Mint a cím is ígéri, régi magyar emberekről és világukról lesz szó ebben a könyvben. A huszonegyedik századi olvasó előtt érdekes történetek bontakoznak ki. Mindegyik igaz, nincs bennük egyetlen szónyi kitalálás sem. Ahol illett, kellett vagy lehetett, megőriztem forrásaim (régi krónikások, emlékezők, levélírók) szófűzését a hangulat kedvéért. Mindenütt ragaszkodtam ahhoz, amit ők pergamenre vagy papírra vetettek.

A tizenhatodiktól a tizenkilencedik századig terjednek időben a történetek. Hőseim kevés kivétellel valaha volt ismert emberek, némelyik tett is valamit ezért az országért, másoknak csak híre volt nagy, tettük kevés. Fél országot megrázó korabeli botrányok, nemes ügyért síkra szálló urak, messzi földre és idegen tájakra szakadt hazánkfiai, bolondul viselkedő költőzseni, vagy régi feleségek és férjek viselt dolgai – mind-mind részei voltak egykoron a magyar valóságnak.

Ízes történetek ezek, és a mából visszatekintve hihetnénk, hogy különösebb jelentőségük nincsen. Pedig hát van – ezeknek a hölgyeknek és uraknak a génjei bennünk is bujkálnak. Ők voltak az őseink, jó hát ismerni viselt dolgaikat, okulni bajaikból és örülni sikereiknek – még ennyi évszázad múltán is.

NAGYÚR, KALANDOR, POLITIKUS

(Enyingi Török Bálint különös élete)

Azt sem tudjuk pontosan, hogy Török Bálint mikor született – akkoriban az emberek nem mindig tartották szükségesnek feljegyezni az efféle fölös dolgokat. Bálint úrfi valamikor 1500 körül jöhetett a világra. Különös idők voltak azok, mert hát nemrégen halt meg Hunyadi Mátyás király, és még jó két évtized választotta el az országot Mohácstól.

Török Bálintot a kortársak egy része rablólovagnak láttatja, hatalmával kérkedő és azt folyton bizonygató gőgös nemes úrnak – mások szerint meg hazáját szerető és azt védelmező bátor katona, sőt kedvelt hadvezér volt. Nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy melyik kép az igazi erről az emberről.

Apja, Török Imre arisztokrata, gazdag nagyúr, aki Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak volt nélkülözhetetlen híve, később Ulászló király jóvoltából rábízták Nándorfehérvár (Belgrád) védelmét. Ez volt akkoriban a legfontosabb magyar vár, az ország déli kapuja, és sejthetően a kis Bálint is itt gyerekeskedett az apja mellett. Korán kitanulta a katonai mesterséget. Ám mire eljött az első török támadás ideje, az apja rég halott volt, fia pedig, éppen csak cseperedő fiatalként nem sokat tehetett a közeledő török sereg ellen. Az Úr 1521-ik évét írták akkor, mikor is a török elfoglalta a várat, és tovább vonult az ország ellen. Bálint úrfi Erdélybe menekült. Két évvel később megházasodott: egy tekintélyes budai sváb polgárember, Pemfflinger János Katalin nevű lányát vette el. Bálint úrfi mellett szól, hogy nem a magyar arisztokraták között keresett feleséget. Máskülönben Katalin asszony jó választásnak bizonyult, mint majd látni fogják.

Akkoriban a törököt mindenki „tereknek mondta és írta, és bár furcsa, de a korabeli források is „Terek Bálint úrról szólnak. A fiatalember a fenyegető török veszedelem miatt felajánlotta a királynak a kardját, és éveken át szolgált a Délvidéken. Az 1526-os országgyűlésen már világos volt mindenki számára, hogy Szulejmán szultán ismét megindult, és addig nem nyugszik, míg Magyarországot el nem foglalja. Mivel „Terek” Bálintot jó katonának ismerték, fiatal kora ellenére komoly beosztást kapott Mohácsnál: egyike lett azoknak, akikre a fiatal király, II. Lajos védelmét bízták.

Amikor Mohácsnál egymással szemben felsorakoztak a seregek, még mindenki bizakodott. Nem Bálint úr tehet róla, hogy végül is nem sikerült megvédeni a király életét. Közvetlenül a csata előtt egymásnak ellentmondó parancsokat kaptak a testőrök, őket is bevetették a harcba, hisz a magyarok kevesen voltak a túlerő ellen, így mindenkire szükség volt. A király persze kellő védelem nélkül maradt és oda is veszett.

Pontosan nem tudjuk – egyik krónikás sem említi –, hogy a csata után mi lett Török Bálinttal. Csak annyit biztos, hogy nem sebesült meg, fogságba sem esett, ám akkor bukkant fel ismét, amikor barátját, Szapolyai Jánost királlyá választották.

Hogy Török Bálint nem volt egy tökéletes jellem, hanem sokkal inkább volt egyike azon idők korrupt magyar urainak – több tény is bizonyítja. Még egy év sem telt el Mohács óta, amikor Bálint úr máris elhagyta királyát, akinek hűséget esküdött. Szapolyai alighanem keserűen gondolt rá, hogy a tehetséges és vitéz fiatal hadvezér átpártolt Habsburg Ferdinándhoz, aki akkoriban nagy pénzekkel, birtokadományokkal, és címek-rangok bőkezű osztogatásával sok magyar urat átcsábított a maga táborába. Ezek az urak megígérték neki, hogy amint hadai magyar földre lépnek, mellette fognak kiállni, segítik Ferdinándot a magyar trónra juttatni.

Vagyis Török uram is beállt azok sorába, akik, lám, még Mohács után sem fogták fel a török veszély igazi nagyságát és pártoskodtak, széthúztak. Ahelyett, hogy minden magyar erőt a török ellen összpontosítottak volna, egymás között marakodtak a nagyobb birtokok és jövedelmek önző reményében. Persze a Ferdinánd-pártiak azzal érveltek: az osztrák császár, háta mögött a nagy birodalommal, képes lesz szembeszállni a törökkel, így többet segíthet a magyarokon, mint bárki más.

Ha már átállt sváb apósa, sógora, és más főurak nyomására, azok példáját követve, feltette a koronát erre a tettére: 1527 szeptemberében a tokaji csatában ő verte meg (Szapolyai) I. János király csapatait. A török és német veszedelem közepette két magyar sereg ütközött meg. Hazánk akkori fiai egymást aprították bőszülten, ahelyett, hogy a két ellenség egyikével mérték volna össze erejüket. A következő évben Bálint úr még sok csatát nyert, Szapolyait Lengyelországba űzte. Nem volt meglepetés senki számára, hogy mindezekért a dicső tettekért Török Bálint hamarosan nagy birtokokat kapott Ferdinánd császártól, mi több, kinevezték őt a magyarországi hadak fővezérének is. Árulása tehát elnyerte jutalmát.

Ám tegyük itt hozzá: akkoriban őt senki sem tartotta árulónak. A népnek mindegy volt, kitől szenved, ki szedi be a kegyetlen adókat, és ki alatt harcol, sokszor az is: ki ellen? A nagyurak pedig mind ugyanazt tették, amit Török Bálint: hol az egyik, hol a másik oldalra álltak, attól függően, hol kínáltak nekik többet a szolgálataikért. Hazafiasságot pedig senki sem emlegetett, ahogyan hazaárulást sem.

A helyzet éppen ellenkező volt: mindenki dicsérte Bálint urat. Külső megjelenése és jellemvonásai nagy tiszteletet ébresztettek. Hasonlították őt pogány istenekhez, és deli termete miatt „a legszebb magyar férfinak” is tartották azon időben. A nők mind bolondultak utána, de ő állítólag hűséges volt a feleségéhez. Több krónikás, és maga Tinódi Lantos Sebestyén szerint is – aki valóságos ódákat írt és énekelt róla! – lelki tulajdonságai semmivel sem maradtak el testi szépsége mögött. A dalia rettenthetetlenül bátor és vitéz ember hírében állt, a fél ország istenítette őt, merthogy igen közvetlen, nyájas ember volt. Állítólag még az ellenségei sem tagadhatták, hogy a török elleni harcokban kellően megedződött, annak módozatait a magyar vezérek között nála jobban senki sem ismerte.

Õ vezette a magyar könnyűlovasságot különféle csetepatékban, és írták, hogy a katonái is szerették. Egyes krónikások azt vetették pergamenre, hogy az ő lovas alakulatai voltak a legkülönbek az országban, merthogy szokatlanul fegyelmezettek, mégis lelkesek. Majd’ minden katonáját név szerint ismerte, és ha valakitől meg kellett válnia, bizony férfi létükre megkönnyezte azt úgy a katona, mint a parancsnoka.

Maradtak fenn levelek, amiket ő írt, vagy amiket annakidején neki címeztek. Ezekben is sokszor felbukkan, hogy a maga idejében bizony Török Bálint úr lehetett a legnépszerűbb magyar.

Minden nagyon szépen alakult nemcsak Török Bálintnál, de apósa családjában is. Az éppen magyarosodó Pemfflinger-család tagjai is mind több magas megbízást kaptak Ferdinánd császártól, és befolyásos emberek lettek.

Nem tudni, hogyan és hol ismerkedett meg Török Bálint leendő feleségével. Bizony Katalin asszonyról is sok szépet és jót írtak a kortársak. Nagy esemény volt a maga idejében, amikor az esküvőjüket tartották. Sokan csodálták Katalin királyi termetét, szépségét, és persze csodálatos ruháit is. Egy krónikás „mélyen érző, gyöngéd és hívséges feleségnek mondotta őt, „kinek lelki tulajdonságai mindenkorra biztosították a családi boldogságot.

Valaha Mária királynő udvarhölgye is volt, ezért aztán a fennmaradt levelekben nemegyszer „királyi hölgyként említik Katalint. Egy kései krónikás szerint az asszony egyenes jellem volt, ki a „hitvesi hűséget és szeretetet a koporsójáig vitte (eleink aztán tudtak szépen fogalmazni!).

Nem lehetett könnyű dolga az asszonynak. Egyfelől a férje, mint említettük, nagyon szép embernek számított akkoriban, és félő volt, hogy egy vagy több hajadon vagy asszonyság szemet vet rá. Másfelől meg, mint katona és hadvezér, azokban a nyugtalan időkben folyamatos életveszélyben volt – ahogyan sokan mások is. Míg Szapolyai oldalán állt, Ferdinánd hívei kétszer is merényletet követtek el ellene, de azokat sikeresen megúszta.

Lehet, Bálint „a Lantost” is azért hagyta neje mellett évekig, hogy az dalaival vigasztalja, ha ő távol van? Tinódi Sebestyén meg is tette, amire képes volt, számos szép verse maradt fenn, amit a Török-családról írt, és annakidején ő maga adott elő.

De nem árt tudni, hogy a Török-család nem csak Tinódit pártfogolta. Más költők, versfaragók is éltek náluk. Közöttük volt Martonfalvai Imre, aki nem csak a pennát, de a kardot is jól forgatta, és sok csatában vett részt Bálint úr oldalán. És akinek krónikájából később majd még kölcsönzünk pár mondatot. Hegedősök és énekmondók valóságos kisebb csapata várta mindig, hogy az úr hazatérjen. Bálint általában győzelmeket aratott, így nagy zsákmánnyal és dicsőséges mosollyal tért meg házába. Először Nyitra várát kapta meg teljes egészében Ferdinándtól, aztán horvátországi kormányzó lett, Pápa várának és városának ura. Rengeteg jövedelemmel rendelkezett, aminek egy részéből pár száz fős saját kis hadsereget tartott fenn.

Az említett írók, költők közül később néhányan írtak is a családról.

Nemcsak az úrnak, de az asszonynak is volt „titkos deákja”, azaz titkára, aki a levelezését intézte. Oda járt Mélius Juhász Péter is, aki aztán egyszerre kálvinista hitre térítette Bálint urat – felesége meg már régebben is lutheránus volt. Kevesen tudják ma már, hogy e két vallás lelkes terjesztői voltak úgy Katalin, mint Bálint. Annakidején jó példával jártak elől: sokan azért fogadták el ama két vallás egyikét, mert Törökék szép házaséletét látták, és ettől kaptak kedvet. (Nem is akarok arra gondolni: sok katolikus úr vajon milyen életet élhetett, ha példaként senkinek sem szolgálhattak?) Katalin asszony híres kertjeit ápolta. Birtokaikon: Somogyvárott, Csurgón, Pápán, Szigligeten, Nyitrán – hol itt, hol ott laktak és két kicsi fiúkat is ott nevelték. Miként azt Tinódi szavakkal megfestette: „…Ékes háza vala jó feleségével és két szép gyermekével.”

Akkoriban olyan dolgok történtek, amiket ma nehéz elhinnünk. De bizony Szapolyaiban, azaz János királyban olyan nagy volt a hatalom utáni étvágy, hogy az osztrák és magyar sereg ellen nemcsak saját katonáit vetette be, hanem… a törökkel szövetkezett! Huszonötezer török lovas száguldotta be a Felvidéknek azon részeit, ahol addig sohasem látták ezt az ellenséget. Képzelhetjük, mi pusztulás, sírás-rívás, halottak, üszkös romok maradtak a nyomukban. No persze, mit várhattak volna egy olyan embertől, aki nem sokkal a mohácsi csatavesztés után ugyanott, a csatatéren, nyilvánosan kezet csókolt Szulejmán szultánnak? Hát persze, hogy kész volt szövetkezni az ördöggel is, csakhogy kiszorítsa az országból Ferdinánd hadát és annak magyar szövetségeseit.

Mielőtt azonban ismét csak elhinnénk minden szépet és jót Bálint úrról, jegyezzük meg: birtokperben állt Zrínyi Miklóssal, a későbbi szigetvári hőssel. Évekig huzakodott a két főúr egynémely szlavóniai és somogyi birtokon. Ferdinánd igen aljas módon mindkét felet arra bíztatta, menjenek bíróságra, aztán a háttérből dirigálta a bíróságot, hogy ameddig csak lehet, húzza el a pert. Ezen idő alatt persze mindkét főúr igyekezett jobban szolgálni Ferdinándot, hogy majd neki kedvező ítéletet parancsoljon a bíróságnak (bizony, így ment ez akkoriban. Vagy netán ismerős a történet a kedves mai olvasónak is..? Megesett ám régen is, hogy akié volt a hatalom, annak szavát leste ügyész, bíró…).

Török Bálint volt az, akinél előbb szakadt el a cérna. Amikor látta, hogy Ferdinánd csak nem akar melléje állni a Zrínyiekkel szemben, 1536-ban egy napon szépen felmondta az egyezséget. Megtartotta ugyan a Ferdinándtól kapott birtokai többségét, de váratlanul Szapolyainál termett, és felajánlotta neki a kardját!

Nagy pofon volt ez az osztrák császárnak, és nagy örömet okozott Szapolyai Jánosnak. Aki rögtön elfelejtette Bálint úr korábbi árulását, kitörő örömmel fogadta a nevezetes urat és… ő is nagy birtokokat adományozott neki elvárt hűsége fejében. Török Bálint ekkor lett egész Debrecen, valamint az erdélyi Vajdahunyad várának ura! Akkor már mindenki számára világos volt, hogy Bálint úrnál senkinek sincs nagyobb vagyona ebben a sorstépte országban. A Zrínyiek csak a fogukat csikorgathatták a hírek hallatán. Bálint úr otthonában pedig a poéták egyik verset a másik után faragták, urukat dicsérve, és a lantosok is a húrok közé csaptak.

Személyes kalandokban nem volt hiány azokban az években. Bálint úr a seregével megostromolta Szigliget várát, amit ellenség uralt – akkor éppen a Ferdinánd-féle németek –, majd Somogyba indult. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy ekkor már javában zajlott magyar földön egy polgárháború, amelyben a két nagy ellenfél jobbára magyar hadakkal vett részt. Ismét egymás ellen fordították fegyvereiket a magyarok. A kíséretével Somogyvárba tartó Bálint urat egy másik magyar úr katonái támadták meg, és mint Martonfalvai Imre írta, aki mellette volt és látta, hogy az ellenfelek előbb az útszéli csalitosban rejtőztek, majd „az kocsikon ütöttek, Dely Pál az én uramnak kicsibe hogy fejébe nem vágta a csákányt”, élet-halál küzdelem bontakozott ki. A haragos Bálint úr győzött, majd ekkortól végigszáguldott a Dunántúlon, védte Pápát, megszállta és kifosztotta Veszprémet, aztán ismét elvesztette a várost. Több megyében száguldoztak, égettek és pusztítottak az emberei, még Győrt is elfoglalták. Ferdinándhoz kezdtek áramlani a panaszok, megyei küldöttségek könyörögtek az osztrák császárnak, hogy védelmezze meg őket Török Bálinttól!

Mindezt még nem tartotta elégséges bosszúnak Bálint úr. Hát fellázította Szlavóniát és Horvátország egy részét Ferdinánd ellen, és akit csak elérhetett, rábeszéléssel vagy fenyegetéssel Szapolyai oldalára vonta. Szapolyai most már tekintélyesebb úr volt, lévén, hogy a lengyel király feleségül adta hozzá a lányát, Izabellát, és segítséget ígért neki Ferdinánd ellen. Ám Szapolyait legyűrte egy betegség, és az utolsó, még valóban magyar király halálos ágya mellett ott állt Bálint úr is. Megfogadta a haldoklónak, hogy özvegye, Izabella, és kicsiny fia, János mellett fog állni, őket el nem hagyja, és Ferdinándot ellenségének tekinti. 1540 júniusában Szapolyai meghalt. Ferdinánd még mindig nem adta fel, hogy Török Bálintot visszaállítsa a maga oldalára! Túlontúl ismert, népszerű és gazdag volt ahhoz, hogy meghagyja őt az ellenség támogatójaként. Ferdinánd követeket küldött Izabellához, akiknek bizalmas utasításuk is volt: közben titokban tárgyaljanak Török Bálinttal! „Mindent ígérjenek meg neki, bármit kér is, mondta nekik a császár, de aztán a követek visszatértek Bécsbe a szomorú hírrel: „Nincs felségednek a magyarok között állhatatosabb és makacsabb ellensége, mint éppen Török Bálint. Képzelhetjük, miket mondott Bálint úr az osztrákoknak, ha azok diplomáciai nyelven is kénytelenek voltak ilyen erősen fogalmazni Ferdinánd színe előtt. Azokban az években napirenden volt, hogy Szapolyai nevében Török Bálint vezetett hadat hol a Budát ostromló németek, hol a Ferdinándhoz húzó nyugat-dunántúli, felvidéki vagy szlavóniai területek ellen, sok pusztítást művelve arrafelé. Visszavágásképpen rendre az történt, hogy a következő hónapokban vagy évben Ferdinánd seregei jöttek, és előszeretettel pusztították azokat a városokat és környéküket, amelyek Török uram birtokainak számítottak.

Szapolyai halála után alig egy évvel megérkezett egy hatalmas török sereg. Így is csoda, hogy volt Mohács után 15 évünk. Ez idő alatt az urak megerősíthették volna az ország védelmét, felkészülhettek volna az újabb háborúra. Ha nem húznak szét, hanem egyesítik erőiket, Mohács ellenére is megakadályozhatták volna az ország elfoglalását. Nem lett volna százötven éves török hódoltság. De hát a magyar uraknak mindig is többet számított a saját birtok, mint a haza. Az előbbiből minél többet szerettek volna megkaparintani, a második sorsa nem igazán érdekelte őket.

1541-ben Török Bálint egyike volt azon nagyuraknak, akik Izabella királyné mellett álltak a bajban, és segítettek neki vezetni az országot, még csecsemő kisfia nevében. Talán nem is kell említenem, hogy közöttük is nagy volt a széthúzás, különösen a két legbefolyásosabb: Fráter György és Török Bálint fojtotta volna bele a másikat akár egy kupa borba is.

Ami azért volt veszélyes, mert hiszen Fráter és Török meg két-három úr kezébe volt téve akkor az ország sorsa. A lengyel özvegy mindenben az ő tanácsaikat követte, egyebet nem is tehetett. Török Bálint, a kis király keresztapja, talán a legnagyobb tekintéllyel bírt az urak között. Szava sokat nyomott a latban.

Senki előtt nem volt titok, hogy mint már többször, abban az 1541-es évben is megindult lent délen Szulejmán, és hatalmas haddal közeledett. Tudták, hogy nehéz lesz megállítani! De jellemző módon az urak, köztük Török Bálint is, nemhogy tavasszal, de még a nyár elején is Ferdinánddal hadakoztak. Szulejmán közeledte nem zavarta Törököt abban, hogy a németeket magyar és török vegyes haddal támadja. Persze tisztában volt azzal, milyen nagy ellenségre kell számítani, és az ideiglenes szövetséges bármikor halálos ellenséggé lehet – tudta ezt jól az, aki már a mohácsi mezőn is szemben állt a szultánnal. Meg is üzente néhány úri bajtársának, Szulejmánra célozva: „mentsétek magatokat és katonáitokat a pusztulástól, mert a hatalmas szörnyeteg már közeledik, hogy az egész tábort elnyelje!”

A szultán ezúttal is augusztus végén érkezett Buda alá – tizenöt évvel korábban a mohácsi csata is ekkortájt zajlott le. A hatalmas török táborba roppant díszes lovascsapat kíséretében ment le Fráter György, Petrovics Péter és Török Bálint – az országot ténylegesen igazgató triumvirátus. Még senki sem sejtette a török ármányt. A legtöbben abban reménykedtek, hogy sikerül egy közös török-magyar hadjáratot indítani Ferdinánd ellen, és akkor talán még Bécsből is kifüstölhetik az osztrák császárt, visszavéve közben az osztrákok uralma alá került magyar földeket?

Martonfalvai ott volt az eseménynél, így számolt be a naplójában: „Én is az én uram után jelen voltam; az urak bemenének a török császár sátorába, mi a szolgákkal kívül vártuk az urakat, de egy keveset várván, az urak kijövének, de az én kegyelmes uramat odabent tartóztatták…”

A többit tudjuk. Látszólag lézengő török katonák százai járták a budai várat, mint afféle „turisták”, és míg közben Izabella – karjában a csecsemő János királlyal – és a főurak a szultánnál tárgyaltak, a törökök fortéllyal elfoglalták a várat. Egy kürtszóra ezek a csellengő törökök kardot rántottak, és máris megszállták a kapukat, a készenlétben álló lovas osztagok pedig beviharzottak a falak közé. A török táborban fogták az urakat egy hétre, majd amikor már Szulejmán látta, hogy nem lázadtak fel a magyarok és nem akarják kiszabadítani az urakat, egy kivételével szabadon engedte azokat is.

Az a kivétel Török Bálint volt.

Ahogyan a magyaroknál szokás volt már akkor is, rögtön beindultak a pletykák, legendák. Sokan vélték úgy, hogy a szultán leginkább Fráter Györggyel találta meg a közös hangot, az pedig rávette őt, hogy vetélytársát vesse fogságba. A legnépszerűbb magyarázat: Bálintot kézben kell tartani arra az esetre, ha a magyarok mégis lázadnának a török ellen – érvelhetett. De nincs erre bizonyítékunk.

Mindenesetre Fráter György attól kezdve egyedül irányíthatta Izabellát, és így a magyarok sorsát. Persze mindez a szultán árnyékában zajlott le. A szultán állítólag mindkét úrban azt a reményt keltette, hogy távollétében ő lesz Magyarország kormányzója, míg a kis királyfi felnő. Igazából azonban, mivel Izabella utálta Frátert és nála sokkal többre tartotta Törököt, hát a szultán a hajlékony és sok mindenre rávehető Fráter Györgyöt választotta.

Így eshetett, hogy Török Bálintot lefogták és a szultán láncra verve vitette Konstantinápolyba. Képzelhetjük a felesége kétségbeesését, amikor hírét vette az eseménynek. Valami azt súgta, hogy többé nem láthatja a férjét, bár ezt semmiképpen sem akarta elhinni. „A Lantos” tanúja volt az asszony bánatának, meg is írta korabeli stílusban:

„Fohászkodik vala és igen sír vala

Jó Török Bálintné, hogy hírt nem hall vala,

Mert ő vitéz urát igen félti vala…”

Később így folytatja a költő:

„Csudaképpen töri, fárasztja ő magát,

Sírva ápolgatja futosó két fiát,

Oly igen kesergi urának fogságát,

És az két fiával az nagy árvaságát”.

A „futosó, azaz futkosó kisfiúk előtt sem takargatta fájdalmát. A másik krónikás, egyben titkár és afféle szellemi mindenes a Török-„udvarban, Martonfalvai Imre meg naplót vezetett és abban attól kezdve csak „keserves asszonynak” nevezi úrnőjét. Aki egyfelől tényleg kétségbeesett, ám másfelől meg azonnal keresni kezdte a módot, hogyan szabadíthatná ki az urát.

Persze akkoriban egy asszony nem sokat tehetett. De hát voltak politikusok, voltak tehetős urak, voltak befolyásos barátok. Törökné Katalin attól kezdve rengeteg levelet írt, szervezett, beszélt, pénzt küldött ide-oda. Mindenkit megkeresett, aki követségbe indult Konstantinápolyba, kért, könyörgött. „Erős lélekkel és önmegtagadással kereste az utat férje megszabadítására”. Fennmaradt néhány levele, és ezeket máig idézhetnénk, mint a hitvesi szeretet gyönyörű remekeit. Katalin asszony attól kezdve csak azért élt, hogy szeretett Bálintját kihozza a török fogságból.

Akivel gyaníthatóan továbbra sem közölték, miért is bánt el vele a szultán. Nyilván nem akarta otthagyni Magyarországon azt az embert, aki jó hadvezér volt, nagyon népszerű, tehát bármikor talpra állíthatott egy hadat a törökök ellen, pláne ha ismét összefog Ferdinánd császárral. Bálint urat eleinte a Héttoronyban tartották fogva, később azonban egy másik magyar úrral, Maylád Istvánnal és néhány némettel egy jól őrzött házban laktak a tengerparton.

Katalin asszony valóban mindent megtett, ami módjában állt, de még azon felül is. Elérte, hogy nemcsak a lengyel király, de még bizony a francia uralkodó is fellépett a szultánnál Török Bálint érdekében! Sajnos ez sem segített, ahogyan sok más, befolyásos ember szava sem. Ahányszor csak követség indult Magyarországról Konstantinápolyba, vagy ahogyan akkoriban mondták: Sztambulba, Katalin rábeszélte legalább a követség egyik tagját, érdeklődjön férje felől, vigyen neki levelet, hozzon tőle levelet, tájékoztassa, hogy a felesége mindent megtesz kiszabadítása érdekében. Ezek a levelek sajnos nem maradtak fenn.

Tinódi versben írt egy „helyzetjelentést” távollévő urának, főleg a feleségéről, így:

„Fohászkodik mostan sok gyakor sírással,

Asszony-feleséged az két szép fiaddal,

Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal…”

Persze, ahogyan lenni szokott, a többi magyar úr hamar rájött, hogy itt lehet valamit „keresni”. És kezdtek sorban lecsapni a Török-birtokokra. Egyszerűen elvették azokat az asszonytól. Történelmi nevek viselői, híres és gazdag családok sarjai, mint a Báthoryak, Zrínyi Miklós és mások foglalták el a birtokokat. Szegény Katalin asszonynak kíséretével és cselédeivel együtt hol innen, hol onnan kellett tovább menekülnie, jobbágyaikat és földjeiket elvették a hatalmasok, és alig valaki állt ki Török Bálintné védelmében. Végül se szolgái, se katonái nem nagyon maradtak, nem volt miből fizetni őket. Kegyelemkenyérre fogadták be a rokonok, a birtokokat pedig hol portyázó törökök, hol Ferdinánd zsoldosai fosztogatták – már azt a keveset, amit még meghagytak a magyar urak, akik keselyűként köröztek a birtokok fölött…

Az asszonyt hát valósággal üldözték, rengeteg gondja volt, néha alig maradt mit ennie, kegyelemkenyéren élt – és közben is az volt a fő gondja, hogyan szabadíthatná ki a férjét. Aki szabadulása érdekében maga is megalázkodott: nem csak a szultánnak írt könyörgő leveleket, de bizony még Ferdinándnak is! Azt ígérte: ha a császár kiszabadítja őt, „örökös szolgája lesz”.

Ahogyan az már a világnak ebben a sarkában lenni szokott, ilyenkor derült ki visszamenőleg is, hogy milyen sok irigye volt Bálint uramnak! Akik annakidején szembe dicsérték őt, de bizony még a háta mögött is jókat mondtak róla, most ledobták az álarcot. Olyanok is kezdték elfoglalni a birtokait, akiknek azokhoz soha semmi közük nem volt. Szegény Katalin asszony meg csak vándorolt, és egyre kevesebb olyan udvarháza volt, ahol még nyugodtan lehajthatta a fejét. Sohasem tudhatta, melyik éjszakát verik fel paták dobogása, vad kurjantások és fegyverek zaja. A végén már arra kényszerült – szinte semmi birtokuk nem maradván –, hogy kedves rokonoknál, szívességből kapott egy kis szobát, és valami ételt az asztalára.

Ennek ellenére Katalin asszony még mindig nem adta fel. Remélte, hogy kiszabadíthatja az urát, ha elég hatalmas pártfogókra lel. Egy kései krónikás szerint „olyanokat keresett ő, akiknek feltárhatta szívét, elükbe önthette nagy keservét. Az volt a főgondja, azért járt-kelt, hogy férjének kiszabadítására támaszt keressen. Az ő drága ura volt néki minden java, gyönyörűsége és védelme, tehát minden lépése, minden írása csak néki szólott.”

Ez köztudott volt, és sokan sajnálták is az asszonyt. Amaz időkből fennmaradtak mások levelei, ahol említés van erről is. Bizony Tinódi, a Lantos nem énekelt valótlant:

„Örömök sehol sincs a te jó szolgáidnak

Kik szívvel szeretnek, gyakran fohászkodnak…”

Az volt a legnagyobb baj, hogy Török Bálintot a szultán saját foglyának nyilvánította. Nyilván politika állt a háttérben. A szultán foglyát viszont nem lehetet pénzzel kiváltani, rá nem mondtak ki váltságdíjat. Szinte minden egyéb török fogságba esett magyart kiválthattak a hozzátartozói, bárhová való is volt az az úr. De Török Bálint lett a kivétel. Minden bizonnyal súlyos oka volt annak, hogy Nagy Szulejmán így döntött. Ennek ellenére persze Katalin asszony továbbra is igyekezett eljuttatni leveleit férjéhez, és repesve várt tőle bármilyen értesítést. Izabella királyné követei, ahányszor csak megjárták Konstantinápolyt, minden alkalommal kieszközölték, hogy meglátogathassák Török Bálintot. Akkor is, amikor az úr visszakerült a Héttoronyba, ahol a rabok számára igen egészségtelen körülmények uralkodtak.

Állítólag Török Bálint barátai azt tervezték, hogy elfognak valami főbasát, valami olyan török személyiséget, aki a szultán számára érhet annyit, mint Török Bálint, és akkor kicserélik a két foglyot. Kilenc évig tartott ez a reménytelen küzdelem, amely azonban Katalin asszony számára sohasem látszott kétségbeejtőnek. Ő mindvégig bízott abban, hogy ha az ura ott a török fővárosban ígéreteket tesz a szultánnak, ő maga meg itt magyar földön próbálkozik, valami módon egyszer csak mégis megláthatja az urát szabadlábon. Török Bálint állítólag még azt is felajánlotta-megüzente a szultánnak, hogy szabadulása fejében az összes várát átadja a török seregnek. Nem tudta persze, hogy azokat a várakat javarészt már elfoglalták a „derék” főúri társak, egykori barátai.

Izabella királyné és Katalin asszony rengeteg ajándékot küldtek a Bálint uramat fogva tartó török főembereknek, akik fejükkel feleltek a fogolyért. De ezekkel csak annyit értek el, hogy Bálintot ugyan fogolyként őrizték, de emberséges körülmények között, majdhogynem vendégként bántak vele. Többet ők sem tehettek.

És így teltek az évek. A Török-birtokok egyre csak gyérültek, az irigyek, a vetélytársak gyarapodtak, és egyre fogyott a remény Bálint úr kiszabadulására. A végén már mindenki belátta ezt, kivéve Katalint. Boldogan repesett, ha csak egyetlen biztató szót hallott valakitől, és magába roskadt, amikor valaki hidegen mérlegelve a dolgokat kijelentette: bizony a szultán soha nem engedi szabadon azt az embert, akit a magyarok vezérnek tarthatnának, aki a királyi kisfiú mellett és helyett magához ragadhatná a fővezérséget, és szégyenszemre talán még a törököt is kiverné az országból!

Minden ígéret – ígéret maradt. Eltelt a negyedik, ötödik, hatodik, hetedik év. Bálint úr még rabságban, Katalin reménykedve várakozik – és nem történik semmi, semmi. Ellenben rabsága kilencedik évében híre jött, hogy Török Bálint súlyos beteg. Olyanok mondták, akik követségben jártak Sztambulban, és bebocsáttattak látogatni. Érdekes, hogy a törökök még nem is nagyon rangos vendégeket, például keresztény szerzetest, más ügyben arra járó magyart is beengedtek Bálint úrhoz. A fogoly ezektől, és a levelekből értesült arról, mekkora harc folyik az ő kiszabadításáért. Rabsága vége felé ő maga már nem nagyon reménykedett. A kilenc év egy kicsit megtörte.

Főleg azért, mert csak kifelé mutatta magát keménynek. A valóságban türelmetlen volt és nyilván dühítette, hogy úgy igazán semmi sem történik a kiszabadulása érdekében. Alighanem néhány baráti basa, köztük fogvatartója, Szulejmán sógora is megsúghatták neki, ne reménykedjen, mert a szultán nem viselné el, ha Török Bálint visszatérhetne Magyarországra. Az valóságos katasztrófát jelentene a török politikának – mondhatták neki, és tényleg ez volt az igazság.

Ahogyan fogyott a remény, úgy fogyott az élet is. Aztán egyszer csak elfogyott Bálint úr számára is. Kilenc évig tartott a fogsága, és nem láthatta már meg a családját, se a hazáját. Ma sem tudjuk, milyen betegség vitte el, bizonyára gyógyítatlan maradt a rabságban. Jellemző különben, hogy Magyarországon öt hónap múlva tudták csak meg a halálhírt, akkoriban ilyen lassan jöttek az üzenetek, a levelek.

Török Bálint nagyobbik fia, János ekkor már felnőttként verte a törököket – éppen apja halálának idején egy csatában hét sebet szerzett… Katalin asszonyt nagyon megrázta a férje halála. Csak akkor hitte el, amikor nem csak többen megírták neki levélben, de olyannal is találkozott végre, aki látta a férjét holtan. Akkor már a sok régi birtokból egyetlen maradt, a debreceni, ott élt Katalin egyre fogyó kíséretével. „Nagy lelki fájdalom csak nagy szívben verhet fészket”, írta Martonfalvai, Bálint úr egykori fegyvertársa, és később felesége kitartó támasza.

Katalin asszony gyászruhát öltött – és sorvadni kezdett. Addig is csak az tartotta életben, hogy valahogyan kiszabadíthassa a férjét. Amikor már megszűnt ez a cél, az asszony feladta a küzdelmet a betegségekkel, a végtelen bánattal. Egy év sem telt el férje halála óta, amikor eljött érte a halál. Tinódi később az ifjabb Török János dicsőségét zengte, és Katalin asszonyt is elsiratta:

„Nem élhete asszony sokat ez világban,

Urán való szertelen bánatjában,

Õ meghala Debrecen városában.

Az két fia marada árvaságban.”

AKI KIRÁLY AKART LENNI

(Szapolyai János Zsigmond harmincegy éve)

Az előző történetünkben többször is említettük már a kicsi, akkor még csecsemő János Zsigmondot, Szapolyai és a lengyel Izabella királyné fiát, akit a török szultán úgymond „gondjaiba vett”. Szulejmán azt üzente a magyaroknak: a megszálló török hadak addig maradnak az országban, míg a kis János király felnő, hogy biztosítsák uralmát, azután eltávoznak (és akadt ám olyan úr, aki ezt el is hitte…).

Amikor a magas rangú török küldöttség jött megtekinteni a gyermeket, már javában járta a szóbeszéd szerte az országban, hogy a kisfiút voltaképpen nem is Izabella szülte, hanem a királyné hívei valahonnan szereztek egy csecsemőt. Hogy a kétségeket eloszlassa, Izabella a török követek és a magyar urak előtt egyszer csak nagy merészen lemeztelenítette egyik mellét, és hamarjában megszoptatta a leendő magyar királyt. Ezzel elcsitultak a pletykák, és később maga Szulejmán is meggyőződhetett róla, hogy a gyermek fiú, és jól fejlődik (mert akkor a drága magyar urak meg azt sugdosták a török fülekbe, hogy János nem is János, hiszen lány az istenadta… Ezért a szultán az első találkozásuk alkalmával nem is titkoltan benyúlt a kicsi pólyájába, az inge alá és – mondjuk így: elsőkézből! – megnyugodva tapasztalta, hogy a gyermek megfelelő nemű.)

A törökök ekkor átvették Magyarország védelmét Ferdinánd osztrák császár ellen, Izabellát pedig fiával és nagyszámú kíséretével együtt Erdélybe küldték, ahol a szultán jókora birtokokat adományozott neki. A befolyásos urak is a lengyel nővel tartottak.

A kisfiú a következő években boldogan játszogatott, nem is sejtve, hogy egy igen nagy földterület ura: hisz a török neki adta Erdélyt. Igen korán megtanult írni-olvasni, és anyja az uralkodás módozataira is megtanította. Bármilyen furcsa: sok, az 1540-es években kiadott erdélyi okiraton Izabelláé mellett látható a kisfia kicsit gyermekes aláírása is!

A kisfiú nagyon szeretett táncolni. Főleg a humán tárgyak érdekelték, és kilencéves korától vadászni járt. Ám nem volt még tizenegy éves sem, amikor Fráter György titokban egyezséget kötött Ferdinánddal, és olyan helyzetet idézett elő, hogy Izabella és fia, János már nem tehettek semmit. Erdélyt félig-meddig titokban odaígérték az osztrákoknak, azért, hogy cserébe Ferdinánd kiverje a törököt az országból. Ferdinánd persze csak az egyezség első felében volt érdekelt.

Fráter György, a kor magyarországi ördöge, a politika sámánja addig manipulálta, csábította és fenyegette Izabellát, míg az ráállt az egyezségre. Lemondott fia nevében az erdélyi és a magyar trónról, kapott két sziléziai (tegyük hozzá: jelentéktelen) hercegséget mint birtokot, és százezer aranyat, ha rögtön el is hagyja az országot. Hónapokig tartott a királyné és fia útja, mert mindketten belebetegedtek az eseményekbe. Kassán álltak hónapokig, míg rászánták magukat a további útra. Senki sem állt melléjük, az erdélyi urak máris elfelejtették korábbi ígéreteiket.

Tinódi persze élt még és figyelte az eseményeket. A bús vándorokat is megénekelte:

Bánkódik királfi, jó lován ül vala

Kassát nézi vala, szép szókat szól vala,

Vajon mikor lészen Kassába szállása?

Jó Magyarországban és Erdélben lakása?

Ezek bizony kétszeresen is költői kérdések voltak. Akkor nem úgy nézett ki, hogy a kis János valaha is visszatérhet még a hazájába. Mire Sziléziába értek, kiderült, hogy rútul becsapták őket: a hercegségek lepusztult birtokok voltak, amelyek nemhogy kellő hasznot nem hajtottak, de inkább vitték a pénzt. Mégis, pár évig kitartottak ott, bár krónikásoktól tudjuk: a kiskamasz gyerek gyakran tett szemrehányásokat anyjának, amiért az elkótyavetyélte az „országát”, és rávette volna, hogy térjenek vissza. Persze Ferdinánd sem fizette ki a százezer aranyat, és ha Izabella nem kap segítséget lengyel rokonaitól és néhány magyar úrtól, még éhen is halhattak volna!

Izabella az 1550-es évek első felében – a nagy török hódítások és az „Egri csillagok” időszakában – készült a visszatérésre. Ferdinánd nem tartotta be egyik ígéretét sem, nem védte meg az országot a töröktől, a várak sorra estek el. Szulejmán pedig követelte Ferdinándtól, hogy János térjen vissza Erdélybe, és azzal zsarolta az osztrák császárt, hogy Jánost fogja elismerni nem csak Erdély, de Magyarország királyának is!

Közben a kiskamasz gyerek szigorú napirend szerint élt. Míg anyja férfitársaságban mulatott – állítólag elég könnyűvérű volt – addig kisfia reggel misére ment, aztán az ókori klasszikusokat magolta latinul és görögül, a humanista irodalom gyöngyszemeit olvasgatta több nyelven, és persze a Bibliával ismerkedett. No meg a magyar történelemmel. Az otthonról velük jött magyar urakkal János mindig magyarul beszélt, és nyilvános szereplések alkalmával magyaros ruhákban jelent meg.

Odahagyva Sziléziát, anyja és fia meg a kíséretük előbb Varsóba költözött, ott vártak a jobb időkre. A tizennégy éves „kisúr ellen ott követtek el egy merényletet! Minden bizonnyal osztrák ügynökök lőttek be a palotájuk ablakán, de nem találták el a gyereket. Való igaz, Bécs szempontjából az lett volna a legjobb, ha drasztikusan „kiiktatják Jánost a politikából, és egyúttal az életből is…

Aztán megoldódott a helyzet: maga Szulejmán szultán üzent Izabellának, térjen vissza Erdélybe mielőbb, és persze hozza a fiát is. Izabelláról sok jót és még több rosszat lehet elmondani – élete folyását talán egy külön könyvben lehetne megírni –, de az biztos, hogy fiának csak jót akart, és önmagának is. Felvilágosult nő volt, katolikus létére a vallásszabadság híve, nem elvakult, de pénzéhes és költekező, akit szabados életmódja miatt rossz szemmel néztek az erdélyiek.

Izabella életének utolsó éveiben Erdély biztonságában volt – és János is. Szulejmán személyesen is találkozott vele, bízott benne. Senki nem emelhetett kezet Erdélyre, amely a töröknek fizetett éves adót – ennek fejében látszólag önálló állam lehetett. Izabella szeretőket tartott, és olyan pompát vezetett be a gyulafehérvári királyi udvarban, amihez foghatót azelőtt ott még soha nem láttak. Az volt a baj, hogy Izabella nem tartotta még érettnek a fiát a politikához, amihez viszont ő sem értett, de azért vezette az országot. Néha nagy bakot lőtt, máskor meg nem – de mellőzte közben a magyar urakat, külföldi barátaitól kért tanácsokat. Erdélyi urak egy csoportja összeesküdött ellene, szerették volna elűzni az asszonyt az országból, de Izabella a főkolomposokat kivégeztette, erre megint kitört a botrány. Lassan, de biztosan érett a népharag.

Izabella ott rontotta el végleg a dolgát, hogy közel negyven évesen nem védekezett kellően, és valamelyik szeretőjétől teherbe esett. Akkoriban az emberek az ilyesmin kétszeresen is felháborodtak. Először is, nem ezt várták volna el egy királynőtől. Másodszor egy „öregasszony” ne szexeljen, és főleg ne essen teherbe! Az akkori közfelfogás szerint ugyanis harmincon felül egy nő már öregnek számított (a legtöbb nem is élte meg a negyvenet sem!) és szégyenletes tettként értékelték a dolgot. Izabella megpróbálta elhajtani a magzatot. Az akkori idők higiéniai helyzetében nem csoda, ha fertőzést kapott, és napokon belül meghalt.

János ekkor lett tizennyolc éves, már felnőtt, és sokan várták, hogy II. János néven erdélyi fejedelem, és legalább névlegesen magyar király is legyen! Csak hát több akadálya volt ennek. Az egyik: az erdélyi urak nem voltak megelégedve János úr katonai kiképzésével. Ne szépítsük a dolgot: a fiatalembernek esze ágában sem volt katonáskodni, utált mindent, ami egyenruha, fegyver, hadsereg. Széplélek volt, humán műveltségű, aki inkább olvasott, semmint kardot forgasson. Bécs attól kezdve folyton János ellen játszott. Még legjobb embereit is átcsábították a császári táborba, sőt azok vezettek hadat János ellen, aki persze csatát veszített. Aztán Bécs titkosügynökök révén fellázította János ellen a székelyeket, akiknek volt elég jogos sérelmük, bár azokat nem János okozta. A székelyeket sikerült ugyan lecsillapítania, de még éveken át áskálódtak ellene az osztrákok. Még Ferdinánd halála után is folytatódott a huzakodás, végül I. Miksa, az új császár az elmúlt évek titkos osztrák-erdélyi diplomáciai tárgyalásainak jegyzőkönyveit egyszerűen elküldte a… szultánnak, akit össze akart veszíteni Jánossal. Szulejmán haragudott is egy ideig, de János megengesztelte. Elment Nándorfehérvár alá, hogy személyesen hízelegjen az öreg szultánnak, aki szerencsére valamilyen – máig ismeretlen – okból nagyon kedvelte azt a fiatalembert, aki kora szerint majdhogynem a dédunokája lehetett volna.

Tudjuk egy krónikából, hogyan nézett ki János, amikor 400, gazdagon feldíszített lovasával megérkezett a török táborba. Egy korabeli szemtanú ekként írta le ékes, akkori magyar nyelven a valóban fejedelmi látványt:

„Legelőször: hosszú és bokrétás, nyuszttal bélelt magyar süvegén felfüggesztvén volt a czímer és drágalátos ékesség, melly egy diónál nagyobb vala. Másodszor: volt egy lefüggő kereszt a nyakában, melly új gyémánttal és négy öreg szépséges carbunculusokkal, amint híják, mindeneknél csodálatosabb, amellyet is az ötvesek régen százezer aranyra becsültek volt. Harmadszor: gyöngyös nyakláncz és igen nagyra becsülendő gyűrűk. Negyedszer: az előtt a császártól ajándékoztatott öv, mind a pallossal és tőrrel együtt, mindenik tiszta aranyból valók és gyöngyösök. Ötödször: az ő lovának nyerge, melynél csudálatosabb semmi sem volt, melly tiszta aranyból készíttetett: olly igen drágalátos gyöngyökkel tündöklik vala és nagy kövekkel, hogy akik reá néztek, úgy tetszett, mintha szemök fényét elvötték volna, melly is 24 000 arany érőnél feljebb való vala. Hatodszor: a fék és lónak feje éppen gyöngybe béékesített vala. Hetedszer: a ló farán való czafrang, melly mind éppen rakva volt drágalátos gyöngyökkel; ezen az igen nagy gyöngyöknek más fél száz vala száma…”

Ezen túlmenően persze, ahogyan illik, a János Zsigmond annyi ajándékot hozott a szultánnak, hogy azokat száz janicsár hordta eléje, bemutatni. Nem árulunk el titkot, ha megvalljuk: Szulejmánnak a legjobban egy olyan arany tál tetszett, amelybe egy óra volt beépítve. Ez nem csak „fertály (negyed) óránként csengetett vala, hallatván az óráknak számát, hanem a Hold és a planéták járását is megmutatja vala”. Ennél többet ért persze, hogy János Zsigmond elsimított minden nézeteltérést a szultánnal, amivel hazája, Erdély újabb értékes éveket és védelmet nyert Béccsel szemben.

Itt az ideje, hogy megemlítsük: nemcsak az anyja, de ő maga is beteges ember volt. Talán nem árt tudni azt sem, hogy az apja, Szapolyai János is elég súlyos beteg volt már akkor, amikor nemzette a fiát. Valószínűleg örökletes betegségei is lehettek – de hogy miben szenvedett János, nem igazán tudjuk. Csak annyi biztos, hogy időnként epilepsziához hasonló rohamok jöttek rá, ilyenkor a földön rángatózott és habzott a szája. Az akkori krónikák ezt nem nagyon emlegetik, néhány kortársa bizalmasnak szánt leveléből tudunk ennyit is.

1571 tavaszán vitte el a betegség a fiatalembert. Még harmincegy éves sem volt. Vele együtt kihalt az utolsó, még igazi magyar király, az apja, Szapolyai János által megkezdett, de igencsak rövidéletűre sikerült dinasztia. Pedig, ha János Zsigmond él még egy-két évtizedet, talán másképpen alakul Erdély, és részben Magyarország sorsa is. Így azonban véget ért a dinasztia, voltaképpen még akkor, mielőtt igazán „beindulhatott” volna.

János Zsigmonddal együtt – akkori szokás szerint – sírba tették családi és fejedelmi jelvényeit is. A gyulafehérvári, akkor még létező királyi sírboltban a zokogó jelenlévők szeme láttára „a sírba hányták egyszersmind a pajzsot, a lándzsát, a páncélt, és az összes királyi ékességeket. A családnak magva szakadt, minden fényességének leáldozott: „amik együtt vesztek el, együtt pihennek.

János érdeme, hogy megteremttette – az ugyan csak látszólag, mégis „majdnem-országot” – a csaknem önálló erdélyi fejedelemséget, amely aztán százhetven évig fennállott. Sokáig tisztelettel emlegették a nevét. Pedig néhány jel arra mutat, hogy ha nem kell uralkodnia, ha nem azok a szülei akik, – talán éppenséggel egy nagy humanista művész, vagy még inkább író lett volna, aki egészen más téren, és nagyobb dicsőséget szerez önmagának és nemzetének. De hát nem így történt.

EGY MAGYAR ÚR KALANDOS ÉLETE

(Bebek György viszontagságai)

A maga idejében az egyik, ha éppen nem a leggazdagabb és leghatalmasabb magyar főúr volt Bebek György. A most következő történet – egyben Bebek uram élettörténete is – jelzi, hogy abban a tizenhatodik században, annak is a közepén és a második felében még a legnagyobb vagyon és a nagy hatalom is elfoszlik, könnyedén semmivé válik. Ami még tegnap egy emberé volt, másnapra már idegen mohó markokba juthat, ahonnan vissza nem kerül, soha már.

Bebek Györgynek több mint harminc kővára és kastélya volt szerte az országban, ráadásul megszámlálhatatlanul sok és nagy földje. Jobbágyok tízezrei dolgoztak neki (és helyette), miközben az úrnak három szenvedélye volt csupán. Az egyik a mulatozás, a másik a katonáskodás, a harmadik a politika. Mint majd látni fogjuk, egyikkel sem járt jól, és végül mindhárom együttesen okozta a vesztét.

Négy lánya és szerető felesége volt. Az egyik lányát, Juditot még Balassi Bálint is megénekelte. Fia nem született, ami sok keserűségre adott okot, és mint történetünk vége felé látni fogják, egyik oka lehetett Bebek uram szerencsétlenségének.

Olyan vadaskertjei voltak, hogy még külföldről is csodájára jártak a tehetős urak. Az erdőségekben mindenféle vadat tartott, amikre ő és barátai – de felesége és lányai is! – vadászhattak. Mivel a családban csak nők voltak, hát férfiasította őket Bebek György – asszonya és lányai nemegyszer férfias vadászruhákban jártak, és mind az öten úgy ülték meg a lovat, mint a katonái. Mert a vadászkutya-falkákon kívül saját hadserege is volt. Olyan nagy és erős, hogy azokkal akár magánháborút is vívhatott bármilyen ellenféllel: hol a törökök, hol az osztrákok ellen portyázott. Hadvezéri babérokra is pályázott, de ennél is többre becsülte a dorbézolást. Mint oly sok régi végvári katona, Bebek uram is a legkedvesebb birtokán – Szendrő várában – saját muzsikusokat, lantosokat és költőket tartott drága pénzen, akik csak az ő dicsőségét zengték. De bármelyik Bebek-várban jó dolga volt az odatévedő lantosnak, hegedősnek, dalnoknak: nap mint nap terített asztal és jóféle bor várta őket. Maga az úr nagyon tudott inni, jobban, mint ama korban – az 1550-es és 60-as években – bárki más úrféle magyar földön. Feljegyezték róla, hogy egy négynapos szüntelen mulatozás során négy kisebb hordó bort ivott meg egymaga, majd a mulatság végén lóra kapott, és elvágtatott úgy, hogy rezzenéstelen tartással ült a nyeregben. Soha nem fordult elő, hogy leesett volna a lováról…

Birtokai az ország közepén terültek el javarészt, amelyek hol Erdélyhez, hol a törökökhöz, hol Ferdinánd császárhoz kerültek. Ennek megfelelően Bebek uram is mindig ahhoz a harcoló félhez húzott a másik kettő ellenében, aki éppen az ő birtokait fenyegette, vagy már rá is tette a kezét. Néhány év leforgása alatt volt ő János Zsigmond (előző fejezetünk hőse), majd éppenséggel a török szultán, aztán éles fordulattal az osztrák császár nagy és odaadó híve… Csak hogy birtokait mentse.

„Nem ingadozás, nem álhatatlanság és pártütés volt ez az ő részéről, hanem a saját jól felfogott érdekeinek a követése” –írta róla századokkal később egy nagyon megértő krónikás. Két évvel a török Eger alóli megfutását követően Bebek uram szívélyes leveleket váltott a török urakkal, a budai pasával meg egyenesen arról értekezett-szövetkezett, hogyan lehetne közösen rátámadni Ferdinánd császárra. Hogy aztán nem sokkal később meg éppen Ferdinánd pártjára álljon. Igaz, előtte volt néhány összetűzése az osztrákokkal, Bebek emberei igencsak garázdálkodtak némely osztrák urak területein, amiért is Bebeket a király hűtlenségi perbe fogta lázadás vádjával, sőt a magyar országgyűlés – tele Ferdinánd-párti urakkal, persze – még el is ítélte őt.

Bebek uram ugyan nem nagyon vette a szívére a dolgot. Mit neki holmi országgyűlési határozat! Végrehajtani úgysem lehetett. Ha a király vagy bárki más poroszlókat, de akár katonákat is küldött volna Bebek uram ellen, azok alighanem véres fejjel térnek haza – már aki megússza élve az összecsapást a jól felszerelt és kiképzett Bebek-sereggel… De már csak azért sem kellett tartani nagy ellenségeskedésektől, mivelhogy Bebek úr ekkortájt éppen Ferdinánd király felé kezdett „orientálódni”, nyilván azért, mert birtokai veszélybe kerültek. A király meg örült, hogy a legerősebb magyar főúr is a pártjára áll. Érdekes, az országgyűlési határozatot is azonnal elfelejtették, és azt sem emlegette többé senki, hogy egy-két évvel korábban Bebeket felségsértés miatt elítélték…

Attól kezdve György uram németpártiként harcolt a törökkel, védelmezte a végvárakat, és sok török rabot ejtett. Akiket a börtöneiben igen nagy becsben tartott, sőt másoktól is vásárolt török rabokat. Akkoriban ez bizony csak így ment, dívott az emberkereskedelem. Az Egyház szerint ugyanis a török pogány volt (ami nem igaz, egy istent imádott az is), és a pogány nem ember, szabadon adható-vehető rabszolga, nincsenek jogai. György úr ennek ellenére jól tartotta török rabjait, barátkozott velük, meg-megvendégelte őket is.

Szóval így éldegélt Bebek György egészen élete nagy fordulópontjáig. Addig az 1562-es napig, amikor minden megváltozott, és attól kezdve az élete tönkrement.

Ez volt az az időszak – Balassinál olvashatunk róla eleget, de más szerzők sem sajnálták a „téntát és a pergament – amikor is minden híresebb vitéz párbajokban lelte örömét. Párbajozott magyar a törökkel, némettel, német a törökkel és magyarral, de olykor, nagyobb sértődések esetén magyar a magyarral is. A lovagias vetélkedést mindenek fölé helyezték, és nem ismertek nagyobb hírnevet, mint a vitézit. Szinte természetes, hogy amikor az alacsonyabb rangú tisztek is megvívtak az ellenséggel, akkor egy olyan híres ember, mint Bebek György, aligha ülhetett otthon. Bizony ki-kilovagolt ő is, kihívott egy-egy török tisztet, lehetőleg magasabb rangút, és megvívott vele. Gyakran győzött, néhányszor megúszta kisebb sebekkel. (Ezeket „Bebek-sebek-nek becézte és dicsekedett is velük.) Bajának okozója alighanem Haszán füleki bég volt. Mert akkor a mai Filakovo, azaz a felvidéki Fülek vára volt a török birodalom legészakibb csücske – a törökök olyan magasan is hódítottak korábban. Bebek uram nem is titkolta, hogy ő bizony szívesen megszűntetné ezt a „csücsköt”, és elejtett egy-két szót erről mások előtt is. A hír persze eljutott Haszán béghez is, aki remek tervet talált ki Bebek György elveszejtésére.

Volt ott egy Huszain nevű „pribék”, azaz szolga és katona egy személyben. Aki félig magyar lévén Török Ferenc néven is élt, és hol a magyarok, hol meg a törökök között bukkant fel. Ma azt mondanák az ilyenre, hogy kettős ügynök, spion, a maga hasznát leső és jó pénzért mindenre kapható sötét alak.

Nos, ez az alak a bég megbízásából egyszercsak felbukkant Bebek uramnál, és behízelegte magát a bizalmába. A krónikás szerint „őkigyelme nem volt eléggé óvatos s így szerencséjét hamar elröppentette. Egy akkoriból fennmaradt levél szerint pedig ez az álnok ember „Bebeknek Fülek várának titkon való megvételét javasolta, és előre megmondta, mely hónap mely napján és hol jelenjen meg egy kisebb sereggel. Állította, hogy elég lesz pár száz vitéz, mert a védősereget meg lehet lepni a rohammal.

Hogy világosabb legyen: a „pribék” felajánlotta Bebeknek, hogy váratlanul elfoglalhatja a füleki várat, ezt majd ez a féltörök-félmagyar teszi számára lehetővé egy bizonyos helyen és időben. Bebek titokban toborozni kezdte az embereit a különleges akcióra. Mai nyelven szólva: egy kommandós csapatot szervezett magának. A kor legjobb katonái jelentkeztek nála, köztük volt még a későbbi erdélyi fejedelem, Rákóczi György is. Végül is Bebek egy valamivel több mint ötszáz fős kis sereggel indult el a megbeszélt helyre.

Ám ott nem az álnok Huszain várta, hanem maga Haszán bég rejtőzött egy sokkal nagyobb sereggel! A törökök lesből megrohanták, azonnal körül vették Bebekéket, és aprították a magyar vitézeket, ahogyan csak bírták. A magyarok már nem tudtak kitörni a gyűrűből. A csapat több mint fele elesett, a többiek is nagyobbrészt török fogságba estek. A törökök diadalmenetben tértek vissza Fülekre, négyszáz fogollyal és nyolcvan levágott magyar fejjel. A magyar foglyok közül a sebesültek meg is haltak később.

A magyar oldalon pánik tört ki: rohantak a végvári vitézek megerősíteni a Bebek-várak őrségét, nehogy a török azokat is elfoglalja. Mert biztos volt, hogy Bebek uram szabadulásáért cserébe saját várait ajánlja majd fel, ami nagyon csábító lehet a törökök számára.

Amiért Bebeket nagy embernek tartották, az most is megmutatkozott: a nála lévő rab török tiszteket felajánlotta – no, nem önmagáért cserébe, hanem rabtársaiért. Akik ily módon ki is szabadultak! Végül már szinte csak ő egyedül maradt fogságban. Voltak még más török tisztek is Bebek börtöneiben, de azokat Bebekné nem engedte el. A magasrangúakat arra tartogatta, hogy az urát kiválthassa velük. Bebek rábeszélte a füleki béget – aki mellesleg igen emberségesen bánt foglyaival –, hogy engedje el a társait. Volt, akit ennek hatására váltságdíj nélkül elbocsátottak, méghozzá saját ruhájában, fegyvereivel, és saját lován távozhatott – ami azelőtt soha még elő nem fordult…

Ámde volt egy szokás, miszerint a foglyul ejtett idegen „főrabok-at, mai kifejezéssel élve „VIP-ket a szultánnak kellett felajánlani, az ő foglyai lehettek. Így azokat nem volt szabad kicserélni, sőt el kellett szállítani Sztambulba. Néhány fontosabb magyar rabbal együtt így került Bebek uram is a Boszporusz partjára.

Persze aki VIP volt a tizenhatodik századi Sztambulban, azt nem láncra verve tartották valami sötét lyukban – dehogy! Értékes rabok voltak ők, sok pénzt lehetett értük kapni, vagy hasonlóan értékes török főrabokkal kicserélni. Ezért gondoskodtak arról, hogy ezek az urak jól érezzék magukat, már amennyire ezt rabságban lehetséges. Nem a Héttoronyban tartották őket. Bebeket is egy szép házban őrizték, ahol bármikor fogadhatott látogatókat, levelezhetett amennyit akart, és otthonról pénzt küldethetett magának, amit itt el is költhetett, akármire.

Bebek persze nagyon remélte, hogy nem marad sokáig Ázsiában. Hiszen otthon harminckét vára volt, és sok török rabja! Valaki végre csak észreveszi, hogy van mire kicserélni őt! De múltak a hónapok, ő meg úgy sejtette, a múló idővel őt akarják puhítani, hogy majdan nagyobb árat kínáljon a szabadságáért. Csak később tudta meg: a szultán azt szerette volna, ha Bebek uram áttér az iszlámhitre, körülmetélteti magát, és így attól kezdve az összes vára és minden magyarországi java a törököket fogja szolgálni!

Bebek maga sem tudta, mit tegyen. Kapkodott, mint a fuldokló, minden általa ismert hatalmasságnak írt, hogy szabadítsa ki őt. Még Ferdinánd császárnak is könyörgött. Bebekné egyremásra küldte a drága ajándékokat a sztambuli pasáknak. A sztambuli erdélyi követ és mások is erőteljesen dolgoztak Bebek kiszabadításán. Már több mint 20 ezer aranyat ajánlottak fel érte, ami hatalmas összeg – hiszen tudjuk, egész Erdély évente csak 10 ezer aranyat tartozott fizetni látszólagos önállósága, a török „védelem” fejében.

Utólag kiderült: a törököknek főleg az fájt Bebek esetében, hogy békeidőben tervezte Fülek elfoglalását, vagyis megszegte a fegyverszünetet, a békét. Ez súlyos bűn volt.

Jellemző különben, hogy amikor Bebekné két lányával Bécsbe ment, és kihallgatásra jelentkezett a császárnál, az osztrákok egyszerűen… letartóztatták a három nőt! Igaz, udvariasan tették ezt, mégis lecsukták őket, hogy ezalatt egy osztrák csapat elfoglalhassa Szendrő várát, amely Bebekék fő fészke volt. Bebek erről csak a következő év elején értesült. Latin nyelven megható levelet írt a császárnak, hogy „engedtesse el az ő legkedvesebb feleségét és szeretett gyermekeit”. Láss csodát, a levél tényleg elérte célját, mert nemcsak kiengedték a rabságból a három nőt, de maga Ferdinánd császár sajátkezűleg írt vissza Bebeknek latinul, és utasítást adott sztambuli követének, tegyen meg mindent Bebek úr kiszabadítására.

Ami persze nem ment könnyen. És végül nem Bécsnek, hanem Erdélynek a szava győzött. Az erdélyi fejedelem, János Zsigmond kompromisszumos megoldást ajánlott: a váltságdíj egy részét kifizetik most, aztán Bebeket Erdélybe viszik és ott őrzik, míg ki nem fizeti a fennmaradó összeget, és csak akkor szabadul. Persze tudta mindenki: az erdélyi őrizet valóságos dőzsölés lesz ahhoz képest, ahogyan Bebeket a törökök őrizték. Mielőtt Bebek kiszabadult, hűségesküt tett a töröknek: ünnepélyesen ígérte, hogy többé nem fordul ellenük. Talán még nem tudta, hogy közben az iránta olyan kedves osztrák császár szép sorban elfoglaltatta otthoni várait és egyéb birtokait!

1565. március 8-án Bebek György aranyos ruhában, igen előkelő külsővel megjelent a szultán előtt, ahol is térdre esett és megcsókolta a szultán kezét. „E pillanattól kezdve szabad ember volt. A szultán gyönyörűen fölszerszámozott, fölséges paripát küldött Bebeknek. A vezírek és a pasa még négy pompás lovat s egyéb drágaságot adtak neki ajándékul” – így a krónikás. Valami azt súgja, a török vezetés nem így szokott búcsút venni a még oly tehetős és fontos foglyaitól sem. Könnyen lehet – bár ezt a vádat azóta sem fogalmazta meg senki a történészek között –, hogy Bebek uram a többi magyar fogoly és diplomata elől titkoltan mégiscsak áttért az iszlámra? Ugyanis ez, és csak ez magyarázná meg azt a sok kegyet, ami hirtelen rászakadt. Hisz ne feledjük, még nem is fizették ki érte a váltságdíj másik részét, és maga a szultán fogadta őt, majd bocsátotta szabadon!

De a gyanú már nem nyerhet megerősítést. A sztambuli osztrák követ mindenesetre feldúltan számolt be Őfelségének a történtekről, és nem győzi leveleiben „álnok embernek nevezni Bebeket, sőt azt is írta, idézem: „Az Isten verje meg ezt az istentelen Bebeket, akiben a hűségnek és az okosságnak nyoma sincsen.

Hogy miért átkozódtak ennyire az osztrákok? Hát, mert nem nekik sikerült őt kiszabadítaniok, hanem a szultán az erdélyi fejedelem szavára hajlott, neki adományozta a foglyát. Így aztán Bécs nem hajthatta be Bebeken a kiszabadítása árát, nem foszthatta meg maradék váraitól, és jókora birtokaitól.

Akkoriban a magyarországi német hadakat egy Schwendi Lázár nevű német ember vezette, aki régebbi ügyekből kifolyólag nagy ellensége volt Bebeknek. Az sem szenvedhette őt, főleg miután értesült róla, hogy ez az ember kellemetlenkedett a családjának, és távollétében elfoglalta egynémely birtokát. Még Sztambulból is üzent Schwendinek: ha hazajön, lesz nemulass!

Hát most az volt a helyzet, hogy Bebek uram hazajött, de kénytelen volt Erdélyben várakozni, míg összejön a váltságdíj másik fele. Ott a törökök is szemmel tartották őt, nehogy hazaszökjön magyar földre. Közben Schwendi mindent megtett, hogy borsot törjön Bebek orra alá. Erre hamarosan nyílt is alkalma.

Mivel nagyon lassan és nehezen ment a pénzek összeszedése a Bebek-birtokokon, György uram elintézte, hogy elmehessen oda ő maga erélyes kézzel összeszedni a pénzt. Csakhogy elvileg nem hagyhatta volna el Erdélyt. Kitalálták, hogy maga helyett otthagyja két lányát túszul, és azok akkor nyerik vissza a szabadságukat, ha ő a pénzzel visszajön Erdélybe.

Jó terv volt, sikerrel kecsegtetett. Csakhogy Schwendi Lázár is megtudta. Német lovasaival észrevétlenül követte a Bebek-lányokat, akik szolgák és fegyveres katonák kíséretében indultak Erdély felé. Amikor egy éjszaka Debrecen mellett megszálltak egy fogadóban, rájuk támadtak. Akár egy kosztümös kalandfilmben! Német „kommandósok lóháton rohamoznak egy vendégfogadót, amelyben persze a két lány magyar kísérői ellenállnak. A németek már 17 magyart elfogtak, végül berontottak a fogadóba is, amikor kiderült, hogy a lányok… már nincsenek ott! A támadók aligha tudtak arról, amiről már szóltam e fejezet elején. Bebek uram a lányait „fiúsította, azon a kalandos éjszakán tehát a két lány férfiruhában és fegyverrel vágta ki magát az ostromgyűrűből, és lóháton elszáguldottak az éjszakába. Már nem is érték őket utol, néhány vitéz kíséretében egyszercsak megérkeztek Erdélybe.

Ekkor végre Bebek György, megfelelő menlevelek védelmében útnak eredt Várad, majd Debrecen felé. Török lovascsapat kísérte minden lépését. Ezek a katonák egyszerre védelmezték, és őrizték őt, nehogy megszökjön. Ugyanakkor még mindig nagyon értékes ember volt Sztambul számára, hiszen összességében rekordmagasságú, abban az időben hallatlanul magas váltságdíjat: 30 ezer aranyat ígért végleges szabadulásáért!

Miközben végigutazott az országon, Bécsben azt tervezték, hogy felégetik és elpusztítják a birtokait, így nem fogja tudni összeszedni a váltságdíjat, és örökre Erdélyben marad, fogságban. Kedves urak lehettek akkoriban a bécsi döntéshozók…

Még messze nem sikerült neki összeszedni a remélt összeget, amikor 1567 elején a császári hadak végre nagy offenzívát indítottak… no, nem a törökök ellen, dehogy! A Bebek-birtokok ellen. Szinte minden – akkor még Bebek birtokában lévő – vár előtt felbukkantak a német zsoldosok, és igen támadóan léptek fel. Bebek kénytelen volt a törököknél segítséget keresni. Még a füleki Haszán bég is barátja lett most, aki pár évvel korábban elfogta. Ha Bebek György nem akarta, hogy elvegyék mindenét, és ezzel a törökök előtt a becsületét is – hiszen nem tudja majd tartani a szavát –, akkor neki is hadba kellett szállnia. Ezt a háborút Bécs indította egyik alattvalója ellen, a csapatokat a régi ellenség, Schwendi Lázár vezette. A másik oldalon meg ott állt Bebek pár száz katonával, és némi beígért török segítséggel.

Hogy ne legyenek kétségeink: nem lehetett ezt „nemzeti ügynek” tekinteni. Már csak azért sem, mert Bebek nem a magyar hazáért, hanem tízegynéhány vára védelmében fogott fegyvert, ráadásul a német oldalon is szolgált számos magyar úr, és azok magyar katonái is aprították Bebek szintén magyar vitézeit. Ilyen idők voltak azok.

Első menetre Schwendi Szád várát választotta, mert azt „csak” Bebekné Patócsi Zsófia védelmezte. Ha az osztrák fővezér azt hitte, hogy ez a nő megijed tőle, alaposan tévedett. Amikor megüzente neki, hogy adja fel a várat, de tüstént – az asszony azt írta vissza: ő ugyan csak egy nő, és ezért nem ért a hadviseléshez, ám mégsem olyan gyáva, hogy üres fenyegetéstől megrémüljön és a várat védelem nélkül átadja!

Mondani sem kell talán, hogy Schwendinek ettől a levéltől igencsak felment a vérnyomása. Zsófia asszony és Bebek két régi kapitánya, no meg a várvédők szerény, de gyakorlott serege három rohamot vert vissza, méghozzá a tüzérségük ennyiszer lőtte szét a németek odahozott ostromló szereit is. Hetek múlva sikerült csak Schwendinek rést ütnie a falakon, és akkor Bebekné is belátta, a vár már nem sokáig védhető. Hogy a bentiek életét mentse, mégis tárgyalni kezdett a némettel. Végül átadta a várat, ennek fejében ő és az összes védő minden cókmókjukkal elvonulhatott bántatlanul.

Bebek uram felmentő haddal sietett Szádvár felé, de elkésett. Így aztán feleségével együtt visszament Erdélybe. Arról nem szólnak a krónikák, hogy mennyi pénzt sikerült összegyűjtenie a váltságdíjra. Hiszen közben a hadakozás miatt inkább a katonák fizetségére, a hadfelszerelésre kellett az a pénz.

Közben Ferdinánd meghalt, helyét I. Miksa vette át, de ez mit sem változtatott a helyzeten. Bebek úr most már ki-be járt Erdélyből, mindig alkalmas családtagokat hagyva maga helyett túszként, legtöbbször a feleségét. Senki nem kételkedett benne – legfőképpen a fejedelem, vagy maga Zsófia asszony –, hogy Bebek uram visszajön érte, nem hagyja cserben.

Ahányszor Bebek uram átjött a határon, mindig sok száz lovas kísérte, és elfoglalt egy-egy várat, amit addig a németek mondhattak a magukénak. De mindez már csak hónapokig tarthatott. Mint akkoriban oly sok embernek, Bebeknek is volt valami betegsége, amiről semmi közelebbit nem tudunk. Még azon 1567-es évben hirtelen meghalt. Nem csatában esett el, amint arra vágyott, és nem is vadászaton vagy lakoma közben. Betegség vitte el.

Bécs azonnal lecsapott, és felsőbb rendelettel elkobozták Bebek minden vagyonát – azt is, ami nem is az övé, hanem özvegye családi hozománya, tulajdona volt. Az elkeseredett özvegy attól kezdve éveken át harcolt azért, hogy legalább az ő részét visszaadja a császár – hasztalanul. Pedig megjárta Bécset is, de persze sok hónapos előszobáztatás után sem fogadta őt a császár. 1572-ben az udvar utasítására egy magyar hivatal „kiszimatolta” (ők maguk használták ezt a kifejezést, amikor kutakodásuk eredményét tudatták Őfelségével), hogy Bebekné nagyságos asszony azért nem olyan szegény, mint állítja, valamicske holmija csak maradt, például ruhák és ékszerek.

Így aztán az udvar felmentve érezte magát mindenféle kárpótlás alól. Kiraboltak egy magyar urat, földönfutóvá tették a családját, és mint akik jól végezték dolgukat, éltek tovább mérhetetlen jólétben.

EGY HŐS VÉGTISZTESSÉGE

(Zrínyi Miklós különös temetése)

Nem tisztünk most Zrínyi Miklós hősiességéről írni, megtették azt mások, és e sorok írója is külön könyvet szentelt már a Zrínyi-család neves tagjainak. Azt azonban, ha röviden is, de meg kell írnunk, hogyan jutott el a hős Zrínyi Szigetvárra, és mi történt ott a halála után.

A tizenhatodik század második felében az volt az alaphelyzet, hogy az ország közepét elfoglalta a török, ékként nyomulva bele testébe alulról, délről. Keleten Erdély viszonylagos függetlenséget élvezett, amit persze a török felügyelt, és a távolból irányította az erdélyi külpolitikát is. A fejedelmi trónra csak olyan úr kerülhetett, aki Sztambulnak is tetszett. Hozzá kell tenni, hogy a török hódoltság területén és az Erdélyben lakó magyaroknak jobb dolguk volt, mint azoknak, akik az úgynevezett „királyi Magyarországon”, tehát egy eléggé keskeny csíkon éltek a Dunántúl északi részén, a Felvidék egyes részein – amit a török nem foglalt el – itt folyamatos volt az idegen zsoldosok jelenléte.

Ezek a zsoldosok elvileg azért éltek itt, hogy megvédjék a császári-királyi területeket a törököktől. Ehhez képest ezek a seregek olyan katonákból álltak, akik soha életükben nem láttak eleven törököt! És ez nem vicc, de nem is csak egy szépen hangzó mondat. Ez volt a valós helyzet, ami ellen maga Zrínyi Miklós is nemegyszer fölemelte a szavát. Meg is írta, gyakran éppen az aktuális osztrák császárnak címezve.

A Zrínyiek addig mindig császárpárti magyar urak voltak. Tudunk olyan időszakról a család történetében, amikor ők voltak az egyetlen magyar (és tegyük hozzá: eredetileg és ugyanakkor horvát) arisztokraták, akiknek palotájuk volt Bécsben. Megbízhatóságuk felől kétség sem merülhetett fel addig.

Zrínyi Miklós kivételesen tehetséges katona és hadvezér volt. Egyike azon keveseknek az évszázadok során, akik nem veszítettek csatát, minden összetűzésben – a kis csetepatéktól a nagy háborúkig – mindig „hozták” a győzelmet.

Nem mondhatjuk el ezt azokról az osztrák, olasz, német, stb. tisztekről, akiknek némelyike tábornoki rangra is vergődött – és akik zsoldért harcoltak Magyarországon. A vezetésük alatt álló hadak évtizedeken keresztül csak sanyargatták a magyar lakosságot. Zrínyi élete vége felé már világosan látta azt, amit dédunokája száz évvel később szintén: hogy Bécs nem is akarja felszabadítani Magyarországot a török uralom alól! Hiszen akkor egy nagy, Erdéllyel is egyesülő, erős országgal kellene szembenéznie, amit máris elveszítene. Jobb volt nekik így, hogy csak az ország egy részét uralták, és azt a végletekig kizsákmányolhatták. Ezért Bécs szinte mindig a változatlan állapot fenntartására törekedett.

Értették ezt az osztrák csapatok egymást váltó fővezérei is. És ki is várhatta volna el az idegen zsoldosoktól, hogy majd vérüket hullatják, sőt életüket áldozzák azért, hogy a magyarokat felszabadítsák a török uralom alól..? Erre csak majd százharminc évvel később került sor, már egészen más körülmények között, más okokból.

Bécsben a törököknél is jobban féltek a magyar fegyveres erőktől. A végvári vitézeket sokszor évekig nem fizették ki, mígnem azok közönséges rablókká züllöttek, csak hogy életben maradhassanak. Ha kényszerűségből alkalmazott is Bécs magyar katonákat, azokat jól elosztották a más nemzetiségűek között, nehogy együtt még lázadni merészeljenek. Magyar hadvezére pedig soha, semmi körülmények között nem lehetett a magyarországi hadseregnek! Annak ellenére sem, hogy a magyarok legalább ismerték az ellenfelet, annak hadi szokásait, és minden egyebet – tehát sikerrel vehették volna fel vele a küzdelmet. Ehelyett Európa távoli tájairól hoztak zsoldosokat, akiknek fogalmuk sem volt a törökök harcmodoráról, és semmi egyébről. Sajnos a parancsnokaik is pontosan ilyenek voltak.

Így aztán a magyar urak, köztük Zrínyi Miklós is, nemegyszer fogcsikorgatva nézték, hogyan szerencsétlenkednek ezek az idegenek, mennyire nem is fogják fel, mi lenne a dolguk. A zsoldos pénzért harcol – ha harcol. Ha viszont teheti, kerüli a küzdelmet. Ha ugyanilyenek a parancsnokok is, akkor őket törökellenes háborúba küldeni felelőtlenség. Több kárt okoznak, mint hasznot.

Nos, ez történt a szigetvári eseményeket megelőző években, hónapokban, és hetekben is. 1566-ban a török megindult dél felől, és a magyar katonák azonnal érzékelték a veszélyt. Ám hiába riadóztatták Bécset, nem történt semmi. A török sereg már felvonult – a drága zsoldosok meg sehol sem voltak. A budai pasa nekilátott Várpalota ostromának – és sehol egy felmentő sereg! Ám, miután a várvédők hősiesen visszaverték az ellenséget, sőt a törökök fejvesztetten elvonultak a falak alól, nagy csinnadrattával megjelent az osztrák sereg, hogy learassa a babérokat. Persze tudták már napok óta, mi a helyzet. Csak a törökök elvonulására vártak, hogy azután jelenjenek meg, a világért sem hamarább…

A törököké volt Székesfehérvár, és arrafelé vonult a szultán is mérhetetlenül nagy seregével. De lassan vonult, óvatosan. A hadvezérei folyton azt kérdezgették: merre vannak a magyarok? Mondták nekik a helyzetet ismerők, hogy németek vannak távolabb tömegesen. Az nem baj, mondta állítólag a törökök fővezére, Mehmet basa – csak magyarok és horvátok ne legyenek!

Ezektől tartottak, a német zsoldos hadat semmibe vették. Amikor a szultán átkelt a Dráván, kétfelé osztotta sereget. Egy részük Gyulát, a másik Szigetvárt vette ostrom alá. Minden ellenkező híreszteléssel szemben Szigetvárott nem kétszázezer, hanem csak negyvenezer török jelent meg, és azok jórésze is fegyvertelen „hiéna” volt. Így nevezhetjük azokat, akik a világ minden seregét kísérni szokták, ostromoknál munkát vállalnak, harcolni nem harcolnak, ételt kérnek, és győztes csata esetén a zsákmányból is remélnek, nem keveset. De nem igazi katonák ezek, fegyelemhez nem szoktak, eskü vagy más kötelmek őket nem kényszerítik semmire. Nem lehet véletlen, hogy a törökök az ostromhoz még háromezer magyar parasztot is összefogdostak a környéken, és odahajtottak a várárok elé. Ha van elég saját katonájuk, erre aligha kényszerülnek.

Persze ahhoz képest, hogy a Szigetvárott rekedt magyarok és horvátok mindössze kétezren lehettek, ennyi török is túl soknak bizonyult.

Zrínyi, amíg körül nem zárták, segélykérő üzeneteket, leveleket küldött más magyar uraknak, és persze Miksa császárnak, meg az osztrák fővezérnek. Egyik sem válaszolt, és az osztrák sereg nem mozdult el Győr alól. Még azt is megtiltották az ott szolgáló magyar huszároknak, hogy felderítésre, portyázásra induljanak. Ettől persze a törökök annyira felbátorodtak – elszemtelenedtek? –, hogy előőrseik ott száguldoztak a tábor előtt! A zsoldosok azonban nem siettek harcolni. És ma már tisztában vagyunk vele, hogy a nagypolitika szintén azt célozta: vérezzenek csak el a magyarok, legalább kevés gond lesz velük. A törököt meg majd csak megállítják – ha nem másutt, hát Bécs falai előtt…

A többit tudjuk. A török sereg a már nagybeteg, gyakorlatilag járóképtelen, és a sereget vezetni sem képes Nagy Szulejmánnal az élén végül is olyan helyzetbe hozta a várvédőket, hogy csak két dolog között választhattak. Vagy megadják magukat, vagy egy utolsó nagy hősi rohammal… mind meghalnak. Gyanítom, hogy a katonák nagyobb része nem igazán vágyott a hősi halálra, ők inkább az életre szavaztak volna, ha megkérdezik őket. Nem is szólva a várban rekedt civilekről, asszonyokról, akikre egy török győzelem esetén rabszolgasors vagy halál várt. De a vezetés őket sem kérdezte.

Az osztrák császár, ki egyben magyar király is volt, minden segítséget megígért Zrínyinek is – aztán persze nem történt semmi. A zsoldossereg, amely fölszabadíthatta volna Szigetvárt, nem mozdult a helyéről. Zrínyi a kirohanás mellett döntött, és amint tudjuk a legendáriumból: pár ezer aranyat is tett a zsebébe, hogy jól járjon az a török, aki őt megöli és kifosztja. Ez annak idején egyfajta gavallér viselkedésre utalt.

Amikor Szigetvár elesett és Zrínyi Miklós halálának híre szeptember elején terjedni kezdett az országban, sokan megrémültek. Nem is akarták elhinni. Batthyány Ferenc „rettenetes hírnek nevezi Nádasdy Tamásnéhoz írott levelében („isten ő felsége ne adja, hogy igaz legyen!). Az egész ország Miksa királyt vádolta. Kivétel nélkül az összes levélben, ami a családi archívumokban és privát gyűjteményekben fennmaradt az 1566-os évből, mind erről szól, és a bécsi királyt lesújtó vélemények is mind egyformák. Természetesen nem kevesen tudták azt is, hogy mindez az urak széthúzásának is „köszönhető. Az előbb említett levélíró ugyanakkor, ugyanott ezt is papírra vetette: „Az a csoda, hogy mindnyájunkat el nem süllyeszt az mi bűnünk..!

Késő bánat, Zrínyi meghalt. A történelem-tankönyvek általában itt fejezik be a nagy hadvezér történetét. Holott éppen a halála után történt vele még néhány érdekes, egyszerre szomorú és felemelő dolog.

Az osztrákok nemhogy nem bánkódtak Zrínyi Miklós halálán és Szigetvár elvesztésén… ellenkezőleg! Bécsben a hír hallatán nagy népi mulatságot, afféle utcabált rendeztek, ami hatalmas pofon volt a magyaroknak. A Győr alatt állomásozó zsoldos sereg pedig továbbra is csak mulatozott, harácsolt, élte a maga életét – és nem mozdult. Olyannyira jól érezték magukat a zsoldosok, hogy széles jókedvükben felgyújtották a várost! Sok ház leégett, és emberéletek is elvesztek.

Az osztrák zsoldossereg tehát várt őszig, és mivel akkortájt a török sereg is mindig feloszlott, hogy majd tavasszal egyesüljön ismét, hát Miksa is hazabocsátotta serege javát. Október végén a császár már vizára halászott nagy élvezettel. A sereg szétszéledt – miután kifosztotta az országot. Még a Miksa-párti Verancsics érsek is azt jegyezte fel, hogy a zsoldosok Magyarországot veszni hagyták. „Eleget tobzódnak a szegénység között. Minden élésünket elfogyaszták s egy törököt sem láttanak, mert nem merészelének a törökre menni, hanem nagy szégyennel, pirult orcával mennének haza feleségeikhez”. Azt hiszem az érsek úr túl jóhiszemű volt, amikor azt hitte, a zsoldosok szégyellik magukat azért, hogy nem csináltak semmit, és főleg nem mertek harcba szállni a törökkel.

A kirohanás közben – mint egykori szemtanúk, a csata túlélői feljegyezték – Zrínyit két golyó találta el. Mindkettő halálos volt, tehát élve nem eshetett fogságba és a kirohanást sem élhette túl. Amikor leesett a lóról, odaértek a törökök, és kifosztották a holttestet. A tisztek felismerték, hogy ez Zrínyi, és rögtön levágták a fejét. Mielőtt valaki „barbárt kiáltana, szerényen megjegyezzük: ez akkortájt bevett szokás volt nem csak a török, de a magyar oldalon is! A levágott fej egyfajta sajátos „igazolás volt, trófea és egyben bizonyíték arra, hogy az a fontos ember, akinek, lám, itt hozzák a fejét, valóban elesett, valóban a mi kezünk által, és ez ellen immár nincsen apelláta.

A törököknél az is szokás volt, hogy a magyar „fővitézek” testét, persze fej nélkül, el is temették. Sőt, nemegyszer egészen díszes katonai temetést rendeztek nekik! (Ezt a magyarok nem gyakorolták, talán azért, mert a papok folyton azt hajtogatták, hogy a törökök pogányok, akiknek tehát rendes temetés sem jár…) Ismeretes, hogy Ali pasa igen szépen temettette el Szondi Györgyöt, a nagyvezér meg Thury György… fejét.

Zrínyi fejét tehát levágták, hogy saját felsőbbségük felé bemutassák: valóban elesett. Annak ellenére különben, hogy Zrínyi Miklós – ne lássuk már őt csak pozitívan, csak nemes hősként! – az ostrom idején a várbeliek fogságába esett török janicsárokat karóba húzatta a törökök szeme láttára! Ez része volt a korabeli „pszichológiai hadviselésnek” – így adta az ostromlók tudtára, milyen sors vár rájuk, jobb tehát, ha felhagynak az ostrommal!

Aztán ott volt a Mahmud aga-féle ügy. Ez a török Zrínyi fogságába esett, aki háromezer tallér váltságdíjat kért érte. A török össze is szedte a pénzt, de akkor Zrínyi mégis kivégeztette, konkrétan lefejeztette rabját, a pénzt viszont megtartotta…

Ennek ellenére a törökök nem haragudtak rá. Musztafa budai basa, aki korábban Boszniában basaként, Hercegovinában bégként harcolt Zrínyi ellen – személyesen is ismerték egymást – a történtek ellenére pompás temetést rendezett Szigetvár mellett. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egyik legnagyobb magyar hőst az ellenség temette el, hősnek kijáró módon és tisztelettel.

Mi több, Musztafa a temetés után levelet írt Zrínyi fiának, Györgynek, amiben először is felajánlotta neki atyai barátságát (!), majd részletesen beszámolt a temetésről és annak helyéről. Ebben a levélben olvashatunk egy ilyen mondatot is: „Kár lett volna, ha ilyen lovagias vitéznek a testét az ég madarai falják föl. És bár eltemette, kész volt bármikor kiásni a holttestet, ha a gyerekei úgy döntenének. („Ha úgy kívánod, atyád holttestét elküldöm. Vagy küldj érte te megbízható embereket, és én átadom a holttestet.) Azért ez nagyon tisztességes módszer és ajánlat volt, el kell ismernünk.

De mi történt Zrínyi fejével?

Egy ideig a nagyvezír sátra előtt állt egy kopjára szúrva. Szulejmán szultán akkor már meghalt, a nagyvezír volt most a török sereg főparancsnoka. A budai basa, Musztafa azonban volt annyira lovagias, hogy elkérte a nagyvezírtől a fejet, és Budára vitte. Ha valaki arra gondol, hogy egy emberi testrész már néhány nap múlva oszladozni kezd, és… de ne részletezzük, annak tudnia kell: már az ókortól ismertek egy jó módszert, hogyan akadályozzák meg a további bomlást: a fejet mézbe tették! Ott nem érte oxigén, így szinte korlátlan ideig „eltartható” volt, és ha kellett, ha látni akarták, akkor kivették a mézből pár percre, majd visszatették.

Ezek után Musztafa a fejet elküldte… Miksa táborába! Hiszen az ő emberük volt a magyar hadvezér, az osztrák császár alattvalója! Még levelet is mellékelt hozzá – ne felejtsük el megemlíteni, hogy a török basa az osztrák császárnak természetesen… magyar nyelven írt! Méghozzá Zrínyit dicsérte agyba-főbe poszthumusz, ami aligha örvendeztette meg Miksát. A lelkendező török többek között a szigetvári hősről szólván ezeket vetette papírra: „Énnékem jó szomszédom volt s az ü halálán most is bánkódom. Evvel is megbizonyítottan, hogy az ü feje karóba ne álljon… És hozzátette itt is: azért temettette el a testet, „ne hogy az madarak ennék.

Az osztrákok csak akkor tettek úgy, ahogyan Zrínyi életében sohasem: megbecsülték őt. A fejét. Egy osztrák császári tábornok és egy kisebb hadsereg vitte hát a fejet Győrbe (miként akkoriban mondották és írták volt: „Győrre”). Értesítették a rokonságot és a főurakat, Zrínyi családját és barátait, a végvári kapitányokat, a bajtársakat, akikkel együtt szolgált. Akkor aztán az egész gyászmenet Győrből Csáktornyára, azaz a mai horvátországi Cakovecbe kísérte a fejet. Olybá vették, hogy a fej maga Zrínyi, és őt temetik teljes egészében. Feljegyezték, hogy a veje haladt az élen, és az ölében vitte a drága szövetekbe burkolt fejet. Amikor célba értek, azaz a Zrínyiek egyik fészkébe, a családi mauzóleumban helyezték a fejet örök nyugalomra.

De mi lett a testével?

Ezt nem tudjuk. Vagy ott maradt valahol Szigetvár környékén, és akkor még ma is ott lehet háborítatlanul – vagy, ami sokkal valószínűbb, a család érte küldetett, és a törökök természetesen kiadták nekik a földi maradványokat.

Sajátságos utószavunk (a kor stílusában: P.S. azaz post scriptum) is van a történethez. A bécsi udvar 1566. november 9-én válaszolt Musztafa budai pasa levelére. Ám abban nem találunk egyetlen szó köszönetet azért, amiért a nagy hadvezér fejét elküldte. De azért sem, hogy tisztességesen eltemettette Zrínyit. Mi több, a levélben Zrínyi Miklóst meg sem említik…

FELESÉG, ÖSSZEESKÜVŐ, BOTRÁNYHŐS ÉS ÁRULÓ

(Széchy Mária véget nem érő kalandjai)

Nem volt még egy magyar nő, nem csak a tizenhetedik században, de más korokban sem, akivel annyit foglalkoztak volna, mint Széchy Máriával. Egyfelől az emberek még életében rengeteget pletykáltak róla – és tegyük hozzá: bizony nem ok nélkül, nem alaptalanul. Másfelől Mária asszony halála után rengeteg író és költő foglalkozott a személyével. E sorok írója, amikor anyagát gyűjtötte, voltaképpen a fejéhez kaphatott volna: hát lehet még valami újat írni a „murányi Vénuszról”?

Való igaz, imponáló azok névsora, akik lelkesen emlékeztek meg róla. Először is ott volt Gyöngyösi István, a „Márssal társalkodó Murányi Vénusz” című, 977 soros verses elbeszélés szerzője, akinek könyve 1664-től kezdve több mint kétszáz éven át bestseller volt, méghozzá igazi, amit megszámlálhatatlanul sokszor adtak ki, és mindig elfogyott az utolsó példányig.

Ez volt az a könyv, aminek útjába semmilyen politikai vagy más cenzúra nem állt soha. Bár szerelemről (is) szólt, az Egyház sem tett ellene – papok is olvasták, és a tizenkilencedik században megjelent a családi és a közkönyvtárak polcain. Diákok falták a sorait éjszakánként lopva, pirosló fülekkel. Lányok és fiúk ízlelgették, hogyan is szólnak versben a szerelmes szavak..? Még a színészek is olvasták, akik külföldi szerzők sikeres műveit adták elő – de innen tanulták meg, hogyan kell magyarul szerelmet vallani.

És tegyük hozzá: voltak abban a verseskönyvben „intim részek, a korabeli emberek fantáziáját megmozgató jelenetek. Már-már valóságos „porno! Persze, a tizenhetedik század divatja szerint, azaz csak távolról sugallva, finoman, légiesen. Mint például a második részben, a 234. sortól, ahol is a szerelmespár titkos találkán vesz részt. Már maga az a fogalom, az a szókapcsolat, hogy „titkos találka, akkor és még pár száz éven át felborzolta a kedélyeket, elállt tőle az akkori nők, de bizony a férfiak lélegzete is. Titkos, mert tiltja a környezet, mégis találkoznak, mert valami ellenállhatatlanul vonzza őket egymás felé… És ott vajon mi történik? Már úgy kezdődik, hogy a férfi – mivel „bocsátott volt az köd akkor kis harmatot, melly meg-nedvesíti az gyenge pásitot, hát köpönyegét leteríti a fűre… No és mi történhetett azon a köpenyen, ha leültek rá ők ketten..? Semmi esetre sem az, ami ma történne, és amire persze a mai olvasó gondolna. De ott akkor is nagyfokú cinkosság volt, hogy egyazon köpenyre és a földre ülnek a szerelmesek – beszélgetni…

Berzsenyi, Petőfi, Arany és mások megénekelték a harcias amazont, a szerető nőt, a jogaiért bátran kiálló embert. Később már nem csak más költők, de a prózaírók sem maradtak le. Hiszen Széchy Mária történetét átírták regénybe, nem is egyszer. Még a tanuló ifjúságnak szolgáló iskolai olvasmány is lett belőle. Kisfaludy, Jósika, Kemény Zsigmond, Mikszáth, Móricz… De nem is érdemes sorolni. Nem lehet véletlen, hogy ennyire megmozgatta az írók, költők és főleg az olvasók fantáziáját.

Ábrázolták őt szenvedélyes és erkölcstelen nőszemélynek. Volt büszke botrányhős, volt dúsgazdag és könyörtelen várúrnő. Ne felejtsük el, hogy Gyöngyösi István csak a szerelmi kalandok egyikét írja le, és nem sok szó esik nála arról, ki is volt valójában ez az asszony. Nem árt arra gondolni, hogy volt férje – három is –, mégis, mindig mindenki a leánykori nevén emlegette, ismerte, és ismeri azóta is. Ebben is különbözik kora asszonyaitól. Murány várának ma már csak romjai állnak. Így volt ez akkor is, amikor kétszáz évvel az ottani események után Petőfi Sándor is sétált a romokon. Két évvel korai halála előtt a költő így merengett:

„Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban

Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak,

Letörtem egy rózsát és magammal hoztam őt,

Talán a szép asszony szíve porábul nőtt…”

Mária valószínűleg már kislányként is nagyon szép volt. Ez a gyermeki szépség már előre jelezte, hogy olyan asszony lesz belőle, akinek a férfiak nem tudnak ellenállni. De ezt csak sejteni lehet, mert hiszen a gyermekkorából nem maradt fenn semmiféle feljegyzés.

Annyi bizonyos, hogy szinte egész életét – legalábbis fiatalabb korában – végigkísérték a mindenkori környezetének, tágabb értelemben a korabeli „közvéleménynek”

furcsálkodásai, megbotránkozásai. Pompakedvelése és szabadosabb élete, szokásai sokakban rossz benyomást keltettek. És akik rosszat mondtak róla, sokan voltak. Olyanok is rossz hírét költötték, akik soha életükben nem látták őt, csak hallottak róla ezt-azt. Mindjárt tegyük is hozzá: bizony nem voltak alaptalanok azok a pletykák, legfeljebb olykor-olykor eltúlzottak. (Vagy sem…)

Nem tudjuk biztosan, mikor látta meg a napvilágot. Úgy vélik az értők, hogy ez valamikor 1610 körül lehetett, vagy éppen azon évben. Apja még tízegynéhány évig élt. Széchy György erőszakos, hatalmaskodó főúr volt, egyetlen igazi célja birtokainak gyarapítása, befolyásának növelése volt. Bár mint protestáns eleve szemben állt a Habsburgokkal, és részt vett a Bocskai-felkelésben is, mégis meglehetősen gyakorta változtatta politikai nézeteit. Megesett az is, hogy egy ideig királypárti volt – és király alatt akkortájt a Bécsben élő osztrák császárt szokták érteni. De aztán attól is elpártolt. Mindenesetre nem kedvelte őt talán senki. Ennek egyik jele, hogy 1625-ben a saját szolgái gyilkolták meg urukat!

Akkortájt a lányok nevelésére nem sok időt és energiát fordítottak. Még a gazdag nemesi családok leánygyermekei is csak annyit tanultak, hogy majdan jó gazdasszonyok legyenek, egy-egy birtokot elvezessenek a férjük távollétében. Tudtak írni, olvasni, számolni, főzni, megismerték a Bibliát és pár alapvető dolgot a kertből, a konyhából, és ennyi. Abban a században még nem tanultak a grófkisasszonyok nyelveket, zongorázni, festeni, énekelni. Bőven elég nekik – így tartotta a közvélekedés –, ha majd jó háziasszonyok lesznek. Persze nem ártott tudni németül, esetleg franciául is, de ezzel aztán véget is ért a neveltetésük.

Mária tizenhét évesen ment először férjhez. Akkoriban az ilyen korú (nemesi származású) lányok már szinte mind „elkeltek, hiszen a legtöbben tizennégy, tizenöt évesen lettek feleségek. Ezt a házasságot Bethlen Gábor fejedelem tervelte ki, saját – amúgy nem éppen gazdag – unokaöccsét kommendálta férjnek. A dolgot Bethlen és Mária anyja, Homonnai Drugeth Mária hozta össze közös akarattal. Felteszem, hogy Máriát eleinte be sem avatták terveikbe az „öregek. Akkoriban a lányoknak tényleg nem sok beleszólásuk volt abba, ki is lesz a férjük. Itt is ez az eset történt.

Rosszabbul is járhatott volna Mária. Mert a fiatal Bethlen jólnevelt úr volt, ugyan nem túl gazdag, de a házassággal együtt kapott egy jó állást fejedelmi nagybátyjától. Különféle rokonságokkal büszkélkedhetett: Erdélyben egy Bethlen azért nem akárki volt, még a lengyel királyi házban is akadtak rokonai. Nászajándékul több birtokot kaptak, uradalmat is, és övék lett két vár, mégpedig az egyik Vajdahunyad (nem a budapesti másolat, hanem természetesen az erdélyi eredeti). Így igazából Mária és férje akár hosszabb ideig utazgathattak birtokaikon, és ha mindegyiken csak két hetet töltöttek, akkor is hónapok múlva kerültek haza.

Ha pedig elmentek Gyulafehérvárra, az erdélyi fejedelmi udvarba, akkor nagyszabású, és egészen európai szintű és stílusú bálokon mulathattak. A férj, aki különben mindössze tizenkilenc esztendős volt a házasságkötéskor, még öt évet élt. Ezen idő alatt Mária két kislányt szült, de hamarosan mindkettő meghalt. Akkoriban az ilyesmi mindennaposnak számított, mégis, egy anyának a gyermeke elvesztése felett érzett fájdalma akkor is hasonló lehetett a mostanihoz. Hogy milyen élete volt a házaspárnak, arról szinte semmilyen feljegyzés nem maradt. Sejthetően élték a kor színvonalán és társadalmi rangjuknak megfelelő életüket. Akkor még Mária sem okozott botrányokat.

1632 karácsonyán halt meg a fiatal Bethlen, aki egy éve beteg volt – mint egy ismerősük írta valakinek: „kornyadozott már”.

Mindenesetre tehát Mária 22 évesen lett először özvegy. Néhány levélben, amelyek fennmaradtak, egyik-másik erdélyi úr és hölgy homályos említéseket tett arról, hogy Bethlenné Széchy Mária állítólag erkölcstelen életet élt. Hogy már ama rövid házassága alatt is megcsalta volna a férjét! Ne feledjük, ez a jelenség akkoriban is előfordult, persze, csak ritkábban, mint manapság. Persze lehet, hogy csak az irigység szülte pletykákról volt szó. Mindenesetre azt regélték akkortájt Erdélyben, hogy Mária a saját sógorával szűrte össze a levet. A sógor, István úr húgának férje, bizonyos Zólyomi Dávid a leírások szerint igen csak daliás ember volt, és Mars istenhez hasonlították őt sokan – gondolom, elsősorban a rá vágyakozó, de hoppon maradt hajadonok, és talán egy-két asszony is. Dávid úr mellesleg később elég mélyen bevéste a nevét Erdély történetébe.

De ismétlem, lehet mindez csak pletyka is, merthogy később az elhunyt férj apja az örökösödési birtokperben nagyon szépeket nyilatkozott Máriáról. Azt állította, hogy menye tökéletesen szerette a fiát, sőt azt „halála órájáig tisztelte és becsülte”.

Ismétlem, huszonkét évesen ott maradt özvegyen, de már a férje és annak bethleni családfája révén még a svéd, az angol, és a lengyel királyi házzal is rokonságba keveredett nő ezek után valami nagyon furcsa dolgot művelt. Olyasmit tett hamarosan, amit senki meg nem értett, nem volt képes fölfogni.

Férjhez ment ismét. Ez még nem lenne baj, ez természetes. De kihez?

Honnan vakarta elő azt a jelentéktelen alakot, azt a kisnemest, akit addig senki sem ismert? Rosályi Kun Istvánnak addig a nevét sem hallották a jobb körökben. Egykoron Bethlen Gábor fegyverhordozója volt, afféle apród, kisinas szerepet tölthetett be a későbbi fejedelem mellett. Talán ezért nevezték ki őt később szatmári főispánnak, ami erdélyi viszonylatban nem sokat jelentett. Kun István akkor, az 1630-as években semmivel sem tűnt ki. Senki sem értette, hogy mi késztette a fiatal, és férje után szép birtokokat örökölt nőt arra, hogy „férjül vegye” Kunt.

Volt történész, aki nagy szerelemre gyanakodott. Ha volt is ilyen, nem tartott sokáig. De az sem zárható ki, hogy a két ember közelebbi kapcsolatba kerülve, szexuális téren értette meg egymást igen jól, és ez indította Máriát erre a súlyos lépésre. Mert persze hamar kiderült: rosszul választott. Onnantól kezdve igyekezett megszabadulni koloncnak bizonyult férjétől.

Rosály, ahol eleinte éltek, egy isten háta mögötti porfészek volt, vagy Mária ilyennek látta, és igyekezett onnan mihamarabb megszabadulni. Beláthatta végre, hogy rangon alul házasodott, őszintén szólva senki sem értette, miért ment feleségül ahhoz a férfihoz. Amikor már maga is így érezte, egyszerűen megszökött! Ehhez tudni kell, hogy akkoriban főben járó bűnnek számított, ha egy asszony elhagyta a férjét. Kiközösítették érte a jobb társaságban, de még egy jobbágyasszonynak sem volt szabad ilyent tennie. Arról nem is szólva, hogy az Egyház is a házassági eskü megszegőjének tartotta az ilyen nőt.

Mária akkoriban kezdte kimutatni a világnak, hogy nem érdekli senki véleménye, azt teszi, amit akar. Nagy ravaszul valami ürüggyel elhagyta férje birtokát, és elment az egyik sajátjára. Ország-világ előtt nevetségessé tette a férfit. Már azzal is, hogy akkor és később Mária gyakran indult el női kíséret nélkül, csak férfiak társaságában lóháton és fegyverrel! Ez még nagyobb megütközést keltett. Ha egy nő egyedül utazott férfiak társaságában, egyöntetűen mindenki prostinak bélyegezte.

Történt mindez 1636 vége felé, vagyis pontosan négy évvel az első férje halálát követően. Kun István tehát ott maradt a szégyenben. Hónapokig csak forrt benne az indulat. Fél Erdély rajta nevetett, mert hát az emberek – ugyanazok, akik elítélték Máriát a szökésért – kegyetlenül kigúnyolták a hoppon maradt férjet. Még akkor is, ha tudható volt, hogy az asszonyt nem más férfi csábította el tőle, hanem magától indult neki a kemény erdélyi télnek. Csak volt rá valami komoly oka, nem? – kérdezték-suttogták az emberek, és bajszuk alatt somolyogtak.

Mária külsejéről nem maradt fenn hiteles ábrázolat, és a leírások is gyanúsan hallgatnak róla. Míg a tizenkilencedik századi romantikus írók és költők valamilyen vakító világszépségnek próbálják őt beállítani, a felnőtt Széchy Mária kortársai egy szóval sem említik, hogy szép nő lett volna. Ebből gyanítható, hogy átlagos szépség volt, olyan, amely nem ébresztett nagyobb visszhangot sem a férfiakban, sem a korabeli közvélekedésben.

Viszont élénk volt a… gazdasági tevékenysége! Igen, ez az asszony élete minden szakaszában földeket vásárolt, birtokokat adott-vett, várakat tett pénzzé. Gyakorta egészen sok pénze volt, mégis, hosszú élete során többször voltak anyagi gondjai, olykor egészen komolyak is. Ugyanis mérhetetlenül kedvelte a pompát. Ha normális dolgokra költi a pénzét, mindvégig gazdag maradt volna. De ő a látványos tárgyakat szerette megszerezni. Ékszerek, gyöngyök, drága ruhák neki magának, drága bútorok és szőnyegek maga köré, a váraiba, házaiba, arannyal-ezüsttel díszítette még lovai nyergét, takaróját, és a lószerszámokat is! Hát nem csoda, hogy ilyen körülmények között gyakran nem volt pénze az egyéb dolgokra.

Miután elhagyta a férjét, egyik birtokára, egyik dévai udvarházába vonult vissza. Sejtette, hogy a férfi nem fogja annyiban hagyni a dolgot, és jó ideig nem hagyta el a várat. Kun Istvánnak aligha csupáncsak a feleség hiányzott – sokkal inkább mindaz a vagyon, amihez csak asszonya révén juthatott hozzá. Hát két hónappal később, de még azon a télen, farkasordító hidegben, kétszázötben fegyveres lovassal egy éjszaka… rátört a felesége otthonára! Ezek a mindenre elszánt emberek körbevették az udvarházat, amely Déva vára alatt, attól nem mesze, a domb aljában állt. Csak hát a fegyveresek nem juthattak be a magas falon, ami a házat övezte, azért előbb igyekeztek feltörni a kaput. Ez nagy zajjal járt, a házban riadót vertek, Mária pedig – akár egy jobb kalandfilmben – magára kapott pár ruhadarabot, kiugrott a földszinti ablakon, a szolgái máris alátettek egy lovat, amelyen fölvágtatott a várba. Vagyis, mint azt Szalárdi János írta „Siralmas magyar krónikájában” – az elvakult férj, ki mindenáron hatalmába akarta keríteni megszökött nejét, nem jól tervezte meg a támadást. Minden embere a kapunál tolongott, a portát hátul senki sem őrizte, így tudott az asszony a kerteken át megmenekülni a jeges februári éjszakában…

De a dolognak ezzel nem volt vége! Amint kivilágosodott, a várból látták, hogy a csalódott férj és martalócai minden értékeset kihordanak a házból, hogy magukkal vigyék. Amit meg otthagytak, azt éppen felgyújtják. Nosza, több sem kellett a harcias asszonynak: megszólaltak a dévai vár ágyúi!

Akár hiszik, akár nem, Mária asszony parancsára a várbeliek tüzet nyitottak az udvarház körül csoportosult fegyveres hordára! Igaz, nem sok kárt tettek bennük, de azok így is eltakarodtak. Kun István uram meg alighanem azon törte a fejét, legközelebb milyen trükkel próbáljon ismét a felesége közelébe jutni.

De már nem sokat tehetett. Akkoriban, ha valaki érvényt akart szerezni törvényes jogainak, ahhoz jóban kellett lennie a fejedelemmel. Erdélyben, minden törvények ellenére, azért sokat számított az, hogy a fejedelem – ugyan török akaratból, Sztambul jóváhagyásával – szinte teljhatalmat gyakorolhatott. Ha ő nem állt valaki mellé, az bizony nem sokat érhetett el a bíróságokon. Nemes emberek közti küzdelmekbe meg amúgy is ritkán avatkozott a fejedelem.

A dévai ágyútűz kapcsán persze mindenféle szóvicc indult útjára, a legtöbben azt emlegették, hogy Széchy Mária „tüzesen védekezett” férjeura ellen… Mindenesetre nemcsak, hogy többé nem került elő ez a Kun úr, de bizony Máriának még azt is sikerült elérnie, hogy az egyház szétválassza őket! Talán elhitette az egyházi bírósággal, hogy házasságuk két éve alatt nem sikerült nemi kapcsolatot létesíteniök? Ez teljesen hihetetlenül hangzik, főleg, mert azt suttogták az esküvő után: Kun uram szexuális teljesítménye volt az egyetlen oka annak, hogy a szemrevaló és gazdag, fiatal és tüzes özvegy hozzáment feleségül.

Igaz, a válás nem ment gyorsan, mert több mint hét évig kellett külön élniök, mire az egyháziak rábólintottak a kérelemre. Gondolom, nem volt ez olcsó mulatság. Mindenesetre a Kun-kalandnak vége lett, és Mária ismét szabad volt.

Nem mintha azon időben férfiak nélkül lett volna kénytelen élni. Fiatal volt, bizonyára nem csúnya, no és előkelő, vagyonos – hát csak úgy nyüzsögtek körülötte a jobbnál jobb férfiak. De sajnos voltak ott olyanok is, akiknek egészen más járt a fejükben: nem Máriára pályáztak, hanem egyes… birtokaira! Egyik pert a másik után akasztották az özvegy-elvált nő nyakába. Mintha csak azt hitték volna, hogy szabad préda, aki mellett nem áll ki senki, és akitől majd azt vehetnek el, amit akarnak – ha lehet, akkor mindent!

Például a volt apósa perelte, aztán bizony a már-már sikeresen elfelejtett Kun István uram is – nyilván úgy gondolta, ha az asszony elveszett, legalább némi birtok jusson neki kárpótlásul…

De a legveszedelmesebb ellenfél a harmadik volt. Maga I. Rákóczi György, erdélyi fejedelem. Ő úgy látta, hogy a bíróságok manipulálásával hozzájuthat a nő birtokaihoz. Mária tisztában volt a helyzetével: hogy a másik kettő ki ne fossza őt teljesen, kénytelen jelentős birtokokat átengedni a harmadiknak. Így hát ő már semmiképpen sem nyerhetett, de talán mérsékelhette a veszteségeit.

Ezenközben zajlott szerelmi élete is, de ezt roppant diszkréten intézte. Azt mindenki sejtette, hogy múlnak az évek és a húszas, majd harmincas éveiben járó asszony aligha él szűzies életet. De csak nem kerültek elő szeretők, nem dicsekedtek el férfiember módjára azok, akiknek párszor „megvolt” Széchy Mária. Századokkal később valaki eme hírek hiányát azzal magyarázta, hogy a vérmes szerető, miután megunta az éppen soros férfit, az illetőt titokban megölette, és egy saját temetőben elföldelte! Amúgy nem rossz filmötlet, különösen a horror műfajában a „megunt szeretők temetője” – de Máriát illetően ebből semmi sem igaz.

A nagy titkolózásnak inkább az lehetett az oka, hogy azokban az években az említett urak részéről folyamatosan zajlottak a birtokperek, és nem tett volna jót Máriának, ha napvilágra kerülnek szerelmi ügyei. Ha valakire rásüthetik az „erkölcstelen” bélyeget, az sokkal könnyebben veszíthet el akár egy birtokpert is, hisz ellene fordul a közvélemény és a bíróság. Mária tehát a szeretőitől diszkréciót kért és kapott.

Végül is nagy egyezkedések után kénytelen volt lemondani több birtokáról, sőt még a saját anyjával is bíróság elé került. Máriának ugyanis volt két húga, akik sokkal kevesebbet örököltek az apjuk után, mint Mária. Hosszas huzakodás után – amelynek során egyszer az anyja be is záratta a murányi vár pincéjébe a lányát, és kényszerítette, hogy írásban mondjon le a murányi örökrészről a húgai javára – végül is rendeződni látszottak a dolgok. A tasnádi birtok maradt meg Máriának, amikor már elmúlott harminc éves, és Murány várának egyharmad része. Vendégként néha felbukkant Murányban is, de húgainak férjei, azaz a két sógor mindenképpen igyekezett megkeseríteni ott-tartózkodásait.

A murányi kaland ekkor következett be.

1644-et írtak. Aki megírta a fejezetünkben már említett művet, nem volt más, mint a későbbi házaspár komornyikja. Gyöngyösi István majd’ ezer soros verses műve egyébként eredetileg – a kor szokásai szerint – „mérföldes” címet viselt:

Márssal társalkodó Murányi Venus, avagy annak emlékezete, miképpen az Méltóságos Gróff Hadádi Wesselényi Ferencz, Magyar Ország Palatinussa, akkori Füleki fő Kapitány, az Tékéntetes és Nagyságos Gróff Rima-Széchi Szécsi Mária Asszonnyal, jövendőbeli házasságokrul való titkos végezése által csudálatos képen meg-vette az híres Murány várát. Iratott ugyán az ő Nagyságok Komornikja Gyöngyössi István által.

Vagyis akkor szokás szerint a mű címe eleve leírta az egész tartalmát, de ezen akkor senki sem ütközött meg. Abban az időben magát az eseményt igen nagyra értékelték – olyannyira, hogy nem egészen három évvel később már franciául is megjelent az ügy leírása, és Párizsban kapható volt a pikáns történet! – de az évszázadok során rárakódott híre miatt sokan azt hitték akkor és ma is, hogy hadtörténeti jelentősége is volt, lehetett a dolognak. Pedig hát Murány vára – valljuk be – nem volt igazán fontos hadászati objektum, különösen nem ama háborúskodás idején, amelyről szó van. Hiába emlegetik az eseményt „Murány ostromaként”, igazi ostrom – mint majd látni fogják – valahol máshol zajlott le, nem a csatatéren, és a szót nem is kell olyan szorosan harcászati értelemben használni…

Rákóczi György fejedelem háborút indított a Habsburgok, azaz a magyar király ellen. Felvonult seregével, és Murány vára, bár elég komoly erősség volt, nem esett a hadakozó felek útjába. A hozzá tartozó vidék – kis túlzással „tartomány” – birtokjövedelmeiből viszont szépen megélhetett néhány nemesi család. A vár hivatalosan a három Széchy-lány tulajdona volt egyenlő arányban. A húgok, de főleg a férjeik, mint már említettük, mindent megtettek, hogy békés vagy nem éppen békés eszközökkel kimarják onnan Máriát, de addig nem jártak sikerrel.

Most, hogy beindult a háború, az egyik sógor nagy lendülettel Rákóczi fejedelem oldalára állt, és kijelentette, hogy Murány az erdélyi fejedelem hadseregét erősíti. Nem zárható ki, hogy a sógorok most úgy próbálták rontani Mária esélyeit az erdélyi bíróságokon (ahol a perek ezen időben is folytak, persze a már akkor is szokásos iszonyatos lassúsággal), hogy Murány hűségével is hatást gyakoroljanak a fejedelemre, aki a távolból irányította a birtokpereket (is). Mária hamarosan megsejtette, mire megy ki a játék: a drágalátos sógorok azért hízelegnek Rákóczinak, hogy az adassa nekik az egész vár fölötti tulajdonjogot, és így Máriát kisemmizzék belőle.

Erre Mária azon kezdte törni a fejét, hogyan vághatna vissza. És mivel bátor és eszes asszony volt, valami olyan megoldást keresett, ami révén már nem kell majd osztoznia Murányon a húgaival és sógoraival – hanem ő semmizheti ki mind a négyüket!

Tavasszal indult a hadjárat. Rákóczi csapatai eleinte diadalmasan meneteltek nyugatra. A császáriak menekültek, sok magyar ujjongott. De nyáron fordult a kocka, egy igen jó és méltán híres osztrák tábornok vette át Bécsben a hadvezéri pálcát, aki a harmincéves háborúban már sokszor bizonyult győztesnek. Itt is, és az erdélyi hadak is kénytelenek voltak visszavonulni.

Ekkor egy kicsit megijedtek Murány tulajdonosai. Hiszen tavasszal még ők hirdették ki a világnak, hogy az erdélyi fejedelem pártján állnak, le a Habsburgokkal! Most meg közelednek az osztrák hadak, és Rákóczi fejedelemnek szemmel láthatóan megfogyatkoztak az erői. Ha ideérnek az osztrákok, a magyar király nevében elfoglalják Murányt, mint ellenséges várat, a tulajdonosokat elűzik, és még jó, ha élve megússzák ezt az árulást! Mert hát Bécsből nézve ez árulás volt, hiszen Murány addig a magyar királyság területén állt.

A megoldást egy arisztokrata származású férfi, a közeli Fülek várának Habsburg-párti kapitánya, bizonyos Wesselényi Ferenc találta ki. Akkor persze még egyikük sem tudhatta, hogy ez az eset közelebb hozza őket egymáshoz olyannyira, hogy a két ember sorsát végzetesen egymáshoz köti.

Wesselényi ismerte a problémát. Nyilván ő is szeretett volna valamiképpen a bécsi király kedvében járni, hogy ezzel magára is felhívja a figyelmet. Katonai téren nem sok lehetősége nyílott a jelentéktelen füleki vár kapitányának arra, hogy valami nagy hőstettet hajtson végre. Viszont, ha ügyesen megszerezne egy másik várat Őfelsége számára..! Azt nagyon értékelnék Bécsben is.

Ugyanakkor látta a problémát Mária és húgai-sógorai között. Nem volt nehéz kitalálnia, kinek jönne jól, ha Murányt „átállítanák” a király oldalára. Mária járna a legjobban, hiszen nyilván megszerezné ezáltal az egész tulajdonjogot is. Hát e szellemben küldött titkos üzenetet Széchy Máriának.

Mária eltöprengett a dolgon, és visszaüzent. Tudta, hogy Wesselényi is özvegy, mint ő maga. Tudta, hogy jó családból származik, és nem szegény ember. Az ötlet remek volt, mert Mária nemcsak a várat szerezheti meg ezáltal, hanem… magát Wesselényit is! Válaszában felajánlotta hát, hogy megszerzi nekik a várat, vagyis segít abban, hogy Wesselényi császári csapatai azt „megvegyék” (korabeli kifejezés az elfoglalására), de csak akkor, ha ők ketten meg házasságot kötnek! Ez is benne foglaltatott tehát az alkuban.

Hogy a Gyöngyösi-műre visszautaljunk: a „Márssal társalkodó Venus-ban „Márs, azaz Mars, a római mitológia hadistene volt Wesselényi, a katona, és természetesen Mária volt „Venus”, a szépség istennője. A mitológiai hasonlat akkoriban olyan természetes dolog volt nem csak a költői művekben, de még a politikai beszédekben és írásokban, az emlékrajzokban és levelekben, naplókban és beszámolókban, mint manapság sok egyszerű kifejezés, szó. Aki nemes ember és írástudó volt, mind tanult mitológiát, és fejből ismerték annak nem csak római, de legtöbbször a korábbi görög változatát is.

Ráadásul alighanem a Gyöngyösi-féle szóhasználatból – „Vénusz”, a szépség istennője! – eredt később az a századokon át tartó (tév)hit, hogy Széchy Mária valami kivételes szépség, a kor legszebb asszonya lett volna. Pedig valószínűleg csak egyszerűen csinos volt, megfelelt a kor ízlésének, szépségideáljának.

Talán némi szerepet játszott a dologban az is, hogy bár a bécsi udvart szolgálta, azért Wesselényi magyar úr volt, magyarul beszélt, és a füleki vár katonái is mind magyarok voltak (előtte és utána sokszor elporolták a törököket). Nem kellett hát egy csak németül tudó, goromba császári tiszttel alkudoznia. Hanem „Marssal”, aki ráadásul csinos ember volt és érezhető már akkor, hogy nagy befolyása lesz az országban.

Abban is megegyeztek, hogy a vár elfoglalása után két nappal már meg is tartják az esküvőt. Az akkori időkben, figyelembe éve a közlekedési viszonyokat, ráadásul azt, hogy éppen háború dúlt, ez azt is jelentette, hogy vendégek alig lesznek, az esküvő eléggé szűk, „kamerális” körben zajlik majd le.

Hogy végleg eltereljék magukról a gyanút, még egy kis színjátékot is eljátszottak. Egy előre megbeszélt napon és órában Mária a szolgáival a vár körül lovagolt, amikor füleki végvári katonák bukkantak fel, és lövöldözni kezdtek. Persze óvakodtak eltalálni bárkit is – Mária, mint tudjuk, veszélyes időkben és helyeken gyakorta maga is fegyvert hordott. Így hát ő is visszalőtt, persze ő sem talált el senkit. Az incidens Murányban és környékén azt a benyomást keltette, hogy Mária is szemben áll Wesselényi kapitány embereivel.

Minden bizonnyal találkoztak ők négyszemközt is. Megbízható emberek hozták-vitték az üzeneteket, és a személyes találkozásnál megbeszélték úgy a várfoglalás, mint az azt követő házasság részleteit. Kemény János, aki azon korszakon átívelő, több évtizedes önnön szereplését megírván, számos akkori eseményt is feljegyzett emlékei között, Széchy Máriát feltehetően ki nem állhatta, és ha csak tehette, mindenféle rosszat írt róla. Persze a murányi ügyben sem bírta visszafogni magát. „Asszonyemberi csalárdságot emlegetett bőszen, és megjegyezte, hogy Mária csak színleg állt a fejedelem és Erdély mellett, a valóságban – nyilván, mert olyan rossz fajta! – már kezdettől ellenük szövetkezett. Szó van az emlékiratokban az „alattomban tractáló, azaz titokban alkudozó Wesselényiről és Máriáról, akik „az levet összeszűrték”. Ami arra is célzás lehet, hogy Mária és későbbi férje között ott valahol az erdőben bujkálva már létrejött volna valami nemi kapcsolat. Ezt persze nem tudhatjuk, de szerintem egyáltalán nem valószínű. Mária nemcsak a kor női szemérmességének engedve (tudjuk: más esetekben, a szeretőivel például korántsem volt szemérmes), de gyakorlati célok miatt sem engedhetett a csábításnak az esküvő előtt! Így biztos lehetett benne, hogy ha Wesselényi csak a házasságkötés után kapja meg őt, akkor végig mindenben a megegyezésük szerint jár el.

Így is lett. Persze Kemény dühösen kommentálta a dolgot: Mária az egyik sógorát, aki akkor éppen a vár parancsnoka volt, meg annak szolgáit is egy mulatozás ürügyén úgy lerészegítette, hogy azok nem tudták ellátni feladatukat. Így aztán, amikor azok öntudatlanul hevertek, az előre megbeszélt módon jelt adott az éjszakában szép csöndesen a vár alá vonuló fülekieknek, élükön persze Wesselényivel, hogy jöhetnek. Murány kapuja megnyílott a támadók, helyesebben a beosonók előtt, és máris kitűzhették a kétfejű sasos császári lobogót!

Kemény: „…vendégelvén szolgáival együtt, s minden hozzá tartozókat elrészegítvén, éjjel meghágatá az várat Vesselényivel, (s ki tudja, ha nem magát is), elegendő népet bocsátván be.”

A zárójelbe tett durva célzás – hogy Wesselényi nemcsak a meredek murányi dombot hágta volna meg, hanem Máriát is, jellemző a szerzőre. Aki nyilván, hogy lejárassa, Wesselényi nevét is sima V-vel írta, mintha nem ismerné az eredetileg szintén erdélyi család nevének írásmódját.

Mindenesetre a terv sikerült: Mária ezzel az ügyes húzással nemcsak férjet szerzett magának, de megkapta egész Murányt is. Kigolyózta onnan a húgait és sógorait, akik az előző években igen sok borsot törtek az orra alá. Wesselényi pedig eldicsekedhetett Őfelségének, hogy szerzett neki egy várat. Persze mindenki tudta hamarosan, hogy micsoda csalafintasággal jutott a várhoz, de akkoriban az ilyesmit élvezettel hallgatták az emberek, még a katonatisztek is csettintettek nagyokat, hogy lám, emberveszteség nélkül, egyetlen csepp vér nélkül, milyen ügyesen foglalt el egy várat az a Wesselényi kapitány!

Ugyanakkor az erdélyieken meg nevettek, és gondolom, Rákóczi fejedelem is bosszankodott. Ő is, Kemény is azt terjesztették később, hogy Mária „előleget” is adott jövendőbelijének, azaz lefeküdt vele már a murányi kaland előtt – de már írtuk, hogy ez aligha valószínű. Viszont Rákóczi ekkortól ezt is terjesztette róla.

Széchy Mária harmincnégy éves volt ekkor.

Férjhez ment Wesselényi Ferenc grófhoz, a füleki vár kapitányához, a jó hírű és nem szegény család sarjához. Vajon szerelmes volt-e az asszony? Mert a férfi minden bizonnyal, ő nem csak a várat akarta elfoglalni, hanem megszerezni Máriát is, méghozzá feleségnek. Gyöngyösi ilyen szavakat adott a férfi szájába: „Nem is kell kívüled más senki szívemnek, csak te vagy reménye árva életemnek… Kissé ünneprontó módon hadd jegyezzük meg: azért az „árva élete nem tartott olyan sokáig, ugyanis a felesége tavasszal halt meg, ő pedig a nyár derekán már meg is tarthatta esküvőjét új feleségével, Máriával…

Mint e könyv előző fejezeteiből is kitűnik, akkoriban az urakat – és birtokos hölgyeket – senki sem ítélte el azért, ha egyik évben az egyik, a másik évben a másik politikai táborhoz tartoztak. Az urak úgy cserélgették meggyőződésüket, mint a kesztyűt. És a legtöbbször meglévő birtokaik védelmében, vagy újak szerzése reményében ugráltak át egyik táborból a másikba. Az, hogy Széchy Mária, aki addig Rákóczi fejedelem híve volt, most éppen a kétfejű sasos osztrák zászló alatt éldegélő magyar urak és hölgyek táborát gyarapította, senkit nem rázott meg. Nyilván sokan még meg is dicsérték érte, gondolatban és szóban: „Jól tette! Ügyes volt!”

Akik annak előtte, de főleg utána „Murány ostromáról” beszéltek, azok kissé nagyzoltak. Állítólag a várban még százötven katona sem szolgált, a füleki kapitány úr pedig kevesebb mint száz katonával foglalta el a várat! És később – tudjuk – jelentésében kétszáz katonára taksálta Murány majdani védőseregét, ennyi katonát kért a császári haditanácstól, mondván: ennyi ember bőven elég lesz a védelemhez. Szóval nem egy nagy vár, nem egy komoly erősség volt Murány.

De a megszerzésének módja, mint tudjuk, azóta is emlékezetes maradt.

Ám jöttek a hétköznapok. Wesselényinek az előző házasságából volt két fia, akiket most ő nevelt. Közös gyermekük nem született – a harmincas évei közepén járó Máriának alighanem eszébe sem jutott volna szülni. Most érte el igazán azt, amiért annyit küzdött már: a jólétet. A pompát. Férjével együtt lettek mind gazdagabbak, örököltek másoktól, kaptak a királytól hű szolgálataikért. Húsz olyan év jött, amely Széchy Mária számára azt bizonyította: jól döntött, amikor eszébe jutott, hogy Wesselényi Ferenchez megy feleségül.

Mivel elég vagyonosak voltak külön-külön, de főleg együtt, és Wesselényi is mind magasabbra emelkedett a ranglétrán, hát Mária kiélhette luxus iránti hajlamait. Igaz, így sem volt mindig elég pénze mindarra, amit megkívánt.

III. Ferdinánd, és utódja, I. Lipót értékelték Wesselényi hűségét. Talán, kis mosollyal a szájuk szögletében nem is felejtették el soha a „murányi kalandot” – több nemzedék és egy egész hadsereg tanulta meg a vár nevét. Sok fiatal tiszt előtt lebeghetett Wesselényi uram példája – hogy lám, nem csak karddal lehet várat foglalni, hanem… hm… szóval egy testrésszel is. Mert hát sokan így értelmezték a murányi várfoglalást: kintről jött a dicső, és roppant férfias hódító, aki a szexuális vonzást kihasználva lett ura a várnak, mi több, annak asszonya is az övé lett!

Mire meg elfelejtették volna az egész esetet, szinte időzítve jelent meg a volt komornyik verseskönyve a murányi kalandról, és attól kezdve már tényleg elfelejthetetlenné vált a történet. Mindmáig.

A férj egyre komolyabb megbízásokat, nagyobb feladatokat kapott. 1646-ban, tehát két évvel az emlékezetes eset után ő lett az egész Felvidék főkapitánya, azaz katonai parancsnoka. Majdnem tíz évet várt a következő kinevezésre, de megérte, mert ekkor ő lett Magyarország nádora! Azaz a király után a legfőbb méltóság, mondhatni úgyis, hogy a Bécsben székelő magyar király itteni helytartója, helyettese, képviselője. (Erről többet a szerző „Magyarország kormányzói és nádorai” c. könyvében olvashatnak – a Kiadó megjegyzése.) És jó, ha tudjuk, hogy Zrínyi Miklós, a dédunoka, költő és hadvezér ellenében választották meg őt; ez is oka volt annak, hogy Zrínyi visszavonult a magánéletbe, ahol hamarosan vadászbaleset áldozata lett.

Ez különben azt is jelentheti – és mondjuk ki: jelentette –, hogy míg Zrínyi nagyon is önálló ember volt saját ötletekkel és tervekkel, aki adott esetben keményen szembe is ment volna a királlyal és általában a Habsburgokkal – addig Wesselényiről mindez nem volt elmondható. Ne kerteljünk: Wesselényi uram, ez a valamikori „Márs isten” meglehetősen pipogya alak volt, már ami a politikát illeti. Meg kellett neki mondani – és felülről meg is kapta az utasításokat – mit kell tenni, és akkor azt megtette. Magától semmire sem ment volna.

Míg így éltek Wesselényiék, és látszólag egyre gazdagabbak lettek – minden újabb kinevezés, rangemelés hozott újabb birtokokat –, addig különös dolog történt: a valóságban egyre… szegényebbek lettek. Ez végre feltűnt másoknak is. Hiszen egy nádor többek között azért kapott hihetetlenül magas fizetést és birtokokat, hogy ne szoruljon a megvesztegetők pénzére. Világosabban: hogy ne lehessen őt korrumpálni.

Természetesen Mária asszony luxus utáni vágya volt a gazdasági hanyatlásuk egyik, talán éppen a legfőbb oka. Amellett más tényezők is közrejátszottak: az országban éppen akkor egy kisebb gazdasági válság terjedt tova, és ezt mások is megsínylették.

Ahogy múltak az évek, úgy lett Wesselényi uram egyre inkább „papucs otthon is. Húsz év házasság az erős jellemű, akaratos, ellentmondást aligha ismerő Széchy Máriával megtette a magáét. Nem szikráztak ők, nem voltak egyformán kemények. Két gyémánt közül egyik sem karcolja meg a másikat, lévén mindketten a legkeményebbek a világon – de ez talán csak az ásványok világában igaz. Az emberek között sohasem egyformán kemény egy-egy páros két tagja. Húsz év múltán feltehetően az asszony még mindig erősebb volt. Viszont az egykori „Márs a maga Vénusza mellett szépen elkényelmesedett, és ahogyan hivatalában, mint „prorex”, azaz királyi helyettes a királynak, úgy otthon mint férj – a feleségének engedelmeskedett.

Mindenesetre ahogyan Bécsnek nem kellett attól tartania, hogy Wesselényi nem engedelmeskedik, úgy Máriának nem lehettek kétségei afelől, hogy férje az otthoni dolgokban az ő utasításait követi majd.

Amit eddig írtunk, érvényes is maradt volna, ha nem jön közbe egy olyan történelmi esemény – éppen Wesselényi Ferenc révén –, amely miatt aztán a következő, majdnem fél évszázadnyi magyar történelem egy teljesen nyílt magyar-Habsburg ellentétté változott, olyannyira, hogy ezt számos fegyveres lázadás – sőt egyszer aztán az ebből kinőtt háború – fémjelezte, amelyet kivétel nélkül mindig a magyarok kezdeményeztek, és amely rettenetes dolgokhoz vezetett.

Lehet, hogy Wesselényi uram hivatali és otthoni papucs volta csak álca volt? Az is lehet – történészek már éppen eleget vitatkoztak ezen –, hogy Wesselényi alapvetően engedelmeskedett volna a királynak, legyen az bárki ott Bécsben, és akarjon bármit, de éppen attól változott meg a legnagyobb titokban, mert Széchy Mária volt a felesége. A Wesselényiek addig is a császárt szolgálták (későbbi „szakkifejezéssel” élve tehát labancok voltak), de ez a valóság valahol a kemény fedőréteg alatt megváltozott, és másfajta keménységgé lett. Sejtetik ezek a kutatók, hogy Mária asszony volt az igazi hazafi kettejük között, ő gyakorolt ilyen hatást a férjére, aki aztán végül is nejének engedve, magyar voltára ráébredve egyszercsak egy titkos Habsburg-ellenes összeesküvés vezetője lett!

Aki Magyarországon járt iskolába, a történelem-órákon bizonyára hallott a Wesselényi-összeesküvésről. Ezért erről itt nem fogunk beszámolni. Csak megjegyezzük, hogy bár azt „rendi szervezkedésnek” is nevezik a szakemberek, igazából és elsősorban olyan magyar arisztokraták voltak benne, akiknek elegük volt a Habsburgokból, és ezért valamit tenni is kívántak.

Eközben zajlott az élet Murányban és a többi Wesselényi-birtokon. Mivel a férjek sokszor úton voltak, és a közlekedés lassúsága miatt még a legközelebbi birtok meglátogatása is napokat vagy éppen heteket vett igénybe, az asszonyok otthon maradtak, és ezalatt ők irányították az ügyeket. Széchy Mária felvidéki lévén nemcsak magyarul és németül, de szlovák nyelven is beszélt, sőt írt (fennmaradtak ilyen nyelvű levelei), és bár a latin nem annyira ment neki, azért sokat értett abból is. Az asszony tehát szlovák, magyar és német cselédeivel, beosztottjaival a saját nyelvükön beszélt. Akkoriban egy ilyen birtokon elég nagy volt a személyzet. Képzeljük csak el, milyen sok ételt fogyasztott egy ekkora birtok akár csak egyetlen nap leforgása alatt is! Mivel nem voltak mezőgazdasági gépek, minden munkafolyamatot kézzel végeztek, és ez nem csak a termelésre vonatkozott. A Wesselényi-„udvarban sem voltak háztartási vagy más gépek, ezeket nagyszámú személyzet pótolta. Mária asszonyt például – tudjuk kortársak beszámolóiból – sokan szolgálták ki. Volt három „étekfogója, két „deákja, azaz írnoka és titkára, és három inasa. Tiszttartót is mindig alkalmazott a birtok igazgatására, aki mindig elszegényedett, de a mezőgazdasághoz értő kisnemes volt. Voltak szakácsai, voltak „sütői, azaz csak sütéssel foglalkozó szakemberei ismeretlen számban. Volt kulcsára, aki a készletekre felügyelt – mint neve is mutatja, nála voltak a kulcsok: raktárak, magtárak, pincék, stb. csak vele nyittathatók, és így ő felelt a készletekért. Volt sütőinas, volt ajtónálló, és volt „egy árva” – olvashatjuk az iratokban. Ez annyit jelentett, hogy Széchy Mária udvarában mindig volt legalább egy olyan gyerek, aki elvesztette a szüleit, és akit a nádor-házaspár nevelt fel, adott valami szakmát a kezébe. De mire idáig jutottak vele, már ott állt a küszöbön legalább egy másik árva fiú vagy lány, aki a szüleit elvesztve szintén a murányi várba került.

Ezenfelül nyolc nemes leányzót neveltek az udvarban. Ők általában elszegényedett kisnemesek jobb sorsra érdemes leányai voltak. Azokban az évszázadokban szokás volt, hogy a nagyon gazdag magyar és erdélyi urak, úrnők birtokain afféle fiú- és leányneveldét tartottak fenn. Nemesi származású ifjak itt apródok voltak, megtanultak vívni, katonáskodni, lovagolni éppen úgy, mint lantot pengetni és verseket szerezni, egyszóval a kor lovagjait nevelték. Ahol fiatal lányok is voltak, ott meg a szokásos női foglalatosságokra, házvezetésre, némi művészetre és csak egy csipetnyi tudományra okították őket, amellett, hogy természetesen Bibliát olvastak nap mint nap, és teológiai előadásokat is hallgattak.

Volt még húsz „egyéb cselédje” is az asszonynak. Mindent összeszámolva, a házaspárt legalább ötvenen szolgálták ki, közvetlenül ennyien érintkeztek az uraságokkal, és akkor még nem beszéltünk az értük robotoló jobbágyok ezreiről. No és, mivel Wesselényi uram életének utolsó tizenvalahány évében Magyarország nádora volt, megillette katonai kíséret, melynek tisztjei is vele étkeztek, társalogtak.

A nádor bárhol is volt, zajlottak a hivatalos ügyek. Titkárok írták a latin és német nyelvű, ritkábban magyar leveleket, futárok vágtattak el frissen minden nap, és érkeztek fáradtan, szintén naponta. Ha így nézzük, látnunk kell, hogy a nádori hivatal miatt Murány vára – vagy ahol éppen Wesselényi pillanatnyilag tartózkodott – egy utazó kancellária, hivatal volt.

Ám közben a magyar urak elkeseredve lázadoztak. Zrínyi, a költő és hadvezér körül is csoportosultak azok, akiknek már nagyon elegük volt a közállapotokból. Ezek az urak – sokszor elég gazdagok is! – azt szerették volna elérni, hogy megszűnjön Magyarország felemás helyzete. Ne feledjük, alig százötven év múlott el Mohács óta, és Erdély kivételével a magyar önállóságnak, szabadságnak szinte sehol nem volt terepe, lehetősége. Már mindenki látta, hogy Bécsnek nem érdeke a magyarok felszabadítása a török alól. Az egykorvolt fényes és erős magyar királyság voltaképpen egy nagy birodalom végvidéke, határvidék lett, ahol a törvényesség és a jog alig-alig jutott szóhoz. „Két sas körme között, ahogyan a korabeli szólás jelezte a helyzetet. És mivel a szétszórt magyarságnak nem volt elég ereje, hogy maga verje ki a törököt, amely Erdéllyel együtt az ország területének kétharmadát uralta, az urak egy része végig arra számított, hogy a bécsi császárok valamelyike megteszi ezt európai segítséggel. Vagyis a kereszténység nevében és annak jelszavával kiűzi Európa kellős közepéről az ázsiai „pogányokat. De ez még akkor sem történt meg, amikor a Habsburgok hatalma a tetőfokán volt: fél Európát birtokolták. Sőt, mivel Spanyolország is az uralmuk alatt volt, hát a nagy arany- és ezüstkincseket adó amerikai gyarmatokat is ők igazgatták, és Németalföldet és Ausztriát, számos kelet- és dél-európai területen is ők voltak az urak – nos, ekkor sem tettek szinte semmit a török ellen. A reménykedő magyar urak idővel rájöttek, hogy nem számíthatnak a Habsburgok segítségére. Ekkor meg a másik oldalra lendült ki az inga: sokan, főleg Erdélyben, inkább a törökkel akartak szövetkezni, és elsőre alaposan elverni az osztrákokat, hagyni, sőt segíteni, hogy a török elfoglalja, és porig rombolja Bécset – aztán majd, valamikor később, amikor a magyaroknak már csak egyetlen megmaradt ellenséggel kell küzdeniök, legyőzve a törököket létrejön ismét a független Magyarország..!

Összegyűltek ezek az urak, hogy összeesküvést szervezzenek az osztrák császár és egyben magyar király ellen. A távoli cél Magyarország felszabadítása volt. Jellemzően fontosnak tartották ezt a kérdést, hiszen a kor legbefolyásosabb – és látszólag Bécs-párti! – politikusai, nagyurai gyűltek egybe. Maga Wesselényi nádor volt a szervezkedés vezetője, vele volt az országbíró, sőt az esztergomi hercegprímás, azaz a magyar katolikus egyház feje is! (Egyike azon ritka alkalmaknak, amikor ama viharos századokban a katolikus egyház a nemzeti gondolat mellett állt, nem pedig – szokásosan – az idegen, osztrák megszállókat szolgálta.) Velük tartott Zrínyi Péter, a megölt költő öccse, aki horvát bán volt, azaz a Magyarországhoz egykor társországként csatlakozott Horvátországot igazgatta. Ott volt az akkori ország egyik leggazdagabb embere, Rákóczi Ferenc (még nem az a Rákóczi, hiszen csak 1666-ban vagyunk), aztán Frangepán Ferenc, Zrínyi Péter sógora, és így tovább, csupa rokon vagy bizalmas barát, akik fel merték fedni egymás előtt a szándékaikat. Egyelőre persze csak azért gyűltek össze – itt-ott, távol másoktól –, hogy megbeszéljék, mit lehetne tenni, hogy megszabaduljanak a kolonc Habsburgoktól.

Tudott-e Mária az összeesküvésekről? Igen, vagy nem? Mindkét válasz igaz lehet. Tudott, mert férjével olyan bizalmas viszonyban voltak, hogy mindent elmondtak egymásnak. Különben is nehéz lett volna eltitkolni, ha ennyi fontos ember érkezik egyszerre a murányi várba, vagy valamelyik másik Wesselényi-birtokra, és ott bezárkózva napokon át tanácskoznak. Persze családi ünnepek, esküvők, vagy éppen vadászatok miatt is találkozhattak az összeesküvők.

Nem zárható ki, hogy igaz a másik válasz is: nem tudott róla. Mert hát az asszony akkoriban igen fontos dologgal foglalatoskodott: adósságokat csinált! A kor színvonalán mérve hihetetlen mennyiségű árút vásárolt fél-hitelbe vagy teljes hitelbe. Természetes, hogy a kereskedők szívesen adtak árút is, később a hitelezők készpénzt is a nádor feleségének, sőt olykor magának a nádornak is. A házaspár a jelek szerint nem tudott bánni a pénzzel, és e téren különösen Mária tűnt ki. De nem csak az anyagi javak pazarlásával vádolták, hanem – mint minden nagy és önállóan szereplő nőt – erkölcstelen életmóddal is. Még akkor is suttogtak róla, amikor harmincegynéhány és ötvenegynéhány éves kora között a nádor felesége volt. Szerelmi kalandok, orgiák híre kelt szárnyra. Egykori életrajzírója, Fülep Imre szerint azonban „annak a sok rossznak, mit Széchy Máriáról kortársai mondanak, s a hagyomány fenntartott, nagy része bizonyára elfogultság és mesebeszéd. Ám az is bizonyos, hogy hiú, nagyravágyó és könnyelmű volt mód felett. Nagyobb és bonyolultabb adósság nem pusztított el főúri birtokokat… mint az övét.”

Hát igen, a nagyravágyás, a hiúság, a pompa kedvelése! Mária annakidején nemegyszer képzelhette el magát mint „Magyarország királynőjét”. Hiszen a király helyettesének felesége volt. És ha a férje által vezetett összeesküvés sikerrel jár, akkor még… ki tudja? Hiszen a Hunyadi-családot is a nemesség választotta meg királynak. Európában akkoriban csak a lengyeleknél, és korábban a magyaroknál volt szokásban, hogy a nemesség egybegyűlve, közfelkiáltással válasszon királyt – maga közül! Hát, ha egyszer eltakarodnak innen a németek, akkor miért ne választhatnák meg magyar királynak Wesselényi Ferencet? És akkor belőle meg királyné lehetne! Még dinasztiát is alapíthatnának, igaz, az utódlás kérdését a természet már korábban megoldotta, hiszen Wesselényinek elhalt első feleségétől volt két fia, akik ekkorra már felnőttek, és az elsőszülött minden bizonnyal átvehetné majdan a trónt..!

Mire költötte a kölcsönöket, miket vásárolt hitelbe Mária? Szerencsére ezt pontosan tudjuk, mert fennmaradtak az adósságlevelek, a listák, amelyek akár az ólomsúlyok, hamarosan a mélybe húzták, elsüllyesztették a Wesselényi- és Széchy-birtokokat. Mária maga mindenesetre arra hivatkozott, hogy az adósságokra férje hivatali reprezentációjának költségei miatt szorultak rá. Ami nehezen hihető, mert egy nádor, mint királyi főhivatalnok, már akkor is rendelkezett reprezentációs kerettel, ráadásul igen nagy fizetést kapott az államtól, amiből állhatta volna az efféle kiadásokat.

Miután férje 1667-ben meghalt, több mint 300 ezer forint adósság maradt fenn. Ez akkora vagyon volt, amivel csak a leggazdagabb földesurak rendelkeztek. 300 ezer forintért tíznél több várat lehetett volna venni teljes berendezéssel. Egyetlen aranyforintért akkoriban több tehenet kaphatott valaki, és akár egy nagy darab földet is vásárolhatott. Ennek a hatalmas adósságnak csak a kamatterhe több mint 10 ezer forintot tett ki évente. Mint valaki írta, a Wesselényi-házaspár „az egész világnak” tartozott. Hitelbe vásároltak fényűző luxus-cikkeket, nemcsak Magyarországon, de Bécsben és más városokban is. Selymet, kelmét végszámra, vagyis egy-egy alkalommal több tíz métert olyan holmikból, amelyek rettenetesen drágák voltak azon időkben. Német és bécsi ötvösöktől rendeltek ékszereket. Ötletszerűen vettek olykor kisebb földbirtokokat is. Nemcsak világi személyek, de intézmények, például egyházkerületek és hivatalok is hiteleztek éveken át a nádor-házaspárnak. Aztán, amikor nem vásároltak, akkor bizonyos, általuk hirtelen szükségesnek ítélt összegeket vettek fel kölcsönbe, készpénzben. Méghozzá sok akkori város adott nekik kölcsönt, mint: Besztercebánya, Lőcse, Kassa, Pozsony, Körmöc, stb. Most már leírhatjuk, hogy bár Wesselényi halála után ezek a városok igen hangosan követelték vissza a kölcsönadott összegeket plusz azok kamatait – ha életben marad a nádor, csöndben meghúzódnak, és nem a pénzt kérik vissza, hanem azok fejében különféle előjogokat járhatott volna ki nekik a nádor a királynál. Sejthetően ezek a városok eleve erre számítottak, nem a pénzre és kamataira. Így jobban is jártak volna. De amikor Wesselényi meghalt, elkeseredésükben már csak a pénzüket követelhették vissza. Meg is tették tömegesen.

Persze tartoztak ők privátin neves főuraknak, erdélyieknek és felvidékieknek vegyesen. Nehéz megérteni, miért volt szükség ezekre a hitelekre, amikor a nádor éves fizetése elérte a csillagászatinak számító 22 ezer aranyforintot – évente! Tudjuk, hogy „a nádornak nemegyszer feltűnően sok pénzre volt szüksége, és azonnal” (R. Várkonyi Ágnes)

Gyanítjuk, hogy ezen összegek nagyobb részére nem neki, hanem a feleségének volt szüksége, és egyszerűbbnek látszott, ha a nádor „mint magánszemély kér kölcsönt. Persze ő azonnal kapott is bárkitől, akihez csak fordult. Lehetne ezt „hivatali hatalommal történő visszaélésnek is nevezni, ha lenne bizonyítékunk, hogy bárki is rosszul járt azok közül, akik nem adtak, míg jobban jártak azok, akik adtak – de ez ma már felderíthetetlen.

Sejthetően tehát inkább Máriának kellett a pénz. Miután férje meghalt, „inventáriumot”, azaz leltárt készítettek ott, ebben Wesselényi egyik fia, László is segédkezett (gondolom, nem véletlenül, hiszen közelről ismerve a családi viszonyokat, sejtette, hogy hatalmas adósságok halmozódtak fel, és igyekezett valamennyire enyhíteni a károkat).

A leltárban igen sok ékszert találunk: boglárok, gyöngyök, násfák, bársonyok, selymek, „öreg rubinokkal ékes vörösaranyos párták” (a korabeli szóhasználatban az öreg rubin nagyot, nagyszeműt jelent, vagyis azt, hogy a szokványosnál értékesebb darabokról volt szó). Rengeteg gyémántköves és zafírköves aranygyűrűt találtak, persze mind az asszony ujjának méretére. Ne felejtsük el, hogy akkoriban nem voltak bankok (legalábbis magyar földön), és a nemesi családok nemegyszer ékszerekkel fizettek, hiszen a készpénz sem volt olyan gyakori. Tehát a sok gyűrűt úgyis felfoghatjuk, hogy azok afféle, bármikor előkapható, tartozásokat kiegyenlítő fizetőeszközként szolgálhattak – volna. Mert ebben az esetben azért a Wesselényi-házaspár nem arról volt híres, hogy bárkinek is fizettek volna. Éppen ellenkezőleg, mások által finanszírozott életet éltek.

Az akkori források rámutattak arra is, hogy Széchy Mária valóban nagy lábon élt, és sok olyan kiadása volt, ami kizárólag a pompát szolgálta, semmi mást. Így például Bécsben egy olyan olasz művessel csináltatott ékszert, aki a bécsi császár aranyművese lévén a legfelkapottabb és ezért legdrágább szakmabelinek számított az egész osztrák birodalomban. Szinte halljuk lelki füleinkkel, ahogyan Mária eldicsekszik a barátnőinek és másoknak: ugyanaz az ékszerész dolgozik neki, aki a császári család ékszereit készíti… Ugyanakkor nem árt, ha tudjuk: Mária végső soron nem ragaszkodott még az így megszerzett drága ékszereihez sem. Ha megszorult, ha pénz kellett és momentán senkitől sem kapott kölcsönt, akkor meglévő ékszereit „bevágta a zaciba”, azaz zálogba adta, és sokat el is adott. Voltak persze olyan, valóban értékes tárgyai, amiktől sohasem vált volna meg, mint például egy igen drága aranyozott asztali órája, és egy valódi velencei csiszolt tükre. Ezek a tizenhetedik században, különösen Magyarországon igen nagy értéket képviseltek, ritkaságnak számítottak.

De ismerjük el: Máriának voltak kulturális igényei is. Felvilágosult és viszonylag művelt nő lévén kedvelte az irodalmat is. Évente rendszeresen vásárolt könyveket, ami bizony akkortájt egyáltalán nem jellemezte az úri családokat, de még a romantikus hajlamú hölgyeket sem. Pénzt adott könyvekért és… tiszta papírért, amire leveleit és feljegyzéseit írta. Mi több, az ő költségén jelentek meg akkortájt Bécsben és Lőcsén a magyar irodalom és közélet egyes jeles publikációi, sőt, az asszony verseket is írt, és egyik-másik nyomtatásban is napvilágot látott – szintén Mária pénzén. Ez azért már árnyalja a képet az üresfejű, csak a luxusért lelkesedő asszonyról. Szó sem lehet itt „üres fejről”.

Akkoriban a háziasszonyoknak valamennyire érteniök kellett a gyógyításhoz is. Füves könyveket is tartott hát Mária. Az akkori nemes asszonyok feladata volt a gyermekek és cselédek gyógyítása is. Mária nemegyszer adományozott kisebb-nagyobb összegeket közkórházaknak, és szenvedélyesen gyűjtötte az orvosságos könyveket. Maga Wesselényi is beteges volt, egy szemtanú szerint egy korábbi sebesülése következtében – meglőtték az egyik lábát – öregkorára sántított, nehezen járt. Nemegyszer már gyaloghintón kellett őt ide-oda vinni.

Mária a kor híres magyar és német orvosaival is levelezett. Pontosan megírta egyik-másik betege tüneteit, és postafordultával az orvos el is küldte a kért gyógyszereket a használati utasítással együtt.

És most térjünk vissza a nádor utolsó hónapjaira, a halálára, és arra, mi is történt ekkor. Mert bizony az asszony furcsa dolgot művelt, miután férje a másvilágra távozott. Az összeesküvő urak elkezdtek tapogatózni a nemzetközi porondon is, ez okozta a vesztüket. Bécs – ugyan még nevek nélkül – tudomást szerzett arról, hogy magyar főurak egy csoportja próbálja fellázítani a megszállt Felvidék magyar városait a császári csapatok, az osztrák hatalom ellen.

Az összeesküvés vezetője nem érte meg a közvetlen leleplezést: Wesselényi Ferencet hirtelen elvitte valamilyen betegség. Az özvegy nem sokáig gyászolta őt. Éppen folyt egy nagy pörös ügye Bécsben, ahol birtokai nagyobb része forgott kockán. Arra gondolt, hogy mivel férjének halála után már úgysem eshet bántódása, jobb lenne feladni az egész társaságot! Remélte, hogy őt magát nem keverik bele, de ha mégis, hát mivel ő a feljelentő, nem eshet baja. Arra is számított, hogy egy koros asszony nem hogy nem kap büntetést, de még a kockán forgó birtokát is neki ítélteti a császár a bírósággal – tudjuk, ilyesmire elég sok példa volt korábban és akkortájt és később is. Az összeesküvők mellesleg voltak annyira naivak, hogy még névsort is készítettek, és azt írásban tárolták Murány várában. Az özvegy persze erről is tudott, hiszen – említettük – jó kapcsolatokat ápolt férjével, aki nem volt éppen egy szellemi sasmadár, abban a házasságban az asszony viselte a nadrágot és képviselte a több észt. Fogta hát a terhelő iratokat, Bécsbe utazott, és beárulta az összeesküvőket!

Ezért írtuk fejezetünk címébe nem csak az „összeesküvő, de az „áruló szavakat is. Bizony, Mária saját hasznát nézte, és csak azt. Mellesleg volt annyira okos, hogy átlássa: amit férje és társai műveltek, az inkább talán csak egy igazi összeesküvés paródiája volt. Annyira amatőr módon dolgoztak az urak…

Gondoljunk arra is, hogy férjének halálát valóságos istencsapásként élhette meg Mária. Mert míg egyik nap Magyarország leendő királynéja szerepében tetszeleghetett, addig a hatvanegy esztendős férfi váratlan halála után mivé lettek az álmai, vágyai..? Ki volt ő ezek után? Egy senki. Egy öregasszony! Mert hát akkor, amikor a nők maximum harminc-negyven évig éltek – sokan belehaltak a szülésbe –, és a statisztikai átlagot csöppet sem javította fel az a néhány valóban öreg, hatvan-hetvenéves nő, aki valami csoda folytán annyi évet kapott a sorstól – Mária a maga ötvenhat évével tényleg öregasszonynak számított. Aki ráadásul totálisan el volt adósodva! Hát milyen sors várhatott rá? Azt hiszem, az a bécsi út és az összeesküvők bevádolása egy ilyen lelkiállapotban lévő, ilyen sors elé néző, most már valóban rohamosan csúnyuló és öregedő asszony kétségbeesett cselekedete volt.

A legrosszabbak a hitelezők lehettek. Ezeknek valóságos kisebb hadserege bukkant fel, meg sem várták a nádor temetését, máris ott voltak, és acsarkodtak egymásra is, de főleg az özvegyre, szemtelen módon követelve a hitelezett összegek visszafizetését. Két út állt az asszony előtt: ráveszi az összeesküvőket, hogy „teremtsenek zűrzavart a Felvidéken”, azaz kezdődjön el a tervezett Bécs-ellenes felkelés – és ekkor a hitelezők száját is betömik, hiszen háborús viszonyok alakulnak ki. A másik kiút az árulás volt. Igaz, hogy a felkelés el is kezdődött, de hamar hamvába holt. És amikor az urak sejteni kezdték, hogy milyen lépésre szánta el magát Széchy Mária, maguk rohantak feladni… önmagukat. Az élen éppen Zrínyi Péterrel, Miklós öccsével, és a nagy Zrínyi Ilona apjával, aki így remélt kegyelmet Őfelségétől. Nem kapta meg, sem ő, sem a többiek.

Mária viszont jól számított. Legalábbis eleinte úgy tűnt. Miután feladta az urakat, akiket el is fogtak, a pörében ugyan nem történt pozitív változás, viszont kapott 30 ezer forint „vérdíjat”, és három év haladékot arra, hogy rendezze a tartozásait.

Majdnem minden urat halálos ítélettel sújtottak. Széchy Máriáról a nyomozás megállapította, hogy ő is összeesküvő volt, de mint „denunciátor, azaz bejelentő (besúgó), és mint nő, ráadásul idős nő, egy kicsit más elbírálás alá esett. „Egy kicsit, írtam, és tényleg így volt: nem került vérpadra, de öt évet töltött el fogságban. Ez éppen elég idő volt ahhoz, hogy tönkremenjen anyagilag. A legtöbb Wesselényi- és Széchy-birtok ráment a hitelezők kielégítésére, no és mint összeesküvők birtokait, hát az állam kobozta el a javak nagyobb részét. Az özvegynek gyakorlatilag semmije sem maradt. Öt évnél tovább is ott tartották volna, de az udvarnál belátták: már nincs mit elvenni tőle. Talán arra számítottak, hogy meghal a börtönben, és nem kell vele többet törődni? De az öregasszony igen szívósnak bizonyult, hősiesen viselte a börtönéletet. Így aztán amikor rokonai kezdtek kilincselni az udvarnál, hogy engedjék ki a börtönből afféle „háziőrizetbe”, akkor végre Bécs beleegyezett. Rokonai Kőszegen vásároltak neki egy kis házat, amit aztán nem hagyhatott el, ott töltötte élete utolsó éveit.

Így hittük sokáig. De Széchy Mária nem azért volt az, aki, ha még egyszer nem tesz valamit. Ha lett volna bulvársajtó, minden bizonnyal hetekig vagy hónapokig cikkeztek volna róla.

Rokonai vállaltak érte kezességet, sőt kijártak neki valami szerény császári kegydíjat is. A kőszegiek talán tudták, hogy ő az, aki elárulta a magyar összeesküvőket, és így a kurucos érzelműek mély megvetéssel sújtották. Ami aligha izgatta Máriát.

A háziőrizetben gyakorta betegeskedő asszony ismét az orvoslás felé fordult: gyógynövényekkel kísérletezett, tanulta a hatásaikat, talán le is írta, ezt már nem tudhatjuk. A történet itt most kétfelé ágazik. Lássuk előbb a hivatalos verziót, amely századokig tartotta magát. Eszerint Széchy Mária, azaz özvegy Wesselényi Ferencné 1679. július 18-án halt meg kőszegi otthonában. A temetésére három nappal később került sor. Egyházi szertartással a kőszegi jezsuiták templomában temették el (a régi századokban gyakori volt a templomban temetés).

Ebbe bele is nyugodhatnánk, ha aztán jóval később elő nem kerül egy bizonyíték arra nézve, hogy Széchy Mária alaposan megtréfálta a világot! Kiderült ugyanis, hogy hivatalos halála után hat évvel még mindig élt! Ráadásul az ország másik végében, börtönben raboskodva!

Majdnem kétszáz évvel az után, hogy a körülbelül hetvenéves asszonyt – hivatalosan – sírba tették, helybeli kutatók csupán kíváncsiságból azt a kriptát felbontották. Igencsak leesett az álluk a derék tizenkilencedik századi történészeknek, amikor ott csak egy pár cipőt találtak, semmi mást!

Vagyis a koporsóban, amit 1679. júliusában néhány rokon jelenlétében a sírba helyeztek, nem volt holttest.

Ma már tudjuk, mi történt nagy vonalakban – csak azt nem, hogy akkor kit, mit temettek oda? Azt hiszem, jogos a kérdést úgy feltenni: mit temettek el – Széchy Mária helyett? Egy bábút? Az összeaszott, sokáig betegeskedő hetvenéves asszony igazán nem lehetett nehéz. Nem kellett nyolcvan-kilencven kilós súlyról gondoskodniok, elég volt talán egy fabábú, vagy akár fatörzs, ami a kétszáz év alatt szépen elporladt, megette a szú.

A rokonok – vagy az állítólagos rokonok (cselédek, vagy talán csak a Mária asszony által felbérelt idegenek?) behozták a koporsót a templomba, és senkinek nem volt kedve azt nyitogatni, ellenőrizni, hogy vajon csakugyan az öregasszony maradványai vannak-e benne. Már csak azért sem, mert akkoriban éppen pestisjárvány dühöngött, érthető, hogy aki csak tehette, igyekezett nem túl szoros kapcsolatba kerülni az elhunyttal… Betették a koporsót a kriptába, mondtak pár imát, befalazták a nyílást és az élet ment tovább. Senki sem sejtette, hogy az bizony ment tovább Széchy Mária részére is…

Izgalmas történelmi nyomozás tárgya lehetne kideríteni, hogy hová tűnt Mária, és mit csinált a következő években. Ne feledjük, akkoriban a kőszegieken és a bécsi udvaron kívül senki sem tudta, hogy „meghalt”. Az említett két helyen is csak hivatalból. A három részre szakított ország többi részében nem ment szét a hír, nem volt média, nem voltak újságok, az emberek csak arra hagyatkoztak, amit hallottak.

Valami oka biztosan volt annak, hogy Mária megrendezte a saját halálát és temetését. Talán évtizedekkel korábban valahol sok pénzt rejtett el? Valamelyik várában, netán romok között? Azért ment volna el? Vagy valamilyen személyes ügye volt, amit még a halála előtt el akart intézni? A vidámtól egészen a tragikusig bármilyen történet elképzelhető itt. De az biztos, hogy pár évvel később valahogyan „lebukott”, és Munkács várában börtönbe zárták.

Egy 1685-ben, tehát az állítólagos halála után hat évvel keltezett levélből kiderül, hogy Széchy Máriát Munkácson tartották fogva kuruc érzelmű személyek (ne feledjük, ez volt az a vár, amit Zrínyi Ilona védelmezett éveken át a császári zsoldosoktól!), akik szerették volna Máriát vagy egy nevesebb, osztrák börtönben sínylődő kuruc személyre kicserélni, vagy legalább jókora váltságdíjat kapni érte. Ez utóbbi okból írattak Máriával levelet Munkácsról az öregasszony egyik rokonának, aki csöppet sem csodálkozott a dolgok ilyen fordulatán. Nyilván nem tudott arról, hogy Mária asszony hat évvel korábban „hivatalosan” meghalt és eltemették.

Könnyen lehet, hogy Mária asszony a királyi Dunántúlon rejtőzködött, ismerősnél, inkognitóban, amikor a kurucok 1683-ban nagy rohamot indítottak a Dunántúl ellen. Talán akkor esett a kezükbe, és értékesnek hitték a foglyot, ezért vitték Munkácsra. Könnyen lehet, büntetésnek szánták a dolgot, hiszen egy ország tudta, hogy Széchy Mária árulta el a kuruc felkelőket – most hát elkapták, és börtönbe zárták.

De ismétlem, nem tudjuk, pontosan hogyan is volt. Csak annyi bizonyosodott be, hogy Széchy Mária, az egykor „Márssal társalkodó Murányi Venus igen hosszú és sohasem unalmas életét – amit sikeresen megfejelt egy „halál utáni élet-szakasszal is – végül is egy várbörtön nyomorúságos cellájában fejezte be.

HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK

(Szerelem, házasság, válás a régi magyarok között)

Nehogy azt higgye bárki is, hogy ama időkben – most konkrétan a tizennyolcadik századra, azaz az 1700-as időkre gondolok, amikor is Magyarországról a törököt ugyan kiverték, de az ország egészét az osztrák császársághoz csatolták – az emberek csak politikával éltek. Sokkal kevésbé izgatta őket az ilyesmi, mint manapság. Bárki legyen is „odafönt, az embereket ez „idelent nem annyira érdekelte. A hazafias regényekben, filmekben, de bizony olykor még a tudományos-történészi munkákban is úgy jelennek meg ezek az idők – és a későbbiek még inkább –, mintha a nagy tömegeknek rettentően fájt volna Magyarország gyarmati volta. Mintha az emberek széles rétegei nap mint nap csak azon keseregtek volna, hogy az a fránya „német” császár ott a messzi Bécs városában megint a magyarok ellen dolgozik…

Még az igazi magyarok sem filozofáltak ezen olyan gyakran. Azt se felejtsük el, hogy azokban az időkben, amikor „Magyarország pár száz éven át nem is létezett, sem a fogalom, sem a közjogi állapot, és a régi Magyarország területén élő emberek között a magyarok akkor is, később is, egészen Trianonig mindig kisebbségben voltak a más nemzetiségűek mögött lemaradva – nem ezek a dolgok izgatták az embereket. Ahogyan ma is, úgy akkor is megvoltak a mindennapi gondjaik, problémáik, örömeik és bánataik. Ezért most egy fejezet erejéig felejtsük el a nagypolitikát, a történelmileg ismert embereket, az egykorvolt nőket és férfiakat, akikről az iskolában tanultunk. Most a „népről lesz szó, vagyis a névtelenekről, a kisemberekről. Nagyurak helyett inkább „kisurakról. Igaz, egy-egy arisztokrata, ismertebb család neve is felbukkan majd, de a lényeg az, hogy most lássuk a „talajmenti történelmet. Azt az alulnézetit, az egyszerűt, a hétköznapit.

Rettegi György, akinek emlékirataiból idézünk, köznemes volt, szegény ember, aki nagy nehézségek árán szerzett műveltséget. Erdélyben élt, és híres ottani családoknál volt előbb inas, majd íródeák. Élete második felében megírta emlékeit. Megdöbbentően egyszerű, száraz stílusban számol be örömökről és bánatokról, tragédiákról, nemegyszer kilátástalanságról is. Ma már így senki sem írna naplót, akkoriban azonban szokás volt így írni, sőt Rettegi írása a hozzáértők szerint jobb is volt, mint kortársaié. Ebből most főként a házasságaival, családjával kapcsolatos emlékeit emelem ki.

Az akkori kisnemesek, még a viszonylag háborítatlanabb Erdélyben is, elég rosszul éltek. Sokszor semmi sem különböztette meg őket a mellettük élő parasztoktól („bocskoros nemes”, azaz: még csizmára sem tellett nekik…). Az 1718-ban született Rettegi huszonhárom évesen, azaz már Mária Terézia uralkodása idején gondolt először a nősülésre. Érdekes tőle megtudni, hogyan zajlott ez akkoriban, az ő esetében (és nyilván nem csak az övében) egy kis baráti, rokoni nyomásra:

„Váradi Zsigmond… kezdé tőlem tudakozni, micsoda szándékom lenne magam állapota iránt?”

György elmeséli, hogy visszamenne folytatni iskoláját, de az is megfordult a fejében hogy beáll katonának. Már csak azért is – teszi hozzá –, hogy elkerülje a pestisjárványt. Erre mit tanácsol a jóbarát?: „Édes öcsém uram! Ezen a világon igaz, hogy esze, kardja és házassága után boldogul az ember, és arra nézve javallom kegyelmednek, hogy vegye el Aczél Salomét, mert igen jó szerencse lenne kegyelmednek.”

Kész, ennyi. Elhangzott a név, és bár nyilván nem minden házasság így köttetett, valahogy Rettegi uramnak eszébe sem jutott ellenkezni. Két mondatból megtudta, hogy 1) ha az ember nem tud magával mit kezdeni, házasodnia kell, és 2) már itt is van az ara-jelölt, csak meg kell kérnie a kezét, és viheti!

Igen nagy tekintélye lehetett György előtt Váradi Zsigmondnak, mert nem kellett már rábeszélnie semmire. Rögtön el is mentek egy házasságszerzéssel foglalkozó asszonyhoz, akinek valamilyen homályos rokoni kapcsolata is lehetett nevezett Aczél Saloméval (Erdélyben mindig is kedvelték a bibliai neveket), hogy megbeszéljék a dolgot, és a két fiatal is megpillantassa egymást. Huszonhárom évesen György még nem tartotta magát érettnek a házasságra: „Lévén ekkor huszonhárom esztendős, mintegy szégyellettem házasságra adni magamat. De annyira telebeszélték a fejét, hogy – idézem ismét – „úgy megzavarodék az eszem, hogy azután nem is tanuláson vagy katonaságon, hanem a házasságon járt az eszem.

Talán a lány is tetszett neki? Nem tudhatjuk, mert erről egy árva szót sem ír. Végül is a következő, 1742-es év márciusában megtörtént az eljegyzés, és júniusban az „összekelés. Nem írom ide, hogyan nyomorgott a házaspár (mert bár volt némi pénzük és segítség is akadt, azért nem mindig volt mit enniök). Saloméről továbbra sem tudunk meg semmit. Érdekes módon György úr csak neje halála után, egyfajta „leltárként írta le a következőket: „termete nevezett feleségemnek alacsony, szépsége középrend, magaviselése másoknak is példa a jóra, elméje ritkán található minden asszonyban… istenfélő, jóllehet haragja is nagy szokott lenni. György úr nyolc évet és nyolc hónapot élt vele, és dicséri asszonyát, amiért az egyszer sem „viszálykodott vele, pedig hát – ismeri be önkritikusan – nem mindig járt a „lineán, azaz a vonalon, amivel azt sejteti, hogy talán nagynéha meg is csalta volna asszonyát – de az emlékiratok erre nézve nem elég világosak. Mindenesetre dicséri feleségét, hogy „sem költésemben, sem magamviselésében nem keresett hibát és zenebonát – sejthetően nem veszekedett a férjével. Szelíden viselte sorsát.

Pedig történtek tragikus dolgok abban a házasságban. Két évvel az esküvő után született egy fiuk „ép kézzel-lábbal, azaz egészségesen. De a szomszédasszonyok folyton azt tanácsolták Saloménak, hogy éjszaka is vegye be az ágyába a gyereket, és tartsa ott, mert akkor-attól „jobban nő. Aztán egy reggelen, szinte a férj szeme láttára – bár mindhárman aludtak félig-meddig – a feleség ráfeküdt a csecsemőre, és az megfulladt. Szívszorító az a jelenet – még György szófukar, száraz leírásában is –, amikor a férfi odamegy az alvó feleséghez és felfedezi, hogy az akaratlanul is megölte saját gyermekét. Nem meri felébreszteni, nehogy oly hirtelen tudja meg, mit tett, és ezáltal rajta is kitörjön valamilyen nyavalya… Ül hát a szobában, nézi a halott gyereket, és közben hallgatja, hogyan lélegzik az alvó felesége…

A harmadik évben az isten úgymond „megvigasztalta őket, mert Salome újra szült egy fiút. „Ennek egyik szeme kisebb volt ugyan a másiknál, de igen szép állása volt ábrázatjának, tudósítja György az utókort. Falun laktak ekkor, és himlőbe esett a gyerek. Az egész faluban senki mást nem vitt el ez a – akkor még gyakorta halálos – nyavalya, csak ezt a fiút. No de sebaj! – mondhatnánk, mert hamarosan megszületett a harmadik, akinek a szüléskor egy kis szakmai malőr miatt ugyan kissé eltorzították az ajkát, örök időkre elcsúfítva azt, de nagyon jó természetű gyerek lett belőle („az ő deformitásához képest csuda, mint szereti mindenféle ember”), akiből György majdan orvost akart neveltetni.

A házasság kilencedik évében aztán Salome – akinek a leírás szerint asztmája lehetett („igen súlyos fulladozó nyavalyája volt) belehalt a negyedik gyerek, a kis Salome szülésébe. Méghozzá – György szerint – nem kínos, sőt szép halála volt („oly hirtelen, beszélgetés közben, szép fohászkodásai között elaludt).

A halott huszonhét éves volt, a túlélő férj harminchárom. Nem sokáig bánkódott neje halálán, és ez nem vall rossz lélekre. Egyszerűen arról van szó, hogy idestova háromszáz esztendővel ezelőtt – korábban pedig még inkább – a halál sokkal gyakoribb és ezért „természetesebb vendég volt az otthonokban, mint manapság. Bizony még a tizennyolcadik században is sok gyerek meghalt vagy a születéskor, vagy valamivel később. Azt mondogatták, ha már „földet fogott – azaz járni kezdett –, akkor talán több az esélye a túlélésre. Gyermekágyi lázban és más betegségek, fertőzések miatt igen sok fiatal nő halt meg szülés közben vagy utána. És hát a férfiak sem éltek sokáig. Mivel pedig az emberek nagy többsége – akik nem a csatatéren estek el – otthon szenvedett ki, hát a halál nem rázta meg őket annyira, mint ma. Ők még nem éltek a modern, és mindenható orvostudomány hamis mítoszában. Ma lázadunk, ha valaki „mégis” meghal – akkor ez volt a természetes, és inkább a csodálatos gyógyulások, túlélések számítottak rendkívüli eseménynek.

György uram is sebesen túltette magát felesége halálán. „Felette megunván az özvegyi létet, házasságról kelle gondolkoznom – vallja be. Mindjárt elő is került valahonnan egy özvegyasszony egy közeli faluban, nyilván valaki ajánlotta neki, hát „elmentem nézésére, azaz megszemlélni a sorstársat, az özvegyet. Hát bizony a nő nem tetszett neki, mivel „igen lágy és sunda vala szegény (?), de György uram nem szégyelli bevallani, hogy „de szép jószágocskája lévén, bizony csak elveszem vala – vagyis úgy döntött, hogy a hozomány kedvéért elveszi az özvegyet, még ha nem is tetszik neki. De aztán kiderült, hogy más a vallásuk, ezért semmi sem lesz a házasságból. Utólag György már meg is könnyebbült, hogy így alakult a dolog: „Isten áldja meg, nem jőve hozzám, mivel unitárius lévén, nem akarta vallását változtatni, én pedig Krisztus-tagadó mellé sohasem fekhettem volna”.

Akkoriban ezek nagyon fontos szempontok voltak. Hamarosan előkerült persze egy következő jelölt, de olyan soklányos családban, ahol volt még nála idősebb is, aki nem ment még férjhez. Ezért közölték a fiatalabb lány körül felbukkanó – akkori viszonyok között már középkorúnak számító – gyermekes özvegy férfival, hogy „az asztagot sem kezdik meg a feneke felől”, vagyis fentről bontják lefelé, azaz előbb a nagyobb lányoknak kell elkelniük, csak utána következhetnek férjhezmenésben a fiatalabbak.

Mintegy mellékesen megtudjuk György úrtól, hogy az olyan lánynak, aki „szebb korát már eltöltötte volt, azaz kezdett kicsúszni az ott és akkor a nők számára férjhezmenésre előírt időből, vagyis netán már húsz (!) évesnél is idősebb lett – bizony nem jutott teljesértékű férfi, csak így vagy úgy „hibás. Az egyik ilyen például egy olyan férjet talált végül, „kinek is egy szeme hályogos”.

Aztán egy másik erdélyi faluban egyszerre ajánlották neki feleségül az anyát és a lányát – nyilván azért, mert a lány tizenéves, fiatalka volt, az anyja meg olyan harmincas, vagyis éppen illett volna Györgyhöz. „Nem vallottam volna semmi kárt benne, mert igen derék asszony, jól is bírta magát” – nyilatkozott György az anyáról, de ebből sem lett házasság.

Bizonyára észrevették, hogy eddig el sem hangzott, le nem íródott az a szó: szerelem. Hogy a házasulandó felek előbb szerelembe estek volna egymással, aztán következett volna a többi a megszokott menetrend szerint. Dehogy! És mivel tudjuk, hogy Rettegi György emlékirata csak egy a sok közül, és azokban is ilyesmiket olvashatunk ama századokból – hát sejthető, hogy úgy Erdélyben, mint akkortájt Magyarországon is az emberek többsége vagy nem is ismerte ezt a fogalmat, vagy valami nagyon lírai, mesebeli dolognak tartotta. Minden bizonnyal milliók voltak, akik soha életükben nem találkoztak ezzel az érzéssel. És mint látjuk, a házasságnak egyáltalán nem hogy nem volt alapfeltétele, de semmilyen szinten még csak szóba sem jött az érzelem, amikor az emberek házastársat kerestek maguknak.

György úr a maga száraz, szinte távirati stílusában meséli tovább feleségkereső kalandjait. Afféle kései Odüsszeuszként bolyongott erre meg arra, rokonok is segítettek neki keresni alkalmatos leányokat, avagy asszonyokat, és félig idegenektől is kapott tippeket. Vendégségben volt valahol, mikor is meglátott egy tizenhat éves, azaz már házasságra termett leányt, aki „megtetszvén” neki, ott azon melegében meg is kérte a kezét. Mit tesz isten – odaígérték neki! És akkor követte el a hibát, mivelhogy szándékosan adott még időt a lány családjának, hogy informálódjanak felőle. Hadd tudják meg, kihez is adják a lányukat! A nemes gesztus persze megbosszulta magát, mert miután a lány családja csakugyan kinyújtotta csápjait és megtudta, kiféle-miféle ez a Rettegi, hát az eredmény György számára lesújtónak bizonyult. A lány apja fogadta: „míg én másodszor is felmentem /hozzájuk/, addig minden rosszal bevádoltattam, hogy tudniillik korhely, részeges, vesztegető kurvás ember vagyok; melyet midőn tudakoztam, hogy kitől hallotta, s nem akarta volna megmondani, én is így tevék:

– Édes jó uram! Ha hallomást kell beszélni, én is halottam ezeket kegyelmed felől! Primo: hogy a kegyelmed famíliájában mindenféle személy, úgy mint gyilkos, lopó, parázna, szabó, kovács lakatos találtatik, amellett secundo: kegyelmedhez délután nincs miért jőni tanács kérdeni, mert kegyelmed mindenkor részeg. Tertio: ha a kegyelmed gyermekei megosztoznak, alig jut két-három házhely egyik-egyik gyerekének; de én azzal nem gondolok…”

Vagyis tromfra tromf. Képzeljük csak el, amint a két férfi ott vágja egymás szemébe mindezeket, közben valahol a lakás másik szobájában a lány meg az anyja várják a fejleményeket. Vagy mindjárt hivatják őket, és bor kerül az asztalra, nagy öröm lészen, mert hogy elhatároztatott a házasság (bocsánat, de én is átcsúsztam ebbe a tizennyolcadik századi stílusba…), vagy éppen ellenkezőleg, az apa kidobja a kérőt, úgy, hogy annak a lába sem éri a szép erdélyi földet… Erre mondják manapság, hogy a játszma kétesélyes volt. És itt bukkan fel először az emlékiratokban a szeret ige! Ugyanis György uram bevallja, hogy míg ezek a dolgok történtek – volt, hogy napokig ott vendégeskedett a lányos háznál, és persze akkori szokás szerint soha egy pillanatra sem maradhatott kettesben a lánnyal – a dolgok rosszabbra fordultak. Ő ugyan „megszerette azt a lányt, talán az is őt, de hát a körülmények! Az anyagiak! Kevés volt a „jószágocska, a menyasszony túl keveset örökölt volna apja halála után, és így György úr – szerelem ide vagy oda – más feleség után nézett…

Az a kor, ismétlem, olyan volt, hogy a lányt meg sem kérdezték, ha jött egy kérő. Ha a szülőknek tetszett, ha semmi rosszat nem hallottak róla, ha tehetős is volt valamennyire, akkor a lánynak mennie kellett, bármennyire is utálta azt az idegen embert. Egy lányról, aki éppen így járt, írta György: „nem tudott mit tenni, mert se atyja, se anyja számba sem vették, mintha nem is lett volna, nemhogy dolgát igyekeztek volna másképpen fordítani és illendő szerencséjét munkálódni” – azaz nem tettek semmit azért, hogy a lányuk boldog legyen.

És vajon György végül mire jutott? Talált magának valakit, meg nem is. Egy olyan nőt, aki elvált a férjétől! Ez nagy ritkaságnak számított, és a legtöbb férfi irtózott az elvált asszonyoktól. Valami bűnt, rosszat sejtettek a válás mögött, bár elismerték, hogy a legtöbbször a rossz férj volt oka a válásnak, nem a kikapós menyecske. „Ingyen sem gondolkoztam volna felőle, írja az úr, de azért csak izgatta a fantáziáját az elvált asszony, aki ekkor még tizennyolc éves sem volt, holott a válásra is három évig várt. Beszéltek róla mindenfélét, hogy a lakodalmakban kikapósan viselkedett, mondjuk így: flörtölt a férfiakkal. De szép volt, magához vonzotta a férfiak mohó tekintetét („minthogy szépecske volt, kapott a szem rajta különben is). György bevallja, hogy a következő hónapokban nála jobb emberek is kérték, de nem ment egyikhez sem, pedig még egy katonatiszt, valódi hadnagy is legyeskedett ott! A nő nem a szüleivel, hanem rokonaival élt, és ami a hozományt illeti, bizony nem volt jól eleresztve – ez György uram nyelvezetén így hangzott: „kiházasítására nem sok gondjuk volt, és csak vékony készülettel” vehette el. Mert érdekes módon, amikor végre mégis úgy döntött, hogy elveszi a fiatal nőt feleségül – amaz tizennyolc, György meg majdnem a duplája, merthogy harmincöt éves volt – kiderült, hogy az bizony szívesen jönne hozzá. A lánynak igen rossz híre lehetett, mert mindenki eltanácsolta tőle Györgyöt, mi több, a saját rokonainak többsége még az esküvőre sem jött el. Ennek ellenére a lány – akinek keresztneve sem íródott le – jó felesége lett György uramnak. Olyan őszinte a férfi az iratokban, hogy szinte megmosolyogni való. Hozományt nem kapott vele semmit, ezért így kezdi asszonya leírását: „Én, míg Isten éltet s feleségemet élteti, igyekszem tisztességesen tartani s ruházni, mert hatodik esztendeje, mióta együtt lakom vele, de soha csak viszálykodó szavát sem tapasztaltam. Jámbor, istenfélő, tiszta erkölcsű – melyet sohasem hittem volna (kiemelés tőlem – NI.) – egyszóval mindenütt becsületet és nem kisebbséget vallok vele. De azért azt is megírja, hogy vannak dolgok, amelyek nem mennek rendben, de azok nem tőle vagy feleségétől függenek, a rosszindulatúak nem hagytak fel az aknamunkával: „jóllehet vannak olyanok is, akik engemet is sajnálnak tőle, őtet is tőlem.

Az emlékirat végén azonban van néhány szomorú mondat, ám azokon is átsejlik a szerző optimizmusa: „De gyermeket, élőt, Isten ő szent felsége nem adott még eddig, pedig eddig már öt volt, de egy sem él, jóllehet annak rendje szerint könnyen, hiba és defektus nélkül születtenek, de mindjárt meghalnak, némelyik megkeresztelést sem ért. Isten tudja, lesz-e élő gyermeke, vagy nem.”

Persze ezért ne keseredjenek el azok sem, akik a szerelmet hiányolják. Már a tizenhatodik és a tizenhetedik századból is maradtak fenn szerelmes levelek. Persze – úgy tűnik legalábbis – azok írtak ilyeneket, és talán azok jobban is érezték, akik tudtak írni-olvasni. Így hát megírhatták egymásnak, mit éreznek, és a rokonok, barátok egymás közti leveleiben is fel-felbukkan a szerelem, mint téma. A lantosok, éneklő deákok is számos szerelmes dalt szereztek. Akkoriban ezek nagyon népszerűek voltak. Bár ismertségük kérdőjeles, hiszen igen lassan terjedtek. Csak élőben lehetett őket terjeszteni, nem volt rádió, tévé, akárhol és akármikor nem lehetett zenét hallgatni, csak ha arra járt egy zenész. Legalább egy lantos, aki sok dalt ismert – így aztán azt sokszor elénekelte, mások megtanulták, és ők is „továbbénekelték” másutt.

Takáts Sándor egyik könyvében egész fejezetet szentel a mennyegzők, lakodalmi szokások leírásának. Legfőképpen a török hódoltság idejéből, de földrajzilag a leírás kiterjed mindhárom akkori magyar földre.

A lakodalmaknak különleges szerepük volt azokban az ínséges időkben: ne felejtsük el, az erdélyi és a felvidéki-dunántúli magyarságot számos ellenség tépte akkoriban. Egyfelől a török, másfelől a „német”, azaz az osztrák, de ott voltak még a hitviták és vallásos háborúskodások, aztán a könyvünkben már emlegetett idegen zsoldosok, akik gyakorlatilag az állam által fizetett rablók seregeként fosztogatták a lakosságot. És mintha még ez nem lenne elég, ott voltak a magyar szegénylegények, később kurucok, akik nem sokkal jobban viselkedtek, mint azok a császári rablók.

Ilyen körülmények között az emberek mindenféle mulatságot felüdülésként élvezhettek. Kétszeres, háromszoros örömet jelentett nekik, ha valahol elereszthették magukat. Ahol volt enni-innivaló, volt muzsika, volt alkalom és ok az evésre-ivásra, és persze a mulatozásra. Mindenféle csínyeket eszeltek ki, hogy növeljék a jókedvet. A mennyegző volt az az alkalom, amikor nem kellett tartani semmilyen ellenségeskedéstől, ahol még a haragosok is együtt mulathattak.

Arról nem is szólva, hogy úgy a nemesi famíliák, mint az igazán gazdag arisztokrata klánok – akik általában mind egymás rokonai voltak hol csak szegről-végről, hol meg egészen közelről – itt találkozhattak egymással. Azokban az időkben, amikor az ember legnagyobb sebessége megegyezett a ló legnagyobb sebességével, ráadásul minden utazás tele volt veszélyekkel – hát megesett, hogy rokonok csak sokévenként egyszer látták egymást, éppen az esküvőkön vagy temetéseken. Az utakon idegen katonaság, portyázó ellenség, pestis, útonálló rablók és száz más veszedelem lesett az utazóra, hát csak az kelt útra, akinek tényleg muszáj volt.

Ilyen „muszájt” jelentett mindenkor egy lakodalom. Mivel a vendégek többsége messziről jött, nem illett egy nap után elküldeni őket. Még a legszerényebb lakodalom is, különösen nemesi házakban, legalább három napig tartott. A vendégek félelmetes mennyiségben pusztítottak el mindent, amit csak elébük tálaltak.

Szokás volt akkoriban, hogy a nemesi származású fiatal lányok – gyakorlatilag már szinte tizennégy-tizenöt éves kortól – egy-egy környékbeli arisztokrata, tehetős földbirtokos kastélyában nevelkedtek. Nem egy híres család, mint a Batthyányak (csak, hogy tudjuk: ezt a nevet nem „battyányinak kell ejteni, hanem „battyáninak – a régies írásmód ne tévesszen meg senkit. A Battyán nevű községből származott a család eredetileg, így van a név végén máig is „n, és nem „ny.), a Nádasdyak és mások az évtizedek során akár negyven-ötven fiatal lányt is felneveltek és férjhez adtak.

A lányok rangjukhoz, származásukhoz méltó nevelést kaptak, de – mint már volt róla szó –azért ne képzeljük, hogy professzorokat neveltek belőlük. Mindenesetre megtanultak illendően viselkedni, tudtak valamennyire egy-két nyelvet a magyaron kívül, értettek a konyhához, a gyerekneveléshez, a kertápoláshoz, a háztartás vezetéséhez, a sebek ellátásához, a gyógyfüvekhez, olykor némi művészet is jutott nekik: rajz, lantpengetés, éneklés, testgyakorlásként pedig labdázhattak egymás között.

Mint minden olyan helyen, ahol fiatal lányok csapata van jelen, így vagy úgy felbukkantak a férfiak is – persze szigorú korlátok között. Nagyon rossz fényt vetett volna a házigazdára, ha az ő otthonában „baja esik” valamelyik leánynak. Itt még előfordulhatott, hogy szerelem támadt egy nemes leány és egy nemes úr között, hát házasság is lehetett a dologból. Tudjuk a korabeli levelekből, hogy nem egy fiatal lány eleve csak azért jelentkezett az ilyen életre, mert tudta, hogy ott hamar talál magának férjet…

Mivel lehetett akkoriban egy lány szívéhez férkőzni? Hát elsősorban persze azzal, ha a jelölt legény vagy férfi jól nézett ki. Ha híres volt, derék dalia, akiről mások is jót mondtak. Ha a lánynak is volt pénze, vagyona, azaz hozománya, és a férfinak is, ráadásul tetszettek egymásnak, nem volt akadály. Viszont az urak igyekeztek mindenféle módon eme hölgyek szívébe lopni magukat – ne felejtsük el immár: soha nem maradhattak velük kettesben még világos nappal sem, nemhogy éjszaka! Ilyen körülmények között a férfiak találékonyságára volt utalva a sikeres vagy kudarcos előrehaladás. Nem ritkán az urak lefizettek egy-egy ügyes lantost, dalszerzőt, hogy írjon a nevükben egy teljesen új éneket, virágéneket, szerelmes dalt, kifejezetten ennek vagy annak a lánynak, aztán azt előadták, és általában nagy tetszést arattak vele. Egy férfinak akkortájt a lant pengetése nem jelentett semmiféle „nőies tulajdonságot”, ellenkezőleg. A sokoldalúságot mindig is díjazták.

A lányok, akiket a szülők az arisztokrata házaspárra bíztak, vagyis akik főúri udvarban nevelkedtek, azokhoz a szüleiknek már nem sok közük volt. A társadalmi megegyezés úgy szólt, hogy miután a főúri családra bízták a lányukat, az is házasítja majd ki. A legtöbbször a lakodalmat is a főurak állták. Még jó, ha a tervezett házasságról, az eljegyzésről, majd az esküvő napjáról egyáltalán értesítették a szülőket!

Minél több lány élt egy-egy főúri kastélyban, annál gyakoribb volt a lakodalom. A mennyegzőkből jutott szinte két-háromhavonta.

Persze, visszatérve a házasságokra, szép számmal akadtak olyanok is, amikor a szerelemnek már csak azért sem lehetett semmi szava, merthogy a leendő házasfelek az esküvő előtt… nem is látták egymást. Megesett az is, hogy egy-két-hároméves gyermekeket jegyeztek el egymással a szülők, amiről a gyerekek esetleg csak sok évvel később értesültek. Ami nem jelentette automatikusan, hogy aztán az efféle gyermek-jegyességekből mindig házasság is lett. Például a költő Zrínyi Miklós felesége, Draskovich Mária eredetileg, csecsemő korától az egyik Frangepán jegyese volt, végül az akaratok megváltoztak.

Ha végre kiszemeltek egy lányt, akkor meg kellett kérni a kezét. Bármennyire furcsán hangzik is, azokban az időkben és azokban a körökben ezt nem maga a leendő férj tette meg. Hanem keresett az ismeretségi körében valakit, lehetőleg a legtekintélyesebb, legismertebb, leggazdagabb férfiembert, és maga helyett őt küldte a lányos házhoz!

De nem volt ám mindegy, hogy kit küldenek – más szempontból sem! Nem mehetett fiatal legényember, és olyan sem, akinek csak lányai voltak. Az előbbi azért nem, mert megesett, nem is egyszer, hogy amikor a leánykérőbe küldött nőtlen ember megpillantotta a lányt, akinek a kezét a barátja számára kellett megkérnie, nagyon megtetszett neki, leánykérés helyett rögvest udvarolni kezdett („ezerrel”, ahogyan ma mondanánk), és bizony volt olyan, hogy végül a maga számára kérte meg a kezét! Így aztán kialakult az a szokás, hogy legényembert nem küldtek leánykérőbe.

A másikkal is baj volt: ha lányos apa ment leánykérőbe, sokszor mindent megtett azért, hogy az a házasság ne jöjjön létre, inkább az ő valamelyik lányát vegye el a mindenáron nősülni szándékozó fiatalember. Mai kifejezéssel élve, nem volt szabad „ellenérdekelt személyeket” küldeni erre a fontos feladatra.

Amit ma házassági szerződésnek hívunk, bizony akkor is létezett, még ha sokszor nem is foglalták írásba. Miután a felek megegyeztek abban, hogy házasság leend, a szülők leültek egymással tanácskozni. Megállapították, hogy mennyi lesz a „jegyruha, azaz a hozomány (akkor még így hívták), és hogy „mennyit móringol az asszony a férj esetleges halálakor – vagyis mennyit örököl, és mennyi jár neki vissza abból, amit a házasságba vitt. Mivel akkoriban elég korán haltak nők és férfiak, erről okvetlenül illett előre rendelkezni. A nagyon gazdagok négyszer is hívtak vendégeket, hisz külön-külön időpontokban tartották meg a kézfogót, a gyűrűváltást, az esküvést, és az egyházi áldást. Persze a legtöbben az első hármat egybevonták, és csak szűk családi körben tartották, viszont annál jobban kitettek magukért a lakodalmon.

Az esküvő és lakodalom, akárcsak századokkal később Mikszáth csodaszép-gúnyos leírásaiban, nagyon jó alkalom volt mindenkinek arra, hogy kimutassa gazdagságát és befolyását. Ez persze a kisebb nemesurak esetében afféle „fenn az ernyő, nincsen kas”-komplexus volt. Vagyis mutatták, hogy milyen gazdagok, miközben egyáltalán nem, vagy csak alig-alig voltak azok. De az igazi nagyurak – és róluk van most szó – megmutathatták valódi vagyonosságukat és befolyásukat. A magyar arisztokrácia magas köreiben még a legvadabb Habsburg-ellenes időkben is szokás volt például az esküvőre meghívni magát a királyt is!

Persze nem kellett attól tartani, hogy személyesen el is jön. Különösen nem magyar területre, ahol ki tudja, miféle atrocitás érné Őfelségét, és az utak sem voltak biztonságosak. De így illett tenni ezekben a körökben, és ha Habsburg-párti urakról volt szó – vagy olyanok esküdtek éppen örök hűséget, akiket a bécsi politika éppen meg akart nyerni magának, – akkor a király elküldte nászajándékát, általában egy aranytálat vagy serleget és azonfelül képviselőit az esküvőre: egy-egy udvari nagyurat, mindig kínosan ügyelve arra, hogy az illető pontosan olyan rangú legyen, mint az esküvő házigazdája. Báróhoz bárót, grófhoz grófot, herceghez herceget küldtek, így dukált.

Persze másként mentek akkor a dolgok, mert amikor az esküvés megtörtént – ez nem tévesztendő össze a templomi esküvővel –, akkor a feleket már mindenki házasnak tekintette azelőtt, hogy a templomban egyáltalán megjelentek volna! Már esetleg hetek vagy hónapok óta együtt éltek, a feleség netán terhes is lett, mire eljött a templomi áldás ideje. A tizenhatodik és tizenhetedik században még így mentek, mehettek a dolgok, az Egyház csak később érte el magyar földön (is), hogy a házasságok csak és kizárólag a templomi szertartás után – mikor is a pap Isten nevében összekötötte a két házasuló kezét, és felhúzták egymás ujjaira a gyűrűket – lettek elismertek, hivatalosak, majd végül ez lett az egyedüli, jónak látott és hivatalosan is elfogadott forma. A már említett Zrínyi Miklós esetében is hónapokkal korábban volt azt „esküvés” és a többi szertartás. Már rég házasok voltak Draskovich Máriával, amikor végre elfáradtak a templomba is, hogy mintegy mellékesen megszerezzék az „egyházi áldást”. Ezt sokan csak afféle ráadásnak tekintették.

Például a nagy Rákóczi Ferenc, a későbbi felkelő Julianna nevű nővére egy osztrák grófhoz, Aspremonthoz ment feleségül 1691-ben. Nyáron már mindenfelől áradtak hozzájuk az írásos gratulációk, tehát az „esküvés” valamikor tavasszal vagy nyár elején történt. De az egyházi áldásra csak a következő év január végén került sor!

Ráadásul a házasságkötés sem a templomban, hanem otthon volt, általában a lányos házban. A meghívó leveleket is erre az alkalomra, és nem a „templomi esküvőre küldték ki. Vagyis a lakodalomnak semmi köze sem volt az egyházi szertartáshoz, ez jóval az előtt zajlott le. Minden jobb lakodalomnak már csak azért is legalább két napból kellett állnia, mert volt egy „vacsora és volt egy „ebéd”, mindkettő más-más tartalommal és jelentőséggel bírt. A vacsorára legtöbbször vasárnap késő délután, az ebédre meg hétfőn kerítettek sort – de persze a legtöbb lakodalom ekkor nem ért véget, a dáridó tovább tartott.

Persze voltak nagy melléfogások is, hiszen az élet akkor sem volt problémamentes. Volt, hogy egy úr három lányát adta volna férjhez egyazon napon, de aztán a szerelmesek civódása és egyéb rokoni perpatvarok miatt a három esküvőből végül egy maradt. Megesett az is, hogy az egyetlen eltervezettet sem tartották meg, mert akkora viták robbantak ki a hozomány miatt – már a meghívók kiküldése után –, és olyan dolgokat vágtak egymás fejéhez a szülők és egyéb érdekelt felek, hogy utána már látni sem bírták a néhány héttel korábban még oly szeretett örömszülőket…

Volt olyan, hogy – háborús idők lévén, különösen az 1600-as évek második felében, és a vége felé, amikor a törökök kiverésére készültek fél Európa fegyverforgató férfiúi –, hogy már elmentek a meghívók, és jöttek a vendégek, amikor megtudták, hogy a vőlegényt időközben katonai szolgálatra szólították, és el kellett mennie. Ilyenkor a csalódott vendégek ételbe, italba fojtották bánatukat.

A meghívólevelek – ezek közül sok fennmaradt a magyar levéltárakban – általában elég szűkszavúak és csak a legfontosabb dolgokat közlik amellett, hogy X. Y. urat és egész családját meghívják ekkorra és ekkorra, ide és ide. Akadtak persze bőbeszédű házigazdák, általában túlművelt és egzaltált öregurak, akik valóságos episztolákat szerkesztettek meghívólevél gyanánt. Ezekben oldalakon keresztül (!) elmélkednek arról, hogy miért is van szükség a házasság intézményére, és hogy az Úr annakidején milyen bölcsen rendelkezett, hogy egy férfinak és nőnek kell együtt élnie azért, hogy az emberi társadalom fennmaradjon. Takáts Sándor idéz egy ilyent, aminek szerzője az egyik öreg Bethlen volt, aki fia lakodalmára az akkoriban szokásos cirkalmas és körmondatokban gazdag levelek mintapéldányát küldte szét, ez így kezdődött:

„Mivel ez világ és az emberi nemzet megtartására, terjedésére isteni bölcsességtől rendeltetett állapotok közül majd a legszükségesebb, tündöklőbb és nagyobb erejű az szent házasságnak rendi, úgymint az, melyből mind az paradicsomi fegyhetetlen életnek némineműképpen megmaradott szikrácskája kifénylik, s mind az gyarlóságból származó némely indulatok megakadályoztatnak, és nemcsak ez világi emberi társaság, de a mennyei győzedelmes gyülekezet is sokasodik.”

Ismétlem, ez csak az első mondat volt, nem is a leghosszabb. Képzeljük el szegény írnokokat, deákokat, akik – más sokszorosítási mód nem lévén – e leveleket olykor több száz példányban voltak kénytelenek lemásolni!

A meghívásokra illett válaszolni is. A válaszra is jött válasz, vagyis az örömszülők nyugtázták, hogy X. Y. jön majd családjával, és így tudtak róluk előre, rajta voltak a végső listán. Amikor véglegesnek látszott a dolog, beindultak gőzerővel az előkészületek. Mindenféle tisztségre választottak embereket, nyoszolyólányokat, vőfélyt, koszorúslányokat. Aztán a meghívott vendégek közül a legtekintélyesebb házaspárt felkérték, legyenek a rendezvény „főgazdája és „főgazdasszonya. Voltak még egyéb tisztségek is, mint például a környék legjobb táncosának jutott a „táncosztó” tisztsége, vagyis aki a táncrendet kialakítja, a nyitótáncosokat stb. kijelöli.

Az előkészületek során aztán nem arra számítottak, hogy majd a vendégek hoznak ajándékot az ifjú párnak, hanem fordítva: a háziak ajándékozták meg a vendégeket. A legtöbbször díszes ruhadarabokat, legfőképpen hímzett „üngöket”, azaz ingeket kaptak a férfiak, ingvállakat, szoknyákat a nők. Nem sajnálták az aranyfonalakat és a selymet, de a drága prémszegélyeket sem bizonyos ruhadarabokról. A fiatal vendéglányoknak pártát osztogattak, az asszonyok pedig nemegyszer igazi aranygyűrűkkel mehettek haza. Ezeket a gyűrűket külföldön vették, a gyengébbeket Bécsben, az igazán jókat Velencében. Ezért a lakodalom előtt egy-két rokon a sok pénzzel útra kelt és meg sem állt az Adriáig, hogy aztán a vízivárosban bevásároljon. Nem ártott persze, ha fegyveres legények is kísérték őket…

Képzelhetjük, hány hónapig tartottak ezek az előkészületek. Mai ésszel csak dicsérni tudjuk eleink logisztikai, szervezési képességeit. Valóban nem lehetett könnyű dolog mindent kézben tartani, megszervezni, semmit el nem felejteni, és az utolsó napokban vagy órákban akár még sebesen improvizálni is, ha valami nem alakult a kívánalmak szerint.

És mindezt képzeljük el az 1500-as vagy 1600-as évek viszonyai közé! Sohasem lehetett tudni, nem tör-e ki egy háború, mielőtt megkezdődne a lakodalom. Vagy nem rohanja le a vidéket egy török, vagy kuruc, vagy császári zsoldos martalócsereg, amely gyilkol, fosztogat és gyújtogat?

Ráadásul azzal is számolni kellett, amivel nem lehetett: hogy a násznépnek, a lakodalmas vendségeknek esetleg fegyverrel kell utat törniök a lakodalom színhelyére! Ez persze nem a lakodalom szervezőinek gondja volt, de bármikor megeshetett, hogy esetleg maga a vőlegény sem érkezik meg élve, csak holtan, vagy súlyos sebesülten. A lakodalmas házaknál hát készen álltak a szobák a sebesültek fogadására, készült a „tépés”, ami akkor a vattát helyettesítette, és készenlétben voltak a környékbeli javasasszonyok is, hogy segítsenek ellátni a sebektől véresen érkező vendégeket…

De aztán végre megjöttek a vendégek, tegyük fel, mindenki épen és egészségesen. Ez utóbbi jelző persze erős túlzás így utólag, de az volt már akkoriban is. Ugyanis azok az emberek általában nem voltak egészségesek, bár összehasonlíthatatlanul többet kibírtak, mint a maiak. A lakodalmakra azonban a félholtak is kikeltek ágyukból, és vitették magukat kocsin vagy lóháton.

Említettem már, hogy a zene milyen fontos, de egyben ritka dolog volt akkortájt. Nem volt módszer a zene konzerválására, csak és kizárólag élőzene létezett. Ha nem voltak hangszerek és hozzájuk értő személyek, akkor zene sem volt, legfeljebb énekelni lehetett jóféle borocska társaságában – de az nem volt az igazi.

Õseink módfelett szerettek táncolni, és azt is csak zenére tehették. Csak az igazán nagy úri házaknál, kastélyokban volt meg a lehetősége annak, hogy akár mindennap táncoljanak, hisz volt saját zenekaruk. Mások, a kisebb urak csak ritkán jutottak zenéhez. A lakodalmakra azért is mentek szívesen, mert ott akár napokon keresztül hallgathatták a zenét, sőt táncolhattak is!

Nehéz ma elképzelni, milyen táncőrület uralkodott akkoriban. Szomorú, háborús időkben is igényelték az emberek a vígasságot, és ezt akkor kaphatták meg, amikor alkalom nyílott a táncra. „Valami ellenállhatatlan vágy vonzotta az ifjút és az öreget egyaránt a lakodalomra, soha a táncnak nagyobb keletje nem volt, mint a hódoltság korában; soha annyit nem ropták a táncokat, mint ekkor”, írta a kései krónikás. Lehet, hogy az emberek a vesztüket érezték a bizonytalan, háborús időkben.

„A lakodalom előtt még a vénemberek is gyógyítgatták köszvényes lábukat, hogy egyet-kettőt ugorhassanak”. A közelgő mulatozás, zene, tánc, evés-ivás annyira felvillanyozta az idősebbeket, hogy már hónapokkal korábban erre készültek, kis túlzással még a haldoklók is felkeltek ágyukból, ha lagzi volt kilátásban.

Még az is szokás volt, hogy akik nem mehettek el, azok megkérték az elmenőket, hogy „táncoljanak az egészségükre”, és ez komolyan meg is történt. Utólag meg is írták a lakodalmas vendégek az el nem jötteknek, melyik táncot kivel ropták az otthonmaradt személy egészségére.

Egy igazi lakodalom akkoriban a vacsorával kezdődött, mint már említettem. De a vendégek már egész nap érkeztek, ismerősök, rokonok, barátok itt találkoztak, akik nemegyszer már évek óta nem látták egymást. Itt csodálták meg egymás gyermekeit, akiket esetleg még soha nem láttak, itt vették szemügyre, kinek a lánya már mekkora és milyen szép, kinek a fia, lám, serdült már valóságos daliás vitézzé. Itt beszélték meg peres és családi és magánügyeiket, itt panaszkodtak egészségük romlására, és persze – a férfiak! – a politikai helyzetet vitatva nemegyszer vörös fejjel kaptak össze. Az asszonyok meg a női dolgokat tárgyalták ki egymás között, beleértve a pletykákat is.

Sokadszor jegyzem meg: mivel abban a világban nem volt média, nem voltak hírközlő, híreket jelentő és szétszóró, és mindenkihez eljuttató eszközök, hát egyfajta „média volt egy-egy lakodalom. Kétszeresen is az, mert először volt maga az esemény, ott találkoztak az emberek és kicserélték híreiket sokszor a három országból: a török hódoltsági területről, Erdélyből, és a Bécs alá tartozó magyar királyságból. Másodjára meg a lakodalom „utórezgései játszottak ilyen szerepet. Vagyis amit ott hallottak a vendégek, azt hazaérvén kezdték terjeszteni a pletykától a legfontosabb hadi és politikai és gazdasági eseményekig. No meg a társasági életben amiről tudomást szereztek. Egy-egy országos hírű nagy lakodalom, amelyre egyfelől jöttek a vendégek, másfelől azok szolgái is együtt mulattak és hozták a maguk híreit mindenfelől – felért egy-egy jókora „média-injekcióval”. A korabeli közvélekedés, közvélemény kialakításában ezek az esküvők majdnem akkora szerepet játszottak, mint a nemesi országgyűlések – amíg ilyeneket tartottak.

De térjünk vissza a lakodalmakhoz. A vőlegény személye nem volt ám közömbös! Ugyanis a nemesi családok lányait például külföldi illetőségű személy nem vehette el, lett légyen akármilyen előkelő származék. Az urak így akarták megakadályozni, hogy a magyar birtokok idegen kezekbe kerüljenek. Ez a szokás akkortájt uralkodott csak, és szigorúan betartották. Ha mégsem, hát a törvény erejét használták fel. Egy magyar főúr a mostohalányát egy lengyel herceghez adta feleségül – erre felségsértési, azaz hazaárulási per indult ellene! Ha pedig valaki lánya külföldihez ment feleségül, szülei engedelme nélkül, bizony a lányt ki is tagadták, és a jobb társaságba többé be nem fogadták.

Újra kanyarodjunk vissza a lakodalomhoz. Képzelhetjük különben, hogy milyen hihetetlen mennyiségű ételt és italt fogyasztottak el a résztvevők. A háziállatok valóságos hekatombája volt egy lagzi, nem is szólva a rengeteg cipóról, kenyérről, süteményről, és mindenféle egyéb étekről. A vendégek hektószámra itták a bort, akkortájt jobbára ez volt szinte az egyetlen alkohol, amit férfi és nő egyaránt fogyasztott, persze a nőknek csak jelképes mennyiség jutott belőle, míg a férfiak ijesztően sokat voltak képesek elfogyasztani belőle.

Így aztán nem csoda, hogy a rengeteg ajándék a vendégeknek, meg maga a lakodalom hihetetlenül sokba került. Bizony ismerünk olyan, annakelőtte gazdag családokat is, amelyek anyagi viszonyai alaposan megrokkantak az esküvő után. Egy igazi, nagy lakodalom valósággal kizsigerelte az örömszülőket, akik utána ott maradtak szinte koldusszegényen. Még jó, hogy általában volt birtokuk, és a következő év terméséből aztán úgy-ahogy magukhoz tértek. Ha csak nem jött árvíz vagy aszály, vagy háborúság. Tudjuk a régi levelekből, hogy olyan dúsgazdag családok is megérezték az esküvőket, mint például a Báthoryak.

A nagyurak házasságai olykor ország-világra szóló botrányt keltettek, de az is megesett, hogy egy-egy magyar főúr és a bécsi királyi udvar közti ellentétekre adott alkalmat. Az egyik ilyen esetből országos ügy lett, amit a krónikások is feljegyeztek. Mert egy főúr megvédte a házasságát, feleségét, önmagát, birtokát és igazát is egy aljas indíttatású felsőbb beavatkozás ellen. Ez az ügy ugyanakkor politikai jelentőséget is nyert amiatt, mert hát a magyar nemesség – ősi jogaira hivatkozva – ennek örvén is szembemehetett a Habsburgok gyarmatosító törekvéseivel.

Nádasdy Tamás úrról van szó, aki a híres „Fekete Bégnek, Nádasdy Ferencnek az unokatestvére volt. Okos és bátor fiatalember, aki egyformán jól forgatta a kardot, mint a tollat – ebben a költő Zrínyire hajazott. Ő is egy másik nagy uraság kastélyában töltötte a kamaszkorát, ott nevelkedett és ott is ismerte meg jövendő feleségét. Aztán a kastély urával is szót értett, udvarolni kezdett Petheő Zsuzsannának, akik különben távoli rokona is volt. A hazai törvények tiltották az ilyen házasságot. Tamás fiatalúr azonban nem adta fel ilyen könnyen, és mint jogot is tanult ember, utánajárt, és azt találta – mint maga írta –, hogy „e házasságnak ellene nincsen se Isten törvénye, se az írástudó doktorok bizonysága.

A rokoni fokozat így állt: egykoron Tamás úr apja, meg Zsuzsanna apja egyazon család két leányát vették feleségül. Vagyis apáik sógorok voltak, ily módon azok gyermekei – Zsuzsanna és Tamás – pedig elsőfokú unokatestvérek. Hogy Tamás úrfi honnan vette állítását, miszerint az ilyen házasság nem törvényellenes, nem tudhatjuk. Annyi mindenképpen tudott volt akkoriban is, hogy ezt a rokonsági fokot közelinek, sőt túl közelinek ítéli a tapasztalat. Az unokatestvérek házasságaiban bizony nemegyszer „hibás” utódok születtek, vagy a gyermekek eleve holtan jöttek a világra. No persze, sok uralkodócsaládban akadtak ennél cifrább esetek is, amikor is unokatestvérek között köttettek a házasságok, persze dinasztikus okokból. Éppen a Habsburgok jártak az élen e téren az európai uralkodóházak között – ami a következő események fényében még pikánsabbá teszi a történetet.

Zsuzsanna anyja, leendő anyós, Petheő uram kissé furcsa nevű neje – nő létére Praxedimnek hívták, amit mindenki Fraxiának rövidített, sőt írták Fráksziának is – ki is jelentette, hogy szíves-örömest adná Nádasdy uramhoz a lányát, „ha ez az atyafiság miatt lehetséges lenne”. Vagyis ellenezte.

De Tamás erős társra lelt a fiatal hölgyben, akinek koráról és külsejéről nincs adatunk, de elég sokszor emlegetik mint „lánykát, tehát feltehetően még húsz alatt volt. Mindenesetre szép és vonzó nő lehetett, mert Nádasdy Tamás beleszeretett. A „lányka ezt viszonozta, és többször, tanúk előtt is kijelentette, hogy szívesen hozzámenne, mert csak őt szereti. (Tamás úr egy írásában ezt így olvashatjuk: „Tiszta szívvel, hitére mondá, hogy senkihez sem megy, csak őhozzá”.)

Nádasdy úr persze tisztában volt az akadállyal, és igyekezett azt elhárítani. („Futkoztam és értekeztem mind addig, míg megbizonyosodtam, Istennek nem ellene lenni s úgy kívántam aztán hitit s gyűrűjét, kiről nem egyszer sem kétszer megesküdt kezemen”). Bizony a fiatalok gyűrűt váltottak és már-már kezdték volna magukat ha nem is házasoknak még, de már eljegyzettnek tekinteni.

Ám másként gondolta ezt a drága rokonság – természetesen a lány rokonai, akik nagyobb társaságokban is kezdték piszkálni Tamás urat, hogy mégis miképpen gondolja azt a házasságot, amit tiltanak a törvények és a szokások. Addig hergelték a leendő anyóst, míg aztán sikerült őt teljesen szembefordítani Tamással. De ez nem volt elég – az anya ezután „rástartolt” a lányára, és telebeszélte fejét, míg az is elfordult vőlegényétől, sőt visszaküldte neki a gyűrűt.

Mintha mindez nem lenne elég, még a nagyhírű rokon, a nagybácsi „Fekete Bég” is megharagudott az unokaöccsére, hogy miért akar belemászni egy ilyen lehetetlen házasságba? Aztán beindult a már akkor is létező pletyka-gőzhenger, és az emberek mindenféle abszurd történetet találtak ki és terjesztettek Tamás úrról. Ezek persze eljutottak a Petheő-házba is, és sikerült ott még inkább befeketíteni Tamás urat. Az utolsó csöpp a pohárban az volt, amikor Tamás tudomására jutott: a kedves anyósjelölt azt terjeszti róla, hogy csak Zsuzsanna húszezer forintos hozományáért akarja elvenni őt feleségül.

No, ettől aztán igencsak „felment a pumpa” a férfiban. Mivel éppen a Batthyányak és Nádasdyak voltak azok, akik behozták magyar földre a gyakori levélírás szokását – és pénzük is volt futárokra, akik a leveleket célba juttatták, merthogy postaszolgálat akkor még nem létezett – hát ezt az egész történetet híven követhetjük a megmaradt levelekből. Így az sem titok, miket érzett, gondolt és tett Tamás uram, amikor értesült Fraxia asszony újabb húzásairól. E levelekből egyértelműen kiviláglik, hogy Fraxia lett Tamás számára a világ leggyűlöltebb embere!

A dolgok odáig romlottak, hogy végül Tamás is visszaküldte a lány gyűrűjét. Zsuzsanna pedig, feltehetően anyja rábeszélésére hamarosan férjhez ment Alapy Gáspárhoz. Nádasdy Tamás meg inkább elment háborúzni, belevetette magát a török elleni csatározásokba. Nem zárható ki, hogy szinte kereste a halált, merthogy bármennyire is akarta, csak nem tudta elfelejteni Zsuzsannát. Aki ekkor már egy másik férfi felesége volt – ez a tudat sok álmatlan éjszakát okozott a férfinak.

Csakhogy akkori szokás szerint a lány, ha férjhez ment, megszabadult szülei befolyása alól. Fraxia is ritkán látta már a lányát, aki ekkor gondolkodni kezdett és nagyon megbánta, hogy hallgatott az anyjára. Szívesen visszacsinálta volna a dolgot, és tett is pár – közelebbről nem ismert – apró lépést Tamás felé. Gondolom, itt-ott elejtett félmondatokat, amik eljutottak a férfihoz. Hogy mit szólt mindehhez a férj, Alapy Gáspár, nem tudható. Néhány évi házasság után Alapy uram meghalt, és ekkor a még mindig fiatal és szép Zsuzsanna „szabaddá lőn”, ahogyan akkor mondták. Tamásnak több sem kellett, ismét felbukkant a közelben, és igen hevesen kezdett udvarolni. Most már Zsuzsanna önállóan dönthetett, nem vonakodott többé a házasságtól. A szerelmesek így ismét gyűrűt váltottak, azaz jegyespárrá lettek.

De Tamás úrfi most már okosabb volt, mint az első fordulóban. Nem erőltette az esküvőt, hanem éppen ellenkezőleg, az elérhető legmagasabb hatalomhoz: egyenesen a pápához fordult! Ékes latinsággal maga írta meg az esetet, és kérte Őszentségét, engedélyezze a házasságukat!

Láss csodát – hónapokkal később megérkezett a pápai engedély, azaz korabeli kifejezéssel élve a „diszpenzáció” (dispensatio). No, erre aztán elcsitultak a még mindig ellenkező hangok, a rokonság behúzta fülét-farkát, és a lakodalom is lezajlott 1599-ben.

De ha a boldog ifjú pár azt hitte, hogy most már vége a gondoknak, nagyot tévedett. A bajok még csak most kezdődtek! A rokonok ugyanis rájöttek, hogy Alapy Gáspár a halála előtt végrendelkezett, és a feleségére hagyott két birtokot, mindegyik nagy földdel és szép kúriával rendelkezett. A rokonok (kikről később azt írták: „a sok gonoszakarónak a szája nem dugódott be”) magához a királyhoz írtak feljelentést az ügyben! Még szinte el sem múltak a mézeshetek, amikor az első árulkodó levél megérkezett Bécsbe, a királyi kancelláriára. Maga az akkori horvát bán jelentette fel Nádasdyt és nejét, hogy vérfertőző házasságban élnek, ezért hűtlenségi pört kell indítani ellenük – ja, és mintegy mellékesen, a bán úr feljelentői szolgálatai fejében kéri Zsuzsanna asszony birtokait neki ajándékozni…

Ez az az idő volt, amikor Rudolf császár, ez a hibbant öregúr ült a birodalom trónján, és nyakra-főre fosztotta ki a saját nemességét. Nem csak magyar, de cseh és osztrák földön is megvádoltak egy-egy urat azzal, hogy a királynak ellenszegült, vagyis megvádolták „hűtlenséggel, olyan váddal, amiért az ítélet teljes birtokelkobzással járt. És ez volt az igazi cél – kit érdekelt, hogy ki kinek a férje vagy felesége! Amikor az udvari kamarások kézhez kapták ezt a levelet, az urak szeme fölcsillant, és persze rögtön szaladtak vele az eszement királyhoz, hogy elújságolják neki: az egyik leggazdagabb magyar főúri család, a Nádasdyak között lám, akadt egy törvényszegő, akit majd megfoszthatnak a birtokaitól… (Akiket érdekel Rudolf császár valódi életrajza, keressék meg a szerző „Őrültek a trónon c. könyvét – a Kiadó megjegyzése.)

Szerencsére akkoriban sem őröltek a malmok olyan gyorsan. Pontosan egy évig vizsgálta a legmagasabb hivatal a helyzetet, mígnem aztán 1600 végén jelenthették: bizony igaz, amit a feljelentő állított. Akkoriban magyar nemest még a királynak sem volt szabad letartóztatnia – ezt csak a magyar országgyűlés szavazhatta meg. Ha éveken át nem tartottak országgyűlést, mert a király nem hívta össze, akkor az ilyen ügyek is felgyűltek.

A császár, mint magyar király, utasítást adott, hogy Nádasdy Tamás és felesége Zsuzsanna asszony 1601 februárjában, egy előre kijelölt napon jelenjenek meg az országgyűlés előtt Pozsonyban. Jellemző különben Rudolfra, hogy már az idézésbe beírta: azért kell odajönniök, mert meg fogják őket büntetni azért, amit tettek. Ennyit az ártatlanság vélelméről – amit a Habsburgok talán soha nem ismertek (el). Rudolfnak nagy szüksége volt pénzre, egyre többre, mert mindenét elköltötte, és a háborúskodások sem voltak olcsó mulatságok.

Mindenki tudta persze, hogy miről van szó. Tudott volt, hogy ha maga a pápa engedélyezte azt a házasságot, akkor Rudolf – egy jogállamban, természetesen – hiába is „ugrált” volna. De hát az osztrák birodalom egy feudális, még középkori ország volt, egy zárvány, egy őskövület.

Ekkor vette kezdetét egy érdekes történet, amelyet lélegzetvisszafojtva figyelt az ország úri közönsége. Sokaknak adott példát és erőt, míg mások – persze az udvar nagy barátai! – elhűlve szörnyülködtek azon, hogy Nádasdy Tamás úr egyszerűen nem engedelmeskedett a királyi parancsnak! És esze ágában sem volt elmenni az országgyűlés elé.

Erre jött a második, majd a harmadik, aztán a negyedik parancs – de sem ő, sem Zsuzsanna nem mozdult. Az idéző leveleket mindig gondosan átvette, kedélyesen elbeszélgetett az urakkal, akik Bécs városából ezt a parancsot hozták neki, még meg is vendégelte őket – aztán semmi sem történt. Állítólag meg is jegyezte – tudván, hogy szavait majd visszamondják Őfelségének –, hogy tőle aztán a király akár hetente küldözgetheti ezeket a leveleket, kár a pergamenért meg a téntáért, ő ugyan tapodtat sem mozdul. És miért nem? Mert igaza van!

Ez eléggé meglepő érv lehetett akkoriban, amikor mindenki tudta, hogy a Habsburgok alatt magyar ember igazságot ne is keressen, mert úgysem részesülhet belőle. Nyílt titok volt, hogy a bécsi udvar valósággal vadászik a nagyon tehetős magyar urakra, egyetlen vágya, hogy azok birtokát akármilyen ürüggyel elkobozhassa. Hát Nádasdy uram nem akart részt venni ebben a játékban, nyíltan kesztyűt dobott Őfelségének, és az egész bécsi hatalomnak.

A házasságát bűnösnek kiáltották ki, őt és feleségét a világ szájára adták, de ő azt üzente, nem csak Bécsnek, de az egész magyar nemességnek, hogy kész megvédeni a feleségét és a várát akár karddal is! Csak jöjjenek azok a birtokfoglalók!

Persze, amíg a király rá nem kényszeríti az országgyűlést egy ilyen döntés meghozatalára, addig nem nagyon kellett tartania fegyveres, erőszakos akciótól. Az országgyűlésben is gondolkoztak ám az urak. Tudták, ha engednek a királynak, és maguk ítélik el Nádasdyt, akkor hamarosan éppenséggel rájuk is sor kerülhet…

És eközben szépen múltak az évek!

Már négy év telt el az esküvő óta, és még mindig ott tartott az ügy, hogy a király évente újra és újra parancsba adta a nádornak meg az országgyűlés bíráinak, hogy a hűtlenségi pereket vegyék napirend elé, mindjárt az országgyűlés megnyitása után adják ki az elmarasztaló ítéleteket, és hajtsák is végre azokat. De mintha a falaknak beszélt volna a király!

Az országgyűlési követek – minden vármegye küldött két megbízott urat Pozsonyba – persze nem akarták elkezdeni ezt a játszmát, szerintük nem azért gyűltek oda minden évben, hogy saját társaikat ítéltessék el, ráadásul azért, hogy a király elvehesse a birtokaikat. És persze Tamás úr nem jött el egyik ülésszakra sem, így aztán az ügy állt, Rudolf maradék kevés haját tépte, a bécsi udvar dühöngött.

1604-ben Rudolf már olyannyira biztos volt a dolgában, hogy előre elkészíttette egy ügyésszel a vádiratot. Ebben vége elismerik, hogy a pápa mentesítette Tamás urat a vérrokonság miatt fennálló házassági tilalom alól, de időközben Bécs meglelte a kiskaput! Az állt a vádiratban, hogy a pápának semmiféle joghatósága nincs Magyarországon („Papa etenim nullam jurisdictionem habet in regno Hungariae…”), ennélfogva nem írhatja felül a magyar törvényeket… Ergo, Nádasdy és felesége bűnös és tiltott kapcsolatban él, aminek büntetése a házasság megsemmisítése, birtokaik elkobzása, és a tettesek szigorú felelősségre vonása.

Volt ám precedens is! Nem más, mint maga Balassi Bálint, a költő, aki egy ugyanilyen házasságban élt, ő is kapott pápai felmentést, korábban mégis elítélték őt, és elkobozták a birtokait is.

Miközben Nádasdy uram a füle botját sem mozdította, akárhány iratot küldtek neki Bécsből, ha lassan is, de tovább gördült a történelem kereke. Jött a Bocskay-felkelés, és egy olyan időszak, amikor a magyarok összebékültek a törökkel, és közösen aprították a németeket számtalan diadalmas csatában. Nádasdy Tamás is derekasan kivette a részét e csatározásokból. Akkoriban ez a „furcsa szövetség, amely a török-magyar fegyverbarátság jegyében jött létre, olyannyira megszorongatta a bécsi udvart, hogy a király félelmében az addig általa üldözött magyar uraknak is „gráciát, azaz kegyelmet ajánlott. Vagyis, ha hadaikkal átállnak Bécs oldalára, akkor elfelejtik minden régebbi bűnüket, peres ügyeiket lezárják, és számos egyéb kedvezményt is kaphatnak…

Nádasdy persze a neki külön, nevére címzett és ilyen tartalmú levelekre éppen úgy nem reagált, hanem csak harcolt tovább a Habsburgok ellen, amíg tehette. Bécsben persze a fogukat csikorgatták a csöppet sem derék hivatalbéliek.

Miután Bocskay békét kötött Béccsel, az egyezség értelmében senkinek baja nem eshetett, aki részt vett a felkelésben. Hát ebbe a kategóriába tartozott most Nádasdy is, így aztán pláne nem félt a királytól. Pedig a bécsi udvar nem is olyan régen még azt az álhírt terjesztette róla, hogy maga is törökké lett, áttért a muzulmán hitre, elárulta Istenét, hazáját, és a hitét.

Zsuzsanna jó feleség volt, bár gyermektelen. A békekötés után nem a hadakozás, hanem a gazdálkodás ideje jött el. Bécs viszont nem felejtett. Mivel most már a békekötés miatt nem nyúlhattak Tamás házasságához, mást eszeltek ki: próbálták egy zálog-ügyletből állítólag neki járó nagy összeggel Bécsbe csábítani. Csak meg kell ott jelennie személyesen, és felvenni – az akkor irdatlan soknak számító – 80 ezer forintot. De Tamás átlátott a szitán. Már Rudolf sem volt az élők sorában, de utódja és egyben fivére, Mátyás még nyilván jól emlékezett a korábbi botrányos ügyre. Hiszen tíz évvel előbb ő volt annak „előadója”, intézője a bátyja udvarában.

Tamás persze nem harapott rá a horogra. Ha elmegy Bécsbe, egy forintot sem kap a pénzből, de valami újabb ürüggyel azonnal bebörtönzik, és a birtokait elkobozzák. Hát maradt itthon. Bécs nem adta fel. 1616 elején külön gyorsfutárral idézték Bécsbe az urat, aztán pár hétre rá ismét, de Nádasdy soha többé nem ment Bécsbe, és így az udvar tehetetlen volt vele. Viszont megmaradtak a birtokai, és a házassága sem ment tönkre – Zsuzsannával sokáig éltek együtt szerelemben és szeretetben.

Nem igaz ám az sem, hogy régebben nem váltak el a házastársak. És nem csak ágytól-asztaltól, mint mondani szokás, de hivatalosan, pecsétes papírral is. Még a katolikus egyház hívei között is meglehetősen gyakori dolog volt, és nem csupán a gazdag urak tudták megfizetni ennek az árát.

Bizonyos kései századokban ez már csak azért sem lehetett ritka dolog, mert meg is jelent egy „házasságjogi formuláskönyv, már a nyomtatott könyvek elterjedésének időszakában. A Tapolczai Bertalan úr által szerzett, nagyon hasznos műből a felek kinézhették a „formulákat, azaz formákat, mondhatni írásmintákat: hogyan kell megírni a házassággal kapcsolatos összes iratot, hogyan kell azoknak kinéznie, mit kell tartalmazniok és kinek kell azokat címezni? Mondhatom, sok ember számára bizonyára hasznos mű volt, kézről kézre adták és forgatták szorgosan azok is, akik még éppen csak befelé készülődtek a házasságba, de főleg azok, akik irdatlan, sötét erdejéből szerettek volna kijutni valahogyan. Volt egy, elsősorban persze egyházi törvényszéki használatra szánt latin változat is, bizonyos Kovachich nevű szerző „Formulae Solemnes Styli” címmel, amely – mint ebből is kiviláglik – egyúttal az ünnepélyes, előkelő stílus használatára is okította olvasóit.

Ezekből a köz hasznára kiadott művekből az érdeklődők megtudhatták, hogyan zajlik le egy válóperes tárgyalás, miről lesz ott szó, melyik félnek milyen iratokra lesz szüksége. Akkoriban a válásokat – amelyekhez nem kellett pápai beleegyezés, egyáltalán semmiféle magasabb egyházi fórumra, még egy püspökre sem volt szükség – meglepően alacsony szinten intézte az egyházi bíróság.

Mint a fennmaradt iratokból tudjuk, a legtöbbször vagy azért léptek ott fel a felek, mert a férj elhagyta az asszonyát, és huzamosabb ideig nem jelentkezett, és amikor előkerült, sem akart visszatérni hozzá. Vagy, mert elhagyta feleségét és gyerekeit egy „kóbor, idegen nő” miatt. Persze megesett fordítva is, hogy a férj akart elválni, mert a felesége idegen férfiakkal feküdt le, általában több ízben, mire a férj megunta mindezt és a bírósághoz szaladt.

Voltak aztán olyan esetek, amikor valami okból a házasság – bár törvényesen megköttetett – szexuálisan nem teljesült be. Ahogyan akkoriban mondták: „nem lett elhálva, vagyis régi magyar nyelven a férj és feleség „nem ismerték meg egymást hús szempontjából – a latinul szövegező törvényszékek ilyenkor a carnaliter szakszót használták, ami pontosan fedte ezt a magyaros kifejezést. Volt, amikor a feleség impotenciával vádolta a férjét – de kérem, kapaszkodjanak meg: megesett ez bizony fordítva is!

A bíróságot persze ilyenkor elég nehéz helyzet elé állították. Mivel a tárgyalások nem voltak zártak, azokon a mindig ott tébláboló kíváncsiakon kívül főleg a két fél rokonsága vonult fel, zavaros jelenetekre került sor nemegyszer. Volt, amikor a válópörben fellépő férfi vagy nő, tehát vagy a férj, vagy a feleség szülei is szót kértek, és segítettek felvilágosítani a bíróságot bizonyos korábbi ügyekről.

Nemegyszer a bíróságnak szüksége lett szakértőkre is. Például amikor egy fiatal feleség azt állította, hogy hiába volt esküvő, nászéjszaka, sőt több száz azt követő éjszaka, a férje nem közeledett hozzá, vagy ha próbálta is, nem járt eredménnyel. Így hát a bíróságnak most nagy fejvakarások és zavart pillantások közepette arról kellett (volna) döntenie, hogy a fiatal feleség csakugyan szűz-e, vagy sem. Erre a célra mindig akadt kéznél néhány tapasztalt öregasszony, akik „sok kemencéből ettek már kenyeret” – ne részletezzük, mennyi és miféle tapasztalatot lehet kiolvasni egy-egy ilyen mondatból… –, akik száz százalékos biztonsággal dolgoztak. Hogy aztán megvesztegethetők voltak-e vagy sem, arról nem szól a fáma.

Mindenesetre ilyen helyzetekben az egyházi bíróság új terminust, azaz határidőt, mai szóval másik tárgyalási napot tűzött ki, hogy a közbeeső időben elvégezhessék a szükséges „szakértői vizsgálatot”. Ha a férjet vádolták impotenciával, ugyan nem tudom, miféle vizsgálatoknak vagy próbáknak vetették alá az urat, hogy kiderüljön az igazság, így vagy úgy..?

Tudunk olyan esetről is, amikor a férj vádolta be a feleségét azzal, hogy nem képes eleget tenni házastársi kötelességének. A feleség viszont nagy szégyenkezés és zavar közepette előadta, hogy bizony az ő férje hermafrodita, azaz egyszerre férfi is meg nő is, de gyakorlatilag férfiként nem képes nemi életet élni. (Ma már ilyen nincs, mert az effajta genetikai hibával, testi deformációval született gyermeknél elég hamar műtéttel érvényesítik az egyik vagy másik nem jogait.) Egy fennmaradt irat szerint ebben a hermafrodita-ügyben a bíróság nem sokáig látszott tanácstalannak. Az egyházi fórum hamar feltalálta magát, idézem: „Miután meghallottuk azt, amit nyilvánosan és elkülönítve elmondott az asszony, eltávolítva minden laikus és házas embert a mi törvényszékünkről, tanácskoztunk, és azt határoztuk el, hogy mind a két fél külön-külön zárassék el. A férfi vizsgáltassék meg férfiak által, a nő pedig nők által. A vizsgálat tárgya a nemi tag. Mind a vizsgáló férfiak, mind a vizsgáló nők jó keresztények és kipróbált tisztességes életűek, így a vizsgálat eredményét hamisság nélkül fogják megállapítani.”

Ebben az esetben végül is a nő igaza bizonyosodott be. „A vizsgálat megtartatik, és a vizsgáló férfiak azt jelentik, hogy az illető férfi gyermekkora óta a mai napig szenved oly hibában, hogy neki sohasem lesz semmiféle asszonnyal gyermeke és nem fog tudni eleget tenni házassági kötelességeinek. A bírák természetesen odatették a jelentés mellé a másikat is, amit – mint láttuk – „jó keresztény és kipróbáltan tisztességes életű, és teszem hozzá: már nem túl fiatal asszonyok tártak a bírák elé. „A matrónák pedig azt jelentik, hogy megvizsgálva az illető asszonyt, megállapították, hogy a vádlott asszony törvényes és tisztességes módon, mint valódi házastárs tud és már régi idő óta képes volt eleget tenni házassági kötelességeinek, nem lévén semmiféle akadály.”

Most már csak egyet nem értek: a hermafrodita férj miért nem maradt csöndben? Miért „ugrált”, miért éppen ő vádolta meg a nejét egy ilyen bíróság előtt azzal, hogy az asszony nem képes a házaséletre, ha ő volt sáros? Jobb lett volna hallgatnia. Az egyházi bíróság mellesleg el is választotta a házasfeleket.

A „matrónák” szinte intézményszerűen működtek, amikor nőket kellett vizsgálnia a válási bíróságnak. Több ilyen jelentésük is fennmaradt, némelyik meglehetősen talányos, mármint az alkalmazott vizsgálati módszert illetően. Az egyik bírósági ítéletben például ezt olvashatjuk:

„A vizsgáló matrónák visszatérve hozzánk, isteni hitükre jelentették, hogy az említett vádolt asszony nem gyűlöletből és léha módon, hanem igazságos módon vádoltatott férje által, mert az asszony szégyenlős tagjaiban nem alkalmas eleget tenni házassági kötelességének és sohasem fog tudni ennek eleget tenni semmiféle férfival.”

Hát komoly szervi baja lehetett szegénynek a „szégyenlős tagjaiban”, mai orvostörténészek bizonyára örülnének, ha annakidején a matrónák kicsit bővebben írják körül, mi is volt a probléma gyökere?

A bíróság mindenestre így ítélkezett: „Mi tehát ennek alapján az elválást kimondjuk, és a férfinak megadjuk a szabadságot újból megnősülni”. Az ítéletekben természetesen szerepelnek a felek nevei is.

Volt cifrább ügy is. A vizsgálat tárgya itt is a feleség volt, aki azonban önhibáján kívül nem tudott megfelelni a férjének! „A matrónák a vizsgálat elvégzése után hitükre jelentik egyforma módon (egyhangúan – a szerző megjegyzése), hogy az illető asszony eddig nem tudott eleget tenni házassági kötelességének, mivel még fiatal volt; de remélik, hogy bizonyos idő múlva az ő szégyenlős tagjaiban bizonyos változtatást lehet véghezvinni oly mesterséges módon, melyben maguk a matrónák jártasok. No, itt kezdene érdekes lenni a történet, de sajnos az iratokból egyáltalán nem derül fény két dologra: 1) mi volt a lány baja, amin később majd lehet változtatni „mesterséges módon, és 2) miben áll ez a módszer?

A bíróság mindenesetre úgy döntött, hogy „hogy az alperes köteles lesz asszonyát még két évig a saját házában tartani és békében élve, vele együtt hálni. Ha a két év elteltével az asszony ugyanazon állapotban fog maradni és férje nem lesz képes carnaliter cognoscere, (testileg megismerni őt – N.I.), mind a ketten személyesen tartoznak hozzánk jönni és meghallgatni és megtartani a mi akkori ítéletünket.”

A bíróság persze nem mindig választotta el a feleket, és nyilvánvalóan nem is rendezett mindig efféle testi vizsgálatokat. Megesett, hogy teljesen egészséges nő és férfi állt elő azzal, hogy válni akarnak. Mivel a lelki okokra a bíróság nem igazán figyelt, megvizsgáltatták mindkettőt, és mivel rendben találták őket testileg – mindkettő „eleget tud tenni házassági kötelességeinek”, ezeket a szavakat az ilyen bíróságok afféle mantraként ismételgették, ha kellett, ha nem – akkor egyszerűen nem választották el őket. Az Egyház értelemszerűen magasabb szempontokat tartott fontosnak, és holmi apróságok miatt nem választotta el a törvényesen, pap előtt megesküdött feleket.

De ez még nem volt elég! Az olyan torzsalkodó házaspárt, amelyik már a bíróságig is eljutott, a papok különféle szankciókkal sújtották. El nem választották őket – gondolom, ez volt a főbüntetés (!) – de ilyen szöveg is megjelent az akkoriban természetesen latinul megszövegezett és kiadott ítéletben: „Mindkét fél tartozik békésen együtt lakni a házukban és a tisztességes időkben, és a kellő órákban együtt hálni.”

A bíróság voltaképpen megparancsolta a feleknek, hogy szeretkezzenek, de nem mindegy, hogy mikor! A szövegben ez a kitételt – honestis temporibus ac debitis horis – ha nem is percre jelöli ki, de a bíróság majd utólag ellenőrzi! És ez nem tréfa, nem én találtam ki. Az ítélet ugyanis ebben az ügyben így folytatódik: „Mi pedig az ő tisztességes életük megőrzése és ellenőrzése végett bíráskodási hatalmunknál fogva kiküldünk két papot ellenőrzésül, hogy a két házastárs ezentúl együtt fog hálni és az előírt becsületes időben veszekedés nélkül fog szeretkezni.”

Bevallom, nem hittem a szememnek, amikor először olvastam ezt a szöveget. Aztán elképzeltem azt a két papot, akik megjelennek a háznál úgy estefelé, illedelmesen bekopognak, majd mint két fekete varjú, ülnek csöndben az egyik sarokban. Csak akkor élénkülnek meg – hja, a kötelességtudat nagy úr! –, amikor számukra is eljön az idő – az ellenőrzés ideje. Talán bevonulnak a hálószobába is, és csöndben szemlélve kibicelik végig a házastársi aktust (aktusokat?), majd lábujjhegyen távoznak, bedobva a kulcsot a levélszekrénybe..? Természetesen szándékosan karikírozom a dolgot, mégis, ha csak a hálószoba ajtajáig jutottak is el ezek a nem tipikus ellenőrzők, akkor is nehéz elképzelni zavartalan működésüket. Mert mi van, ha a házaspár napközben már kiveszekedte magát, és amikor eljön a „becsületes idő, amikor végre ágyba bújhatnak, akkor majd némán teszik a dolgukat? Vajon a hálóból kiszűrődő hangok alapján kell a papoknak a jelentésüket megírni? És kérdezem ironikusan: a papok honnan tudják, hogy miféle hangoknak kell kiszűrődniök egy hálószobából, ahol egy nő és egy férfi szeretkeznek? Netán oda is kellően „tapasztalt papokat küld a tekintetes bíróság..?

A Kovachich-féle könyvben számos válási esetet soroltak fel, érdekes módon a legtöbbjük az 1300-as évekből eredt. Tudni kell, hogy akkoriban az impotencia akár a nő, akár a férfi oldaláról igen alkalmatos, erős válási ok volt. (A frigid szót talán nem is ismerték, hogy a nők esetében – ha valami okból nem volt képes az aktusra – is az impotens kifejezést használták.) Az egyházi bíróságok akkor is, később is elfogadták ezeket a válás kimondásához, persze bizonyítani kellett a dolgot. Ezért állt az egyházi bíróságok mögött ilyen erős „szakértői háttér”.

A másik említett mű, a Tapolczai-féle formuláskönyv is számos példa-esetet hoz fel. Ezekből megtudjuk, hogy a világ lényegében nem olyan sokat változott az elmúlt fél évezredben, mintsem gondolnánk. Bizonyos téren mondhatni nem is történt előrehaladás. Ebben a műben is több perről esik szó, ahol például elhanyagolt feleség vádolja részeges férjét, aki nőzik, őt pedig „nem használja mint feleséget, hanem ártatlanul megveri, mi több – egy ilyen feleség például még három év múltán is szűz volt. Ebben az ügyben különben a férj azzal védekezett, hogy nem tud közösülni a feleségével – az asszony szerinte „nem alkalmas a szabályszerű házassági kötelességek teljesítésére.

A feleket beidézték az egyházi bíróság elé. Érdekes szokás volt akkortájt – ez több tárgyalás történetéből is kiderül –, hogy miután az egyik fél megismerte a másik álláspontját, „időt kért”. Azaz jelezte, hogy rokonaival akar tanácskozni a dologról, ezért a bíróság általában 15 nappal elhalasztotta a tárgyalást. Ügyvédekről nem esik szó ezekben az iratokban.

A következő tárgyaláson a férj persze tagadta, hogy verte volna a nejét, és hogy sokat inna, viszont – idézem – „vele nem tudja magát összeadni, mert alkalmatlan az érintkezésre, és hogy „nagy hangon kiabálja, hogy a feleségének hiányzik a genitális szerve! Sejthetően a férj nem ezt az orvosi, latinos kifejezést használta, szép nyelvünkben vannak erre sokkal rövidebb és hatásosabb szavak is…

A bíróság ezt hallva persze nem tudott azonnal dönteni, és ismét elhalasztotta a tárgyalást, tanácskozott „öreg jogtudókkal, és kijelölt négy tisztességes öregasszonyt, hogy azok saját szemükkel győződjenek meg, mi újság a feleség „genitális szerve körül. A vizsgálat meg is történt, és a következő tárgyalási napon – idézem – „a négy öregasszony személyesen megjelenik, esküt tesz, és egyhangúlag jelenti, hogy a hölgyet ők hosszabb ideig saját szemükkel megvizsgálták, és hibásnak találták, alkalmatlannak a férfival való érintkezésre.”

Hogy ez élettanilag hogyan lehetséges, az a bíróságot nem érdekelte, nem mélyedtek bele ennek taglalásába, és bővebb magyarázatot sem vártak a tisztes matrónáktól. Elfogadták a véleményüket. Mivel a férfi ekkor megint hangoskodott, miszerint „ő tovább házasság nélkül nem tud maradni, fiúkat és lányokat akar nemzeni az isteni akarat szerint”, hát persze, hogy a bíróság 30 napos várakoztatás után kimondta a válást.

Igen ám, de a feleség ebbe nem nyugodott bele! Az asszony rövid idő elteltével ismét jelentkezett a bíróságon, és kérte, hogy vonják vissza az elválasztó ítéletet, mivelhogy ő időközben orvosi segítséget vett igénybe és most már alkalmas a teljes házaséletre!

Ez nem várt fordulat volt. Persze gyanakodtak, hogy csak trükkről van szó, a féltékeny és magára maradt asszony kitalált érvéről. A feleség ezt a feltételezést elutasította, „magát és nemi szervét a házasságra, gyermek fogantatására, gyermekszülésre alkalmasnak nyilatkoztatja… miután orvosságot használt e célból, így az elválás méltatlan és igazságtalan”, állította. A papi bíróság persze nem igazán értette, miféle orvosi beavatkozás, vagy pláne orvosság az, amely az előző állapoton ilyen gyökeresen változtathatott – hát ismét kirendelte a négy szakavatott matrónát egy erőteljes, mélyreható és személyes vizsgálatra…

Íme, a meglepetés – gondolom, elsősorban a férjnek volt az: a matrónák a saját szemükkel végzett vizsgálat után „eskü alatt vallották, hogy az asszony most már alkalmas férfival való érintkezésre és gyermeknemzésre”. Sajnos azt már nem tudjuk, hogy miképpen végződött ez az ügy.

Természetesen a válási bíróságoknál számos egyéb indokkal is megjelentek a felek. Ám a különböző korokban mégis az látszott a legbiztosabbnak, ha valamilyen testi hibára hivatkoznak. Bármi is legyen az ok, ha sikerül bebizonyítani, hogy a házasságot nem hálták el, vagyis az egyik fél hibájából az isteni elrendeltetés nem teljesült, az egyház papjai, papi bíróságai habozás nélkül visszaadták a felek szabadságát, és bírósági pecséttel erősítették meg, hogy mostantól fogva bárhol és bárkivel házasságot köthetnek – ismét.

A magyar bíróságok például a tizennyolcadik században „válóleveleket” adtak ki. Megesett, hogy a férjet különféle csúnya tettei miatt elítélte a bíróság, és az addigi feleség nem akart semmiféle közösséget vállalni egy bűnözővel. Ezért a bírósághoz fordult, amely persze egy ilyen férjtől minden nagyobb gond nélkül elválasztotta őt. A feleség tehát ezzel a válással természetesen nem csak önmaga szabadságát nyerte vissza, hanem ugyanazt a szabadságot megadta férjének – immár a volt férjének – is. Mivel rövid, hát minden kommentár nélkül idemásolom egy 1717-ből származó válólevél – a korabeli hivatalos és nem csak hivatalos beszéd- és írásmódot jellemző, latin szavakkal tarkított – szövegét:

„1717. június 17.

Én, Juhász Ilona, nemes Debrecen szabad és királyi városában commorálo, azelőtt Simon Szabó János hites és igaz felesége: recognoscálom per presentes, hogy minekutána azon mostan említett és akkori időben hitestársam magát a szent házasságnak és istenes életnek regulája ellen paráznasággal megfertőztetvén, nemes Ugocsa vármegyének akkori vicispánja, tek. Budai Zsigmond uram által törvényesen (amint őkegyelme tulajdon kezeírása contestálja) megbüntettetett és meglakolt volna, én is sokallván, szabadon bocsátottam, többé nem akarván hitestársamnak agnoscálnom; melyre nézve, életének megjobbítása után, Isten törvénye szerint, ismét magának házastársat kereshet. Ennek nagyobb bizonyságára adtam ezen kezem írásával megerősített levelemet a coramizáló becsületes személyek előtt.”

MAGYAROK EGY TÁVOLI TRÓNON

(A Felvidéktől a lisszaboni királyi palotáig)

Kevesen tudják, hogy a huszadik századig uralkodó portugál királyi dinasztiának magyar gyökerei vannak. Azzal sokkal többen vannak tisztában, hogy a jelenleg is az angol trónon ülő dinasztiának egykoron Rhédey Claudia magyar grófnő volt az egyik őse. De hogy a magyaroknak sok közük lehet, sőt volt ténylegesen a portugál királyi családhoz, már nem annyira közismert.

Lássuk hát a történetet, amely egy bizonyos időpontig érthető okokból két szálon fut, hogy aztán a szálak találkozzanak, költőien szólva „egyesüljenek”. Az egyik szál német-magyar, a másik brazil-portugál, vagyis lényegében legalább két kontinensre terjednek ki az előzmények.

Előbb nézzük a magyar szálat. Ez a régi, nemesi Koháry-családhoz kapcsolódik. A Koháryak elsősorban a Felvidéken éltek, ott voltak igen nagy birtokaik. Mint egyik forrásunk, Kerekesházy József még a második világháború előtt igencsak terjengősen és édeskés stílusban írta: „A Felvidéken, az Erdős-Kárpátoktól le egészen a fehérvirágos palóc síkságokig, ott kolompoltak a Koháryak gulyái, nyájai. Ott meredeztek feketetornyú, üszkös romváraik a gömöri hegycsúcsokon, újonnan épített, réztetejű, pompázatos címeres, hófehér kastélyaik mellett, a rengeteg Koháry-dominiumok közepette.”

Annyi bizonyos, hogy a régi időkben minden évszázadnak megvolt a maga magyar szenzációja, így aztán egyszer csak eljött a Koháryak szenzációjának ideje is – hogy az mi volt, benne foglaltatik e fejezet címében. Viszont jó, ha tudjuk, hogy a régebbi időkben is akadt minduntalan egy politikai esemény, egy nagy vagyon megszerzésének története, valami váratlan és szinte hihetetlen karrier – ezt a folyamatot nem az a bizonyos Koháry kezdte el, akiről majd szó lesz.

Már maga az, ahogyan Hunyady Mátyásból király lett, sem volt mindennapi történet. Aztán az sem, ahogyan ő meg egy magyar nemesből csinált uralkodót: Újlaky Miklóst megtette Bosznia koronás királyának. Később a Szapolyaiak szereztek királyi trónt – az apa valódi uralkodó lett, az utolsó tényleges magyar király, a fia már csak névleges. De egy erdélyi nemes úr előbb a gyulafehérvári fejedelmi trónra jutott, majd onnan meg sem állt a krakkói lengyel királyi trónig. Láttuk az eleinte szegény kis urak, mint Esterházy és Grassalkovich vergődését, akik sorsa aztán hirtelen a magasba ívelt, hogy az ország leggazdagabb főurai legyenek. Az 1900-as évek elején – egy szintén elfelejtett apróság: az akkori monacói uralkodó hercegnő férje egy magyar gróf, Festetich Tasziló volt, akit ez okból hercegi rangra emeltek (de a monacói uralkodóház történetét taglaló vaskos művekben sincs róla említés sem).

Ám menjünk vissza jó száz évvel korábbra, az 1800-as évek első évtizedeire, és akkor megleljük történetünk kezdetét. A napóleoni háborúk végén a Koháryak egykor oly dicső nemzetségéből már csak egy férfi és egy nő élt. Koháry Ferenc hercegé és kislányáé, Antóniáé voltak az előbbi oldalon oly lírai módon ábrázolt, és csakugyan igen nagy felvidéki birtokok. Mint akkoriban írott források beszámoltak róla, a herceg rettentő módon kényeztette gyermekét, ugyanakkor nagyon vigyázott is rá. Már nem volt fiatal ember, és aligha volt esélye arra, hogy még legyen egy vagy több gyermeke, köztük nyilván annyira áhított fia is. Hát most minden aggodalmát és törődését a kislánynak szentelte. Feljegyezték, hogy Koháryéknál – akár bécsi palotájukban, akár valamelyik gyömrői kastélyukban tartózkodtak – a „nevendék hertzegkisasszonyt” huszonhat nőből álló személyzet vette körül! Nevelőnők, öltöztetők, szobalányok, és így tovább. A Koháryak nyáron mindig a Felvidéken éltek, egyik kastélyukból a másaikba vándorolva, a telet viszont rendre vagy Bécsben, vagy Párizsban töltötték. Ez utóbbi városban rokonaik és barátaik éltek, akik szívesen adtak helyet a hercegnek saját barokk palotáikban.

A kislány tehát kétféle életet ismert. A teleket a márványpadlós, aranykeretes tükröktől csillogó, barokkosan túldíszített paloták jelentették számára, ahol csupa előkelő ember vette őt körül, és hogy beszélni tudjon velük, több nyelvet is el kellett sajátítania. Viszont a nyarak a fenyővel borított domboldalak között álló, jobbára fehér kastélyokban zajlottak. Elsősorban a szitnyai és a szentantali Koháry-kastélyok látták ilyenkor vendégül a két Koháryt.

Ferenc herceg állítólag még idős korában is atlétatermetű férfi volt, ha énekelt, zengő baritonja messzire hallatszott. A kislány itt cseperedett, és nagyon megszerette ezt a vidéket, ahol hatalmas legelők, távoli kéklő hegyek között teltek a nyarak. A herceg egy csöppet sem volt nyugodt. Ahogyan nőtt a leány, úgy vált egyre sürgetőbbé a dolog: kihez adja férjhez? Nem mellékes körülmény volt bizony, hogy azokban az 1810-es években Koháry Antónia – „Toncsi”, ahogyan a kastélyokban becézték – az akkori Magyarország leggazdagabb fiatal hölgye volt! Egy olyan nő, aki majdan örökli az összes Koháry-birtokot.

Félni kellett hát attól is – többek között –, hogy valamiféle úri betyárok, kutyabőrös nemesi szoknyavadászok hálózzák be „Toncsit”, még beleszeret valamelyikbe, vagy érzelmi csapdába ejtik, és akkor egy arra teljesen méltatlan férfi kaparintaná meg nemcsak a lányt, de a birtokokat is! – ez volt Koháry uram legfőbb aggodalma, amikor a lánya már kezdett nővé válni. Mert ráadásul, mintha a természet az apával is versenyre kelve, kényeztetné a lányt – Antónia igen szép nő lett. Csudaszép természetes szőke haja volt, és olyan, de olyan búzavirágkék szeme… Egyszóval: mint egy mesebeli hercegkisasszony. Ám ő nem mesebeli volt, és ráadásul tényleg hercegkisasszony. Akire nagy gazdagság vár!

Koháry uramnak nagy kitekintése volt az osztrák birodalomra, mert nem üldögélt ő mindig otthon. A szitnyai herceg amúgy a Habsburg-birodalom kancellárja is volt egy időben, Magyarország zászlós ura és királyi főpohárnokmester. Ő még Mária Terézia alatt (1740-1780) nőtt fel, és vált férfivá, aztán a „kalapos király, József alatt szolgálta a birodalmat. Most meg, a napóleoni vihar elmúltával Ferenc császár volt az ura. A két öreg jól megértette egymást. Ferenc ugyanis már több lányát is férjhez adta (az egyiket, Mária Lujzát nem túl szerencsésen, merthogy éppen Napóleonhoz…), ezért a fehérparókás, délcegtartású öreg Koháry gyakran tőle kért tanácsot, mi legyen az ő egyetlen lányával. Állítólag a császár és kancellárja sokáig keresték közösen és külön-külön azt az embert, aki méltó férje lehetne „Toncsinak (az eszükbe sem jutott, hogy a saját életéről talán mégiscsak a lánynak illene-kellene döntenie…).

Végül meglelték a szerencsés, és minden szempontból olyannyira megfelelő jelöltet! Egy forrásunk szerint ezek a szempontok kívülről nézve nagyon gőgösek voltak, merthogy az öreg természetesen nem adta oda a lányát akárkinek; bizony a legmagasabb körökben keresgélt. Nem átallott szétnézni még uralkodó családokban is. Végül azonban nem trónon ülő vagy arra váró királyfit, hanem szintén egy herceget talált.

Persze előkelő fejedelmi sarj volt a szász Koburg-család Ferdinánd nevű tagja. „Szép szál, egészséges, csinos ifjú ember, jegyezték fel róla. Állítólag miután megismerkedtek, némi érzelmi kapocs is létrejött közöttük – talán a szőke hercegkisasszony beleszeretett a szép és daliás ifjú hercegbe? Erre nézve csak célzásokat találunk, az akkor szokásos stílusban, mint például: „a kérő még Antónia hercegnő szívét is teljességgel meghódította…

Hogy nem egy szoknyavadász volt, nem a hozományra „hajtott”, bizonyítja, hogy a Koburg család és maga a fiatal herceg legalább annyira gazdag volt, mint Antónia. Ő is tekintélyes örökségek elé nézett.

Itt az alkalom, hogy valamit azért mondjunk erről a családról is, bár igazán híresek csak eme házasság után lettek a Koburgok. Bár, mint említettük, már annak előtte fejedelmi család voltak a szászoknál a „Sachsen-Coburg-Gotha-i hercegek. A dinasztia a német választófejedelmek közé tartozott. Európa-szerte hatalomra csak 1831 után kerültek, ekkor Belgiumban, aztán 1901-ben Nagy-Britanniában – 1917 után „Windsor néven – és 1887 és 1944 között Bulgária királya volt egy-egy Coburg.

Ferdinánd és Toncsi lakodalmát a Felvidéken tartották az egyik uradalomban, és Szitnyától Murányig (merthogy Széchy Mária egykori vára is a Koháryaké volt akkor már) szinte patakokban folyt a bor. A lakodalommal egyidőben a birtok távoli falvaiban is ingyenbort osztottak és lakomákat rendeztek a parasztoknak.

Persze a nagy öröm azért nem vette el Koháry eszét. Krónikásunk szerint merő hazafias felbuzdulásból igyekezett akadályozni, hogy lánya birtoka idegen, külföldi kézre jusson. Mi azonban tudjuk már, éppen ebből a könyvből is, hogy a magyar nemesember nem adhatta a lányát külföldi úrhoz, éppen azért, nehogy a birtokok is idegen kezekbe kerüljenek. Volt azonban egy mód, amivel ezen is lehetett segíteni, de az nem a korrupció volt, mint ma gondolnánk esetleg, nem is a nyílt törvényszegés. Hanem az, hogy az idegen urat – magyarrá kellett tenni!

Hát itt is ez történt.

Koháry uram bizonyára előre megbeszélte a dolgot Ferdinand Koburg herceggel, mi több, ez lehetett a tervezett házasság egyik alapvető feltétele a Koháryak részéről. Mindenki egyetértett azzal – maga Ferdinánd is! –, hogy az ország legnagyobb uradalma, földbirtoka gazdája állandóan itt „rezideáljon”. Hogy magyar ember váljék belőle. Volt erre egy mód, amely megfelelt a korabeli törvényeknek, de a jogszokásnak is.

Így aztán a legközelebbi országgyűlésben megjelent Koháry uram, és hozta a vejét is. Aki a tekintetes Karok és Rendek előtt letette az ilyenkor megkövetelt esküt. A saját és utódai nevében ünnepélyesen fogadta, hogy hűséges magyar állampolgár lesz. Magyarországot ismerte el hazájának (és nem Ausztriát, holott ekkor olyan fogalom, hogy „Magyarország tulajdonképpen nem létezett, magyar állampolgárság sem, ez a föld akkor Ausztria volt és minden magyar az osztrák Habsburg-birodalom alattvalója). De hát őseink ezt nem így érezték, és óriási ovációval fogadták, hogy az egyik leggazdagabb, híres és tekintélyes európai család tagja attól kezdve magyar nemesnek vallja magát, és – idézem – „Magyarországot hazájának ismerte el, s hazájáért késznek nyilvánítva utolsó csepp vérét is áldozni.

A nemes gesztusért cserébe a magyar országgyűlés is kijelentette, mint következik: „Nem kételkedik, hogy nevezett ily módon szorosabb kötelékkel fűződvén a Magyar Nemzethez, a Haza érdekeit és javát minden alkalommal őszinte igyekezettel fogja szolgálni.”

Rögtön ezt követően, egy előre elkészített és csak nagyon különleges alkalmakkor szokásos királyi engedéllyel (hja, ha az apósának olyan jó kapcsolata volt magával a császárral-királlyal…) felvette a Koháry nevet is. Minderről persze az országgyűlés ott helyben törvényt alkotott, ezt be is iktatták a magyar törvénycikkek gyűjteményébe, a Corpus Iurisba is. Ahol ugyan némi késéssel, mert csak 1827-ben (tizenkét évvel az esküvő után!) jelent meg, de máig megtekinthető.

Nos, ebből a házasságból született aztán történetünk egyik főhőse, akit élete első felében teljes nevén „Csábrághi és Szitnyai Koháry Ferdinádnak, Koburg hercegének” hívtak. Érdekes, hogy később a nevéből már eltűnt a Koháry név, talán ez okozta aztán, hogy a későbbi események során a külföldi források egy szóval sem említik a férfi magyar, vagy legalább félig magyar voltát.

Eközben a történetünk másik szálán is sok izgalmas dolog történt.

Nem szeretnénk hosszadalmasan belebonyolódni Portugália, az anyaország és későbbi gyarmata, Brazília történetébe. Csak amennyit okvetlenül kell ebből ismertetnünk, annyira térünk ki. Mert hát a Koháry-Koburgok felemelkedését és dicsőséges szárnyalását nem tudnánk másképpen megérteni a maga teljes valójában.

Egykor volt tehát Portugália, amely kis méretei ellenére is, a tizenhatodik századi tengeri felfedezései által – ők találták meg az utat Afrika körül a mesésnek tartott Indiába, és egyáltalán Kelet-Ázsiába – hihetetlenül meggazdagodott és megerősödött. Amíg a spanyolok tiltották, hogy rajtuk kívül más is mehessen Amerikába, már Afrikát is körülhajózták és amint szabaddá lett az út, legalább Dél-Amerika felé, máris elkezdtek gyarmatosítani azon a szubkontinensen. Mire eljött a század vége, Lisszabon volt Európa legnagyobb kikötője, kulturális és szellemi központ, és egy nagy gazdaság motorja.

Kétszáz évvel később már ők termelték ki a brazíliai aranyat – igaz, ezt az uralkodók szépen elpazarolták, és bár az ország gyarmattartó nagyhatalom volt, itthon Európában elvesztette jelentőségét. Napóleon alatt Portugália az angolok szövetségese volt, ezért a francia hadsereg megszállta. Innentől kezdve a portugál uralkodóház történetében szétválaszthatatlanul összefonódott az anyaország és gyarmata. Amely formálisan már nem is volt a gyarmata, a nagy dél-amerikai ország erősen készült már az önállóságra, az elszakadásra.

Amint elcsitultak a napóleoni háborúk, 1822-ben VI. János király hazatért brazil földről, és bár nem szívesen, de a népi nyomás hatására beleegyezett, hogy alkotmányos monarchiává alakítsák át az országot. Brazília ugyanabban az évben már el is szakadt, és deklarálta függetlenségét, államformáját tekintve viszont császárság maradt, és továbbra is ezer szállal kötődött Lisszabonhoz. Már csak azért is, mert János 1826-ban meghalt, és a trón így fiára, Pedróra (Péter) szállott. De ez, mint kiderült – csak formaság volt, mert Pedrónak esze ágában sem volt otthagyni a brazil császári trónt, és magára vállalni még Portugália bonyolult ügyeit is. Jól elvolt ő Rio de Janeiróban. Mai kifejezéssel élve a lisszaboni koronát „tovább passzolta” a lányának, Maria da Gloria hercegnőnek. Akivel csak az volt a baj, hogy mivel 1819-ben született Rióban, a trónra kerülése idején mindössze hat éves múlott…

Történetünk egy pillanatra visszaköszön még… Bécsbe is! Mária hercegnő anyja, azaz Pedro császár felesége nem volt más, mint az osztrák Ferenc császár egyik lánya, Leopoldina. Így hát Mária félig portugál-brazil, félig pedig osztrák származású volt. Mondjuk ki kereken: egy Habsburg-lány utóda.

Ezek akkoriban bevett, normális, megszokott dolgok voltak, és nem is volt ezzel semmi baj. A bajokat inkább most az okozta, hogy 1826-ban egy hat-hét éves kislányt ültettek a portugál trónra, ami sok aggodalomra adott okot. Az egyik kényes kérdést a királynő kora jelentette. Nyilván „tanácsadók” fognak uralkodni helyette – no, de mifélék? És milyen tanácsokat adnak, netán majd a saját pecsenyéjüket sütögetik a mit sem sejtő kislány segítségével? No és ha felnő, és férjhez megy? Akkor meg egy idegen kerül melléje, és az fogja befolyásolni? Így sem jó, úgy sem jó.

Mindenesetre néhány évvel később a kiskamasz lányt elküldték Bécsbe, ahol akkor már nem a nagyapja Ferenc, hanem annak fia – és így Mária hercegnő nagybátyja –, Károly uralkodott. Úgy vélték a lisszaboni bölcsek: jót tesz a kis hercegnőnek egy kis időt másutt tölteni. Hadd lásson más királyi, császári udvarokat is, tanulja az uralkodás művészetét, ismerkedjen meg a kor politikájával és politikusaival.

Innentől kezdve aztán kicsit mesebelire fordul a történet, de ismétlem, végig csak a valós „sztorit” mesélem, nem kellett hozzá kitalálni semmit, a valóság is eléggé mesés volt. Mint azt az olvasó már sejti is, a bécsi udvarban találkozott egymással Maria da Gloria hercegnő és Koburg-Koháry úr, akit apja után szintén Ferdinándnak hívtak.

Ám mindennek volt ám előzménye! Amiről Bécsben akkoriban nem sokat tudtak, csak annyi, hogy a hercegnő nem egyszerűen jutott el Lisszabonból Bécsbe. Merthogy hajón indultak a Földközi-tengerre és onnan az Adrián akartak feljutni az osztrák birodalomba. De a hajójuk alig kerülte meg Gibraltárt, otthon egy kedves rokon herceg puccsal magához ragadta a hatalmat. A kislány tanácsadói megfordították a hajót, elhúztak a portugál partok előtt fel északra, és meg sem álltak Angliáig. Az angol király lelkendezve fogadta kiskorú portugál kollegináját, és ígérte is, hogy büntető hadjáratot indíttat, és majd az angol sereg leszámol a puccsistákkal… De a brit parlament nem örült annyira, mint György király, mi több, kerek-perec elutasította a háború gondolatát. És mivel Nagy-Britannia akkor – és azóta is – „alkotmányos monarchia” volt, az uralkodó akarata mit sem számított, a parlament döntött ilyen fontos kérdésekben.

A kis Mária és kísérete nagy duzzogva visszamentek… Brazíliába, és várták a fejleményeket. Máriának nem sok kedve volt lemondani a hatalomról, éppen amikor végre királynővé koronázták. De nem akart élete végéig, mint sosemvolt királynő, császári apja kegyelemkenyerén élni, még ha a csodaszép Rióban is. Addig unszolta az apját, míg fel nem szerelt egy ütőképes hadiflottát a megfelelő erőkkel, hogy azzal hajózzon Lisszabonba és vegye vissza az őt megillető trónt. Miguel-Evarist, a kedves rokon és egyben puccsista hatalomátvevő azonban nem ijedt meg a flottától, lövette is azt a partról, szorgalmasan. Ám a brazil csapatok partra szálltak, és lépésről lépésre nyomták vissza a trónbitorló csapatait. Minden városért, sőt minden faluért meg kellett küzdeniök, az olyan nagyvárosok, mint Lisszabon vagy Porto utcáit halottak százai borították egy-egy összecsapás után. Testvérharc volt ez, hiszen a Brazíliából érkezett flottában és a seregben is nagyobbrészt portugálok szolgáltak. Miguel-Evarist herceg, a bitorló végül feladta a harcot és olasz földre menekült. (Csak újabb érdekességként jegyezném meg, hogy a fia, Miguel Braganza herceg később a magyar lovasságnál szolgált, huszártiszt volt Debrecenben. Állítólag még száz év múlva is emlegették a cívisvárosban az egykori délceg sportembert, aki… hogy is mondjam csak finoman… szóval nagy barátja volt a női nemnek és ebbéli hajlamainak úton-útfélen tanújelét is adta. Nem zárható ki tehát, hogy „balkézről” való leszármazottai ma is élnek arrafelé…)

Nos, eme sajátos és tragikus, tömeghalált okozó közjáték után vonulhatott be Mária, a kislány-királynő Lisszabonba, és csak ezután vált aktuálissá a bécsi tartózkodás. A Hofburgban aztán Máriánk megismerkedett az Esterházyakkal, Grassalkovichokkal, Festetichekkel, sok más magyarral – és köztük Ferdinánddal is. Az ifjabb Koburg nagy hatást gyakorolt rá, és ez alighanem kölcsönös volt. Ne feledjük, hogy a bécsi évek alatt a brazil-portugál kislány kész nővé érett. Egykori szemtanúk egybehangzóan „gyönyörű, junói termetű, teltidomú, kreolbőrű, sasorrú és érzéki ajkú, okos, élnivágyó asszonynak írják le. Az egyes szavakba kódolt jelentést megfejtendő ideírjuk, hogy az „élnivágyó minden bizonnyal azt jelentette, nem vetette meg a testi örömöket, bár ezekre Bécsben nem sok lehetősége volt a szigorú udvari etikett miatt. Ámde ilyen vágyait erőteljesen sugározta kifelé, és az értő férfiak „vették az adást. A fenti pozitív jelzők közé csak a „sasorr nem illik, ha már nőről, ráadásul fiatal nőről volt szó.

Hogy aztán történt-e valami Koburg-Koháry Ferdinánd és Mária da Gloria között, nem tudhatjuk. Sejthetően ha volt is valamiféle közeledés, netán flört, az sem lépte, nem is léphette át az udvarban elvárt és megkövetelt határokat. Ám azt nem zárhatjuk ki, hogy ennek ellenére a két fiatal lelkében erőteljes nyomokat hagyott ez az ismeretség.

Hogy lesz folytatás is, azt akkor még nem tudhatták. De Mária már mint felserdült fiatal nő tért haza Bécsből, ahol a pár oldallal korábban általam említett hivatásos aggódó hölgyek és urak, befolyásos udvari emberek hamarosan pedzegetni is kezdték, hogy a királynőnek jobb lenne férjhez menni. (Valljuk be, azért is, mert Mária rögtön tanúbizonyságát szolgáltatta annak, hogy nem igazán ért az uralkodáshoz, és egyik hibát a másik után követte el. Úgy látszik, Bécsben az „uralkodási tanórákon” nem figyelt eléggé, vagy máson járt az esze..?)

Kapóra jött viszont most ez a kívánság Máriának is. Hagyta persze, hogy a politikusok sürgessék őt ezzel a házassági tervvel, aztán 1833-ban váratlanul közölte a komor urakkal: készen áll a házasságra, és jelöltje is van a férj szerepére. Sugallta, hogy ragaszkodik az illető úrhoz, nehogy valaki mást akarjanak ráerőltetni. Nem tudjuk, hogy volt-e levelezés ezen idő alatt Mária és Ferdinánd között. Sok jel mutat rá, hogy igen, mert amikor végül is a lisszaboni koronatanács rábólintott a jelöltre, az a kor közlekedési viszonyaihoz képest „villámgyorsan” – pár hét alatt – a Felvidékről Lisszabonban termett. Az esküvőt, mint a mesékben, hetedhét országra szóló lakodalom követte, aztán kedves honfitársunk beköltözött a királyi palotába. Nincs leírásunk Ferdinánd külsejéről, de minden bizonnyal délceg, kisportolt és igen művelt fiatalember lehetett – hercegi körökben ez akkoriban szinte kötelező volt.

A magyar anyanyelvű és magyar nemességgel rendelkező, ámde hivatalosan az „Osztrák Birodalomból érkező hercegfit persze fel kellett emelni feleségéhez, rangban közelíteni, címekkel ellátni. Ezt a feladatot is hamar megoldották a gyakorlott lisszaboni törvényhozók. Ferdinándból igen sebesen „Braganza hercege és „királyi fenség” lett.

Hogy aztán volt-e köztük szerelem ? Én arra szavazok, hogy igen. Hiszen nem mások kényszerítették őket össze, hanem ők akarták ezt. Mária választott, mert választhatott, és sok jel utal arra, hogy ez a választás nem volt Ferdinánd ellenére. Azon túl, hogy egy királynő férje lehetett egy – Szitnyáról vagy Murányból nézve – egzotikus országban, kapott egy helyes, kedves feleséget, akiért már korábban is dobogott a szíve (hogy átvegyük kissé a kor szokásos stílusát, kifejezésmódját).

Egy év múlva már trónörökös is gőgicsélt a bölcsőben. Ferdinánd „Portugália királya” címet is kapott, de ezt akkor még nem volt szabad szó szerint érteni. Csak egy üres cím volt, hiszen Mária volt a királynő, a tényleges uralkodó. Az idegen, aki messziről jött és még a nyelvet is tanulta, nem bízhatta el magát. Persze sok minden megváltozott attól kezdve, hogy a felesége rögtön elsőre fiút szült. A portugálok nagyobbrészt akkoriban királypártiak voltak, az államforma – az alkotmányos monarchia – eleve feltételezte, hogy van egy király, akit tisztelni kell akkor is, ha lényegében nem ő irányítja az országot, hanem a parlament.

Mindez összesen csupán pár évig tartott. Mária fiúkat szült, de az utolsó gyermekének szülésébe belehalt. Harmincnégy évet élt csupán, ebből formálisan huszonhetet volt a trónon, a valóságban – a már ismertetett politikai események, valamint a bécsi tartózkodása miatt – tízegynéhányat.

Braganza hercege, azaz Koburg Ferdinánd ott maradt özvegyen, de most már illett tartalommal megtölteni az addig üres „Portugália királya címet. Egykori sajtóbeszámolókból tudható, hogy 1853-ban csodaszép díszmenet közepette, kürtök és fanfárok harsogása mellett, és persze több százezres tömeg éljenzésével vonult át Ferdinánd a királyi palotából a parlamentbe, hogy ott letegye az esküt az alkotmányra. Mivel a még kiskorú elsőszülött fiának, Pedronak két év volt hátra a nagykorúságig, addig a királyság ügyeit az „idegen intézte, nem is rosszul. Akkortájt ugyan Portugáliát mások kicsit gúnyosan, de realista módon a „pártok országának is nevezték, és nem ok nélkül. Számtalan politikai erő csapott össze a parlamentben és azon kívül, igazából tényleg csak a király volt az egyetlen, aki felül tudott emelkedni ezeken a belharcokon, és ami tőle függött, azt meg is tette az általános békesség felé. Ezt értékelték. Idegen volt ugyan, és az is maradt, de elismerték nagy műveltségét, okosságát, azonkívül állítólag igen rokonszenves ember volt. Talán azért, mert nem származott királyi családból, képes volt megértetni magát az egyszerűbb emberekkel is, és nem voltak uralkodói allűrjei, természetes maradt. Az persze túlzás, amit egy magyar krónikás írt róla száz évvel később, hogy „bölcsen kormányozta az országot, de kétségtelen, hogy a sok politikai csatározásban mindig ő képviselte a nyugalmat, a higgadtságot.

Amikor 1855-ben ténylegesen is átadta a hatalmat addig csak névlegesen uralkodó fiának, Pedro de Alcantara hercegnek, a későbbi V. Pedrónak (Péternek), azonnal visszaadta címeit és leköszönt az aktív régensi pozíciójáról. A kormányzást átengedte a fiának.

Ha úgy vesszük, akkor V. Pedro is félig-meddig magyar volt. Igaz, hogy Fedinánd csak félig volt az, lévén, hogy egy magyar-német vegyesházasságból született, a fia pedig már csak negyedrészben volt az – mégis, ez sokakat büszkeséggel töltött el az akkori Magyarországon, különösen az 1849-es év szomorú eseményei után.

Pedro volt tehát a második „magyar király a portugál trónon. Az „öreg király, aki ekkor még ötven éves sem volt, visszavonultan élt, de megtartotta a koburgi és braganzai hercegi címeit. Tizenvalahány évvel később felkínálták neki a spanyol királyi koronát is, de nem fogadta el.

Kissé elfogultnak tetsző krónikásunk szerint „Ferdinánd még soká élt Portugáliában, a nép őszinte szeretetével vette körül és amikor késő öregségében elhunyt, az egész portugál nép valóban őszinte gyásza kísérte a fehérhajú ’magyar királyt’ a temetőbe.” (Kerekesházy).

Állítólag Ferdinánd fiai mindketten barnahajúak és zömök termetűek voltak, ami szintén a magyar génekre utalhat. Ha továbbra is ezen az ösvényen haladunk tovább, akkor persze a következő királyok is „magyarok” voltak valamilyen mértékben.

V. Pedro különben szintén meghalt, egy járvány vitte el, és Ferdinánd másik fia, Lajos került a trónra 1861-ben. Aztán tovább zajlott a történelem, Koburg-Koháry Ferdinénd pedig csak ült békés magányában, és egy idő után már bizonyára nem nagyon érdekelték sem az ország, sem a világ történései.

EGY FORTÉLYOS MENEKÜLÉS TÖRTÉNETE

(Avagy az orránál fogva vezetett hatóság)

Európában, de talán már más földrészeken is, nemcsak a magyarokat, de a kelet-európaiakat is igen furfangos, életrevaló embereknek tartják. Persze ez túl sommás és nem mindenkire igaz. De az tény, hogy azon országok polgárai, akik nemzedékről nemzedékre szabadságban éltek és fogalmuk sem volt a zsarnokságról (vagy ha volt is ilyen, hát csak a hitleri náci megszállást ismerték, azt is alig két-három éven át), nem vehetik fel a versenyt azokkal, akik évszázadokon (!) keresztül éltek idegen megszállók karmaiban. Így már az ősök kidolgozták a taktikákat, hogyan lehet becsapni az ellenséges hatalmat, és az újabb nemzedékek ezeket a fortélyokat mindig az új korhoz, az újabb követelményekhez igazították. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Berlintől, Bécstől, és Trieszttől keletre egy egészen más emberfajta élt és él. Már csak azért is, mert legalább ötszáz év ezirányú tapasztalatai szinte beleivódtak az agyunkba, a vérünkbe, és efféle kényszerűen szerzett, de remekül elsajátított képességeinket immár genetikusan is magunkban hordozzuk. Így kaptuk apáinktól és anyáinktól, és így adjuk tovább lányainknak, fiainknak. Még elég sokáig fog ez létezni.

Ha a magyarokra vetítjük le ezt, akkor bizony be kell látnunk, hogy egyfelől volt az elnyomott nép, főleg a parasztság, amely már ezer éve létezett úgy, hogy kimódolta a legkülönfélébb trükköket azért, hogy kevesebbet kelljen kötelezően dolgoznia, kevesebbet adóznia, hogy elkerülje a robotokat, a kényszersorozásokat, az erőszakot. Miután véget ért a hunyadiak uralma – vagyis az utolsó igazán nemzeti királyok hatalmának vége szakadt – a magyar lakosság, beleértve az itt élő sok más nemzetiséget is, egyfolytában a túlélésre volt kénytelen játszani. Az őseink voltak azok, akik mindenféle, megengedett, de főleg meg nem engedett fortéllyal, nemegyszer átgázolva a törvényeken is – amelyeket ellenünk hoztak, úgy éreztük, és sokszor joggal – próbáltunk meg túlélni, magunknak valamivel jobb sorsot biztosítani. Járt itt török, német, osztrák, orosz, mi meg kitartottunk – de persze sokszor csak trükközve sikerülhetett ez. Nemzeti sport lett az adóelkerülés, mivelhogy az adót ötszáz éven át nem a mieink szedték, és nem nekünk osztottak vissza belőle közhasznú dolgokra, hanem idegenek vitték el, haza. Mi tehát nem akartunk török, német, osztrák katonák lenni, nem akartunk idegeneknek adót fizetni, nem akartunk nekik robotolni – és ezt a sort még lehetne folytatni. Ily módon alakult ki aztán az a szemlélet, hogy a mindenkori kormány – legyen az akármilyen – valamilyen idegen érdekeket követ, ellenünkre van. És ha ők ilyenek, hát mi sem kíméljük őket!

Az 1848-49-es forradalom, majd az azt követő szabadságharc bukása után nagyon sok ember érezte úgy, hogy menekülnie vagy bujkálnia kell. Menekültek azok, persze külföldre, akik itthon túlságosan exponálták magukat a forradalomban. Nem is volt tanácsos maradniok, hiszen kiderült nem sokkal később, hogy a megszálló osztrák seregek kész névsorokkal jöttek. A rajtuk feltüntetett első tízegynéhány név a forradalom vezetőit és más híres embereket, pl. Petőfi Sándort jelölte. A többszáz fős listákon még azok az írók és a költők is rajta voltak, akik az előző másfél évben a forradalmat éltették, no és persze számos hivatalnok, katona, és egyéb főember, akik közismerten a forradalomért tevékenykedtek.

Nem tudjuk, melyik listán volt Zsarnay Pál. Ő maga a fivérének hazaküldött későbbi leveleiben – ahol leírja kalandos menekülésének történetét – erről nem nyilatkozik. Nyilván a saját testvéreinek – mert többen voltak, de levelet mindig csak az egyiknek küldött, nem kellett ezt részleteznie, hiszen a fivér is jól tudhatta, miért kényszerül a testvére bujkálni.

Nem találtam a nevére a legnagyobb, a forradalomról és annak fegyveres harcairól szóló sokkötetes műben sem. Viszont egy másféle könyvben nyomára bukkantam, igaz, ott is csak pár mondat volt róla. Eszerint Zsarnay Pál honvédfőhadnagy volt, aki futárszolgálatot teljesített Klapka, Görgey és Mészáros Lázár (egy időben hadügyminiszter) között. Már ezeken az utakon is voltak különféle kalandjai – ennyi tudható róla. Lehet, hogy mint fontos emberek futára, óhatatlanul is titkok tudója lett, azért rejtőzött, majd később azért igyekezett menekülni is az országból? Maradjunk hát annyiban, hogy Zsarnay uramnak nyilván megvolt a jó oka arra, hogy menekülőre fogja a dolgot. Lehet, hogy korábban főhivatalnok volt valamelyik vármegyében, vagy éppen másféle módon vállalt vezető szerepet valahol a forradalmi közigazgatásban? Abban biztosak lehetünk, hogy nemes úrról van szó, aki művelt volt, több nyelven beszélt, fizikailag és idegileg viszont éppenséggel nem állt a helyzet magaslatán a menekülés alatt.

Tény, hogy amikor olvasni kezdjük hosszú levelét, ez úgy hat, mintha egy kalandfilm közepébe csöppentünk volna. A levél stílusa természetesen magán viseli a tizenkilencedik század közepének romantikus felhangjait, szófordulatairól akkor is felismernénk, mely körben íródott, ha semmi egyéb támpontunk nem lenne.

A menekülő férfi szándékait illetően annyi bizonyos, hogy Zsarnay Pál a forradalom bukásakor ünnepélyes esküt tett: „A korlátlan zsarnoki hatalom… igája alatt soha alattvaló polgár nem leszek”.

És szavát beváltandó, nekiindult napnyugat felé, hogy eljusson Svájcba, majd onnan Párizsba, ami végső célként lebegett a szeme előtt. Persze tudta, hogy nehéz feladatra vállalkozott. Bármikor lebukhatott, elfoghatták, börtönbe hurcolhatták. De tudta azt is, hogy az osztrák hatalom – a bürokrata hatalom. Ha megfelelő papírokat szerez, akkor talán biztonságosabban eljut valahová. És még arra is készen állt, hogy az ellenséges Ausztria területére merészkedjen, ha nem lesz más kiút. Mint minden zsarnoki hatalom, ez is rögtön bevezette az útleveleket – méghozzá, hogy úgy mondjam, belső használatra. Vagyis a megszállt Magyarországon bárki csak útlevéllel, azaz az osztrák hatóságok által kiállított passzussal utazhatott még egyik városból a másikba is! Az ilyen okmányokat persze nem osztogatták túlzottan, és a kiállító hatóságnak meg kellett győződnie arról, hogy 1) ki kéri az útlevelet? Netán csak nem egy körözött forradalmár az illető? 2) miért akar utazni? És 3) hová igyekszik oly lelkesen?

Nagyon sokan voltak, akik már akkor lebuktak volna, ha jelentkeznek egy ilyen útlevél-kiállító hivatalnál. Nekik nem volt választásuk, elindultak papírok nélkül. Csak hát közben az országot ellepte nem csak az osztrák hadsereg, de az osztrák csendőrség, azaz a magyarosan „zsandároknak” nevezett fegyveres testület (a francia gendarmerie, „fegyveres férfiak” kifejezés után) igencsak buzgón szimatoló, könyörtelen tagjai. Ugyanakkor sokan, mint Zsarnay is, számíthattak valamelyest a közismert osztrák slamposságra is. Ausztria e tekintetben – szinte máig – valahol Nyugat- és Kelet-Európa között lebeg és sodródik. Még nem igazi Nyugat, de már nem igazi Kelet sem. Nem pontos, jól működő, fegyelmezett, mint a Nyugat, de nem is annyira szétesett, anarchista és rendetlen, mint a Kelet.

Hogy Zsarnay úr mégis katonatiszt volt, elárulja egy mondata: „Az isteni gondviselés, s a mindenhatóság, mely a hadjárat alatt annyi veszélyeken megőrzött, jelenleg is figyelemmel kísérte minden lépteimet”.

Eléggé homályosan ír arról, hogy addig hol rejtőzött. A dátumokból kiviláglik, hogy elég sokáig húzta már addigi rejtekhelyein, merthogy időközben valószínűleg a következő, 1850-es év nyarához érkezett az idő! A csendőrök kezdték veszélyeztetni addigi rejtekét, feltehetően 1850 májusában. (A csendőröket különben „a nemzet életfáján rágódó rút férgeknek nevezi, igen találóan.) A Mátra alján bujkált valahol, de erről érthetően nem ír, hiszen a levele címzettje magyar földön élt, és félő volt, hogy a „rút férgek vagy valamelyik másik osztrák intézmény, például a cenzúra-hivatal kinyitja és elolvassa a külföldről érkező leveleket. (Mellesleg tényleg ez történt, de a hivatal nem kobozta el a levelet, ezért maradhatott fenn a családi levéltárban.)

Szóval Pál úr valahol a Mátra alján bujkált Világostól (1849 augusztus) egészen a következő év májusáig. De valaminek történnie kellett, a csendőrök egyre gyakrabban bukkantak fel, nyilván a besúgók megtudták, hogy arrafelé volt honvédek és más forradalmárok bujkálnak. „Mások és önmagam veszélyeztetése nélkül nem maradhatván, aggasztó gondok kínoztak jövőm iránt, írta. Valószínűleg jótét lelkek a saját házukban rejtegették. Itt történt, hogy elővette Magyarország térképét – ahogy akkor mondták és írták: „földabroszát –, és behunyt szemmel bökött annak egyik pontjára. Megfogadta, bárhol is lesz az, oda igyekszik, az lesz a következő célállomása, egy ideig talán rejteke is, hogy aztán majd onnan induljon tovább napnyugat felé.

Amikor kinyitotta a szemét, az ujját a térképen Zala és Veszprém megye határán, a Bakony egy nyúlványa mellett találta. Jellemző különben, hogy azért is megörült, mert úgy hallotta, hogy a Bakonyban akkor még egyes honvédcsapatok is tanyáznak, sőt harcolnak. Ez persze nem volt és nem is lehetett igaz bő tíz hónappal a szabadságharc utolsó csatái után – de hát az embereknek már akkor is szükségük volt ilyen legendákra. (Emlékszem, 1956 telén is hallottunk ilyen suttogott, reménykedő híreket, nemcsak a Bakonyban, de a Mecsekben is harcoló szovjetellenes magyar partizánokról – sajnos azok a hírek sem bizonyultak igaznak…)

„Kedvemre esett a sors, jobban nem is választhattam volna”, vidámodott meg Pál úr. Belevágott a kalandba, amely rosszul is végződhetett. Útlevél nélkül, csomagját cipelve, gyalog indult a Mátrától nyugat felé. Ilyen körülmények között természetesen szóba sem jöhettek a főbb útvonalak. Neki csak a mellékutak jutottak. Azokon is úgy kellett mennie, nehogy meglássák. Állandóan fülelve lépkedett, és ha szekérzörgést, lódobogást, vagy emberi beszédet hallott közeledni, azonnal bújnia kellett. Ha volt hová.

„Poggyászom nehéz, az idő meleg volt, magam izzadt és fáradt. Ha nem is arisztokrata, de sejthetően legalábbis kisnemesi származású úr nem volt szokva az efféle fizikai erőkifejtéshez. „Gyengék lévén lábaim, összedagadtak, amire a férfi reakciója, itt kendőzetlen őszinteséggel: „Leültem pihenni és sírtam”. Férfi volt, korábban katonatiszt, csatákban vett részt – de amikor kudarc érte, sírva fakadt, és kalandos útja során megesett ez vele máskor is…

A több napos vándorút eléggé kikészítette őt testileg és lelkileg, mert ha bármi zajt hallott, rögtön azt érezte, hogy csendőrök lopakodnak szembe, vagy mögötte, a nyomát kutatva – vagy talán már körül is vették őt? Eléggé rossz idegállapotban lehetett. Aztán egyszer csak nyílt terepre vitt a mellékút, ahol nem bújhatott el. Hátulról közeledő kocsi zaját hallotta. Mielőtt infarktust kapott volna a rémülettől, a kocsiról a nevén szólították – és megkönnyebbülhetett: egy ismerőse ült ott, aki felvette, és tovább vitte.

Pál úr nem ír helységneveket, csak kezdőbetűket: „P, „L, stb., nehogy valakit is lebuktasson. Értelemszerűen az ismerősök neve sem jelenik meg a levelek lapjain.

Az volt Pál szerencséje, hogy az ismerőse „sok foglalkozással bírt”, amikhez folyton úton kellett lennie. Ezért is ment éppen a közeli helyiségbe, hogy ott útlevelet váltson ki a csendbiztosnál, azaz a csendőrök helyi főnökénél.

De ezek az úti okmányok nem szóltak örök időkre, ellenkezőleg, elég hamar lejárt a bennük szereplő terminus (határidő), ilyenkor azokat valahol egy másik csendbiztosnál meg kellett újítani. Természetesen a csendbiztosoknál a falon lógott az aktuálisan körözött „politikai bűnösök” listája, ezek nemhogy nem kaphattak útlevelet, de ha ilyennel találkozott a csendőr, azonnal le kellett tartóztatnia.

Zsarnay uram civilben volt, de félt, hogy esetleg katonás mozgása elárulja valódi kilétét. Ismerősével bement ugyan a csendbiztoshoz, aki éppen két csendőrrel kártyázott, de később ezt írta: „Hátamat hideg futotta végig. A csendbiztos, talán éppen a halaszthatatlan kártyaparti miatt szóba sem állt vele, elküldte a helyetteséhez, akinél már előre lepecsételt és aláírt üres útlevelek sorakoztak. Zsarnayban ekkor mozdult meg először a „kelet-európai simlisség, maga is csodálkozott rajta, de nem habozott. A helyettestől kért egy útlevelet a barátjának – leadva annak éppen lejárt régi papírját – és kért magának is. Még nagyobb szerencséje is lett hirtelen, mert míg a helyettes megírta a barát útlevelét, addig Zsarnay elé tett egy kitöltetlent, és kérte, hogy írja bele, amit kíván, így hamarabb készen lesznek. Hát persze, hogy a volt futár vérszemet kapott, és valami hamis nevek beírása után odakörmölte a „hatályos rovatba: „ganz Ungarn und Stadt Wien, azaz érvényes egész Magyarországra és Bécs városába is. A vidám poén itt az, hogy amint végzett, még a csendbiztos-helyettes volt neki hálás a segítségért, hogy nem kellett neki annyit írogatnia, és többször megköszönte (hogy vendége az ő szeme láttára hamísított önmagának útlevelet…).

„Én titkon hálát rebegtem, s odahagytam. Többé nem voltam földönfutó, nem félénk, mert az egész hazában, sőt Bécsben is szabadon utazhattam.”

Mivel volt valamennyi pénze is, hát Pesten keresztül eljutott Bécsbe. Útközben többször kérték az útlevelét a különféle katonai, csendőri ellenőrző pontokon, de sehol sem volt baj. Eljutott tehát Bécsbe, és máris arról ábrándozott, hogy onnan talán egyenes út visz „Helvéciába” (Svájcba) ahonnan majd Amerikába – ez lett volna a végső úti cél Pál úr felfűtött képzeletében –, amikor rájött, hogy nem eszik a kását olyan forrón. Hiszen az útlevele csak Bécsig érvényes, onnan csak úgy mehetne tovább bármilyen irányban, ha újat kér, újabb, most érvényes dátummal.

Bécsben volt egy „fél-pecsovics rokona. Itt megint teszünk egy kis kitérőt. Pecsovicsoknak nevezték azokat az újkori labancokat, akik a forradalom alatt is, sőt annak ellenére, kitartottak a császár mellett. Amikor Pál ehhez a rokonához ment, nagy kockázatot vállalt, hiszen nem tudhatta, hogy időközben a „fél-pecsovicsból nem lett-e „egész”, azaz olyan, aki még a saját rokonát is beköpi a császári titkosrendőrségnek. Persze ezzel maga alatt is vágta volna a fát, hiszen ha kiderül, hogy egy körözött forradalmár a rokona, ő maga is azonnal megbízhatatlanná válik.

Hát el nem árulta őt, az biztos, de rendkívül felháborodott a láttára. A kedves rokon, állandó bécsi lakos, félig-meddig már maga is osztrák, döbbenten nézett rá és kifakadt: mit keres itt? „Ön, kinek fejére díj van kitűzve?” Ráadásul Zsarnay uram magyar ruhában parádézott Bécs városában, ott és akkor, ahol és amikor mindenki gyanús volt, aki magyar, sőt a forradalom miatt rendszeresen ellenőriztek mindenkit még a szállodákban is, akiknek magyar neve volt. A rokon hallván, hogy Pál úr külföldre szeretne menni, határozottan felelte:

„Az lehetetlen. Még engem is kompromittál, ha megtudják, hogy ily főbűnössel társalkodom. Csak siessen vissza Magyarhonba, ha élete becses. Hiszen Bécsben minden idegen neve, ki itt csak átutazik is, hírlapban jelenik meg, és utazása céljáról és alaposságáról mindenkit szorosan kérdőre vesznek. Ezer meg ezer kém ólálkodik itt idegen ember után.”

Egy megjegyzés ide kívánkozik. A huszadik század embere, nem is szólva az új századéról, már nem találkozott azzal a gyakorlattal, amely a tizenkilencedik században általános volt szerte Európában. Ha egy városba valahonnan utazó érkezett, és megszállt valamelyik hotelben, fogadóban, akkor a helyi hírlapban leközölték a nevét. Bécsben persze 1850-ben ennek, mint láttuk, egyéb, sokkal fontosabb, teljességgel rendőri céljai is voltak.

Éppen akkor hozták meg a rokonnak az aznapi lapokat. Pál, aki reggel ötkor érkezett a városba, a délután kettőkor megjelenő lapban már ott olvashatta… az álnevét. „Csak siessen vissza Magyarhonba, ott rejtse el magát!” – tanácsolta a kedves bécsi úr, akit alighanem alaposan megijesztett egy rebellis, sőt rendőrileg-csendőrileg körözött magyar rokon felbukkanása a császárvárosban.

De Zsarnay úr azért még nem adta fel. Hátha van egyéb mód is? Olasz földek felé kacsingatott, szeretett volna Tirolba továbbutazni, ott a hegyek között talán át tud menni valamelyik kis itáliai városállamba, és akkor már nyert ügye lenne.

A Fremdenblatt című bécsi napilapban mindenesetre tényleg ott láthatta az álnevét, de a hotel nevét és címét is. Közben ugyanis egy szállodai szolga elvitte az útlevelét láttamoztatni a bécsi rendőrkapitányságra. Ez, mint Zsarnay számára is kiderült, része volt a szállodai szolgáltatásoknak, nehogy már a vendégek maguk szaladgáljanak az útlevelükkel a rendőrségre! Meg is fordult hősünk fejében, hogy veszni hagyja az útlevelét, és visszaszökik Magyarországra. De tudta, hogy a „városi lineán, azaz határvonalon mindenkit ellenőriznek, akár ki- akár befelé igyekszik a császárvárosba. Tehát csapdában volt, meg kellett várnia, míg visszajön a hotelszolga. Aki hamarosan jött is – de nem egyedül! „Hangos léptek közeledtek ajtóm felé, és fegyverzörgés; reszketés futá át tagjaimat, szemeimet az ajtóra meresztém… A két csendőr, aki a szolgával jött, megállt az ajtón kívül. A szolga közölte: gyanú merült fel ellene, merthogy az útlevele csak Bécsig érvényes, mégis Tirolba akar menni? Ezt meg kell magyaráznia, bent a rendőrkapitányságon.

Zsarnay ex-honvédtiszten, aki sok esetben meglehetősen gyáván viselkedett – valljuk be –, most egyfajta fatalista bátorság vett erőt. „Sorsomon megnyugodtam, sem első, sem utolsó nem leszek, bármely büntetést szabjanak reám, amit mások kiállottak, én se leszek kislelkű, nyugodtan szenvedek legfőbb vétkem: a hazaszeretet miatt”. És már ment is a csendőrökkel az emeleti szobából le a földszint felé.

Ekkor egy olyan malőr történt, amely majdnem elveszejtette őt. Valaki rászólt a hallban, magyarul:

– Főhadnagy úr hol jár itt?

Ami akkori nyelvi szokás szerint azt jelentette: mit keres, mit csinál itt..? Az első pillanatban a férfi odanézett, és saját egykori alakulatának egy tizedesét pillantotta meg. Egyike volt azoknak a katonáknak, akiket a szabadságharc leverése, Világos után kényszersorozással „belőttek” valamelyik osztrák ezredbe. Hogy a dolog még pikánsabb legyen, Zsarnay számára ekkor derült ki, hogy éppen ebben a szállóban lakik Jellacsics (ez a helyes írásmód, nem Jellasics) tábornok, korábbi horvát bán, a magyarok ellen harcoló alakulatok egyik vezetője, és kísérete is. Nos, ez a tizedes alighanem a tábornokot őrizte, és felismerte egykori tisztjét.

De Zsarnay még időben kapcsolt, úgy tett, mint aki nem érti a kérdést, sőt nem is az, akinek nézik. Az volt a szerencséje, hogy a csendőrök egy szót sem tudtak magyarul, és az egész jelenet nem hatolt el hozzájuk.

A rendőrtiszt, aki elé került, elmagyarázta neki, hogy Bécsig szóló útlevéllel nem mehet Tirolba, menjen vissza Pestre, és ott elfogadható indokkal kérjen passzust Tirolig. Vagy, ha esetleg van itt egy kezes, aki jótállna érte, hogy vissza is jön, akkor mehet tovább Tirolba. Ilyen embere persze nem volt Bécsben az ex-főhadnagynak. A tiszt még azt is mondta: „Most a magyarokat a forradalom miatt igen nagy figyelemmel kísérik, mert sokan külföldre akartak menekülni, hogy méltó büntetésüket elkerüljék. Mire Zsarnay nem is válaszolhatott mást, mint: „Ó, én egészen ártatlan vagyok, én semmi rosszat nem tettem.

A rendőrtiszt nyájasan mosolygott. „Azt látom. Ha rebellis lett volna, úgy nem nyerne Bécsig útlevelet. Így folyt tovább a társalgás, a rendőr szerint most a jó érzelmű magyarok is megisszák a levét, „mert az ilyen becsületes emberekkel is szigorúan bánnak a pártütők miatt.

A „becsületes ember pedig, akinek csak az járt az eszében, hogyan menekülhetne el ebből az országból, megértő arcot vágott és mit sem sejtő üldözőjével együtt csóválták fejüket azokon a fránya „pártütőkön. (Csak mellékesen jegyzem meg: még a bécsi rendőr is „forradalmat mondott, és nem „ellenforradalmat…)

Végül egynapos bécsi töprengés után Zsarnay úgy döntött: az első nekiiramodása nem járt sikerrel, ezt el kell ismerni, és új tervre van szükség. Úgy döntött, hogy hazamegy Magyarországra, de nem túl messzire, mondjuk Zala megyébe, és keres valamilyen állást, például „köztanító” vagy nevelő lesz egy családnál.

Így is tett, és azokban a veszélyes időkben – miközben a neve fent volt a körözési listákon, de akkoriban nem voltak megbízható arcképek, a személyleírások meg minden második férfira ráillettek – egyelőre nem fenyegette az a veszély, hogy lebukik. Egy hónapig utazgatott Győr, Veszprém, Zala és Somogy megyékben, de hiába, mert „állásom nem találkozott”, azaz nem talált magának állást.

Közben fogyott a pénze. Tudta, ha esetleg valaki felfedezi a valódi kilétét, hogy menekülő honvédtiszt, akit keres a hatóság, talán rögtön kap állást egyik vagy másik hazafias érzelmű családban – de ezzel növelte volna a lebukás kockázatát is. Balatonfüreden nagy fürdőélet zajlott akkor. Zsarnay megismerkedett néhány emberrel, akik be is ajánlották őt egy családhoz nevelőnek. De a ház ura „bizonyítványokat kért, hogy a forradalomban semmi részt nem vettem, mert – úgymond – fiát nem akarja rebellis által rebellisnek neveltetni… Keserű mosollyal távoztam azon ígérettel, hogy bizonyítványaimat pár nap alatt bemutatom.”

Ez volt egyik nap reggel, és még ugyanaz nap délután egy uradalmi ügyvédhez hívatták, ahol gazdatiszti állást ajánlottak neki. De amikor meglátták az útlevelében a vallás rovat bejegyzését, rögtön közölték vele: protestánsra nem bízzák a birtokot, de ha átlép a katolikus egyházba, idővel még ennél magasabb tisztségekre is számíthat.

„Vérem felforrt. E mai két katasztrófa örökkön emlékemben marad. Majd egy kissé meglepő vallomás – már nem először e tárgyban – az ex-honvédtiszttől, fontos katonai vezetők futárától: „Szobámba siettem és keservesen sírtam, mint a gyermek. A főhadnagy urat egyfelől alighanem túlzott gondoskodással nevelték és óvták minden bajtól, másfelől a menekülés, a bujkálás megviselhette az idegeit.

Mindenesetre ekkor megerősödött benne az elhatározás, hogy mégis külföldre megy. „Még egyszer kísérletet teszek külföldre juthatni, mert ily hazában többé tengetni nyomorult életemet nem fogom. Mindent elkövetek, hogy kijuthassak, addig megyek, míg fel nem tartóztatnak, s mint foglyot vissza nem hoznak. Vagy igazán szabad, vagy fogoly!” – döntötte el, tőle eddig szokatlan keménységgel.

Felment Pestre – már szinte nem is volt pénze –, és a pesti rendőrkapitányságon újabb kísérletet tett, hogy Tirolig állítsák ki az útlevelét. De csak Bécsig voltak hajlandók azt megtenni, gondolom ezt is csak azután, hogy átböngészték az összes körözési listát, de persze Zsarnay álnevét egyiken sem találták. „Pestről sietve távoztam Bécs felé, kevés reménnyel, de annál több elhatározottsággal”.

Viszont most már arra is gondolt, hogy álcázza magát. Első bécsi útján még magyaros attilában és más, nagyon is jellemző ruhadarabokban parádézott a császárváros utcáin, amit említett rokona is kifogásolt felháborodottan. Ám most… De adjuk át a szót a szökevénynek: „Öltözetemet változtatnom kellett: magyaros attilámat, melyet eddig viseltem, hosszúfarkú utálatos frakkal, magyar kalapomat egyrőfös magas köcsög-kalappal, csizmámat sárga cipővel és fekete strimpflivel váltottam fel, nyakamba fülig érő Vatermördert kötöttem, melyből képem csak úgy kukucskált ki, mint barát a csuklyájából. .. A „strimpfli harisnyát jelent, az „apagyilkos Vatermörder pedig olyan magas gallért, amely egészen mereven tartotta a fejet, hisz az arc közepéig felért. De ezzel nem volt még vége a dolognak, csak a gyorsabb haladás érdekében – és hogy ne kelljen magyarázni a korabeli divatcikkek német neveit – már én sorolom, mit tett még Zsarnay azért, hogy ne tűnjön ki a tömegből. Csipkés elő-inget vett hát fel, majd sor került az arca elváltoztatására is. A bajuszát levágatta, a szakállát a szája körül német módik szerint leborotváltatta, és haját „eltorzította – gondolom, frizurát is váltott. Hogy még németesebb legyen a külseje, vett egy tubáktartót, amelyből időnként szippantgatott (akkoriban a dohányport orron át is élvezték (?), és olykor nagyokat tüsszentettek. Lehet, hogy ez volt benne az élvezet?). A szökevény mindenesetre az elő-ingére is szórt egy kis tubákport, mert így látta azoktól, akik éltek ezzel a szerrel.

Paradox, de igaz: a külsejét illetően végül is annyi németes dolgot szedett össze, hogy attól kezdve nemcsak tényleg osztráknak nézték, de egyenesen osztrák rendőrnek, titkosrendőrnek, besúgónak! Mert a gőzhajón Pestről Bécs felé észrevette, hogy amerre járkált a hajón, mindenki hirtelen elhallgatott, nehogy meghallja, miről beszélnek. „Így már nem én féltem mástól, hanem tőlem féltek mások, állapította meg elégedetten. „Még a hajón lévő spiclik is azt hitték, hogy felettük álló főspicli vagyok – és a sikerült álruha elégedettséggel töltötte el őt.

Az önbizalma annyira megerősödött, hogy valósággal szemtelenségbe ment át. Nem elég, hogy ugyanazzal a névvel öt héttel később bejelentkezett ugyanabba a bécsi szállodába, de másnap elment a rendőrhivatalba is, ugyanahhoz a tiszthez, akinél korábban volt. Most persze csak az iratai árulták el, hogy magyar. Előbb a felől érdeklődtek, mi dolga van Bécsben, mire azt felelte, hogy a törvényszéken kell megjelennie. Megint elküldték volna vissza Pestre, hogy itt kérjen útlevelet Tirolba, de erősködött, hogy a fivére, aki nagyon beteg, az egyik ezrednél szolgál. Az az ezred tényleg Tirolban állomásozott.

De a tiszt váratlanul megkérdezte tőle, hogy hol lakik? A lakóhely ezek szerint nem szerepelt az akkori útlevelekben, csak az ország, ahonnan az útlevél gazdája elindult, és persze a város, ahol azt kiállították.

Zsarnay urat úgy meglepte a kérdés, hogy megfeledkezve mindenről, így válaszolt: „Zsarnón. Nemesi nevét is erről a birtokról kaphatta a család. A tiszt ekkor nagy betűkkel ráírta az útlevélre, hogy tulajdonosa „utazik Zsarnóra. Feltehetően német helyesírás szerint írta a falu nevét, valahogy így: „Scharno”, és a menekülő máris az utcán találta magát.

„Én szomorúan ballagtam szállásomra, ebédemhez éppoly étvágy nélkül ültem, mint öt hét előtt. Még határozatlan voltam a teendőkről, egy üveg somlait megittam, már nem reszketett a térdem, sőt kért még egy üveg „Schomlauer-t, egyszerre visszatért az ereje és a bátorsága. Elővette az útlevelet, és többször elolvasta a bejegyzést: „Utazik Zsarnóra” – és hirtelen megvilágosodott!

IGEN, EZ AZ!

Zseniálisnak érezte magát, annak ellenére, hogy a véletlen sugallta a megoldást. A szabadulását..! Hiszen a rendőrtiszt mulasztást követet el, mert rá kellett volna írnia, hogy a delikvensnek mely útvonalon kell Zsarnó felé haladnia. De ezt elmulasztotta, tehát elvileg a férfi előtt nyitva állott az egész Osztrák Birodalom! De legfőképpen annak nyugati része, amelyhez már közel van Svájc.

Senki sem parancsolhatja meg, merre menjen! Nem adták utasításba, hogy csak Pozsonyon és Pesten keresztül mehet Zsarnóra. Különben is, ki tudja egyáltalán a világnak ezen a részén, hogy merre van Zsarnó? Jelentéktelen porfészek valahol Magyarországon, amely hivatalosan nem is létezik. Tehát mehetne akár Tirolon keresztül is „Scharnora”, sőt kis túlzással akár Franciaországon vagy Amerikán át is!

Biztos volt benne – és nem csak a két üveg somlói hatására – hogy ezúttal megfogta az isten lábát. A rendőrtiszt hibája megnyitott előtte néhány olyan ajtót, amire nem is számított. Most az volt hát a feladat, hogy minél előbb útnak eredjen, mielőtt esetleg észreveszik a tévedést, és utána küldenek valakit!

„Mint gondolám, úgy tettem”, írta később Pál úr, aki azonnal sietett a kikötőbe, és jegyet váltott a Bécs-Linz gőzhajóra. Linzbe meg is érkezett baj nélkül, de persze mint minden nagyobb városban, az útleveleket itt is láttamoztatni kellett. Ezzel kitették a korabeli utazókat egy-egy újabb kérdés-sorozatnak, és aki nem jól reagált, zavaros vagy kitérő válaszokat adott ilyenkor, az rögtön gyanús lett. Zsarnoki rendszer persze – mint mondotta is korábban a bécsi rendőr –, az ártatlanokat is sújtotta, azokat is fölösleges vegzálásnak, ellenőrzésnek vetette alá.

Linzben egy „jámbor öregúr ügyködött az útlevelekkel. „Merre lehet az a Zsarnó? – kérdezte, aztán maga adta meg a választ, jóhiszeműen – Talán még Tirolon is túl, Itália felé, mert még sohasem hallottam róla.

Pál úr biztosította az öreget, hogy Zsarnó csakugyan nagyon messze van, és bár nem mondta, de éreztette vele, hogy csakugyan valahol abban az irányban…

Az üreg még be is jegyezte az útlevélbe, hogy nevezett úr, az okmány gazdája „Tirolon keresztül utazik Zsarnóra, ami most – a változatosság kedvéért – nem az elkeseredés, hanem az öröm könnyeit csalta Pál úr szemébe. „Most kezdett a remény mosolyogni, hogy Tirolon által menvén a hegyek közt, lesz alkalmam Helvéciába átmehetni. Másnap már Salzburgba, onnan harmadnapra Innsbruckba, Tirol tartomány fővárosába érkezett.

Pechjére az uralkodócsalád egy tagja, mellesleg az 1848 végén belső, családi puccsal megdöntött Habsburg, az öreg Ferdinánd időzött a városban. Ezért aztán az utcák tele voltak csendőrökkel, akik minden idegent gyanús szemekkel méregettek. „Az útleveleket szorosan vizsgálták”, tehát ezen az akadályon kellett átmennie a menekülőnek. De mert előre felkészült minden lehetséges válaszra, és maga mögött érezte a mindent eldöntő útlevelet, hát bátran válaszolt a kérdésekre.

Rövid tárgyalás után a rendőrtiszttel abban maradtak, hogy „Zsarnó (avagy Scharno) valahol Itáliában van. Pál úr biztosította az innsbrucki rendőrtisztet, hogy bizony elég messze, „még Velencén is túl található. Az persze nem hitt neki, elővett egy Olaszhon –„földabroszt, és a térképen hosszan kereste ezt a várost. Végül abban maradtak, legalábbis Pál úr bizonygatta, hogy „Scharno nemhogy nem város, de még szinte nem is falu, csak egy kis puszta, egy majorság, talán ezért nem található a német alapossággal készített térképeken…

Következett egy mulatságos jelenet, amikor is az osztrák tiszt és az állítólag Itáliában lakó, de magyar nevű úr közösen szidta a térképmetszőt, amiért még lám azt a „Csarno-t vagy „Sarnyo-t sem volt képes jelölni. Pál: „Én is segítettem neki szidni, hogy hazámat oly kicsire méltatja a térképkészítő” – vagyis ekkor már maga is kezdte hinni, hogy ő egy olasz, aki hazafelé igyekszik Itáliába… A nagy egyetértés vége az lett, hogy a tiszt láttamozta és lepecsételte az immár sokat látott útlevelet, ezzel aztán Pál úr szabadon mozoghatott egész Tirolban, beleértve tehát a Helvécia felőli határvidéket is.

Már július volt, pontosabban július hetedike – majd” másfél hónapja indult el az ex-főhadnagy a Mátra aljából – amikor végre megközelíthette az a pontot, amit a térképen magának már régen kinézett. Innsbrucktól délre az Itáliába vezető főútvonalon volt egy szakasz, ahol az út az Inn folyó partján vezetett pár mérföldön át. Az Inn ugyan sebes folyó volt, de hősünk remélte, hogy sikerül átúsznia. Csak persze gondolnia kellett a határt őrző csendőrökre is.

Amikor erre az annyira áhított helyre ért, ott már vagy két napja havas eső esett. A táj magasan a hegyekben volt, ahol július elején sem számított ritkaságnak az ilyen időjárás. A nedves és ködös idő viszont kifejezetten kedvezhetett egy szökevénynek. Ma azt mondanánk: az illegális határátlépőnek.

Pál úr felkészült. Leszállt a gyorskocsiról, és csak annyi ruhát vitt magával egy tarisznyában, amire biztosan szüksége lesz, a többit eladta. Kulacsába jóféle madeira-bort töltetett, vitt egy üveg rumot és némi élelmet arra az esetre, ha három-négy napot kellene a hegyekben átvészelnie, hogy ne essen baja.

A folyón volt egy híd is, amelyet persze megszálltak a csendőrök, és útlevél nélkül senkit át nem engedtek Svájcba. Pál tehát tovább ment. Szándékosan késő délután indult, és a helybeliekkel tudatta, hogy bár úton van haza, Itália felé, azért szeretne egy kicsit gyalogolni ezekben a páratlanul szép hegyekben is.

Este ért a jelzett helyre, ahol azonban esett a hó – jó magasan járt már ekkor. Körülbelül 2600-2800 méter magasan lévő völgyekben és hegyoldalakon vándorolt. Mivel itt a folyó két magas hegylánc között egy szűk mederben igen sebesen rohan, a partok pedig nagyon meredekek, hát elég ritka volt a határőr is. Senki sem hitte, hogy élő ember itt átmehet, arról nem is szólva, hogy a vízben nagyobb kövek, sőt itt-ott – még a szabályozás előtti időkről beszélünk! – valóságos kisebb zuhatagok is voltak. A alázúduló víz hangos zúgással rohant a partok között.

Pál úr nagy úszóbajnoknak tartotta magát. A sötétben is látta a túlparti hegyeket, és a szívét megdobogtatta a tudat, hogy íme, útjának céljától már csak pár tíz méter választja el.

Hirtelen egy őrjárat bukkant elő, de nem vették észre a kövek mögött, a hóesésben lapuló alakot. Végre éjfél lett, és valamit tennie kellett. Nem tudta, mikor jön arra a következő őrjárat, vagy hogy egyáltalán jönnek-e még azon éjjelen. A hóesés esőbe fordult, a menekülő ruhája átázott, ezért a bort kortyolgatta, hogy felmelegedjen. Végül lejutott a meredek partra, a víz mellé. Vagy hat métert kellett volna ugrania, egyenesen a vízbe. De éjszaka, amikor nem láthatta, hogy nem ugrik-e egy kőre? Szerencsére a napok óta tartó csapadéktól az Inn megáradt, és magas volt a vízszint. A magával hozott zsinór egyik végét a tarisznyájára kötötte, és azt egy sziklapárkányra helyezte úgy, hogy majd átránthassa a másik partra. A zsinór másik végére jókora követ kötött, és azt átdobta a svájci partra. (Hja, kelet-európai ész! Ez egy osztráknak vagy svájcinak soha nem jutott volna eszébe.)

Túl sokáig habozott egy sziklán állva – nem mert beugrani a zajló folyóba –, mikor meglátta őt egy járőr, és kiabálni kezdett: „Halt! Halt!“Ez adta meg a végső lökést: gyorsan a vízbe vetette magát. Éppen jókor, mert még látta a puska torkolattüzét: lőttek rá, el is találták, de ezt akkor nem érezte. A férfit elragadta a víz, és olyan sebesen sodorta, hogy a határőr a parton nem tudott vele lépést tartani. Még egyszer utána lőtt, aztán végleg feladta, lemaradt. A jeges vízben sodródva az úszó a másik part felé igyekezett, és távolabb sikerült is kijutnia. Akkor látta, hogy vérzik a combja, eltalálták, de a seb nem volt veszélyes.

Miközben a határt vigyázó csendőr lövésre kész puskával igyekezett az osztrák parton lefelé – nem volt könnyű dolga a sziklák között botladozva éjszaka –, a magyar férfi a másik parton már az ellenkező irányba, azaz a folyással szemben, felfelé igyekezett a fenyők között! Szerencsésen meg is találta az átdobott követ, és a zsinór segítségével áthúzta a folyón a tarisznyáját. A benne lévő ruhák többsége száraz maradt, és ekkor a szökevény átöltözött. A csendőr még mindig ott volt valahol szemben, egyszer át is lőtt a svájci partra.

Éjjel kettőt ütött egy közeli faluban a torony órája: igen, ez már Svájc volt. Zsarnay Pál főhadnagy így fejezi be menekülése történetét:

„Térdre omolva rebegtem hálát Istennek, ki annyi veszélyben megóvta éltemet.”

NAPÓLEON MAGYAR ROKONA

(Türr István házassága)

Türr István olyan legendás alakja volt a tizenkilencedik század második felében az akkori magyarságnak, amit ma már el sem tudunk képzelni. Mondhatnánk azt is, hogy a szabadságharc leverése után afféle „szellemi celeb” lett sokak számára. Híres ember, aki – bár a szabadságharc elbukott – megmutatta a világnak, hogy azért a magyarok is tudnak ám valamit.

Elég sok ilyen ember volt 1849 után. Akárcsak 1956 után, amikor majd’ kétszázezer magyar vágott neki a világnak. Többségükből persze nem lett ismert ember, ahogyan itthon sem lett volna. Meg ahogyan a nagyvilágban akármelyik néppel történik: híresek, nagyot tévők mindenütt csak igen kevesen vannak, a többiek, a „szürkék” sokan.

1849 után ezek a férfiak – majdnem mind ismert katonatiszt, vezető személyiség, vagy éppen politikus volt itthon – szétrajzottak a világban. Nyugat-Európában, török földön, Észak- és Dél-Amerikában arattak dicsőséget. A következő húsz-harminc évben az urak, és néhány nő, az élet legkülönbözőbb területein bukkantak fel. Voltak köztük olyan katonatisztek, akik egyik-másik földrész szabadságharcaiban, háborúiban szereztek dicsőséget, de voltak feltalálók, politikusok, gazdasági emberek is. Lettek lótenyésztők és bortermesztők, kartográfusok és könyvkiadók, építettek hidakat és vasutakat, csatornákat és városokat. Eljutottak a földgolyó olyan pontjaira, ahol azelőtt nemcsak hogy magyarok, de másféle fehér emberek sem jártak.

A legismertebbek egyike volt Türr István.

1825-ben Baján született. Akkor a családnevük még Thier volt. Szó sem volt valamiféle előkelő származásról, mivelhogy a család férfitagjai a kis István születésekor egyszerű kereskedők voltak.

A gyerek mindig is katona akart lenni. Egy toborzás alkalmával, mindössze tizenhét évesen be is lépett a császári osztrák seregbe. Akkor másféle hadsereg nem létezett. 1842-t írtak, és az ilyen korú legényeket akkoriban szívesen besorozták, még esetleges szülői ellenkezést is figyelmen kívül hagyva. István a jelek szerint nem látott maga előtt egyéb karriert, pedig nyilván lett volna lehetősége kereskedéssel foglalkozni az apja mellett.

Más, később híres főtisztektől eltérően ő aztán tényleg „lent kezdte. Egyszerű közkatonaként szolgált, majd – mivel hamar kiderült, hogy értelmes, jó a felfogóképessége és érti a katonai dolgokat – hamarosan előbb káplár, majd őrmester lett, egészen fiatalon. A neve sokáig zavarta, végül aztán 1846-ban – amikor Lombardiában szolgált – elintézte a névváltoztatást, és attól kezdve „Türr néven élt. Egyes életrajzírói szerint azért, hogy ezzel is a magyarságát hangsúlyozza – bár mondjuk olasz környezetben az új név éppen olyan kevéssé volt „magyaros, mint az eredeti Thier. (Az olaszoknak gondjaik voltak és vannak az „ü hang kiejtésével.)

A ranglétrán nem állt meg, elvégezte a szükséges tanfolyamokat, és 1847-ben, azaz huszonkét évesen már tiszt, hadnagy lett. Akkor már erőteljesen tanulta a nyelveket, mintha csak ösztönösen érezte volna, hogy életének második felében nagy szüksége lesz rájuk. Tudott a magyaron kívül természetesen németül (hiszen egy német vezénylésű és nyelvű seregben szolgált), olaszul, angolul és franciául. Szeretett utazni, és nem csak egyenruhában.

Az élete, ahogyan mondani szokták, kész kalandregény, csak furcsállni lehet, hogy nem készült belőle tévésorozat (mellesleg a magyar történelemben rengeteg ilyen változatos életű ember volt, akiknek egyenként is annyi kalandjuk akadt, hogy azokkal tízegynéhány részes, ötvenperces filmeket lehetne megtölteni, és még mindig maradna olyasmi, ami nem fér bele ezekbe a filmsorozatokba).

A fiatal hadnagyot az olaszországi táborokban érte 1848 tavasza. Mint oly sok magyar tiszt és katona, ő is azt várta, hogy alakulatait hazavezénylik, de ez nem következett be. Sőt, igyekeztek megakadályozni, hogy a magyarok akár szabadságra, akár végleg, esetleg zárt alakzatokban hazatérjenek, miután itthon a forradalmi kormányt a bécsi reakció próbálta elűzni. Amikor pedig véglegessé vált a szembefordulás, és a magyar nemzet levált Bécsről, sőt, szembefordult a császársággal és saját nemzeti intézményeket hozott létre, saját hadsereget kezdett kiépíteni, a hazafias érzelmű magyar katonáknak többé nem volt maradásuk.

A földrajzi távolság miatt pár száz magyar lovas (huszár) aligha tudott volna Itáliából bántatlanul hazalovagolni, át az ellenséges Ausztrián. Ezért Türr inkább úgy döntött, hogy a vele egyetértő 150 magyar katonával együtt átáll az olaszokhoz! 1849 januárjában ezeket a katonákat átvezette a piemonti-szárd csapatokhoz.

Mondani sem kell, hogy a másik oldalon azonnal hadbíróságot hívtak össze ellene, és mint katonaszökevényt, halálra ítélték. Az osztrák hadvezetés szemében különösen elítélendő cselekedet volt ez, hiszen a többi magyar katonának is irányt mutatott, másfelől pedig ritkán fordult elő, hogy egy tiszt maga vezette át csapatát az ellenséghez.

A piemontiak persze örömmel fogadták az addigi „ellenséget, és rábízták egy magyar légió megszervezését, majd vezetését. Igaz, a piemonti forradalom is összeomlott, és 1849 nyarán – amikor Magyarország már Világoshoz közeledett – a németországi Bádenbe ment, ahol némi késéssel akkoriban tört ki a forradalom, és szükség volt jól képzett, szintén forradalmi hevületű katonákra. Itt először őrnagy, majd ezredes lett, de harcokra nem került sor, a felkelő csapatok kiképzését végezte. Persze itt is szervezett egy magyar légiót, amellyel a poroszok ellen küzdött. Bár Türr hősiesen hadakozott, ez a felkelés is elbukott, és neki is menekülnie kellett. A badeniek bukása után Türr meglepő lépésre szánta el magát. Az egész magyar légiót úgy, ahogyan volt, talpig fegyverben átvezette a svájci határon, és csak a derék „bürgerek, a békés svájci polgárok földjén tette le a fegyvert a légió.

Türr tehát egy olyan „negyvennyolcas tábornok” volt, aki soha nem harcolt Magyarországon, és mellesleg nem is volt tábornok (akkor még). Miután szoros kapcsolatokat épített ki az 1849 után nyugatra menekült magyar politikusokkal és katonákkal, gyakorlatilag az egész (amúgy egymás között is eléggé megosztott) emigrációval, továbbra is abban látta élete értelmét, hogy ahol csak lehet, harcolni fog a szabadságért – szinte mindegy, hogy melyik nép szabadságáért! – és ahol csak tudja, ott gyengíti a Habsburg-birodalmat, és/vagy annak szövetségeseit.

Az 1850-es évek közepén, a krími háború idején előbb a törököknél vállalt hadvezéri szolgálatot, később átnyergelt az angolokhoz – itt az oroszokat verték el, akik nem sokkal korábban részt vettek a magyar szabadságharc leverésében. Így tehát ideális ellenfelei voltak Türrnek. Egy közelebbről nem túlságosan ismert „katonai megbízatása” (akció?) alatt Bukarestben elfogták, és halálra ítélték. De olyan nagy volt a nemzetközi tiltakozás, hogy ezt az ítéletet végül is megváltoztatták, és csak száműzték. Állítólag azért, mert még Viktória angol királynő is fellépett nyilvánosan Türr védelmében. Ne felejtsük el hozzátenni: ennyire ismert és népszerű katona és személyiség volt mindössze… 30 évesen!

Nyughatatlan ember volt, és csak azt leste, hol, mikor és hogyan lehetne ütni egyet általában a zsarnoki hatalmakon, és különösen az osztrákokon. Így aztán 1859-ben, amikor kitört a piemontiak háborúja az osztrákok ellen, máris ott termett és ezredesi rangban Garibaldi katonái közé került.

Akkoriban már erőteljesen zajlottak a diplomáciai – és mint látjuk, a hadi – küzdelmek Itália egyesítéséért. Ennek egyik élharcosa az olasz szabadsághős Garibaldi volt. Nos, ennek a két embernek a találkozásakor nem tört ki semmilyen ellentét. Egyik sem féltette a dicsőségét a másiktól. Garibaldi kemény csatákba küldte a bátor magyart, az pedig nem egy küzdelemben meg is sebesült, majd egy évre rá már Garibaldi hadsegéde lett. Együtt szálltak partra Szicíliában a később legendássá lett ezer vörösingessel. Mielőtt elfoglalták volna az egész szigetet, be kellett venni Palermót, és ezt Türre bízták. Az ottani siker után Türr tábornok lett és egy egész hadosztályt vezényelt.

Szokása volt, hogy maga vezette a katonáit rohamra, előttük szaladt – más tisztek, gondolom, sejtik, inkább a fordított sorrendet kedvelték: ők a katonákat küldték előre. Türr korábban így viselkedett Bresciánál és az 1860-as volturnói csatában is, amelynek eredményeképpen Nápolyt és környékét is az egyesülő Itáliához csatolhatták.

Türr István akkoriban lett Nápoly és az egész ottani tartomány katonai parancsnokává. Ez nem változott akkor sem, amikor II. Viktor Emánuel piemonti király lett Olaszország uralkodója – Türr már altábornagyként vezette tovább Nápolyt.

Ekkor következett az az esemény, amiről fejezetünk szól.

Mindezen események során Türr István nemcsak hadvezérré nőtte ki magát – ami önmagában is nagy teljesítmény volt egy olyan embertől, aki közkatonaként kezdte és éveken át akként is szolgált, majd mindezek után még mindig nem volt negyven éves sem –, hanem remek szervező lett belőle. Sok ember egyidejű mozgatását, eszközeikkel együtt mindenféle időjárási és környezeti viszonyok között – ehhez kevesen értettek. Ráadásul ezen időkben, már csak rangja és feladatai miatt is gyakran találkozott diplomatákkal, uralkodó családok tagjaival. Bizonyos időkben és körökben mindenki az új, nagy politikai változásokról beszélt, hősként tisztelték azok előidézőit, végrehajtóit, képviselőit. És hát Türről hamarosan sokat írt a sajtó is. Ismert ember lett, történetek keringtek róla.

Arról, nem is szólva, hogy még mindig – nőtlen volt! A sok háborúskodás, a katonaélet közepette – bár voltak futó kalandjai, nőügyei, de egyik sem volt komolyabb. Vagy ahogyan akkoriban írták: „egyik hölgy sem érintette meg a szívét”…

No, de aztán végül akadt, aki annál inkább! Aki nem is akárki volt. A nagy 1860-as évben, amikor Türr dicsősége és ismertsége is a tetőfokára hágott, Garibaldi ajánlására Viktor Emánuel király maga mellé vette Türrt. Bizonyára voltak az olasz seregben és a közéletben, akik rosszallották, hogy a király hadsegéde nem olasz, hanem magyar, vagy inkább afféle hazátlan világpolgár, de a többség úgy vélte, Türr megérdemelte ezt a dicsőséget. Persze, mint a király mindenkori kísérője, jelen volt nem csak a diplomáciai eseményeken, de a nemzetközi arisztokráciával történő találkozókon is. Így ismerkedett meg Adéllal. Ez már Londonban történt, ahol mint a brit hadsereg volt ezredese, és az olasz kormány küldötte is gyakorta megfordult. Már csak azért is, mert Viktória királynő is látni akarta azt az embert, akit egykor éppen az ő közbenjárásával mentettek ki a halálos ítélet végrehajtása elől.

Itt élt az a hölgy, aki olyan fontos lett a számára később. Adél nem csak egyszerűen „Adél” volt. Teljes neve így hangzott: Adéle Bonaparte-Wyse. Édesanyja, az egykori Napóleon unokahúga hercegnői rangban, Waterloo után Angliában telepedett le, és férjhez ment egy Wyse nevű angol földbirtokoshoz. A férj politikával is foglalkozott, államtitkár volt egy ideig.

A felesége a „nagy” Napóleon fivérének, Bonaparte Luciennek volt a lánya. A császár tehát az asszony nagybátyja volt. Miután lányuk született, úgy döntöttek, hogy ne csak az apja nevét viselje – kár lett volna veszni hagyni a Bonaparte nevet. Így külön királyi engedéllyel viselhette a fiatal Adél az apja, és egykorvolt előkelő őse családi nevét.

A szép fiatal hercegnő és a daliás, híres katonatiszt majdnem egy egész nyarat együtt töltött az angliai birtokon, és ez olyannyira közel hozta őket, hogy 1860-ban – más, kevésbé pontos források szerint 1861-ben – a lány szüleinek teljes egyetértésével egybekeltek. Ha ezt láthatták volna a szegény bajai kereskedők, István szülei! Talán fel sem fogták volna, hogy a fiuk, aki fiatal korában beállt katonának, és azóta nem járt nem hogy Baján, de még Magyarországon sem, milyen sokra vitte!

Ne feledjük közben, hogy ilyen karrierekkel nálunk is, és más országokban is általában csak nemes emberek dicsekedhettek! Ha itthon marad Türr, élete végéig a szemére hányják, hogy a szülei csak kereskedők voltak, talán azt is, hogy Thier volt a nevük. A (hozzánk képest már akkor is) műveltebb Nyugaton persze nem volt annyira fontos a származás. Senkinek eszébe nem jutott volna azt firtatni, hogy a volt katonai kormányzónak, tábornoknak, diplomatának és háborús hősnek a szülei vajon nemesek-e, vagy „csak” polgárok voltak..?

Franciaországot az 1850-es években a nagy Napóleon igencsak távoli rokona: III. Napóleon császár uralta, akivel ily módon Türr István szintén sajátos „sógorságba keveredett, bár ezt – gyanítom – egyik fél sem vette túl komolyan. Ennek ellenére Türr és felesége ettől kezdve Párizsban élt. Ez egy csöppet sem akadályozta őt abban, hogy mint az olasz hadsereg altábornagya és Viktor Emánuel király hadsegéde, továbbra is részt vegyen a katonai-diplomáciai életben. Rómától elég gyakran kapott is efféle feladatokat. Így aztán a következő években hol III. Napóleonnal, hol a porosz Bismarckkal, sőt – ami sajátos „poén – Ferenc József osztrák császárral és magyar királlyal is volt megbeszélése. Hiszen Türr voltaképpen egy valamikori osztrák alattvaló, sőt katonatiszt volt, akit dezertálásért a hadbíróság halálra ítélt – most pedig egy idegen ország nagyköveteként ült le tárgyalni Őfelségével…

Mint a legtöbb 1849-es emigráns, a kiegyezést követően, 1867 után ő is megelégelte a nyugati életet. Sokan bíztak abban, hogy végre itthon is lehet tenni valamit. Kossuth kivételével szinte az összes emigráns hazatért, hiszen most már egy nagy amnesztia keretében automatikusan eltörölték egykori büntetéseiket. Türr István halálos ítélete sem számított már.

Az akkor már negyvenvalahány éves férfi feledve a katonai és diplomáciai múltat, gazdasági ügyekkel kezdett foglalkozni. Mindig is érdekelték a tengeri és szárazföldi csatornák, amelyek folyókat vagy nagyobb tengereket kötnek össze. A gazdasági fellendülés hordozóinak tartotta őket. Így nem csoda, hogy felelevenített egy régi ötletet: a Bácskában kiásatta, létrehozta a Ferenc-csatornát. Amit aztán maga Ferenc József adott át. A meghívón – mint látni régi fényképeken – egymás mellett áll a császár és az egykor ellene lázadó, katonáit tőle elvivő „hadnagy”…

Türr István eleinte beszállt a Panama-csatorna tervezésébe is, a tervrajzok egy részét ő dolgozta ki, de elég hamar rájött, hogy ott valami bűzlik, és idejében kilépett a vállalkozásból. (Akkoriban az ilyen nagyszabású, az egész világ érdeklődésére számot tartó, ugyanakkor nagyon drága beruházások szervezői minél több ismert személyt akartak bevenni, és zászlajukra tűzni a nevüket, hogy ezzel csábítsák oda a kisrészvényesek – nem ritkán milliós! – tömegeit, és persze azok pénzét.) Mindenesetre Türr nem keveredett bele a Panama-botrányba, helyette az 1880-as években kezdeményezője volt a Korinthoszi-csatorna megépítésének. Téves persze az a magyar dicsekvés, hogy azt a csatornát „a mi Türr Istvánunk” építette – ezért aztán csodálkozunk, ha a nevét nem találjuk kellőképpen reklámozva a csatorna történetében. Nem volt benne végig, és ott mások is maradandó nyomot hagytak.

Élete vége felé majdnem elvesztette a vagyonát, amely nagymértékben persze inkább a felesége vagyona volt. Az életrajzok szerzői általában nem részletezik, mi is történt. Ilyen, kissé rejtélyes mondatokat olvashatunk: „Életét boldog elégedettségben is befejezhette volna, ha élete végén nem fog szerencsétlen üzleti vállalkozásokba”. Ha nem is veszett oda mindene, öregségére kénytelen volt kissé összehúzni magát anyagilag.

Aztán jött ismét egy – az utolsó, és talán részéről a legmeglepőbb fordulat. Az egykori hivatásos katonatiszt, több háború hőse szép lassan a békemozgalmakhoz sodródott, és élete utolsó szakaszában a világbéke megteremtésén fáradozott. Hogy azért nem vesztette el a teljes vagyonát, jelzi, hogy a huszadik század elején is még felváltva élt Párizsban, Nizzában – a kellemes éghajlat miatt – és Budapesten. A három lakóhely között ingázva egyszer Bécsben meghűlt és mire Pestre ért, végzetes láz vett rajta erőt. Így aztán 1908 májusában Budapesten halt meg Napóleon magyar rokona…

…Aki nem is csak az egyetlen magyar rokon volt!

Akadtak ott mások is! Ráadásul igen, a többes szám használata is indokolt.

És itt ismét vissza kell kanyarodnunk a tizenkilencedik század legelejére, amikor is a nagy Napóleon császárrá koronázta önmagát, feleségének, a Martinique szigetéről származó, enyhén kreolbőrű szépségnek, a nagyvilági dámának – Napóleon előtt csupa gazdag és befolyásos párizsi úr, politikus szeretőjének – pedig maga helyezte fejére császárnői koronáját. Ezzel Joséphine karrierje csúcsára jutott, de még hiányzott egy, csak egyetlen lépcsőfok, amely még feljebb emelte volna őt úgy a nép, mint – és főleg – a férje szemében: ha szül egy fiút. A császár mániákusan vágyott egy utódra.

Az eddigi emberi történelem során ez az egynejű, tehát általában a keresztény, főleg európai királyok között meglehetősen gyakori vágyakozás volt. És persze ugyanakkor félelem, aggódás tárgya is. Hiszen éppen a keresztény egyház elvei miatt még koronás fők számára sem volt olyan könnyű elintézni egy válást, pláne nem akkor, ha a szokásos érvre: feleségük meddőségére sem hivatkozhattak (mert például a kedves királyné szült már öt-hat leánygyermeket koronás férjének…). Ha pedig nem született fiú utód, aki örökölhette volna a koronát, és a király ne adj’ isten utód nélkül halt meg, belső és külső ellenségek bukkantak fel, véres polgárháború vagy külső hatalmak dúlása következett, sok ezer vagy százezer alattvalót és sok gazdagságot veszített el az ország, mígnem évek vagy évtizedek harcai után ismét megszerezte valaki a hatalmat és békét teremtett. Minden európai ország történetében találunk erre példa-korszakokat.

(A nem-keresztény uralkodóknak általában nem ilyen problémáik voltak. Ők többnejűségben éltek és úgy alkalmazták a jogot, hogy ha a szükség úgy hozta, akkor az életük során megtermékenyített rengeteg feleségtől, sőt ágyastól született számos fiúk közül jelölték ki az utódot. Persze, azokban az országokban meg éppen fordított előjelű harcok zajlottak: a túl sok utód kezdeményezett gyakorta véres harcokat egymás ellen. Mégis, a trónutódlás azokban az országokban általában simábban zajlott le.)

Napóleon persze ekkor, még innen a negyvenen, nem arra gondolt, hogy mi lesz a halála után. De egy trónörökösre mindenképpen szüksége volt, hogy azt felnevelje, és uralkodót faragjon belőle, mígnem megöregszik. Évekbe telt, míg rá jött, hogy Joséphine-nel erre nincs esélye. Ám azt hitte, ő maga a „hibás”! Vagyis hogy neki nem lehet gyermeke! A franciák császárának emiatt sok álmatlan éjszakája volt.

Ám mivel szeretőkben nem volt hiánya sohasem, sajátos „tesztet végzett. Megbeszélte egyik szeretőjével, sőt az előtt, amennyire ez akkor lehetséges volt, el is szigetelte környezetétől, megeskette, hogy csak vele fog lefeküdni – aztán teherbe ejtette. Madame de Pellapra szépen ki is hordta a gyermeket, aki világra jött, egészséges… leány lett. Ám ennek nem volt jelentősége, mert hiszen mint „törvénytelen, „balkézről való, „fattyú gyermek a trónöröklésnél nem jöhetett szóba. Ez egy olyan szemléletbeli és jogi, törvényes követelmény volt, amit még a császár sem léphetett át. Ha ennek ellenére majdan egy „fattyút” ültet a trónjára, bármennyire is az ő biológiai utódja az illető, a világ és főleg a többi uralkodó, tehát az államok vezetői nem veszik komolyan, átnéznek rajta, nem tárgyalnak vele. Márpedig nem ítélhetné arra a törvénytelen fiát, hogy egész életében szemben álljon a világgal, és folyton háborúkat vívjon – csupáncsak a származása és annak járulékos okai miatt.

Szükség volt tehát egy legális fiúra. Amikor nem sokkal később Napóleon bebizonyította magának, hogy fia is születhet – ez volt a Walewska lengyel grófnővel folytatott szerelmi viszonyának gyümölcse, a később szédületes karriert befutott „fattyú”, Aleksander Walewski – a császárnak nem maradt szemernyi kétsége sem, hogy ő termékeny, Joséphine viszont meddő, és elindította a válást.

De mi térjünk csak vissza a császár első biológiai gyermekéhez, a kislányhoz, aki az Emilie nevet kapta. Nehogy azt higgyük, hogy Franciaországban kétszáz évvel ezelőtt – vagy előbb, vagy később bármikor is – szégyellni- és titkolnivaló dolognak tartották egy-egy törvénytelen gyermek létezését. Ellenkezőleg, már a korábbi királyoknak is gyakran voltak fattyú gyermekeik, fiúk és lányok vegyesen. A fiúk vagyont és címeket kaptak, anyjukat, ha még nem volt férjnél, gazdagon kiházasították, a férj pedig boldogan vette nevére a király vagy császár gyermekét, hisz ebből számos előnye származott. „A királyi vér nem szennyez, mondogatták századokon át a franciák, és ennek eredményeképpen még manapság is sokkal toleránsabbak e tekintetben úgy a saját életükben a hétköznapi emberek, mint az állami vezetők „balkézről született gyermekeit tekintve (gondoljunk csak néhai Mitterand elnök házasságon kívül született és felnevelkedett lányára).

A császár szeretője még a száznapos uralom idején is Napóleon mellett volt. Mi több, állítólag még ott volt a kikötőben is, amikor a Waterloo után elfogott Napóleont egy hadihajón először Anglia felé indították. Egy német szerzőpáros (Aubag-Wencker: Das Haus Bonaparte) könnyeztető módon örökítette meg az utókor számára „a megható, immár platonikus utolsó találkozás történetét”.

Emilie Pellapra is jólétben nőtt fel és – mint egy krónikás feljegyezte – „haláláig előkelő társadalmi személyiség volt. Nemcsak hogy suttogva terjedt a híre a származásának, de azt egyenesen hirdették. Nyilvános adat volt, ahogyan ma mondanánk, és ennek megfelelően Emilie társadalmi értéke is a magasba ívelt, amikor eladósorba került. Sok úr szerette volna őt elvenni feleségül, hogy aztán egyfelől maga dicsekedhessen vele, meg mások is irigyeljék őt azért, mert Napóleon lányának a férje lett. Ebben volt valami enyhén perverz vágy is, de legfőképpen egyfajta, igazából meg nem érdemelt társadalmi dicsfény. Hisz, mint a krónikás írta: „a császári apaság sajátos nimbuszt adott személyének.

Napóleon gondolt Emilie-re a végrendeltében is. A császár többféle módon is elismerte apaságát, a végrendeletének ez a részlete pedig eleve szinte a világgá kiáltotta a dolgot. Óriási vagyont hagyott természetes lányára, amit felnőtté válásáig az anyja kezelt. Emilie felnőtt és tizenkilenc évesen, számunkra kevéssé ismert okból férjhez ment egy öreg francia grófhoz. Mivel a saját vagyona is tekintélyes volt, aligha hihető, hogy a pénz miatt ment feleségül egy önmagánál majd’ háromszor idősebb emberhez. A gróf egy extra méretű, a középkorból fennmaradt várban élt nejével, ámde a házasságkötés után alig egy évvel meg is halt. (Pajzánabb kedvű olvasóim ilyenkor kaján mosollyal jegyzik meg, hogy „ez várható volt!, meg hogy „nem bírta az öreg a fiatal nő tempóját… De hogy mi volt a halál igazi oka, itt és most tulajdonképpen nem is fontos.)

A tizenkilenc éves özvegy (!) persze nem akart sokáig gyászolni, főleg nem egy régi vár úrnőjeként. Ahogyan az várható is volt, hamarosan új kérője akadt, méghozzá nem is akárki. Egy belga herceg, állítólag a legelőkelőbb ottani család sarja: Joseph de Chimay. A másról oly emlékezetes 1848-as évben házasodtak össze, és egy másik, a franciák számára emlékezetes dátumot is megértek együtt: 1871-et, amikor a poroszok ostromolták Párizst, és az ország egy része idegen megszállás alá került. Emilie, Napóleon gyermeke, az ősz hajú öregasszony szinte jelképesen halt meg 1871-ben, éppen akkor, amikor a németek megszállták Párizst. Ismét véget ért egy korszak, és a napóleoni idők örökre elmúltak – jelezte halálával a sors.

De hát Emilie nem halt meg utód nélkül. Két unokája érte meg a huszadik századot, és egy 1943-ban kiadott krónika szerint mindketten… magyarokhoz mentek férjhez! Az egyik unoka – azaz Bonaparte Napóleon dédunokája –, aki nagyanyja után szintén az Emilie nevet viselte, egy Széchenyi gróf, a másik, Magdolna pedig egy Hunyadi gróf felesége lett. Mindkét házasságból születtek gyermekek a huszadik század első felében, így tehát sejthető, hogy valahol közöttünk is élhetnek Napóleon biológiai leszármazottai, immár a hatodik, sőt hetedik nemzedék. Az említett krónikás nem is titkolva magyaros büszkeségét, így fejezi be az erről szóló fejezetet:

„Ezt sem hitte volna valaha Napóleon, amikor a magyarokhoz írt proklamációját aláírta: a császár vérét magyar családok tartják fenn. Ha Napóleon ezt sejthette volna, talán jobban erőszakolta volna, hogy Magyarország függetlenítse magát Bécstől…”

SZERELEM, ERŐSZAK, GYŰLÖLET

(Vajda János költő szerelmi házassága)

A történet – szerencsére – nem volt tipikus a tizenkilencedik században, de számunkra így utólag nagyon tanulságos lehet. Amikor egy meglett férfi beleszerelmesedik egy tizenéves kislányba, aztán mindent megtesz azért, hogy feleségül vehesse, a másik oldalon ott van a kislány, akit persze megszédítenek a versek, a költő nagy hírneve, és a végén – vagy tulajdonképpen szinte az elején? – létrejön a házasság. Amely aztán valóságos pokollá válik mindkettejük számára, és amiből csak egymáson átgázolva lehet menekülni – vélik, és így is tesznek.

Lássuk előbb a szereplőket. Az udvariassági sorrendet könnyű, és indokolt is felrúgni, hiszen az egyik szereplő, a nő a történet kezdetén egy „senki”, ismeretlen gyermeklány egy egyszerű családban. Annál ismertebb viszont a férfi, aki mögött már van egy és más, aki érett, felnőtt embernek számít, és nem tagnaptól. Ha belegondolunk, mi lett volna mindkettejükből, ha egymással nem találkoznak..!

De hát találkozniok kellett, és ez örökre megváltoztatta az életüket. A költőn keresztül pedig – teljes bizonyossággal állíthatjuk – még a magyar irodalmon, a költészet és az olvasás kedvelőinek sorsán is változtatott valami keveset. Hiszen a költő másféle verseket írt volna, másképpen szemléli az életet, ha sohasem találkozik azzal a lánnyal, Rózával.

Vajda János Pesten született 1827-ben és ugyanott halt meg hetven évvel később – igaz, a várost akkor már Budapestnek hívták.

Némi túlzással lehetne mondani, hogy élete során az újságokkal és szerkesztőkkel sokféle kapcsolatot ápoló későbbi költőnek már-már „genetikus vonzódása lehetett a szerkesztőségekhez. Apja, Vajda Endre ugyanis egy akkoriban ismert lapszerkesztő „szolgálatában állt – az utólagos életrajzokban fellelhető, és talán célzatosan homályos megfogalmazás azt is jelenti, hogy a szerkesztőségben dolgozott az apa, de azt is, hogy a szerkesztő otthoni inasa volt. Így vagy úgy, de azért az apa és munkája kapcsolódhatott az újságíráshoz.

Az apa egy szobalányt vett feleségül, és megvárták, míg megszületett a fiuk, a kis János. Aztán egy érdekes és váratlan fordulat következett a család életében: a szerkesztőségi szolga hirtelen a Fejér megyei Válra költözött, és a nemes Örményi család birtokán lett… erdész. Mi több, rövidesen főerdész! Hát ehhez akkortájt nem kellett valamiféle iskola, végzettség, hozzáértés, csak kedv és rátermettség? – kérdezzük kicsit csodálkozva a huszonegyedik században.

Vajda János költészetében később aztán Vál, a falu, de főleg az attól távolabb lévő erdészház mindig is idillikusan jelenik meg. A gyermekkor, tudjuk, amúgy is megszépíti a későbbi emlékezést, ha az jó gyermekkor volt. Vajda János számára a váli évek, az erdészházban töltött idő sajátos viszonyítási alapot adott, amelyhez mérte élete későbbi eseményeit. Ily módon persze nem csodálhatjuk, hogy a sok baj és szerencsétlenség után, ami őt érte (és ami költészetére is nagy hatást gyakorolt), a különösen békés, nyugalmas és boldog váli idők egyfajta erős kontrasztként, ellenpontként jelentek meg. Örökre sajnálhatta az elröppent gyermekkort, amivel összehasonlítva már csak sokkal rosszabb események várhattak rá. Arról nem is szólva, hogy – mint majd látni fogják – az idegei amúgy sem voltak rendben.

A gimnáziumot János Székesfehérvárott és Pesten végezte el. Borongós lelkületű, mélabús (ma azt mondanánk: depressziós) hajlamú fiatalember lett belőle, aki egyfelől nem nagyon tudta, mihez kezdjen az életben, másfelől hajlamos volt mindig a dolgok negatív oldalát látni. Már diákkorától írt verseket. Pesten általában az akkor neves írónak számító rokonnál, Vajda Péternél lakott. Péter vagy húsz évvel volt nála idősebb, és állítólag igencsak hatott a fiatal János lelkére, aki az ő otthonából indult el reggelente a gimnáziumba, és később is sokszor megfordult náluk. A költő-író, pedagógus, tudományszervező Péter nem volt a korabeli rendszer kedvence. Azokban az években, amelyekről most írunk, vagyis az 1840-es esztendőkben még a hatóság is meghurcolta Vajda Pétert, megrövidítve ezzel az életét. Azt is mondhatjuk, hogy Vajda Péter mára méltatlanul elfeledett nagy ember volt, aki nem csak az irodalomban alkotott, hanem számos más területen is afféle „fáklya-ember” lévén, sokaknak mutatta a fényt, a követendő utat.

Nem csoda hát, ha János már tizenévesként, és később is, erősen a rokon hatása alá került. De ez nem vált kárára. Péter műfordító is volt, publicista, aki felvilágosult emberként a reformokért lelkesedett és lelkesített. Amikor 1846-ban meghalt, Petőfi versben emlékezett meg a haláláról, és bevallotta, hogy őt tekintette példaképének. Így hát nem csoda, ha János is felnézett rá.

Míg Petőfi az idősebb Vajdára nézett fel, addig a fiatalabb Vajda meg… Petőfit tartotta eszményképének. Lehet, azért is kezdett el verselni? Már a gimnáziumban is verselgetett. És talán ezért követte Petőfit azon az úton, amelyen nem sokkal előtte a költőtárs is járt, azaz János is beállt vándorszínésznek. Tegyük hozzá: valószínűleg éppen olyan kevés sikerrel, mint a nagynevű előd… János egy évnél valamivel tovább bírta a megpróbáltatásokat, a kilátástalanságot, a sok utazással járó törődést – aztán „bedobta a törölközőt, és visszament Válra, az egyetlen helyre, ahol addigi életében jól érezte magát. Egy ideig egy családnál nevelősködött a gyerekek mellett, aztán apja némi protekcióval bejuttatta Alcsútra, amely akkor mintagazdaságnak számított, és ahol a „tékozló fiú gazdatiszti tanfolyamra járhatott. Sejthetően az apának nem nagyon tetszett fia zűrös élete, költői tervei, képzelgései és – valljuk be mindjárt: élhetetlensége.

Persze Alcsúton sem maradt sokáig: 1847-ben már egyszerű hivatalnok volt Pesten. A főváros vonzotta, mint éjjeli lepkét a fény, hiszen ott „költőtársak és „írótársak, no meg lapszerkesztők között lehetett, őket érezte neki való társaságnak. És nem is járt rosszul, mert befogadták a híres Pilvax-asztaltársaságba, így lett aztán 1848. március 15-én a forradalom kitörése körül bábáskodó márciusi ifjak egyik vezéralakja. Innen egyenes út vezetett később a forradalmi hadseregbe – hiszen Petőfi is odament! –, előbb honvéd lett, aztán hadnagy. Persze úgy a Pilvax-körért, mint pedig a szabadságharcban való részvételéért Világos után felkerült egy körözési listára, a hatóság kereste, ő meg kénytelen volt bujkálni. De elkapták, és besorozták közkatonának az osztrák seregbe – így akkoriban nagyon sokan jártak. Gondolom, különösen fájó volt számára is, ahogyan a többieknek, hogy tiszt létére közkatona lett, ráadásul abban a seregben, amely ellen küzdött korábban, és ahol persze német volt a vezénylési nyelv. Körülbelül egy évet szolgált ebben az idegen seregben, főleg Ausztriában, és a mai Szlovénia és Olaszország területén. Csak 1850 végén tért haza, és ekkor – más állás nem lévén, magyar költészetből pedig akkortájt egyáltalán nem lehetett volna megélni – az osztrák földbecslési hivatalnál dolgozott. Járta az országot, és különféle birtokok értékbecslésével foglalkozott. De két évvel később már megint Pesten találjuk, ahol bebizonyította, hogy meg lehet élni újságírói munkából is a kevésszámú magyar lapnál.

Itt találkozott élete meghatározó, nagy szerelmével, Georginával, akit műveiben később Ginának nevezett. Kapcsolatuk rövid ideig tartott (egyes életrajzírók szerint soha nem jött létre közöttük semmi közelebbi), talán, mert Gina valóban nagyon szép nő volt, és azért (sem) akarta magát lekötni egy éhenkórász költő mellett. Gina hamarosan egy herceg szeretője lett, később cirkuszokban lépett fel műlovarnőként, a végén magányosan és nyomorban halt meg. Mielőtt könnyeket hullatnánk és szidnánk Ginát, hogy lám, rosszul döntött és eltékozolta az életét, választotta volna a szegény költőt és vele boldog lehetett volna! – jó, ha tudjuk: a költővel nő eleve boldog nem lehetett, és ebben a fejezetben elég sok bizonyítékot találnak majd erre.

Maga is alig vette észre, de már az 1850-es években kezdett kiemelkedni a tollforgatók meglehetősen szürke táborából, és egyszer csak meghatározó egyénisége lett az akkori magyar irodalmi életnek. Szerkesztett és főszerkesztett női lapot, irodalmi újságot. Nem volt hajlandó kompromisszumokra nemzeti ügyekben, ezért gyakorta ütközött meg a hatalommal, a cenzúrával. Hogy ezt megkerülje, nem egy lázító gondolatát valamelyik kisebb német államban, németül nyomtatta ki, és azt röpcédulák formájában terjesztette itthon is. Még később szembement a nagy irodalmi pártokkal (talán azt is mondhatnánk, hogy klikkekkel: a klikkesedés mindig is jellemző volt a magyar irodalmi életre, és ez máig nem változott). Vajda János, bár tehetségét elismerték, mindinkább a szélre sodródott. Közben a magánélete sem kedvezett a mélabús költőnek. Negatív világszemlélete folyton megerősítést nyert, szülei egyszerre haltak meg tragikusan, több jóbarátja és követője is meghalt fiatalon, csupa rossz dolog történt vele éveken keresztül. Mindezek a dolgok egyre rosszabb hatást gyakoroltak a lelkére. Ráadásul betegeskedett, állás nélkül maradt, elfogyott a pénze. Alig múlt harminc, és már ilyen sors várt rá.

Bécsbe menekült, ahol olcsóbbnak hitte az életet, onnan álnéven tudósította a magyar lapokat, ebből tengődött. De a pszichés elváltozások már nem fordultak vissza, belső válsága elmélyült. Többször próbált lapot alapítani a kiegyezés után, de sorban mindegyik tönkrement, mielőtt még egyáltalán és ténylegesen elindulhatott volna. Ezek a kudarcok is megviselték Jánost.

A történet, amiről ez a fejezet szól, 1880-ban vette kezdetét, és itt most félbeszakítjuk az életrajzot, nem is kis időre. Vajda János költő akkoriban minden kudarca ellenére – jó versek szerzőjeként ismert ember volt Budapesten. Akiket érdekelt a költészet, óhatatlanul olvastak Vajda-verseket. Sokan ismerték őt, tudták, hogy kicsoda, és mit mutathat fel eddig.

És akkor lássuk a másik szereplőt. A nőt! Aki ebben a pillanatban harminchárom (!) évvel fiatalabb Jánosnál! Egy gyereklány tulajdonképpen, ennek tartja őt a családja, és ahogyan a „kislány” sokkal, de sokkal később kiadott emlékirataiból kiderül, Bartos Róza csakugyan olyan volt, mint egy tizenéves kislány, akit sem a szerelem, sem a férfiak utáni vágyakozás még meg nem érintett. Egy szűz, a szónak nemcsak testi, de lelki értelmében is.

1880. június 28-a forró nap volt. A leendő Vajda Jánosné – és sok-sok igazságtalanság és szerelmi dráma elszenvedője – azon a napon mit sem sejtve indult át budai lakásukról Pestre. Akkoriban a legtöbb utas egy „propellernek” nevezett, a két part között ingázó kicsiny hajóval tette meg ezt az utat. A korabeli szokás szerint a szabás-varrásból élő anya, felnőtt fia és fiatal lánya még cselédet is tartott. A cselédlány elkísérte Rózát, hiszen fiatal nő egyedül nem járhatott az utcán, megszólták volna. Ha mégis így tett, akkor mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a legősibbnek tartott mesterséget űzi… Anyjuk még Róza bátyját is velük küldte, mert a férfitársaság még nagyobb biztonságot adhat egy túl fiatal hölgynek. Róza felvette a legszebb ruháját, szalmakalapját. A család hímzésekből és varrásokból élt, amit Róza emlékei szerint igen magas szinten műveltek, és tisztes keresethez jutottak általa.

Nem írjuk le a dolgokat olyan részletesen, ahogyan azt Bartos Róza tette már koros asszonyként, jóval férje halála után. Csak annyit jelzek: leírásából kiderül, hogy vidám leány lehetett, aki képes volt örülni minden apróságnak, mindennek, ami szép, és egy ilyen átutazás Pestre a „propellerrel is nagy élmény volt a számára. Gondolom, otthon elég unalmas lehetett az élet a beteg anyjával, a cselédlánnyal, meg a bátyjával, és örült, ha nagynéha kiszabadult ebből – ha csak néhány órára is. „Majdnem megbolondultam örömömben, hogy szó szerint idézzem.

Azon a forró nyári napon tehát a fiatalember és a két nő átmentek Pestre, és elballagtak egy Király utcai boltba, valamit venni. Ezután visszasétáltak a parti korzóra, ahol Rózát meglepte a nagy tömeg. Úgy látszik, itt is ritkán jártak, mert nem akarta elhinni az ottaniak bizonygatását, miszerint így van ez minden nap, a pesti nép már csak ilyen nyüzsgő.

A bátyja találkozott egy itteni barátjával. Beszélgetésbe elegyedtek, és egyszer csak Róza meglátott egy férfit, aki feléjük közeledett, és nem vette le róla a szemét. „Egy nagyon magas, idős úr lassú, húzó lépésekkel”, majd – hisz varrónő volt – gyorsan leírta azt is, mit viselt akkor a még ismeretlen férfi.

Mi meg ismét vessük közbe egy pillanatra azt, hogyan is nézett ki Vajda János, a fennmaradt fényképei alapján. Magas, átható tekintetű férfi volt, akit negyven évesen bárki ötvennek nézett volna. Mivel ekkor ötvenhárom volt, hát jóval idősebbnek látszott, főleg dús szakálla miatt, melyből egy bajusz alakult az orra fölött, és amelynek kétoldali villája szintén meg volt bodorítva, kunkorgott egy kicsit erre is, arra is. A szakáll kétoldalt megszakítás nélkül átment barkóba, és a fülek előtt fel, ahol már-már őszülő, de még dús hajjal találkozott.

Lássuk Rózáét is! Neki gyermekarca volt, és a termete sem lehetett valami magas. Cserfes, szaporaszavú, nevetős, sebesen cikázó kislánynak nézhetett ki a pesti korzó forgatagában, minden bizonnyal fiatalabbnak az amúgy is csekély koránál. Hosszú világos haja a háta közepéig ért, amit diadém-szerű szalaggal fogott meg a feje tetején. Ruhája egyszerű, ámde a kor követelményei miatt fodros-bodros, csinos. Kellemes, üdítő látvány lehetett egy férfiember szemének.

Hogy tragikus dolgok következnek majd ebből az ismeretségtől, arra következtethetünk Róza emlékiratának erről szóló mondatából: „Nagy, széles, puha kalap volt a fején, és nagy, nehéz kabát a karján; a kezében vastag bot… Öt évvel később ez a bot az én fejemen kettétörött.”

Felszisszenünk, pláne azok, akik még nem tudják, mivel járt aztán e két ember együttélése. De ne rohanjunk előre, még ott tartunk, hogy megpillantották egymást azon a meleg napon (jellemző pszichés momentum: nyári forróság van, de Vajda a karján cipel egy vastag kabátot, mert nem hisz semmiben és senkinek, az időjárásnak sem, mert mi van, ha hirtelen lehűl a levegő? Akkor bezzeg jól jön a kabát! Tehát cipeli magával egész nap, mint pesszimizmusának – csak a beavatottak számára érthető – jelvényét, és bizonyítékát egyszerre).

Jellemző különben az is, hogy pár mondaton belül Róza kétszer is „idős úrnak nevezi leendő férjét. A fiatal lány minden bizonnyal tényleg egy idős, sőt mondjuk ki, öreg férfit látott maga előtt. „Az idős úr reám mereszti szemét, megáll előttem. A járókelők lökték őt ide-oda, de ő nem mozdult. Én is néztem őreá; nem tudom, miért, de nagyon a szemébe néztem.

Az öregúr ekkor követelte az egyik fiatalembertől, hogy mutassa őt be a „fiatal gyönyörű hölgynek”. Elhangzott tehát a költő első imádószava, a jelzők sorozata megkezdődött. Biztos, hogy akkoriban minden fiatal lányra hatást tettek ezek a szavak. Ne feledjük, nem volt még film, nem volt televízió, a lányok szinte mind olvastak, ebben élték ki a romantika és a szerelem utáni vágyaikat. Olvastak szerelmes regényeket és verseket. Volt tehát egy bizonyos nyelvezet, amelyen ma már mosolyognánk, de akkor az volt az elvárt minimum. Létezett és használatos volt egy nyelvi szint – szép, költői szavak szintje – amelyen ha megszólalt egy férfi, jelezte elragadtatását és csodálatát a nő iránt. Hálás hallgatókra talált a fiatal és nem annyira fiatal hölgyek között. (Főleg azért, mert a nők akkor még nagyrészt tényleg hölgyek voltak.)

Az idős úr lekapta kalapját, az egyik fiatalember pedig bemutatta Rózának „Vajda János urat, hazánk nagy költőjét”.

„Én a költő előtt mélyen meghajoltam, és nagyon szerényen kezet nyújtottam, amit a költő meg akart csókolni, de én nem engedtem meg, és a költő mélyen, földig hajolt előttem. Biztosak lehetünk abban, hogy Róza erre a percre emlékezett élete végig, függetlenül a későbbi rettenetes eseményektől. Már haza kellett volna indulniok, a bátyja sürgette is, de Róza még nagyon szeretett volna maradni. Zavarba jött, hogy Vajdát milyen sokan ismerik és köszöntik, de a költő pár lépésenként megtorpant az oldalán, kalapját lengette, és kérte őket, ne menjenek még a „propellerhez, olyan szép most a korzó!

A költő szemében nagyot nőtt a lány, amikor kiderült, hogy perfekt beszél és olvas németül is, otthon sok magyar és német könyve van, egyik-másikból idézett is Vajdának. Viszont arra is fény derült, hogy Vajda-verseskötet nincs otthon. És erre Róza a kor stílusában ezt mondta: „Kérem szépen, méltóztassék elhinni, hogy végtelenül sajnáljuk nagy nevét könyvtárunkban eddig nem bírni…” és ígérte, hogy hamarosan beszereznek legalább egyet.

Róza a költő társaságában annyira boldog volt, hogy még a fagylaltjáról is megfeledkezett. „Nagyon boldognak éreztem magamat a költő jelenlétében.” Aztán mentek mégis a hajóhoz, Vajda elbúcsúzott, és mélyen hajlongott a parton, majd hirtelen meggondolta magát, és az utolsó pillanatban maga is beugrott, hogy átmegy velük Budára. Nem ok nélkül ragaszkodott ehhez, mert így hazáig kísérhette őket, és a kis rácvárosi földszintes, szerény ház kapujában búcsúztak el.

És akkor kezdődött a Vajda-féle udvarlási korszak, ami bővelkedett furcsa, sőt nyugtalanító eseményekben. Mondjuk ki mindjárt az elején: Vajda János vagy tényleg szerelmes lett, vagy később megtapasztalt hihetetlen egoizmusa késztette őt arra, hogy a következő hetekben és hónapokban példátlan dolgokat vigyen végbe. Ne felejtsük el, hogy 1880-ban vagyunk, százharminc évvel ezelőtt – akkor az ilyen viselkedés sem megengedett, sem megszokható, de még eltűrhető sem volt. Alaposan sokkolta vele a Rózát körülvevő kicsiny világot.

Már másnap kezdődött a dolog!

A szintén forró napon zajlott a családi ház élete. Róza könnyű nyári ruhában, mezítláb, meztelen karokkal (ahogyan akkoriban nem illett férfi előtt mutatkozni, ez már majdnem meztelenségnek számított!) éppen vizet húzott az udvari kútból, amikor Vajda János egyszer csak benyitott a kapun. Magas ember volt, így a mennyezetről lelógó kolomp – ezzel illett volna előbb csengetnie – máris leverte a cilinderét. A költő döbbenten bámulta a lányt – nagyon kívánatos és szép látvány lehetett –, és elragadtatottan „felségnek” szólította, jelezve királynői mivoltát az ő számára. Ezt még később is megtette, sokszor.

Mit szépítsük a dolgot: Róza a saját bevallása szerint „velőtrázó sikoltással” menekült be a házba. Vajda váratlan megjelenésével valósággal terrorizálta a ház népét. Rendkívül egzaltált ember volt, és úgy képzelte, hogy e világon minden körülötte forog. Most például hosszan kellett rábeszélni, hogy jöjjön el a kaputól (ha már itt van…) és lépjen beljebb – de ő csak állt ott, és azt hajtogatta: ama szent helyen az imént egy isteni jelenséget látott, a világ legszebb nőjét, és ezért többé nem is tud onnan elmozdulni…

Hozott tizenkilenc fehér rózsabimbót, merthogy annyi idős volt akkor a lány. Mindenki nagy zavarban volt, kivéve Vajdát, aki valósággal lubickolt abban, hogy ő itt a híres ember, aki leereszkedett az egyszerű emberek világába. Igaz, ezt nem éreztette senkivel. Minduntalan fel-felpattant, csak azért, hogy ismét „földig hajolhasson Róza előtt. De azért beszélgetett is mindenkivel. Végre elment, és Róza már nem is tudott másra gondolni, mint Vajdára. Egyértelmű volt a dolog. Ma azt mondanánk: a kor szabályait kissé áthágva, a költő „ráhajtott a leányra, aki kishíján az unokája is lehetett volna, éppenséggel. Azért harminchárom év bizony harminchárom év, főleg, ha korkülönbségként jelentkezik egy páros két tagja között.

Attól kezdve a költő látogatásai rendszeressé váltak, bár Róza anyja – a jövendő anyós – elég morcosan adta értésére szinte minden alkalommal, hogy nem szívesen látott vendég. Az anyósjelölt nemegyszer ágyban fekvő beteg volt, de szigorúan szemmel tartotta a lányát. Vajda János pedig egyre inkább úgy viselkedett, mint aki nem egészen normális. Így utólag mondom: ha csak a fele igaz annak, amit Róza évtizedekkel később feljegyzett, tulajdonképpen nem is kételkedhetünk abban, hogy a költő elmeállapotával valami nem volt rendben. És a későbbi események igazolták, hogy nem (csak) a szerelem zavarta meg az eszét.

Vajda attól kezdve reggelenként – de sokszor már hajnalban – otthagyta pesti lakását, átment Budára csak azért, hogy a Duna parton sétáljon, és Róza az ablakából odalátott. Hát a költő ott hajlongott a földig, néha odakiabálta, hogy „Jó reggelt, felség!”, az arrafelé lakók nagy mulatságára, később meg már bosszúságára. Aztán jöttek a következő lépések: könyveket hozott, persze elsősorban saját versesköteteit, és igyekezett meghódítani Róza anyját is. Aki azzal védekezett a költő ellen, hogy a lánya még túl fiatal, és ne csavarja el a fejét János. A költő persze nem adta föl. Rózát is vonzotta a dolog, gondolom elsősorban az hogy, egy ilyen megállapodott, koros és persze híres ember, egy igazi költő (hja, kérem, a költőknek akkor még nagyobb becsületük volt, mint manapság!) legyeskedik körülötte.

János meg szárnyalt és rajongott és imádott és lelkesedett. Pár hét múlva már azt is elérte, hogy Róza a legnagyobb titokban feljöjjön a pesti lakására, persze ott semmi illetlen nem történt – a költő térden állva és már tegezve imádta Rózát, és próbálta rávenni, legyen a felesége. Lassan a lány is kezdett hozzászokni a gondolathoz. És tett is azért, hogy a férfi még jobban belebolonduljon, bár részéről inkább csak afféle ösztönös kacérkodás volt. Nagyon hízelgett neki a helyzet, és az anyja tiltása ellenére – bizony olykor meg is verte, és bezárta a házba! – Róza csak megtalálta a módját, hogy ha titokban is, de találkozzanak.

Jánosunk meg egyre inkább beleélte magát ebbe a nyári, majd őszi szerelembe. Akkoriban szokás volt, hogy az emberek leveleket küldtek egymásnak – egy napon belül Budapesten el is ment a levél és meg is érkezett a címzetthez. De sokan hordárt használtak erre a célra úgy, mint ma olykor taxisokat, sőt újabban futárokat. Akkoriban Pesten mindenfelé a sarkon ácsorogtak az iparengedélyes hordárok, akik csomagot is elvittek bárhová, de üzenetet vagy levelet is. Piros sapkájukon a regisztrációs számmal, várták az ügyfeleket. János nemegyszer adott levelet és pénzt egy-egy hordárnak, és persze pénzt a hajójegyre, aztán a hordár vagy tényleg hajón ment, vagy a Lánchídon gyalog, de a levél egy órán belül célba ért. Olykor megváratták a hordárt, és mindjárt megírták, elküldték vele a választ is a feladónak. Megvolt már az első csók is. Vajda a verseivel is kábította a lányt – el kell ismerni, minden fronton támadást indított, körbefonta Rózát pszichésen is. Ahányszor Róza anyja a nagy melegben ebéd után elaludt, Róza máris futva indult a „propeller” kikötője felé, aztán a pesti parton a Múzeum-körútra, fel János lakására – ahol (félre, pajzán gondolatok!) várta őt a költő egy… új, neki írott verssel.

Aztán a pár titokban és csak négyszemközt „eljegyezte egymást és attól kezdve menyasszony-vőlegényként tekintettek magukra. Róza anyja meg dühöngött, hiába: „Vajda egyre azt mondta, hogy nem mond le rólam, inkább meghal.

Róza saját bevallása szerint akkor már szintén szerelmes volt Jánosba, de tanácstalan volt, nem tudta, mit tegyen. Az anyja biztosan kitagadja, ha továbbra is Vajdával „jár, pláne a házasságot mindenképpen meg fogja akadályozni! Megmondta Jánosnak, hogy nincs semmi hozománya, mire a költő – éppen a poétákra jellemző felhőtlen gondtalansággal – azt válaszolta, hogy nem baj, hisz neki sincs egy vasa sem. Mi több, alig valamit keresett a lapnál, amelynél akkor dolgozott, viszont pironkodva bevallotta, hogy adósságai is vannak, „de nem sok.

Persze otthon állandósultak a cirkuszok, hiszen olykor-olykor Róza anyja megtalálta a költő egyik-másik levelét, és akkor kezdett igazán dühöngeni, amikor az egyikben János már „arájának szólította a címzettet. Akkor aztán egy nagy vita hevében Róza bevallotta, hogy férjhez akar menni az „öreghez: „Én Vajda János felesége leszek, és ha csak egy gatyája van, majd varrok én neki többet! Arra hivatkozott, hogy már nagykorú, és a szívének nem parancsol senki – „Erre egy jó pofont kaptam, és hallgattam. De attól kezdve még gyakrabban szökött át Budáról Pestre, egyenesen a költő lakásába. Aki, ismerjük el, nem használta ki a helyzeteket, amiket a sors elébe tárt. „Szőttük a költő szobájában jövőnk rózsaszálait.” Amit Róza az utóbbi hónapokban keresett, azt mind titokban odaadta Jánosnak, törlessze belőle az adósságait, amitől Jánosunk még inkább meghatódott – és nem fogadta el!

Az ősz során Róza nem tudott már annyiszor átmenni, de jött János, és minden estefelé a cilinderével verte az ablakot. Mániákus volt, azt hitte, hogy az anyja elfordította tőle Rózát. A beteg asszonyt meg mindannyiszor kitörte a frász, amikor a legváratlanabb időpontokban kezdték verni az ablakot – cilinderrel… Egyszer aztán kiküldte hozzá a cselédet, behívatta, és jól leteremtette Vajdát. A szemére hányta, hogy egy „gyereklányt akar megrontani, és különben is éltes és szegény ember, a lány is szegény, mire mennének hát együtt? A párbeszédek, amiket Róza megörökített, tipikus tizenkilencedik századvégi kifejezések. Az anya: „Ön elbolondítja a fiatal teremtést… Becsületével megférőnek tartja, hogy a fiatal, ostoba, tapasztalatlan teremtést beengedi önhöz… Most már meg van a lányom gyalázva…

És a költő válasza is teljesen idomul a korszak nyelvezetéhez:

„Könyörgök, nagyságos asszony, én nem éltem vissza Róza tapasztalatlanságával!”

„Követelem öntől, Vajda úr, hogy mától fogva leányommal ne találkozzék és ne tessék a házamhoz jönni. Maradjon kérem odaát, ne jöjjön ide Budára… Én már többször megvertem a lányt. Ez nem férfias öntől…” – és így tovább.

Vajda ekkor pár napig fékezte magát, de titokban levelet küldött Rózának, és azzal fenyegetőzött, ha szakít vele, ő bizony főbe lövi magát. Aztán egy este, szakadó esőben megint jött és kopogott az ablakon. Ezt még sok estén csinálta, végül jött, kopogni kezdett, és nem hagyta abba – órákon át! Így kényszerítette ki, hogy Róza kijöjjön az utcára, hadd váltsanak pár szót. János nem is titkolta, attól tartott, hogy az anyja fenyegetésekkel, veréssel, vagy saját betegségével kizsarolja a lányából az ígéretet, hogy többé nem áll szóba a költővel. Aki hatalmas kitartással jelent meg, és úgy néz ki a dolog most számunkra, mintha azokban a hónapokban nem is lett volna semmi más dolga!

Ha Róza visszatért egy-egy ilyen zaklatott beszélgetés után, az anyja nádpálcát ragadott, és csak a lánya fejét ütötte – nem tudni, milyen meggondolásból…

Rózának nagyon elege volt mindebből. Anyja egy budai kolostorba vitte, ahol hozzá hasonló fiatal nőket fogadtak be, persze nem ingyen, és még dolgoztatták is őket, főleg varrással telt a napjuk. Az anyja megnyugodva hazament, Róza viszont másnap reggel tizenhárom krajcárnyi összvagyonával és pár holmival meglógott. A kolostor kútjához küldték vízért, de ő megcélozta a kaput, és vissza sem nézve megszökött a zárdából, mert a szerelmet választotta.

Meg sem állt egy cselédközvetítő irodáig, ahol kapott is állást, és még aznap egy házaspárnál állt szolgálatba. De még két napot sem szolgált, amikor már a nyomára bukkant… egy detektív! Ugyanis az anyja a zárda-szökést bejelentette a rendőrségen, és a kapitányság kiküldött egy detektívet, aki jó szimattal rögtön a cselédszerzőnél kezdte a keresést, és rá is bukkant a kis szökevényre. De történt akkor még más is, amit Róza később tudott meg.

Az anyja visszavitte hát a kis házba, de nem verte meg. Róza másnap hajnali négykor felkelt, kiszökött a lakásból, és mivel a „propeller” még nem járt, a Lánchídon át átszaladt Pestre: irány a Múzeum körút. Itt tudta meg, hogy anyja a szökése után először… Vajda lakásán kerestette! Rendőrök mentek a költőhöz, és átkutatták a lakását, még az ágytakaró alá is benéztek, nem ott fekszik-e az eltűnt leány..?

Ahhoz, hogy egy pár lehessenek a törvény előtt, templomi esküvőre volt szükség. Már jártak a plébánosnál, de a hír eljutott Róza anyjához, aki erre eldugta a lánya keresztlevelét, e nélkül pedig nem lehetett esküdni.

Aztán egy napon Róza éppen ment Jánoshoz, de a Ferenciek terén három úr várta, nem is akárkik. Az egyik Vajda, a másik annak főnöke, Nagy Miklós főszerkesztő, és a harmadik pedig… Jókai Mór! Ők ugyanis barátok voltak, és kedvesen fogadták a lányt – nyilván Vajdától már ismerték az ügy részleteit. „Jókai nagyon kedves és finom volt, és viccelt.”

A szerelmesek titokban megegyeztek, hogy november 13-án mégis megesküsznek, valahogy elhárítják az akadályokat, és elintézték a templomi szertartást is. Mi több, Vajda megvette a két jegygyűrűt, és belevésette a nevüket is, de persze nem hordták, még. Róza anyja erősen figyelte az eseményeket, és hogy megakadályozza az esküvőt, egy ismerős budai kerületi rendőrkapitánnyal beidéztette Vajdát – pontosan arra a napra és órára, amikor az esküvőt tervezték a szerelmesek.

Vajdát sem ejtették a fejére – a sokasodó nehézségek megértették vele, hogy méltó ellenfélre akadt – most már az a vágy hajtotta, hogy túljárjon a leendő anyós eszén. A rendőrkapitány a „család megbízásából” próbálta Vajdát lebeszélni a házasságról. Ő színleg úgy tett, mintha az érvek meggyőzték volna, sőt elutazott jó messzire, Szabadkára (ma: Szerbia). Onnan írogatott leveleket, az anyós pedig, látva a postai pecséteket, megnyugodott, hogy talán vége az ügynek.

De hát a szerelmesek ravaszkodtak. Két héttel eltolták az esküvő dátumát, és nem Budára, hanem Pestre tették, remélve, hogy az anyós így nem tudja meg. Amikor az anyja aludt, Róza átkutatta a lakást, és megtalálta a keresztlevelét. Vajda a tervezett esküvő előtt jött csak haza, és késő este eljött a házhoz. Róza valami ürüggyel bement az utcai szobába, és az ablakon át kiadta a költőnek a keresztlevelet.

Az esküvőt szombat délután öt órára sikerült elintézni. Vajda és Róza megbeszélték, hogy a férfi négykor jön a menyasszonyáért. Szereztek „esketési tanúkat is, akik már a templom előtt fogják várni őket. Vajda persze nem lett volna az, aki, ha az erről szóló kis levélkét nem úgy fejezi be: „Az életem a kezedben van! Vagyis burkoltan ismét öngyilkossággal fenyegetőzött kudarc esetére.

Az esküvő szándéka nem jutott Róza anyjának a fülébe, így sikerült a rettenetesen rossz, esős, hideg időben a lánynak kiszöknie a házból, és Vajda már várta. Igaz, legalábbis emlékiratai szerint Róza még mindig habozott, nem akarta ennyire megbántani az édesanyját, akinek különben éppen aznap ígérte meg, hogy most már jól fog viselkedni, és a „rossz csábítóval” nem találkozik többé.

De végre ott álltak a templomban, a tanúk is időben érkeztek. Vajda olyan izgatott volt, úgy viselkedett, mint az ilyen kétbalkezes alakok a mai filmvígjátékokban – nekiment a bútoroknak, felborította őket, többször leesett a cilindere, egyszóval a férfi „síkideg” volt izgalmában.

Ami rossz jött később, az Róza emlékirataiban itt egy-két mondat erejéig már megjelenik. A szertartásról ezt olvashatjuk a nő tollából: „Letérdepeltem Vajdával az oltár előtt, és a plébános megesketett bennünket. A plébános azután nagyon szép, hosszú beszédet intézett hozzánk. Főképp hangsúlyozta: a házaséletben a rosszban úgy, mint a jóban ki kell tartani. No, én kitartottam. Inkább is hagytam volna magam nyúzni, mint az ellen véteni, hisz akinek megesküdtem, az nekem drágább, kedvesebb volt, mint az anyám.”

Persze Vajda még mindig iszonyú izgalomban és zavarban volt. „Az esküvés után kimentünk a sekrestyébe. Vajda nekiment egy magas ruhafogasnak és azt a földhöz vágta. Végigesett iszonyú dörömböléssel… Kimentünk az utcára, és én Vajda János, Magyarország hírneves költőjének felesége voltam.” – állapította meg akkor, elégedetten.

Szegény Róza! Ha tudta volna, mi vár rá, sikoltva szalad ki a templomból és rohan, amerre lát… De hát nem tudta.

Most már nem fogunk szó szerint idézgetni az emlékiratokból.

Róza és János házassága egyszerre példa arra, mivé válhat a legszebb szerelem is – de arra is, hogy két ember miféle farkasa lehet a másiknak, ha úgy alakul a sorsuk.

Persze tisztában vagyunk vele – mások ezt már kielemezték –, hogy botrányos életük és válásuk után Bartos Róza az emlékirataival akarta magyarázni a maga álláspontját, és bár igen sok valós tényt írt le a művében, azért oda bekerültek olyasmik is, amik az ő, meglehetősen gazdag fantáziájának termékei. Mégis, majdhogynem teljes képet kapunk arról, hogy ez a két ember hogyan próbált összecsiszolódni, és ebbéli törekvéseik miért nem sikerülhettek?

Az biztos, hogy Vajdának voltak olyan szokásai, viselkedései, amelyek egyfajta zavaros lelkületet tükröztek. Az egyik ilyen – amiről persze Róza nem tudhatott az esküvő előtt – hogy Jánosunk nem volt képes néhány hónapnál tovább ugyanott lakni. Ez talán pszichés lehetett nála, de pár havonta lakást kellett váltania, másképpen nem bírta ki. Róza erre úgy jött rá, hogy egy nap hazament, és férjének csak a hűlt helyét találta: beköltözött egy… szállodába! És nem tudta megmagyarázni, ezt miért tette. De a dologról nem sikerült leszoktatni, amíg együtt voltak is vándoroltak bérelt lakásból bérelt lakásba, amikor pedig Vajda egyedül élt, még gyakrabban váltott lakást. Ami sok gondot okozott, például a hozzá küldött levelek gyakorta elvesztek, mert a posta már nem találta meg őt az új címén. És mire az ismerősök, barátok vagy intézmények megtudták-megszokták a legújabb címet, az ismét megváltozott, mert a „vándornak” úton kellett lennie…

A másik ilyen dolog, amire a tizenkilenc éves Róza rácsodálkozott: hogy a férje mennyit eszik! Vajda ugyan nem volt kövér ember, ellenkezőleg, mégis, egy ültő helyében – Róza szerint – képes volt elfogyasztani a következő étkeket:

– egy adagsertéskaraj jó sok vöröskáposztával

– vaddisznó rizzsel

– nyúlgerinc metélt tésztával

– borjúpörkölt

De ne higgyük, hogy ez elég volt! Két fogás között hihetetlen mennyiségű sóskiflit és mákospatkót evett meg, ezeket nem tartotta ételnek, csak úgy mintegy mellékesen fogyasztotta őket, közben pedig egymás után hajtotta fel a korsó söröket…

Voltak olyan dolgai, amik ma szakmai töprengésre késztetnének egy pszichiátert. Például egész életében jegyzeteket, statisztikát készített arról, hogy hány angolosan véresre sült bifszteket evett meg.

A két ember természete, szokásai, szemléletmódja alapjaiban különbözött egymásétól – már csak azért is érdemes elgondolkodni azon, kedves olvasó, hogy szabad-e ilyen nagy korkülönbséggel házasodni? (Manapság harminchárom év már szinte kétnemzedéknyi különbséggé növekedett Jánosék ideje óta.) Róza és Vajda – nem tudni, miért – de úgy egyezett meg az esküvő után, hogy fizikailag nem közelednek egymáshoz. Talán azt is hozzátették, hogy „egyelőre” (?). Ha Róza azt hitte, hogy ez a dolog szent és tiszta, és főleg hogy közöttük marad, a világnak ehhez semmi köze – pofonként élte meg, hogy férje kedvenc vendéglőjében mindenkinek elmondta, ami által nemcsak Rózát helyezte kétes fénybe, de önmagát is nevetségessé tette.

Az egy külön akadályverseny volt, ahogyan Rózának harcolnia kellett férje beteges költekezési mániája ellen. Ha valahol nagyobb összeg ütötte a markát, és Róza nem volt vele, az összegnek azonnal a nyakára hágott. És persze ostobaságokat, értéktelen kacatokat vásárolt, a kereskedők mindent rátukmáltak. Ami meglepő: az irodalomból és az irodalomért élő költő semmire sem becsülte a könyveket. Pedig azok egy ilyen lelkületű embernek, ha nem is szent tárgyak, de legalább is fontosak lehetnének.

De nem tisztelte az életet, az állatok nem ébresztettek benne szánalmat, és hadilábon állt a természet szeretetével is ő, aki egész életében az erdőben töltött gyermekéveket sírta vissza. Egyszer a szomszédban sokat és – szerinte – zavaróan énekelt egy kanári, hát átment, megkérdezte, mennyiért adnák el a madarat. Mondtak egy borsos árat – tudták ők is, hogy a „bolond költő” kész lesz kifizetni. És Vajda János fizetett, majd benyúlt a kalitkába, nagy markával összenyomta, halálra szorította a szerencsétlen madarat! Aztán a kalitkát a halott madárral odadobta a nejének, és mint aki jól végezte a dolgát, távozott.

Szóval, végül is nem tudjuk pontosan, hogy végül is volt-e közöttük nemi élet, vagy sem. Később a válást ugyan a legmagasabb magyarországi egyházi intézmény éppen azzal mondta ki, hogy matrimonium non consumatum, azaz a házasság fizikai értelemben nem jött létre – de erre nézve Róza asszony eléggé ellentmondásosan nyilatkozott. Tény, hogy fél éve voltak már házasok, amikor Róza kérésére egy híres pesti professzor megállapította, hogy a feleség bizony még intacta, azaz érintetlen, szűz.

Fura egy alak volt a nemzet nagy költője, annyi bizonyos. Például agorafóbiája is volt, vagyis nem bírta elviselni a tömeget. De nála ez is betegesen nyilvánult meg: ha Pesten vásárt tartottak, elhagyta a várost. Nem akarta látni a sokaságot. Igaz, a sokaság a város másik részében gyűlt össze, nem ott, ahol ő lakott – de láthatóan neki már elég volt a sokaság egybegyűlésének tudata is ahhoz, hogy ne maradjon a városban… Utálta a Habsburgokat, ő végig a 48-es eszmék alapján állt, megvetve mindenkit, aki hivatalt vállalt „ezeknek” – és ilyenkor a budai királyi vár, vagy pláne napnyugat, azaz Bécs felé intett megvetően. Tény, hogy nem vállalt el semmilyen állami hivatalt, pedig kínáltak neki ilyeneket. A Habsburg-gyűlölete is betegessé vált idővel: ha Ferenc József, vagy valamelyik családtagja látogatott el Budapestre, akkorra Vajda már biztosan elutazott. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy még egy akkora városban is együtt legyen egy Habsburggal.

Az alkoholhoz is különös viszony fűzte. A kedves kocsmájában vagy éttermében bármelyik ismerősét, barátját leitta az asztal alá, mert nagyon bírta az italt – és mintegy ettől teljesen függetlenül, hetente egyszer-kétszer „alkoholellenes körútra” indult a városban. Külvárosi kocsmákba tért be, és ott prédikált az alkohol… ellen! Magyarázta a proletároknak, hogy milyen pusztítást végez szervezetükben és életükben az ital! Jól lehordta a munkásokat, hogy isznak, és ezzel az államot támogatják az ital adójával. Néhányszor majdnem megverték…

Igazából botrányos életet élt. Képes volt bárkibe belekötni, ha nem úgy viselkedett, ahogyan ő azt elvárta volna. Nagyon magyarkodott is. Örült, ha az utcán könyvet vagy újságot olvasó embert látott. Képes volt odamenni az illetőhöz, kivenni a kezéből az olvasmányt, és megnézni, miféle? Ha kiderült, hogy a szerencsétlen nem magyar, hanem német nyelven olvas, alaposan és hangosan leteremtette, sőt ilyenkor durván káromkodott is…

Több nyelven tudott tökéletesen, vásárolt is idegen nyelvű könyveket – érdekes, önmagát sohasem szólta le ezért…

Róza azt is döbbenten fedezte fel, hogy ahányszor elmentek a Műcsarnok újabb és újabb kiállítására, Vajdát csak egyféle festmények érdekelték, de azok nagyon: a női aktok. Minden más kép mellett, legyen az bármilyen híres és szép és értékes alkotás, csak elsietett.

Ha tudott és akart volna jól bánni a pénzzel, nagyon szépen élhettek volna, hiszen Vajda János nemcsak sok magyar, de bécsi német lapnak is írt. Ám a sok pénz, ami befolyt, szinte ugyanúgy ki is folyt a költséges életmód és pazarlás mellett. A költő narcisztikus volt, de nagyon. Egyszer már komolyan foglalkoztatta, hogy Rózával együtt áttérnek a zsidó hitre, még hittant is kezdett tanulni. De amikor már menet közben kiderült, hogy ehhez körül kell metéltetnie magát, azonnal sutba vágta az egész zsidó áttérést. Ez a nagy ember a legkisebb testi fájdalmat sem volt képes elviselni, ha megvágta az ujját, úgy ordított, mint a sebzett oroszlán, és orvost kellett hívni hozzá.

Vajda szexuális élete ezentúl is csupa talány. A felesége nem kell neki, de másfél évvel az esküvő után egyszer csak felhozott az utcáról egy prostituáltat, és azt akarta, hogy a felesége is szálljon be a dologba, hogy hármasban szexeljenek… Róza alig tért magához a különös kívánság hallatán.

Vajdára néha dühroham jött, egyszer pisztolyt fogott a feleségére is.

Az első elválásukra két évvel a házasságkötés után került sor. Vajda elvitte a feleségét Bécsbe, és „ott felejtette”. Bekísérte egy katonai szabóműhelybe, majd elugrott valahová – de hazajött Pestre, kiköltözött az aktuális lakásból, és nem hagyta meg a címét. Állítólag a lakás túlontúl is Rózára emlékeztette, márpedig ő a nőt mostantól ki fogja törölni az emlékezetéből!

Ilyen körülmények között Róza nem is jött haza Bécsből. Levelezett a férjével, aki panaszkodott, hogy nincs elég pénze – hát Róza, aki varrónő lett Bécsben, a keresetéből küldött valamennyit, nehogy a költő éhen haljon. Ezzel aztán javában zajlott az a fura élet, amit ők ketten éltek hol együtt, hol külön, hol egymás ellenében. Néha találkoztak – Vajda eljött Bécsbe és látta, hogy a felesége egy tejcsarnokban robotol hajnali háromtól késő estig, de nem tett semmit azért, hogy az asszonyt onnan megszabadítsa. Lehet persze, hogy Róza egyértelműen megértette vele: nem vágyik a közös életre. És a feleség még mindig szűz volt – állítólag…

A kapcsolat lélekben nem szakadt meg. Vajda szinte minden nap írt a feleségének, nemegyszer táviratokat is küldött Bécsbe, ami szintén nem volt olcsó mulatság. Abból a pénzből, amit postára költött – teljesen oktalanul – szintén jobban élhettek volna ketten, együtt. De hát ők a ejlkeks eureitn nem arra rendeltettek, hogy együtt éljenek.

Az egyik nagyon jellemző eset: Róza Bécsben tengődött huszonévesen, munkát nem kapott. Az anyja írt neki, hogy halálos beteg, mire Róza visszatért Pestre. Alig volt pár forintja, hajóval jött Pestre, mert az jóval olcsóbb volt akkoriban, mint a vonat. Előbb férje – vagyis elvileg kettejük – lakására ment. János ugyan rettentően örült neki, legalábbis azt mutatta. De Róza döbbenten fedezte fel, hogy a lakás gyakorlatilag üres – János időközben mindenüket eladogatta potom pénzért! Főleg azokat a tárgyakat, amelyek Rózáé voltak. És bútor is alig volt, mert minek, ha pénzzé lehet tenni… Ez volt akkor Vajda János alapelve.

Aztán másnap Róza átment Budára, a haldokló anyjához. Mire visszajött a pesti lakásba, megtudta, hogy a férje elutazott… vadászni! Mert mindezek után még az a költséges szenvedélye is volt, hogy „úri társasággal” vadászni járt… Persze, arra ment el a maradék pénze is. Pedig keresett szépen a lapoknál, de vajon mire költötte? Róza megtudta a pletykás házbeliektől, hogy olykor csapatostul jártak fel Vajdához a prostik, olyannyira, hogy az már zavarta a házbelieket.

A felesége eközben még mindig szűz volt. Férje a vadászatból levelet küldött, amiben jelezte asszonyának, hogy csak nyugodtan menjen vissza Bécsbe, hátha ott talál munkát… Róza dühösen el is ment. Mindezen időkben a nemzet nagy költője ömlengő szerelmes leveleket küldözgetett a feleségének – verseket hozzá már nem nagyon írt… – és ezekkel próbált egyensúlyt teremteni a valóság és a fantázia között. Igazából nem lehetett tudni, minek kellett neki az a kislány? Vajda már a hatvanhoz közelített, amikor a neje huszonöt sem volt, és Róza zaklatott élete olykor-olykor tényleg megalázó és rettenetes volt.

Volt olyan időszak, amikor a férje naponta kétszer írt neki levelet, ezek az irományok sokszor utolérték egymást a postán, kettesével-hármasával érkeztek Rózához, bárhol is volt. A levelekben a költő-férj hol mocskolta a feleségét, hol minden átmenet nélkül – nemegyszer ugyanazon levélben is! – mérhetetlen nagy szerelméről áradozott.

Vajda persze képes volt rá, hogy kikunyeráljon a vasúttársaságnál egy szabadjegyet – pénze megint nem volt, és ilyen korszakok sokszor következtek be akkori életében – és Bécsbe utazott. Megkereste a feleségét, és bár Róza is munkanélküli volt sokszor, az ő nyakán élt egy-két hétig, majd nagy átkozódások és veszekedések közepette visszajött Pestre.

Róza arra várt, a férje mikor ad engedélyt arra, hogy visszatérhessen Pestre. Tudom, a mai olvasóknak különösen hangzik – és barbárnak tűnik, az is volt! –, hogy a feleség kénytelen volt azt tenni, amit a férj parancsolt neki. Csak a nagyon gazdag és tekintélyes családból származó hölgyek tehették azt, amit akartak – a legtöbb nő, amíg férjhez nem ment, apja „parancsnoksága alatt állott”, a házassága után ezt a jogot és a vezényletet átvette a férje és neki haláláig engedelmeskednie kellett.

Csak halkan jegyezzük meg, hogy Vajda nem valami különös ok miatt viselkedett így Rózával. Ő egyszerűen ilyen volt mindenkihez! A saját húga évtizede cselédként szolgált Pesten, őt sem kereste fel, legfeljebb nagyritkán, hogy megvágja egy kisebb összegű „kölcsönre” – amit persze soha nem adott meg.

Széles Klára írta róla erősen rövidített életrajzában: „Életműve sokoldalú, gazdag… Keserűségének egyik oka az volt, hogy kenyérgondjai újságírói robotra kényszerítették, s elvonták a lírától, s hogy verseit értetlenség, közöny fogadta. Hát persze, hogy nem érezte jól magát a bőrében, ugyanakkor a már leírt, meglehetősen kórosnak tetsző viselkedését ez talán nem indokolja. Elkeserítette, hogy közéleti publicisztikáit közöny fogadta, semmi hatásukat nem érezte. „A valláserkölcsi megfontolások idején megteremtette a felfokozott érzéki vágy líráját, az egzaltációig merészkedett, álmokat és látomásokat festett – hát ezzel sem szerezte meg az akkori átlagolvasó megbecsülését. És míg az irodalomtörténész úgy látja, hogy Vajda „nyelve, képei eredeti személyiségre vallanak’ – mi, akik most ismerkedünk meg házassága történetével (még ha csak ilyen vázlatosan is) – talán az életére nem az „eredeti jelzőt használnánk.

Megközelíthető Vajda személyisége pszichológiai alapon is. Sejthető, hogy ha tényleg ilyen volt, amilyennek a felesége leírja, és amilyennek számos egyéb közlésből ismerjük, hát mindenképpen beteg ember lehetett. Baj volt vele pszichésen. Az, hogy a feleségéhez szexuálisan nem közeledett, pedig mennyire harcolt érte hónapokon keresztül, és milyen, önmagát is nevetségessé tévő akciókat vállalt ezért – már valamiféle ferdülésre vall. Róza, bár ezt nem írja le nyíltan, végig arra várt, és a házasságot követő két évben, amikor még együtt, egy fedél alatt éltek, meg az utána következő kettőben, ami még a válást megelőzte – szinte nem is titkoltan remélte, hogy végre egyszer lefekszik vele (is) a férje, és attól kezdve talán megtalálják a közös hangot. Valahogy mintha bízott volna önmagában ez a huszonéves kislány, fiatal nő, fiatal asszony – bár éppen asszonnyá nem tette őt Vajda.

Bár még Ady Endre is elődjének tartotta őt, és kétségtelenül nagy költő volt Vajda János, nemcsak a műveiben volt olykor-olykor egzaltált, könnyen hevülő, hanem, és még inkább az életben. Rettenetesen önző ember volt, rajta kívül semmi sem létezett ezen a világon, és persze más ember sem. (Egy jellemző adalék: Kossuthot a legnagyobb magyar hazafinak tartotta, akivel nem mérheti össze magát egyetlen más magyar sem, kivéve… őt, Vajda Jánost! Mert ő a második legnagyobb élő magyar. Kossuth halála után természetesen előrelépett az első helyre.)

Azt nem csodálom, hogy nem kedvelte az anyósát, és bár Bécsben nemegyszer megígérte feleségének, hogy hazaérve átmegy Budára és megnézi, hogy van az anyja – ezt egyszer sem tette meg. Később azzal magyarázta – és ez egoista voltának újabb jele –, hogy féltette a szívét. Mármint a saját szívét, a saját egészségét egy beteg öregasszony látványától!

Így aztán az sem csoda, hogy Róza nagy késéssel értesült arról, hogy az anyja már rég meghalt! És a haldokló, aki látni szerette volna a lányát még egyszer, utoljára, küldöncök útjáén követelte Vajdától a lánya címét, hogy értesíthessék őt Bécsben. De Vajda – ki tudja, miért? – egyszerűen nem adta meg a címet.

Képzelhetjük, hogy érezte magát Róza, amikor ezt megtudta! Olyan állapotba került, hogy egy kis időre még egy bécsi elmegyógyintézetbe is felvették, és ott ápolták, míg jobban nem lett. Sürgette, hadd menjen haza Pestre és költözzenek össze ismét. Ez már nem az első, nem a második próbálkozás volt. Vajda végre nagy kegyesen megengedte, hogy éppen aktuális lakásába jöjjön a neje, állítólag Nagy Miklóstól, a főszerkesztőtől és egyben esküvői tanújuktól kapott egy nagyobb összeget. Róza boldogan jött haza, együtt volt a lakásban a férjével… öt percig, mert az arra kérte, menjen el egy patikába és hozzon onnan valami gyógyszert. Róza hitt neki, elment a patikába, és mire visszaért, a férjének hűlt helyét találta csak. És egy levelet, miszerint elment Erdélybe gazdag barátaihoz, és nem tudja, mikor jön vissza… Róza még aznap visszautazott Bécsbe.

De ott hiába kapott nagyon ígéretes állást, Vajda mindent elrontott – ezt már megtette többször. Bement a nő munkaadóihoz, és ott botrányt csinált, mire Rózát kidobták. Két év alatt ezt legalább háromszor megtette. Most ő követelte, hogy Róza menjen vele vissza Pestre, és csakugyan együtt éltek… kilenc napig! Nagy dolog volt ez mindkettejük részéről. Itt ugyan érezni lehet egy kis döccenést a történetben, hiszen Róza végig azt állítja, hogy a férje szexuálisan nem közeledett hozzá, ennél a résznél viszont áradozik a „kilencnapi boldogságról”. Hogy végül is szexuális értelemben mi történt, vagy mik történtek, csak sejthetjük, de bizonyságot nem szerezhetünk. Van viszont egy feltételezés, amit sugallhatunk (de nem állíthatunk): hogy Vajda a sok prostitól valamilyen nemi nyavalyát kapott el, tudott erről, és nem akarta vele megfertőzni a feleségét. Bár, aki annyira önző, mint ő volt, az talán erre nem képes..?

Aztán megint Bécs, megint Pest, Róza már itthon dolgozott, de minden munkahelyén csak pár hétig tud megmaradni, mert mindenhol felbukkan Vajda és vége az idillnek. A költő és ember-gép, aki nem néz körül, nincs tekintettel senkire, éli a maga életét, letaposva mindenkit, aki csak eléje kerül, és közben zabál, sokszor ordít, és ha „rájön”, akkor úgy tombol, mint egy elmebeteg. Gyanúm szerint, amit már néhányszor említettem ebben a fejezetben, Vajda tényleg nem volt normális. Önkívületben tombolt, ha valami – akár a legkisebb apróság is – nem úgy történt, ahogyan ő elvárta. Mi ez, ha nem súlyos tünet?

Oldalakon keresztül sorolhatnánk azokat a hónapokat, amikor mindig ugyanaz a séma ismétlődött. Vajda hazacsalta a feleségét Pestre, ahol megalázta, nem törődött vele, elnézte a nyomorát, szakadt ruháját, cipőit – „Oda se neki, fiatal vagy és szép! – és bár egy ágyban aludtak ilyenkor – hisz több bútordarab nem is volt a nyomorúságos odúban, amit nagyzolva „szobának neveztek – nemegyszer kiparancsolta az ágyból, hogy neki kell az ágy, az asszony aludjon csak a puszta padlón! Bécs megint, de Vajda ment és botrányt csinálva kidobatta Rózát – ez az unalomig ismétlődött, nem egyszer, tízszer.

Ennek az embernek még mindig félelmetes hatalma volt Róza fölött. Tudott szépeket mondani, tudott fenyegető és veszélyes is lenni. Bármire rá tudta venni Rózát, amit az mindig megbánt – vagy öt perc, vagy egy nap, vagy hetek múlva. Róza olyan szegény volt, hogy Bécsben fehérneművarrással foglalkozott, és késő éjszakáig dolgozott, akkor ment haza a szállására. Egy éjjel rendőrök fogták el, azt hitték, hogy tiltott kéjelgéssel foglalkozik, azaz prostitúcióval gyanúsították. Egy (rendőr)orvosi vizsgálat derítette ki, hogy még szűz – ez a hír sokkolta nemcsak a rendőröket, de mindazokat, akik tényleg prostinak nézték.

Vajda uram pszichés nyavalyái – amelyekből eddig sem volt kevés – ezenközben szépen fejlődtek és sokasodtak. Ha éppen otthon lakott a bérelt szobában, saját ürülékét tányérra téve nagyítóval szemlélte. Önjelölt orvosként azt kutatta, nincs-e valami gyomorbetegsége. Persze nap mint nap hatalmas adagokat zabált – bocsánat, ahogyan ő evett, arra nincs jobb szó. Néha megunta a szobát, és beköltözött egy szállodába.

Régebben csak ritkán ütötte meg a feleségét, 1883-tól kezdve azonban ezek a dolgok valahogy elszaporodtak nála, és mindennapossá vált, hogy verte az asszonyát. Ha éppen nem verte, akkor ölelte és csókolta tüzesen – de ebben aztán ki is merült ebbéli tevékenysége. Egyszer ugyan állítólag megtörtént, hogy végre igazán férj és feleség lettek – Róza legalábbis ezt állítja 1883. január 20-a éjszakájáról. Ekkor viszont azt nem értjük, hogyan állapíthatták meg később az orvosok újfent a sértetlen szüzességét? Vagy Róza – nagyon tapasztalatlan nő lévén – valamit félreértett? Nem is az, nem is úgy volt, nem igazi szexuális esemény, ami akkor közöttük lezajlott?

Még furcsább, hogy Róza az emlékirataiban azt állítja, akkor terhes lett és két ikerfiút szült azon év nyarán, de jött Vajda, és a gyerekek láttán úgy tombolt – már a terhességet is ellenezte rettentően –, hogy végül ennek következtében a két gyerek meghalt, és a feleségét is összeverte egy bottal. Ez az egész történet nagyon hihetetlenül hangzik, ismét csak a későbbi orvosi vizsgálatok fényében, amelyek Rózát a házasság végén is intactá-nak, azaz érintetlennek találták.

A házasságuk már a végéhez közeledett, csak a felek még nem tudtak róla. Róza hazajött Pestre és taktikát változtatott: egy pillanatra sem szakadt el Vajdától, mindenhová vele ment, így remélte megőrizni őt rossz szokásaitól és visszatartani önmagára nézve is káros tetteitől. (Megesett, hogy mégis elvesztette egy órára, de ekkor maga Jókai sietett a segítségére és megsúgta, melyik kocsmában keresse az elveszettet…)

Egy kis örökségből házat akartak venni. De Vajdával nem lehetett üzletet kötni, pláne ha pénzszagot érzett. Bárhová mentek telket vagy kész házat nézni a város szélén, Vajda öt perc alatt mindenkivel összeveszett, lemarházta az eladót, így aztán mindenhonnan elkergették őket. Mellesleg csak csodálni tudjuk Róza hiszékenységét – optimizmusát? –, hogy ennyi csalatkozás, verés és botrány után még mindig a férjével volt. Mások már régen otthagyták volna azt az őrültet, aki ugyanakkor a „nemzet legnagyobb költője” szerepében tetszelgett, és elvárta másoktól is, hogy ezt hangoztassák a jelenlétében.

Aztán jött a válóper, amit állítólag Vajda kezdeményezett a felesége elől eltitkoltan. Hogy megismerjük a másik oldal érveit is, íme két kivonat Vajda János leveleiből, amiket Nagy Miklósnak, az életében – életükben – oly fontos szerepet játszó, neki mindig jót akaró főszerkesztőnek írt: „Most már egészen kétségbeejtő helyzetbe jutottam. A polgári bíróság… havi harminc forint tartásdíjra ítélt nőmmel szemben… Összes bútoraimat házbér fejében már elárverezték. Ruháim egy részét, az összes könyvgyűjteményemet elvetemült gaz feleségem potom áron már előbb elprédálta.”

Lehet, hogy ez is igaz volt. Ugyan maga is beismeri, hogy keveset dolgozott mostanában, mert „zaklatott állapotommal, őrülettel határos izgatottságban dolgozni képtelen vagyok” (!), de az talán túlzás, hogy szerinte a felesége tette földönfutóvá őt (mellesleg ezt a levelet is egy szállodából keltezte…), persze benne is volt egy kis gömbölyű üldözési mánia, „irodalmi ellenségeim anathémája (kiközösítése – N. I.) nem volt képes éhhalálba űzni, most hát megteszik ezt a mi derék hatóságaink, és hasonlók. Érdekes mondat is akad a levélben, ami egyrészt arra enged következtetni, hogy Vajda egészen másképpen látta a házasságukat – úgy érezte, az ejtette őt a hálójába! –, másrészt meg bevall valamit, ami felől eddig kétségeink voltak: „Azt is érdemes volna tudni, hogy font be e gaz nő, akivel soha nem közösültem…, és végén önkritikusan: „Én különben már abban sem vagyok egészen bizonyos, hogy vajon helyén van-e még az eszem?” Hát igen, ez jogos kérdés volt.

A levél dátuma május 15, de hogy melyik évben íródott, nem tudjuk. Feltehetően 1884 lehetett. A válópert 1884-ben adták be, és 1886-ban választották el a házaspárt. Van viszont még egy levelünk, amelyet most már biztosan 1885. február 4-én írt Vajda, szintén a főszerkesztőjének. Ebben azt állítja, hogy ő folyton menekül a felesége elöl, aki „egy förtelmes lény, üldözi őt, a legváratlanabb pillanatokban esik be a lakásába és ott botrányt csinál (eddig úgy tudtuk, ez fordítva szokott történni). Emiatt kénytelen Vajda úr folyton lakást változtatni, amíg neje meg nem tudja újabb címét, és akkor ismét szökni kényszerül. Közben a levelei elvesztek, mert „ama nőszemély még a leveleket is lefoglalta… Már tudjuk, Vajda miket művelt a nejével, de lám, ő végig úgy látta, hogy ez fordítva történt: „Engem meglopott, megrabolt, kifosztott, kimondhatatlan szenvedéseket okozott és okoz még egyre… Valósággal, kikerülhetetlenül kényszerít, hogy megverjem, és aztán fölad a járásbíróságnak és megidéztet. Levelező lapokon különféle ismerős helyekre, szerkesztőségekbe címezve összegyaláz engem, a fináncoknak fölad magyar dohány miatt, szóval minden képzelhető gazságot elkövet ellenem. És a végén kéri a szerkesztőt, hogy ha „e szemtelen szörny valaha bárminemű merényletre vetemednék is, hitelt neki soha semmiben ne adjanak.

Ami a legfurcsább: mindezek ellenére a Vajda életéből még hátralévő több mint tíz év alatt sem szakadt meg közöttük a kapcsolat. Házaséletről, együttlakásról természetesen már szó sem volt, de Vajda betegeskedett, és olyankor a volt felesége aggódott érte, segített rajta. Amikor a lábát törte, a már Bécsben élő felesége nemegyszer éjszakákat töltött vonaton, hogy segíthessen neki, aztán visszament dolgozni, hogy napokkal később ismét eljöjjön Pestre.

1897. januárjában Vajda János meghalt. Róza természetesen azonnal Pesten termett. A boncasztalon látta viszont a férjét, és az orvostól megtudta, hogy a költő agyának súlya mindössze… 525 (ötszázhuszonöt) gramm volt. Csak megemlítem, hogy az átlagos emberi agy súlya az 1300 és 1800 gramm között van – ehhez képest Vajda János költő agya ennek mintegy az egyharmadát tette ki, mindössze.

Róza évtizedekkel élte túl koros férjét. Vajda temetése után még harminchat évet élt Bécsben és 1933 tavaszán, hetvenkét évesen érte a halál.

Kérj Könyvet.

KATTINTS IDE!

Angster Mária – Ikertörténetek (PDF könyv)

Kérj Könyvet.

KATTINTS IDE!

Angster Mária – Ikertörténetek (PDF könyv)

Nemere Istvan – Regi magyar vilag (Könyv – PDF- Átirat)

Table of Contents

A szerző garantáltan rövid előszava