Népismereti dolgozatok 1978

Találatok: 143

293

NÉPISMERETI
DOLGOZATOK
1978

«

KRITERION KÖNYVKIADÓ

NÉPISMERETI

DOLGOZATOK

1978

SZERKESZTETTE

DR. KÓS KÁROLY
DR. FARAGÓ JÓZSEF

KRITERION KÖNYVKIADÓ

BUKAREST 1978

ELŐSZÓ

A szocialista Romániában a kutatói keretek fokozatos szélesítése, a szemléleti tisztulás és módszertani megerősödés nyomán a népisme­reti kutatómunka, s mindenekelőtt a néprajzkutatás bármely korábbi időszakot meghaladó lendületet vett.

Az ország néprajzi szakmúzeumainál, a megyei és tájmúzeumok néprajzi gyűjteményeinél, különböző etnográfiai és folklór kutatócso­portok keretében, vagy az egyetemeken, főiskolákon működő szakembe­rek fáradozása néprajzi, muzeológiai és művészettörténeti folyóiratok­ban, évkönyvekben, önálló kiadványokban, illetőleg újabb múzeumi be­szerzésekben és intézeti archívumokban kamatozik. Elmondható, hogy a hazai néprajzkutatás földrajzi és tematikai vonatkozásban egyaránt széles úton haladva, s a többi társadalomtudomány felé is kaput nyitva, rendszeres feltáró, feldolgozó és publikáló munkájával máris sokat be­hozott múltbeli lemaradásából; megszabadítva a néprajzi köztudatot a korábbi előítéletektől, komoly lépéseket tett a tudományos munka to­vábbi fokozatai, a komplex kutatás, az összehasonlító vizsgálatok és az összefoglaló müvek megalkotása felé.

Az országos népismereti gyűjtő, feldolgozó és kiadói munkából a romániai magyar kutatók is igyekeznek részt vállalni. Míg ez az igye­kezet az 50-es és a 60-as években még jobbára csak a nyilvánvaló esz­tétikai értékű népköltészeti és népművészeti kiadványokban öltött tes­tet, a 60-as évek végétől egyre több, a tárgyi néprajz és a társadalom­néprajz területeire is kiterjedő gyűjtés, feldolgozás jelent meg, sőt a néprajznak a tudományok közt elfoglalt helyét, módszereit, szocialista kultúránk és nemzetiségi tudatunk formálásában betöltött szerepét tár­gyaló dolgozatok is nyomdafestéket láttak. Az elvi-általános kérdése­ket tárgyaló írások mellett jellemző műfaj lett a néprajz különböző te­rületein végzett, eredeti gyűjtéseken alapuló, ezeket a szakirodalom adataival összevető, elemző és értelmező tanulmány. E tanulmányok akár magukban — folyóiratokban vagy kismonográfiák formájában —, akár valamely téma körül, egyéni vagy közös tanulmánykötetekben csoportosítva jelentek meg, szerzőik arra törekedtek, hogy eredményei­ket közérthető fogalmazással a népi kultúra iránt érdeklődők legszéle­sebb köre számára is hozzáférhetővé tegyék.

E megélénkült munkálkodás, bár a korábbi helyzethez képest föl­tétlenül nagy haladásnak minősül, országos és nemzetközi mértékkel mérve, főként pedig a még elvégzendő feladatokat számítva, eléggé a kezdeteknél tart. A továbblépéshez a hivatásos kutatókon kívül szük­ség van az önkéntes gyűjtők melléállására is. Az önkéntes gyűjtők hálózata nemcsak az átfogó adatgyűjtés szükséges és hatékony eszköze, hanem a kutatási eredmények iránti érdeklődésé is; alapot teremt, elő­segíti a népismereti köztudat erősödését, és tartósítja azt a légkört, amely mind a kutatómunkának, mind az eredmények összegezésének és kiadásának fontos társadalmi feltétele. Míg a történelem, az iroda­

5

lom- és nyelvtudomány vagy a természettudományok újabb eredmé­nyeit a középiskolák tananyagán felnőtt milliók, vagy épp a főisko­lai végzettségű szakemberek, szaktanárok népes tábora várja, az is­kolában sehol sem tanított népismeret, néprajz maga kell hogy ki­vívja becsét a közvéleményben és megteremtse saját helyét a köz­tudatban.

A kutatómunka ki terjesztésére jelentkező önkéntes gyűjtők bekap­csolódását és rendszeres adatközléseik biztosítását, valamint a jobbára társadalmi munkában végzett tevékenységükhöz a megbecsülés légkö­rének kialakítását a Népismereti dolgozatok kötetei sikeresen szolgál­ják. Mindjárt első, 1976. évi kötetünkben 23 szerző jelentkezett a leg­különbözőbb néprajzi tájainkon és a népismeret legkülönbözőbb téma­köreiben végzett helyi gyűjtéseivel, értékes megfigyeléseivel, s jellemző, hogy a kiadvány példányai mindenfelé, faluhelyen is jórészt már előre „lefoglalva* keltek el.

Indokolt volt tehát a Népismereti dolgozatok 1978 összeállítása, mint ahogy, az érdeklődés fennmaradása esetén, további hasonló köte­tek kiadását is biztosította és vállalta a Kriterion Könyvkiadó. Bízunk benne, hogy az egyre gyakorlottabb munkatársi hozzájárulás, valamint a szerkesztői gondozás megkettőzése már e kötetünkben megmutatko­zik, a gyarapodó olvasóközönség körében pedig — remélhetőleg — mél­tánylásra talál.

A SZERKESZTŐK

MOLNÁR JENŐ

FÖLDRAJZ ÉS NÉPRAJZ
Közös feladatok a falukutatásban

A mai világ sokrétű arculatának feltárása a különböző tudomány­szakok együttműködését föltételezi. Különösen az olyan lényeges és széles körű jelenségek, mint a társadalom és környezete igénylik a sok szögből való megvilágítást, még abban az esetben is, ha e jelenségeknek csupán egyes oldalait akarjuk szemügyre venni.

Ha bizonyos embercsoportok és tájak felé irányul a figyelem, ha a társadalmi és természeti környezetét formáló ember és annak mü- veltséghagyományai érdekelnek, mindenekelőtt olyan szintetikus tudo­mányhoz kell fordulnunk, mint a földrajz, és olyan analitikus tudo­mányhoz, mint a néprajz. A „szintetikus⁴⁴, illetve „analitikus*⁴ jelző ér­telme ezúttal nem kizáró jellegű, hisz nincs földrajzi szintézis analízis nélkül, és a néprajz sem elégszik meg egyszerű elemzéssel. E jelzők tehát csak az uralkodó módszerre utalnak és nem a kutatási eljárásra általában.

Mind a néprajz, mind a földrajz „gráfia⁴⁴, azaz „rajz⁴⁴. A közös névjelző azonban nem utal egyöntetűségre, csupán a két tudomány egy­kori leíró jellegét érzékelteti. Az igazság az, hogy mind a földrajz, mind a néprajz ma már oknyomozó tudomány. Ez természetesen nem jelenti a „rajz⁴⁴ — vagyis a leírás — száműzését a két rokontudomány terü­letéről, hisz a leírás ma is fontos közlési eszköz, s az oknyomozó vizs­gálat alapja.

Többet mond a „föld⁴⁴, illetve a „nép⁴⁴ névelem, amennyiben a föld­rajz kutatásai a Földhöz, a néprajzé a néphez kapcsolódnak. A két kate­gória különbözősége azonban inkább összekötő, mint elválasztó érvényű, ugyanis a Föld, legalábbis földrajzi szempontból, nem választható el la­kóitól, a néptől, mint ahogyan a néprajzi értelemben vett ember sem képzelhető el földrajzi környezete nélkül.

A társadalom és a földrajzi környezet egyre szorosabb kapcsolatát igazolja az a tény, hogy ma már gyakorlatilag nincs a civilizáció által érintetlen természet, nyerstáj; csupán az ember által közvetlenül vagy közvetve átalakított kultúrtáj létezik.

Végső fokon ez a magyarázata annak, hogy a korszerű földrajz egyre inkább társadalomközpontúvá válik, ami azt jelenti, hogy a geográfus a legelvontabb természeti jelenségeket is mindinkább a gya­korlati élet szemszögéből vizsgálja. A társadalomközpontú szemlélet nyil­ván közelebb viszi a földrajzot a néprajzhoz, mert új felfogásban na­gyobb figyelemmel tanulmányozza azt a hatást, amelyet a földrajzi kör­nyezet gyakorol az embercsoportok életmódjára.

A Föld, beleértve népességét is, rendkívül összetett, bonyolult je­lenség, innen a „leírására⁴⁴ vállalkozó földrajz sokoldalúsága. Az etnog­ráfiához a településföldrajzot is magába foglaló népességföldrajz áll

7

a legközelebb. Ez természetes, hisz a népességföldrajz vizsgálati tárgya a termelő és fogyasztó ember. Itt jegyezzük meg, hogy a földrajz, a néprajzhoz hasonlóan, az embert sohasem egymagában, egyedeiben, ha­nem mindenkor mint társadalmi lényt, csoportosan vizsgálja. Az etnog­ráfus vagy földrajzos, még ha embert mond is, mindig embercsoportra gondol.

Manapság a szakirodalomban gyakran szerepel a „szociális földrajz⁴⁴. (Szándékosan mellőzzük a „társadalmi földrajz⁴⁴ elnevezést: ezt gyak­ran a tágabb értelemben vett gazdasági földrajzzal azonosítják.) Ho­gyan viszonyul a geográfiának ez a szakterülete a néprajzhoz? A szo­ciális földrajz, amelynek fejlődése a társadalomközpontú irányzat térhó­dításához kapcsolódik, inkább sajátos szemléletmód, mint külön ág a földrajztudományban. Ugyanis a földrajz ágainak mindegyike (geomor­fológia, klimatológia, mezőgazdasági földrajz stb.) a földrajzi környezet valamely összetevőjét, tényezőjét vizsgálja a többivel összefüggésben. Ezzel szemben a szociálgeográfia abból a hatásból indul ki, amelyet a különböző struktúrájú (szociális, foglalkozási, korcsoportok szerinti, nem­zetiségi stb.) embercsoportok gyakorolnak a táj elemeire. Például a ma­gánföldtulajdon körülményei között egyes mezőgazdasági területek a fiatal munkaerő elvándorlása nyomán parlagon maradnak. A parlag megjelenésének oka tehát ebben az esetben nem természeti (a föld gyen­ge termőképessége), hanem társadalmi. Mezőgazdasági-földrajzi jelenség­gel van ugyan dolgunk, de azt csupán a népesség szerkezetének és ván­dorlásának ismeretében lehet megmagyarázni. Ezért nevezte el az ilyen­szerű parlagot W. Iíartke, a szociálgeográfia egyik megalapítója „tár­sadalmi parlaginak (Sozialbrache).

A szociális földrajzi szemlélet, ha a valóság ábrázolásától nem tér el, lényegesen előbbre viheti a földrajzi és elsősorban a tágabb érte­lemben vett gazdaságföldrajzi kutatást. Könnyen elfoglalhatja a föld­rajzi determinizmus (a földrajzi tényezők meghatározó szerepe) és a földrajzi nihilizmus (a földrajzi tényezők hatásának figyelmen kívül ha­gyása) között ingadozó és épp ezért hitelét vesztett emberföldrajz he­lyét.

A szociálgeográfiának számolnia kell a néprajzi kutatás eredményei­vel és fordítva. íme néhány példa: — A városra ingázó munkás-pa­rasztok egyre több városi arculatú, komfortos házat építenek falvaik­ban, az épület díszítőelemei, színei azonban gyakran magukon viselik a vidék építészeti hagyományainak jeleit. — A mezőgazdaság társadal- miasításának folyamatában a legtöbb esetben ösztönösen hatott és hat a közösen (kalákában) végzett mezőgazdasági munka és közbirtoklás népi hagymánya.

Nem kétséges továbbá, hogy számos népesség- és szociálföldrajzi jelenség kedvezően vagy kedvezőtlenül hat a néphagyományok kincses­tárára. így például az idegenforgalom serkenti a hagyományok kutatá­sát és ismertetését, a városiasodás viszont sorvaszthatja a néprajz tény­anyagát. Ilyen értelemben az idegenforgalom és a városiasodás folya­matainak ismerete kétségtelenül hasznára lehet elsősorban az alkalma­zott etnográfiának.

8

Azonban nemcsak a népességföldrajz és szociálgeográfia támogatja a néprajz oknyomozó és értelmező munkáját, hanem a Föld tudomá­nyának más ágai is: a felszínnel foglalkozó alaktan (geomorfológia), a nö­vénytakaró és állatvilág területi megoszlását vizsgáló biogeográfia, a szőkébb értelemben vett gazdaságföldrajz stb. Mint ismeretes, a széna- csinálás magasabb fekvésű tagolt felszint, a fafaragás erdőt, a szőlé­szet enyhébb éghajlatú lejtős-dombos vidéket, a halászat bővizű folyót vagy téresebb vízfelületet föltételez. Hasonlóképpen a nép szellemi al­kotásainak (mondák, balladák, dalok stb.) fennmaradásában, akárcsak a nyelvi sajátosságok megőrzésében szerepe volt a fölrajzi elszigeteltség­nek (zárt medencék, félreeső folyóvölgyek, magas fekvésű mezöha- vasok).

Valamely táj jellemzésekor használni szokták a „táj lelke* képle­tes kifejezést. Ez lényegében olyan hagyományos anyagi és szellemi élet­forma megnyilatkozását jelenti, amely bizonyos sajátos térségre, terü­letegységre jellemző. A táji sajátosság valósága elvitathatatlan, hisz az alföldi életforma bizonyos vonatkozásban különbözik a hegyvidékitől, s még inkább az egyenlítői a sarkvidékitől. Messzemenő következteté­seket azonban a „táj leikéből* nem szabad levonni, mert könnyen a tudománytalan földrajzi determinizmus hibájába eshetünk.

Az anyagi, társadalmi és szellemi hagyományok érdembeli feltá­rása, mint ismeretes, a néprajz feladata. Nem kétséges, hogy e hagyo­mányok magukon viselik a földrajzi feltételek nyomát. Hagyományos, azaz a múltban keletkezett és napjainkig fennmaradt jelenségek ese­tén a földrajzi környezet hatása különösen számottevő. E hatás ugyanis a termelőerők fejlődésével fordított arányban érvényesül, ami azt je­lenti, hogy a múltban az ember jobban függött a természettől, mint ma. Ez korántsem jelenti a társadalom fokozatos eltávolodását a ter­mészettől. ellenkezőleg: a technika fejlődésével a természeti föltételek és erőforrások egyre inkább beépülnek a gazdasági életbe. Épp ez a fokozottabb kihasználás teszi parancsolóvá a természeti egyensúly meg­tartását.

Az etnográfus és geográfus gyakran alkalmaz közös kutatási eljá­rást. A terepmunka és azon belül a megfigyelés, az ankét, a rajzolás, a fényképezés, a térképezés mindkét tudományban használatos. De nem­csak a technikai eljárásokban, hanem a módszerekben is van bizonyos azonosság. A történeti módszert (a jelenségek fejlődésükben való vizs­gálata), a térbeli összehasonlítás módszerét (területek közötti hasonla­tosságok és különbségek megállapítása), a körzetesítést (régiók körül­határolása) mind a földrajz, mind a néprajz alkalmazza.

Ami a segédtudományokat illeti, különösen a történelem és a szo­ciológia eredményeinek felhasználásában egyezik a két szakma.

A rokon vonások mellett azonban, mint ahogyan az természetes, hisz két külön tudományszakról van szó, számottevőek a néprajz és a földrajz közötti különbségek is. Míg a néprajz történeti tudomány, a földrajznak úgynevezett bipoláris helyzete van a tudományok rend­szerében, mert a fizikai földrajz a természettudományokhoz, a gazdaság­földrajz pedig a társadalomtudományokhoz áll közelebb.

9

A földrajz kapcsolat-tudomány, elsőrendű feladata a földrajzi (ter­mészeti és társadalmi-gazdasági) tényezők közötti kölcsönhatások fel­tárása. Ezzel szemben a néprajz ténymegállapító tudomány, ami — mint már mondottuk — nem zárja ki, sót föltételezi az oknyomozást.

A kutatási eljárásokat illetően a földrajz, mivel .komplexebb, több­féle eljárást alkalmaz. Így a kísérlet és az írott forrásokból (elsősorban statisztikákból) történő adatmentés a néprajzi vizsgálatnak nem jellem­zője. Az ankétnak viszont az etnográfiában jóval nagyobb a szerepe, mint a földrajzban. A módszerek közül a körzetesítés az, amely a geográ­fiában sokkal jelentősebb és bizonyos mértékig más értelmű, mint az etnográfiában. A néprajzban a legfontosabb kategória a nép, a földrajz­ban viszont a táj, a régió, körzet vagy vidék. Néprajzi vidékek is van­nak, de azok csupán bizonyos néprajzi elemek területi csoportosulását foglalják magukban, míg a táj vagy régió számos, egymással kölcsön­hatásban álló, földrajzi tényező térbeli együttese.

A két tudomány között vont párhuzamot azzal zárhatjuk le, hogy a földrajz és néprajz viszonyában nem lehet felsőbb- vagy alsóbbrendű­ségről beszélni, de ugyanakkor elvitathatatlan, hogy a földrajz szélesebb alapon szolgálja a néprajzot, mint a néprajz a földrajzot.

♦

A korszerű földrajzi és néprajzi vizsgálat külön-külön szakosodott kutatókat föltételez. Igényes, sokoldalú területkutatást ma már csak különböző szakemberekből álló munkacsoportok végezhetnek. Ez azon­ban nem jelenti azt, hogy a földrajzos terepmunkája során nem végez­het néprajzi megfigyelést, és viszont. Ellenkezőleg, a tágabb körű tájé­kozódáshoz bizonyos jártasság szükséges a rokonszakmákban. Erre szá­mos múltbeli példa van. Mendöl Tibor ismert településföldrajzos mun­káiban mindig nagy figyelmet fordított a hajlék és falualaprajz leírá­sára és elemzésére, Romulus Vuia neves etnográfus pedig az erdélyi román falu földrajza kiváló ismerőjének bizonyult. Jankó János és más néprajzosok dolgozataiban is sok a földrajzi vonatkozás.

A néprajz és földrajz leginkább a faluvilág tanulmányozásában ta­lálkozik. Ez érthető, hisz a falusi település őrzi leginkább a nép anyagi és szellemi hagyományait, kultúráját, földrajzi szempontból pedig a falu élete és képe az, amely a leginkább tükrözi a természeti környezet sajátosságait.

A múltban a falut inkább formai szempontból tanulmányozták. A belsőség alaprajzára, az alaprajz szabályossági és zártsági fokára for­dítottak különösebb figyelmet. A falu határában főleg a parcellák alakja keltett érdeklődést. Az emberföldrajz e jelenségek keletkezését és fej­lődését előszeretettel magyarázta természeti öld rajzi okokkal. Míg a ter­mészeti környezet hatásának a valónál nagyobb szerepet juttattak, a falut a környező településektől elszigetelten, egymagában vizsgálták. Így volt ez még abban az esetben is, ha egy egész vidék (folyóvölgy, me­dence, alföldi táj stb.) faluvilágát tanulmányozták.

E kritikai megjegyzések nyilvánvalóan nem jelenthetik és nem is jelentik a múlt eredményeinek lebecsülését. A múltbeli gyakorlat sok­

10

kai inkább sajátos és sok tekintetben objektív szakasz a fejlődés folya­matában, mint tudatos formalizmus és előre megfontolt statikus szem­lélet. Nem szabad elfelednünk, hogy a mai eredmények a múltra épül­nek. Ma a valóság megismerésének mások a feltételei, mint évekkel ezelőtt, és más maga a valóság is: a falu funkciói erőteljesebbek és dif­ferenciáltabbak, a települések között szorosabb a kapcsolat, a népesség gyors szaporodása és az igények növekedése folytán parancsolóbb a gya­korlatiasság.

A múlt valóságából és a múltbeli megismerés lehetőségeiből követ­kező fogyatékosságok magyarázata azonban korántsem jelentheti az egy­kori fejlődést gátló túlkapások elnézését. A haladásellenes irányzatokat (fajelmélet, geopolitika stb.) mindenkor meg kell tagadnunk.

A mai szemlélet más, mint a múlté. A falut két fő eleme: a lakos­ság és a terület (belsőség és külterület vagy határ) egységének és egy­ben valamely településhálózat, helyesebben településrendszer részesé­nek tekintjük. Elsóleges tényező a lakosságnak a társadalmi és területi munkamegosztásban betöltött szerepe. A funkció az a tartalom, amely meghatározza a formát. A munkahelyek, akár a belsőségben, akár a határban helyezkednek el, a lakótérhez hasonlóan, sokban tükrözik a múltbeli és jelenbeli funkciót, azt a változást, amelyen a falu, elsősor­ban gazdasági szerepe szempontjából, átmegy.

A lakosság és a terület számos eleme kölcsönhatásban áll egymás­sal, és e kétoldalú kapcsolat mozgató rugója épp a funkció. Ilyen érte­lemben a falu sajátos szisztémát alkot, rendszerelméleti szempontból nyílt rendszert, mert élénk kölcsönhatásban áll a szomszédos települé­sekkel.

Ha kutató szemmel járunk falun, a település fekvésének, helyzeti és helyi energiáinak, a lakosság szám szerinti nagyságának meghatáro­zása után nyomban a funkciók felkutatására kell rátérnünk, rendszerint a lakosság foglalkozás szerinti megoszlása, valamint a munkahelyek jel­lege és helye alapján. A többi — jórészt formai — szempont (alaprajz, ház, telek- és határforma stb.) csak a gazdasági élet, azaz a funkciók után következhet.

A fekvés és az ún. energiák a funkciók feltételeinek foghatók fel. A lakosság tehát egyrészt feltétele, létrehozója, másrészt haszonélvezője a falu gazdaságának. Végül a falukép (a belsőség és külterület formája), mint már mondottuk, sok tekintetben a funkciót tükrözi.

A falu fekvésének megállapítása lényegében ama földfelszíni nagy (síkság, dombvidék, hegyvidék) és kis (völgysík, terasz, lejtő, hegyhát) formák fölismerését feltételezi, melyekre a falu rátelepült. A fekvés is­meretének nemcsak földrajzi, hanem néprajzi jelentősége is van, mivel az kihat a foglalkozásra, az életmódra és ezáltal a hagyományokra.

A helyzeti energia tulajdonképpen a falu földrajzi helyzete más településekhez, közlekedési utakhoz, közeli gazdasági objektumokhoz vi­szonyítva. A falu fejlődése sokban függ a helyzeti energiától, más szó­val a gazdaságföldrajzi fekvéstől. A kedvező helyzet elősegíti a kor­szerűsítést, kaput nyit a városiasodás felé, ami viszont az anyagi és szel­lemi müveltséghagyományok gyors átalakulását vonja maga után.

11

A helyi energia a gazdasági életet és elsősorban a termelést szol­gáló természeti feltételek és kincsek összessége. Mindezek gyakran döntő módon befolyásolják valamely foglalkozás létrejöttét (kófaragás, mész- égetés, borvízszállítás, fűrészipar stb.). A helyi energiák közé sorolha­tók a természeti szépségek is (tavak, magányos sziklák, barlangok stb.), amelyek szebbnél szebb népmondák ihletői lehetnek.

A népességszám a falunagyság legkifejezőbb mutatója. Hazai vi­szonylatban az 1000-nél kevesebb lakosú falu kicsinek, a 2000-nél több lakosú falu pedig nagynak számít. Bebizonyított tény, hogy a nagyobb lakosságszámú falvak életképesebbek az apró falvaknál (500-nál keve­sebb lakos). Sokat mond a lakosságszám időbeli alakulása, az ún. népes­ségdinamika is. Az erőteljesen fogyó lakosságú falvak gazdasága rend­szerint külterjes, a lakosság ütemes növekedése viszont fejlődő gazda­ságra utal. Külön problémák: a város körüli falvak lakosságának inga- vándorforgalma, a kimondottan agrárfalvak lakosságának elöregedése és feminizálódása, a népesség foglalkozási szerkezetének változása és így tovább.

Néprajzi szempontból különösen az ún. pszichoszociális tényezők is­merete fontos, azok közül is elsősorban a hagyományok és felfogások ismerete.

A falu gazdasági tevékenysége, mint általában a gazdaság, három szektorra osztható. A primér szektor (elsőleges munkaterület) a mező­gazdaságot, erdőgazdaságot, halászatot és vadászatot foglalja magában. A szekundér szektor (másodlagos munkaterület) az ipart — az építő­iparral együtt —, a tercier szektor (harmadlagos munkaterület) pedig a szolgáltatásokat öleli fel.

Hazánkban a legtöbb faluban csupán a primér szektor és bizonyos mértékig a terciér szektor van jelen, de egyre több helyen létesül ipar is. A fejlődési irány általában a mezőgazdaság belterjessé válása (ami a munkaerő csökkenésével jár együtt), bizonyos (főleg mezőgazdasági) nyersanyagot feldolgozó ipar létesülése és a szolgáltatások kiszélesítése. Az ilyen falufejlesztést hívják integrált fejlesztésnek; ez lényegében a falusi környezetben végbemenő társadalmi-gazdasági élet összehangolt, sokoldalú fejlesztése.

Az integrált fejlesztés nem jelenti a hagyományokkal való szakítást. Ellenkezőleg: a cél minden erőforrás értékesítése, ideszámítva a hasz­nos, haladó anyagi, társadalmi és szellemi müveltséghagyományokat is. A hagyományok mind a termelésben (bizonyos hagyományos mezőgaz­dasági ágak továbbfejlesztése, szövetkezeti ipar létesítése háziipari ala­pon), mind a művelődési életben értékesíthetők. A kulturális élet a ter­ciér szektor anyagi alapját képező infrastruktúrára épül, amelynek fa­lun a következő változatait ismerjük: gazdasági-szociális infrastruktúra (kereskedelmi és egyéb szolgáltatásokat biztosító hálózat), építészeti (la­kásviszonyok, közművesítés, közlekedési utak), oktatási (különböző fokú iskolák és nevelőintézetek), egészségügyi (orvosi rendelők, szülőotthonok, kórházak), valamint a művelődést és testnevelést szolgáló infrastruktúra (művelődési otthon, mozi, könyvtár, sportterek).

A falu termékeivel és bizonyos esetekben munkaerővel szolgálja a

12

környező településeket, funkciói tehát nagyobbára centrifugálisak. Egy- egy nagyobb falunak azonban vonzó, centripetális funkciói is lehetnek. Az ilyen település kisebbrendü központi hely, amely több falut, illetve községet vonz, és ezért kisebb településrendszer magja. Gazdasági élete fejlettebb, termelése erőteljesebb, szolgáltatásai pedig az egyszerű falusi szolgáltatásoknál magasabbrendüek. A mültban az ilyen nagyobb köz­pontokat vásárhelynek nevezték, napjainkban városi jellegű település­nek. Ezekből fejlődnek az új városok. A vásár, amely igen alkalmas kö­zeg a néprajzi kutatásra, ma is jellemző az ilyen helységekre.

Végül nehány szót a falusi település formájáról, amely — mint mondottuk — mind földrajzi, mind néprajzi érdekeltségű kérdés. A falu­alaprajz főleg szerkezet és alakzat szerint különbözik. A szerkezet a há­zak közötti távolságtól, vagyis az alaprajz zártsági fokától függ. Ilyen értelemben megkülönböztetünk zárt alaprajzú, nyílt vagy laza alaprajzú és szétszórt alaprajzú falvakat. Alakzat szerint szabályos és szabályta­lan alaprajzú falvakról beszélünk. Szabályos alaprajzú az útmenti tele­pülés vagy sakktáblaalaprajzú falu, szabálytalan a halmazfalu. A laza, de főleg a szétszórt alaprajzú települések rendszerint szabálytalan alak­zatot mutatnak.

Téves az alaprajz szerkezetét és alakzatát a domborzati és vízrajzi viszonyokra visszavezetni. Ezek is hatnak, kétségtelenül, de a letele­pedési viszonyok és az életforma a döntő. A telepesfalu rendszerint zárt és inkább szabályos, még akkor is, ha 800 m-nél magasabban fek­szik, a szétszórt falu pedig rendszerint az egyéni és fokozatos letele­pedés eredménye. A zárt alaprajzú és szabályos alakzatú falvak rende­zése (szisztematizálása) könnyebb feladat, a szétszórt településeké nehe­zebb és költségesebb.

A házak formája, a lakás beosztása, a melléképületek jellege és el­helyezkedése, az udvar és kert formája és hasznosítása vidékenként vál­tozik. Az épületanyag (tégla, vályog, kő, fa) nagyban függ a helyi adott­ságoktól, a mellékhelyiségek és melléképületek pedig a mezőgazdaság jellegétől. Borvidéken általános a pincehelyiség, állattenyésztő vidéken a szénapadlás, kukoricatermó vidéken a góré stb.

Mindmegannyi érdekes jelenség. Néprajzosnak és földrajzosnak egy­aránt foglalkoznia kell velük, annál is inkább, mivel napjainkban a fa­lusi tér gyorsan változik. A mezőgazdaság szocialista átalakítása például a telek munkahely-jellegét lényegesen csökkenti, a falusi életforma vá­rosiasodása pedig a csűrt vagy más melléképületet gyakran garázzsá vál­toztatja.

A falukutatás tehát, amelyben a geográfia és az etnográfia együtt­működésének gazdag hagyományai vannak, korántsem elévült feladat. Ellenkezőleg: igen időszerű munkaprogram, hisz Romániában a lakos­ság több mint 52%-a még ma is falun él, és a falusi kép — egyre korszerűbb színeivel — mindenkor jellegzetes eleme lesz a hazai táj­nak.

13

IRODALOM

Brunhes Delamarre, M. J.: Géographie humaine et ethnologie = Ethnologie général. Encyclopedie de la Pléiade. Imprimé en Belgique, 1968.

Hartke, W.: Die „Sozialbrache” als Phánomen dér geographischen Differen- zierung dér Landschaft. Erdkunde 1956. 4.

Kós K.: Építkezés = Kászoni székely népművészet. Bukarest 1972. 15—92.

Kós K.: Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest 1976.

Jankó J.: Kalotaszeg magyar népe. Bp. 1892.

Mendöl T.: Általános településföldrajz. Bp. 1963.

Miháilescu, V.: O hartá a principalelor tipuri de a^ezári din Románia. Bule- tinul Societatii Románé de Geografie 1927. 46.

Molnár J.: A Bánság legmagasabb fekvésű települései. Babe$—Bolyai Egye­tem Közleményei 1957. 1—2.

Molnár E.: Considerafii asupra refelei de afezári din Cimpia Transilvaniei, cu privire deosebitá asupra sistematizárii ei. Studia Universitatis Babe$—Bolyai, Series Geographia 1970. 2.

Olteanu, I.: Dezvoltarea ruralá integratá, I—II. Revista Economicá 1976. 49, 50.

Ruppert, K.—Schaffer, F.: Zűr Konzeption dér Sozialgeographie. Geographische Rundschau 1969. 21.

Sauschin, I. G.: Introducere in geográfia economicá. Buc. 1961.

$andru. I.: Geográfia economicá, obiect, metodá, istoric. Natura 1965. 2.

Vuia, R.: Le viliágé roumain de Transylvanie et du Bánát = La Transyl- vanie. Buc. 1937.

• * ♦ Anuarul Statistic al Republicii Socialiste Románia. Buc. 1976.
• * ♦ Néprajz = Üj Magyar Lexikon. Bp. 1961.

FERENCZI ISTVÁN

TELEPÜLÉSRÉGÉSZET ÉS NÉPISMERET

Csaknem minden tudományág egészséges fejlődése megköveteli a kutatási folyamat rendjén fölvetődő kérdéscsoportok időnkénti számba­vételét, rendszerezését, újraértékelését, ellenőrzését, alkalmazott mód­szereinek felülvizsgálását. Ez az elmélyüléshez vezető, serkentő hatású, okvetlenül szükséges művelet még eléggé fiatal, úgyszólván „gyermek­cipőben járó* tudomány szakokkal kapcsolatban is jótékony ösztönzőnek, a kutatást élénkítőnek bizonyul. Ilyen — többek közt — a máris na­gyon sikeres tevékenységgel büszkélkedő, régibb vagy újabb emberkö­zösségek teremtő életének eddig homályba burkolódzott oldalait meg­világítani igyekvő településtörténet. Ez az ifjú tudományág, Jakó Zsig- mond szavaival, máris „… ismeretlen jelenségek hosszú sorát hozta felszínre, nem sejtett összefüggéseket tárt fel, a névtelen tömegeket a történelem szereplői közé emelte .. .^M1

E rövid írásban a településtörténet legrégibb korok emberi szállá­sait kutató, föltáró és ismertető hajtásával: a régészeti településtörténet­tel, egyszerűbben a településrégészettel, illetőleg e tudományág meg a népismeret tagadhatatlanul szoros kapcsolatával foglalkozunk.

A régészet voltaképpen történettudomány, mégpedig írásos emlé­keket nem, vagy csak szórványosan őrző korszakok történettudománya.² A vizsgálatait elmélyítő, kiszélesítő s egyúttal biztosabbá tevő rokon és alkalmazott tudományok művelőivel nagyon is szükséges együttműködés sok elemből összetevődő (komplex) vizsgálódási kört hozott létre. Se­gítségével, valamint a különféle — főként természettudományi — elem­zésekkel nyert változatos adatokat egymással kiegészítve és ellenőrizve, széles körű történeti értékelést göngyölhetünk ki. Épp ezért a régészet a gyűjtő, terepjáró, ásató, megóvó, földolgozó és kiállító tevékenység minden mozzanatát sajátos körülményekhez köti.

Az írásos emlékeket nélkülöző vagy az írásbeliséggel csak nagyon csekély mértékben élő korszakok településtörténete csakis a ma ismert összes régészeti módszer teljes alkalmazása: a településrégészet révén világosodik meg. A régészet folyvást növekedő számú módszereivel élő, őskori, ókori, népvándorláskori, valamint középkori településtörténet felé forduló, régészképzettségü kutatók szorgoskodása szorosan összefonódik az okleveles stb. adatokkal nyomozó történészek, a nyelvjáráskutatók, a a helynévgyüjtők és néprajzosok igyekezetével.

Míg a középkori települések kutatása főként az oklevelek tanulmá­nyozásából született, az őskori, ókori, népvándorlás-, és — részben — a kora-középkori szálláshelyekről, falvakról egyáltalán nem vagy csupán jelentéktelenül kevés esetben szólnak írásos utalások. Emiatt az utóbbi korszakok településhelyeinek földerítésére, terepen való biztos rögzíté­sükre kezdettől fogva más utat-módot kellett találni. A tízévezredekkel mérhető idő távlatának ködébe vesző korai, ideiglenes vagy tartósabb

15

szálláshelyeket jobbára véletlenül, a kutatás fejlettebb fokán azonban már aprólékos, tervszerű terepjárás vagy éppen légi fényképezés segít­ségével fedezhetni föl.

A mintegy félezer éves múltra visszatekintő, és másfél évszázada lendületesebben fejlődni kezdő erdélyi régészet révén a hajdankor egyre nagyobb számban ismeretessé váló szálláshelyeinek tetemes mennyisége elkerülhetetlenné tette a régészeti lelőhelyek jegyzékét tartalmazó reper­tóriumok készítését.³

A régészettudomány térképezó-területi módszerének lehetőségeivel több erdélyi kutató élt már. A településrégészet tekintetében azonban tudomásunk szerint László Gyula törte meg a jeget Erdélyre vonatkozó, számos kérdést újszerűén fölvető, elmélkedésre ösztönző tanulmányá­val,⁴ továbbá egy kisebb közigazgatási egység múltját megjelenítő, szin­tén nagyon tanulságos régészeti-településtörténeti értekezésével. Sze­mélyes tapasztalatból tudjuk: még a teljes részletességgel, alapossággal készült régészeti repertóriumok is legfönnebb halványan tükrözik az egymásra rétegződött hajdani valóságot. Épp ezért minél hamarabb föl kellene kutatni az összes egykori telephelyet, általában az összes rögzít­hető, régészeti érdekességü lelőhelyet, és mielőbb el kellene készülnie mindenik tájegység régészeti kataszterének.⁵ Ezért a régészet iránt ér­deklődő, abban valamennyire is jártas kutatóknak eme sürgős, állha­tatos alaposságot követelő feladat megoldására kellene fordítaniuk fi­gyelmüket.⁶ Az adott anyagi és időbeli lehetőségek keretei közt elké­szíthetnék tájegységeink régtől áhított régészeti lelőhelyeinek teljes lel­tárát.

Az egyes tájegységek (földrajzi, főként vízrajzi egységek) régészeti lelőhely-jegyzékének elkészítésekor kettős kartoték-rendszerbe ve­szünk bármily korú (tehát a csiszolatlan kőkoriaktól a középkor végéig anyagot kínáló) lelőhelyet; röviden, de találóan, lényeges vonásaikat hangsúlyozva, írásban jellemezzük azokat.

A hosszabb terepvizsgálódást követelő lelőhely-jegyzék elkészítése közben kívánatos lenne helytörténeti, helynévi és néprajzi anyagot gyűjtő, valamint a régészeti katasztert készítő kutatók szoros együtt­működése.⁷

A terepjárást okvetlenül megkövetelő lelőhely-leltározás nem csu­pán gépiesen megállapító, fölmérő és leíró tevékenység, hanem törté­neti következtetésekre is alkalmas alapot ígér. A településrégészeti mód­szer elvi iránymutatásával ugyanis alapos, helytörténeti monográfiák összeállításához is nélkülözhetetlen, jól fölhasználható régészeti-történeti adatokra tehetünk szert.

♦

A régészettudománynak fejlődése közben megteremtődtek a maga sajátos módszerei: az alaktan (tipológia), a rétegtan (sztratigráfia), az összehasonlítás, az időrend-meghatározás módszere; az elpusztult tele­pülések fölkutatásának, a lakások, falvak, temetők föltárásának mód­szere; a légi fényképezés; a tengerfenék kutatásának módszere stb. Az előbb megnevezettek, azokon felül pedig számos természettudományi

16

ágnak a régészeti kutatást sokban segítő és eredményeit jóval bizto­sabbá tevő elemzési adataival gazdálkodó hivatásos régészek több ol­dalról vizsgálják az egykori közösségek tagjainak szellemi képességeivel és keze munkájával létrehozott emlékanyagot, a legegyszerűbb tárgytól kezdve a legbonyolultabb tervezést kívánó építészeti emlékig.

Mindez az emléktömeg változatlanul (hamisítatlanul) maradt meg napjainkig, híven szemléltetve különböző korok társadalmi csoportjainak elképzeléseit, törekvéseit, tudását. A régészeti leletanyag tehát — még ha oly hiányos is (az ősi közösségek hagyatékának mintegy kilenctized ré­szét adó fa-, kéreg-, bőr-, szövet- stb. holmik ugyanis a kérlelhetetlen enyészet áldozataivá váltak) — hűségesen tükrözi a társadalom adott fejlődési fokának anyagi-szellemi létfeltételeit, a munkaeszközök, ter­melőerők fejlődését, sót még a termelési viszonyokra utaló bizonyos vo­násokat is. Mindez természetesen a néprajzkutatás eredményeinek meg­szűrt, meggondolt szerves átvételével lehetséges. Az un. szórványos le­leteknél nyilvánvalóan sokkal jelentősebbek a szakszerű ásatások révén föltárt emlékcsoportok, melyek a hajdani közösségek mozgalmas életét majdnem egészében, „színes⁴⁴ együttesében, boJygatatlan helyzetében fedik föl. * ‘

A régészeti emlék tehát az egykor élő társadalom történetének az anyagi javak által megvilágosodó forrásanyaga. A régészek e maradvá­nyok legkülönbözőbb tulajdonságait, kapcsolatait vizsgálják. A megne­vezett, valamint más módszerekkel is lebonyolított elemzések, részletku­tatások elvégeztével a nyert eredmények dialektikus összegezésére tá­maszkodva, minél alaposabban, átfogóbban, minél hívebben és — lehe­tőség szerint — minden külső és belső, szembeötlő és rejtett kapcsolat kiderítésével ismerhetni meg az írásos emlékeket nélkülöző vagy csupán szerfölött kevés írott forrásanyagot nyújtó történelmi korszakok társa­dalmának alkotó mindennapjait, szerkezetének sajátos jellemvonásait

*

A régészeti kutatási ágak egyik legfiatalabbika a területi-térképező módszer. H. E. Haeckel kezdetben természettudományi módszerként használta.⁸ A régészettudomány keretében először G. Kossinna egyik korai tanulmányában merültek föl a településrégészeti módszer kiala­kításának szükségességére figyelmeztető gondolatok,⁹ igazában azonban K. H. Jacob-Friesen fejlesztette ki a régészeti kutatás szükségleteihez igazodó alapvonásait.¹⁰ Az új módszert alkalmazó kutatók lényegében az egykori közösségek tárgyi emlékeinek vagy emlékcsoportjainak (egyes szerszámoknak, agyagedény-, fegyver-, ház- stb. fajtáknak) bizonyos kor­szak időhatárai között vagy attól független térbeli elterjedését kezdték szemügyre venni.

Az utóbbi évtizedekben a régészetben is tapasztalható ugrásszerű fejlődés azonban szükségképpen kitágította a kezdeti szűk, hovatovább szorítani kezdő módszeri kereteket. Ma már, ezen a kezdeti fokon mesz- sze túljutva, a településrégészet az azonos külső jegyű emlékcsopor­tok, továbbá régészeti műveltségek földrajzi eloszlását, elhelyezkedé­sét, ennek okait és körülményeit, végül újabban egyes tájegységek ős-

2 — Népismereti dolgozatok

17

kori, ókori, népvándorlás- és középkori telepedési kérdéseit nyomozza térben és hosszabb időtartamban egyaránt, azaz valósággal régészeti módszereket is használó településtörténetté alakult. A településrégészet­nek a leírtakból következő .jellege eleve megköveteli a tanulmányozott régészeti korszakokhoz fűződő alaktani, rétegtani, összehasonlító stb. vizsgálatok eredményeinek alapos és minden részletre kiterjedő isme­retét. A régészeti anyagnak a településrégészeti módszer segítségével való tanulmányozása révén viszont csaknem teljes keresztmetszetében vizsgálhatjuk az adott területen, rendszerint egy-egy tájegység kereté­ben végbement történelmi folyamatokat.¹¹

Az ezzel a módszerrel tevékenykedő régészeknek természetesen föld­rajzi és néprajzi alapismeretekkel, sőt bizonyos földrajzi, közelebbről ember- vagy társadalomföldrajzi szemlélettel kell dolgozniuk, hiszen enélkül meg sem közelíthetik az emberföldrajz, illetőleg társadalomföld­rajz és a történeti földrajz szerves együttműködése révén elérhető biz­tos vagy legalábbis elfogadható eredményeket.

•

Az emberiség történelme folyamán bármely nemzetség, törzs az életmódjára jellemzően helyezkedik el egy-egy adott nagyobb térségben. E szabály érzékeltetésére két sarkított mintát mutathatunk be. Szándé­kos vagy szándéktalan helyváltoztatás esetén a hegyi állattenyésztő nép mindenekelőtt a nedvesebb éghajlatú, bujább legelőjű hegyes-erdős vidé­keket szállja meg, ott érzi igazán otthonosan magát, hiszen főként a fönnebb említett természeti környezetbe illő állatállományával nem tud­na mihez kezdeni a szárazabb síkságokon. Ezzel szemben a nagyállat­tartó népek mindenütt a folyóvíz öntözte, füves, nyílt, sík területeket keresik, mert különösen zártabb lombos vagy éppen tűlevelű erdős hegy­ségekben nem fejlődnék állatállományuk. A településtörténet feladata e törvényszerűségek kutatása is.

A népekről népekre öröklődött ősi, vagy azoknál fiatalabb helyne­vek (falu-, dűlő-, hegy- és víznevek) nyelvészeti elemzésével a település­történet bizonyos történelmi változásokra következtethet. E törekvésé­ben nyilvánvalóan nemcsak a mai helységnévanyagra támaszkodik, ha­nem a legrégebben följegyzett névállományt is vizsgálja. A történeti tudósítások mellett a régészeti lelőhelyek térképezésének eredményei is méltó helyre kerülnek adattárában, ám vizsgálódásának alapja minde­nekelőtt mégis a nyelvtudomány módszereivel értelmezett helynévkincs. A helynévadás egyik ismeretes szabálya szerint egy bizonyos területre újonnan letelepedő népesség jobbára az ott talált régi lakosságtól köl­csönzi a folyók, kisebb-nagyobb települések, tájegységek, hegységek stb. nyelvi megjelölését.

A másik rokon tudományág: a népiségtörténet mondhatni ikertest­vére a településtörténetnek. Az utóbbiból sarjadzott előbbi történettu­dományi ág a népi élet széles földrajzi keretekben s tág időtávlatok­ban érzékelhető „ … változását, lüktetését, összezsugorodását vagy kiter­jedését kutatja s igyekszik annak belső okaira is fényt deríteni.. .“¹² A

18

népiségtörténet léte viszont a lehető legszorosabb szálakkal fűződik is­mét egy másik ember-tudományhoz: a néprajzhoz.

A néprajz — közismerten — a mai vagy közelmúltbeli népi élet és műveltség teljességét tanulmányozza, de igyekszik megragadni annak történelmi fejlődését is. Adattára az egész mai népi tudás teljessége; változatos anyaga révén nagyon sokágú. Zene-, vallás, művészet- és irodalomtörténet, valamint a jogtudomány, a gazdaságtörténet és több más tudományág is érdeklődési körébe tartozik. A népi múlt vizsgála­tának eredményeit föltétlenül szembesíteni kell a történettudomány, de különösen a művelődéstörténet és a régészet eredményeivel.

Minden bizonnyal hosszabb időre érvényes megállapítás, hogy ,,az egyetemes néprajz a művelődés minden népi, tárgyi hagyatékát és szel­lemi hagyományát, főleg kezdetlegességét felöleli, kutatja, vizsgálja és magyarázza, részben azzal a végső céllal, hogy az egész emberiség birto­kában levő szellemi és tárgyi műveltség vagyon keletkezésére, eredetére, egymással való rokonságára … világítson. A néprajz eszerint történeti módszerü tudomány, s célját tekintve legközelebb áll a művelődéstör­ténethez, amely, ha nem is azonos módon, de hasonlóképpen, az… em­beriség müvelődésfolyamaitát és eredményeit öleli fel.⁴⁴¹³

A történelem, s ennek keretében a régészeti, vagy még szorosab­ban véve a településrégészeti kutatás alulról fölfelé halad az idő fona­lán, a roppant halványan észlelhető kezdettől napjainkig. A néprajz tör­téneti nyomulásának iránya — végső törekvését tekintve — homlokegye­nest ellenkező. A mai népek teljes műveltségi állományában többé-ke- vésbé megrekedt közös-általános szellemi hagyományt és tárgyi hagya­tékot kutatja.¹⁴ A művelődéstörténet viszont a fejlődés lépcsőin fölfelé lépegetve nyomozza és magyarázza a társadalmi, s annak keretében az egyéni kezdeményezésre támaszkodó haladás menetét; írott történeti for­rások, tárgyi emlékek, maradványok alkotják adattömegét, csupán ős- és kora-történeti szakaszában kénytelen figyelmezni mai természeti népek kezdetleges műveltségi szintjére. A néprajz viszont az élő népek (törzsek) szellemi és anyagi műveltségi állapotának vizsgálatából, a mából indul ki s lépcsőről lépcsőre, a művelődés legalsó szintjéig törekszik elhatolni. Munkamódjából következően ezt a kezdeti szintet nem egy ízben ma élő népek müveltségvagyonában, mondhatni: az egyetemes emberi társa­dalom eleven régiségének formájában találja meg. A néprajz által kikö­vetkeztetett egykori állapotok kézzelfogható tárgyi bizonyságainak nap­fényre kerülése viszont a régészetnek vagy „a múlt néprajztudományá- nak“, szabatosabban a régészeti ásatásoknak köszönhető. Másrészt azt is világosan látnunk kell: sok régészeti rejtély megfejtése csupán az „élő régiségek⁴⁴ tudományának, a néprajznak a legközvetlenebb támogatá­sával, segítségével valósulhat meg.

Mindebből félreérthetetlenül következik, hogy a településrégészeti kutatásnak föltétien szüksége van a néprajztudomány adataira, nem áll­hat meg biztosan a lábán a néprajz támasza nélkül, a népismeret viszont a régészet eredményeivel lesz teljesebb. Ebből eredőn jogosan vetődik

19

föl a kérdés: miképpen járulhatnak hozzá a néprajztudomány el nem hanyagolható, sót nagyon is becses emlékei a régészeti kutatás sikere­sebbé, teljesebbé tételéhez?

Térjünk át most néhány gyakorlati kérdésre.

A régészeti lelőhelyek többségére — sajnos — még ma is földmun­kák során, véletlenül fölbukkanó leletek hívják föl a figyelmet. Ezen a helyzeten csak az egyes vidékek régészeti katasztereinek elkészíté­se változtathat: erre támaszkodhat majd a tudatos és biztos alapokon nyugvó, mindent mérlegelő tervezés. A múltban az ilyen leletek java része elkallódott, elveszett; az értékesebb tárgyakat az ékszerkereskedők, ötvösök könyörtelenül beolvasztották. Éppen ezért egyik legsürgetőbb tennivalónk lenne a leletek és lelőhelyek bejelentésének megszervezése, valamint a megfelelő gyűjtőhálózat megteremtése, annál is inkább, mi­vel a szocialista építés hatalmas arányú földmunkálatai szinte megszám­lálhatatlan mennyiségben juttatják napvilágra régi idők, letűnt korok emlékeit. A gyűjtő- és figyelöhálózatot a községekben tevékenykedő mű­velődési igazgatók, érdeklődő tanárok és tanítók (ilyen volt pl. századunk első felében Székely János vistai és Orosz Endre apahidai tanító), to­vábbá esetleg határjáró értelmesebb földművesek bevonásával kell meg­szervezni. Ez nem kerülne különösebb fáradságba; mindenekelőtt ügy­szeretetét, figyelmet, gondosságot kívánna. Megyei szinten a hálózatot egy-két év leforgása alatt szépen meg lehetne szervezni.

A történettudománnyá előléptetett korszerű régészet számára a múlt legkisebb, pillanatnyilag talán semmitmondónak tűnő emlékei is értékes maradványokká válhatnak. Minden tárgyat számottevőnek kell tarta­nunk, mert mindeniknek megvolt a közösségi életben a maga jelentő­sége. Ha nem figyelünk kellő éberséggel ezekre, régi településhelyek, falvak, temetők, templomok, házak stb. nyomai is helyrehozhatatlanul, örökre megsemmisülnek.

A múltból is tudunk tiszteletre méltó egyéni kezdeményezésekről; többen igyekeztek fölhívni a figyelmet a történelmi-régészeti értékek­re. Orbán Balázsnak a XIX. század hatvanas éveitől csaknem a század­fordulóig, Posta Bélának pedig századunk elején a népismeret, régészet és általában a történelmi emlékek népszerűsítése érdekében kifejtett lel­kes fölvilágosító tevékenységét később a nép közt sűrűbben megforduló muzeológusok, tanítók, tanárok és más értelmiségiek vagy épp szak­emberek folytatták; mindezek azonban csupán hivatali tisztükkel vagy személyes hatásukkal elmúló érdeklődést tudtak ébreszteni. A század­fordulótól kezdve az erdélyi régészeti iskola megteremtője: Posta Béla gondolt a régészeti leletek bejelentésére, továbbá a néprajzi gyűjtés rend­szeres, hivatalos lebonyolítására, az ezt szervesen kiegészíteni hivatott önkéntes gyűjtőhálózat kiépítésének megindítására.

A legnagyobb arányú szervezési kísérlet ebben az irányban a mű­emlékek és régészeti lelőhelyek 1953. évi emlékezetes leltározása volt. Mint ismeretes, a műemlék-leltározási űrlapokra — nagyon helyesen — be kellett vezetni nemcsak a közhiedelem, a közfelfogás értelmében ál­

20

tálában műemléknek tartott terjedelmes, romos maradványokat, hanem az őskori, ókori és népvándorláskori, sokszor a föld színével egyenlővé lett vagy épp a talajban rejtőzködő maradványait is, a róluk szóló eset­leges néphagyományokkal együtt. A leltározási űrlapokat a néptaná­csokhoz tartozó, külön erre az alkalomra szervezett bizottságok tagjai­nak kellett kitölteniök, azonban ezeknek a bizottságoknak — sajnos — nem mindig voltak megfelelő képzettségű tagjai.

Igazi eredményt csakis akkor várhatunk, ha a nép teljes egészében saját ügyének is tekinti a tudományos kutatás támogatását. Ehhez viszont széles körű ismeretterjesztő, fölvilágosító munkára van szükség. Ezt kell szemük előtt tartaniok a tudományok újabb fölfedezéseit közkinccsé tevő múzeumainknak, városi és falusi művelődési otthonainknak, külön­böző tudományszakok újdonságait népszerűsítő előadásoknak, kiadvá­nyainknak, folyóiratainknak stb. Valójában azonban csak akkor érhetjük el végső célunkat, ha — miként az, jól-rosszul, már meg is kezdődött az iskolások „kincskereső* mozgalmával — az oktatás alsó fokától tuda­tosítjuk a felnövekvő nemzedékekben a népismereti, történelmi, régé­szeti tárgyak megmentésének felbecsülhetetlen jelentőségét, a művelő­dési közvagyon gyarapításának óriási lehetőségét.

Egyelőre azonban e szép elképzelésnek csupán a mintaszerű előké­szítésénél tartunk, s időben egymást követő két tevékenységi szakaszra kell bontanunk: a) lehető minél teljesebben, rendszeresebben föl kell kutatnunk a régészeti-történelmi lelőhelyeket; b) az érdekesebbnek, je­lentősebbnek ígérkező lelőhelyeken kísérleti ásatással kell meggyőződ­nünk föltevéseink helyes vagy helytelen voltáról. Ez alkalommal az első cselekvési szakasz tennivalóiról szólunk, amely szintén két részre oszt­ható: I. belső, előkészítő, és II. külső, gyűjtő és terepvizsgáló működésre.

1. A belső, előkészítő adatgyűjtés és -rendszerezés főbb mozzanatait a következő rendben vázolhatjuk:
2. Kiválasztjuk, áttanulmányozzuk és rendszerezzük a bejárandó te­rületre vonatkozó teljes régészeti irodalmat. Ekként számba vehetjük az eddig ismert lelőhelyeket és bizonyos mértékben megismerhetjük az ott talált leleteket. Ha a kérdéses földrajzi egység községeinek, falvainak dűlő- és határneveit már összegyűjtötték és közölték, lehetőleg azok útmutatását is föl kell használnunk.
3. Az így kapott adatokat megyei térképre kellene berajzolni. A régészeti irodalom adatainak összegyűjtésére részben maguknak az ön­kéntes gyűjtőknek kellene vállalkozniok, részben azonban a C. Gooss, Téglás Gábor, I. Martian, Roska Márton összeállította repertóriumok adatait is átvehetik; a készülő országos régészeti repertórium kiadása után, magától értetődően, ez lesz a kiindulás.
4. Amennyiben a szóban forgó terület földrajzi alkatának irodalma van, azt is alaposan át kell tanulmányoznunk.
5. A belső előkészítés szerencsésebbnek nevezhető korok esetében kibővül: emlékeik kutatását írott följegyzések, térképek és esetleg egyéb ábrázolások is megkönnyítik. Az elpusztult középkori települések helyét ugyanis nemcsak hely- és dűlőnevek, ma még álló vagy általában meg­lehetősen könnyen fölismerhető templom- és eródítésromok, a néphagyo­

21

mány, hanem sok esetben okleveles adatok is jelzik. Csupán az Orbán Balázs halhatatlan müve különböző köteteiben említettek száma megha­ladja a 200-at.¹⁵ A középkori pusztafalvak meg a többi települések nyo­mainak bejárásához az írott forrásanyagból a következő adatok a leg­szükségesebbek: az elpusztult település neve, körülbelüli helye, első és utolsó okleveles említése, ezenkívül esetleg más, terepjáráskor hasznos­nak vélhető mozzanatok (pl. a középkori határjárás leírása). E nagyrészt könyvtári búvárkodást kívánó tennivalók elintézésére magától kínálko­zik a terepjárást amúgy is gátló téli időszak.

A belső előkészítés végeztével, eredményeink értékelése és összege­zése után indulunk csak terepre. Az összegyűjtött adatok, ceruzával vagy tussal készült terepvázlatok mellett a következő személyi fölszerelést kívánatos magunkkal vinnünk: iránytűt, fényképező készüléket, 2 és 20 m-es mérőszalagot, bontókést (spaknit), jegyzetfüzeteket, táskát vagy hátizsákot, csomagoló anyagot (papirost, kisebb-nagyobb zacskókat, kü­lönféle dobozokat) stb.

Terepjárásunk kezdetekor a vidék lakosságától községenként (fal- vanként) összegyűjtjük a kérdéses terület régészeti emlékeiről szóló ada­tok, tudósítások lehető teljes egészét. A helybeliek többnyire szívesen igazítanak útba nemcsak középkori (gyakran utal erre a -telek, puszta, templom stb. névadás), hanem földásáskor, talajcsuszamláskor stb. nap­fényre bukkant, a felszínen, szántásokban heverő vagy a néphagyomány­ban továbbélő különböző korú emlékek felé. (Ilyenekre utal általában a magyar -vár, Várhegy, Tégla, Kincses, Borsóföld, Puszta, Templom­nál stb.; a román Mázdri$te, Casa uriesilor, Cetate és ennek változatai, La comoará, La figlá stb.; a szász vagy sváb Burg_f változatait is bele­értve, Heldengraben, Heidendorf stb. régi népi elnevezés.)

Különösen idősebb falusi emberek tájékoztathatnak a lelőhelyek sorsáról, az esetleges ásatásokkal kapcsolatos, egyáltalán nem közömbös mozzanatokról. Értesülhetünk korábbi földkitermelő bolygatásokról, kincskeresők vagy műkedvelők turkálásáról stb. A környékbeliek új lelő­helyekre is fölhívhatják figyelmünket. Különösen figyelemre méltók a hajdani temetőkkel összefüggő adatok, mivel ezekre felszíni nyomok alapján mi magunk csak kivételes esetben bukkanhatunk. Kutatásaink folyamán ugyanis nagyon fontos volna lehetőség szerint megtalálni egyes elpusztult települések temetőit.

1. Csak ezután következhetik a választott terület bejárása. Alap­vető követelmény a terep nagy földrajzi értelmezésű összefüggéseinek tisztán látása; innen közeledünk aztán az egyre kisebb részletek felé. Bármilyen földrajzi adottságú terepen működünk is, a töltések, földvá­rak sajátos domborulatai azonnal fölhívják még a kevésbé gyakorlott szeműek figyelmét is. Sőt, a középkori falvak kunyhóinak, lakóházainak helyét nem egy esetben jól kivehetően jelzik az omladékokból fölhal­mozódó apró halmocskák. Még könnyebben megfigyelhető a rendszerint kisebb magaslatra, esetleg éppen mesterséges emelkedések tetejére épí­tett egyház helye. (Pl. Körösfő Ordományos, Magyargyerómonostor Ká­polna, Kisbács Szentiván, Pata Pusztatemplom stb. határrésze esetében.) Nem minden települést árulnak el azonban ilyen különleges jelek. Na­

22

gyón sok őskori, népvándorláskori, sőt középkori településhelyet csupán a földfelszín elszíneződése (többnyire nagyobb hamvas foltok, esetleg meg­bolygatott tűzhelyek, az egykori, ganés sárból, vályogból készült falta- pasztás rögei), bamás-szürkés-vöröses sárga foltjai révén ismerhetők föl.

A lelőhely bejárásakor a következőképpen cselekszünk:

1. Terepre érve első feladatunk a biztosan rögzített lelőhelynek váz­latunkra való lehető leggondosabb berajzolása. 2. A felszíni jelenségek alapján igyekszünk megállapítani a település alakját, kiterjedését. Azt is megfigyeljük: hogyan illeszkedik be környezetébe. Alakjáról és méreteiről néhány jelentősebb adatot föltüntető térképvázlatot készí­tünk. A vázlaton megjelöljük a mesterséges terepalakulatokat és a fel­színen talált leletek jellegzetes csoportjait (pl. tűzhely-nyomokkal össze­függő égett tapaszrögök). Különleges figyelmet követelnek a ma beépített területeken előforduló régi településnyomok, mindenekelőtt terjeszkedő városaink esetében.

Mindezek végeztével összeszedjük a felszínen található cserépanyag és más, apróbb-nagyobb tárgyak jellegzetesebb példányait. Az összesze­dett anyagot el kell látni cédulával és gondosan be kell csomagolni.

1. A terepjárás befejeztével jelentésben összegezzük megfigyelé­seink eredményeit. Mindezek után kapcsolatba lépünk a területileg ille­tékes múzeum vezetőségével, értesítjük észleleteinkről. Az anyag eset­leges közlésekor meg kell találni a gyűjtő érdekeinek megfelelő jogi keretet.

*

Az előbbiekben vázoltuk a településrégészeti módszernek a telepü­léstörténet- és helytörténetírásban való fölhasználhatóságát. Utaltunk a régészeti repertóriumok rendkívüli szerepére. Hangsúlyoztuk a régészeti lelőhely jegyzék elkészítésének föltétien szükségességét, ugyanis a helytörténeti monográfiák korábbi időszakokkal foglalkozó részének megírása szinte el sem képzelhető enélkül. Kitértünk a településrégészet és néprajz szoros, szerves kapcsolatainak méltatására, fölvillantottuk a gyümölcsöző együttműködés lehetőségeit.

Dolgozatunk második részében közelebbről vettük szemügyre a tele­pülésrégészeti módszer alkalmazását, annak fejlődését, kialakulóban levő jellegét és rendkívüli jelentőségét, majd röviden érintettük az e mód­szerrel kapcsolatban ajánlható tevékenység gyakorlati menetét.

Úgy véljük: az elmondottakból világosan körvonalazódnak az ezek­kel a kérdésekkel foglalkozni óhajtók feladatai. Elsőrendű és halaszt­hatatlan kötelességünk a tájegységenkénti, időben egészen tág értelme­zésű régészeti lelőhely-leltárak elkészítése. Ezáltal óriási lépéssel ha­ladunk előre az ennek adataira is épülő helytörténetírás kitelj esedése felé. Ez utóbbi jelentőségét pedig — úgy gondoljuk — szükségtelen kü­lönösebben hangsúlyoznunk.

Az említett kívánatos szempontok alapján munkába lendülő kuta­tók, önkéntes helyi gyűjtők sokkalta hasznosabb, termékenyebb és fő­ként általános megbecsülést kiváltó tevékenységgel járulhatnak hozzá a hazai régészet és népismeret fejlődéséhez, mint kellő fölkészültség, tapasztalat és előkészítés hiányában, holmi ásatási kísérletezéssel.

23

Bízni szeretnék abban, hogy a fönnebb vázolt elvek alapján a kér­dés iránt komolyan érdeklődők, mindenekelőtt vidéki értelmiségiek, rá­döbbennek arra, hogy a számukra természetszerűleg kínálkozó feladat­ból szabadidejükben részt vállalva, buzgalommal és felelősséggel végzett önkéntes munkájukkal lényegesen hozzájárulhatnak a hazai régészettu­domány, a népismereti kutatás, a helytörténetírás további fejlődéséhez.

JEGYZETEK

1. Jakó Zsigmond: Az elpusztult települések kutatása. Erdélyi Múzeum 1945. 46—60.
2. Többek közt: Gordon V. Childe: Progress and Archeology. London 1945. 2. A. V. Arhihovskij: V védenie v arheologiju. Moskva 1947.³ 1. A. Mongait: L’Ar- chéologie en U.R.S.S. Moscou 1959. 7—10.
3. A fejlődés szemléltetésére bizonyára nem érdektelen összevetni az effajta összefoglalásokban szereplő lelőhelyek számát. így pl. míg C. Gooss 1876—77-ben megjelent Chronik dér archaologischen Funde Siebenbürgens című gyűjteményé­ben még csak 307 települési-név található, Martian Iuiian Besztercén, 1920-ban kiadott román nyelvű Repertóriuma 761 lelőhelyet ölel föl, majd Roska Márton 1942-ben sajtó alól kikerült munkája: Erdély régészeti repertóriuma, I. őskor már 2660 lelőhelynek adja betűrendes jegyzékét, a jelenleg kiadásra előkészü­letben levő repertórium lelőhelyeinek száma pedig meghaladja a 4000-et is!
4. Erdélyi Múzeum 1943. 371—391.
5. Követendőként említhetjük itt M. Petrescu-Dimbovi|a—E. Bőid—M. Dinu be­cses kiadványát: Cercetári arheologice in Podi$ul Central Moldovenesc. Analele $tiinfifice ale Universitá|ii „Al. I. Cuza“ din Ia$i s.n. III, $tiin|e sociale 1955. I. 1—51, de különösen N. Zaharia—M. Petrescu-Dimbovita—Em. Zaharia: A?ezári din Moldova. De la paleolitic pina in secolul al XVIII-lea. Buc. 1970. 663. stb.
6. Az érdeklődők figyelmébe ajánlhatjuk a János Pál és Kovács Dénes terep­kutatásai alkalmával gyűjtött, nagyon jelentős, több korból származó régészeti anya­got, valamint a kutatás eredményeit közlő, nem egy tekintetben mintaszerű beszá­molójukat: Perieghezá arheologicá in Bazinul Ciuc. Studii $i matériáié. TSrgu-Mure$ 1967. II. 43—52. Továbbá Ferenczi Géza—Ferenczi István: Régészet-helyrajzi kuta­tások a Nagyküküllő völgyének felső részében 1955—1956-ban (Előzetes jelentés). Studia Universitatum Babe§ et Bolyai, Series História 1958. Fasc. 2. 15—35. Fe­renczi István: Régészet-helyrajzi kutatások Kolozsvárott és környékén (I.) Studia Universitatis Babe§—Bolyai, Series História 1962. Fasc. 2. 31—58. stb.
7. Ezt hangoztatja Jakó Zsigmond is: i.m. 47.
8. Anthropogenie oder Entwicklungsgeschichte des Menschen. Leipzig 1874. 717.
9. Die Herkunft dér Germánén. Zűr Methode dér Siedlungsarchdologie. Würzburg 1911.
10. Grundfragen dér Urgeschichtsforschung. Stand und Kritik dér Forschung über Rassen, Völker und Kulturen in urgeschichtlichen Zeit. Hannover 1929. Chronologi- schen Methode, 170—187.
11. Ferenczi István: A Csíki-medence települései az ókorban. A Csíki Múzeum Közleményei 1957. 51—73.
12. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Bp. 1944. 26.
13. Viski Károly: Tájékoztató = A magyarság néprajza. Bp. 1941.² I. 9—14, 17.
14. Kós Károly: Népi kultúrák egyetemes vonásai. Korunk 1968. 53—67.
15. Kós Károly: Orbán Balázs Székelyföld leírásának néprajzi tárgymutatója. Aluta 1969. I. 347—349. L. továbbá C. Suciu: Dictionar istoric al localitátilor din Transilvania. Localitáti dispárute. Buc. 1968. II. 287—439. Ilyen tekintetben fölhasz­nálhatók meg Szabó T. Attila, Arvay József, Gergely Béla és mások eddig meg­jelent helynévtárai, Szabó T. Attila legutóbbi útmutatója a helynévgyújtésre: Miért és hogyan gyűjtsük a helyneveket. Művelődés 1970. 2. 34—41. L. még K. Ho- redt: Cetatea de la Moldovene^ti. Din activitatea muzeelor noastre. Cluj 1955. 116.

TARISZNYÁS MARTON

A GYŰJTÖGETŐ GAZDÁLKODÁS HAGYOMÁNYAI
GYERGYÓBAN

A népi technikák és a népi gazdálkodás változatos területén első­rendű helyet foglalt el a gyűjtögetés, a legősibb emberi foglalkozás. Gyakorlása évszázadok során gyergyói viszonylatban is gazdag ismeret­anyag felhalmozását eredményezte. Mindez 1962—1963-ban arra ösztön­zött, hogy összegyűjtsük az idevonatkozó adatokat, hagyományokat. Nagy segítséget nyújtottak munkánkban adatközlőink, valamint Kovács Sán­dor sepsiszentgyörgyi muzeológus, aki egyes növények meghatározását volt szíves elvégezni. Valamennyiüknek ezúton is kifejezzük köszönetün- ket.

A gyűjtött növények nagy száma, a felhasználási módok változatos­sága miatt az idevonatkozó adatok meghaladnák a jelen közlés kereteit, ezért itt csupán a fára és melléktermékeire vonatkozó adatok bemu­tatását tartottuk célszerűbbnek, annál is inkább, mert a gyergyói táj legfőbb jellegzetessége az erdő. Ugyanakkor hasznosnak véltük, hogy a bevezetőben felelevenítsük a gyűjtögetésre vonatkozó legfontosabb írásos utalásokat is.

Természeti és történeti adottságok

Az ősember korai története idején kizárólag gyűjtögetéssel jutott a létfenntartáshoz szükséges javakhoz. A történelem folyamán az újabb foglalkozások háttérbe szorították ugyan, azonban a mai napig fennma­radt a gyűjtögetés. Bár jelentősége vidékek és korok szerint változott és változik, nagy ínségek és járványok idején különösen meghatványozó­dott.

A fák melléktermékeit, a gombákat, erdei gyümölcsöket, gyógyfü­veket a saját szükségletére nagyon sok család maga gyűjtötte össze. A szegényebb népréteg pénzkeresésre is felhasználta. A gyűjtött növények az egyes vidékek természeti adottságai szerint változtak. Gyergyó dom­borzati viszonyai, a növényvilág gazdagsága számos változat gyakorlását eredményezte. A hegyes vidéken erdei gyümölcsöket, gombákat gyűjtö­gettek. Lényeges különbség volt e téren is a nagyrészt fenyőerdőkkel borított keleti kristályos vonulat, valamint a vulkanikus eredetű, nagy­részt lomblevelű erdőkkel borított nyugati vonulat közt. A medence belsejében, a művelés alá fogott területen, ahol fűz, nyír, hársfák, vízi­növények találhatók, kevesebb lehetőség nyílt a gyűjtögetésre.

A gyűjtögetésre vonatkozó általunk ismert legrégibb gyergyói írásos adatok az 1716—1719. évi ínségek jegyzőkönyveiben olvashatók. Csík, Gyergyó, Kászonszék 1719. január 24-i közgyűlésén a követnek adott utasítás kimondja, hogy „ha kaptak, laboda maggal, galagonyával, vad­rózsának gyümölcsével, vadalmával, etzetnek megtört vadalmának törkö­lyével, bükk és tölgy makkal (melyért a szomszéd székekben sok húzás­vonás esett a szegénységen), nádgyökeret fának az héjával, nyírfának

25

fűrész mosztikájával, mogyoró és egyéb fának rügyével, törökbúza csu- gájával… toldják-foldják életeket⁴⁴.¹

Erre az ínséges helyzetre világít rá a fenti székek 1719 eleji folya­modása is: „A szegénység oly keserves állapotba jutott, hogy az éhínség­nek miatta szokatlan és barmoknak is hallatlan eledeleknek, úgymint labodamag, bükk és csere makk, melyet másoktól nagy áron vesznek, megrothadt fák és búza kórójának liszté, farügy, galagonya etc. meg­vételére kellett adnia magát.⁴⁴²

A pestisjárvány elmúltával a Főkormányszék azt tanácsolta a lakos­ságnak, hogy az üröm nevű füvet gyűjtse össze és azzal füstölje a házait fertőtlenítés végett.³

A gyűjtögetés jelentősége ínségmentes időben sem csökkent. Aranka György az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság 1797. szeptember 4-i ülésén gyergyói utazásáról szóló beszámolójában említi, hogy az erdőkön szarvasgomba, pöszméte, veresszőló terem, melyet gyűjtenek. Csomafalvi Borsos Tamás óbester pedig kísérlétet tesz ezeknek kertjében való meg­telepítésére, részben sikerrel.⁴

A gyűjtögetés jelentőségéről tanúskodnak az 1831-ből származó ada­tok is. Gyergyószentmiklós elöljárósága elhatározza, hogy „a birtoktalan jövevények számára tilos a gombászat, vadászat, halászat, madarászat, málnászás⁴⁴.⁵ Ez a határozat elsősorban az ez évi ínséggel magyaráz­ható. Ekkor a hagyomány szerint felerészben korpát és felerészben bükk­fakérget őröltek lisztté, ezzel pótolták a kenyeret.

A gyűjtögetés jelentős helyet foglalt el a jobbágyi szolgáltatások sorában is. Az 1820. évi urbárium szerint a szárhegyi Lázár család ditrói és várhegyi jobbágyai köménymagot, szurkot, háncskötelet, surlófüvet, gombát és halat szolgáltattak be az uraságnak.^G

A gyűjtögetés elsősorban a növényvilágot ölelte fel, de kiterjedt az állat- és ásványvilág egyes ágaira is.

A gyermekek szórakozásból gyűjtögettek, de a felnőttek is foglal­koztak vele szükségleteik kielégítése végett. A gyűjtögetés napjainkban új formát öltött: a szövetkezeti hálózat keretében kedvező munkafelté­telek közt egyes erdei gyümölcsöket és gyógynövényeket gyűjtenek, hoz­zájárulva a gyógyszer- és az élelmiszeripar nyersanyagellátásához.

A fák és melléktermékeik a gyűjtögetésben

A gyűjtögetésben talán a legfontosabb helyet a fafajták és mellék- termékeik foglalják el.

Fenyőszurok. A fa megsérülése következtében előállott résen kiszi­várgó szurkot vagy fenyőgyantát bicskával lekaparják, edénybe gyűjtik és változatos formában hasznosítják. Jelentőségét bizonyítja, hogy az urbáriumok, illetve úrbéri szolgáltatások egyik fontos tárgyaként szere­pel. A Lázár család várhegyaljai jobbágyai a szükséghez mérten megha­tározatlan mennyiségben szolgáltattak be fenyőszurkot. A 40 ditrói job­bágy egyenként évi egy ej tel (megfelel a kupának) mennyiséget volt köteles beadni.⁷

A szurok felhasználásának legfontosabb változatai közül az ipari, világítási, gyógyászati és élvezeti célokra való használatot említjük meg.

26

A Tagányi Károly által idézett 1807. évi főkormányszéki jelentésből ki­tűnik, hogy Erdélyben akkor már csak Csíkban és Gyergyóban foglal­koztak a szurok ipari feldolgozásával, főzésével.⁸

A hagyomány fenntartotta a Gyergyószentmiklóson működő szurok- főző masina nevű ipari vállalkozás emlékét, amely a mai Szurokfőző utcában volt. Ezt egy régeni szász vállalkozó alapította 1850 körül és kb. 1880-ig állott fenn. Habár működésére vonatkozólag írásos adatok a mai napig nem kerültek elő, a szóhagyomány alapján ismeretes, hogy az összegyűjtött szurkot megolvasztva és táblákba öntve szállították Szász- régenbe és más városokba. Az itteni feldolgozási mód valószínűleg azonos lehetett a Henry H. Stahl által a Szeben melletti Resinár községből ismertetett eljárással.⁰ Itt nyaranta sok ember gyűjtötte és főzte nagy földedényekben a szurkot, amelyet kéregkászukban szállítottak Szeben- be, ahol a szappan- és terpentinkészítőknek adták el.

Néhai Puskás Dama József ditrói lakos (született 1865-ben) vissza­emlékezése szerint még az 1900-as években is sokan foglalkoztak a Ditró környéki erdőkben a szurok gyűjtésével. Erre a munkára sokan jöttek a csíki falvakból is.

A szurok gyűjtése, ipari feldolgozása jó kereseti forrásnak bizonyult 1945 után, amikor a Gyergyőszentmiklósi Szövetkezet vegyipari részlege és más ipari üzemek nyersanyagként használták. Ebből az időszakból vált ismertté egyes élelmes, de kevésbé lelkiismeretes személyeknek a szurok hamisítására irányuló tevékenysége. A nedves fakérget posztóványolón addig törték, amíg pépessé vált, utána a tiszta szurok közé keverve növelték annak mennyiségét.

A szurkot a háztartásban fa- és pléhedények réseinek betömésére használták. A keletkezett rést előzőleg ronggyal betömték, majd forró szurkot csepegtettek rá. Az ilyen edény főzésre vagy forró víz tartá­sára már nem volt alkalmas.

A fakéregre gyűjtött szurkot fáklyaként mint világítóeszközt éget­ték. Régebb az erdei tanyákon, esztenákon is használták a kártékony vadak (farkas, medve stb.) elriasztására.

A szurok fontos helyet foglalt el a népi gyógyászatban is. Terpen­tinnel és bárányfaggyúval összefűzött szurokkal gyógyították a gennyes sebeket, a tehenek kisebzett tőgyére pedig bablevéllel és faggyúval ösz- szefőzött szurkot tettek.

Szurokrágásra a hopojag, vagyis gömb alakú szurok alkalmas. A szurokrágást a Gyimesből Gyergyószentmiklósra települt csángók gya­korolták. Az asszonyok guzsalyra ragasztva vitték a fonóba, mert ettől gyűl a fonáshoz a nyáluk. A legények Gyimesben kirágott szurokkal kedveskedtek a leányoknak. Ha a leány elfogadta az ajándékba hozott szurkot, ez közelebbi barátságot jelentett. A szurokrágást sok esetben gyakorolták fogtisztítás végett is.

A gyűjtögetés egy másik fontos tárgya a kéreg: ez elsősorban a tí- márság fontos nyersanyaga volt. Gyergyószentmiklóson a XVIII—XIX. században virágzott a tímáripar, a műhelyek száma olykor a százat is elérte; még a XX. század elején is közel húsz tímármühely működött. A falvakon szintén sokan foglalkoztak a bőr háziiparszerű feldolgozásá­

27

val. A jelen század elején más városbeli tímármesterek is Gyergyóból szerezték be cserszükségletüket. Mindez változatos kéregfeldolgozási el­járások kialakulását eredményezte.

A kéreg felhasználásának jelentőségére utalnak a múlt században kelt erdörendtartások is, amelyeknek egyes pontjai szigorúan tiltják az élőfák kérgének lehántását.¹⁰

A kéreghántásra a legalkalmasabb időszak a május 15. és augusztus 15. közti időszak, mert ekkor még tart a fa mczpája. Legjobb volt jú­nius—júliusban hántani a frissen döntött fákat, miután lecsapolták, vagy­is lenyesték az ágait. A kérget 1—1,5 m hosszú csíkokba vágták. A fa kérgét a rönk hosszában fejszével behasítják, majd a helyszínen rög­tönzött feszítőfával lefeszítik. Ami nem jött le egy darabban, azt még két-három helyen megvágják s apró szalagokban vagy csíkokban fejtik le. Az apró csíkokban lefejtett kérget struzsolt kéregnek nevezik. Ezt az év bármely szakában lehet szedni. Az így leszedett kérget reggeltől estig szikkadni hagyták, aztán a nagy darabokat összecsavarták. Ezt nevezték tülkéregnek vagy csőkéregnek. Ezután következett a csitkőba rakás.

A szállítás lehetőleg száraz, meleg időben történt. „Mert olyan a kéreg, mint a só: magába húzza a levegő nedvességét, megereszkedik, meglágyul.⁴⁴ Néha, különösen akkor, ha nem volt rossz az út, lajtorjás szekéren hozták haza, de kalodás szekérrel könnyebb, mert nem olyan félős, hogy felborul. Egy kalodás szekérre tíz-tizenöt mázsát is fel lehet tenni. A szekéren a csókérget keresztbe rakták, közibe pedig az apró kérget tették. így ismételték ezt több rendben, míg a szekér megrako­dott. Végül a szekeret, a szénásszekérhez hasonlóan, kötőrúddal kötöt­ték le, így szállították a csertörő telepre.

A csertörés régen kézierővel történt. Minden tímárnak volt egy csertörő vályúja, kb. 3 m hosszú, könnyen megmunkálható fából ké­szítették. A fatörzset kettéhasították, belét kivájták. A kérget ebben a kézi csertörőbottal törték meg. A bot keményfából, rendszerint bükk­fából készült. Hossza kb. 60, átmérője 10—12 cm. Végére kereszt alakú vasat szereltek. Másik végén kb. 1 m hosszú gömbölyített nyele volt, a bot furatába derékszögben elhelyezve.

A XIX. század végétől kezdve használták a csertörőgépet, amely kerekekre szerelve szükség szerint könnyen szállítható volt egyik hely­ről a másikra. Rendszerint a gyergyószentmiklósi vasútállomásnál állí­tották fel, hogy a helybeli és környékbeli tímárok által meg nem vásá­rolt csert könnyebben elszállíthassák. Egyes környékbeli tímárok saját szükségletükre szecskavágóval is törték a csert.¹¹

A fenyőkérgen kívül ritkább estekben cserkészítésre a tölgy és a nyírfa kérgét használták. A bagaria (lóbőr) kikészítéséhez fűzfa kér­géből készített cserre volt szükség.

A kéregnek aránylag ritka, de gyógyászati szempontból jelentős fel­használási módja volt a kéregfürdö. ,.A kéregben minden orvosság ben­ne van⁴⁴ — mondta Madaras Balázs tímár, aki a kéregfürdővel kapcso­latos eljárást alfalusi mesterétől, Süket György tímártól tanulta meg. Egy kisebb helyiségben egy kb. 140 literes, vízzel színültig megtöltött

28

rézüstben két véka kérget főztek. A helyiségben egymás fölött több széles fapolc helyezkedett el. Erre feküdtek a betegek, s a kiáramló gőz gyógyította őket.

A fenyőkéreg felhasználásának egy másik módja a kéregedények készítése volt. Ilyenek a koszuk, amelyek erdei gyümölcsök: eper, sze­der, málna és vörösáfonya, valamint gombák (rókagomba, fenyőalja, süveggomba stb.) hazaszállítására szolgáltak. A kéreg másik felhaszná­lási módja a sótartó készítése. Benkő Károly 1853-ban megemlíti, hogy Csíkban szokásos a túrónak kéregedényben való tartása.¹² Innen szár­maztatja a kászutúró elnevezést is.

Kéregből készítették kürtjeiket a pásztorok is.

Az ideiglenes jellegű építmények tetején a kérget fedőanyagként is alkalmazták, így esztenaházak, az esztenákon levő kutyapajták, a ju­hok fejősére szolgáló védőfedelek (komárnyékok) tetején. Az erdei mun­kások az általuk lakott kalibákat szintén kéreggel fedték be. Egyes for­rásokhoz, csörgőkhöz kéregcsatcrnákat illesztettek.

A bükkfa kérgét az állatgyógyászatban gyomorfogóként használták.

Cserefa vagy égerfa kérgével a gyapjúszövetet feketére festették, mert „nem megy a színe soha⁴⁴.

Minél fiatalabb a fa, annál értékesebb a kérge. Az öreg fa kérgét pikkejesnek, pénzesnek mondták; ez jóval értéktelenebb.

A kéreghántást, mint fennebb is láttuk, már az 1800-as években tiltották, mert nagyon sok fa kiszáradt miatta. Ennek ellenére titokban nagymértékben gyakorolták.

A karácsonyfa vágása már a múlt században szokásos volt. Érté­kesítését az erdőben okozott károk miatt az 1920-as évektől engedély­hez kötötték. Különböző városokba szállították. Gyermekek helyben na­gyon sokat adtak el házhoz szállítva. Karácsonyfának értékesebb a fe­hérfenyő, kevésbé a vörösfenyö. Zöld fenyőágat gyűjtöttek a gyerme­kek november elsején, s a temető előtt árulták; a sírok díszítésére hasz­nálták.

Fenyőtoboz, fenyőbors. Az összegyűjtött fenyőtobozt (népies nevén csalóka vagy ritkábban bercsóka) megszárították és a csemetekertekben vetették el. Az éretlen (zöld) tobozból szirupot főztek; ezt különösen a gyenge tüdejüek gyógyszerként itták.

A fenyőbors másodévenként érik és késő ősszel kezdődik a szedése. E célból a bokor alá lepedőt terítenek és pálcával verik le. /X mejjbajosok (mellbetegek) nyersen fogyasztják. Az összezúzott és megfőzött fenyő­bors vizelethajtószer is. Szénre téve a fejfájós beteget füstölik vele. Nagy mennyiségben szállították Udvarhelyre, ahol pálinkafőzésre hasz­nálták. Ezt nevezték fenyővíznek. Békás községben, Farkaspallón fe­nyőolajat készítettek belőle.

A bilkkmakk Gyergyó nyugati községeinek határában található (Új­falu, Kilyénfalva, Alfalu). A néphit szerint általában minden hét évben van nagy termése; ilyenkor nagy, kemény tél szokott lenni.

A makkot nagyrészt a legelőre hajtott állatokkal etették meg a helyszínen. Régebben Gyergyóban csak a gyerekek gyűjtötték; ók a vé­

29

kony héját leszedték, elrágták, de sokat nem lehetett enni belőle, mert fejfájást okozott.

Amint a bevezetőben is láttuk, az elmúlt századokban ínségeledel­ként használták. Egy 1816-ból származó és a Gyergyói Múzeum birto­kában levő hivatalos felhívás, amelyet az akkori ínség nyomán a kor­mányzat adott ki, a bükkmakk fogyasztását ajánlja és tésztareceptet is közöl az elkészítésére.

A második világháború idején szintén használták, sőt tésztákat is készítettek belőle. íze hasonló a mogyoróéhoz.

A tapló gyűjtése és felhasználása főként a Gyilkostó környékén szokásos. Hammas vízben főzték, ebben hosszabb ideig áztatták. Meg­szárították, szárítás után puhára potyolták. Acéllal és kovakővel tűz- gerjesztésre használták. A Gyilkostónál az 1930-as évek után dísztárgya­kat is készítettek belőle.

A fűzfa nedves helyeken, lápokban, réteken, patak mentén igen gyakori. Az eltelt évszázadok folyamán sok és változatos formában hasz­nosították.

A meghegyezett és földbe szúrt fűzfavesszők a kerítések mentén, illetve azok helyett élősövények kialakítására alkalmasak. Ugyanígy al­kalmazzák vízmosásnak, árvízveszélynek kitett partok, malomárkok meg­kötésére is.

A fűzfavesszőből készült karikákat, helyi elnevezéssel gúzskariká- kát használják a pásztorépítmények, valamint a juhkosár lészáinak meg­kötésére. A szalmafedelek zsúpjait szintén fűzfavessző segítségével rög­zítették a fedélszerkezethez.

A kosárfonás alapanyagát is a fűzfa adta. A kosárfonást környékün­kön leginkább a cigányok gyakorolták. A kosarakat hetivásárokon vagy házalással értékesítették.

A Maros melletti gyergyói községekben halászó varsákat fontak be­lőle, Ditróban, Remetén és Ilodoson halászó csónakok készítésére is használják. Környékünkön a méhészkaptárak elterjedéséig igen fontos szerepet töltött be a fűzfavessző a méhkasok készítésében is. A gyer­mekek a fűzfavessző kérgéből sípokat csináltak.

A fűzfa termését pimpó vagy barka névvel illették. Szedési ideje március vége és április eleje. Nagy szerepet játszott a virágvasárnapi egyházi szertartásokon. Nagy vihar esetén füstöltek vele. Torokfájás el­len barkát nyeleitek a beteggel. Ezenkívül használták lakások díszíté­sére is.

Véres vizelet esetén füzfateát adtak az állatoknak.

A nyírfának Gyergyóban két fajtája ismeretes. Lapos helyeken, ré­teken, vizes kaszálókon gyakori. Szórványosan előfordul a települések belterületén is. Régebben a medence belsejében a mainál sokkal gyako­ribb volt. Erről tanúskodik a helynévanyag is, mint például a gyergyó- szentmiklósi Nyír, a ditrói Nyírszeg, az alfalvi Gyakornyir, a marosfői Marosnyir, a szárhegyi Urak nyíre és Nyírkert elnevezés.

A gyűjtögető tevékenység kiterjedt a nyírfa ágára, kérgére, leve­lére és nedvére egyaránt. Kérgéből edényeket, sótartót készítettek. Az első világháború idején a katonák tábori levelezőlapként használták.

30

A nyírfaág a seprükötés alapanyaga volt, de fontos szerepet töltött be a népi gyógyászatban is. A száraz nyírfaágat pléh lemez fölé tartva meggyújtják, hogy olajos folyadék csepegjen ki belőle; ezzel a bőrgom­bás részeket dörzsölték be. Különösen hatásos volt a betegség kezdeti szakaszában.

A szívbetegek számára a nyírfalevélteát tartották hasznosnak. Egy tál vízben négy-öt nyírfalevelet áztattak estétől reggelig, majd meg­főzték, lehűtötték, hidegen fogyasztották.

A nyírfa csapolása, viricselése májusban volt szokásos. A fát meg­fúrták, a kifolyó nedvet vagy ott helyben fogyasztották, vagy edényekbe fogták fel. Régebb a mellbetegek is nagy mennyiségben itták, ma in­kább csak a gyermekek használják.

Föltevésünk szerint a nyírfa termékeit a múltban valószínűleg még számos más formában hasznosították a mi vidékünkön is. Erre követ­keztethetünk más vidékekről származó adatokból, mint pl. a degenyeg (szekérkenőcs) készítése nyírfakéregból stb. Erre vonatkozólag érdekes párhuzamokat szolgáltat Henry H. Stahl munkája.¹⁴

A hársfa több fajtája ismeretes. Virágát májusban szedik: nagy ágat vágnak le a fáról és arról kézzel szedik le. Teának főzik köhögés ellen. Erős szivizgató lévén, használták akasztottak felélesztésére is. így pl. dr. Fejér Dávid gyergyószentmiklósi orvos alkalmazta olyan esetekben, amikor az öngyilkosságot sikerült idejében észrevenni és az akasztottat levágni.

Az 1820-as urbárium szerint a Lázár család 40 ditrói jobbágya min­den évben köteles volt egy-egy hárskötelet beszolgáltatni. A hársköte- let az 1910-es évekig használták, az ún. farkashárs kérgéből készítet­ték. A kérget vagy háncsot tavasszal húzták le, nedves állapotban. A farkashárs gyenge növésű, illatos virágú, kérge barna színű és nehezen szakítható. Ez utóbbi tulajdonsága tette alkalmassá a hárskötél vagy háncskötél készítésére. Elsősorban szénásszekerek lekötésére használták. Erős volta miatt nagyobb terhek vontatására is alkalmas volt, ezért pl. a vízifürészek tőkehordozójának mozgatására is alkalmazták.

Az akácfa nálunk jövevény növény: Észak-Amerikából került hoz­zánk mint díszfa a XVII. század folyamán. Később termőtalajok és su- vadásos oldalak megkötésére kezdték felhasználni. Ma már igen el­terjedt. Virágját június—július elején szedik, főleg a gyermekek. A fára felmászva kisebb ágakat tördelnek le, erről szaggatják le a fürtöket. Ezek édes nedvét kiszívják vagy ritkább esetben szirmostul megeszik. A virágfürtöket palacsintatésztában is kisütik. Virágjából teát főznek.

A juharfát a XVIII. század végén és a XIX. század elején a nyír­fához hasonlóan csapolták vagy viricselték. Nedvéből, amelyet hordók­ban gyűjtötték össze, cukrot főztek. E tevékenység különösen a napó­leoni időkben bontakozott ki. A kormányzat az 1810-es években nyom­tatott körlevélben ajánlotta a törvényhatóságoknak a juharfacukor ké­szítését, fogyasztását. Ezt Csíkban és valószínűleg Gyergyóban is gya­korolták.¹⁵ Erre utal többek közt az Alfaluban előforduló Viricsfőző- ház helynév is.¹⁶

A belekenyér erdők szélén, vágásokban, vegyes erdőkben, sziklás

31

talajon él. Elénk, cinóbervörös bogyótermésében egy mag van. Bogyóit ősszel nyersen fogyasztják, ez az istenkenyere. ínségeledelként is hasz­nálták. íze nagyon rossz, erre utal az a szólás is, hogy „keserű, mint a belekenyér“. A második világháború után bort is készítettek belőle. A nép felfogása szerint a belekenyér és a belőle készült termékek fej­fájást okoznak.

A bodzafa mindhárom faja él Gyergyóban, inkább árnyas erdőkben, települések belsejében, patakok mentén, de szétszórtan a réteken is. Piros színű, kesernyés ízű termését ínségeledelként is használták. Bod­zalekvárt is készítettek belőle. Napjainkban a bodzavirágból víz, cu­kor, citrom, citromsó és ecet hozzáadásával készítik a bodzapezsgöt, melyet hűsítőitalként használnak, mivel nem tartalmaz alkoholt.

A bodzafa ágából készítik a gyermekek a játékként használt bodza­puskát.

A falvak erdeiben nagyon sok mogyoróbokor található. E tény a helynévanyagban is tükröződik, pl. Mogyorósbükk és Mogyorós utca Gyergyószentmiklóson, Kerekmogyorós Ditróban. A mogyoróbokor gyü­mölcsét, hasonlóan a többi erdei gyümölcshöz, a lakosság évszázadok óta használja.

A mogyoró gyűjtésének, szedésének ideje az időjárástól függően szeptember—október. Kétféle gyűjtési módja szokásos: kézzel való szedés és bottal való leverés. Ha nincs teljesen megérve, illetve a tokjából nem suvad ki magától, száraz helyre téve érni hagyják.

Fogyasztják gyümölcs helyett nyers állapotban, valamint tészták ízesítésére. Esetenként a diót helyettesítik vele.

A mogyorófa ágaiból paszulykarókat készítenek, melyeket a gyer­mekek házalva árulnak. Ugyeskezü emberek mogyorófabotokat is farag­nak, melyeket a gyilkostói üdülőtelepen értékesítenek.

A vadgesztenye vidékünkön szórványosan fordul elő. Mind a kér­gét, mind a gyümölcsét gyógyszerként használják. Termését szeszben áz­tatva hűlés elleni bedörzsölő szerként alkalmazzák.

A vadalma és a vadkörte vegyes erdőkben, ártereken, legelőkön elszórtan fordul elő, sohasem alkot egységes erdőállományt. Gyümöl­csét helyben fogyasztják a mezei, erdei munkások, pásztorok. Szórvá­nyos hazatelepítésükról is van tudomásunk. Az 1790-es években a cso- mafalvi Borsos Tamás nagyon sok eredményes kísérletet folytatott a vadalmának, vadkörtének a kertekbe való telepítésére.¹⁷

JEGYZETEK

1. Szádeczky Kardos Lajos: Székely Oklevéltár, VII. 260—261. Csík, Gyergyó és Kászonszék követeinek adott utasítás, 1717. jan. 24.
2. Uo. VII. 253—254.
3. Uo. VII. 253.
4. Aranka György úti beszámolója. Közli Jancsó Elemér: Az Erdélyi Nyelv- Tnívelö Társaság iratai. Bukarest 1959. 269.
5. Községi határozat 1831-ből. Az anyagot 1950-ben a Gyergyószentmiklósi Városi Levéltárban tanulmányoztam. Az iratok ezután a Csíkszeredái Állami Le­véltárba kerültek.

32

1. Conscriptio urbarialis. Eredetije a Marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Ditró, 281. sz. Várhegyalja, 282. sz. 1820-ból.
2. Uo. 81. sz.
3. Tagányi Károly: Magyar Erdészeti Oklevéltár. Bp. 1896. II.
4. Henry H. Stahl: Contribufii la studiul satelor deválma?e románéit. Buc. 1956. 253—254.
5. Csík, Gyergyó és Kászonszék Erdőrendtartása. Csíkszeredái Állami Levéltár, szám nélkül.
6. Vö. Molnár István: Adatok a Hargita nyugati lejtőjének gyűjtögető gazdál­kodásához. Miscellanea Ethnographica I. Kolozsvár 1947. 49—57.
7. Benkő Károly: Csik, Gyergyó és Kászonszék leírása általános és részletes osztályokban. Kolozsvár 1853. I. 83.
8. Tagányi, III. 238.

m Henry H. Stahl, 253.

1. A juharfacukor készítését ajánló körlevél a Gyszm. Lt anyagában.
2. Szabó T. Attila: Gyergyói helynevek a XVII—XIX. századból. Bp. 1940. 22.
3. Jancsó, 244.

Adatközlők: Puskás Dama József (1865—1964), földműves, Ditró; Madaras Balázs (1897—1965), tímár, Gyergyószentmiklós: Berszán Róza (sz. 1907), Gyergyó­szentmiklós—Visszafolyó; Jánossy Miklós (1897—1967), földműves, Gyergyószent­miklós; Koszti János (1897—1967), molnár, Gyergyószentmiklós; Berecz János (sz. 1885), erdómémök, Gyergyószentmiklós.

3 — Népismereti dolgozatok

MOLNÁR KÁLMÁN

A HARGITA NÉPI ERDŐGAZDÁLKODÁSÁHOZ

Egy elózó dolgozatom¹ részletesen foglalkozott az udvarhelyszéki Kápolnásfalu erdőgazdálkodásával: a falu múltjával és kiváltságaival, a fa kitermelésének népi joggyakorlatával, a cimborasági fűrészekkel, a deszkavágással és eladásával, a bejárt útvonalakkal.

Jelen írásomban a szomszédos Szentegyházasfalu néhány régi erdő­gazdálkodási kérdését szeretném érinteni, éspedig azokat, amelyek el­térnek a szomszédos Kápolnásfaluétól. A cimborasági fűrészek, a desz­kavágás, szállítás, eladás egyező vonásokat mutat, egyező a történelmi múltjuk is, mivel 1863-ig egy községet alkottak és egy egyházmegyébe tartoztak. Ami eltérő volt, az az erdőlési joggyakorlatban, a közbirto- kossági ügyek intézésében mutatkozik.

Ma a községnek kb. 1500 hold erdője van, s valamennyi növendék, csak ötven év múlva lehet kitermelni. Az erdők államosítása (1948) előtt 7200 holdja (bükk, fenyő) volt, mind közbirtokossági erdő², a következő erdőrészekben:

Bükkerdők: Nagyarán bükkje, Kicsiarán bükkje, Pákád blikkje, Kis- víz bükkje, Veress bükkje. Ezek 1880 táján levágódtak, helyüket a fe­nyő felvette, de az erdőrészek bükk elnevezése megmaradt. Fenyőerdők: Nagy-Vargyas oldala, Bagolykő alja, Hátassó-Mezó alja, Nagykétág, Lükkenő, Málnavész, György Mihály szálasa, Utasvész, Ördögtörés, Fü- géssarok, Nagy szék háta, Csompó alja, Bélhavas, Szelesvész, Kövesdomb, Bargócás, Percenés, Simák likja. Mindezek közbirtokossági és községi erdők voltak. Magánerdő nem volt, csupán kinek-kinek a havasi kaszá­lóján levő famennyisége.

A községben arány jog szerint osztották a fát: minden használt holdterület után (szántó és kaszáló) egy arányjog erdórészt adtak. Ez azt jelentette, hogy akinek például 20 hold szántója és kaszálója volt, az 20 arányjogot kapott a közosztatlan közbirtokossági erdőből.

Az erdőkben 1872 előtt csak gyéreitek, illetve szálaitok a téli hóna­pokban: decemberben, januárban, februárban. Ki ahány fogattal rendel­kezett, a gyérelés idejére lefizette fogatonként az előre meghatározott takszát, s annak alapján az erdő bármely részéből annyi fát vihetett haza, amennyit a téli hónapok alatt ki tudott termelni. Csupán egy kikö­téssel: nem volt szabad több egymás melletti fát kivágni, azaz mezőt vágni, mezőre termelni.

1872 után az erdészeti hivatal felmérte az erdőket. Egyházasfalu a 7200 hold erdő mellett ugyancsak 7200 hold használható földterületen — szántó, kaszáló — gazdálkodott. Ilyenformán a falut 7200 erdőarány- jog illette. A 7200 holdat az erdészeti hivatal felosztotta százéves for­dulóra; a felosztást üzemtervnek nevezték. Ennek lényege: minden év­ben kimérték a 7200 hold egyszázad részét, vagyis 72 holdat tarvágásra. (A tarvágás 1872-ben a Pókád bükkje felső végénél kezdődött.) A 72 holdon levő mindenféle fát mejjmagasságban lekluppáztak (bélyegeztek),

34

utána megállapították a fa magasságát addig a pontig, ahol a fa átmé­rője még ütötte a 15 cm vastagságot. A fa (a tő) vastagságát, magassá­gát és sorszámát³ egy listyára vezették. A faluban alakult egy bizott­ság, amely a 72 holdon levő famennyiséget kiköbözte. A 72 holdon kb. 5000 m³ fa volt. Ezt tudva megállapították, hogy egy arányjog után 5000:7200, vagyis 0,69 m³ fa jár.

Ezek után mindenik közbirtokossági tag kapott egy cédulát, ame­lyen fel volt tüntetve — az illető arány joga szerint — a még lábon álló fák sorszáma. Ennek alapján az erdőben mindenki megtalálhatta a maga fáját és a meghatározott időben hozzáfoghatott a kitermeléséhez. Ez ál­talában újév előtt történt; ekkor osztották ki a cédulákat. Mindenki sa­ját maga termelte ki és szállította haza a fáját december, január, feb­ruár és március hónapokban; a vékonyakat egyhosszban, a vastagokat nyolc méteres darabokban bakócaszánnal vagy egyes szánnal. Szabály volt, hogy aki az arányjogára járó fáját nem termelte ki a kijelölt hónapokban, az a következő télre hagyta: a megengedett időn túl az erdőben nem volt szabad fát dönteni.

Az eszközja, illetve a szerszámja vágását a hold járásához kötöt­ték. Azt tartották, hogy újságra, azaz újholdra vagy az első negyed idején vágott fa a legszíjasabb, tehát a legalkalmasabb eszközfának és szerszámfának.

Az arányjogok a 661-es számú külön telekkönyvben szerepeltek, mindenik közbirtokossági tag egy sorszámmal: 661/1, 661/2 stb. A Szé­kelyudvarhelyi Telekkönyvi Hivatal ma is őrzi ezt a telekkönyvet. A falunak ezenkívül megvan a rendes telekkönyve a belsőségek, szántók, kaszálók nyilvántartására.

Az arányjog eladható és örökölhető volt. Eladása általában pénzért történt. Elzálogosítására nem emlékeznek.

Az arányjogot a család minden tagja egyformán örökölhette, ki­véve ha a hagyományozó tulajdonos névre szólóan végrendelkezett. Há­zasság alkalmával mind a fiú, mind a leány hozományként annyi arány­jogot kapott, amennyit a szülök akarata meghatározott. Ekkor az arány­jogokat átírták a 661-es telekkönyvben a fiatalok nevére. Az arányjogok átírása után az új arányjog-tulajdonosok is tárgyalási, szavazati és vá­laszthatósági jogot kaptak.

A közbirtokosságnak tagja lehetett minden olyan családfő, akinek arányjoga volt. A testületet 800 főnyi tagság alkotta.

A közbirtokosság ügyeit az öt tagú vezetőség intézte. Ezeket a köz­birtokosság tagjaiból nyilvános közgyűlésen választották. A választás menete: minden vezetőségi tisztségre — a község tizes beosztása szerint⁴ — három-három személyt jelöltek. A jelölések után következett a sza­vazás. A tanácsteremben a közbirtokosság tagjai, aszerint, hogy ki kire szavazott, külön csoportokba álltak. Az elnök a csoportok alapján ösz- szeszámolta a szavazók, illetve a szavazatok számát. Minden közbirto­kossági tag annyi szavazati joggal rendelkezett, ahány arányjoga volt. Akire a legtöbb szavazat jutott, az bekerült a közbirtokosság vezető­ségébe.

A vezetőség mellett működött még a közbirtokossági tanács is,

35

amelynek tagjait szintén a fenti módon választották, azzal a különbség­gel, hogy minden tízesből hat-hat személy került a tanácsba, azaz ösz- szesen huszonnégy. Szabály volt, hogy a tanácsba két testvért nem le­hetett beválasztani.

A közgyűlés mindenik tízesből még két-két esküdtet választott. A közbirtokosság vezetőit, a vezető tanács tagjait háromévenként, az esküd­teket minden évben újraválasztották.

Minden tisztségviselőnek megvolt külön-külön a maga feladatköre. A közbirtokosság elnöke a közbirtokossági tanács határozatai alapján irányította, vezette, intézte az összes ügyes-bajos dolgokat. Az álelnök helyettesítette az elnököt annak távollétében. A pénztárnok a közbirto­kosság anyagi javait kezelte. A jegyző a nagy közgyűlés jegyzőkönyveit vezette és a közbirtokosság irattárát kezelte. Az erdőgazda felelt arról, hogy a hatósági erdőőr — a faluból napról napra kijelölt erdőőrrel — a közbirtokosság erdőjére felvigyázzon. Az esküdtek feladata volt a közbirtokossági és a községi gyűlések összehívása. Mivel az apaállatokat a közbirtokosság kezelte, az esküdtek feladata volt a fenntartásukhoz szükséges kezelési díjak beszedése is.

Évente — a szükségleteknek megfelelően — négy-öt nagy közgyű­lést tartottak, mindig vasárnap. Az esküdtek 10—15 nappal azelőtt ér­tesítettek mindenkit, kihangsúlyozva a gyűlés közbirtokossági, avagy községi jellegét. Ezeken a nagy közgyűléseken minden soron levő ügyet leszavazták és a határozatokat jegyzőkönyvelték. A közbirtokossági nagy közgyűléseken hivatalból jelen kellett hogy legyen a járásbíró, az erdé­szeti hivatal főmérnöke és a pénzügyi ellenőr, meghívottként pedig — de beleszólási jog nélkül — a községi bíró, a kisbíró és a jegyző is. A közbirtokosság vezetősége szintén nem szólhatott bele a községi ügyek rendezésébe.

A gyűléseken a legfontosabb ügyeket tárgyalták meg: a vágtér fel­osztása, az apaállatok kiadása, az erdőkezelési díjak stb. Ezeken a nagy közgyűléseken minden közbirtokossági tag részt vehetett.

Ha a szükség úgy kívánta, dobszóval rendkívüli gyűléseket is ösz- szehívhattak. Az itt tárgyalt ügyeket nem „szavazták le“ és nem is jegyzőkönyvelték, mivel ezeknek csak tájékoztató jellegük volt. Pél­dául: a tarvágás megkezdésének és befejezésének időpontja, az apaállat­állományban történő változás, a kaszálók felszabadításának időpontja őszi legeltetésre stb.

Az egyházasfalusi népi erdőgazdálkodással kapcsolatban szólnunk kell még a páterekről, vagyis vízifürészekról. Ezek itt is, akárcsak Kápolnásfaluban, cimborasági (csoportos) tulajdont alkottak, csupán egy volt magánkézben, a Lőrinc B. Jánosé (ma a Székely keresztúri Múzeum tulajdona). A gáterek, vízifűrészek a Vargyas pataka és a Halaság pa­taka mentén sorakoztak. A Vargyas mentén 35 fűrész,⁵ a Halaság men­tén 20 fűrész⁶ működött; öt fűrész tulajdonosának neve feledésbe me­rült.

A rönköt a kérgétől a fűrész előtt bántották meg fejszével. A kéreg­ből az Alföldre (a Küküllők vidékére) nagyon keveset szállítottak a tí­mároknak; inkább eltüzelték. A fűrészen az anyagot mindenki saját

36

maga vágta ki joszninak, colos vagy félcolos deszkának, háromnegyedes­re tetödeszkának. Vágatás után az anyagot hazaszállították, és száradás végett kásztába rakták. Volt rá eset, hogy a kivágott anyagot a fűrész­től egyenesen eladni vitték. Tavasszal es ősszel mentek inkább a fel­vevő piacokra szekerességre.

A családfő három-négy cimborasági fűrésznek is tagja lehetett. Az adatközlő Lőrinc Józsefnek négy fűrészben volt része, azaz négy cim- boraságnak volt tagja. Ha a fűrész javításra szorult, és a cimboraságban nem akadt olyan ember, aki azt meg tudja javítani, akkor a javí­tási munkák elvégzésére, irányítására a községből egy mestert fogadtak.

Minden fűrész után vizvám-adót, fűrészenként 250—300 lejt kellett fizetni a brassói Vízügyi Hivatalnak. 1945—48 között ezt az adót Maros­vásárhelynek fizették. 1948 után — az államosítással — megszűnt a köz­birtokosság, a fűrészek járatása és a vízvám-adó is.

Megemlítjük még. hogy a községben 1938 után minisztériumi enge­dély alapján két gőzgájtert is építettek.⁷ Ezeken bárki vágathatott anya­got. A vágás bérbe történt, azaz köbméterenként pénzben megállapított vágatási díjat fizettek. Az összeg nagyságát a pénz pillanatnyi értéke ha­tározta meg.

A deszkavágásnak ezek a korszerűsített, nagyobb teljesítményű fű­részüzemei is hozzájárultak a cimboraságban levő gáterek számának foko­zatos lemorzsolódásához.

A szekeresség során a gazdának s az állatoknak — lovaknak, ökrök­nek — is pihenni, illetve enni kellett. Az egyházasfalusi adatközlők emlékezete szerint a következő hagyományos beállóhejeken időztek: Cekend alatt Péter Áron fogadójánál; Székely udvarhelyen a Matskási, Szabó Károly vagy Csép Gergely fogadójánál; Boldogfalván a községi fogadónál; Bögözben szintén a .községi fogadónál; Székelykeresztúron a Lóci, az Orbán Károly, a Szőke Gábor vagy a Magyariné fogadójánál; Üjszékelyen a községi fogadónál; Segesváron a piacon etettek; Ecélen (Szeben megye) a fogadónál, Medgyesen a piaci fogadónál pihentek, etet­tek.

A népi erdőgazdálkodás egy másik vetülete ugyancsak szorosan az erdőhöz kötődik, ez pedig a fel-felcsillanó humor. Anekdoták, megtörtént események és ráfogások kísérik, teszik színessé, vetnek egy-egy fénysu­garat a megélhetésért küszködő havasi ember életére. Ezek is kiegészítik az erdő néprajzának sokrétű vonatkozásait, s épp ezért néhányat — ame­lyek részben a faszerzésre, részben a szekerességre járó egyházasfalusiak ugratására vonatkoznak — ide iktatok.

1. Egyszer a község olyan rendelkezést kapott, hogy nem mehetnek az erdőbe fát vágni. Ennek orvoslására egy küldöttség felment II. József császárhoz engedélyt kérni, hogy egy létrát vihessenek keresztül az erdőn. Az engedélyt meg is kapták. A küldöttség hazaért és csináltatott ^egy olyan hosszű létrát, hogy annál hosszabbat már nem is lehetett. Vitték is azt nyomban az erdőbe, keresztbe fordultak vele és az erdőn áthaladtukban a létra útjába eső fákat mind kivágták. így jutott a köz­ség népe a tilalom ellenére fához.

37

1. Többen ökrösszekérrel, csoportosan szállították a deszkát Fehér­várra. Útközben megláttak egy földboronát. Nem tudták, hogy mi lehet, de volt közöttük egy okosabb atyafi, aki hosszas tépelődés után kitalálta, hogy mi is lehet. Azt mondta:

— Valami vót, valami megette vót, s ez annak a hátagerince.

1. Néhányan ősszel mentek ökrösszekerekkel deszkásságra. Az „Alföl­dön⁴⁴ éppen szüreteltek. Amint vitték haza a szőlőt, egy nagy szem az útra esett. Meglátták ezt a deszkások, megálltak, összegyűltek, és tana­kodni kezdtek, hogy mi lehet az a valami. Egyikük aztán kitalálta, hogy az egy nagy mérgespók méregtartója. Erre rá is lépett a szőlőszemre, a lé kifreccsent és bément a komája szemibe. Azt mondja erre az, aki rálépett:

— Komám, add ide a bicskit, hadd vegyem ki a szemed, mert még meg találsz vakulni.

1. Egy alkalommal az egyik deszkás ember estefelé bement a szász kertjébe hullomás almát szedni. A szász megfogta, és egy láncos, lakatos béklyóval a kertben legelésző lova lábához béklyózta, hogy majd reggel ítélkezik felette, azaz megbünteti. A deszkás atyafi sem volt rest: bicsíci- jével a ló lábát a siklajánál (bokájánál) levágta, s azzal együtt ellépett. Utolérte a társait, azok a szökevény kezéről a béklyót levették. Könnyen megtehették, mert abban az időben minden szekeres vitt magával béklyót lovai számára, s ezeknek a kulcsa — kisebb-nagyobb módosítással — általában a más béklyókat is kinyitotta.
2. Az egyik atyafi, miután a deszkát eladta, kinézett a barompiacra. Ott a többi marhák között meglátott egy bivalyát, és azt mondta magá­ban:

— Én ezt a nagy fekete macskát megveszem, hazaviszem, bére- kesztem a pincébe, hogy a patkányokat fogja ki.

Ügy is tett: megvette a bivalyát, hazavitte, bérekesztette a pincébe. Ilogy mennyi patkányt fogott ki, arról nem tudunk semmit.

JEGYZETEK

1. Molnár Kálmán: Adatok a Hargita népi erdőgazdálkodásához. A Székely­keresztúri Múzeum 25 éves jubileumi emlékkönyve. Csíkszereda 1974. 307—325.
2. Szer tégy házasfaluban egy közbirtokosság volt.
3. Mindenik fa fojósorszámot kapott; ezt bélyegző forgókat apáccsal ütötték a fára.
4. Szentegyházasfalu négy tízre (tízesre) volt és van felosztva: Altiz vagy Első tíz, Templomtiz vagy Második tíz, Szelesek tize vagy Harmadik tíz és Felső tíz vagy Negyedik tíz.
5. A Vargyas-patak menti fűrészek: Tankók, Sándorfiak, Finták, Mihályfiák. Ferencfiak, Alsó Balázsok, Kőház fűrész, Denelek (Dánielek), Alsó Gotthárdok, Mártonfiak, Kerestalyok, Szelesek, Kettős fűrész, Lőrinc Balázs fűrésze (ma a Székely keresztúri Múzeum tulajdona), Gálok, Tamásfiak, Kicsihidi fűrész, Márton­fiak, Oláh Gyula, Elekesek, Felső Denelek, Hegedűsök, Pálok, Tankók felső, SzŐcs Menyhárdék, Bolond fűrész (a víznek nagy volt az esése, szaporán vágott, innen a neve), Vitosok, Alsó Kazányok, Felső Kazányok, Felső Gotthárdok, Miskák, János- fiák, Liter fűrész (csak 2—3 méteres darabokat lehetett vágni rajta, innen a neve), Kapott Albcrték és Both Jánosék fűrésze.

38

⁸ A Halaság-patak menti fűrészek: Márton)iák, Hatosok alsó, Lőrinc fiák, Nagyvészbeli alsó, Nagyvészbeli felső, Orbányok, Gergelyfiak, Hatosok, Balázsok közbelső, Balázsok felső, Bálindoké, Korongos fűrész, Alsó Tamás fiák, Győr fiák, Hegedűsök, Gergelyek, Tamásfiak, Simók, Lőrinczfiak felső és Sósok fűrésze.

⁷ Az egyik gózgáter id. Lőrinc Józsefé és társaié: Márton Sándoré, Tankó Ákosé, Tankó Györgyé, ifj. Orbán Györgyé volt. Két gáterrel működött, mindkettő 13—14 fűrésszel. A gátér utáni haszon százalékosan a következőképpen oszlott meg: ifj. Orbán Józsefé 30%, mivel ö adta a gépeket; id. Lőrinc Józsefé 25%; Márton Sándoré 20%; Tankó Györgyé 15%; Tankó Ákosé 10%. A négy kisebb százalékos tulajdonos adta a fűrész fölépítéséhez szükséges mindennemű anyagot és munka­erőt, valamint a helyet, ahová fölépítették. A fűrész a Gedökerti dűlőben állt és 1948. június 18-ig működött. A másik gőzgáter Oláh Gyuláé volt, aki társnak Szaniszló Imre jegyzőt vette maga mellé. 1938-ban kezdett dolgozni, 1948 után álla­mosították, majd korszerűsítették. Ma is működik. A község Kápolnásfalu felőli bejáratánál fekszik.

Ezúton is köszönetét mondok id. Lőrinc József (86 éves) szentegyházasfalusi volt közbirtokossági elnöknek, akitől az adatok nagy részét kaptam, valamint Lőrinc B. Jánosnak, aki szintén segítségemre volt az adatok összegyűjtésében.

CSERGŐ BÁLINT

A VÖRÖSFENYÖ KtJKÜLLÖKEMÉNYFALVA
NÉPI NÖVÉNYISMERETÉBEN

Bármely község népi növényismeretéből és a növények hasznosításá­nak mikéntjéből értékes következtetéseket lehet levonni annak hagyo­mányos gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyaira. A község határá­ban vadon élő és tenyésztett növényfajták elsősorban a földrajzi adott­ságoktól függnek, de befolyással vannak rájuk a lakosság történeti, népe­sedési és műveltségi viszonyai is. Rögzíteni a hagyományos helyi nö­vényismeretet és a hasznosítás módjait tehát nemcsak a gyorsuló válto­zások miatt oly sürgős, hanem a hagyományos népélet és népi kultúra megismerése szempontjából is fontos feladat; ugyanakkor kétségtelen gyakorlati értékű következtetésekre is alkalmat nyújt.

Ilyenformán a népi növényismeret néprajzi és botanikai ismeretein­ket bővítheti, és a táplálkozásban, gyógyászatban, nyelvtudományban is hasznosítható új adatokat kínál. Eme kívánalmakhoz igazodtam Küküllö- keményfalva ismert növényei és azok hasznosítása című, mintegy 200 gépelt lapnyi terjedelmű, 22 táblán számos ábrával kísért dolgozatom összeállítása során is. Munkámban összesen 229 vadon élő helyben is­mert növényt írtam le betűrendben (Acsalapi — Zsálya). A növények jegyzékét bevezetés előzi meg, majd az összefoglalás után a növények tudományos nevének betűrendes jegyzéke, tájszójegyzék, továbbá a köz­ség határának térképei és a növények alkalmazásával kapcsolatos rajzok, s ezek jegyzéke követi.

A jegyzékbe vett növények tárgyalási módjának illusztrálására itt most az egyik legjelentősebb helyi növényt, a vörösfenyőt ismertető szö­vegrészt közlöm mutatványként:

221. Veressfenyő (Lucfenyő — Picea abies). A fehérfenyővel és boró­kával együtt a Hargita őshonos fenyője. Helyi nevét erősen tartja, habár az iskolában, olvasmányokban, munkahelyen lucfenyőnek nevezik.

A falu belső határán kevés ültetett lucfenyő van, vegyes állomány­ban. Természetes hazája a Lázoldalon túl, 700—800 m magasságon felül kezdődik.

Valamikor a lucfenyő az állatállomány mellett a Hargita-alji lakos­ság legfőbb vagyonát és jövedelmi forrását adta. Kezdetben a falu bir­tokául kijelölt erdők a faluközösség osztatlan közös javai voltak. Az évszázadok folyamán kialakult közbirtokossági (compossessoratus) tulaj­donból a múlt század végi ún. arányosítás óta. amelynek nem volt ré­szese kötelező módon a falu minden lakója, a birtokosok eszmei hányad­dal, arányjog szerint részesültek. Az arányjog adásvétel és öröklés tár­gyát képezte. Az erdészeti hatóságtól megszabott, évente vágásra kerülő famennyiséget a közbirtokosság az arányjogok szerint osztotta el a tagok között, úgyszintén a legelőre is arányjog szerint csaphattak ki állatokat. 1948 óta az erdők állami tulajdonban vannak.

40

A Hargita-aljiaknak olyan szükségük volt a lucfenyőre, mint a min­dennapi betevő falatra. Házát, gazdasági épületeit, kerítéseit, részben a kapuját, szerszámait, gazdasági és más berendezési tárgyait majd min­denki lucfenyőből és nagyrészt saját maga készítette. A fenyőfa jelen­tette a székelynek a kezdetet és a véget: a bölcsőt és a koporsót. Egy-két évszázaddal ezelőtt még a fő kereseti forrását is.

A keményfalviak mindig kevesellették erdeiket; azt mondták, hogy „annak idején⁴⁴ nekik kevés erdőt adtak, a szomszédok pedig abból is el pereltek. Pedig Keményfalva „kemény falu⁴⁴ volt: háromszáz kötött kapunál is többet számlált. Ma azért kicsi falu, „mert a kórella [kolera] leverte a népet⁴⁴.

Az erdőknek a többi falvakéhoz képest korábbi megfogyatkozása valójában annak tudható be, hogy több erdőt orottak (irtottak) ki, mert több volt a mezőgazdasági művelésre alkalmas lapályos terület. Erre utalnak a dűlőnevek: Bencevőgye, Sorfáknál, Gyümölcsfáknál, Bossokal- ja, Alsószénásza, Felsőszénásza, Gyeikor csere, Gyakornyir, Avas, Ma­gyaró, Tilalmas, Ipád, Csereköze, Vargasürüje, Ortován, Kányásegör, Egrösasszó, Égetés, Égöttvész, Bükkdombalja, Csutakos, ahol ma szán­tók, kaszálók és legelők vannak.

A lucfenyőt a saját szükségleten kívül többféleképpen értékesítették. A legrégibb módja valószínűleg a tutajozás volt. Orbán Balázs A Székely­föld leírása I. kötetében írja: „Tavasszal hómenéskor a Nagy-Küküllö is tutajozható, s ekkor több ezer tutaj simul le annak zajgó hullámain.⁴⁴ Kozma Ferenc A Székelyföld közgazdasági és közművelődési állapota című, 1879-ben kiadott művében azt írja, hogy Udvarhely megyében tu­tajozásra alkalmas viziút a Nagy-Küküllö, de már nem használják. Az erdő ad még gyantát, terpentinolajat, a fából kormot égetnek és hamu­zsírt főznek. A megyében mintegy 60 ősszerkezetü fűrészmalom van. A székely az erdőről arat: olcsón kapja fájáért a gabonát. Hankó Vilmos Székelyföld című, 1895 körül kiadott művében írja: „A Nagy-Küküllö legfelső völgyének egyetlen helysége Zetelaka s a vele összenőtt Küküllő- Keményfalva [téves! — Cs. B.]. Itt már havasi élet uralkodik. A lakos­ság árpatermeléssel, deszkafűrészeléssel, zsindelykészítéssel s tűzifa áru­lással keresi kenyerét… Az erdő … ad terpentint, meg a fenyóvíz ké­szítéséhez boróka-bogyót… A fa egy részét a Küküllő megdagadt árja szállítja lefelé … Jobbra-balra rengeteg bükkerdők és fenyvesek terül­nek el.⁴⁴

A százegyedik éves Miklós Dénes bácsi 1973-ban elmondta, hogy kicsi gyermek volt, amikor még Márton Pétörék a nagyhíd mellett, a falu közepén télen át ácsoltak a tutajt. Hosszú fenyőrönköket kötöztek össze tutajszeggel és nyírfagúzzsál. Rá még faragott fát és deszkát is raktak. Jégmenés után azonnal vízre taszították a tutajt és elindultak. Három erős férfi szállt fel rá, akik a kormányzásban egymást váltogat­ták. Hosszú rudakkal kormányoztak. Medgyesig, Balázsfalváig mentek, ahol az egész tutajt eladták. „Jó sebösen mehettek, mert már 7—8 nap múlva gyalog es itthon vótak.⁴⁴ A hátukon még egy-két véka búzát is hoztak. Elég veszedelmes mesterség volt, mert a segesvári nagy gátnál többen belényuvadtak (fulladtak) a vízbe.

41

Eszerint a kemény falviak még 1880 körül is tutajoztak. Azóta, az első világháború vége tájáig, amint az öregek mondják, rönköket és tűzi­fát úsztattak Zetelaka felől az erdőkitermelő cégek. Több alkalmazottjuk a Küküllö partjain járkált és a fennakadt fákat rudakkal lökdöste be a sodrásba. Hosszú nyelű vaskampókkal egyesek ki is húzogattak a fából, saját szükségletre. A fa Udvarhelyig, a Fábián gyárjáig (ma állami fűrész­árugyár) úszott, ahol egy duzzasztógát volt és a fát kiszedték a vízből.

A távolabbi erdőkben a gyengébb minőségű fából szenet és hamut égettek. A hamuból hamuzsírt főztek. Kormot is égethettek, amint azt az idézett szerzők műveiből következtetni lehet.

A templom 1798—1804 között épült, 1894-ben pedig, amikor a falu Zetelaka filiájából önálló egyházközséggé vált, épült a papilak, teljes gazdasági felszereléssel és épületekkel. Üj iskolát 1910-ben építettek. Mindezen építkezésekre sok fát használtak fel, de el is adtak a szük­séges pénz előteremtésére. Később is az összes javításokat, kiegészí­téseket a közbirtokosság fedezte az erdőkből. Az első világháború előtti években a Kistamásban nagy darab erdőt adtak el, a kapott pénzt pedig bankba tették, kepealap címén, hogy kamataiból a pap és a kántor bérét fizethessék, így tehermentesítve a falu népét. A háború alatt a pénzt hadikölcsönbe adták, és teljes egészében elveszett. így nem csoda, ha a falunak igen kevés erdeje maradt, és kevés jutott kiosztásra az évi szabad táblában.

A szabad táblában a közbirtokosság vezetősége a lábonálló fákat ki- köbözte, megszámozta, lebélyegezte, majd papíron szétosztotta arányjo­gok szerint.

Az erdőlés, a fa kitermelése télen történt. Ehhez bocskort húztak, mert nem ázott be olyan hamar, mint a bakancs, és melegebben tartotta a lábat a bele húzott kendervászon és posztókapca. A bocskort könnyeb­ben is lehetett megszárítani.

A gazda a számára kijelölt fákat a számuk szerint megkereste és kivágta. Előbb fejszével meghalkolta (bevágta) a dűlési oldalán, majd túlsó feléről másodmagával, harcsafürésszel addig fűrészelte, amíg a fa ledőlt. Gondosan kellett kiválasztani a fa dőlési irányát, nehogy felakad­jon más fákra, ahonnan levenni nehéz és igen veszélyes, sem pedig a föld­re csapódásnál el ne törjön. Utána a fát kinyeste: csapjait (ágait) fejszével tőből levágta, majd a törzset elszaggatta, felszakaszolta: a szükséges hosz- szúságú darabokra fűrészelte tőkének, gerendának, szarufának, rúdnak, faragott lécnek. A tőkét mindig kimeccésre szánták: deszkának metszet­ték fel a vízifűrészen. A gerendának való, 6 méter hosszúságúnál nagyobb darabokat kifaragták. A leghosszabbakból lett a koszorúfa. A 14—20 cm átmérőjű, hosszabb-rövidebb darabokat rakófának faragták ki. A szaru­fát, ha eladásra szánták, négy oldalán kifaragták. Saját használatra sok­szor csak az egyik oldalán faragtak lapot neki, hogy a rája szegezett lécezés, amelyre a zsendéj vagy cserép kerül, egyenletes legyen. A léc­nek valót is hasonlóképpen faragták; ezt a kertsasok közé hevedernek, ajtó- és kapukeretnek, a szarufák közé szélkötéseknek használták. A nagyon bogos, görbe, odvas, korhadt, megfőtt részeket a törzsből kivág­

42

ták és tűzifának használták. A csapokat szintén kinyesték a cserekjéből (ághulladék) és tűzifának rakták félre. Görbe vagy kétfelé ágazó dara­bokból szapulólábat, dagasztólábat faragtak. Fahegyből, rönkvégekból ágasfát, aggatót, ülőpadot, ülőcsutakot, tekerölevél lábat stb. készítettek. A fenyőszálat már vagy a kinyesés, vagy az elszaggatás után azonnal megbántották fejszével, hogy a szú és más bogarak bele ne essenek. Nem hántották meg akkor, ha hamarosan sor került a kimetszésére és kifaragására. A tűzifának valót sem hántották meg, hanem hamarosan hazaszállították.

Ha a hely olyan volt, hogy szekérrel, szánnal nem lehetett az elő­készített fa mellé állni, a darabokat tővel vagy heggyel a lejtőn béerö- gették. Kisebb lejtésű terepen capival (rönkfordító), fejszével és rúd­dal béhúzogatták a patakfenékre, út közelébe. Laposabb helyről a dara­bokat egyik végükkel szekérelöre vagy bakkszánra tették és állatokkal húzatták.

A faragást néha a helyszínen, máskor a közeli tisztáson, kivételesen otthon végezték. A forgácsot az erdőről is rendszerint hazaszállították nyári tüzelőnek, téli tűzgyújtónak.

Régebben az öreg, odvas fenyőfát is levágták, korhadt belét kitaka­rították, és a hosszabb darabok egyik oldalát lefaragva jászojt, itatóvállut csináltak belőle. A rövidebb daraboknak feneket szegeztek deszkából és szúszéknak használták, más darabokból küpüt (fakávát) tettek a források­nak. Sokszor az erdei és mezei utak átereszeit is ilyen cső alakú odvas fatörzsekből csinálták.

Ha a szétdarabolt tőkéket és faragottfát nem tudták egy ideig haza­szállítani, helyben rakásokba rakták, és minden darabnak a bütjére (végére), faragottfának egyik lapjára is hóttszénnél, szittóval, erdészkré­tával ráírták a tulajdonos családjegyét, későbbi időkben már a nevét vagy nevének kezdőbetűit. Az így megjelölt fát ellopni nagy bűnnek számított, és a közbirtokossági erdőpásztor is felelt érte. Legtöbbször a a tolvaj meg is került.

A tőkéket kimetszeni, vagyis deszkának felvágni a fűrészre szállí­tották. A fűrész előterében minden gazda külön rakásba rakta a sajátját és megjelölte. A múlt század vége tájáig a Kisfenyőd pataka kemény­falvi határrászen átfolyó szakaszán három vízifürész volt, amelyeknek vízkivevő árkait (fürészárok) ma is jól lehet látni. Ezek valószínűleg csak tavasszal és nagyobb esőzések idején működtek folytonosan, jólle­het régen a patak vízbósége nagyobb volt. Kisebb vízhozam idején a gát és a fürészárok bevezető szájánál lévő záportartó segítségével a patak vizét duzzasztották, és csak addig ment a fűrész, amíg a felgyűlt vízből tartott. Az árok fűrész felőli végén volt a magas lábakra, gerenda­vázra szegezett deszkaválu, a laj. A laj vége meredeken lefutó részben végződött: ezen zúdult le a magasból a víz az alulcsapó vízikerékre.

A múlt század vége felé a falu alsó végén a Küküllőre építettek egy fűrészt, cimborasági alapon (közösben). Akik nem voltak a cimborá­ig tagjai, a metszésért vámot fizettek a kivágott deszkából. Ez a fűrész az 1940-es évek közepéig működött. Ma nyoma sincs, a gátat elvitte a víz, az árok betömödött, és az épület eltűnt.

43

A metszők sorrendjét a cimborabiró jelölte ki a tőkék behozatalának időrendjében. Minden tulajdonos maga metszette a deszkát. Lécvágásra a vízifürész nem volt alkalmas. Metszettek háromnegyed colos, colos, másfél colos, két colos vagy vastagabb deszkát, a szükséglet szerint. Előbb a tőke négy oldaláról metszettek le egy-egy szálat, ez volt a szindecka vagy széldecka; a többi (amelyeknek már nem volt szegyük) a decka vagy béldecka.

Ha sok volt a metszeni való tőke, és elengendő víz folyt, éjjel-nap­pal ment a fűrész. Régebben éjjel a fűrészen szurkoskalánnal világí­tottak. Ez egy darab nyers, durván faragott fakanálszerü alkalmatos­ság volt. A kanálba kéregdarabokkal együtt lefaragott szurkot raktak és meggyújtották. Akkor égették, amikor föltétlenül szükséges volt a világítás: egy-egy szál deszka kivágása után, a tőke újbóli beállításá­hoz. Időnként a kanalat vízbe mártogatták, hogy a fa el ne égjen.

A szurkoskanalat régebb az esztenánál is használták. Ha a kutyák medvére fogták, a pakulár meggyújtotta a szurkoskanalat és a kutyák által jelzett irányba futott vele. A medve ilyenkor rendszerint kereket oldott, ha pedig nem, a pakulár a közelből a kanalat a medvéhez vágta. Ha a forró, égő szurok rátapadt a bundájára, többé biztosan nem próbálkozott a juhoknál.

Volt olyan gazda is, aki a szép tőkét nem metszette ki, ha a deszka ára lement az udvarhelyi piacon, hanem szekérre rakta és bevitte Udvar­helyre. A fűrészgyárak felvásárlói már a város előtt, Bethlenfalva végé­ben várták a szekereket. Nem kérdezték, hogy a tőke le van-e bélyegez­ve vagy sem, hanem szemre vagy kiköbözve megvették, megalkudott áron. Egy cédulát adtak a gazdának, aki ezzel jelentkezett a gyárnál, a tőkét lerakta és a pénztárnál felvette az árát. A gyárosok dolga <rolt, hogy miként egyezkedjenek az ellenőrző erdészeti szervekkel; az eladó, ha a fa lopott volt, az erdésszel már egyszer elintézte a maga dolgát. Ha az erdész nem mutatott hajlandóságot, az ügy az udvarhelyi járás­bíróságra került. A jó ügyvéd addig húzta-halasztotta a tárgyalást, amíg jött az amnesztia, és elütötte a büntetést. De megtörtént, hogy késett az amnesztia, és meg kellett fizetni a büntetést. A bíróság előszobájában hangzott el a következő párbeszéd:

— Komámuram, kijed mennyit kapott vót azért a múltkori falo­pásért?

— Kaptam a sújt, még én kellett fizessek ötszáz lejt büntetést!

Más alkalommal az erdészek a helyszínen, a tolvaj jelenlétében méricskélték az ellopott fák tuskóit, hogy meg lehessen állapítani a kárt. Közben a fatolvaj nem a mérést nézi, hanem tekintete mind a magasban jár.

— Miért nem a mérést nézi? Mit mind csudálkozik a fák tetejire?

— Én biza azt nézegetőm, hogy mejik fák járják ki a büntetést, amit most fizetnöm kell.

Évente a közbirtokosság a veszendő fákat elárverezte. Ezeket rend­szerint a lovasgazdák vették meg. Ezek szoktak a sűrűben nyáron néhány fát megaszalni: a kérgüket a tuskónál két arasz szélességben körben

44

lehántották, hogy a fa kiszáradjon, és a jövő évben is legyen veszendő fa; esetleg legyen, amit ellophassanak.

Az erdei gyümölcsök gyűjtői, gombaszedők, ha nem volt elég edé­nyük, a fenyőfa sima kérgét körben lehántották, és kászut csináltak be­lőle.

A gazdaságban fel nem használt deszkát, faragott fát asztalosoknak, építkezőknek adták el az udvarhelyi fapiacon keddenként hetivásáron, vagy országos vásárok alkalmával. Lovasgazdák a magasabb ár reményé­ben szekeresscgre vitték a deszkát és faragott fát. A hosszúra nyújtott szekérre előbb gerendákat, majd szarufát és deszkát raktak, összesen 6—9 köbmétert is. A tetejébe felrakták a kóbort, az alját megtömték jól szénával, sarjával és egy zsák zabot is tettek alája. A kóbor mögé még egy sarjával megtömött duszát (szalmazsák) is tettek. A kóbor alá aztán csak a két zabost arisny a, az élességestarisnya, a fésze és a két lópokróc fért be, no meg szűkön a gazda. Bal oldalon kívül karóvégre tűzték a nyílt vagy zárt lángú viharlámpát.

A szekeresek sokszor egy hétnél is tovább úton voltak. Kőhalom— Brassó, máskor Segesvár—Medgyes—Balázsfalva, vagy pedig Balavá- sár—Dicsószentmárton irányába mentek. A portékát (árut) piacokon vagy faluzva adták el. Sokszor megrendelésre vitték a fát asztalosoknak, épít­kező gazdáknak pénzért, gabonáért vagy borért. A rendszeresen szeke- rezőknek szokásos beszálló (éjszakázó) helyeik voltak román vagy szász gazdáknál, akik a lovaknak takarmányt is adtak, és így a szekeres több faanyagot szállíthatott hazulról. A szállást és takarmányt faanyaggal fi­zették. A gabonát és bort sokan saját szükségletre hozták haza, mások nyereködtek vele: a háztól jó haszonnal adták el.

Az 1920-as évektől az 50-es évekig, a vízifürészek leállításáig és az erdők államosításáig a zetelakiak, varságiak, oroszhegyiek, kápolnásfalu- siak és szentegyházasfalusiak foglalkoztak nagymértékben szekeresség- gel és nyerészkedéssel. Fiatal erdők gyérítéséből sok szőlőkarót csinál­tak, karácsony előtt pedig karácsonyfát vágtak és főképp Medgyes, Dicsó­szentmárton felé vitték. Ezekért rendszerint a kóbor alá feltett hordók­ban jó bort hoztak. Sokan nemcsak a maguk készítette faanyagot vitték eladásra, hanem másoktól is felvásárolták. Otthon aztán valóságos kocs­mát nyitottak. Időnként olyan jól ment a nyerekedőknek, hogy maguk csak pukkanósbort (pezsgőt) ittak és a szivarat (cigarettát) nem sirítötték, hanem készen vették!

A szekeresség kockázattal is járt. Ha a papírok nem voltak egészen rendben, az ügyet el kellett valahogy intézni, vagy pedig a fát elkoboz­ták. Ha a fát nem tudták megfelelő áron eladni, rá is fizethettek, vagy valahová be kellett rakni és később ismét elmenni, hogy eladják. A sze­kér is összetörhetett, vagy a ló elpusztulhatott az úton. Az egyik sze­keres meséli borközi állapotban:

Ezt hallgassák meg csak, hogy jártam! A tennap érközöm haza sze- kerességről. A falu végin már észrevöttem, hogy a csábeli lovam meg van dögölve, de annyira benne vót a járásban, hogy a szekeret még hazahúzta az életre [udvarra], s ott ütte fődhöz magát!

45

A fiatal fenyőerdőből a szőlőkarón kívül sok szerszámnyél, kálórúd, búgjakor dóriid, kúzatórúd került és más eszközfának valót is szólaltak ki. A drága pléhcsa torna helyett is vastagabb rudakból csináltak csator­nát a ház eresze fölé: egyik oldalát laposra faragták, a közepét kargas- j észév el (szalu) ki váj ták.

A fenyőfát és forgácsot tűzre inkább csak nyáron használták. A száraz fenyőcsapnak igen erős és gyors tüze van. Kenyérsütés előtt békevitteni kizárólag csak hasogatott fenyőfát használtak, mert szára­zon gyorsan és nagy lánggal ég.

A nagy, büros erdöszéli vagy magányos fenyő jó szállás ja volt. A fekvőhelyre apró cserekjét terítettek és rá szénát, ha volt. Jól lehet aludni rajta, kivált ha az ember talpánál a tűz is ég. Faágakból épített ideiglenes kalibában a földre szintén így vetettek ágyat, úgyszintén a kényelmesebbre el nem készített erdei házakban is.

A lucfenyő másik haszna a szurok volt. Szurkászni nagy késsel, kicsi fejszével vagy kargasjészével mentek öreg fenyőerdőkbe és legelőkre, ahol magányos fenyőfák voltak. A szurkot többféleképpen felhasznál­ták. A bolti szappan drága volt, ezért a gondos háziasszony mindenféle hulladékzsírt, olajat összegyűjtött és szappant főzött belőle, marószódá- val. Az elpusztuló disznóból is szappan lett. Igen jól szaporította a szappannak valót a fenyőszurok, amelyből még zsiradék nélkül is főztek szappant. A szurkot előbb kiolvasztották, tetejéről leszedték a terpentin­olajat, amelyet állatok sebeinek kenegetésére használtak, hogy hama­rább gyógyuljanak, és nyáron a nyüvek bele ne essenek. A megolvadt szurkot a salakjáról letöltötték és úgy adták a zsiradékhoz, vagy főz­ték meg szappannak. A szurkos szappan keményebb, gyengébben habzik, de jó illatú.

Az erdőn szurokkal gyújtottak tüzet. Száraz kéregdarabra szurkot tettek, azt meggyújtották és rá aprófát raktak. A szabadban a tűzgyúj­tásnak ez a legbiztosabb módja.

Szurok mindig volt a háznál. Égő szurokkal csepegtették be a fa­edény réseit, és a meglyukadt más edényt is, amelyet nem kellett a tűzön használni. Szurokkal dörzsölték be a fa felületét, ha a csúszást akarták megakadályozni. Fiatal fenyők törzsén találták a gyermekek a víztiszta, képlékeny rágószurkot: ezt rágták a mai rágógumi elődjeként.

A lucfenyő egyéb pénzkereseti forrásokat is jelentett.

A fiatalok kora tavasszal, amikor még a mezei munka nem kezdődött meg, csemeteültetőbe jártak, sokszor 20—30 főnyi csapatban, az erdészet­nek. A nehéz terepen, az idő viszontagságai közt és a rossz szálláshe­lyeken egy-két hétig szigorkodtak; munkájuk sem volt nagyon túlfizetve.

A lovasgazdák a mezőgazdasági munka idején is szakítottak időt arra, hogy a zsigmondtelepi (ma Zeteváralja) és sikaszói fűrészgyárakhoz 12, illetve 22 km távolságra szállítóért menjenek. Déltájban indultak, a gyárnál a szekeret deszkával, léccel vagy faragott fával rakták meg, és estére hazaértek a faluba. A szekeret az út szélére félrehúzatták és éjszakára ott hagyták. Hajnalban ismét befogtak és a szállítmányt a cég

46

udvarhelyi fatelepére vitték. A cég a szállított anyag köbmétere és a kilométertávolság szerint fizette a fuvart. Délre már haza is érkeztek.

Faragáshoz értő, kevesebb földbirtokú férfiak faragóba jártak. Fara­gócsoportba 10—24 ember szervezkedett. A legjártasabb, a csapatvezér kapcsolatba lépett az erdókitermelő vállalkozóval, cégek megbízóttaival, elment a kitermelendő erdőt megnézni, majd megegyezett a feltételek­ben: a munkabér, az útiköltség és a prémonda (élelmiszer) ügyében. A munkabér kialkuvásánál figyelembe vették a terep nehézségeit, a le­vágandó fák minőségét, korát, a készítendőféleségek munkaigényességét, valamint a munkahely távolságát. Megegyeztek abban is, hogy hányán mennek faragni, meddig maradnak, vagy mekkora darab erdő kiterme­lését és feldolgozását vállalják. Kikötötték azt is, hogy mennyi időkö­zönként prémondáznak, vagyis veszik át az élelmiszert (rendszerint heti egy nap), és mit kapnak: puliszkalisztet, kenyeret, szalonnát, túrót, zsírt, friss húst, tojást, hagymát és krumplit, valamint pálinkát. Ezt a cég szállította ki a helyszínre, vagy pedig a létesített kontinban adta ki hitelre, a heti vagy a végleges elszámolásig. Megegyeztek a fizetés módozataiban is: a letermelt és kifaragott fa köbláb ja (1937-től köbmé­tere) szerint, továbbá a kész anyag átvétele és a fizetés napjában. A kitermeltető rendszerint pénteki napon vette át a munkát és szom­baton délután fizetett. Az egyezséget nem szokták írásba tenni: ha a cég nem tartotta be a szavát, a faragók otthagyták, mert a jó faragókat a versenytárs cégek, vállalkozók is keresték. Munkakönyvvel, társada­lombiztosítóssal a faragók nem törődtek.

Ha a csapat a kialkudott feltételekkel egyetértett, útra kelt a távoli munkahely felé. Jártak faragni a gyergyói, csíki, görgényi, besztercei, háromszéki, brassói havasokba, sőt Moldvába és Bánffyhunyad környé­kére, a Bihari-havasokba is. Szokás szerint vonaton utaztak, az útikölt­séget a kitermeltető fizette. Általában novemberben indultak, hat hétig maradtak és karácsonyra mindig hazajöttek. Januárban ismét elmen­tek hat hétre.

Egy családból lehetőleg kelten mentek, apa és fia, vagy két testvér. A 12—15 éves legénke szükséges volt a fürészelésnél, az anyagmozga­tásnál. Rendszerint ő darabolta le a fa négy oldalát a palonkáccsal (fara­gófejsze) való faragás előtt, sőt már a palonkácsot is kézbe vette, ö volt a vizhordó, sepregető a barakkban, kiPdönc bárhová.

A faragók felszerelése: darabolófésze, palonkács, rész, fénkő, harcsa­fűrész, sújtócérna, vaskapcsok, colstok; puliszkafóző üst, rántólábos, fa­zék, plétángyér, plécsipor, kalán, villa, vizeskártya, dobonka, borotvál­kozó felszerelés, egy viseltes cserge, takaróruhák és kendő, az útra pe­dig némi élelem. Többen vittek otthonról egy dézsa túrót és egy nagy fazék szilvaízet is. Öltözékük egy viseltes harisnya, posztóujas és lájbi, báránybór sapka volt. Alsóruhának vittek egy rend változót. Lábbelinek mindig bocskort viseltek, két rend kendervászon- és posztókapcával. Sót, paprikát, borsot, cukrot, dohányt és a sújtócérnához szükséges porfes­téket a kantinban vagy a legközelebbi falu boltjában is kaptak. A szer­

47

számok élét vésett fadarabbal burkolták be az útra, a harcsafürészt karikába kötötték. Ami holmi nem fért bele az ótalveíőbe, külön pakkba kötötték.

A vágtérbe érve beszállásoltak a barakkba, ha már meg volt építve. Rendszerint azonban maguk építettek barakkot, kalibát deszkából, karók­ból, fenyőkéregből. Benne priccseket csináltak és cserekjével, szénával, szalmával rakták meg. Tüzelőül ércfüttő szolgált, vagy maguk raktak tüzelóhelyet lapos kövekből, téglából. Néha csoportonként kisebb barak­kokat, kalibákat építettek. Az építést a kitermeltető mindig külön meg­fizette.

Virradattól szürkületig dolgoztak. Kezdés előtt megmosakodtak és frustokoltak: ittak egy korty pálinkát, kenyeret, szalonnát, túrót fala­toztak. Némelyek teát is főztek kukujzalapiből (áfonyalevél). Tíz-tizen­egy óra tájban elémentek és reggeliztek: puliszkát főztek, húst, vagy szalonnában tojást rántottak hozzá, vagy túróspuliszkát ettek. Ez volt a fő étkezés a rövid téli napon. Szürkület táján a reggelizéshez hason­lóan vacsoráztak, vagy pityókástokánt, hagymatokárct, köménlevest, pi- tyókáslevest főztek. Szombaton, a fizetés után sokan a kantinba mentek, vagy pedig a közelebbi falu korcsomájába, ahol fizetésük és kedvük arányában illogattak; sokszor az arány eltolódott, mert jól ottfelejtették magukat.

Vasárnap általában nem dolgoztak. A szálláson rendezgettek, tisztál­kodtak, mostak, főztek, heverésztek, kártyáztak. Délután rendszerint is­mét a kantin vagy kocsma következett. Itt sokszor veszekedések és súlyos verekedések, bicskázások is megestek (volt gyilkosság is). Az ellenfelek más munkáscsoportok tagjai vagy a közeli falubeliek voltak. A csapat­vezér mindenképp igyekezett fékezni a forróvérüeket, mert megtörtént, hogy az egész csapatnak sürgősen ott kellett hagynia a munkát az ellen­ségeskedések miatt.

A fafaragás erős szervezetet, komoly erőkifejtést, kitartást és kéz­ügyességet igényelt. A fát úgy le kellett faragni a négy oldalán, hogy a palonkács élének nyoma alig látszodjék, a fa keresztmetszete pedig pontosan derékszögű legyen. A gyenge, lassú, ügyetlen, későn kelő, korán fekvő faragóhoz szombaton így szólt a fizetőpénztáros: „Kereset ennyi, prémonda ennyi, kapnivaló semmi* (vagy: „Tartozás ennyi*). „Mi lesz a céggel?* így járogatott az öreg Pataki Emre bá, akit a fia reggel költö- getett: „Keljen föl, hallja-e, a többiek rég künn vannak!* — „Hadd el, fiam, azoknak hamarosan szaggatnak* (vagyis agyondolgozzák magukat és szaggatva meghúzzák nekik a lélekharangot).

A faragást igen nehezítette a meredek terep, a gyér erdő, az öreg és bogos fa. Az egyik faragó elmondta, hogy miért bogos a fenyőfa:

Akkor még Jézus meg Szent Pétör a fődön járt, egyszer egy korcso- ma előtt mentek el. Hallják, hogy odabe valami faragók mulatnak, erós- sen csármálnak s rusnyákot beszélnek. Azt mondja Szent Pétör:

— Uram Jézus, engedd meg, hogy bémenjek s rendöt csináljak közöttük.

48

— Ne menj bé, Pétör, mert megjárad — mondja Jézus —, részög embörrel csak kicsit s jót.

Pétör mégis addig istenködött, hogy Jézus beléegyezött, de elébb a hátára egy cimbalmot teremtött, amit Pétör nem láthatott.

Bé es menyen s kezd magyarázni a faragóknak, de meglátták a hátán a cimbalmot s kezdték biztatni, elébb szépön, azután csúful, hogy csináljon nekik nótát. Addig s addig, hogy a végin Pétört úgy kivették a korcsmából, hogy majdnem a nyaka es kitört. Feltápászkodott, erőssen mérgös lett, s kérte Jézust: engedné meg, hogy buszúból vasbogokat verjön a fenyőfába. Jézus csak annyit engedött meg, hogy fabogokat verjön. Bezzeg, jó kemény iából csinálta a bogokat. Azóta nem keresnek jól a faragók, mert a bogot nehezen vágja a fésze s a palonkács.

Más faragó az ördög szerzeményének mondta a bogokat:

Az ördög felmászott a fenyőfára, mert a mennybe akart menni, de meglátta a fenyőfa csúcsán a keresztet [a kereszt alakot mutató csúcs­ágakat] és ijedtében végiggazolta a fenyőfa oldalát, és a hímvesszőjét is beléverte. Attól szurkos és bogos a fenyőfa.

A faragók munkája a fadöntéssel kezdődött. Egyhuzamban levágtak és fel szakaszoltak annyi fenyőt, hogy a közelében több napon át legyen mit faragni. A ledöntött fát a kítermeltető kívánsága és a fa nagysága szerint szakaszolták fel. A vastagabb és simább darabokat tökének hagy­ták, a többit gerendának, szarufának, lécnek faragták ki. Általában 4—10 m hosszú gerendákat faragtak, vastagságuk 4×4 —10 X 10 colos volt. Amelyik fa nem adta ki ezeket a méreteket, azt szarufának, a legvéko­nyabbakat lécnek hagyták.

A faragáshoz faragóágyat csináltak és ezen faragtak. Általában csak fenyőt faragtak.

Minden darab kitermelt rönköt, kifaragott fát krétával megjelöltek és a rakóágyon pangóiba rakták. Itt vette át a munkaadó. Az erős, szor­galmas, ügyeskezü ember naponta egy-egy köbméter és harminc köbcenti gerendát is faragott, és ha a prémondázást és pálinkázást szűkre fogta, szép pénzt hozott haza. Voltak olyan faragók is, akik nagy családjukat ebből élelmezték és ruházták, sót földeket, állatokat is vásároltak, új házat és csűrt építettek. Tavasztól őszig sem ültek tétlenül: a saját gazdaságukban dolgoztak, vagy más alkalmi munkára szegődtek el (kő­törés. építkezés, kaszálás stb.).

A faragóba járás valószínűleg az 1800-as évek harmadik harmadá­ban kezdődött, amikor megindultak a nagyobb építkezések, a fa mind nagyobb arányú felhasználása nyomán az erdőkitermelések, és elszapo­rodtak a fűrészüzemek is. Ez tartott az 1940-es évek vége tájáig; ekkor­ra már a gerenda féléket kezdték cirkulán készíteni, a gerendát vassal és betonnal helyettesítették, téglából építkeztek, az erdőket pedig államosí­tották. Ma már csak ritkán kerül elő a palonkács, és csak otthon, ha kertsast, kapuzábét, hevederlécet, szarufát, koszorúfát kell faragni. Az utóbbi időben ezeket is inkább a sok háznál működő körfűrészen húzzák ki. A szabad tábla is megszűnt 1948-ban. A ház körül szükséges fenyó-

4 — Népismereti dolgozatok

49

anyagot az állami kereskedelmi vállalattól szerzik be. A szállítóra sincs már szükség: a gömbfát és a zeteváraljai gyárrészleg termékeit teher­gépkocsik szállítják Udvarhelyre, de fogat sincs a faluban magántulaj­donban. A szekeresség a feljegyzések szerint igen régi foglalkozás volt. Fakó szekéren is igen messze elszállították a fűrészárut. Ma is mondják: Fakó szekér, kendörhám, mind a kettő rossz szerszám. Szurkászni, cse­meteültetni nem járnak, mert a túlnyomó részben állami és szövet­kezeti alkalmazott felnőttek nem szorulnak rá, de restellnék is.

A lucfenyő a környékbeliek számára mint életfeltétel megszűnt lé­tezni. Helyét majdnem kizárólag a kő, tégla, cement, vas és műanyag foglalta el, pénzkereseti forrást pedig a falu lakóinak nem jelent. Még a télifát is Udvarhelyen vásárolják, a kereskedelemből.

VITA ZSIGMOND

A NÉPI SZŐLŐMŰVELÉS HAGYOMÁNYAI
NAGYENYED VIDÉKÉN

A Maros mentén Felvinctől és főleg Miriszlótól dél felé Nagyenyed és Csombord környékén, valamint a Maros völgyében Tövis, Gyulafehér­vár felé, egészen Alvincig Erdélynek egyik legismertebb és méltán leg­híresebb borvidéke húzódik. Ide tartozik Tövistől délre, ahol a Maros völgye kiöblösödik, közvetlenül a hegyek alján, Krakkó, Magyarigen és Sárd vidéke is, amelyet régebbi földrajzi munkáink Erdélyi Hegyaljának neveznek, de ez az elnevezés borászati szempontból utóbb az egész vidékre kiterjedt.¹ A régi Aranyos menti szőlővidék ennek folytatása észak felé, de szőlőinek és borainak egészen más a minősége. E vidékhez tartozik Enyed környékén Miriszló, Csombord, Bagó, Magyarlapád, Bece, Vadverem, Asszonynépe, továbbá Marosszentkirály és Tompaháza is, ahol a déli, délkeleti vagy délnyugati domboldalakon évszázadok óta folyik a szőlő hagyományos, karikás művelési módja. A szőlőművelés ősi ha­gyományait még ma is többfelé őrzik a római provincia korából maradt kősajtó alapok meg a szőlófürtös, szőlóleveles régi kőfaragványok, a sző­lőknek a középkorban való fennmaradását és gazdasági jelentőségét pe­dig számos régi oklevelünk igazolja (pl. Miriszlón 1381. IX. 15).

Az erdélyi szőlőműveléssel kapcsolatos eszközök nevét, a borok jel­legére és színére vonatkozó legfontosabb szavakat megtaláljuk Pápai Pá- riz Ferenc 1708-ban Lőcsén kiadott latin—magyar, magyar—latin szó­tárában, a szőlőmunkálatokról pedig egy pár fontos adatot őriznek a XVIII. századi naplók, följegyzések, így például Szaniszló Zsigmond tordai birtokos naplója (1682—1711).² Eszerint a szőlőmunkákat álta­lában csak április 15-e körül kezdték el, 15—20 között elvégezték a karóztatást és a hajtást (karikázás), ezt követte május 10—20 között az első, július elején pedig a második kapálás. Harmadik kapálásról nem olvashatunk ezekben a feljegyzésekben. Június 25-e körül elvé­gezték a levelezést, és szüret után, november elején, az utolsó metszés­sel befejezték a szólőmunkát. Nagy vonalakban így folytatta a szőlőmű­velést nemcsak az aranyosszéki, hanem a Maros-menti falusi szőlős­gazda még a XIX. században is, habár akkor már jó gazdasági szak­munkák jelentek meg. Az erdélyi szőlőművelésre jellegzetes karikás szőlőművelést és a szőlőművelés régi eszközeit azonban ezekből a fel­jegyzésekből nem ismerhetjük meg; ezekről régi néprajzi munkáink sem szólnak. Az 1940-es és 50-es években megpróbáltuk ezért Miriszlón, Gombáson, Csombordon, Bagóban, Magyarlapádon a legöregebb szőlős­gazdák és vincellérek elbeszélése nyomán leírni azt a népi szőlőműve­lést, amely ezen a vidéken a múlt század végén, az újabb telepítések előtt még általános volt, és csak lassan, fokozatosan fejlődött a kör­nyék nagyobb szőlőgazdaságai, egy-egy tehetősebb, haladó szellemű gazda példaadása, az enyedi vincellériskola tanítása, gazdasági tanfo­

51

lyamok, előadások nyomán. Mindezekhez járult 1900 után az enyedi Ambrosi és Fischer gyümölcs- és szőlőoltványtelep is, ahol a csombor­diák, szentkirályiak megtanulták a szőlőoltást, az új, oltott szőlőfajták telepítését.

Habár Morágyi István, az enyedi vincellériskola igazgatója közvet­lenül a filoxéra pusztítása után a Nagyenyedi Gyümölcsészeti Egylet kétholdas kertjében már 1891-ben amerikai szőlőiskola létesítését kez­deményezte,³ és utasításokat adott a peronoszpóra elleni védekezésre, gépek beszerzésére, a falusi nép még sokáig nem tartotta jövedelme­zőnek a szőlőtelepítést, nem volt lehetősége rá, hogy gépeket szerezzen be; kis szőlőjét tovább is a régi, hagyományos módon művelte.

Nem szakkönyvekből tanulta meg a szőlómunkát, hanem egyik nem­zedék a másiknak adta át a tapasztalatait, és azokhoz esetleg még hoz­zátett valamit. A Bethlen Kollégium miriszlói, a gombási Zevk és a csombordi Kemény birtok mellett élő és ott is dolgozó falusi gazdák közül az ügyesebbek hamarabb tanulták meg a gondosabb, igényesebb szőlőművelést, mint azok, akik távolabb éltek vagy nem dolgoztak egy- egy ilyen jól kezelt mintagazdaságban.

Régi tapasztalatból, általánosan tudták, hogy „a szőlő több me­leget és kevesebb vizet kíván, mint más plánta, ezért nékie legjobb hely a közép szerű hegyeknek déli és napkeleti oldala, ahol a nap sokáig érhesse, azonban hátulról magasabb hegyek által az északi hideg sze­lek és jégesős zivatarok ellen légyen megoltalmazva”. Ezt írta 1832- ben Milotai Ferenc,⁴ az egyik legkiválóbb erdélyi gazdasági szakember, és valóban Enyed környékén, az egész Erdélyi Hegyalján ilyen fekvésű domboldalakra telepítették a szőlőt már ősidők óta. A jó fekvés bizto­sította a szőlők beérését és a must édességét.

Ugyanilyen fontosnak tartották azonban a megfelelő talajviszonyo­kat is. Milotai Ferenc erre vonatkozólag Az erdélyi gazda című mun­kájában ezt ajánlotta: „A szőlőnek legtermékenyebb földe a mész­szel, gránit vagy kovács kóporonddal .valamennyibe elegyes föld, to­vábbá az olyan föld jobb a- szőlőnek, mely porhanyóssága és alkotó ré­szeinek tulajdonsága által az elemek behatását könnyen magába veszi és a meleget sokáig megtartja.”⁵ Ilyen meszes, agyagos, márgás, laza talaja van a miriszlói. lapádi, vadveremi, becei szőlőhegyeknek is. Ezt tapasztalatból tudták a szőlősgazdák, nem könyvből tanuíták, és hamar észrevették, hogy ha a szőlőt nem megfelelő helyre telepítik, akkor nem terem, és hamar kipusztul. Egy idős lapádi ember azonban érdeklődé­sünkre csak azt mondta: „Van fekete, van sárga föld is, van homokos is.” Mindegyik jó lehet a szőlőnek, ha megfelelő a fekvése és jó az időjárás.

Az időjárásra vonatkozó tapasztalatokat pedig tömören így foglal­ták össze Miriszlón: „Van káposzta-esztendő és van szőlő-esztendő.” A szőlő, a méh és a juh ugyanis nem szereti az esőt: melegre van szük­sége.

Enyed környékének, a Hegyaljának kedvező fekvése mellett jó talaj­viszonya és többnyire enyhe időjárása is hozzájárult ahhoz, hogy itt a nép általánosan foglalkozott a szőlőműveléssel; gyermekkorától kezdve

52

szinte mindenki részt vett abban s idővel minden csínját-bínját megta­nulhatta. Ez kihatott a vidék gazdasági életére, az enyedi és falusi kis­iparra (kádárok, kovácsok stb.) is.⁶

A Maros-menti (egykor Alsó-Fehér megyei) szőlők területéről és erdélyi jelentőségéről beszédes tanúság az 1895. évi statisztikai össze­írás egypár adata. Ez évben a megyében 7089 kát. holdat tett ki a be­ültetett szőlőterület. Ugyanakkor Kis-Küküllő megyében 7975, Nagy- Küküllőben 6038, Szeben megyében 3661 hold szőlőterület van. Ebben az évben a filoxéra az erdélyi szőlőknek már több mint 10%-át kipusz­tította. Azoknak egy része parlagon maradt, sok helyt kukoricával ül­tették be az egykori szőlőket, és az új szőlőtelepítések csak az 1900-as években kezdődtek el. A minket közelebbről érdeklő nagyenyedi járás­ban 1895-ben 1260 kát. holdat tett ki a szőlőterület (1901-ben 1322,3 kát. hold), ebből Nagyenyed 172, Csombord 69, Miriszló 54, Gombás 23, Magyarlapád 65, Bagó 99, Vadverem 41 kát. holdat számlált, általában jóval kevesebbet, mint egy-egy Magyarigen környéki község. A fenti te­rületből helyenként 15—20—25 holdat tett ki egy-egy nagyobb, minta­szerűen kezelt szőlőgazdaság, és így a falusiak kezén a kedvező hegy­oldalakon csak egészen kis szőlőterületek lehettek. A falusi gazdaságok felszerelése kezdetleges volt, egy-egy szorgalmas gazda, mint például Miriszlón Hari János valósággal úttörő munkát végzett, és az 1910— 20-as években sor kerülhetett gyári sajtók és permetező gépek be­szerzésére.

Habár a régi, népi szőlőművelés⁷ egyszerű volt és jóval kevesebb munkát kívánt, mint a mai, mégis szinte egész éven át adott valami dolgot a gondos szőlősgazdának.

A szőlőművelés első lépése a szőlő ültetése, telepítése. Ehhez nem volt föltétlenül szükséges a föld megforgatása, hanem egyszerűen fel­szántották vagy csak egy ásónyomnyira ásták fel. „Csináltak az em­berek egy lyukat az ásóval, nem forgatták meg a földet⁴⁴ — mondta Lapádon Sípos Ferenc. „Ha volt egy jó tő szőlő, csak bétettük egy cseppet a földbe, megtapodtuk és kihajtott. Két évre rá termett.⁴⁴ Arra sem ügyeltek különösképpen, hogy rendibe, azaz sorba legyen ültetve. „Csak úgy né, szerteszéjjel⁴⁴, egymástól 1—1,20 m-es távolságra ültet­ték, mint a kertben a gyümölcsfát. Többnyire azonban nem ősszel ül­tettek gyökeres tövet, hanem inkább tavasszal az előző nyáron kihaj­tott kb. 50 cm hosszú vesszőt, amelyet késejfának vagy késajafának hívtak. Az ültetés egy T alakú, vashegyű és fanyelű furu (fúró) segít­ségével történt, amellyel előzőleg a földbe lyukat fúrtak, majd „a késaj- fát odanyomtuk a földbe, és az gyökeret eresztett⁴⁴ — mondja a lapádi ember. A késajfa négy-öt bogos (szemes) vesszője főleg a meredek ol­dalakon vált be, ahol nagy volt a hőmérséklet ingadozása, mert jól el­lenállott a fagynak. „A vesszőt megvágták csapnak, az alsó bog mel­lett, számítottak öt-hat bogot, fenn egy kissé hosszabb részt hagytak, úgy vágták le.⁴⁴ Ezt a vesszőt mélyen beültették a földbe, úgy, hogy négy szem benn volt a földben, csak a felső szem volt becsirkézve, vagy­is mintegy két ujjnyi földet húztak reá védelmük Csapnak hívták a rövidebb, mindössze két-három szemre metszett vesszőt; a megnőtt, erős

53

vesszőknek, amelyek majd termést hoznak, magja volt a nevük. A kö­vetkező tavasszal az így elültetett késajfa kihajtott, és a harmadik évben teremni kezdett.

A szőlőszaporítás ilyen módja dugványozás néven ismeretes. Ezen­kívül tavasszal végezték a homlitást. Ez úgy történt, hogy egy jó erős vesszőt lehajtottak, egy árkot ástak neki, és befedték földdel. Az így befedett vessző a bogoknál gyökeret vert; így pótolták a hiányzó tő­kéket. A második évben levágták a vesszőt a tóról, és így új tőkét nyertek. Az ehhez hasonló szaporítási eljárás neve a szakirodalomban döntés vagy rokkantás. Érdekesebb azonban számunkra az aranyoseger- begyi Szabó József magyarázata, aki még pontosan emlékezett arra, hogy a múlt század végén — bizonyára nemcsak náluk — hogyan fiatalí­tották meg az elöregedett szőlőtőkéket. Ezeket kereken kikapálták, az apró gyökereket lemetszették, és a tőkét a vén tőke mellé ásott új gö­dörbe nyomták. Földet húztak rá, és így az a következő évben új haj­tásokat hozott. Ez volt náluk a rokkantás, a homlítást pedig húzásnak, bujtásnák, bújtatásnak vagy porbujtásnák mondták. A munka a külön­böző vidékeken lényegében ugyanaz volt, de a népi nyelv találékonysága megnyilatkozott a változatos és jellemző szókincsben és kifejezésekben.

A filoxéra után Dezső Miklós tanítása szerint zöld oltással kezdték pótolni a szőlőket.

Lássuk most a szőlőmunkákat az év elejétől kezdve.

„Gyümölcsoltó Boldogasszonykor (március 25-én) kezdődött a nyi­tás⁴⁴ — mondták Csombordon. Mihelyt a fagy felengedett, és dolgozni lehetett, kivették a szőlőt a földből. Sokszor már József-naptól (március 19.) április végéig, Szent György-napig (április 24.) folyt ez a munka, főleg kétágú vasvillával vagy kapával. Miriszlón viszont — Szőke János szerint — csak április 7-én („Blagovestyén⁴⁴), vagyis a régi román Gyü­mölcsoltó Boldogasszony napján szedték ki a szólót. „Tavasszal egyszerre nyitottak⁴⁴ — mondta Lapádon Sípos János. Kapával, kacorral hajtották el a gyökereket, szakállakat, azután karóztak és megmetszették a szőlőt. Meghagyták a magfákat, tovább két-három szemre metszett csapokat, és a jobb gazdák 1800 után, hogy a termést biztosítsák, még 2—4 darab 40 cm-es ugarcsapot is hagytak, ahogy ezt az uradalmi vincellérektől ta­nulták.

A férfiak egyúttal kikarózták a szőlőt a karózó vassal (1. rajz), ame­lyet a helyi cigánykovácsok (Miriszlón pl. Hiriza Péter), régebb pedig a torockóiak készítettek. „A karózó vasnak van egy horga — mondta Szakács István csombordi vincellér —, az meg van fogazva, hogy meg­fogja a karót. Fölköti az ember a talpára, aztán benyomhatta a karót egy méterre is.⁴⁴

Legtöbbször kb. 2 m hosszú fűz- vagy akáckarót használtak. Mi­riszlón a patak mentén minden szőlősgazda beültethetett egy darabot magának fűzfával, és abból vághatott karót. A füzfakarót a héjától meg­takarították, így sokáig tartott. Használtak ezenkívül jenyúcsapkarót és bántott akáckarót, amely 45—50 évig is eltartott.

Más helyt azt mondták, hogy gyökerezni nem kellett, permetezés­ről szó nem volt. „Odakötötte az ember az egészet kenderrel, kákával

54

a karóhoz, azután nem válogattak, nem szedték le a hónaljakat, kacso- kat/ A kötözéshez a lányok és asszonyok Lapádon kákát használtak. „Olyan hátakkal vittünk ki — mondta Sipos Ferenc —, hogy majd meg­szakadtunk/

Tavasz kezdetén, amikor a rügyek megduzzadtak, a csombordiak, miriszlóiak azt mondták, hogy borsódzik a szóló. Amint kitavaszodott, elkezdték találgatni, hogy milyen termés várható. Ha korán tavaszodott, és nem fagyott le a szóló, akkor jó termést vártak. Ha a galagonya szépen virágzott, akkor is azt mondták, hogy jó termés lesz a szőlő­ben. Ha a tavaszi metszéskor a szóló erősen könnyezett, vagyis bőven folyt a leve, akkor szintén jó termést vártak. Ilyenkor azonban a met­szést végző munkásnak vigyáznia kellett, nehogy a könnyezés megva­kítsa a csapok szemeit, ne érje a szemeket. A szóló nedvének gyógyító hatást tulajdonítottak: néha pohárba is felfogták, és az öregek fájós szemüket kenték be vele. Csombordon azt is mondták: „Jobb, ha nem nő nagyot a szóló fája: ha kevesebbet nő, a száraz nyár után következő évben jól terem/

A metszés és a kötözés után következett a karikázás vagy hajtás. Lapádon két-három, sót négy karikát is csináltak. Mivel ez sok hajlon- gással, pepecseléssel jár, főleg asszonyok szokták végezni. Néha egy vesszőt átvittek a másik karóra, alul megkötözték dróttal, így akarták a termést fokozni. Ezt nevezték rigó pajónak (palló). Kötözéskor már a régi feljegyzések szerint is vigyázott a munkás, hogy a nap a karikákat délelőtt egyik felől, délután másik felől érje, vagyis a karikának rend-

1. Karózó vas, Gombás
2. Ugarló vagy ugarkapák, Gombás
3. Daraszoló kapák, Gombás

55

szerint észak-déli irányban állott a tengelye. A két karikát rendesen co-as alakban, a venyigét megropogtatva, előbb felül a vállánál, azután kétfelé lehajtva kötik a karóhoz. A karikakötözéshez fűzfavesszőt hasz­náltak; azt előbb megcsavarták és úgy kötötték a két venyigeszálat a karóhoz, mert így nem ugrik ki.

Április végén elkezdődött az ugarkapálás az ugarló vagy ugarkapá- val (2. rajz). Ebben a munkában a férfiak és a nők már egyaránt részt vettek. Nem ástak, hanem csak kapáltak, mert a meredek, palás hegy­oldalról a víz könnyen leviszi a földet, ha erősen fel van á* * a. A ka­pákat Csombordon, Gombáson a cigánykovácstól vették, Lapádon, Mi- riszlón inkább a torockói kapák használatára emlékeznek. Szőke János szerint Miriszlón első ízben ilyen hegyes torockói kapákat használtak, amellyel mélyen megkapálták a szőlőt, azután a széles, ovális formájú daraszoló kapával (3. rajz) daraszolták; ezt szintén a torockói kovácsok készítették. Amikor a kapa elkopott, azt mondták: „Visszük nádalni a kapát a kovácshoz.” A kovács megnádalta: még egy akkora részt ková­csolt, forrasztott hozzá, mint amekkora elvásott. Az ilyen kapát nevez­ték nádalt kapának.

A kapálás után az asszonyok végezték a gyomlálást, a szakiroda­lom szerint a zöldválogatást, itt azonban csak azt mondták: „Meghánytuk a szőlőt.” A rossz vesszőt, amelyen nem mutatkozott termés, lenyesték, a jókat pedig felkötötték. Amennyi magfa kellett — rendszerint három­négy —, azt meghagyták. Ekkor hagyták meg a húzásnak (homlításnak) való vesszőt is.

Régebben az enyedi vagy felvinci késesektől vásárolt kacorral (4. rajz) metszették a szőlőt, és Miriszlón az 1900-as években is azt tar­tották, hogy kacorral jobban lehet metszeni, mint a helyi kovácsok ál­tal készített metszőollóval (5. rajz), mert az hamar elromlott. Varró Já­nos az 1910-es években még Enyeden vásárolt met^zőollót használt. Tur- zai Mihály szerint Gombáson régen nem is válogattak, nem gyomlál­tak, hanem a karikáról kijött hajtásokat seprűbe kötötték. Ezt bizo­nyítja az a régi miriszlói mondás is, amelyet a rosszul, sietve válogató és kötöző szőlómunkásra napjainkban is mondanak: „ölelem és kötöm, mint a régiek.”

Voltak, akik csak májusban végezték el a gyökerezést, amikor el­húzták a földet a gyökérről és kacorral megborotválták.

A gyomlálással vagy válogatással együtt Lapádon a többi munkát is egyszerre végezték. „Amikor meggyomláltuk, akkor el is csonkáztuk- a tetejét levágtuk, és többet nem volt vele bajunk metszésig.” Az öreg Turzai Mihály szerint Gombáson, amikor szalmaszínü volt, visszacson- kázták, „jó magas embermagasságban”. Pedig volt még közben fontos munka: a második kapálás. Ezt rendszerint július első két hetében,, a gyomlálás és a csonkázás közötti időben végezték el együtt. Ha nem volt esős az idő, és a szőlő nem volt gyomos, akkor a harmadik kapálást régen el is hagyták, de az 1900-as években a jó gazdák már a lágyszemre kapálást tartották a legfontosabbnak; ezt Szent István napja (augusztus 20.) után kezdték el. Azután a szüretig nem mentek többet a szőlőbe, hanem jól elgereblyézték a helyet, hogy látsz-

56

1. Metszöolló, Nagyenyed vidéke
2. Csergettyü, Nagyenyed vidéke

szanak a nyomok. Egerbegyen azt mondják, hogy még négyszer is meg­kapálták a szólót a kukoricákapával, mert azt tartották, hogy így a szemben csak egy mag lesz, a többi mind must. Mindez az időjárástól is függött.

Megjegyezzük, hogy az 1900-as években a falusi szőlőkben is el­kezdték a védekezést a peronoszpóra ellen, ezért egy nyírágseprüvel vagy meszelővei megprecskelték a szőlőt bordói lével. Permetező gé­peket csak az 1920-as években kezdtek beszerezni. A régi vincellérek azt mondották, hogy a metszésre a kecskék és a szamarak tanították meg az embereket Ázsiában, a permetezésre pedig a meszelő asszonyok Franciaországban.

Ilyenkor kezdődik el a szőlő őrzése. A falusi szőlők többnyire egy hegyoldalon voltak, a nagybirtokok mellett (pl. Gombáson Felső-Szőlők, a Magurák-köze, a Temetőknél). Ezek együttesen hegyközséget alkot­hattak a maguk íratlan törvényeivel. Habár Enyeden a hegyközség hi­vatalos formában csak 1911-ben alakult meg, tudjuk, hogy ennek meg­voltak a régi hagyományai, ugyanis a város 1679-es „constitutioi“ már szigorúan szabályozták a szőlők gyepűjének rendben tartását.⁸

A hegyközség általában a szőlők őrzésére és a szüretre vonatkozólag hozott határozatokat; ezeket mindenkinek be kellett tartani. Felvincen a hegyközség szerződtette a pásztorokat; szüret előtt megszabta, hogy melyik napon szabad a szőlőbe menni, és kijelölte a szüret megkezdé­sét. Itt a szüret első napját rendszerint vasárnapra tették, és azok kezd­ték el a szüretet, akiknek nem volt saját fogatjuk.

57

A szőlőtáblák közé egy-egy barázda volt húzva, így „mindenki tudta, hogy eddig az enyém⁴⁴. A barázda egy sor szőlőt vesz fel, ott jár­nak be a szőlőbe. Az egész szőlőhegy mellett ment fel a határút, amely galagonya- vagy kökénybokrokkal volt szegélyezve.

Dűlőnként egy pásztor őrizte a szőlőt, így például Gombáson három, Lapádon négy. „A falusiakét őrizte kettő, az urakét kettő.⁴⁴ Ha hideg volt, a pásztor éjjelre egy gödörben venyigét égetett vagy behúzódott a venyigével, szalmával födött kalibába. A szőlőt éjjel-nappal őrizni kellett. Nappal a pásztor a madarak ellen nagy ostorral csattogtatott vagy a csergettyüt forgatta (6. rajz), és az erdő szélére rongyokat agga­tott ki madárijesztőnek. Rendszerint kutyája is volt, sőt Lapádon fegy­vere is, hogy elijeszthesse a tolvajokat. Üjévtől újévig a karót őrizte, mert azt is ellophatták.

Lapádon egy hold szőlő után egy vider must járt a pásztornak; máshol is ehhez hasonló volt a fizetése.

A községi elöljáróság vagy a hegyközség határozata alapján rend­szerint az enyedi vásár után, október 16-án kezdték el a szüretet. Akkor kikiáltották, kidobolták, hogy mikor lesz a szüret, hogy mindenki ké­szülhessen reá, szerezzen be mindent, amire szüksége lesz. Az előké­születhez tartozott a hordók, kádak kiforrázása szódás vízzel és kiöb­lítése hideg vízzel. Régebben diófalevelet vagy ürmöt is tettek a forró vízbe, de általában nem kéneztek.

A szüret nagy családi ünnepnek számított, amelyre az egész rokon­ság összegyűlt. Már előző nap rotyogtatták a töltött káposztát disznó­hússal, vagy levágtak egy juhot és birkapörköltet főztek. Ehhez Csom- bordon kis cipókat, Gombáson malozsás fonott kalácsot, esetleg kür- tőskalácsot is sütöttek. Lapádon este juhtokányt ettek hagymával, a hegyre pedig szalonnát, túrót, hagymát és pálinkát vittek ki. Az ivó­vizet tégelyben (7. rajz) tartották; azzal vittek vizet a határba is, ha kapáltak.

Miriszlón a legények, leányok ünnepi ruhába öltözve vonultak ki a hegyre a szekérrel, a kádakkal (8. rajz), csebrekkel és a kisebb szedő­edényekkel együtt. A hordót vagy kádat otthon fehér abrosszal terí­tették le, és azt kinn vették le róla. Aztán tréfálás, víg mókázás közben elkezdődött a szedés kacorral. Sajtárokba, csebrekbe, fertályosba (9. rajz) szedték a szőlőt, a cseberből betöltötték az egyfenekü hordóba (Lapádon a fennállóba), ott megcsomoszkolták, vagyis összeroncsolták egy három­ágú meggyfából vagy ‘cseresznyefából készült csomoszkolóv al vagy csu- muszkolóvaX. Közben a pásztor végigjárta a hegyet, lőtt egyet-egyet, és mindenütt megvendégelték.

A szüret végén egypár tőkét megmetszettek, hogy a jövő évben jó termés legyen. Lázár István azt is föl jegyezte, hogy a szőlő négy sar­kán a termésből a falu „tudós⁴⁴ emberével vagy asszonyával egy-egy bogot köttettek, hogy jó termés legyen.

Otthon az udvaron, hátul a színben kezdődött el a taposás. A szekér két agyára (tengelyére) gerendákat fektettek, és erre kötöttek fel egy 20—25 vedres kerek taposó kádat. A nyomózsákba beraktak vagy 30 kg

58

1. Légely, Nagyenyed vidéke
2. Kád, Nagyenyed vidéke
3. Fertályos, Nagyenyed vidéke
4. Kártya, Nagyenyed vidéke
5. Liu vagy livő, Nagyenyed vidéke
6. Hordó, Nagyenyed vidéke

szólót. Az ilyen zsákot vastag kenderfonálból, ritkán szőtték. A taposó ember lábát a nők először jól megmosták, azután kitáncolta a szőlőt: „a zsákon szökdösött*. Ez volt a zsákolt must vagy a taposott must, amint Enyeden mondták. A kádból egy lyukon át a csapáljába vagy egy cseberbe folyt a must, és azt kártyával (10. rajz) töltötték át a livőn vagy liun (11. rajz) a hordóba (12. rajz). A gombásiak 5—600 li­teres hordókat használtak, és ugyanilyen hordókat szereztek be az enyedi kádároktól az egész környéken. A kártyákat, kisebb fenyófaedényeket az enyedi vásáron vették a topánfalvi mokányoktól.

A kitaposott szólót, a malátát még lehetőleg ki kellett sajtolni; mindenik faluban volt egy-egy régi bálványsajtó, amelynek kőalapját

59

még megtalálhatjuk a nagyobb szőlőkben. Ilyen hatalmas bálványsajtót láthattunk az 1940-es években Felenyeden Fufezan Vasile udvarán, Fel- vincen a Nevelits-udvarban, a vadveremi és bagói görögkeleti egyház bálványsajtóját pedig még napjainkban is használták és dicsérték. Ha­sonló rendszerű olajsajtókat és tökmagsajtókat is sokfelé használtak. Mindezeket vastag tölgyfagerendából faragták ki a felenyedi ácsok, fa­szegekkel állították össze, s így több nemzedéken át jól kitartottak.

13. Borosbenedeki római sajtóalapok kőből (K. Sebestyén József rajza)

Megemlítjük, hogy egy-egy régi uradalmi szőlőben, így például Bo- rosbenedeken, Müller Zoltán szőlőjében az egykori római szőlősajtók szépen kifaragott kőlapjai is megmaradtak (13. rajz), mint az itteni szőlőművelés római korának fontos tárgyi bizonyítékai.

A fentiek után az ősi marosmenti sajtót az egerbegyi elnevezések sze­rint írjuk le; ezek régen bizonyára általánosan ismertek voltak. A saj­tókő (14. rajz, 1) két vastag, közbül bevágott tölgyfagerendára volt fel­állítva. Ez volt az alap (2), amelynek egyik végén volt a hátsó medve vagy sasjajárom (3), a másik végén pedig a talpra (4) fölállított és két kötéssel megerősített járom (5). A sajtókőbe betették a kast (6), abba töltötték a malátát. Azt csomoszkolóval jól ledöngölték, azután beillesz­tették a kasba a fákat, és a tetejébe föltették a papot (7). Erre nehe­zedett a medve (8): két ága átfogta az orsót vagy a srófot (9). Ugyan­

60

így volt kifaragva és beléillesztve a kődek (10), amelyet kétféléi a med­véhez rögzítettek. A hajtórúddál (11) két ember facsarta az orsót: körbe jártak vele, és így a medve nagy súllyal a papra ereszkedve kisajtolta a malátát. Az orsó egy talpra volt téve, és a talpat könehezékkel erő­sítették meg, hogy ne mozogjon. A must a kármentőbe folyt (15. rajz), de erre csak egy-egy nagyobb gazdaságnak, az eklézsiának vagy az ura­dalomnak volt szüksége. Azután a mustot 3—4 literes kártyával, tiszta

14. Regi bálványsajtó, Bagó. 1. Sajtókö (jobbra lent a keresztmetszete), 2. alap, 3. hátsó medve vagy sasjajárom, 4. talp, 5. járom, 6. kas, 7. pap, 8. medve, 9. orsó vagy sróf, 10. kodek, 11. hajtórúd

fenyőfaedénnyel töltötték át a hordókba vagy egy-egy kisebb (10 vedres) útalapba. Általában kis hordókat használtak, és azokat a.tornácon vagy a ház mögött egy színben helyezték el.

Gombáson és Miriszlón ennél egyszerűbb szerkezetű, részben kézi munkával készült sajtók is kerültek be a század elején Enyedre (16. rajz). Az egyiknek vasorsója és vasfogantyúja volt, négy munkás járta körül, így nyomta le a békát és az alája helyezett szappanját a kosár­ban levő malátára.

Amikor a szőlőt kisajtolták, „minden viderból vámot vettek⁴⁴, egy kupát; egy kupa (1,4 1) must ára Lapádon a század elején 15 krajcár volt. Azután a kast szétszedték, kivették belőle a törkét, de általában nem főzték ki, hanem „ráhányták a ganéra⁴⁴. Mások egy részét haza­vitték, szétmorzsolták egy kádban, vizet öntöttek rá, úgy hagyták na-

61

pokig, azután újra kitaposták, és így csügert vagy fickóbort nyertek belőle. Ha a fickóbort megfőzték, akkor csügercibre néven (Egerbegy) reggelire kenyérrel fogyasztották. A csügerből ecet is készült: három na­pig egy cseberben tartották, azután vizet töltöttek rá, megecetesedett, s ezzel savanyították az ételeket (Egerbegy).

1. Kármentő
2. Régi fasajtó, Gombás

A must édességének fokát általában tojással mérték: a tojást be­dobták a mustba, s ha a must feldobta, azt mondták: „Jó a must.^44. Ilyenkor elégedett a gazda és háznépe. Ahol eladó bor is volt a háznál, ott Cégér gyanánt egy karóra kelkáposztát tűztek.

A gyermekeknek még szüret után is kedves hely volt a szőlőhegy: elmentek egy-egy fiilinket keresni, kurkászni, tallózni (Lapád) vagy tollászni (Felenyed). A felnőttek, főként a férfiak számára azonban még hátramaradt egy munka: a kitermett venyige, a karika lemetszése, és a tél beállta előtt a takarás, a szőlő befedése. A szőlő tövéhez előbb egy kis földet húztak, hogy azt feküdje meg a tőke, azután a hegy irányában fölfelé fektették, és egynéhány kapa földdel befödték.

Az Enyed vidékén, valamint a Maros mentén kedvelt szőlőfajták el­terjedéséhez lényegesen hozzájárultak a Kollégium miriszlói gazdasá­gának tapasztalatai. Miriszlón a falusi gazdaságokban elsősorban a kö­vetkező négy kedveltebb fajta termett: a járdován, a leányka vagy leányszölló, a lámpor vagy királyszölló és a kövér; ezekhez még a Kol­légium szőlőiskolájából jutottak hozzá a múlt században. Megemlítendő még a szlamkamenka, a kecskecsecsü, a bőven termő, de gyenge minő­ségű hóvíz szóló („olyan piros volt, mint a rózsa, de a leve olyan, mint a hólé“), a rózsaszóló, az ágas farka, a baras (boros) szóló és a muskatáj is, ez azonban csak újabban terjedt el.

62

A kedvelt szőlőfajták azonban nem mindenütt teremtek egyformán, s így mindenkinek ki kellett tapasztalnia, hogy kis szőlőjében melyik fajta terem a legjobban. Az eredményes szőlőművelés ezért mindig nemcsak nagy ügyességet, pontos munkát, hanem változatos és gazdag gyakorlati tudást is kívánt a vidék lakosságától; így lehetett nagy ha­tással gazdasági és társadalmi életére. Ha jó termés volt, akkor el le­hetett tenni álló szőlőnek, a gyermekek örömére, és novemberben inni lehetett a karcost, az új bort. A miriszlói, gombási, csombordi és más szőlősgazdák elsősorban a család, a rokonság számára művelték kis szőlő­jüket. és így otthon fogyasztották el a bort, de jól tudták, hogy ezeken a szőlőhegyeken erősebb és jobb aroma jú bor terem, mint a környé­ken másfelé vagy például a Kükülló mentén. Azt is megtanulta minden kisgazda, hogy a jó terméshez, a jó borhoz nem elég a jó időjárás, ha­nem gondos, pontos és tiszta munkára van szükség. Ezért mondták: „Adj meg a szőlőnek idejében mindent, hogy ne vallj szégyent a koccintás­nál!“ így a szőlő és a bor mindig kihatott a vidék gazdasági-társadalmi életére, a gazdasági-társadalmi fejlődés viszont együtt járt a gondosabb szőlőművelés meg a borkezelés fokozatos fejlődésével.

JEGYZETEK

1. Csávossy—Horváth—Mezei—Szász: Szőlőtermesztés. Bukarest 1957. 17.
2. Történelmi Tár 1889.
3. Amerikai szőlőiskola Nagyenyeden. Közérdek 1891. 4. és 20. sz.; 1892. 30. sz.
4. Milotai Ferentz: Gazdasági Katechezis. Első rész. Kolozsvár 1832. 59.
5. Milotai Ferentz: Az erdélyi gazda. Nagy-Enyed 1839. I. 134.
6. Lőcsei Lajos 1898. évi Közhasznú Nagyenyedi Naptára szerint Enyeden ekkor két kádár működött: Főnyi József és Selmeczi István, ök készítették a hordókat, kádakat a vidék számára. Ugyanekkor Gyula fehérvárt hét kádár dolgozott. Az enyedi három késes között legismertebb volt a Gazda Géza műhelye. Itt készültek a kacrok, a bicskák és a kések.
7. A szőlőmunkálatok leírásához 1946-ban legfontosabb adatközlőim a követ­kezők voltak: Sipos Ferenc (sz. 1866), Magyarlapád; Turzai Mihály (1862) és fia: Mihály (1900), Marosgombás; Szakáts István (1894). Csombord; Szőke János (1872), Miriszló. Továbbá: Deák János, Miriszló; Varró János (1891), Gombás; Vásárhelyi Pál (1897). Miriszló; Bartha Márton (1890), Nagyenyed; Székely Mihály (1912), Gombás; Szabó Mihály, Miriszló és mások. Az egerbegyi adatokat Péter Károly volt tanítványomtól kaptam.

Az Enyed környéki népi szőlőművelésről 1. még: Alsófehér megye néprajza. Nagyenyed 1899. 500—501 (Lázár István tanulmánya) és Szilády Zoltán: Miriszló község tárgyi néprajzának vázlata. Népr. Ért. IX (1908). 41. Az újabb hazai szak­irodalomban a szászmuzsnai népi szőlőművelésről összefoglaló leírást ad dr. Kós Károly: Népélet és néphagyomány. Bukarest 1972. 97—107. A kacor használatáról fontos erdélyi adatunk Bőd Péter önéletírása. Cluj-Kolozsvár 1940.143. A kacor hasz­nálatát bizonyítja Pápai Páriz (1708), Szenczi Molnár (1621) latin-magyar és Ca- lepinus (Lyon 1585) tíznyelvű szótára. Ezekben a kacor metszőkés értelemben fordul elő. A sajtóról 1. Vincze István: Magyar borsajtók. Ethn. LXIX (1958). 1—28.

1. Város könyve… 1679. Botskai István által le Írattak. Ms. 317. Kézirat a Nagyenyedi Bethlen Könyvtárban.

KÓS KAROLY

LAPOS VIDÉKI SZÉNÉGETŐK ÉS SZENÉGETÉS

A Lápos folyóba ömlő Szőcs pataka völgyén fölfelé haladva, a völgy liavasalji szűkületénél fekvő Grosi (Tőkés) román falutól alig pár száz méterre fekszik a Cibles-alji kis magyar szénégető telep, Gereblye. A mintegy 70 telken élő 360 lakosú telep jellegzetes foglalkozása kezdettől máig a szénégetés.

A gereblyei szénégető telep aránylag új. A szénégetés az ércolvasz­tással kapcsolatban elsősorban a vasbányász, kohász, vasverő és kovács központok közelében fejlődött. így Erdélyben is az 1848-ig legjelentő­sebb régi vasmüves központban, Torockón és több közeli román falu­ban (Nyírmező, Remete),¹ a Hunyad megyei régi Zalasdon és a közeli Vadul Dobri telepein², továbbá a Marosvásárhely vasműveseit ellátó Nyárádselyén³ és a Brassót ellátó Bodzán⁴ volt szénégetés, de föltehe­tően már régen foglakoztak szénégetéssel Csíkmadarason⁵, Lövéte és Vaskóh egykori vasolvasztói és hámorai számára a környékbeliek. Ez­zel szemben a gereblyei szénégető telep keletkezése már kapcsolatban van a modem nagytőkés vastermeléssel, a vasgyárak létesítésével. Lápos vidékén 1822-ben nyílt meg a vasbányászat Horgaspatakon, majd 1847- ben állították fel Rójahidán az állami vasolvasztót és öntödét,⁶ s ugyanez évben telepítették a Tőkés falu feletti kincstári erdők peremére a szén­égetőket a láposi és hunyadi vasöntödék faszénnel való ellátására.

A gereblyei szénégetők a szájhagyomány szerint jórészt a Felvidék­ről kerültek ide. Ez valószínű, mert a modern vasmüvesség erdélyi meg­szervezésének mintaképe a már korábban fejlődésnek indult felvidéki (Diósgyőr, Salgótarján stb.) állami és részvénytársasági tőkés vasipar volt, ahonnan aztán sokféle szakembert és szakmunkást szerződtettek az új er­délyi vasüzemekhez is. De a felvidéki eredet hagyományát alátámasztja a gereblyei telepesek katolikus vallása és még közelebbről a családnevek egy jelentős része. így a kis telepen a 30 szokványos (13 Székely, 6 Rácz, 5 Bakos, 4 Jónás és 1—1 Máté és Szabó) nevű család mellett 26 szlo­vák-morva eredetű (10 Ugorcsik, 4 Prosenyik, 3 Mihálik, 2 Hudák, 1 Kulda, 1 Rusznyák) és 11 német eredetű (5 Braun, 4 Hilbert, 1 Rajka és 1 Sröter), illetőleg nevű család él; az utóbbi családnevek elsősorban felvidéki településre utalhatnak. A kincstári erdő irtványán megtele­pült kis közösség maga építette kőtemplomát 1910-ben, elemi iskoláját 1925-ben, művelődési házát pedig 1958-ban. Letelepülésük óta békesség­ben, együtt élnek a tőszomszéd Tőkés falu román lakosságával.

Az alig 130 éves település neve is a szénégetéssel kapcsolatos, ugyanis az első években a Cibles-havasokból a Szőcs patakán leúsztatott bükkfát itt fogták ki perebbel, vagyis a patak vizét átengedő, de az uszadékfát megakasztó gereblye-szerü rácsozattal (1. rajz), és a telep fölötti térés helyen (ahol most a tókési mezőgazdasági termelőszövetkezet 1965-ben épített istállója áll) égettek a fából szenet. A gereblye helyének neve

64

1. A Szőcs patakán leeresztett uszadékfák kifogására épített gereb szerkezete az öregek magyarázata szerint

aztán akkor is megmaradt, amikor már az emberek a Cibles-havasok Sírimba, Dós és Minghet nevű erdeiben égették ki az ott kitermelt, jó szenet adó bükkfát. A Cibles erdeiben a nagybani szénégetés 1892-ig tartott, amikor is a kincstár beszüntette Rójahidán 1847-ben létesített vasolvasztóját. Még 20 évig folyt ugyan valamennyi szénégetés az er- zsébetbányai kohó számára, míg csak ezt a kohót is felszámolták. Az 1878—1944 között működő románláposi Bulbuk-féle kapaveróhöz már a gereblyeiek nem dolgoztak, s így 1912-tól a gereblyei szénégetők el­szerződtek mindenfelé — Nagybánya, Vajdahunyad, Barátka, Ungvár és más bányavidékek felé — mesterségük folytatására.

így pl. Bakos János 70 év körüli szénégető 1962-ben elmondta, hogy 1915 tájt még talált itthon is némi munkát, de az első világhábo­rúból visszakerülve már pár évig Felsőbánya határában, 1924-től Nagy­bánya erdeiben égetett szenet az ottani kohókhoz, majd 1929-től a Har­gitán, Parajd erdeiben az „ösmaros“ cég megbízásából a dicsőszent- mártoni gyár számára; 1935—38 közt a krassó-szörényi örményesen ége­tett faszenet a resicai vasmüveknek, majd 1940—45 között ismét itthon dolgozott állami rendelésre. 1945-ben több társával a szászvárosi ha­vasokban égettek szenet a vajdahunyadi vasolvasztónak, 1947-től 1950-ig pedig Lupény határában szénégetósködött Vajdahunyad, Kalány és Re- sica vasművei megbízásából. 1950—1957 között a Tg. Neam{ körüli er­dőkben állítottak elő faszenet az udvarhelyszéki Szentkeresztbánya vas­gyárának és főleg kivitelre. Végül 1958-tól kezdve ismét a környéken — Ilosván, Erzsébetbányán és helyben — dolgozott, 1960-ban bekövet­kezett nyugdíjazásáig.

Bakos János szénégető pályája a többi gereblyei szénégető állandó helyváltoztatással járó életét is jellemezi. Hiszen az említett helyekre Bakos mindig 20—30 társával együtt ment, és mások is egyebütt, ugyan­csak csoportosan vállaltak munkát. Természetesen a távoli erdei szén­égető telepekre mindenki vitte feleségét s egész családját. Gyakran volt valami étkezdeféle a közelben, esetleg még iskolába is járhatott a gyermek, s vasárnap a család a közelebbi falu művelődési otthonába; többnyire mégis mindenestül kint éltek az erdőn, egymáshoz közel épí-

5 — Népismereti dolgozatok

65

tett kalibákban. Itthon, tavasztól őszig, csak az öreg szülők és terhes asszonyok maradtak.

1960—62 táján is oda volt a távoli erdőkbe elszegődve szenelésre a fiatalság, kisebb csoportban: Öradnán (Bakos István. Vlásán József), Telesen (Rácz István), Besztercén (Rácz Ferenc, Prosnyik Lajos és Jó­zsef), Szászvároson (Hilbert József, Vlásán Pál és István, Hudák József), Tg. Neamton (Bakos Péter, Rácz Rudolf), Kisilván (Rusznyák Péter), Ilosván (Ugorcsik Ferenc és István, Vlásán István), Visón (Rácz János, Hudák István). Azonban ekkor már nem mindenki talált szénégető mun­kát, ezért aztán a férfiak egy része másfélét is vállalt, lehetőleg a kör­nyéken, főleg erdei fakitermelésnél, útépítésnél.

A gereblyei szénégetők a Lápos—Nagybánya vidéki, Parajd—Szováta környéki, Hunyad megyei és egyéb vidékek erdeiben folytatott munká­ját sokan eltanulták az ottaniak közül, és maguk is felcsaptak szénége­tőknek. így pl. a környékbeli Románlápos, Ulmoase, Felsöfernezely, Ba- tizpolyán, Felsőegeres, Kötelesmezó, az udvarhely széki Parajd, Farkas­laka, Varság,⁷ a marosszéki Szováta, a Görgény vidéki Üvegcsűr, Régen, a hunyadi—krassó-szörényi Nagybár, Kudzsir, örményes, Zeicani, va­lamint a Bákó megyei Tg. Neamt és One$ti lakosai közül az utóbbi öt emberöltő folyamán — többen vagy kevesebben — mind a gereblyei mesterektől tanulták el a szénégetést. Ilyenformán, amennyiben egy mesterségi központ jelentőségének felbecsülésénél termelékenysége és piaca, illetve megrendelő körzetének kiterjedése mellett a mesterségi tudás terjesztésében és fejlesztésében betöltött szerepe lényeges szem­pont, úgy Gereblye szénégető telep kétségtelenül elsőrendű szerepet töl­tött be a faszénnel dolgozó érckohászat és vasmüvesség erdélyi fejlő­désében.

*

Az erdómunkások által kitermelt és a szénégetőt szerződtető vál­lalat által a szénégetésre alkalmas nyíltabb és laposabb helyre szállí­tott fát a szénégető a leendő boksa köré hányta, majd előkészítette a boksahelyet, más szóval tüszelyt vagy vátrát (2. rajz). A kisebb, 80 m³ fa kiégetéséhez való baksának 8 m átmérőjű hely kellett, 150 m³ fá­hoz 10 m-es, 250 m³ fához pedig 12 méter átmérőjű tűzhelyet kellett előkészíteni. A tűzhely számára lehetőleg szárazabb, magasabban fekvő és lapos helyet választottak, ezt a csákány, csákánykapa és lapát (4. rajz a—b) segítségével szépen elegyengették, hogy a közép kissé magasabban legyen, s így a levegő alulról szívódjék fölfelé. Ahol a ta­lajt kipótolták földdel, a tötést ledöngölték. Volt úgy is — pl. 1926—29- ben Misztótfalu határában —, hogy jobb hely híján a tűzhelyet egy szűk patakvölgy fölött készítették: a patak két partján kidöntött fákat egymás mellé, hídként a patakárok fölött átfektették, majd erre 1 m vastagon földet raktak baksahelynek. Ennek megvolt az az előnye, hogy a meredek hegyoldalakon könnyen idecsúszott a fa, a szénért jövő sze­kér pedig feljöhetett a patak medrén, majd a „híd“ alá állva könnyen beleereszthették a kiégett szenet A baksa tűzhelyén több éven át éget­hettek, csupán az alsó földréteget kellett cserélni, mert ha a tűzhely

66

2. Boksahely elkészítése lankáson patakárok fölött

földje egyszer átég, újbóli égetéskor a fa nedvességétől salak keletkezik; ezt évente fel kell vágni (kapálni), különben nem ég el jól a fa, üszkös csűrök, marad.

Miután elkészült a tűzhely, ide hányják a 100—130 cm hosszúra le­vágott és 10—30 cm vastagra felhasitott fákat és kezdik rakni a boksát (3. rajz). A vastagabb fákat rakják a közepére, a dorong vékonyságúakat pedig kijjebb a szélre. Mindenekelőtt beütnek a földbe középre, fórasz­nak, két vastagabb méterfát „A^M alakban, felső végüket spárgával egy­máshoz kötve, közüket pedig teljesen kitöltik száraz aprófával. Aztán, miután egy fát a középponttól sugárszerüen leraktak, megkezdik a mé­terfák körberakását a beütött két fához, majd egyiket a másikhoz tá­masztva. Ahogy aztán a középponttól kifelé haladnak, úgy húzogatják egyre kijjebb a lefektetett fát, amelynek helyén így, a középtől kifelé,

3. Boksa keresztmetszete és alaprajza a szelelőlyukakkal

67

4. Szénégető szerszámok: a) csákány vagy csákánykapa a baksahely egyenge-
téséhez; b) lapát a baksahely egyengetéséhez és a baksa fedéséhez; c) gereblye
lapí gyűjtéséhez; d) bot az égő baksa döngölésére; e) kocsorba a kiégett baksáról
a por lehúzására; f) szénhúzó gereblye a kiégett baksa szenének válogatására; g)
szénhúzó gajmó a kiégett szén megbontására, az üszők különválasztására; h) vas-
villa a szén átválogatására

egy 4—6 m hosszú lyuk keletkezik, melyen át majd begyújthatják a baksát. A baksát középtájon 3 rend, majdnem függőlegesen egymásra állított fából rakják, tehát itt kb. 3—3,5 m magas, majd kifelé haladva a rakással, különösen a felső sorban, a fákat mindinkább befelé dőlve rakják, úgyhogy végül is félgömb alak keletkezik. Túl hegyesre nem rakhatják a baksát, mert akkor nem áll meg jól rajta a föld, amellyel befödik. (A kovácsoknak kicsi, alacsony baksákat is égetnek.)

A megrakott baksát gereblyézel (4. rajz c) vagy kézzel gyűjtött s kosárral oda hordott száraz bikkfalapizál, esetleg szalmával fedték be, 2—3—5 cm vastagon, hogy a rákerülő föld ne hulljon a fa közé. Mert a baksát végül is porlékony, porondos földdel, porral 20—25 cm vasta­gon befpdelik. A köves föld nem jó, mert a kő tartja a forróságot, és nem is fed jól, azért néha meg is kell rostálni, az agyagos föld pedig azért nem alkalmas, mert kemény páncéllá ég, s alatta, ahogy égés köz­ben a szén rokkan, üreg keletkezik, s itt elég a szén. Befedés után egy karóval a baksa tetején, középen szellőző lyukat (farama) fúrnak, vala­mint ettől kb. 1 m-re körben szintén fúrnak 5—8 lyukat.

A begyújtás a felrakás során alól, a gerenda helyén maradt víz­szintes lyukon át történik. Egy 4—5 m hosszú karó végébe vékony száraz fából egy nyírágseprühöz hasonló csóvát kötnek, s ezt meggyújtva bedugják a közepéig, amely — mint láttuk — aprófával van megrakva. A begyújtáskor a füst, a gőz a baksa középső szellőzőjén és a körülötte levő lyukakon keresztül távozik, s mikor már szikra is jön ki rajtuk, akkor a középső lyukat, majd a körülötte levőket is lassan sorban elta­karják lapival és porral, majd ahogy terjed a füst felülről, középtől, lefelé a szélek felé, úgy még „adnak kijjebb is egy rend lyukat”, majd ezeket is letakarva (elzárva), az égetés vége felé a baksa legszélén fúrnak körbe lyukakat, de ezeket már csak egy napig hagyják szabadon, aztán

68

lefedik, hogy többé ne szellőzzön a baksa. Ekkor már csak lent, a széle füstöl, jelzi, hogy leégett a baksa (1. fénykép). A középrészt, ahol a fa hamarabb elég, már az első, második és harmadik napon kitakarítják: a tetejéről lehajtják a földet lapáttal, ledöngölik a helyet egy fával, s a keletkezett gödröt kitöltik új fával, majd lapit és földet hányva rá elzárják, hogy többé ne szellőzzék. Aztán a tüzet a középtől a szélek felé húzzák, az egyre kijjebb fúrt szellőző lyukak segítségével. Hogy a földtől ne tömődjenek el a szellőzésre szolgáló lyukak, sorban vízzel locsolják (egy vederből csuporral), hacsak nem jön segítségül az eső, hogy kipiszkálhassák. A lyukakat ugyanis állandóan takarítani kell, nehogy betömődjenek, és a ki nem jövő gázoktól a baksa felrobbanjon, s ott pusztuljon a sok drága fa.

Égetés közben állandóan tapossák lábbal vagy döngölik bottal (nye­les fakalapáccsal, 4. rajz d) a baksát, hogy ne keletkezzék üreg a föld­réteg alatt. Ezt a munkát a baksa oldalához támasztott lajtorjáról vég­zik, mert ha csak szabadon mászkálnának a baksán, az könnyen be­roppanhatna lábuk alatt, s ott vesznének a tűzben. Egy rendes (150 m³ fából rakott) baksánál nyári melegben az égetés 14—16 nap alatt, télen pedig, mivel a külső hideg levegő jobban húzza a tüzet, 10—12 nap alatt megy végbe.

Mikor aztán a szén kiégett, leporozzák a baksát: egy-egy körcikknyi területen a fa szénvonó ko csorbával (4. rajz e) lehúzzák a széntömegről a földet és a levelet vagy szalmát, majd a lehúzott földet egy görbe nyelű fagereblyével, „olyanformán, mint a kicsépelt gabona közül a töreket⁴⁴, kitisztítják a gaztól, hogy kijöjjön belőle a levél, szalma, ne maradjanak benne pööök, majd a tiszta port lapáttal ismét visszahányják (poroz­zák a boksát), hogy a szén jól lefojtva (magában) hüljön ki. Ezt a jól kiégett, megtisztított port aztán még akár háromszor is használhatják égetésnél, mert ez többé „nem csinál göböt⁴⁴.

Lehűléskor annyira vigyáznak, hogy tökéletesen takarjon a por, hogy „még ha csak egy madár is száll rá, visszacsinálják⁴⁴. A lehűlés 24 óra alatt megy végbe, mikor is a halmot — amelyet többé már nem baksának, hanem gomolynak neveznek — rendre szétbontják és elterítve vaskarikával (4. rajz h), gereblyével megtisztítják az esetleg közéje került kőtől, földtől és az üszőktől; utóbbit előzőleg locsolással kioltják, hogy elszállítható legyen (3. fénykép).

*

A gereblyeiek a szénégetést télen-nyáron folytatták. Ök maguk soha­sem foglalkoztak fakitermeléssel. A fa kitermelését és a baksahelyre való szállítását rendszerint a megrendelő vállalat végeztette, illetve végezteti. Az elszerződött szénégető, mint említettük, családostul költözik ki a helyszínre, ahol — régi szokás szerint — félig a hegybe vágott, négy- szögü sátor alakú kalibát (5. rajz) építenek maguknak. Bükkfából palló­kat hasítanak, s ezeket az egymástól jó ölnyi távolságra földbe vert két ágasfára fektetett vízszintes szelemengerendához támasztják kétoldalról. A kaliba belső magasságát az szabta meg, hogy e tetőt egy félig a hegy­oldalba vájt verem fölé állítják. Télen a tető köré földet is húznak,

69

5. Szénégető kaliba: a—c) szerkezeti rajzok; d—e) alaprajzok

hogy melegebb legyen bent. Nyáron kívül, az ajtó közelében raknak tüzet, a parázs fölött háromlábú cseréplábosokban sütik zsírban a húst, vagy pedig egy görbe lábra (gúzsba) akasztott üstben főzik a paszulyt, puliszkát. A kaliba belsejében a földet egy kicsit leverik, az ajtóhoz közel a földből meghagyott padmaly képezi az 50 cm magas és 70 x 70 cm széles tüszelyt, amelyen télen tüzelnek; füstje az ajtón és a tető résein át távozik. A kaliba belsejében van faágakból és szalmából vetett két fekvőhely vagy egy magasabb cöveklábú ágy; alatta tartják a krumplit; a két ágy között cöveklábú asztal áll.

Ilyen kalibákat építenek most is ott, ahol nincs munkatelep mun­kásbarakkokkal, és turista menedékház sincs a közelben.

A szénégető telepre kiköltöző asszony főzött és mosott a családta­gokra. s a gyermekekkel együtt gereblyézte a falevelet, rakta a kisebb fát a baksába. adta kézbe a nagyobb fát, fedte a baksát lapival, porozott, tehát munkájában is nagy segítsége volt férjének.

Volt úgy. hogy a szénégető „saját magának” dolgozott, azaz meg­vette és behordatta a fát, otthon kiégette a kertben és aztán mázsa­számra vagy hektószámra eladta. Egy közepes, bükkfából rakott baksá- ból rendszerint 5 hektó (500 1.. azaz kb. 110 kg) száraz szenet, ugyan­annyi nyersfából pedig 3.5 hektó (kb. 77 kg) szenet vett ki. A kitermelt szenet aztán szekérszámra vitték el a falusi kovácsok és gózmalmosok. A malmosok rendszerint 1 :1-hez fizettek, vagyis 1 mázsa szénért 1 mázsa búzát adtak. A nyereséget azonban a szénégetőnek meg kellett osztania a fuvarossal, aki helybe hozta a fát és esetleg elhordta a szenet.

Általában azonban pénzfizetésért, alkura is vállalták a szénégetést. Egy nagyvállalkozó megvette valamely községtől, nagybirtokostól az erdő fáját, és adott egy nagyobb összeget a szénégetőnek, hogy az minden munkát elvégezzen: vegyen szekeret, lovat, fogadjon szolgát és méter­favágót (4—5 embert), akik aztán télen le is csúsztassák a fát a baksa-

70

helyig, égesse ki a szenet és szállítsa le az állomásra. A szerződést min­dig bizonyos mennyiségű fára és ebből kötelezően előállítandó szénmeny- nyiségre kötötték. Ha aztán a szénégetőnek mégis több szenet sikerült kiégetnie, a többletet rendszerint átvette a nagyvállalkozó, külön fizet­ségért.

Ha a szénégetőnek a megbízó a baksahelyhez vitte a fát, hozott falevelet is, majd el is szállította a kiégetett szenet, a szénégető már akkordban dolgozó munkás volt. Ilyenkor egymaga (családjával) havonta kiégetett 2 baksa szenet, s ezzel is jól keresett. így pl. Bakos János 1928- ban Székelyvarságon a villanytelepnek dolgozott, mikor is 3 hónap alatt 60 000 lejt keresett, amelyből akkor 400 lejért az asszonynak vehe­tett egy pár arany fülbevalót. Mint mondják, abban az időben „egy szolgabírónak sem volt olyan fizetése, mint a szénégetőnek⁴⁴. De még 1962-ben is egy szénégető, családja segítségével, megkereste a havi átlag 2000 lejt.

*

A szénégetés egyike azoknak a sajátos népi foglalkozásoknak, ame­lyek nem közvetlen fogyasztásra, hanem fogyasztási cikkeket előállító más mesterségek céljaira termelnek. A szénégetők mellett a vasbányá­szok is a vasmüveseknek, a tímárok a csizmadiáknak, a malomkőfej- tók a molnároknak, a vízifürészesek az asztalosoknak dolgoznak: az álta­luk feldolgozandó anyagokat állítják elő. A széncsinálás az ércolvasztás és kovácsolás ismerete óta (fémkor) lényegében nem sokat változott, és — mint láttuk — még a modern kohászat mellett is van lét jogo­sultsága. Mi több, a Cibles-alji Gereblye szénégető település épp a vas­ipar tőkés fejlődésének köszönheti létét, és — bár mindinkább ország- nyi területen itt-ott dolgozó foglalkozás lett — a szénégetés eredeti for­mája megtartása mellett is jó keresetet biztosít mestereinek. Ez az egyet­len régi mesterség, amelynek művelői századunk folyamán is nemhogy megapadtak volna, hanem — épp a gereblyei mesterek mindenfelé mun­kát vállalása következtében, példájuk nyomán, tudásuk átadása-átvétele révén — újabb központjaik is keletkeztek az ország legkülönbözőbb vidékein.

A fémkohászat jelenkori fejlődése és nemzetgazdasági fontossága ismeretében a Gereblye telep szénégetői jogosan állíthatják, hogy mun­kájuk révén maguk is közvetlen részesei a szocialista ipar alapjai lera­kásának.

JEGYZETEK

1. Kós Károly: Torockói vasművesség = Népélet és néphagyomány. Bukarest 1972. 52—80 (57—58). Pávai V. Ferenc: Szénégetés Nagyenyed vidékén. Népr. Ért. VIII (1907). 292—294.
2. Téglás Gábor: Hunyadmegyei kalauz. Kolozsvár 1902. 109, 111, 152.
3. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, IV. 80.

71

1. Orbán, VI. 82.
2. Erre utal Pataki József: A csíki vashámor a XVII. század második Jelében. Csíkszereda 1971. 25. néhány adata.
3. Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye monographiája, V. 36, 41, 43. 578.
4. Alig fél évszázados szénégetésükre 1. Tagán Galimdzsán: Fakitermelés és szénégetés Székelyvarságon. Népr. Ért. XXXV(1943). 1—28. A gereblyei szénégetőktől eltanult technika figyelhető meg a Homoródmente és Erdővidék közti Rika-erdő- ben dolgozó farkaslaki, karácsonyfalvi és más faluból származó szénégetőknél is.

1. Szénégetés három baksán az Oklánd és Vargyas közti Rika-hegység Hagymás nevű erdejében. Elöl: kisebb baksa 63 m³ fából rakva, lapival és porral való le­takarás előtt. Hátul: negyedik napja égő baksa. Jobbról: égetés után kibontott baksa, körülötte a lehúzott por és az új baksa rakásához előkészített fa

2. A szén válogatása a kiégett és kibontott baksa tűzhelyén

4. A sarló első fenése

3. A kiégett és kibontott baksa tűz­helyén vízzel öntözik a még égő üsz- köket

5. Az orsó kihúzása

6. Kihúzott orsófák és kivágott karikák

7. Az orsószár lenagyolása az esztergapadon

8. A karika betevése és esztergályozása

9. A kész orsó kifestése

10. Cserép kalamáris tintatartóval és porozőval

11. A köröndi Sósház (1976)

12. A csíkszentléleki müemléktemplom (XIV. század). Előtte a többszázéves ha­talmas szádokfa. Alatta boronafákon ülve tartották a falugyűléseket (Kőszegi Já­nos felvétele)

GAGYI LÁSZLÓ

RÉGI SAJÁTOS FOGLALKOZÁSOK ETÉDEN

Az ember életében sokszor felvetődik a kérdés, hogy mi a feladata, hivatása, kötelessége azzal a közösséggel szemben, amelyikből szárma­zott, amelyikben él. Ha pedig már idősebb, számot vet, hogy mit tett érte, mivel támogatta, segítette, gazdagította annak szellemi és anyagi -javait.

Én, aki itt születtem, itt nőttem fel, szülőföldemet és népét szeret­tem és szeretem, mindig azon töprengtem: tanító-nevelő munkám mel­lett még mit tehetnék érte, mit adhatnék neki, milyen maradandó anyagi és szellemi javakkal gazdagíthatnám falumat.

így született meg bennem már évtizedekkel ezelőtt az a gondolat, hogy megpróbálom népünk szokásait, foglalkozásait, dalait, régi haszná­lati tárgyait összegyűjteni és egy helyi gyűjteményben megőrzés végett az utókornak hátrahagyni. Ugyanakkor pedig a tárgyakban nem rög­zíthető emlékeket, hagyományos népi tudást följegyezve, azt földolgozva lehetőség szerint közölni a magunk jobb megismerése érdekében s a nép­rajztudomány hasznára, amely kutatómunkáját minél több helyi gyűj­tésre, adatokra építi.

A következőkben néhány régi sajátos foglalkozást ismertetek Etád­ról, olyanokat, amelyekről, ha részben már tud is a szakirodalom, meg­felelő leírását, akár a sarló-¹ vagy orsókészítésnek,² akár az ún. rézpor³ vagy a timbora⁴ előállításának, de még a vásári kalács és cipó⁵ sütésének is, legfönnebb más vidékekről ismerjük; Udvarhelyszékről jobbadán csak egyiknek-másiknak az említéséről tudunk.⁶

Sarlökészítcs

A mezőgazdaság mellett a különféle mesterségek is jelentős szerepet töltöttek be Etéd életében. Mivel Etéd távol van a fontosabb ipari köz­pontoktól és városoktól, lehetőleg itt helyben kellett megoldani a min­dennapi életben nélkülözhetetlen eszközök előállítását és javítását.

A községünket körülvevő szomszédos települések lakói is idejöttek, mint vásáros helyre, hasonló szükségleti cikkek nagy részének beszer­zése végett. így alakultak ki idők során a különféle népi iparágak, s az ezeket művelő mesterek jelentős mértékben hozzájárultak a község és a környező falvak anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítéséhez. A háziiparból szakosodott, valamint más alkalmi foglalkozások mellett fon­tos volt a kovács, szabó, csizmadia, asztalos, fazekas, kőműves és ács (építész) mesterség.

A mezőgazdaság zavartalan menetét biztosító iparágak közül legfon­tosabb szerepet a kovácsok töltöttek be. Ok vasalták a szekereket, állí­tották össze és fenték az ekéket, fogazták a boronákat, vasalták, pat- kolták az igás állatokat stb. Nélkülük elképzelhetetlen lett volna a múlt­ban a falu élete.

A mezőgazdaság szocialista átalakításáig állandó jelleggel négy ko-

73

vácsmühely működött, helybeli születésű magyar (nem cigány) kovácsok­kal.

Az etédi kovácsok nagy részének a rendes, megszokott, mindennapi munkájuk mellett volt egy igen-igen fontos idénymunkájuk, a solló (sarló) készítése. Mivel 50 km, sőt még nagyobb körzetben sem foglal­kozott senki sarlókészítéssel, e munka jelentősége nyilvánvaló mind az előállítók anyagi jövedelme, mind a mezőgazdaság egyik életfontos­ságú mozzanata, az aratás zavartalan lebonyolítása szempontjából.

Nem túlzók, ha azt mondom, hogy az etédi kovácsok annyira kisajá­tították a mesterség ezen ágát, hogy a környéken nem is próbálkozott senki vele. Féltve őrizték az előállítás fogásainak titkait is.

Ha figyelembe vesszük, hogy a szalmás gabonát egykor majdnem kizárólag sarlóval aratták (kaszával csak a gyomos gabonát vágták le, de azt gázlósnak minősítették), s a kukoricakórét is ezzel vágták le, érthető a sarló előállításának nagy jelentősége.

Hogy teljes képet nyerjek a sarló készítéséről, fölkerestem Péter Lajos 66 éves kovácsmestert, aki szintén foglalkozott a sarlóval, ö úgy hallotta, hogy az első, aki a gyermekeit s a nála tanuló inasokat is megtanította a sarló készítésére, a múlt században működő Ráduly Dénes nevű kovács volt. így tóle tanulta meg egyik legelső inasa, Szép Mózes és fia, Dénes, majd ezektől később Buzogány Ferenc. Nagy Gergely, Hodgyai János, Péter Lajos és Kelemen Ferenc. Utóbbitól tanulta meg aztán a sarlókészítést a második világháború utáni években Mózes István és ifj. Serbán Ferenc. Mivel azonban sem megfelelő anyag nem kap­ható, de meg kereslet is alig van a sarló iránt, már hosszú évek óta nem foglalkoznak készítésével. Új munkahelyeiken, a helyi mezőgaz­dasági gépállomáson, az mtsz műhelyeiben nem áll módjukban ezzel is foglalkozni, habár alkalmilag még most is szükség lenne rá (pl. az 1975. évi búzatermés nagy részét is sarlóval kellett learatni).

A megfelelő acélos vasat, melyet kimondottan az ilyen természetű munkaeszközök előállítására gyártottak, a székelykeresztúri, marosvá­sárhelyi, segesvári vasas üzletekből szerezték be. Rendszerint már az aratás előtti hónapokban hozzáfogtak, s a kész sarlókból egy-egy rako­mánnyal elvittek a környező nagyobb vásárokba. Az 1930-as évek köze­pén egy új sarlót 25—30 lejért adtak.

Az anyagot először felszabták (1. rajz), vagyis hidegvágóval 16, 18 és 25 cm hosszúságúra darabolták. A méretet az határozta meg, hogy gyermeknek, nőnek vagy férfinak készült-e a sarló. Sorra kohóba tették, és egy inas, segéd vagy fogadott ember segítségével kikovácsolták, lena­gyolták (2. rajz). Ezt követte a sarló kialakítása, pallérozása, majd bé­lyegzése, vagyis díszítése cévágóvál vagy csillagozóval (3. rajz). Középre beleütötték a mester nevének kezdőbetűit (4. rajz).

Következett az első küszürülés vagy gürüzdölés. Ehhez már három ember kellett: kettő a köszörülőlap közepén áthaladó tengely két végére rögzített karokat fogva hajtotta a köszörűt (5. rajz), és a mester, aki rá­tartotta a sarlót a kőre (4. fénykép és 6. rajz). Ezzel a művelettel simára csiszolták a kovácsolás alkalmával maradt ormokat, megélezték és előké­szítették a fogak vágására. A vágást két személy végezte a vágópadon.

74

Ez egy 1,50 m hosszú, négylábú pad, melynek a közepébe egy négyszögre faragott, 35—40 cm magasságú oszlopot rögzítettek. A tetejére beleütöt­tek egy 10 cm hosszúságú és 2 cm szélességű, sima tetejű, kapocsszerű vasat. Ezt használták ülőként a sarlók rágásához vagy fogazásához (7. rajz). A vágást, fogazást végző két személy az oszlop két oldalán szem- benülve helyezkedett el. A mester bal kezében tartotta a sarlót és irá­nyította, míg a jobb kezében egy finomra kidolgozott vágót vagy fogazó vésőt ütemesen tovább-tovább tett. A vele szemben ülő fél egy kala­páccsal, a beindított ütemet pontosan betartva ütött a vágóra. A fogakat ferdén vágták a sarló alsó felére, a visszájára. Fogazás után újra meg­köszörülték — ez volt a fografenés vagy élrefenés (8. rajz) —, a sarló

75

5. A köszörű

76

I

1. Küszürülés vagy giirüzdölés (első fenés)
2. A vágás vagy fogazás

1. A fografenés vagy élrefenés
2. Az edzés

77

1. A ny élezés vagy felnyelezés
2. A sarlókészítéshez használt szerszámok: A) nyeles vágó; B) cévágó; C—D) bélyegzők; E) csillagozó; F) sallóvágó; G) edzőjogó

felső cifrázott oldalát tartva a köszörű fölé. Ezután újra kohóba tették, fölhevítették és vízbe mártva megedzették (9. rajz). Majd következett a harmadik, ún. simítási vagy fényezési köszörülés. Ezzel aztán véget is ért a tulajdonképpeni sarlókészités.

A felnyelezést (10. rajz) már bárki könnyen el tudta végezni. A nyeleket orsós vagy lábhajtásos esztergapadon készítették.

Az új sarlókon kívül minden évben még számtalan elvásott sarlót vágtak, fogaztak újra. Ezeket falvanként gyűjtötte össze egy-egy meg­bízott, és hozta Etédre a sarlókészítőkhöz. Ilyen esetben a javítandó sarló nyelére felírták a tulajdonos nevét és lakhelyét, hogy tudják, kinek adják vissza.

A sarlók újra vágásának, újrafogazásának is megszabott ára volt. Orsőkészítés

A község egyik legelterjedtebb, és egyben férfilakosságának az őszi mezőgazdasági munkálatok elvégzése utáni általános foglalkozása az orsó­készítés volt.

Gothárd János 89 éves ember elődeitől úgy hallotta, hogy ez a fog­lalatosság már az 1800-as évek elején is elterjedt volt a faluban, azonban általánossá csak a század végén, vagy az azt követő időkben vált. Az első világháború után, a 20-as és 30-as években már alig volt olyan család, olyan fiatal vagy középkorú férfi a községben, aki ne foglalko­zott volna kisebb-nagyobb mértékben orsócsinálással. Még az idősebbek közül is sokan foglalkoztak vele. Ahol a családban különböző korú fér­fiak voltak, a munkát megosztották. Az öregebbek előkészítették a szük­séges anyagot: kiválogatták az orsónak való fát, fűrésszel feldarabolták és óvatosan kihasogatták olyan vastagságúra, hogy kézvonópadba fogva nyolcszögre, az orsó formájának megfelelően lehessen kihúzni (5. fény-

78

12. Az esztergapad és tartozékai: A) ülörész; B) állvány; C) láb; D) toló rögzítő; E) qrsó (munkadarab); F) nyirettyű (vonó); G) karikafúró; H) kalapács; I) esztergáló véső; J) festőkészség

kép). Ezt azonban többnyire már nem ők végezték, hanem a középkorú férfiak vagy a legények. Ugyanők fűrészelték és fúrták ki a karikáknak való anyagot is (6. fénykép).

Miután mindez elő volt készítve, következett az orsó tulajdonkép­peni kidolgozása az esztergapadon (12. rajz). Ezt is a fiatalabbak végez­ték, mivel az esztergapadon ülés, görnyedés, bal kézzel az orsófára ráte­kert nyirettyű (vonó) gyors le-fel húzása, jobb kézzel pedig a véső óvatos odatartása és pontos irányítása már több fizikai erőt, jó látást és figyelmet igényelt (7—9. fénykép). Ilyen munkamegosztással a napi teljesítmény általában meghaladta a 150, 180, sőt néha a 200 orsót is. Ahol egy munkaerőre maradt minden munkafolyamat, kitartó munkával szintén elkészült 100 orsó.

A gyorsabb és ütemesebb munka végett az egyedülvaló férfiak közül többen összeálltak és egy nyári konyhában közösen dolgoztak. A jöve­delmen az adott faanyag és a végzett munka arányában osztoztak.

79

13. Etédi orsók: A) egyszerű vagy szimpla; B—C) nagyobb karikájú egyszerű;
D) egyzörgős; E) egyzörgős és szárba két zörgő; F) kétzörgös; G) zörgőbe zör-
gés és szárba kettő; H) háromzörgős és szárba két zörgő; I) sarkos vagy olá-
orsó

Az orsók árát az anyag, az elkészítés módja, a forma, a méret, vala­mint a száruk és karikájuk esztergályozási, díszítési és kifestési módja szabta meg (13. rajz). Így pl. az 1930-as években az egyszerű vagy szimpla orsók ára 50—80 báni volt; a zörgősöké a zörgők számától, kidolgozásától és festésétől függően fölment 1,50—2—2,50, sőt 3 lejig is. Ezekből azonban már jóval kevesebbet készítettek, mivel „sok baj^M volt velük és kevés hasznot hoztak. Általában rendelésre, vagy leányoknak ajándékozás céljából készítették a legények.

Karika nélküli orsókat is készítettek, de a környékre csak megren­delésre, mivel ezt a formát ezen a vidéken nem használták. A régiek

80

oláorsó vagy sarkos orsó néven a Mezőség egyes vidékeire és Beszterce
környékére szállították.

Ahhoz, hogy a munka zavartalan legyen, az orsókészítő családok
vagy személyek már egy évvel előre gondoskodtak a szükséges anyag-
ról. Csak fiatal, teljesen bogmentes, sima, jól hasadó és mindenekfölött
jól kiszáradt fából lehetett dolgozni. Az orsók nagy részét bükkfából,
kisebb részét rakottyafúzból, gyertyán-, bodza-, vackor- és szilvafából
készítették. Legértékesebbek a szilvafából készült orsók voltak. Kariká-
jukat azonban mindig Jtc/óból (fűzfa) vágták.

Mivel az orsókészítők egymással versenyeztek a minél szebb kivite-
lezésben, egyes példányaikat bátran nevezhetjük művészi munkának is.
Ezek közé sorolhatjuk pl. a dupla zörgős, a zörgőbe zörgős, a száron
mintás és zörgős orsót, vagy a bicskával és kicsi vésőkkel faragott gyö-
nyörű himes orsókat. Ez utóbbiakból azonban csak a jobb faragó legé-
nyek készítettek egyet-egyet szeretőjüknek, akik az ilyen jelképes aján-
déktárgyakat nem is használták, hanem csak „dísznek” tették el.

Az orsókészítés jövedelmező téli háziipara volt az etédieknek. Volt
olyan legény, pl. a most 64 éves Birtalan Sándor, aki a 30-as években
szeptembertől április végéig, az apja segítségével 14 000 db különböző
formájú és értékű orsót is elkészített, s ezt mind értékesítette is.

A helyi szokás szerint a legény addig nem mehetett este a kórusba
(fonóba), amíg a napi 100 orsót el nem készítette. Ilyenformán még rö-
vid télen is minden legény faragott legalább 10 000 orsót, a falubeli
legények együttes évi termelése pedig 3 millió körül járt.

Értékesítésük az alábbiak szerint történt:

A közelebbi vásárokra (Korond, Parajd, Makfalva, Erdőszentgyörgy,
Székelykeresztúr, Székelyudvarhely stb.) az orsókat átalvetőbe rakva,
csoportosan mentek.

Egyesek szekérre rakva, távolabbi városokra is jártak, közben faluz-
tak is. A legjobb piac általában a Mezőség volt.

Legtöbben azonban orsóikat itthon adták el nagyban, viszonteladók-
nak. Bár így kevesebbet kaptak értük, mégis megérte, mivel nem vesz-
tegették az időt az árusítással: „Nem kellett járják a világot, faluról
falura menve, hányódni az idegenben.”

Ezek a házhoz járó vevők többnyire fogatos cigányok voltak, akik
rakományaikkal bejárták Erdély nagy részét. így jutott el az etédi orsó
Gyergyóba, a Mezőségre s főképp a nagyobb vásáros helységekbe, nyu-
gat felé Tordáig, Kolozsvárig, északon meg Régenig és környékéig, Besz-
tercéig stb.

Egy-egy rakomány elvitelekor a viszonteladók mindig megrendelték
az újabb szállítmányra valót a különböző formájú orsókból.

Az etédiek nem tudtak annyi orsót készíteni, hogy a cigányok el
ne vigyék, vagy ne tudták volna eladni a közelebbi városok piacain.

A háziiparnak ez az ága is jelentősen hozzájárult a község pénz-
jövedelméhez. Sokan állatot és földet vásároltak keresetükből, beszerez-
ték az építéshez szükséges anyagokat stb.

Az orsókészítéshez szükséges esztergapadok és szerszámok még sok
helyen megtalálhatók a faluban, azonban ma már csak egyetlen ember,

6 — Népismereti dolgozatok

81

Fábián Dénes foglalkozik orsókészítéssel. A fonókerék (rokka) elterjedése, valamint a textilipar rohamos fejlődése fokozatosan fölöslegessé tette az orsót, vagyis a kender és gyapjú hagyományos feldolgozását, amely majdnem teljesen megszűnt. Csak az idősebb asszonyok fonogatnak még orsóval; a fiatalok nagy része már a szükséges fehérneműt is a kereske­delemből szerzi be.

Ma már Etéden sem azt kérdezik a leányok és fiatal asszonyok egy­mástól, hogy „a télen hány darab [az orsókról a matollára rátekert meny- nyiséget nevezik darabnak] fonalat fontál⁴⁴, vagy „hány vég vásznat szőt­tél⁴⁴, hanem hogy „hány damasz ágyneműd⁴⁴ vagy „hány flotil törülkö­ződ van⁴⁴. Megszűnik a falu régi önellátása, s a háziipar és a kismes­terségek különféle ágainak már csak az emléke ha él. A falu lakossága életmódjában és igényeiben egyaránt a város felé tájékozódik.

Rézpormosás

A két Küküllö völgye között, a két völgytől majdnem egyforma távolságra emelkedik ki a legendás hírű, 1062 m magasságú Firtos hegy­ség, mint utolsó számottevő hegy a Hargita észak-nyugat irányú, vul­kanikus eredetű nyúlványai közül.

Nyugati lábánál, mintegy 7 km távolságra a völgyben fekszik Etéd, a Firtos és Küsmöd patakok folyása mentén, majd a község központjá­ban való találkozásuk után a Küsmöd mindkét partján. Csendes, békés vizek, ha a Firtoson és a völgyet körülzáró dombokon nincs tavasszal rohamos hóolvadás, vagy nyáron záporeső. Ilyenkor képesek mindent elseperni, ami útjukba esik: hidat, fákat tépnek ki a partokból, földe­ket mosnak el, megmozgatnak és messze elgörgetnek hatalmas köveket. Miután egyesülnek, Küsmöd pataka néven halad a víz a völgyön lefelé Erdőszentgyörgyig, ahol beleömlik a Kis-Küküllőbe.

A Firtosról lefolyó áradás a már említett dolgokon kívül hoz ma­gával egy fekete, sötétkékes színű, apró homokszerű anyagot. Ezt a helybéliek az elmúlt századokban rézpornak nevezték el, s a mai utódok is így ismerik. Áradások után a patak partján lehet látni csíkokban le­rakodva, több-kevesebb homokkal és iszappal keveredve.

Hogy mikor, ki figyelt fel erre először, nem tudjuk, idős emberek­kel való beszélgetéseim alapján azonban kitűnik, hogy valamikor, az itatóspapír készítése előtti időben (a XVIII. és XIX. században) a tintá­val frissen teleírt papírra szórták valódi rézpor helyett, s miután felitta a tintát, visszaseperték a porozőóa ismételt használat végett, vagy pedig leszórták és elseperték.

Helybéli tárgyi bizonyítékok az agyagból vagy fából készített külön­böző formájú és nagyságú porozok (10. fénykép és 14. rajz).

1974 telén, előzetes tájékozódás alapján, fölkerestem Birtalan Mó­zes 88 éves földművest, aki már részletes felvilágosítást adhatott a hely­beli rézpormosásról, a por használatáról, értékesítéséről stb. Az ő gyer­mekkorában ugyanis még mosták a rézport és szállították messze vidé­kekre eladás végett. 1886-ban született, s így emlékszik rá, hogy gyer­mekkorában ő is segített a nagyanyjának mosni. Általában az asszonyok és gyermekek foglalkoztak a mosásával.

82

1. Fából esztergált és cserépből készült porozó
2. Rézpormosó teknő

Megkértem, mutassa meg a mosás technikáját. A patak partjáról gyűjtöttem anyagot, melyet aztán ketten kimostunk. Elővett egy ki­sebb méretű fateknőt (15. rajz), tiszta vizet töltött bele és annyi anya­got, amennyit könnyen ki tudott mosni. Először az iszaptól takarította meg, lóbálva előre és hátra a teknöt, s kézzel mozgatva a vízben lévő anyagot. A zavaros vizet leöntötte és tisztával újra feltöltötte. Ezt meg­ismételte mindaddig, amíg a víz tiszta nem maradt. Ezt követte a ho­moktól való megtisztítása. Mivel a rézpornak nevezett anyag súlyosabb a homoknál, leszállt a teknő aljára. A homokot óvatosan a teknő ellen­kező oldalára vitette a vízzel, s amennyi homokot a víz magával vitt, azt a teknőböl kiöntötte. Ezt a műveletet is megismételte, mígnem a homok teljesen kivált a rézpor közül. Ami darabosabb idegen anyag még benne maradt, azt óvatosan leszedte evőkanállal; régen volt egy erre a célra készített éles fémlapátka. Mikor teljesen megtisztult, kiön­tötte egy darab vászonra száradni.

Ezelőtt, mikor még nagy mennyiségben mosták a patak partján, nagyobb terjedelmű lepedőkre, durgákra öntötték ki száradás végett.

Birtalan Mózes bácsi emlékezett rá, hogy Somodi Jánosné és Szőcs Jánosné tavasztól őszig többször szállítottak kóboros szekerekkel réz­port Erdély nagyobb városaiba: Brassóba, Szebenbe, Fogarasra, Seges­várra, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra, Désre, Besztercére stb. Általá­ban az akkori hivatalok vásárolták, azonban kisebb mennyiséget is ad­tak el egyeseknek. Egész, fél és negyedes kupával mérték. Egy szállít­mányban 700—800 kg volt, ezt azonban nem mind egy asszony mosta, hanem másoktól is felvásárolták.

Mikor hosszabb útra mentek, vitték magukkal a kerekek javítá­sához szükséges szerszámokat is: kézvonópadot, kézvonót, fűrészt, éles baltát és az előre elkészített kerékfalakat. Mindezekre azért volt szük­ség, mert a múlt században még jobbára vasabroncs nélküli, ún. fakó kerekekkel jártak, ezek pedig a hosszú úton gyakran elromlottak; a magukkal vitt eszközökkel a helyszínen megjavították, és mehettek to­vább. A balta védőfegyverként is szolgált az útonállók ellen. Inkább nappal utaztak, s az éjszakát egy-egy helységben töltötték. Egy hosz- szabb út sokszor két hétig is eltartott.

83

Friss anyagot mindig a Firtos-patak áradása, vízfutása hozott. Szárazság idején, ha elfogyott a partmenti készlet, a munka szünetelt.

A rézpormosás jó mellékkeresetet biztosított, főképp a nagybani szállítóknak, eladóknak. Ezt megerősítette a 73 éves Szőcs Domokos is: apja, Szőcs Lajos sokat mesélt arról, hogy gyermekkorában sokszor elkí­sérte édesanyját, Szőcs Jánosnét az említett városokba.

A Szőcsöktől az utolsó rézporszállítmányt az 1920-as évek elején egy kolozsvári úr vette meg és vitte el. Mikor megkérdezte, hogy mit csinál vele, azt válaszolta: „Az magát ne érdekelje! Biztos, hogy nem aranyat. “

A cserépporzókat a helyi fazekasok, főként Nemes Laci készítette és árusította.

Mivel a rézpor mosása és árusítása nem számított hivatalos foglal­kozásnak, vagyis nem adózták meg, írásbeli emlék, forrásanyag sem maradt hátra az utókor számára.

Dr. Bányai János geológus tanár a következőképpen határozta meg a rézpor anyagát: „Az itatóspapír elterjedése előtt a tinta felszárítására szürkés port használtak, mely a kalamárisban a tinta mellett ott volt a lyukacsos tetejű tartójában. Ennek a gyűjtése az Etéd (Udvarhely me­gye) környéki lakosság egyik jövedelmező forrása volt. Ugyanis a Fir- tosvára felől az egykori andezites vulkáni homokból mosta le az eső az inkább fekete színű ásványi törmeléket, melyet nagyobb fajsúlyá­nál fogva az áradások után rendszerint szépen elkülönítve rakott le a víz. Ennek semmi köze nincs tulajdonképp a rézhez. Megvizsgálva na­gyítóval, mind a fekete színező ásványoknak, az amfibolnak, hipesthen- nek és augitnak összezúzott darabkáit látjuk benne, igen sokszor mag- netit szemcsékkel, amelyeket a bicska hegye kiszedett a többi közül. Szürkés színűvé a belekeveredő pagioklász földpát pora teszi.”

Az utolsó órában sikerült írásban megmenteni a hajdan elég jelentős foglalkozást, amely az idők folyamán az írástechnika megváltozásával majdnem teljesen feledésbe merült.

Timbora

így neveztek Etéden egy, a citerához hasonló, ősi népi pengetős hangszert. A citerához való hasonlítást azért említem, mivel ugyanazon felépítésű hangszerek csoportjához tartozik.

Míg azonban a citerák alakja helységek és az előállító mesterek ízlése és elgondolása szerint változott és ma is változik, a timborák mé­rete, alakja, kivitelezése, felépítése, előállítási anyaga — bárki is ké­szítette a községben — ugyanolyan volt. Ezt a megállapítást az idősebb emberek közlése és saját tapasztalatom alapján teszem.

Még gyermekkoromban, a 20-as évek elején is sok etédinek volt ilyen hangszere, és némelyek majdnem versenyszerűen igyekeztek ját­szani, muzsikálni rajta. Nyári estéken a kapuk előtti padokra csopor­tosan kiülve, a timborák hangja mellett daloltak az ifjak a késő esti órákig, amikor aztán a legények énekszóval búcsúztak a leányoktól, és hazatértek. Télen a kórusok (fonók) voltak hangosak a timborakísérettel felhangzó énekektől.

84

Azonban ez már mind a múlté: az 1920-as évek közepétől mind kevesebben kezdtek foglalkozni vele. A timborák helyét fokozatosan át­vették a fúvós és vonós hangszerek, majd a harmonikák. A rádió elter­jedése után ezek használata is szűkebb térre szorult.

Már csak négy embert ismerek a faluban, aki még játszani tud a timborán: Kovács Kálmánt, Bíró Ferencet, Bakó Sámuelt és Szőcs Al­bertét.

Amint a 16. rajzon is látható, a timborát három darab 70 cm hosz- szúságú, 6—7 cm szélességű és 5 mm vastagságú, simára faragott egye­nes zádokfa- (hársfa), tengeri fücfa- (jegenyefa) vagy bükkfa-lemezből készítették. Alul nem szegeztek rá zárólapot. Játszáskor az asztal lapja vagy az a tárgy zárta, amelyre helyezték. A jobb kéz felőli végére, az oldallapok rögzítése és a húrok kikötése céljából a méretnek megfe­lelő csutakot illesztettek. A fedőlap felőli részébe hat szeget ütöttek a négy vékonyhúr (játszó) és a két vastaghúr vagy zúgóhúr (kísérő húr) kikötése céljából. A másik, vagyis a bal kéz felőli végére csiga­ház alakú, szépen kifaragott fejfát rögzítettek, bele a hat húr hango­lásához szükséges, meglyukasztott, a hangoló kulccsal való forgatás cél­jából hosszúkás vagy négyzet alakúra kovácsolt szeget állítottak.

8 í 3 8 I 3 H H íí

H MIMII II lilHI

16. Két timbora felül- és oldalnézetből: A—B) timbora 1895-ből; C—D) tim- bora 1888-ból (húr nélkül); E) pengetök; F) kulcs

85

A fedőlapra egy vagy két szív, vagy valamilyen virágszirom alakú hangnyílást vágtak.

A húrok hangolása a citerákéhoz hasonlóan történt. A fedőlapon a hangközök (stim) beosztása szintén a citerákéhoz hasonló.

A Bertalan Elek kezemive 1888 Januárius 16 feliratú timbora a méreteknek megfelelően, de egyetlen fából készült. Ez a készítési mód egyedi, eltér a fent említettől.

A továbbiakban ismertetésére a Pallas Nagy Lexikon VIII. pótköte­tének 729. lapjáról idézem a következő szöveget: „Timbora, így nevez­nek a Székelyföldön, különösen Etéden egy népies hangszert. Három 80 cm hosszú és 10 cm széles, éllel összeenyvezett falapból áll, mely alsó nyitott felével egy szilárd készületü és súlyánál fogva mozdulat­lanul a földhöz tapadó asztalon nyugszik, s felső lapján a rezonáncia végett fillér nagyságú két nyílás van. A fedő felső lap egyik végén hat fakulcshoz ugyanannyi rézhúr van felhúzva. A hangszer felhango­lása nem diapazon szerinti, hanem a játszó hallása szerint hol maga­sabban, hol mélyebben történik. Az eredetiség abban rejlik, hogy a hangok kifogása csak három húron történik, a bal kéz hüvelykujja alá helyezett, tompán hegyezett lúd-tollszárral, míg a jobb kéz hasonlóan tollszárral pengeti a húrokat. A másik három húrt az ujj nem érinti, s ezek egy hangot alkotnak, adják az akkordban a basszust, a többi három az akkordnak megfelelően van hangolva. Természetes, hogy csak olyan darabok játszhatók a hangszeren, melyek a meglévő hangnemben vannak írva, vagy legalább transzponálva.

A timbora rokonjai: a tambura, eolhárfa és gitár.⁴⁴

Az Etédi Néprajzi Gyűjteményben levő egyedüli fennmaradott pél­dányon szép, nyomtatott betűkkel bevésett szöveg olvasható: Péter Jó­zseffé Ezen Timbora. Készült 1895Be. A helyi múzeumi gyűjtemény gyarapítása céljából néprajzi tárgyak után kutatva, egyik ház padlásán találtam rá 1958-ban.

Vásári kalács és cipő

Évekkel ezelőtt az egyik etédi családban az anya a következőket mondta 13—14 éves leányának: „Menj be a kamarába, s a kalácsos ládából hozd ki a kenyeret!⁴⁴ Miután a leányka kihozta, megkérdeztem, hogy milyen kalácsos ládájuk van (17. rajz) és miért nevezik így? Azért, mert így hallottuk a szüléinktől — válaszolták.

Megnéztem és elmondattam a történetét, melyet a mai fiatalok már Etéden sem ismernek. Csak az idősebb emberek emlékeznek még rá, és gyermekkori emlékeiket felidézve próbálnak válaszolni kérdéseimre.

Az egyik legfontosabb sajátos helyi foglalkozási ág a vásári ka­lácsok és cipók sütése és árusítása volt. Etéd ugyanis vásároshely volt, évi három, később pedig négy sokadalommal, melyre nagy körzetből összejött a falvak népe; az ő ellátásukat szolgálta ez az alkalmi fog­lalkozás is.

Ahhoz, hogy teljes képet nyerhessünk erről a jelentős jövedelmet biztosító és a község tekintélyes részét átfogó foglalkozásról, szüksé­gesnek tartom, hogy végigvezessem az olvasót az akkori gazdálkodási

86

I

17. Vásári kalácsos láda 1885-ból (Ughy István rajzai)

rendszeren: az emberek fáradságos, kitartó munkáján, az akkori malmok órlésmódján s végül a kalács- és cipósütő családok, főképp asszonyok sokszor emberfeletti munkáján.

A község lakosságának fő foglalkozása a mezőgazdaság volt, s egy­aránt felölelte a növénytermesztést és az állattenyésztést. A kettő pár­huzamosan haladt és annyira fejlődött, hogy Etéd már a XIX. század­ban. valamint a XX. század első évtizedeiben Udvarhelyszék legjelen­tősebb búzatermelő és állattenyésztő községének számított. Hármas ve­tésforgó rendszerű gazdálkodást folytattak: a község határát három egyenlő részre osztották, rajtuk évente váltakozva más-más növényeket termesztettek. Az egyik harmadrész szántóterületet (őszi forduló) teljes egészében búzával, a másikat (tavaszi forduló) kukoricával, zabbal, ár­pával, burgonyával és termesztett takarmánynövénnyel vetették be. A fennmaradt harmadik harmad, a pihenni hagyott nyomás volt egyben az évi legelő is, ahová a tavaszi és nyári legeltetési idényre kihajtották az összes állatokat, meghatározva minden állatfajta legelési helyét, kör­zetét.

A nyomásforduló szántóterületét, más szóval az ugart a nyár fo­lyamán (legkésőbb július 10—15-ig) megugarolták, megszántották. Ez volt az ugarszántás vagy első szántás. Ezt követően a közelebbi földe­ket meghordták istállótrágyával, a távolabbiakat pedig juhokkal, a kint

87

háló tinókkal és lovakkal trágyáztatták meg. Nagyon ritka volt az a föld, amelyikbe ősszel trágyázás nélkül vetettek volna búzát.

A második szántást vagy forgatást (vetésszántást) megkezdték au­gusztusban, folytatták tovább szeptemberben és megfelelő időjárás ese­tén Kisasszony hetében (szeptember 8-tól) hozzá is fogtak a vetéshez. A következő vetési időszak Szent Mihály hete volt (szeptember 29-től) s tartott mindaddig, amíg befejezték. Az utolsó határidő Gál hete volt (okt. 16-tól 20-ig), amikor kötelezően be kellett fejeznie mindenkinek a vetést. Attól kezdve tilos volt a bevetett földeken járni.

Ilyen feltételek mellett, egy évi pihenés, kétszeri szántás és bő­séges trágyázás után, ha csak nem találta valamilyen természeti csa­pás (jégverés, huzamos esőzés vagy szárazság), a földről bőséges termést takarítottak be. Nagyon sok családnak a szükségletén felül is tekinté­lyes mennyiségű búzája maradt, melyet feldolgozva próbáltak értéke­síteni, mivel így sokkal nagyobb jövedelmet biztosított, mint ha szemül adták volna el a piacon. Ezért fogtak hozzá a vásári kalácsok és cipók sütéséhez. Hogy mikor, ki kezdte el, senki sem tudja; az öregemberek és asszonyok szerint a helyi és környékbeli nagyobb települések vásá­rainak kialakulási időszakára vezethető vissza. Nemzedékek foglalkoz­tak vele, adták tovább utódaiknak mindaddig, amíg fokozatosan fel­hagytak vele. Az 1930-as években már csak egy-két asszony sütögetett néha és vitte a közelebbi vásárokra.

Az utolsó, aki még 1946-ban vitt Gyalakutára egy szekérrel és meg­jelent az itthoni vásárokon is, Szőcs Lajosné Demeter Anna volt.

Gedő Lajos 82 éves, Birtalan Mózes és Gothárd János 88 éves em­berek emlékezete szerint gyermekkorukban és még azután is nagyon sokan foglalkoztak vele. Neveket is említettek, akikre még emlékeznek, köztük Gedő Istvánnét, Demeter Dénesnét, özv. Máthé Istvánnét, Farkas Lászlónét, Bálint Izsáknét, Birtalan Mózesnét, Tóth Lídiát, Horváth Már- tonnét, Sípos Sándornét, Birtalan Andrásnét és másokat.

Áruikkal elmentek a környező községek és városok állat- és ki­rakó vásáraira. Egyesek a keresztúri és udvarhelyi hetivásárokra is rend­szeresen jártak. Egyszerre 4—5 asszony ment egy-egy szekér rakomány­nyal. Rendszeresen megjelentek a helyi, köröndi, parajdi, kibédi, mak- falvi, erdőszentgyörgyi, balavásári, kendi, segesvári, székelykeresztúri és székely udvarhelyi vásárokon.

A szájhagyomány és az említett idős emberek emlékezései szerint bármennyit vittek, mind eladták. Sok esetben a vásárosok már várták a kirakodást, hogy mielőbb hozzájuthassanak. A kalácsokat általában vásárfiába vitték haza a gyermekeknek, a cipókat pedig egészben vagy felvágva a kofapecsenye mellé vették ottani fogyasztásra.

Kitartó, fáradságos munkát igényelt a liszt előállítása is, mivel kez­detben csak egyszerű vízimalmok voltak, őrlés előtt sokszor még meg is kellett mosni a búzát, mivel megfelelő csávázó vegyanyag híján a termés egy része megüszögesedett. Ezért csebrekbe 1—2 véka búzát tettek, s rá annyi vizet öntöttek, hogy ellepje. Kézzel addig mozgatták, mosták, míg az üszöges szemek, az idegen magvak, szóráskor benne maradt polyva, por és búzaszemekre rárakódott üszögpor le nem mo­

88

sódott és könnyebb fajsúlyú anyagként föl nem szállt a víz tetejére. Ezt leöntötték és addig ismételték, amíg a víz tiszta maradt. Az így megtisztított szemet durgákra öntve a napon, vagy télen a lakóházban szárították. Erre a célra készítettek búzaszárítót is, amelyet csigarend­szerű szerkezetével fel lehetett húzni a gerendákhoz kötött kötelekkel (istrángok) olyan magasságra, hogy alatta el lehessen járni, majd szük­ség esetén leereszteni a szoba földjére. Két-harmadfél méternyi ledesz- kázott és szellőzés végett sűrűn megfúrt felső lapjára terített dur- gára helyezték a megmosott búzát és hagyták mindaddig, amíg meg­száradt. így a hideg téli időkben is tudtak foglalkozni sütéssel.

őrlés után először kiszitálták a lisztet egy nagyobb lyukú szitával. Ezzel a művelettel különvált a liszt a korpától. Az így nyert lisztet újra átszitálták egy nagyon sűrűn kötött fátyolszitán, melyen már csak a liszt­nek a legfinomabb része, a lángja ment át. Ez a lisztlang vagy mont liszt nem más, mint a későbbi, malmokban előállított finomliszt. A liszt­lángból sütötték a kalácsot, s a megmaradt részéből a cipót. A kalács így fehér lett, a cipó meg kissé barna.

A kalács tésztáját egy nagy lapitón egyforma vastagságúra sodor­ták, késsel egyforma hosszúságúra feldarabolták és egy kialakult ovális formára összefonták. Ezért fonott kalácsnak is nevezték. Tetejét tojás­sárgájából kevert sáfránnyal bekenték, mely sütés után élénk sárgás, kívánatos-kelletős színt adott. így rakták be és sütötték meg forma nél­kül a kemencében.

A cipókat is egyforma nagyságúra kiszaggatták, bevetették és any- nyira megsütötték, hogy tetejüket megverhessék. Ezáltal a cipók is na­gyon kívánatosakká váltak.

Indulás előtt a kalácsokat az erre a célra készített ládákba rakták. A ládák két oldala a szekérderékhoz alkalmazva, alulról fölfelé kiszéle­sedett; csak így lehetett a szekér két oldala közé szorosan behelyezni. A cipókat zsákokba rakva, vagy abroszokba összekötve a ládák tetején szállították. Egy vásárra 200—250 kalácsot és 40—50 cipót vittek.

Egy kalács kb. 0,50 kg, a cipó 1,50 kg súlyú volt. Értékük a külön­böző időknek megfelelően változott.

Rendszerint a vásárok bejárati részein telepedtek le. Letettek egy ládát, leterítették szép fehér hímes abrosszal, kitettek egy pár kalácsot és cipót egészben és felvágva, mögéje ült az árusító asszony egy külön erre a célra készített székre és megkezdte az árusítást.

Napjainkban már csak a még meglévő kalácsos ládák emlékeztet­nek erre a jelentős háziipari termékre, melyet akkor messze vidéken ismertek, s ma a déd-, ük- és szépunokák nem tudják, miért nevezik őket kalácsos ládáknak.

JEGYZETEK

1. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása barcasági kötetében említés történik a Keresztyénfalván nagyban űzött sarlókészítésről (VI. 360). Kós Károly: Torockói vasművesség = Népélet és néphagyomány Bukarest 1972. 68. A szerző szóbeli köz­léséből a Torockó melletti Várfalvárói tudunk sarlókovácsolásról. Molnár István: Sarló­

89

készítés a marostordai Szentgericén. Erdélyi Múzeum 1947. 125—128. a mesterség leírását is adja.

1. Az orsókészítést idáig csak Kalotaszegről ismertük: Nagy Jenő: Orsó faragás a kalotaszegi Magyarvalkón. Ethn LVI(1947). 264—265.
2. A „rézpor* mosásáról épp Etéddel kapcsolatban tesz említést Orbán Ba­lázs (I. 145), majd Bányai János: Rézpor. Székelység 1933. 7—8. sz. 77.
3. A timborát, Etéddel kapcsolatban, ugyancsak Orbán említi elsőnek (I. 145). A század elején még az Erdélyi Néprajzi Múzeumban őrzött példányáról történik említés, 1. Semayer Vilibáld: Az Erdélyi Kárpát Egyesület Kolozsvári Táj- és Néprajzi Múzeuma. Népr. Ért. 1902. 141—149 (148). Malonyay Dezső: A magyar nép művészete. Bp. 1909. II. 3. is szól róla, de ismertetést egyik esetben sem kapott.
4. Vásárleírásaiban Kós Károly: Vásárok és vidékek = Tájak, falvak, hagyo­mányok. Bukarest 1976. 326—380. A vásárokon helyben fogyasztott élelmi cikkek közt a kofapecsenye és mézespogácsa, illetve mézeskalács minden vásáron népszerű volt, azonban a vásári friss cipót Páncélcseh (347) és Hídalmás (353) esetében, a kenyérsütő kofákat Bánffyhunyad (370) vásáraival kapcsolatban épp csak meg­említi a szerző.
5. Mint pl. a rézpor és timbora esetében, 1. a 3. és 4. sz. jegyzeteket.

MIKLÖSSY V. VILMOS

FESTÖNÖVÉNYEK A CSÍKI HAZIIPARBAN

A Csíki-medencében is, mint minden viszonylag zárt emberi kö­zösségben, az idők folyamán sajátos anyagi és szellemi műveltség ala­kult ki. Ez a sajátos jelleg rég magára hívta a kutatók figyelmét, an­nál is inkább, mert a vidék „történelmi szerepénél, zárt közösségi for­májánál és földrajzi fekvésénél fogva számos olyan népköltési, zenei és népi díszítőművészeti emléket őriz, mely az ország más magyarlakta területén már rég feledésbe merült⁴⁴.¹ Ugyanezt érvényesnek mondhat­juk néhány mesterségre, foglalkozásra is. Jelen tanulmány épp egy ilyen feledésbe merült népi ismeretet-gyakorlatot: a csíki háziiparban haszná­latos növényi festést, vagy amint adatközlőink mondották, a régi burjá- nos festés ismeretét igyekszik összefoglalni.

Az 1973—74-es években a Csíki-medencében kérdőív alapján végez­tünk felmérést, s ezt 1975-ben a Kászonokra és a Gyimesekre is kiter­jesztettük. így 47 helységből közel ötszáz, főleg idősebb adatközlőtől je­gyeztünk le adatokat, akiknek a megőrzött ismeretek átadásáért ezúton is köszönetét mondunk.

A közvetlen anyaggyűjtés során abból indultunk ki, hogy az asz- szony emberek még ma is minden csíki községben értik a szövés-fonás, de ugyanakkor a festés mesterségét is. Felmérésünk alkalmával arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a növényi festést főként a népművé­szetünk legrégibb emlékei közt számon tartott „székely szőnyeg⁴⁴ — he­lyi nevén festékes — anyagának színezésére használták, és részben még ma is használják. De növénnyel festődött valamikor a szokmánynak vagy zekének szánt gyapjúfonál, akárcsak a csergének való durga² Textíliákon kívül más anyagok, így a fa, tojás, étel-ital, bőr, haj stb. fes­tésére is a közvetlen környezet adta növények színanyagát használták.

A felmérésünk alkalmával összegyűlt anyagot az eddig megjelent szakirodalom adataival egészítettük ki. és — teret nyújtva a történeti, néprajzi, botanikai, illetve etnobotanikai tárgyalási módnak — terje­delmesebb munkában foglaltuk össze. A továbbiakban ebből közlünk egy fejezetet, mellékelve a felmérésben használt kérdőívet is.

A Csíki-medencében ismert és használt festőnövények

A növényekkel való festés alapja az, hogy a növények olyan termé­szetű színanyagokat tartalmaznak, amelyek megfelelő kezeléssel — ál­talában vízzel, főzés útján — kivonhatok és különböző anyagok színe­zésére alkalmasak. Itt jegyezzük meg, hogy növényekkel tulajdonképpen nem festést végeznek, habár mi is így emlegetjük, hanem színezést. Ti. festés alkalmával a színezék (festőanyag) csak a felületet vonja be, il­letve adhézió révén rátapad az anyagra; színezés esetében viszont a szí­nezék közvetlenül kötődik az anyagokra, azaz kemoszorpció révén felü­leti vegyületet képez a színezendő anyaggal. Ezért a növényekkel való festés, illetve színezés meglehetősen tartós.

91

A növények majd mindenike tartalmaz valamilyen nemű színezé­ket. Ezek a növényi sejtekben mint oldott vagy szilárd testecskék (a botanikában plasztidák, a biokémiában pigmentek) készen vannak, vagy kezelés, főzés hatására színesednek, válnak festőanyaggá.

A növényi színanyagok igen sokfélék. A levelek zöld színét a plasz- tidákban (színtestekben) levő klorofill adja. Színezésre kevésbé hasz­nálják, mert könnyen elbomlik. Felmérésünk alkalmával is csak egypár olyan adattal találkoztunk, mely szerint zöld levéllel zöld színt feste­nek, s ezek is inkább próbálkozásoknak vélhetők. Közismert, hogy a levelek ősszel megsárgulnak, ilyenkor a levelek zöldje alkotó részeire: a (narancssárga színű) karotinra és (az aranysárga színű) xantofilra bomlik. Az így megsárgult leveleket a sárga szín előállítására használ­ják. A Csíki-medencében elég gyakori a megbámult levelekkel való festés. Ezekkel barnát, homokszínt festenek, hisz a levélben levő klo­rofillelemek az őszire felgyülemlett oxálsav hatására barna színű feofi- tinné alakulnak át. A virágok, termések, valamint a levelek tavaszi és őszi vöröskés színét a sejtnedvben található antociánok adják. Eme tar­talma miatt a bodza, kokojza termése, a szurokfü virága kék, lila, illetve pirosas színt fest.

A nyírfalevél, vadgesztenye magva, mezei zsurló, vérfű,³ rogyica⁴ stb. fiavont vagy flavonszármazékokat tartalmaz és így sárga, világos­barna színezésre alkalmas. A híres buzérgyökér természetes festőanyaga a purpurin és az alizarin, amelyet évszázadok óta az ún. törökveres fes­tésére használtak. Sok festónövény cserzőanyagot tartalmaz. Ezek nem­csak a festés tartósságát adják, hanem magában a színezésben is je­lentősek, hisz a növény főzése hatására a fenoltartalmú cseranyagok oxidálódnak és barnás vagy vöröses színezékek keletkeznek. A vérfű hipericin nevű vörös festőanyagot, a sáfrány bibéi a sárga karotinokat, a búzavirág sziromlevelei cianint tartalmaznak.

Ezek a színanyagok egyes növényekből könnyen kivonhatok és kü­lönböző anyagok festésére használhatók. Az így nyert színek sokkal „fi­nomabbak és tartósabbak“,⁵ mint a dekás (bolti) festé/cekkel előállítot­tak. Egyes növényi színezékek — mint az alizarin, hipericin — igen ellenállóak a külső tényezők (levegő, napfény, por, hőingadozás) rom­boló hatásával szemben. A búzérral festett „törökveres“ csak a napsu­gár hatására érik valóban meg,⁶ mások pedig, mint a fumegatin, ellen­állóvá teszik a festett anyagot a biodegradensekkel szemben.

A növényeknek csak bizonyos részei tartalmazzák a színanyagokat, tehát színezésre is csak bizonyos részei használatosak. Ezért szükséges­nek véljük, hogy felsorolásunkban megjelöljük a növény festésre hasz­nálatos részeit is.

Felmérésünk alkalmával kevés adat jelzi, hogy rügyet (gemnae, tu- riones) használnának festeni. Csupán a diófa és a csigolyafűz rügyét, illetve ezek fiatal hajtását említették adatközlőink. A fák, cserjék kérge (cortex) annál gyakrabban használatos. Általános vélemény, hogy a fia­tal, két-három éves ágak kérge jobban fest, mint az idős ágaké. A ké­reg begyűjtését általában tavasszal, a nedvkeringés beindulása után vég­zik, „mikor a fának megindul a mezgéje“. Ekkor a kéreg könnyebben

92

elválik a fától, illetve a háncsedények a faedényektól. Egyes esetekben a kéreg belső részét, puha háncsát (kámbium) más szín előállítására használják, mint magát a kérget.

Festésre leggyakrabban a növény levele (folium) alkalmas. A ki­fejlett levelek nyersen vagy naptól védett helyen megszárítva haszná­latosak. Ősszel a sárgult vagy egészen barna levelet is begyűjtik sárga, illetve barna szín előállítására.

A virágból (flores) általában olyan színt lehet előállítani, amilyen színű a sziromlevele. Ezért ezeket teljes virágzáskor gyűjtik be. Mivel a festéshez nagyon sok virág szükséges, kevésbé használják.

A gyökeret (radix) és a gyöktörzset (rhizoma) festésre csak újabban használják.⁷ Ügy véljük, hogy a borsika, csipkebogyó gyökereinek fes­tésre való használata sajátos csíki eljárás. A kiásott gyökeret megtisz­títva nyersen használják, de sok esetben tartósítják is. Adatközlőink nem jelöltek külön időpontot arra, hogy mikor kell begyűjteni a gyökeret. Általában közvetlen szükség idején szerzik be, hisz arra is jegyeztünk fel adatot, hogy télen ásták ki.

Néhány növény termésével (fructus) és magjával (semen) is fes­tenek. Az érett termések vagy magok — akárcsak a virágok — saját színüket festik. Sok esetben a növény egész föld feletti része (herba) használatos. Ezeket általában virágzáskor, kifejlett állapotban gyűj­tik be.

Úgy véljük, hogy a vidékre jellemző festőeljárásnak kell tekinte­nünk a „csenikával⁴⁴ vagy más nevén „csalókával⁴⁴, „a fenyőfa malac­kájával⁴⁴⁸ (Conus Piceae) való festést, hisz más vidék festőanyagai között nem találtuk. A szakirodalomból ismert, de idős adatközlőink is emlí­tették a gubaccsal való festést. Az égerfán maradt áltobozok bármikor begyűjthetők és fekete szín festésére használhatók.

Felmérésünk alkalmával kevés olyan adatot találtunk, amelyek arra vallanának, hogy a festőnövények begyűjtésénél figyelembe veszik a ter­mőhely talaj viszonyait, fekvését vagy a légköri viszonyokat, amint azt egyes gyógynövények begyűjtésénél megfigyeltük. Általános szokás, hogy esős időben nem végeznek begyűjtést, mert a növény megfeketedik és így festésre többé nem alkalmas.

A csíki háziiparban használatos festőnövények kutatása közben adatközlőink egy olyan tényezőre hívták fel figyelmünket, amelyet az ál­talunk ismert szakirodalomban nem találtunk. Majd az egész Csíki-me­dencében közfelfogás, hogy „a növény csak akkor fest jól, ha újságban szedik⁴⁴. Ismeretes, hogy a Hold állását más esetekben is „szokás⁴⁴ fi­gyelembe venni: a tűzifa, szerszámfa vágásakor, trágyázáskor, vetéskor, dugványozás- és oltáskor, kotló ültetésekor, disznóvágáskor stb. Ügy vé­lik, hogy a növény vagy állat nedvkeringése bizonyos összefüggésben van a Hold állásával.

A következőkben a régente és ma is ismert festőnövényeket sorol­juk fel. A jobb tájékozódás végett a csíki népi növénynevek jegyzékét a tudományos és irodalmi megnevezésekkel is kiegészítjük.

1. Akác (Robinia pseudacacia L.). Ma már csak a szakirodalomból ismeretes,⁵ hogy virágjával (Flores Robiniae) sárga színt festettek.

93

1. Almafa (Malus pumilla Mill. var. domestica Borkh.). Festésre fő­leg megbámult levelét (Folium Malus) használják. Barna, vörösesbarna színek festésére alkalmas. Néhol más növényekkel együttesen még kér­gét (Contex Malus) is felhasználják.
2. Almafagomba. A bőr festésére a szűcsök használták. Mivel vidé­künkön az alma kevésbé honos, Udvarhely környékéről szerezték be, illetve sokadalmak alkalmával vásárolták. Tárgyi anyag híján nem sike­rült azonosítanunk.
3. Áfonya, havasi meggy (Vaccinium vitis-idaea L.). Áfonya. A nö­vény föld feletti része (Herba Vitis idaea) egészében használatos. Teá­jával drappot, azaz homokszínt festenek. Általában más növényekkel együtt használják, ugyanis elég nagy mennyiségű cseranyagot tartalmaz és így a festék jobban rátapad a fonálra.
4. Árió (Euphorbia amygdaloides L. és Euphorbia cyparissias L.). Kutyatej. A Gyimesekben a növény föld feletti részét (Herba Euphor- biae) előfestésre vagy a sárga szín előállítására használják. A kutyatej „árió⁴⁴ megnevezése csak a Gyimesekben ismeretes; valószínűleg a ro­mán alior, arior, ariu szavakból származik.
5. Bakszaka, bakceka (Tragopogon orientalis L.). Bakszakáll. A nö­vény föld feletti részét (Herba Tragopogon) zöld szín festésére használ­ják kevés „bolti zölddel pótolva⁴⁴.
6. Bárányláb (1. a szípókánál). Mezei zsálya. Gyimesi, bánkfalvi és mindszenti adatközlőink a mezei zsályát (Salvia pratensis L.) bárány­lábnak mondották, és mint festőnövényt más növényekkel együtt külön­böző színek festésére használják. Csíkban általában a tavaszi kankalint (Primula officinalis L.) nevezik báránylábnak.
7. Békavirág (1. martilapinál).
8. Berzseny, bérzsenyforgács (Caesalpina echinata). Kereskedelem út­ján szerezték be, és bőrt, szőrmét festettek vele sötétbarnára vagy fe­ketére a szűcsök. Szakirodalmi adatok szerint a festékesnek szánt gyap­júfonál,⁵ a tojás piros színre⁹ való festésére is használatos volt.
9. Bodza, bojza (Sambucus nigra L.). Fekete bodza. Érett termé­sével (Fructus Sambuci) ritkán kék színt festenek.
10. Borsika, borsikafenyó, boróka, gyalogfenyő (Juniperus commu- nis L.). Boróka. Gyökerének (Radix Juniperi) festésre való felhaszná­lása újabb keletű.¹⁰ Alig harminc-negyven éve használják világosbarna, vörösesbarna előállítására.
11. Búzakékvirág (Centaurea cyanus L.). Búzavirág. Virágját (Flo- res Cyani), illetve a cianin festőanyagot tartalmazó sziromlevelét rit­kán kék, ún. székejkék festésére használják. Csupán két-három adat­közlő ismerte ezt a festéseljárást.
12. Bürök (Conium maculatum L.). Festésre való felhasználásáról csak a szakirodalomból tudunk. Bizonyára zöld részével (Herba Conii) festették a gyapjút’ és a tojást⁹ zöld színre.
13. Császárszaka (1. a bakszakánál).
14. Cserefa, tölgyfa, néhol cserfa (Quercus cerris L., Q. robur L., Q. petraea Liebl.). Csertölgy, tölgy. A fiatalabb ágakról szedett cserző­anyagtartalmú kérget (Cortex Quercus) a bőr cserzésére, kikészítésére,

94

de egyben barna festésre is használják. Néhány adatközlő és a szak­irodalom szerint cserhéjjal gyapjúfonalat is festenek barnára¹¹ és tojást sárgára.⁹ Mivel a csíki éghajlat a tölgynek kevésbé kedvező, a szű­csöknek ezt a cserző-festő növényét a szomszédos Udvarhely és Három­szék adta.

1. Cserfa (1. az égernél).
2. Csicsvirág (1. a rogyicánál). A festő rekettye (Genista tinctoria L.) „csicsvirág⁴⁴ elnevezését csak ajnádi adatközlők révén ismerjük.
3. Csigolya, csigolyafüz (Salix purpurea L.). Csigolyafüz. Fiatal hajtásával, a csigolyaheggyel (Turiones et Folium Salicis) és kevés zöld festékkel a gyapjúfonalat zöldre festik. Bizonyára a fűzben levő szali­cilsav származékok és cserzőanyagok kötőanyagként hatva teszik tar­tóssá az így készült festést. A Gyimesekben a kéreg alatti sárgás álló– mányt (háncsedények) előfestésre is használják.
4. Csihány, csihán (Urtica dioica L.). Nagy csalán. A növény föld feletti részét (Herba Urticae) külön vagy bolti festékekkel vegyítve zöld szín festésére használják.
5. Csipkerózsa, csipkebogyó, hecsempeccs, hecserli, seggvakaró, vad­rózsa (Rosa canina L. és más Rosa fajták). Általánosan ismert, habár új festőnövényként tartják számon.¹⁰ A Kászonokban főleg a gyökerét (Ra- dix Cynosbati) használják vöröses-drapp előállítására. Altermését, a csipkebogyót, vagy ahogy még nevezik: bingóyát (Fructus Cynosbati) nemcsak gyógyteának, hanem a gyapjú halványpiros festésére is hasz­nálják. Gyökerét más festőnövényekkel együtt is használják a világos­barna különböző árnyalatainak előállítására.
6. Diófa (Juglans regia L.). Különböző anyagok (textiliák, fa. to­jás, haj) festésére a növény majd minden részét felhasználják, ugyanis levelei (Folium Juglandis), termésének külső zöld héja, kopáncsa (Pe- ricarpium Juglandis) bőven tartalmaznak juglant, naftokinokat és cser­zóanyagokat. Leveleit, termésének külső kopáncsát zölden vagy bar- nulva, nyersen vagy szárítva egyaránt használják barna szín vagy en­nek világosabb árnyalatai festésére. Termésének belső csonthéjas ko­páncsát is használják gyapjúfonal világosbarna színezésére. Csíkban a dió — akárcsak a tölgy — csak szórványosan, a védettebb részeken te­rem meg, így ezt is a szomszédos vidékekről szerzik be. Noha a csíki részeken a dió kevésbe honos, a legismertebb és a leghasználatosabb fes- tónövény.
7. Diófagomba (Polyporus squamosus). A bőr barnára való fes­tésére a szűcsök használják. A diófához hasonlóan, hisz azon terem, Ud- varhelyszékröl és Háromszékről szerzik be.
8. Disznókáposzta (1. a martilapinál). Aránylag kevesen ismerik és használják mint festőnövényt. Levelét (Fólia Farfareae) éger kérgével (Cortex Alnus) fekete, bolti festékkel együttesen zöld szín festésére hasz­nálják, mert „így a festett fonál nem fog és fényes marad⁴⁴.
9. Dobronyika, dobronika (1. a méhfünél). Néhány gyimesi és szent- mártoni adatközlő szerint a méhfüvet (Melittis melissophyllum L.) dobro- nyikának, dobronikának is nevezik. Valószínű, hogy ez az elnevezés is a növény román nevéből (dobronic, dobronicá, dubravnic) származik.

95

1. Egerfa, égerfa, cserfa, helyenként még cserefa is (Alnus incana [L.J Mönch.; A. glutinosia Gaertn.). Éger. Mint festönövény az egész Csí­ki-medencében ismeretes és használatos. Kérgét, vagy ahogy adatköz­lőink mondották: kergit, haját, héját (Cortex Alni) használják sötét­barna vagy fekete festésére. Főleg tavasszal gyűjtik be, „mikor megindul a mezgéje⁴⁴ és könnyebb lehántani. Nyersen vagy szárítva használják. Bingóját, azaz áltobozait (Amentum Alni) is leszedik, s ezzel sötétfe­ketét festenek. Szakirodalmi adat szerint az égerhéj sárgát is fest.⁵ Ügy véljük, hogy ez az adat téves, vagy — mint a csigolyafüz esetében is — a belső háncsedények felhasználására utal. Festésre általában a hamvas égert (Alnus incana) használják. Csak a kevésbé -jártasok vagy a nagyon rászorultak szedik le a mézgás éger (Alnus glutinosa) kérgét és bingóját.
2. Feketenadáj, nadáj (Symphytum officinalis L.). Nadálytő. Más növényekkel együtt vagy bolti festékek pótlásával használják gyökerét (Radix Symphyti) és föld feletti részét (Herba Symphyti) sötét színek (fekete, barna) festésére. A növény bőségben tartalmaz alkaloidokat; való­színűleg ezek révén a vele festett színek „erősebbek, tartósabbak, fénye­sebbek⁴⁴ lesznek.
3. Fenyő, veresfenyő (Picea excelsa Link.). Lucfenyő. Más vidéke­ken a lucfenyő mint festőnövény alig ismeretes. Csíki felhasználása mint­egy bizonyítja, hogy festésre a közvetlen környezet adta növényeket használják, hisz a csíki részeken az erdőket kimondottan lucfenyő képezi. A lucfenyő kérgét (Cortex Piceae) bőr cserzésére, tobozát vagy — ahogy a Kászonokban nevezik — a csenikát (Conus Abies) a gyapjú világos­barna vagy vöröses-drapp színezésére használják.
4. Festőfü (1. a szúlfűnél). Szurokfű. A kászoniak legismertebb és leghasználtabb festőnövénye a szurokfű (Origanum vulgare). Talán épp ezért kapta a festőfü elnevezést.
5. Fodorminta, borsminta, kámforminta (Mentha crispa L.; M. pi- perita Huds.). A mentafélék sok illó olajat (Aetheoleum Menthae) tartal­maznak, ezért italok ízesítésére gyakran használják. Levelük klorofillja színezi az alkoholt. Textiliák festésére a növény zöld része (Herba Menthae), talán cserzőanyag tartalma miatt, más növényekkel vagy dekás festékekkel együttesen használatos.
6. Ficfa, fűzfa, pimpófa (Salix sp.). Fűz. Több fűzfa fiatal hajtásá­nak, levelének (Turiones et Folium Salicis) főzetével zöld színt, kérgével (Cortex Salicis), a kérge alatti hántalékkaX (háncsedényekkel) sárgát fes­tenek. A fűzfélék cserzőanyag tartalmúak, így a velük való festés is tar- tósabb.
7. Gesztenye, geszkenye (Aesculus hippocastanum L.). Vadgeszte­nye. A medence flórájában kevésbé honos, így festésre is kevésbé hasz­nálatos. Magjaival (Semen Hippocastani), illetve ezek héjával barna színt festenek.
8. Gubacs (1. az égerfánál). Szakirodalomból ismeretes mint feketét festő növény.⁵ Bizonyára az égerfa (Alnus sp.) télen sem lehulló termős barkáit, az elfásodott murvalevelü áltobozokat (Amentum Alnus) jelölik a gubacs szócskával. Felmérésünk során mi ezt bingó névvel hallottuk.
9. Gyalogbodza, gyalogbojza (Sambucus ebulus L.). Földi bodza.

96

Termésével, bimbójával¹² (Fructus Sambuci ebuli) ritkán kék színt fes­tenek.

1. Hagyma, vereshagyma, sárgahagyma (Allium cepa L.). Festésre leginkább a vöröshagyma külső száraz burokleveleit, a hagymahéját, a hagymahaját (Folium aridum Allii) használják. Ezzel bordót, rothadt- meggyszint, illetve hagymabarnát festenek. Világosabb héjú változatai­val drappot, sárgát. Használatos még bolti festékkel együttesen is; söté­títi, tartósítja az illető színt.
2. Hársfa (1. a zádogfánál).
3. Hecserli, hecsempeccs (1. a csipkerózsánál).
4. Kék szipóka (1. a szípókánál). A gyerekek bizonyos forrtszirmúak virágjából ki szokták szívni a nektárt. Az erre alkalmas növények a szipókák. Az egész Csíki-medencében kék szípókának nevezett mezei zsá­lyát (Salvia pratensis L.) az asszonyok festeni használják.
5. Kukujza, kokojza (Vaccinium myrtillus L.). A kokojza föld feletti részét (Herba Myrtilli) teának általánosan használják. Töményre főzött teájával a barna világosabb árnyalatait festik. Gyümölcse antociánokat, pektint és cserző anyagokat tartalmaz, így festésre is alkalmas. Beért ter­mésével (Fructus Myrtilli) ritkán kék színt festenek.
6. Konkoj (Agrostema githago L.). Egypár adatközlő szerint mint festőnövény is használatos. Föld feletti részét (Herba Githago) más növé­nyekkel, virágját (Flores Githago) külön is lilás szín festésére használják.
7. Kömény, keménymag (Carum carvi L.). Fiatal hajtása, a sósem- re, barabó gyerekcsemege. Festésre a magját, helyesebben a kömény kaszattermését (Fructus Carvi) használják. Italok, pálinkák ízesítésére a köménymagot illóolaj tartalma révén (Aetheoleum Carvi) használják. Enyhén sárgás színt is ad az alkoholnak.
8. Kőrisfa (Fraxinus excelsior L.). Kérgét (Cortex Fraxini) ritkán dekás festékkel keverve zöld szín előállítására használják.
9. Len (Linum usitatissimum L.). A magjából (Semen Lini) préselt olajat (Oleum Lini) érlelés után bútor festésére, bamítására használták. Régebben a gyíntár, gyontár készítésére is használatos volt.¹³
10. Martilapi, békavirág (Tussilago farfara L.). Martilapu. Néhány adatközlő szerint levelét (Folium Farfarae) zöld szín festésére használják bolti festékkel együttesen.
11. Méfü, méhfü, dobronyika, dobronika (Melittis melissophyllum L.). Méhfü. Festeni a növény föld feletti részét (Herba Melittis) használják. Kevés piros dekás festék hozzáadásával tartós pirosat fest.
12. Ökör farok (Verbascum phlomoides L.). Ökörfarkkóró. Más nö­vényekkel vagy dekás festékek hozzáadásával különböző színek előállí­tására használják. Néhány adat szerint más Verbascum fajták is haszná­latosak, de minden esetben a növény föld feletti részéből (Herba Ver- basci) készül a festőié.
13. Nadály (1. a feketenadálynál).
14. Nyírfa (Betula verrucosa Ehrh.; B. pubescens Ehrh.). Felméré­sünk egész területén ismeretes és használatos mint festőnövény. Kérgét (Cortex Betulae) barna, szürke levelét (Folium Betulae) zöld és sárga

7 — Népismereti dolgozatok

97

színek festésére használják. Sok esetben a nyírfalevéllel való sárgitás csak előfestés.

1. Orbáncfű (1. a vérfünél).
2. Orgona (Syringa vulgáris L.). Festésre való felhasználását csak régebbről⁵ ismerjük; levelét zöld szín előállítására használták. Mi az orgona népi megnevezésére a burusnyán, borostyán szavakat jegyeztük fel.
3. Paradicsom (Solanum lycopersicum L.). Pár adat szerint a nö­vény föld feletti részével (Herba Lycopersici) jól lehet zöld szint festeni. Ez a festéseljárás újkeletű és a festőasszonyok találékonyságára utal. Fel­sorolásunkba is csak azért vettük be, mert azt bizonyítja, hogy a növényi festés a közvetlen környezetben meglévő növények próbálgatásával ala­kult ki, s közülük az idők folyamán a leghatásosabbak állandósultak.
4. Rakottya, rekettye (Salix cinerea L.). Rekettyefüz. Mint minden fűz levelével, a rekettye Napijával (Folium Salicis) is zöld színt festenek. Fiatal kérgét (Cortex Salicis), illetve háncsát (háncsedények) sárga szín festésére, előfestésre használják.
5. Rogyica, sárig virág (Genista tinctoria L.). Festő rekettye. Virág­javai, illetve virágzatával (Flores Genistae) Fel-Csíkon a csergének hasz­nálatos durgát sárgára festik. A kászoniak sárig virágnak nevezik és a íestékesnek szánt gyapjúfonalat ezzel színezik tubáksárgára¹⁴ (dohány­sárga).
6. Sáfrány (Carthamus tinctorius L.). Pórsáfrány, szeklice, szaflór. Régebben ruhanemű festésére és az élelmiszeriparban¹⁵ használatos sáf­rány (Crocus sativus L.) szárított és porrá tört bibeszálait (Stigmata Croci) a karotinoidok csoportjába tartozó festékanyag tartalmáért sárga szín festésére használták. A csíkiak is a kereskedelemből szerezték be. Ezt nemcsak régebbi adatok,⁵ hanem idősebb adatközlőink is tanúsítják. Idővel kertekben termeszteni kezdték a szaflórt vagy más nevén a pór­sáfrányt (Carthamus tinctorius L.). Ennek porrá tört virágját (Flores Cart- hami) főleg ételek sárgítására használták, és tévesen sáfránynak nevez­ték.
7. Sárig virág (1. a rogyicánál).
8. Sullófü, súrlófű, lófarok (Equisetum arvense L.). Mezei zsurló. A növény meddő szárát (Herba Equiseti) régebben lúgban főzték és fa­eszközök súrolására használták: a növény fiavon származékai enyhén sárga színt adtak a tárgynak.
9. Szádogfa (1. a zádogfánál).
10. Szilvafagomba. Régebben a szűcsök bőr festésére használták. Mivel a csíki éghajlat a szilvának is kevésbé kedvez, Udvarhely vidé­kéről szerezték be. Bizonyító példány híján nem sikerült azonosítanunk, így csak szóbeli közlésre alapozunk.
11. Szipóka, kék szipóka, szipókavirág (Salvia pratensis L.). Mezei zsálya. A növényt a gyökér kivételével mindenestül (Herba Salviae), más növényekkel együttesen vagy különböző festékekkel keverve több szín előállítására használják.
12. Szúlfű, szújfű, szwrfü, festőfü (Origanum vulgare L.). Szurokfű. A legismertebb és leghasználatosabb festőnövények egyike. A kivirág­

98

zott növényt a zöld részekkel együtt (Herba Origani) piros szín elő­állítására használják. A virágzatával (Flores Origani) festett tüdőszínt vagy rozsdabarnát¹⁶ a Kászonokban szúrfüszínnek nevezik. Általános vé­lemény, hogy a „Szent János tájékán⁴⁴ (június 26.) szedett növény fest a legjobban.

1. Ütilapu, útifű (Plantago major L.; P. média L.). Több útilapi fajtának levelét (Folium Plantaginis) használják a gyapjúfonál sárgítá- sára vagy más növényekkel és bolti festékekkel vegyítve különböző szí­nek előállítására.
2. Vackor, vadkörte (Pirus Piraster [L.J Medik.). Kérgét (Cortex Piraster), barnult levelét (Folium Piraster) használják barna festésére. A vadalma levelével együtt vörösbarnát⁵ fest.
3. Vadalma (Malus silvestris [L.J Mill.). Akárcsak a vackor barnult levelével (Folium Malus), kérgével (Cortes Malus) barna színt festenek.
4. Vadcsombor (Thymus sp.). Szurokfü. A régi burjános festékes anyagának szánt gyapjúfonál vörösre való festésére volt használatos.⁵
5. Vadkörte gombája. Csak irodalmi adat⁵ utal arra, hogy barna festésére használatos.
6. Vadrózsa (1. a csipkerózsánál).
7. Vérfü, vérfüvirág, orbáncfű (Hypericum perforatum L.). Orbánc ■ fü. A virágzó növény föld feletti részét (Herba Hyperici) vagy csak külön a virágzatát (Flores Hyperici) dekás festékekkel használják a gyapjúfo ­nál piros színezésére. Á növény elég sok hipericin nevű vörös festőanya­got tartalmaz, így a vele festett szín „erősebb és nem fog⁴⁴.
8. Zab, zabszalma (Avena sativa L.). A szalmájával főzött lúgot az egész Csíki-medencében súrolásra használják. Az így készített lúg a padlót meglehetősen sárgítja is.
9. Zádogfa, szádogfa (Tilia cordata Mill. és T. platyphyllos Scop.). I-Iárs. Virágzatát a murvalevelekkel együtt (Flores Tiliaecum bracteis) gyógyteának használják. Nagyobb mennyiségben és töményebbre főzött teával homokszínt festenek.

Kérdőív a növényi festékek népi használatához

1. Milyen növényeket használnak festéshez? Ezekkel milyen színt festenek?
2. Honnan (helység, határrész), hogyan és mikor (évszak, jeles nap, napszak) szerzik be a festéshez alkalmas növényt?
3. A növény melyik része alkalmas festésre? (Növényenként.)
4. Hogyan és hol tárolják a begyűjtött növényt?
5. Hogyan készül a festőié a növényből? Milyen eljárással?
6. Milyen festőié elkészítéséhez használnak többféle növényt? Mit, milyen arányban és milyen eljárással?
7. Mikor teszik bele az anyagot a festőiébe, s ott hogyan kezelik (megszűrik, ülepítik, melegítik, felforralják)?
8. A festőiébe milyen pácot tesznek? Mikor? Miért?
9. Milyen festólevet edzenek és hogyan?
10. Mikor és miért tesznek a festőiébe ecetet, sót, savót, káposzta­levet, vizeletet, réz- vagy vasgálicot stb.?

99

1. Még mit tesznek a festőiébe, hogy ne fogjon és ne kopjon a festés?
2. Hogyan festenek világosabb vagy sötétebb színt (árnyalatot) ugyanazon növénnyel vagy festőiével?
3. Mikor végeznek előfestést? Mivel és milyen színre?
4. Mennyi ideig tart a festés? (Csak belemártja, főzi, áztatja vagy huzamosabb ideig benne tartja az anyagot a festőiében?)
5. A megfestett anyag kitisztálását hogyan és milyen lében vég­zik?
6. A megfestett anyagot hogyan és hol szárítják?
7. Hányszor festik meg az anyagot?
8. Hányszor lehet felhasználni a festőlevet és miképp?
9. Hogyan készítik elő a festésre szánt anyagot?
10. Milyen festőiével festenek gyapjút, kendert, gyapotot stb.?
11. Kitől ismeri a növényi festést? Festett-e növénnyel? Milyen nö­vényekkel?
12. A helységben volt-e vagy van-e híres festő(asszony), aki a növé­nyi festés nagy mestere vagy mestere volt? Ki az?
13. Ma festenek-e még növényi festékekkel? Mit? Miért?
14. Más helységből hoztak-e növényi festési eljárást? Honnan, mit, mikor?
15. Textilanyagokon kívül más anyagot (bőrt, fát, tojást, ételt, italt stb.) milyen növényekkel festenek? Hogyan?

Helység. Adatközlő (név, életkor, lakcím).

JEGYZETEK

1. Szentimrei Judit: Székely f estékesek. Bukarest 1958. 1—2.
2. A cserge melyékét és beverőszálát vastagra fonják; a beverőszál neve Fel- Csíkon durga.
3. Vérfű. Az orbáncfű (Hypericum perforatum) csíki népi elnevezése.
4. Rogyica. A festő rekettye (Genista tinctoria) fel-csíki népi elnevezése.
5. Vámszer Géza: A csíki szőnyegek festőanyaga. Székelység 1932. 2. sz. 25.
6. Wartha Vince: Az újabb haladásokról a festőanyagok vegyészeiében. Term. Közi. 1870. II. k. 10—18. füzet 392—394.
7. Szent imrei, 11.
8. Csenika, csalóka, fenyőfa malackája. A fenyőtobozok csíki népi elnevezései.
9. Bátky—Györffy—Viski: A magyarság néprajza. Bp. 1941. II. 287.
10. Szentimrei, 12.
11. Kós Károly—Szentimrei Judit—Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet. Bukarest 1972. 168.
12. Több növény apró termését vagy gyümölcsét a csíkiak bimbónak, binpónak nevezik.
13. Kovács Dénes: Gyíntáros festékek készítése egy 1826-beli kéziratos könyv alapján. A Csíki Múzeum Közleményei 1956. 56—58.
14. Szentimrei, 11—12.
15. Rapaics Raymund: A növény és az ember = A Természet Világa. Bp. 1941. VIII. 374.
16. Kós—Szentimrei—Nagy, 169.

ISTVÁN LAJOS

A KÖRÖNDI SÓSVÍZ ÉS HASZNÁLATA

Ha Felsősófalva felöl jövünk Koronára és a pataknál elérjük a falu határát, elhagyva az Atyha felé letérő utat, a nehéz, sós levegőről meg- érezzük, hogy itt sónak vagy sósvíznek kell lennie. Valóban, mindjárt az út alatt ott a Sóskút, s mivel a kút fölé egy kis ház van építve, a körül levő helyet is a Sósháznál névvel illetik (11. fénykép).

Korondon a sósvizet emberem lékezet óta használják. Majdnem min­den háznál volt a sósvíz szállítására alkalmas hordó. E 40—60 literes sóshordók fenyőfából készültek mogyorófaabronccsal. A vasabroncs nem volt jó. mert a vas a sósvíztől nagyon rozsdásodik és egykettőre leesett volna a hordóról. Gyermekkoromban az Alszegen a mogyorófaabroncsot legügyesebben Bartha Zsigmond (vagy ahogy a nép nevezte és mi gyermekek is ismertük: Bakó Zsiga bá) tudta összerovátkolni és a sós­hordóra ráilleszteni.

A sósvíz használatára és szállítására minden évben az év elején a sóbiró adott cédulát. A sóscédula kiállításáért befizetett taxa fele a községi pénztárt illette, s ezt a sóskút fenntartására fordították; a má­sik fele a sóbíró fizetése volt. A cédulán fel volt tüntetve, hogy a családban hány személy és gazdaságában hány állat van. Ez szabta meg, hogy hetenként hány literre jogos az illető család, és a taxát is ennek arányában kellett fizetnie. A sóscédulát mindenki egy zsindelydarabból készült kis lapockára ragasztotta csirizzel, majd a lapockát a nyelén átfüzött cérnával a házban egy szegre akasztották.

Adatközlőim a következő sóbírókra emlékeznek: Nagy Tódor István (1918—1922); Imre Palkó Pál (1923—1940); Nagy Dénes (1941—1950); Kiss András (1951—1958) és Venczel György (1959-től).

Sósvízért minden szerda délelőtt lehetett menni. Akinek befogó marhája volt, szekérrel ment: egy ganyézó taligára rendesen három sós­hordó fért fel. Ügy is szokták, hogy a szomszédok szerre mentek sós­vízért. Ha valakinek több hordója volt, mint amennyi sósvíz cédulája szerint megillette, a szomszéd céduláját is elkérte, hogy a sóbíró vagy az ellenőrök előtt igazolja nagyobb szállítmányát.

Akinek nem volt hordója, sem befogó marhája, az köröndi mázatlan cserépkorsóval ment sósvizért. Mentek átalvetővel is: ilyenkor az átal- vetóbe tettek két-három korsót, még egyet kézben is lehetett vinni. E korsók nagysága 2—5 liter között váltakozott. A cserépkorsó nem tar­tott sokáig, mert a sósvíz hamar megette. Régen nagyon sokan — egy-egy szerdai nap még 30—40-en is — korsóval hordták haza a sós­vizet. Téli időben a gyalogszeresek, vagy akik a marhájukat nem vasal­tatták meg, gyalogszánnal is mentek sósvízért: a sóshordót a gyalogszánra kötötték, vagy aki korsóval ment, az a korsókat egy kosárban szalma közé, majd a kosarat a gyalogszánra helyezte.

Minden szerda reggel annyi nép gyűlt össze a sósház előtt, hogy messziről egy kis vásárnak tetszett. Amikor a sóbíró megérkezett és az

101

ajtót megnyitotta, mindenki előre igyekezett, hogy hamar töltsön, mert aki későbbre maradt, annak nehezebb volt a töltés; akkor már létráról kellett meríteni. E célra a kútba két-három létra volt beleengedve.

A sóskútnál fából készült merengett) kártyák állottak, mindenikre ráírva, hogy hány literesek; ezekkel merítették a kútból a sósvizet. Olyan is akadt, aki bádogvedret vitt hazulról és azzal hordta ki a sósvizet a kútból a hordóba, majd ahogy a töltéssel végzett, rögtön sietett a patakra és lemosta a vederről a sósvizet, hogy rozsdát ne kapjon. A kártyából vagy vederből a Hun át töltötték a sósvizet a hordóba; ez egy alján csappal ellátott kicsi cseberhez hasonló tölcsér volt.

Mindenik sóshordónak két nyílása volt. Az egyik egy nagyobb négy­szögei lyuk a víz betöltésére, pontosan beleülő fedővel; ezen át a hor­dót szükség esetén kézzel is ki lehetett mosni. A másik az ontóra (vagyis a hordó teteje és a dongák összeilleszkedése) mellett egy 2 cm-es kis lyuk a sósvíz kitöltésére. A sósvizet a hordóból otthon mindig egy kisebb edénybe töltötték ki, s ebből használták.

A sóshordó nem hasonlított a boroshordóhoz, hanem inkább egy le­felé szélesedő cseberhez, amely felül is be van deszkázva. Valamivel magasabb volt a csebernél, a cseberhez hasonlóan két füllel. Elég nehéz volt emelgetni, tenni-venni, mert az alja szélesebb a tetejénél.

A sóbírók közül Nagy Tódor István volt a legszigorúbb: egy kevés­sel több vizet sem engedett volna, mert félt a fináncoktól, vagyis az állami pénzügyi ellenőröktől, akik a sósvíz szállítását is ellenőrizték.

Az első világháború előtt sót a köröndi és atyhai boltokban nem nagyon árultak; mindenki a sósvíz használatához volt szokva. Az asz- szonyok a puliszkát, a levest és a többi ételt sóval meg sem tudták volna sózni, mert nem ismerték a mértékét. Nyári időben só helyett a mezőre is sósvizet vittek üvegben a hagyma, retek és uborka sózására.

Téli időben az állatokat úgy sózták, hogy a takarmányt sósvízzel locsolták. Nyáron, amikor az állatok a legelőn voltak, a nagyállatokat — szarvasmarhákat és lovakat — gazdáik szintén minden héten sóz­ták. Ha a legelő messze volt, akkor a sózok már szombat este elin­dultak fel a legelőre. Sokszor hárman-négyen társultak s ott háltak a pásztornál a kalibában, s vasárnap hajnalban, amikor az állatokat a kosárból kiengedték parézni (legelni), mindenik sózó cserépkorsóban, vagy ha csak egy marhája volt, literes üvegben vitte ki a sósvizet; egy pléh- vagy cseréptálból nyalta ki az állat. A maradékot az állat hátára mosták reá, hogy az ime (bögöly) pusztuljon tőle a nyár folyamán; ha a nyár melegen járt, a legelő marhák hátában nagyon sok volt a bögöly.

Akadtak olyan gazdák is, akik nem jártak rendszeresen sózni; ezek­nek az állatai olyan nagy dolgot tettek, vagyis tülekedtek a sósvízért, hogy miattuk a többiek sokszor alig tudták a maguk állatait tetszés sze­rint megsózni. Aki felismerte, hogy szomszédjának vagy barátjának állata sózatlan maradt, az ilyen állatot is sósvízhez juttatta.

Balázs Pandi Ferenc (37 éves) elmondotta, hogy gyermekkorában, amikor nyári időben sózni járogatott fel a legelőre, apja parancsára min­dig zománcozott kantáros fazékban vitte, s annak fedeléből nyalatta ki

102

a tehénnel a sósvizet, majd hazafelé a fazékban tejet hozott a pásztortól, aki a tehenüket részibe fejte.

A juhokat nem úgy sózták, mint a nagyállatokat: részükre mindig kősót vásároltak. Tavasszal, majorkiszálláskor két-három napig sóra fej­tek, vagyis az ekkor készített sajtot eladták és az árából sót vásároltak; így a juhok kosarában mindig ott állt egy darab kősó, amelybe a juhok kerek lyukakat nyaltak.

Elég visszás helyzet volt, hogy a falu lakossága a sósvizet pénz, cédula és ellenőrzés nélkül nem használhatta, de ingyen elfolyhatott. Ma is elfolyik, csakhogy ma már senki sem törődik vele, olyan olcsó a bolti só.

Az első világháborúig a sósvizet a sóórök vagy hajdúk őrizték. Fő­nökük az iberájter,¹ aki viszont a fináncok ellenőrzése alá tartozott. A sóörök figyelőhelyének, az alsó aragonitbánya tetején az őrzőháznak ma már csak a helye látszik, és az egykor köréje ültetett meggyfák maradtak meg. A hely neve még ma is az örzóháznál, de a fiatalok közül sokan már nem tudják az értelmét.

Az utolsó sóőrök Kovács Mózes iberájter, Fábián Dani József, Ló- rincz Dániel, Imre Palkó Pál és Imre Dániel. Lórincz Dánielre sokan haragudtak a faluban, s egy éjszaka meg is akarták verni, de tévedésből Imre Palkó Pált verték meg, annyira, hogy szinte belehalt.

A Kovács Mózest megelőző iberájter lakása a mostani Lőrincz La- josné háza helyén volt, a községi néptanács székházán alul. A ház szem­mel lefelé épült, és gazdája is annyira visszahúzódott ember volt, hogy az emlékezet még a nevét sem őrizte meg.

A sósvíz használatát a régi időben az állam szabályozta; azért őriz­ték, mert a só állami monopólium volt. A köröndi szekeresek közül sokan jártak sóval, de a parajdi Sóhivatalnál átvett mennyiséget a fu­varos hiánytalanul át kellett hogy adja az árendásnak, vagyis annak a boltosnak, amelyikkel szállítási szerződést kötött. A boltosok sóskönyvé­be a parajdi sóhivatalnál mindig beírták a fuvarosnak kiadott meny- nyiséget. E sorok írójának apai nagyapja, sőt még apja is nagyon sokat járt sóval. A nagyapának, István Lajosnak 1890-től 1914-ig egy Tittel nevű szászbudai boltos volt az árendása, kinek meghatározott időközök­ben kellett a sót szállítania.

Am nemcsak a sótermeléssel és elosztással foglalkozott az állam, hanem figyelme a sósvíz használatának ellenőrzésére is kiterjedt. Titok­ban ugyanis, eladás céljából, nagy lábra kapott a sófózés, ez pedig a sóbánya, vagyis az állam jövedelmét csökkentette.

A sósforrásoktól nem messze ciheres-bokros helyek voltak; itt, va­lamint odahaza a házaknál dugva főzték a sót. A ciheresben inkább gya- iogszeres emberek főztek, a nép szegényebb rétegéből; nekik nem volt amivel fát vegyenek, sem amivel a sósvizet hazaszállítsák. A ciheresbe kivittek egy nagy köröndi cserépfazakat, a sósvizet beletöltötték, majd tűzön forralták, s ahogy a víz párolgott, a só a fazék alján kikristályo­sodott és lerakodott. A sósvíz állandó utántöltésével meglehetős meny- nyiségű szép fehér, finom sót lehetett nyerni. Amikor a fazék teljesen telegyült sóval, akkor eltörték, és egy nagy darab finom só került ki

103

belőle. Az ilyen sót a gyalogszeresek dugva árulták a szomszéd fal­vakban (Firtosváralja, Énlaka, Martonos stb.) gabonáért; a sósszekere­sek is szívesen megvásárolták, mert útjaikon könnyen tudták értéke­síteni.

A Kopacjődekre nevű dűlő fölött is van egy kicsi sósvízforrás, a Szejke, ahonnan dugva hordták a sósvizet; igaz, csak korsóval, mert kicsi a kút, és csuporral kellett belőle a korsóba merni.

A szomszédos falu. Atyha sóskútját az 1913-as árvíz teljesen tönkre­tette. A sóskút ott volt, ahol most az atyhai híd van: a hídon alul, a víz közelében, ahova az árvíz új medret vágott. Ettől fogva engedélyezték, hogy az atyhaiak is a köröndi sóskútból hordják a sósvizet, minden hé­ten szombat délelőtt. A köröndi sóskút és sósforrás azonban nem bizo­nyult elégségesnek mindkét falu részére, sót az aragonitbányánál vég­zett robbantások folytán még csökkent is a forrás folyama. így aztán új forrást kellett keresni, és azt az aragonitbányából az országút alatt át kellett vezetni a sóskútba.

A felsősófalviaknak nem volt sósvízhasználati joguk, de aki szerit tehette, szintén lopta a sósvizet.

Az 1944-es őszi harcok idején a köröndi sósházat az átvonuló ka­tonaság teljesen szétszedte; az épület faanyagát a sárba süllyedt tan­kok alá rakták. 1945-ben a községi elöljáróság Tófalvi Dénes községi bírót bízta meg, hogy építtesse újra a sósházat, ö a pálpataki Lőrincz (Geci) Józseffel hozatott faanyagot a köröndi fenyóerdőból, majd id. Ravasz János vállalta ki a sósház fölépítését, ö saját udvarán faragta ki a szükséges részeket, itt állította össze az egész házat, majd készen szállították és helyezték el a sóskút fölé. Míg a régi sósháznak csak egy ajtója volt, Ravasz az új házra két ajtót tervezett: az egyiken az üres edénnyel mentek be, a másikon a telivel jöttek ki. Az ajtókra a zárat ekkor is fából készítették, mert a vaszárat a rozsda hamar meg­ette volna. E furfangos zárakat csak az tudta kezelni, akit erre a ké­szítő mester kioktatott.

A sósházat egy darabig még jó karban tartották, de pár éve már nem törődnek vele; a sósvíz-hordáshoz sem kell többé engedély. Való­ban, ma egyre kevesebb az olyan ember, aki év közben a sósvizet hasz­nálja; most már csupán a téli disznóvágás idején van keletje a szalonna meg a disznóhús sózásánál. Azt tartják, hogy jobb a szalonnát sósvízben sózni, mert ez a vért kivonja belőle és nem avasodik meg olyan hamar, mintha sóval volna besózva.

Ilyenformán, mivel ma már a falu népe a sósvizet alig használja, a sósház javítása és karbantartása a helyi történeti és műemlékvédelem hatáskörébe került.

A sósvíz használatáról még feljegyzésre méltónak találtam az alábbi néhány esetet és adatot:

Tófalvi Dénes (37 éves) a Csigadomb dűlői homokbányában olyan régi tűzhelyre bukkant, amelyiken valószínűleg sót főztek. Kúp alakban volt a homoikba ásva, aljában égerfa- vagy cserefaszénnel, mert ezen a részen valaha ez a két fajta fa volt honos. (Emlékeztet rá a közeli Pálné cseréje határrész neve is, holott ma már ezen a helyen nyoma sincs cse­

104

refának.) A tűzhely körül megolvadt homokot talált; ez sok színben játszott és üveghez hasonlított. Azt a föltevést, miszerint a tűzhelyen sót főztek, több más körülmény is alátámasztja: a közeli Kopacfődekre határrész még ma is legalkalmasabb a sófőzésre; ciheres, bokros, éger­fás hely, és innen nem messze vannak a sósvíz-források.

Id. Ravasz János (73 éves) elmondja, hogy az 1940-es évek elején a hatóságok be akarták tiltani a sósvíz használatát, a községi elöljáró­ság azonban megkérte a köröndi születésű, Budapesten élő dr. Balázs Dániel törvénybírót, hogy keresse ki a levéltárból a köröndi sósvíz hasz­nálatára vonatkozó régi engedélyeket. Balázs Dániel az Országos Levél­tárban olyan oklevélre akadt, amelyben a korondiak kérésére Mária Te­rézia engedélyezte a sósvíz használatát a helybeli lakosságnak.

Sükei Ferenc (50 éves) visszaemlékszik arra, hogy gyermekkorában apai nagyanyja, özv. Sükei Jánosné Tófalvi Deák Sára még főzött sót sósvízből.

Oláh Domokos (60 éves) elmesélte, hogy ő utászként 1941 nyarán az országúton dolgozott Józsa Lajos és Imre György napszámossal Ha­tár patakénál. Arra gondolt, hogy a Fábián András kádárral csináltatott 60 literes sóshordóját leviszi szekérrel az útmenti sóskúthoz, ott a kút melletti forrásból telecsorgatják és este hazahozzák. Le is szállították, a forrás közelibe helyezték és egy kis bodzafacsatornán a sósvizet bele­vezették. 10—11 óra tájt azonban megjelent két finánc, s megkérdezték a közelben dolgozó Oláh Domokosékat, hogy nem tudják-e, kié a sós­hordó. Tagadólag válaszoltak, hisz a cédula nélküli, nem szerdán vitt sósvíz minden literjéért 1 pengő büntetést kellett volna fizetni. (Ugyan­akkor egy napszám az útmunkán 4 pengő volt a gyalogszeresnek.) A fi­náncok aztán épp őket bízták meg, hogy tartsák figyelemmel: ki viszi el a sóshordót. Ezután a két finánc továbbindult, de az egyik cselt vetett és a patakon túl a bokrok közé bújt; onnan leste, hogy ki viszi el a hordót. Este, hazainduláskor Oláh Domokosék szerencséjükre ész­revették, hogy a finánc lesben van, s így nem nyúltak a sóshordóhoz.

Ügy egyeztek meg, hogy ha majd besötétedik, Imre György vissza­megy, kiönti a sósvizet a hordóból és bár az üres hordót hazalopja, ő úgyis a közeli vadasmezei tanyán lakott. Amikor azonban indult a sós­hordó után, véletlenül épp a fináncba botlott, aki kérdőre vonta, hogy miért akarja elvinni a sóshordót. Imre György azzal vágta ki magát, hogy neki a sóshordóhoz semmi köze; ő Fekete Gyuriéktól jön s most hazafelé megy a tanyára. A finánc hazáig kísérte, s ott tisztázta a szü­lőkkel, hogy Imre valóban ott lakik.

A fináncok még másnap is lesték, hogy ki jön a sóshordó után, de mivel a gazdáját nem tudták elcsípni, kiürítették, a délután közle­kedő autóbusz tetejére tették és elvitték Parajdra a pénzügyőri hivatal­hoz. Amikor a közelben dolgozó Józsa Lajos meglátta, hogy a sóshordót az autóbusz tetejére rakták, csak ennyit mondott Oláh Domokosnak: „Nézd meg, Oláh, sofőr lett a sóshordóból.⁴⁴

Amikor a régi időkben, 1890—1910 között az Arcsói fürdő fénykorát élte, a meleg fürdőbe özv. Gáspár Gyuláné egy szamárfogattal hordatta a sósvizet. Innen származik egy szólás: ha valakitől megkérdezik, hogy

105

hány éves, és az megmondja, akkor az egyik jelenlévő rávágja: „A Gyu- láné szamara is pont annyi!⁴⁴ A fürdőben a sósvizet megmelegítették és úgy fürödtek benne.

A volt aragonitgyárral szemben ma is látszik a helye egy nagy tó­nak. amelybe facsatornán vezették be a sósvizet. Ez a tó volt a nyári sósfürdő hely.

Amíg a parajdi termál sósfürdő nem létesült, addig a köröndi sós­tavakat nyáron a környező falvakból is nagyon sokan fölkeresték. Ma is vannak olyanok, akik az aragonitbányában levő sóstavak sós iszapját gyógyító ereje miatt nagyra becsülik.²

JEGYZETEK

1. Iberájter vö. német ober-{-Reiter: főlovas, elsólovas.
2. A fenti leírás személyes emlékeim, valamint Imre Gergely (71 éves), Ra­vasz János (73), Oláh Domokos (60) és Sükei Ferenc (50) közlésein alapul.

ZSIGMOND JÓZSEF

DISZNÓÖLÉS MAGYARÓN

A magyarói¹ ember háztartásában nélkülözhetetlen háziállat a disznó, talán nem is épp annyira a húsa, mint zsiradéka miatt. Zsír nélkül főzni nem lehet, még húst sütni sem, szalonna nélkül pedig egész éven át el sem képzelhető a pakolás és tarisnyálás. Ugyanis e havasalj i fek­vésű, kevés szántófölddel rendelkező nagyközség férfilakossága többsé­gében havasoló erdömunkás: hétfőtől szombatig, de sokszor hetekig is távol vannak családjuktól és nehéz munkát végeznek erdőkitermelések dolgozóiként. Havasolás mellett tutajozással is foglalkoztak csaknem az 1930-as évekig. Ezek a nehéz testi munkák megkövetelik a kalóriadús táplálkozást. Így hát a kenyér és puliszka mellől nem hiányozhatott a szalonna, annál is inkább, mert mint református vallásúak, nem böj­töltek. egész éven át fogyaszthatták.

A disznóölés most is nagy esemény minden család életében: eszten­deig táplálkozásuk erős alapja. Igyekszik is mindenki, hogy legalább egy süldöcskét vághasson minden esztendőben; nehéz sorban van, aki még egy ökölnyi malacot sem tud ölni. Ezért a disznótartás — nevelés és hizlalás —, mint nélkülözhetetlen társadalmi szükséglet, hagyomá­nyos szokás Magyarón. Ezt évszázadokon át elősegítette a makkoltatás: makkal való hizlalás a falut övező többezer holdas tölgy- és bükkerdók termésével.² A legeltetéses makkoltatást még a tagosítás után is folytat­ták, csaknem a századfordulóig, amikor is a megszigorított erdővédelmi törvények teljesen betiltották. A legeltetéses makkoltatás megszűnése után kialakult a makkgyüjtés szokása: a makkot zsákban, átalvetőben hazaszállítva otthon etették fel. Ezt inkább a szegényebbek és az erdők alján lakók folytatták még a negyvenes években is.³

A tehetősebb családok őszi malacokat vásárolnak, lehetőleg kettőt, és a marhaistálló egyik sarkában elrekesztett ólban teleltetik. Akinek erre nincs lehetősége, márciusi malacot vásárol, és azt is felhizlalja 80—100 kilósra. Egyesek nyári süldót vagy rüdeg disznót vesznek és kihizlalják. Az utóbbi években olyan is akad, aki disznóvágáskor vá­sárolja meg a hízott sertést.

A megvásárolt malacok orrába horgot tesznek vörösrézdrótból, hogy szabadon engedéskor ne túrhassák fel az udvart vagy kertet. Az ártány- malacokat kiheréltetik, az eme disznót vagy kocát hízásra fogás előtt miskároltatják.

Régebben inkább a szászrégeni abarban vásárolták a malacokat, disznókat. Újabban helyben is megvehetik vásárnaponként a hetipiacon. A fajok közül régebben a mangalica zsírsertést kedvelték, mostanában inkább átalvetós-báznai vagy nagyfehér fajtákat tartanak, őrizkednek a hosszú lábú, hosszú orrú, hegyes fülű, nagy szőrű korcsitura, kórus­nak nevezett disznótól, mert nehezebben gyarapodik és hízik.

A malac gondozása a gazdasszony kötelessége; a gazda munkából hazajövet csak érdeklődik felőle és gyönyörködik fejlődésében. A ma­

107

lacok még süldő korukban is az udvaron vagy gyümölcsöskertben legel­nek, papsajtot paráznák rendszeres moslék-adagjuk mellett. Szeptember elejétől hizlalni kezdik: csöves vagy szemes kukoricát és darát kapnak, meg főtt krumplit, tököt, répát gyúrnak össze liszttel-korpávai. Addig hizlalják, amíg a disznó jól eszik és kig omboly ödik, kikerekül.

A disznóölés Magyarón András napjától kezdődik. A régi mondás szerint „András napján ordítanak a farkasok, kezdődhetik a disznóölés⁴⁴. Ennek természetesen nem a „jeles napihoz fűződő valamilyen hiede­lem az alapja, hanem bizonyos éghajlati-természeti tényezők. András- napkor (november 30.) már téli fagyos idő szokott lenni, és annak idején a makkoltatással hizlalt, legeltetett sertéscsordát amúgy is be kellett hajtani. A természet törvényei szerint a téli időszak beálltával meg­kezdődik a farkasok baklatása, párosodási ideje, amikor falkákba verőd­ve bátrabban támadnak az erdőkben legeltetett disznókondára. Vagyis András napján mindenképpen elérkezettnek látszott a disznóölés ideje.

így hát ha a disznó már kigömbölyödött és nem eszik, vagy ame­lyik családban András nevű is van. ott régi szokás szerint megkezdik a disznóölést. Javarészt azonban karácsony nagyhetén vagy a két ünnep közt — karácsony és újév között — ölik. A disznóölés nagy esemény, családi ünnep. Esztendei fáradozásnak, vergődésnek ilyenkor látják ered­ményét, hasznát. Ezt a napot, amelyen nem szűkölködnek semmiben, rendszerint disznótorral, disznótoros vacsorával fejezik be.

A disznóölést kölcsönkaláka formájában hívott segítségekkel vég­zik: három-négy asszonyt és egy-két férfit szoktak hívni a közeli ro­konság köréből, a testvérek közül. Egyetlen ember nem számít kalákás segítségnek: a disznóölő mészáros, aki esetleg szintén a rokonságból kerül ki, de akinek fizetség jár. Régebben minden mészáros bőséges kóstolót kapott fizetségül; újabban 50—60 lej a disznóölés díja, csak a közeli rokon elégszik meg kóstolóval.

A faluban több ilyen disznóölő mészáros volt. Minden rokonságban került egy-kettő, akik a rokonság, szomszédság és barátaik részére egy- egy téli szezonban 15—25 disznót is öltek.

Előkészületek

Mindig jó előre gondoskodnak a szükséges fűszerekről: darált fe­ketebors, piros édespaprika, hagyma, fokhagyma, csombort, valamint elegendő mennyiségű só a füstölésre szánt húsok és szalonna lesózására. Beszerzik a rizsét; kukoricakását őröltetnek, s a pálinkáról sem feled­keznek meg.

A disznóölés előtti napon nagy a sürgés-forgás, a háznál mindenki­nek kerül dolga. Előkészítik a szükséges edényeket: vízforraló üstöt kat­lanban való vízforralásra, nagyobb vizes fazakakat és csebret, egy tá­lat a vér felfogására, egy kisebb teknőt a kolbászhúsoknak, egy nagyob­bat a besózásra kerülő húsoknak, egy közepest a beleknek, teknőt vagy fonott kosarat a zsírnakvaló részére, edényeket a véreshúsok, a szervi részek és a disznófősajtnak való részére. Kisúrolják a zsírosbödönöket, kiélesítik a használandó késeket és fejszét. Előkészítik a törlőkendőket, véresruhának valót, konyhakötényeket, húsdarálót és hurkatöltőt. Gon­

108

doskodnak, hogy minden tisztán legyen kéz alá készítve, és ne akkor kapkodjanak, amikor már kell. A perzseléshez szükséges száraz búza­szalmát is biztosítják. A gazdasszony kőttespalacsintát vagy pánkot süt a pálinka mellé kínálgatni és egyben elkészíti a köménymagos pálinkát is. Meghívják a segítségeket és a mészárost, akinek pár nappal előre szólnak, hogy meghívásait beoszthassa. Az említett segítségeken kívül még hívnak két-három lefogó férfiszemélyt a szomszédságból. A ház­beliek azon este korán lefekszenek, mert reggel jókor kell felkelni.

Említésre méltó, hogy a régi babonás időkben pénteki napon, tizen­harmadikán és újholdkor nem vágtak disznót, mert a hiedelem sze­rint könnyen megromlik, megmagnyil az ilyen napokon vágott disznó húsa.

A disznóölés napja

Rendszerint még a kora hajnali sötétben kezdődik a disznóvágás. Ezért a háziak egytől-egyig már 4 órakor talpon vannak, várják a mé­szárost és a meghívott segítségek érkezését. Amikor már valamennyien együtt vannak, a házigazda két-három pohár pálinkával kínálja meg őket, mielőtt munkához kezdenének. A háziasszony istállólámpást tart és egy cső kukoricával próbálja az ólból kicsalni a disznót. Ha ez nem sikerül, a mészáros vagy a lefogok egyike istrángot hurkol a bal első lábára, annál fogva kihúzzák, bal oldalára rántják és négyen lefogják. A mészáros rátérdelve kitapogatja a szúrás helyét, és a bajnétból ké­szített szúrókésével a gége mögött beleszúr, a két első lába közt irá­nyítva a szívét igyekszik eltalálni, és ha ez sikerül, egyből megnyi- vasztja, hogy meg se nyekken a disznó. A kés élét a has felé tartva és forgatva kiereszti a vért a gazdasszony által odatartott edénybe. Majd véres kését keresztformában letörli a disznó oldalán, miközben hálálkodik a művelet sikeréért és a házigazdának azt kívánja, hogy en­nél kisebbet sohase öljön a család.

A leszúrt sertést egy rövid létrára gurítják és azon viszik vagy húzzák a perzselés helyére, az udvar olyan részére, ahol a tűz nem tehet kárt az épületekben. Hasra fektetik, lábait szétterpesztik és két­oldalt fahasábokkal támasztják ki. A régi öregek vigyáztak arra, hogy a perzselésre előkészített disznót fejével a ház irányába helyezzék, hogy a hiedelem szerint ne érje csapás a házat. Ezek után a házigazda pálin­kával, a gazdasszony palacsintával vagy pánkóval kínálgatja a mészá­rost és a lefogó segítségeket. A lefogok ezután el is mennek.

Régente perzselés előtt a disznó sörtéjét kitépték meszelő és kefe készítésére. Mostanában ilyesmivel már nem foglalkoznak.

A perzselést régebben búzaszalmával szokták végezni, újabban leg­inkább tekerőkaros, ventillátoros perzselőgéppel. Szalmával való perzse­lésnél ölnyi szalmát szórnak reá és meggyújtják. A mészáros rövid, görbe ágú kovácsolt perzselő villával irányítja a tüzet, mozgatja a para­zsat, hogy minden részén arányosan perzselődjék, és ne égjen el a bőre. Ha valahol mégis elég és kihasadozik, azt a helyet sárral keni be. Köz­ben forgatják is a disznót, hogy minden oldalán jól leperzselhessék. Minden elégett villa szalma után lesöprik a pernyét és vakarókéssel

109

lekaparják. A hónalji részeket kézben tartott szalmatekerccsel perzselik ki, miközben a gyermekek kisebb világító tüzeket élesztenek a perzselő­hely kivilágítására. Miután a szőr teljesen leperzselődött, még pirosít­ják és kopogósra sütögetik a bőrt. A megsült körmöket, papucsokat le­húzzák és az emedisznó levágott emlőivel együtt a régi időkben vissza­dobták az ólba, hogy az soha üresen ne maradjon, és a kocák sok mala­cot szüljenek.

A megperzselt disznót szalmatekercsekkel és gyökérkefével dörzsö­lik, közben meleg vízzel öntözgetve jól lemossák és éles késsel vág;, kaparóvassal tisztára kaparják. Munka közben a gazda gyakran kínál- gatja a mészárost és a segítségeket a jó házipálinkából.

Időközben megérkeznek a segítségül hívott asszonyok is, akik a gazdasszonynak segítenek fokhagyma- és hagymapucolásban, vízhordás, fahordás, tűzrakás, vízmelegítés, edények rendezése, lapítok súrolása és egyéb teendőkben.

Felbontás

A felbontásra előkészített disznót hátára fektetve a sarkából ki­emelt istállóajtóra vagy a szekér fenékdeszkájára hintett tiszta szalmára helyezik és két oldalán fahasábokkal kitámasztják, hogy egyenesen áll­jon. Közben az asszonyok és gyermekek a felbontás helyére hordják a szükséges edényeket. Azután a mészáros a gazdával vagy egy állandóan mellette maradó férfisegítséggel megkezdi a felbontást.

Először leveszi a lábakat: a négy sonkát. Az első lábakon kezdi, késével a hónaljtól indulva körbevágja, majd a forgóból kifordítja, ki­vágja. Utána a két hátsó lábat veszi kívánság szerint kicsire vagy nagy­ra. Aki több kolbászhúst akar nyerni, az kicsi sonkát vétet. A kicsi sonkát a mészáros a hátsó láb elülső forgójából, a nagyot pedig a há- tulsó forgóból választja le. Újabban a nagysonkát kájzersonkának neve­zik. A sonkák helyén az esetlegesen kibuggyanó vert felitatja, letörli az előkészített vértörlő ruhával. Ezek után két hosszú háziszöttes törül­közőt terít az első és hátsó lábak helyére, minélfogva a disznót hasra fordítják és hasábfákkal kétoldalt ki támasztják, hogy egyenesen álljon a tulajdonképpeni felbontásra.

A következő művelettel a mészáros felveszi az orját: késével a száj­szögletből kiindulva a fültö mögött félkör alakot kanyarít fel a marja hegyéig mindkét oldalon, olyanformán, hogy a két vágás végződése kö­zött a marján kb. három ujjnyi (5—6 cm) szélesség maradjon az orja részére. Majd késsel a gerincoszlop mellett, az oldalbordák végénél élűiről kezdve végighasít a faroktőig, far csukáig, minekutána megmu­tatkozik a szalonna vastagsága. A gazda már pálinkás üveggel és tele pohárral jelentkezik a szalonna láttán, és kínálgatja a mészárost meg a segítségeket. A mészáros végighasítja a másik oldalon is, és a farok alatt, a végbél fölött körbe viszi kését. Éles fejszével a szájból kiindulva figyelmesen végigcsapkodva megereszti, azaz kivágja a mellkast az oldal­bordák végénél mindkét oldalon. Majd a faroknál fogva megemeli és szükség esetén még késsel is segítve hátulról előre haladva veszi fel az orját.

110

Ezáltal megnyílik a disznó eleje, és most már első dolog, hogy a jrustukhoz való mészárospecsenyét kivegyék. Ez a két oldalon a vese tájékán elhelyezkedő csizmaszár-pecsenyéböl (bélszín) és a torokpecse­nyéből kerül ki, kb. 4—5 kg mennyiségben. Fél kilót számítva fejen­ként a 8—10 személy részére készítendő disznótoros reggelihez, a házi­asszony gyorsan hozzá is kezd.

Az orja alatt hosszan a gyomorra simulva fekszik a lép, amelyet élűiről kiindulva vesz fel a mészáros, és a régi hiedelem szerint ebből jósolgatják a téli időjárást: ha a lép vékony, akkor gyenge tél várható; ha vastag, akkor kemény lesz a tél. Van úgy is, hogy helyenként vé­kony, máshol vastag, és aszerint vélik lágynak vagy keménynek a tél egyes időszakait. Például adatközlőm azt tapasztalta, hogy az 1975-ben vágott disznók lépjei általában elöl voltak vékonyak és csak a végük felé vastagodtak, s ezért úgy véli, hogy az idén csak majd március táján lesz kemény télies idő.

Ezután a mészáros átszúrja a nyelvet, bal kezének ujjait beleakaszt­ja és emelgetés közben késével élűiről hátrafelé ereszgetve a gégével együtt kiveszi a tüdőt és szivet. Leszedi a szívburok kövéres, húsos részét, amely a gömböcnek való véres húshoz kerül. Kimeri, felitatja és tisztára törli a tüdő alatt maradt vért, és következik a gyomorrész kivevése. Késsel megereszti körbe a háj- és haskéreg szélénél, kétféléi hátra a bélvégig. Megfogja a végbelet, körbe megereszti, amíg elhagyja a hátsó keresztcsontot és a végbél elkötése után felölelve kiveszi a be­leket májjal, vesékkel együtt egy nagyobb teknóbe. Ezúttal kikerül a vízhólyag is. A májat és a veséket a tüdőhöz teszi, a beleket pedig ki­mosásra viszi a két hozzáértő bélmosó asszony.

A következőkben a mészáros fejszével elvágja a hátsó keresztcsont közepét, miáltal a disznó hátulja is széttárul, kinyílik. Késével körbe megereszti a hájat, utána kézzel felsepri, felgöngyöli. Majd a haspecse­nyét körüljárva, késével bevágja körbe kétfelől az oldalasok végénél, ugyanúgy kétoldalt a hosszúpecsenye mellett; ezzel előkészítette a két oldalas felszedését. Élűiről hátrafelé haladva elválasztja a szalonnától, az első oldalborda mögé lyukat szúr és annál fogva emelve veszi fel mindkét oldalast a hátsó keresztcsontokkal együtt. Utána a szalonnáról leválasztva felveszi a két hosszúpecsenyét, a két elsőlapockát, majd a haspecsenyét, amelyből kivágja a csontos V alakú nyülját, a porcogós részekig.

Mar csak a kiterített szalonnán maradtak itt-ott húsos részek, ame­lyeket leszedeget a kolbásznak való húsokhoz, miközben felszedi a has­pecsenye alatti tökhájat; ez a zsimakvalókhoz kerül.

A szalonnán maradott alsó fáikéról fejszével levágja mindkét ol­dalról az állkapcát és a gömböcnek való véres húsokhoz teszi. A tisztán maradt szalonnát régente csak kettőbe hasították, újabban táblákra sze­letelik, úgy kerül lesózásra. Ezzel befejeződött a felbontás.

A füstölésre kerülő szalonna és húsok rendezését és lesózását ugyancsak a mészáros végzi a házigazdával közösen. Ezeket egy fütetlen szobában vagy kamrában a széklábra fektetett reteszre helyezve szokták lesózni az alábbi sorrendben:

111

A felbontott (fél) disznó részei, zárójelben a kereskedelemben használt meg­nevezésekkel: 1. Fej, amelyet a gerinccel együtt ..vesznek fel“ az orjához. 2. Orja a fejjel és farokkal együtt felvéve (gerinc hátszínnel). 3. Első sonka (első comb), fölötte a lapocka. 4. Hátsó sonka (hátsó comb), fölötte a keresztcsont. 5. Torokpe­csenye (a nyakas karaj alsó része és a tokapecsenye). 6 Csizmaszár-pecsenye (bélszín), az előbbivel együtt mészárospecsenye. 7. Toka: tokapecsenye, tokasza­lonna. 8. Hosszúpecsenye (karajhús csont nélkül). 9. Lép. 10. Tüdő, szív, amelyet a nyelvtől a pépével együtt vesznek fel. 11. Belek, hurkák (gyomor), rajta a máj­jal és a vesékkel. 12. Háj. 13. Haspecsenye a nyúljával (száloldal). 14. Oldalas (vé­kony oldal, bordákkal). 15. Far csuka (fartő). 16. Tökháj (zsiradék). 17. Fálka a két állkapcával (kétoldali állcsont)

Először leterítik a lesózott szalonnát a bőrös felével alul. Köze­pére kerül az orja. hosszában fektetve, de előzőleg a fejéből kiszedik a szemeket, kivágják és kiveszik az eszét (agyát). A gerinccsontot fejszé­vel bevagdossák olyan nagyságú szeletekre, ahogy a háziasszony szokta főzéskor felhasználni, majd lesózva elhelyezik. Az orja mellé kétféléi ke­rülnek a hosszúpecsenyék, azok mellé meg az oldalasok, miután lesze­dik róluk a kolbásznak való húsos részeket. Az oldalbordákat fejszével két-két helyen végig megvagdossák, megcsapdossák és lesózzák. Követ­kezik a négy sonka, amelyekről lekerekítő ssel leszedik a kolbásznak való húst. Ezeket a lesózás után a lábhelyek irányába helyezik szimmetrikus formában. Régebben a bokák is a sonkákon maradtak, újabban azonban levágják kocsonya főzésre. Azután a két lapockáról is teljesen leszedik a húst, a porcogós végüket lekerekítve levágják gömböcbe valónak és a csontokat lesózva az első lábak mellé helyezik.

Időközben elkészül a jrustuk: a mészárospecsenyéből apró fala­tokra vágott, kirántott és zsírjára sütött disznótoros pecsenye, fokhagy­mával, borssal ízesítve. Puliszkával és káposztacikával, káposztalével fo­gyasztják. Evés közben a házigazda gyakran töltögeti a pálinkát. Ez a ké­sői, bőséges reggeli egyben az ebédet is pótolja, mert terített asztal már csak a feldolgozás befejezése után a disznótoros vacsora lesz. Reggelizés után a mészáros elköszön, mert a feldolgozással járó munkák már a há­ziakra és segítségeikre tartoznak.⁴

112

Feldolgozás

A bélmosó asszonyok folytatják abbahagyott munkájukat. A teknóbe kiszedett beleket elviszik a Maroshoz vagy a közelebbi patakhoz, ahol felszedik, vagyis leszedik róluk a bélzsírnak valót és egyúttal osztá­lyozzák is: a kolbásznak való vékonybeleket öles darabokra, a kolbász­szálnak megfelelő hosszúságra vágják, a vastagbeleket kb. méteresnyire. Utána kiforgatják, kirázzák belőlük az ürüléket és hideg vízzel ideig­lenesen tisztára mossák. Otthon langyos sós vízben tisztára mossák, a kolbásznak való vékonybeleket húrolják, a vastagbeleket és a bendőt kifordítva véres kendővel és panusával (kukoricaháncs) dörzsölik me­szes, mosószódás oldattal, kukoricakásával és hagymával, mindaddig, amíg megtisztulnak és szagtalanok lesznek. Azután osztályozzák: a vé­konybeleket kolbásznak, a vastag fodros beleket májasnak, a vastag si­mákat véreshurkának, a végbelet hájszijjesnek és a bendóket gömböc­nek.

A többi asszony megfelelő munkamegosztással a kolbásznak való húsok feldarabolását, a bélzsír kiolvasztását végzi. A májasnak való tü­dőt, szívet, májat, veséket és a lépet felfőzik. A vér felét is megfőzik és a véres húsokat előkészítik a véreshurka, gömböc és hájszíjjes töltésére.

A férfiak egy vagy két húsdarálóval ledarálják a kolbásznak való húst; a századforduló előtti időkben ezt bárddal aprították.

A kolbásztöltéshez ledarált húst a gazdasszony szokta fűszerezni só, bors, pirospaprika és bőséges fokhagyma hozzáadásával. A fokhagy­mát eldörzsölve és lének feleresztve szokták beletenni. A jól összeda­gasztott masszát megkóstolgatják és ízlés szerint tovább fűszerezik. Fa- sirt formában próbasütést végeznek; ezt mindenkivel megkóstoltatja a gazdasszony, hogy a fűszerezést, ízesítést véglegesítsék. Ezek után hoz­zákezdenek a kolbásztöltéshez. Régente hurkatöltőt használtak, újabban a húsdarálóra szerelt töltővel dolgoznak. A feltöltött szálakat hidegvizes edényben leöblítik, utána egy kosárba helyezik, szépen karéjba tekerve. Másnapig szikkadni hagyják, azután füstre kerülnek.

A májas készítésére időközben megfőttek és kihűltek a bele való szervi részek. Ezeket ledarálják, hozzádarálják a bélzsírtepertyilt, egy teáscsészényi főtt rizsét és megfelelő mennyiségű vöröshagymát, ame­lyet egyesek előzőleg zsírban pirítanak. Sóval, borssal és szitán átdör­zsölt száraz csomborlevél-porral ízlés szerint fűszerezik; régente majo­ránnát és fenyőborsot is használtak. Az egészet jól összedagasztják és a vastag fodros belekbe töltik. Langyos vízbe teszik és lassú tűzön főzik, amíg a hurkák jól kidegednek. Utána pár percig hideg vízben vontatják, aminek következtében a szálak szépen megfehérednek. Lapítókra szedik ki. Amit nem fogyasztanak frissen, azt másnap füstre teszik.

Véreshurka készítésére a felfogott vérnek felét megfőzve ledarál­ják, és hozzádarálnak főtt rizsét és pirított hagymát. Tesznek bele apró kockára vágott szalonnát és ízlés szerint sóval, borssal, pirospaprikával, csomborporral és szegfűborssal fűszerezik. Utána jól összedolgozzák és a sima vastagbelekbe töltik. Lassú fövésü vízben főzik, ameddig a hurkák a víz tetejére feljönnek, és szúrásra a kifolyó lé tiszta marad. Hideg vízben vontatják, lapítóra szedik.

8 — Népismereti dolgozatok

113

Gömböcöt készítenek a következő eljárással: a megmaradott vért, véres húsokat, fálkacsontokat és a gégét feldarabolva kukoricakásával összekeverik. ízlés szerint fűszerezik sóval, borssal, csomborporral és ap­róra vagdalt hagymával, összekeverés után a burtukánynak nevezett kis és nagy bendöbe teszik, jól megtömve. A végeiket elkötik. Lassú fövéssél megfőzik és másnap a füstre akasztják.

Hájszijjest szokás készíteni a háj széléről körbe levágott húsos sze­letből, amelyet bevagdosnak, hogy ezáltal kiegyenesedjék. így egész hosszában meghagyva összekeverik kukoricakásával és apróra vágott hagymával. Sóval, borssal ízesítik és kézitöltéssel gyömöszölik a kifor­dított végbélbe. Amikor elkészültek, a végét bekötik. Ugyancsak lassú fövéssél megfőzik, és másnap a füstre kerül. A régi öregek Magyarón seggvighurkának nevezték.

Disznófősajt készítéséhez kevés vízben levére főzik a fél fejet, a feldarabolt nyelvet és füleket. Sóval, borssal és pirospaprikával ízesí­tik. Utána a vízhójagba vagy esetleg a hájhártyikába szokták tenni, újabban inkább celofánt használnak. Főzés után két lapító között nyom­tatják lapos formájúra, és ha nem fogyasztják frissen, füstre teszik.

Kocsonyát készítenek a fej másik feléből és a bokákból, az általá­nosan ismert eljárással.

Disznótor

A segítségekkel végzett közös munkát befejezték, következik nagy evés-ivással a disznótoros vacsora. A gazdasszony napközben elkészítette a szokásos ételeket. Az alkalomra rendszerint korhejlének nevezett faí- posztalélevest főznek az agyból, húsgombóccal sürítve. Másodiknak kol­bász, májas, véreshurka és friss disznóhús lesütve, mellé pityókagárnyér (krumplikörítés) és káposztacika dukál.

A disznótorba meghívják a mészárost, a segítségeket és azok csa­ládtagjait, valamint a testvéreket, úgy 12—15 főt; ennél nagyobbra nem­igen terjeszkednek. A vendégeket asztalhoz ültetik, a gazdasszony pedig mint fennforgó végzi a tálalást és biztatja vendégeit. A gazda a vendégek között szokott ülni és egyre-másra töltögeti a poharakat. Italnak inkább a pálinkát szokták használni, újabban már itt-ott bort is isznak. Néha- néha sor kerül nótázásra is, bár Magyarón a disznótor nemigen fejeződik be mulatsággal.

A gazdasszony a disznótoros vacsora után bőséges kóstolót pakol fel a segítségeknek a disznókötségból. Másnap egy-egy kicsi kóstolót küldenek a többi rokonoknak, szomszédoknak és esetleg a főkomáknak is. Kóstolónak kolbászt, májast, véreshurkát, töpörtyüt és esetenként húst is szoktak küldeni. Mindenből, főleg a könnyen romlandó részek­ből egy-egy keveset, amolyan „kölcsön kenyér visszajár* alapon.

Egyéb tennivalók és tudnivalók

Másnapra marad az edények elmosása, zsírolvasztás és a feldolgo­zott részek füstre hordása, amit már a háziak végeznek. A lesózott sza­lonnát és húsokat 8—10 napig szokták sóban tartani, és azután kerül­nek a füstre. Régente, amíg nem voltak kéményes házak, a füstölést a

114

hijuban végezték, kieresztett szabadfüstön. A rudakra akasztott disznó­költség a tavaszi meleg idő beálltáig ott maradt. Újabban kémény elzá­rással vagy a körülötte elrekesztett alkalmatosságban füstölnek, de már fűrészporos füstölőt is használnak a faluban.

Disznóölés után régebben a hájnak egy bizonyos részét meghagy­ták a fatengelyü szekerek kenésére és a nyersbőrből készített, járomba való közök puhítására. Bélzsírolvasztáskor a tetejére felgyülemlett ha­bos, faggyús szintet leszedték; jannyasztójel néven a durva börlábbe- lik kenésére, puhítására használták. Egyébként ezzel kenték be az ót- varos sebeket és az ebakos (szőrösen született) csecsemő testét is.

Azok a régi öregek, akik a disznófősajtot hájhártyikába tették, a disznó vízhólyagját felfújva az eszterha alá akasztották, és az volt a család barométere. Arról jósolgatták a közelgő időjárás alakulását: ha megpuhult, lágyulásos, esős időt vártak; ha keményedett, az esetben szá­raz, meleg idő következett. Esztendő múltán dohányzacskót készítettek belőle a pipázó öregek.

Megemlítendő, hogy az újabb, modern idők némi változást is hoz­tak a disznóölés körül. Szalmával már nagyon kevesen perzselnek, in­kább perzselőgépet használnak (a disznó szőrzetét előzőleg megnedve­sítik:). Esetenként perzselés előtt forrázzák, a szőrt kitépik és kaparó­vassal kikaparják. Egyesek a kolbászt és a húsokat lesütik, befőttes üve­gekbe rakják és zsír-olaj keverékével leöntik. Mások a húsokat felszele­telve és nyersen lesózzák, olajjal leöntve tartósítják. A szalonna vasta­gabb részét általában kiolvasztják. Vannak viszont még elég sokan, akik a régi szokásokat megőrizték.

A disznóköltség elfogyasztása

Ahány ház, annyi szokás, azonban minden gazdasszonynak egy a célja: úgy beosztani a füstre és kamrába került disznót, hogy az esz­tendeig eltartson. Könnyebb dolga van annak, aki 150—200 kilós disz­nót, esetleg kettőt is vág, mint annak, aki csak egy süldőcskét öl.

Általában először a könnyen romlandó részeket fogyasztják, főképp a karácsonyi és újévi ünnepeken, amikor az egész család együtt van. A májast, a véreshurkát a kolbásszal együtt sütve leginkább a vacsorá­hoz készítik. A gömböcöt tormáslében megfőzik és másodiknak fogyaszt­ják tormamártással: pirított reszelt torma sóval, ecettel ízesítve és göm­bödével mártásnak feleresztve. A hájszijjes az ünnepi töltött káposz­tába belefőzve rendkívül ízletes falat. Ezekre a napokra főzik meg a kocsonyát, a sonkának egy részét, és ekkor fogyasztják el a disznófő­sajtot is. A meghagyott hájból hájastésztát, a töpörtyüből pedig teper- tyüspogácsát sütnek az ünnepekre.

A füstölt kolbászt, füstölt húsokat és szalonnát a tavaszi felmelegedés előtt lehozzák a hijuból és a kamrában tárolják, szellős, hűvös helyen, hogy gondos megőrzéssel, jó beosztással aratásig is elálljon.

A kiszáradt füstölt kolbászt kis darabkákban kirántják, zsírjára sütik és tojást ütnek reá, hogy szaporább legyen. Részben ugyanígy készítik el az oldalast, hosszúpecsenyét, haspecsenyét és a lábakról, sonkákról lefaricskált húst is. Azért, hogy a füstölt hús még szaporább és laktató-

115

sabb legyen, készítenek vele hagymástokányt és rántott káposztát is. Valamennyit többnyire meleg puliszkával eszik, savanyúságnak pedig káposztacika vagy káposztalé a leggyakoribb. Ezekből hetente kétszer- háromszor készítenek, felváltva. Régente a töltött káposztát is apróra vágott füstölt hússal, szalonnával, kukoricakásával készítették.

A csontos húsokkal, füstölt csontokkal levesételeket főznek: gyako­ribb a krumplis tárkonyoslé, almás-szilváslé (aszalt gyümölcsből) és néha még a fuszujkáslébe is jut belőlük.

Legtöbbször a zsírhoz meg a szalonnához kell nyúlni, ezért itt szük­séges a legtakarékosabb beosztás. A zsírt annak idején a régeni olaj ütő malomban üttetett tökmagolajjal és bupaoZajjal (napraforgó) is pótolgat- ták. A szalonnát régi szokás szerint csak a tavaszi kukukkszóláskor kezd­hették meg, és úgy kellett beosztani, hogy a következő kukukkszóig elég legyen, eltartson. Leggyakrabban ehhez kellett nyúlni: a liavasolón&k hetenkénti pakoláshoz, a mezei munkára járóknak tavasztól késő őszig tarisnyáláshoz. Akárhova megy az ember, a kenyér meg a hagyma mel­lett a szalonna a legjobb útitárs. Ételkészítéshez is elég gyakran hasz­nálják; pl. a tojásrántotta pirított szalonna töpörtyűjével szaporább és ízletesebb, mint zsírral készítve.

Magyarón a levágott disznót általában elfogyasztották, csak nagyon ritkán fordult elő, hogy egyéb pénzkereset nélküli öregek vagy özve­gyek eladtak a húsból, főleg a szalonnából, hogy adójukat kifizethes­sék vagy ruhát, lábbelit vásárolhassanak az árából.

Néhány szót a kápo sztatikáról és káposztáiéról. Magyarón minden családnak 20—25—30 vedres, oldalcsapos káposztáskádja, van, amelybe minden őszön fejeskáposztát sóznak. A disznó mellé erre is szükség van.

összefoglalás

A disznóölés, mint szükséglet és népi szokás, századok óta igen fon­tos szerepet tölt be a magyarói ember társadalmi életében. A tél eleji disznóölés kielégíti a legfontosabb szükségletet: a család egész évi meg­élhetését. Ezenkívül nem egy esetben külön vágnak disznót a lakodal­makra, lakodalmas napokra, sőt a régi időkben még a halotti torokra is szoktak vágni.

Amint a leírásból .kitűnik, a magyarói disznóölés rokoni segítséggel, társaságban végzett munkával, azaz kölcsönkalákával történik. Kölcsönö­sek a kóstolóküldések is. Bár a disznótor nem olyan nagyméretű és zajosan végződő, mint esetleg más vidékeken, ezt pótolja a kóstoló széles körű küldözgetése, összegezésképpen mondhatjuk, hogy mindezek nagy­ban hozzájárulnak a rokoni kapcsolatok erősítéséhez, a baráti, jószom­szédi viszonyok fenntartásához.⁵

JEGYZETEK

1. Magyaró Maros megyében, a Felső-Maros-mentén a Maros bal partján, Ré- gentól északra terül el, a Kocsárd—Marosvásárhely—Déda—Madéfalva—Brassó közötti körvasút mellett. Részletesebb leírását 1. Palkó Attila—Zsigmond József: Édesanyám rózsafája. Művelődés XXIV (1971). 8. sz. 19—21.

116

1. A Magyarói Református Egyház irattára őrzi azt az 1715-ból származó okle­velet, amely szerint egyezkedés folyt a falu és az Egyház részéről Bánffy László földesúrral a csere- és tölgyerdókben a sertés és szarvasmarha legeltetéséről. Egy 1779-es oklevélből megtudjuk, hogy a három nagy csereerdő: a Körtvélyes (ma Fickó cseréje), az Oláholdal és a Tölgyesoldal ekkor már az Egyház tulajdona volt. Egy 1785-ben kelt tanúvallomási okirat szerint vizsgálat folyt avégből, hogy az Egyház erdeiben az előző esztendőben hány sertést legeltettek taxa nélkül.
2. A makkoltatásról apai nagyapám, néhai Zsigmond György Ferencé (1860— 1945) annak idején sokat beszélt. Különben disznóölő mészáros volt, és így már gy remek koromban megismerkedhettem a disznóölés mesterségével.
3. A disznóölés és felbontás szokásaira fő adatközlőm volt Ördög János Mihályé, 57 éves, aki a disznóvágást édesapjától tanulta és az 1940-es évek végétől folytatja. Fiatalabb korában harminc disznót is vágott egy téli idényben. 1976—77-ben tíz disznót ölt, miközben a helyi mtsz-ben kocsis volt
4. A feldolgozás, tárolás és felhasználás, valamint egyes szokások adatközlői: Ördög Jánosné Szász Róza (Honvéd), 50 éves, és Zsigmond Józsefné Ördög Mária, 52 éves.

IRODALOM

Fél Edit: A társaságban végzett munkák Martoson. Népr. Ért. XXXII(1940). 361—469 (373—374).

Kiss Lajos: A szegény ember malaca. Népünk és Nyelvünk (1930). 61—69.

Kós Károly: Kalákák és egyéb munkaformák a régi Bodonkúton = Népélet és néphagyomány. Bukarest 1972. 81—96.

Kós Károly: Hagyomány és anyagi élet (A „lakodalmas nap“ vizsgálata Mezö- köbölkúton). Korunk 1974. 745—752.

SERES ANDRÁS

ERDÖVIDÉKI SZUSZÉKOR

A szuszék a magyar parasztbútor egyik legrégibb, jellegzetes darabja. Egyetlen használatban levő bútor, amely minden részletében megtartotta sok száz éves alakját, tökéletes középkori szerkezetét és — legtöbbször ugyanazon időből — díszítését is.¹ Nomád elődeinknek — a ma is élő analógiák szerint — egyetlen igazi bútora lehetett a vályúszerü vagy kéregláda, amelyben a féltettebb holmit tartották. Később, egészen a XVIII. század végéig — a festett, gyantáros, tulipántos bútor elterjedé­séig — a falusi birtokosok s értelmiségiek legfőbb bútordarabja még sokszor ugyancsak a keményfából faragott és hornyolt díszü szuszék volt. A kelengyés szuszék azóta padlásra, kamrába került, és lisztes, gabonás ládának használják.

Az Erdővidékhez legközelebb fekvő udvarhelyszéki szuszék készítői² öreg bükkerdők közelében fekvő falvakban laktak; közülük egyes falvak mesterségi központokká fejlődtek, mint pl. Varság, Pálfalva, Firtosvár- alja, Sóvárad, Oroszhegy vagy Kibéd. Erdővidék lakosságának — arány­lag kevés és gyenge mezőgazdasági területe mellett — fontos megélhe­tési lehetőséget biztosított a fa megmunkálása. Itt sok olyan mester élt, aki elkezdve a szekértől, kádféléktől a bútorig fából mindent elkészített.

A régi erdővidéki szuszékok készítési helyét ma már nem minden esetben ismerjük pontosan. Vargyason egy 1760-ban (3. rajz), Erdőfülén egy 1768-ban (5. rajz) és Nagybaconban egy bizonyára szintén a XVIII. században készült kelengyés szuszék (4. rajz) került elő. Föltehető, hogy ezek helyben vagy közeli falvakban készültek. A két utóbbi díszítésében hálószerű rácsozással kitöltött háromszögek közt nagyon stilizált ember- alak-motívumokat vélünk felfedezni. Hasonló felfogásban ábrázolt, ugyancsak kar nélküli, háromszögekből formált, stilizált emberalakokkal díszített faragott ládák ismeretesek a Dél-Tisza vidékéről³ is; ez a motí­vum a régi lőportartókon szintén előfordul.⁴ Általában a kelengyetartó gyanánt használt szuszékok díszítőelemeinek elhelyezését a szerkezeti elemek — oldaldeszkák, hevederek, lábak — határozzák meg. A XVIII. században készült szuszékok előrészén, a lábakon, az oldaldeszkákon, valamint a födélen elhelyezkedő fenyőágas és hálószerű, berótt vonalas, térkitöltő díszítést találunk.

Sütő Béla vargyasi asztalostól (sz. 1895) tudjuk, hogy a Sebe család a múlt század vége felé még szu6zékkészítéssel foglalkozott. A kelengyés szuszékot itt szekrényládának is nevezték. A ládák mértanias díszítését hosszú nyelű, váltnak vetett hurnyolóval és írókéssel végezték. A fülei Lőrinc Ferenc (sz. 1903) úgy hallotta gyermekkorában, hogy a faluban Molnár Lajos és Molnár Mózes (utóbbi asztalossággal is foglalkozott) 1880 körül kúíkőből (a kút felső része), teknő és itatóvályú készítése mel­lett szuszékot is készített rendelésre. Kisbaconban Benedek Balázs Sán­dor (sz. 1902) és Baló Sámuel (sz. 1891) szerint a múlt század vége felé Benedek Gergő Gergő szuszékot és famozsarat is készített, majd fiai,

118

1. A szuszék készítésének magyarhermányi munkaeszközei: a) harcsaiürész, b) nagyfészi, c) félkézbárd, d) lapos kézvonó, e) likasztófuru, f) cigányiuru, g) cir­kálom, h) hurnyolókés, i) kézvonópad

Benedek Gergő Józsiás és Benedek Gergő Ignác meg Boda Imre foglal­kozott szuszékkészítéssel. Cifra szuszékot készítettek; ezt rövidnyelü hor- nyolóval díszítették. Benkő Zoltán (sz. 1909) nagyapjától hallotta, hogy régebb cifra szuszékot többen készítettek nászajándéknak. Az adatközlő tulajdonában egy díszítetlen kelengyés szuszék oldalán a következő fel­irat áll: Lukáts Samelé ez a szuszék egéség el használja 1805. Az emlí-

119

2. Magyarhermányi szuszék szerkezeti rajzai

tett mesterek az elkészült szuszékok nagy részét a szász falvakba vitték eladni gabonáért, kukoricáért, pénzért.

Magyarhermányban a mai idősek közül még többen érték (pl. Máthé János, sz. 1899) a nagybaconi szuszékkészítést, amellyel csak a XX. szá­zad első évtizedében hagytak fel. Voltak kisebb gazdák, akik eladásra háziiparszerüen szuszékkészítéssel foglalkoztak, így pl. Máthé Ferenc és Német Ferenc a XIX. század második felében és a XX. század első évtizedében. Rajtuk kívül még többen (pl. Német József, Máthé János és mások) saját szükségletükre készítettek szuszékot.

Magyarhermányban hajdan általában minden családnál egy, módo­sabb családnál pedig két kelengyés szuszék is volt. Ebben az esetben az egyik szuszék az elóházban (tisztaszoba), az udvarra néző ablak alatt állt; benne fehérneműt és szőtteseket tartottak. A másiknak a pitvarban (konyha), szintén az udvarra néző ablak alatt volt a helye, s ebben a ruhaneműt szokták tartani. Utóbbiak magassága nem haladta meg az 50—70 cm-t, hogy ülni is lehessen rájuk.

Ilermányban a kelengyés gúnyás szuszék, a gabonatartó szuszék és a nagyobb méretű hámbár készítésével többnyire késő ősszel és télen foglalkoztak. A megfelelő fát korlátlan mennyiségben szabadon hord­hatták a falu erdejéből. Azt tartották, hogy erdőből fát szuszéknak csak szeptemberben, vagyis Abdol napja után lehet vágni. Az ilyen fából ké­szült szuszékba „nem ül bele a szú^u. Ha a fát Abdol napja körül vágták, ágait csak egy hónap múlva nyesték le, majd kezdték meg a fa feldol­gozását A megfelelő sima, nyílegyenes, magas növésű és egyenesen ha-

120

1. Szuszék a vargyasi népművészeti kiállításon. 140X50X46 cm
2. Szuszék a nagybaconi népművészeti kiállításon. 120x58x67 cm

sadó, legalább 40—40 cm átmérőjű bükkfát még a havason kiválasz­tották. Erre a célra fát lehetőleg a keletnek néző oldalból kerestek, mert azt tartották, hogy az ilyen jobban hasad. A verőfényes (déli) oldalon nőtt fa keményebb, és nehezebb a megmunkálása, az északi oldalon nőtt fa viszont könnyen hasad, de kevésbé tartós. Az újságra (újhold) vágott fa megmunkálása után is nehéz, ezért holdfogytakor vágták, mert az ebből készült szuszék könnyű. Még azt is tartották, hogy a csavarosán nőtt fák közül az hasad jobban, amelyik a nap járása után csavarodik és nem fordítva.

Hazahordva a fát, harcsafürésszel a szuszék méretének megfelelő (1—2 m) hosszúságú csutakokra, tönkökre vágták. A kivágott tönköket ékkel, hasítóbárddal vagy nagyfészivel hasábokra, azaz cseterekre hasí­tották, zsindelyszerüen, hogy egyik felük deszkavastagságú legyen, a másik pedig elvékonyodjék. A felhasított bükkfalapokat kalócába rakva néhány napig száradni hagyták, majd félnyersen félkézbárddal és lapos kézvonóval faragták ki az oldal- vagy odordeckákat. A deszkák széle­sebb felét a kézvonópadra szorítva körmöskézvonóv al kifáncolták (sán- colták), hogy zsindelyszerüen — az elvékonyodó élet a fáncba enged­ve — egymásba rakhatók legyenek. A kidolgozott deszkákat árnyékos helyen, pl. a szín hijujában (padlásán) egymásra rakva száradni hagy­ták. A télen vágott és kifaragott faanyagot a következő ősszel, sokszor csak egy-két év után dolgozták fel, vagyis állították össze belőle a szu­székot.

A szuszék oldalát képező két-három rend deszka végét a (négy) be- fáncolt lábba eresztették, likasztófuruval, majd cigányfuruval lyukat fúrtak és faszeggel erősítették oda. A szuszék hátsó oldalán levő felső deszka két nyúlványa alkotja a tengejt, amely körül a lappancs, illetve fedél fordul. A magyarhermányi szuszék (2. rajz) készítési technikájá­nak.⁵ valamint szerkezetének azonossága a távoli vidékekről ismert szu- székokkal⁶ egykori általánosságát és régiségét igazolja. Az eddig ismert

121

1. Szuszék az erdőfülei népművészeti kiállításon. 88X50X52 cm
2. Szuszékfedél rámái
3. Szuszék a nagybaconi népművészeti kiállításon. 95x65X45 cm
4. Szuszék a nagybaconi népművészeti kiállításon. 95 x 51 X 46 cm

erdővidéki szuszékok fedele mindig egyenes. Fedelük a két szélső, dí­szesen kifaragott és a befáncolt heveder (6. rajz) közé befogott, egymásba illesztett deszkákból áll.

A padláson tartott dísz nélküli, gabonás szuszéknak nevezett 12—20 vékás, egy-két rejtékü, azaz odros, illetve szakaszos (rekeszes) ládát érté­kesebb termények: lencse, borsó, haricskaliszt tárolására használták. Vi­szont készítettek nagyméretű: hatlábú, másfél öles, két-három szakaszos hombárt is, amelynek egy-egy szakasza 25—30 véka gabona befoga­dására volt alkalmas. Ezeket csak a padláson, végleges helyükön lehetett összerakni. Legtöbb volt azonban a 8—10 vékás, kétrejtekü gabona­tartó szuszék. A többszakaszos szuszékok, hombárok választófalai fölött és alatt a két-két alsó és felső odordeszkát gömbölyű erősítő kötéssel, úgynevezett ostorfával kötötték össze. E hombárokat általában nem díszítették, legfönnebb évszámmal látták el egyiket-másikat. Ezeknek egyetlen szakaszát odornak nevezték. Egy 118 cm hosszú, 64 cm magas és 55 cm széles gabonatartó szuszékba 8 véka gabona fért. A kelengyés szuszékot sem minden esetben díszítették, csak ügyesebb kezű mesterek cifrázták sütővassal, irókéssél vagy hurnyolókéssél.

Nagybaconban a helyi állandó jellegű népművészeti kiállítás számára 1971 tavaszán szervezett gyüjtómozgalom során több, az eddig leginkább

122

mértani alapelemekből felépített díszítésektől eltérő, virágdíszes szuszék került elő. Ezek a csaknem egytől egyig évszámmal ellátott kelengyés szuszékok Magyarhermányban és Kisbaconban készültek 1830 és 1856 között. A csíki szuszékoktól⁷ eltérően, amelyeknek az oldalrészeit is díszí­tették. ezeknek csak az előrészén, a födelén, valamint a lábain találunk díszítést. Itt a régi mértani díszítés mellett virágtöves rózsa (9. rajz), fe­nyőág (11, 13—14. 15. rajz), paprika vagy bimbó (7, 9, 11—12. rajz), fenyőág (11—13. rajz) és madár (7. rajz) díszítőelemeket is találunk. Ezek a kelengyés szuszékok sokszor zárral vannak ellátva, s középen a kulcs­lyuk helyére a hermányi díszítésre jellemző bogártulipánt vagy más né­ven szarvastulipánt (7, 9, 13. rajz) faragtak. A vízszintes vagy függőleges állású, egyenes vagy hullámvonalas kúszó inda, vagyis középszár két oldalán részarányosán helyezkednek el a virágok, levelek, bimbók. Néha a vízszintesen egymással szembehelyezett két tulipán közt boglár (12, 14. rajz), vagyis rozettadísz áll. Jellemző, hogy a díszítőelemek helye nincs pontosan kimérve, hanem úgy zsúfolódnak, ahogy férnek. Ugyan­csak hármas tagozású mind a tulipán, mind a hálószerűén kitöltött há­romszögek közé helyezett egyenes (9. 11—12. rajz) vagy hullámvonalas (7. rajz) háromágú virág. A díszítmény jobbára mértani és virágdíszek váltakozva ismétlődő soraiból áll.

Az erdővidéki szuszékok ornamentikájára jellemző a nagy rácsozott háromszögek díszítősora. Régiségére mutat az a tény, hogy ezek távoli vidékeken, mint pl. a Vilcea környéke rudár mestereinek ácsolt mun­káin⁸ is megtalálhatók. A tulipán- és bimbómotívum általános a vidék olyan készítményein is, mint az írott guzsalyok, vászonf eszi tők, pásztor­botok, borotvatartók, sulykok, jármok. A reneszánsz eredetű cserepes virágmotívum népies leegyszerűsítésben a XVII. századtól kezdve a ma­gyar népi díszítőművészetben fokozatosan meghonosodik, s XVIII—XIX. századi hímzéseinken, csempéinken, kapufélfáinkon, festett bútorainkon

9. Szuszék a nagybaconi népművészeti kiállításon. 105X51X47 cm

123

10. Szuszék a nagybaconi népművészeti kiállításon. 62x37x30 cm

általános. Az 1830-as években készült szuszékokon (7—10. rajz) még elég ritka a cserépbe helyezett virágdíszítmény.

Díszítés szempontjából egyedi példánynak mondható szuszék került elő Szárazajtán (16. rajz). Itt középen emberábrázolást is láthatunk, s az innen kiinduló szárakon levelek, cirkálómmal (körzővel) rajzolt virág­szerű összetett rozetták, alatta tulipánok, valamint meglehetős szabadon elhelyezett egyéb díszítőmotívumok pompáznak; mintha készítője újabb meg újabb ötleteket akart volna kipróbálni.

Sajnos, az előkerült szuszékok egy részének födele hiányzik, így ezek díszítési módja ismeretlen.

Kétségtelen, hogy az erdővidéki szuszékok virágos díszítésének ki­alakulására a festett bútor is hatással volt; ennek virágkora ezen a vidé­ken egybeesik a virágdíszes szuszékok megjelenésével. A mértani díszí­tést vagy virágdíszítést ebben az esetben sem kizárólag az anyag és a megmunkálás módja határozta meg, hanem a helyi lakosság tartalmi és formaigénye is. Amint népi vászonhímzéseinken is láthatjuk, hogy a régi mértanias díszítés elveszítette egykori szimbolikus jelentését, föl­cserélődött a stilizált virágdíszítéssel, majd a naturalista ábrázolással, ugyanúgy az erdő vidéki szuszékok díszítésében is az ősi mértanias díszí­tőelemek növényi eredetű motívumokkal egészültek ki, ami egyben a díszítés gazdagodását jelentette.

Az előkerült virágdíszes szuszékok készítésének helyéről, s esetleg készítőjük nevéről a Hermányban talált Pető Izsák 1856 feliratú (15. rajz), valamint a Sepsiszentgyörgyi Múzeumba ugyancsak Hermányból került Botskor András 1848 feliratú szuszékok (13. rajz) tanúskodhatnak.

124

11. Nagybaconi szuszék, Vinci Vidor felirattal. 107x61x48 cm

12. Magvarhermányi szuszék. Benkö Vilma felirattal. 98x61X62 cm

125

13. Magyarhermányi szuszék a Sepsiszentgyörgyi Múzeumban. 105x58X50 cm

Utóbbit a Múzeum a hermányi Bocskor családtól vásárolta; elődeiről a faluban ma is úgy tartják, hogy fafaragó, szuszékkészítő emberek voltak, s így föltehető, hogy a felirat a mester nevét örökíti meg. Egy Nagyba­conban talált Bálo Juliána Anno 1836 feliratú szuszék (9. rajz) viszont valószínűleg egykori megrendelője nevét őrzi.

Habár a hermányi és kisbaconi szuszékok jórészt rendelésre ké­szültek, nagy mennyiségben kerültek eladásra is. Hajdan ősszel néha 15—20 szekér is indult Magyarhermányból szuszékkal Háromszékre. Fo- garas, Brassó, Kőhalom és Segesvár vidékére. A szuszékot összerakva hordószekérrel és kötéllel lekötve szállították. Néha csebresek is vittek

126

k\

15. Magyarhermányi szuszék. 163x58X46 cm

magukkal 2—3 rendelésre készült szuszékot. Az útba ejtett falvak tágas tereire rakták ki készítményeiket, ahol gabonáért vagy pénzért árulták. Figyelemre méltó, hogy a Csíkszeredái Múzeum néprajzi gyűjteményé­ben is van egy hermányi virágdíszes szuszék,⁹ amely Csíkszentimrén került elő.

A szuszék értékét nagysága, minősége és díszítése határozza meg. Például egy négyköblös (egy köböl — négy véka) szuszék ára egy-két köböl gabona volt. Sok szuszékot szállítottak a környező vásárokra, ahol pénzért árulták. Ilyenkor nemcsak a meglevő készletből adtak el, hanem különböző mondva csinált ládák megrendelésére is sor került. A vásárlók igénye nemcsak a készítmény méretére és minőségére volt döntő, hanem kelengyeládák esetében a díszítésre is.¹⁰ így hát a régebbi díszítéstől eltérő újabb virágdíszes szuszékok elterjedésére nem utolsósorban a vá­sárlók igénye is hatással volt.

16. Szárazajtai szuszék a Sepsiszentgyörgyi Múzeumban. 89x55X51 cm

127

JEGYZETEK

1. Cs. Sebestyén Károly: Szuszék. A Műgyűjtő 1929. 2. 283—290.
2. Haáz Ferenc: Udvarhelyi famesterségek. Kolozsvár 1942. 45.
3. K. Csiliári Klára: Üj emberábrázolásos ácsolt láda a Néprajzi Múzeumban. Népr. Ért. XXXIX(1957). 288—297 (a vonatkozó adat: 289).
4. A Magyarság Néprajza, II. 243. Molnár István: Csontkarcolatok, porszaruk rajzai. Csíkszereda 1975. 21—23, 36.
5. Kós Károly: Mobilierul cioplit din zóna Lapu?. Anuarul Muzeului Etnog- rafic al Transilvaniei 1962—1964. Cluj 1966. 184—189.
6. Kós, 187—189. Roswith Capesius: Mobilierul fáránesc románesc. Cluj 1974. 73—76.
7. Kós Károly: Lakásbelső = Kós Károly—Szentimrei Judit—Nagy Jenő: Kö­szöni székely népművészet. Bukarest 1972. 93—152 (110—111).
8. Kós Károly: Régi parasztház és lakásbelső Vilceában = Népélet és népha­gyomány. Bukarest 1972. 129—130.
9. János Pál: Csíki írott szuszékok. Csíkszereda 1961. 30.
10. Kós Károly: Lakóház, lakásbelső = Kós—Szentimrei—Nagy: Szilágysági magyar népművészet. Bukarest 1974. 9—57 (37—39).

HAAZ SÁNDOR

ZSINOROS díszítés a bekecsalji népviseletben

Népviselet-leírásainkban a zsinórdíszítésről legfönnebb néhány szavas utalások formájában esik szó, holott (még) ezekből is, valamint a régebbi és újabb viseletképekből¹ egyaránt kitűnik, hogy a magyar népviseletek­ben a felsőruhákon a szabás befejező mozzanataként a zsinórozás fontos gyakorlati, társadalmi és díszítő szerepet töltött be, akárcsak a délkelet felőli szomszédos más népek egyes csoportjainak viseletében.²

Ügy gondolom, hogy a népi ruhazsinórozás délkelet-európai kapcso­latait, a magyar viseletben elfoglalt helyét és változatait közelebbről fel­tüntető, megrajzoló, összehasonlító vizsgálatnak egyik fontos előfeltétele a kérdés tanulmányozására legalkalmasabb tájainkon való alapos kutatás. Ennek nyomán feleletet kaphatunk végre olyan kérdésekre, mint a zsi­nór anyaga és készítése, alkalmazásának technikája és helye a ruhada­rabokon, valamint különféle funkciói és díszítőmotívumainak alakulása, változatai. Ilyen vizsgálatra kiválóan alkalmas vidéknek bizonyul az egy­kor katonai szolgálat teljesítése miatt kiváltságos székelység maros­széki viselete, amelynek főleg bekecsalji változatában máig fontos elem a zsinórozás.

A Bekecsalja néprajzilag zárt tájegység a Nyárád és a Kis-Küküllő felső folyásánál (I. rajz). Lakossága földműveléssel foglalkozott; az idő­sebb korosztály ma is földművelő, a középkorú és fiatalabb nemzedék tagjai pedig mint szakmunkások ingázva keresik kenyerüket a közén ipari központokban (Szováta, Makfalva, Gyalakuta, Marosvásárhely, Nyá- rádszereda).

A lakosság népviselete a régi marosszéki népviselet folytatása, és más székelyföldi viseleteknél gazdagabb díszítésű. A lakosság dédelgetve őrzi a régi viselet megmaradt darabjait, élnek még idős szabók is, akik a polgári öltözet darabjain kívül értenek még ama régi ruhadarabok ké­szítéséhez is, melyeknek sajátos díszítése a gazdag zsinórozás. A zsinóro­zásra vonatkozó, 38 községben összegyűjtött anyag már csak azért is figyelemre méltó, mert az eddig megjelent leírásokban e díszítési mód­dal érdemében még nem foglalkoztak.

A zsinórdísz a századforduló táján élte virágkorát, így az e korból visszamaradt szóbeli és tárgyi bizonyítékokat kell alapul vennünk.

Vizsgáljuk meg mindenekelőtt a bekecsalji népviselet ruhadarabjait, alapanyagukat és készítési módjukat, hogy ezt követően meghatároz­ható legyen a reájuk kerülő díszítés helye. A férfiviselet darabjai: kalap, kucsma, ujjas (felsőkabát), lájbi (mellény), inp, fehér gyapjúharisnya, keményszárú csizma vagy bakkancs. A női viselet: kendő, csepesz (fő­kötő), kürti, firiskó, vizitka (kabátfélék), lájbi, ing, r öko ja (szoknyák csizma vagy cipő.

E ruhadarabok közül zsinórozás található az ujjason, lájbin és ha­risnyán a férfiviseletben, a lájbin és a szoknyán a női viseletben.

9 — Népismereti dolgozatok

129

I. Bekecsalja térvázlata

A térvázlaton jelzett helységek

1. Jobbágytelke — Simbria?
2. Nyárád remete — Eremitu
3. Nyárádköszvényes — Mátrici
4. Mikháza — Cálugáreni
5. Deményháza — Dámieni
6. Búzaháza — Griu§orul
7. Nyárádszentmárton — Mitre$ti
8. Jobbágyfalva — Valea
9. Csíkfalva — Várgata
10. Nyárádselye — $ilea Nirajului
11. Kendő — Chindu
12. Márkod — Márculeni
13. Mája — Maia
14. Berekeresztúr — Bira
15. Székelybere — Béréni
16. Nyárád magyarós — Mágherani
17. Torboszló — Torba
18. Nyárádszentimre — Eremieni
19. Seprőd — Drojdii
20. Nyárádszereda — Miercurea Nirajului
21. Backamadaras — Pásáreni
22. Akosfalva — Acátari
23. Gyulakuta — Fintinele
24. Havadtő — Viforoasa
25. Vadasd — Váda$
26. Havad — Neaua
27. Rigmány — Rigmani
28. Geges — Ghine$ti
29. Székelyabod — Abud
30. Sóvárad — Sáráteni
31. Kibéd — Chibed
32. Siklód — $iclod
33. Szolokma — Solocma
34. Makfalva — Ghindari
35. Székel y szén ti stván — $tefáne$ti
36. Atosfalva — Hote§ti
37. Csókfalva — Cioc
38. Érd őszen tgyörgy — Singeorgiu de Pádure
39. Marosvásárhely — Tirgu-Mures

h

II. A zsinórozáshoz használt kellékek: a) szőrzsinór vagy bogárhátú zsinór; b) sejemzsinór; c) fonottzsinór; d) horgolt zsinór; e) bébizsinór; í) lapos zsinór; g) kötőzsinór-, h) zsinórvarró papucs

Az ujjasok és harisnyák alapanyaga a háziszöttes: az egyszínű szürke posztó, fehér halina vagy abaposztó, és a különböző fekete-piros kétnyüs- tös vagy ötnyüstös felleges, csíkos vagy kockás szőttes; a lájbiké az ötnyüstös, táblás, barackmagos, kendermagos, csíkos, fenyőágas, seges­vári, macskatalpas, siritett felleges és a siklódi piros szőttes. A házi­szőtteseken kívül gyári szöveteket is felhasználtak. Ezek közül a sima és csikós piros bársony (kordbársony) kb. 1920-tól van divatban. A gyári vékony szövetet vagy bolti vásznat is díszítik a mindennapi használatra készült lájbikhoz.

A zsinórozás anyaga hosszú ideig az úgynevezett szőrzsinór vagy bogárhátú zsinór volt (II. a rajz); ezt boltban vásárolták kék, zöld, fekete vagy fehér színben. Külföldi gyári készítmény, könnyen hajlítható és többféle szélességű. Ugyancsak gyári a sejemzsinór (2 mm széles), több­féle színben, kissé merev, ma is kapható (II. b). A fonottzsinór azóta használatos, amióta a bogárhátú zsinórt nem tudták beszerezni. Házilag

131

készül: a siritett (sodrott) gyapjúszálat hajjonatosan háromszálúlag ösz- szefonják és megfelelő színűre festik (II. c). Horgolt zsinór is előfordul: előbb horgolótűvel horgolják, házilag font gyapjúszálból, láncolva, az­után reá hosszúláb van horgolva, aszerint, hogy milyen széles fonatra van szükségük (II. d). A gyárilag készült bébizsinór eredetileg fehér, ezt festik feketére. Előnye, hogy könnyen hajlítható. Méretre a régi szőrzsi­nórt helyettesíti (II. e). Széles vagy szegózsinórnak használják a gyári lapos zsinórt (II. f), vagy a házilag deszkából faragott, tenyérnyi bordán szőtt egyszerű kötözsinórt (II. g).

Fonatot készítenek a selyemzsinórból is hajjonatosan három szál­ból.

A gombok szükségletként és díszítményként egyaránt hozzátartoznak a zsinórozáshoz. Uveggombok, fémek, pitykegombok és mázasgombok találhatók a zsinórozások között.

A mesterség

A falusi szabók anyagkészlete híján — hiszen legtöbbjük gazdál­kodott is — szokássá vált, hogy a rendelő hozza az anyagot: szőttest, bélést, sinórt, posztót a szegésre és a gombot. A szabó a cérnát adta és a zsebnekvalót.

Nevezetesek voltak az iparengedélyes szabómesterek, akiknek joguk volt tanulókat is tartani. A felszabadult fiatal szabók neves zsinórozók- nál tanultak meg zsinórozni. A szabók a mesterséget a géppel együtt örökölték. Az egyazon mestertől vagy egymástól tanult nemzedékek a zsinórozás mesterségében azonos megoldásokat használtak, ezáltal sajá­tos stílust hoztak létre. így alakultak ki az egyes zsinórozó központok, mint pl. Makfalva, Torboszló, Gyulakuta, Abod, Deményháza és Jobbágy – telke.

Minden faluban vannak varróasszonyok. Legtöbbjük nem tanulta a szakmát, hanem otthon a családnak mindent megcsinált, még a zsinóro­zást is megtanulta, majd az otthoni munkán kívül másnak is vállalt zsinó­rozást. így a varróasszonyok munkája is figyelemre méltó, és több falu­nak ismerjük egy-egy neves zsinórozóját, aki változatos, egyéni díszí­tési formákkal a bekecsalji tájegységen belül helyi stílust hozott létre. Ilyen pl. Selyében Vass Eszter, Kacsó Ágnes, Torboszlón Suba Rozália, Gyulakután Pakulár Császár Irma stb.

Szabás előtt a szabó méretet vesz. Régen a méreteket zsineggel vette és a lemért távolságra bogot vetett. Nagy Pál Búzaházán négy bogot vetett a spárgára, ahol a harisnya külső hossza, derékbősége, combbő­sége és térdbősége volt. Ö is még kézzel varrta a harisnyát siritett ken­der házicérnával.

A mellényeken a háthossza, vállaszélesség, mellbőség és derékbőség volt a szükséges méret. Kiszabása után csak az oldalát varrta össze, azután kezdte a zsinórozást. Legutoljára a vállat varrta össze, és azután tette fel a már elkészített gallért. A zsebet legtöbben csak utólog zsinó- rozták és utána vágták ki. Valamennyi zsinórozást a béléssel varrták össze.

132

A siklódi szőttest és a csíkost úgy szabják ki, hogy az eleje slégbe legyen, a háta szarufásán szabva. Ez a szabás minden faluban a csíkozott szőttes anyagoknál íratlan törvény.

„Jó⁴⁴ varrógéppel rendelkeznek azok a szabók, akiknek családi örök­ségében apáról fiúra, anyáról leányra hagyott, öreg, múlt század végi Singer varrógépük van. Ez a vastag anyagot és a zsinórozást könnyen varrja. Kibéden, Makfalván, Köszvényesen, Selyében a gépre szerelhető külön csináltatott zsinórvarró papucsot (II. h) használnak. A papucson levő lyukon átfüzött keskeny sujtászsinór egyesesen a géptü alá fekszik. A kanyaroknál, fordításoknál és burkolásoknál az anyagot fordítják a papucs alá. Egyik-másik szabó nagy gyakorlatra tett szert, mint pl. a deményházi Fehér Imre, aki papucsos gépével — mint mondják — „úgy sujtásolt, hogy közbe nézte a marhákat, hogy ittak⁴⁴.

Munkafolyamataik nem voltak teljesen egységesek. Legtöbb szabó a jobb oldali élőn fent kezdi a zsinórozást, a gombolásnál, s onnan jön lefelé, majd a mellen, a felazonvalón megy föl és vissza kihántatja, aztán az alsó szegővel ér a hátközépig. A hátközépen az alsó tulipánozást (Köszvényesen), saskörmöst (Jobbágytelkén) felviszi, majd visszafordul­va lent folytatja a szegőt, onnan a mellen, majd az élőn fent ér véget. A hátközép felső hántatását, a gallérját és a zsebeket külön szállal ké­szítik.

Suba Rozália (sz. 1903) Seprődön felül a hátán kezdi, azután megy körbe s a gallérjánál végzi. Kacsó László (sz. 1940) Selyében kipontozza előre, és azután varrja reá. Károly Miklós (sz. 1904) Nyárádmagyaróson előbb megcsinálja a rámát (két párhuzamos zsinór), és azután tölti ki a közét. Kocsis János (sz. 1904) Márkodon papírt tett a zsinór alá, hogy csússzon, majd amikor készen volt, kitépte alóla. Legtöbb szabó nem tesz jelt, hanem egyenesen kirakja, pl. Lengyel Ferenc Jobbágytelkén (sz. 1918).

A zsinórozás egyik legjellegzetesebb munkamódszere abban rejlik, hogy a zsinórt lehetőleg nem vágják el. „Az a jó sinórozó, aki a hozott anyagot úgy használja fel, hogy a befejezésnél se több, se kevesebb nem marad, mint tíz centi⁴⁴ — mondta id. Demény János szabó (sz. 1909) Makfalván. Minden esetben a hozott zsinór hossza határozza meg a hántatás sűrűségét, gazdagságát, változatosságát, de egyben értékét is.

A sujtászsinór beszerzési nehézségei miatt az 1920-as évek elején egy újfajta eljárás jött létre Kibéden és Siklódon. Itt azóta is selyemcérnás gépvarrás díszíti a lájbit: a régi díszítési formákat megtartva, de zsinór nélkül hántatják ki sárga, zöld és kék bolti sejemccmával. A szorosan egymás mellé gépelt sorokat folyamatosan vezetik: kezdik a belső szál­lal, a többit kívül rakják. A gépvarrás vezetése mind a három színnel azonos irányban halad.

A férfiujjas szürke, háziszőtt posztójára előbb a kék, fekete vagy zöld posztószegőt teszik fel kereken a gallérra, a zsebekre és az ujjára. A zsinórozással csak ezután kísérik.

A harisnyát a varrógép elterjedése előtt kézzel varrták ki sodrott kendercérnával. Vannak egyszerű harisnyaszabó férfiak, pl. Dósa Elek (sz. 1904, Havad), Veress László (sz. 1902, Rigmány), akik vitézkötés

W3

III. Csókfalvi piros szőttes férfilájbi, széles zöld és kék zsinórozással (1941)

IV. Kibédi férfilájbi, piros csíkos szőttes, géppel varrott (1939)

134

V. Gyulakutai férfilájbi, piros szőttes, széles és keskeny fekete zsinórral (1925)

VI. Gyulakutai női lájbi, piros-fekete bársonnyal és zsinórral (1942)

135

VII. Mikházai férfilájbi, piros szőttes, fekete keskeny zsinórral (1905)

nélkül, csupán szegővel díszítenek, és a vócot (oldalcsíkot) az összevarrás erősítésére posztóból teszik; ezt utólag levágják ollóval egyforma ma­gasra. A zsebet utólag vágják be és díszítik.

A vitézkötés vastagabb zsinórját felrakás előtt előbb megfonják. „A sinór megfonását úgy kell végezni, hogy a megfont kötés megálljon a kézben, és amikor kész, akkor lehet föltenni a hejére⁴⁴ — mondta a kendői Kacsó József (sz. 1893) szabó (199—200).

A női ujjast, frakkos vizitkát karcsúsítással, hátul az alját tarajo­son kiállólag szabják. A szegőbársonyokat összeállítás előtt sinorral kí­sérik.

A női ruhadarabok készítésének technikája azonos a férfiruhadara­bokéval; a különbség az, hogy a varróasszonyok főleg kézivarrással dol­goznak.

A zsinórozás gyakorlati, társadalmi és díszítőszerepc

A népviselet felső ruhadarabjának szabását mindenekelőtt a védendő testrész alakja és a felöltésmód mellett a ruhaanyag — az állatbőr — mérete, alakja vagy a háziszőttes szélessége határozza meg. Ugyanakkor a „díszítés⁴⁴ az alkalmazhatósággal kapcsolatos megoldásokból, a szélek foszlósát megakadályozó és merevítő szegésból és borításból, valamint

136

VIII. Nyárád magyarósi férfilájbi, piros szőttes elő, háta fekete, fekete kes­keny zsinórozással (1908)

az összevarrásoknál erősítőül közé helyezett vócból vagy a varrás védel­méül odahelyezett zsinórozásból eredt. A többnyire más, drágább anyagú és színű borítások, szegések, vócok és zsinórok alkalmazásának bősége, a ruha formáját és szabását hangsúlyozó díszítőereje kapcsolatban állott a csináltató-viseló módosságával, a közösségi hagyományok előírásaival, a helyi mesterségi tudással és népi ízléssel, amelyre természetesen más vidékek, nemzetiségek és társadalmi rétegek viseletéi, esetleg hatósági elő­írások is hatottak.

A foszlást merevítő és erősítő szegő és borítás Marosszék vizsgált falvaiban rendszerint posztó, egyéb szövet vagy széles zsinór, amely a széleket befogja vagy kereken szegélyezi. A Bekecs Kis-Kükülló felé lejtő oldalán a szegő a férfiaknál kék angliai posztó — föltehetően még az itteni XVII. századi „kék darabont⁴⁴ katonaviselet emlékeként —, a nőknél pedig fekete bársony. A Nyárádmentén a nőknél a fekete bár­sony szegőt azonos szélességű csíkokban a zsínórozás helyettesíti (XVII. A és H rajz). A Szentimre, Geges, Kibéd és Gyulakuta falucsoportban a két erősítés átmeneti terület az általunk kutatott tájon belül. Siklód az egyetlen kívülálló falu, ahol a női mellényen a piros gombbal való gom­bolás erősítésére és hangsúlyozására a fekete bársonyra vastag méreg­

137

zöld zsinórozást raknak (1. az Erdélyi Néprajzi Múzeumban a Kós Ká- foly által beszerzett öltözetet is).

Az összegombolás nagy jelentőségű. A gomblyuk körüli rész meg­erősítésének gyakorlati és esztétikai szerepe mindenütt egyaránt nagy: ide összpontosul és innen indul tovább a zsinórozás. Ez legszembetű­nőbb talán a régi abodi férfilajbikon (X. rajz). A zsinórozás uralkodó dísszé fejlődését fokozták a társadalmi tényezők: az 1848 előtti székely katonaviselet zsinórozásának rangjelző volta, a módosság fitogtatása, a fiatalság vetélkedése, hogy kié legyen a díszesebb, a falusi szabók közti verseny és egyéni kezdeményezéseik divattá válása stb. Az egyes falu­csoportok nevezetesebb szabói, varróasszonyai a maguk által kialakított zsinórozás díszítőelemeit szintén állandóan variálják; sablont nem al­kalmaznak, kézben szabadon idomítják a zsinór hajlásait, s így újabb változatok születnek. A seprödi Suba Rozália (sz. 1903) lájbizsinórozá- sai közt sem lehet két egyformát találni, bár felismerhető, hogy mind azonos kéz munkája.

A gombkötések körüli zsinórozást a szegő mentén továbbviszik mint kísérőt. E kísérószál szerepe kisebb az ujjasokon, de annál jelen­tősebb a lájbikon. Itt nemcsak erősítő, hanem díszítő szerepe is lett, mert ha a szegő mellé vezetett kísérőzsinórt „egy szikrát megmozgatjuk, úgy szebb⁴⁴ — mondja Fehér József (sz. 1896) Deményházán. Ebből a megmozgatásból keletkeznek a különböző futózsinórozások egészen a hát­középig (1—139. rajz), ahol a tulipántos zsinórozás (206—235. rajz) a szokásos bevágást erősíti.

Hasonlóan többszörös funkcionális szerepe van a női lájbikon a háti karcsúsító szabásvonal erősítését követő bársonynak, illetve háromsoros zsinórozásnak (IX., XI., XII. rajz). A zseb körüli zsinórozások, a gom­bok például a zseben és az élőn, a női lájbik alulfutó öt-hatsoros zsinó­rozásai nemcsak díszítenek, hanem az erősítést is szolgálják, miközben formáik az esztétikai igényeket is kielégítik.

A díszítés gazdagságát a lájbik használata és gazdáik életkora is meghatározza. Az ünneplő lájbikra rendszerint többrendbelit hántatnak ki, mint a miesnupiakra. Legdíszesebbek a fiatal legényekéi (III—V. és VII—VIII. rajz); a gyermekekén kevés (XV. rajz), az idősebbekén alig van vagy egyáltalán nincs zsinórdísz (csak fekete üveggomb) a fekete vagy sötétkék szőttesen.

A női lájbik kor szerinti megoszlása nincs úgy színekhez kötve, mint például Peteken volt, ahol tíz-tíz életév múltán hordtak piros, zöld, kék, barna, majd fekete színű ruhákat. Ebben a tájegységben csak az idős asszonyoknak íratlan törvény a sötét alapú lájbi viselete. Társa­dalmi megkülönböztetést sem szín, sem zsinórozás nem jelent. A tor- boszlói Osváth Dénes szolgalegényként elszegődött Szentimrére, azzal a kikötéssel, hogy a bérén kívül egy kirakott piros Iájbit kért; Jakab Mihályné 1939-ben meg is varrta Szentimrén.

Föltételezhető, hogy ezen a néprajzi tájegységen belül a földbir­tokosok által viselt, gazdagon zsinórozott ruházat nagy hatással volt a falusi viseletre. Ezt a jelenséget, valamint a piros lájbi kialakulását Györffy István állapította meg legelőször Az idősebb adatközlők, pl.

138

Demény János (sz. 1909) makfalvi, a harmadik szabónemzedék tagja mondta: „Nagyapámtól hallottam, hogy a Dózsa nagyságos úrék is jár­tak miesnapokon zsinóros lájbiban, hát még innapkor mijent hordtak!⁴⁴ Tehát volt honnan átvenni a „divatot⁴⁴. Ugyanez az eredet felismer­hető Torboszlón is, ahol a Berecki család zsinóros viseletének hatása érződik. A zsinórozás sűrűségét, változatosságát meghatározza a zsinór hossza. A zsinór ára nem nagy, tehát csak kivitelezésében lehet különb­séget tenni a gazdag és a szegény legény lájbija között. Mig a neve­sebb és drágább szabó minőségben jobb munkát végzett, mert nagyobb gyakorlattal dolgozott, a szegény legényeknek nem egy esetben édes­anyjuk kézzel rakta ki a lájbit.

A csíki, udvarhelyszéki vagy háromszéki falvak egyszerű, fekete lájbijaikkal szemben az itteni zsinóros piros lájbi módot, tekintélyt biz­tosít viselőinek, akárcsak a vidék jobb földje, terménye, bora. A jobbágy­telki fiataloknál ez ma is fennáll: nem egy ünneplő ruhát őriznek, és a falut képviselő megjelenéseiken (tánc- vagy kórusszereplések alkalmá­val) mindig a legszebb viseletben láthatók. Sok nyilvános szereplésük miatt mind dúsabb és dúsabb zsinórozást hordtak ruházatukon.

Napjainkban nem rendelnek piros lájbit mindennapi használatra, csak szereplésre, kulturális rendezvényekre, regrutabálokra, szüreti mu­latságokra; így ma is igény az új lájbik készítése. Csókfalván Sükösd Klára varróasszony (sz. 1924) 1976 telén kezdett zsinórt horgolni, hogy két fiának „díszesen hántatótt lájbija⁴⁴ legyen, de csak az év végére tudott elkészülni. A mai zsinóros lájbi és a régi között nem tapasztal­ható formai változás: az új lájbikat rendszerint a még dolgozó idősebb zsinórozó szabók készítik, a régi zsinórozás szabályai szerint. Üjkeletü díszítési megoldásokat Gegesen lehet látni, ahol a zsinórozási formákat elnyújtva, nagyon kimerevítve, aránytalanul felnagyítva készítik (pl. Adorján István, sz. 1889). Mivel e stílus még kiforratlan, egyedi, nem lehet általánosítani.

A még meglévő lájbikat sok helyen őrzik, az elnyűtteket olcsón el­adják, legtöbbször a cigányoknak. Például Remetén 6—15 lej között vásárolták fel a falu utolsó női lájbijait; Havadról egy szép férfilájbit adtak el a marosvásárhelyi ószeren 15 lejért. Több szép példányt őriz­nek a múzeumokban, Makfalván, Udvarhelyen, Marosvásárhelyen és egyes magángyűjteményekben is.

A bekecsalji tájegység viseletére jellemző a férfiak piros lájbija és a felső ruhadarabok zsinórozása. A zsinórozással kapcsolatosan össze­gyűjtött anyag alapján e nagyobb tájegységen belül több falucsoportot különböztetünk meg (vö. I. rajz).

A Kis-Kükülló felső völgyében, a Vízmellett a férfilájbik díszítése nem egy esetben háromszoros, különböző vastagságú, kék és zöld színű zsinórral történik. Ilyet készített pl. Csókfalván Dósa Sándor 1941-ben (III. rajz).

A kibédi férfilájbik díszítése nagyon összetett, háromszoros gépvar- rásos, és a motívumok sokszor emlékeztetnek a rátétes díszítésű bőr­munkákra. Ilyeneket készített Szilveszter Béni 1939-ben (IV. rajz).

139

IX. Nyárádselyei fekete szőttes női lájbi, fekete zsinórozással (1927)

X. Abodi piros (csíkos) férfilájbi, keskeny zöld, széles kék zsinórozással (1920)

140

XI. Abodi piros szőttes női lájbi, keskeny fekete zsinórozással (1928)

XII. Nyárádköszvényesi piros bársony női lájbi. keskeny fehér zsinórral (1931)

141

XIII. Backamadarasi piros bársony férfilájbi, keskeny fehér zsinórral (1S27)

A gyulakutai férfimellényt kétféle vastagságú fekete zsinórral rak­ják ki, zsinórozása közé posztómagot tesznek. Ilyen pl. Döngölő Károly 1925-ben készített munkája (V. rajz). A női lájbikon nagy szerepe van a fekete bársonynak: a nyaknál szélesen követi a kivágást félkörben, ezt pedig egy vagy két bársonyszalag kíséri. A bársony mellett keskeny fekete vagy kék zsinórozás halad, mint Pakulár Cs. Irma 1942-ből való munkáján (VI. rajz).

Deményházán és Mikházán a piros lájbik mellett vannak fekete, sötétzöld, ritkábban sötétkékek is; ezeket kizárólag keskeny, fekete zsi­nórral rakják ki. Ilyen fekete sujtásos munka a Fehér Imréé 1905-ből (VII. rajz).

A nyárádmagyarósi piros elejü lájbik háta fekete, és a szabó csak felül mintázza zsinórozással, mint pl. Károly Miklós 1938-ban (VIII. rajz).

A selyei női lájbikon a fekete bársonyt az öt-hatsoros fekete zsi­nórdísz helyettesíti. A piros alapú lájbik mellett találhatók fekete, kék, zöld, bordó, barna, rózsaszínűek is. Ilyen pl. Selyében a Vass Eszter ál­tal 1927-ben készített női lájbi (IX. rajz). Fekete vagy fehér keskeny selyemzsinórral díszítenek Gegesen és Abodon, de ugyanitt előfordul a kis-küküllői zöld-kék mintázás és a torboszlói fekete típus is. Legjel­legzetesebb Abodon a csíkos piros mellény zöld-kék zsinórozással, mint a Nagy P. János által 1920-ban készített lájbi (X. rajz). Az abodi női

142

I

XIV. Jobbágytelki piros szőttes férfilájbi, méregzöld széles zsinórozással (1962)

mellényt piros szőttesen keskeny fehér zsinórozással Suba Rozália ké­szítette 1928-ban (XI. rajz).

A felső-nyárádmenti falvakban mindenütt található az ún. szüreti mulatság] piros bársonylájbi keskeny fehér zsinórozással. Ilyen pl. Rész­vényesről a Tóth Ágnes által készített darab is (XII. rajz). Hasonló kivi­telezésnek Backamadarason a szüreti mulatságra készült férfilájbik is, pl. idős Simon Mihály munkája 1927-ből (XIII. rajz).

A legszembetűnőbb változatot Jobbágytelkén viselnek. A férfilájbi szőttesanyaga feketébe öltött barackmagos, melyre vastag, méregzöld zsinórral dús díszítést hántatnak. Ilyen például a Bereczki Menyhárt által 1965-ben készített lájbi (XIV. rajz). A női lájbik piros bársonyára széles nyolcas zsinórozást vagy gyöngyös virágozást varrnak.

A Székely udvarhelyi Múzeumban található vadasdi piros-kék kes- kenycsíkos szőttes gyermekiéjbi kék zsinórozással van kirakva. Ez 1912 körül készült (XV. rajz).

A férfiak díszes ujjasa feketével van szegve és a zsebeken, ujján, hátán vastag, fekete fonott zsinórral saskörmözve. Ilyen a Lengyel Fe­renc készítette szürke posztóujjas 1964-ből (XVI. rajz).

Annak ellenére, hogy ezek a változatok a díszítéshez felhasznált zsinór anyaga, színe és vastagsága, valamint a zsinórral írt minta alap­ján különböznek egymástól, a bekecsalji lájbik mégis egységesek, mert a zsinórdíszítmények folthatása azonos.

143

XV. Vadasdi gyermeklájbi, piros-kék csíkos, széles kék zsinórozással (1912)

XVI. Jobbágytelki férfiujjas, szürke háziszőttes, széles fekete zsinőrozással
(1964)

144

A zsinőrozás helye és a zsinőrdíszek

Haáz Sándor és Haáz Katalin mellékelt rajzain feketével jelezzük a zsinórozás helyét a különböző ruhadarabokon. A férfilájbikon (XVII. rajz) A—K-val, a női lájbikon (XVIII. rajz) A—T-vel, az ujjason (XIX. rajz) A—F-fel, a harisnyákon (XX. rajz) A—B-vel, valamint a szok­nyákon (XXI. rajz) A—B-vel jelölt helyeken található a zsinórozás. A következőkben a zsinórozott díszítőelemek és motívumok jegyzékét adjuk a népi elnevezések és előfordulási helyük megjelölésével.

XVII. A férfilájbik díszítése

1. a) Sasköröm. Jobbágytelke: 55, 57, 60, 62, 68; Torboszló: 81. 82; Szentimre: 32, 33, 34; Gyuíakuta: 31; Nyárádmagyarós: 28, 80; Selye: 109. b) Kötés. Makfalva: 202; Csókfalva: 203; Backamadaras: 110, 111.
2. a) Sasköröm. Jobbágytelke: 44, 57, 58, 59, 71; Selye: 56; Mak­falva: 63, 64; Kibéd: 65; Gyuíakuta: 66, 67. b) Csigás. Köszvényes: 93; Akosfalva: 97; Nyárádmagyarós: 94, 95; Torboszló: 29, 30; Mik- háza: 73, 98; Selye: 23; Köszvényes: 74; Gyuíakuta: 31; Kibéd: 106. c) Duplás. Gyuíakuta: 78. d) Tulipános. Jobbágytelke: 68, 69, 70; Mak­falva: 91.
3. a) Hurkos. Szentimre: 5; Nyárádmagyarós: 77; Jobbágytelke: 5. b) Ökörhúgyos. Geges: 6; Selye: 93; Mikháza: 49; Nyárádmagyarós: 75.
4. a) Felazonvaló. Jobbágytelke: 242, 243. b) Tulipános. Makfalva: 253; Csókfalva: 239; Atosfalva: 238; Szentistván: 244; Köszvényes: 245; Kibéd: 250; Sóvárad: 251. c) Csigás. Torboszló: 247; Nyárádmagyarós

XVII. Férfilájbi zsinórozása: A) gombolás; B) szegő; C) kísérő; D) felazon-
való; E) gallér; F) hónalj; G) hátvonal; H) zseb; J) felső dísz; K) hát alsó
dUn

10 — Népismereti dolgozatok

145

252; Selye: 249; Szentimre: 245. d) Saskörmös. Deményháza: 239; Ki­béd: 237.

1. a) Saskörmös. Gyulakuta: 99; Jobbágytelke: 72; Köszvényes: 74. b) Csigás. Selye: 101; Mikháza: 73, 105: Kibéd: 106; Seprőd: 93; Nyá- rádmagyarós: 94; Sóvárad: 95; Torboszló: 75.
2. a) Vizfojásos. Nyárádmagyarós: 1; Seprőd: 2; Szentimre: 5; Gyu­lakuta: 3; Rigmány: 11. b) Csillagos. Köszvényes: 22; Jobbágytelke: 53, 28; Remete: 93. c) Lapis. Mikháza, Torboszló: 46. d) Gömbeces. Gyula­kuta: 48. e) Szegfüs. Selye: 51, 52.
3. Csigás. Ákosfalva: 97.
4. a) Sasköröm. Kibéd: 142, 143, 163; Siklód: 145; Jobbágytelke: 166; Atosfalva: 160; Makfalva: 161. b) Tulipános. Torboszló: 165; Mik­háza: 164; Kibéd: 146, 163; Nyárádmagyarós: 162. c) Csigás. Selye: 156; Szentimre: 150, 153; Ákosfalva: 97; Deményháza: 151; Gyulakuta: 152. d) Hereleveles. Makfalva: 147; Backamadaras: 148, 149. e) Zsebkörüli. Jobbágytelke: 5, 35, 53, 58, 131.

J. a) Tulipános. Makfalva: 229, 230, 232, 275; Mikháza: 259; Tor­boszló: 235, 255; Deményháza: 217; Köszvényes: 212, 257, 260; Vadasd: 224; Atosfalva: 272; Geges: 274; Sóvárad: 266. b) Csigás tulipán. Nyá­rádmagyarós: 228; Mikháza: 220; Szentimre: 227; Ákosfalva: 268. c) Sasköröm. Jobbágytelke: 241; Köszvényes: 216; Csókfalva: 64; Szent- lászló: 219.

K. a) Tulipán. Vadasd: 225; Makfalva: 230, 232; Selye: 254; Gyula­kuta: 262, 263, 264; Mikháza: 261. b) Csigás. Sóvárad: 265, 267; Nyá­rádmagyarós: 258; Köszvényes: 218, 260; Selye: 233; Torboszló: 220; Szentimre: 226; Szentlászló: 207; Backamadaras: 215; Ákosfalva: 269; Makfalva: 277. c) Hurok. Abod: 205. d) Sasköröm. Makfalva: 270, 277; Jobbágytelke: 254; Atosfalva: 271; Geges: 273; Csókfalva: 275.

XVIII. A női lájbik díszítése

1. a) Fekete bársony. Siklód, Szolokma, Kibéd, Sóvárad. Gyula­kuta, Makfalva, Hármasközség, b) Nyolcas. Jobbágy telke: 25. c) Csilla­gos. Jobbágytelke: 25. d) Csigás. Jobbágytelke: 121; Selye: 93, 119; Szentlászló: 107; Szentimre: 16.
2. a) Karika. Selye: 5; Szentimre: 6; Gyulakuta: 10. b) Herelevél. Gyulakuta: 15. c) Vizfojás. Siklód: 44.
3. a) Hereleveles. Selye: 17; Szentivány: 18. 19; Köszvényes: 87, 89; Gyulakuta: 38, 108. 116, 117, 130. b) Csigás. Szentlászló: 107. c) Rózsás. Szentmárton: 20. d) Kötés. Szentimre: 42; Remete: 37; Abod: 39; Selye: 40; Deményháza: 41.
4. a) Csiga. Nyárádszereda: 93; Torboszló: 96; Selye: 14. b) Eperla- pis. Nyárádmagyarós: 14; Selye: 19.
5. Tulipános. Nyárádmagyarós: 112, 113; Abod: 92, 221; Torboszló: 210, 211, 220; Szentimre: 226.
6. a) Bolondformás. Torboszló: 8; Abod: 9; Selye: 12. b) Gömbec.

146

DEJKL OPRST

XVIII. A női lájbi zsinórozása. Mivel minden varráshoz értő asszony elké­szítette, nem alakulhatott ki egységes szakterminológiája

Gyulakuta, Torboszló: 48. c) Hurkolás. Abod: 48; Szentlászló: 44. d) Kígyófarkas. Gyulakuta: 63: Rigmány: 64.

1. a) Karikás. Torboszló: 9; Selye: 13. b) Hosszúnyolcas. Jobbágy­telke: 16; Csókfalva: 45. c) Herelapis. Selye: 47. d) Csigás. Atosfalva: 105; Kibéd: 106.
2. a) Szegfüs. Selye: 113. b) Herelapis. Nyárádmagyarós: 104; Se­lye: 118, 119, 125; Seprőd: 120; Mikháza: 127. c) Cserelapis. Selye: 122, 123, 126, 128, 134, 135. d) Saskörmös. Selye: 132; Csókfalva: 133; Kösz­vényes: 90. e) Duplás. Gyulakuta: 114, 129. f) Csiga. Abod: 76, 121; Selye: 94; Seprőd, Köszvényes: 93; Nyárádmagyarós: 102.

J. a) Bolondformás. Torboszló: 9; Abod: 15. b) Vese. Makfalva: 96. c) Csiga. Köszvényes: 93. d) Vizfojás. Márkod: 2; Köszvényes: 43.

K. a) Csigás. Seprőd: 75; Selye: 101. b) Lapis. Selye: 19, 129. c) Szegfüs. Selye: 20.

1. Virágozás. Selye: 175, 177, 178, 179; Csókfalva: 176.

M. a). Vizfojás. Nyárádmagyarós: 1; Szentimre: 5; Köszvényes: 43; Csíkfalva: 21; Makfalva: 4; Abod: 10; Geges: 6. b) Hereleveles. Sep­rőd: 184.

N. a) Karikás. Szentimre, Szentlászló, Gyulakuta, Mikháza: 5. b) Hereleveles. Selye: 51, 52. c) Csillagos. Köszvényes: 22, 23; Mikháza: 24.

O. Tulipános. Abod: 209; Torboszló: 210; Szentimre: 211; Kibéd: 214.

P. a) Hereleveles: Selye: 12; Nyárádmagyarós: 14. b) Bolondformás. Abod: 15; Torboszló: 8, 47.

R. a) Hereleveles. Erdőszentgyörgy: 16; Selye: 19, 128; Seprőd: 115. b) Csigás: Seprőd: 93; Selye: 101; Nyárádmagyarós: 26. 76, 95. 104; Mikháza: 98; Abod: 96.

147

XIX. Férfiujjas zsinórozása: A) gombolás; B) zsebek; C) hátdísze; D) ujja- dísze

S. a) Herelapis. Selye: 14, 47. b) Karika. Remete: 8; Magyaros: 50. c) Féltulipános. Rigmány: 64; Gyuíakuta: 72.

T. a) Tulipán. Nyárádmagyarós: 223. b) Gömbeces. Torboszló: 46; Mikháza: 48.

1. Az ujjas díszítése
2. a) Kulcsos. Jobbágy telke: 204. b) Saskörmös. Jobbágytelke: 57, 62, 68, 69, 70, 82, 83, 84, 85; Sóvárad: 86; Selye, Seprőd: 81. c) Csigás. Nyárádmagyarós: 109. d) Kötés. Abod: 183.
3. Sasköröm. Jobbágytelke: 157, 158.
4. Hátonlévó. Makfalva: 190; Jobbágytelke: 241.
5. Saskörmös. Jobbágy telke: 240; Geges: 180; Makfalva: 190.
6. Kötés. Abod: 205.
7. Félj elé menő. Jobbágy telke: 28, 57, 68.
8. A férfiharisnya díszítése
9. Vitézkötés. Rigmány: 183; Szentimre: 184, 185; Havad: 188; Makfalva: 189, 190; Sóvárad: 192, 197; Geges: 198; Kendő: 200; Csók­falva: 201; Búzaháza: 191.
10. Virágozás. Nyárádmagyarós: 168; Köszvényes: 169, 170, 171, 172; Jobbágytelke: 167, 173, 174.

148

1. Férfiharisnya zsinórozása: A) vitézkötés; B) zseb
2. Női szoknya zsinórozása: A) bársony melletti dísz (kereken); B) bár­sonyközi disz

XXI. A felsőszoknya díszítése

1. a) Csigás. Sóvárad: 93; Gyulakuta: 99, 103; Kibéd: 100, 137. b) Rózsás. Abod: 136; Gyulakuta: 138. c) Eperlapis. Nyárádmagyarós: 14; Selye: 119. d) Bolondformás. Gyulakuta: 9.
2. Herelapis. Kibéd: 14, Í9; Csókfalva: 15, 18; Sóvárad: 47.

JEGYZETEK

J A XIX. század második harmadának gazdag népviseleti forrásanyagát Kresz Mária foglalta össze, 1. alább a szakirodalomban. Ebből kiderül, hogy a zsinóro- zott és paszományos, sujtásos viselet a népnek a köznemesi viseletét követő rétegei: egytelkes nemesek, katonarészen valók, városi földészek. mezővárosi mesteremberek, módos parasztok körében a XVIII. századtól jobbára „kékbeli“ öltözetként vált általánossá (1. I. 50, II. 21—27, 41—45, 49, 53, 57, 68, 75—76. tábla), bár a jobbára háziposztó székely férfi és női öltözetben is dívott (II. 4. tábla). Az újabb szak­irodalomból 1. még Nagy Jenő adatait a kászoni székely katona, valamint a szi­lágysági egytelkes nemes eredetű viselet leírásáról: Kós—Szentimrei—Nagy: 1972. és 1974.

149

² A magyar népviselet-vidékekkel közvetlenül szomszédos naszódi, illetve a bánsági volt határőrvidéki és főleg a Górj vidéki (olténiai) módos parasztság, valamint egyes balkáni néprajzi csoportok posztó viseletdarabjainak zsinórozásá­ról 1. a szakirodalmat.

IRODALOM

Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, IV. 9.

Huszka József: Magyar ornamentika. Bp. 1898. XLVII—XLVIII.

Beck Pista: A magyar zsinórdíszítésről. Szegedi Napló 1898. 291. sz.

Kabók Imre: Magyar zsinórdíszítés. Magyar Iparművészet 1899. 161—165.

Szentiványi Gábor: A sujtás és vitézkötés. Díszítő Művészet 1914. 2.

Maionyay Dezső: A palócok művészete. Bp. 1922. 143.

Haáz F. Rezső: Egy székely falu öltözete = Csutak Vilmos szerk.: Emlék­könyv ... Sepsiszentgyörgy 1929. 435—438.

Tache Papahagi: Images d’ethnographie roumanie. Buc. 1930. 177.

Györffy István: Matyó népviselet. Bp. 1956. 49—50.

Kresz Mária: Magyar parasztviseletek 1820—1867. I—II. Bp. 1956. I. 82; II. 4. 21, 27, 41—45, 49, 53, 57. 68. 75, 76. tábla.

Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet. Bukarest 1957. 29—30: 18—21. kép. Iulius Bielz: Portul popular al sa^ilor din Transilvania. Sibiu 1956. 47: 34. fénykép.

T. Bánáfeanu—Gh. Foc$a—E. Ionescu: Arta populará in R. P. R. Port, fesá- turi, cusáturi. Buc. 1958. 50: 396—400. kép.

Orbán Balázs: Székelyföld képekben. Bukarest 1971. 57—58.

Georgeta Stoica—Virgil Vasilescu: Portul popular din Górj. Buc. 1971. 7, 19, 38, 82—84. 108—117.

Tomida D. Ecaterina: Cusáturile broderiile costumului popular din Romá­nia. Sibiu é. n. 86: 77—78. kép; 129: a, b kép; 231—232.

Kós Károly: Ismeretlen magyar népviseletekről = Népélet és néphagyomány. Bukarest 1972. 191—208 (205).

Kós Károly—Szén ti mrei Judit—Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet. Buka­rest 1972. 219—221, 256, 261, 266.

Kós Károly—Szentimrei Judit—Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet. Bukarest 1974. 195, 198.

Kresz Mária: „Sasköröm” a zalatnai szűcsornamentikában. Művészet 1974. 12. sz.

yw\

151

152

15a

154

100

155

119

156

129

136

139

157

158

152

154

155

456

16*

163

U __ Népismereti dolgozatok

161

16Z

168

162

f /

163

183

191

164

165

202

203

166

167

168

231

233

169

011

247

254

172

261

262

173

174

175

273

176

12 — Népismereti dolgozatok

TAR ERZSÉBET

A BALAVÁSÁRI NAGYVASAROKRÓL

A vásár hosszú időn át fontos gazdasági-társadalmi és művelődési szerepet töltött be. Nemcsak a különféle termékek cseréjének, a szük­séges ipari termékek beszerzésének színhelye volt, hanem ismeretköté­sek, hircsere és szórakozás alkalma is.

A Kis-Küküllő középső szakasza lakosságának egyik ilyen fontos ta­lálkozó helye volt Balavásár. A helység fekvése nagyon alkalmas vásár­helynek. Két országút kereszteződik itt: a Só vidéket a Középső-Maros völgyével összekötő Kis-Küküllő menti út (1898-ban megépítették a Ba- lázsfalva—Parajd vasútvonalat is), valamint a Marosvásárhely—Segesvár országút. A vásár kialakulását befolyásolhatta, hogy a helység az okleve­lekben¹ elsőnek említett birtokos család (a Szalók) birtokainak² súly­pontjába esett. A birtokosnak érdeke volt a vásártartás engedélyeztetése, mivel így az árucikkekért vámot szedhetett. A falunév első tagja — Bála — a Szalókkal rokon birtokos Bala családtól ered, a falunév má­sodik tagja önmagát magyarázza. A helység nevének legrégibb ismert alakja Balauasara³ és Balawasara. A birtokos személyrag is utal arra, hogy a vásár kialakulása, fejlődése jelentős mértékben a földbirtokostól függött.

Balavásár és Kiskend között van a Vámoshid, amely már a XIV. században szerepelt. Kitetszik ez az 1366-ban Tordán tartott ország­gyűlés tárgyalásaiból, ahol Kendi Mózes fiai: Chykmantel (Cikmántori) Demeter és István jelentik, hogy már régtől fogva vámoshidjuk van a Küküllőn, ezt királyi engedéllyel bírják, de a körösi és bogácsi szászok ördögi dühvei rohanták meg a hidat, Kendi Tamást megölték, mindenét felprédálták és a híd vámengedélyét elvitték.⁴

Ezután századokig nem találunk adatot a balavásári vagy a mai községet alkotó falvak⁵ területén tartott vásárokról. Valószínű, hogy a főnemesi Kendi család, majd a későbbi birtokos Komisok lesüllyedésé­vel birtokaik kiváltságai is megszűntek. Ezt igazolni látszik az a tény is, hogy az elmúlt századokban Balavásártól viszonylag kis távolságra új központok — Makfalva, Bonyha, Erdőszentgyörgy — kaptak vásár­tartási engedélyt, épp a hatalmuk csúcspontján álló főurak (pl. a Rhé- deiek) birtokain is. A leginkább érdekeltek, a falu lakói a fóurak hatal­mának korlátozásával juthattak szóhoz, s ez csakis a jobbágyfelszaba­dítás után történhetett. így kapott magának Kiskend 1898-ban vásár­tartási jogot. A balavásáriak csak úgy választották meg Kábán Feren­cet képviselőnek, ha megszerzi a falu számára a vásártartási enge­délyt, amelyet a Székely Kalendárium tanúsága szerint 1912-ben meg is kapott.

178

Jellemző a vidék gazdasági forgalmára, hogy a két szomszédos helység, Balavásár és Kiskend vására több mint fél évszázadig párhuza­mosan fennmaradt. Igaz, hogy a két vásár csak formálisan, a vámok haszonélvezete szempontjából különült el, hiszen a vásárterek között alig félkilométeres a távolság. így valójában a vásár látogatója a gyakor­latban évente többször ugyanabba a vásárba jött. A balavásáriak első vásártere az egrestői útnál volt (a maitól szinte egy kilométerrel tá­volabb). A kiskendiek évente csak kétszer tartottak vásárt: február 22-én és november 7-én, Balavásár viszont már 1912-ben három országos vá­sárt tarthatott: március 2—3, július 16—17, december 19—20 és később még május 7—8, valamint szeptember 12—13-án is. A háromnapos nagy­vásár első napján baromvásár, a másodikon kirakóvásár volt. Mind­kettő jellege évszakonként változott. Ezenkívül 1914-től pénteken heti­vásárt is rendezhetett.⁶

így, bár régi hagyományaik vannak, mind a kiskendi, mind a ba- lavásári vásár a fiatalabb, alig a század elején felújított vásárok közé tartozik. A lakosság számának és igényeinek növekedésével szükséges­nek mutatkozott az 1775 óta tartott gyulakutai és az 1783 óta tartott bonyhai mellett a Kis-Küküllő mentén e két újabb vásár létesítése. Igaz, hogy az 1920—1930-as években már megállapítható a vásározá­sok túltengése, amint ezt a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara 1924. évi jelentése is mutatja: „Kerületünkben több szakma kisiparos­sága egyenesen a vásározásra termel. Oly mérvben, mint itt, az ország­ban sehol sem látható a vásározás. A vásározás túltengése inkább kára iparosságunknak, mint haszna. Ez okból elvileg ellenzi a kamara az új vásárok engedélyezését. A túltengő vásárok már határozottan kárt okoz­nak. Hogy milyen túltengés van, azt mutatja az is, hogy néhány száz lakosú községnek évente kettő-négy országos vására van, és a közvet­len közelükben levő többi községekben ugyanannyi, úgyhogy egymást nyomban követik némely vidéken az országos vásárok, amelyeknek sza­porítására a községek helypénz szedési érdekből törik magukat.“ E meg­állapítás nem túlzás: a 20-as években már vására van a szomszédos Cikmántomak és Nádasnak is; ezek azonban a kiskendivel együtt nem bizonyultak hosszú életűnek, míg Balavásár ma is nevezetes vásár­tartó hely.

Az öregek visszaemlékezése szerint 1912-ben az első vásárt felava­tással nyitották meg. Magyarosi István (Balavásár) elbeszélése szerint ez a következőképpen történt: „Egy szépen lehántott fának a vasta­gabb felét a földbe ásták, előbb bekenték faggyúval, hogy csúszós legyen. A tetejére egy szekérkereket tettek, rá kiraktak egy darab szalonnát, kenyeret s tíz koronát. Ezt a fát árbucnak hítták.“⁷ A felrakott tár­gyakat az kapta meg, akinek sikerült felmásznia és levennie. A környék vásáravatásain többször is a nagykendi Sütő Jánosnak sikerült a pró­bálkozás: ravasz módon hagyta, hogy előbb mások kísérletezzenek, s miután néhányan a harisnyájukkal már ledörzsölték a faggyút, ö köny- nyen fel tudott mászni. Az efféle próbákat a vásár sikere miatt nagyon

179

fontosnak tartották. A nádasi vásár avatásakor elmaradt ez a ceremónia, és sokan úgy vélik, hogy a nádasiak fösvénysége okozta, hogy vásáruk hamar meg is szűnt. Az árbucmászáson kívül a balavásári vásáravatás­kor a falubeli legények még más olyan tréfás versenyeket is szervez­tek — lepényevés, lisztfúvás, zsákbafutás —, amelyek nagy közönséget vonzottak.

•

A baromvásárra kizárólag igásállatokat hajtottak eladni: teheneket, ökröket, bivalyokat és kis számban lovakat is. Disznót és juhot a pén­teki hetivásáron árultak. Legnagyobb hatósugara a baromvásárnak volt. Jöttek ide eladni és vásárolni a Kis- és Nagy-Kükülló, a Nyárád- és Marosmente lakói. Az öregek visszaemlékezése szerint gyakran jöttek külföldi marhakereskedők is, leginkább olaszok. A segesvári, brassói és medgyesi kupecek innen vásárolták össze a teheneket, vagy épp el­adni hozták ide a máshol felvásárolt állatokat. Innen szerezték be a szükséges vágómarhát a segesvári és a vásárhelyi mészárosok is. A mé­szárosok Kendről és Balavásárról külön hajcsárokat fogadtak, akik a vásárról a vágóhídig hajtották az állatokat. Ez bizalmi munka volt, s a hajcsárokat elég jól megfizették.

A tavaszi baromvásárokon nagyobb számban keltek a növendékálla­tok, míg ősszel a kevesebb takarmánnyal rendelkező és pénzszűkében levő gazdák adták el állat-fölöslegüket. A vásárra többfajta tehenet hoz­tak. Legelterjedtebb tehénfajta volt a környéken a fehér színű, nagyon szívós magyar fajta. Később elterjedt a piros svájci, a szürkés borzderes és a zsemleszínű szimentáli fajta is. Legtöbb állatot a nyárádmentiek és a sóvidékiek — a balavásáriak szerint „felföldiek⁴⁴ — hoztak a vásárra. A román- és szászlakta vidékről, Segesvár és Bonyha környékéről biva­lyokat is hajtottak, a balavásáriak és a kendiek azonban idegenkedtek a bivaly tartástól; így bivalyát leginkább a cikmántoriak, nádasiak, vala­mint a Vécke környékiek vásároltak.

Az állatokat gyalog hajtották a vásárra. A messziről jövőknek már egy-két nappal a vásár előtt el kellett indulniok. Ütközben ismerősöknél vagy fogadóban pihentek meg. Ma már csak a környék lakói hajtják lábon az állatokat, távolabbról szekérrel, az mtsz-ek teherkocsival szállít­ják. A vásárkötést mindig hosszú alkudozás előzte meg. Előzőleg alaposan megvizsgálták a kiszemelt állatot, érdeklődtek az ára felől, végigjárták a vásárteret, majd újra visszatérve elkezdődött az alku. Ha sikerült megegyezniük, egymás tenyerébe csaptak, majd az eladó „Nem bánom na, az Isten adjon sok szerencsét!⁴⁴ mondásával megkötötték a vásárt. Az eladónak az állat mellé egy forint szerencsepénzt is kellett adnia. A vá­sárkötést kötelező módon az áldomásivás követte, ott helyben, mert a vásárban fabódékban árulták az italt, főleg bort, pálinkát, sört, télen pedig cukrozott bort is. Frissen sült kofapecsenyét is fogyaszthattak a vásárosok: ezt nagy szelet kenyérre téve árusítottak. Pecsenyesütéssel

180

több ravai, erdószentgyörgyi és balavásári asszony foglalkozott, s nem­csak a helybeli, hanem a környékbeli vásárokon is rendszeresen árultak. Szerencsés vásárkötés után sokszor estig is eltartott az áldomásivás. Sok­szor le is részegedtek az ivók, összeszólalkoztak, s gyakran verekedés is lett a dologból.

Azért, hogy a vásárba vitt tehén mutatósabb legyen, sokan megtő- gyeltették: azelőtt való nap nem fejték meg. Az a gazda, aki féltette tehenét a hajtáskor szembejövők és a vásárosok idézésétől, piros cérnát vagy pántlikát kötött az állat szarvára vagy farkára. Előfordult, hogy a vásárolt állat nem vált be, nem adott elég tejet, vagy nem evett jól, emiatt visszavitték az eladónak, aki harag nélkül vissza is kellett hogy vegye. A baromvásáron csak férfiak vettek részt. Az asszonyok másnap a kirakóvásáron, a helybeliek szerint asszony vásáron kárpótolhatták ma­gukat.

*

A kirakóvásár képe sokkal színesebb volt, mint a baromvásáré, külö­nösen nyáron. Ezen már részt vettek a környék fiataljai, az asszonyok és gyermekek is. Ezen a napon új gúnyába (ünneplő ruhába) öltözött mindenki, majd külön csoportban mentek a vásárba a legények és külön a lányok. A legényeken fehér harisnya, kemény szárú csizma, bunda és fehér ing. Fejükre fekete cserefakalapot,³ később szőrkalapot (gyapjú­kalap) és abba rézvirágot (müvirágbokrétát) tettek. A leányok, az egy- beliek (egy évben születettek) külön-külön csoportosulva fekete-piros szőt­tes fersingben (szoknya), angóruhában (gyapjúból szőtt piroscsíkos kö­tény), fehér ingben, kordovány csizmában s hímzett bundában jelentek meg. Fejükre keszkenyőt (fejkendót) kötöttek, mert idegenbe menetel­kor a szokás így követelte.

A kirakóvásár legnagyobb vonzóerői az egymás után felállított sátrak voltak. Mindjárt a vásártér bejáratánál a csizmadiák sátrai foglaltak helyet. Utánuk következtek a singesek (méterárusok), készruhaárusok, bazárosok és a mézeskalácsosok sátrai. A csizmadiák a nők részére felül piros szegélyű fekete kordovány csizmát, a férfiak számára viselő csizmá­nak lágyszárú csizmát, ünneplőnek pedig ezerráncú keményszárú csizmát árultak. A legtöbb csizmát a marosvásárhelyi és a segesvári mesterek árulták. Az őszi nagy vásáron a falusiak télire beszerezték a csizma tal- palásához és fejeléséhez szükséges bőrt is.

A vásárt a segesváriak még többféle áruval látták el.⁹ Nagy keres­letnek örvendett a segesvári posztó: az a kék flanellanyag, amelyből a jlanallujjast (kiskabátot) készítették. Az asszonyok még ma is nagy elis­meréssel emlegetik a piros-fekete vagy félcsikos segesvári szőttest, amely­ből az ún. szőttesfersinget szabták. Ugyancsak a segesváriak árulták a nőknek a kötött ujjast (szvettert), a hímzett és rojtos keszkenőt. A régi vásárokon szintén a segesváriak árulták a cserefakalapot, amelyre a fia­taloknak piros, az öregeknek kék szalag járt kereken.

A kelementelki szűcsök készítették a hímzett bundákat, férfiaknak

181

és nőknek egyaránt. Az öregeké kékkel volt hímezve, a fiataloké piros és zöld selyemmel. A bonyhai szűcsök csak egyszínű bundákat hoztak a vásárra. A bundaviselet miatt a balavásáriakat és a kendieket bunda­soknak nevezték.

Az öregek visszaemlékezései szerint az „arra le való^u (enyedi és gyulafehérvári) szíjgyártók és tímárok lószerszámokat, ostort és nadrág­szíjat kínáltak a vevőknek.

Külön sátorban árulták a bazárosok a körfésüket, kontytüket, színes pántlikákat. A fiatalokat legjobban a mézeskalácsos sátrak vonzották. A legények szeretőjüknek tükrös mézeskalácsszívet vásároltak; az ajándé­kot a leányok ruhájukba (kötényükbe) fogva vitték haza. Az asszonyok a gyermekeknek vásárfiába csitkó és buba alakú pogácsát, valamint babancot (cukorkát) vásároltak.

A sátrak után következtek a különféle faáruk, elsősorban a bútorok. Az első világháború előtti vásárokon még virágosra festett bútorokat árultak, amelyeket Segesvárról, Medgyesről és Küsmödről hoztak. E helységek asztalosainak főbb készítményei a padok (hálópadok) és a ke- lengyésládák voltak. Néhány háznál niég ma is találunk ilyen bútordara­bokat; ezeket segesvári pad és segesvári láda néven emlegetik. A vásárba jövő szászoknak külön virágos festésű vásárosládá]uk is volt; a vásárba hozott élelmet (nagy darab araszos szalonnát és kenyeret) és az árut rakták bele, s egyúttal ülőhelynek is szolgált a szekéren. Rendszerint italt is hoztak magukkal a nyakukba akasztott vásáros kulacsban. A két világháború közti években a virágos, festett bútorok kiszorultak a vásá­rokról, helyükre az egyszínű olajfestésü bútorok kerültek.

A kemény bükkfából készült gabonatartó szuszékokat a sóváradiak hozták, akiket emiatt szuszékdöngetőknek neveztek. Az Udvarhely kör­nyéki Hargita-alji falvakból faedényeket hoztak: fenyőfa vízhordó légejt, kártyát és csebret, valamint fateknőt, kéregvékát, kupát. Főleg az őszi nagyvásárra jöttek a csebres mócok is Abrudbánya környékéről, káposz­táskádakat és csebreket árusítva.

Tavasszal a kibédiek és a kórispatakiak szövő-fonó szerszámokat hoztak: osztovátot (szövőszék), zergős gúzsajat, orsót. Orsót készítettek a ravai cigányok is, de ez nem volt olyan minőségű, mert nem forgott olyan könnyedén, amikor megperdítették. A legények gyakran orsót vagy zörgős guzsalyat vettek ajándékba a szeretőjüknek, ha már közelinek látszott a lakodalom napja. Szövőbordát az erdővidékiek (füleiek) hoztak. Ezek már februárban megérkeztek a környező falvakba, ahol szállást kaptak; tavaszt hozó hírnökökként tartották őket számon. Ahol megje­lentek, mondogatták a helybeliek: „Na nincs baj, mindjárt itt a tavasz, mert itt vannak a bordások/⁴ Állandó keresleti cikk volt a szita is, ame­lyet a székelykeresztúriak készítettek, többféle változatban: fátyolszitát, finom liszt szitálására, kenyérlisztnek pedig sürü lószőrszitát és pulisz­kalisztnek ritkább lószőrszitát.

Habár Balavásár és környéke nem bővelkedik erdőkben, a faragás­nak itt is régi hagyományai vannak. A vásárokon való eladásra főleg gazdasági eszközöket készítettek: javillát, gerebjét és a szekér néhány

182

alkatrészét (lőcs, lengej, kerék). Kész szekeret hoztak még eladásra a kibédiek és a sófalviak is.

A júliusi vásárt sarlóvásárnak is nevezték. A sarlót a segesváriak, a tótok és a környékbeli cigány kovácsok árulták.

A vásárok külön színfoltját képezték a cserépedényesek, akik áru­jukat a szekerük mellett rakták ki. Az öregek szerint legtöbb edényt a makfalvi fazekasok szállítottak: zöld és sárgásbarna színű mázas edénye­ket készítettek. Árultak különböző nagyságú ételhordó lábasokat, kupás fazakat (tejesköcsög), vízhordásra csicseskorsót. A köröndi fazekasok má- zatlan és mázas cserépedényeket hoztak, pl. mázatlan lakodalmi káposz- tásfazakakat, mázas és virágos díszítésű tányérokat és boroskancsókat. A régi vásárokon közkedvelt volt a cseréppipa, amelyet az ákosfalviak árultak.¹⁰

A népi ipar egyéb termékei közül fontosak voltak a szalmából készült áruk: férfiak és nők részére nyári szalmakalap, puliszkakeverő kalap (ebbe állították puliszkakeverés alkalmával a fazekat). A bözödiek és a ravaiak nemcsak a vásárokon, hanem házról házra járva is árulták a kalapokat. Minden vásár állandó árucikkét jelentették a vesszőkosarak, amelyeket az erdószentgyörgyi, cikmántori és nádasi cigányok hoztak. A gyékény lábtörlőket a harasztkerekiek hozták.

A vásártér végén rakták ki árusításra a deszkát, lécet és zsindejt az udvarhelyszékiek és a mócok.

A vásár jellegzetes alakjai voltak a portékájukat fonott kosárban a hátukon hordó, csengettyűt, bicskát, tükröt áruló vándor tótok, akik — a helyi szokástól eltérően — fennhangon kínálták portékájukat: „Hét az ára, hét, minden darab hét!“

Élelmiszert, főleg zöldségféléket a környékbeliek csak alkalomsze­rűen, de az erre szakosodott falvak állandóan vittek a hetipiacra is. így a kibédiek hagymát, a murokországiak (Alsó-Nyárádmente) sárgarépát, petrezselymet, zellert szállítottak. A gyümölcsfélék a bővebb vagy szü- kebb termés arányában kerültek piacra, de sajtot, ordát, baromfit rend­szeresen lehetett kapni. Ezeket a helyi és a környékbeli falvak szállítot­ták.

A vásár hangulatát nem annyira a termékek változatos sokasága, mint inkább a különböző játékok adták meg. A fiatalok egyik kedvenc szórakozása volt a cserkebalázás, a körhinta kezdetleges formája. A hely­beli és a kendi legények egy tengelyül szolgáló, függőlegesen felállított oszlopra vízszintesen ráhelyeztek egy másik gerendát, amelynek a két végére felülhettek a leányok, a legények pedig körbehajtották őket. A hangulatot fokozták a vásári csemegék is: a kofapecsenye, a rozsolis pá­linka, amelyet a nők is szívesen megkóstoltak és a pogácsa. Ez utóbbit az öregek visszaemlékezései szerint Tordáról és Erzsébetvárosról hozták. Még ma is nagy elismeréssel emlegetik a ravai és etédi fonott kalácsot, amelyet az odavaló asszonyok készítettek és rendszeresen árultak min­den vásáron. A vásár érdekességét növelték a különböző szerencsejáté­kok, a verkli a papagájjal (zeneszó mellett húzatták a papagájjal a „jö­vendőmondó* cédulákat), valamint az énekes koldusok.

A vásárok elősegítették a szomszéd falvak fiataljai, különösen Bala-

183

vásár és Kend lakói között a házasságkötéseket is. Ugyancsak nagy ha­tással voltak öltözékük. ízlésük és szokásaik alakulására. A messziről sereglett különböző vidékek és nemzetiségek köréből jött vásárosokkal kötött ismeretségek és nem ritkán barátságok hozzásegítették a falut, hogy kibontakozzék régi elzártságából, megtalálja helyét a változó viszo­nyok között is.

A balavásári vásárok, amelyek eleinte a kereskedelmi élet fontos láncszemét alkották, idővel megváltoztatták jellegüket. A gyáripar és kereskedelmi hálózat fejlődése nyomán fokozatosan csökkent a kisipa­rosok és a kisárusok részvétele, majd a rendszeres hetipiac „felszippan- totta“ a nagyvásárt, olyannyira, hogy újabban a hetivásáron már igásál- latot is lehet kapni. A hetipiacon most is túlsúlyban vannak az élelmi­szerfélék (zöldség és tejtermékek), de mindig akad egy-két szövetkezeti sátor is, amely a falusiaknak megfelelő holmikat: cipót, csizmát és kész­ruhákat árul. A vásárokat, fontos társadalmi és művelődési szerepükkel együtt, a korabeli gazdasági igények hozták létre; ezek változtával a vá­sárok jelentősége is elenyészik. Ez az oka, hogy egy-egy epizódot nosz­talgiával emlegetnek ugyan az öregek, azon a tényen azonban, hogy a vásárok szerepe csökken, nem nagyon sajnálkoznak. Még a kendi 86 éves Koncz Gy. István is így vélekedik: „Ma már a botokban mindent lehet kapni, s közel a város is. Motrokkal (autóbusz) egykettőre bé lehet menni. “

JEGYZETEK

Köszönetét mondok adatközlőimnek: Szalma István, Magyarosi István és Szabó János (Balavásár), Koncz Gy. István, Magyarosi Szőcs Erzsébet, Nagy István, Tar Mihály és Tar Mihályné (Nagykend).

1. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Bp. 1913. V. (Balavásár címszó alatt)
2. Csánki, 833, 906. A XIV—XV. századi oklevelek szerint a Szál ók nemzet­séghez tartoztak a Baládfi, Bálád, Bala. Balásdi vagy másként Kendhidai, Kendi családok. Birtokuk volt többek közt Balavására, Kis- és Nagykend helységekben.
3. Csánki, 867. Balavására (Balavásár). Terra seu poss. Balauasara (1325), poss. Balawasara (1409), Balawasar (1482). Földesura a Kendi vagy kendi, kiskendi, bala­vásári Baládfi, más néven Kendhidai család.

* Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, V. 147.

1. Szentdemeter, Kend, Balavásár, Fületelke, Szénaverós, Egrestő.
2. Székely Kalendárium, 1912.
3. A régi lakodalmi szokások között találkozunk hasonló epizóddal. A leányos háznál addig nem fogadták a vőlegény vendégeit, amíg a kapura felállított csóva csúcsáról meg nem szerezték a föltűzött pálinkát és egyéb tárgyakat. Itt azonban szabad volt a csóvát meg is rázni, valószínűleg azért, hogy a ceremónia ne húzódjék el túlságosan. A vásáron viszont ez tilos volt, hisz annál jobban sikerült a mutat­vány. minél később hódították meg az árbucot.
4. Anyaga keményre ványolt gyapjúposztó volt, alakja a cilinderhez hasonlí­tott. Keménysége miatt nevezték csere fakalapnak.
5. Monográfia jude^ului Tirnava Maré. Sighi$oara 1943. 1843-ban a Wilhelm Löw-féle gyapotszövöde, 1872-ben a Zimmermann-féle posztógyár, 1887-ben a talp- és bőrgyár, 1895-ben pedig Adleff Károly bőrgyára létesült.
6. A fazekasok és a faárusok vándor cserekereskedést is folytattak: faluról falura járva gabonáért adták cserébe árujukat

184

IRODALOM

Kós Károly: Az árucsere néprajza = Népélet és néphagyomány. Bukarest 1972. 9—51.

Kós Károly: Vásárok és vidékek = Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest 1976.. 326—381.

Péterfy László: Balavásár monográfiája (kézirat).

Egyed Ákos: A parasztság Erdélyben a századfordulón, Bukarest 1975.

DUKA JÁNOS

CSÍKSZENTLÉLEK TÍZESEIRŐL

Csíkszeredától keletre, mintegy 4 km távolságra, dombok között meg­bújva találjuk Csíkszentléleket, a megye egyik legrégibb faluját. Az eredetileg hat tízesből álló falunak ma meglévő négy tízese egymástól teljesen külön áll. A közöttük elterülő beépítetlen mező és szántóföld is azt bizonyítja, hogy ezek a tízesek valamikor teljesen külön falut alkottak.

Az első és legnagyobb tízes a Fitód vagy Fitód-tízes, amelyet régeb­ben Északi tízesnek is neveztek, a várostól alig egy kilométer távolságra, a Nagysomlyó kúp alakú vulkanikus hegyének déli lejtőjén, a Hosszúaszó­patak keskeny völgyében vészelte át az elmúlt századokat. Fitód mai felső része Feltíz, az alsó pedig Altiz. Eredeti településhelye csupán annyit változott, hogy „a fiák egyre lejjebb tódnak⁴⁴ (építkeznek); a helybeliek innen származtatják nevét is: „fiák tódnak,⁴⁴ azért „Fitód⁴⁴. Ezt a tízest egy hegy, a Bocskorhegy választja el a többi tízestől.

Csíkszentlélek tízesei

186

A második tízes a szomszédos völgyben, a Bánátus (Bánatos)-pa- tak völgyében települt. Mivel itt épült fel a templom, eredeti nevét elvesztette és Templom-tízesnek nevezik. Kezdetben itt is két tízes he­lyezkedett el, de a tatároktól többször felégetett és lerombolt Bánátus ősi tízeseinek megmaradt lakói lejjebb húzódtak az országút mellé. E központi fekvésű tízes, ahová nemcsak a templom, hanem az iskola és községháza is felépült, megcsappant lakóinak száma miatt nem tudott többé vezető szerepet betölteni a négy tízesből alakult faluban.

A harmadik tízes, az Alszeg-tízes vagy Basák és Gálok tízese a Bánátus-patak és Mindszent-patak közötti hegynyúlványon fekszik.

A negyedik tízes — Boroszló-tízes — a Mindszent-patak mellett te­lepült Alsó-Boroszló Csíkszentlélekhez tartozó része, vagyis Szentlélek- Boroszló, amely alig egy fél kilométerre van Alszegtól és teljesen össze­épült a Csíkmindszenthez tartozó Alsó-Boroszlóval.

Település

Csíkot, mint általában a székelység által lakott területeket minde­nütt a „Trium generum siculi“, a székelyek összessége szállotta meg és foglalta el, vagyis a hat nem és ezeknek négy-négy ága.¹ A régi okle­velek és lustrák mellett bizonyságul megemlíthetjük, hogy pl. Szentié­lekhez hasonlóan Menaságon az Adorján családnév, valamint Csíkmind- szenten a Boroszló-tízes neve (Felső-, Közép- és Alsó-Boroszló) szintén előfordul.

A telepítésnél fontos szempont volt a Moldva felőli átjárók őrzése az akkoriban keletről beütő kunok, besenyők, jászok, tatárok stb. ellen. Ezért történt úgy a megtelepülés, hogy a falvak látási összeköttetésben maradjanak egymással a kimagasló helyeken felállított őrhelyek révén. Ennek beszédes bizonyítékai a helynevek: örtelek, örtelek nyaka, örkút stb., ahonnan veszély idején a meggyújtott lármafák² idejében érte­sítették e falvak lakóit, hogy a harcosok készen legyenek, a fegyver­telenek pedig elrejthessék értékeiket a közeli erdőkben.

A másik fontos települési szempont a gazdasági szükségesség volt: közel legyen a víz és a legelő az állatok számára, és közel legyen a fa, az erdő, a mindennapi használaton kívül az épületek (lakóházak és gaz­dasági épületek) emeléséhez, mivel ezen a vidéken kivétel nélkül fából építkeztek.

A túlnyomórészt állattartó családoknak nagy területekre volt szük­ségük, hogy állataikat legeltethessék és azok számára a téli kóstol (széna­takarmány) begyüjthessék. Ezért is települtek a családok és nemzetségek egymástól kisebb-nagyobb távolságra, a ház körüli legeltetés zavartalan gyakorlására. Ez a magyarázata annak, hogy miért települtek Csíkszent- lélek tízesei egymástól bizonyos távolságra, s hogy ez a távolság máig megmaradt közöttük.

Az eredetileg közös területekből, mivel a tízesek egymástól távol estek, s a gazdasági szükségesség úgy kívánta, a tízesek részére a közel eső területeket a közösből kiszakították és átadták a tízeseknek, hogy azok családjai nyilasosztással egyenlő arányban közösen használhassák.

187

Ezeket a területeket sem eladni, sem megterhelni nem volt szabad, bár a használati jog apáról fiúra, vagy — fiúörökös híján — „fiúsított* leányra (,,fiúleány“) szállott, és mindig az örökölte, aki az ősi belsőn maradt. A család kihalása esetén a tízesrész visszaszáll^ a tízesre. A tízesrészhez való jog, a birtoklás joga tehát a tízesben fekvő ősi belső­séghez volt kötve. A jogszokás szintén azt bizonyítja, hogy a tízesek a megtelepüléssel egyidőben keletkeztek.

Ezek a tízesvagyonok az 1871-ben és 1880-ban elrendelt arányosí­tással szűntek meg. Néhány módosabb család ezek alapján Csíkszentléle- ken is kiszakíttatta a közösből a belsősége után járó erdőterületeket, s eladta róluk a fát. A felháborodott közösség az ilyeneket kizárta sorai­ból, megvonva tőlük az erdőléshez és legeltetéshez való jogot. Ugyanak­kor ezekről a személyekről becsmérlő gúnydalok keletkeztek, ablakaikat sorozatosan beverték, úgyhogy hónapokig rettegésben éltek bedeszká- zott ablakaik mögött, nem mertek nyilvános helyeken megjelenni. Csak az első világháború eseményei tudták a velük szembeni ellenszenvet el­feledtetni.

A tízesek élete

Minden tízes élén a tizesbiró állott, akinek rendeletéit egy-egy tízes­polgár továbbította a lakossághoz. Ezeknek nagyon sok jönni-menniva- lójuk akadt, ezért Fitódban eltekintettek a kapuszám szerinti beosztás­tól, és úgy határoztak, hogy ezt a tisztséget mindig egy-egy újházas töltse be. Ezzel kettős célt értek el. Először a polgár tisztségét fiatal, mozgékony emberre bízták, aki könnyebben megfelelt a terhes feladat­nak, másodszor a fiatal ember így megismerkedhetett a közigazgatással, a törvényekkel, rendeletekkel és közvetlen tapasztalatokat szerzett a köz­ségi életről.

A tízes választotta a határbirót; az ő udvarára hajtották be a mező­őrök a kárban talált állatokat. A határbíró segített megbecsülni az oko­zott kárt, és mindaddig nem adta ki a behajtott állatokat, ameddig az állatok gazdája a kárt és a hajtópénzt le nem fizette. A hajtópénz a mező­őrök illetményét képezte.

A bakter (éjjeliőr) és a hajtó (mezőőr) választása kezdetben kapuszám szerint történt, csak utóbb tértek át a fizetett éjjeliőrök alkalmazására. Fitódban hosszú éveken át egy Áron nevű szegény öregembert alkalmaz­tak éjjeliőrnek, akinek kötelessége volt minden két órában végigjárni a falut, miközben több helyen elkiáltotta a szokásos rigmusokat:

Tízet ütött az ú . .ú . .ra, Hallgass, ember, a szú . .ú . .ú . .ra! Éjfélt ütött az ú . .ú . .ra, Térjél, ember, nyugovó . .ó . .óra!

Kettőt ütött az ú . .ú . .ra, Csend legyen a falu . .u . .u . .ba!

188

Négyet ütött az ú . .ú . .ra, Gondolj a virradd . .ú . ,ú . .ra!

Hajnalt ütött az ú . .ú . .ra, Kelj fel, s indulj dolgo . .o . .o . .dra!

Az esztenatársaság

Minden tízesnek külön juhserege és esztenatársaság^ volt, élén az esztenabíróval, aki a társaság ügyeit intézte. Ebbe az ügyintézésbe beletartozott a pásztorfogadás, a fejés és legeltetés ellenőrzése, a pász- torkajiba építése és javítása, valamint a kalyiba egyik helyről a másikra való szállítása, továbbá a lészák³ beszerzése és javíttatása, egyszóval minden, ami kapcsolatban állt a közös juhtartással.

Az esztenatársaság tulajdonában voltak az apaállat kosok, ame­lyeknek beszerzésére és selejtezésére nagy gondot fordítottak. A társa­ság szerezte be az egész évi sószükségletet, gondoskodott az itatóhe­lyek vályúkkal való ellátásáról. A nehezen megközelíthető földek ka- sároztatása (juhok által való trágyázás) már az egyes gazdákra tarto­zott.

A pásztorfogadás nyilvános gyűlésen történt, ahol a felfogadott pász­tor rendszerint megtisztelte az esztenatársaság tagjait néhány üveg pá­linkával. Néha az esztenatársaság is hozzájárult a tisztelethez, ugyan­csak itallal. Az apaállatok beszerzését és eladását egy bizottság végezte. Ez is áldomás elfogyasztásával járt, akárcsak az évvégi elszámoló gyű­lés meg a társaság bíróválasztása.

A tavaszi (május 3-ig készült) bögöjsajt nevét onnan kapta, hogy az elválasztott bárányok megbőgik, megsiratják a tőlük elvont anya­tejet; ennek egy harmada a pásztoré, kétharmada pedig az esztenatár- saságé volt, amely rendszerint elárverezte azt a tagok között vagy el­adta. Ebből a pénzből szerezték be az apaállatokat, a kősót, s a fenn­maradó pénzből a juhgazdaság kiadásait fedezték.

A fejést év közben többször is ellenőrizték. Az első ellenőrzéskor állapították meg, melyik juh után ad a pásztor egész sajtot, melyik után felet és melyik esik ki, aszerint, ahogy a juhok tejelnek. Egy jól tejelő juh után 9 kiló sajt és 1 kiló orda járt; rendes körülmények között ennyit volt köteles kiadni a pásztor. Rendkívüli időjárás esetén, sok eső, nagy szárazság idején a pásztor alkudni szokott a megszabott meny- nyiségből; a csökkentést a tagság indokolt esetben elfogadta. Az is meg­esett, hogy egy-két héttel tovább engedték a pásztornak a fejést, hogy a hiányokat pótolhassa.

Saját kiadásainak sorrendjét az esztenatársaság szabta meg.

Csíkszentlélek határát 1933-ig forgórendszer szerint művelték: a határ egyik fele minden esztendőben ugaron maradt, itt szabadon legel­hettek a juhok. A szabadgazdálkodás bevezetését követően viszont a tí­zesek juhseregei hátrakerültek a havasokra (Borda, Nyikuláj), ahol az­előtt csak a meddő juhokat legeltették.

A tinócsorda és a lovak mindig fenn nyaraltak a havasokon. Ezeket a legelőtársulat rendezte, amelynek vezetősége az erdők közbirtokos-

189

súgóéval azonos volt. A közbirtokosság vezetősége, amelyet a tízesek együttesen választottak, elnökből, jegyzőből, pénztárosból, alelnökből és erdőgazdából állott, ök hajtották be a marhák után kivetett íakszókat, ők intézkedtek a legelők gondozásáról, a borsikabokroktól való meg­takarításáról; ezt a tagok közmunkával végezték, állataik számarányá­nak megfelelően. Aki a közmunkának nem tett eleget, attól külön tak- szát vettek a legeltetési díjon kívül. A pásztorfogadást azonban közgyű­lésen végezték.

A közbirtokosság vezetősége jelölte ki a kiosztásra kerülő vágtere- ket, ahonnan a lakosság tűzifáját biztosították. Az épületfa (haszonfa) kiosztása jog (arányjog) szerint történt. Rendkívüli esetekben — tűz­vész, középületek, hidak, vályúk, esztenák építése — a közgyűlés eltér­hetett a jog szerinti felosztástól a köz javára.

Minden községnek egyetlen közbirtokossága volt, külön költségvetés­sel és szabályzattal.

Az erdők államosításával ez az intézmény megszűnt, a legelők pedig átkerültek a mezőgazdasági termelőszövetkezet hatáskörébe.

A tejelő teheneket otthon tartották istállón. A fitódiak a Verescsere és Nyír nevű határrészeken, a hegyentúli tízesek pedig a Suta erdös- legelős területén legeltettek.

Negyedfélmegye havasa és annak használata

1661 őszén a Csíkot felperzselő török—tatár hadtól legtöbbet szen­vedett falvak között találjuk Szentiéleket is. Az elszenvedett károk pótlására Pálfalva, Delne, Csomortán, Csobotfalva, Menaság, Mindszent és Szentlélek lakói a széktől a Negyedfélmegye havasát kapták,⁴ vagyis Nyírlenk, Borjútelke, Piliske, Nagyguzura (Hosszúhavas) havasokat, amelyeket kezdetben közösen használtak az arra hozott törvények sze­rint.⁵ Később a falvak megosztoztak e havasok felett; ezekből Csík- szentléleknek a Hosszúhavas, Hosszúsorok és Borda nevű részek ju­tottak.

A havasok ügyeit a havasbíró intézte, ö ügyelt fel a havasi kaszá­lókra, nehogy elkárolják, lelegeltessék a füvet. Megjavíttatta a havas­hoz vivő utat, összeállította a havas kaszálására jogosultak listáját, hogy a havasszabadulás népünnepnek számító napján minden a legnagyobb rendben történjék. E munka elvégzéséért a havasbíró külön részt kapott a Havaselóben, az örkútnyakban. Ugyancsak egy-egy rész kaszálót ka­pott az a két fuvaros, aki az élelmet felvitte a havasba. Ezt a Kenyér­rész nevű két részt a fuvarosok hamarabb lekaszálták, nehogy a havas- szabadításkor elprédálják rajta a füvet, mert itt telepedtek meg a falu­beliek.

Minden évben augusztus 20-án (Szent Istvánkor) hajnalban minden­ki a fuvarosszekerekhez vitte az elemózsiával megrakott csíkos tarisz­nyát és egy gereblyét, amelyet a fuvarosok kötelesek voltak felvitetni a havasba. A szekerek után mentek a kaszások éles kaszákkal, mert az apró szőrfüvet csak jól gondozott, éles kaszákkal lehetett lekaszálni. Délfelé felértek Havaselőbe az Örkúíhoz, ahol a Kenyérrészen csopor­

190

tokba verődve letelepedtek, leszedték tarisznyáikat a szekerekről, kibon­tották, és kezdetét vette az eszem-iszom, az ünnepélyes lakoma, kínál- kodás egymás között kaláccsal és pálinkával. A jókedvű férfiak nem­sokára nótába kezdtek, és folyt a mulatság besötétedésig, utána a pihe­nés hajnalig, amikor kezdődött a kaszálás.

A havasbíró ebéd után kiolvasta azoknak a csoportoknak a nevét, akik a halmok közé eső területeket fogják kaszálni. Azután a költsé­gekre elárverezték az Andorné havasrész három nyilát: a Győr fi, a Csibi és a Vészódal nevű nyilat. Ezen a havason ezenkívül még 51-en ka­száltak. A Hosszúhavasban az I. halomköze, a Bartis 8 részt foglalt magába (közöttük az Ezerút, az Első Kenyérrész és a Második Kény ár­rész); a II. a Komandáns és örkút, ez 15 részt foglalt magába, az Or- kútnyakában a havasbíró részével; a III. a Kicsivölgy 11 részt; IV. a Boroszlai-lapos 15 részt; V. az Általszökő 17 részt; VI. a Hosszúsorok 15 részt; VII. a Györfi Ignácé 14 részt; végül VIII. a Rövidek 2 részt foglalt magába. így összesen 154 részt osztottak ki, amelyeket kasza­nyelekkel mértek szét három helyen, alul, középen és felül, gallyakkal jelölve meg minden rész határát. Minden akkori belsőségre jutott ka­puszám szerint egy-egy havasrész, amelynek füvét egymásnak eladhat­ták ugyan, de idegent a havasba be nem eresztettek soha.

A felosztást minden esztendőben változtatták: egyszer a hegyen- túliakkal kezdték, máskor a fitódiakkal. Ezek ismét hol a falu felső fe­lével, hol pedig az alsóval kezdették a felosztást, hogy panaszra senki­nek se legyen oka, mivel a fű tömörsége és minősége nem mindenütt, volt egyforma.

A kaszálás másfél naptól három napig is eltartott. Aki hamarabb végzett a kaszálással, az segített rokonainak, barátainak, az özvegyek­nek, árváknak, akik odahaza visszasegítették. Szép időben egy hét alatt végeztek a szénamunkával, míg esős időben ez elhúzódott.

Egy havasbeli részben általában két szekér szénát csináltak, de ez fölért kétszer annyi réti szénával, mert össze lehetett rázni törekkel, zab- vagy árpaszalmával, tehát szapora és erőt adó kost volt, ezért ra­gaszkodtak hozzá.

Községi munkák, kertek, kenderföldek

A tízesbíró gondoskodott az utak karbantartásáról, kövezéséről, sán­cok és vízlevezető árkok ásásáról. Az igavonó állatokkal rendelkezők hordták az összegyűjtött követ az utakra, a gyalogosok elterítették. Ugyanígy kapuszám szerint történt annak idején az országutak köve­zése is. A közös munka elvégzését szigorúan ellenőrizték, a hiányzó­kat, ellenszegülőket pénzbírsággal, fajutalék elvonással stb. nyomban megbüntették.

A középületek: iskola, templom, községháza, temetőkert fenntartása és javítása szintén a tízesek feladata volt.

A szántóföldeken és réteken kívül voltak a belkertek, ahol zöld­ségfélét, fuszujkát, káposztát és sok mákot termesztettek, eladásra is.

191

Fitódban fent a falu mellett voltak a feltíziek kender földjei, lent a patak mellett pedig az altízieké. A templomtízesieké a Bánátus-patak mentén, az alszegieké a Gál-lokban meg a Kőhegyen, a boroszlaiaké a Mindszent-patak mentén alakult ki.

A kaláka

Csíkszentlélek tízeseinek életében jelentős szerepet töltött be a minden munkaterületre kiterjedő kaláka. így a kőhordó, fahordó, fafa­ragó, általában házépítő kaláka, amikor a rokonok, szomszédok, ismerő­sök sokszor hívatlanul is megjelentek és komoly segítséget nyújtottak ott, ahol szükség volt reájuk. Ilyenkor a visszasegítés becsületbeli köte­lességnek számított.

Volt ganéhordó, szántó, arató, takaró, szénahordó és cséplő kaláka is. A cséplést enélkül meg sem lehetett volna oldani: hozzátartozott a tízesek életéhez, növelte az együvétartozás érzését. Az asszonyok ken­der- és lennyövő, kendertörő, fonó, fonalmosó, szapuló kalákákat rendez­tek, ez töltötte ki az asszonyok életének jelentős részét. Télen a közös fonókban folyt a nóta, a mesemondás, a tréfa. A leányok külön fonóba jártak, ahová elmentek a legények is ismerkedni, szórakozni. A hosszú téli estéket így hasznosan és szórakozva töltötték ki.

Ipar és kereskedelem

Mivel hajdan erdőirtással mindenki gyarapíthatta szántóföldjeit, a gabonatermesztés fokozatosan megnövekedett és jelentősége az állatte­nyésztéssel egyenrangúvá vált. A gabona őrlésére a tehetősebb családok vízimalmokat építettek. így Fitód felső felében a patak mellett a Nagy­fiúknak két malma is működött: az egyik a Nagy Ferencé, a másikhoz utóbb már hat család tartott számot, akik napok szerint őröltek. Ugyan­ott a Veresfiáknak is volt két vízimalmuk, amelyekben idegeneknek is őröltek. Egy véka gabona után egy kupa gabona volt a vám.

Fitód alsó felében Csibi Sándornak volt malma, de ott működött a falu malma is, amelyet rendesen bérbeadtak. így kerültek ide az And­rások mint malombérlők Csíkszentkirályról.

Csíkszentlélekről a malomig vezető dülóutat máig Lisztesútnak ne­vezik, mivel ezen hordták a gabonát öröltetni.

Alszegben a Mindszent-patak mentén a Vitosok építettek vízimal­mot.

Ezek a vízimalmok a gőzmalmok és szitásmalmok elterjedése után lassan megszűntek, mert szívesebben vittek öröltetni ilyen malomba Csíkszeredába, Csíkszépvízre, Tusnádra vagy Egyházasfaluba, ahol szebb lisztet készítettek.

A Nagysomlyó oldalában nagyon jó faragnivaló követ bányásznak. A Suta, a Kőhegy szintén bányászásra alkalmas követ szolgáltat. Itt ren­des kőbánya üzemel, ahonnan elszállítják a törtkövet.

Téglaégetésre alkalmas föld csupán Alszegen alul található, de oly csekély mennyiségben, hogy a középületeket kivéve a házak és mel­léképületek inkább fából épültek, no meg kőből, amiben elég gazdag a község.

192

A város közelsége miatt még egy boltocska sem tudott ezekben a tízesekben tartósan megmaradni. Mivel sok jól tejelő tehenet tartot­tak és a tejet, túrót, tejfölt, vajat, tojást, majorságot, zöldségfélét be- hordták eladni a városba, ott a legszükségesebb fűszerfélét is megvá­sárolták a család számára. A közeli erdőségekben összegyűjtötték a borsikamagot, belőle igen jó jenyővizet (fenyőpálinkát) főztek, amelyet szintén a városban értékesítettek. A fitódi fenyővíz valamikor jó hírne­vet vívott ki magának.

Az asszonyok télen fontok, szőttek, nyáron kapáltak, arattak, ta­kartak, kivették részüket a férfiak munkájából is, de a városba is ők hord­ták az eladni való portékát, tehát sietniük kellett, hogy mindenüvé el­érjenek. Innen maradt fenn a csúfolodó mondóka:

Fitód, Mindszent, Szentlélek, Futva futnak szegények!

Egyedül a Mihály Péter kocsmája tudott hosszasabban megmaradni Fitódban, ahol dohányt is árultak. Azelőtt kősó- és dohányárusítása Hozó Andrásnak volt a falu felső felében.

Állandó mészárszék sem volt ezekben a tízesekben, hanem a kárba került állatokat elhabsázták: húsát felosztották az igénylők közt. Fitód­ban a Burjánok utcájával szemben volt egy deszkabódé, ezt dugó?ii/nak nevezték, Templomtízben a kőhíd mellett szintén volt egy deszkabódé, ahol a lábtörött, kényszervágott állatok húsát kimérték, elhabsázták. A habsára került húsból mindenki vásárolt, mintegy kisegítve a kárt szenvedett gazdát.

Népmozgalom

Csíkszentlélek már az 1332-es pápai tized jegyzékben szerepel. Az 1567. évi regestrumban Zentlelek néven 15 kapuval fordul elő. Lélek- számára legelső adatunk 1719-ből való: ekkor pestisben elpusztult 246, élve maradt 339 lakos.

Az 1850. évi összeírás szerint Csíkszentlélek hegyentúli három tíze­sében volt 73 ház, összesen 370 lakossal, Fitódban 62 ház 302 lakossal, vagyis összesen 762 lakos élt a községben. A későbbiekben: 1900-ban 690, 1910-ben 730, 1920-ban 782, 1930-ban 858, 1940-ben 748 lakos.

A fenti adatokból megállapítható, hogy Csíkszentlélek nem mond­ható népesnek. A múltban a gyakori tatárbetörések többször megsem­misítették a községet, különösen az 1661-es és a legutolsó, az 1694-es, amikor teljesen elpusztult a Bánátus-patak mentén épült ősi tízes, ahol az épületek helyei ma is kivehetők. Itt a régi lakók neveit a szénásker­tek őrzik: Kovács kert, Benes kert, Hozó kert stb. A tízes legutolsó la­kosa, Gál Lőrinc fent lakott a Bocskorhegyerr, a fitódi gyermekek nála melegedtek, midőn nagy hidegekben átjártak a szentléleki iskolába.

Fitódban a falu egykori felső részére szintén csak helynevek utal­nak: Adorján borvíz, Vargák pusztája, Firidiek pusztája, no meg a Xén­iás rom kápolna.

13 — Népismereti dolgozatok

193

Az 1930-as években bekövetkezett népességcsökkenés annak tulaj­donítható, hogy a város közelsége itt is elterjesztette az egykézés di­vatját.

A tízesek között Fitód népessége ma meghaladja a hegyentúli há­rom tízes lakosságát, mivel a város közelsége még idegeneket is vonz ide és csábít a letelepedésre. A legnagyobb változás azonban a lakosság foglalkozásában következett be: elhagyva a földművelést, a lakosok 80%-a bejár dolgozni a közeli iparosodó Csíkszeredába, ahol a Kész­ruhagyárban, Kötöttárugyárban, Fonógyárban, Gépalkatrészgyárban, épí­tőiparban és más üzemekben ipari munkásként keresi kenyerét.

Ez az életmódváltás minden tekintetben érezteti hatását a tízesek életében. Már csak vasárnaponként kalákázhatnak egymásnak, elmarad­tak a fonók, erre érő ideje a fiataloknak nincs, viszont előtérbe került az iskolázás még a felnőtteknél is, szakmai oktatás formájában.

Az elnéptelenedés veszélye mégsem fenyegeti a tízeseket, mert kö­zel van a város, nyugodtan ingázhatnak, gyalog és kerékpárral is bejár­hatnak a munkahelyekre. Lakásváltoztatásra, elvándorlásra nincs szük­ség, így e tízesek fennmaradása biztosítottnak látszik.

JEGYZETEK

1. Székely Oklevéltár, I. 194. és 297.
2. A lármafák magas hegyek, őrhelyek tetején felállított fenyőfák voltak, becsavarva szurokba mártott szalmával, néhol összehordott bojtok, gallyak. Veszély idején meggyújtották, ezzel mozgósították a falvak népét a védekezésre.
3. A lésza sűrűn bordázott, rendesen fenyőfából összeállított, több méter hosszú, másfél, két méter magas oldalfal. Ezeket egymáshoz erősítik és abból lesz a kasár, ahova éjjelre berekesztik a juhokat.
4. Négyedfélmegyén az említett — három egész és egy fél egyházközséget alkotó — falvak értendők.
5. Negyedfélmegye törvényeit az érdekelt községek küldöttei hozták és az a Csíkszéktől kapott havasok használatára vonatkozott így a IX. fejezet a kerte­lés (foglalás) rendjére így határozott: „Havas bírái és prókátorai ötödmagukkal, lófő negyedmagával, veres darabont és gyalogszékely harmadmagával, ősjobbágy másodmagával, örökös jobbágy csak egyedül kaszálhatott.” A XX.: „Aki a havas megosztására tör, az 200 aranyforintot fizet.” — A negyedfélmegye havasának 1620 körül írásba foglalt törvényeit közli Endes Miklós: Csik-, Gyergyó-, Kászon- székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig. Bp., 1938. 493—495.

IMREH ISTVÁN—SZESZKA ERDŐS PÉTER

A SZABÓFALVI JOGSZOKÁSOKRÓL

A népi művelődéstörténet, a hagyományok világa bővelkedik sajá­tos jegyeket hordozó külön részlegekben. Ilyen a jogi néphagyományoké is, amely a még élő, vagy már csak az emlékezetben megőrzött hajdani jogviszonyokat fogja egybe; azt a jogrendet, amely a tételes joggal egyezően, attól elkalandozóan, véle szembefeszülöen, tőle alig érintet­ten, vagy az országos szinten érvényét vesztett hajdani törvényeket fenntartóan a történeti élet valóságának egy részét alkotja. Ily módon népi alkatunk, műveltségünk kiformálódásának és nemzetiségi önisme­retünknek is számottevő részét jelenti.

A kutatómunka viszont nehéz: megköveteli a jogtudományi felké­szültséget, a néprajzi munkamódszerek használatában való jártasságot, s előfeltételként a népi élet egészének és mozgásrendjének ismeretét. A vizsgálódónak ugyanakkor szociológiai tudással, jogszociológiai szem­lélettel kell megközelítenie azt a társadalmat, amelyben a népi jog ki­csírázott, gyökeret eresztett, és azt a mait is, amelyben az még él vagy emléke még el nem enyészett. Csak így érthető meg a hajdani jogalkotó, és az is, aki e szabályok szorításában vált emberré, valaminő rend fenn­tartójává, annak megváltoztatójává; csupán így mérhető fel a jogszo­kások terjedelme, tartalma, ősisége, új arculata és mindenekfelett az az értékrend, amelyet megtestesít.

A szociológiai megalapozottságú „jogi néprajz⁴⁴ szorosabban véve a jogtörténetnek, tágabban a történettudománynak nemcsak „segédtudo­mánya⁴⁴, hanem nélkülözhetetlen része is. A népi élet históriája s ennek korszerű munkálása ma nálunk elsőrendű feladat. A múltbeli élet teljes­ségének feltárása ugyanis megköveteli ama jogviszonyok kutatását is, amelyek a gazdasági, termelési és társadalmi kapcsolatok tükrözői. Ezek java része azonban megíratlan, nem rögzítődött a jogi kútfőkben. Nincs szó róluk közvetlen formában a levéltárak iratállományában sem; csak jelzések, az ismertnek, tudottnak vett szokásokra való utalások sejtetik, milyen gazdag a paraszti életrendet, a mindennapok életvitelét szabá­lyozó, a társas kapcsolatokban eligazító erejű normák világa. A népi élet mélyrétegeit is megismerni vágyó jogtörténészek ezért szorgalmazták már régen is a jogszokások, a jogi néphagyományok gyűjtését, feldol­gozását.

Az alapok, amelyekre a mai jogszokáskutató építkezhet, már régen megteremtődtek. Jacob Grimm Göttingában megjelent munkája, a nagy­hatású Deutsche Rechtsalterthümer ösztönzése nyomán B. P. Hasdeu (Bogasic, valamint Efimenko-Matviejev kérdőpontjait is használva) már 1878-ban megalkotta a népi jogkutatás kérdőívét: Obiceiurile juridice ale poporului román. A széles körű falumonográfiák sorozatait megte­remtő Dimitrie Gusti szociológiai iskolája a jogot számottevő keretté- nyezóként fogta fel; így igen nagy és értékes jogi vonatkozású anyagot is gyűjtött és rendszerezett. Ily módon Romulus Vulcánescu 1970-ben

195

már az eredmények összefoglalására is vállalkozhatott Etnológia juridicá című müvében.

Az erdélyi magyar falvak vonatkozásában Tagányi Károly A hazai élő jogszokások gyűjtéséről című, 1917-ben megjelent kiváló tanulmánya kínált eligazítást, elvi és gyakorlati előkészítést. Korábbi jelentősebb mozzanat e téren ugyanis csak Mattyasovszky Miklós kutatásainak ered­ménye, a törzsöröklési jogot feldolgozó könyve 1904-ben. Közelebbi, s így kapcsolatteremtésre alkalmasabb a kollektív gyűjtést megalapozó 1939. évi kérdőív. Ezt Tagányi Károly, valamint René Maunier kérdőpontjai (Introduction au jolclore juridique. Paris 1938) nyomán Györffy Ist­ván, Bónis György, Fél Edit, Szendrey Ákos és Papp László állította össze. Módosítások ezen a szerkezeten és irányvételen sok helyütt a gyűjtés során születtek. Bennünket leginkább a szintén sajátos szem­pontok szerint kibővített kalotaszegi kérdőív érdekelhet. Bónis György vezetésével 1942 nyarán kolozsvári joghallgatók indították meg és a következő években is folytatták a szakszerű és eredményes jogszokásku­tatást. Erről írt Dobos László A jogi néphagyomány gyűjtéséről cím­mel a Március 1943. évi májusi számában, s ugyanabban az évben a Kolozsvári Szemle első számában Tárkány Szűcs Ernő tette közzé is­mertetését: Jogszokásgyűjtés Kalotaszegen. Tárkány Szűcs mind a ne­hézségekre, mind az alkalmazott kutatási módszerekre utaló sorait idéz- nök: „A falusi emberek eleinte csodálkozással fogadták közeledésünket. Bizalmatlanok voltak; a »városi urak« .. . évszázadok óta a törvényt hoz­ták rájuk, valószínűleg most is újabb adóösszeírásra kerül sor, vagy a szénájuk után egyéb vagyontárgyaikat is igénybe akarják venni. Mi azonban nagy kitartással gyűjtöttük az adatokat s foglaltuk rendszerbe őket. Szabad időnkben a néprajzzal ismerkedtünk meg, majd korunk legmodernebb tudományának: a szociológiának elméletét és a társadalom­vizsgálat módszereit sajátítottuk el.“ Munkájuk közben készült el kuta­tási vezérfonaluk: Kiegészítő kérdőív a magyar jogi néphagyomány összegyűjtéséhez. Kalotaszegi szempontok alapján. A kérdőív a családjog, a dologi, kötelmi és büntetőjog ismeretes négyes pilléreire támaszkodik, a 99 kérdéscsoport azonban a vidékhez alkalmazkodik és veti fel a népi együttélés ezernyi szállal egybefogott társadalmának sokszínű, sajátos kérdéseit.

Legutóbb azután a moldvai, közelebbről az északi csángó falvak egyikéből: Szabófalváról érkezett el hozzám jogi néphagyomány-anyag. A kalotaszegi gyűjtésben résztvevők közül többen a bálványosváraljai falukutatásban is munkatársak voltunk, s én magam is gyakran sod­ródtam hozzájuk, hogy megismerjem és megvitassam velük sajátos szem­pontjaikat. így válik érthetővé a moldvai jogszokások iránti fokozott érdeklődésem, és az a szándékom, hogy a további vizsgálódási lehető­ségekre felhívjam a figyelmet. Az itt közölt kis mutatvány a Társa­dalmi és Politikai Tudományok Akadémiája Délkelet-Európai Intézeté­nek kérdőívére adott válaszokból való. Gyűjtője és közzétevője Szeszka Erdős Péter szabófalvi lakos, aki húsz adatszolgáltatótól is igyekezett emlékanyagot gyűjteni; általában idősebb emberektől, akik közül Diák Antal 96, Dobos Antal és Csobánka Róza 90 éves volt a kikérdezés

196

idején. Erdős Péter 1976-ban, a válaszok lejegyzésekor 59 éves volt, s gyűjtését 1936 óta elkezdett munkaként jelzi. Ma már nyugdíjas, egy­szerű termelőszövetkezeti dolgozó, aki hosszú évek óta dolgozik faluja történeti monográfiáján. Ehhez a nagy szeretettel, lelkesedéssel végzett kutatáshoz igényelt az elmúlt években tőlem is adatokat, könyveket, s igen-igen sokat olvasott.

1974 őszén írta: „Kerem elire segíteni ez Krónika írás anyagokba. Most it küldek más anyagat, amelyeket kerem írógépei leírni, diet¹ van időik, amikor van szabadságia. Van sok anyagam irt Szabófalváról, amelyekről nem tud senki semmit: nem írtak róla. De csak úgy kell írni, mind jö a beszéd, azért meg van sző más képend is.** 1975. április 19-én a tervezett kötetének már címet is adott: „Van sok anyagom, amelyék gyütem sokféle sokásrol hogy készítek egy könyvet a Szabófalváról, s azért kérném ha akar magyarázza el jól, igaz magyar nyelven est a fejet [címet] a könyvömnek » Cronica de la Sábáoani. Amintiri, obice- iuri, intimplári §i povestiri culese din bátríni $i din documente ale vre- mii«²… Mostanig van leírva vaj harminc anyag s meg kel vaj 30 anyag.**

1976 februárjában jogszokásgyűjtő munkájáról is tudósított: „Én most foglalkozom valami törvény sokázokat gyűteni s nem sok időre gondolom, hogy végrehajtom ezt e dolgot hogy Bukarestre elfogom kül­deni … Imár pedig végzek ezekvei; csak olyant irok, amit tudok s mon- dotak az öreg emberek.**

A vaskos füzetbe bejegyzett jogszokásokról elmondja, hogy egyesek mintegy másfél évszázaddal ezelőtt voltak gyakorlatban, más részük vi­szont a század elején általános, és java részük érvényben maradt egé­szen a második világháború végéig. Hozzáfűzi, hogy sok szokás széles körben napjainkig is élő maradt (..jóllehet nem törvényes⁴*), és csak most kezd eltűnni.

Erdős Péter román nyelven írta meg Szabófalva és környéke jog­szokásait, és csak példaként — a beszélt nyelv jelzésére — iktatott szövegébe magyar nyelvű válaszokat is. Ezeket a pár mondatos részeket — miként az előzőkben a levélidézeteket is — az eredeti helyesírás sze­rint másoltam le. A fordításban igyekeztem — félek, nem teljes siker­rel — Erdős Péter városias műveltségébe, az olvasott ember kifejezési formáiba ágyazott román népi nyelvét is visszaadni.

A szokásjogi jegyzetekből mutatóba elsősorban azokat válogattam ki, amelyek az általános kelet-európai és hazai parasztit a helybeli sa­játossal ötvözik. Ezért esett választásom a falu ősi szervezeti rend­jére vonatkozó hagyományanyagra, amely például a határkert eseté­ben az Erdélyben is oly általános porgolát-, tanorkert sajátos változatát képviseli. A faluszéki ítélkezés és az ősi életrendben gyakorlott falusi büntetőeljárás sok formája szintén az ismert általánosba kapcsolódik. A falura szégyent hozó, közösségellenes embert, a gyilkost „megkövező⁴⁴ kollektív népi büntetés arra is utal, hogy itt még hosszabb élettartam­mal rögzítődött sok olyan szokás, amely a székelyeknél oly kegyetlen büntetéssel sújtotta hajdan azokat, akik a közösséggel szembefordultak. Az erkölcs, az élet tiszta kapcsolatainak védelmében igen-igen „kegyet­

197

len” normák születtek. Még ezek sem társtalanok azonban, és csak azok számára tűnhetnek különlegesen szigorúaknak, akik nem ismerhették meg a jobbágyvilág falvainak szokásjogát.

A közölt kis töredék értelmezéséről le kell mondanom; ez az egész anyag, vagy a tovább folytatott, kiterjesztett gyűjtés eredményének alapján volna csak igazán gyümölcsöző. Különben is célom csupán az volt, hogy egy elgazdátlanodott népismereti kutatási szakágazatra irá­nyítsam fiatalabb munkatársaim figyelmét, valamint Erdős Péter fárad­hatatlan kutatásairól is tájékoztassam azokat, akik a néptörténet iránt érdeklődnek, és a szolgálni vágyó embert becsülni tudják.

A nagyon fiatal Marx már az általános érvényű törvények korsza­kában vizsgálta a szokásjog kérdését. 1842. október 27-én a Rheinische Zeitungban (Marx—Engels Müvei, I. Bp. 1957. 117. kk.) beszélt arról a jogról, amely „a törvény mellett és rajta kívül létezik”; s külön a szegény emberek társadalmi szokásjogáról, amelyet a tételes jog szoká­sai ellen irányuló jogként emlegetett. Ez az „urak törvénye”, „urak igazsága” mellett létező jogi szektor kívánja, megköveteli azoknak a fá­radozását, akik az élet teljességét vizsgálják. Tárkány Szűcs idézte az egyik zsoboki lakos szavait: „…Jó a törvény legtöbbször, csak egy kicsit egyenes, és mi benne vagyunk a gödörben, aztán a törvény nem tud utánunk hajolni.” Erdős Péter jelzései figyelmeztetnek: vannak mé­lyebben lévő néprétegek, s ha tudni akarunk múltjukról, oda kell hajol­nunk hozzájuk.

Vélekedések, elvek

Mi is a szokás?

Egy csoport embernek, akik együtt élnek a helységben és közös­ségben, az együttélési normái (normele de conviefuire) és a viselkedés szabályai. Ezek az együttélési normák falunként változnak, és függe­nek a műveltség szintjétől, valamint az elődöktől öröklött más rend­szabályoktól. A mi szabófalvi elődeink — amióta én ismerem őket és ahogyan hallottam az öregektől — mindig megőrizték az apáról fiúra szállott szokásokat, ök mindig alávetették magukat az állami és egy­házi szervek vezetésének és rendelkezéseinek.

Mi az igazság?

Az az elidegeníthetetlen jog, ami kijár valakinek vagy hozzátartozik. Ne áhítozz valakinek a jogára. Légy igaz ember. Ami néked nem tetszik, másnak ne tedd. „Némái³ vegyed el másnak az igazát.”

Mi is valakinek a becsülete?

Valakinek a becsülete különleges érdem, ami másnak nem használ­hat. Valaki vagy bárki megszerezheti azt, vagy örvendhet a becsület­nek. a magatartásának azon egyszerű módján, ahogyan társaival, szom­szédjával, falusfeleivel viselkedik. Tisztelvén és respektálván őket, meg­szerezve becsülésüket kiváló tulajdonságai által.

Ha valakinek egy jó háza van, egy derekabb lova, aki szerényen öltözve jár, azt mondják róla: Hej de szép háza van — és így tovább —, becsület neki. A leányoknak, akik tisztességesek voltak, azt mondot­

198

ták, hogy eszes és becsületes leányok. „Nálunk az a legnagyobb bücsü a nagy lyánnál, hogy megöreze ü magát. Legyen nagylyán, tiszta…“

A faluközösség. Határkert. Falukapu

„Diét béjött az első ember, Szabó, ide erdőbe, ő ot epite első lakást, házát, hol volt egy kicsid tő [tó] vizel; hol van most a Chitancének a háza, a Ghergics Péternek a kertjébe. Ot volt az első ház, a Szabój, — honét szármázik a Szabofalva falu neve.”

Ki volt régen a nagyobb, a jelentősebb a faluban? Hogyan visel­kedtek a falu öregjei?

Törvényesen a faluban a bíró volt a legnagyobb, és a csendőrség parancsnoka, valamint a pap… A régiségben a falu vénei hátukra hulló hosszú hajat viseltek és szakállat. Ma ez a szokás eltűnt. A res- pektus egymás iránt kötelesség volt, miért is ők tisztelték egymást min­den téren.

„Még hamaráb, a Cuza élőt, .a boiér⁴ volt nagyob a falun, ö vüte a paraszt embereket dolgozni, az ö moséin⁵ hiába; s ha nem akartak menyi dologra, akor olyan nagy érőié volt hogy verte az embereket, amelyéket akart…“

Mikor gyűlt össze a falu tanácsa és kikből állott?

Szokás szerint tavasszal, a szántás és a mezei munka kezdetekor se­reglett egybe a falugyűlése. Ez a községháza előtt és udvarán történt, amikor megválasztották a tehénpásztort a tehenek órizésére, a kapu­őröket (jitar), akik őrizték a falubeli bemenő és kijáró kapukat, őket zsitároknak hívták, akiknek voltak nagy kapuik, amelyeket éjszakára és a községi hivatal parancsára becsuktak. Ez alkalommal választottak kertőröket (gardieri) is, akiket határpásztoroknak neveztek. Ugyancsak gyűlések keretében állapították meg a tehénpásztor, a kapuór, a határ­pásztor fizetését. így a tehénpásztornak fizetésül megállapítottak egy nyárra 50—60 lejt évente, egy 16 kilós véka törökbúzát, s mindenik tehéntartó, akinek tehene járt a csordába, mikor rendje eljött, ételt tett a pásztor tarisznyájába. Általában a tarisznyálásra körülbelül háromszor került sor évente. A kapuőr és határpásztor fizetését úgy határozták meg, hogy ók vettek a föld végénél három-három „metre^u-t⁶ a különféle termésekből, vagy a begyűjtött termékekből adtak dézsmát, a török­búzából, pityókából, kenderből és így tovább, ősszel az őrizőknél láthat­tál mindenféle mezei terméket, szétszórva a kalyiba körül; úgy hitted, a [bojári] birtokon, vagy első gazdánál vagy.

A tanácsot a bíró, a csendőrőrs parancsnoka s azok az emberek alkották, akiknek volt földjük a határban és állatot tartottak, s részt vehetett akárki, aki falubeli lakos.

A faluközösség egyik gyűlésén a lakosok egy része el akarta osz­tani a falu szélén lévő beépítetlen, üres területet… én nem akartam. Mégis a keleti, déli és nyugati részt a kollektivizálás után, 1962—1963-ban a fiatal házasoknak szétosztották, akik itt építettek házat ezeken a he­lyeken, ahol előbb a faluszéliek legeltették a marháikat, juhaikat, disz­nóikat.

199

A falugyűlésen részt vettek-e az asszonyok?

Ezeken a tanácskozásokon ók nem vettek részt. Egyesek azonban, akik özvegyek voltak, állatot tartottak, családfők lévén, ók is érdekeltek voltak ezekben a tanácskozásokban, amelyekből rájuk is hárult feladat, és ezért ezek az asszonyok megjelentek a gyűlésben, de jelenlétük nem volt kötelező.

Miután én fiatalon megözvegyültem, és mivel gyermekeim s föl­dem volt, s hogy tisztába legyek a falugyűlés határozataival, magam is eljártam ezekre a tanácskozásokra, hadd halljam, mit vitatnak, hogyan határoznak, hogy lássam, kit választanak pásztornak, zsitárnak, határ- órizónek és így tovább.

Hogyan osztották meg a falut régen?

Régen a falu „szegyekre (cot) és „tanya-bokrokra⁴⁴ (cátun) oszlott. Mindenik szeg és tanya nagyon egységes volt, úgyhogy ha más szeg vagy tanya támadta őket, harcra keltek a barátok, szomszédok és roko­nok védelmében … A szeg a falu részeinek egy része volt, míg a tanya a falu központjától távolabban, 4—5 és 10 kilométerre is volt a falu igazgatási központjától, a székhelytől, ahol rendszerint a községháza és a csendórőrs is volt.

Mi a falukapu?

A falukapu az útnak a „nyaka⁴⁴, a „pontja⁴⁴, ahol az út bemegy és kijár a faluból, ahogyan nálunk hívják: jitárie.¹ Marhákkal és sze­kerekkel csak a kapukon lehetett ki- s bejárni a faluba, mert a falu ha­tárkerttel volt körülvéve. A kert három méter magas földhányásból állott, amelynek a gyökerénél, belül egy sánc volt, 2—3 méter mély és 3—4 méter széles, amely lehetetlenné tette a szántóhatárba jutást. Egyes helyeken, hogy kijárni lehessen, létrákat állítottak, sőt mint a pincéhez, lépcsőket is csináltak. Ilymódon nem lehetett akárhol ki­menni a határba, hanem csak a határkapunál. Ezek a földhányások a támadóktól is védték a falut. Ezek a sáncok oly mélyek voltak, hogy lóhátról sem láttál ki. Ezeket a határkerteket azért csinálták, hogy nem­csak az állatokat, hanem az embereket is akadályozza.

A bejárati határkapunak mozgatható szárnya vesszőből vagy desz­kából volt, ezt éjszakára behajtottak. Csak egy kapu maradt nyitva, hogy a határba mehessenek azok az emberek, akik éjszaka mentek a mezőre vagy a városba, hogy ne zavarják a kapuőrt, aki a kalibában aludt.

A kaliba ideiglenes, csak egy nyárra való menedék, hajlék, amelyet rendszerint a falu bejáratánál állítottak, ahol nyáron a kapuőrök lak­tak. A kalibát deszkából és fonott vesszőből vagy éppen vályogból csi­nálták és szalmával, náddal, sással fedték.

Minden tavasszal minden lakosnak kiosztottak tíz méternyi föld­kertet, hogy javítsa, ha suvadásos volt és meghibásodott. Láttad volna tavasz idején, hogyan rajzottak ki a falusiak a rekesz javítására, hit­ted volna, hogy hangyabolyt látsz, amely a boly építésén dolgozik; min­denik a maga részén, és így javították ezeket a kerítéseket. Aki a javí­tásra ki nem ment, nagyon súlyosan megbüntették.

200

A faluszcke, ítélkezés

Ki ítélt régen a falubeli emberek közötti vitás ügyekben?

A falubeli emberek közötti vitás ügyekben a faluszéke ítélkezett, a faluközösség tanácsa, az öregek tanácsa, amely a falu véneiből ál­lott.

A pásztorok közötti ügyekben az esztenáknál lévő legidősebb pász­torok döntöttek. A faluszéke nem avatkozhatott bele; közöttük, ott az esztenán, ott a csobánok feleltek. Amikor a csobán és a falubeli között támadt vitás ügy, a faluszéke ítélkezett az érdekelt pásztorok meghí­vásával; annál a faluházánál, amelynek a körzetébe a szóbanforgó cso­bánok esztenája tartozott.

Ki ítélt annak idején két különböző községbeli ember ügyében?

Két különböző községbéli ügyekben a faluközösségek gyülekezete döntött.

Mi történt, ha valaki nem vetette alá magát a faluszcke határoza­tának?

Ha valaki nem követte a közösség határozatát, az állami döntéshez folyamodott; azt a büntetést, amelyet az illetékes törvényszék szabott ki. köteles volt végrehajtani, nem volt más útja.

Mi történt, ha valaki megölte vagy megsebesítette másnak a mar­háját?

Ha valaki megölte vagy megsebesítette másnak a marháját, tar­tozott pénzben megfizetni, vagy a károsultnak más szarvasmarhát venni.

így P. P. megölte akaratlanul A. P. tehenét a közlegelőn; s tettét eltagadta. Falugyűlést hívtak össze az állattartók rendjéből, ahol az ő ügyét is megítélték. A faluközösség előtt beismerte, hogy ó ölte meg a tehenet, de nem akarta szándékosan. A falugyűlés kötelezte, hogy a károsnak vásároljon hasonló, más tehenet a megölt helyébe, ha pe­dig nem akarja, fizesse meg pénzben. A határozatot végrehajtotta a tettes, s a tehén helyett tehenet vett.

Mi történt, ha valakit lopáson értek tetten?

Amikor a tolvajt rajtakapták, hogy kisebb dolgokat vagy gyü­mölcsöt lop, akkor a tolvaj bocsánatot kért, és a lopott dolgokat vissza­származtatta tulajdonosának; aki meg is bocsátott, azzal a feltétellel, hogy többé ne lopjon.

Nem minden károsult bocsátott meg ezeknek a tolvajoknak, és hogy mások is példát vegyenek, mind a lopott holmikat az orozó nyakába kötötték, s így a hátán lógatva vitték a faluba, hadd lássa a többi falu­béli. hogy ne tegyen úgy, lopván.

így történt C. A.-val, aki lopott, és minden holmit hátára kötöttek, s végighordozták a falu utcáin, kiáltván: „Aki úgy tesz, mint én, úgy járja meg, mint én!^u Ez a szégyen miatt, amit szenvedett, elment a fa­luból. és ma negyven év múltán sem tért vissza a faluba szégyenébe. A buzáui részeken él és dolgozik, de a faluba nem jön a szégyen miatt. Más tolvajt az emberek meg is öltek, mint S. A.-t, a mérlegsúlyokkal.

Mi történt, amikor valaki megsebesített vagy megölt egy embert? Elitélték 25 év börtönre, vagy sóaknára élete fogytáig.

201

Az állami bíráskodás büntetése mellett a falusfelei is teljes szi­gorral bélyegezték meg. És amikor úgy számították, hogy a gonosztevő bűnös, a faluból egybegyült 25 ember és megölték a gonosztevőt, s ezt a büntetést igaznak és jogosnak vélték, és mert egyesültek voltak, sem­mi sem is történt velük. A büntetés érvényben maradt.

Halállal fizetni a halálért — ezt nem nagyon gyakorolták nálunk. Megtörtént gyilkosság jogos önvédelem esetén és a fronton, háborúban.

Az emberek részvéttel, sajnálkozással is tekintettek a bűnösökre, mondván: Ennyit tudott, ennyit tett, felelni fog ő a Teremtő előtt, aki cselekedetéért jobban megítéli s megbünteti, ahogyan helyesnek véli, miként megérdemli. És mégis 1947-ben, amikor egy tolvajbanda, ame­lyikben két falubeli is volt, megölte R. F. kocsmárost, később, miután felfedezték cselekedetüket, elfogták őket és a tett színhelyére vitték, hadd mutassák, hogyan követték el. A falubeliek látván, hogy ketten közülük éppen szabófalviak, egyiküket az emberek megölték, agyon­verték a mérlegsúlyokkal. Azóta mondják: Mentsen Isten a nép bün­tetésétől.

Mikor büntettek valakit veréssel? Mikor halállal?

Amikor valaki nem ment dologra a bojár birtokára, akkor erővel vitték munkára, s korbáccsal s más kínzó eszközökkel verték. Amikor robotra nem ment, szintén veréssel büntették. Halállal akkor, ha lázadó volt és a feudális rendnek vagy az idegeneknek nem vetette alá magát.

1900 előtt — mondják az öregek — egy ember tavasszal nem akart a határkert javítására s úrdolgára kimenni. Az akkor volt bíró, Petrán J. addig járt lóháton, míg kivitte az engedelmességet megtagadót a határ­kert javításához, és amikor a lakos a neki jutó részen dolgozott, a bíró — azért, mert nem akart a maga jószántából a közmunkára menni — lóháton rárontott és legázolta a lóval a szegény embert, aki ott halt meg helyben a ló patái alatt.

A tulajdon, a birtoklás

Milyen javakat birtokolt a faluközösség?

A faluközösség birtokolta a községi, a marhalegelőt, a bikákat, köz­ségi magállatokat és így tovább. A faluközösség még a nem müveit he­lyeknek is tulajdonosa volt.

A meghódított földeket a szokásoknak megfelelően, hogy semmi gyanú ne támadjon, sorshúzással osztották meg, s ezt egyenlő jogokkal adták, a vezetőtől eltekintve, akinek a járandósága nagyobb volt.

Amikor eladta valaki a földjét, az eladónak kellett-e valakitől az eladáshoz engedélyt kérnie?

Amikor az eladója vagy tulajdonosa valami földnek eladta a maga tulajdonát vagy örökjogát, senkit meg nem kellett kérdeznie: joga volt eladni, akinek akarta, bárki jóváhagyása nélkül, mert az az ó járandó­sága volt. De mégis köteles volt, hogy megkérdezze a rokonokat, vagy a szomszédokat, hátha megveszik ók, mert ezek közelebbről hozzá­kapcsolódtak az eladóvá tett helyhez, és ha ezek nem szándékoztak megvenni, ó minden félelem, a bosszútól való félelem nélkül eladhatta.

202

Abban az esetben, ha nem kérdezett meg senkit, és történetesen volt egyvalaki közöttük, aki megvehette volna, és nem tudta, hogy a szom­szédja elidegeníti, vagy éppen azután értesült róla, miután az eladta — voltak veszekedések és haragok a családokban és a szomszédok között; sőt botrányos verekedések a rokonok között. Amikor több részese volt az eladóvá tett helynek, a többi örököst is föltétlenül meg kellett kér­deznie, hogy beleegyeznek-e a hely eladásába. Ha valaki ilyen földet a rokonok vagy gyermekek tudta és beleegyezése nélkül eladott, vesze­kedések. verekedések estek súlyos sebesülésekkel, sót gyilkosság bű­nével. íme egy eset. Az öreg M. A. eladta földjét, az ő tulajdonát, anélkül hogy házas fiait megkérdezte volna. M. és D. később tudták meg, hogy apjuk eladott egy részt földjéből tudtuk nélkül. Megtud­ván egy szomszéd falusi, Cuza-Vodá-i torozáson ezek, hogy a földet eladta, apjukat, M. A.-t megölték, és holtan hozták a kocsi bakján egyikük mellett, aki a lovakat hajtotta, hogy hihette élőnek a világ, holott a valóságban megholtan hozták haza a kocsi bakján.

Az eladónak különben nem kellett sok időt várnia, míg a szomszé­dok vagy a rokonok feleletet adtak, csak egy-két napot vagy legtöbbet egy hetet; ezen idő alatt összegyűlhettek s megbeszélhették, van-e pén­zük és megvehetik-e a szóbanforgó területet, és mindjárt a családi ta­nács után határoztak.

Adtak-e hozományt régen?

Igen, amióta tudom, adtak, s nekem is így mondotta édesanyám, s még azelőtt is így volt, hogy adtak hozományt. A leánynak hozo­mányba adtak egy ládát, deszkából, amelyben kisebb dolgait tartotta és szőnyegeket, faliszónyegeket, ruhanemüeket és így tovább, mint ingó­ságokat, és tehénborjút, juhokat, háziszárnyasokat és földet. A fiúknak lovat, szekeret adtak, s lakóházat csináltak.

„Néni Margit adót ajándékába egy szoknyát a hátára egy adót le- jánának. Más adát lyánának nem adót semmi féli ruhát, s djét a másék meghatotta est e hirt, elment az anyához s igy mondota nekie: hogy ides anyám, a húgomnak atál soknyát s nekem nem adtál semmit. Én nem vagyak lyánod? Én sighineb-sáracá⁸ vagyak mind ő! Ha nem ads semmit, én töböt hozád nem még jövök. Saram fel a temető gödrödre, s igy haragosan elment. Utána anya nagy keserű szüvel elmend a na­gyobb lyánához s minden semérmet-ru^ine⁹ elhagyót egyfeli, s elvete szoknyát s ide adta az szighinebnek, amelyék megátkozta öt.^u

A testvérek nem voltak kötelesek, de testvéries érzésből adtak ke­lengyét szülő nélkül maradt leánytestvéreiknek. Rendszerint a legidő­sebb testvér házasította ki az árván maradt leányokat.

Amikor az asszony elhagyta férjét, hozományát vesztette, mert az a férjnél maradt, és az nem akarta visszaadni, ha az otthont alapos indok nélkül hagyta el.

Segitették-e egymást az emberek?

Az emberek segítették egymást — leginkább az atyafiság, rokon­ság — a házépítésben, a kapálásban, ősszel a pityóka és cukorrépa beta­karításában … a tavaszi szántásban.

203

Hasonlóképpen tűz esetén mindenki segítségére sietett a károsult­nak, rokonok, szomszédok akkor félretettek bárminő ellenségeskedést és segítettek minden igény nélkül.

Szokások

Mi volt a „sereg”?

Szabófalván napjainkig szokásban volt a legényeknél egy sereg (ceatá) féle; maskarásoknak vagy madárijesztőnek (matahalá) nevezték. Ennek a csapatnak a tagjai rongyos, bolondos, szakadt ruhákba öltöz­tek, álarccal a fejükön, zörgőkkel a nadrágjukon; egy 3—4 méter hosz- szú kenderostorral a húshagyó napokon mentek a táncba, ahol össze­gyűlt a nép, öregek és fiatalok. Itten bolondos öltözetükben vidámságot teremtettek, nevettek, tréfáltak. A gyerekek pedig hangos szóval kiáltoz­tak és csúfolkodtak: „Madárijesztő, madárijesztő!⁴⁴ S a nekik címzett csúfolódást hallva, ezek az ijesztgetók az ostorokkal a gyerekek és fiúk után vetették magukat, akik szaladtak, hogy szakadt meg alattuk a föld, teli szájjal kiáltva: „Madárijesztő, madárijesztő!⁴⁴

Ezek az álorcás ijesztgetók mielőtt a táncba mentek volna, megje­lentek a parókia előtt, ahol a pap egy pár sárga csizmát s más ruha­félét adott, majd egy marék pénzt dobott a legénycsapat közé, akik mohón siettek a földről összeszedni; s a tisztelendő nevette őket és a figurákat, amiket csináltak a pénz gyűjtésével. Ezek a madárijesztők fehér vászonnal fedték az arcukat vagy megfestették.

,.En úgy halotam a vényektől, hogy öröké voltak seregek, amelye­ket öröztek a falut. Amig voltak sereg legények, amelyeknek mentek hejegetni¹⁰ e seregekbe, az embereknek a ablakjához uj esztendő es­tein.⁴*

Leányok és legények gyűltek-e össze a fonóba, kalákába?

Télen gyűltek egybe a legények és leányok a fonóba. Nálunk a kaláka a fiataloknak olyan gyülekezése volt, amikor mintegy két héttel az esküvő előtt a menyasszony házánál összegyűltek a fiatalok, rokonok és barátok, ahol a fiatalok a takarókat s a menyasszony más holmijait varrták, vagyis segítették az összes dolgok megvarrásában; összegyűltek segíteni, amit nálunk varrókalákának (cusutul) neveztek. Ma már a var- rási egybegyülekezés nincs gyakorlatban, mert a menyasszony egész kelengyéje konfekciós, s a varrókalákának nincs értelme, úgyhogy el­tűnőben van.

A fonóba és a varrókalákába a leányok és legények leginkább télen jártak. Nálunk a fonóba a fiatal leányok és asszonyok mentek kézi­munkával; fonnivaló gyapjúval, guzsallval s kenderrel, és így tovább, ök maguknak, s nem a gazdának dolgoztak. A fonó napján a részt­vevők pénzt adtak és hozattak néhány liter cujkát. mintegy 150—250 gr- ot fejenként s valami bort. Szomjukat oltva ihletük támadt nemcsak bátrabban dolgozni, hanem felhevültebben beszélgetni is. S így esett szó ennek és ennek a leánynak a szeretőjéről; hogyan verekedtek a legé­nyek a vasárnapi táncban; vagy valamelyik leánynál ezt vagy azt ho­gyan kapták rajta; X leánya kitől terhes, s bizonyos embert hogyan kaptak bizonyos asszonynál, s így tovább. Majd malom után megjöttek

204

a legények is a fonóba, s akik öregedőbbek voltak, s láss azután szóra­kozást. Hoztak muzsikust is, harmonikával vagy síppal; miután vidám percek, szerelmi játékok következtek. A legények megforgatták a leá­nyokat a táncban, s itt-ott láttál leányt és legényt, akik a szerelem va­rázsitalát (elizirul dragostei) kóstolgatták. Azután a fonó öröménekek­kel fejeződött be.

Az ajándékozás. A kóstoló

Szokásban volt és van ma is, hogy karácsonykor, amikor disznót vág­nak, vittek kóstolót (pomaná) a szomszédoknak és rokonoknak, egy-egy darab húst, szalonnát, egy hurkával, amelyet törökbúzakásával kevert őrölt hússal és vérrel töltöttek. A maga rendjén a szomszéd is, amikor disznót vágott, vitt ö is, visszaszolgálva a kóstolót. Ez a szokás ma is megvan Szabófalván, azonban már kisebb mértékben.

A más faliiba vitt leányért kártérítést adtak-e?

Nem. De volt eset, amikor a fiatalok kártérítést igényeltek az ő falujukbeli menyasszonyért a vőlegénytől, aki elvitte a leányt. E kár­térítésfélét „pulykának⁴⁴, „rókának⁴⁴ nevezték, s állott egy veder ital­ból vagy pénzből egy veder bor értékben. Ha a vőlegény szembeszállt és nem adta ezt a pulykát, akkor elzárták az utat, amikor a menyasz- szony után jött, és elvágták a vőlegény kocsikerekeit. ..

Raboltak-e leányt régen?

Igen, régen raboltak leányt, amikor a leány szülei nem rokonszen­veztek a legénnyel, aki leányukat szerette, és nem akarták, hogy a leá­nyuk hozzámenjen. Volt eset, hogy a leány sem akart a fiúhoz menni. Akkor a legény — a leány beleegyezésével vagy anélkül — kileste a pillanatot és ellopta a leányt. A legényeket, akik leányt raboltak, a törvény megbüntette. Mivel azonban végül csak megegyeztek egymás között, hogy összeházasodjanak, a törvény hatásának nem volt értéke, eltörölt minden büntetést.

És mégis vallási téren nem engedtek meg nekik és keményen meg­büntették őket. így G. I. és M. I. annak idején rabolták feleségüket. Miután a keresztény törvény nem engedett ilyen leányrablást, a pap a következő vasárnapon, vagyis ennek a hírnek a vétele után, vasárnap a nagymisén, amikor a templom zsúfoltan volt telve hívekkel, felment a szószékre, fekete gyászruhába öltözve, és átkozta, kiátkozta a soka­ság előtt a törvénytelen tettért, hogy leányt rabolt. És szintén a világ előtt megfenyegette azokat, akiknek a leányrabláshoz közük volt, hogy a néptől kérjenek bocsánatot, s ha a nép megbocsát nekik, akkor a leány ellopása érvényes marad. Mondják, hogy amióta Szabófalva fenn­áll, csak két leányrablás történt még eddig.

Éltek-e együtt leányok és legények a házasság előtt?

Nem volt szokásban .. . Ezt nagy bűnnek tartották és elítélték, mint társadalomellenes viselkedést.

Mégis az előírások ellenére is együtt aludtak leányok fiúkkal a há­zasság előtt, anélkül hogy történt volna valami, ami mutatja, hogy óvatosak voltak.

Végső esetben, akkor, ha a leány terhes maradt, a szóban forgó legény köteles volt hogy feleségül vegye; és mégis hiába házasodtak össze, ami­

205

vei a két vétkes között eltörlődött bármiféle követelés, vallási téren cse­lekedetük nem maradt büntetlenül. Mind a legény, mind a lány köte­les volt, hogy együtt égó gyertyát tartsanak, vagy keresztet az oltár előtt, vasárnap a hívek előtt, ami megalázás s nagy szégyen volt számukra, hogy tudjon az egész falu tettükről. A nagy szégyen ellenére teljesíteniük kellett ezt a büntetést. Ha nem, a pap nem engedte meg a kézfogót. Mégis megtörtént olyan eset, hogy a legény szégyenében nem akarta a templomban a gyertyát tartani, s a büntetés teljesítése csak a leányra maradt. De a fiú sem szabadult, mert ezt a büntetést bírsággá (gloaba) változtatták, amit a legénynek ki kellett fizetnie a parókia hivatalának az egyház hasznára. És így a vétkes legények, akik a gyertyával való bün­tetést nem teljesítették, megfizették ezt a bírságot pénzben, mert más útjuk a szabadulásra nem volt.

Nem apellálhattak az állami bíráskodáshoz, mert a keresztény tör­vény erős volt, és így teljesítették az egyház előírta büntetéseket, minek­utána megengedték nekik az eljegyzést és a vallásos esküvőt.

A leányok, ha állapotosak lettek, vallási téren egy még súlyosabb büntetést is szenvedtek. Eszembe jut — mondotta édesanyám —, hogy ha egy leány vétkezett egy fiúval, a parókiára vitték, ahol egy jármot tettek a nyakába, nyakszíj-félét, mint a hámos lovaknak, miután a kert­hez kötötték egy lépésnyire. Itt a pap az összegyülekezett sokaság előtt kegyetlenül megverte a szegény leány meghajlott hátát, hogy más leány ne essen ebbe a bűnbe, és hogy vegyenek róla példát.

Ennek a súlyos és szégyenletes nyilvános büntetésnek az alkalma­zása azzal járt, hogy az akkori leányok között nem volt, csak nagyon ritkán, megesett lány.

„Mondja vala a nagyanyám, hogy hamaráb égy asony örez meg egy csordá (sereg) tején marhát, mind egy nagy lyánt a legyénektól! Apja mondota fiának, fiam te légy darék, bücsületes legény! Némái jojon valaki a kapumhoz, hogy csüfölkodtál a lyánan, akor én meg is ütelek. Légy darék, némái csüfalkodjál valakinek a lyányán. Büned vágyán.⁴⁴ Mikor kezdett az asszony fedett fejjel járni?

Az asszony férjhezmenés után kezdett bekötött fejjel járni… Ná­lunk az asszonyoknak, miután férjhez mentek, kötelezően felkendőzött (imbrobodit) fejjel kellett járniuk; régi szokás ez, a török uralom idején, az ő szokásaik szerint, e tájon megkövetelték. A kendővel bekötött fejre kerpát¹¹ csináltak, ami megmaradt az 1918-as háborúig, amikor bíró volt Rob János, aki kötelezte a mi asszonyainkat, hogy hagyják el ezt az elmaradott viseletét; és aki nem akarta, amikor találkozott a bíróval, ez a fejkötő kendőt (broboadá, cirpá) letépte a fejéről, és így féltükben az asszonyok elhagyták ezt az elmaradott viseletét.

Varázsoltak-e régen?

„Voltak régen emberek és örég asonyok, amelyék öntötek meg az betegnek az onaját [ónját] cusutorbul¹² megengeste s igy bájltak [bájol- tak] el s öntötek be vízbe eg föld tálba¹³ s ig a cusutor aludt meg, s úgy csináludot mindet egy ember kép, s ennek úgy mondoták ez az rósz akaruja az embernek.⁴⁴

206

JEGYZETEK

1. Diet, alább diót és djét: amikor, amidőn; mihelyt.
2. Szabófalvi krónika. Emlékek, szokások, történetek és elbeszélések, az öregek­től és a korabeli dokumentumokból gyűjtve.
3. Némái, nemáj, ne máj vö. román (ezután rövidítve r.) ne mai: (többé) ne. A román kölcsönszók értelmezéséhez 1. Márton Gyula monográfiáját: A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai. Bukarest 1972.
4. Boiér, bojér vö. r. boier: földesúr, bojár.
5. Mosói vö. r. mo$ie: földbirtok, uradalom.
6. Metre vö. r. metru: méter.
7. Jitárie: r. csőszkunyhó; csőszködés.
8. Sáracá: r. szegény.
9. Rubiné: r. szégyen.
10. Az újesztendei hejgetésről 1. Kallós Zoltán: Hejgetés Moldvában. Népr. Közi. 111(1958). 1—2. sz. 40—50.
11. Kerpa: házilag szőtt fejkendő; konty. Vö. r. cirpá: kendő, fejkendő.
12. Cusutor: r. cositor: cin, ón.
13. Földtál: cseréptál.

GAZDA KLARA

munkába nevelödés esztelneken

A nép hagyományos anyagi és szellemi műveltségének viszonylag gazdag, sokrétű feltárása mellett az eddigi néprajzi kutatásokban arány­lag kisebb hely jutott a népi társadalom életét, az emberi együttműkö­dést, kapcsolatokat, csoportosulásokat vizsgáló társadalomnéprajznak, pedig a nép hagyományos életének megismerése csakis a néprajztudo­mány e három, egymással kölcsönös, összefüggésben álló ágának komp­lex tanulmányozása révén valósulhat meg. Ezért van szükség minél több társadalomnéprajzi kutatásra és közlésre.¹

Hogyan nevelődik bele a paraszti élet rendjébe, hagyományaiba a gyermek? Erre a kérdésre — leszámítva a részkutatások eredményeit² — magyar viszonylatban Gönczi Ferenc³ és Kiss Lajos⁴ után a legteljeseb­ben Kresz Mária válaszolt a kalotaszegi Nyárszó példájával.⁵ Kresz mun­kamódszerét, szempontjait hasznosítva magam a háromszéki Esztelneken kutattam hasonló irányban; lépésről lépésre megismertem a családter­vezés. terhesség, szülés, csecsemógondozás, kicsi gyermek, iskolás- és serdülőkorú, majd a nagyleány és legény életének anyagi feltételeit; a szoktatás, a gazdasági, szellemi és társadalmi életbe való nevelés gond­jait, a család és közösség nevelő szerepét. Mindezeken túlmenően figyel­tem a gyermekek és ifjak szellemi alkotásai — a gyermekfolklór, a játék­kincs — hagyományozódásának folyamatát, a népköltészet e termékeny, gazdag ágának nemek, életkorok és társadalmi helyzet szerinti megosz­lását, az egyes korosztályok saját kis társadalmát, majd a minden tekin­tetben felnőtté válás folyamatát. E sokágú témakörből alábbi dolgoza­tomban a munkába nevelödés és nevelés kérdéseit ragadom ki.

A születéskorlátozás általános divatja előtt az esztelneki szülők nem bánták, ha meglepte őket a köjök. Annál inkább bánták, ha egy sem született: „Ha gyermeked nincs, még a szél es jobban fúj, ojan, mintha semmid sem volna.⁴⁴ E felfogásnak gazdasági gyökerei is voltak: bár a nevelés nehéz anyagi tehertételt jelentett a túlnyomó többségükben sze­gény szülők számára, az alig fölcseperedő gyermekek máris a család hasznos, munkás tagjaivá, az öregedők támaszaivá váltak. „Ha fa van az erdőben, az ember megy, elfárad, megtámaszkodik, de ha nincs, mihez támaszkodjék?⁴⁴

A munka csírái igen korán, a 6 éven jóval aluli kicsidke gyermek játékos tevékenységében már jelentkeznek. Érthető: a gyermek utánzási ösztöne a családi környezet hatása alatt egyebek közt a munkára is irá­nyul. A szülőket mindenben mintaképnek tekintő kicsi leánykák ma is gyúrják sárból a kemencét, a pogácsát, a kenyeret, főznek cserépdara­bokban, a fiúcskák terelik a fenyőtoboz-báránykákat. A régi gyermek­játékok tekintélyes hányada miniatűr munkaeszköz volt, az utánzás fon­tos kelléke. Ma is lehet látni kis szekeret húzó-rakó fiúcskákat. A játé­kos utánzás egyre inkább közeledik a valósághoz. Nemrégiben egy 3 éves

208

kislány komámasszonyozás közben kicsi edénykében „igazi⁴⁴ (rántás nél­küli) pityókalevest főzött, lerben laskatésztát sütött, s meg is etette a nagyapjával. Egy adott ponton a játék valóságos munkavégzés és fordít­va: ,.A munka es játék.⁴⁴ A gyermek seperget, kicsiszékre állva vasal, távollevő szüleit meglepve mosogat. A szülők nem bánják, ha foglalkozik, és már a 3—4 évesnek apró-cseprő megbízásokat adnak: „Hozz be egy kicsi fát! Hajtsd ki a csirkéket a kertből! Hajtsd bé a báránykát! Vidd el a tejet a szomszédba!⁴⁴ A nagyobbacska elmegy a boltba. Régebb 5 éves korban már kivitte a frustukot (reggelit) a mezőre. A kisgyermek együtt válogatja a család többi tagjával a krumplit, törzsöli (morzsolja) a töröbúzát. Míg kendert termesztettek,⁶ vele hajtatták a dörrögőt (csör- lőkerék). Buzgalmát dicsérettel ösztönzik: „Jaj mi jen drága jó ez a gyer­mek!” A kisfiú apjával együtt megy az istállóba, megismeri, megszereti az állatokat. Régebb az 5 éves nagyobb testvéreivel orozni (pásztorkodni) ment, hogy szokjon. Míg óvoda nem volt, és másra nem hagyhatták, a szülök mindenhová magukkal fityegtették a gyermeket. „Egy ült az ölem­ben, kettő fogta a szoknyámat, úgy mentünk a mezőre.⁴⁴ Az apa a kis­fiát felültette a szekérbe: „Ha nem vitt vóna, sírtam vóna. Felkötözött az ágasba, a szekérbe, hogy ha elalszom, ne essek a kerék alá.⁴⁴ Nehéz földben való szántáskor az ekére ültette. Szekérrakáskor a marhák ele­jébe állította, vagy bojttal (lombos ággal) legyeztette az állatokat. Bár nem vártak felelős munkát tőle, kicsi kapát, villát adtak a kezébe. Meg­mutatták neki, melyik a vetemény, melyik a burján, hogy kárt ne te­gyen.

Némelyek a kiskorú gyermeket túl korán, „mihejt a kapa nyelét megfoghatta⁴⁴, már felfogták munkára, vagy később erejét meghaladó fel­adatokat bíztak rá. A túl sokat követelő szülőket a közvélemény meg­rótta: „Megöli a gyermeket.⁴⁴ Mások úgy vélekedtek: „Az övé, azt csinál vele, amit akar.⁴‘ Viszont egyesek figyelmeztették: „Istenem, Istenem, ekkora korunkban a porban játszottunk.⁴⁴ „Te Trézsi. a leánykák nem látszanak ki a pityóka közül, miért nem küldöd haza?⁴⁴ Azok így vála­szoltak: „Mit tudjunk csinálni, ha nem tudjuk kerülni (nélkülözni) őket. Ha egy fészket kapál meg, az is fogy.⁴⁴ A gyermek dolgoztatásának ket­tős célja volt: segítse ki a szüleit, mentse fel bizonyos egyhangúbb, köny- nyebb munkák alól, hogy haladjanak a nehezebbel. Másrészt „ha fog­lalatosságot adott az ember, sokkalta jobb volt, nem verekedtek⁴*. S nem utolsósorban azért foglalkoztatták, hogy szokjék a dologhoz, mert „az után kell hogy megéljen⁴⁴. „Régen komiszabb volt a nevelés. Ügy kellett. Ügy lehetett jó. szorgalmas gazdaembert nevelni.⁴⁴ Az esztelnekiek tuda­tában ez a célkitűzés körvonalazódott a legvilágosabban.

A 6—8 éves gyermektől általában nem vártak túl sokat. Mihelyt nagyobbacska, dologra való volt, betöltötte a 9. életévét, komolyabban ráfogták a munkára. Jórészt csak annyit bíztak rá, amennyit elbírt. „A gyermektől lehet követelni, de az övét meg kell adni⁴⁴ — vagyis étellel pontos időben és bőségesen ellátni. Foglalkoztatásában a szükségé, vagyis a gazdaság követelményeié volt a döntő szó. A több szántóval rendel­kezők⁷ korábban reahajtották a gyermeket a földművelésre, különösen a nyomásos gazdálkodás megszűnte után, vagyis az 1930-as évek elejétől,

]4 — Népismereti dolgozatok

209

amikor minden földet be kellett vetni. A kevésföldü, 10, de különösen az 5 holdon aluli állattartó gazdák a múlt században s a század elején a fiúkat 12 éves korig, néha egészen a katonaságig csak pásztorkodásra fogták be. A nagyon szegények sokszor időnap előtt dajkának, szolgának, cselédnek szegödtették gyermekeiket a faluba vagy a szomszédos falvak­ba, legtávolabb Kézdivásárhelyre. Mások magukkal vitték napszámra, bérmunkára,⁸ a fiúkat fuvarozni, erdőlni.⁹ Minél nagyobb volt a család, annál szigorúbb volt a rend. „Ahol sok fiú van, utánuk mindig több a dolog. A leány ott hamarább dolgozik.⁴⁴ A sok gyermek közül rendsze­rint a nagyobbnak jutott több, különösen az elsőszülött leánynak: „Éppen csak gyermeket nem szültem, egyebet mindent csináltam⁴⁴ — emlékezik vissza a 74 éves Vass Fülöpné. Persze a szülők beosztották a kisebbeket is. Csak a gyengébb, beteges gyermeket kímélték.

A legtöbb munkát a gyermek a valóságban: látásból és gyakorlatból sajátította el. Amikor már fogalma volt, magától nekifogott; a szülők, test­vérek mindössze néhány szóval, a bonyolultabb fogások megmutatásá­val igazították útba. Akinek hajlama volt, rendszerint szerette is a dol­got, sebesen, jól végezte, „égett a keze alatt a munka⁴⁴. Az ilyent elég volt egy-két szóval biztatni. „Hej Boldi, nézz sze ide, kalap!⁴⁴ — mond­ták a kalongyázni tanuló fickólegénynek, amikor tetejeztek. A dologke­rülő, ha csak tehette, ment félre, vagy csak agyonütte, meglőtte, elpus­kázta a dolgot. A lustára mondták: „Ennek se mennydörög.⁴⁴¹⁰ De a szü­lök igyekeztek bészoktatni őt is, mert „amejik a gazdaságot tatárul kezdi, úgy es hal meg⁴⁴: nem lesz jó gazdaember belőle. Ha pedig a leány lustaságának híre megy, akkor az asszonyok elbeszélik, a legények meg­hallják, de látják is, hogy miként mozog otthon meg a mezőn, s „nem kapnak rajta⁴⁴. Bezzeg „a szorgalmasat a kócslikon es kivitték vóna⁴⁴. Az anya rosszdolgú leányának a szemére hányta: „Hadd el, mikor a magad abroszába törölöd a szájad, akkor megtanulod.⁴⁴ A szülőknek min­dig a szófogadóbb gyermek volt a kedvesebb, ennek viszont több dolog is jutott, mert jobban meg lehetett bízni.

A két nem munkaköre a nevelődés során fokozatosan elkülönült. Érthető, hisz a munkaképes korba kerülő fiú inkább az apját segítette ki, vele végezte a férfiteendőket: az állatgondozást, szántást, vetést, ka­szálást, erdőlést. A leány anyjával együtt kapált, aratott, forgatta a ren­det, font, szőtt, sütött-főzött. A szükség legtöbbször úgy hozta, hogy a munkamegosztás minimálisra csökkenjen; a nő végül már mindenhez értett, épp csak a kaszáláshoz, erdőléshez nem, de rendkívüli helyzet­ben (pl. háború idején) még ahhoz is. Innen a vélekedés, hogy „az asszony hatszor annyit dolgozik, mint a férfi⁴⁴. Ugyanakkor nagyobb fiúgyermek is részt vehetett a mezőgazdasági és szénamunka női teendőiben, de a házimunkába, kenderfeldolgozásba sohasem kapcsolódott bele. Ezért a fér­fiember csak elméletileg, látás után tudja elmondani pl. a kenyérsütés mozzanatait. Ilyen értelemben igaz az az állítás, hogy a fiúgyermeket inkább az apja, a leányt inkább az anyja nevelte.

A paraszti nevelés szokásgyakorlata szerint a kiszabott munka elmu­lasztásáért vagy tökéletlen elvégzéséért a gyermeket szigorúan büntették. Volt szülő, aki csak a szájával verte, legtöbb azonban tettlegesen is.

210

Mert aki könnyen neveli, az nem tudja szorosra fogni. Talán ez a ma­gyarázata annak, hogy szemibe nem is dicsérte. Megvallatta (kikérdezte), s még akkor is, ha jól végezte a dolgot, tanácsot adott neki, különben elhiszi magát a gyermek. Az egyetlen szóbeli elismerést az apjától kapta a süldőleány, amikor első ízben kenyeret sütött. Megelégedettségüket a szülők azzal fejezték ki, hogy megbízták a gyermeket, vagyis önállóan megoldandó feladatokat adtak neki. Ez nagy kitüntetésnek számított, el is dicsekedett vele: ..Én má jártam szántani egyedül⁴⁴ — s annál ügye­sebben dolgozott. Az önálló munkában megbízható 12—13 éves gyermek étkezéskor a családi asztalnál kapott helyet. Üjabban a megbecsülés e formája már nem létezik, mivel a gyermek kiskorától a nagyasztalnál eszik.

Az önálló munkavégzés az oktató személyek számszerű növekedé­sével járt együtt. A házimunkával megbízott kisebb gyermek a szülök távollétében a nagyszülőktől, rokonoktól, szomszédoktól, keresztszülők­től kért tanácsot, s akkor is, ha olyasmit akart megtanulni, amihez a szü­lők nem értettek (pl. szőni nem mindenki tudott a faluban). A határban a jobb gondolkozást! idegen gazdák látták el tanáccsal: „Né, vigyázz, ezt így csináld!⁴⁴ „No lássuk, hogy áll a kaszád? így kell állítani, kisebbre ütni.⁴⁴ A munkához kapcsolódó kultikus cselekedeteket az öregektől ta­nulta, de csak némelyik esetben gyakorolta, mert a legtöbbnek a haté­konyságában már nem hittek.¹¹

A munka fogásában jártas nagyobb gyermekeket kalákába hívták.¹² A közös munkának nevelő hatása volt. Ilyenkor a gazda csak elöljáróban figyelmeztette pl. az aratóit, fejezte ki igényeit: „Apró tolló, bütüs kéve⁴⁴, „nem kell elszepletni heggyel-tővel⁴⁴, de nem szólította meg munkásait; annál inkább az együttdolgozók egymást. Aki magas tarlót hagyott, azt így csúfolták: „Ügyelj, met a se.. edet a tolló megszúrja!⁴⁴ Aki hullámos tarlót hagyott: „No jó ökörhúgyosan vágtad!⁴⁴ A kapálót, aki csak kivágta a gyomot s mégse, vagyis csak keresztülesett rajta, megkérdezték: ..Ki­nek tartogatod a virágot a hátad mögött? A menyasszonyodnak?⁴⁴ „Ügyelj, met amíg este hazamész, nem fogsz kilátszani a burjánból.⁴⁴ A kaláka beleszoktatta a kezdőket a munka ritmusába. A kiskorú gyermeket, ha lemaradt, kisegítették, elejibe vágtak a kapával, de ha belérestelkedett a munkába, kigúnyolták. „Jókor kezdted a napot, pedig későre halad el.⁴⁴ „Tán a babád várod haza?⁴’ — kérdezték attól a leánytól, aki az esti vonat áthaladását leste, hogy megtudja, mikor végeznek a munkával. „Nem kell karó a gabonának⁴⁴ — szóltak rá. ha csak állt, s nem dolgozott. Megszólták azt is. aki utaján végzett: „No, ez es a határt békéséri egye­dül.⁴⁴ Aki kaszáláskor a rendbe beállt, igyekezett is: nagy szégyen volt, ha nem tudott lépést tartani a többivel. A kaláka tehát alkalmat terem­tett a munkában való érettség bizonyítására, ez pedig az ifjúság önálló társadalmába való belépés feltétele volt. Kaszás legénynek azt ismerték el, aki a kaszást megvallató (próbára tevő) erdei hajka (sásféle sovány fű) kaszálásakor a rend élén is kiállta a próbát, vagyis annyira elévágott, hogy senki se érte utol. E legénypróbák néha, munkás alapon, játékos virtuskodásba csaptak át, pl. a kaszásnak helyben állva karikát kellett vágnia maga körül, csépléskor vékába beleállva hátára vennie egy búzá­

211

val telt zsákot, fekvő helyzetből zsákkal a hátán felállni stb. Végrehaj­tójuk a nagylegény minden jogát élvezhette: kocsmába, leányokhoz jár­hatott. Mondják, hogy valamikor a vizitába menő legényt a leány apja is próbára tette; pl. ha nem tudott gúzst tekerni (vastag nyírfavesszót úgy megcsavarni, hogy rostikás legyen), és feltenni a szekér vagy szánkó rúdjára (a járomdercét és az ökörrudat ezzel foglalták össze), hazaküldte.

Nemcsak a családnak, az otthoni közösségnek volt szerepe a mun­kára nevelésben: idegen helyen is be lehetett törni. így gondolkozva, még a legmódosabb gazdák is elküldték egy-két télire szolgálni a gyer­mekeiket: „Eredj, lányom, tanulj valamit!“ — ám e megoldás elsóleges mozgatója mégiscsak a gazdasági kényszer volt. Ugyancsak a szükség döntötte el, hogy ki mekkora korában vált családfenntartóvá, fogózott bé teljesen a járomba. A korai árváknak, nagycsaládos öreg vagy beteg szülők otthon tartózkodó legnagyobb gyermekének, háború idején a még nem katonaköteles serdülő fiúknak időnap előtt az egész gazdaság a nya­kukba szakadt. Az ilyeneket — felelősségük tudatában — nem kellett figyelmeztetni arra, hogy mi a kötelességük, normális körülmények kö­zött azonban a fiatalok családalapításukig a szülők irányítása mellett dolgoztak.

Látható tehát, hogy a munkába nevelődés ugyanazon faluban sem megy végbe azonos módon: egész sereg objektív (a termelőeszközök fej­lettségi foka, a család gazdasági-társadalmi helyzete, pillanatnyi körül­ményei, létszáma, a gyermeknek a családban elfoglalt helye, a szülők és gyermekek egészségi állapota stb.) és szubjektív feltétel (vérmérséklet, hajlamok, testi fejlettség) függvénye.

E tényezők sokféleségéből mindig adódnak szélsőséges, csak bizonyos szükebb körre érvényes határesetek. A továbbiakban ezektől, s más egyedi körülményektől eltekintve azt vizsgálom meg, hogy a különböző korcsoportokhoz tartozó gyermekek milyen új munkába hogyan neve­lődtek bele, milyen feladatot kaptak a munkafolyamat egészében a ha­gyományos gazdálkodás és életmód feltételei közepette,¹³ s mennyire tér el ettől a gyermek munkája mai átalakuló világunkban.

A kicsi gyermek életében — mint láttuk — a munka és játék fogal­ma nem vált szét élesen. A kisebb iskolás, 9 éven aluli gyermeknek meg nem erőltető, kisegítő feladatokat adtak. így tavasszal részt vett a szántóföld, legelő, kaszáló, gyümölcsöskert tisztításában: fölszedte a köveket, összehordta a lenyesett fagallyakat. Borozdáláskor, szántáskor ekekapával való huzatáskor a 6—7 éves köjök (fiú) vezette az állatokat; a rudat vagy a fejüknél levő láncot fogva bal felől előttük haladt, hogy ne térjenek ki a barázdából, illetve a csutakok közt jó irányba haladja­nak. Az eke szarvát fogó gazda siettette: „Lépjél előttik!“ Ha lassítani kellett, a gyermek pálcával az állat orrára koppintott. Összeszántáskor jobbra, kétfelé szántáskor balra tért a barázda végén. Nehéz, gyepes vagy nyomott földben, ha faekével szántottak¹⁴ és három lovat fogtak be, 7—8 éves gyermeket ültettek az elsőre, vagy a csábelire (hátsó bal oldali), ahonnan ostorral hajtott. Ha hasonló esetben négy ökröt fogtak be, egy fiú vezette az állatokat, egy másik a hátulsó pár mellett menve csapo- gatta. Ha rossz földben csak tekeregtek az állatok, nehezék gyanánt az

212

ekére vagy boronára szintén gyermeket ültettek. A honcsokos (rögös) föld jé szíjokkal, kapafokkal, fabottal történő elgajjalásán, elpotyolásán az ilyen korú gyermek is részt vett. Vetéskor a zsákból a magvetőbe töl­tötte a gabonát, hányta a lyukba a krumplit. A szülőkkel a család apraja- nagyja ment búzagyomlálni, acatolőval kiszúrni a csipkét, konkolyt, gyo­mot. A kapálásra túl komolyan még nem hajtották rá. Az erdőn kézben előhordta az aprófát, boglyázáskor odaállították tapodni. A cinka (leány­ka) a ház körüli munkákban rendszeresen kezdett részt venni: megön­tözte a földpadlót, lepallotta a falakat, sepregetett, mosogatott. A kis­fiú fát hordott be, rendbe rakta, udvart sepert. A bárányokat, borjúkat a fiúk, a csirkéket, libákat, disznókat a leányok etették.

A legjellegzetesebb és legáltalánosabb gyermekfeladat a különjáró (csordába nem adott) állatok legeltetése volt. A fiúk kora tavasztól a hó lehullásáig a Bejüggő erdők szélén, nyomásban, gyepes árkokban őriz­ték a bárányokat, marhákat. Ez volt a feladatuk akkor is, amikor a gazda vetett, szénát csinált vagy fát készített. A szántóra is kiküldték etetni, ha jelsarangozott (túl levelesen fejlődött) a búza, de a fejét még nem hányta ki. A kislányok a Mezsgyén libákat, a nyomásban disznókat őriz­tek. A pásztorgyermekek kora reggel öten-hatan összetársulva kicsap­ták az állatokat a szabad legeltető helyekre; ezeknek a falutól számított távolsága szerint a délelőtti etetést követő déli itatás után hazahajtották, vagy kint déreltették (delelés), délben újra etették, majd alkonyaikor hazaterelték az állatokat. A cabló, elbogárzó (félrejáró, eltévelyedésre hajló) marhákat bottal, a libákat, disznókat ostorral megtérítették. A le­geltetés kedves munka volt, alkalmat biztosított a játékra, gombászásra, eprészésre, madarászásna. Ha eközben károsba ment az állat, a jüpászto- rok vagy a határpásztorok behajtották; ezért otthon büntetés járt. Még inkább, ha elveszett egy állat, melyet természetének ismeretében pró­báltak megkeresni. A szülők a gyermeket csak télen járatták iskolába, hogy nyáron pásztorolhasson; „úgyse lesz püspök belőle⁴⁴. A hideg évszakok­ban a legeltetés az egészségre ártalmas gyermekmunka volt, reumás meg­betegedésekhez vezetett.

A 9—12 éves, dologra való nagyobb iskolást többet foglalkoztatták. A reája rótt sok munkafeladat a legtöbb ilyen korú gyermeket végleg elvonta az iskolától,¹⁵ ehhez hozzájárult a téli ruha, főképp a lábbeli szűkössége is. E korcsoport tagjai — ellentétben a kisebbekkel, akik in­kább ráértek játszani — a pásztorkodáson kívül csak télen, esős nyári napokon, de leginkább csak vasárnap és ünnepek délutánján szórakoz­hattak, sót a legnagyobb dologidőben — aratáskor, szénacsináláskor — egyáltalában nem.

Néhány kivételtől eltekintve a gyermekek is jobban szerették a mun­kát, mint a tanulást. A 10 éves fiú ragaszkodott hozzá, hogy az eke szar­vát megfoghassa; az apa jó földben bármelyik szántáskor megengedte ezt neki. Utána sétálva irányította, kommendálta: „Ereszd nagyobbra (dőcsd jobb felé), vagy kisebbre (bal felé)!⁴⁴ „Ne nyomd az ekét!⁴⁴ „A taliga kereke menjen a borozdába!⁴⁴ Ha az eke kiszökött, visszacurukkol- tatta az állatokat, vagy megtért. A föld végén kidöntötte az ekét, az észtekével megdöfódte (megtisztította) a vasát. A gazda megmutatta,

213

hogy hova kell a láncot akasztani, hogy a mélységet beállítsa. A 10—12 éves megbízható fiú többszöri próba után önállóan szántott, boronáit. A veteményesben leánygyermek dolgozott. Előbb kis parcellacskát kapott, amelyet egyedül gondozott. A 10—12 évest megtanították vetni, palán­táim; köntösnek valót (ruhaanyagot) ígértek neki, ha egész nyáron gyom­lálja a zöldséges- és virágoskertet. A répa gyírítése is az ő feladata volt. A 9 éven felülit kapálni vitték saját földjükre, egyházi birtokra, nap­számra, bérmunkára egyaránt. A század elején a moldvai Márá§e$ti kör­nyéki bojárok földjén egyaránt kapáltak felnőttek, és egysoros vagy félfizetéses (9—12 éves) leányok is.¹⁶ Aratáskor főként a fiút kalákába hívták kötelet vetni: egy-egy félmarék frissen levágott gabonából ki-ki tetszés vagy szokás szerint más-más típusú csavart, biztos vagy kereszt- csavarásos kötelet készített, összegereblyélte az elhullt szálakat. Szekérre rakáskor megállt a marhák előtt, hordáskor lejtős oldalon síkra kötötte a kereket. Apja irányításával (,,ne kalócsáld essze“) a csűr odorjába fel- hánvt gabonát formásán rendberakta, hogy ne úgy nézzen ki, „mintha az árvíz hozta volna⁴⁴. A kerti vetemény betakarításában, előhordásá- ban főleg a leányka vett részt. Magvetőbe vagy kasba lecsükészte (leszed­te) a gyümölcsöt. Megtaposta vagy kicsépelte a paszulyt. A malomba küldendő (tehát nem takarmányozásra szánt) kukoricát a család körében morzsolta, de részt vett a bontó és törzsölö kalákában is.

Az állatgondozásban a gyermek részben kisegítő, részben önálló fel­adatokat kapott. A 10—12 éves leányka el tudta készíteni a moslékot. A legénykék a törekre töltött moslékhoz répát reszeltek, az odorfához szegezett kaszán elhúzták (feldarabolták) a rázotthoz szükséges szénát, őszszalmát, ázalék készítéskor cseberrúddal cseberbe nyomták a búza­szalmát, töreket, miközben a gazda vizet töltött rá. A rúd hosszabb végét fogva segítettek a csebret az istállóba szállítani. A juhoknak, kecskék­nek. szükségből a marháknak is faágat vágtak, kötésben hazahordták, felállogatva megszárították, majd boglyába rakták. A disznóknak mak­kot szedtek. Az etetés-itatás csak a szülők távollétében volt a gyermek dolga. A marha elé tette a töreket, ázalékot, vagy villával megszárí­tott kósíot vetett a saroglyába. Közben négyágú villával kihányta a ganyét, ajjazásként szalmát terített az állatok alá. A marha és ló puco- lása kefével, koporóval az ugyancsak 10—12 éves fiú állandó napi fel­adata volt. Segített az igásállat befogásában is. A nagyobb iskolásleány a szelíd tehenet kicsi székre ülve sétárba megfejte. A pásztorkodás ebben a korban is jellegzetes gyermekfeladat volt, alkalom a faragcsalásra, seprű- és kaskötésre is. A gyermektelen gazdák szolgával őriztették meg­szabott összegért: rend ruháért, pénzért (pl. 1918-ban tehenenként 10 krajcárért) az állatokat. A juhsereg mellé a bács (felelős juhpásztor) a fejősöket fejölikra (esztrunga) hajtó, és a térítésben segédkező monya- tort (kisbojtárt), a meddők mellé a fejésre is felhasználható meddüpász- tort fogadott.¹⁷ A nagyobb gazdák cselédei minden eddig felsorolt gyer­mekmunkát elvégeztek.

Kaszálótisztításkor a nagyobb iskolásfiúk felnyesték a bokrokat, ösz- szegereblyélték a szemetet, elgereblyélték a honcsokokat (vakondtúrás). Szénacsináláskor a leányok elpallották (elrázták) a rendet, 2—3 ágú

214

favillával forgatták, majd villatenyérbe (egy villányi széna), merekécs- kébe vagy purkujba (4—5 villatenyérből álló kisebb rakás) feltakarták, s ha nem száradt meg egészen, este bugjafenékbe (nagyobb, kör formájú ágyás) összerakták. Erdőléskor a fiúk a nagyobb tönköket láncfarokra kötötték az ökrök, tehenek után, és előhúzatták. Télen háton vagy gya­logszánon asszúfát hordtak. Gyűjtögetésre (gomba, málna, szeder, áfonya, kokojza, hecsempecs, vackorkörte, vadalma, makk, mogyoró, fenyőszurok és egyes gyógyfüvek) részint pásztorkodás közben, részint a szülőkkel együtt került sor.

A cipőtisztítás, takarítás, mosogatás különösen a nyári időszakban állandó kislányfeladat volt. Vízhordásra, favágásra, tűz- és lámpagyújtó készítésére, tűzgyújtásra (fiúk dolga) a szülőknek nem volt gondjuk. Nyári lánykötelesség volt a kis testvér pesztrálása, etetése is. A szegé­nyebbek dajkacskának szegődtek. A 9—10 éves leányok megfőzték a rögtönételeket (rántott pityóka, pityókatokány, túrós pityókaleves, fu- szujkaleves), s szükség esetén ki is vitték a mezőre. Kovászkeveréshez vizet töltöttek. Disznóöléskor szalmát hoztak elé, vizet öntöttek a hur­kamosónak, hurkavéget kötöztek, elvitték a kóstolót.

A 10—12 éves leányt az anyja magával vitte kendert nőni (nyüni). A kezdőt, aki igen kis tincset húzott ki egyszerre, így biztatta: „Markolj jobban!“ Ugyanő kötelet vetett berzenéből (apró növésű kender), majd kévét kötözött. Kézzel kisúrolta a megszáradt kender virágját, mosó­sulyokkal kicsépelte a magját. Segített feladogatni a kévéket a szekérre. Otthon buzgalomból tilolt, fogta a feltépendő kendert. Megtanult matol- lálni, ügyelve, hogy kabolát ne vessen (a matolla keresztjén mindig felül­ről. alsó felén mindig alulról kellett vezetni a szálat, hogy félág ne keletkezzék). T eker öle v élről legombojitotta a fonalat. Kenővel megkente az öntököt (láncfonal). Az iskolában tanult kötést-horgolást otthon is gyakorolta. Öt tűvel kesztyűt, gyapjúharisnyát, horgolótűvel lepedőszélre, törülköző- és párnavégre való csipkét készített.

A hatosztályos iskolát kijárt 12 éven felüli ismétlösők’³ komoly mun­kaerőnek számítottak, többféle munkát önállóan végeztek, s eszerint illette meg őket a szülők megbecsülése. A serdülők majdnem minden földművelő feladatot meg tudtak oldani. A fickólegény önállóan szán­tott, bomált, a süldőleány kalákában kapált. Megtanult sollóval aratni.¹⁹ ..Nyomd meg jól a gabonát, hengerítsd reá a sollóra, met ha nem, fel­szalad rajta, az ujjodat elvágja⁴⁴ — utasította a kezdőt az anyja. Nagyob­bacska suhanc négy-nyolc marok gabonát a bütejéhez (végéhez) közel kévébe kötött, gyüttésbe (18 kéve) vagy kalongyába (27 kéve) rakott. A kalákában résztvevő aratók koszorút fontak, s énekszóval végigvonultak a falun, majd megvacsoráztak a gazdánál. A fickólegény az apja által feladogatott kévéket a szekérbe rakta, a lajtorja felső áliáig hosszában, majd fennebb keresztben, az első és hátsó kévéből szárnyat, tincset hú­zott. Renden száradt gabonából a létrán felül érve szeget túrt. Mindez a gazda irányításával történt, mert a faluban sokat adtak arra, hogy formás legyen a szekér. Ellenkező esetben igy szólták meg: „Aki a sze­keret rakta, az egyik szemét kell kiütni, aki rakatta, annak mind a kettőt.⁴⁴ Hazaérve a csűrben a legényke lehányta a szekérből a gabonát

215

vagy szénát, s ezt a legerősebb családtag feladogatta az odorba. Apjával együtt kézicséppel csépelt,²⁰ gyakorlásként először rozsot; ha elkésett a ritmikus ütéssel, rászóltak: „Ne sántíts!⁴⁴ Gépi csépléskor a fickó dolga a törekkihordás és a kaszalyrakás volt.

A serdülő fiúk majdnem minden állattartással, legeltetéssel kapcso­latos dologhoz értettek. Legelőtakarításkor csákánykapával, fejszével ki­vágták a bokrokat. A különjáró csingó-bingő (növendék) marhákat, lova­kat a hó lehullásáig a havason őrizték, egyes állatbetegségeket gyógyí­tottak. Időnként télen is legeltették a juhokat.

A fiúk ebben a korban tanultak meg kaszálni. Előbb fiatal füvet vágtak a kertben, vagy eltörött eszközzel csapdostak. Kisebb 60—65-ös kaszát kaptak, az apa megmutatta a fogását: a sorkát nyomja le a földre, nehogy csak lenyakássza a füvet. Megtanította a beállítására: mennyire kell leütni a nyélen a pengét, hogy fűtőre vagy fühegyre álljon, ne nyuvadjon; a megver ésére, hogy be ne szakadozzon az éle; a fenésére. Előbb maga mögé állította, majd fokozatosan előre engedte.

A süldőleány megtanult sütni, előbb csak palacsintát, majd kenye­ret is. Szitált, dagasztott az anyjával, a felhajtást sáron próbálta. A 14— 15 évest a gazdaasszony a teljesen önálló munkavégzésre is rákénysze- rítette. Betegnek tettette magát, vagy elment hazulról azzal a füllen­téssel, hogy majd a szomszédasszony segít bevetni. Disznóöléskor a 14— 15 éves leány fogta a tálat, mosta, kaparta a belet, őrölte a húst, össze­kavarta, megtanulta, mit hogyan kell elkészíteni. Részt vett a ház föld­jének tapasztásában, sulykolt, tejet vert. A kendermunkában is inten­zíven dolgozott. Jelen volt az áztatáson, a kimosáskor tisztáit, segített szekérre rakni. Napfényről tilolt, szépített, leléhelte, gerebenbe verte a kendert, feltépte a szöszt, megtanult fonni. Előbb csak ágról, Jócskával, rossz csepüt perselgetett, olyan vastagra hörkölte, hogy „a béka meg­botlott volna benne⁴⁴. Első fonalát húskötözni, szőnyegszőni használták. Azután orsóval guzsalyról font. Ha nem pergette meg eléggé az orsót, vizájagos (gyenge, foszlós), ha igen megsiritette, seres (túlsodrott, szaka­dós) lett a fonala. A 40-es években elterjedtek a fonógépek, ezekkel könnyebben fontak. A szövő feltevésekor felcsavarta a fonalat a hasajóra, béadogatta a szálakat a nyüstbe, vagy késsel bekapdosta a bordába. Aki­nek jól reajárt keze-lába, hamar megtanult szőni. Mikor az anya kettős vásznat szőtt, ó is beleült. Míg beleszokott a többnyüstös technikákba, krétával megjegyezte a lábítókat. 15 éves korában sok leány ruházta már magát. Az ilyennek nagy becsülete volt a legények előtt. Varrni csak az .tanult meg, akinek hajlama volt rá, mert századunkban varró­nővel varrattak.

A serdülókorúak rendszerint elszóródtak: szolgáltak, inaskodtak, Moldvában kapáltak, szőlőt szedtek, törökbúzát csépeltek, vagy helyben napszámra jártak; a fürészgyáraknál korpát hordtak, lécet kötöztek.

A 16—17 év feletti vizitás leány, kaszás legény úgyszólván minden­hez értett. A nagylegény — noha a gazda nem bízta meg vele — meg­tanult vetni, béosztani a gabonát az ujjai közt, hogy szépen terüljön. E munkának értelme volt. A szemmennyiség adagolása függött a föld számlásától (szántódás), minőségétől. Sovány földbe tömötten kellett vetni,

216

a jól megmunkált földbe kevesebb magot kellett jobban elteríteni. Ráhá­rultak a nagyobb erőt igénylő munkák: gabonát kaszált, kévét hányt fel a csűrbe, csépelt, szórt, gépi csépléskor zsákot, szalmát hordott, vir- tuskodó játékokkal bizonyította erejét. A felnőttekkel egy sorban kaszálta a szénát,\boglyát rakott, egyedül hordott gabonát, szénát. Önállóan er­dőit. Hullafát (lábon álló száraz fa, vagy kidőlt, letörött fahegy) készí­tett, szekeret rakott, jeges úton vágóra kötötte a kereket. Erdőmunkás­ként fát döntött vagy a deszkagyáraknak fuvarozott. Otthon barkácsolt, jármot készített, szekeret javított, a szekérrúdfőre gúzst tekert. Min­denféle munkát rá lehetett bízni, önállóan meg tudta keresni a kenye­rét. A legtöbb nagylegény cselédeskedett.

A nagyleányt is jórészt mindenre fel lehetett használni. Tudo*tt sütni, főzni, takarítani. Kimosta az eláztatott kendert, kádban jó erős hamulúggal kilúgozta a fonalat, majd a patakon kirázta. Megvetette a fonalat. A nagyleányok a fonóba jártak, ahol két dubiszka (tele orsó) lefonása után játszottak, szórakoztak a legényekkel. A legtöbben Buka­restben, Galacon, Tecuci-on, Bráilán, Kézdivásárhelyen, Brassóban, Bu­dapesten szolgáltak férjhezmenésig.

Az így felkészült fiatalság családalapítás után kézbe tudta venni az életét, irányítani a gazdaságát.

Napjainkban a megváltozott életkörülmények közepette a tanulást komolyabban veszik, kevesebb idő jut a munkára. Az öregek szerint a mostani gyermek a gazdálkodáshoz nem sokat ért. „Ha hazamegy az életbe [telek, belsőség, udvar], nem törődik semmivel.“ Valójában az iskolások ma is segítenek, bár többet tanulnak, mint dolgoznak. Az isko­lából a munka miatt nem maradnak ki. Állandó feladatokat az állat­gondozás és háztartás körében ők is kapnak, nyáron a 12 éven felüliek kapálnak, kötelet vetnek, kévét kötnek. A termelőszövetkezetben nap­számra dolgoznak, pl. csemetét ültetnek és kapálnak, ribizlit szüretelnek, krumplit szednek stb. Az általános iskola elvégzése után kevesen helyez­kednek el otthon. Legtöbben mesterséget tanulnak, bejárnak Kézdivásár- helyre a gyárakba. Így a hagyományos munkákból valóban kevesebb részt vállalnak — a mezőgazdaság gépesítésével és szövetkezetesítésével kevesebb, de szakképzett emberi munkaerőre is van szükség, a kis ház­táji pedig alig igényli több ember munkáját —, s felnőve a kenyér­kereset más, új módjait gyakorolják. Életmódjukat az idősebb korosz­tály a magáénál könnyebbnek minősíti.

JEGYZETEK

1. Erre figyelmeztetnek a társadalomnéprajz kérdéseivel foglalkozó újabb mun­kák is, így Bodrogi Tibor: Társadalmak születése. Bp. 1962. Szabó László: Társada­lomnéprajz. Szolnok 1971. Colectivitatea ruralá. Sub ingrijirea Redac|iei de Socio- logie din CIDSP. Buc. 1972. Nr. I—II. Kós Károly: Egyetemes néprajzi jegyzetek, XIII—XV. Művelődés XXVIII(1975). 11. sz. 34—35; 12. sz. 54—60. és XXIX(1976). 2. sz. 27—28.
2. A témára először Herrmann Antal hívta föl a figyelmet: „összegyűjtessék mindazon hagyomány, szokás, szabály, elv stb., ami az ország összes vidékein, ösz- szes népfajainknál a gyermek testi-lelki nevelését és életét illetőleg általánosan

217

vagy szórványosan dívik.⁴* A magyar gyermek etnographiája. Ethn. 11(1891). 218. A
századfordulón Grigore Tocilescu: Materialuri folkloristice. Buc. 1900 c. könyvéhez
kérdőívet mellékelt, amelyben a kérdés több vonatkozását érintette. Egyébként a
gyermekkel kapcsolatos néprajzi irodalom főképp a szülés, csecsemőkor és a
játékleírások köré csoportosul. Az említetteken kívül a falusi nevelés más vonat-
kozásait alig néhány táj- vagy falumonográfia érinti.

1. Gönczi Ferenc: A somogyi gyermek. Kaposvár 1937.
2. Kiss Lajos: A szegény ember élete. Bp. é.n. és A szegény asszony élete.
   Uo. é.n.
3. Kresz Mária: A gyermekkor és ifjúkor néprajza egy kalotaszegi faluban.
   Kézirat, 1940-es évek.
4. 1962-ig, a termelőszövetkezet megalakulásáig átlag mindenik család 10—12
   kalangyával termesztett.
5. Az 1929-es mezőgazdasági összeírás adatai (Prefectura Jud. Treiscaune, 16/54.
   Recensemintul agricol al anului 1930) szerint Esztelneken a földtulajdon a követ-

kező megoszlást mutatta: kát. hold	gazdák száma	%
70 fölött	2	1
30—35 között	2	1
10—30	11	6
5—10	38	21
1—5	94	50.5
1 alatt	1	0.5
földnélküli	35	20
összesen	185	100 %

A szántó a földtulajdonnak átlag egyharmada volt. Kiskorú (15 éven aluli), mező­gazdaságban állandóan foglalkoztatott munkaerő a fenti forrás szerint 61 személy: 28 fiú, 33 leány.

1. Az 1900. évi népszámlálás Esztelneken 56 kisbirtokos napszámost és 78 mező­gazdasági munkást említ.
2. A faluban 1904—1944 között több fürészgyár működött, vö. Gociuman Aurél: Industria fi comerful lemnului in Judejul Treiscaune. Cluj 1932. 17. A lakosság a gyáraknak fuvarozott, erdőit
3. A gazdálkodó embernek, különösen az aratónak, szénamunkásnak vihar közeledtekor ugyancsak kellett sietnie. Innen ered e szólás, amelyet általánosítva bármilyen körülmények közt minden rest emberre alkalmaznak.
4. A tudat megváltozása hosszantartó folyamat, nem megy végbe egyik napról a másikra, foka egyedek szerint is különböző. Egyes kultikus cselekedetek a bennük való hit megszűnésével együtt kihullottak a gyakorlatból. Már a mai idősebb nem­zedék sem hitt pl. abban, hogy a ganyézás hatékonyságát növelné, ha a munka­végző búzaszemmel a szájában hallgatna. Vagy ha a megszemlett gabonát elolvassa, elejét lehet venni a madarak okozta szemveszteségnek. Vagy hogy a tejverő dézsa alá tett fésű elősegítené a vajképződést. Más, végső fokon kultikus eredetű csele­kedetek tudati tartalmuktól megfosztódva továbbra is fennmaradtak, így pl. az aratóünnepély, vagy keresztvetés a megdagasztott tésztára. Az ilyenek az életkö­rülmények megváltozásával, a kézi aratás megszűnésével, a pékkenyér elterjedésé­vel maradtak ki végleg.
5. A társasmunkák e tipikus formáját elsősorban a gazdasági szükségszerű­ség hívta életre. A túlérett gabonát a szemveszteség elkerülése végett azonnal, egy nap alatt le kellett aratni, amivel a család nem tudott egymagában megbir­kózni. Kaszáláskor is ki kellett használni a kedvező időjárást, s egy nap alatt kellett végezni vele azért is, mert a havasi szénacsinálás és aratás időpontja egy­beesett, s így a parasztcsaládok amúgy is túl voltak terhelve. Más kalákák esetében is érvényesült e kényszer, de szerepet játszott bennük a közös munkavégzéssel járó kellemes időtöltés igénye is (kapáló, pityókaszedő, kukoricafosztó, törzsölö, hagymafúzö, fonókaláka). A kalákásokat — rokonokat, szomszédokat, barátokat — a munka jellege szerint a gazda vagy a gazdasszony hívta azzal az erkölcsi kötele­

218

zettséggel, hogy a család tagjai mennyiségileg ugyanannyi munkával viszonozzák a részvételt A kérdés irodalmáról 1. többek közt Szabó László: A népi társasmunkák kutatása. Ethn. LXXVIII(1967). 219—237. Dr. Kós Károly: Vechi forme de muncá agricolá in citeva sate din jurul Clujului. Anuarul Muzeului Etnografic al Transil- vaniei pe anii 1965—1967. Cluj 1969. 231—236. Uő.: Kalákák és egyéb munkafor­mák a régi Bodonkúton = Népélet és néphagyomány. Bukarest 1972. 81—96.

1. Általánosságban az időszakhatár: a századfordulótól a termelőszövetkezet megalakulásáig (1962), s attól fogva napjainkig. A határvonalak ilyenszerü meg­húzása nyilvánvalóan túl merev: a század első felében is változtak a gazdálkodási viszonyok, ugyanis az eszközváltások (sarló, kasza, kézicsép, cséplőgép stb.) nem azonos időpontban mentek végbe, s az új eszközök általános elterjedése is külön­bözött társadalmi rétegek szerint.
2. Az idézett 1929-es összeírás szerint a faluban 16 vas- és 159 fagerendelyes ekét használtak.
3. A tanulók száma az 1886—87-es iskolai évben: I. oszt. 20 fiú, 15 leány; II. oszt. 16 és 8; III. oszt. 9 és 4; IV. oszt. 4 és 5; V. oszt. 4 és 3; VI. oszt. 4 és 2.
4. Míg a felnőttek normája két sor megkapálandó répa volt, addig a gyerme­kekre egy sort mértek; ezért nevezték őket egysorosoknak. Természetesen félfize­tésért dolgoztak.
5. A többi pásztoroktól eltérően, akik rendszerint szegény emberek voltak, a bácsságot a tejhaszon birtoklása végett nagyobb juhosgazdák vállalták. így érthető, hogy annyi szolgát fogadtak, amennyire a juhsereg nagysága szerint szükség volt.
6. A két évi ismétlőiskola hetenkint két délutáni elfoglaltságot jelentett, azonban kevesen látogatták egyéb elfoglaltságaik, köztük a cselédkedés, szolgálás miatt.
7. A kaszás aratásra már az első világháború után elég gyors ütemben rátért a falu népe, de a ledőlt gabonát azután is sarlóval aratták.
8. Noha a nagyobb gazdák már a század elején hívtak cséplőgépet a szom­szédos Szárazpatakról, majd 1910—1929 között négy cséplőgéptulajdonos is volt Esztelneken, a kézi cséplés gyakorlata a szegényebb gazdák körében szórványosan a termelőszövetkezet megalakulásáig fennmaradt. A régi, zsúppal födött épületek javításához ugyanis zsúpszalmára volt szükség, másrészt, ha a régi gabona elfogyott, de a sor a cséplőgépnél még nem került rájuk, érkeztetni kellett, vagyis új liszt­nek 1—2 kalangyát kézicséppel csépeltek ki.

FARAGÓ JÓZSEF

LEGÉNYESTÉK A KALOTASZEGI KISKAPUSON

Egyetemi tanulmányaim végén és folklorista pályám kezdetén, 1945—1948 között a kalotaszegi Kiskapuson nagyobb arányú munkába fogtam: szerettem volna a falu lehető teljes szokásanyagát összegyűjteni. Ezért több alkalommal napokat, heteket töltöttem ott, miközben Both György barátom — ma nagyváradi tanár — földműves szüleinek vendég­szerető házában találtam igazi otthonra, munkámhoz pedig jó segítségre, hisz a népes család meg a falut behálózó rokonság soraiból adatközlők is bőven teltek.

A körülmények alakulása folytán a munkát nem tudtam befejezni, de nagyot haladtam vele, sok gyűjtésem azonban majd mind kézirat­ban maradt. Néhány karácsonyi és húsvéti köszöntőn¹ kívül a kiskapusi pataknak a falu életére gyakorolt hatásáról,² valamint a gyermekek játék­hangszereiről³ közöltem egy-egy kis dolgozatot. Mindezeknél fontosabb volt azonban a legényavatás leírása,⁴ abból a szempontból is, hogy tema­tikailag jelen dolgozatom közvetlen előzményének, egy sorozat első részé­nek számít: azzal kezdtem meg a kiskapusi fiatalság hagyományos társas­életének bemutatását.

Ezt a második folytatást szintén 1947-ben írtam, s most, amidőn útjára bocsátom, csak stilárisan javítgattam rajta. A kézirat közlése tehát harminc évvel a megírása után történik, s ezt a tényt azért kell nyoma­tékosan hangsúlyozni, mert összes adataim, az általam megfigyelt jelen­ségek és folyamatok mind a gyűjtés előtti évekre, évtizedekre vonatkoz­nak; jelenidejű fogalmazásom szintén 1947-tel bezárólag érvényes. Azóta, a falusi társadalom korszakos átalakulásának, majd fölgyorsult fejlődé­sének sodrában a legényesték szokásrendje is bizonyára lényegesen meg­változott vagy talán egészen el is tűnt — ennek a folyamatnak a kutatása azonban már egy más folklorista új, mai feladata.

Az 1947-ben még élő magyarkiskapusi népszokásokat az azóta el­hunyt idősek, öregek vitték magukkal a sírba. Néhai jó vendéglátóim a maguk embersorsát szintén kiteljesítették: az édesapa, Both István 1960- ban, 65 éves korában, az édesanya pedig, Both Istvánná Halmágyi Erzsé­bet 1976-ban, 79 éves korában tért vissza az anyaföldbe. Fiatalkori dol­gozatom a tőlük nyert adatokkal együtt emléküket is szeretné megőrizni.

*

1. Leginyavatás előtt, vagyis a még nem konfirmált kisleginyek és kisleányok közt nincs a kétnembéli fiatalság együttlétére alapozott, a közöttük levő viszony kiépítését és szabályozását szolgáló hagyományos, rendszeres társasélet vagy kapcsolat. A fiatalabbak azonban, mint annyi másban, ebben is az idősebbek szokásait utánozzák. így nem ritkaság, hogy akár tréfásan vagy gúnyolódva, akár komolyan, de már az 5—6 éves gyermekek is számon tartják egymásról: kinek ki a „szeretője*. Idő teltével egy-egy kislegény-kisleány között olyan kölcsönös rokon-

220

szenv is kialakulhat, amelyben nagy szerepet játszik a csökönyösségig fajuló összeszokás. Az effajta kapcsolatoknak közelebbi-távolabbi rokon­ság, szomszédság, játszótársi vagy iskolatársi viszony és nem utolsó fel­tételként a szülök hasonló társadalmi helyzete, ebből következő sűrűbb érintkezése-barátkozása szokott alapot kínálni.

A kölcsönös vonzalom és összetartás kifejlődésére a kislegények-kis- leányok társas öszejövetelei is alkalmat szolgáltatnak. Ilyen alkalom elsősorban a kistánc, vagyis a kislegények-kisleányok önállóan rende­zett táncmulatsága. A kistáncban a legényke kizárólag választottjával táncol, a leányka pedig teljes ragaszkodással viszonozza ezt a figyelmet. Bái ki kérné föl táncolni, visszautasítással válaszol, vagyis ebben a vonat­kozásban mellőzi az idősebbek táncmulatságainak hagyományos helyi illemszabályait; ha pedig valamelyik kislegény tovább unszolná vagy kényszergetné, a pádhoz kapaszkodva és gyermekesen sivalkodva is ké­pes ellenállni. Ha nem a megszokott kislegény hívja és kérezteti el otthonról, el sem megy a táncba, s hazafelé sem fogadja el senki másnak a kíséretét. Az egymáshoz vonzódó kislegények-kisleányok ősztől tavaszig a kís/onóban, tavasztól őszig labdázáskor, s más játékokban szintén össze­tartanak, egy párt alkotnak. Bokrétát, zsebkendőt, pántlikát adogatnak egymásnak, akárcsak a nagyobbak — ám az ilyen fiatalkori kapcsola­tok a szükséges korkülönbség híján a legritkább esetben végződnek házassággal.

A fentieknél komolyabb, intézményesebb viszony kislegények és kis­leányok között nincs. így a kisleányok meglátogatása otthon, legényesték alkalmával, szóba se jöhet: a kislegény nem mehet a kisleányhoz, sót a nagylegény sem. holott egy-egy nagyobb növésű, fejlettebb kisleány ugyancsak kapós volna, különösen olyan esztendőkben, amikor kevés a nagy leány a faluban. Próbálkozás esetén a nagy legény vagy zárt ajtót talál, vagy ha be is engedik, a családfő figyelmezteti, hogy álljon csak odébb, mert nincs még nagyleány a háznál.

1. Legény avatás után a kislegény bői lett nagyleginy (vagy egysze­rűen leginy) már elmehet a konfirmált nagy leányhoz (leány) az erre a célra biztosított hagyományos formák között, az úgynevezett leginyes- téken. A legény esték ideje kora tavasztól késő őszig szerdán, szombaton és vasárnap este kilenctől éjfél tájáig tart. Nyáron és ősszel, a mezei munkák dandárja idején a legények általában később, tíz után mennek és hamarabb eljönnek, hogy alvásra is jusson idejük. A komoly udvarló hajnalig marad, s hazatérve, szinte azonnal a mezőre indul dolgozni. Más estéken a leányok meglátogatása egyáltalán nem szokás, kivéve akkor, ha már menyasszony — vólegényi viszonyban vannak.

Arra a kérdésre, hogy a legényesték miért épp a jelzett napokon vannak, meg hogy a többi napokon miért nincsenek, a faluban ma már nem lehet pontos választ kapni. A keddi tilalomnak valaha mágikus-kul­tikus oka lehetett; ebből napjainkra annyi maradt, hogy kedd este jár­nak a lidircek meg a boszorkányok. Péntek az öregek szerint régebb bütös nap volt, egyik szokásos ételével, a hagymával, s a legények azért nem jártak a leányokhoz, mert a hagymaszag zavarta volna együttlé-

221

tűket. Ma már a böjt a hagymaevéssel divatját múlta, a péntekből mégsem lett legényestés nap — megjegyzendő viszont, hogy ilyen napo­kon a fiatalok hagymát egyáltalán nem fogyasztanak. Hétfő és csütörtök tilalmas jellegéről a falubeliek semmi magyarázatot nem tudtak.

Télidében a fonóévad miatt a legényesték közül a szerda kiesik: szeptember végétől március elejéig a leányok hétfőtől péntekig minden este a nagy fonóba járnak. Ilyenformán szombat és vasárnap este a legé­nyek továbbra is otthon, más napokon viszont a fonóban keresik fel őket. A leányok hét óra tájban egyenként mennek a fonóba. A legények később, kilenc felé gyülekeznek, és együtt, csoportosan indulnak meg­látogatni a fonóházat. Egy-egy tréfás kedvű, hangadó legény vezeti őket, aki tudja, hogy ki kinek a szeretője, s útközben is meg lehet vele beszélni, hogy az orsót kiváltó, zálogos, kútba eső stb. játékok során kit kivel párosítson össze. Éjfél után egy-kettő között szokott a fonónak vége lenni. A legény a fonóház kapujában várja szeretőjét, elkéri a guzsalyát és úgy kíséri hazáig.

1. Noha Kiskapuson a korcsoportok közül kétségtelenül a nagylegé­nyek vannak a legjobban összekovácsolodva, korántsem mondhatni, hogy befelé, egymás közt homogén közösséget alkotnának. Érthető jelenség, hisz az épp csak konfirmált, 15—16 éves, valamint a katonaságtól vissza­tért, 25—26 éves nagylegényt évtizednyi korkülönbség választja el egy­mástól: a falu nagylegényei mintegy tíz évjáratra tagolódnak. Az évjá­ratok közt az első éles határvonal a sorozás: az „igazi* legénykor ezután kezdődik. Előbb a legénynek nincsenek komoly szándékai, több leány­nak is udvarolgat, sorozás után azonban ugyancsak igyekszik élettársat biztosítani magának. Igen, mert míg a falutól távol lesz, a katonaság­nál, azalatt fiatalabb évjáratok nőnek fel, akik a neki való, hozzá illő leányt is könnyen kiszemelhetik és lefoglalhatják maguknak. A bizton­ságérzet külsőleges jegyeit is nagyra becsülik: bevonuláskor a szeretős legény bokrétát és zsebkendőt kap választottjától, s van akivel levelez­zen a távolból. Ezért a besorolt legény komolyan udvarol, s legény­estek után, amidőn egymagában hazafelé tart, hangosan dúdol (énekel) végig az alvó falun, hadd hallja mindenki, hogy leánynál járt. Egykori társaihoz (akikkel egy évben született és együtt fog bevonulni) szintén ilyenkor kezd a legjobban húzni: a nemzedéki összetartás sorozástól rukkolásig életre szólóan megerősödik köztük. Így az egy évjáratúak halálukig „egykori ”-nak szólítják egymást, s összetartásukat azzal is erő­sítik. hogy komák: egymás gyermekeinek keresztszülei lesznek.

Régen nagyon ritkán történt, hogy a legény katonaság előtt meg­nősüljön. Kivétel egy-egy árva, aki anya nélkül a női gondviselésre külö­nösen rá volt szorulva, vagy aki attól félt, hogy távollétében választott­ját másvalaki veszi feleségül. Ilyesfajta aggodalom kisebb-nagyobb mér­tékben a leányokban is szokott lappangani, hisz a legény a távolban annyi idő alatt különféle okok miatt elhidegülhet tőle, mire pedig haza­jön, addigra a faluban új leányok cseperednek föl, s ki tudja, melyiken akad meg a leszerelt katona szeme. Az utóbbi időben többször megtör­tént, hogy a legény már katonaság előtt feleségül vette a leányt, sót mire bevonult, gyermekük is született

222

A nagylegények évjáratai közt tehát a második éles határvonal a katonaság. Kivételektől eltekintve a legény a leszerelés után szokott meg­nősülni, ilyenkor azonban a házasságot nem sokáig húzza-halasztja: vagy elveszi régi szeretőjét — ha hűségesen kitartottak egymás mellett —, vagy pedig sietősen más leányt keres és azt kéri meg.

A házasságra lépő fiatalok életkorának pontosabb meghatározása végett a helybeli református egyházközség anyakönyveiböl kijegyeztem az 1867—1946 közötti házassági adatokat, s az írott források igazolták az adatközlők tájékoztatásait. A feldolgozott nyolcvan esztendő alatt a faluban összesen 255 házasságot kötöttek: az évi minimum 0, a maxi­mum 11, az átlag pedig 3,2 házasság volt. A házasulandók életkora néha kirívóbb eseteket is mutat, a nagy számok törvénye azonban kiegyenlíti a szélsőségeket: a nősülő legények átlagos életkora 25,2 év, a férjhez menő leányoké 20 év. Vagyis a legények valóban a katonaság után szok­tak megházasodni, és általában maguknál 5,2 évvel fiatalabb leányt vesz­nek feleségül.

1. A korkülönbség törvénye az újonnan avatott fiatal legények vi­szonyát a leányokkal szemben merőben bizonytalanná teszi. A velük egykorú, egyidőben konfirmált leányokat az idősebb legények már ko­rábban kiszemelték maguknak, s mihelyt azok a konfirmáció révén nagy­leányok lettek, azonnal „járni kezdenek hozzájuk⁴⁴. Az újonnan avatott nagy legények ilyenformán a leányok közül épp legbiztosabb támaszukat: gyermekkori és fiatalkori pajtásaikat vesztik el, s várhatnak néhány évig, amíg új nagyleányok nőnek, akik életkoruk szerint majd illeni fognak hozzájuk. Valóban értelmetlen volna, hogy egy legény magá­val egyidős leányhoz járjon, ezért a konfirmálás utáni években ha las­san is, de biztosan elszakadoznak azok a szálak, amelyek egy-egy kis- legényt-kisleányt megszokásból vagy barátságból egymáshoz fűztek. Kü­lönben maguk az újonnan avatott nagy legények is vigyáznak arra, hogy néhány évig ne keveredjenek senkivel se komolyabb viszonyba: nagy teher lehet ebből, esetleg beláthatatlan következményekkel. Sokkal jobb, ha szabadon élik világukat, s majd csak néhány év múltán, megkomo­lyodva és meggondolással választanak élettársat.

A fentiekből következik, hogy az újonnan avatott nagylegények az első években inkább csak kóstolgatják a legényesték ízét, viselkedésük­ben pedig a bizonytalanság meg a gyakorlatlanság elővigyázatossággal párosul. Általános szokásuk, hogy nem egyenként, hanem Csoportosan járnak: nehogy valamelyik leány komolyan vegye közeledésüket. Másik szokásuk: maguknál idősebb leányhoz semmiért sem mennének, s az egy­idősek közül is inkább csak azokhoz, akiket még nem szemelt ki vagy nem foglalt le egy-egy idősebb legény. Néhány ilyen fiatalabb nagyleány mindig akad a faluban, s többnyire ezeket látogatják.

A csoportos indulást gyülekezésnek kell megelőznie, munkanapokon azonban különféle elfoglaltságaik miatt idejüket nehezen tudják össze­egyeztetni; ezért szerdán és szombaton általában nem járnak. Vasárnap este a kocsmában verődnek össze, s innen indulnak körútjukra. Szándé­kuk hallgatólagos, mert senki sem beszél róla, de mindenki tudja, s egyszerre csak, mint valami titkos vezényszóra, valamelyik leányos ház

223

előtt mindannyian megállónak. A gyakorlatlanságon kívül céljuk sze­mérmes elhallgatása is hozzá szokott járulni ahhoz, hogy látogatásuk nem mindig folyik le a legsimábban.

Mivel előzőleg nem döntötték el, hogy milyen sorrendben lépnek be, ki gyújtja meg a lámpát és a többiek távozása után ki marad ott a leánnyal, a ház előtt tanácstalankodnak, összeszólalkoznak, esetleg meg­szégyellik magukat és továbbmennek. Növekszik a zavar, ha tévesen azt hiszik, hogy a leánynak már van látogatója, tehát némi idózés után valamennyien eljöhetnek, ámde a leányt egyedül találják, s távozáskor valamelyiküknek ott kell maradnia. Mivel ilyenkor a háziak füle halla­tára nem lehet vitatkozni, induláskor valamennyien az ajtó felé tódul­nak, s a legügyetlenebb utolsó marad a házban — mindezt feltűnés nélkül kell megoldani.

Noha az újonnan avatott nagylegények bizonyos idő múltán félszeg- ségüket legyőzik és a leányokkal könnyedén érintkeznek-társalognak, a csoportos, tehát személytelen látogatásból a már említett ok, vagyis a komolyabb viszonytól való óvakodás miatt még évekig nem válnak ki. Néhány esztendővel és a társaséletben nyert gyakorlattal a hátuk mögött most már bármelyik nagy leányos házhoz be mernek menni; oda is, ahol a leánynak komoly udvarlója van, s akkor is, ha az épp a leánynál tartózkodik. Kíváncsian járnak házról házra, hogy a kétnembéli fiatalság viszonyának alakulását számon tarthassák, s látogatásukat itt-ott ártat­lan, apró tréfákkal fűszerezik. Jó szórakozásnak számít ilyenkor, ha vala­melyikük fogadásból vagy csak úgy virtusból elcsapja a leányt a már benn lévő legénytől. A legény és a leány ugyanis szorosan egymás mel­lett, esetleg egymást átkarolva ül. A tréfacsináló a leányt valamilyen ürüggyel félrehívja, szóba ereszkedik vele, esetleg más helyre ülteti s maga rögtön melléje ül. Ilyenkor a pórul járt legény haragszik, meg van sértődve, de ha olyan a természete, nem is törődik az ugratással.

1. A legényesték menetét íratlan törvények szabályozzák.

A házban sötét van, a háziak mind lefeküdtek és többnyire alusznak. A leányon kívül csak a családfő szokott ébren lenni: ő figyeli — az ágyból — a történteket, különösen akkor, ha hangos, duhaj, részeges- káromkodós legények jönnek, s esetleg eloltják a meggyújtott lámpát. Ilyenkor figyelmezteti, megszólítja, még el is küldheti őket.

Ha a leánynak már van látogatója, akkor mindegy, de ha nincs, akkor az a legény megy be elsőnek, aki a csoportos látogatás után a leánnyal fog maradni, kopogtat és választ sem várva belép, a többiek utána. Az ajtót általában nyitva, néha zárva találja. Az utóbbi esetben a leány fölkel, ajtót nyit és nyomban visszafekszik a helyére. Ha második kopogtatásra sem jön ajtót nyitni, akkor valamilyen ok (baj, betegség, személyes körülmények stb.) miatt a háziak nem akarnak látogatót fo­gadni; a családfő esetleg ki is szól, hogy most menjenek tovább.

Az elsőnek belépő legénynél — akárcsak valamennyinél — legény­estéken mindig gyufa van. A lámpához megy, meggyújtja, majd a láng­ját egészen lehúzza. A félhomályban a leány fölkel az ágyból és felső­ruháit magára ölti. Asztal mellé, székekre, lócákra ülnek és vagy tíz­tizenöt percig beszélgetnek.

224

Ha már van legénylátogató a háznál, a csoport a lámpát égve kapja; ezt már az utcáról látja. A csoport mindig hamarabb el szokott távozni a magános látogatónál. Régebb egyszerre indultak tovább, újabban egyen­ként is szoktak. A leány mindeniküktől kézfogással búcsúzik. Aki utol­sónak marad nála, azt az ajtón is kikíséri. Ha úgy adódnék, hogy a végén csoportosan távoznak, azokat is kikíséri. A tornácban már nem­csak kézfogásra, hanem csókra is igényt tart a legény, különösen az, „akiben van egy kis élet*. A leányok, ha még nincs szeretőjük, általában nem nagyon húzódnak a csóktól, mert nem akarják maguktól elidege­níteni a legényeket: ki tudja, melyiküknek fordul majd komolyabbra a szándéka.

1. Évek múltával a legénynek élettárs után kell néznie, s ezért foko­zatosan kiválik a csoportból, vagyis személytelen közösségi szerepe sze­mélyessé és egyénivé alakul: a leánnyal kettesben marad, látogatása hosszabb, tartalmasabb, együttlétük fő célja most már kettőjük viszonyá­nak tisztázása és alakítása.

A kiválás első jeleként csoportos látogatás alkalmával vállalja, hogy a leánynál maradjon. Többszöri hasonló ajánlkozása már sejteti szán­dékát; az ilyen eset hírét a falu hamar a szájára veszi és kellőképpen fel is nagyítja.

Később már nem a csoporttal, de még nem is egyedül jár a leány­hoz: olyan barátjával társul, aki a ház rokona vagy közelebbi ismerőse, s a leánnyal nincsenek komoly szándékai, tehát nem válik vetélytárssá. Ez a jó barát estéről estére vele tart, de sosem marad ott végig: vagy egy bekukkantó és tovább menő csoportba olvad, vagy ha csoport nem jön. egymagában távozik; mindig arra törekszik, hogy barátja a leánnyal kettesben maradhasson.

Ha a jó viszony tovább fejlődik, a kísérő egészen elmarad, és a legény egyedül keresi föl a leányt.

Mivel azonban kettőn áll a vásár, a legény közeledését a leánynak is el kell fogadnia. Ebbéli jó szándékát már az első beszélgetéseknél éreztetni tudja, mint ahogy a visszautasításnak is megvan a maga csínja- bínja. A zárt ajtó nem jó jel, s ha a leány ágyban marad, talán szintén nem a fáradtság miatt tette, hanem hogy a látogató értsen belőle. Gyanús esetekben másnap, különösen a leányok, már faluszerte szörnyülködve- fontoskodva tárgyalják, hogy „X vót, de Y nem kőtt fel!* Félre nem érthető gesztus, ha a leány egy csoportot kikísér, s emiatt a legényt a házban percekre magára hagyja. Más legénnyel is össze játszhat: amikor az belép, ezt valamilyen ürüggyel faképnél hagyja és amellé ül. Ha egy­szerre két-három komolyabb szándékú udvarlója van, de még nem vá­lasztott közülük, a legény ügyességén is múlik a siker. Előnyös helyzet­nek számít ilyenkor, ha vetélytársait megelőzi és elsőnek jön a leányhoz, a később érkezők ugyanis éppoly kevéssé számítanak, mint a csoportos látogatók.

Ha minden buktatót kikerülve, és korábbi más irányú vonzalmaik­ról, kapcsolataikról, szándékaikról lemondva, egy legény meg egy leány kölcsönösen kedveli, szereti egymást, a kiskapusi nyelvhasználatban sze- retós leginy és szeretős leány, együtt szeretős pár a nevük. A legény

15 — Népismereti dolgozatok

225

szeretője a leánynak, és fordítva. A legény szeretőt tart, és viszont. A szeretők beszilnek egymással. Beszil, nem beszil valakivel: így fejezik ki, hogy két fiatal szeretős viszonyban van vagy nincs egymással.

1. A szeretős pár számára a legényesték újabb, mélyebb tartalmat és jelentőséget nyernek.

A legény továbbra is szerdán, szombaton és vasárnap este jár a leányhoz; ha elfoglaltságai miatt nem tudna mindháromszor menni, elő­re megbeszélik látogatása napját.

Általában este kilenckor érkezik. Megtörténik, hogy már más legényt calál a háznál. Ilyenkor marad, és kivárja, amíg az távozik, vagy harag nélkül továbbmegy, hisz a szeretője nem tehet arról, hogy más legény korábban meglátogatta.

Ha sokat késne, tíz órától az ajtót zárva találhatja. Ezért nem szabad haragudnia, mert a késés az ő hibája. Nagyon ritka eset, hogy kopogta­tására a szeretője ajtót ne nyitna. Inkább az történhet, hogy a leány már fáradt és a legény biztatására sem kél föl az ágyból; ilyenkor a legény az ágy mellé húzza a széket vagy az ágy szélére ül, s úgy társalognak.

Rendes körülmények közt a leány felöltözik, a lehúzott lámpa gyönge világánál egymás mellé ülnek és összeölelkezve halkan beszélgetnek. Beszélgetésük túlnyomóan szórakoztató, időtöltő jellegű; a páros életü­ket érintő, komoly dolgok jobbára csak a kikérdezés (vagyis kihirdetés) után kerülnek sorra. Kettesben válik meg, hogy a legény mennyire jó beszédű. A faluban kacagtató példaként emlegetik azt, aki megkér­dezte a szeretőjétől, hogy hányat tojt a libájuk meg a tyúkjuk.

A látogatás végén a leány mindig kikíséri a legényt. A tornácban kedvükre csókolózhatnak, benn a házban ugyanis zavaró körülmény, hogy a családtagok is jelen vannak. A búcsúzkodás néhány percnél többet nem tarthat. Ha elnyúlna, benn a házban a szülők vackolódni kezdenek. Ha ez sem elég, az anya megjelenik az ajtóban, mire a fiatalok késedelem nélkül szétválnak. A leány visszatér a házba, eloltja a lámpát és vissza­fekszik az ágyába.

A szeretős nagylegénynek a csoportos látogatásokból sem kötelező végleg kiszakadnia: ha úgy jön kedve, szórakozásból továbbra is el-el- .járhat a leányokhoz egy-egy csoporttal, amiért senki meg nem szólja. Cserébe viszont vannak a társaséletnek olyan formái is, amelyeket a szeretős pár hagyományosan, sőt kötelezően csak együtt szokott gyako­rolni.

A legfontosabb ilyen alkalom a tánc. Szombat este kezdődik, éjfél után egy-két óráig tart, majd vasárnap ebéd után folytatódik. Az esti táncba csak az a leány mehet, akit a szeretője hív és visz, vasárnap délu­tán viszont nincs ez a megszorítás, minden legény és leány odagyül. A szeretős pár vasárnap is egymással táncol, kivéve ha a leányt lekérik.

A szombat éjjeli tánc után hangzik fel itt-ott a faluban az éjjelizene: szeretős pár számára a kölcsönös vonzalom újabb jele és bizonysága, az a legény azonban, aki még Csak a leány meghódítására törekszik, nem mindig lehet biztos a sikerben. Ezért igyekszik titkolni szándékát, legénytársai azonban meglesik és kinevetik, ha a leány az éjjelizenét

226

nem fogadja: „Odaadtad a pénzedet, de nem gyűlt meg a gyufa!⁴⁴ A legény a zenészekkel az ablak alá áll és ízlése szerint néhány nótát húzat. A leány, ha elfogadja az udvarlást, bent a sötétben egymás után néhány gyufaszálat lobbant föl és a szobában elhajítja.

Tavasztól őszig az ifjúság hagyományos gyülekezőhelye, séta- és játéktere a Kolozsvár—Nagyvárad közötti nemzetközi műútnak a falu közelében elhaladó, enyhén emelkedő szakasza. A szeretős párok azon­ban kivonják magukat a közös szórakozásból: a környező dombok, erdők közt kettesével messze elbarangolnak és csak este kerülnek vissza.

Régi babonás praktika emléke, hogy ha egy leány meg akarja nyer­ni vagy tartani egy legény szerelmét, megéteti: abba az ételbe vagy tésztába, amellyel megkínálja, vagy a legény titokban megszerzett és elégetett ruhadarabjának hamvát, vagy saját menstruációs vérét keveri. A hiedelem szerint az utóbbi hatásosabb.

1. Az ünnepi viseletben is kialakultak azok a jelek, amelyek a sze­retős párokat a többi fiataltól megkülönböztetik: összetartozásukról hírt adnak és tanúbizonyságot tesznek.

A legelső és legegyszerűbb ilyen jel a zsebkendő. Legtöbbször a legény kéri valamelyik este, s a leány nyomban átadja neki. A legény vasárnap és ünnepeken bujkája, kabátja, mellénye kiszsebében hordja; mivel hordása máskülönben nem divat, erről azonnal láthatni, hogy a legénynek szeretője van. Ha az udvarlás hosszan tart, a leány rendre több zsebkendőt ad, most már nemcsak ünnepi, hanem hétköznapi hasz­nálatra is; megtörténik, hogy számuk tízig szaporodik. Ezeket a zseb­kendőket mindig a leány mossa és vasalja. A legény valamelyik este viszi el hozzá, s néhány nap múlva tisztán kapja vissza.

A zsebkendőt pándlikávál szokás viszonozni: a legény a városban boltban veszi, általában annyiszor, ahányszor a leánytól zsebkendőt kap. Az 1—1,5 m hosszú pántlikát a leány ünnepi öltözetéhez a hajában hordja. A pántlika viselése a nagyleányok körében általános, a legény azonban arra törekszik, hogy szeretőjének a szokásosnál szebb, fino­mabb pántlikát ajándékozzon. A leányok egymás között tudják és szá­mon tartják, hogy kinek a pántlikáját adta legény és kiét nem.

Üjabb, modern szokás a kölcsönös fényképcsere.

Nagy vásárról a legény többnyire tükrös szívet, vagy más cifra po­gácsát hoz szeretőjének. Üjabb, ma már eléggé általános ajándék a vásári fejes gyűrű szokott lenni. A városból majd minden alkalommal cukor­kával tér haza; ezt esténként ketten elszopogatják.

A szeretős legény jelképe és legnagyobb ékessége a bokréta; ezért csak akkor szokás adni, ha a szeretős pár kapcsolata oly erős, hogy házasságuk biztosnak látszik.⁵ Egy-két szál virágot és zöld levelet bár­melyik nagylegény tűzhet a kalapja mellé, a szeretős bokréta azonban messziről elárulja a gondos női kéz munkáját. Aki ilyet hord, az már bokrétás szerető.

Mivel a bokréta az ünnepi öltözet tartozéka, a legény szombat este szokta kérni. Néha azonnal megkapja (a leány már előbb előkészítette), s ilyenkor otthon reggelig vízben áll. Általánosabb szokás szerint a leány vasárnap reggel küldi el, hogy egészen friss legyen. Kiskertjének leg­

227

szebb virágszálait gyűjti össze erre a célra, télen pedig az élővirágot sajátkezüleg készített művirággal helyettesíti. A kész bokrétát zsebken­dőbe (néha előbb papírba) helyezi, a zsebkendő négy sarkát felül össze­köti. Itt felül fogja meg a küldönc, aki a legényhez viszi: többnyire egy gyermek a ház körül, vagy egy olyan szomszédasszony, aki a fiata­lok összeboronálásáért sem kímélte magát. A zsebkendő szintén a legény­nél marad.

A két világháború között a leányok nagy, cifra csináltbokrétát vásá­roltak a városban és azt adták a szeretőjüknek; egyik-másik példánya akkora volt, hogy húzta le a legény kalapját. Míg az élővirág mindössze egy napig virult, a mübokrétát kellő vigyázattal akár évekig meg lehetett őrizni; ezért a leány csak a nagy ünnepekre, egy évben legföljebb három­szor szokott újat venni. Ha háromszor nem is, de karácsonyra föltét­lenül mübokréta járt a komoly szeretőnek, mert ilyenkor élővirághoz egyáltalán nem lehetett hozzájutni. A mübokrétát a leány előzetes ígéret vagy megállapodás nélkül, meglepetésként szokta a szeretőjének elkül­deni.

A karácsonyi mübokrétát a legény az újévi angyalfiával viszonozta. A korábbi apró ajándékoktól eltérően ez már szintén értékesebb, ünnepi holmi szokott lenni: szőrkeszkenyö (kasmírkendő), pándlikás ruha (kö­tény), nyakba való és hátul a szoknya aljáig csüngő sejembojt, vagy ha nem viseletdarab, akkor két piros szitu tángyér (virágos porcelántányér) a szoba falára. Az angyalfiát a legény az újév előtti utolsó legényestén adta át a szeretőjének. Mivel a második világháború éveiben műbok­rétát már nem lehetett kapni, ajándékozása és viselése fokozatosan abba­maradt, a legények azonban az angyalfiát tovább is adták a szerető­jüknek.

Amikor a legény ünnepnap délelőtt az új bokrétával megjelent, akkor a leány is a tőle kapott ruhadarabot hordta; az új kendőt nem a tarkóján, hanem ünnepélyesen az álla alatt megkötve.

Vasárnapokon és ünnepnapokon kívül minden évben még egy alka­lommal, a rukkoláskor volt különösen nagy becsülete a bokrétának. A rukkolás előtti este a bevonuló legények a kocsmában mulattak. Onnan ki-ki a szeretőjéhez ment búcsúlátogatásra, s vagy akkor este, vagy más­nap reggel megkapta a bokrétáját.

Ha a szeretős pár közös megegyezéssel szakít, a legény utolsó látoga­tása alkalmával minden megmaradt ajándékot vagy emléket (zsebkendő­ket, pántlikákat, gyűrűt, fényképeket, leveleket stb.) kölcsönösen vissza­adnak egymásnak. Ha a legény nem akar szakítani, akkor már némi ravaszságra vagy erőszakra van szükség. Megtörtént például, hogy egy leány az összes zsebkendőt egyszerre kérte kimosásra, de helyettük a pántlikákat adta vissza a legénynek. Ha a fondorlat sem segít, a másik fél pedig hajthatatlan, a kezdeményező fél mindent eléget, s ezt megüzeni volt szeretőjének. Gyűjtésem előtt tíz évvel egy legény a táncban taposta össze a leánytól kapott bokrétát.

Az ilyen botrányosan csattanó szakítások ritkák, a szeretős viszony felbomlása viszont a lehető legáltalánosabb. Ha a legény háromszor- négyszer a leánynál marad, a falu már szeretős párnak könyveli el őket,

228

ámde az ébredező vagy az első szerelemtől még hosszú út vezet a házas­ságig. Ezerféle akadály jöhet közbe, nem is szólva a pletykáról meg a rágalmazásról, amely a legszebb, legerősebb kapcsolatot is kikezdheti. Röviden: egy legénynek vagy egy leánynak a házasságig általában há­rom-négy szeretője szokott lenni, a kevesebb nagyon ritka. Más szóval: a fiatalok nagyobb része a faluban mind szeretős párt alkot, de leg­följebb öt van közöttük olyan, amelyiknek tartósságában bízni lehet, és valószínűleg házassággal végződik. A kritikus pont a leánykérés szokott lenni: ez előtt bármelyik szeretős pár szétválhat, ez után szétválásuk a legnagyobb ritkaság.

Az „egykoriak” körében nemcsak a bevonulás meg a leszerelés, ha­nem a házasság is gyakran ugyanabban az évben történik. Ha ugyanis egy katonaviselt nagylegény régi szeretőjét elvenni készül, évjáratából többen követik példáját, hogy vínlegényként le ne maradjanak: még ha nincs is komoly választottjuk, igyekeznek találni és mielőbb megnő­sülni.

1. Nem a legényesték hagyományos rendje, hanem a szülők akarata dönti el a fiatalok sorsát; a legényestéken kivirulhat a kölcsönös szere­lem, de házasság csak akkor lesz belőle, ha a szülők mindkét részről beleegyeznek. Gyűjtésem idején is akadt a faluban egy 15 éves leány, akiről szülei jóelőre kijelentették, hogy annak ugyan akárki udvarolhat, de feleségül csak N. N.-hez adják. Valamikor az 1920-as évek elején történt egy még cifrább eset: négy-öt legény torpant meg este a zárt ajtónál, sorra be kellett kiáltaniok a nevüket, mire az apa kiszólt, hogy az ajtónyitásra melyik mehet be közülük.

Több évszázados beidegződés alapján a fiatalok összepárosítása első­sorban anyagi szempontok szerint történik. Különösen nagyra tartják a jómódú éggyes leányt (egykét), mint a család összes ingó és ingatlan javainak egyedüli örökösét. Az ilyen leányt a szülei lehetőleg „egyes” legénynek szánják — és viszont —, mert így a vagyon vagyonnal egyesül és nő, nem pedig oszlik és apad. A családi és társadalmi nevelés hatá­sára — érthető módon — a fiatalok többsége is sokat ad jövendő élet­társának anyagi helyzetére.

A szülök szándékát elsősorban az édesanya szokta célzásokkal, pél- dázgatásokkal leánya tudomására adni. A közvélemény szerint a szülők akaratának ismeretében „a fiatalok is inkább számot tartanak egymás­hoz”.

A körültekintő szülők a siker érdekében külső segítséghez is folya­modnak: a szomszédság és a rokonság körében mindig akadnak közvetítő asszonyok, akik a két család közt a híreket viszik-hozzák. Módszerük egy­szerű és jól bevált: „Egyiknek egyiket dicsérik, a másiknak a másikat.” Ha a fiatalok még közömbösek, akkor a dicséret fölkelti kölcsönös érdek­lődésüket; ha már szeretik egymást, akkor megerősíti érzelmeiket és kapcsolataikat. „Nincs ojan házasság, hogy ne legyen valaki közvetítője.”

A bonyodalom akkor kezdődik, amidőn a fiatalok szándéka nem egyezik a szülők akaratával. Ámde nincs az az ellenállás — akár a legényé, akár a leányé —, amely hetek, hónapok alatt föl ne őrlődne

229

és össze ne roppanna egy anya véget nem érő, irgalmatlan szájától. „Nem tudott menekülni a szája elől“, mondják az ilyenről.

Ha ez sem elég, még mindig marad a nyílt erőszak: a legényt a leányos háznál zárt ajtó vagy kiutasítás fogadja; szeretőjétől zsebkendőt, bokrétát titokban sem kaphat, mert előállításukhoz anyag vagy pénz és munkaidő szükséges, mindezeknek az adagolása pedig az anya kivált­sága. Az a bokréta, amelyet egy legény a szülők kölcsönös jóváhagyása nélkül hord, nyílt tüntetésnek számít az apai-anyai önkénnyel szem­ben.

A szülők akarata csak különleges esetekben irányul egy bizonyos legény meg egy bizonyos leány föltétien összeházasítására. Ök ennél álta­lánosabban a vagyoni kategóriákra vigyáznak, ami azt jelenti, hogy a legény elvben az anyagilag hozzá illő összes leányok közt válogathat, és viszont. Következőleg a fiatalok egy része, a szülök szempontjait eleve elfogadva, tilalom vagy kényszer nélkül keresi és találja meg élettársát.

Ha a fiatalok és a szülők szándéka eltér, a szülők a már említett módszerekkel majdnem mindig ki tudják erőszakolni a kényszerházassá­got. A közvélemény szerint az ilyen házasságoknak mintegy fele sike­rülni szokott, legalábbis nem lesz boldogtalan: „Először nem szeretik egymást, azután megszokják/⁴ A többiek viszont szerencsétlen házas­életet élnek, vagy elválnak. A gyűjtésem előtti évben mondotta egy legény a hozzákényszerített leányról: „Én elviszem, de édesanyámnak viszem el. — Elvitte s két hétig hált vele⁴⁴ — vagyis házasságuk két hét után fölbomlott.

A párválasztásban a szülői önkény ellen az egyetlen hathatós fegy­vernek a leány terhessége bizonyul. A házasság előtti nemi élet nagyon ritka: a leánynak szüzén kell férjhez mennie. A városon járt, megesett leány különösen ügyel arra, hogy a szeretője ne férjen hozzá, mert ha kiderül, hogy már nem érintetlen, szó sem lehet a házasságról.

A nemi érintkezésre a legényesték után a tornácban az idő rövidsége miatt alig van lehetőség; inkább a szombat éjjeli táncból megszökve vagy a tánc szüneteiben a csűr mögött, a kertben, valamint a vasárnap délutáni barangolás közben adódik reá kedvezőbb alkalom. Ha a szülők észreveszik, hogy nő a ház eleje, vagyis leányuk terhes, akkor ellenál­lásuk megszűnik: mivel az ilyen leányt úgyse venné el senki, a legrövi­debb időn belül igyekeznek a fiatalok viszonyát törvényesíteni.

1. A néphagyományok alakulásába, fejlődésébe a történelem is minden lehető alkalommal beleszól.

Az öregek emlékezete szerint a múltban az első világháború idején volt a legkapósabb a legény. Ettől az általános emléktől eltérően a má­sodik világháború közelmúlt éveiből már pontosabb adataink vannak a kétnembéli fiatalság hagyományos kapcsolatainak megbillenéséről.

1940-től a legények nagy hullámban hagyták el a falut: hét csend­őrnek, egy rendőrnek jelentkezett; a bevonuló évjáratokon kívül tizen­hatan önként mentek katonának, a háború pedig azokat is elragadta, akik különben otthon maradtak volna. A szembetűnő következmények nem sokat várattak magukra. A házasságok száma minimálisra csökkent: 1940-ben 1; 1941-ben 0; 1942-ben 3; 1943-ban 1; 1944-ben 2 és 1945-ben

230

1. — vagyis öt év alatt a nyolcvan évi 3,2-es átlag pontosan a felére: 1,6-ra zuhant. A kilátástalan helyzetben néhány leány idegenbe ment férjhez. Mások 25—26 évesen is pártában maradtak: a hagyományos felfogás szerint ők már rég vínleányoknak számítanak. Ismét mások ka­tonákkal barátkoztak — a korábbi szigorú erkölcsök meglazultak.

A háború után a mérleg az ellenkező oldalra billent: a csendőr-je­löltek mind hazatértek; a fronton hárman pusztultak el, néhányan fog­ságba estek. Gyűjtésem idején már csak az utolsó három hadifogoly hiányzott a faluból, de róluk is tudták, hogy élnek, s utóbb valóban meg­érkeztek.

Az eredmény: mintegy tizenöt férjhez menendő leánnyal szemben vagy ötven házasulandó legény van a faluban! Nagy a nősülési láz, már a katonaság előtt kapkodják és viszik férjhez a legények a leányo­kat.

Néhány esztendő alatt a kétnembéli fiatalság számaránya bizonyára ismét kiegyenlítődik, a legényesték azonban aligha fognak változatlanul tovább folytatódni.

JEGYZETEK

1. Karácsonyi köszöntő. Magyarkiskapus, Kalotaszeg. Utunk 11(1947. karácsony). 25. sz. 1. Karácsonyi köszöntők. Kiskapusi köszöntő. Falvak Népe 111(1947. dec. 14). 23. sz. 363. Húsvéti rigmus. Magyarkiskapus. Kalotaszeg. Utunk 111(1948. márc. 27). 6. sz. 3.
2. Egy patak hatása a népéletre. Erdély XLIII(1946). 3. sz. 6—9.
3. Magyarkiskapusi gyermekhangszerek. Érd. Múz. LI(1946). 59—63.
4. Legényavatás Magyarkiskapuson. Uo. LI1(1947). 112—118.
5. A bokrétáról, készítéséről, ajándékozásáról és hordásáról bővebben Faragó József—Nagy Jenő—Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet (1949—1950). Bu­karest 1977. 228—233.

IMREH BARNA

AZ ALSÓRÁKOS! „SEREG”

A Brassó megyei Alsórákoson, ebben a zárt, elszigetelt, a Barcaság, Fogaras vidéke és Udvarhelyszék határán fekvő falu néhai egységes jobbágyrendü társadalmi szövetében a múlt század végéig a régi szoká­sok megmaradásának minden lehetősége adva volt. Ezek közül társada­lomnéprajzi szempontból különös figyelmet érdemelnek a közös szórako­zási keretek és alkalmak: a legény sereg, amely a téli napforduló körüli ünnepekre állt össze, a leánysereg, amely a téli fonás hosszú időszaká­ban működött és az asszonyok fonóseregei, amelyekbe egy-egy falu vagy utcarész asszonyai jártak össze még napjainkban is a farsang időszaká­ban.

1. A legszervezettebb és legjelentősebb népszokás a legénysereg ka­rácsony előtti összeállása volt, és az első világháború tájáig működött. Pár héttel az ünnep előtt az egyik legény szüleinek házánál gyűlt össze a legényifjúság, és az alábbi elöljáróságot választotta; a legénybírót. aki a rendre ügyelt, fegyelmet tartott, a táncok alkalmával a zenészeket igazgatta; két szószólót, akik a tiszteletadásokon a köszöntőket mondot­ták és a kapott pénzt kezelték; a gazdát és két inast, akik az étel-es ital adományokat gyűjtötték össze, majd a közös étkezéseken felszolgáltak; két sáfárt a leányok meghívására és az asztal körüli szolgálatra; a kán­tort az énekek betanítására és vezetésére, és végül egy pócot, aki az éretlen (konfirmálatlan) legénykéket a seregtől távol tartotta.

Ez a vezetőség valamelyik alkalmas háznál szállást bérelt a sereg számára és mozsikásokat fogadott, majd esténként szorgalmasan folyt az énektanulás, gyakorlás. Karácsony előestéjén ugyanis kántálni jártak, s a kapott élelmiszerekből a következő három napon át a szálláson az egész legény- és leánysereg együtt étkezett. A kántálás szokása a szá­zadforduló táján szűnt meg, s ma kántálni csak a kalányos cigányok járnak.

A sereg tulajdonképpeni tevékenysége az ünnep első napján (dec. 25.). vecsernye után kezdődött. Az utcán végigvonuló ének- és zeneszó jelezte, hogy minden legény csatlakozzék a menethez és siessen a szál­lásra. Itt a leányokkal este hét óráig táncoltak, s akkor otthoni vacsorára oszlottak.

Vacsora után a legénysereg hajnalozni indult. A zenészekkel fölke­restek minden leányosházat. A kinti éneklés után a szószóló belépett a házba, és a sereg nevében verses köszöntőt mondott: áldást kért a haj­lékra és boldog ünnepeket kívánt.

A köszöntő, majd a sereg bejövetele után a ház leányát vagy leányait zeneszóra egyszer-kétszer megforgatták, miközben a szülők egy üveg pálinkával, lepénnyel, kaláccsal kínálták őket. A megmaradt pálin­kát a gazda és inasai a magukkal vitt korsóba töltötték.

Amelyik leánynak kiválasztott szeretője volt, az rövid időre a ház­

232

bán maradt, hogy választottja felvarrja sapkájára a bokrétát, ez művi­rágból készült sejempántikávál. A legény viszonzásul csörgés