatlakozott hozzájuk. Amikor a szigetre érkeztek, azonnal otthagyta őket, és beszélgetni kezdett Christoforos úrral és lányával.

– Ezt mondta ilyen sokáig? – csodálkozott Stano, majd gondolkodás nélkül hozzátette: – Mondja meg neki, ma este vagy holnap reggel tudja meg, ki az a nő. Minden adatára kíváncsi vagyok. Ismerjük már, hol töltik az éjszakát?

– Itt nem messze, egy másik panzióban.

A második informátor, egy fiatal, élénk szemű férfi sokkal kevesebbet mondott. Szavaiból kiderült, hogy Christoforos két fiatal nővel jött a szigetre. Kibéreltek egy egész hajót, hosszan beszélgettek egy férfival, aki a nővel ment vissza a partra. Ugyanazzal, akiről a másik informátor beszélt.

– Ki az a férfi? Megtudni! – érkezett a következő utasítás. És miközben odakint lassan beesteledett, a panzióban tovább folyt a „kihallgatás”.

 

Milot albánul káromkodott.

Meg törökül és görögül és olaszul és spanyolul. Sok társától sok nyelven tanulta e szavakat, nemcsak a gályán. De a legjobban anyanyelvén ment a dolog.

Állt egy dombon, és hirtelen rászakadt a reménytelenség. Hiszen akármerre nézett, senkit sem látott. A sziget nem volt olyan nagy – mégsem akadt nyomára a sátánfiaknak. Fáradtan leült egy kőre, és mit sem látó szemekkel nézte a kis völgyet. Szakálla viszketett. Mióta gályára került, nem vágathatta le. A haját sem. Torzonborz fejéből csak sötét szeme csillant ki. Izmos karjai most tétlenül lógtak a vállán.

De nem sokáig. Mert szinte ugyanabban a percben, amikor leült, a szeme sarkából mozgást vett észre. Döbbenetében elakadt a lélegzete is – egy férfit pillantott meg!

Kétségtelenül az egyik tengerész volt. Mintha ismerős lenne az arca is… Utoljára akkor látta vagy negyven öl távolságból, amikor az evezőnyíláson kinézett. Akkor a második csónakban ült, evezője fölött nézte a gályát… Nagyon furcsa volt az arca. Talán tudta már, hogy a hajó hamarosan lángba borul?

Nem voltak kétségei. Milot agyában lángok lobogtak. Gonoszabbak, mint az a tűzvész a Santa Elenán. Megvárta, míg a közeledő férfi kezeit is láthatja. Nem volt nála fegyver. Egyáltalán, nem volt nála semmi. Még egy bot sem. Valamivel alacsonyabban, rézsút haladt el a sziklához tapadó Milot előtt. A férfi gyermekfejnyi követ markolt fel, célzott. Mateo nem észlelte a veszélyt. Csak annyit hallott, hogy valami zúg. A nesz felé fordult volna, amikor a kő eltalálta a halántékát.

Megfordult a világ. A fájdalom éles volt, valami villanást látott még. Lassan dőlt el. Hányingere támadt, és furcsán, egyszerre kettősen látta a tájat. Két domb, két lejtő, minden ismétlődik, egymás mellett, elfolyik a tárgyak körvonala… Csak később látta azt a torzonborz férfit, aki karddal a kezében rohant feléje. Védekezett volna, de kezét sem tudta emelni. A föld már nagyon közel volt. Az a másik meg vad dühvel rohant rá, és ütötte, szúrta, szabdalta a testét. A fájdalom már halvány volt, szinte semmilyen. Közömbös. A mészárlás csak akkor maradt abba, amikor Mateo szemére opálos homály borult, és nem mozdult többé.

Milot csak addig maradt mellette, míg meg nem győződött róla: csakugyan meghalt. Akkor a fűbe törölte véres kardját, körbepillantott. A domb mögül vékony füstcsík emelkedett a magasba. Nagyon messze volt innen, de a sasszemű férfi jól látta.

Arrafelé indult hát.

Fertályórányit mehetett, majd ismét egy szikla mögé lapult. Felkészült rá, hogy az öt másik tengeri rablót is, akik felgyújtották a gályát, itt találja. Ehelyett egy kicsiny falut pillantott meg. Kőből rakott, szalmatetejű, kerek kunyhók sorakoztak egy kis öböl mellett, ahol két nagyobb halászcsónak ringott kötélen. Hálók száradtak ácsolt állványokon. És férfiakat alig látott.

Szinte csak nők. Néhány idősebb, szemlátomást rozoga férfi. Meg kiskölykök. Lányok meg fejkendős asszonyok. Sudárak, szépek és már görnyedtek. Fekete ruhás vénasszonyok. Milot egy pillanat alatt felfogta, mi a helyzet.

Ráébredt, hogy nincs itt a többi tengerész. Valami történhetett velük, máshová mentek, vagy az a nagy vihar végzett velük… Mert hiszen ha megmaradnak mind, hamar ráleltek volna erre a falura, és most itt élveznék az életet.

Eszébe ötlött az is, hogy ővele most mi lesz. Maga is tengerparti településről származott, hát tudta: háborúk idején elkerül innen a férfinép. Ügyes, simulékony szavú velencei vagy török toborzók jönnek, aranypénzeket csörgetnek. Katonának, tengerésznek vagy éppenséggel kalóznak csábítják el az épkézláb férfiakat. Vagy éppenséggel kiköt egy ellenséges hajó, és legénysége elkapja, akit csak tud. Gyereket, asszonyt, férfit. Jók lesznek gályarabnak, rabszolgának, katonának, háremhölgynek…

Itt az előbbi történhetett. Csak a férfiakat vitték el. Milot hát lapult még egy ideig, elméjében lassan bontakozott ki a terv. Miért is ne? Nem kell okvetlenül hazamennie. Hiszen csak egy üszkös falu, lerombolt kikötő és a halott családtagok emléke várja otthon, semmi egyéb. Itt viszont… Új életet kezdhet.

Lapult még egy ideig, és figyelte a nőket. A mozgásuk elárulta, hogy férfiak nélkül élnek. Hogy most nem fenyegeti, őket veszély Talán mit sem tudnak a lepantói ütközetről. Biztosan sokan közülük még visszavárják férjüket, fivérüket. Apjukat. Fiukat.

Milot lassan felállt. A kardot a bokor alatt hagyta, és lassan elindult a faluba vezető ösvényen.

 

– Más módon is el lehet jutni a reinkarnált lelkekhez.

A mondat a szakértő szájából hangzott el. A szemüveges, korán kopaszodó, harmincas férfi megfontoltan beszélt. Néha szünetet tartott, ilyenkor olyan benyomást keltett, mint aki alaposan megfontolja a mondanivalóját. Lehet, hogy csakugyan így volt. Tény, hogy nem kapkodott el semmit.

Pietro Stano figyelmesen hallgatta. A panzió teraszán ültek, és éppen befejezték a vacsorát. Bruno Elgon is velük volt. A belső terem üvegfala mögött pedig Elisabeth, a titkárnő ült. Szemüvege megcsillant a jelképesen ritka függönyön túl. A vénlány parancsra várt. És nála volt Stano mobiltelefonja. Csak akkor szakítja őket félbe, ha igazán fontos hívás érkezik. És ezt ki tudná jobban elbírálni, mint Elisabeth?

-… Két különálló dologról van szó, Stano úr. Az egyik a hagyományos és nyilván több ezer éves technika, amit hipnózisnak nevezünk. Ez kétségtelenül létezik, és megfejtettük már egynémely titkát. Messze nem az összeset, természetesen. De mi ott a lényeg, és mi a lényege a mi módszerünknek? A hipnotikus állapotban az alany képes felidézni saját életének régi eseményeit, úgy, hogy egyszerre van jelen itt és a saját múltjában. Az emberi elmének ezt a képességét úgy is felfoghatjuk, mint egy normális elme normális emlékező funkcióját. Tehát ebben még nincs semmi rendkívüli. Hiszen az egyének nagy többsége – talán mindenki, egy bizonyos értelmi szint fölött, amely szint ugyancsak meglehetősen alacsony még – képes arra, hogy mentális úton a múlt eseményeihez visszatérjen. Mentális, vagy testi és mentális módszerek kombinálásával „visszaküldje” elméjének egy részét valamely múltbeli időszakhoz. A saját életének egy korábbi szakaszához, folyamatához vagy eseményéhez. Így képes arra is, hogy újraélje a múltbeli történéseket, ugyanúgy és ugyanazokkal az érzésekkel, mint ahogyan azokat akkoriban egyszer már átélte. Tehát nem csak a tényekre emlékszik az elme – hanem az azokat kísérő összes jelenségre. Még a szagokra, fényekre, fényerőre, zajokra és más jelenségekre is. Mint ahogyan ma is itt vannak körülöttünk a szagok, fények, zajok, a testi érintés eszköztára: érezzük az ülőgumóinkon, hogy széken ülünk, érezzük a hátunkon a támla nyomását, talpunk alatt a talajt, végső soron egész idő alatt érezzük a gravitációt is! A tömegvonzást, amelynek során a bolygó felszínéhez fog, tart minket ez a vonzás… Most már elmondhatjuk, mert bebizonyosodott, hogy emlékszünk az akkori érzéseinkre, azokat minden nehézség nélkül felidézzük – ebben az állapotban. Tehát amikor a hipnotizőr regressziót alkalmaz, vagyis visszaviszi az alanyt annak régebbi életszakaszaiba, régi eseményeihez, tegyük fel, hogy a gyermekkorába is – tulajdonképpen nem tesz semmi rendkívülit. Ez is része a természetnek, ezen belül a biológiának. Az ember biológiájának… Nincs ebben semmi természetfölötti. Amúgy sem léteznek természetfölötti dolgok, hiszen minden, ami zajlik, történik, ami tapasztalható, az valamilyen módon része kell legyen a természetnek, nem?

Ez az utolsó mondat kizökkentette kissé Stano urat. Bruno Elgon szívesen közbeszólt volna, de aztán lemondott róla. Nem akarta megzavarni a szakértő érvelését:

– A hipnózishoz szükséges transzállapotot vagy mentális úton érik el, vagy különféle technikákat vesznek igénybe, például narkót adnak be valakinek, dobszót alkalmaznak és így tovább. A lényeg, hogy a hipnotizált személy eljutva a transzállapotba egészen úgy viselkedik, mint abban az életkorában, amelybe visszatért. Úgy tűnik ilyenkor: az illető csak azokkal a képességekkel és emlékekkel rendelkezik, amelyek az adott időszakra jellemzőek. Ha tehát ötéves korába visszük vissza az alanyt, akkor az csak az azt megelőző pár évből rendelkezik némi emlékkel, és nem későbbről. Azon felül a szellemi szintje látszólag szintén ötéves, és nem képes többre, mint egy ötéves gyermek. Nem tud többet tenni, nem tud felnőttként viselkedni, nincsenek felnőttkori emlékei, gondolatvilága is akkori, még a kommunikációs szintje is egy ötévesre vall csupán.

– Vagyis csakugyan „visszatér” abba a korba – bólintott Stano.

A szakértő is bólintott, de látszott, van némi belső ellenállása. Talán nem mindenben értett egyet Stano állításával, viszont nem akarta elvenni a férfi kedvét. Hát tovább beszélt:

– Nos, a regresszió olyan technika, amelynek során az egyén „én”-je részben a jelenben marad, részben pedig a múltba tér vissza. Nos, uram, képzelje, eddig azt hitték, hogy az elme ilyen képességét csak a hipnózis képes „kihozni” belőle, és persze csak a hipnotikus technikákban alkalmazták. Mi viszont arra jöttünk rá, hogy ez az újraélés, amit a regresszió során felidéznek az alanyban, elérhető hipnózis nélkül is. Ugyanis az emberi elme – mint azt kutatásaink bizonyítják – más módon is képes emlékezni. Az elme egy része képes visszatérni a régi eseményekhez úgy is, hogy az alany teljesen éber marad, és képes az akkori eseményeket teljes egészükben ismét megtapasztalni. Optimális esetben ezzel a visszatérési módszerrel felidézhetjük a régi eseményeket. Vagyis az a személy több érzetet ismét tapasztalni fog, de úgy, hogy közben itt van a jelenben, és az „elméje sem megy el sehová”. Tudatosan van közöttünk.

– Ez azt jelenti, hogy minden múltbeli érzékelés a memóriában kerül feljegyzésre? – kérdezte Bruno.

– Természetesen.

– De mi van az előző életekkel? Az onnan származó információkkal?

Pietro Stano ellazult a székén. Igazából már nem nagyon érdekelte ez az okfejtés. Az sem, amit most hallott, de amit hallani fog, az még kevésbé. Egy telefonhívásra várt. Amely ekkor – mintha csak a gondolata, a vágya hozta volna mozgásba az eseményeket – meg is érkezett. A terasz ajtajában Elisabeth bukkant fel. Nagyméretű szemüvege eltakarta fél arcát. Előrenyújtott kezében hozta a kicsiny telefont. Mintha ezzel is jelezné készségét és törekvését, hogy a hír minél előbb a gazdájához kerüljön.

– Stano – mondta a készülékbe. Elisabeth készségesen állt mellette, újabb parancsra várt. A gazdája figyelmesen hallgatta a beszélgetőpartnerét. Most nem nézett senkire, az asztal szélére meredt csupán, a fehér abrosz szinte világított a kellemes félhomályban. A szakértő türelmesen várt. Bruno Elgon pedig a tengert nézte. Igaz, innen nem sokat láthatott belőle. De ez a tenger… Ez a környék valahogyan közel állt hozzá. Mióta tudta, hogy négyszázvalahány évvel korábban itt vezette a Szent Liga flottáját, azóta minden olyan más lett az életében. A szemléletében. A mostani élete, amely eddig a legfontosabb, sőt az egyedüli fontos volt – hirtelen kezdett elszürkülni, háttérbe szorulni. Ha behunyta a szemét, hatalmas vitorlás hajókat látott, jókora selyemlobogók suhogását, csattogását hallotta. Sós szél vágott az arcába, alázatosan meghajló fejek tengere volt előtte… Maga is tisztában volt vele, hogy nem ez a megoldás, hogy ez tévútra viszi őt. Mégsem tudott szabadulni ezektől a gondolatoktól, furcsa „emlékeitől”.

– Mikor tud engem fogadni? – kérdezte Stano. A válasz után az órájára nézett, és úgy folytatta: – Rendben van. Mondja meg neki, hogy azonnal indulok. Maga meg várjon rám a parton, hisz egyedül nem találok oda… Különösen nem éjnek idején.

 

Ahogyan megbeszélték, a panzió keskeny lépcsőjén találkoztak, pontban fél tízkor.

A közös vacsora már véget ért. A csoport vendégei szétszéledtek. Rina is itt lakott, de tudta már, hogy ezt az éjszakát nem a szobájában fogja tölteni. Futólag találkozott Midas doktornővel, aki csak biccentett neki, és máris sietett tova. „Már nem vagyok nekik olyan fontos” – gondolta a nő. – „Azt hiszem, mindent kiszedett belőlem, és egyelőre nincs szó arról a tudós kongresszusról sem, amivel pedig idecsaltak. Mi a fenét keresek én itt?” De amint eszébe jutott a férfi, akit ma ismert meg, kétségei máris szertefoszlottak.

Alex Darro a lépcsőfordulóban várta. Amikor lentről a lépteket hallotta, úgy tett, mintha lefelé jönne, hogy mintegy véletlenül találkozzon a felfelé tartóval. Ha nem Rina lenne az… De végre ő volt, és a férfi arcán mosoly terült szét. Ettől teljesen megváltozott az arca.

– Menjünk – csak ennyit mondott. Úgy fogta meg Rina kezét, mintha mindig is ezt tette volna. És amikor mentek, összeért a válluk. Rinát hirtelenjében boldogság öntötte el. Egy pillanat alatt elröppent mindaz, ami az utóbbi időkben nyomasztotta. Hiszen mostantól kezdve minden más lesz!

Egyikük sem szólt, egyik sem irányította a másikat. És máris kint voltak a tengerparton. A homokba süllyedt a lábuk. Rina lehajolt, lekapta szandálját, kezében vitte tovább. A parti sétány lámpái messze hátra maradtak, fényük lassan elhalt. Már senki sem fürdött, és a tenger is alig hullámzott. Csönd volt.

A két kéz összefonódott. Alex megtorpant, a víz felé fordult. Valahol messze a hold küzdött a felhőkkel. El-eltakarták szürke foszlányaikkal, de megint csak kibukkant. A vízen mindannyiszor felderengett egy halvány, ezüstös híd, millió kis hullám tartotta a felszínen, majd elfoszlott ismét.

– Most nagyon jó – mondta a férfi.

Rina nem felelt. Szorosan a férfihoz tapadt, és már nem maradt semmi kétsége sem. Megtalálta a párját.

 

A sötétség mindent felfalt. Az éjszaka osztatlanul uralkodott. Ezen a távoli tenger foszforeszkáló villanásai sem változtattak. A hold most éppen elbújt. A kísérő időnként csak annyit mondott:

– Itt vigyázzon, uram!

Elég gyakran kellett szólnia. Az ösvény keskeny volt, köves, kanyargós, de a magasba vitt. Annyit már tudott Stano, hogy az „illető” nem az otthonában fogadja őt, hanem valahol félúton. Lejön a hegyről, ő pedig fölmegy a hegyderékig – így szólt a megállapodás, amit egyik embere intézett el. Aki azután hamarosan vissza is megy, és alább várakozik rá.

Pietro Stano pár perccel később meglátta az „illetőt”.

Nő volt. Az itteniek öltözetét viselhette, széles és hosszú kendőbe burkolta fejét, vállait és hátát derékig. Egy kövön ült, szinte mozdulatlanul. A jövevény már egyedül közeledett hozzá. Az arcát sem látta.

– Jó estét… asszonyom!

– Jó estét! – a hang friss volt, folyékony. Nem baráti, nem meleg, de ellenséges hangulatot sem sugallt. Pietro Stano felbátorodott. Közelebb ment, de csak annyira, hogy kinyújtott karral se érhesse el az asszonyt. És az sem – őt.

– Tudja, miért vagyok itt?

– Sejtem – felelte amaz. – És nem az emberei beszélték ki a titkait. Nincs szükségem ilyesmire, meg aztán nem is járok le a hegyről. Amit tudok, nem tőlük tudom hát.

– Akkor beszéljünk nyíltan – így a férfi.

Amaz hallgatott; csak egy kicsi ideig habozott, és rákezdte:

– A kincs miatt jött. Maga is, meg a többiek… Kétszáz éve nem járt itt senki, most meg egyszerre csapatostul jönnek.

– Honnan tudja, hogy kétszáz éve?

A kérdés ostoba volt, Stano maga is érezte már. Hát hallgatott inkább. Erről. És mást mondott:

– A többiek régvolt emberek állítólagos mai lelkeivel társalognak. Tőlük szerzik az információkat. Olyanokat kerestek sok éven át, akik valaha régen elrejtették a kincset.

– És megtalálták őket?

– Úgy tudom, igen. Egy vagy két ilyen embert találtak, magukkal is hozták őket.

– És nem hallottak az Átokról?

– Az Átokról? – a hangja elárulta, hogy ő sem tud róla. Semmit. A nő még hallgatott egy ideig, aztán mást mondott:

– Valaki úton van a szigetre. Kis ember, nagy szellem. Nagy tudás. Őt is amazok hozzák, vagy… ön?

Pietro Stano egy pillanatig nem is tudta, kiről lehet szó. Aztán megértette.

– Ő nekem dolgozik. Csodákra képes.

– Beszéljen róla.

Stano csak egy pillanatig gondolkozott, mielőtt visszautasította:

– Sokat mesélhetnék róla. Olyanokat tett, amit senki más. És nem azért, mert régi életeiből emlékezik erre vagy arra. Nem, ő most él, csakis most, és azt, amit tud, ma tudja.

Az asszony megint csak hallgatott. Valami járt a fejében, és Pietro Stano úgy vélte, jobb, ha időt ad neki. Mert kell legalább egy perc, míg megfontol mindent. Ahogyan neki is időre lenne szüksége, ha… Ha amaz javasolna valamit.

Mindketten a sötétséget nézték. Egymás éjszakába zárt alakját. Régi fájdalom és ezer sérelem lüktetett valahol a közelben. Régi nagy események visszhangtalan, eltöppedt árnyékai.

– Érzem, hogy jön – mondta az asszony. – Nagy a kisugárzása.

– Én a kincs kisugárzását érzem – mondta Stano. – Sajnos nem úgy, hogy megtaláljam magamtól. Jártam már itt, de nem találtam.

Nem mondta el, hogy fémkeresővel kutatta át Amalitherát. Aminthogy a többi környező szigetet is. Megbízható emberekkel dolgozott, jobbára csak éjszaka. De a szigetlakók így is pletykáltak. Erről az asszonyról akkoriban csak hallott – sohasem látta, nem beszélhetett vele. De tudtak egymásról, már évek óta. És most – itt ültek az éjben. Fekete szobrok. Beszélgettek. Csak ők voltak itt. Senki sem hallhatta, miről tárgyalnak. A tenger odalent tompa fényű síkság volt. A hegy alattuk – maga a feketeség, a semmi. „Pedig nem semmi ez, itt van valahol a kincs” – villant a férfi elméjén át.

– Gondoskodtam róla, hogy ne találja meg.

– Szóval tudja, hol van? – Stano lélegzete is elakadt.