Skip to content

Nyirő József – Havasi tragédia (PDF – Átirat)

Nyirő József - Havasi tragédia

Találatok: 9

234

Cover

Table of Contents

(önéletrajzi bevezető)……………………………..19

III. Elbeszélések, tárcanovellák…………….27

Sas a sziklán (1917)*……………………………29

Utolsó zöldágam (1918)*……………………….41

Fejedelem háta megett (1921)*……………..47

A csillagig érő emberek (1925)………………53

Székely Jeremiás halála (1927)…………….61

Kaszálunk (1931)…………………………………69

Ezt Jézus tette (1931)…………………………..81

Havasi kép…………………………………………..95

A Halállaltréfálkozó (1931)…………………103

A virágszedő asszony (1931)………………..117

A karácsony bolondja (1931)……………….131

Édesapám babonája (1932)…………………145

Szép vasárnap reggel (1932)*………………153

Falutanulmány (1932)*………………………157

Szárazság (1932)*………………………………163

Basa Tamás, a vadász (1932)………………171

Havasi tragédia (1934)*……………………..179

A mi kenyerünk (1934)……………………….191

Koldusnóta (1934)………………………………199

Az útonálló (1934)*…………………………….205

Leánynézőben (1934)*………………………..215

A konverzió (1934)*……………………………225

A bajusz (1935)*…………………………………231

Gyermekjátékok (1935)*……………………..237

IV. Publicisztika…………………………………249

(1934-1935)*……………………………………..251

Könyveket vegyetek (1927)*………………..309

Az anyanyelv dicsérete (1931)*……………313

Székely esküvő (1936)*……………………….323

A mi könyvsátrunk (1937)*…………………329


Nyírő József

Havasi tragédia

A kötet a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával készült

© Urbán V. László editor, 1995

ISBN 963 602 627 0

AQUA Kiadó, Budapest Felelős kiadó: Vaits Péter igazgató Irodalmi vezető: Gellér Tibor Műszaki szerkesztő: Ondrejovics Gabriella Borítóterv: Miklósovics Máté Grafika: Miklosovits László Szöveggondozás: Aranykezek Bt.

95/23 – Aqua Kiadó és Nyomda Budapest VII., Kazinczy u. 3/b. Készült: 17,01 A/5 ív terjedelemben Felelős vezető: Lőrinczi Pál

TARTALOMJEGYZÉK

I. A havasok népének krónikása (előszó) …5

II. írás régi dolgokról*

(önéletrajzi bevezető)……………………………..19

III. Elbeszélések, tárcanovellák…………….27

Sas a sziklán (1917)*……………………………29

Utolsó zöldágam (1918)*……………………….41

Fejedelem háta megett (1921)*……………..47

A csillagig érő emberek (1925)………………53

Székely Jeremiás halála (1927)…………….61

Kaszálunk (1931)…………………………………69

Ezt Jézus tette (1931)…………………………..81

Havasi kép…………………………………………..95

A Halállaltréfálkozó (1931)…………………103

A virágszedő asszony (1931)………………..117

A karácsony bolondja (1931)……………….131

Édesapám babonája (1932)…………………145

Szép vasárnap reggel (1932)*………………153

Falutanulmány (1932)*………………………157

Szárazság (1932)*………………………………163

Basa Tamás, a vadász (1932)………………171

Havasi tragédia (1934)*……………………..179

A mi kenyerünk (1934)……………………….191

Koldusnóta (1934)………………………………199

Az útonálló (1934)*…………………………….205

Leánynézőben (1934)*………………………..215

A konverzió (1934)*……………………………225

A bajusz (1935)*…………………………………231

Gyermekjátékok (1935)*……………………..237

IV. Publicisztika…………………………………249

Erdélyi szemmel a Dunántúl

(1934-1935)*……………………………………..251

Könyveket vegyetek (1927)*………………..309

Az anyanyelv dicsérete (1931)*……………313

Székely esküvő (1936)*……………………….323

A mi könyvsátrunk (1937)*…………………329

A csillaggal jelzett írások először jelennek meg kötetben

A HAVASOK NÉPÉNEK KRÓNIKÁSA

– Előszó –

Írói indulás

A magyar múlt tanulságai szerint a történelem csapásait időnként a szellem felvirágzása követi, mintha az írott szó varázskörének kellene összefognia mindazt, amiről ezek a kegyetlen csapások leverték az állami hatalom és a politikai intézmények összefogó abroncsait. így történt ez Trianon után is, midőn az „utódállamok” nacionalista politikájának kiszolgáltatott magyar kisebbségi közösségek – különösen az erdélyi magyarság – néhány esztendő leforgása alatt virágzó szellemi életet hoztak létre, a költészetben és az elbeszélő irodalomban találva meg az önvédelem, a megmaradás végső zálogát.

Az irodalom Erdélyben nem a lélek fényűzése, hanem a köznapi élet, a mindennapi küzdelem szervező ereje volt: amit az ottani magyarság hatalomban vagy gazdasági erőben elveszített, azt a kultúrának kellett pótolnia, máskülönben több mint másfél millió ember védtelenül állt volna a bukaresti kormányok beolvasztó politikájával szemben. Az erdélyi magyarság fájdalmainak és reményeinek az irodalom imaginárius parlamentjében kellett szót kapniok, a megszülető erdélyi magyar irodalom ezért mindenekelőtt az erdélyi magyarság tapasztalatait és törekvéseit fejezte ki. „Nemzeti irodalom”-ként született meg, az erdélyi „magyar lélek” tükre volt, nem akart más lenni, mint „erdélyi irodalom”.

Mindezt talán elsősorban Nyírő József elbeszéléseiről, regényeiről és színpadi munkáiról kell elmondanunk. A Jézusfaragó ember, a Kopjafák, az Isten igájában, a Mádéfalvi veszedelem és más nagysikerű könyvek írójának tollát ugyanis éppen az a becsvágy irányította, hogy az erdélyi természet és történelem, az erdélyi ember és lélek krónikása legyen. Nem egyszerűen íróvá, hanem erdélyi íróvá akart válni, aki népének, közelebbről a havasok népének: a székely népnek a történelmi sorsát örökíti meg. Ez a szándék jelölte ki az utat, amelyet bejárt, s ha íróinkat a nemzeti élet krónikásának (is) tekintjük, méghozzá olyan krónikásnak, amely a magyar világ változatairól ad képet, és elkészíti ennek a világnak a kulturális „térképét”, akkor kétségtelen, hogy – Tamási Áron mellett – Nyírő József volt az, aki maradandó képekben mutatta be a székely nép életét, történetét, hagyományait, észjárását és lelkiségét. Mindenekelőtt elbeszéléseiben, amelyeknek eddigi korpuszát egészíti ki most figyelemreméltó gazdagsággal a Havasi tragédia című válogatás, amely az író eddig kötetben nem olvasható elbeszéléseinek, ismeretlen szövegváltozatainak és publicisztikai írásainak gyűjteményét adja.

A Nyírő-elbeszélések között gyakori a tragédiába hajló: gyilkos indulatokról, kíméletlen erőszakról, emberi kiszolgáltatottságról, fiatalon elfojtott életekről szólnak a történetek. Epikai jellegük az erdélyi balladák sötét színekben pompázó világára utal, s a történelmi végzettel szüntelenül küzdeni kényszerülő székely nép tragikus életérzését szólaltatja meg. Nyírő tudatosan használta fel elbeszéléseiben, illetve más műveiben – Júlia szépleány című színművében vagy a Jézusfaragó ember történetei nyomán készült Emberek a havason (rendezte Szőcs István) című filmjében — a balladák műfaji tulajdonságait: az általában tragikus történetformálást, az emberalakok mitikus felnagyítását, a végsőkig tömörített cselekményt és a történet szálának többszöri megszakítását. A balladák tömör előadásmódjához és archaikus nyelvezetéhez igazította novelláinak stílusát. írói hatásának magyarázata is eredeti, erőtől duzzadó kifejezésmódjában rejlett: természetes módon használta fel a székely népnyelvet, esetenként a régies elbeszélő nyelv fordulatait. Vannak írásai, melyeknek nyelve a prózaversek rejtettebb ritmusát követi, s fordulat-ismétlésekkel, alliterációkkal teremti meg a versszerűség képzetét.

Székely elbeszélések

A balladák szemléleti és nyelvi formáinak átvétele Nyírő József epikai törekvéseit szolgálta, a székely balladákra emlékeztető novellák írója ugyanis a „székely lelket” akarta megidézni és bemutatni. A „székely lélekkel” kapcsolatos nézetek Szabó Dezső eszmevilágának kisugárzását tanúsítják. A huszas évek magyar fiatalságára, így a születőben lévő erdélyi magyar irodalom ifjabb alkotó egyéniségeire is, Szabó Dezső 1919-ben megjelent regénye, Az elsodort falu és ennek tragikus magyarságszemlélete tette a legnagyobb irodalmi hatást. Szabó Dezső halállal bélyegzett, pusztuló népnek látta a magyarságot, és Nyírő, aki mint falusi lelkész, majd egyszerű molnár és szántóvető szerzett súlyos élettapasztalatokat a Trianon utáni Erdély népi életéről, elfogadta ezt a sötét látomást.

Nem egyedül a magára maradt erdélyi magyarság írói közül, hiszen Tompa László tragikus történelmi emlékeket ébresztő költészete, az a komor freskó, amelyet Bánffy Miklós Erdélyi történet című regénytrilógiája festett a régi Magyarország bukásának előzményeiről vagy Dsida Jenő panaszos zsoltára, a Psalmus hungaricus maguk is személyes átéltséggel, egyszersmind nagy művészi erővel fejezték ki a magyarság szétszóródásának és rettegett végső pusztulásának szorongató félelmét. Nyírő elbeszélései, különösen 1933-ban megjelent Kopjafák című kötetének írásai maguk is értelmetlenül elpusztult és halálba kergetett emberekről szólnak: a novellaciklus minden da

rabja egy-egy balladába illő szerencsétlen emberi sorsot örökít meg. Többnyire ilyen sorsokkal találkozunk a Havasi tragédia

írásaiban is.

Nyírő elbeszéléseinek hangnemét súlyos emberi tragédiák szabták meg, mindazonáltal ezeket a tragédiákat valami engesztelő remény is átszövi. Írójuk, igaz, otthagyta a

papi pályát, vallásos hitét mégis megőrizte, továbbra is bízott abban, hogy az isteni gondviselés igazságot fog szolgáltatni a gyűlölködés és az erőszak ártatlan áldozatainak. Az élethez, Nyírő szerint, hozzátartozik a halál, éppúgy mint a nehéz köznapi munka, a család megélhetéséért, gyarapodásáért vállalt áldozat. De része ennek a havasi, havasalji életnek a ritka öröm, a méltóképp megszentelt ünnep s az a békítő élmény, amelyet a természet vad szépsége ajándékoz a mostoha viszonyok között élő, sokat gyötrődő embereknek.

A szülőföldnek ezt a vad és bensőséges természeti világát örökíti meg az 1936-ban közre adott Havasok könyve. Ennek lírai színekkel festett természeti pasztelljei sorra mutatják be a havasok dolgos népét és szabad állatvilágát, a természeti lét rendjét és az évszakok örök körforgását. Ha a Jézusfaragó ember és a Kopjafák írásaiban alakot öltő írói szemlélet forrása a ballada, az itt megjelenő szemléleté a népmese: csodálatos történetek esnek meg a havasok világában, s a mozgalmas, nem egyszer drámai események fölött a természet örök rendje őrködik.

A regényíró és a közíró

Nyírő József a novellaműfaj igazi mestere: néhány szóval meg tudja teremteni a történet hangulatát, sűrű atmoszféráját, pár ecsetvonással életre képes kelteni egy-egy emberi egyéniséget, a rövid cselekménysornak írásaiban mindig drámai kifejlete van. A Kopjafák és a Havasok könyve tanúsága szerint a nagyobb epikai kompozíciót is elbeszélésfüzérek formájában alakította ki. Regényei szintén mozaikos belső szerkezetet mutatnak, így legjelentékenyebb nagyepikai munkája, az 1930-ban az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában közreadott Isten igájában című műve. Valójában önéletrajzi regény, azt a rögös utat mutatja be, amely a papi szemináriumtól a falusi plébániába, majd a világháború poklából a molnárként végzett kétkezi munka idilljéhez vezetett. Nyírő munkája egy lélek átalakulásának, egyszersmind az erdélyi magyarság önmagára találásának regénye. Hangsúlyos fejezetei arról beszélnek, hogy a román impérium erdélyi berendezkedése után miként kereste a megmaradás ösvényét a többségi nacionalizmusnak kiszolgáltatott kisebbségi népcsoport, s miként ébredt rá arra, hogy az elveszített politikai hatalmat a szellem minőségével kell pótolnia.

A szellem minőségének elve: az elveszített „külső impérium” helyett a „belső impérium” felépítésének történelmi igénye nyomán jött létre Nyírő József közírói, újságírói munkássága, amelyet korábban erdélyi lapokban, így az Ellenzékben, a Keleti Újságban, a Vasárnapban, a Magyar Újságban és a Pásztortűzben, később budapesti lapokban is, így a Budapesti Hírlapban fejtett ki. Széleskörű tevékenységének ez a tartománya ma szinte ismeretlen, hiszen még szűkebb válogatás sem készült Nyírő publicisztikai és riporteri munkájának több mint két évtizedéből, amely során százszámra írta a vezércikkeket, a tudósításokat, az irodalmi beszámolókat. Ebből a gazdag termésből a jelen válogatás is csak kisebb mutatványt adhat, mindenképpen azzal a szándékkal, hogy felhívja a figyelmet az életműnek erre az elfeledett oldalára. Jogosan, minthogy Nyírő tudósításai és cikkei között is számos figyelemreméltó akad, például az Erdélyi szemmel a Dunántúlon című sorozat, amely az erdélyi írók 1934-es dunántúli előadókörútjának élményeit mulatja be, vagy Az anyanyelv dicsérete című írói vallomás, amely máig ható érvényességgel, sőt most különös időszerűséggel tesz Hitet az erdélyi magyarság veszélyeztetett anyanyelve mellett.

Nyírő József regényei és elbeszélései sok vitát kavartak a maguk idejében: a bírálók általában a bemutatott társadalmi konfliktusok leegyszerűsítését, az emberábrázolás naív romanticizmusát és az előadás itt-ott tapasztalható modorosságát kifogásolták. Különösen az író későbbi műveinek esetében, melyek, úgy tetszik, valóban túlzott szerepet adtak a Szabó Dezsőtől származó népi romantikának, illetve a székely góbéságokat túlszínező anekdotizmusnak. így az 1933-ban kiadott Uz Bence című regényben, amelyet Nyírő érezhetően Tamási Áron egy esztendővel korábban megjelent Ábel a rengetegben című regényének sikerén felbuzdulva írt. A regény hőse híres tréfacsináló, könnyedén jár túl a nagyhatalmú magyar és román uraságok eszén, aztán egyszer csak magába száll, keresztet ácsol, és vadállatok között élve a havasok félig keresztény, félig pogány vallásának papja lesz. A természetvallásokra emlékeztető hitében az evangéliumi kereszténység és a pogány panteizmus eszméi kavarognak. Az író mindezzel azt akarja bizonyítani, hogy a havasi székely ember fenntartja az ősi természetvallások naív bizalmát, megőrzi hitét abban, hogy a természet és az ember egy harmonikus világrend részese. Az egyszerű havasi legényt éppen ez a belső biztonság emeli a válságok között hányódó huszadik századi ember fölé.

Történelmi regények

Kritikusai, különösen a szakértő történészek bírálták Nyírő József történeti regényeit is. Újraolvasva ezeket a regényeket, úgy érzem, enyhíteni kell ezeken a korábbi bírálatokon. Történelmi regényei a „tran-szilvánizmus” eszméi nyomán fogant elbeszélő irodalom közös jegyeit viselik magukon, ennyiben nem a múltbeli események és életformák aprólékos epikai rekonstrukciójára, hanem a kisebbségi sorba kényszerített magyarság történeti és közösségi tudatának és önvédelmének a megalapozására törekedtek. A huszas évek erdélyi magyar irodalmának a költészet mellett a történeti regény volt a vezető műfaja, ez a regényirodalom az erdélyi hagyományok, pontosabban a „történeti Erdély” felfedezését, ösztönző példáinak életre keltését kívánta elérni. A történeti regény a nemzetiségi „önkeresés” eszköze és kerete volt, az „erdélyi gondolat” a múlt ábrázolásában öltött alakot. Az erdélyi magyar történelmi regény kifejlődéséhez a huszas évek magyarországi történelmi regényirodalma – Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Laczkó Géza munkássága – is hozzájárult: a hazai és az erdélyi történelmi regények egyaránt a nemzeti elet hagyományos kereteinek tragikus felindulásával vetettek számot, a kegyetlen tapasztalatok magyarázatát és tanulságát keresték, s a nemzeti történelem teremtő helyreállítására tettek kísérletet.

A transzilvánista eszmék képviseletén túl a nagy történelmi változások tanulságainak összegezésére törekedett az erdélyi magyar történeti regényirodalom is, így a többi között Kós Károly Varjú nemzetség, Makkai Sándor Ördögszekér, Gyallay Domokos Vaskenyér, Tabéry Géza Szarvasbika, Bánffy Miklós Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja, Gulácsy Irén Fekete vőlegények, illetve Nyírő József A sibói bölény és Mádéfalvi veszedelem című regényei. Az első II. József császár korának erdélyi viszonyait, a második az 1762-ben történt hírhedt „siculicidiumot”: a kényszerítő hatalom ellen tiltakozó székelyek kegyetlen lemészárlását és a túlélők Bukovinába menekülését mutatja be. Ugyancsak az erdélyi történelem tragikus tapasztalatait fejezi ki az 1944-ben megjelent Néma küzdelem című regény. Hőse egy erdélyi magyar szórványtelepülés, amely hiába szeretne földhöz jutni, helyette román bankok közvetítésével román parasztok szerzik meg a felparcellázott grófi birtokot. A regénytörténet a 19. század végének egyik súlyos társadalompolitikai mulasztását eleveníti fel, minthogy a magyar földbirtokosok és politikusok szűklátókörűsége következtében az erdélyi föld fokozatosan román kézbe került, és ezáltal az erdélyi román térnyerés eszköze lett.

Ez utóbbi regény is igazolja, hogy Nyírő József mind nagyobb elkeseredéssel figyelte az erdélyi magyarság gazdasági és politikai erejének hanyatlását. A harmincas évek bukaresti politikája szakított azokkal a liberális elvekkel, amelyeket elsősorban a francia orientáció hatására korábban elfogadott, fokozódó erőszakkal csapott le a kisebbségi intézményekre, s mind nagyobb türelmetlenséggel fogott hozzá az erdélyi magyarság nemzeti tudatának megtöréséhez, a magyar tömegek erőszakos beolvasztásához. Ebben a súlyos helyzetben Nyírő – az erdélyi magyar szellemi élet döntő többségéhez hasonlóan – nem látott más utat, mint az anyaországhoz való visszatérést, a területi revíziót. 1940 őszén ő is felszabadítóként üdvözölte a „második bécsi döntés” következtében Észak-Erdélybe és a Székelyföldre bevonuló magyar honvédséget, a visszatérő magyar közigazgatást. A kétévtizedes kisebbségi élet egyéni és közösségi megpróbáltatásait mutatta be ekkoriban írott műveiben: Halhatatlan élet című regényében és Az elszántak című elbeszéléskötetében. Ez a kötet nem hozott igazán új hangot, a régi balladás történeteket mesélte tovább, talán csak a politikai aktualizálás volt elevenebb, nyilván annak következtében, hogy az írónak nem kellett számolnia a román cenzúra megtorlásával.

A háború végén és az emigrációban

A magyar államhatalom helyreállítása után tagja lett annak az erdélyi képviselőcsoportnak, amelyet Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezésére a visszatért erdélyi területek politikai és kulturális életének kiválóságai közül hívott be az országgyűlés. Budapestre költözött, majd szerepet vállalt a politikai életben is. Minthogy meggyőződése szerint az erdélyi magyarság biztonsága csakis a magyar állami főhatalom alatt volt elképzelhető, és a magyar impériumot csak a német szövetségben vívott háború győzelmes befejezése tarthatta fenn, mind közelebb került a jobboldali kurzushoz és a háborús politikához. Életének nagy tévedése volt., hogy szakítva írói indulásának plebejus demokratizmusával, a jobboldali sajtó állandó cikkírója lett, mi több, elvállalta a Magyar Erő című háborús lap szerkesztését, majd 1944 őszén részt vett a soproni nyilas országgyűlés tevékenységében, noha magától a nyilaspárttól távol tartotta ma-gát. Helyzetét, szomorú módon, a történelmi helyzet határozta meg, az erdélyi magyarság sorsának alakulása miatt érzett, különben jogos félelem politikai tisztánlátását. is elhomályosította. Úgy vélte, ha segíti a háborús erőfeszítéseket, Erdély talán megmenthető, holott ennek az ellenkezője volt az igaz: az ország akkor kísérelhette volna meg az erdélyi magyarok védelmét, ha minél korábban szakít a számára végze

tes német szövetséggel.

A vesztes háború végén Nyírő József Németországba menekült, a kelet-bajorországi Wollabergbe, majd Waldkirchenbe került, egy menekülttábor lakója lett. A háború utáni zűrzavarban és teljes tájékozatlanságban nyugtalanul nézett sorsa elé, ezen kívül aggodalommal gondolt odahaza maradt családtagjaira, barátaira. Az első menekültévek izgalmak között teltek, s nyugalmat csak az hozott, amidőn Vaszary János biztatására 1950 tavaszán Madridban telepedett le, s a spanyol rádió magyar adásának munkatársaként talált megélhetést. A Madridhoz közel fekvő Escorialban talált otthonra, ahol csakhamar társadalmi megbecsülést szerzett, a környék népe „Don Jose”-ként ismerte és szerette. Részt vett az emigrációs irodalmi élet megszervezésében, alapító elnöke volt a müncheni Magyar Kulturális Szövetségnek, később a clevelandi Kossuth Lajos könyvkiadónak.

Három önálló könyvet jelentetett meg életének végső éveiben, több írása pedig az emigráció első folyóirataiban, elsősorban a párizsi Ahogy lehet hasábjain látott napvilágot. Íme, az emberek című, 1951-ben közreadott regényében menekülésének történetét és a menekülttábor életét beszélte el, megrázó szavakkal festve le a hontalanoknak azt a seregét, amely vajmi kicsiny reménnyel készült otthont találni az emigrációban. A zöld csillag című regénye ugyancsak a menekülttáborban játszódik, a történet középpontjában egy „léleklátó” alakjával, aki titokzatos képességei folytán ismeri a múltat és a jövőt. A regényt a kiábrán

hiszen a régebbi kiadásokat még az antikváriumokban is nehezen lehetett beszerezni. Ennek a régóta várt és mindenképpen jogos írói visszatérésnek a gazdag dokumentuma a jelen kötet is, amelynek írásai még teljesebbé és árnyaltabbá teszik azt a képet, amelyet a havasok népének krónikásáról ismerünk.

Pomogáts Béla

ÍRÁS RÉGI DOLGOKRÓL

Önéletrajzi bevezető

Az önéletrajzoknak nem vagyok barátja, de néha kénytelen az ember néhány felötlőbb momentumot kiragadni az életből az ún. „utókor”-nak, amely valójában édeskeveset törődik velünk.

Állítólag 1889. július 28-án születtem Székelyzsomboron. Azért állítólag, mert bár ott voltam, egyáltalán nem emlékszem a születésem pillanatára, és sokkal fiatalabbnak is érzem magamat. Magam is csak elhiszem a szüleimnek, hogy ez a fene nagy esemény akkor volt. Sőt a falu se biztos, mert akkor Homoród-Zsombornak hívták ezt a Rikarengeteg tövében épült szép falut. Biztos, hogy itt van Réka királyné sírja, de én nem láttam. Pont a falu felett egy festői várrom emelkedik, ahol a zsomboriak a szalonnát tartják, és amelyről Jókai a „minden poklokon keresztül”-t írta. Ezt a jó témát is elszedte az orrom elől. így a várral kapcsolatosan csak annyi romantika maradt rám, hogy diákkoromban turista útra indulva, szalonnát loptam belőle.

Életrajzomat tulajdonképpen a vízbefulladásommal, tehát halálommal kellene kezdenem. A Homoród vize az udvarunk közepén folyt, és én a megáradt folyóba estem. A húgom sikoltására az apám utánam ugrott, s e meggondolatlan cselekedetének köszönheti az utókor és az irodalom, hogy a nyakába szakadtam. Mindebből azonban csak arra emlékszem, hogy az ágyban ébredtem fel öt-hat éves koromban. Irodalmilag akkor Vörösmartyval állottam rokonságban, mert bár se írni, se olvasni nem tudtam, nekem is volt „Szép Ilonkám”, mert halálosan beleszerettem az erdész valamivel idősebb leányába, és ma is csodálkozom, hogy az erdész le nem lőtt a leánya ilyetén megrontásáért. Mulasztását azonban kipótolta az édesapám, aki mindenáron azt akarta, hogy első tanuló legyek, és ha más nem tudta a leckéjét az iskolában, akkor is én kaptam ki, aki pedig nem pap, vagy pláne erdélyi író, hanem asztalos szerettem volna lenni. Csak sajnálni lehet, hogy így félrefejlődtem.

Pár szép élményem azonban ebből a korból is maradt. Egyik az Ezeréves Millennium, amely azért nevezetes, mert akkor vertem be a lutheránus pap fejét. Az apámmal ketten rendezték az ünnepségeket. Engem korán felöltöztetett az édesanyám, és vasárnapi gúnyában, tászlival a nyakamon, öntudatosan állottam a tisztára söpört úton, mikor szembejött velem a kétméteres, borzasztó sovány pap, aki állandóan gúnyolódni szokott velem.

— Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus — köszöntöttem illedelmesen.

— Mindörökké – fogadta Kállay tiszteletes úr. — Otthon van édesapád?

— Igenis.

Öt-hat lépés után az ördög nem hagyta nyugton a tiszteletes urat, visszafordult, két rengeteg hosszú csontujjából ollót formálva elkezdte a csúfolódást:

Tudsz-e nyírni, Nyírő? – Tudsz-e nyírni, Nyírő’?…

A következő pillanatban követ ragadtam, mire a pap beugrott a kapun, de olyan szerencsétlenül, hogy a feje behasadt, és eszméletlenül zuhant el.

Mint a villám, rohantam fel a szembe levő Mária Terézia építette templom tornyába, bezárva magam mögött az ajtót, és a toronyablakból szédülve láttam, hogy kötözik az udvarunkon a papot… Aztán keresésemre indultak, mire jónak láttam lekiál

tani a toronyból.

– Ha megver édesapám, abbahelybe leszököm a toronyból.

– Jere csak le, kicsi Jóska! – álnokoskodott apám. – Nem verlek meg.

Hiába mondotta a halálsápadt pap, hogy: „Ne bántsd, kérlek, én vagyok a hibás!” — alaposan megkaptam a millennáris leckét. Így jutottam először érintkezésbe a magyar történelemmel. Egy óra múlva mégis lelkesen kellett szavalnom az igazán nekem való verset, a „Talpra magyar”-t, amitől csak Petőfi fordult meg a sírjában, de a falusiak jóízűt káromkodtak a tetszéstől:

– Emmá gyermek, az üdvösségit neki! Szusz nélkül elmondta.

A millenniumi diadalt pár nap múlva elfeledtette a másik kedves emlék, a falu égése.

Egy ideig segítettem félreverni a harangot, majd siettem a tűzhöz. Pompás látvány volt. Különösen, amikor a Virgonás háza égett, akiről mindenki tudta, hogy az ördögöt az ágy alatt tartja, és egész életében sötét hatalmakkal cimboráit. Mint a dugóhúzó, úgy csavarodott fel az égbe az égő házból a vörös láng. A szolgabíró, ki a kocsijából dirigálta az oltást, borzadva felkiáltott:

– Kérem, ez nem tiszta dolog!

Felragadta a térde közt őrzött puskát, és

belelőtt a tűzbe. Alig dördült el a lövés, az irtózatos lángoszlop lehajlott, és elborította a szolgabírót, kit rémülten ragadtak el a lovai. (Bizony Isten, láttam!)

A tűznél sokkal jobban megrémítette a falut a Virgonás ördöge, aki a falu és a Rika közötti réten bolyongott, és egész éjjel hátborzongatóan bőgött:

– Kaú…! Kaúú…! Kaúúú…!

Senki sem csodálkozott a faluban, hogy elsőnek az egyébként vagyontalan Virgonás építette fel a cifra házát. Alig szúrták bele az üstökibe a zöld gallyat, az ördögüvöltés megszűnt. A szőrös, büdös ördögnek volt már hol laknia.

Az utolsó rémületes esemény, mit szülőfalumban megértem, a boszorkánytemetés volt. A kapunktól nem messzi lakott a tejrontó, százesztendős „Kata nén”. Halála előtt felkunkorodott az ágyban, és ezt mondta a hitetlen embereknek:

– Jegyözzétek meg, hogy a testemet addig az életről ki nem vihetitek semmiletteképpen, amíg azt a vízbe görbedt vén ficfát ki nem vágjátok.

Erre hátrahanyatlott és meghalt.

Elkántálták, prédikálták annak rendje-módja szerint, és a temetési menet indulóban volt. A testhordozó fákat bedugták a koporsó alá, négy erős ember nekifeszült, hogy indítsa. Emelik, emelik, hogy szakadnak meg, de a koporsó csak nem mozdult. Nem akartak hinni a szemüknek.

– Allehetetlen, hogy ez az esszeszáradt vénasszony ilyen nehéz legyen!

Másik négy Toldi Miklós állott neki, de a koporsó csak nem mozdult, hiába káromkodtak.

– Majd kihúzatom én! – fogadkozott a szégyentől piruló egyik rokon. – Elé az ökröket.

Négy ökröt fogtak egy kemény szekérbe. De hogyan tegyék rá a koporsót? Egyik ember a tanácstalanságában véletlenül megbillenti a koporsót, s hát könnyen billen. A földöntúli hatalmaktól megtréfált emberek borzadva helyezték el a szekér derekába a csontrafagyott vén Kata nént.

– Bogár, Rendes, hí ne! – indítják az ökröket, amelyek nekifeszülnek a járomnak, de a szekér csak nem mozdul.

Jó nyolcágú ostorral kétfelől nyírni kezdik az ökröket. Ezek inaszakadtan húznak, csavargatnak, a járom összetörik, de a szekér az Istennek sem mozdul.

A koporsótól mindenki rémülten húzódott el, és bámulta az ember-nemlátta csudát.

– Megmondta Kata nén…! Megmondta Kata nén.

Végül is két ember fejszét ragadott, és kivágta az öreg fűzfát a vízparton. Mikor a korhadt fa a Homoródba zuhant, és elúszott a vízen, úgy ki tudták vinni a koporsót, mintha Kata nén csak egy hathetüs gyermek volna…

Ezt az eseményt csak hallomásból tudom, mert már a temetés kezdetén édesanyám megfogta a kezemet a bal kezével, a jobb kezével a kapun kívül nehány biztató ütést mért a kicsi… izémre és ellentmondást nem tűrő hangon rám rivalt:

– Hazatakarodj! Ez nem gyermeknek való!

Ilyen nem gyermeknek való dolgot sokat láttam az életben, só’t ami ezután történt velem, az egész élet nem volt gyermeknek való.

Utolsó gyermeki cselekedetemet az apám halálakor követtem el.

Mikor az édesapám szakálla hófehérré lett, ő maga elszótlanodott, s az édesanyám titokban sokat sírt, valami furcsa hatalom nehezedett a házunkra, és megzavarta játékainkat; egyik napon idegen lószekerek állottak be az udvarunkra, felpakkoltak mindent, és Udvarhelyre költöztettek. A Rózsa, népiesen „gatyaszáruccában” béreltek házat, és megkezdődött a szegénység. A nyugdíj kevés volt, és apám terve, hogy „hivatalt vállal”, nem sikerült. Testvéreimmel együtt jártunk az iskolába, és észre sem vettük, hogy édesapám egyik napon nem kél fel az ágyból, mint máskor. Délben, mikor hazajöttünk, el voltak sötétítve az ablakok, és nyomasztó csend ülte meg a házat.

—Édesapátok nagybeteg — figyelmeztetett anya. – Jól viseljétek magatokat! Csendben legyetek!

Furcsa betegség- és orvosságszagok terjengtek a levegőben, lázködök úsztak a szobában, és mi megriadtunk – el voltak sötétítve az ablakok – a nyomasztó csendtől is.

— Csend! – csattant a fülünkbe és a lelkiismeretünkbe valami belső hang.

A macska az asztal alatt ült szakadatlan, és sütött pokoli szeme.

Várja a halált — jutott eszembe önkéneden ez a soha nem hallott gondolat és féltem.

Sokat töprengtem, és tízesztendős fővel szerettem volna a lehetetlent legyőzni, édesapámat megmenteni, akiről biztosan tudtam, hogy meghal.

Borzasztó buzgón imádkoztam – nem segített…

Kitűnően tanultam – semmit sem ért…

A szívem pedig fogyott napról napra.

Végül aztán elkövettem életem legnagyobb cselekedetét.

Jóságtól, szépségektől, hittől, Istentől eltöltött lélekkel elszöktem hazulról, és kimentem a „papkertbe”, ahol senki sem látott. Békés, szép júniusi nap volt. Bolyongtam a virágok közt. Gyermek, maga is akkora, mint egy virág, ki megelevenedett.

Hirtelen szakadékhoz értem. Több méteres,

/ 7

veszedelmes szakadékhoz. És ebben a pillanatban fogamzott meg a gyönyörű gondolat. Felnéztem a szép kék égre, és lángoló hitem minden erejével azt mondottam:

— Édes jó Istenem! Édesapám erős beteg, és meg fog halni. Egyezzünk ki. Itt van ez az árok. Olyan széles, hogy még egy ötödik gimnazista sem tudná átugrani… de én átszököm. Édes jó Istenem, ha átszököm, gyógyítsd meg édesapámat, ha nem szököm át, nem bánom, haljon meg! Rendben van?

Szentül hittem, hogy egyezségre léptem

Istennel, és ő becsületesen betartja a megállapodásunkat. Távolabb vonultam a szakadéktól, hogy a nekifutás jól sikerüljön. Minden erőmet, energiámat vékony lábamba gyűjtöttem. Hideg borzongott át rajtam, és pillanatokra felrémlett a gondolat: „Ha nem sikerül az ugrás, édesapám miattam hal meg…” De nem ettől függ az élete. Fényes ködbe borult minden körülöttem, és nekilendültem, futás közben a fülemben zúgott a vér, és hirtelen elibém meredt az árok fekete fala, mint a betemetetlen sír. Fellendültem a levegőbe, és repültem… Csak most tudom, hogy nem egy árkot, egy világot ugrottam át…

A túlsó parton elzuhantam. Az ugrás sikerült. Boldogság, öröm, remény igázott le, és futva siettem haza az örömhírrel.

Tudtam, hogy édesapám meg van mentve…

És édesapám másnap halott volt…

Életem további folyását megírtam „Isten igájában” című regényemben. Aki kíváncsi, elolvashatja.

Amit meg nem írtam meg, arra ezután is ráérek, mert egy cheiromantista megnézte a tenyeremet, és kijelentette, hogy százhúsz évig élek.

Megérdemelte volna, hogy lelőjem.

Pásztortűz, 1931. március 22.

ELBESZÉLÉSEK,

TÁRCANOVELLÁK

SAS A SZIKLÁN

Esteledett. Az Oltárhegy tetején hatalmas kőgyertya üszkének látszott a vacsoracsillag. A virágfüves völgyek lassan, árnyalatonként a láthatatlanságba süllyedtek, a tájat a nagy tájékozatlanságba csalta az idő futása.

Incze Lőrinc küszöbére lehasalt már a kutya, mint az éjjeliőr a bundára, és hallgatta, amit az urak beszélnek. Szép is az, ha így két férfi rejteke megnyilatkozik.

– Szóval, te most mérnök vagy – hallatszott —, és vasutat akarsz nekünk csinálni.

– Egyelőre csak adatgyűjtés, tervezzetek

beszélt Török Miklós. – Be kell bizonyítanom a minisztériumnak, hogy a vonal kiépítése előnyös az államra.

Incze Lőrinc festő – kit közönségesen „Apám”-nak szólítanak az egyívásúak – nemrég jött haza, Isten tudja, honnan. Őszintén elsötétedett.

– Engedj meg, Miklós, de én ellene leszek.

A mérnök megütődött.

– Furcsa. Intelligens ember létedre.

– Pedig egyszerű — kedélyeskedett a másik. — Pihenni akarok, hát ne zavarjatok. Fene tudja, mi bajom. Úgy jártam az élettel, mint Ohióban a hagymával. Felét szakállával lefelé, felét szakállával felfelé ültettem.

Ezen összenevettek. Török pajtáskodva cirógatta.

– Jó, jó, Apám, hanem a vasútnak meg kell lennie, törik-szakad!

Kutatva nézett rá Incze.

– Mi ütött beléd, hogy ennyire erőlteted? Nincs itt semmi, miért vasúttal jöjjenek ide az emberek. Talán különös egyéni előnyöd?

Török Miklós fontolgatta, közölje-e, ne-e. A tervei vágytak rá, érzései erőltették.

– Az egész egy bolond idea – elismerem. A minisztérium azt se tudja, hogy Erdélyhez tartozok, de nekem valami országos méretű dolgot kell alkotnom, mert — itt futólag mégis elpirult — a boldogságom függ tőle.

A kutya felmordult az Incze kacagásától, ilyen szemtelen jóízűséggel csak férfi tud hunyorítani.

– Hejnye, hejnye, hát fehérnép van a dologban?

Török olyan őszintén vallott, amilyen ostoba csak egy őszinte ember lehet a mai világban.

– No igen, egy leány. Az őszi tárlaton egy képet vásárolt erről a ti vidéketekről. A címe a: „Gátkötők.” Izmos művészmunka -meg kell adni.

– A Gátkötők? — rezzent meg Incze nyugtalanul.

– Az. Ismered talán?

– Úgy gondolom. Kitől van?

– Nem tudom, és nem is fontos rám nézve

– intette le a mérnök.

Persze, persze – hagyta rá Incze. – Na és?

Egyszerűen annak a lánynak nagyon tetszik a kép, nekem a lány.

Körülbelül így — kapta be a bajuszát Incze.

Eddig jó, vidult hozzá Török is – de a lány mindenképpen természetben szeretné látni a Gátkötőket.

Rendben van – csapott rá a másik. –

Hát hívd ide, te élhetetlen, megmutatjuk neki.

Látszik, hogy parasztosodol, Apám. Hívjam, hívjam, de milyen jogon. Hiszen szóltam is erről – ismerte be -, de el is jön majd,

ha férjhez megy, tudod, úgy – nászútra – vörösödött cudarul Török Miklós.

Okos leány a lelkem — mulatott Incze. — Te pedig – megkérted a kezét.

Szemtelen vagy – esett neki Török. -Ami azt illeti, megvallva az igazat, volt szó arról is, de kikötötte, hogy valami nagyobbat alkossak, mint az a kép, az az átkozott Gátkötők. Én pedig…

– Te pedig — villant rá Incze ellenségesen.

A hideg eszű mérnök egész lénye aranyos

tűzbe borult, ami komollyá, vészesen széppé tette különös, bizarr eszméjét.

– Én pedig vasúton viszem fel a Gátkötők sziklái közé.

Incze megborzongott, mint- aki rosszul érzi magát. A mérnök a felszabadult titkolózás fesztelenségével tervezett.

– Csak találnék valamint, amivel rá tudnám venni a kormányt a vasútra. Aranyat, szenet, ásványvizet, sőt bármit.

A lebírhatatlan nehézségeket, saját őrült gondolatát világosan megítélte, de a tehetsége, dacos ereje nem akart engedni.

Féktelenkedett.

– Mégis meg kell a vasútnak épülnie. Gépeimmel kényszeríteni fogom a hegyeidet, szétzúzom őket, és virágos kerekekkel megyünk a gátjaid közé – szőtte tovább mérnökálmát.

– Csak már látnám! Acélfúróim beledön genek a gránitba, repül minden fástól-virágostól, a füstben, porban munkások százai másznak, kik az én utamat verik az oltárhoz.

Lenyűgözte Inczét ez az emberi homloksugárzás, mely képes halálra ítélni a felhődicsfénybe érő kőhegyet. Valósággal meggyűlölte a mérnököt, ki az embercsontból is cementet őröl, hogy utat verjen magának az oltárig. Ez a kicsiny, semmi mérnök ideges műszereivel, ceruzajelekkel. Ez a sziklarepesztő vízcsepp, szú a fában, acélgolyó az elefántkoponyában. Ez akarja leigázni, amit ő alkotott azon a képen, a gátjai közé vinni az akaratát, műszerre szúrni a tehetségét és a végtelen szépségeket.

Ingerülten az ablakhoz vezette.. Török vonakodva követte.

– Különös vagy. Mit akarsz?

Felettük járt a hold lanyhán, fénnyel. Néha neszezés. Víz-e, madár-e, nem tudni, sóhajtás-e. vagy fojtott állatharag, avagy életembrió kimúlása, ki tudja, itt-e, ott-e, fenn-e, lenn-e?

Fulladt-tompán kérdezte Incze Lőrinc.

– Ugye, szép?

– Szép.

– Odanézz – reszketett a mutatóujja Inczének. – A második szakadékban vannak a gátak. Ha oda akarsz jutni a vonatoddal, előtte azt a szárnyas szirtet, az Oltárhegyet le kell döntened.

– Utamban áll, ledöntöm — szikrázott a szó.

Incze teljesen felindult.

– Értsd meg. Én állok az utadba, én, mert azt a képet, a Gátkötőket én alkottam.

-Te?…

Izgatottságukban fénylett a homlokuk.

Mégis elernyedtek. Mint a sas, amely megrázza a szárnyát, és mégis visszamarad a sziklán. Török csendesült elébb.

– Mit akarsz ezzel mondani?

Bágyadtan ölelte meg Incze.

– Ne haragudj, Miklós. Látod, úgy érzem, hogy engem ítéltél halálra. Engem kell hogy ledönts, a Gátkötőket kell kiirtanod a leány leikéből. Akaratlanul egymás ellen küzdünk.

Megnézték és megcsókolták egymást.

Hajnalodott. Az ablak alatt irigy paraszt ment favágni. Zúgolódott.

– Bezzeg jó dolgik van az uraknak, még most es isznak.

Török munkához látott.

Valóságos kín volt nézni a természettel viaskodó mérnököt.

Fekete karikák ültek a szeme alá, álmatlanul számította a vizek esését, az emelkedési szögeket. Megízlelte a csillogó sziklát, kvarc, békasó. Egymás után jöttek vissza a vegyelemzett szagos levek.

Fa el nem árulta, madár meg nem mondta, hol van a természeti kincs, ami miatt érdemes volna vasutat vezetni a sziklák közé.

Olyan volt, mint a síró fiú az elérhetetlen madárfészek alatt. Este elcsüggedt, reggel újra kezdte.

A parasztok kacagták.

— Gó’zös lesz.

Az intelligencia viccelte.

– Kihajolni veszélyes.

Incze szánta.

— Hagyd abba, Miklós.

Újabb és újabb eszméket váltott az agya.

— Sikerülnie kell.

De nem volt se stratégiai szempont, se gazdasági szempont.

Szél, nap, árnyék szárította, kő megütötte, vad utak megcsalták, a levegő bosszút állt a tüdején. Csak a virág volt szép.

Verejtékét letörülte.

– Sikerülnie kell!

Mégsem volt a kincs sem kő mögött, sem fövényben, sem a népben.

Kiégett lámpa, gyűrött-tépett ívek hevertek az asztalán.

„Nagyméltóságú Miniszter Úr!”

– Tennem kell valamit érte — határozta el Incze. – Ebből csak a leány gyógyíthatja ki.

Titokban elutazott. Megtudakolta, és elment a lakásukra. Egy sarok Interieur-ben ott függött a Gátkötők. Különös elégtételt érzett, és haragudott magára.

Öreges mekegő úr jött, a leány apja. Vele elintézte az ügy anyagi oldalát. Bemutatta a leányának. Incze azután valahogy lerázta a nyakáról az öreget.

Ránézett a nőre, és elkomorodott.

— Tehát ezért a görögkontyos teremtésért, ezért a nagyszemű sápadtságért pusztul el Miklós – gondolta el.

Delejes férfihangon beszélt.

— Ha nem unja, kisasszony – kezdte.

A leánynak hallgatnia kellett az érte folyó emberepesztő küzdelmet, átélnie, hogy a kemény beszédből miképpen bontakozik ki teljes szépséggel Török Miklós mérnök.

— Nem. Ezt én nem akartam – hárította el magától.

Leányvalósága előtt soha nem képzelt két férfierő sodrába került, és tehetetlen volt, mint az esőben repülő lepke.

— Félek maguktól – húzódott magába. Incze vádolta.

— Ön idézte fel. Nem vonhatja most ki magát. Úgy járt, mint az égő anya keblén a gyermek. Meg kell mentenie, attól az őrültségtől el kell vonnia.

— Mondja, mit tegyek – kérte törött tekintettel a leány.

— Az a kép az első akadály, azt megsemmisítjük. Kérem, adja át nekem – sürgette Incze.

A nő megtette, de megfogta a férfi kezét.

— Itt ne. Nem akarom.

Egyszerre új elhatározás látszott rajta, fellobogott a feltétlen női hatalma, élesen, hidegen, gúnyosan nézett Inczére.

— Azt hiszi, ez használ?

Büszkén, parancsolni tudással mérte végig a férfit.

— Játékot űznek velem, és – honnan veszik a bátorságot, hogy mernek így érinteni engem – akaratomon kívül! – rivallt. Ön nem férfi. Azt hiszi, hogy ezzel szellemi öngyilkosságfélét követ el a barátja javára. Téved. Csak félreáll, és engem odalök egy rám nézve idegen férfi érzéseinek.

Incze, a felkavart izgalmakban, felállott.

— Igaza van. Tehát kezdjük. Akarja?

– Akarom – pihegte a leány, és borzadással tette kuszáit arcára a kezét.

Ilyenformán nézhették a római nők a cirkuszt.

Pedig nem történt egyéb, mint hogy Incze egész úton önmagát szidta.

— No, ezt szépen eligazítottad! Te buta, te buta.

Otthon két nyugtalan napig bírta csak leplezni ezt a látogatást. Félig szóra tátott szájjal járt Török előtt. Saját alamuszisága idegesítette, végül durván leadta.

– Te, Miklós, meg kell mondanom. Annál a lánynál voltam.

A históriára egyet rémült a mérnök arca, és tökéletes apátiába esett.

Kissé még émelygett benne a tehetség, utána sötét, nyugodt kifejezést váltott. A tömlöc lakóinak ilyen az arca.

Semmi fel nem rázta. Incze mindent próbált, cepelte magával, festett előtte, hogy becsvágyat ébresszen. Ilyenkor aljas gondolata támadt.

— Milyen jó volna levágni az ujjait.

Megundorodott önmagától, és hazament,

de még az sem jutott eszébe, hogy leüljön.

– Céltalan, hogy tovább is itt maradjak — józanodott ki. – Még valami őrültséget csinálnék, legjobb, ha elutazom.

Rendszertelenül csomagolni kezdett. A műszerek elgörbültek, összetörtek a keze között, a kísérleti kavicsokat undorodva lökte el, az ásványos fiolákat a szoba sarkába verte, a finom számokkal írt jegyzetekbe, össze-vissza-szög ábrákba cipőket csomagolt, és közben mosolygott.

Néhány modern robbantógépet kifeledett, gondolkodott, hogy hová tegye; ekkor egyszerre meghallotta, hogy a tücskök cirpelnek.

– Este van – ingatta a fejét.

Rákönyökölt az ablakfájára, és nézte, hogyan lesz este.

Az ott a Kútpataka – nézett körül -, ott kaptam arany helyett náthát. Az ott Száldobos az én gyógyforrásommal, kotlott-tojás vízzel, arrébb a Kőrisárok, ott vágtam pofon a pakulárt. Ez az Oltárhegy, mit én olyan szépen ledöntöttem, túl az Incze gátjai.

Még egyszer átérezte a küzdelmeit, szárazon égett a szeme gödre. Képzelete belerajzolta a vasutat a tájba, lihegett, mintha ő húzná fel a kocsikat a hegyre.

— Még most is túlságos az emelkedési szög – gondolta reflexszerűen, és kényszeredetten elnevette magát.

– Na, gyerünk!

Közben előrántott egy névjegyet.

— Búcsú nélkül nem szökhetem.

Futólag odavetette.

– Incze! – Az Oltárhegyed áll, a Gátkötőid győztek.

Fájt, hogy ezt el kell ismernie, belenyilalt erejének tudata, félrelökte és új kártyát írt.

— Incze! – Az Oltárhegyed nem áll.

Itt megállott. Ismételgette.

— Nem áll, mert ledöntöm.

A komplikált robbantó-szerkezet időzítéséhez kezdett, élvezettel bíbelődött vele, mint a kislány a babával.

Az emberek lefeküdtek, de jó félóra múlva a rémlülettől imádkoztak az ágyban.

Az Oltárhegyből óriás szilánkok, szikla cikk-cakkok, éles zeg-zugok maradtak csak.

A mérnök kimerült lélegzetet vett, összeszorította a szemét, és úgy érezte, hogy fojtó kényszerzubbonyt tépett le magáról. A meredek tövébe futott, de le kellett ülnie egy lába elé dobott szikladarabra.

— Ledőlt — pihegte.

Egyszerre hideg ingert, utána meleg ingert érzett a testén, torka összeszorult, pupillája elé két vörös karika szökött, mintha két kézujj nyomulna erőszakosan a szemébe, és kéjes, lassú hátrahajlással letaszítaná a kőről. Utolsó vérpezsdülést érzett, és mint egy színes buborék, szétpattant az öntudata.

A laktanyában lázasan szerelt a csendőrség, az ágyból kiugrált férfiak a csizmával küszködtek. A „Mi történt?” bizonytalansága, sietsége, hozzá az éjszaka aggodalma elsápasztott mindent. A felijedt gyermekekkel három szaggatott korty vizet itattak, alig bírták nyelni.

Míg a felgyújtott lámpák világánál az első hirtelen körülnézés után erőt vett rajtuk a világ legnagyobb boldogsága, az, hogy:

— Élünk!

Egymás ablakán bekiabálták a hírt, és csak hamar istállójáró lámpák vibráltak a zúzott fák között.

Incze a törmelék közé nagy rőzsetüzet

gyújtatott, hogy tájékozódni lehessen. Szigorú intézkedések hangzottak.

Őrmester úr, elzárni a helyet. A szikla még leomolhat. Hol a községi bíró? Hazatakarodjék mindenki!

Itt-ott madártetemek hevertek, ahová a robbanás álmukban szétszórta őket. Kézről kézre adták.

Incze megtalálta a mérnököt, erre fenyegető népzúgás morajlott.

A gőgös. A mérnök. Üssétek agyon. Meghót.

Megrendülve állott Incze Lőrinc az ember felett.

— Te se, én se, Miklós, a természet győzött.

Mikor lehajlott hozzá, nehéz, fojtó szag

csapta meg. Szétesett szárnyú sas hevert a mérnök mellett, az alól áradt a láthatatlan kéngáz, a nagy természeti kincs.

Síró kedve támadt Inczének.

— És most következett volna a boldogsága.

Nyersen parancsolta:

— Vigyék haza a mérnök urat!

Agakból hordágyat kötöztek, négy ember

vállra emelte. A tűz felélénkült, a kén láthatatlanul porzott, körül gyűlöletprocesszió.

— Ezt megfestem — villant fel Inczében az alkotó erő.

A körorvos zsebkendővel kihúzta a halott nyelvét, befújt a tüdejébe, hallgatózott a mellén, lehúzta a szemhéjat. Megkeresztelte a halált.

— Egyszerű kéngázmérgezés.

És szilvóriumot reggelizett.

Később a minisztérium megbízásából dr. Fröhlich tanár szaglászott, analizált, a postán leadott nehány táviratot a lapoknak, hogy:

„Dr. Fröhlich tanár páratlan kéngázforrást fedezett fel stb.”

Pénzcsoport alakult, szó volt a terület kisajátításáról, Dr. Fröhlich tanár cikket írt a Természettudományi Közlönybe a forrás geológiai alakulásáról, és közölte az analízisét. A kerület képviselője interpellálni készült az építendő szárnyvasút kérdésében.

Incze kitömette az aranyozott tollú sast, levelet írt a leánynak és felajánlotta.

Elegánsan és kedvesen válaszolt, hogy igazán sajnálja a szegény fiút, kedves Inczétől, hogy ilyen intim emlékekkel gondol rá. Szegény Török mérnök mindig olyan egzaltált természetű volt, de igazán rettenetes sorsra jutott.

Nyugodtan dobta el Incze a levelet. Nézte a sast, simogatta a merev címeres fejét.

– A természetnek van igaza, a gondviselésnek, mely utolszor is ezt a madarat dobta a szikláról a titka fölé, hogy elrejtse az emberek elől. A kincs bölcs őre volt a madár. Ne haragudj az Oltárhegyre, Miklós, jótevőd volt!

A sast odaajándékozta a középiskolának.

– Ritka példány — örült a professzor.

Vignettát ragasztott rá, és ráírta a nevét.

– „Szirti sas – Aquila chrisaetus L.”

Verőfényes napokon kerengve és vijjogva

oly magasra száll, hogy az ember szeme elől eltűnik.

Szeme a nap fényét tűri.

Élet, 1917.

UTOLSÓ ZÖLDÁGAM

A kerek ég alatt kerek egy istenfa.

Kerek istenfának szép tizenkét ága,

Szép tizenkét ágnak ötvenkét virága, Ötvenkét virágon három aranyalma.

Ez a világ legszebb időbeosztása, a magyar időszámítás. A meséinket kezdjük így. Az életfáján fával, virággal jelöltük az évet, hó-napot, hetet, három ünnepünket.

Mikor a legszebb aranyalma, a pünkösd az ölünkbe szakadt szép május havában, s a szüzek saruja, a szarkaláb is kinyílt; szép Bedő Ilus is virágszedni kiment.

A föld puha keblén járt, a tavaszvizek még lefakadtak a lába nyomán. Sárga kis virágban sárga kicsi méh ült, piros kis virágban piros lett a méh is. Róla verset mondott:

Arany tőkén arany tál,

Arany tálban arany máj,

Abból eszik arany Pál.

Amit talált ott virágot, azt mind megszerette, keblén melengette. Majd a méhek hazaszálltak, megcsókolták a virágot. így búcsúztak:

A viszontlátásra,

hajnalhasadtára, mikor a magasban csontkürttel kürtőinek, aranydeszkák repedeznek, földi népek felserkennek…

A mi szokásunk szerint, pünkösd másodnapja hajnalára az „éji legények” zöldágat vernek a lányos-házak kapujába: magas, sudár nyírfaszálat.

Nyírfa nálunk a szerelem fája. Zöldesaranyos-fehéren állanak a „Sugás”-ban. Magasak, kicsinyek, vékonyak vegyesen, mint a lanthúrok.

Szépség, tisztaság, fehérség van a nyírerdőben. Tavaszi nedve édes és hús, mint valami különös bor. Ága szemérmes, lehajló, valóságos leányfa. Titkos születéséről mondja a nép:

Nap volt édesanyám, hold volt édesapám, kerek föld szült engem.

A róka néha megáll a szélén, és káprázó szemmel benéz a fehér fák közé, de ösztönszerűen érzi, hogy itt nincsen helye. Csak a tiszta szándékú őz áll meg benne, és megízleli az alsó aranyleveleket.

Múlt vasárnap jöttek a legényfiak „ződágat jegyözni”. Az alsó vesszőket letakarítják, gondosan ápolják, mint a szerelmet. Erről veszik a gyönyörű hasonlatot a leányeljegyzéshez.

Kerek erdőt jártam,

marok-vesszőt vágtam,

megjegyeztem, otthagytam.

Gyertyagyújtáskor csak megkoppan az ablakom.

Jön-e, úrfi?

Négyen-öten várnak rám, és mind mosolyog. Talál rájok a nóta, mit énekelni szoktak, hogy:

Neköd vágok hét ződágat,

Nem tudom én, mi a bánat.

A Petres fiú új köztük. Őt szemügyre veszem.

– Te mit keresel itt?

— Jövőre sor alá jön — magyarázzák.

így már érthető. Majd elszalasztom a cigány után. Hamar előkeríti.

Jobbsincs Jóska a mi cigányunk. Kutyakopott jó cigány. Levágja a vármegyében valamennyit. Nem kell sok oktatás neki, csak annyit mondok:

– Reggel ötkor ablak alatt legyetek!

Hiába. Nemes erjedésen kell átmennie a

cigánynak is, mint a pergetett méznek.

Kis tűz mellett ülnek már a többiek.

Becsülettel megvárják egymást, és soha senki se kérdi:

— Hát te kinek vágod?

Csak egy fához nem nyúlnak többé. Vérrel van az megjegyezve, a Kósa Dani vére freccsent rá egy leány miatt. Most az ő fejfája.

Azóta az a szegény leány nem kaphat más zöldágat, pedig mit tehetett róla, hogy

egyszerre két legény jegyezte el neki zöldágul. Édesanya átkozta meg a leányt is, a fát is. azóta nincs, ki le merné vágni.

Harmadéve történt, hogy Becze Bálint nem kélt fel a tűztől. Feltűnt.

—No mi az, Bálint?

—Az idén nem jegyöztem.

Van úgy, hogy egyik-másik nem jegyez zöldágat, csak nagy szomorúan a tüzet nézi. Mit lát benne? Vörös semmi a láng. Furcsa madár szárnya nélkül, ágat eszik szája nélkül.

Ilyen madár az élet, szívet eszik szája nélkül. Csak a becsület jár szájról szájra.

Hogy így meghurcolták, tavaly mást gondolt a legény. Mégis vert zöldágat a leány kapujába.

—Leveszem az átkot róla.

Reggelre derékon törve, csonkán, megzúzva, legyalázva az úton hevert a gally.

Szokás szerint bandaszóval jöttek a legények, kora reggel falut jártak.

Becze Bálint elibök állott az út közepén.

— Álljon elé, aki tette!

A megdöbbenésben kilépett a kisírt szemű szép Julis leány.

—Hagyja, jöjjön, Bálint.

És bevonta magával a kapun.

Valamelyik éretlen kölyök utánok röhögött durván, mint egy ember.

Azóta egy év telt el, és most várjuk a holdat.

Néha vetnek a tűzre. Nézem őket.

Kedvesek vagytok ti, fiúk, a tűz mellett.

Most szerettek mindent, ami van. Minden a tietek most, és minden szép.

A bátorok szeme a csillag, a tűz melegében őt érzétek magatok mellett.

Csak ő szép, csak ő tiszta és kedves nektek mindenekfelett.

Ég, föld csendes folyása, a tejút pataka értetek van.

Az égitestek dermesztően fenséges küzdelme önmagukban és a létben, mindent pusztító száguldása, jég, tűz, víz bolygó repesztő döreje úgy hallatszik a fületekbe itt, kis tűz mellett, mint a nászmuzsika.

Ti, kis legények, nagy boldogsággal siessetek, mert telik az idő.

Pár év előtt még furulyát, most zöldágat, pár év után majd csak pipaszárat vágtok.

A tűz hamvadóban, az idő haladóban, a Iegények felkelnek.

A nyirjes hangos lesz. A fejszecsapások alatt a hold fényénél táncol a fák teteje.

Már csak egyedül ápolom a tüzet, mintha apja volnék.

Az erdőben javában zuhantak a fák, mikor a tűz fényébe lépett – harmadszor is -Becze Bálint.

Eldöbbenek.

Mégis kijöttél, Bálint?

Szembeült.

Muszáj volt, úrfi. otthon nem nyugha

tom.

Látom, fejszét se hozott, csak idegenül elbámul a fák során.

Mélységesen megsajnáltam.

Milyen más, mint a többiek!

Semmit meg nem érint. Tilos neki. Nem embertől fél. A fehér törzseken mindenütt vérfoltot lát. Az ágak szomorúságtól hajlanak meg. Az aranyzöld levélkék fájdalom nyugtalanságától reszketnek. Susogásuk -rágalom, hallgatásuk – kétszínűség, édes nedvük – méreg. Nap, ha rásüt, hold, ha rásüt, madár rászáll, színben, ízben, hangban, illatban meggyalázottak. A fából ember lett az ember miatt.

A fiúk elkészültek, indítják a szekeret.

— Mehetünk, úrfi.

Meg se látják Becze Bálintot. Állnak körülöttem.

— Tegyetek a tűzre.

Csodálkoznak, hogy miért.

Az arcom megrándul.

— Nem lehet így hazamenni. Fogjatok kezet.

A gyönyörű pillanatot megértik, megteszik.

— Hiszen nem haragszunk.

— Még egy zöldág hiányzik — biztatom.

— Tudják, mit gondolok.

— Abbiza. Szinte elfelejtők.

Becze Bálint sápadt a boldogságtól, és remeg, mint a hajnalcsillag eső után.

Te pedig bocsáss meg, Ilus.

Abból az erdőből, hol ember járt, többé nem vágok zöldágat – neked.

Élet, 1918


FEJEDELEM HÁTA MEGETT

A festett címerek aranya ragyog a levéltár falain. A havasok ködösen látszanak. Az alkonyat színei tarka keszkenővé folynak össze a tölgyfa pulpituson, melyen Tamó százados úr elmélyedve betűzi az okleveleket. A valóság már álommá szépült az erdélyi hegyek kőfüggönye mögött, hol a köd az erdők álma, az élet a halál álma. A hártyák fakó írása hallgat. A park bokrainak estbe hajló, bűbájos, tompa rejtelmében fel-ujjong a fülemüle.

– Tyuhaj, tyuhaj, tyuhaj!.

Csak ikai Tamó, az élő üti fel a fejét. A hang ezüstfonala kedves csellel elvonta figyelmét dölyfös urak kezevonásáról, vaspántos ládák rejtekes fiában titkolt, kincses családi bullákról, és mondva mondja, hogy nincsenek buzogánnyal ütött jogok, hűtlenség szennyén veszett vagyonok, pendely jogán szállott birtokok és vérnemesülések.

Tamó Dienes nem hiszi. Maga is olyan, mintha az ősök hosszú és görcsös csontjaiból rakta volna össze valaki kontár egy félórára. Prédánkapó, országmesgyeőrző, szálkardos. Világba düllesztett pajzsmelléről sorban fityegnek a kitüntetések, mint az oklevelekről a viaszksigillumok. Keményen jegyzi a fasciculusokat, mert királykoronázásakor aranysarkantyús lovaggá ütik, és csak a feddhetetlen, címeres származását kell bizonyítania. Az aranysarkantyút rég a szívében érzi, és olyan történelmi tempóval viselkedik, mintha Urkarius Simon kornétás tartaná a lova zabláját, míg a fejedelem kelyhéhez üti borozó poharát.

Recseg a simuló pergamentum. Egérrágott, rozsdás, itt-ott rothadt oklevelet vesz a kezébe. Gyakorlottan oldozza az alig olvasható, hiányos sorokat, és megdöbben. Nem a szokásos fejedelmi megszólítás: – Egregie nobis dilecte —, hanem gaz és pokoli valóságot erősítenek a záró, töredezett pecsétek.

– Mü Eöse Tamás, Igó Máté, Petke János lófeőszemélyek adjuk emlékezetre… hogy az megírt Tamó Gáspár adá magát örök jobbágyul… firól-fira… meghihatatlan képpen… vitézlő Bőleni Balás uram őt megfoghassa valahol legyen: fejedelem háta megett, törvén remédiuma ellen… kezét fejére vethesse.

Irtózatos szégyennel mered az oklevélre az élő Tamó.

– Lehetetlen. Istentelen hamisítás — küszködik.

A sorvasztó feszültségben szakad meg minden íze.

Képtelenség, hogy egy Tamó valaha magát jobbágyul vetette, utódgyalázó, nyomom bitangságra; hogy hasított fülű semmi legyen, darócviselő, utolsó, tenyerébe köpködő barom, ki fakapával keresi kenyerét.

– Miért? –

Dühödten rántja magát merevre. Bont, kutat, reszket és sápad, hogy okát lelje. A vonatkozó kötegekben semmi nyoma. Végre Sögödi Boldis Deák krónikájában talál némi töredéket. Mohón üti fölébe a fejét.

Száz-Neő-árnyéka nevezetű havason azon istentelen Tamó Gáspár megfogá vitézlő Böleni Balás uramot… s az jobbágylevelet tulajdon lovának patkójából kivont »/egekkel fejébe veré…

Elég kedélyesen éltek eleinte a fejedelem háta megett.

Vitéz kapitány Tamó elégedetten veszi tudomásul. Eredeti gondolat forum romanumot csinálni Száznő árnyékából, s élő ember homlokára szegezve meghirdetni az ország-világ előtt, hogy lemostam a gyalázatot.

Napokig hajhászta Tamó az írásokat, és egy szerencsés pillanatban megkapta a Tamó Gáspár tatár-számláját, sínlődő talárrabságából valót.

Rúgott az összeg 200 czikin aranyakra, egy-egy aranyat komputálván harmadfél oroszlános tallérokban. A magyar tallérokat pedig két-két oroszlános tallérban és ötvenötven pénzben. A valutajelzés után következnek a részletek:

A tatár postának huszonnyolc tallér.

A borbélynak négy tallér, ki fejemet megnyitotta.

A vasat, ahogy leveszik lábamról, három tallér…

Végre csak hazaügetett, de asszonfelesége, az a szép Juditha bizon ottrekede.

Jóízűt nem ehetett, nem ihata, míg ki nem vette az ebek kezéből. Testén-lelkén kívül mindenét elkótyavetyélte, de kérdem: Nem adta volna-e el mennybéli jussát is azon hervadozó violavirágért? Innen a maga jobbágyulvetése. Czikin aranyakra váltotta magát büszke arccal, szakadatlan szenvedéllyel és méltó szerelemmel. Saját mellén vert puszta fészekbe várta hitvesét.

Ármányos ember vala azonban Böleni Balás.

Alighogy a Judit asszon bőre illendően megfeszült és színesedett a csíkszéki havasok fenyves levegőjében, s az ázsiai port, tatár piszkot kifürödte a tusnádi borvizekben; bánatos és sokat epedett szíve újra megtőt kacagással, mint a fecske begye csicsergéssel. Idestova islóg, gyöngy, kösöntyű is került vissza Böleni uram jóságából.

Egy szép, fullasztó, szerelmes éjjel tehát fene praktikával meg akará dúlni a Tamó Gáspár háza békéjét.

Hanem gyönyörű hajsza lehetett, mikor a lova hátára görcsölt térdekkel szorulva megűzte őt Tamó, és Nő-árnyéka havasán elnyomta őt puszta marokkal, száján ömlő keserű bosszúval.

– Féld a fejedelmet – rikoltotta Böleni Balás.

– Háta megett vagyunk – hörögte Tamó.

Abbiza. Csakhamar megzavarodtak a

csillagok Böleni Balás előtt, s leejté fejét.

– Emberül volt – elégedett meg késő unokája az írások felett.

Tovább aztán nem is bántotta Tamó százados a fasciculusokat, csak keserves lemondással szemlélte a gyalázatos okiratot.

– Jaj-jaj-tyuhaj – sír a fülemüle a bokor alatt.

A fejedelmek tovább alszanak a levéltárban, a címerek fakulnak. Jó, kövér dámák ingerlő gráciája kopik a vásznakon, a nesztelen levéltáros egerek finoman és idegesen bújnak elő a rámák mögül, és az egyetemi könyvkötő, a pók. Tamó Dienes rezignált, nehéz, archaikus sorokat ír az őslevelére.

– Anno 1916.

Dienes Tamó, ezör lovon való huszárok poroncsolója ezen irat erejénél fogva elveszté az arany sarkantyút dicső király koronázásánál, minekutána az belyül megírt Tamó Gáspár mezítláb mene a menyországba.

Kissé fontolgat halállal vetekedő búsulásában, aztán gúnyosan zárja le a családfát.

– Több hőstettet osztán egyikünk sem teve.

Büszkén, szilárdan távozik. A fülemüle előtte bújkál a munka és nyomor himnuszával.

– Jaj-tyuhaj!

Napkelet, 1921. augusztus 1.

A CSILLAGIG ÉRŐ EMBEREK

Az erdőben fát vágott egy legény. Nagy kedve volt, nótát vert a szája. Édes, szép szerelmi nótát. Hiszen olyan kevés kell a legényboldogsághoz! Lám, az állat is végignyalja egymás szemét, ha szeret. Egyik virág a másikhoz dűl, fák teteje összesugdos, a vak kő is társához ütődik, és helyet ás mellette. Az elröppenő fecske szép lányok szeme közé néz, és mindennek megvan a maga szerelmes szállása.

Messzi olyan csodálatosan szép volt a kék havasalji falu. A süveggel toldott fejű férfiak jó parolát adtak. A kontyos fedelű házakban volt ugyan baj számos, de sok jó napot is róttak a szomorú mellé. Lent a völgyben bárány farka vezeti a csecsemőt, míg ők csillagba nyúló hegyek tetején vállukkal tartják a tehénkét, hogy le ne zuhanjon, és térden csúsznak a felhők közé könyörületból meghagyott gabonácskájukat aratni. Lábuknál szól a fű, fejüknél mosolyog a csillag. így élnek a csillagig érő emberek.

A legény vágta a fát. A havasok fölött már gyülekeztek az álmok, s a Hargita kékködös tetején ítélőszékébe leült az Isten. Lassan sas szállt a térdére. Néhány bolond virágkisasszony fölfelé csukta be színes napernyőjét. Öreg fák szerelmes levelet ejtenek közibök. A madár csendes falevélen pihenteti daltól fáradt nyelvét. A felmérhetetlen virágzás alatt megbúvik a sok kicsi élet. A föld és zengő levegő olyan csendbe enyészik, hogy egy rossz ember félmarkával megfojthatná haldokló harmóniáját.

A sok fény már rakódott az égre, mikor a földről is felszökkent egy imbolygó világosság, mintha az asztali lámpát szél ragadta volna fel. A legény felfigyelt. Előbb csak pi-linkéztek, lassan megremegtek a falevelek, aztán piros fényben ragyogni kezdettek. Előbb kis fénynyilak suhantak át a fák között, majd világolni kezdett körülötte minden. Forró légáramok keltek útra, és vörös lett az öreg fák szakálla. Előbb csak egyet dobbant a legény szíve, és mikor levette, látta, hogy piros lett a fekete sapkája. Nem szólt, csak sápadt lett, mint a halál. Csendesen nyakába vetette tarisznyáját, és megfordult.

– Tűz van! – riadt fel valahol a szó.

A harang sírt, a torony fejvesztett denevéreket szórt ki ablakán, az ebek rémülten szítták az út fehér porát. Az anyák sikoltva hordották a templomba gyermekeiket, ahol a pap – Isten kétségbeesett trónusa – hangosan és latinul imádkozott. Minden arc fakó lett, mint a halott Krisztus lábnyoma. A házak kormos tajtékot vernek, az emberekre hull a tűz, fülük sír, meztelen szívök veri a követ, ahogy orra buknak a pusztulás hatalmai előtt.

A nagy, deli legény előregörbedt, mintha azt várná, hogy akár angyal, akár a sátán kapaszkodjék hátára. Aztán elrohant a ve

szedelem felé. Lába verte a harmatot, és durva ösvényt vont a mezők áldásában.

A lángok eggyé folytak. Az emberek arcukat feketére váltják. Tizenkilenc század minden kínja fellángol. Egy kereszt recsegve hanyatlik le. Az ökör véres nyakán ezüst patakban olvad a lánc. Az elégett eb gerince vörös íjként felmered, mielőtt elpattanna. A kicsinyeire borítkozott madár égbe tartott csőrrel hal meg. Az ezer esztendős hun emlékek, házak, csűrök ropogva égnek, és mint aranyeső, robban szét az otthon.

Hajrá! A világ fölött piros angyalok csókolóznak, és véres bíbort vetnek az ég arcára.

Hajrá! Új világ hajnalodik. A hőségtől új istenek szobra hasad ki a sziklákból, és az ember keserűsége végigsír a világ felett. A titokzatos erő az udvaron feledett bölcsőt előbb a zúgó levegőbe emeli, és ott égeti el. A legény elbűvölten megáll a magasságban.

— Beh szép lett a házunk!

Minden élet egyszerre kezdett sírni, és felvetette szép fejét a halál.

— Koporsót ide!

A halálfővel szembenézett a legény. Felvetette fejszés kezét az őrült dínom-dánomra.

— Ujjé! Vörös haja lett a szeretőmnek!

Több szót nem ejtett, lépést sem tett tovább, csak lassan eltorzult, s mint álmából kelt Lucifer, kajánul széleset nyújtózott.

Akkor már színjeleket játszott a tűz. Mert minden másképpen ég: az élettelen dolgok, a lélegző teremtmények és az ember. Az égő ember is annyira változatos. Néhány könnyű fehér pillanattal lobban el a gyermek. A férfifő tüze fekete, a szép leányé szomorú, az anyatestekből hányt máglya meghatóan sír. Másképpen borul tűzbe az imádság, másképpen a dal. A szerelem nem is fáj ilyenkor.

— Vörös haja lett a szeretőmnek! – sírt a legény.

Az infernális zaj lassan elcsendesült. Csillagvakító füstgomolyok légi útra keltek, és ekkor úgy látszott, mintha nyersarannyá változott volna a falu. Tűz csepegett az eszterhéjról. A tetőkön nagy, vörös varjúkárogók még kinyúltak, és megbolondult virágok ugráltak ki az ablakokon. Arca szigorú árnyékot kapott, és fekete halántékot. Több ügyet az életére nem vetett. Sötét volt, mintha most szülte volna az éjfél.

Egyszer mégis elmosolyodott. Hideg kézzel elővette a tarisnyából klánétáját. Mellette megkésett emberek rohantak el. Azoknak odakiáltott:

— Tisztölöm Bokor Ágnist!

A klánéta szavára halk, fehér árnyak jelentek meg az erdőszélen, de azok is visszaröppentek.

Csak az ágon ülő bagoly szuszogott hangosabban, mikor lezuhant a legény a szikláról…

Háta mögött lassan kinyílt a halálvirág, a hold, és elúszott a fák tetején a legény felé, mintegy elnyúlt arany koporsó.

Másnap reggel kis bocskorkás pásztorgyermek állított be a paphoz:

– A havasból jövök – szepegte elfogultan. Édesapám azt üzeni, hogy immár vegye fel a templomi gúnyáját, mert hozzák Báró Istvánt.

– Melyik Báró Istvánt? – retten meg a pap.

– Ki meghót.

– Hát meghalt?

– Abba helybe.

– Mikor te?

– Az este.

– Beteg volt?

– Nem a.

– Megölték?

– Ót nem.

– Hirtelen hunyt el?

– Elég hertelen.

A falu már tudott a tragédiáról. Kis csoport gyűlt a pap udvarára. Jött az egyházfi s a nagymellű kántor. A pap zordonan öltözött. Egy legény vállára vetette a gyászkeresztet, mint a kaszát, s kis hegyes szivarral a szájában vezette a menetet.

A borzas deszkakoporsó mellett a zászlóguzsalyt vivő leányok vártak. Nagy ínaszakadtan megindult a harangozás. A gyermekek hosszú fűszállal a füstölő-lóbálást utánozták. Az asszony-keservesek rákezdik a sírást. Az erdő zúg, zeng, harangvirágok inganak. A kakukk bolondul szólni kezd, mintha most szabadult volna ki valami avult órából. A hangyabolyok fölött kékfényű, savanyú köd dereng. A nyúl füle óvatosan kinő a fű közül. A magasból a székelysas kékséget és napport szitál a félig pogány temetés pompájára, mely durva szekéren irombán elindul.

Viszik a vérével földhöz ragadt legényt. Útközben kábult bogarak ütődnek a koporsó falához.

Senki sem tudja mi történt, csak a föld. Ez a csodálatos föld, melyen húsz század végigviharzott, népek és Istenek pusztultak el. Hierophantok bíbora rothadt el rajta, táltosok ereje hanyatlott rájok. Galambvér és embervér, hejh, mennyit öntözte. Ma csak egy legény hullott le reája, miután megsemmisült az ő világa, s nótáját elfújta kurta klánétáján.

A leégett falu fekete foltján helyezték el a koporsót. Hová is vinnék? Itt volt az ő háza, ide kell hazatérnie. A leégett bajszú férfiak döbbenve megálltak. Zilált, koldus, rongyos volt mindegyik. A kilátástalan, jövőtlen sors némasága befagyasztotta ajkukat. Kitől mit várjanak? A korom csendesen hull reájuk.

– Nem lesz itt soha akkora tűz, hogy a világ idelásson! — véli az egyik.

– A világ! – kacag károgón a másik.

Pedig csak sejtik, hogy a világ a káprázatos erők és tömegek hatalmassága, amelyen a pénz bődül végig, ahol a madárnak is gép a szíve. Mit akarsz te akkor, leégett falucska, szikláról zuhant gyermek, ki végső kétségbeesésedben azt kérded: – Hát mi az ember? —, és így feleled meg: – Az ember bűn, melyet Isten követett el maga ellen.

Ilyen gondolatok járják, mikor az egyik üstökösfejű csillagembernek bizarr ötlete támadt. Felhányja karjait, és a szertartás áhítatában belekiált:

– Emberek! Még egy koporsót ide! Temessük el falut! – A tömeg megbénult, a testek ropognak az izgalomtól.

Eltemetni a falut?…

Mindenkinek van halottja! – kiabált egy üszkös gerendáról a társuk. — Halott a házunk, minden szép jószágunk! Halott a reményünk! Koldusok, árvák, elhagyottak levénk! Halott a gyermekjáték is, s korom a szemfödője! Szívig égett emberek vagyunk! Koporsót ide!…

Az új koporsót a másik mellé állították, és megkezdődött a szokatlan temetés.

Mindenki hozott egy kis hamut otthona porából. Valaha ház volt, mosolygó, virágos. Kenyér volt, édes. Ruhácska, ékes. Ki tudná, miféle hímes, tarka vagy szerelmes. Életük egy része, fáradságuk zsoldja, álmuknak szárnya, jövőjük záloga. Ez a kis korom volt a becsület, a tekintély, a szépség, a történelem, a világ célja, amelybe beleégett a dal, a tej, a nyelv, a kacagás, a minden.

Mikor a koporsóba dobta, minden szív érezte, minden száj elsírta. Az anyák gyermekük kacsójába adták a pusztulás fertőző szimbólumát, hogy ő dobja bele. A por, a hamu gyűlt, könnyük pergett. Már csak az hiányzott, hogy valaki e fekete káoszt emberré formálja. Az apostol, ki megértve, hogy egy nép temetkezik, belemártott ujjal kérdőjelet tegyen az égre:

„Mi lesz már a világ?!”

Végül csodálatos dolog történt. A halott legény koporsója magára maradt. Mindenki a sajátjára borult.

Így pusztultak el a fűtől csillagig érő emberek.

Jött a pap, s úgy, ahogy látta az egészet: port, hamut, koporsót, népet szépen megszentelte, aztán eltemette.

Ott lenn, valahol a földben még most is élnek, ha meg nem haltak…

(A „Tűz a falun” témaváltozata In: Az elszántak, Révai 1943: 175-180) Kolozsvár, Erdélyi Almanach, 1925.


SZÉKELY JEREMIÁS HALÁLA

i

Társai székely Jeremiásnak gúnyolták. Valamelyik csíki templomocska küldte követül a teológiára, ahol a zárt, kis élet kinyílott. A sejtett misztériumok feltárultak, és ő állandóan a János jelenések barna lován ült az égbe röpülés örök vágyával, és fénybe borult szemmel még a harangkötélen is a tornyokba mászott, hogy Krisztusa diadalát hirdesse. A teste azonban már szürke halott volt, mint a békáé, mely saját lábán előbb földdé válik, s azután omlik szét. Alig volt tüdeje. Az orvos szerint minden pillanatban utolérhette a halál, de ő nem tudta, lelkes terveit tovább szőtte. Három nap választotta el a felszenteléstől. A teológiai titkos tanács összeült, és halálos ágyát kitette a szentélyből.

– Előbb gyógyulj meg, fiam! – biztatta a lila püspök. – Elküldelek valamelyik szanatóriumba.

Kint zilált ködöt ettek már a hegyek, friss keleti szél mozdult, s egymást dalra hívták a tücskök. A távoli havasok ormán pásztorok tüze párzott a csillaggal. A papnevelőben minden elcsendesedett, és akkor a kispap – viaszkkal ragasztott halálfő-arca elé tartotta a feszületet.

– Atyám, tizenkét esztendeje várják odahaza. hogy felkenjék ujjaimat. Sohasem játszottam. Rongyokban értem ennyire, könyörületből vagyok, aki vagyok. Tonzurám fekete a gondtól, állandó rettegéstói. Aztán megismertelek Téged, Uram. Elmerültem benned. Azóta annyira tudok szeretni, hogy a Sátánnak is azt mondom: „Tűzvirág.”

Minden szó, mint gyertyakoppanó oltogatta ifjúságát, s az öreg épületben századok hallgatták a viaskodó gyermeket.

A feszületet elejtette, és merően kitekintett az ablakon.

— Ott, ott — lobogott a haja ismét —, ott a fekete messziben van Székelyföld, hol Isten ölelkezik a hegyekkel, villámok tüzesítik a levegó’t és az emberek nyoma tündöklik a porban. Nekem oda haza kell mennem, Isten! — veszekedett urával —, mert ha nem, meghal ott az élet! Már minálunk nem sajdul a nóta, táncunk se perdül, és átok állítja meg a temetést. A nagy szegénységben nem mienk a „rigópohár”, a patak se. Jaj, megdültek a fák is, nyúlárnyék lett sorsunk. Székelyek földje te, irtózatos hasadék Európa szívén.

Éj volt, s az Isten nyugodt maradt. Az öles falak boltívei alatt patinás szentek talányaikon töprengtek, s a sűrűn függő feszületek kínjait glóriába vonta az éjjel. A buzgóságtól és latin nyelvtől sorvasztott szent fiúk aludtak. Ilyen fáradtak minden nap végén, laposak, mint a kép, és feketedő fülüknél fogva bátran fel lehetne szegezni mind az ötvenet a vedlett falakra.

Az alvó házat láthatatlan hatalmak nyomják. Ilyen éjfélkor Krisztus nesztelenül megvizsgálja gyertyalelkű fiait. Közeledtével a kripták lakói kiugranak, koporsóik mellé térdelnek. Az ablak rácsaiba kapaszkodó ördög pedig hanyatt esik, vissza a pokolba. Ej van, zavartalan, titkos, mindent elborító nyugalmas éj, mikor a szentírás lapjai is egymásra hajolva alszanak.

A beteg fiún utolsó nagy izgalom vesz erőt. A fekete ködben ingadozó magas árny felemelkedett. Magára öltötte kék talárját, átövezte szőrcingulumát, és elindult a sírboltszerű folyosón. Szeme körül beteg fény reszketett. Egyik ólomkeresztek közé vert ablaknál megpihent. A kék ruhát elöntötte a holdfény, orcáját a halál. Az alvilág kutyái marták már a lábát. Szédülés fogta el, ahogy beletekintett az ég mélységeibe. Megrogyó lábát feszítve betántorgott a kápolnába. Tapogató ujjai nyomán aranyfoltok maradtak a falon.

A rekedt tömjénfüsttől fulladt oltáron felgyújtotta ‘a gyertyákat. A félhomályból szobrok világítottak elő. Az öröklámpa piros virágokat nyitott a falon. A sokszemű cherubok lassan ébredeztek, és azon tűnődtek, hogy miféle víziókban részesül ez az oltár elé zuhant gyermek. A szenteltvíz edényre egérke kúszik, meghinti homlokát, így gyógyítgatja fájó fejét. Az oltárabroszon színes angyaltáncok lejtenek. Szűzanya ölében Kicsijézus a gyertya lángjába mártja lábujját, és saját csodájával játszik.

– Csak egyszer akarok misézni! – sóhajtja Jeremiás.

Fején félelem borzong át, hiszen nincsen joga. Ezt a cselekedetét mégis meg kell tennie. Szűzanya mosollyal segíti, a hatszárnyú szeráfok is biztatják, s mintha a Mindenható is kiszólott volna a szentségházból. Nem tud ellenállani. Káprázva a reggeli niséhez előkészített szent ruhákhoz vánszorog, s csakhamar a fehér alba végighull tagjain. A durva kötélnek sodrott övét izzó marokkal szorítja összeaszott testén, hogy meghaljanak a vágyak. A belső varázsban végtelenné tárul a kápolna. A képek kékís fényt kapnak, s mikor az oltárhoz lép, Mária trónusa a magasságokba emelkedik, a lábánál kettétiport kígyó újra eggyé forrik. Jézus sebei patakzanak, a pufók angyalok introitust fújnak, és a fiú-pap boldog, mint csecsemőkorában, mikor édesanyja ölének volt a királya.

Forró leheletétől reszket az arany paténán emelt hostia, de ekkor — mintha az éji magasságokban megszólalna a lélekharang. A miséző gyermek karja nehéz lesz, mintha az emberiség láncait kellene könyörgésre emelnie. Csontjaiba hideg nyilall, s lassan piros bugyborék tör fel a szájába, és sós vériszapban akad el a nyelve. Elbűvölten mered bele a kehelybe, amely hirtelen mélyülni kezd, mintha minden kiontott emberi vérnek ebiét akarná odatárni. Arany falairól a vikg gyásza verődik vissza a mélységében nyugvó Isten szemeibe.

Még sejti, hogy most meg kellene csókolnia az oltárt, de feje tétovázik, homlokredői elsötétülnek, ökle az oltárra dobban, s a végsőkig feszített szervezet szép sugárban ráönti a vért a félig mondott misére…

A gyertyák lángot váltanak, és lassan hozzászállanak halottjukhoz.

Nagykésőre zúgni kezd a fák teteje, s a tépett felhőkön áttör a derengés. A Maros völgyének virágain feltetszik a nap könnye. Az erdők vadjai emlőt nyújtanak kicsinyeiknek, a patakok újra mosni kezdik a sziklákat. A tiszta levegőben magasba lendül, s boldogságában hanyattröpül a fecske. A dor-mitoriumokban szörnyen kopottak és sárgák a nép apostolkái, mintha mindegyiknek ágya alatt volna már koporsója. Ijesztő latin szó kiált bele a félhomályba.

– Surgite! Tisztelendő testvérünk, Antal Ferenc, elhunyt az éjszaka!

A terem közepén a rektor ingatja kopasz fejét, s harsányan intonálja:

– Requiem aeternam dona ei Domine!…

Az ágy mellé térdelt kórus folytatja, s

mindeniken reszket az ing s a szív.

A véres kápolnát bezárták. A theologusok hosszú, szótlan sorokban az ősi katedrálisba vonulnak. Felvették fehér karingüket. A hatalmas kőoszlop árnyékában tompán megszólal az orgona, és újra kezdi a Requiemet. A történelmi falakról finom penészvirág hull, a kékfiúk riadtan buknak a halottak officiuma fölé. A gótívek alatt romlott a levegő. Egy kanonok fogatlanul cikornyázza a gregoriánt. A többi stallumba száradt vén pergamentum-papot nem érinti a halál.

Kívül már igazodik a nap után a sok virág. A tömegek piszokba és gondba öltözötten futnak szét a templom kapuja előtt.

Ekkor csapott fel az orgonán a Dies irae szörnyű jóslása, amitől kriptaköd és szürke por tölti be a mély templomhajót. Csak az orgonatest mögött kacagott a fúvó-nyomó félkegyelmű ember soványan és hülyén, mintha komájával, a halállal szórakoznék.

II.

A koporsó feldöbbentette a halott tizenegy társát, és az volt a második fagyos surgite, hogy fel kell törniök a szobor életet, önmagukhoz, őszintén. A ravatal megzavarta, a valóság kicsapott belőlük, biztatta a sápadt emberroncsokat, hogy szálljanak magukba, igazítsák meg félrenyomott szívüket, tegyenek áment a kicsinyes élet végére, különben elmetszi gólyagégéjüket. Izgatottan járultak a rektorhoz:

– A koporsónál mi akarunk adorálni.

A rektor hozzájárult. Jót tesz, ha ők virrasztják át társukat. A ritka szimbólumra való tekintettel a püspök azt is megengedte, hogy Franciskus Antalt egyházi ruhában fektessék ravatalra. Az elmélkedés témájául ezeket a szavakat üzente:

„Vajjon nem én vagyok-e halott?! ínyükhöz tapadó nyelvvel roskadtak le a gyorsan eltűnt, árnyékföldből kitépett virág mellé. A szálas gyertyák fejük fölé emelkedve a gyermek-papra néztek, kinek az ég lehelete borította fagyott alakját. A padlón terjengő hullaszagban derékig térdeltek a kispapok, tiszta imaritmusok peregtek, mintha ezüstből volna a szájuk. Halott mellett pap szórakozik el leghamarabb. Mikor mellét verte, már mindenik magára gondolt, és titkon örült, hogy nem ő ül a Szentmihály lován. Mindegyik kis Rómának érezte magát, és meg volt győzó’dve, hogyha majd reá is kerül a sor, egy világ rothad el benne. Ártatlan és kedves volt ez a szent együgyüség, ahogy egymással olyan komolykodva beszéltek, nekik idegen problémákat elintéztek, és belül büszke volt mindenik, mintha reggelenként ő itatná meg azt a szamarat, melyen az Üdvözítő bevonult Jeruzsálembe.

A fellengző köd gyorsan leszakadt szemükről. Másnap megérkeztek a halott szülei, tusakodó két szegény székely. Elsőnek az osztály humaristája fakadt sírva, és mindnek eszébe jutott, hogy őket is ilyen édesanya vetette világra, s ez a hóttos-hóttig szegény ember az ő apjuk is. A havasalji boronakalyibákban éppencsak addig szenvedtek az emberek, míg a „kicsi tiszlendúr” hazajön, hogy megvigasztalja őket. A nép sivár sorsa rájuk vetette árnyékát, és a jövend apostolai tájékozatlanul nézték egymást. Az élet csúnya ferdüléseit feledve, gyermekként fogóztak a meghasadt életű paraszt édesanya szőttes szoknyájába, mint nagyszemű kék leányok, kik eddig az emberiség láthatárának fekete szélén ültek.

Az elfogódott kis asszony sírni se mert a püspök, méltóságos papok láttára. Félt, hogy könnye bepiszkítja a kápolna ragyogó köveit.

A fekete pompa elkészült. Apácák olvasót morzsoltak, karének zendült, a kihányt

gödrön fényporszemek táncoltak. A vén székely minden jajdulásra elborultan kiáltotta asszonyának:

– Ne sirasd, Amáli, nem a te fiad volt, mánn az Istené volt!

Mindennek a végén pedig billentett egyet a fején:

– Heába nevelém a bornyut az első misédre.

A temetés végén pedig megfogta a vén-asszonya kezét.

– Nekünk immán akár alá, akár fel.

A pap-épület sarkán aztán az asszony lerogyott a fia holmijából kötött batyura. Hiába mondogatta vén párja:

– Nem a te fiad volt. Isten fia volt.

Kicsit ő is haragudott az Istenre.

A papnevelde folyosóin végigharsant a csengettyűszó.

– Silentium! – Csend legyen!

A papok, szellemek és kísértetek helyükre oszlottak.

Csak a nap ment egy ideig az árva székelyek után, kik fáradtan vitték a székelyek Jeremiásának halálhírét haza, a szentséges elmúlásra ítélt népnek és a hegyeknek, melyek olyan szomorúan ölelkeznek az Istennel.

(„Az Isten igájában”II. fejezetének szövegváltozata) Pásztortűz, 1927. október 9.

KASZÁLUNK

Két legénnyel egész nap fenn kaszáltunk az erdőn.A vad, buja fű felkapaszkodott a mély szakadékig, amelyben hatalmas sziklák hevernek, mintha óriások koponyáját hányták volna a patak medrébe. Ezüstös fagyökerek fonják körül: rettentő ütőerek, melyekben fekete vér lüktet. A mélység tele van szédülettel, fölötte ismeretlen csodák kergítőznek, a sejtelem elvész a bükkös fény-ösvényein, a kifürkészhetetlen titkok vará2sában, a láthatatlan csírapárzásban, a soka meg nem fejtett ősszellem remegő menyországában.

Szótlanul kaszálunk. A rend vastagon dől, a fél Erdélyt átkaroló komor rengeteg forog velünk, mintha a bolygók lendületében volnánk benne. Halálos inger űz, míg orra bukunk: a munka láza. Gyilkosok vagyunk, kik virágokat öltünk, és meg kell bűnhődnünk ezért. Az iram végén a legények ordítva dobják el a kaszát, és leroskadnak a páfrány közé. Az erdő kicserélte őket. Sötéten nézik, hogy napszálltakor veszem a fejszét, és tanyát verek éjszakára széldöntött fák alatt. Az egymásra hullott bükkök kopár, néma vázát levágott gallyakkal fedem be, és a zöld lombsátor előtt tüzet gerjesztek

A legények megmozdulnak, felölelik a friss füvet, fekvőhelyeket készítenek, és beszórják a sátor földjét, mint úrnapkor szokás a Krisztus útját.

Sötétedik.

A világ mérhetetlenségének zűrzavara elnyom, az éjszaka eloltja agyunk gyenge fényét. Homlokunk a tűznézésben sötétre tűrődik. Csámcsogva rágjuk vacsoránkat: a szalonnát, kenyeret, túrót, hagymát. Némák és megigézettek vagyunk, mint az ősember, kit örökkévaló testté avatott az értelem hiánya egy parányi földrög árnyékában. Fakéregből van a ruhánk, de a mellünk, karunk, nyakunk, fejünk meztelen. Furkósbot a fegyverünk, és zabolátlan ösztön zúg, gyújt ereinkben. Ölni, enni és szeretni jó. Vad vággyal lessük a fák közt itt-ott felénk rettenő vadak szemeinek sárga, zöld felvillanását: a vadakat, melyek eltűnnek, mielőtt utánuk rohanhatnánk, hogy puszta kézzel is megküzdjünk velük.

A tűzrakás lobogó lángja magas fényt vet, s a fölötte szétbomló óriás fa levelei arany lázban reszketnek. A horizont peremén, éppen a fák hegyén, a csillagok hidegen ragyognak, mint a megfagyott tűz.

Társaim kis fanyársakon újabb szalonnadarabokat tartanak a tűz fölé, s fekete kenyérre csepegtetik a zsírt. Fejünkben fáradtan zúg a meggyűlt napfény, és heve kiragyog égő szemünkből. Mindössze ez a kis mozgás él, melyet az evés okoz; aztán fáradtan öklünkre dűlünk a tűz körül. Az erdő félelmes árnyékában társaink, a vadak is megkaparják éjjeli fészküket, és együtt figyelik velünk az éjszaka rejtelmeit. Ők is tudják, mi is tudjuk, hogy a tetőn, a legmagasabb fa csúcsára ráült az öreg halál, és a fejéhez csapódó rémült baglyokkal játszik.

Kilenc óra körül nagyot ásít, és ettől hirtelen az erdőn borzongás riad végig. A megbolygatott sötétben elmerül az égen szendergő néhány csillag. A láthatár mögött fölkel a fekete káoszból az ítélő Isten. Előle menekülnek.

Most hirtelen támadt szél dől rá az erdőre, és földig nyomja a büszke fákat. Nyugtalanság kél az űrben, felhők gombolyognak elő, és rázuhannak a rengetegre, végiggördülnek ágtördelve a megkínzott facsúcsokon. A hegyek egymáshoz hajlanak, mintha egymást csókolnák. Tüzünk felkerekedik, és ezerfelé igyekszik megszökni a fák alatt.

— Nagy üdő lesz – azt mondja Feri, az egyik kaszás legény.

A másik morogva fekvőhelyet túr a kalyiba védett zugában.

– Rakjatok nehéz fát a tűzre — szólok -, hogy a szél el ne vigye, az eső el ne oltsa.

Az ég lassan, mélyen felmordul, villám cikázik, de a legények nem törődnek vele. A fejsze csattog a kezükben. Fatörzseket rónak szét, és szótlanul a máglyára hányják.

A kitörni készülő viharban, a felhők terhes, fehér hasa alatt a körülöttünk levő fák lábait vizsgálom, vajon nem dönti-e ki őket a vihar; vagy nem kerülünk-e a hegyekről lezuhanó szennyes vízáradat sodrába.

Mindhárman tudjuk, hogy percek alatt kitör az ítéletidő, és felállva, széltől tépetten, hajadonfővel várjuk.

Hirtelen baljós hangok támadnak. Az erdők sírása-e ez, a föld gyászdala, vagy a felhők meghasadt méhéből kél? Nem tudjuk, de érezzük, hogy harcra hív, és pillanatra átfut rajtam a gondolat, hogy meneküljek; de hatalmas dördülés dermeszt meg, mintha az egek kapui zuhantak volna le. Most arra gondolok, hogy ez az égcsattanás milyen igaz rím az életemhez.

A legények egykedvűen állnak a tűz körül. Tépi a vihar őket, de számba se veszik. Egész testük megfeszült, az ösztön ébersége dolgozik bennük, hogy miként kapják el fejüket a villámcsapás elől.

Két nehéz pillanat telik el. Feri – fekete, szálas, magas fiú – óvatosan leguggol, megragadja hosszúnyelű fejszéjét és vár, mintha a sötét gomolygás mögött közeledő, ismeretlen ellenség homlokába akarná vágni. Öntudatlan cselekedet, az izgatott ember kusza mozdulata, de mégis megkérdezem:

— Látsz valamit, Feri?

— Ott – mutat előre a legény mintha jönne valaki…

A vihar függönye a tűz fénykorén túl elzárja a látást. Hiába meresztem az áthatolhatatlan sötétben szemeimet.

— Lehetetlen – rázom a fejemet. – Látsz is valakit?

— Nem, de érzem.

Vad patakzással megindul a zápor, és csakhamar olyan orkán kerekedik, hogy felkapja a félelmében makogó nyulat a fű közül, és a sziklához vágja. Az égi mélységek hörögnek. Elbűvölten és önkéntelenül is remegve meredünk bele a viharba, mikor éles női sikoltás hangzik fel közelünkben.

– Segítség!

Elugrunk mindhárman a hang irányában. Az első bokrokon túl tövisektől, ágaktól megvert, véresre tépett nőt találtunk.

Fiatal, formás és szép parasztleány.

A legények sem ismerik. Nem a faluból való. Idegen takaró-leány, napszámba dolgozik, és az erdőn hál, míg a széna elkészül. Leroskad a tűz mellé. Fél és fázik. Ágtövistől eltépett ingéből kifehérlik a melle. Az éhes férfivágy fellobban bennünk. Olyan közel jár a villám a fejünkhöz, hogy szinte perzseli a hajunkat, de mit törődünk már a viharral: csak ezt az igézetes, szép leányt nézzük, kit váratlanul a karjainkba vetett az orkán, mint valami érintetlen vadmadarat valamelyik fa tetejéről. Forró az én szájam is, mikor megkérdezem:

– Ki maga, menyecske?

Tisztelettudóan húzza ki magát.

– Leány vagyok, instálom. Márika. Pétör Márika.

– Ugye nem idevaló, mert nem ismerem?

– Zsombori vagyok, kéröm… Itt takartunk fejjebb a laposon.

Nagy dördülés vágja el szavát. A hosszú, fekete legény hozzálép, és büszkén megfogja a kezét.

– Ne félj, amíg engem látsz!

A leány felnéz reá és – elmosolyodik. Tetszik neki a fiú, aki mórikázva ereszkedik le melléje a tűzhöz. Omlik a nyakukba a víz, de észre sem veszik.

– No, itt mindketten lecsúsztunk, Gyuri — tréfálok a másik legénnyel. – Pedig ügyes, szép leány…

Gyuri baljós pillantást vet a párra a bokor alól, ahová behúzódott. A lombkárpit alól szinte öl a tekintete. A leány észreveszi, de dacosan azért is a másikhoz búvik.

– Mit merkel reám az a legény! – búvik el a barna fiú izmos karjai közt.

Az idő csak nem szűnik. Első dühe lezajlott, de nyugatról új erőt kap, és csakhamar kétségbeejtő villámtánc támad. A kalyiba mélyéből nézem a kénkőszagú, megveszett világot.

A szembenlevő erdőszélen hol itt, hol ott lobban fel egy-egy villámsújtott fa. Csúcstól tövig fut a láng, és azonnal el is lobban. Csak az üszkös csonkok állanak, mint kialvó fáklyák vörösen, hunyorogva. A fűágy alattam lassan átnedvesedik, karom, oldalam átnedvesedik. Valahol betört a kalyibába a víz. Száraz helyre mászom, fészkelődéin.

Észre sem vettem, mikor a két legény felállott, és gyilkos dühvei egymásnak meredt.

– Mit csináltok, hé? – hujjantok rájok. -Megvesztetek?

Ügyet sem vetnek rám.

Észre sem vettem, mikor kaptak össze, de látom rajtuk, hogy csúnya leszámolásra készülnek. Konok, kemény bika mindkettő.

Alig lépek ki a kalyiba alól, a Gyuri balkarja kinyúlik, és mellen ragadja a másikat. Jobbja áthasít a sötétségen, és rázuhan a társa fejére. Most egymásnak robbannak. A leány a tűz fölé hajolva, merev keblekkel sziszegi:

– Ótsd el, Feri! Öld meg! Sújtsd le a nyavalyást!

Lábukon a kasza, kezük ügyében a fejsze, derekukon rézláncon a bicsak, de egyikük se gondol most ezekre. Asszonyért küzdenek, puszta kéz kell ide. A vihar és az erdő kegyetlen vérszomja, az ősvágy lepte be agyukat, testüket, melyre a pokol tüze fröccsent. Itt nincs értelem, nevetés, se Isten, se ember, csak ősszenvedély: egymásnak ugrani, eltörni a gerincet, míg a másik lehanyatlott fejéből, a száj szélen meztelen mellünkre foly a sötét vér… vagy két marokkal addig szorítani az embernyakat, míg a hörgő gége összemorzsolódik és a csigolyák szétválnak ujjaink között. Úgy kell csinálni, mint ősember korunkban… akkor is az asszonyért… így parancsolja az erdő és a vihar, hogy az erős éljen, a gyönge vesszen.

A leányt fény környezi. Arcán, testén ezüstösön foly a víz, de a szenvedélytől rózsák nyílnak rajta. A két legény ránézve csodaszép hangszer, melyen most két vihar játszik.

A két legény pedig tovább küzd, az orkán tovább zúg. Feltestük a sötétbe veszett. Halálsápadtak és merevek, eltorzultak. A verejtékcseppek összevegyülnek a reájuk szakadó esővel. Kinyílt szájukból előszikrázik fehér, csikorgó foguk. A folytonos dörgés gyönyörű dalában érik a halál.

Most a leány rám néz, és engem is elönt a mámor, a bűnös, homályos köd, a vér szava.

Mindenről megfeledkezem, öklöm öszszeszorul és egy lépést teszek a küzdők felé.

A leány gúnyosan felkacag:

– Mit akar maga, úrfi?

Különös, veszedelmes ez az éjszaka.

Ujjaimat a nő felé meresztem, hogy ragyogó, kibomlott, fekete hajánál fogva magamhoz rántsam, de a leány csak az érte küzdőket nézi. Felindultan a birkózókhoz cammogok.

– Elég legyen!

A szilaj legények véresen továbbtusakodnak.

– Elég legyen! – csördülök újfent rájok.

Ha a tűzből kiragadnék egy lángoló hasábot, és azzal ütnék közibük, akkor se engednék el egymást addig, míg egyikük életben van. Tétovázva fegyver után nézek. A leány felkacag.

– Álljon hátrább, úrfi, s még igyék egy kicsi kávét, míg hezzafogna!…

Elvakulok és a két legényre vetem magamat. Valahogy elválasztom őket.

Most lihegve velem fordulnak szembe. Ismerem a fajtámat, és tudom, hogy a következő pillanatban mind a ketten nekem esnek és megcsúfolnak, hogy aztán tovább folytassák a végzetes leszámolást.

Pillanatveszteség nélkül tennem kell valamit, ami leigázza, észretérítse őket.

A felém tolt két dúlt arcba nézek, és már-már meglendül a karom, de idejében visszatorpanok. A székely arc szent és sérthetetlen. Ha ütéssel meggyalázom, még az éjjel halott vagyok. Addig nem nyugszanak, míg meg nem öltek… De meg kell előznöm őket. Még egy lépést tesznek felém. Minden erőmet öklömbe gyűjtöm. A két domború mell megkondul, mint a harang, a legények csodálkozva tétováznak és lesütik fejüket. Remeg az ajkam, mikor megfordulok. Nincs mitől tartanom. A küzdelemnek véget vetettem.

A leány hosszasan végignéz. Arcom, testem minden porcikáját végigfürkészi, és sajnálkozva elpirul.

– Milyen kár, hogy nadrágban született!…

Rá se hederítek. Kábult fáradtság vesz erőt rajtam. Visszabújok a kalyibába, és fekhelyemre roskadok. Hallgatom a távolodó vihar dübörgését, nézem az égi tajték elvonulását, a felhők őrjöngő vonaglását, és elkábulok az erdő vészes füttyétől, a kialvó élet hörgésétől…

Kimerültén, halálos álmosan lefekszem a vihar szárnya alatt. Merev tagjaimat szétvetem, és érzem, hogy feketén morajló mennydörgéssel lassan elsüllyed velem a föld.

Alszom…

Nem tudom, hogy meddig tartott a nagy szendergés, de már magasan állott a nap, mikor dideregve, összetört tagokkal felébredtem.

A vad tivornyának vége. Jó reggelt!

A tűz már vígan ég. Napsugártól átvert sárga füstje, mint szép leányhaj omlik szét a fák terebélye alatt.

Ketten ülnek a tűz mellett édes meghittségben: Feri, a fekete legény és a viharhajtotta leány. Gyuri hiányzik. Az éjjel eltűnt. Loppal kihallgattam beszédüket. A leány pirosán, üdén a lángokba bámul, a legény rekedten dörmög.

– Osztán azonkívül van még egy másfélvékás fődem es… az úrfinak felibe dolgozom. Olyan búzája van, mint az arany. Retten, lelkem, hamar learassuk, s onnan es kapunk úgy négy zsákkal. A napszám esmét szép summára rúg… Nem kéne, hogy sokáig halogassuk a mennyegzőt, mert sok a dolog…

– Akármikor megtarthatjuk – egyezik bele a leány.

Szememet felvetem a fákra, melyeknek ágain gyöngyfüzérként csillognak az esőcseppek. A felső ágövről az alsó emeletre madarak libbennek. A völgyek fölött finom ködfátyol lebeg. Harmat permetezte be a virágokat, a mohok ezer színben ragyognak: ez itt rubintfészek, az ott zafírbokor, amott topázrakás. A szálegyenes bükktörzsek esőtől mosottan szöknek a magasba, és a felséges erdei templomot mennyei pompával díszíti fel a nap. Minden falevélke tükörként szikrázik.

Alázatosan leveszem tekintetemet az erdő szépségéről, és ujjongó lelkű kisfiúvá tisztulok. Megkeresztelkedtem a harmatban, amelynek szent vize alá Istenapám karja tartott.

Szelíden figyelem tovább a tűz körül kuporgó két gyermeket, kik nászra készülnek, összeházasodnak a semmire, az éhezésre, szenvedésre, megaláztatásra, az aljas vásárra, mely életnek neveztetik.

Megteszik, mert szeretik egymást.

És ez az új honfoglalás titka…

Pedig dehogy gondolnak ők új honfoglalásra, csak követik a világ viharának nagy törvényét, mely egymásnak dobta őket, mert székelyek, és mint mondám, szeretik egymást…

A következő pillanatban tömött nyakú kakukk lebben a fölöttünk álló fiatal bükk tetejére, és hangosan elkiáltja, hogy hány évig élünk…

(Alsórákos, 1931. július) Szövegváltozat; v.ö. Kopjafák, XV. 139-144.

Pásztortűz, 1931. augusztus 9.


EZT JÉZUS TETTE

A kántorunk eltűnt.

Egyik június eleji vasárnap a gyermek-istentiszteleten még felült az orgonához, de alig kezdette el kedvenc énekét: Elnémul egyszer énekem, A húr elpattan, jő az éj – a köhögés elfojtotta a vén hangot, de a gyermekek belevágtak az énekbe, s neki csak a billentyűk közt kellett vájkálnia.

– Már ugatnak bennem a halál kutyái -panaszkodott az orra előtt felütött zsoltároskönyvnek, és leküzdve az ingert, elrecsegte az utolsó sort:

– Ezt Jézus tette mind…

Tovább nem is bírta. Melle mordult, torka böffent, és ráhányta vérét a fehér billentyűkre.

Hosszú, száraz ember volt. Az öregségtől már moha rakódott a hátára. Púposán, meggörbülve rátámaszkodott az orgonára, és nézte a sötét, habos vért.

– En készen vagyok…

Levánszorgott a kórusról és hazatámoly

gott, otthon ledült a kanapéra. Halálfeje felmeredt, szemüregét belepte a sárga penész, a fogak egymásra zárultak, a koponya varratai tisztán látszottak. Már a sír ólomfénye sugárzott szét róla.

Egy órát nyugodott, azután felkelt, befogta a rongyszedő, bogos lovat a szekérbe, felmászott a trágyás pokróccal leterített szalmaülésre, és odahörögte megrettent családjának:

– Megyek Kőhalomba Gálfihoz, a doktorhoz. Nyissátok ki a kaput!

Idétlenül, görbén bólogatott az úton a rossz ló fara mögött, melynek inait zöldre piszkolta a nyersen megevett lucerna.

Családja sorsára gondolt. Összeszámolta, hogy mennyi adóssága van a szövetkezetben, a mészárosnál. Tudta, hogy pénz nincs a háznál, s az utolsó kenyeret is kölcsön kérték.

A ló is leeresztette a fejét.

– Emeld a lámpásodat hé! – rántott egyet rajta.

Nem járt senki az úton. Erdő, mező néptelen volt. A vén kántor lelke elportyázott az erdő zúgásában, a virágos völgyek hímes hullámában, az édes-kedves illatok fölött szellőtől ide-oda lebegtetett pillangókon; de neki már gyászt mondott a mező. A távolban már Kőhalom látszott. Lehajtotta a fejét a barázdás országútra, és megállította a lovat.

– Hó! Hiszen oda is hiába megyünk. Mi a fenét adok a doktornak? Nem mondhatom neki. hogy: „Doktor úr, vizsgáljon meg, s a költségeit tábláztassa bé az egészségemre!” Hát még a patika? Ezért az egész parádéért, amiben felvonulok, nem adnak egy üveg gyomorcseppet…

Megtört szeme aggasztó fényben ragyogott és tovább morfondírozott:

– Aztán hátra van még a temetés. Sírásás, koporsó, szemfedél, fejfa… – számigálta

—belekerül néhány ezerbe… Tisztességes gúnyám sincs, amiben elvermeljenek. Egy egyházi embert mégse lehet nyilvánosan akárhogy kihányni a gödörbe. Kölcsön sem kérhetek ruhát valamelyik kollégámtól azzal, hogy visszahozom, csak éppen azt Úristen elejébe megyek vele… Meghalni még meghalok valahogy, de mi lesz az asszonnyal s az öt gyermekkel?… Csak a temetés ne volna!

Válaszolni nem tudtak a rögtön ölelkező virágok, csak mosolyogva emeltek feléje arrocskájukat Isten ekeföldjén. Újabb köhögési inger vette elő a hektikás embert, de ráütött a mellére keserűen:

– Tarts ki, vén fújtató, legalább halálig!

Váratlanul támadt a mentő gondolat. Minek orvos, patika, temetés, ha már úgyis ineg kell halnia! Egyszerűen elbujdosik, hogy senki se akadjon rá. A pénz legalább megmarad a családjának. Szinte vígan fordította vissza a lovát, és az ostorral visszafenyegetett a nyomába szegődött halálnak:

— Jöhetsz már, komám, mert akkor halok meg, amikor én akarok!…

Megkönnyebbülése kitartott hazáig. Aggódva futott szembe az asszony.

— Mit rendele a doktor?

Még tréfált is vele a vén kántor, hogy megnyugtassa:

– Neköm semmit, neked fiatalabb férjet…

Csak mikor felesége kiment, akkor sápadt

el ismét. Az erőltetett jókedv eltűnt, az öreg szíven felfakadtak a fájdalom rügyei, és megkezdette búcsúzását a kietlen otthontól, rideg bútoroktól. Leült az ezelőtt ötven esztendővel préparándista korában szerzett félig néma, rozoga harmóniumhoz, és elkezdette játszani, halkan eldúdolta utolsó dalát:

„Már elhagylak, drága, kedves szállásom. Nehéz nekem tőled való válásom…”

Újabb rosszullét fogta el, de nem hagyta abba az éneket, hanem mintha agya megzavarodott volna: egyik énekből a másikba csapott, és átszellemülten a kilencvenedik zsoltárba kezdett. Egész lelkét beleöntötte a szárnyaló, hatalmas énekbe:

„Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, Téged tartottunk hajlékunknak…”

Már hangja se volt, csak ajka pötyögött: de ő úgy hallotta, hogy ezrek éneklik a fenséges himnuszt, és a sokasággal a föld ég felé emelkedik. A lassan beboruló értelem tébolyodottan repdesett, és összecserélte a verssorokat, de az erőlködéstől verejtékezve tovább énekelt, mert úgy érezte, hogy a vak űrbe zuhanna vissza, ha abbahagyná. Mikor a halálhoz ért a dal, zokogva zengte a múlandóságról:

„Mint a zöld füvecske a mezőben… Reggel virágzik, este megszárad… Napja életünknek menten elmúlik oly hirtelenséggel, mint a mondott szót elragadja a szél.”

Ez volt a szellemi haldoklás. A dallam megszakadt, mint a megölt lélegzet, és a bomladozó agy szeszélye szerint táncoltak az ujjak a hangszeren, míg azok is remegve lesiklottak a billentyűkről.

A teste nem tudott, de lelke tovább énekelt. Mélyében tovább tombolt a dal az örök megnyugvás magaslatai felé, mintha galamb volna, mely a földet pusztító viharon átvág, hogy a felhők mögött a nap fényességében megszárítsa szárnyait.

A belső megnyugvás azonban gyorsan szertefoszlott. Szédülő feje előrebillent, és meglátta a lába előtt megásott sírját. Viszszaborzadt, de igyekezett megnyugtatni magát. Kenetes szavakat mormolt:

„A sír az Úr ágya… fogságom lejár… Fogadj el, sötétség. ”

Az ajtó mögött reszkető felesége nem bírta tovább az aggodalmat. Félelemtől dideregve mögéje lopózott.

– Feküdjék le, lelkem!

A félig kimúlt emberek gőgjével ütötte fel fejét.

– Te vagy? Jó, hogy itt vagy. A gyermekeket látni akarom!

Szipogva sompolyogtak be a nélkülözésektől sápadt, fejletlen, gyengén ruházott gyermekek. Apjok vonagló arccal hosszan elnézte és mély sóhajtással utoljára megintette őket.

– Én itt hagylak, de ti jók legyetek! Anyátokat ne kesergessétek!

Széles gesztussal ösztövér karját felnyújtotta az égre, s prédikációsan végrendelkezett.

– Egyebet nektek nem hagyhatok, de nektek hagyom az Istent, s a többit Tőle várjátok!

A nagy mondástól átszellemülten folytatta:

—Isten megteríti nektek ezt a keserű, fekete földet… Elég lesz kenyérnek a más földjén feledett búzakalász. Éjszakára minden bokor szállást ad. Nappal a nappal haladtok. éjjel a csillagnál alusztok. Ha megteremtett, tartson is el Isten! Tólem ne várjatok semmit, mert én nektek csak bajt, nyomorúságot, éhezést, keserű szájat, megaláztatást, adósságot, igazságtalanságot s legfeljebb egy emberölő kést hagyhatnék… Most pedig takarodjatok a szemem elől, mert meghasad a szívem, ha rátok nézek!…

Megtántorodott és rázuhant a kanapéra. Ott feküdt késő délutánig. Némi erőt gyűjtött és felkelt. Élt, de a halál már kikészítette. Arca behorpadt, járomcsontjai kiültek, szemealja feketére perzselődött, a hosszú köröm megsárgult csontos, szikár ujjam, és dőlt belőle az utolsó lehellet.

Itt volt az utolsó pillanat, meg kellett valósítania szándékát. Minden lelkierejét összegyűjtötte, vette a kampós pálcáját, de tervét nem merte az asszonynak egészen bevallani.

—Megyek az asztaloshoz – lihegte fehéren —, s koporsót méretek… Megcsináltatom az utolsó gúnyámat…

—Az Istenért, feküdjék le! – sikoltott az asszony, de a vén kántor keményen intett.

—Senki utánam ne merjen jönni!

Lépésről lépésre erősödött. Utolsó áldozatának nagy érzése átjárta, hevítette.

—Maradjon kenyérre a temetési költség!

És ment meghalni, örökre elrejtőzni a

székely rengetegben…

Nem látta senki, mikor a falu végén letért az Olt partjára, és a bokrok között eltűnt, mint egy fekete lidérc.

Az erdő alatt mégis elbotlott az ösvényen, és hiába erőlködött, nem bírt talpraállni. Kínosan, négykézláb félremászott a víz partjára. Kezére támaszkodva, nehezen felült, és mint a haldokló hun táltosok, még egyszer szembenézett a lenyugvó nappal. Lihegett, és piros hab fénylett a szája szélén…

A test elgyengülésével kétségek és bánat lepte meg. Elhatározása megingott. Fájdalmas vágy járta át, hogy otthon pihenhessen az öreg nyoszolyában, övéinek puha simogatásában, vigasztaló szó közt, amiben ők sem hisznek.

Egyetlen ujját sem bírta mozgatni. A teljes tehetetlenség rászakadt. Ez már a sír volt, melyben öntudatosan feküdt.

– Hiábavaló volt minden – gondolta levertem — Holnap itt kapják meg a meredt testemet… Korábban kellett volna elindulnom… Vén szamár létemre elérzékenykedtem a drága időt…

Végül is belefásult mindenbe, és apatikusan nézte a nap fényében ragyogó vizet.

Hirtelen felfigyelt. Valami bámulatos változást vett észre az Oltón, az egész környéken. A haldokló szemek utolsó szivárványjátéka volt. Az emberi szem, mielőtt végleg becsukódnék, a színek gyönyörű játékát játssza végig, s a haldokló mosolyogva feledkezik bele. A vén kántor felélénkülve figyelte, és belefeledkezett a halálvarázslatba.

Egyszerre kísérteties tűz terült el a vízen, mely fenékig átvilágította a folyót.

Aranykövek feküdtek benne, és a halak lángból voltak. A vörös derengés ráhullott a belehajló fákra, bokrokra, amelyek meggyulladva, messzi világítottak. A halászok ijedten kapkodták ki hálójukat, amelyekről folyékony tűz permetezett alá. A partokból kimosott fagyökerek labirintusában rejtelmes fénytánc járta. A komor szirtfalak most világítottak, mintha a szikla mosolyogna. És a tűz élt, falánkul terjedt…

Most a vén kántor szeme rossz ruhájára tévedt. Az is ragyogott, mintha bíborrá lett volna a rongy.

Félénken körülnézett.

Füvek, fák, növények reszkettek a pazar cikkázásban, átömlött rajtok a rejtelmes fény, és hallhatólag megcsendültek, mikor az alig kelő szellő egymáshoz érintette. A mágikus sugarak fellövelltek az égig, vörös fátyollá szövődtek, mely mint arany szemfedő borította be a világot.

A vén kántornak a Tábor-hegy transzfigurációja jutott eszébe, és ujjongva kiáltott fel:

— Ezt Jézus tette mind!…

Bizony Jézus tette, ki, íme. neki adta a

világot hálából, hogy negyven esztendeig Őt szolgálta szegény sorsban, béketűréssel, alázattal és áldozattal. Megjutalmazta ezt az öreg szolgát, fénnyel avatta fiává, hogy az örök élet részese legyen, aki életében élhetetlen volt, és vére hullásával adózott a becsületnek. Már nem volt sápadt, halálszín orcája, hanem szép és ifjú. Az ősz haj szőke és forró lett a fején, a rothadt, öreg esztendők eltűntek, homloka boldog kábu

latban zsongott, és friss vér száguldott végig a testén.

A halálnak még a gondolata is eltávozott. Újultan felugrott, és elindult. Csak homályosan érezte, hogy nem a lába viszi, hanem átlebeg a mezőn, be a sűrű erdőkbe. A vörös fény még tart. Az ágkarok között nesztelenül lépdel végig, a száraz aranyfalevelek csörögnek. A csillagmohok szikráznak, és az erdőzugok titkokat kínálnak. Önkívületében azt sem tudja, hol jár.

Hirtelen szeme kínosat rándul, a titokteljes fény megváltozik, és új igézet borul a tájra.

A mohára veti magát a vén kántor, és liheg a belső boldogságtól. Sok száz esztendős fák gyertyái égnek fölötte, s a nagy székely ravatalt díszíteni kezdi a Teremtő. Szivárványszínű hullámzás veri át a bokrok sűrűjét, fák koronáját, melyekről kék folyondárok csüngenek alá csodálkozó virágkelyhekkel rakottan. Különös növények és levélarabeszkek színhalmaza tornyosul mindenütt. Fehér, kék, zöld, sárga, lila, ezüst, vörös, smaragd és ki tudná, hány szín keveredik szédülő tekintete előtt.

– Nem, nem lehet, hogy ez a világ vakká és éjszakává nyomorodjék! – jósolja a hátán fekve a vén haldokló. — Nem igaz, hogy háború volt. Nem igaz, hogy elnyomott népek vannak, árvák, özvegyek, rokkantak, szegények, éhezők és kétségbe esettek, egymás életére acsarkodók, gyűlölködők, fajpusztítók, egymásra fogat fenő tömegek, emberiségárulók, lélek-banditák, gőgtől görbeorrúak, életet lealacsonyítok, vért csapolok, pénzbanditák, utolsó ingünket is letépők, hazugság-hatalmasok, verje a fogához koporsójukat az ördög! Nem igaz az a sok aljasság, bűn, nyomor, pusztulás, gazság, mely Krisztus hátához szegzi a keresztet… Álom, rossz álom az egész, melynek el kell tűnnie egy frissen nyílt virágocska égi fényességénél…

Az elmerengő ember megpihent. A halál előtti nyugalom ereszkedett rá, és élvezte. Nem fájt semmije. Könnyű lett teste, lelke. Csak a színek csodás játéka halványult el, lassan fakult, távolodott, és hirtelen megszakadt. Minden a régi szürkeségbe és piszokba süllyedt vissza. A csodavíz, csodaerdő, csodaélet megszűnt, az utolsó fénypont is elhamvadt. Nem sejtette, hogy a szeme már örökre kialudt. A halál öklével beléje vágott, és kioltotta.

Aztán a testtel is pillanatok alatt végzett. A vén kántor felnyögött, kettőt-hármat rúgott az erdei avaron, becsmérlőleg lefittyentette ajkát, grimaszt vágott a világra, és anélkül, hogy észrevette volna, meghalt.

Utolsó elzuhanására testvérei, az ólálkodó vadak fogvicsorgatva menekültek a hetedik határba.

Családja aggodalmak közt várta haza a vén kántort. A kétségbeesés ólálkodott a ház körül. Este keresésére indultak, és éjfél körül vetődtek haza, harmattól térdig csatakosan. Sírva virrasztották végig az éjszakát, minden apró neszre felrettenve, de a vén kántor már aludt…

Reggel a falu is keresésére indult. Frissen sült kenyeret vetettek az Oltba. Ahol a kenyér alámerül, ott kell lennie a holttestnek, mintha a halott ember nyúlna fel a mélyből a sokszor nélkülözött kenyér után, hogy hóna alá csapva, magával vigye hosszú útjára. A kenyér lebegett a habokon, apró halak úszkálták körül, hozzákapkodtak, örvények megforgatták, de sehol el nem merült, mint a szent test, mely megdicsőült. A csáklyás halászok is hiába kotorták végig a vizet.

Egy másik csoport az erdőket cserkészte végig. A kétségbeesett gyermekek minden bokorba bekiáltottak:

– Édesapám, hol van?

Az emberek is kiáltoztak:

– Szóljon mán, kánturam!

A vén halott, ki tudja, melyik fa tövében, dermedten kacagott.

Ugyanúgy hajszolták a halottat, mint a vadászaton a vadat. Fejszefokkal megkongatták a fák oldalát, de a halott nem bukkant elő álmosan szédelegve a fák közül.

Végül megszokták a tragédiát, és tréfálkoztak felette:

– Biztosan vaddisznóval túratta meg a sírját…

– A farkasok megfurustukolták.

– Beállott remetének — kacagott a harmadik —, s valahol a medvével együtt szedi a málnát.

Estére a hajtók hazatakarodtak.

Másnap már csak a felesége és gyermekei keresték.

Harmadnap ők is csak sírtak utána.

Negyednap dolguk után láttak.

Egy hét múlva bizonyos elismeréssel emlegették eltűnését.

– No, a szépen elleve…

Egy hónap múlva az özvegy kántornéhoz beállított a fejfafaragó Pajtis, vállán egy szépen kifaragott, festett kopjafával.

– Ezt a kántor úr sírjára hoztam.

– Jól tudja, hogy nincs szegény uramnak sírja — sötétedett el az asszony.

– De lesz! – ült le kínálatlanul Pajtis. -Má megbeszéltem a pappal is. Vasárnap lesz a temetés. Ha a teste nincs is meg, temetés nélkül mégse hagyhassuk…

– Jól mondja, Pajtis! – egyezett bele az özvegy.

– Én jól! – Búcsúzott a fafaragó. – Hát aztán vasárnap!…

-Vasárnap… bólintott az asszony.

Az úton szekerek nyikorogtak az élet súlya alatt. Egy fekete posztóval leterített asztalon feküdt a fejtől való kopjafa. Az özvegy és az árvák az ősi, pogány sírjel mellé állottak. Az emberek levették a kalapjukat, és nézték, mintha a fa volna a halott.

Az is volt.

Olyan szépen feküdt a ravatalon, mint egy csillagos, képrovásos, hímes, drága ősi virág. Az ezerötszázesztendős nagy székely halott került a nyújtóztató padra…

Végül szótlanul megfogták a kopjafát, és kivitték a temetőbe a kántor képiben.

Ott egy magas helyen beszúrták a földbe, a talpára rászegezték a táblát az együgyű felírással, ahogy Pajtis uram kieszelte:

„Itt nyugunnék Márton Áron kánturam, ha itt nyugunnék.”

Búcsúzóul elénekelték a halott kántor kedvenc dalát: „Majd szétomol e porhüvely. Mikor, vagy hol, még nem tudom… S szólok: ezt Jézus tette mind.”

Aztán hazamentek.

A nagy székely temető magára maradt.

(Kopjafák, II. fejezet szövegváltozata) Pásztortűz, 1931. szeptember 6.


HAVASI KÉP

Fekete ködök ülték meg a hegyek fejét. A nap fáradt karja már alig bírta felemelni őket. Megsötétült az erdők mélye, s a sivó avaron a halál sóhajtott végig. A medve szédült, alig bírta nehéz, álmos fejét. Tompa morgás morajlott benne, és nem lelte helyét a rothadó erdőben. Nyugtalanul szagolta a széldöntött fák tövét. Az őzek fáztak a sárga bokrok között, meg-megriadtak, és nem mertek felnézni a baljós, mocskos, szürke égre. A komor vaddisznó – ez a fekete szántó – megdöbbent, ok nélkül felröffent: – Mi van velem?… A nyúl rémülten lapult egy mohos fa tövében, mintha borzasztó híreket hallgatna rádión. A róka is szórakozottnak látszott, és sárga farkával idegesen seperte a lehullott faleveleket. A varjak hirtelen, idétlenül hullottak le a levegőből egy kopár cserfa száraz ágaira.

Ekkor ment a haldokló farkas utolsó útjára. Láztól nedves, rőt szőre borzas volt, elsorvadt hatalmas teste szédelgett, csontjai kimeredtek, nagy feje erőtlenül a földig csüggedt, és kiejtett, lihegő nyelvéről zavaros nyál csepegett. Nehezen vánszorgott végig a hegyoldalon, szürke talpai már hidegek voltak, karmai megfakultak és tehetetlenül vonszolta maga után nehéz farkát. A sziklára igyekezett, mely szürkén tornyosult a hegyek fölé, hogy elénekelje haláldalát. Innen szokták a vadak a világba kiáltani örömüket, haragjukat, diadaukat és utolsó szavukat. Sokszor meg kellet állania az erőtlenség miatt, és ilyenkor düh vicsorította össze sárga fogait, homloka vad ráncokba tűrődött, és belemart saját magába. Az utolsó iram így is alig sikerült. Teste tehetetlenül verődött hozzá a hideg sziklához, fák törzséhez, és bokrok, gyökerek közé gabalyodott lábát alig-alig bírta kiszatadítani. Epesztően súlyos és kietlen volt utolsó útja, és a fáradtságtól, kimerültségtől vöröslő, tűzbe borult szeme előtt hideg véreső hullott nyúlós fonalakban az égből, mikor leroskadt a szürke sziklán.

Aztán megnyugodott, szeme kitisztult,és látta, hogy ősz van.

Úgy feküdtek alatta a vizes, fekete hegyek, mintha az elsüllyedés nagy pillanatát várnák. A vizek megsűrűsödtek, a halak ezüstje megfakult, s a partok kifosztott fagyökerein erőtlenül lógtak a nehézkes rákok.

Fáradt volt minden szív, fáradt volt minden száj.

Az erdei emberek lesoványodtak, és sötéten néztek maguk elé.

— Haza kéne menni! – mondották tompán, de fájt megmozdulni. A rongyos condra penészedett rajtuk, és húzta, húzta a föld magához.

Ősz van.

A havas elnémult, a pusztán maradt öreg sziklák megfeküdték az agyat. A fejsze se tudott sújtani, a tűz sem akart égni. Maguk

a fák is kínosan mozdultak, ha szél támadt, és a favágók egyetlen kecskéje elgondolkodva a kínlódó tűzbe bámult.

Minden meg volna mentve, ha a nap kisütne.

Bár a nap kisütne!

A farkas végignéz a tájon. A szikláról az egész világot lehet látni. Még egyszer megnézi, mielőtt lehunyná szemét. A láthatár peremén, hol egymásba folynak a hegyek a világ végén, szikár fekete emberárnyak mennek mezítláb a levegőben a másvilágra, s hátul a halál görcsös bottal hajtja őket. A farkas elnézi, míg elmosódnak és eltűnnek a szürke ködben.

Közelebb egy lerágott juhlegelőhegy tetején úgy áll egyetlen, pásztorgyermekektől kiégetett vén cserfa, pár felmeredő bogba dagadt ágával, mintha öklét az égbe rázó édesanya átkozódnék zilált hajjal, mert Is

ten elvette gyermekeit.

Lenn a völgyekben apró, kis székely falucskák tenyérnyi foltja lapul, mintha félnének látszani.

Milyen kár, hogy nem tudnak elbújni annyi veszedelem elől!

Nekik se sok idejük van hátra. Jön az éjszaka, és megfojtja őket.

A farkasnak jólesik erre gondolni. Ez az utolsó öröme: a halál beteljesülése mindenen.

Nem lehet rá ezért haragudni, hiszen erre rendeltetett, és természete a végzete.

Valami megmozdul mellette. Elkésett kígyó csúszik téli szállására. A ködtől nedves, ázott, mintha szenteltvízzel meghintették volna.

Különben siket, nehéz csend mindenen.

Az állat megremeg tóle…

Pillanatig minden megdermed, és ilyenkor a lélegzet is elakad. Szédül és sötét ezalatt minden. Szinte elviselhetetlen a perc, mialatt a fáradt föld egyik oldaláról a másikra fordul.

Szerencsére néhány fekete madár vékony ívben egyik hegyről a másikra száll, mintha egyik hegy a másiknak dobta volna.

Mindössze ennyi az élet. Ezért bizony nem érdemes élni.

Mégis szép volt!

A heverő farkas két kinyújtott első lábának völgyébe simítja fejét, és behunyja szemét.

Bizony, szép volt a futás ezeken a hegyéleken, a szűz havon, csengő jéggyöngyök között, üveggé fagyott holdvilág mellett a ragyogó fehér végtelenségben, és a kínzó éhség mohóságával marni bele a puha, meleg torokba a feledhetetlen vérben fürdő fogakkal, és bódultan élvezni a vér különös sós szagát, mialatt az utolsó halálordítás elszáll.

Sohasem esett azonnal a zsákmánynak. Előbb fölötte szétvetett lábbal nézte, élvezte, s a farka hegyéig tüzes lángként csapott végig rajta a szenvedély, amely minden izmát görcsbe rángatta, és örömében felüvöltött, hogy minden hallja győzelmét. Kegyetlen, kérlelhetetlen, vad és aljas volt, mint némely ember. Egyetlen mentsége azonban, hogy nem volt ember, hanem vadállat volt, ki legalább a halál színe előtt nem várja, hogy ezért emléke „örökre legyen áldott”.

Természetes, hogy most ő van soron, és életért élettel fizet.

Irigyelni lehet, hogy farka utolsó rángásával mindörökre el bírja törülni a múltat és nincs szüksége másvilágra, hogy minden kiegyenlítődjék.

Nem szán-bán semmit, nem esik kétségbe gyáván az utolsó percekben, senki és semmi nem siratja, nem átkozza, kegyetlen, de egyenes és természetes volt az útja. Az életnek vége, a nyom megszűnt. így van jól.

Mire felnyitja szemét, a világ már meg is változott. Félig belehajlott az örök sötétségbe.

Kezdődik az utolsó harc a semmi küszöbén.

Éles kín szúr végig rajta, mintha beleit szaggatnák szét. Horpasza majdnem átlyukad tőle. Forró leheletétől nedves lesz a kő, melyre orrát ejtette, és kimeresztett szemmel küzd a ráereszkedő tompa sötétség ellen. Minden szőre szála hirtelen előreborzad, és óvatosan mellső lábaira kapaszkodik. Lát valamit. Sötét ködalak, mely feléje közeledik… Óvatosan – vadászó vad ravaszságával összehúzódik, izmait még egyszer végigönti a régi erő, s a kiszámított pillanatban a levegőbe ugrik, és vadul összecsattannak fogai a híg levegőben.

A halál torkának ugrott, de elhibázta. Nem sikerült.

Meg kell adnia magát.

Felemeli fejét, és panaszos üvöltése végigszáll az erdők fölött. Ez a búcsúkiáltás. Nem lehet tudni, hogy mi van a remegő, kietlen kísérteti hangban, de minden megérti.

A vadak megrázkódnak, és megállanak vadászó útjokba. A medve komoran lehajtja busa fejét, a vaddisznó fészkében moccanni sem mer, az őzek egymásra pillantanak, és észrevétlen keresztjeit tesznek a földre. A nyulak rettegve avarfalevelet kaparnak magukra, a madarak a faághoz dermednek, a fák glédában állva, mereven tisztelegnek, a félvad erdei ember leveszi vedlett báránybőr sapkáját, és azt mondja:

– Haldoklik a farkas!

A gyászos üvöltés nem szűnik. Mélységes morgással kezdődve, lassan erősödik, és felhat az egekig. Aztán lassan lehanyatlik, s mindig gyengülve, utolsó sóhajtással megszűnik.

Végül csend lesz.

Senki és semmi nem meri megnézni, hogy mi történt a farkassal, a havas hű fiával. Senki nem látja, hogy mered bele utolsó tekintete a világba, hogyan omlik össze minden: hegyek, völgyek, fák, ég és föld az utolsó vörös, sűrű ködben alaktalan tűzgömbbé, amely szédülve imbolyog egy ideig, majd az egész láthatárt átvilágító fényzuhataggá robban, és szörnyűt dördülve hirtelen kialszik.

A farkasnak vége.

Lassan setétedik. Hegy, völgy, patak, minden elenyészik.

Csend van.

Minden fény megszűnik, minden száj megnémul. A tátongó barlangok, az öreg föld ablakai lassan kialszanak.

Csend van.

Ősz van.

Setétség.

Némaság.

A farkas halott.

(„A farkas halála” In: Havasok könyve szövegváltozata) Budapesti Hírlap, 1936. március 15.

A HALÁLLALTRÉFÁLKOZÓ

Halállaltréfálkozó Ika Bálint ezelőtt ötven esztendővel vetődött hozzánk Csíkból. Apja halála után egy szőrös hegyi ló s egy terű colos deszka maradt rá.

Még abból es magával vitt az öreg egy koporsóra valót — szokta panaszolni.

A maradékkal aztán nekiindult szerencsét próbálni. Áthajtott a Hargitán, végigszundította a rossz kóber alatt a Homoródmellékét, a ló magától igazodott neki a rikai nagy útnak, s egy szép nyári vasárnap délután bevánszorgott a falunkba. Itt aztán földhöz ütötte magát, és kirúgta magából az életet. Mire Ika Bálint ráeszmélt, hogy mi történt, már fel is puffadt. A kapuk előtt ünneplő székelyek tréfálkozva vették körül.

– Te biztosan zabot adtál neki – csóválta álnokul egyik a fejét —, s örömiben megha-sada a szűve!

– Fényképözd le, te – kacagott a másik nehogy magja vesszen!

Ifjú, testes, magas legény volt még akkor Ika Bálint. Szép, piros zsinóros fehér harisnya feszült a tagjain, új zekéje volt, s fürtös, virágos sapkája hasibárányból.

– Én má most micsinájjak? – tátotta a száját tehetetlenül a kacagó emberek között.

– Társulj valamelyik szamárral, itt, a cigányok között! – gúnyolták. – Kutya Tamásnak éppen egy hozzád való szamara volna!

– Ne ajánlja neköm a falamiáját! – vágott vissza a legény.

– Úgy látom, ecsém – tolult a legény elé a megsértett ember -, te időnek előtte a halállal tréfálkozol.

Az utolsó pillanatban azonban odaugrott a Vékony János leánya, s megfogta a legény kezét.

– Maga jöjjön nálunk éfilegén, édösapám megsegíti!

A legény előbb meglepődve belenézett a leány szemébe, jókedvűen felkurjantott, átölelte a kemény, ropogós fehérnépet, másik kezével a szekér rúdja után kapott, s olyan játszva vitte, mintha játékszekeret döcögtetne maga után.

Ettől az időtől kezdve ragadt rajta a gúnynév: a Halállaltréfálkozó. Valami veszedelem-íze volt a szónak, az is beleborzongott, aki kimondotta, csak a legény büszkélkedett vele. Erős, fiatal, féktelen volt, törött a csont a markában.

– Medvetejet szopott a havasokon – gúnyolták az erejét is, ha „mutatott” valamit.

Idegen, jövevény maradt, de hogy feleségül vette a leányt, megszokták. Mikor pedig a vén, beteges Vékony Jánost is deszka közé szegezték, ő lett a gazda a háznál. Dolgozott is éjjel-nappal, és szerencséje is volt. Marhákat hizlalt, s azokkal bellérkedett.

– Ha veres szakállad volna, elmehetnél zsidónak — mondották elismerőleg még az irigyei is.

A jólétben testes, kiteljesedett ember lett. Olyan kemény négy fia született, mint négy bikaborjú. Vagyona, pénze volt, jó felesége, négy erős fia: szóval, ahogy mondani szokás, alaposan rálépett az ördög farkára. Mikor az erdővásároknál is beütött a nagy haszon, önmaga dicsekedett.

—Most mán én es aszondom, hogy csak teréfálok a halállal.

—Azzal pedig nem szerencsés tréfálni! — figyelmeztették, de Ika Bálint már kevélyen azt mesélte, hogy fogadták Bukarestben a minisztériumban.

—Az elnök urat keresném – mondottam.

—A miniszterelnök urat?

—Őt hát!

– Ki maga, bácsi? – fitymálódik az egyik.

– Én Halállaltréfálkozó Ika Bálind vagyok, tudják-e!

Az urak csak esszenéztek:

– E nem akarki!

Az emberek szegényebbje elhitte, hogy csak komázik még a kormánnyal is, ha kedve tartja, s a gúnynév lassan félelmetes színt kapott. Még a hitetlen Vida bá is csak félszájjal merte megkérdezni:

– Hát tudnak azok magyarul?

– Tanálgatnak szépen — intette le Ika Bálint, s a következő pillanatban arról társalgóit, hogy: „Nem hejeslöm, amit az urak csinálnak Genfben… Megmondtam én még a préfektus úrnak is, mikor az utolsó erdővásárlásnál társultunk: – Miért volnék én küssebbség! Tán küssebb gagya kell nekem, mint a préfektus úrnak!

– Nagy kutya maga, Ika bácsi! – üsmerte elő is…”

– Tiszta igaz! — hagyják rá jóleső érzéssel, s az elkapott ember paraszti gőggel fokozza a hatást.

– Az erdőügyben is elvágtam a száját. Addig ne szóljon belé a dolgomba – szólottam -, míg nem tudja, hogy meddig szőrös a fa…

Kirobban a jókedv, felét se hiszik, de jól esik, amit mond.

Es Ika Bálint napról napra vígabb, féktelenebb…

Az értelmesebbek elhúzódnak tőle:

– Vesztét érzi.

És várják babonás bizonyossággal, hogy mikor éri utói az elkerülhetetlen végzet. Ösztönösen érzik, hogy jön, mint a vad a végét, mikor a sűrűbe húzódik, és földre nyomott orral szagolja, hogyan közeledik. Apró jelek is mutatkoznak: az ökre beteg lesz, dolgai nem sikerülnek. Titkos kárörömtől csillannak fel a szemek. Maga Ika Bálint is érzi, hogy „valami lesz”. Megremeg bele, de küzd ellene és figyeli. Izgatott és kíváncsi, mint aki háborúban van, és nem tudja, honnan kapja a láthatatlan golyót. Már szeretne megküzdeni az ismeretlen veszedelemmel, és ahogy a sötét varázs megejti, szinte kéjt érez tőle. A bizonytalanság lassan elviselhetetlenül súlyodik rá, és szinte megkönnyebbül az első pillanatokban, mikor meghozzák a hírt, hogy a legnagyobbik fia szerencsétlenül járt. Megemelt egy feldőlt szénásszekeret, és megszakadt.

– Él? – hördült fel.

– Még él.

Az első pillanatban megkönnyebbült, hogy megszabadult az ismeretlen rém szorításától, a tehetetlenség nyűgétől: aztán elrohant. Előbb a lovakat akarta ököllel főbeverni, amelyek felfordították a szekeret, majd a reménységbe kapaszkodik, hogy még megmentheti a fiát.

Az ágy törött le alatt, olyan keményen küzdött a legény, de mégis csak örökre el kellett nyújtóznia.

Csak amikor az orvos a kezét mosta, s az anya harmadikszor sikoltott fel, akkor hitte el Ika Bálint, hogy meghalt a fia. Ült egy faszéken, és maga is csodálkozott, mert az jutott eszébe, hogy le kellene rakni a szénát. Felesége, fiai idegenül mozogtak körülötte, mintha nem volna semmi közük hozzá. Jött a halálbíró, hogy a halottkémi jelentést kitöltse. Mosolyogva vezette és mutatott rá a hullára:

– E má halott! Mit? Ezen van mit emeljen a halál.

– Ne tréfálj a halállal! – szörnyülködött a halálbíró.

Bambán nézett rá Ika Bálint.

– Hogy én tréfálkozok a halállal?… Én… Há persze!… Hiszen én a Halállaltréfálkozó vagyok!…

Szeme felrebbent, megrázkódott, és kétségbeesetten felordított.

– Segítség!

A halálbíró borzadozva újságolta el a faluban.

– Meghibádzott az értelme.

Lelke megkapta a rettenetes bélyeget. Jól eltalálták a nevét. Már hitt benne. A szeméből sugárzott ki a végzetes eljegyzés, aki sohasem látta, az is tudta róla, nézte, hogyan készülődnek a temetésre. Ődöngött, lábatlankodott, vagy kiment az utcára, és bölcselkedett az embereknek.

– Tulajdonképpen az egész élet csak halállal tréfálkozás. Az volt a háború es, az, amit most csinálnak velünk. Ha én Istennek volnék, egyszerre elpusztítanék minden embert, és csak virágot teremtenék… azt én…

Derűs, piros arca megnyúlt és megfeketedett. Az egész ember megrendült, csak a testével nem bírt a pusztulás. Egész nap tekergett a faluban étlen-szomjan, este pedig befeküdt a lovak jászlába. Alig virradt azonban, bement a házba, és megrázta halott fiát.

– Pali te! Hé, Pali! Kelj fel, mert megyünk kaszálni!

Se az asszony, se a fiai, se a virrasztalók nem merték neki megmondani, hogy ne bántsa, hiszen halott.

– A teremtésödöt – ropogtatta Ika Bálint -, te ugyan jól elaludtál!

A temetés is nyomott, különös, vészt sejtő volt. Feketéllett a nagy udvar a sok embertől. Az asszony rokonsága felsereglett, és körülállották a kiterített legényt. Ika Bálint szótlanul nézett, de egyszercsak megremegett! — és félni kezdett. Erezte, hogy senkije, semmije sincs, egyedül van, mint a kitaszított, mint mikor először megérkezett a deszkás szekerén a faluba. Mintha a családjához se volna semmi köze. A fiai is morcosok, gorombák, és fojtottan káromkodnak a fülébe, hogy egyhelyben tartsák a ravatal fejénél. A tömeg, különösen az asszonyok őt nézik, és a beteljesült titkos kívánság borzalmával sugdossák:

– No, ezt szépen visszatréfálta a halál.

A következő pillanatban a szertartó köti le a figyelmet. Kálvinista falu, csak Ika Bálint az egyetlen katolikus benne. Ő is Csíkból hozta a vallását. Szokatlan nekik a ceremónia, ahogy az asperzoriumról rájok hull a szentelt víz, a pap körülfüstöli a koporsót, és megzendül az idegen nyelvű haláldal: „Circumdederunt me gemitus mortis, dolores inferni…” Nem értik, de érzik, hogy a halál sóhajt, és a világ fájdalmai rázzák bilincseiket. Ika Bálint is elmerül benne, ráeszmél a halálra, és tudja, hogy mindjárt hóna alá kapja a fiút, és elkocog vele. Az egyházfinak kell a szertartás végén megérintenie.

– Állj hátrább, Bálind, mert vinni kéne a halottat!

Az ember felrezzen. Látja is, hogy két ember már emeli a koporsófedelet, az asztalos pedig a szegek hegyét nyálazza. Rekedten felordít:

– Hált!

Mindenki visszadöbben. Az ember odaugrik a ravatalhoz, hirtelen rántással felmarkolja a holttestet, és vadul lángoló szeme elé tartja az elferdülten vigyorgó arcot.

– Hát mégis elmész, Pali?

A test hidegen, szagosan mered vissza, Ika Bálint még egyszer átveri kétségbeesett, őrült nézésével, majd fogcsikordítva úgy

vágja vissza, hogy széttörik alatta a Szent Mihály lova.

– Noha elmész, eridj!

Hárman-négyen is megragadják. Erre

magához tér.

– Hát én mit csináltam! Megölém a fiamat! Ugy-e én öltem meg?…

Alig sikerül megnyugtatni a fellázadt embert.

A temetőben már csendesen viselkedik. Most újra a régi, gőgös nagygazda.

– Aztán a torra szívesen látok mindenkit!

– hirdeti ki fennhangon.

A gyásznép azonban észrevétlenül tűnt el mellőle, senki sem akart a közelében maradni, borzadtak tőle, és kiközösítették maguk közül. Hiába terítették fel a gazdag tort. Az idő telt, besötétedett, senki sem jött. Még a hozzátartozói is elmaradtak. Ika Bálint most megértette, ami történt. Büszkesége fellázadt, és a rettenes düh fojtogatta.

– így is jó! Csinálok én olyan tort, amilyent még nem látott ez a koszos falu!

Tudta, hogy minden lépését lesik, és gazul örvendenek megaláztatásának. Mikor látta, hogy a segítő asszonyok is hazaszökdösnek, bement a sötőházba, kitépte a beépített nagy üstöt, és letette az udvar közepére. Felesége remegve kérdezte meg:

– Mit csinál, Bálind?

– Tort! – dörögte vissza az ember.

Leszedte a plattenről az elkészített ételeket, és fazakastól, lábasostól beleverte az üstbe. Most eloldotta a láncos kutyákat, és rászabadította a párolgó ételtömegre.

– Torozzatok ti! Úgyis különbek vagytok az embereknél.

Fiai s a szomszédok sápadtan nézték a vad jelenetet. Arról tanácskoztak, hogy meg kellene kötözni, mert még fel találja gyújtani a falut, vagy gyilkolni fog. Néhányan átszóltak a kerítés fölött:

– Ne kisírtsd az Istent, Ika Bálint! — de a nekidühödött ember csak a hasas kutyákat biztatta:

– Ugassátok szépen, hogy Isten nyugtassa a fiamat!

A borjú nagyságú ebek marakodva sürögtek-forogtak az üst körül, ropogtatták a csontot, és habzott a szájuk. A Halállaltréfálkozó hajadonfővel állott közöttük a holdvilágban, beléjök rúgott, és maga is tajtékos szájjal kacagott:

– Nyaljátok ki utolsó cseppig!

Sűrű vére száguldott ereiben, őrülete percről percre fokozódott. Végül felragadta a favágó tőkéről a fejszét, és agyonverte a kutyákat.

– Most már nyugodjatok tűk es békességben!

Még sokáig ott állott a véres dögök fölött sötét ábrázattal, amelyen, mint a villámlás az égen, egymást érték a sötét indulatok. A sötétben nem lehetett látni, hogy sír-e, vagy káromkodik. Éjfél körül aztán hátratántorgott az istállóba, és újra lefeküdt a lovak jászlába…

Reggel, mikor előkerült, félig meg volt őszülve, de azért keményen állott meg az ajtó előtt.

– Gyuri! Feri! Álozi!

A fiúk helyett azonban csak az asszony vánszorgott elő, gyászöltözetben, álmatlanul, könnyektől ázottan, kétségbeesetten.

– Ne hívja őket! Nincsenek itthon!

A férfi már sejtette, hogy valami történt.

– Hol vannak?

– Elmentek.

– Hová mentek?

– A nagyvilágba – lihegte az asszony. – A nagy szégyen miatt, amit maga csinált… Aszonták, hogy hát ők többet a faluban nem állhatnak meg élő embör szöme előtt…

– Nem-e?

– Nem.

A férfi megtántorodott. Tűz őrölte a csontjait.

– S hát te mért nem búdostál vélik?

Az asszony csak csendesen sírdogált.

– Még elmehetek én es. Akár alá, akár fel, nekem es!

A férfi nem szólt, hanem kifordult a kapun. Büszke tartással végigment a falun, és betért a községházára.

– No jedző úr, én esment halottat jelöntök.

A jegyző megdöbbenve ugrott fel.

– Tán csak nem. Kije halt meg újból?

– A három fiam…

– Lehetetlen! Nem volt azoknak semmi bajuk!

– Nincs azoknak most se – nézte a földet Ika Bálint. – Csak elbúdostak… Itthagytak! Itt, a bitangok! – csikorgatta a fogát.

– És most mit akar? — kérdezte a jegyző.

– Végrendelkezni akarok!

A jegyző nem mert ellenkezni a félig

őrült, hatalmas erejű emberrel. Enyhén próbálta lebeszélni, de Ika Bálint hajthatatlan maradt.

– Írja csak, jedző úr!… Én, Ika Bálint, hütös

tanúk előtt ép ésszel minden künn s benn való vagyonomat Kutya Tamásra, a cigányra hagyom. Ezért ő köteles nekem adni a szamarát a hozzávaló taligával együtt…

Miért csinálja ezt, Ika bácsi? – bámult a jegyző.

A Halállaltréfálkozó komolyan felelt:

-Mikor én ebbe a faluba jöttem, valaki azt a tanácsot adta, hogy társuljak a Kutya Tamás szamarával, mert a Halállaltréfálko-zóhoz az illik… Írja csak a tekéntetes úr! Ne fájjon a feje miattam!

Félóra múlva belépett a kocsmaajtón, s rávágott a kecskelábú asztalra.

– Bort ide!

Egyfolytában ivott egész nap és egész éjszaka. Egy-egy bátrabb ember vagy asszony megpróbálta észretéríteni:

– Mit csinálsz, Bálind?

A részeg ember sötéten kacagott:

– A halállal tréfálkozok!

Muzsikát hozatott, s a cigánynak megállás nélkül húznia kellett a nótát. Másnap délben maga mögé állította őket, hazament, befogta a legszebb négy ökrét, a szarvukra rákötötte a négy fia képét, és úgy hajtotta végig a falun, muzsikaszó melleit sírva, káromkodva.

Ettől a perctől kezdve nem volt többé józan. Az irigyelt, virágzó élet ledőlt, az egykor félelmes ember lassan falu bolondja lett. Borba fojtott mindent. Megkezdte utolsó nagy tréfáját a halállal, de vasszervezete bírta. Az emberek megszokták, számba se vették. A birtok lassan gazdát cserélt, s az asszony is ágynak esett. Hiába küldötték haza, hogy beteg a felesége, nem mozdult a bor mellől.

– Az ő baja – istentelenkedett.

Mikor felgyógyult, valamelyik fia magához vette a szerencsétlen asszonyt.

– Itt hagyott az asszony, Bálind! – újságolták, de az elzüllött, összeomlott ember már csak nehezen értette meg, hogy mi történt.

Egyszer aztán ő is leszédült a padról, és félholtan vitték haza. Hetekig kínlódott az orvos vele, míg ismét talpra tette.

– Most aztán többet ne tréfálkozzék a halállal! – figyelmeztette jóindulatúlag.

A végzetes szótól újból elsötétedett. Tragédiája újból feltámadt.

– Igaz – susogta fázva -, hiszen én vagyok a Halállaltréfálkozó.

Megint a rettenetes szó hatalmába került, és megadta magát. Szelíd, csendes ember lett. Nem ivott, és nem beszélt, csak gondolkodott. Megpróbált dolgozni emberfeletti erővel, de többé nem volt áldás a kezén. A baj és szerencsétlenség egymást érte nála. Végül a házat is elárverezték adóba a feje fölül. Nagy, fekete csontvázzá száradt. Az utolsó napokban már csak kegyelemből tartották a szomszédok. Az állami iskola igazgatója, ki az árverésen megvette a házát, figyelmeztette, hogy költözzék ki. Ika Bálint nem ellenkezett. Erezte, hogy végzete beteljesedett. Sokat töprengett, hogy mit csinál

jon Árván, elhagyatottan, egyedül állott a világban, és az egész nagy világból nem volt egy darabka föld se az övé. Már annyi se, mire a könnye reáhulljon. Egy halállal tréfálkozó népnek utolsó fia volt, akinek se Istene, se hazája. Halálra ítéltetett. A kétségbeesés vakságában aztán egy utolsó gondolata támadt, és szent, nagy elhatározással készült rá, hogy megvalósítsa, beteljesítse.

Megvárta az estét, míg a falu lecsendesedik. Akkor zajtalanul, félve, lopózva, mint a tolvaj, összerakta a könnyű, rozoga csíki szekeret, amellyel ötven esztendővel ezelőtt a faluba jött. Felvetett rá egy ócska lapátot, és kihúzta a temetőbe. A némán nyugvó hantok között megkereste a fia sírját, és melléje állította a szekeret.

Úristen, segélj meg! – fohászkodott, és belevágta az ásót a földbe.

Mikor egy szekérderéknyi földet rakott, eldobta az ásót, befogta magát a szekérbe, és azt mondta:

Nohát!

Öreg inait nekifeszítette, és elindult. Nagy ereje romjainak utolsó maradékával húzta, vonta a szekeret az országúton. Izmai megdermedtek, hátán csurgott a verejték, fakó és sápadt volt, nyögött és az erőlködéstől szeme vérbe borult, de szakadatlanul sietett előre. A néma falvak elmaradlak, sehol meg nem állott. A dombok elnyel -ték, a völgyek elrejtették.

Holtra fáradtan vánszorgott be az első városba. Addig erőlködött, míg a piacra ért. Ott leterítette szakadozott kabátját a földre, kitett rá három, négy maroknyi sírhantot, az őrültek riadtságával körülnézett, és félénken belekiáltott a piac zajába.

– Fődet vegyenek, emberek! Jó erdélyi földet! Itt a fájin friss főd! Édös, kövér, tápláló, a fiam sírjáról való. Jó erdélyi földet…

Az emberek először megdöbbenve állottak meg, aztán kacajra fakadva továbbmentek.

És senki sem sejtette, hogy egy nép utolsó nagy tréfája a halállal válik valóra, egy szerencsétlen ember félőrült, rettenetes cselekedete által.

(,Kopjafák”, TV. fejezet szövegváltozata) Pásztortűz, 1931. okt. 18.

A VIRÁGSZEDŐ ASSZONY

Tizenhatban, azon az éjszakán azt álmodta, hogy kiment a mezőre aratni, s hát édes Istenem, a búza mind tiszta piros rózsává változott. Mikor közelebb megy, akkor látja, hogy mindenik földön, a kalászok tövében ott; fekszik holtan a gazdája, egész családjával, szép sorjában elnyújtóztatva.

Sikoltani se volt ideje, s már megszólította a halál, aki görbe kaszájával ott állott a búzamező közepében.

– Siess, siess, mert tégöd várlak, Fejér Julis! Eltőt az üdő, fogjunk dologhoz!

Megsuhintja a kaszát, s arra dőlni kezd a rend. A megsértett kalászokból pedig csak úgy csurog a vér!

– Állj a sorkomba, Fejér Julis – parancsolta a halál s szedjed, kössed a kévét!

Irtózott hozzányúlni a furcsa gabonához az asszony, és a halál reárivallt:

– Forgódj, mert télire kinyér kell!

– Ebből ugyan milyen kinyér lesz? – kérdezte bátortalanul.

– Amilyent megérdömöltök — válaszolt a halál.

Mire a nap ereje megjött, olyan enyészetszag lett a mezőn, hogy Fejér Julis alig bírta kiállani. Hol egy gyermekholttestben botlott meg, hol egy-egy hasra fordult fürj

madárra lépett. A verejték hullott róla, de mire delet kondítottak, a mező fel volt kötözve.

– No, most eresszük útjára! – mondotta a halál, és lelépett az Olt partjára.

Egyet intett, mire szép csendesen úszni kezdett lefelé a vízen a töménytelen koporsó. Mindenikbe belehelyeztek egy-egy kévét, kalászával keletnek fordítva, s továbberesztették a vízen.

Mikor az utolsó koporsó is a parthoz csúszott, a halál a karjára csavarta a Fejér Julis nagy sárga haját, istenesen megrázta, és belelódította a rettenetes csónakba.

– Eredj most már te is utánok, s lakjatok jól!

Azzal vígan fütyülve az erdőszélen felsétált a havasok közé.

Aznap az ellenség elhajtotta Szőcs Gór Istvánt, a Fejér Julis urát.

Hajnaltájban – össze sem tudtak jóformán mézesedni az ágyban — vad muszkakozákok fegyverrel megverték az ablakot, s mire Fejér Julis az öltözetit magára kapkodta, már a két gyönyörű ökörrel, szekérrel együtt űzték is ki a kapun az urát. A veszedelem hírére, aki tehette, kertek alján, szakadékok közt bújkálva kiszökött az erdőkbe, s ott élt a sok nép, mint a vademberek.

Fejér Julis, a két kezét a fejére kapcsolva, az udvaron sikoltozott egész nap.

– Beh megálmodtam! Oh, hogy megjelöntette az Isten!

Estefelé egyszercsak látja, hogy az úton nyomul felfelé a sok idegen katona, ágyú, szekér, s a hegyekről is ereszkednek befelé. A kiskapuhoz futott, és reszketve nézte, nincs-e közöttük az ura. de a porfelhőben, nagy zsivajban, s a sok sírástól, félelemtől nem is látott tisztán. Erre kiáltozni kezdett: Jere haza, Szőcs Gór István! – Jött is Szőcs Gór István, de éles fegyverek közt. A sapkája véres volt, mintha véres virágot tűzött volna rá. Szólani nem szabadott, csak bánatosan ránézett a feleségére, mikor elhaladt a kapu előtt. A két ökör azonban elbődült, és szekerestől kivágott a sorból. Az Istennek sem akartak tovább menni. A katonák ütötték. Fejér Julis pedig biztatta:

– Virág! Rendös!

A két állat megtorpant. Ekkor egyik katona lándzsával feléjük szúrt, és felhasította a Virág oldalát. A vér elöntötte, és lefolyt hófehér lábán.

Éppen, mint a Krisztusét! – takarta el iszonyodva a szemét Fejér Julis.

Inteni se tudott az urának, a vonuló sereg tovasodorta Szőcs Gór Istvánt. A fáradt katonák a ló farkát fogva meneteltek, az út dübörgött a lábak, kerekek, állatpaták alatt. Idegen vezényszavak, káromkodások röpködtek a kihalt, ijedtfehér házak között. Verejték- és ürülékszag hömpölygött utánok. Az ing a hátához fagyott Fejér Julisnak a félelemtől, de hirtelen eszébe jutott, hogy az urát egy falás ennivaló nélkül viszik. Besietett a házba, sebtiben levágott egy jó arasz szalonnát, kirántotta a kenyeret a fiókból, s megfutamodott a sereg után.

Valahol a távolban ágyúlövések morajlottak, az erdő fái furcsán recsegtek, izgatott, nehéz kábulat volt a levegőben. Fejér Julis csak futott a néptelen úton, s didergő szájjal motyogott:

– Eresszenek, jóembörök!… István, merre vagy!

A szürke porfelhő mögött hirtelen vakító láng csapott a magasba, és dördülés rázta meg a földet. Az Olt hídját felrobbantották. A víz füstölt, sistergett, az út helyén fekete szakadék tátongott.

Fejér Julis megállott, mintha mellbe vágták volna, a haja lobogott, s csak a két karjával birkózott az üres levegővel. Mikor magához tért, odavánszorgott a szakadékhoz, szép fiatal teste kinyúlt fölötte, s torkaszakadtából kiáltozni kezdett:

– Ide hallgass, Szőcs Gór István! Akármerre vigyenek széjjös e világon, én idehaza várlak. Jere akár reggel, jere akár este, ingom ébren találsz!… Eredj csak nyugodtan, ügyelek a házra! A két csikót, akit úgy szerettél, – ne félj – felnevelem!… Hallod-e, Gór István!… Verje meg az Isten haló porában es, aki téged megbánt – áldja meg, százszor es áldja meg, ki jól bánik veled!… Hát menj csak, Gór István!…

Most feje fölé emelte a szalonnát-kenyeret, az ura után dobta.

– Ezt vidd el magaddal, hogy a hosszú úton meg ne éhözzél!

Az élelem kurtát loccsant a vízben, de Fejér Julis nem hallotta. Megnyugodva visszafordult a falu felé, s eltűnt a szürkületben.

Másnap magyar katonaság özönlötte el a falut. A nép ölelte, csókolta: csak Fejér Julis maradt néma. Fogta a favágófejszét, s elszántan megállott a kapuban.

– Levágom, aki ide bé meri tenni a lábát!

A katonák megütődve torpantak vissza.

– Mi lelte, menyecske? Hiszen magyarok volnánk mi is!

– Ide katona, se magyar, se némöt, se romány, se muszka élve bé nem!

– Igen, de háború van! – ellenkezett az egyik katona.

– Akinek háború kell, az igazítsa el oda künn! Ez Szőcs Gór István háza!

Tiszt is került oda, de a fejszés asszonyt nem lehetett eltántorítani a kaputól. Olyan különös igézet lobogott a szemében, hogy a katonák megdöbbenve távoztak.

Étlen-szomjan ott állott a fejszével a kaput őrizve. Este azonban elfogták. Kilenc óra tájban a katonák a felrobbantott hídnál lepték meg egy darab szalonnával, kenyérrel a kezében.

– Jól tartsd magad, Szőcs Gór István -kiáltotta mert már itt vannak a magyar katonák!

Mikor kihallgatták, értelmesen elmondott az álmától kezdve mindent, mire kijelentették, hogy eszelős, és elbocsátották, de fegyveres őrt állítottak a kapujába. Kívül a katona, belül az asszony vigyázott a házra. Közben békésen elmesélgették egymás sorát.

– Osztán, menyecske — tréfált a katona —, nem kerültünk-e maga miatt sógorságba a muszka katonákkal?

– No nézd — fitymálta Fejér Julis hol jár az esze!

Reggelre a magyar katonák is elmentek. A háború tovább vonult a Kárpátok közé, s a faluba lassan visszatért az élet. A felrobbantott híd helyett másikat vertek az utászok, de a földomlás szakadéka megmaradt. Az idő félelmek, nélkülözések, reménységek közt telt: ma itt, holnap ott ütött be a szomorúság. Csak Fejér Julis nem változott semmit. Nap-nap után kijárt a szakadékhoz, és belevetette a szalonnát, kenyeret az urának, de a szalonna, kenyér is mindennap kisebb lett, s mikor az utolsót is elhajította, fásultan mondotta:

– Valamit most mán te es csinálj, Gór István, mert már nekem több nincs!

Azért tovább is kijárt a szakadékhoz, akármilyen idő volt, s utánakiáltotta elhurcolt társának, hogy mennyi széna lett, hány kalangyát aratott, megkérdezte, melyik földbe mit vessen, mi hír a faluban. Rendes házaséletet élt a távolból. Még reszketett is:

– Ha tisztességes ember vónál, István, akár erről, akár a másvilágról, de hírt adnál magadról.

Eleinte sajnálták, később kacagtak, végül megszokták az emberek.

Eltelt egy esztendő, de csak nem jött semmi hír az elhajtott emberről, pedig a Vörös-kereszt útján is kérdezősködtek utána.

Szeptember közepe lehetett, mikor egy nap rongyos, fosztos idegen ember tévedt a faluba. Sovány, égett, a sok éhezéstől zöld volt az arca, szürke szakálla összeragadt a piszoktól, s rossz kapcabocskorban rúgta a port.

– Melyik Szőcs Gór István háza?

Szótlanul lépett be a kapun, de mikor Felér Julis meglátta, sírva fogta meg a kezét.

– Jöjjön, jóember, mert én tudom, hogy magát az én uram küldi!

A jövevény csak szomorúan ráintett a fejével.

– Sirassa, jóasszony, mert mikor meg akart halni, ő is csak magát búsulta.

Alig ült le a házba, már omlott be a sok asszony az ajtón. Köpe Ferencné, Szabandi Mihályné, a Dobai Miklós felesége s a vén Vonuj Gica családja.

– Hát az én uramról nem tud-e valamit?

– Sokat szenvedtünk – sóhajtott a „jövevény”. Csak tetűnk háromféle volt…

Meg is látszott a sok szenvedés rajta. Úgy ült ott, mint a halálkép.

A lábszára még reszketett alatta, mint a frissen feltámadt halottnak.

– Hét nap, hét éjjel hurcoltak üsmeretlen tartományokon keresztül, míg elértünk Panlunszk faluig. Ott volt a láger, egy elhagyott, hosszú oskolában. Voltunk úgy hétszázan. Az udvaron két sorba parancsoltak egymással szemben, s a soron végig egy zsákból letöltöttek valami régi, dohodt puliszkalisztet, hogy aki éhes, hát nyalja…

– Szörnyűség! – csapta össze a kezét Szabandi Mihályné.

A jövevény mereven csak az asztalt nézte, s egykedvűen folytatta:

– Bevágott közénk a flekktífusz. Hullott az ember, mint ősszel a légy. A katonák nagy meszesgödröt ástak, s lapáttal hengergették bele a hóttestököt, hogy a betegség ne terjedjen!… Ez így ment karácsonyig. Azt sem tudtuk, vasárnap-e, miesnap-e, csak temettünk. Egyszercsak hárman maradtunk a négyesben: én, Szőcs Gór István s egy szegedvidéki embör…

Egyik este aszondja a szegedvidéki embör:

– No, testvérek, ma született a Kisjézus!

Éjféltájban leszállóit a priccsról, letérgye-

pelt a földre, s elkezdett énekelni:

Jézus ágyán nincsen paplan,

Jaj de fázik az ártatlan.

Hogy is lőhetne bundája

Elveszött a báránkája…

Aluggy, aluggy drága!

Ebből tudtuk meg, hogy karácsony van. Erre mü es beléállottunk az énekbe, s fúttuk egész éccaka, már csak azért es, hogy a szájunk bé ne fagyjon a nagy hidegtől… Hirtelen a szegedvidéki embör mérgesen felszökik.

– Elég volt már a Jézusból!… Most fújjuk azt, hogy „Gyün a halál, hozza a kaszájját. Vele hozza pipájját, kulaccsát…” — A nótát sem én, sem István nem tudta, de nem es kellett, mert a szegedi ember fújta, ahogy a torkán kifért. Egyszercsak kacagni kezdett, s arra gyújtott, hogy „Halálmadár, halálmadár szállott a ház falára… Möghal innen, möghal onnan valaki nemsokára…” Azt sohasem tudtuk meg, hogy mi a nóta vége, mert mikor odaért, hogy „Én halok meg, édös anyám”, földhöz vágta magát, s elkezdett hörögni…

– No, e tisztességes karácsony – mondom Gór Istványnak. – Éppen nekünk való!

Az én emböröm nem válaszolt, csak igen komolyan szedni kezdi a rongyait magára.

Te hova mécc, Istvány? – kérdezem.

Gór István rámutat a földön elnyújtózott emberre:

– Mégsem hagyhassuk ilyen dísztelenül. Kimegyek, s néhány szál virágot szedek a mezón, hogy legalább a kezeiben legyen…

Elment a szépeszed – felelem -, ki hallott karácsonykor virágot a mezőn!

– Pedig van – bizonykodott Gór István —, csak meg kell látni!

– Ki es szökött a mezőre, ahol még levágatlan zergett a havas szélben a törökbúza kóré. Néhánynak letörte a zászlóját, bokrétát kötött belőle, s úgy, a reáfagyott hóval együtt, beletettük a halott markába…

– Jaj Istenanyja, Szűz Mária! – hányta magára a román keresztet borzadozva Vonuj Gicáné, de a jövevény csak intett, hogy „a még semmi”, és monoton egyszerűséggel beszélt tovább:

– … a halottat, ahogy lehetett, elnyújtóztattuk, de hamar fagyott a nagy hidegben. Mikor azzal is készen voltunk, mondom Istványnak: „No tegyük el magunkat holnapra!” – „Abbiza üdeje” – feleli Gór István, de alig szenderedtem el, megszólít:

– Födi! Födi! Aluszol-e?

– Mi a bajod?

– Nekem elég nagy, mert én es megyek…

– Hova te!

– Biz én haza… A másvilágra!

– Segíjjen az Isten!

… Akkor már úgy égett a két arcája, mint két piros rózsa, de értelmesen beszélt.

– Ha mégis valamikor hazakerülnél, Mózsi, s módodban lesz, keresd fel a feleségömöt.Fejér Julisnak híjják, s mondd meg neki, hogy tisztelem, s jó feleség vót, igazi hütöstárs… Osztán ne búsújjon, hanem igazítsa a dolgot, ahogy lehet, s a két ökör biza odavesze. Eleget sajnálom, de mit csiná-jak… A kozsókom belső zsebibe kapsz egy nóteckönyvet, azt vidd el neki, s a gúnyáim legyenek a tiéd…

…Azzal ő es elkezdte énekelni a „Jézus ágyán nincsen paplany”-t.

Mire megvirradt, elnyújtóztattam a másik mellett. A törökbúzavirágot kettéosztottam testvériesen, hogy ő se menjen dísztelenül a másvilágra. A nótect magamhoz vettem, leültem melléjük, s ahogy tudtam, elimádkoztam mind a kettőt.

Csodálatosan nyugodt volt Fejér Julis az ember látogatása után. Mindjárt másnap egy font húst vitt a paphoz, s harangoztatok az uráért. A paptól elment a kántorhoz, megkérdezte, nem tudja-e azt a szép éneket, hogy; „Jézus ágyán nincsen paplany”.

– Pápista ének lesz az, Julis – utasította el a kántor.

– Már akármi – mondotta szelíden az asszony – de nem sajnálnék egy sarjumalacot a mestör úrtól, ha megtanítana reá… Szeged táján éneklik, s hát az ottvaló népek áteresztenék nekünk es… Ingyen nem kívánnám. Cserébe adnók neki azt hogy: „Fekete faluban fejér torony látszik”, vagy azt, hogy „Két út van előttem, melyiken induljak…” akármelyiket, csak küldjék.

Várta, várta Fejér Julis a nótát, de hiába várta. Erre elkezdette magától próbálgatni a dallamot, s ki is jött alkalmason. Különösen a végét – azt, hogy „Aluggy, aluggy drága” – tudta olyan keservesen, hogy aki hallgatta, hasadt meg a szíve.

-Mert ott nem Jézusra, hanem Szőcs

Gór Istvánra gondoltam! – mondotta mosolyogva.

Ha olyan ijesztően fehér nem lett volna az orcája, senki nem mondotta volna róla, hogy nem rendes asszony. Hallgatag, elgondolkozó lett, de végezte a dolgát. A szakadékhoz sem járt ki, mióta megtudta, hogy meghalt az ura. Később kérője is akadt, de Fejér Julis kitartott az özvegyi sorban.

Késő ősz volt, mikor a baj ismét utolérte…

Késő ősz volt, s már a fogarasi havasok, a tél nagy fehér kutyái készültek beugrani a rozsdaszínű erdők fölött az Olt völgyébe. A vén cserefák már félig aludtak, s az alattuk el cammogó medve őrzi őket. A bükkök aranya alatt a kecskerágó fürtjei piroslanak, az iszalag selymes haján a dér könnyei ragyognak, a nyírfáról sárga pénz hull alá, melyre Isten arca van ráverve. Kár, hogy nincs értéke. Az erdő szélén cigányasszony vérző ujjakkal szedi a vadrózsa piros bogyóit, mintha az alig letűnt éjszaka fekete képei nyúlnának ki sietve a lombok közül, hogy a föld ragyogásából valamit ellopjanak.

Fejér Julis aznap korán felkelt. Felvette az innepi gúnyáját, felhúzta a kényes csizmáját, gondosan elemózsiát, pakkolt, bezárta a házát, s a kulcsot rábízta a szomszédokra, akik meglepetten kérdezték:

—Hová készülsz, Julis?

—Megyek az uramhoz.

És kisietett a rétre.

A reggeli napfényben úszó réten – virág virág mellé szúrva – virít már a kikerics, mintha üde, zöld abroszon violaszín pohárkák ezrei volnának felterítve a harmatnak.

Szinte sikoltva rohan közéjük Fejér Julis, és tépni, szaggatni kezdi a virágot.

A mezőn már sok az ember. Itt a takarodás ideje. Recseg-ropog a kukorica sárga erdeje. Elszánt arcú emberek bújkálnak közte nyakba vetett zsákokkal. Tovább kasza villan a sarjú fölé, ekék hasítanak bele a földbe, ásók forgatják a krumplit, káromkodások riannak. Olyan az egész kép, mintha a mennyország terített asztalát rohanták volna meg az emberek, és rögöt dobnának a menekülő angyalok után.

—Te mit csinálsz, Fejér Julis? – riadnak rá a virágszedő asszonyra.

—Virágot szedek.

Mohón tépi a lila kelyheket, ruhája térdig vizes, keze kék a harmattól, amely olyan bő és hideg, hogy a réten álló ökör irtózik a fűhöz érinteni a száját.

Mikor egy öl virága van, elsiet a felrobbantott szakadékhoz, és beleszórja az egészet.

—Te mit csinálsz, Fejér Julis? — döbbennek meg a mezőn dolgozó emberek.

—Én bizony utat csinálok az uramhoz.

—Te tiszta bolond vagy, Fejér Julis, hiszen ott az út a szakadék mellett.

—Az nem az én utam, azt a háború csinálta. Ezen ment el az én uram ,s ezen es jő vissza.

Egész nap hordja a virágot, egész nap szórja a mélységbe.

Nem nyugszom, míg bé nem töltöm!…

Az emberek fejcsóválva tovább szántanak.

Elöl megy az ökör, utána az ember, az ember után a halál, és ütik egymás hátát…

(Kopjafák, VII. fejezet szövegváltozata) Pásztortűz, 1931. november 22.


A KARÁCSONY BOLONDJA

Magas, száraz, fekete ember volt Tiborc úr, a bolond színész. Atyja, az öreg Baczó Dani, még gazdag ember volt, de a fiának, ki a háború után mindenünnen kikopva hazavetődött, már csak az ősi kúria maradt. Az is egy nagy puszta telek közepén omladozott. Az egyetlen valamire való szobában lakott, amelyben egy húrnélküli gitár, pár poros koszorú, avult jelmezek lógtak, öblös pipák ásítottak a disznóbőrbe kötött ósdi könyveken. Pár antik bútor sötétlett még a szobában, s egy laposra ült bőrszék. A képek a falon feketére sültek, s az olaj régen felpattogzott, lekopott róluk. Romba dőlt múlt volt körülötte, de hogy a mogorva, szótalan szívében mi volt, senki sem sejtette. Senkivel nem érintkezett egész esztendőben, és olyan keserű, furcsa volt az egész ember, mintha az ördög zsebébe költözött volna.

Karácsony körül aztán rájött a bolondja. Mikor az első szekér karácsonyfa havas, agyig sáros kerekekkel leereszkedett az erdőből, Tiborc úrral többé nem lehetett bírni. Ünneplő ruhába öltözött, és átszellemülten újságolta mindenkinek:

— Nekem már megkezdődött a szent ünnep.

Összevásárolt legalább tíz szekér karácsonyfát. Szinte elviselhetetlen izgalom fogta el. mikor meglátta az üde, frissen behavazott, tiszta, fiatal sarjakat.

– Igazi angyalkézbe való portéka! – dicsérte a székely, de Tiborc úr rárivallt:

– Ez? Két léjt nem ér az egész! Hát karácsonyfa ez? – Hiszen ez vén is,-kopac is, a levele is hull, a hegye is le van törve…

– Má pedig akit én hozok, ijjen nem termik még a Jézus jászla körül sem – méltatlankodott a székely, de Tiborc úr szinte megette haragjában.

– Nekem beszélsz te? … Nekem? … aki a piszkáról megmondom még azt is, hogy a nyáron milyen madár szállott reá… Nézd meg ezt a holmit… Görbe, mint a nagyanyád, szárazbetegségben szenved, csak a fagy tartja össze az egészet!…

A világ minden kincséért egyetlen darabot ki nem engedett volna a kezei közül. Egyetlen darabot a földre le nem szabadott dobni. Vascsövekkel lyukakat veretett a fagyott földbe, és szép sorjában el kellett ültetni mind az udvarán. Karácsonyra egész fenyőerdő vette körül az omladozó házat, és illata betöltötte a falut.

– Jön a fiam! – újságolta boldogan.

A fia azonban sohasem jött. Mindenki tudta róla. hogy már régen meghalt. Három- vagy négyéves korában a kutyája átharapta a torkát. A felesége belepusztult a tragédiába. Ő valahogy kibírta, csak minden karácsonykor hazavárja. Játékokat vesz, karácsonyfát állít, minden pénzét rákölti, intézkedik, szaladgál, haragos, és két szeme úgy ragyog, mint a félig elhamvadt parázs, melyre ráfúj az őszi szél. Az egyszerű székelyek részvéttel szépítik az őrült intékony álmát.

– Ritkaszép gyermek az úrf’i – dicsérik. -Tavaly láttam. Kemény legény lesz belőle.

– Apja fia – henceg ilyenkor a vén gavallér.

Ünnep szombatján aztán gőgösen kiadja a parancsot a vén gazdasszonynak.

– Nézze, Istókné! – Ma korán feladja a vacsorát, és hazamegy. Gondja legyen rá, hogy senki se zavarjon!

Estefelé izgatottan sétál a szobában, és vár. Mikor a fél ötös vonat elzúg a kertje lábánál, meggyújtja a lámpát, és percenkint nézi az óráját. Régen kiszámította, hogy félórába kerül, míg fia bejön az állomásról. Öt lírakor aztán sápadtan az ajtóhoz megy, reszkető kezét ráveti a kilincsre, és széles mozdulattal kitárja. Pillanatig áll, majd boldogan felsikolt, beleölel az üres levegőbe, és hosszan-hosszan csókol egy láthatatlan gyermeket.

– Kicsi fiam! Édes kicsi fiam!

Maga előtt forgatja, simogatja.

– Tvüh de megnőttél!… Nem fáztál át!… Jól utaztál!,.. De mekkora legény lett belőled!…

Későbben szépen megvacsoráznak kettecskén. Vacsora közben titokban, az asztal alatt megráz egy kis csengettyűt.

– Hah! Mi az! — lepődik meg álnokul, de mindjárt ráüt a homlokára. — Hát persze! Ma jön az angyal…

így telik az angyalvárás ideje. A vén színész halálos komolyan megjátssza. Drága, meleg mesével készíti rá gyermekét. Arca még sápadtabb lesz, feszült csontjainak kör vonalai kiülnek, és annyira szédül az izgalomtól, hogy az asztalba kell kapaszkodnia. Hideg ujjaival alig találja meg a kis ezüst csengőt, hogy újból megrázza…

…Most hirtelen felugrik, és kivágja az udvarra nyíló ajtót, ahol a földbe szúrt karácsonyfák erdeje sötétlik. Fekete, dísztelen a kép, de ő úgy látja, hogy fénytől szikrázik a sok karácsonyfa, mintha az égbolt összes csillagai rájuk ereszkedtek volna, és angyalok sétálnának köztük finom hegedűkkel az álluk alatt. Az ágak a szépségtől, gazdagságtól roskadoznak, és élő madárkák röpködnek, kacagnak a gallyak közt. A magasságokból gyenge hó hull a fákra, és sejtelmek lebegnek a távolodó sötétség mélyén. Illat és zene száll hozzá a gyönyörű világból, s millió gyertyácska lobog az ágak csúcsán. A falut körülölelő hatalmas fenyőerdők is kigyúlnak, és arannyá változik körülöttük ég, hó, minden. A puszta „őrszikla” is úgy látszik a tetején felnyúló ember alakú szirtdarabbal, mintha egy fehérharisnyás székely legényke verset mondana az Istennek… A vén színész lelkesen körülnéz. Tisztán hallja, hogy kis fia felujjong, és érzi, mint tépi ki magát képei közül, hogy a csodák közé rohanjon. Tiborc úr csak áll egy darabig a nagy kőlépcsőn, és könnyei peregnek… Majd gyermeke után siet, megfogja a fáradthatatlan kezet, és szelíden azt mondja:

– Most köszöntsük a megszületett Jézust!

Mind a ketten felemelik tekintetüket az égre, és énekelni kezdenek.

„Dicsőség! Dicsőség mennyben az Isten

nek”

Az elpusztult, rekedt hangok szállanak remegő áhítattal, és az ének végén magához öleli az öreg ember a hozzá legközelebb hajló fenyőágat, megcsókolja, és háromszor azt. mondja:

Jézus, én hiszek benned! Jézus, én hiszek benned! Jézus, én hiszek benned!…

A faluban kutyák ugatnak, zajok kelnek; de ők semmit sem hallanak, tovább énekelnek az angyalról, a csordapásztorokról, a jászolfáról, melyben a gyermek nyugszik, a barmokról, melyek reálehelnek, hogy meg ne fagyjon, az istálló varázsáról, a betlehemi puszta titkairól. Aztán számbaveszik a bőséges ajándékokat, és mikor kis fia torkig telik a boldogsággal, a vén színész kiáll

a fák közé, és büszkén így szól:

Most eljátszom nektek kedvenc szerepemet.

Nagy, klasszikus mozdulatot tesz, és akadozva deklamálni kezdi az „Ember tragédiájá”-ból:

„Uram! Rettentő látások gyötörnek,

És nem tudom, mi bennök a való!

Óh mondd! Ó mondd! Minő sors vár re-

ám!…”

Szemei elsötétednek, feje lecsügged, és áll némán, hosszan. Alakja fölé hófelhők gyűlnek, a havasok közül szél kavarog elő,

a karácsonyfák fagyott gallyai összeverődnek, a csillagok egymás után kialszanak, és kietlen sötétség borul a falura. A szegény ember megrázkódik, és szomorúan panaszkodik.

– Valaki eloltotta az összes gyertyákat! Rossz, gonosz ember kellett, hogy legyen.

Árván visszacammog a szobába, de a kőlépcsők tetején még egyszer visszafordul, és belesikoltja fia nevét az éjszakába…

így ment ez évről évre, egészen a mostani karácsonyig. Az idén azonban hiába várta Tiborc úr a szent fával az erdőkből leereszkedő szekereket. Nem jöttek. Nyugtalanul szaladt az emberekhez, hogy megsürgesse.

– Az idén nincs karácsonyfa, tekintetes úr – rázták a fejüket a székelyek. – Bétiltották az erdőt. Ezörtől ötezörig büntetik, aki csak bé es teszi a lábát az erdőbe. Ezentúl az angyalnak es lopni kell…

Letörten, belsőleg halottan fordult ki az ajtón. Nem is hallotta a székelyek keserves panaszait.

– Biza, szegény karácsonyunk lesz az idén… Jézus es lerongyolódott…

Ez az álom volt egész élete, és most ennek is vége. A meghalt gyermekét ölték meg. Mit csináljon! Félt a puszta udvarra kitekinteni is. Beleroskadt a székbe, és töprengett órákig. Végre elhatározásra jutott. Kitett maga elé egy árkus papírost, és írni kezdett:

„Én tudom, hogy bolondnak tartanak az emberek. Köszönöm nekik, hogy ezzel is megkönnyítették az életemet. Minek tiltakoztam volna ellene! A mai világban őrültség bolondnak nem lenni… Én tudom, hogy a kis fiam meghalt négyéves korában, és a porát is szétszórta a szél azóta… Soha, soha nem jön vissza. Tudom. Mindent tudok… Tudom, hogy megbuktam az életben is, a színpadon is…, de ez volt az utolsó szerepem, a végső, nagy, áldott játék, a boldogság és értelem, az egyetlen, amelyért még érdemes volt élni. Semmim, de semmim se maradt a világon, csak ez az álom

a halott fiammal!… Most ennek is vége!… De ha gyermek nincs, értelme sincs a világnak…

Isten, vén Ügyelő, jöhet a függöny!…”

Írt, írt zavartan, rendszertelenül, rapszodikusan, hol imádkozva, hol káromkodva; míg éjféli misére harangoztak. Akkor eldobta a tollat, és nézte, hogyan haladnak el

a lámpásos emberek az ablaka alatt.

– Azok is a magok életének utolsó játékára mennek! – mondotta önmagának.

Elgondolkodott, majd hirtelen magára terítette a bundát.

A dombon ülő kis falusi templom már tele volt. A székelyek mogorván ültek a padokban, és szidták ezt a cudar életet Szent Józsefnek, aki a betlehemi jászol mellett állott szobor képiben.

– Kutya világ ez, Jóska bácsi!

Egy-egy vénasszony odalépett a gyertyácskákkal sűrűn kivilágított bölcsőcskéhez, és keserűen nézte a mosolygósra festett csecsemőszobrot.

– Az idén biza elmaradhattál volna!

– Legalább neked legyen jókedved, lelkem – gügyögött hozzá a másik —, mert biza nekünk nincsen.

A pap az öreg színészre nézett, mintha csak neki kántálna:

– „Christus natus est nobis!…”

Tiborc úr bólintott rá, és roskadtan ült a helyén.

A szájak páráltak a csikorgó hidegben, a bajszok, szemöldökök zúzmarásak lettek, kívül vihar is indult; de lassankint felmelegedtek belül is, és a misztérium ékessége megfogta a lelkűket. Sokan forró könnyel behunyták szemüket és szerettek volna örökre elaludni a jászolka mellett. A fagyót,l harangkötelek dermedten csüngtek le a toronyból, de az orgona ujjongott, s a felmutatott fehér ostyán átsütött a fény. Kis csengettyű cincogott, s a hirtelen támadt csendben, a lehajtott emberfejek fölött egy elragadtatott parasztleányka önfeledten kiáltott fel a nagy kendőit közül.

— Oh, be szép játék ez, édesanyám!

Tömjén, fenyő és borillat szállt szét a

templomban, a gyertyák nyúlánk lánggal lobognak, mert a vihar hallhatólag fokozódik. Az erdők nyögnek, a fák csontzörgése hallatszik, mintha fellázadt halottak menetelnének az egek mélységeiben, hogy számadásra vonják Istent, s a nyomukban kavargó hóleplek eltépett szemfedőik volnának…

És ott a belső fényességben, a külső vihar mellett gondolta ki a vén színész halálos játékának utolsó felvonását.

A misének vége van. Az emberek már a padok tetején gyújtogatják a hólyagos bendőlámpát, hogy a fényénél hazamenjenek. Tiborc úr összevonja a nyegledt bundát magán, és megindul a sekrestye felé, ahol a pap éppen akkor dobja le magáról a miseruha utolsó darabját.

– Boldog ünnepeket, főtisztelendő uram -állít be keményen.

– Ah, a művész úr! – simul a pap hangja. Hogy van? Hogy van?

Rosszul! — feleli nyersen a vén gavallér. A pap meghökkent arcot ölt.

Ugyan! Mi baja?

Beteg a kicsi fiam – remeg Tiborc úr. Nem is tudtam — mutatja a részvétet a pap, ki jól ismeri a szerencsétlen ember fixa ideáját. – Igazán nagy baj, de ne csüggedjen, meggyógyítja a Kisjézus!

Éppen a Kisjézus ügyében jöttem — hebegi zavartan a színész. — Kissé talán szokatlan a kérésem, de nagy jót tenne vele, ha teljesítené…

Hogyne, hogyne! – dédelgeti a pap Tiborc urat, ki szánalmasan fest. — Legyen, kérem, teljes bizalommal hozzám. Mit tehetnék az érdekében?

A vén ember a szíves hangtól bátorságra kap, és megragadja a pap kezét.

– Engedje el, kérem, a fiamhoz a Kisjézust!

A papnak eláll a lélegzete a meglepetéstől.

– A Kisjézust!… Az ön fiához… Hogy képzeli!…

– Ne tagadja meg ezt az örömöt egy beteg gyermektói! – esdekel a színész.

– De uram! – húzódik a pap. — Hogy én vegyem le a betlehemi jászol szobrát az oltárról, és adjam oda önnek, hogy vigye el a képzeletbeli fiának!…

– Az nekem nem szobor lesz – mondja keményen a vén ember -, hanem Isten fia!

– Hiszen az, az – röstelkedik a pap —, de…

– Mint a két szemem fényére,úgy vigyázok rá! — ígéri Tiborc úr.

– Tudom, tudom… de mégse fehet. Nem lehet! Nagyon sajnálom…

Kétségbeesetten ismétli Tibor: úr: „Nem lehet!” — és görnyedten távozik A szobor előtt azonban megáll. Még nincs eloltva körülötte a gyertyalángfüzér. Nézi egy ideig, de nem szól semmit, csak sóhajtvi elindul a templomhajón át. Az ajtón benyomuló szél mellbe löki, és ő megáll, kitekint az éjbe, amelyben a lámpásos emberek birkóznak a viharral…

A pap előbb ránéz a szoborra, Eztán a távozó öregemberre. Sápadt ő is, éj izgatott. Nincs tisztában önmagával. N«m tudja, hogy kötelességet teljesít-e, vagy halálos bűnt követ el; de úgy érzi, hogy ezt a sír szélén tántorgó öregembert nem szabad elengednie üres kézzel.

– Művész úr! – kiált utána. – Vigye hát a szobrot!…

Önmaga lép fel az aranybetlehemhez, és kiemeli a kis hideg Jézus-testet.

Tiborc úr mohón rejti el a mellén az öreg bunda ráncaiban, és gyerekesen feddi a papot:

– Hogy megfázott szegényke!

És búcsúzás nélkül tűnik el az éjszakában.

Már nem érzi a dermesztő hideget, a csontjain sípoló szelet, a hóvihar fehér veszedelmét, nem hallja az erdők sötét kínját, hogy a magos hegyek halált kiáltnak a népre körülötte, sejtelme sincs róla, mint reszketnek a vadak és emberek vackaikon, nem hallja a természet ítéletmondását a nvomorult emberiség fölött, a halál kaszafenését: az átkokat, gyűlöletet, nyomort, megaláztatást, szenvedéseket, bűnöket és egyéb emberi szörnyűségeket – csak a kis faszobrot érzi, s mikor nem látja senki, maga elé tartja a magatehetetlen gyermeket, és ott, a vad világ közepén, az örök emberi szomjúság lázával üvölti:

Hiszek, hiszek Tebenned, gyermek!…

A pap mégsem tudott megnyugodni. Titkon nyomon követte a vén színészt, s megbújt az öreg ház ablaka alatt. Az ezüstszínű, csillogó jégvirágok között leste, hogy mit csinál a szoborral az őrült.

Tiborc úr örömtől ragyogva sürög-forog. Felrántja a fekete szekrény ajtaját, s egy ölrevaló játékot vesz ki belőle: hátaslovat, kardot, csákót, gőzmasinát és egyéb gyermekgyönyörűségeket. Lenge, szennyesfehér, hosszú cigányhaja arca elé hull, ahogy fölibök hajlik, és biztatja a két gyermeket: a Krisztust és halott fiát.

– Jácodjatok szépen!

Bizonyos, hogy testi szemekkel látja is a gyermekek játékát, és együtt kacag velők, mikor felmásznak a falóra, fejőkbe húzzák a csákót, suhintanak a karddal, vagy összedugják aranyfejüket a meséskönyv felett…

A pap elkáprázva néz. A vihar is elült, és olyan néma csend van, hogy hallani lehet az ablaküveg csengését, amint a fagy körmöl rajta.

Később azt mondja a vén színész:

– Na, mára elég volt, gyermekek! Szépen feküdjetek le!

Megbontja az ágyat, és gondosan felpuhogatja a párnákat.

– Te, Janika, belül fekszel, én a szélén, közbül Jézuska!

Karjaiba veszi a szobrot, meghintázza, meg is csókolja, és óvatosan lefekteti, betakarja.

– Aki leghamarább elalszik, az holnap kap valamit.

Most már a szobában is csend van. Az öreg lábujjhegyen odamegy az asztalhoz, felüti a Bibliát, hogy szokásos estvéli imádságát elmondja. Arca átszellemül, ahogy dörmögi:

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.

Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet.

Boldogok, akik tűrnek, mert ők megvigasztaltatnak.

Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.

Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.

Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.

Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hívatnak.

Boldogok, kik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa…”

A pap az ablak alatt hirtelen lerántja fövegét, és megdöbbenve, dideregve feltekint az égre.

Istenem, bárcsak én is ilyen bolond lehetnék!

A hó szakadatlanul hull, s a fehérbe temetett kis székely házaknak csak a kivilágított ablakszöme látszik…

(Kopjafák, XIV. fejezet szövegváltozata) Pásztortűz, 1931. december 25.


ÉDESAPÁM BABONÁJA

Naponkint járt már hozzá a doktor. Az egész falu tudta, hogy halálos beteg, és nem marad meg. A vizsgálat is csak afféle tessék-lássék formaság volt. Szegény áldott apám számba se vette. Magabízón mosolygott, mikor a vén Szabadi kopogtatta a csontjait.

– Azt ütheted, Pali, mert az kitart száz esztendeig is.

Ha hideg, szőrős fülét nyomta a mellére, még fel is kacagott.

– Hiába lesed, komám, mert mégiscsak én viszem ki a koporsódat a temetőbe.

Mire a doktor kiegyenesedett, és azt mondta:

– Még van pár napod hátra, mit hagysz nekem, ha felfordulsz?

– Csak a méhek kirepüljenek, nálam megszűnik a mesterséged… No, hol a kártya!

Vizit után hármasban kártyáztak. Az öreg papot rendesen magával hozta a doktor. A pap első szava az volt: – Na mi a vizi!

— addig szelíden hallgatott.

Az apám az orvoshoz fordult, és nap-nap után így felelt:

– Na most én vetkőztetlek le téged.

A doktor erre betolta a krajcárt az asztal közepére.

– Meglátjuk.

Titokzatosan rágörbültek a kiosztott kártyalapokra. Tempósan gondolkodtak, és lassan betolták a krajcárt.

– Mehet! – indított a doktor.

– Hó! – pördített a paklin „Pap bácsi” -hát a kósta?…

Az is megtörtént. A játék folyt, édesanyám a belső szobában titokban sírt.

Ha apám vesztett, s a doktor nyert, minden esetben azt mondotta:

– Ide a koporsó árát!

Az öreg pap pedig ezekkel a szavakkal húzta be a pénzt:

– Várj, várj! Az én stólámat nem viszed a másvilágra!

Viszont, ha édesapám nyert, a többiek így méltatlankodtak:

– Többet nem ülök le haldoklóval kártyázni!

Melegen, kedvesen tréfáltak, és a halál kibicelt hozzá. A furcsa, három öreg legény számba se vette. A gondolatától azonban egyikök se bírt szabadulni. Megtörtént, hogy hirtelen a kártya megállott a kezükben, egymásra néztek, megremegtek, és súgva kiejtették a nevét.

– Itt van!

Máskor minden átmenet nélkül valamelyikük monologizálni kezdett, a pap rendesen latinul:

– Statutum est hominibus semel mori…

Mindhárman értettek latinul, és a halál

változhatatlanságának súlya alatt meggörbültek.

A méhek! A méhek! Csak a méhek kiröpülnének! — reszketett édesapám.

A méhek azonban még a kaptárokban dermedeztek. Kinn fehér szájjal üvöltött a tél, az ég jégmennyezete borult a földre, és szelek vágtattak a magasságokban. A jég pompája didergett a fákon, és a hideg sugárzása megfojtott minden életet. A horizonton félkörben érintkező erdők vakító jégfüggönyeikkel úgy csillogtak, mintha fehér párák terjesztették volna ki hímes farkukat a falu fölött. Az áldott élet mintha teljesen eltűnt volna a föld színéről.

És édesapám is éppen olyan fehér volt, mint maga a tél. Ajka hideg, és hosszú fehér haja szemfedőként csüngött alá. A szemek odvában kialvóban volt a világosság, és (este már megkapta a sima szürke fényét. Néha olyan gyenge volt, hogy alig bírta kiejteni furcsa varázsszavát:

– A méhek!…

Barátai először az öreg agg hibbantságának tartották ezt a kis rögeszmét, a második gyermekkor játékszerének, különös lelki talizmánnak. Titkon összenéztek, de kímélték gyengeségét. Nem gondoltak az emberi lélek és a természet közti nagy rejtelmekre. Pedig vannak ilyen csodálatos dolgok. Az ember és a természet titkos összefüggését még alig is sejtik. Mindenki ahhoz a porrokonhoz vonzódik, amelyből vétetett. Vannak virágemberek, fák, kövek, állatok, csillagok rokonai, akiket egész életükben kínoz a homályos vágy egyesülni azzal az anyaggal, amelyből kezdetben testét alkotta a fenséges szobrász. Ha nyaranta a falusi ember a zöld fűhöz érinti arcát, és mámorosan elszenderedik rajta, tulajdonképpen az ősi ösztönnek tesz eleget, és élvezi a vérrokonság minden édességét. Valaha erdőlakók voltunk, és ma se bírunk szabadulni az erdő utáni olthatatlan vágytól. Adj egy darab eget a beteg angyalnak, és meg fog gyógyulni tőle!

A tél azonban nem akart mozdulni. Eltelt március, de a vastag hó rajta ült mindenen. Édesapám napról napra mind jobban elkomorodott. Teste, keze, arca hideg volt, mint a megfagyott föld. Sokat és elmélyedve hallgatott. Néha kiszökött a szobából — sokszor még éjszaka is, és fülét a kaptárokhoz nyomva, hallgatta a méhesben a méhek gyenge suhogását.

– Élnek! – villant fel a tekintete.

Pedig a méhek is halálra voltak ítélve. Nem volt, aki betelelje őket, gondozza, s a dermesztő hidegben sírtak, haláldalukat zúgták. Rettenetes volt a soha meg nem szűnő sírás, a szárnyak görcsös reszketése, suhogása. A fürt felbomlott, ide-oda vánszorogtak a lépek meredekein, némelyek lezuhantak, a többi tovább vonaglott feketére kopva, éhesen dideregve, s mikor eljött a végső pillanat, bebújtak a lépek sejtjeibe, és örökre elhallgattak. Egymás után lepte meg a halál őket, és a kaptárakból mindennap egy-kettő elnémult.

Ilyenkor édesapám megrendülve jött ki a méhesből. Nem lehet tudni, sírt-e, mert annyira lehajtotta a fejét, hogy lehetetlen volt a szemébe nézni, arca, teste elvékonyodott, és a ruha rajta idegesen, állandóan reszketett, mintha maga is csak halálra vált kicsi méhbogárka volna, ki az élet meredek falán az elmúlás dalát fújja. Az ő szeme előtt is sötétedett már a világ, és a hó mindennap színt változtatott.

– Nézzétek, gyerekek, milyen piros a hó!

lepődött meg maga is.

Előbb piros lett a hó előtte, aztán sárga, szürke, végül fekete. Mihelyt megértette -mert azonnal megértette -, hogy miért változtatja színét a hó, ő is a hó múló, bizonytalan pillanatmű életéhez igazodott. Ő is előbb piros, sárga és szürke, végül fekete lett, s az észrevétlenül tünedező hóval együtt roskadt, múlott, vékonyodott, összeesett. A lelke fogyasztotta a testét. Szárnyai már az ágyból leértek a földre.

A méhek mellett azonban kitartott. Már támogatnunk kellett, de mégis, tovább is levánszorgott hozzájuk, és hallgatta őket. Egy-két család ha élt már közülük. A kaptárok bizony már temetők voltak, de ő észre sem vette. Erőszakosan, kipirulva egyenesedett ki, és önkéntelen felkiáltott:

‘ /

– Most már minden rendben van! Élnek! Hallod, milyen örömmel, hatalmasan suhognak, dobolnak! Érzik, hogy itt a tavasz, az élet, a virág, a méz, a napfény… Pár nap múlva kiröpülnek… A méhek sohasem csalnak. Jegyezzétek meg magatoknak!

Aznap különös jókedve volt. Le sem lehetett fektetni. Olyanokat ütött a térdén, hogy zörögtek bele a csontjai.

– Most már én is rendbe jövök!… Dobjátok ki azokat az orvosságokat!… Szamár minden doktor. A méhek…

A feje visszacsuklott, és nehezen szedte a lélegzetet.

Délután barátait, a papot s a doktort meg se ismerte. Magázta, mint az idegeneket.

– …Igen, uraim, beszéltem a méhekkel. Egy-két nap, és gyönyörű időnk lesz. Egyetlen éjszaka ki fog virágozni minden, s a halál mehet a pokolba. Ez a tél alaposan megkínzott, de mihelyt az első tavaszi nap felmelegíti a csontjaimat, kutyabajom se lesz… Biztos, uraim: beszéltem a méhekkel…

A doktor titokban megmondotta édesanyámnak, hogy a vég minden pillanatban beállhat.

Nem is tévedett.

Estefelé új havazás indult, és nehéz vihar söpört végig a háztetőkön. A hó boszorkánytánca egész éjszaka tartott, és a kéményekben fütyült a szél. Édesapám azonban semmit se hallott belőle. Órákig ült magábaroskadtan. Már mélyen benn jártunk az éjszakában, és szemünkön ült az álmosság forrósága, mikor szinte nyersen felkiáltott.

-A méhek!… Ugye, hogy megmondtam! Ni, hogy szállnak, hogy muzsikálnak!…

Egészen felújult, és lelkesen nézett bele a lámpafénybe.

– Az Istenért! — zokogta édesanyám, de a vén doktor félrevonta.

– Nem szabad felébreszteni!

A falak, bútorok árnyékába vonultunk, és dideregve hallgattuk a haldokló kitöréseit.

– Már virágporos a lába… Ez egészen sárga tőle… Alig bírja a mézet… De milyen gyönyörű nap ez a mai!… Egészen jól érzem magamat, mintha soha beteg nem lettem volna… Ha most látna a doktor, mérgében ő halna meg!

Szívből, jóízűen kacagott. Hirtelen maga elé tartotta a kezehátát, és a reászállott láthatatlan méhhez beszélt.

– Megismertél? Mi?… Elfáradtál?… No csak pihend ki magadat!!

Önmaga is elhallgatott. Többet aztán nem is szólt ezen a földön, de boldogan mosolygott, mert tovább tartott a tavasz és a méhek varázslata. Béke és harmónia vette körül. A nap ragyogott, a levegő zengett, szín, állat, fény és dal járta. A méhek, ezek a drága eleven ékszerek feje körül röpködtek, a fákról virágpor sárga felhői úsztak, fátyolként szálltak a völgyekben, a bogarak himnuszokat zengettek, a zöld erdők hatalmas szava felhangzott, nyomornak, pusztulásnak vége volt… A méhek új világot hoztak, és ezrével omlottak ki a kaptárukból. Aranyrojtként csüngtek egymás lábába kapaszkodva a fák ágairól, s a drága nektár kicsordult a virágok kelyhéból. A kis sárga csirkék aranyfenekükre estek a bámulattól, az emberek pedig kezet nyújtottak egymásnak. A felhők közt a szerelem lovai felénk vágtattak, és az utolsó csepp harmat is megszökött Isten tenyeréről, hogy mielőbb közénk jöhessen. Semmi se bírt magával a gyönyörűségtől és túlhabzó élettől. A vizek fenekén szivárványok úsztak, és a nap lángolva borult a világ fölé…

Édesapám megnyitotta száját, még valamit akart mondani, de csak ajka mozgott. Boldogan ránk nézett, szemét felvetette, és halkan sóhajtva kinyújtózott…

Vége volt, de látszott rajta, hogy csak elszenderedett, mintha egy félórára ledőlt volna a kertben valamelyik virágos fa alá, hogy fáradt lelkét egy kissé kipihentesse.

…Nem kell felkölteni, mert újra felébred, mihelyt a szívén pihenő fekete méhecske elszáll róla…

(Kopjafák, VIII. fejezet szövegváltozata) Pásztortűz, 1932. május 17.


SZÉP VASÁRNAP REGGEL

Szép vasárnap reggel a szeretőm kimene a búzamezőbe.

Még nem volt egészen felébredve az éj, de már a csillagok széjjelbolyongottak, s a madarak szavokkal az eget verték, a rókák kebelén aludtak a fiák, de az égi tűz már megtisztította az állatok méhét, s a felettünk virrasztó Isten is ledűlt ágyára, hogy egy cseppet szundítson.

Mene, mendegéle az én szeretőm, s dicsérte az eget.

— Szépen harmatozol.

Szép vasárnap reggel volt a mezőn. Ahogy virradt, a fáknak bimbói terjedtek, mezők megzöldültek, füvek ébredeztek, madarak pittyegtek, szárnyakon repdestek… És minden gyökéren virágocska! Mennyi virágocska! A vízen ülő rózsa is kinyílt olyan teljesen, hogy össze kellett csapnia a kezét:

— Ni, az Isten neked tavat ásott!

Az élet jegye fénylett a mezőn, és boldog volt minden, mert mindennek volt egy könyöknyi pólyácskája, és még nem ért hozzájuk a száraz kezű ember.

Könnyű párához kevés fényt tenni, ez a reggel.

A reggel, mikor még semmit sem fed be az árnyék.

Boldog volt a mező, mert vasárnap volt, és nem kellett tüzet, vizet szenvednie, szelek nem kergették, és nem feküdt mezítelen szegénységben. Máskor a beteg virág azt mondja:

– „Isten sincsen, ki segíten!” — és a földre hajtja szomorodott orcáját. Vagy így panaszkodik a kasza előtt meghajolva:

„Sír énrajtam a hegy és völgy,

A nap és hold engem sirat,

Orcáját homály béfogta.

Elvesztemet az is szánja…”

Ma nem volt semminek egyetlen zokszava, és tetszett a világnak fénye.

Ment a mezőn az én szeretőm, és olyan szép volt az ő két orcája, mintha két szép piros rózsa volna belevágva. Csak állott elkáprázva, és ha valaki megkérdezte volna, hogy mit csinál, azt felelte volna:

– Ebben a pillanatban Jézust mennybe eresztettem…

Ismét ha lehajlott, hogy megsimogassa a kicsi földi teremtményeket, így szólott hozzájuk:

– Virágom, én véled elmegyek!…

A sáskák már egymást kergették, és örömében minden háta megé veté a világ gondját, mert vasárnap volt, és az én szeretőm járt a mezőn. A friss búzák szemérmesen nézték üvegtérdüket, a varázsvirág, mely százesztendőnként virít, nem tudá megvárni a századik esztendőt, és azonnal kinyíla, mert az én szeretőm járt a mezőn. A hegyek is nyújtották a nyakukat, hogy egymás feje fölött áttekinthessenek, és őt láthassák. A harangvirágok azonban megkondultak – mert vasárnap volt – és a mező imádkozni kezdette azt az imádságot, amely így kezdődik:

„Óh, én két szemeim, az Úrra nézzetek…” Utána elmondották azt is:

„Reám vigyázz a szép felvont egekből!…” Akik vétkeztek, bűnbánólag hajtogatták: „Adj siralmat szememre, hogy térhessek eszemre!…”

A legszebb az volt azonban, mikor karban a szárazság idején való hathatós könyörgést zengették:

„Adj minekünk, Úristen, nagy, szép, zsíros esőket és gyönyörűséges harmatokat és szép nedvességet. Ne rekeszd bé az ég csatornáit és drága szép folyásit… Ne tedd érccé fejünk felett az eget, és kemény vassá lábunk alatt a földet, honnan várunk eledelt. Ne verj minket szertelen apállyal, rekkenő hévségekkel, haszontalan szelekkel, se nagy porral, se ragyával, se egyébféle férgekkel, ártalmas kőesőkkel…”

Az én szép szeretőm letérdelt a fűre — Isten ruhájára —, és velük esedezett.

Fű, fa, virág, minden örvendett, hogy látta.

És csend lett a mezőn, mert vasárnap volt.

Én pedig elindulék az úton, hogy megkeressem.

Aki látott, összecsapta a kezét, és csodálkozott:

– No, emberek, szemléljétek, ki látott ilyen vert embert!

Ő azonban szelíden elém jött a mezőn, és azt mondotta:

– Utánad vágytam, azt hidd el!

En pedig megfogám kezét, és elindulánk a templomba…

A virágok mind utánunk jöttek a templom küszöbéig.

így lett a feleségem a feleségem, szép vasárnap reggel…

Másnap már a megölő angyal szállott a mezőkre…

(Virágének) Pásztortűz, 1932. június 15.

FAL UTANULMÁNY

Újabban divatban van a falu. Kiderült, hogy újabb ezer esztendeig csak a „nép” hírja fenntartani „az erdélyi magyarságot”. Az ifjúság lelkes buzgalommal rá is vetette magát a falura, és ún. „falutanulmányokat” végez. Tudományos rendszerességgel, okosan feljegyeznek mindent, semmi a figyelmüket ki nem kerüli, még azt is tudni szeretnék, hogy hány bolha lehet az ágyunkban. Könyvekből megtanulták, hogy miket kell kérdezni, aztán el is beszélgetnek velünk, és előadásokkal gyönyörködtetnek bennünket.

— Hát nézzünk szét egy kicsikét a faluban

– mondom a bennünket tanulmányozó ifjúnak, aki nem közönséges érdeklődéssel vesz észre mindent.

Az első, akivel találkoztunk, a vén Dani bá. Jómondású, drága kedélyű ember.

— Ejnye, hogy megvénült, Dani bá! — köszöntöm.

— Meg biz én! — mosolyog vissza az öreg. — Adja az Isten, hogy a tekéntetes úr ne vénüljön meg.

A tanulmány-ifjú nézi Dani bát, és lelkesen jegyzi meg:

—Micsoda pompás figurája van.

—Derék ember Dani bácsi — dicsérem.

– Eleget szidnak az emberek – szerénykedik az én emberem. – Pedig én életemben sohasem mentem senki asszonyához boszszúból, és sohase loptam senkinek. Mi jóban járnak? — érdeklődik.

Magyarázom, hogy tanulmányozzuk a falut, a fiatal tanár úrral. Dani bá megnézi tüzetesen, de ő nincs megelégedve a „figurájával”.

– Olyan, mint az egyszeri fehérnép – adja vissza a tromfot. – Hátul mutat, elől untat. De azért ügyes ember lehet.

Közben megérkezünk a háza elé.

– Érdekes stílusú, öreg ház – veszi észre a „tanár úr”.

– Még itthon vónék benne – felel illedelmesen a vén székely, s hunyorít nekem, hogy el ne áruljam a gazdasági állapotját, amelyet maga fejezett ki, a következő igen találó versben:

„Udvarhelyi Takarékok,

Ha meghalok, sirassatok,

Mert én sok jó pénzt kivettem,

De vissza keveset tettem.

Ti meg, bankadó kezesek,

Ha ittatok, fizessetek.”

Nem tudom megállani, hogy el ne mondjam a verset a tanár úrnak. Dani bá nem is veszi rossz néven, de előbb megszidja az „életen” tevő-vevő fiát: „Tán azt várod, hogy a disznócsorda túrjon ki a mezőre!” – s csak azután jegyzi meg, hogy: „adja az Isten, legyen a tekéntetes úrnál is vízhordó kaláka”

– ami azt jelenti, hogy gyúljon meg a házam, s a falu kalákába hordja oltani a vizet.

– Nem jönnek be? — békül meg ismét.

– Inkább maga jöjjön velünk – biztatom

s magyarázza meg a fiatal tanár úrnak a falu nevezetességeit.

– Nem bánom – egyezik bele de előbb meghagyom, hogy mit főzzenek ebédre.

Oda is szól huncutul az ott ácsorgó legényfiának:

– Te, Márton! Mondd meg anyádnak, hogy készítsen paprikás csürkét, s tü elmehettek hazulról… No, mehetünk! – fordul ismét hozzánk.

Szótlanul lépünk párat, s a falutanulmányozó társalogni kezd Dani bával.

– A bácsi hány esztendős?

– A fene tudja! Úgy hetven esztendeig számon tartottam, de azután meguntam.

– Sohasem volt beteg?

– Én-e? Hogyne lettem volna! Még meg es rögtönöztek egyszer… Igaz, hogy egy heti fekvéssel még most es hátralékban vagyok.

A fiú rá sem ér megtudni a felelet értelmét, mert Sala Dénes jön szembe, s mikor elhalad, Dani bá feléje döf a fejével.

– Ez a „papkísérő”.

– Papkísérő? — csodálkozik az ifjú.

A gúnynevet mindjárt meg is magyarázza.

– Az úgy volt, tudja-e, hogy mikor új papot kaptunk, Dénes folyton a sarkában volt. „Te mit mind kíséred azt a papot?” – kérdik tőle. – „Hagyják el – feleli Dénes -, mert még mindig jobb, ha én kísérem a papot, mintha ő kísérne engemet!”

A fiú nem érti a beszéd furfangját, s csak hogy mondjon valamit, megkérdezi:

– Derék ember a papjuk?

– Az a! — tudja Dani bá. — A kántorral együtt tartották a beköszöntőt. Egy cseppet ittak volt. Este, mikor a vendégek mind elmentek, egymás nyakába dőltek.

„No te, János, mi jól megtaláltuk egymást!”

„Meg biza, Pista!”

„De a községet is jól megkaptuk” – véli János.

„De a község is megkapta a maga embereit…”

Természetesen ráfogás az egész, de a nép humora nem kímél senkit és semmit. Olyan, mint a napsugár, egyformán béaranyoz mindent. Itt van Pisti Imréné, aki elhunyt kisfiát így siratta: „Ügyes gyermek voltál, kicsi fiam. Akárhová elmentél, mindent hazahoztál, amit megláttál, s azt mondtad: Édösanyám! Ez a miénk!”; vagy ott van Márkus Berci, aki búzaőrzés közben elaludt a mezőn, és így ébresztették fel: „Menj el haza, Berci, mert ezzel a nagy harangozással valami ijedtséget találsz beleverni a madarakba.” Az öreg Dani bá mindenkiről tud valamit.

– Itt lakik Lengyel Pétör, a „nagygazda”. Részeges ember. Hetekig ült a korcsmában. Egyszer hazatántorog, a felesége éppen az ökröket fogja be. Pétör segíteni akart, de az ökör feléje csap a szarvával. – „Mejdeme! Hát nem üsmersz?” – „Honnan az anyád lelkiből ismerne – szól a bús feleség -, mikor egy hete nem is látott!”

Vagy ott van Mihály Andris, a „haragtartó”, helyesebben „Haragtartó Mihály András”, ki az előnevét onnan kapta, hogy mikor haragosával találkozott, aki békülésre hajlamosan így köszönt neki: „Isten áldja meg, András bá!”, keményen felvágta a fejét; „Engem-e? Engem osztán ne!”…

Az a másik ember megharagudt a pap fiára, és így áldázódott: „Mindenki bolond, aki bikabornyút s papot nevel!”…

…Az a bolt a Vajcsuk úré, az örményé, aki ezekkel a szavakkal küldötte el a templomra kéregetőket: „Én vallásos ember vagyok, nem avatkozom az Isten dolgába!”…

– Nézze meg azt az asszonyt, aki szemben jön – figyelmezteti a fiatal falutanulmányozót Dani bá. – Nem sokkal iszik többet, mint két férfi… Igaz, hogy most betegeskedik, de gazdag. Van vagyona, miért legyen egészsége is?…

– Ez a kicsi leányka bámulta az autót a kutyával, s így jelentette az anyjának: „Sajó megugatta, édesanyám, a motrot, s az úgy megijedett, hogy mindjárt elfutott.”

Az öreg Dani bá elemében van. Derűs lelkét végighordozza mindenen, s néhány szavával drámákat vagy sajátos embersorsokat görget. Különös világ él a szavai mögött, de a nép büszke erejének komoly öntudata és veszedelmeket is kicsibe vevő tréfás játéka mögé kevesen látnak be. Nagy, meleg szív ég azonban az öreg tűzhelyen. A szavak fullánkja s a kacagás zenéje csak álarc, hogy a valóság mögé minden bolond ne lásson be. Ahogy a falu végén öreg Dani bá megjegyzi: „így viseljük az életet.”

Nem éljük, csak viseljük az életet.

– Nincs ebben a faluban semmi különös — búcsúzik az öregember. – Olyan, mint a többi. Jobb es, ha nem ír róla semmit. Elmondhatjuk mi es, amit az oláhfalvi ember mondott: „Földből lettünk, fából élünk, s fűrészporrá leszünk”… No, az Énistenem áldja meg!…

– Érdekes bácsi – mondja derűsen nekem a falutanulmányozó. – Kitűnőn mulattatott… Kár, hogy semmi pozitívum nincs a szavaiban, ami úgy belevilágítana a falu pszichéjébe, gazdasági, szociális világába, ami karakterizálná a falu lelkét… Talán Ön lenne szíves…

– Mit mondjak egyebet – hárítom el szomorúan a bizalmat. — Ez az öregember mindent megmagyarázott. Nem éljük, csak viseljük az életet. Az élet maga titok, és ez a titok benne van a rejtett sóhajtásban, párnára ejtett könnycseppben… Ha én azt meg tudnám fejteni!… Én is csak azt mondhatom a mi életünkről, amit Dimény Ferenc uram, mikor mindenét elveszítette, vagyonát, gyermekeit, s csak öreg feleségével maradt:

„Nézd meg, asszony, megvirradt-e, mert én nem merem felnyitni a szememet.”

Pásztortűz, 1932. június 30-július 25.

SZÁRAZSÁG

Immár negyedik hete, hogy egy csepp eső nem esett. A föld ájult, lángoló, lázas, beteg. A fű szárazon zörög rajta, a fák levelei szürkén összesodródtak, a forró nap szétfolyt az égen, s a kiszáradt patakok medrében a hőségtől szétpattantak a fehér kövek. Minden kisült, kiaszott. Az egész mindenség kábító, vörös tűz, s a dermedt levegőben kínosan vergődnek a madarak. A mezőn, az igában kínlódó ökrök szőre perzselten összesodródott, és ha fel akarnak bőgni, csak a széles szájukat tátják üresen, mert kiszáradt torkukból a hang. Káprázó, rémes szemüket a Ibidre vetik, s a bőr reped meg hátukon, ahogy a teher alatt izmaik megfeszülnek. A bogarak döglötten hullanak bele a föld repedéseibe, s a napra kifeküdt kígyó megsül a kövön. Ami kicsi harmat van éjjelenkint, az is csak annyi, mint a szentelt víz a koporsón. A gyümölcs férgesen lehullott a fáról, a sarjúnak vége, törökbúza nem lesz, s a pityókát nem érdemes kiásni, a cséplés még folyik, de tíz rakásból sem lesz egy zsák búza. Karácsonyig se érjük meg vele. A tej elapadt az aszott legelő miatt, s a disznók éhesen tántorogva jönnek haza a csordából. Már egy esztendeje pénz nélkül kínlódik a falu, s ára semminek sincs, de az sincs, amit eladni.

Jósolgatják is egymásnak az emberek, hogy olyan éhség lesz, mint ennekelőtte, hogy fakéregből s törökbúza csutikából sütöttek kenyeret. A lopások máris elkezdődtek a mezőn. Pityókát, tejes törökbúzát, fuszulykát, répát, amit megfoghatnak, mindent elvisznek. A határpásztorok el vannak keseredve, s akit megfoghatnak, félholtra verik. Az utak tele vannak csavargókkal. A cigányok is megszaporodtak.

Már az élet sincs biztonságban. A múlt héten egy szegény borvizes embertől vették el kétszáz lejét, a napokban egy felsőrákosi embertől vették el az erdőn szekerét, lovát. Kénytelen az ember a fejszét éccaka is kézügyben tartani. Fodor Mihálynéra – kinek az urát a fa megütötte volt — két tinó ára miatt éjjel reámentek. A tolvaj ingben-gatyában, szemére húzott szalmakalapban beszökött a nyitott ablakon. Szerencsére a sötétben a torka helyett a lábát kezdte fojtogatni, s az asszony megmenekült. Meg is ismerte a tolvajt, de hiába pereli be, mert nincs tanúja rá.

– Már kezdődik – azt mondotta rá a vén Szász János. – Meglátjátok, rosszabb is jön.

A baj esőstől szokott jönni. Nem tőt belé két nap, a Küs Dani Ferenc férjhezadó leánya az Oltba ölte magát. A nyáron mátkásodtak el, és az őszön kellett volna, hogy meglegyen a lakodalom: de a legény visszaadta a kis kendőt. Azt mondta:

– Csinálj, amit tudsz. Sári! Nincs mire megházasodjam. Egész esztendőben úgy dolgoztam, mint a marha, de hiába. Semmire nem vehetlek el. Nem volna tisztesség.

Egész éccaka egymás kezét fogták, szomorkodak, üldögéltek. Hajnal felé a legény elment, a leány nekiment az Oltnak. Érzékeny fehérnép volt, Isten nyugtassa!

Az idő azonban csak nem akara megváltozni, hiába lesték az eget. Tovább dőlt a tüzes fény a határra, s a föld esengett az ember léptei alatt, mint a vas. A belevágott kapa visszapattant róla. Arról szó sem lehet, hogy az ekét bevegye. Rettenetes, ha a föld haragszik.

Újabb veszedelmes jelek is mutatkoznak. Éccaka titokzatos szárnycsattogás, ijesztő madárkiáltások verték fel az embereket álmukból. Sűrű varjúcsapatok jöttek elő az erdőkből, és ott vergődtek a falu fölött haragosan. Fekete szárnyukkal majdnem arcul verték az őket hessegető embereket. Gyerkó, a vadász közibük is lőtt, de nem tágítottak. A csillagok fényét elfogták, és hideg szelet vertek. Hajnalban elhúzódtak, és rávetették magukat a törökbúzára.

– Dögvészt jelent! – tudták a tapasztaltabbak.

Jót nem jelent, annyi bizonyos. Alig szabadultunk a madaraktól, a száraz falevelek keltek útra az erdőből. Milliószámra szállingóztak, úsztak a levegőben, mintha a világ összes fecskéi vándorútra indultak volna, pedig annyi szél sem volt, amennyi egyetlen hajszálat megmozdítson. A gazdák azzal magyarázták, hogy valahol nagy erdőégés van, de a kovács erősködött, hogy a forróság szívta magához a száraz lapikot. Már akármi, de az Isten őrizzen újabb bajoktól.

– A tűzre azonban jó lesz vigyázni! – intette a kántor a népeket, s jól is mondja, mert nincs emberi hatalom, hogy erőt vegyen rajta, ha tűzvész találna támadni.

– Sok reménységünk úgy sincs – kesergett elszántan a hosszú Gáspár -, a búzát megette a rozsda, s a szárazság…

– Eszünk puliszkát – bizakodott Kupus János.

– Attól nem fog félreállani a hasad – tagadta Gáspár.

Senki sem meri bevallani, hogy biza a hosszú Gáspárnak igaza van. A törökbúzára sem lehet számítani, mert ne: egyszer az árvíz meghajtotta, ami megmaradt, azt a szárazság megölte. A maradékra ráestek a varjak s a vaddisznó. Ezektől valahogy megőrizzük, de hátra van a legnagyobb baj: a hóharmat.

– Mit beszélsz? — esnek neki Gáspárnak ellenségesen.

– Akárki pofon üthet – bizonykodik Gáspár -, ha Szentmihály napja előtt le nem esik a hóharmat.

– Miből mondod? — hökkentek meg.

– A jelökből – felel csendesen Gáspár. -Meglássátok!

A férfiak elgondolkodva köpnek a forró porba. A lelkűk ellankadt, ami egyetlen és biztos a világon, a föld, csúful megcsalta, senkivé tette őket. Olyan, mint egy felpuffadt beteg állat. Semmit sem lehet várni tőle.

A szomszéd kapuból egy asszony hallgatja, hogy mit beszélnek a férfiak, lennebb gyermekek játszanak a sáncban. Utcahosszat, a házak falához támasztva szárad a kender, mintha ezüst kerítés volna a házak előtt, úgy fénylik a napsütésben.

– A kormány kéne, hogy segítsen!… – hallatszik a bizakodó Kupus János szava.

– Hagyj békét neki! – undorkodik Gáspár.

– Hát akkor mi lesz?

– Ez az, mi lesz?

Senki sem tudja megmondani. A föld beteg, minden erejük, bizalmuk odalett. Félelmes árnyékok borulnak a lelkekre. Komor, fenyegető gondok. Szótlanságba merülnek. Egyikük meglátja a kapuban álló asszonyt.

– Te is kiültél?

– Nem merek bémenni – felel az asszony mert mindjárt szembejön velem a baj.

– Mi lesz? – sóhajt szürkén Szász János.

Csak vonogatják rá a vállukat.

Toprongyos, idegen ember ereszkedik lefelé az úton. Vadul megnézi az embereket, köszön és továbbáll. Mocskos, rongyos, mezítláb van. Az emberek utánanéznek. Jó szemmel tartani az efféle tekergőket, de részvéttel gondolják, hogy szegény ember.

– A télen mü es így megindulunk – szól Gáspár.

– Biza lehet…

A csavargó megáll a gyermekek előtt, és nézi őket.

– E mit akar? – nyugtalankodik Gyerkó.

– Hátha neki is gyermekei vannak! – komorodik el a hosszú Gáspár.

– Mindenki maga tudja a maga baját!

A csavargó tovább nézi a gyermekeket.

Cseres, napszítta, poros arca elborul, szemöldöke összefut.

Egyik négy-ötéves leányka nagy darab kenyeret majszol. Füléig ér a két karéja, mikor harapja, a csavargó nézi. Lihegve veti a két szemét a kenyérre, mint a ragadozó madár. Az emberek figyelnek. Tisztán látszik, hogy éhes, és csak a pillanatot lesi, hogy kiragadja a gyermek kezéből a kenyeret, de fél a férfiaktól. Pár lépést odább megy, de csak ismét visszafordul. Szomorú, mint az éhes kutya. A gyermekek érdeklődve veszik körül.

— Maga ki, bácsi?

A csavargó nem felel.

A leányka feléje nyújtja a kenyerét.

— Kell e?

A csavargó mohón ragadja meg, de megtorpan. Keze reszket az izgalomtól, a kenyér illata elönti arcát, az éhség teljes szenvedélye torkába tolul. Pillanatig tétováz, majd visszanyújtja a kenyeret.

— Edd meg csak, lelkem!

Nem. Gyermek szájából nem veheti el.

— Inkább dögöljek meg! — dünnyögi.

Olyan hevesen fordul el, hogy a rongyos

kapca porfelhőt ver fel az útról. Esett fővel elindul, de a hosszú Gáspár utána szól:

— Hé, földi!

A csavargó sötéten, bizalmatlanul megáll.

— Mit akar?

— Csak itt lakom – bátorítja Gáspár. – Jöjjön, pihenjen meg. s faljon valamit.

Az ember megenyhül, lesüti szemét.

— Köszönöm!

Az emberek utánuk néznek.

– Mü es menjünk el haza! – mondja a vén Szász János.

Lassan, komótosan megindulnak. A kenyérevő kicsi leánykát ők is megnézik. Kemény, furcsa erők villámlanak fel a szemekben, az erős testek kifeszülnek. Már nem bántja őket a kérdés, hogy mi lesz. Lesz, ahogy lesz. A kenyérnyújtó kicsi gyermek már megváltotta a világot. Jöhetnek varjak, éhség, szárazság és egyéb jelek, az alélt, haldokló földnek mégis fel kell támadnia…

Pásztortűz, 1932. szeptember 15.


BASA TAMÁS, A VADÁSZ

Az útkaparókat nyelvvizsgára rendelték.

— A következőt! – unta már a dolgot az elnök.

Vadász Basa Tamás haptákba vágta magát.

— Hier.

— Cum te chiamá! Hogy hívják? – kérdezte az elnök.

Basa Tamás nem engedett a haptákból.

— Melde gehorsamst: Firer Vadász Basa Tamás.

— Miért beszél németül? – haragudott az elnök.

— Én azért beszélek németül, mert jelenleg nyelvvizsgán vagyok…

— Tud románul?

— Értögetök.

Kiderült, hogy egy szót sem tud románul. Elcsapták. Az utászházból, amely ott feküdt a havasok közt, ki kellett költöznie.

— Végre szem előtt leszel! – mondotta gonoszul az őrmester, aki kilakoltatta. – Ideje, hogy az erdei vadak is egy kicsit megpihenjenek,

— Tőlem eddig es nyughattak – tiltakozott a gyanúsítás ellen Basa Tamás, kinél híresebb orvvadász nem volt a környéken. A vadászatba ugyanis jobban bele lehet bolondulni, mint a fehérnépbe.

– Van feleséged? – beszélgetett az őrmester.

– Volt, de még leánkorában itthagyott -tréfálkozott Tamás.

– Valami vagyonod csak van?

– Van egy kicsi futkosó.

– Mi az a futkosó?

– Ez a kis deg, zsebbeli kutya, ne!

– Csúf állat – jegyezte meg az őrmester.

– Csúf a nénéd kontya! – morgott magában Basa Tamás, mert hát nem lehet elárulni, hogy több ilyen kutya nincs a világon. Felmegy ez még a fára is a mókus után, s nincs az a madárfészek az egész havason, mit fejből ne tudna. Ugatni pedig még nem hallotta senki. Nem bolondult meg, hogy ország-világnak kikiáltsa, miben sántikálnak a gazdájával.

– Innen hová költözöl? – zárta be az utászház ajtaját a zsandár.

– A Csedő úr erdei szállására, őrizőnek.

– S ott mit csinálsz?

– Disznyót hizlalok – felelte álnokul Tamás, mert úgy értette, hogy vaddisznót hizlal. Az erdei szállás megetti cserjésben ug3^anis csordáslag járt a vadsertés, és szépen gömbölyödött a makkra.

– Aztán nehogy én fogjalak meg téged valami disznóságon! — búcsúzott a csendőr.

– Fogod a nannyád térgyit! — gondolta Tamás bosszúsan.

– Mert a hatóság nem tréfál! – merkelt a csendőr.

Erről hamar meggyőződött Basa Tamás.

Mihelyt berendezkedett új otthonában, fogta a puskáját, hogy egy kicsit szétnézzen.

Alig kerülte meg a Vészen túl az Ótárkövet, hát egyszerre három puska mered rá.

— Stai!

Basa Tamásnak a meglepetéstől tátva maradt a szája. A főszolgabírót megismerte, de az szerencsére nem ismerte őt. No de nem fogtak ki rajta.

— Ide a puskát! – dörgött a főbíró.

Basa Tamás azonban figyelmeztetőn felemelte a mutatóujját, és csak úgy félszájjal elkezdett pisszegni.

— Csend! Tács!… Itt van!

— Mi van itt?

Tamás kétrét görbült az óvatosságtól.

— Hát a medve!…

A vadászok megrökönyödtek.

— Hol? Merre?

Tamás úgy pusmogott, mintha gyónnék.

— Csak ahajt né! Ott ereszködött le a pataktő felett. Nem hallották?… Éppen az elől menekülök.

Az urak idegesen váltották át robbanó golyóra a töltést. Basa Tamásnak még az ősz bajsza is meredezett az izgalomtól.

— Senki egyet se lépjék! Én szembekerülök a medvével, s idetérítem.

Azzal be is lépett a ciherbe. Az urak sápadtan állottak egy jó óra hosszat. Azalatt a ravasz székely úgy eltűnt, hogy bottal üthették a nyomát.

— Nem szöröncsés urakkal találkozni -számolt be a kutyájának.

Óvakodott, is tőlük, amennyire lehetett, és mégis az urak miatt veszítette el a puskáját. Hej. pedig fájin elöltöltő puska volt. amelyik úgy szolgál, hogy a csövin beöntik a puskaport, s kóccal lefojtják. Arra jön a „mag”, a golyó vagy „srét”, és ismét fojtás. Az egészet kapszli gyújtja be, s ha csütörtököt nem mond, biztosan pofon vágja az embert. Néha elviszi a fél orcáját, de azt csak azután veszi észre. Hírős fegyver volt a Basa Tamásé. Minden lövésre feltette volna akár a lelkit is, bár nem kicsi bátorság kell ilyen jószággal a nagy vadra reámenni.

– Nem adtam volna egy pár hízott ökörért! – kesergett Tamás, mikor elvették tóle.

Először valami miniszteren állott „bosszút”. Módjában volt, mert az ő segítsége nélkül senki se tudott eligazodni a havasokon, arra gondja volt, hogy vadat ne is lássanak. Estefelé azonban a falu közelében, a réten hirtelen megtorpant a székely.

– Hijnye, be szép mókus!

– Hol? Hol?

– Azon a bokron szökdösik, ne!

A vadászok lekapkodták a puskát, de a préfektus egy titkos mozdulattal minden lövést eltiltott.

– Poftic Domnu Ministru!

A lövés el is dördül, mire a „mókus” keservesen elkezd bó’gni, vergődni a bokor mögött. Akkor látják, hogy egy szegény tehenet lőttek ülepen. Biza veres volt az egész hátulja. A farka bojtja játszadozott a bokorágak között, ahogy hajtogatta a legyeket, azt mutatta „bosszúból” mókusnak Basa Tamás, aki meg száz lejt is kapott, csak hogy hallgasson az „eset”-ról.

Viszont még szigorúbb ellenőrzés alá került, de Basa Tamás feléje se nézett a vadaknak. Fogta az ásót, csákányt, s egy alkalmas helyen elkezdett farkasvermet ásni. Ezen az úton jártak a vadak a vízre.

– Te itt mit csinálsz? – lepte meg az őrmester.

A székely arca úgy ragyogott a hittől, mint egy szenté.

– Kincsöt ások!

– Hát itt van? – bámult el a csendőr.

– Ugye, hogy még az őrmester urat is felizgatja a jó pénz! Van biza itt. De még mennyi! Az este lobbant fel, s égett legalább fertályóráig.

Olyan mesét kanyarított a kincshez, hogy végül az őrmester is hozzálátott a munkához, de végül is káromkodva hagyta abba. Nem is sejtette, hogy jóformán vele ásatta meg a farkasvermet Basa Tamás, ami szépen be is vált. Még azon éjjel egy szép vadkecskét fogott. Kisebb vadat ejtett hurokkal. A medve azonban a vermet óvatosan elkerülte, de Tamás ezen is segített. Hatalmas medvefogó-kapitányt kovácsolt, s mivel ismerte a járását, elhelyezte az útjában.

A medve volt az igazi szenvedélye. Hihetetlen meséket tudott hazudni a vele való dolgairól, hogy fiatalabb korában hogyan kötözte meg bocskorszíjjal, s vitte le a faluba. Egyszer ismét, amikor aludt a tűz mellett, a medve odajött füttözni. Nekivetette a hátát az ő hátának, s úgy tartotta mancsait a láng felé.

– Húzódj beljebb, asszony! – lökte oldalba félálmában Basa Tamás. – Még letaszítasz az ágyból! – A nagy morgásra azonban felébred, s akkor látja, hogy mi történt.

– Attól méges könnyebb a medvétől szabadulni, mint a fehérnéptől! – szokta levonni az erkölcsi tanulságot.

így folyt csodálatos élete az erdőn. Az ősember korából maradt itt a havasok közt. Ugyanazok voltak a vágyai, szenvedélyei, álmai. Az erdők titkos ölén élt. Ismert minden vadat, de őt is ismerte minden vad. Voltak szelíd őzei, akiket ő gondozott télen dermesztő hidegekben, védett veszedelmektől, rókái, farkasai, s még a vaddisznó is barátságosan röfögött, ha találkoztak. A betegségnek soha hírét se hallotta. Izmos, tömzsi, őszülő emberke volt, nyíratlan, sörtés hajjal, apró, rejtelmes szemekkel. Mindennap ölnie kellett, hogy élni tudjon, de rejtett érzések is lakoztak benne. Ez akkor derült ki, mikor végre sikerült megfognia a kapitánnyal a medvét.

Egy anyamedve lépett bele a bajba, ahogy a bocsával arrafelé bóklászott. Bőgött, hogy harsogott bele az erdő, és rázta a véres kapitányt. Basa Tamás hamar agyonverte fejszével. A bocs, szegény, csak nézte úgy tíz lépésről. Azt is könnyű volt elfogni, mert nem tágított az anyjától. Mórikás, kedves kicsi állat volt. Basa Tamás megkedvelte, és elhatározta, hogy felneveli. A régen meghalt fiacskája tiszteletére elnevezte Jóskának. Mihelyt a nevet ráadta, valami különös, meleg kapcsolatot érzett a kis állattal. Puha fekvőhelyet készített neki, jó falatokkal kedveskedett, játszott vele, és pár nap alatt szépen összeszoktak. A bocsnak harmatos, fekete szeme volt, mint az ő Jóskájának, és úgy is játszott, mint egy valóságos gyermek. Fákra mászott, vagy elbújt a bokrok közt. ugrált, és esténként bámulta a tűz lángját. Éppen csak hogy szólni nem tudott. Megesett, hogy éjszaka a Basa Tamás oldalához bújt, és kis mancsával átölelte.,

– Éppen, mint a Kicsijóska — borult el a Tamás arca.

Egy nap aztán váratlanul elszomorodott „Kicsijóska”. Nagy könnycsepp gördült ki a .szeméből, és nem fogta a mórikálás, a játék, csak vinnyogott a vackán. Később izzadni is kezdett, és állandóan csapzott volt a bundácskája. Panaszosan nyögött, és szeme megvérmesedett. Basa Tamás meghökkent:

– Táncsak nem vagy beteg, Jóska?

Jóska azonban már alig bírta ráemelni

véres szemét.

– Hijnye, a teremtésit! – tehetetlenkedett körülötte a székely.

A kedves kis állatnak már az étel se kellett. Talpacskái hidegek lettek, és harmadnap fel sem bírt állani vackáról. Didergett és sírt éjjel-nappal. Akármit adott volna Basa Tamás, csak hogy ne lássa a szenvedését. Keseredetten vigasztalta:

– Ne búsulj! Megsegít az Isten, Jóska lelkem!

Az utolsó nehéz éjszaka mégis eljött. A tehetetlen állatot ölébe vette Basa Tamás, és úgy melengette a tűznél, tartotta órák hosszat szeretettel, aggodalommal. Az ő kemény, szőrös szíve is kínosan lüktetett a fájdalomtól. A vadállatok a környéken csúnyán üvöltöztek, izgatottan zörgették a bokrokat. Az őzek nem mertek szállásukra jönni, csak reszketettek egy álló helyzetben. Ebből is bizonyos volt már a kicsi Jóska halála.

Mire aztán kialudtak volna az égen az utolsó csillagok, s a nedves erdő felsóhajtotl volna, „Kicsi Jóska” végleg elnyújtózott a Basa Tamás ölében. Az ember felordított:

— Jóska!

Három nap múlva a vén vadász megőszülve, megrokkanva, megváltozva végleg lejött havasokból.

(Székely udvar hely, október hó.)

Pásztortűz, 1932. november 15.

HAVASI TRAGÉDIA

A juhok háta kék volt a hajnaltól, lábukon fehér harmat, és mozdulatlanul állottak, míg a távozó éjszaka végighalad fölöttük. A havas ébredezik, de a nap még ezután kél fel. A völgyekben még sűrű a köd. Majd felszakadozik az is, és elúszik az égen. Bács Jani, a pásztor, kilép a kalyibából, megrázza vállig érő cigányhaját, nyújtózik, és szimatolva körülnéz. Nincs semmi baj. Mind a négy hegyoldalon nyújtózik az erdő mélyéből a füst az ég felé, ami azt jelenti, hogy a havasi népek jól töltötték az éccakát.

Bács Jani kiereszti a juhokat.

— PrrrL. — sürgeti, mert messze kell men-niök. A Kápolna-dombjára. Nincs sok baja velük, mert a meddő juhok vannak a keze alatt.

A bot már a kezében, indulófélben van, de csak most látja, a kutya nincs sehol.

– Bokrász! – füttyent. — Tán elaludtál?

A kutya nem jön elő, csak morog a bokorban.

Bács Jani odacammog, hogy felrugdalja, de visszaszökken. A borjú nagyságú, harapós, veszedelmes állat felemelkedik, és ránéz. A szemét elborította a vér, a szája csepeg, habzik, ínyét fintorogva felhúzza, foga csikorog. Jani elsápad.

– A kutya megveszett! – hebegi, és a hátán végigfut a hideg. – No, ez engem jól talál. Még csak ez kellett. Ejnye, a teremtésit! Vége a drága kutyámnak! Többet ért egy embernél!

Pár lépést hátrál, az eb kinyújtott orral, óvatosan követi, mintha az ember húzná maga után. Bács Jani megmarkolja a botot, ütésre emeli, de a szíve fáj hűséges társáért, tétováz, nincs ereje lesújtani. Az eb a mozdulatra meghunyászkodik, a düh végigremeg testén, nyugtalan, mintha tűzben állana, és mielőtt Bács Jani lesújthatna, a kutya a torkának szökik. Az ember elkésett. A védelemül kapott karján a harapás fájdalma nyilall végig, és mire torkon ragadhatná, a mellébe is belemar az állat. Fekete vér önti el a kenderinget, a kutya szája is véres. A fűbe zuhannak, és hörögve, morogva úgy küzdenek. Percekbe kerül, míg Bács Janinak sikerül maga alá gyűrnie a kutyát. Kemény, szívós állat, mely könnyen végez a farkassal is, de az embert elöntötte a düh, térde alatt ropognak a kutya csontjai, marka roncsolja az állat nyakát, amelynek nyelve sárgán fordul ki a villogó fogak közül, és véres ködöt köhög az ember arcába.

-Hát te… engem… mersz… megtámadni!

– lihegi Bács Jani, és a küzdelem dühében ő is belemar az állatba.

A juhok dideregve nézik a küzdelmet, és táguló orrlikakkal szagolják a vért.

A sápadt ember végre felemelkedik. A kutya kifújta páráját, és szelíden fekszik az oldalán. Lábait kirúgta, szeme felakadt, és tátott szája lassan feketedni kezd.

Bács Jani felveszi az elejtett botot, rátámaszkodik, és hangosan elnézi a kutya bundáját. Magában bocsánatot kér, hogy meg kellett ölnie, és szomorú, mintha édes testvérét vesztette volna el.

– Hűséges, igaz társam voltál, jóban-rosszban – búcsúztatja. – Adjon Isten neked örök nyugodalmat!… Arról nem tehetsz, hogy rád jött a betegség…

Három-négy sebből vérzik maga is, de eszébe sem jut, hogy bekötözze. Most egyéb baja van. El kell a kutyát temetni, meg kell a juhokat itatni…

A kalyibából előhozza az ásót, s távolabb, egy magányos fenyőfa tövében elföldeli a kutyáját. Nem szól, csak sóhajtozik, míg a gödröt megássa, óvatosan helyezi el benne, szótlanul nézi, majd rögöt dob utána, mint az emberhalott után szokás, szépen betakarja fenyőlombokkal, hogy ne érje mindjárt a nehéz föld. Halmot is homorít fölébe, és azt mondja:

– Kifogytam belőled, Bokrász!

A kutya van az eszében, mikor elcammog a juhok után, és se étel, se ital nem kell neki egész nap. Önmagára nem is gondol, de később a harapások sajogni kezdenek, és csak akkor jut eszébe, hogy valamit csinálnia kellene velük. A pataknál kimossa, kinyomogatja, és újra felöltözik. Mi a fenét tudjon egyebet csinálni? Át kellene néznie Üdő Mártonhoz, ő meg tudja kuruzsolni, a veszett marhát is ki tudja gyógyítani, de most nincsen rá érkezése, a juhokat nem hagyhatja.

– Majd este, ha hazakerülünk, akkor is

ráérünk — nyugtatja meg magát, és tovább vigyázza a juhokat.

Csak a gúnyáját sajnálja, amit letépett róla a veszett kutya, de azt meg lehet varrni, s a szegény ember úgy szép, ha foltos.

A harapások helye tovább lüktet, és délutánra mintha láza is lett volna. Számba se vette.

— Elmúlik!

Kicsit mégis nyugtalan volt, mert a fogak helye elfeketedett, s a karja, melle is megdagadt.

— Még meg tanálok veszni! — jutott az eszébe, de mindjárt meg is nyugtatta magát. -Az teljes lehetetlen!

Estefelé, mikor nyúlni kezdett az árnyék, mégis hazahajtotta a juhokat, ellátta, berekesztette, és átment Üdő Mártonhoz.

Az öregre várnia kellett, míg hazakerekedett a csordával.

— Miféle szél hozott ide, Jani? – dőlt le az öreg a tűz mellé.

— Nem nagy dolog, Marci bácsi! – húzódott melléje Bács Jani. – Tán hallotta is, hogy a kutyám, Bokrász, az éccaka megveszett…

— Hijj a ponciusát! – nyugtalankodott a százesztendős vénember. – Még összemarja a csordákat.

— Ő már nem, szegény! – ejtette le a fejét Bács Jani.

— Elpusztítottad? — nyugodott meg Üdő Márton.

— Én el, de reám szökött…

— Csak nem mart meg? — rezzent meg az öreg.

A juhpásztor szégyenkezve vallotta be:

– A karomat s a mejjemet, de kicsiség!… Éppen ezért jöttem, ha tudna valamit reá…

Az öreg aggodalmasan facsargatta a fejét.

– Vesd le a gúnyádat!

Bács Jani engedelmeskedett. Az öreg megnézte a sebeket, s nyugodtan szólott.

– Elkéstél, Jani. Rajtad már nem lehet segíteni. A veszettség átment a véredbe. Meg fogsz veszni.

Az ember elsápadt.

– Akkor nincs mit csinálni!

– Nincs! — ismerte el Üdő Márton.

Nézték a tüzet, és hallgattak. A megmart

ember azonban nem tudott belenyugodni az ítéletbe.

– Hátha méges tudna segíteni, Marci bácsi? — instálta szépen. — Akármilyen szegény ember vagyok is, valahogy megszógálnám…

– Hiszen, ha azonnal kiégettük volna a sebet, vagy volna kőrisbogaram, még tán lehetett volna segíteni — hümmögött a tűzbe Üdő Márton -, de így? Kár a fáradságért.

Újra hallgattak egy ideig. Gondolkodtak.

– Három gyermekem van. Növeletlenek…

— szólalt meg ismét a halálra ítélt ember. -Árván maradnak…

– Árván! – bólintott Üdő Márton. — Bele kell nyugodni!

Bács Jani szomorúan felállott.

– Akkor… legalább ügyelgessenek rám, amíg átalesem rajta.

– Jó, jó! — ígérte meg Üdő Márton, és nyugodtan a tűzhöz tette az üstöcskében a puliszkának való vizet.

A megmart ember elindult. A vén Márton utánanézett, majd visszaszólította.

– Ülj le!

Jani reménykedve húzódott le újból a tűz mellé.

A vénember az élő parazsat összehúzta, és egy vasdarabot vetett bele.

– Méges kiégetem… Ha nem használ, nem is árt.

– Isten fizesse meg! – rebegte felindulva a halálraítélt.

Már bízott, már az öröm kisütött a lelkében.

– Ki tudod-e állani, vagy segítséget hívjunk? – kérdezte.

– Nincs miért!

A szeme sem rándult meg, mikor az öreg a vörösen izzó vasat beleégette a húsába.

Néhány nap múlva beállított hozzánk, az Uz Bence szállására, és komolyan leült mellé. Azt se mondta: „Jó estét kívánok”, csak ült gondütötten, ziláltan. Bence se szólt.

– Hogy vagy, Jani? – igyekezett a tragédiát enyhíteni.

Túlvilági hangon csak annyit mondott:

– Én vagyok a veszett ember!

– Nono! – csillapítottam. – Még semmi sem késő. Azonnal Clujra kell utaznia a Pasteur-intézetbe. A veszettség ellen beoltják és úgy kigyógyul, mint a pinty.

Kicsit felnézett Bács Jani.

– Mibe kerülne, úrfi?

– Az oltásokat, kezelést ingyen kapná, az út bizony… harmadosztályos is belékerül… oda-vissza ezer lejbe…

Bács Jani felkacagott.

– Ezör lejbe?… Az sok pénz, úrfi… Sok… Ezör lej… Ha volna, se költeném el…

– Miért? – ütközöm meg.

– Mert három gyermekem van, tudja-e? -í’ivall rám ellenségesen.

– Annál inkább! – prédikáltam neki. – A gyermekeiért kötelessége az életét megmenteni! Az életéről van szó, tudja-e? Meghal, érti-e, ha nem gyógyíttatja magát! Bizonyosan meghal!… Olyan bizonyosan, ahogy most itt ülök!

– Az még nem volna baj! — felelt nyugodtan.

Nem volt időm megkérdezni, hogy mi volna akkor a baj, mert Bence ingerülten rám szólott.

– Ne kínozza maga es, úrfi! Elég nehéz úgyis szegénynek!

Elhallgattam. Féltem is kissé a „veszett embertől”. Ki tudja, mikor tör ki rajta. Borzadva néztem rá, és a tűz másik oldalára húzódtam. Az ember látta, hogy húzódom tőle, de nem vette rossz néven, csak szomorúan mosolygott. A megharapott és durván összeégett sebek feketék voltak. Fél teste meztelen volt, mert nem tűrte a ruhát a fájdalom miatt.

– Hogy szenvedheted? – pillantott rá szelíden Bence.

– Nem tudok aludni! — panaszkodott a veszett ember. — Az étel se kell.

– De a víztől még nem iszonyodol – ugye?

– Még nem.

– Akkor nincs baj! — helyeselte Bence. — Addig ne félj! Még kiújulhatod…

Bács Jani türelmetlenül a szemére mutatott.

– Ki, ha ezek nem volnának!… Már nem látok tisztán. Éjjel-nappal nagy veres felhők futkosnak a szemem előtt…

A hírre Bence is megriadt.

– Az igen nagy baj… De ugye még nem jött, hogy ugass?…

Azt tartják, hogy a veszett ember is, mielőtt kitörne rajta, düh, éppen úgy ugat, mint a veszett kutya.

– Még nem – motyogta csendesen Bács Jani de nincs sok hátra… Nem lehet sok hátra… Úgy érzem. No, csendes jóccakát! -köszönt, és elment.

– Nyugtalan szegény – jegyezte meg Uz Bence -, ami nem is csuda…

Másnap este ismét ott várt a tüzüknél a veszett ember.

— Fontos dolgom van veled! — fogadta Bencét. Szeme lángolt, fekete, sovány arca izzott, és homlokán izzadság gyöngyözött.

Maga Bence is megrázkódott a látására.

— Tán nem vagy rosszabbul, Jani!

Bács Jani intett, hogy nem az ő állapota a fontos.

— Egyéb a baj! – dörmögte rekedten. – A gyermekeimet… Ideje, hogy elbúcsúzzam tőlük… Azért jöttem, hogy ha ráérsz, kísérj el… Magam nem merek menni…

A Bács Jani apró gyermekei a faluban laktak.

— Szívesen! — lágyult el Bence. — Akár eb-behelybe indulhatunk.

A halálra ítélt ember megrázta a fejét.

– Várj! Van-e jó erős köteled?

– Az minek? – fehéredett el Bence, mert már sejtette, hogy minek kell a kötél.

– Hozd csak ide! – parancsolta Bács Jani.

Bence engedelmeskedett.

– Most kötözd meg a karjaimat!… Ahogy csak tudod!

– Köti a fene – tiltakozott Bence. – Én osztán nem.

– Te csak fogadj szót! – tette hátra a kezét az ember. – Reggel lesz tizennegyedik napja, hogy a kutya megharapott… Sohasem lehet tudni…

A tizennegyedik napon szokott kitörni az emberen a veszettség.

Bence riadtan hurkot vetett a kötélre, és összekötözte a félmeztelen embert.

Én megrendülve, a kalyiba ajtajából néztem a borzasztó jelenetet.

Szépen beszélgetve elindultak, mint két testvér.

– A faragott botomat, amit úgy szerettél, reád hagyom, Bence – mondotta az ember.

Uz Bence lesütötte szemét.

– Köszönöm.

– Amit pénzzé tudsz tenni, adogasd el, jó lesz a gyermekeknek… Az üstöcskét, a szekercémet, fészit, a kézvonót, faragószerszámot, az öltözetemet, miegymást. Jól fog az a pár krajcár szegényeknek… ha már az Isten így rendelkezett.

– Jó. jó! — felelt Bence komoran.

Tovább haladtak egy darabot az erdő között.

– A juhokat add számba helyettem – hagyakozott -, mert én attól már elkéstem…

Egy darab sem hiányzik. A róváspálcák ott vannak az ágyamban, a széna alatt… A legjobb volna, ha te vennéd át a nyájat… Nyugodtabban halnék meg, mert tudnám, hogy jó kezekben van.

Bence egy szót se szólt.

– Az ismerősöknek mondd meg, hogy tisztelek mindenkit, s engedelmet kérek, ha valakinek az életben vétettem.

Uz Bence meghatottan bólintott.

– Megmondom! Meg én!

A falu már látszott. Bács Jani összerázkódott, és hirtelen megállott. Meg is tántorodott. Elsápadt, és majdnem lezuhant. Bence megragadta.

– Mi löle, Jani?

Az ember kínlódva szedte a lélegzetet, melle megdudorodott, és az erőlködéstől fel is szakadt a fekete seb.

– Pisti, Máriska, Ferencke… — pihegte maga elé a gyermekei nevét.

Uz Bence riadtan támogatta.

– Erősítsd az inadot, Jani. Mi a suj löle?

Láthatólag feketedett el a beteg arca.

– Nem bírnak a lábaim…

– Akkor nyugodjunk! – tanácsolta Bence, és leültek egymás mellé a szép fűbe.

A beteg kissé magához tért, és Bencére nézett.

– Ejsze, imádkozni kéne.

– Tiszta igazad van! – ütött a homlokára Bence.

– No akkor segélj az imádságban – kérte az ember -, mert én bizon megfelejtettem őket.

– Az elég baj! — vakarta a fejét a másik is -, mert biza én es gyengén értek hozzá.

Zavartan körülnézett, de nem volt senki a határban, hogy segítsen rajtuk, pedig akik a faluban laknak, azok mégis inkább tudnak imádkozni.

Most mit csináljunk? – ijedett meg Bács Jani. – Ha legalább be tudnék vánszorogni a faluba, de az erőm tiszta teljesen elhagyott.

Uz Bence is egy darabig tehetetlenül töprengett felette, de mégis eszébe jutott, hogy mit kell csinálni. Előkapta a karcot, és elvágta a köteleket a Bácsi Jani kezén.

– Te mit csinálsz? – rémült meg Jani. -Kiment a szépeszed, hogy megszabadítasz…

Bence mosolygott.

– Én nem bánom, akármi lesz, de nem nézhetem, hogy összekötözve lássanak a gyermekeid. Te csak maradj itt, fogd szépen imádságra a kezeidet, s azalatt én idehozom a gyermekeidet… No, ugye van itt ész? -ütött kedvesen mókázva a saját homlokára.

A halálraítélt arca boldogan felragyogott, és a könnye kicsordult, életében először.

Bence csakhamar eltűnt. A veszett ember az ég felé tartotta összefogott kezét, és mivel imádságot nem tudott, elkezdte mondani szívéből, melegen a gyermekei nevét: „Pisti, Márika, Ferencke!”…

Mozdulatlanul feküdt, mikor Uz Bence, a három gyermekkel kézenfogva, odaérkezett.

A veszett ember irtózatos erőlködéssel megpróbált felemelkedni, de visszahanyatlott. Véresen lángoló szemét azonban dicsőülten ráfüggesztette három gyermekére, arca boldogságra simult, és ez a boldogság megmaradt rajta akkor is, mikor a test ropogva végleg kinyújtózott, és a szája erőtlenül leesett…

Uz Bence hirtelen lekapta a sapkáját, és azt mondta a három gyermeknek:

– Édesapátok elaludt… No menjetek szépen, szedjetek virágot, jácódjatok, míg felébred szegény!…

Maga pedig gondolkodva leült a halott mellé.

Budapesti Hírlap, 1934. április 1.

A MI KENYERÜNK

Estefelé Szotyori, a pap a postától jövet beszólt hozzánk:

— Leveled volt a postán. Magamhoz vettem. Hátha jó hír van benne.

Az egész család a levél köré gyűlt. Az asszony, a neveletlen gyermekeim kicsit reszkettek is. A levél azonban rövid volt:

„Sajnálattal értesítjük, hogy eddig betöltött állását március 1-ével, a nehéz gazdasági viszonyok miatt, felmondjuk.”

Szótlanul néztünk egymásra az asszonnyal.

Az asszony nem merte mondani: „Miből élünk meg?”; én sem mertem mondani, hogy miből élünk meg. Az asszony e helyett azt mondotta: „Ne búsuljon, Kicsiszívem!”; én is azt mondottam: Ne búsuljon, Kicsiszívem!

A gyermekek ezalatt összevesztek a bélyeg fölött.

Férfiasan és hidegen viselkedtem, mintha nem kaptam volna gyászjelentést állásom elvesztéséről. Igaz, hogy félesztendeig is alig láttam pénzt utána, de állás volt.

És most se volt, hetek óta, egy krajcár se a háznál.

— Reggel megyek szántani! – mondottam közömbösen az asszonynak. – Ha van mit, tarisznyádon fel.

Elvittem az ekevasat élezni a kovácshoz, hogy legyen ideje kisírni magát az asszonynak. Ekét, boronát előkészítettem, a teheneket elláttam. Kettő volt. Szerencsére örököltük. Mialatt a szekeret kentem, elhatároztam, hogy nem gondolkodom. Az asszonyt is tömérdek keserű kérdés gyötörte, hogy fekete volt tőlük a homloka; de ezek helyett csak annyit kérdezett:

– Hová megy szántani?

– Sóskútba! – hebegtem nehezen, mert olyan furcsa volt a szó.

Mikor a lámpát elfújtuk, az asszony tette magát, hogy alszik, én is tettem magam, hogy alszom, és egész éjszaka hajtogattam, mint a bolond a rögeszméjét: „Nem gondolkodom! Nem gondolkodom!”

A gyermekek tudatlanul és szelíden aludtak.

Jókor reggel az asszony kicsit dideregve felemelte a nehéz jármot, kihúzta a járompálcát. A szarvuknál fogva kivezettem a teheneket.

– Tűrd bé, ne! – nyomtam be nehezen az állat nyakát a járomba.

Befogtam a másikat is. A szarvukat elkötöttem, hogy ne járjanak félre.

Egymásra néztünk a feleségemmel. Mindketten sápadtak voltunk. A tehenek rendületlenül állottak.

Hűvös, kietlen reggel volt, pénz nem volt a háznál, a gyermekek aludtak.

Az ostort a vállamra vetettem, az asszony kinyitotta a kaput.

– Ne, Rendes, Bimbó!

Kicsit elsötétedett előttem a világ, mikor kimentünk a kapun. Nem hittem, hogy szántani megyek, hiszen sohasem szántottam életemben.

Az úton már emberek jártak. Szégyelltem magamat. Az emberek meghökkenve néztek rám, komolyan jó reggelt kívántak, és továbbmentek. A tehenek össze-vissza jártak, merev fejjel szétfeszültek egymástól, ki akartak törni a járomból, végül megállottak dühösen fújva.

– Valami bajuk van! — gondoltam, de nem tudtam, hogy mi bajuk van.

Indulat futott el, s az ostorral végigvágtam rajtuk.

– Híjj elé, hogy szakadjon rátok az ég!

Undorodtam magamtól a káromkodás miatt, de arra gondoltam, hogy a vezérigazgató úr, aki nekem felmondott, most kölnivizet öntet a fürdővizébe, s nekünk otthon nincs egy krajcár se a háznál.

A tehenek az ütéstől előrerontottak, s a szekéren táncolt eke, borona.

Hó! – szökött elébük Gyerkó András, ki ;i szövetkezet előtt állott. — Nem jól fogta be őket, tekintetes úr! Meg kell fordítani a csábelit a helyire, a hojszást hojszból. A fejüket nem szabad ennyire hátrafeszíteni!

Égett az arcom a szégyentől, míg Gyerkó András átfogta a marhákat. Néhányan kacaglak, de Gyerkó illedelmesen megkérdezte: Hová megy szántani?

A Sóskútba, András bátyám!

Adjon Isten áldást a munkája után! -billentette meg a kalapját. – Üljön csak fel nyugodtan a szekérre! Most már a tehenyök maguktól is elmennek!

– Köszönöm, András bátyám!

Megkönnyebbültem, mikor a faluból kiértem.

A fák még fáztak a patak mellett a mezőn, még vékony, színtelen volt a napfény, de már lassan zsendült a fű, bomlottak a bokrok.

Az út mellett, ez, itt a mi földünk. Szegény, sovány és fekete, mint én. Mégis a mienk, legyen áldott! Még nem serkent fel téli álmából. Köd és harmat úgy csillog rajta, mintha megizzadt volna.

Különös izgalmat érzek, mikor előkészítem az ekét, taligát. A tavalyi barázda még látszik. Azon kell végigmenni, hogy a másét el ne szántsam. Az állatokat beállítom, kezembe veszem az eke két szarvát, de nem merem még megriasztani a két tehenet. Nem tudom, hogyan kell szántani, hogy jó legyen: de szégyellek így állani, mert valaki jön az úton.

– Rendes, Bimbó! – szólok végre, s a két állat lassan megindul. Az eke pár métert a föld színén csúszik. Ránehezedem, hogy belekapjon a földbe. A hantok nagy része így is visszazuhan, a tehenek se akarnak egyenesen végigmenni a régi barázdán.

– Nem jól van, tekintetes úr! – kiált utánam valaki, és jön is, hogy kivegye az ekét a kezemből.

Egy ember a faluból. A nevét nem tudom.

– így csak elgazolja a drága földet! — pirongat, és visszatéríti az állatokat.

– No! – csak azt mondja, de szava, minden mozdulata biztos, határozott.

A föld harsogva borul fel az eke nyomán.

Milyen egyszerű! – gondolom, de tehetetlenül állok és nézem.

Az ember kétszer-háromszor is megfordul az ekével.

Hogy egy kicsit a tehenek is belejöjjenek! mosolyog, mert leplezi, hogy megsajnált, és segíteni akar rajtam. – Most tudná-e? kérdezi kedvesen, és átadja az ekét. — Próbálja meg!

Féllábam a barázdában (mintha a sírban volna), a másik a szántatlan földön, de minden lépésnél összeakadnak.

így álljon! — magyarázza az ember. -Jó. No, most!

Az állatok megfeszülve húznak.

Ne nyomja az ekét! Könnyen kell annak I járnia. Tartsa egyenesen! — félkézzel utána

kap. -így!

Végig is vezeti a barázdát. Sötéten megyek utána.

– Kicsit gyenge felfogása van! – jegyzi meg. nem azért, hogy sértsen, hanem mert ami igaz,az igaz.

Visszafelé könnyebb! – biztat, tréfál, de én nem értem a tréfát.

A barázda sikerül.

– No, így tovább! – nyugtat meg az ember,

és elmegy dolgára.

Tényleg, már jobban megy a munka. Barázda barázdára fordul. A vezérigazgató úr Kolozsvárt még alszik, mert talán az este kissé későn jött haza a bárból, én pedig szántok, mert egy krajcár sincs a háznál…

Érzem, hogy sűrű, sötét erő ereszkedik a kniomba, és elsötétedik előttem a szántás. Megbolondult? Mit csinál, tekintetes

úr? – kiált rám az útból az öreg Péter Zsiga és már fut is felém. – Hó! Hó! – állítja meg a teheneket.

Magamhoz térek, és csak most látom, hogy elhagytuk a barázdát, és az ekével össze-vissza hasogattuk a földet.

– Hol jár az esze? – pirongat Zsiga bá, mert fáj neki a föld megcsúfolása, mintha az ő testébe hasítottam volna bele.

– Elgondolkodtam! – felelem elszántan, sötéten.

Vén Pétör Zsiga rám néz. Talán a visszafojtott könnyet látta meg a szememben, mert ő is elkomorodik, láthatólag megrendül, és már szelíden szól.

– Nem magának való a szántás, tekintetes úr!

– Igen, de egy krajcár sincs a háznál! -tör ki belőlem. – S az állásomat felmondták igaztalanul.

Zsiga bá nem felel, hanem a tehenekre támad.

– Nincs szömötök, hogy a súly egye ki! Nem látjátok a barázdát? … Hogy a farkasok egyenek meg! … Nehéz kenyér a miénk!

– mondja bölcsen, mialatt az eke fölé görbül.

Szótlan megyek mellette.

– Egyet nyugodjék! – biztat Zsiga bá.

– Szipjon el egy szivart, amíg egyet-kettőt sirülök… Csúf vétket csinált – nézi a felhasított földet.

„Vétek”-nek nevezik, ha szántatlan marad egy-egy darab föld, vagy össze-vissza jár az eke.

Addig nem is hagyja abba, míg helyre

nem hozza a vétket, hogy ne lássa más, és ne kelljen szégyenkeznem miatta.

Amikor szántunk, nem szabad egyébre gondolnunk! – adja át az eke szarvát, de még megnézi, hogyan indítom az új pántlikát Se túlságosan keskenyre ne vegye, se

szélesre! A föld mindig megmutatja magát!

Itt leszek szemben a másik oldalon, ha valami baj találna lenni.

Mar nem törődöm semmivel. Se Istennel, se élet tel, se kisebbségi sorssal, se állással, ■ Vezérigazgatóval. Szántok dacos, kemény Indulattal. Az eke szarva ropog a markomban. és úgy belevágom a szerszámot a földbe, hogy törik össze minden. A tehenek erőlködve, lüktető bordákkal húzzák, hogy szakadnak meg a nagy erőfeszítéstől. Idege

im muzsikálnak. Ostorral vágok végig rajtuk hogy véres lesz a hátuk.

Gyorsabban! — ordítom. – Szántsunk, míg orra bukunk, azt a jóságos keservit a világnak!

Agyam még jobban elsötétedik, az idegroham erősödik. Nem is látom, hogy a mezőre igyekvő emberek megállanak mögöttem, és rémülten nézik, hogy birkózom a földdel. Érzik, hogy gyilkos, halálos tusa ez. Megremegnek, mikor látják, hogy nem fordulok meg, a más földjén is átmegyek, és keresztül-kasul szántom a határt imbolyogva, az ekére dermedten, amely mélyen,

tövig halad a földben, és szikrázik, csikorog ii rejtőző sziklákon. A tehenek elkínzottan felhördülnek, előbb az egyik, azután a má

sik. A barázda fekete árkában szétvágott férgek kínlódnak, tekeregnek, haldokolnak. Kezem, lábam remeg, szájamon dűl a forró

lehelet, kalapom elhullt, hajam csapzott, zilált, egész testem verejtékben fürdik, szédületben táncol előttem a határ…

– Híjj előre, tehenek! – ordítom -, mert egy krajcár sincs a háznál, és meg kell élni, a vezérigazgató úr…

A pacsirták megrettenve húzódnak félre a földem fölül. Egyszerre az ég is elsötétedik, mintha Jézus Krisztus halt volna meg, s az eke szarva kicsúszik a markomból…

Mikor magamhoz tértem, a szekéren fejem egy zsákon pihent, be voltam takarva öreg, szennyes báránybőrkozsókkal. A tehenek a patak partján legeltek, a szekérrúdon a fiúgyermek, a vén Pétör Zsiga onokája furulyái duvasztott. Meglepődve látom, hogy a földem fel van szántva, bevetve, elboronálva.

– Kicsi Zsiga! – szóltam oda a kölyöknek.

— Ki szántotta fel a földemet?

— A földet? – csodálkozott a gyermek, ki engem őrizett. – Az úgy volt, tudja-e, hogy amikor híre ment a mezőn, hogy a tekintetes úr megbolondult, aki csak ember erre járt, mindenki húzott egy barázdát, s a végén felszántódott.

Kissé újból elkápráztam, és visszaroskadtam a szekérbe, de ismét magamhoz tértem.

Fájdalmas és szép volt.

Némán fogtam be a teheneket, hogy hazamenjek.

Különben dél volt. A nap békésen sütött, s a fű reggel óta is nagyot zsendült…

(„Az én népem ”, III. fejezet szövegváltozata) Budapesti Hírlap, 1934. május 10.

KOLDUSNÓTA

Alkonyodik. A népek hazatakarodtak a mezőről. Ülök az országút szélén, egy bogos vackorfa alatt a siklódi határban. A szénaillat; szinte színesen lebeg át a völgyeken. A hegyek, erdők körös-körül sötétben fekszenek a földön. Az ég már megzavarodott fölöttünk. A hátam mögött, távolabb keserves, elnyújtott koldusnóta üvölt fel:

„Rég megmondtam nektek,

Jól meghallgassátok!

Szegény magyarokat Ne sujtogassátok,

Mert megver az Isten,

Azt jól gondolhassátok!”

– Ez a koldus vagy bolond, vagy nincs elég esze! — gondolom magamban. — Kinek énekel, mikor senki sincs a mezőn! Kit akar meghatni? Kitől akar valamit kisírni? … Kacagni való bolond! A szénaboglyák szíve ugyan nem esik meg rajta!

Hogy engem nem látott meg, azt onnan is látom, hogy megrezzen, mihelyt észrevesz elhallgat, és igyekszik arra se nézve eltűnni. Furcsa koldus, annyi szent.

– Idejöjjön, kend, hallja! – akasztom meg.

Kénytelen-kelletlen odacammog. Nagydarab, sötét, szőrös ember. Keze, lába ép,

szeme hatalmas, nincs semmi testi baja, csak rongyos, viharvert, züllött külsejű, mezítlábas. Koldus.

– J’estét! — dörmögi.

A kalapját nem billenti meg, mert az nincs neki. Koldusnak nem dukál.

– Hogy hívják?

– Máté Péternek.

– Hol lakik?

– Az én hazám az országútja! – feleli mogorván.

Arca cserzett, keze fekete, haja szennyesfehér. Hatvanon felül van, de nem kérdezem meg. Nézem, vizsgálom. Az ember zavart, ellenséges, igyekszik szabadulni tőlem. Az is feltűnik, hogy tőlem nem koldult. Egy szóval sem.

– Ne siessen! – marasztalom.

– Maga magyar ember? – kérdezi lassan.

– Az én. Miért kérdi?

Megnyugszik, és leül mellém.

– Azért — tudja -, mert a magyarokról énekeltem…

– Nincs amiatt semmi baj! – nyugtatom meg.

– Muszáj, hogy így énekeljek… de csak akkor szoktam, mikor nem hallja senki.

– Hát a faluban hogy szokott?

– Ott a „szegény magyarok” helyett „szegény árvákat” énekelek.

– Mindegy az! – mondom.

– Tiszta igaza van.

Orcája felcsillan, s a szőr átalvetőt kiemeli a nyakából. Ez a jele, hogy bízik bennem.

– Hát maga kiféle-miféle?

– Csak olyan magaféle. Én is a magam nyomorúságát árulom. Leírom, tudja, s akinek tetszik, megveszi; ki nem veszi, elhagyja.

Értöm – bólint Máté Péter. — Maga istóriás ember.

Az, az! – újulok meg, hogy végre tisztességes foglalkozásom van.

Láttam effélét, a vásárokon.

Jól mondja! Jól! – melegedem hozzá.

Osztán jól megy magának? – érdeklő

dik.

Csak úgy, mint magának, bátyám!

Akkor megette a fene! — keseredik el.

Nincs pénz! Senkinek sincs! Egész napi „keresetem” csak ez a pár darab kinyér!

És keserűen kifordítja az átalvetőt.

– Igen, de a nyakában teli van a zacskó! — ellenkezem.

Restelkedik, hogy erről megfeledkezett.

– Ezt a marék puliszkalisztet itt kapám Siklódon.

– Az is jó! – felelem. — Megfőzi az asszony.

– Ő tudom, hogy már nem! – sóhajt.

– Meghalt?

– A meneküléskor. Tizenhatban. Pesten elnyomta a vonat… Fél kezével akkor is a gyermek kézit fogta. Akkor is, mikor levágta a vonat. Nem akarta elereszteni… Szerencsére a gyermek megmenekült.

Megborzadok.

– Hány gyermeke maradt?

– Nekem négy! – mondja szelíden.

– Nagyok?

– Eddig felnőttek.

– Miért nem húzódik hozzájuk?

Elgondolkodik, és lassan lesüti a szemét.

— Hiszen tizenhét esztendeje ököt keresem… Akkor elsodródtam tőlük a háború miatt… Nem tudom, élnek-e, halnak-e. Én többet az életben egyet se láttam… Egy kicsi házam volt, s egy kétvékás fődem hozzá. Eladtam. Rájuk fordítottam… Minden elment, s én itt maradtam az úton. Az utolsó koronámmal megvettem ezt a nótát, amit hallott, s azóta koldulok.

— Megvette? – csodálkozom.

— Meg. Egy másik öreg kudustól… Neki még maradt… Volt még neki egy ennél szebb, de azt nem adta… „Nekem is kell, hogy maradjon valami” – aszonta.

— Ez is szép! – vigasztalom.

— Az, de a másik szebb volt.

— Tudja mit, Péter bácsi? — mosolygok.

— Adja el nekem ezt a nótát! Megveszem, jól megfizetem.

Megbotránkozva, haragosan húzódik el tőlem.

— Hát én akkor mi a tűzlángjából éljek meg!

— Magának adom az én nótámat!

— Az hogy van? – néz fel bizalmatlanul.

Nekihúzózkodom az éneklésnek, s amilyen szívrehatóan csak tudom, elfúvom neki:

„Megyek az úton lefelé,

Senki se mondja, jere bé!”

Tiltakozva rázza a fejét.

—Nem szép!

—Nem szép, de igaz! — védem a saját koldusnótámat.

Szinte hevesen torkol le:

– Nem is igaz! Hogy mondhat ilyent!…

Lelkesen körülmutat a hegyek felett,

amelyek a Székelyföldet rejtik.

– Látja-e? Én akármerre menjek, engem mindenütt béhívnak!

– Szépen el is gazdagodott! – kacagok fel.

A koldus megdöbben. A fűben ott hever a

pár kenyérdarab, amit az átalvetőből kiöntött a virágok közé. Reszkető kézzel emeli fel az egyik fekete karajt.

– Hát ez mi?

– Kenyér! — mondom értetlenül.

– Kell-e ennél több! — rivall rám boldogan.

Szégyenülten lehajtom a fejemet. Észre sem veszem, hogy közben besötétedett. A hegyek között fekete felhők nyomulnak elő.

Máté Péter felemelkedik. Az átalvetőt a nyakába ölti. Útra készülődik.

– Megy már, Péter bácsi? — mondom szelíden.

– Az üdő előrehaladt — válaszolja. — Jóccakát adjon az Isten!

– Adjon az Isten!

Görcsös botját kezébe veszi.

– Most merre megy?

Körülnéz. Három felé is vezet az út. Látszik a tartásán, hog5f nincs határozott célja.

– Nekem mindegy! Mindenütt vannak jóemberek! … Nohát, az Énistenem viseljen gondot magára!

– Köszönöm. Magát se hagyja el, Péter bácsi!

Némán kezet fogunk. A koldus elmegy, én még visszaereszkedem a fűbe. Nézem az utat. A koldus mind kisebb lesz rajta, végül megsemmisül, elenyészik, de akkor felcsendül fakó, bús nótája:

„Rég megmondtam nektek…

Szegény magyarokat

Ne sújtogassátok!… ”

Elgondolkodva bólogatok a távolodó nótára.

– No, menjünk mi is haza! – biztatom magamat.

Nehéz, keserű és mégis meghatott a szívem. Lehet, hogy a koldust irigylem. Gyermekes ötlet jut az eszembe. Rákezdem az én nótámat, hogy: „Senki nem mondja, jere

bé!…”

Ez az igaz. Végigmehetek szép Erdélyországon, és senki nem mondja: „Jere bé”.

Dühösen veszem a kalapomat, s a ruhámról lepallom a mező maszatját, földet, ráragadt virágport.

…De mi van a zsebemben, amibe a kezem beleütődött?

Egy darab kenyér…

Istene ne legyen, ezt a koldus lopta belé.

Kenyér…

Az erdőn, kaszálatlan füvön szellő borzong végig…

Kenyér…

A tücskök lassan szólni kezdenek.

Este van…

(„Az én népem”, V. fejezet szövegváltozata) Budapesti Hírlap, 1934. június 22.

AZ ÚTONÁLLÓ

Három hétig kereste a munkát Égeni úr, az érettségizett asztalos, de kenyeret annyit sem tudott szerezni, hogy befedje vele három gyermekének elfeketedett szájacskáját. Törékeny, félénk, fehér, kicsi feleségét annak idején szerelemből vette el, s most megszakadt a szíve, ha ránézett. A gyermekek is szédelegtek az éhségtől, mint az őszi légy, és állandóan dideregtek rongyos ruhácskáikban. Minden tisztességes utat megpróbált Égeni úr, de sehol egy „büdös vasat” se kapott, ahogy a pénzt nevezni szokta. Lassankint a kölcsönkérésből is kifogytak, és állandóan azon töprengett Égeni úr, hogy a faluvégi rossz parasztház gerendájára sorba felkötözi az asszonyt, három gyermekét és végül magát is. A nyomorúság, a nincstelenség rágta a testét, lelkét, és valamit csinálnia kellett, mert már aludni sem tudott a belső gyötrelemtől, és nem bírta hallgatni az asszony éjszakai, állandó elfojtott sírását. Dühösen ugrott fel, és kihúzta a fejszét a pad alól, felrántotta az ajtót, és vörös tűzben égő fejjel kilépett az éjszakába.

— Hova megy, Károly? – sikoltott fel az asszony, és egy szál ingben utánaugrott, hogy visszatartsa, de Égeni úr visszalökte.

Felelni amúgyse tudott volna, mert maga

sem tudta, hogy hova megy; csak azt érezte, hogy ma valaminek történnie kell.

– Isten őrizzen akárkit, hogy velem ma találkozzék! – fenyegetődzött, és ment-ment szakadatlan az éjszakában. A menés valamennyire megnyugtatta, mert legalább csinált valamit. A feje füstölt feketén, mint az éjszaka, és a belső gyötrelemtől alig látott.

Az erdő alatt vásáros szekerek érték utol. Az első elzörgött mellette. Vadul utánabámult, de mire a második odaért, újra összeszedte magát, és ráugrott a lovakra.

– Hó! — ragadta meg a kantárszárat, de arra se volt ideje, hogy elkiáltsa: „Pénzt, vagy életet!” – lövés dördült el a szekérről, és a megvadult lovak Egeni urat félrecsapták az útból.

Mikor a sárból feltápászkodott, először megdöbbent és kijózanodott.

– Mit tettem? Mi történt? – döbbent öntudatra.

Leült az út partjára, és maga elé bámult.

– Útonálló, rabló lettem! – iszonyodott önmagától.

Érezte, hogy átugrott a törvény vörös kerítésén, amely elválasztja az életét a pokoltól. Üldözött vad lett, megalázta önmagát, családját, és vége a tisztességes életnek. Hirtelen emésztő vágy kezdette gyötörni a tisztességes élet után, és irigyelt minden embert.

– Ennek be kellett következnie! – vigasztalta magát. — Más utam nem volt! A társadalom a hibás.

Az igaz, hogy a társadalom hibás, de Égeni úr érezte, tudta, mert intelligens em

ber volt, hogy üres ez az önmegvigasztalása, és őrültség volt, amire vetemedett. A lelke, a tisztességes lelke sehogysem akart eldőlni. Az angyalok homlokán nem nőnek ördögszarvak, és – őt az édesanyja papnak szánta, mert papnak való volt a lelke!

A belső kínlódás annyira elfoglalta, hogy őszre sem vette a sebet, amit a mellébe kapott, sem az éhséget nem érezte. A seb nem is fájt, csak mintha a lélegzése volna nehezebb, és a hasát jótékonyan nehezítette csendesen szivárgó vére.

— Ejnye! Ejnye! – bánkódott maga fölött az árokparton.

Ilyen helyzetben többet az életben nem volt, és azon törte a fejét, hogy mit kellene csinálnia.

– Végeredményében nem gyilkoltam, nem tehetnek semmit ellenem! – jutott eszébe. – Amit tettem, arra is a végső szükség kényszerített… Ez enyhítő körülmény…

Az enyhítő körülmény azonban nem enyhítette Egeni urat. Akárhogy kerülgette, akárhogy szépítgette, tudta ő azt jól, hogy rabló, gyilkos belül, és nem rajta múlt, hogy fejszével szecskába nem vágott embert, lovat, szekeret, mindent.

Mintha hirtelen valaki figyelmeztette volna, hogy menekülnie kellene.

A félelem végigborzongott rajta. Lassan feltápászkodott, és lelépett az útról. Kicsit sajnálta az utat, mert azt már elvették tőle, többet nem járhat rajta egyenesen, emelt fővel.

Még egyszer visszanézett a falura, és gondolatban elbúcsúzott a családjától. Bánatosan ment a bokrok között, és vigyázott, nehogy egyetlen ághoz is hozzáérjen. Az is árulója lehet…

– Jaj, a fejsze! – döbbent meg.

A fejszét bizonyott feledte az úton, de nem mert visszamenni érte. Remegett, és a félelem mind gyorsabban űzte; végre futni kezdett, és lihegő’ szájjal rohant a havas felé, míg elfulladt, és térde összeverődött a fáradtságtól.

Megállott, és kissé csillapodott.

– Óvatosnak kell lennem! — tisztult a feje, és azon töprengett, hogy hol rejtőzködhetik el. A csendőrök meg fogják hajtani érte az erdó\ és nem lesz nyugalma se éjjel, se nappal. Űzött, nyomorult fegyenc lett belőle.

– Vajon otthon mit csinálnak? – gondolt ismét a családjára, és az erdők fölött elnézett. Soha, sohasem szerette olyan forrón a családját, mint ebben a pillanatban, s soha, sohasem volt ilyen keserű az élete.

– Csak a gyermekek meg ne tudják!… Szegények!… Szegények!…

Hosszasan álldogált a fák alatt, és sárgult falevelek hullottak fejére, vállára. Az erdő csendesen haldoklott. A csordákat már régen behajtották a faluba, a vadak is készítették téli vackukat. Csendes, elhagyatott, szomorú volt a havas. Már várta a havat. Hideg hóharmatok feküdtek a földön, és a víz is megtisztult a fagyoktól. Ha szél mozdult, egy-egy száraz ág zörögve lekalimpált a fákról. Egeni úr megrezzent.

– Hova menjek? — tűnődött.

Egyszerre nyomasztó, mély fáradtságot érzett, lába alig bírta, szeme elnehezedett, szája, keze hideg volt, és valami csendesen, finoman zúgni, muzsikálni kezdett a fülében. Melle elszorult, és csak nyögve bírt lélegzetet venni. Most kezdte érezni a szúró fájdalmat.

A lövés! – jutott eszébe.

Rémülten tépte fel a ruháját, és a véres Ivukat hosszasan nézte a mellén. Összeírni/,adt, és rászorította a kezét. A félelem u|iilt erővel rázta meg, és ismét megfutamodott. Úgy érezte, mintha locsogna valami benne, és a hajszolt testből ujjai közt kitört a vér.

Nem szabad futnom! – figyelmeztette önmagát.

Most már csendesen, óvatosan haladt

előre. Véletlenül, rágondolás nélkül tolult eszébe a halál lehetősége, de nem hitt benne,

mert félt tőle.

Ah! Szamárság! Nekem még kötelessé

geim vannak a családommal, gyermekeimmel szemben; nem fordulhatok fel!

Világosan állott azonban előtte, hogy ezeket, a kötelességeket már eljátszotta, de igazságtalannak tartotta, hogy a bűnéért az életével fizessen.

A legnemesebb szándékból tettem… félig öntudatlanul, nem is beszámítható állapotban… – kavarogtak benne a gondolatok, de a lelkéről a sötét árnyék nem mozdult.

A távolból szekérzörgést hallott, és megrezzent. Figyelt. A zörgés, zaj megszűnt.

Mintha megállóit volna! – riadt meg. -Hátha a megtámadott szekér jött vissza a csendőrökkel!… Jó lesz tovább állani!

Alig lépett néhányat, érezte, hogy rohamosan gyengül, nem bírja sokáig.

— Ha nem csinálok valamit, itt esem össze!

Ha pedig összeesik, úgy fog elpusztulni a bokrok alatt, mint a vadállatok, elhagyottan, segítség nélkül. A hidegben meg is fagyhat, teljesen tönkreteszi magát, soha ember nem lesz belőle.

— Valahol fedél alá húzódom! – határozott.

Körültájékozódott, és a hegyoldalon észrevette az Uz Bence kalyibáját. Többször járt nála. Ismerte a helyet. Már nem törődött sem csendőrrel, sem börtönnel, csak az életével, a rongyos, nyomorult életével, és megindult a kalyiba felé.

Az ereje valahogy kitartott, de nem volt szerencséje. A kalyiba üresen állott. A tűz rég kialudt előtte, a fűágy még megvolt. Mikor Uz Bence elhagyta a szállást, nem tartotta érdemesnek kihányni a kalyibából. Ott hadd üljön! Egeni úr félig öntudatlanul roskadt le rá. így is jólesett kissé megpihenni. Fázott, de nem mert tüzet tenni, hogy a fény oda ne csalja a csendőröket. A pillanatnyi nyugalom öröme a fájdalmát is elvette. Lihegve, tanácstalanul ült az ágyon, és riadtan forgatta körbe a szemét. Később megnyugodott.

—Lesz, ami lesz!

Végighevert az ágyon, és fásultan pihent egy ideig. Teste lankadt volt, és gyötrő szomjúságot kezdett érezni. Szájába sós íz tört fel, és kiszivárgott az ajka szélén. Keze hátával letörülte, és megnézte a holdvilágnál.

—Vér! — rándult össze! – Úgy látszik, nem úszom meg szárazon…

Csak a szomjúság ne volna olyan elviselhetetlen!

Azon könnyű segíteni. Kőhajításnyira van a jó, friss patak.

Az ember feltápászkodott, hogy valami merítőedényt keressen.

Edényt nem kapott, mert ez a tekergő Uz Bence mindent magával vitt. Egyik sarokban azonban valami a kezébe akadt. Rongyokba volt pólyázva.

– Hátha pénz! – villant az öröm Egeni úr szemében.

Nem pénz volt, hanem a Kicsijézus-szobor, amit Bence a nagy háború alatt Lengyel-országban egy összelőtt templomból lopott volt. Szépen mosolygott az ember, és a szobrocskát kedvesen odatette maga mellé az ágyba.

Csendesen feküdtek egymás mellett. A szobor nézte az embert, az ember nézte a szobrot, és mind a ketten elmosolyodtak. Égeni úr érezte, hogy a szomjúsága is elmúlik, és drága, meleg nyugalom ereszkedik a szívére. Már nem is fázott, fájdalmat sem érzett, csak pihent boldogan, mintha teste se lett volna. Kezét levette a sebéről, és hagyta, hogy folyjon a vére, ha akar. Homloka lassan hűlni kezdett, a kezét se bírta felemelni, a lába is olyan érzéketlen volt, mint egy darab fa, de a szeme nézte a szobrot.

– Milyen jó, hogy ittfelejtette Bence! — pihegte boldogan. — Legalább nem vagyok egyedül.

Sokra ugyan nem ment a szobrocskával, s mint intelligens ember, ki nyolc gimnáziumot végzett, ezzel tisztában is volt; de nem is akart sokra menni.

– Álmos vagyok! — mondotta halkan a szobornak, aki nem válaszolt. Az is felrémlett az emberben, hogy ez tulajdonképpen a szemére szálló halál álmossága. Az életösztön felrázta, és rávicsorította fogait Jézuskára.

– Úgy tanultam, hogy Isten vagy! Ha Isten vagy, segíts rajtam!

Abban az állapotban volt, mikor a hihetetlenben is bízik az ember, de a szobrocska nem mozdult, és ezt nem is vette rossz néven Egeni úr, mert nem hitt a csodákban. A szobor azonban így is megnyugtató volt.

Akármennyire intelligens ember volt is Egeni úr, mégsem tudta, hogy a halál tulajdonképpen visszaszületés, és az öreg kaszás az embert lépésről lépésre visszaviszi a leélt élet útján a gyermekkorig, az öntudat első felcsillanásáig, hogy mindenki érezze még egyszer az egyedül igaz boldogságot. így járt ő is, és most érezte, hogy halálos ágyán imádkoznia kellene, mert visszakapta hitét, de az imádsággal elkésett. Éppen csak térdre tudott állani a nagy kínok között a szobor előtt. Az imádsághoz azonban már nem kezdhetett hozzá, mert hirtelen úgy látta, hogy a szobrocska színében változik, és az ő kicsi fiának alakját veszi fel.

– Kicsi Jóska! – rémült fel benne a boldogság.

Arra gondolt, hogy meg kellene csókolni a gyermekét, el kellene búcsúznia tőle, de mire fölébe hajlott volna, a kicsi szobor újból elváltozott, és most már a kicsi leánya arca ragyogott szembe vele…

Háromszor változott el színében a kicsi szobor, és mind a három gyermekének ké

pét megmutatta, s amikor Egeni úr feltekintett, a feleségét is látta, kit szere

lemből vett el; azután – nem látott többé

semmit

Másnap úgy kapták meg holtan, térdepelve, mosolyogva a kis szobor felett.

Csak azért nem dőlt el, mert a háta meg volt támasztva a kalyiba oldalához.

(Égeni úr feltűnik az „ Uz Bence”XXIX. fejezetében, de ez az epizód kimaradt a regényből) Budapesti Hírlap, 1934. július 8.

LEÁNYNÉZŐBEN

Elékezhetnek az én nagy bánatom idejére, amikor a szeretőm elhagyott volt. Olyan szomorú voltam, hogy egy hét múlva is így költöttem föl Bencét, a társamat, kivel együtt laktunk a havason:

Nézd meg, Bence, megvirradt-e, mert én nem merem felnyitni a szememet!

Pedig jó volna felkelni! – szidott Bence.

Tán azt várja, hogy a disznók túrják ki az ágyból! Elfelejtette, hogy megyünk háztűznézőbe Fitódba, a vén Bartha úrhoz, akit úgy hívnak, hogy „papkísérő”?

– S miért hívják „papkísérőnek”? – társalogtam a bolhák közül.

– Az úgy volt — zsírozta a bocskorát Bence -, hogy amikor új papot kapott Fitód, Bartha úr folyton a sarkában volt.

– Te, mit kísérsz engem éjjel-nappal?! -unta meg a pap.

– Hagyd el! – kacagott a vén Bartha. -Jobb, ha én kísérem a papot, mintha a pap kísérne engem.

Ahogy lehetett, kihúztuk magunkat Bencével. Még mókusfarkat is tettünk a kalapunkba, s a szép júliusi harmaton ereszkedtünk bé Fitódba. Egyebet nem láttunk egy búzaőrző gyereknél, az is édesdeden aludt a vetés mellett, s az ökör nyakába való harang, amivel harangozott a madarak ellen, kiesett a kezéből. Bence nem tudta megállni, hogy meg ne tréfálja:

– Menj el haza, fiam – húzta meg kíméletesen a fülit -, mert ezzel a nagy harangozással még valami ijedtséget találsz beleverni a madarakba!

Hát ilyen játékosan haladtunk Fitód felé, de a falu végin Bence megkomolyodott.

– Adja az Isten, hogy józanul kapjuk a vénasszonyt!

– Csak nem iszik! – döbbentem meg.

– Nem sokkal iszik többet, mint két férfi

– vallja be Bence. – Igaz, hogy most betegeskedik, de gazdag. Van vagyona, miért legyen egészsége is!

– Én fordulok vissza, Bence!

– Inkább azt várja meg, míg a vénasszony felfordul, mert ami megmarad, az mind a leányokra marad, hiszen nagynénjük!

Megkönnyebbültem, hogy csak nagynénjük.

Szép nagy kőház mellett haladtunk el. Az életen nagy a veszekedés. Nézek be, s hát látom, hogy egy asszony az ökröket akarja befogni, s az ura részegen, tántorogva segíteni akar neki, de az ökör feléje csap a szarvával.

– Mejdeme! – bődül rá az ember. – Hát nem üsmersz?

– Honnan az anyád lelkiből ismerne – válaszol búsan az ökör helyett az asszony —, mikor egy hete nem látott!

– Ejjó – röhögött Bence.

– Ez még jó! – háborodtam fel erkölcsileg, de Bence figyelmeztetően intett.

– Ügyeljen! Itt vagyunk!

Vedlett, hasadt falú, ősi udvarházféle ütközött ki a fordulónál. Előtte kiszáradt akácfa. Az udvaron ölig érő bárján, tetején fekete, korhadt varjúkárogó.

Az ámbituson ül Bartha úr. Zsíros bricseszén, csizmáin csúnya foltok, fején félig vedlett sapka. Borotválatlan, ráncos, sódarszínű madárarc. Magyaros vendégszeretet-tel jön elibém, pedig nem is ismer, sohasem látott:

– Parancsolj, kérlek, bennebb! Hova írjam fel, hogy végre eszedbe jutottam!… Nem oda, kérlek, ebbe az öreg karosszékbe ülj!… Mit iszol? Egy pohár jó fenyővizet, vagy kezdjük mindjárt borral?… No hallod!… Bizony Isten, nem adnám semmiért, hogy hozzám is beütötted az orrodat!…

A poros, vén saroktékából már szedi is elő a poharakat, üveget, és én úgy érzem, mintha egy élet torához készülődnénk.

– No, hogy ityeg a fityeg? – veszi észre Bencét is.

– Előfordulok, amíg felfordulok! – köszöni Bence igen buzgalmasan.

Csudálkozom, hogy ilyen jól ismerik egymást.

– Gyermekkorában nálam szolgált a nyavalyás! – magyarázza Bartha úr, és meg is tapogatja Bence széles vállát.

– Ügyes gyermek voltál, amit megláttál, mindent hazahoztál.

– Be furcsa vénember! — gondolom, mert még akkor nem tudtam, hogy különös világ él a szavai mögött. Népe erejének büszke öntudata, veszedelmeket kicsibe vevő tréfás játéka mögé még nem láttam be. Hej, pedig nagy és meleg volt a vén tűzhely, a szíve. Nagyon öreg embernek kell lennie, hogy ilyen bölcs. Meg is kérdezem mindjárt:

– Hány esztendős vagy, bátyám?

– Affene tudja. Úgy hatvan esztendeig számon tartottam, de azután meguntam.

Most is jó karban van az öreg.

– Sohasem voltál beteg, bátyám? – kíváncsiskodtam. ^

– Én-e? Én hogyne lettem volna! Még meg is „röktönöztek” egyszer – dicsekszik -, de egyheti fekvéssel adós maradtam. – Különben miféle szél hozott errefelé? – koccint a poharával.

Elpirulok, mert csak nem mondom meg, hogy leánynézőbe jöttem. Eddig akkora fehérnépet sem láttam a háznál, akivel a szememet megbosszanthatnám.

– Mü nagy dologba járunk! — bölcsködött Bence. — Háztűznézőbe jövénk!

Ez az istenmarhája kikottyintá az egészet. Szerencsére nem kellett válaszolnom, akkorát kacagott a vén Bartha. Hát látom, hogy szökik is az ajtóhoz, s kikiált:

– Véri! Véri! Hol vagy? Jere be, mert kérőd érkezett!

Szinte elsüllyedtem, mikor Vérit megláttam. Volt annyi idős, mint a vén Bartha, ha nem több. Apadt szájú, köszvénytől könnyező vén rózsáskert.

– Itt a szerencsevárandó, ecsém! – verte a térdét Bartha úr. – Hogy tetszik…? Hátul mutat, elől untat, mi?

Az asszony csak mosolygott, amíg én zavartan a kezére hajoltam. (Olyan hideg volt, mint a béka háta.)

— No, hozz egy kicsi szalonnát, túrót, Véri! – mentett meg az öreg Bartha, s amíg elhozták, Bencével évődött.

— Könnyebbüljön meg az ágyad szalmája, te tekergői

Így koccintott, de Bence nem esett a lágy részére.

—Adja Isten, hogy legyen a tekintetes úrnál es vízhordó kaláka!

Ez ismét azt jelenti, hogy gyúljon meg a háza, s a falu kalákában hordja a vizet oltani. A vénember nem vághatott vissza, mert özvegy leánya behozta a szalonnát, túrót, és megkérdezte:

— Mit főzzek ebédre?

— Készíts paprikáscsürkét, s ti mind elmehettek hazulról! — mókázott kedvesen.

A reggeli nagy séta után az avas szalonna és a megkékült, csípős csíki túró jólesett. Bence akkorákat falt, hogy meredt ki a szeme.

—Látom, csúszik, mint a zsidóba a pénz!

hamiskodott az öreg. – Hirtelen meg ne

nyuvadj, mert akkor ki végrendelkezik helyetted?

Az öreg evés közben szórakoztatott, ahogy tudott.

—Nagyapádat jól ösmertem.

—Elesett, szegény, Boszniában – felelek komolyan.

—Hogyne esett volna el, mikor megrúgta a ló…

—Pedig úgy tudom, hogy hősi halált halt!

védtem családom nimbuszát.

– Azt csak szeretett volna! – tagadta a vénember.

Bence folyton evett, s közben kinézett az ablakon. Éppen akkor fordult be a kapun egy nagy, csúf, szőrös örmény.

– Jön az „istenfélő” — nyelte le a falatot Bence.

Míg bejött, elmondták, hogy azért istenfélő Vajcsuk úr, mert a templomra kéregetőket úgy küldte el: – „Én istenfélő ember vagyok, de nem avatkozom a Jóisten dolgába!”

– Sétáld meg magad egy kicsit a kertben, amíg végzek Vajcsukkal – ajánlotta a vén Bartha.

Bencét nem küldötte el, mert az is mindegy, ha ott van, az is mindegy, ha nincs ott.

Örültem, hogy szabadulhatok, mert már a sok szégyentől, tréfától, zavarodottságtól nem is láttam tisztán. Még a fülem hegye is vörös volt, mint a majomnak.

Az életen is gyengén nézett ki minden. A csűr előrerokkant, az ólból alig maradt valami, úgy összerágták már a disznók. A csillán között továbbhúzódott egy csorba kutya.

A kertben elvadult gyümölcsfák bozontos ágakkal, törzsük tele vízhajtásokkal, egyik-másikon félig rothadt, régi madárfészek. A kerten túl pár hold gabonavetés, közte madárijesztő, melyen rongyos cigánygatya lógott.

– Még szerencse – gondoltam -, hogy az agrárreform elvette a birtokát, vagy ahogy öreg Bartha bátyám mondta, „réformátus”

lett a birtoka, mert az ilyen embernek nem való.

Kerítésnek se híre, se pora, csak a sasfák állottak ki itt-ott a földből, mint fekete, reves fogak a halott szájából.

– Agyon is ütöm én Bencét, hogy idehozott!… – kacagtam keserűen.

A kacagástól a ribizkebokor megmozdult, és szép, madárhúsú, nekem való leányka egyenesedik föl a veteményesből.

– Ki maga? – ijedett meg tólem. – Mit keres itt?

Csak tátogtam, haboztam. A ruha hullott le rólam szégyenletemben. Világéletemben élhetetlen voltam a fehérnépek körül.

– Jaj, be gyászos! – mosolygott a leányka.

– Jaj, be édes! – gyűlt a nyálam a gyönyörűségtől.

Egyszerre megváltozott minden körülöttem. Szép volt a vad kert, a vén csűr, a rozoga ház, mintha minden arannyá, ezüstté változott volna. Áldott legyen ez a Bence, hogy idehozott!

– Mit akar? — félt még mindig a leányka.

Komolyan és ügyetlenül hozzáléptem. Ég

felé tartottam orcámat, és azt mondtam:

– Én téged eljegyezlek az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében, Ámen!

Úgy ütött erre pofon, hogy a szemem zöldet, vereset látott, de mindjárt meg is riadt, és bűnbánóan megfogta a kezemet.

-Fájt?…

Többet el sem eresztettük egymás kezét.

Hosszú, boldog idő múlva láttuk, hogy a vén Bartha jődögél hátra a kertben. Olyan volt, mintha a vén romok kísértete volna.

– Eresszen! – menekült a leányka, de a vén Bartha meglátta. A feje lelógott a mellére, és szomorúan ereszkedett le mellém a fűbe.

Moccanni sem mertem, olyan különös volt a vénember. Már nem ízlett a tréfa. Szédelgett, mint a sírból kikelt és aszott test, elerőtlenedett.

– Hát vége! Mégis vége! – motyogta.

Csodálatos. Anélkül, hogy kérdeztem

volna, tudtam, hogy az életének van vége, és ez a lány az élete, mindene, öröme, ereje.

Küzdött magával, viaskodott a benne lévő világokkal, majd reám emelte könnyes, öreg szemét:

– Ugye, nem viszed el?…. Ugye, nekem hagyod?…

A hideg végigfutott rajtam.

Vén Bartha elapadtan, szomorúan üldögélt. A leány nem volt sehol, mintha az előbb csak álom, jelenés játszott volna velem.

Nincs mit keresnem itt tovább.

Szó nélkül elindultam a kerten át az erdő felé, ahonnan jöttünk. Kis, virágos ösvény vezetett fel a hegygerincre.

Fáradt, lelkileg kimerült voltam. A tetőn megállottam, és még egyszer, utoljára, nehéz szívvel visszanéztem.

Feketén, elhagyottan állott a csüggedt, vén ház….

Az udvaron Bence valami árvízhajtott redves ágfát hasított a tűzre….

Aztán a ház is lassan távolodott.

Minden lépésnél fogyott, mintha öreg, rozoga koporsót eresztenének kietlen sírjába. Végül egészen eltűnt.

Talán nem is ház volt!…..

Talán egy világ volt!…..

Budapesti Hírlap, 1934. augusztus 5.

A KONVERZIÓ

Még a jó pénzvilágban barátkoztunk össze Séra Dávid bátyámmal, aki nagyoláhfalusi deszkás székely ember. Egy szekér félcolos deszkát alkudtam ki nála emberséges árban, hogy a vén kerítésen legalább a kutya-likakat kifoldjuk. Azóta mindig megkeres, ha erre jár, és értelmesen eligazítjuk a világ lmját. Annyira összemelegedtünk, hogy még Amálit, a kicsi lányát is elhozta hozzánk, hogy lásson világot. Én szoktam kiszámítani neki, hogy az interest jól vette-e a bank, s az én asztalomon szokta megszámolni a pénzét, hogy nem csalták—e meg a nyárban, hol a körút végén a megmaradt deszkát bé szokta adni. Ősz végétől, mihelyt az első hó leesik, tavaszig a barátságunk szünetel, akkor ő az erdőn van, vágja a tőkét, gyűjti a fűrészhez, s tavaszi áradáskor munkába áll a fűrész. A medve még ki sem törölte a téli álmot a szeméből, mikor Séra Dávid már belefáradt a munkába.

Ezért lepett meg, hogy a napokban, teljesen váratlanul és részegen, csak beállít Dávid bátyám.

Hát maga hol jár. ahol még a madár sem jár? – barátságoskodom, ahogy illik.

Ne es kérdezze! – aszondja leverten. -Nekem ugyan bétette az ajtót Árgentó János.

-Ki?

-Árgentó János! Nem üsmeri?

– Üsmeri a fene!

– Hát Árgentó János, ki elengedi az adósságokat.

– Argetoianu, a miniszter?

– Tőlem lehet akármi, mert ingöm jól eligazított… De nem azért jöttem, hanem hát decka nem kéne-e?

– Hiszen kelleni kellene, de nincs pénz, Dávid bácsi!

– No akkor megette a fene! Hiába jártam!… Ha legalább ötszáz lejt haza nem viszek, fel es akaszthatom magamat. Az asszon tűzre tesz!

– De hát legalább mondja el, mi a baj!

Oda se figyel az én emberem, csak fő a

feje.

– Hijnye, az ántiját!… Igazán nincs semmi pénze?

– Az újságok nem eresztenek! – mondom én is őszintén.

– A tűz perzselje meg azokat es! – érez velem. – Pedig milyen jól kifundáltam! A tekintetes úr adna nekem ötszáz lejt, s én deckában letörleszteném a nyáron. Ahányszor erre járok, egy-egy tőkét letennék az udvaron, az asszon meg se tudná. Párját öt léjvel olcsóbban számítanám, mint másnak. A félcolost még hattal es…

– Abbiza elég kár, hogy el kell szalasztanom ezt a jó boltot, de ha nincs…

– S ha jó kamatot adnék reá, akkor sincs?…

– A ponciussát kiednek! — háborodom fel.

—Kinek néz maga engem!

Egészen elment az eszöm! – keseredik el a sértés miatt.

Csúful meg lehet szorulva – mutatom legalább a részvétet.

Én meg, mint a recsönyédi kutya a bugján… Sillyedjen a „Móric hídja”.

A „Móric hídja” látogatott fogadó Homoródon felül, egy négyes keresztútnál.

Az ugyanbiza magának mit vétett? — ér

deklődöm.

Az eleget. Ott ivám el az esszes pénzemet, amit adóba kellett volna hogy vigyek.

A hogy történt?

Hogy történt! – bosszankodik az értelmetlenségem miatt. — Úgy, hogy ha az ember bolond, akkor bolond!… Haj, ha én még igyszer azt a kamatellenös embert a kezembe foghatnám!

Hát az hogy nézett ki?

Afféle nadrágos tekergő!… Ahogy melegednénk a kocsmában, egyszer csak odalép az asztalhoz, s azt mondja: „No iszogatnak, iszogatnak?” – „Nem, mert bialbornyút őtöztetünk” – feleltem neki. „Maguknak könnyű – mondja rá —, mert maguknak elengedik az adósságukat. Jön a konverzió”.

Rég zúgassák! – bizonyítja egy hévízi ember is.

Itt az újság, ha nem hiszik. A kamara, az ország háza meg es szavazta Argetoianut, aki az egészet javasolta. Egy pohár bort ihatnánk az ő tisztelettyire is.

Éjjön Argentó János! – kapja fel a pohárul. a hévízi ember.

Éjjön! – zúgja rá a többi is.

Emmá jó hír! – üsmerem el magam es. –

Éppen a Tolvajostetőig fut örömiben az asszony, ha megmondom neki… így kezdődött… Osztán a kicsi a sokat kívánja… Hiszen tudja, azt már maga is – bizalmaskodik.

– Értem már! — bólogatok a fejemmel. -De ötszáz lejt mégsem ihatott el.

A székelynek még kissé ködös az emlékezőtehetsége. Egészen felújul erre az ötletre.

– Kutya legyek, ha nincs igaza! De akkor hol a pénz?

– Gondolkodjék egy kicsit!

Zordonan töpreng, és hangosan számítgatja.

– A bor, amit fizettem, volt tíz liter, az kétszázhúsz. A cigánynak adtam…

– Cigány is volt? — vetettem közbe.

Lenézőleg felel.

– Annélkül nem ér semmit az egész!

– Ez igaz!

A székely újra visszaesik a számításba.

– A borért mennyit mondtam vala?

– Kétszázhúszat!

– A cigány kapott… Most már azt nem tudom, hogy a cigánynak adtam-e a száz lejt, vagy a kisasszonynak.

– Annak is adott?

– Segítettem azon el… Elpanaszolta, hogy árva gyermekei vannak, s az sincs, amibe öltöztesse… De akárki, jó torkú fehérnép volt… S ahogy az énekölt!

– Még énekelt is?

– Igön, de csak a verekedés előtt…

– Csak nem verekedtek?

– Mi nem, de a kamatellenös nem fért a bőriben.

– Az Istenért! Tán nem csináltak valami nagybajt!

– Kíméletösen bántunk vele – nyugtat meg a deszkás ember. – Éppen csak megkeféltük.

– Rosszul tették.

– Akár tettük, akár nem: de mü megtettük… Az elején nem volt vele semmi baj. Egy kicsit akkor es sokat szavalt, hogy „így, székely testvéreim, úgy, székely testvéreim”, de ezt elnéztük neki. Éjfél felé azonban már gyengén tudott magyarul. Amiatt se volt semmi baj. Erre elkezdi szidni a kormányt. Még ettől es maradhatott volna. Hanem osztán, mikor elkezdte nekünk mondogatni, hogy így, büdös parasztok, úgy, parasztok, hát biz én orrbatöröltem… Arra a fehérnép es el lett vele, s mü békében megbeszéltük a konverziót.

Mindjárt készülődik is. Eszébe jut, hogy megpróbálkozik az ötszáz lej erányában a Felsőrákosi papnál is, aki „jó embere”,… ha már én nem tudok segíteni rajta.

Még ő vigasztal, mikor kezet ád.

– Valahogy lesz, no!

– Máskor vigyázzon a konverziós vacsorákra – figyelmeztetem.

Ezzel neki is meghoztam a kedvét. Drágán mosolyogva lép fel a ferhércre, s búvik be a kóder alá. Onnan hajlik ki, és örvendezve kiáltja vissza nekem:

– Megvan a száz lej! Ezt az istrángot vettem vele a gyeplőszárak helyett, amiket az éccaka elloptak. Hogy a körme szakadjon le, aki kezet tett reá!

Budapesti Hírlap, 1934. december 20.

A BAJUSZ

Keserű Mózsi bácsi megfeledkezett magáról, és részegen állított haza. Muzsikával kísértette végig magát az úton, énekelt hozzá, s olyan virágos kedve volt, hogy az egész falu kigyűlt a csudájára. Otthon derékon kapta a feleségét, aki sírt haragjában, s úgy kiállította Mózsi bácsi keresztlevelét, hogy egy krajcár ára becsületet nem hagyott rajta. Végül kilökdöste az életre, s bezárta az orra előtt a ház ajtaját. A vén Keserű Mózsi lefeküdt a lovak jászlába, és kialudta a mámort, de az asszony másnap se békült, másnap se eresztette be az ajtón. Hirtelen haragú ember Keserű Mózsi, nem sokat teketóriázott, hanem fogta a fejszét, és szecskába vágta a bezárt ajtót. A vénasszony sikoltva futott haza a rokonaihoz. Hát ilyen cigányságot csináltak „azért a kicsiségért”. Az egész falu elítélte, de Mózsi bá nem törődött vele, hanem azt üzente az asszonynak, hogy hazakotródjék. ,,Ő tudja, hogy nem!” — válaszolt az asszony. Várt két napig, várt három napig Mózsi bá, csak nem jött az asszony. Eltelt egy hét is, de hiába jártak a követek, Mári néném nem békélt. Mózsi bá megtört, maga ment utána, kérlelte szépen, instálta, de a vénasszony megkötötte magát:

—Törjék le a lábam, ha még egyszer béte-szem az életjére!

Ebből láthatta Keserű Mózsi, hogy több kettőnél. Keserűségében újból a kocsmát bújta, ami pénze volt, azt mind elverte, de mikor hírit hozták, hogy a felesége beadta a válópert, kijózanodott. Nem szólt senkinek semmit, csak eladta a két ökrit. Ünnepi gúnyába, új harisnyába, csizmába öltözött, az ökrök árát betette a zsebébe, a házat bezárta, s a kulcsot elvitte az asszonynak.

—Most immár nyugodtan hazamehetsz, Mári, én többet az életben nem zavarlak!

—Nekem nem kell kiedtől semmi! — vágta vissza mérgesen az asszony a kulcsot. — Fújja fel a nagy gazdaságát!

—Neköm nincs már szükségem földi dolgokra! – mondotta csendesen és igen szelíden Keserű Mózsi, és elment.

Reggelre beért a városba. Fenemód el volt keseredve, és elhagyatottnak érezte magát. Törte a fejét, hogy mit kellene csinálnia. A faluba szégyellt visszamenni, hiszen bújdosásra adta magát, s egyszerűen kikacagnák. A barátok templomában akkor harangoztak. Bement, hogy a lelke megkönnyebbüljön. A szép, szelíd, csendes, békés élet megfogta.

— Hej, jó dolga van a barátoknak! — irigyelte, és mire a misének vége volt, már tudta, hogy mit csináljon.

— Béállok barátnak! – dörmögte keserűen. – Én bé, ha a fene fenét eszik es!

Az ökrök árából betett száz pengőt a Szent Antal perselyébe, s a rideg, kőkockás, méteres falú, ónablakos folyosón elvezettette magát egy facipős baráttal a pátergvardiánhoz.

No, dícsértessék!

– Salve! – fogadta a pátergvardián.

– Maga az ártángyárgyán úr? — tudakozódott Mózsi bá.

Ez én a micsodás! – mosolygott a szerzetes. – Mi jóban jár, bátyám?

Keserű Mózsi kicsit meghökkent, de ha már annyiban van, kimondotta ápertén:

– Barátnak szeretnék állani!

– Mi a csudának? – képedt el a főatya. -Talán fráternek.

– Hát a’ mi a temerdektűz?

A szerzetes megmagyarázta, hogy a barátfráter olyan barát, ki se nem barát, se nem világi ember, hanem a kettő között áll. Van neki kámzsája, facipője, fehér kordája, körbe nyírott haja, de nincs neki tudománya, misét mondania, szent dolgokat végeznie nem szabad, nem is tud, de rendesen imádkozik, dolgozik a konyhán, a gazdaságban, harangoz, fúvót nyom, koldulni jár, s mikor a jámborsága eléggé ki van próbálva, megengedik, hogy letegye a fogadalmat.

– De… mi vitte erre az elhatározásra? — érdeklődött a főbarát.

Keserű Mózsi lemondóan intett.

– Ne es kérdezze! Hocci a reverendát!

– Nono! – mérsékelte kedvesen a barát. -Az nem megy olyan könnyen. Az okot tudnom kell.

Mózsi bá kitért:

– Megcsemerlettem a világtól… Szent életet szeretnék élni!

– Azt lehet a világban is! — ellenkezett a barát.

– Látszik, hogy barát! – kacagott fel vén

Keserű. – Nem üsmeri a fehérnépet, hol egyetlenegy is van, ott vége a szent életnek, tudja-e?

A barát kezdte sejteni a bajt.

– Van felesége? – kérdezte szelíden.

– Van is, nincs is! — sóhajtotta Mózsi bá.

– Hogy értsem? – faggatta az atya.

Mózsi bácsinak jólesett, hogy valaki előtt

kiöntheti a lelkét. Elmondott mindent.

– Most mit csináljak!… Nincs más mód! Itt kell, hogy maradjak maguknál! Az ántrét már meg es váltottam, hogy ide tartózhassam.

– Mit csinált? – lepődött meg a barát.

Kicsit büszkén kiegyenesedett Keserű

Mózsi.

– Hozassa fel a Szent Antal perselyét, hogy meglássa!

– A Szent Antal perselyét?

– Két ökör árából eresztettem belé! — mondotta keményen Mózsi bácsi. – Nem jöttem üres kézzel.

– Az a szegények pénze, nem a miénk! -világosította fel a gvardián. – Ilyen célból nem fogadhatjuk el. Vissza fogja kapni. Maga pedig menjen szépen haza, s béküljön ki a feleségével.

– Én a magam jószántából innen ki nem teszem a lábamat – kötötte meg magát a vén Keserű Mózsi. — Barát leszek, s punktum! Akárminek, de itt maradok. Nem bánom, ha ebben a percben be is őtöztetnek.

A házfőnök, ki maga is szegény ember volt, csak mosolygott.

– Hát akkor itt marad!

– Ammá más! — nyugodott meg Mózsi bá.

A főbarát megnyomott egy gombot, s mindjárt be is kopogott egy fráter.

Anzelmus testvér, hozzon egy ollót és egy csuhát! – hunyorgatott a gvardián. -Ezt a jóembert be fogjuk öltöztetni.

Olló, csuha hamar előkerült.

– Üljön le erre a székre! – biztatta a fráter Keserű Mózsit, aki kezdette kellemetlenül érezni magát, de szót fogadott.

– Mit akarnak? – bizalmatlankodott.

– Anzelmus testvér, vágja le ennek az embernek a bajuszát! – parancsolta szigorúan a házfőnök.

– A bajuszomat! – ugrott fel ijedten Mózsi bá.

Szép hosszú, híres bajusza volt az öreg keserű Mózsinak. A vármegyében senkinek sem volt olyan. Büszke is volt rá.

– A bajuszomat nem engedem! – tiltakozott elfehéredve.

– Bajusszal nem lehet barát! – fogta keményen a házfőnök. Elő egy ollót!

– Olyan osztán nincs! – védekezett a vén Mózsi.

– Hagyja, testvér! — intette le a frátert a szerzetes. — Le fogja vágni álmában, ha majd alszik! Akkor nem fog ellenkezni. Most vigye le a konyhába. Holnap folytatjuk a beöltöztetést.

Letörten ment a vén székely a fráterrel, aki útközben vigasztalta, magyarázta, hogy a bajuszát mégis le kell vágatnia. Beteszi azt imakönyvébe, vagy elküldi a volt feleségének emlékül.

Keserű bácsi nem szólt semmit rá. Egész nap búsult, enni se akart, és sóhajtva feküdt le egy cellában a kemény fekhelyre, de nem mert elaludni. Minden zajra megremegett.

Végre elcsendesedett a zárda.

Reggel üresen találták a barátok a Keserű Mózsi celláját. Éjszaka megszökött.

Budapesti Hírlap, 1935. május 15.

GYERMEKJÁTÉKOK

Valami urak vetődtek a faluba, kik a régi holmit szedték össze. Öreg, feslett bútorokat, guzsalyokat, fakó szekeret, zörgős sulykokat, rozsdás zárakat, fénkőtokokat, le egy puliszkakeverőig minden semmiséget. Tiszta csuda volt, hogy mindenféle mocskot összehordtak. Mondotta is Vágó Dénes:

Fene rosszul mehet az uraknak is, hogy effélére vetemedtek!

-Múzeumba tesszük, bátyám – szégyenkezett a fiatalabb —, hogy megmentsük az ősi székely népművészetet.

– A csak beszéd — tromfolt vissza Vágó Dénes.

Tegyék bé az anyósomat a múzeumba, akkor elhiszem.

Benkő Jóska bácsi, a lóherélő csak értelmes ember, de még ő is a fejét tekergette:

– Ha zsidók volnának, még érteném…

– Akármifélék, csak pénzt adjanak! – örvendett nekik Béla Mihály, ki a nagyapja penészes, vásárrajáró tarisznyáját sózta a nyakukba.

Házról házra jártak. Nem nézték, szegény-e, gazdag-e, akihez bemennek. Még a Bors Dani kecskepásztor putrijától se riadtak vissza, pedig a szomszédok figyelmeztették őket:

– Ott tetűt kaphatnak, háromfélét is, de egyebet nem. Olyan szegények.

– Hadd el, te — mondotta Vén Aléziné — hátha a beteg gyermekükön tudnak segíteni! Sokat tudnak az urak.

A fiatal Bors Daniné ajkára tett ujjal figyelmeztette:

– Csendesen! Aluszik a lelkem! Ha lehet, ne költsék fel! Három nap óta most szende-redett el egy cseppet.

A szerencsétlen anya nem látta, hogy meg van halva a gyermek. Nem is igen tudta, hogy mi az a halál. Az is igaz, hogy nem is igen látszott a négy-ötéves legénykén. A szeme félig lecsukva, zavarosan felfelé volt fordítva, a szája leesve, de máskülönben olyan szép volt, mint az írott kép. Az ágyon még ott hevertek a játékai, ahogy kihullottak a kezéből. Szép nyolcágú ostor, iratos nyéllel, tiszta tökéletesen kifaragott kicsi szekér, faökrök, apró eke és borona, játékkürt tinószarvból, de úgy megdíszítve, hogy a „Lehej” vezéré sem lehetett ékesebb. Osztán volt még egy klánétácska is, ami olyan szépen szólott, hogy meghasad tőle az ember szíve. Az a bolond apja faragta, mesterkedve a télen, hogy legyen mivel töltse a beteg gyermek az üdőt.

– Die feinste Kunst! – súgta oda társának az idősebb.

– Mégiscsak zsidók! — hunyorgatott a többinek Benkő Jóska bácsi, aki kísérte őket önkéntesen, s oktatgatta a falu bajára.

Az urak láthatólag meg voltak rendülve, de nem táthatták a szájukat, míg a világ.

– Mikor halt meg a kicsike? – kérdezte részvéttel a fiatalabb.

Mint az oroszlán, úgy szökött fel a pad végiről Bors Dani, a kecskepásztor, és felordított:

Meghalt!

Az anya csendesen mosolygott, és rázta a fejét.

Dehogy halt! Mit tunnak az urak!

Az urak borzadva meredtek az anyára, kiből az őrület nyugalma áradt.

Megőrült szegény! – mondotta németül.

Ugye mondtam, hogy zsidók! – győződött meg Jóska bácsi.

Dani, a kecskepásztor tért magához elsőnek. Könnyes szemekkel és tisztelettel az urak elé lépett.

Ugye végrehajtók az urak?… Meginstálom… valahogy megfizetem azt az adót, de most nem tudom. Semmiletteképpen nem tudom!

– Nem adóért jöttünk! – vigasztalta megindultan a fiatalabb -, hanem a népművészetért…

– Azt es megfizetem, ha az Isten éltet — felelte kétségbeesetten Bors Dani, mert nem tudta, mi az a népművészet. — Semmiféle községi rovatallal nem maradok adós… csak adjanak haladékot!

– Ne menjen el a szépeszed, Dani! – magyarázta Jóska bácsi is. Az urak afféle régi, cifra holmit szednek múzeumba, pénzt adnak érte. Appedig jól fog.

– Ammá más! – könnyebbült meg Dani.

– Azokat a gyerekjátékokat szívesen megvesszük… majd a temetés után. Hozza be Udvarhelyre!… No, vigasztalást kívánunk! – búcsúztak az urak.

– A gyermekjátékokat? – hökkent meg Dani, de a nagy bajában mindjárt el is feledte az egészet.

Odaállott a felesége mellé, és lenézett a kicsi karikás ágyra, amelyen a játékai közt holtan feküdt egyetlen fia, Kicsidani.

Aludt a gyermek is, aludtak a játékok is: a nyolcágú ostor, a kicsi szekér, faökrök, játékkürt és kicsi klánéta.

– Te öltöztesd fel tisztességesen! – mondotta szelíden a feleségének. – Én megyek sírásni.

Én nem tudom, hogy mit akar az Isten ezzel az időjárással, de az idén se tavasz nem volt, se nyarunk nem volt. Az ősszel rothadt le a szarvuk a marháknak a sok esőtől, s november farkára olyan hideg ütött be, hogy a szívéig lefagyott a föld. Arra aztán jött a hó, de akkora hó, mintha az egész ég reánk szakadt volna.

Nem volt könnyű dolga Daninak a sírásással. A temető hegyen van, ahol állandóan vág a metsző szél, és úgy befútt mindent, hogy a keresztfáknak csak a feje látszott ki. Jó órába telt, míg a hóhányó lapáttal helyet takaríthatott a sírocskának, de azután jött a nehezebbje. Se ásó, se csákány nem fogta a csontkemény földet. A szerszám szembe pattogott róla. Fel kellett engesztelni. Giz-gazt, ágat, törmelékfát gyújtott meg rajta, néhány kidőlt, gazdátlan keresztfát is elégetett, sokáig mocskolódott, de a föld úgyis nehezen engedett.

– Várhattál volna te es, Kicsidani, a halállal, legalább tavaszig! — türelmetlenkedett és nyögött a nehéz munkában.

Segítsége nem volt. Nem bolondult meg senki, hogy ilyen kúdussenkiért, mint ő, ebben a farkasordító hidegben egész nap tapodja a havat.

Keze, arca, füle feketére fagyott, de valahogy áttörte a jeges talajt, s mire beszürkült, készen volt a sír.

Sietett is, hogy a virrasztásra otthon legyen, bár azért a pár emberért, ki tisztességből éppen csak beütötte az orrát, nem voltl. érdemes sietni.

Pedig Danika szép volt. Kivarrott, hímes kicsi inget adott rá az anyja, frissen mosott fehér harisnyát (meg se volt teljesen száradva), tiszta ünnepi bocskorkát. Tudj’ a fene, miért, még az ostorkát is a nyakába akasztotta. A nyele volt egyik felől, a csapója másik felől, s a játékait mind melléje tel,te. Hát azt nem kellett volna!

Mindegy no!

Ültek csendesen a ravatal mellett, s nézték Kicsidanit, kinek puffadt hasacskája felett a dróton lógó lámpát táncoltatta a szél.

Én nem tudom, hogy mit akar Isten ezzel az időjárással, de tizenegy óra felé a hó újból omlani kezdett, s ropogott a ház a viharban.

– A kecskét jól bérekesztetted-e? – jutott eszébe Daninak.

– Bé! — felelt az asszony, s újra elmerültek Kicsidani szemléletében.

Nem zavarta senki, gondolkodhattak.

– Nem tudod, mennyit kell fizetni a papnak. kántornak harangozásért? – kérdezte egy idő múlva ismét az ember.

Az asszony megrezzent.

—Honnan tudjam!

Az ember hátraült a platten mellé a kicsi likas székre, s pipára gyújtott. Azon járt az esze, hogy amit a pásztorságból szerzett, fogytán van, s új kereset nincs. Itt volna a favágás. Igaz, hogy a vágteret még az ősszel ki nyilazták, de a hó az erdőt úgy megnyomta, hogy tavaszig nem lehet a fához férni. Hiába no! A tél nem szegény embernek való! Akinek semmije sincs, az mit csináljon.

A pipa füstölt, a lámpa drótja csikorgott a halott felett. Az ember loppal az asszonyra nézett.

— Te, Amáli!… Vájjon azok az urak mennyit adnának ezekért a játékokért?… Úgy sincs, aki jácódjék velük…

Az anya felcsattant. Szeme lángolt, arca eltorzult. Szinte sikoltotta:

—Azokat nem adjuk!

—Jó-jó! – dünnyögött az ember. – Hásze nem azért mondom!… Kérdözni szabad!

Lecsendesedtek, s nézték a halottat.

Egyszerre hatalmas robaj támadt. A hótömeg zuhant le a magas tetőről. Az asszony felriadt.

— E mi vala?

Az ura megnyugtatta.

— Semmi! Csak a hó zuhant le.

Mégis nyugtalan volt a kecskepásztor.

—Megnézem, hogy a kecskének nem lett-e valami baja.

A vesszőből font kerek kecskeól ott állott a ház végiben.

— Ha arra esett a hó, akkor baj van! -ijedt meg.

Jól sejtette. Mikor odaért, a kecskének

csak a hátradöfött feje látszott ki a hótömeg alól. Bors Dani káromkodva odaugrott, s a szarvánál fogva nagy kínnal-bajjal kihúzta

a hóból.

Miért nem mekegtél, te bolond! – szidta keserűen, de a döglött kecskének már jégpára fagyott a szájára, és holta után is reszketett a szakálla, mint az öreg franciáknak.

Nagy felindulásában észre sem vette, hogy az asszony ott áll a háta mögött. Csak amikor jajgatni kezdett:

Most már melyiket sirassam?

Hagyd el – vigasztalta Dani jó lesz legalább a torra! Ha gyermek nincs, minek legyen kecske!…

Ebben megnyugodtak. Az ember a kecskét felakasztotta a ház gerezdjére. Ilyen időben nem nyúzhatja meg, a házba a ravatal mellé pedig nem viheti be. Majd reggel!

A sok keserűség elnyomta. Egyet szundílottak, csak úgy megnyugvástól. Éppen csak a lámpát húzták kisebb lángra.

– Te, Dani! Jere nézd meg, nem a te kecskéd fekszik—e az úton. Most verem el a kutyákat róla.

A döglött, fagyott kecskét darabokra tépték a falu kutyái. A kecsketorból nem lett semmi. Még kacagtak is rajta az emberek.

Kacagni is fognak, míg a falu fennáll.

Most már az asszony sem ellenkezett, hogy eladják a gyermekjátékokat. A pénzre szükség volt. Igaz, hogy az embernek is reszketett a keze, mikor a fagyott testecske nyakáról lekanyarította az ostorkát, elvette a kicsi szekeret, faökröt, tinószarvkürtöt,

kicsi klánétát. Úgy lopta ki a kapun, hogy a szegény asszony ne is lássa.

Szerencsére a hó ottnyomta az urakat, a faluban. Három-négy napig nem is tudnak elmenni, míg az út meg nem verődik, s ha így tart az idő, tovább is itt telelhetnek.

Bors Dani a szemének se akart hinni, úgy megfizették azokat a semmiségeket. Ritka tisztességes emberek. Az Isten éltesse őköt!

Sokat azonban nem barátkozott velük, mert készülnie kellett a temetésre, s még utat is kellett hányni a sírhoz, ahol a testet elvigyék. Igaz, hogy csak annyi ideje maradt, hogy éppen a koporsó mellé szökjék, mert már ott volt a „háznál” a pap és a kántor. A gyásznépre úgyis hiába vártak volna ilyen időben. Nyolcan, tízen szállingóztak a koporsó után. A pap, kántor is csak félig mondta ki az imádság szavait. Azt is úgy elkapta a szél a szájukról, hogy meg se lehetett érteni. Többet nem is várhatott Bors Dani azért a pénzért. Az egy édesanya tisztességesen sírt, s Dani is eléggé birkózott a keserűséggel. Így tehát az Isten nyugtassa a halottat, eleget szenvedett az a szegény legényke, s jól járt ebben a mai világban, hogy a föld alá került. Egy kecskepásztor gyermekének a halálából nem is szokás nagy derendóciát csinálni. Elég szamár volt így is ez a Bors Dani. hogy az új harisnyát, bocskorát nem húzta le róla. Szép pénzt kaphatott volna érte. De hát mit mondjunk. A tisztességre is kell adni valamit, s annak a szegény gyermeknek több nem kell az életben.

Mire elhalt a harangszó. Kicsidanit el is feledték a faluban.

Csak az anya nem vigasztalódott. Az urát hajnalosan elhívták disznóölni. mert senki sem tudta olyan ügyesen „felszedni” a disznót, mint ő. Az asszony zokogott, s furt azt hajtogatta, hogy:

Most mivel jádzol lelkem, kicsi fiam, a másvilágon!

Dani még meg is mérgelődött.

Szájba váglak, ha nem hallgatsz! – fenyegette, de nem nyúlt hozzá, mert hát az édesanyát meg kell érteni, s a nagy fájdalom elvette az eszét szegénynek.

Napok óta látszott különben, hogy nincs helyt az esze annak az asszonynak, de arra nem számított senki, hogy fényes nappal megfutamodik az úton, s úgy átkozza Danit s magát:

Verje meg az Isten Danit is, engem is!…

Bors Danit úgy kellett a disznóölésből elhívni, hogy vigye haza a feleségét. Az asszony azonban meg se akarta ismerni. Hajadonfővel, mellén letépett ruhával bámult rá, szeméből sütött a láz, és alig állott

a lábán.

Erőszakkal kellett hazacipelni, de minden pillanatban ki akart ugrani az ablakon.

– Kicsi fiam! Lelkem, kicsi fiam!

Hívták a papot, de az sem tudta megnyugtatni.

Orvosért kellett volna menni, de orvos nem volt a faluban. Szegény Dani kapkodott fűhöz—fához a felesége miatt, de senki sem tudott rajta segíteni.

— Meg kellene, hogy próbáld azokat a rongyszedő urakat – tanácsolták. – Az ilyen nadrágos emberféle sok mindent szokott tudni.

Ettől is elkésett. Fertályórával ezelőtt burrogtak el az autóval.

Sötéten, kétségbeesetten ment haza Bors Dani a nyomorúságba. A szegény anya csendesen, kimerültén feküdt az ágyon. Már nem is sikoltozott, csak a két szeme sarkán csurgott le a könny. Mindenki láthatta, hogy ha sokáig így tart, megöli a szíve. Bors Dani nem tudta nézni. Fekete indulatában kiragadta a gyermekjátékért kapott pénzt, és a földhöz vágta. Az asszony meg se mozdult. Nem is látta, hogy férfiak fogták le elkeseredett urát.

A roham után csend volt.

Egyszer csak egy vékony, kicsi lányka megszólalt – észre sem vették, hogy ott van:

— Ki kéne vinni Amáli nénémet a temetőbe! Én tudom, hogy Kicsidani megvigasztalná!

Az emberek elcsudálkoztak.

—Mit beszélsz te?

Igaza lehet a gyermeknek.

A beteg asszony szó nélkül követte az embereket a temetőbe.

A kis, frissen hányt sírnál sápadtan döbbentek hátra. Az anya boldogan sikoltva vetette rá magát.

A kopjafára fel volt akasztva a kicsi ostor, a síron állottak a faökrök, az apró szekér, a játékkürt és a kicsi klánéta.

Senki sem tudta, hogy ki tette oda.

Némelyek Jézusra gondoltak, és keresztet vetettek.

A hatalmas, havas hegyek némán és fehéren álltottak a régi helyükön.

Napló, 1935. május 19.

PUBLICISZTIKAI ÍRÁSOK

ERDÉLYI SZEMMEL A DUNÁNTÚL

I.

„Az erdélyiek”

Az Erdélyi Helikon dunántúli bemutatkozása hetekig tartott. Székesfehérvár, Pécs, Sopron, Szombathely, Magyaróvár, Pápa, Tata, Győr és Eger közönsége minden politikától mentes becsülő szeretettel fogadott bennünket, és bár a tanulságos utunk ezer komoly, értékes benyomásától rajzik a lelkünk, ami mind-mind tolira kívánkozik, mégis a végén kell kezdeni e rövid beszámolót, az utolsó kendőlobogtatással, melyet az ottmaradt erdélyiek elrobogó vonatunk után hintettek:

– Üdvözöljük Erdélyt!

Nem kell felfedeznem, hiszen mindenki tudja, hogy a mai Magyarország lakosságának külön kategóriája, mondhatni speciális rétege az ún. „erdélyiek”. Azok, akiket másfél évtized alatt tízezerszámra szállítottak ki a repatriáló vonatok. A történelmi idők és rendkívüli viszonyok által szétszaggatott otthonok és családok gyermekei. Az apa, anya talán itt fut lobogó fehér hajjal az élet után, vagy pihen a mohos székely temetők kopár hantjai alatt; a fiú, a lány pedig túl birkózik a gonddal és legtöbbször kilátástalan jövendővel. Alig van olyan falu, hova ne jutott volna közülünk.

A kétségtelenül tragikus sors, a „vagonlakók” korszakának első, zavart és megdöbbentő pillanatai már elmúltak. Az erdélyiek nagyobb része már valahogy „elhelyezkedett”. Vannak, akiknek jobban, vannak, kiknek gyengébben megy a sora. Megbízható, korrekt, kitűnő munkatársaknak bizonyultak minden téren, s a szilárd, törhetetlen erőnek, kitartásnak, lelkiismeretességnek, etikai magaslatnak és szaktudásnak előbb—utóbb érvényesülnie kellett. Ez az élet törvénye.

Van azonban egy elenyésző kis réteg, az ún. „erdélyi menekültek”, kik abból akarnak élni, hogy „menekültek”. Természetesen nem igen boldogulnak. Ma már az efféle nem jogcím az élethez, az ajtók bezárulnak előttük, és kellemetlenek. A Magyarországon lakó erdélyiek is szégyellik magukat miattuk, nekünk se válna dicsőségünkre. Ha egyénileg vesszük őket, könnyű kideríteni, hogy idehaza se váltak az erélyi magyarság javára, komolyan nem lehetett rájuk számítani, elhulló, férges gyümölcs voltak, kiknek odaát is a végleges eltűnés vagy elzüllés a sorsuk. A kisebbségi sorsnak is megvannak a maga fezőrjei, szélhámosai és tudatos koldusai. Nem tehetünk róla. Szerencsére ma már a romantika nem hat. Aki ravasz számításból „áldozat” akar lenni, megérdemli, hogy tényleg áldozata legyen önmagának. Az ilyen „áldozatok” csak ártanak nekünk, és – semmi közünk hozzájuk. Sokkal rosszabbak, mint azok, akik pusztán politikából akarnak élni. Félre velük!

Azokkal van dolgom, kik odaát is becsülést, tiszteletet, szeretetet és egzisztenciát vívtak ki maguknak, komoly és értékes tényezőkké váltak.

Ők okozták nekem a legnagyobb meglepetést.

Kerülték a politikát, nem akarták tudni, hogy mit csinálnak a románok, vagy mit nem csinálnak, sem azzal nem mutatkoztak be, hogy én kormányfőtanácsos vagy gyári munkás vagyok, így vagy amúgy megy a sorsom, hanem egyetlen büszkeségük az volt: „Én is erdélyi vagyok.” Csíkból, Udvarhelyről, Zilahról, Petrozsényból, Kolozsvárról és Isten tudja, honnan. Volt olyan is köztük, ki nem is tudott tiszteségesen magyarul, de a láng ott lobogott a szemében és a szavában: „Én is erdélyi vagyok”. Volt olyan is, kinek kétszáz hold vitézi telke van, omlós, kövér, pompás dunántúli humusz, amit egy vékony sétapálcával is fel lehetne szántani, a nyulak, fácánok tömegesen szaladgálnak rajta, ha a félszemével állandóan alszik, mégis megélne a közepes termésből is; de futva hagyná az egerekre az egészet, csak még egyszer, a görbe csíki hegyek meredek oldalán, a vállával támaszthatná sovány, szőrös tehénkéjét szántás közben, azon a földön, amely még a vetőmagot is alig adja vissza. Azon a földön, melyen született és felnőtt…

Hát itt a különbség!

Sokan talán mosolyognak fölötte, érthetetlen előttük az efféle. A velünk ülő Vas megyei ember is csudálkozva hallgat, mert ránézve mégis a „vasi föld” az első, de nem csinál akkora dolgot belőle, mert ott él Bécs árnyékában, ahol a vadon termő nádért is többet fizetnek, mint nálunk a szemetes búzáért, és az ő idegei, gondolkodása bele van kapcsolódva Nyugat vérkeringésébe és arányaiba, ízig-vérig magyar, de européer is, aki világkereskedelmi és gazdasági tényezőkkel számol, és ha muzsikát akar, nem a füstös cigányt inti a füle mellé, hanem „felszalad a Hofoper”-be. Csodálkozik – mondom – a vasi ember az én udvarhelyszéki emberemen, mert tudja róla, hogy világot látott, széles látókörű, kitűnő szakember, akinek tudományos cikkei külföldi folyóiratokban elég gyakoriak, és mégis arról érdeklődik, hogy megvan-e még a „Papkert”, a „Vargapatak”, épült—e a „Szejke”, mit csinál az öreg Embery Árpád, Tamás Albert, Szabó András, Gáspár Balázs, kik régi tanárok a klasszikus fajtából.

Szeme lángol, arca sápadt, és biztosan tudom, hogy álmában is a Budavárt, Szarkakőt, Hargitát, a Kárpátok magas ormait látja, melyeken szédülő fenyők susognak, és minden vágya még egyszer pisztrángászni a Libán ezüst patakjaiban, fényes, fekete mókusok játékát látni, szalonnát sütni a Bükkben, és ingujjra vetkőzve jó, küküllőmenti borvizes bort inni utána. Kispolgári dolgok bizony ezek, de nagy dolgok, és úgy úszik a békességükben a lélek, mint a hold a csillagos égen. Ember lesz tőlük újra az ember, és nincs a világon az az aranyágy, amiben olyan jól esnék a pihenés, mint az illatos mezőn elnyúlni, mikor a virágok az ember szeme közé harangoznak, s a pacsirta szava olyan magasságos magasból hangzik, mintha az Isten térdén reszketne az örömtől ez a semmi, drága, szürke madárka.

Nem feledi el az effélét az erdélyi ember talán akkor sem, ha a ravatalon fekszik, s a hátán kettévágott fekete szalonkabátjában „adja” utoljára az urat.

– Nosztalgia! — ejtik rá az értetlenek hidegen az ítéletet.

– Affenét! – mérgelődünk magunkban, és csak a szemünkkel hunyorítunk egymásra: mit tudnak erről a világról a kőbe vakolt, kávéházban, lokálokban és más malachelyeken élő, mulatozó nagyvárosi népek? A legtöbbnek egy rothadt pityókával el lehetne törni a lábszárát.

Nem nosztalgia ez, édes vérem, hanem az élet, annak is a titka. Nem lehet akkora kultúrát szerezni, hogy a szülőföld örök szomjúságát túlfejlődje a magyar ember. Az erdélyi embernek régiói vannak, mint a fáknak. Az a régió a bükkösé, ez a fenyőrégió -itt kezdődik a havasi zóna. Vannak bükk-emberek, fenyő-emberek és szikla-emberek, kik nehezen vernek gyökeret az Alföld világában, a műerdők, artézi kutak és törzskönyvezett lovak, műtrágyázott, centiméter pontosan ültetett, pikírozott gazdasági kultúrában. Más illatot lehel itt az ő lelkűk. Olyanok ők, mint maga a föld, amelyből vétettek. Ezért nem tudnak soha tökéletesen beleilleszkedni, maradék nélkül áthasonulni az új környezetbe. Legalább ez a generáció alig. Két életet élnek, mert ők az átmenet a régi, porba omlott és az új világ között. A történelem szekere az ő szívükön és testükön át robogott tova. Mindegy. Ok „Erdélyiek” maradtak, és fognak maradni. Ez ellen nem tehetnek. A törzsökös magyarok is érzik, tudják ezt. Ezért a nevük tizenöt év után is: „az erdélyiek”.

Ezért fáj nekik, ha édes otthonukról nem tudok felvilágosítást adni, nem ismerem öreg édesapjukat, édesanyjukat, vagy ittmaradt sírjukat, a szétszakadt kis család tagjait, az ismerősöket, de mégis jólesik minden szó, ami róluk visz hírt. Élvezik az erdélyi nyelv különös muzsikáját, zamatát, erejét és finomságát, és üdvözölnek idehaza mindenkit és mindent.

A szívem megremeg, mikor egyikük, akinek már nem élnek itt hozzátartozói, és „csak” a temetőben fekvő holtjaitól szakadt el, meleg drága elborulással megragadja a kezemet, és a leikéből sugárzó kemény szorítással így búcsúzik:

— Tisztelem odahaza az erdőt, a mezőt, a hegyet, a patakokat, a fákat, a virágokat, a madarakat, a legkisebb fűszálat is, a kicsi falukat, minden embert, a felhőket, az esőt és napfényt, a bogárkákat, a köveket, a borvizet, örömöt és bánatot, a bölcsőt és koporsót, mindent, de mindent…

Meglepetve nézek rá.

Nem vers, amit mond. Valóság. Komoly és igaz valóság. A szeme is mondja, az arca is mondja, a reszketése is mondja, felindulása, lobogó arca, lobogó lelke is mondja, az egész ember mondja.

Meglepetve nézek rá, és megértem.

Aztán mindketten lehajtjuk a fejünket.

Bűn volna tovább minden szó…

(Székelyudvarhely, április hó) Budapesti Hírlap, 1934. április 3.

A magyar Nürnbergben II.

Akármilyen különösen hangzik, Erdélyhez legközelebb a mai Magyarország legnyugatibb városa, Sopron fekszik, a „Szép Sopron”, ahogy polgárai méltó büszkeséggel nevezik, a „civitas fidelissima”, a leghűségesebb város, amely nevet az 1921-es népszavazás eredményeképpen kapta, az „ország kapuja”, ahogy I. Károly már 1317-ben nevezte. Olyan ez a város, mintha az erdélyi öreg szász városok, Brassó, Szeben, Segesvár vén házaiból állították volna össze, csak egységesebb, szebb, művészibb, igazi „magyar Nürnberg”. Szinte varázslatos az a hangulati egység, amelyben a bencés templom finom gótikája, az Esterházy-palota olaszos loggiái, a barokk tetős várostorony, a patriciusházak művészi kapui és a rokokó, árkádos udvarok összeolvadnak.

A soproniak igazi büszkesége a Városháztér, „a mi ünnepi szobánk”, ahol „az egész magyar történelem leadta névjegyét.”

– A hatvanegy méter magas Várostorony alja Árpád korabeli, a bencés templom keletkezési éve 1290, a Storno-házban Corvin Mátyás lakott, a Szentháromság-szobrot Thököly leány emeltette, a klasszicizáló vármegyeházán pedig Széchenyiek, Esterházyak és Felsőbükki Nagyok vitatkoztak – magyarázza cicerónénk.

Tényleg, ezekről a falakról csepeg a történelem, és ezt a történelmet ismernünk kell. ha a Dunántúl legsajátosabb városát, a kultúrának és művészeteknek ezt a ragyogó ékszerdobozát meg akarjuk érteni.

A homo soproniensis…

Csak pár adat.

A Szentlélek-templomban 1221 óta miséznek, a legrégibb telekkönyv 1379-ből való. Ezen a szószéken Kapisztrán János prédikált, ebben a házban II. Ferdinánd alatt országgyűlést tartottak, az Esterházy-palotában van az az ágy, melyben Mária Terézia aludt. Látta a város Bethlent és Bocskayt, Pázmányt, a kurucokat és Napóleon franciáit. Házi Jenő dr. városi főlevéltáros úr szerint Luthernek már hét évvel a wittenbergi tételek kiragasztása után Sopronban hívei voltak, és a levéltárban őrzik sajátkezű levelét. A líceumban már 1557 óta tanítanak, és a Kereskedelmi Testület 1656 óta áll fenn. Pozsony után Magyarországon itt volt először állandó színház, amely 1769-ben épült. A zeneegyesület 1829 óta működik, és a kaszinónak a negyvenes években Széchenyi István tagja volt. A gimnázium egyik tanára Révai Miklós volt, a líceumban Berzsenyi diákoskodott. Liszt Ferenc kilencéves korában, 1820-ban a kaszinóban hangversenyezett, a színházi zenekarban pedig nem kisebb legény, mint Goldmark muzsikált, a hosszúsori diáktanyán pedig Petőfi Sándor közbaka pihente ki fáradalmait.

Ezek pedig nem néma történelmi adatok, hanem a város jellegzetességének szerves alkotórészei, amelyek nemcsak a külső, hanem belső képét is kialakították Sopronnak, és egészen speciális, magas színvonalú művészi és kulturális életének indítói, táplálói, fejlesztői voltak, sőt ma is élnek és hatnak. Nem megkövesedett múzeum tehát ez az ódon és mégis friss város, hanem a mindennapi életnek lüktető családi fészke, akármilyen fémjelzetlen történelmi város is. Majdnem valószínűtlenül hat, hogy ezekben a műemlékekben lélegző, élő, pirosvérű emberek laknak, kik ma is ónémet ágyakban alszanak, üvegszekrénybe illő művészi faragott asztaloknál étkeznek, holicsi porcelánból kávéznak, és pántos vén fóliánsokat olvasnak. Ami szinte pártatlanul álló jelenség, nemcsak a nemességnek és polgárságnak ez a milliője, hanem a lakosság harmadik rétegének, a „gazdapolgárság”-nak is, a kékkötényes, fekete, kötött mellényes „poncichterek”nek is, kik úgy hatnak, mint öreg krónikák különös figurái. A hajlékuk parasztház, istállóval, trágyadombbal, de az ablakpárkány barokk, s az orom alatt, a kis fülkékből öreg szentszobrok néznek le az utcára, a faragott kapuk mögött pedig modern élet rejtőzik, elsőrendű gazdasági szakismeretekkel és meglehetős szellemi kultúrával, ami nem is lehet másképpen itt, Nyugat kapujában.

Lemoshatatlan patinája van azért mégis minden trunkus soproni embernek, és talál rajtuk a név, ahogy magukat jogos büszkeséggel homo soproniensis-nek nevezik.

„Mértékletes, higgadt, óvatos és fegyelmezett emberek — olvasom róluk a Magyar Bibliophil Társaság által kitüntetett Soproni Képeskönyvben -, akik tisztelték a krajcárt, és tisztelték a tudást. Fiaikat gondosan tanították, külországokba küldték világot ismerni, aztán a fiúk hazajöttek, és beálltak a boltba, a műhelybe, az irodába. Egész nap dolgoztak, és gyarapították a vagyont… de este olvastak, színházba jártak, vagy házizenét gyakoroltak. Buzgólkodtak a közért, és szenvedélyesen csinosították a várost, melyet saját lakásuknak tekintettek. Élt belőlük egy kőfaragó céh, mely valóságos helyi szobrászstílust hozott létre, egy órás céh, mely a legrafináltabb óraérméket alkotta, egy ötvös céh, melynek termékei már a XV. században híresek voltak, és hogy mást ne mondjunk, egy könyvkötő céh, mely alig győzte a sok könyvet szebbnél szebb köntösbe öltöztetni.”

…és az erdélyi kisebbségi magyarok

Ügy hat ránk, erdélyi kisebbségi magyarokra ez a pár sor, mintha mesét olvasnánk. Valószínűtlenül távol vagyunk tőle mi, akik primér gondokkal küzdünk, és a vegetatív élet legszükségesebb föltételeit is százezerszámra nélkülözzük. Hol vagyunk mi attól, hogy fiainkat külországba küldjük, „gondosan” taníttathassuk, és kész egzisztenciákba, boltokba, műhelyekbe, irodába beállíthassuk. Pedig meg kell ennek lennie! A fenti néhány mondatban kész kisebbségi program van, de megvan-e bennünk a „homo soproniensis” krajcár- és könyvtisztelő, színházba járó, házizenét gyakorló, sok könyvet olvasó energiája, szellemi színvonala, nemzeti és világkultúrán nevelkedett széles látóköre, mégis óvatossága, fegyelmezettsége, mértékletes higgadtsága? A mi parasztunk még a faeke korszakának gazdasági primitívségével túrja a földet, mely alig vet néhány sovány búza-szálat, és akik látjuk minden nap, azok is csodálkozunk, hogy miből tud megélni, legalább napjában egyszer jóllakni, adót fizetni, közterheket viselni, ruházkodni, gyermeket nevelni. A mi iparosaink műhelyében nincs mit keresnie a gyermeknek, akár tanult, a kár nem tanult, mert a műhely üres, nincs munka benne, és százával adják vissza az apák az iparengedélyeket. Az erdélyi városi polgárnak szinte hihetetlenül hangzik, hogy Sopronban úgyszólván minden ház egy kis múzeum. Nem is szólva a hivatalos múzeumról, levéltárakról, egyházi kincstárakról, a majdnem világhírű Storno és Zetti magánmúzeumokról. Itt „gyűjt az orvos és az ügyvéd, gyűjt a vasútigazgató és a régi nagy családból való csellóművész, gyűjt a tanár, és gyűjt a kereskedő, de még a „kisegzisztenci-ák” közt is sok a szenvedélyes gyűjtő, és az ember egész meglepő helyeken akad Forfmeister-, Ligeti-, Markó-, Pálmay-képekre, jó iparművészeti holmira.”

A pénzkaparó kecske

A mi tanáraink, ügyvédeink, orvosaink, tönkrement kereskedőink régen kihordták az ócskapiacra még azt a családilag átöröklött antik holmit is, ami eddig birtokukban volt, nemhogy újat szerezhettek volna. Az erdélyi kisebbségi magyar művész csinálhatna ugyan gyűjteményt, de csak a saját el nem adott képeiből és egyéb iparművészeti holmijaiból, az író saját munkáiból, de olyan erdélyi írót nem ismerek, ki könyveket bírna vásárolni, a világirodalom kimagasló műveit megszerezhetné, és a mai szellemi élettel lépést tarthatna, hacsak nem lakik Kolozsvárott vagy nagyobb centrumokban, ahol nagyobb könyvtárak állnak rendelkezésére, vagy egyik-másik könyvkereskedő könyörületből, üzleti élelmességből az új könyveket ki nem kölcsönzi neki. Az orvos tíz év alatt se képes saját erejéből műszereket beszerezni, saját rendelőt berendezni, a tanár kinevezéshez, az ügyvéd, mérnök munkához jutni. Súlyos feladat a mi gyermekeinkre nézve is, és csak egy részük tud eljutni az oklevélig is; ha még ezt is nosztrifikálni kell, az még súlyosabb feladat, de kenyeret is keresni és megélni, az szinte lehetetlenül súlyos probléma, pedig tisztában vagyunk vele, hogy népünk jövendője és egész fennmaradása függ tőle, hogy az új történelmi időkben az új generáció el bírjon helyezkedni, és kifejthesse a maga kulturális és gazdasági, kereskedelmi erőit és képességeit.

Ezer és ezer dolgot lehetne még a soproni példa és program szomorú ellentéteképpen felhozni, de jobb, ha a „Kecsketemplom” legendájával vigasztaljuk magunkat. Könnyű a soproniaknak a gyönyörű bencés templomot felépíteni, mert – a monda szerint – a kecske kaparta ki hozzá a földből a pénzt. Nálunk is jól fogna egy ilyen pénzkaparó kecske, hogy legalább a mindennapi kenyerünket kikaparja.

Könnyű Sopronnak, a híres „löverek” városának, mert itt mindenki a maga helyén van, és kiváló, kemény emberek állnak a város élén. Thurner dr. polgármester például még az erdélyi irodalmat is úgy ismeri, mintha őt bízták volna meg az erdélyi irodalomtörténet megírásával. Céltudatosság, szervezettség és öntudat nyugati nívón, és valóban élő, komolyan dolgozó egyesületek, Kiváló szakemberek tömege és a soproni lélek belső, összetartó ereje adják meg a városnak a gyönyörű és megrögzött múlt felett a termékeny és biztos jövendőt.

Van még valami, amiről nem szabad Sopronban megfeledkezni, amire a legbüszkébbek: egy lila virágocska csak, az erdei ciklámen, amely egész Magyarország területén csak itt terem meg. Tele vannak vele a soproni erdők. Mikor virít, illatában fürdik az egész város.

Sóhajtva fordítok hátat a városnak.

Istenem, milyen szép és mélységesen nagy dolog, mikor egy egész város, tele a művészet és a kultúra csodálatos kincseivel, a történelem sokszázados valóságában élve, egyetlen kicsi virágra a legbüszkébb, és ebben képes megtalálni a nagy „történelmi idők” égszakadásában és számos fölindulásában is a maga lelkének, életének és boldogulásának titkát és harmóniáját!

(Székelyudvarhely, április hó) Budapesti Hírlap, 1934. április 15.

Pécs, a magyar „földi paradicsom” III.

Szulejmán szultán, mikor meglátta Pécset a zöld síkságból kiemelkedő dombok sorára

felkapaszkodó házaival, égbe meredő’ tornyaival, a várost körülvevő természeti panorámájával, ahol a mandula, birs, füge, gesztenye, vadolaj a szabadban kitelel, az eper és cseresznye május végével beérik, a szőlő pedig augusztusban, a hagyomány szerint így kiáltott fel: „Földi paradicsom!” Bonfini „igen gazdagnak”, Sennyey váci püspök 1629-ben, tehát a török hódoltság alatt Béccsel egyenlő nagynak mondja. Így aztán érthető az ősi szólásmód is, hogy: „Magyarnak Pécs, németnek Bécs”; de – azt hiszem — a magyarság jó nagy része e szállóige miatt velem együtt szégyellheti magát, mert – édeskeveset tud Pécsről. A magyar végzet tragikumának egyik oka abban van, hogy a magyarok sohasem ismerték eléggé egymást, nem ismerték kellően a földet, amelyen születtek, élnek, annak múltját, értékeit, kincseit és jelentőségét, és csak kevesekben alakulhatott ki ezeken a reális történelmi, gazdasági és kulturális alapokon, széles látókörrel felismert szellemi önállóságon és komoly intellektuson nyugvó magyar öntudat. Az egymásról való tájékozatlanságot úton-útfélen tapasztalja az ember. Tőlem is kérdeztek Erdélyre vonatkozóan olyan elemi dolgot, hogy elpirultam, én is kérdeztem a Dunántúlról olyan együgyűeket, hogy ők is kétségbeeshettek a kérdéseim fölött.

Pécsről is csak annyit tudtam, amennyit a legtöbb, régi módszer szerint oktatott és iskolázott, rendes, becsületes magyar tudni szokott, hogy a Dunántúl egyik legnagyobb és legszebb városa 55 000 lakossal, Magyarország kultúréletének egyik legjelentősebb központja, egyeteme, két fiú- és egy leány-gimnáziuma, főreáliskolája, felső kereskedelmi fiú- és női iskolája, férfi és női tanítóképzője, polgári és elemi iskolái, ipari iskolája, bányásziskolája, két múzeuma van. Hallottam a Zsolnay kerámia gyárról, kőszénbányászatáról, fejlett kereskedelmi életéről, a Littke-féle pezsgőgyárról, hogy villamosa van, és hogy – egyszóval – szép város. Ha tudtam egyebet is róla, azt elfeledtem, mint mások, mint többi magyar testvéreim. Különösebben nem izgatott ez a város sem, és így kellőleg nem is értékelhettem.

Az alábbiakban bevallom, hogy miket nem tudtam Pécsről.

Nem ismertem a múltat, legalábbis csak hézagosan. Nem tudtam, hogy Pécs története az ősidők homályába vész, és az itt talált kőkori és bronzkori leletek tanúsága szerint ősidők óta lakott terület, és a Krisztus születése előtti századokban itt laktak a Franciaország területéről bevándorolt kelták, kiket a rómaiak igáztak le a Kr. utáni első században.

Nem tudtam, hogy Galerius császár a kettéosztott Pannónia egy részét feleségéről „Pannónia Valeria”-nak nevezte el, és hogy a római birodalom nevezetes pontjaival utak kötötték össze, egész a németországi Trierig.

A katakombában

Nem tudtam, hogy a kereszténység már a római impérium alatt el volt itt terjedve, és talán most se hinném, ha saját szememmel nem láttam volna a székesegyház melletti őskeresztény katakombát. 1913-ban fedezték fel. Íves ajtója előtt bronzkulcs feküdt. A falakon most is látszik a régi mécsesek korma. Megállapították, hogy vándor népek feltörték és kifosztották. Az előkamrából az 1780-ban felfedezett „festett sírkamrá”-ba lépünk. Ettől keletre a plébánia építésekor még tizenhárom keresztény római sírládát találtak. A falakat festmények borítják. Korát a Krisztus utáni IV. század közepére teszik, a Krisztus-monogram alakja, az alakok ruházata, a festés kivitelének módja és az itt talált két darab negyedik századbeli római pénz alapján. Most a nedvesség ellen vasbetonnal van burkolva, modernül szellőztetve és villannyal világítva.

Ugyancsak az 1913. évi ásatások alkalmával került elő még kilenc római sírláda. Kettőben két-két halott feküdt. Mellettük fibulát (bronz ruhakapocs), két üvegedényt, cipőbőr maradványokat, 49 agyagedényt és egy gyermek nyakláncának üveggyöngyeit találták.

Az 1922-ben végzett ásatások tárták fel a negyedik római sírkamrát négy méter mélységben. Boltozata római téglákból, oldalfalai terméskőből vannak építve. Jobbra-balra egy-egy sírláda van építve terméskőből, melyek háztetőszerűen felállított téglákkal voltak befödve. Bennük széthullott emberi csontok.

Ugyancsak az 1922. évi ásatások eredménye a püspöki palota sarkában felfedezett őskeresztény temetői kápolna. Alig másfél méteres falait festések borítják. Hasonlóak a római bazilikák falfestményeihez. A kápolna déli falában befalazott ajtónyílás az előcsarnokba vezetett, melynek padlója alatt az ásatásoknál újabb kő sírláda került elő feldúlt állapotban. Valószínűnek tartják, hogy egy elfeledett vértanú feküdt benne. A világon ugyanis mindig sok volt a névtelen vértanú. A kápolna, eddigi megállapítás szerint, a IV. századból való lehet. Hozzá hasonló őskeresztény kápolnák csak Rómában és a Spalató melletti Salonában vannak.

Ezek bizony európai, sőt világhíres nevezetességű dolgok, amikről igen sokan nem tudnak. Tudományos és műtörténeti jelentőségük mellett arról is prédikálnak, hogy az eltemetett népek is felkelnek sírjukból, s a testet el lehet pusztítani a népekben, de az igazságukat és emléküket sohasem.

A sokat szenvedett város

A római uralmat a IV. században meginduló népvándorlás törte meg. 433 óta Pécs és egész Pannónia Valéria a hunok birtokában van, kiknek eltűnése után gepidák, gótok, longobárdok, avarok váltják fel egymást, majdnem háromszáz esztendőn keresztül, akiket a frankok és szlovének követnek. Az erőszaknak, pusztításoknak és holttesteknek vad, zavaros, homályos kora ez. Közben egy bolgár betörés is végigpusztított rajtuk, míg végül a magyar honfoglalás véget vet a vándorló népek tűz- és véruralmának, és 900-ban az Ete és Bojta vezérek által elfoglalt vidéken a hagyomány szerint Botond törzse letelepedik. Szent István 1009-ben püspökséget alapít benne, és megkezdődik Pécs középkori kulturális fejlődése. Bonipertus, Szent István udvari káplánja lett az első püspöke, akit a kiváló emberek egész sora követ: Boldog Maurus, Calanus, ki az érseki pallium kiváltságát szerezte meg, és Attila életrajzírója is. Alsáni Bálint bíbornok, Nagy Lajos király diplomatája, a Janus Pannonius néven ismert kiváló humanista költő, Czezmiczei János, Szakmáry György kancellár, a renaissance mecénása, Móré Fülöp, ki a mohácsi csatában esett el stb., stb.

Az idők folyamán végigdúlták Pécset a tatárok, nyögte a török hódoltságot másfél évszázadon keresztül. Pécsnek kilenc dzsámija (templom), tíz mecsete, öt medresséje (iskolája), három sírkápolnás búcsújáróhelye és három törökfürdője volt. Itt született Ibrahim Pecsevi török történetíró, és itt írta „A kávé és bor versenye” című versét Ghazi Girai tatár khán. Bethlen Gábor több napig tartózkodott a városban, és közben megmentette egy, a Gergely-naptár bevezetése miatt bajba került katolikus pap életét.

A felekezeti viszálykodások egész sorát mellőzve, kijutott a városnak a kuruc-labanc világból is, rác betörésekből is. A kurucok 1708-ban 34 napig lőtték a várost. Akit a fegyver megkímélt, elvitte a pestisjárvány. A szabadságharc folyamán Stokucha őrnagy 250 lövést adott le a városra.

A világháború végre betetőzte a sorsát. 1918. november 14-étől 1921 augusztusáig szerb megszállás alatt volt, amit a kommunisták rémuralma követett, akik kikiáltot

ták a szocialistákkal együtt a szerb-magyar köztársaságot.

Végre konszolidálódtak a viszonyok, és a sokat szenvedett város élete új iramot vett, s a városfejlesztő akciók egész sorát valósították meg azóta is.

Az embernek zúg a feje már ettől a pár mondatba zsúfolt, sok megpróbáltatástól, szenvedéstől és nyomorúságtól, pusztulástól és haláltól nyugtalan, röpke történelmi áttekintéstől is. Nem sok szót váltok a kiváló pap-költővel, Kocsis Lászlóval, aki Pécs másik európai nevezetességű látnivalójához, a székesegyházhoz kalauzol. Pécs több évezredes múltjának tarka kaleidoszkópjából arra a levélre gondolok, amelyet Kücsük Mehmed basa, a „győzhetetlen török császár Dunán innen lévő hadainak főparancsnoka” 1661-ben, magyar nyelven, ilyen szavakkal íra:

„Ezen levelemet látván, te hamis, hitetlen, disznó sopornyai bíró, ha életedet és fejedet szereted, se órát, se napot nem várj, hanem azon Sánta Györgyöt hozton hozzad! Hamis ellető disznó, már egynéhány levelem ment hozzátok, azon sánta disznóért. Miért, hogy ennyit vártok, és nem hozzátok? Majd sereget kiküldök rajtatok, és mint a disznókat összekötöztetlek, és a tömlöc fenekén elrotvasztlak…”

Elég goromba stílusa volt Kücsük basának, de ami meglepő, magyar nyelven írt, mint a többi basák is, és volt annyi politikai érzék bennük, hogy magyarul közigazgattak. Eny-nyivel tehát jobb sorsa volt az akkori, török impérium alatt élő magyar kisebbségnek…

Nem érek rá azonban folytatni ezt a gondolatot, mert Kocsis László barátom intésére nyílik a portálé, és teljes szépségében feltárul Pécs örök nevezetessége, a páratlan értékű, múltú és szépségű négytornyú székesegyház.

Templom a népek temetője fölött

Szent István korában, a XI. században építették a hittérítőkkel a bevándorolt olaszok a római temető fölött, felhasználva a temető sírköveit és sírtégláit. A hagyomány és krónikák szerint Péter király építtette. Salamon királyt benne koronázták meg. Mai formáját századokon keresztül kapta, és közel ezer esztendő minden szépségét, művészetét, hangulatát és értékét megőrizte, rendíthetetlenül állva a véres századok viharát, és éberen őrködve a város fölött fel-magasulva. Külön történelme van a székes-egyháznak, melyet sajnos mellőznünk kell. Homlokzata a pisai, ferrarai, az olasz toszkán román stílű dómok homlokzatainak mintájára épült. Ha belép az ember, még fokozódik monumentalitása. Belseje három hatalmas hajóra van tagolva, melyekhez a „Corpus Christi” — a Mária-kápolna, a Jézus szt. szíve-kápolna és a Mór-kápolna csatolódnak. Az épülettömbnek külön nevezetessége a XI. századból fennmaradt altemplom (kripta) és a dóm-múzeum.

A hajók mennyezetei laposak. A főhajóé aranyozott fagerendákkal mezőkre tagolt felület, melyet a tizenkét apostolnak és keresztelő szent Jánosnak Adreae Károly rajuni festő és tanítványai által festett 56 képe díszít. Egyébként, aki a részletekbe el akar merülni, megszédül a művészetnek és szépségnek gazdagságától. A leghíresebb művészek alkotásai teszik feledhetetlenné a benyomásainkat, melyek mindenike külön könyvet érdemelne.

A remek faragású gyóntatószékeket, az Angster cég gyönyörű villamos orgonáját, a sátoros, gazdag főoltárt és a tövében épített népoltárt, az evangélium és lecke felolvasására készült művészi ambókat mellőzve, a művészek egész sorának alkotásai nyűgöznek le.

Lotz Károly és Székely Bertalan örök szépségű falfestményei mellett, a „Krisztus l,este”-kápolnában, a vörös márvány renaissance oltár, eredetileg pastophorium (szentségház) olasz művészek műve, a renaissance egyik legértékesebb fennmaradt emléke, a copf stílusú keresztelőkutat Dichinger Simon pécsi ötvös készítette 1792-ben. Viszont a Székely Bertalan maradandó alkotásait rejtő Mária-kápolna renaissance alabástrom-epitaphiuma a XV. századból származó német-alföldi munka, melyet Esterházy püspök vett Kómában, és hozott Pécsre. A Jézus szt. szíve-kápolnában, a belga márványbetétes oltár felett, Jézus szíve bronzszobrát Zala György alkotta. A középhajó két arany alapú képszalagját Beckeráth Mór német festette. A két mellékhajó falait szintén az ő alkotásai díszítik. A Pécs második püspökének, Boldog Mórnak emlékére szentelt kápolnának falképein a Székely Bertalan hatalmas művészete ragyog. Az oltár asztala alatt, rács mögött,

Szent Faustinus vértanú katona csontvázereklyéje fekszik, melyet szintén Esterházy püspök hozott Rómából. Az északi altemplom lejáratának a XII. századi faragványait Zala György alkotta újra a Kolozs megyei Magyarnádasról hozott kőből. Magában az altemplomban szintén a Zala fenséges, holtan fekvő Krisztus-szobra ejt bámulatba. A dómot restauráló Dulánszkv püspök karrarai fehér márványszobrát pedig Kiss György készítette. Latin sírfeliratát zöld ónixra vésték. – A déli altemplomlejárat körfalain a XII. századi domborműves faragványok másolatai ragadnak meg. Köztük a legmeglepőbb a három napkeleti király Jézus-imádása. Mária a XII. század divatja szerint van öltözve, és a három királyok tarisznyát viselnek. Másik kép. A királyok egy ágyban hárman fekszenek, mikor az angyal figyelmezteti őket. – Végül marad a dóm-múzeum, melyet a Mór-kápolna alatt Möller István műegyetemi tanár épített. Tele van értékes és ritka emlékekkel, Szőnyi Ottó dr. rendezésében.

Külön kellene megemlékezni a gazdag művészi alkotások témáiról, szimbolikájáról. Mindez egy fél életre elegendő szellemi és művészi anyagot nyújtana, és szinte szerencsétlennek érzi magát a hozzáértő ember, mikor mindezt ott kell hagynia futó látogatása után.

Még ha megnézte az ember a Jakorali Hassan dzsámiját, amely a Magyarországon megmaradtak közül a legépebben megőrizte török formáját minaretjeivel együtt, és most kórházi kápolna, s a minaretben – melynek vasrácsos erkélyéről a török pap egykor a nap imaszakait kiáltotta ki – most harangocskák lógnak, körülbelül annyit látott az ősi Pécsből, hogy a mai modern Pécs lüktető életéhez, villamos- és gépzajához, kereskedelmi és gazdasági kultúrájához külön kell hozzászokni.

A világváltozás miatt elköltözött egyetem

Anélkül azonban nem lehet Botond városából távozni, hogy futó pillantást ne vessünk az 1921-ben Pozsonyból ide helyezett és 1924. október 14-én megnyitott egyetemre, amely a modern Pécs életének talán legszámottevőbb tényezője, és új korszakot van hivatva létrehívni az ősi város és az egész Dunántúl életében. Az intézmények egész sorozatát valósították meg eddig is. Elég, ha csak a nevüket említjük. A központi épületen kívül az egyetemi könyvtár, fizikai és Röntgen-intézet, biológiai, élettani-anatómiai, gyógyszertani intézetek, belgyógyászati, sebészeti, szülészeti és nőgyógyító, szemészeti, gyermek-, bőr- és nemibetegségi, ideg- és elmeklinikák terjesztik a kultúrát kiváló erők vezetésével és európai viszonylatban is számottevő tanári karral, szakemberekkel.

Az egyetem mellett az egyesületek egész sora végzi az áldásos munkát, kezdve a „Janus Pannonius Irodalmi Társaság”-gal, melynek Surányi Miklós, a kiváló író az elnöke, és amelynek irodalmi matinéin a közönség zsúfolásig meg szokta tölteni a Nemzeti Színház pompás épületét.

Hetekig tartana, ha mindent számba akarna venni az ember. Nincs az az utcácskája a városnak, mely nem nyújtana valami történelmi vagy művészeti meglepetést. Külön tanulmányutat érdemelnének a külvárosok és Pécs környéke is. Mikor végül azt hiszed, hogy mindent láttál, akkor derül ki, hogy a vidéknek gazdag és szépséges népművészetéről teljesen elfeledkeztél. A városi múzeum 50 000 darabját csak éppen megemlíted, hogy láttad. Ezért is hét nagy termet kell végigjárnod. A szobrokat és emlékműveket az utcákon, tereken máskor is megnézheted.

Mindezeknek a látnivalóknak a végén alig tud az ember számot adni magáról. A feje, lelke zsong tőlük az embernek, és ha némi hozzáértés, lélek és érzék van benned, akkor szégyellni fogod magad, hogy mindezekről milyen keveset tudtál, mint ahogy én is szégyellem magamat, és Kocsis László barátomnak arra a kérdésére, hogy: „No, mit szólsz hozzá?” – nem mertem válaszolni. Szótlanul elmentünk vacsorázni, de még útközben meg kell nézni a városház nyugati homlokzatával szemben az időjárást jelző házikót, hőmérővel, légsúlymérővel és műszereivel.

— Milyen időnk lesz holnap? – mosolyog Kocsis László.

A hatalmas, változatos múltú város ezer történelmi emléke még egyszer felrajzik emlékezetemben, és se nem tudok, se nem merek arra a kérdésre válaszolni, hogy holnap milyen idő virrad ránk, szegény, árva magyarokra…

(Székelyudvarhely.)

Budapesti Hírlap, 1934. április 22.

Szombathely

IV.

A legszembetűnőbben Dunántúl tapasztaltam, hogy milyen sajátosan egyéni karaktere van minden városnak. Mindegyiknek más a couleur localja, íze, levegője, élete, mások a szokásai, nemcsak külső képe, hanem a lelke is. Az őstörténeti múlttól kezdve a legmodernebb életmegnyilvánulá-sig, a történelmi események grandiózus drámájának ezer felvonásán keresztül is mindig érvényesül az a végzet, amely a várost kezdet óta eljegyezte. Ha ebből a szempontból kellene nevet adni Szombathelynek, az ősi, híres Savariának, a lélek városának kellene neveznem. A múltban is, a jelenben is, minden időben a lélek ragyogó jele tükröződött Szombathely homlokán.

Már az állomáson öleléssel fogadtak bennünket – előttünk addig ismeretlen emberek. A szemük ragyogott, arcuk pírban égett, az öröm virágtüze lobogott nemcsak a két melegszívű poétaembernek, Ősz Ivánnak és Bárdosi Németh Jánosnak a szívében, hanem Tóth János építész művészarcán éppen úgy, mint a városi tanácsosén, vagy a Tompa Kálmán bácsi lelkesedésében.

— Kik ezek az emberek? — néztünk meglepetten egymásra.

Ahogy minket látnak

Szombathely a vértanúk városa, és ezek az emberek vértanúk örökösei, de erre csak

idehaza jöttem rá, ahol kiderült, hogy Német János barátom, a Faludi Társaság elnöke levelet írt a feleségemnek, és ebben ilyeneket ír:

„Most, hogy elment velünk a vonat, olyan csüggeteg szívvel jöttem haza, hogy valósággal árvaságot éreztem. Most láttuk meg az erdélyi irodalom igazi arcát. Ők a legigazabb írók ma, a régi nagyok, a múlt század reformirodalmának legitim örökösei és folytatói. Náluk a művészet húsba és vérbe vágó eleven igazságok kimondása, és ezzel az élet legteljesebb szolgálata és hite. Nagy élmény volt ez számunkra. Itt, Dunántúl, az utolsó tizenöt év szellem-históriájában csodálatos stagnálás uralkodott, pedig évszázadokon át a kultúra igazi talaja volt ez a föld. Lehet, hogy itt a „békés élet” is gátlója az igazi küzdelem kia lakulásának, ami végtére minden művészet ihlető forrása és lendítő ereje. Pedig sok be csületes szándék hatja át a dunántúli írók tá borát, de nincs egy olyan, mélyen átfogó cél a dunántúliak előtt, mint aminő életre-halálra eljegyezte Erdély irodalmát…”

Lehet, hogy ez a megállapítás többet is nyújt az erdélyi írók javára, mint amennyi munkásságuk kritikus megrostálása után nekik járna, de ebben a pillanatban rámnézve nem a Németh János megállapításai, hanem a Németh János lelke a fontosabb, amely ezt a spontán megnyilatkozást szülte. Ez a lélek — és a többieké is – rokon a szombathelyi vértanúk és szentek, Quirinus és Szent Márton leikével. Quirinus a Diocletiánus császár keresztényüldözésének áldozata. Az ősz sisciai püspököt hite miatt Maximus i

bíró előbb megvesszőztette, majd megbilincselve taposómalomba állíttatta, de miután a vértanú őrét a keresztény hitre térítette, a bíró Savariába küldötte, és itt Felső-Pannonia praesese az amphiteatrumban halálra Ítélte, és nyakára kötött malomkővel a Siberisbe dobatta, 310 körül. Testét majdnem száz évig Szombathelyen őrizték, de a betörő barbár népek elől Rómába mentették. Szent Márton itt is született Szombathelyen, Nagy Konstantin császár idejében, 316-ban. Őt is üldözték és megvesszőzték.

A hit, a meggyőződés melletti kitartás, a lobogó lélek jellemzi ma is a modern vértanúkat itt. Szombathelyen. Vértanúkat mondok, mert ma a magyar toll emberei mindenütt vértanúk, kiket gyakran megvesszőznek, és taposómalmokban őrlik a saját életüket, de az anyanyelv és a művészet felséges hivatásába és népteremtő erejébe vetett hitüket soha fel nem adják, még az élet árán sem.

Ez hozza olyan közel hozzánk a szombat-helyi poétákat is. Talán sehol olyan tökéletesen át nem érezték a mi erdélyi igazságunkat, mint itt, az erdélyi kultúrának és irodalomnak azt a hivatását, hogy elsősorban az erdélyi magyarságnak kell lelki megerősítőjéül szolgálnia, és nemcsak szellemi tápláléknak, hitadó malasztnak, hanem népfenntartó tényezőnek is kell lennie. A célnak megfelelően, elsősorban tehát, és teljesen magára hagyatva, önálló életének belső hivatásának szolgálatához szükséges alapokat, anyagi és szellemi lehetőségeit kellett megteremtenie, ami sokak előtt szellemi és irodalmi elszigetelődésnek látszik, de végül is kiderül, hogy tévedtek itt is, és kinn is, akik ettől az összmagyar irodalom egységét féltettték.

Ha már az irodalomnál tartunk, éppen A dunántúli erdélyi irodalmi körút tapasztal latai alapján azt is le kell szegezni, hogy éppen az erdélyi irdalom szempontjából elhatározóan fontos, nemcsak további fejlődése, hanem fennmaradása érdekében, hogy a maga külön erdélyi lelki és szellemi alapjait és kereteit továbbra is megőrizze.

Talán e megállapítások igazsága bizonyítékának tekinthetem, hogy a Dunántúl sokan kifejezték előttünk:

– Miért nem tudjuk mi is megcsinálni azt, amit ti odalenn Erdélyben?

Volt olyan is közülünk, aki a lelkesedés kedves túlzásával kiáltott fel.

– Irigyellek benneteket!

Akármennyire nem is illik, mégis jólesett a lelkűnknek ez a szeretetből és becsületes lelkesedésből fakadó elismerés. Arcunk kiderült tőle, de arról hallgattunk, hogy milyen nagy árat fizettünk és fizetünk érte, hogy az erdélyi irodalmi élet tizenöt esztendős munkájának eredményeit az egységes magyar irodalom minden tekintetben értékes részeként és gazdagodásának ismerik el. Hallgattunk a nélkülözésekről, sokszor – mondhatni — éhezésekről, a rongyos ruhánkról, arról, hogy a leszegényedett magyarság képtelen egyetlen írójának is annyit juttatni, hogy napjában legalább egyszer jóllakjék. Nem beszéltünk életviszonyaink katasztrófájáról, arról a rettenetes érzésről, amely elfogja lelkünket, ha családunkra, gyermekeinkre nézünk a legvegetatívabb életgondokkal küzdve, a jövőtlenség és kilátástalanság komoly fala előtt. Visszaszorítottuk szívünk sikoltását az ezerféle megpróbáltatás miatt, mert hiába: arcunk színtelenül és kopáron beeshet, a koldulás útján utolsó rongyunkat is elhullathatjuk, kis családunk leszakadhat a kezünkről, de akkor is és mindig hirdetnünk kell a hitünket, a magunk magyar hitét, ahogy az útszéli vedlett, fekete, reves keresztfák félig kidőlve és elkorhadva is hirdetik Krisztus tanítását…

Szép, de keserves dolog ez és – olyan jó itt egy kicsit megpihenni…

Ahogy mi láttuk őket

Ültünk a vén Savaria étteremben a „vasi föld” fiaival. Büszkén és keményen mondják ki ezt a két szót: „vasi föld”. Csak sejtem azt a ragaszkodást, öntudatot, erőt, és mégis finomságot, ahogy a lélektől meleg szájban ez a kifejezés megszületik. Külön világot jeleznek vele. Hát szép, jó és igaz ember-termő föld ez a vasi föld, annyi szent. Csak amikor beszélünk róla, akkor derül ki, hogy nincs teljesen igaza Németh Jánosnak, amikor a nagy, mélyen átfogó cél hiányát siratja, mert megvan az, benne éppen úgy, mint a többiben, és írásaik is húsba, vérbe szántanak, s az ő „békés élet”-ük se olyan békés, mint ahogyan ők hiszik. A vén kávéház ablakai előtt itt is emberek ezrei rohannak a keserű élet mindennapi kenyere után, mint mindenütt, fekete, nehéz gondokat cipelnek görnyedve a vállukon, s a magyar végzet rejtelme és a jövendő’ néma titka néz le rájuk komoran a szép házak tetejéről.

Békés életet csak a múlt él ma Magyarországon is, ezért olyan jó benne elmerülni, hozzá menekülni.

Két és félezer éves múlt van Szombathely mögött is. A kő- és bronzkorszak első derengésétől hordozza ez a föld az embersorsot. Legősibb, fajilag is ismert lakói a kelta származású bojok voltak. Edzett, kalandvágyó, kemény emberek, kik kereskedelmi összeköttetésben állottak a fél világgal, és Brennus Prausus vezérlete alatt 150 000 gyalogossal és 20 000 lovassal indultak Delphi ellen. Az emlékük is elpusztult. Jöttek a rómaiak és a kultúra. Kis-Rómát varázsoltak a vasi földre, vízvezetékekkel, amphiteatrummal, pompás villákkal, élénk, frissen lüktető élettel. Mindezt elsöpörte a népvándorlás, Attila hunjai, avarok, frankok uralma, 900-ban felváltották a magyarok, és azóta az ő hazájuk…

A magyarok testvértelen, magukra hagyott nép Európa szívében, hatalmas államok és világuralmi, világgazdasági összeütközések és földrengések centrumában. Vajon mi lesz a magyarokkal?…

Nem véletlen, hogy a történelem mindig ezt a kérdést veti fel, ha pillanatra, pár elröppenő gondolat hosszáig is belenézünk egy nép, ország vagy város múltjába.

Szombathely mindig a magyar történelem hullámverésében állott. A tatárok végigdúlták. Itt kötött békét I. Ulászló a Czilley családdal, átvonult rajta a harcoló török, Bocskai hadai pusztították, kuruc-labancok kifosztották, földrengés, tűzvészek, pestis pusztították, részt vett a napoleoni háborúkban, cselekvő részese volt a szabadságharcnak, meg is szenvedett érte, nyögte az abszolutizmus korát, átszenvedte a világháborút, az azt követő zavaros időket, és a püspökvár kapujában egy márványtábla és a „királyszoba” szárnyas ajtaja feletti felirat őrzi az utolsó magyar király, IV. Károly emlékét, aki itt szállt meg 1921. március 26—ától április 5-éig, de ez is már történelem, és hallgat, mint maga a gyönyörű püspöki palota hatalmas nagy termével, Dorfmeister István és Maulbertsch Antal festményeivel, remekbe készült bútoraival, kincset érő könyvtárával és metszeteivel. Jelenlegi püspöke, Mikes dános gróf erdélyi ember, a székelyudvarhelyi plébánosi székből emelkedett a szombathelyi egyházmegye élére. Idehaza a Szt. Miklós hegyén és környékén az új gimnázium, maradandó alkotások örökítették meg emlékét. Szombathelyen nem találkozhattunk vele. Távol volt a várostól. Itt a hajlékában, palotájában mégis úgy éreztem, hogy közelebb áll hozzánk, mint udvarhelyi „Mikes”, mint „Episcopus Johannes”, János püspök. Vezető egyéniség a magyarországi egyházi és politikai életben, tekintély és – mégis szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mi áll közelebb hozzá: Szombathely-e, vagy Székelyudvarhely…

Hiába. A Föld forog, és a világ változik.

A világ változik, de ezek a Tiepoloés Maulbertsch-freskók a székesegyházban, Spreng és Winterhalter-festmények, Prokopp hatalmas szobrai maradandók. A rózsaszínű márvány fényében állunk az egyik legművészibb magyar székesegyház hatalmas hajójában, és önkéntelenül arra gondolok, hogy hová volt az az inga megrögzítve, amellyel 1880-ban a magyar orvosok, a természetvizsgálók bemutatták a Foucault-féle ingakísérletet.

Az inga eltűnt, híre is alig maradt, a Föld azonban mégis forog, és a világ változik…

A mi időnk is lejárt.

Igen. Menni kell!

Még csak a városkápolna latin feliratát jegyzem le:

„Ignis, grando, fames, pugna, ruina lues Gentibus a nostris absint lethea flagella!”

Kerülje el népünket minden keserű csapás.

(Székely udvarhely) Budapesti Hírlap, 1934. április 29.

Győr

V.

Furcsa város az a Győr. A mai Magyarország területén talán sehol sem lehet olyan világosan és szembetűnően látni a múlt és a jelen élethalál küzdelmét, mint ebben a még kettős arcú városban. Ez egyébként a nagymúltú városok közös sorsa és természete.

A modern jelen és történelmi múlt harca

Már maga a megérkezés Győrbe különös meglepetés. Az utas a város szívében száll le a vonatról, és pillanatok alatt elkapja a modern élet lüktető irama. Csak későbben jön rá, mikor kissé körülnézett a négy folyó városában, hogy már a vonat befutása is szimbólum, mikor meglepetve látja, hogy a Duna-medence egyik legbarokkabb városában van. A magyar történelmi múlt egyik legszorgalmasabb gócpontjában, de az öreg testben a gépek, gyárak, az európai kereskedelem érverése lüktet; főutcáján rohan át az európai transzverzális autóút, a nyugatról keletre irányuló kereskedelem fontos állomása, és hatalmas lendülettel a XIX. század elejének „magyar Marseille”-jévé fejlődött, ahogy a nem alaptalan lokálpatriotizmus nevezi.

A polgármester megjegyzi, hogy Győrött „a tradíció és a modern élniakarás vágya teljes harmóniában olvad össze”. Udvarias érdeklődéssel meghallgatod – de magadban nem adsz igazat a polgármester úrnak, mert a jelek, a valóság azt mutatják, hogy Győrnek amerikai ízű vágyai vannak hatalmas lakástömegekről, mérnökök vízióit szeretné megtestesülve látni, gyárak, világvárosi áruházak, utcák, terek, közgazdasági intézmények, modern paloták és üzemek nagyvonalú elképzelése által, hiszen már meg is indult ezen az úton, és ha a világválság meg is állította részben az iramot, Győr ma is Magyarország egyik legnagyobb gyárvárosa, és legjobb, ha szakértő mérnököt vesz az ember maga mellé ciceronénak, aki szégyenkezve vallja be, hogy Győr sajnos csak nagyon korlátozott lehetőséggekkel rendelkezik, és nem fejtheti ki még korábbi ipari képességeit se, de azért mellékesen megemlíti, hogy pl. a városi üzemek közül a villamosmű évi áramfogyasztása átlag ma is hatmillió kilowatt-óra; 1929-ben kezdte meg a környező községek részére az áramszolgáltatást, mintegy 70 km hosszú távvezetékkel; az 1868-ban alakult gázmű napi termelése 12 000 köbméter; a vízművek évenként közel négymillió köbméter vizet szállítanak, nem tekintve az utcák, terek öntözésére, a belterületen lévő gyáraknak a Rába-vízzel való ellátására létesített, 11,5 kilométer hosszúságú „haszon vízvezetéket”. Ez itt az ágyúgyár, melyet a románok szereltek le, és ma hatvan katasztrális hold területen, „Győri Ipartelepek” néven több gyárnak ad hajlékot. Az erőtelepen kívül hét nagy műhelycsarnok, több kisebb műhelyépület, rengeteg irodaépület, egész városrészt kitevő, villaszerűén épített lakótelep és mintegy ötven hold mezőgazdasági terület tartozik hozzá.

Itt vannak a „Magyar Vagon- és Gépgyár Rt.” üzemei. Gyárt vasúti kocsikat, motorkocsikat, hidakat, traktorokat;, mindennemű vasszerkezeteket, acélöntvényeket, autóbuszokat, teherautókat, különleges autókat stb.

-Erről tudtam! — jegyzed meg ügyefogyottan, hogy ne tűnj fel tájékozatlannak, mire „csak” felsorolja neked, hogy mit szeretnél inkább megnézni, mert itt van az ország egyik unikumszámba menő szeszgyára, a szövőgyárak egész sora, linóleumgyárak, olajgyárak, a Koestlin keksz- és csokoládégyár, a Schmidl csokoládégyár, a Pannónia kekszgyár, fémdoboz-, cipőkrém-, két lakkgyár… Vagy talán a Dunából kiinduló ipari és hajózó csatornát akarod látni téli kikötőjével, hogy a gyárak a vízi úton való szállítás előnyeit jobban kihasználhassák… De ha már itt vagy, az új gyárvárosi templomot is meg kell nézni. A nemrégen elhunyt Arkay Aladár a Greguss-díjat nyerte meg vele. Minden ízében utolsó vonalig modern, szinte ultramodern stílusban épült, és ritkaság-számba megy. Csak bámulja az ember, de lelkileg kissé nehéz tájékozódni benne. A mai modern nyugati ember temploma és jövendő szimbóluma.

– És a jó Isten? – suttogod.

Föltétlenül itt van Ő is, de az embertömegek lassan mozdulnak, és a villamosság eszközeivel ma még nehéz a transcendens dolgokat az ember új, modern világnézeti belső szükségleteihez simítani, és megnyugtatókká tenni az évezredes megszokásokkal szemben.

Azért is érdekes és meglepő mindez, mert egy ötvenezer lakosú, tehát tömegében nagynak nem mondható város valósította meg a modern Győrt.

Útban a jövő felé…

Az a határozott érzésem, hogy ez a templom és ez a műszaki, precíz és minuciózus mérnöki törvényekkel és hajtó-lendítő, ellenállhatatlan energiákkal kormányzott, műszerek evangéliumát hirdető gépvilág elindult elektromos útján a technika csodás sugaraival előre mutatott jövendő felé, és el fogja nyelni egykor a régi várost, mielőtt a győri érckakas háromszor szólana.

Az a folyamat fog érvényesülni itt is, ami a győri várral történt. „Bécs kapujáénak szánták; az egykor castrum, később püspöki vár, és még később, a XVI. század közepén Pietro Fe-rebosco olasz mester által tervezett és Fran-cesco Benigno által felépített vár, amelynek várfalaira tűzték ki az itt elesett Mahomed basa fejét, hogy a hollók kivágják szemét, mindig Nyugat kapuja volt, és állta vagy eleste a keresztény sorsot jelképezte. Később Napóleon is bevonult a várba, és robbantásokkal hasznavehetetlenné tették a franciák. II. József meg is szüntette várjellegét, és hiába égette rá a vár tégláira a mindenkori várparancsnok kezdőbetűit, ezek a téglák porba omlottak, és belőlük az egykori kazamaták fölött békés lakóházak épültek.

Az egykori katonavárosból kereskedőváros lett, legújabban pedig gyárváros, helyzeténél és fekvésénél fogva óriási lehetőségekkel, hiszen Nyugat országútján fekszik, és a város mai vezetői, szakférfiai, polgármesterükkel az élen, tisztán látják a jövő lehetőségeit. Már két lakótelep tervét állapították meg, mind a nagyszabású forgalomra előkészülve, hogy a közlekedőutakat az utcák minél kevésbé keresztezzék. Már érzik az új idők ritmusát, és a mérnöki ceruzák az ódon házak falára új törvényeket írnak, s a múlt barokkváros jelleg néhány kapu mögé fog szorulni műemlékeknek, mert nem elég az Európa szívébe rohanó bécsi autóút, a Balaton felé is meg kell nyitni a nyílegyenes utat, hogy a mai ember pillanatot sem veszítve, rohanhasson célja felé a száguldó autók tömegén, a pénz, élvezet és egyéb modern boldogulási lehetőségek és célok felé. A székesegyház tornya kétszer üti az órát, mert a monda szerint a bíró elkésett a kegyelemmel, és saját fiát kivégezték, míg ő rózsáit öntözte. Nincs idő megállani, minden perc az elmúlt élet egy pillanatnyi része, s a mai Győrt kétszer is figyelmezteti erre a torony órája. A realitások irgalmat nem ismernek, és vége kell hogy legyen a romantikának. Csak azon csodálkoztam, hogy nincs a mai Győrnek Walt Whitman-szerű költője, ki az új élet mai és jövő dalát zengené, ki himnuszt ír gőzmozdonyhoz, a villamos fényhez, és gőzkalapácsok verik a vershez a ritmust.

Mintha a gondolatomat találta volna ki, Reményik Andor bátyám verseskönyvét adja át. Az első szép vers, melyet véletlenül felütök, a „Térdeplőn”. Pár strófa csak:

Hajh magyarok múltja,

Szép, szomorú zsoltár,

Megfájdul a szíve annak,

Akihez csak szóltál…

Jaj magyarok napja…

Áldozatnak múltán Árvaságunk fellegébe hogy bealkonyultál!…

Az ellentét elképeszt. Ez nem a mai Győr dala. Talán az ősi. történelmi Győré, melyet a bencés templom dús barokk térdeplőjén írhatott, vagy valami öreg vastuskós ház hangulatában. Az új élet mondatait a gyárakban pörölyökkel verik, a Duna-ágon komoly hajók bőgik, vonatok füttyentik bele a vén, százados szobrok arcába, és porba göngyölt autók iramában jut kifejezésre, hogy elszédül tőle Kisfaludy Károly uram szobra, s az „apát urak házá”-nak vén falairól lepereg a malter, és nem tudnak aludni a régi kövek, akármilyen forró mészbe hányták is egykoron.

Tisztelet adassék azonban Reményik Andor költőbarátomnak is. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy egy világ választja el a lelkét a négy folyó városától, mert ő erdélyi ember, hozzá udvarhelyi. A közös végzetben és lélekben hamar megtaláljuk egymást. Két szép verssor többet ér a szívünknek, mint az egész világkereskedelem. Hiába. Erre vagyunk teremtve: az álomlátásra, bú-sulásra, transcendens dolgok vértanúságára. Egyformák maradunk a világ minden sarkában. Világok rendültek meg és omlottak össze, de az én öreg Reményik Bandi bátyám is ugyanazt csinálja Győrben, amit Tamási Áronka annak idején New Yorkban, írván haza, hogy „annyi itt az ember mindennap, mint Udvarhelyen nagyvásárkor”, s aztán kimenekült valamelyik parkba, s mikor senki sem látta, megölelte az első cserfát:

– Oh, Erdély, Erdély!

Tudja a fene, mégis szép ez, és megéri!

Pedig köztünk, erdélyiek, sőt székelyek közt is akadnak akármilyen téren kiváló, világlátott és amerikai perspektívákat látó, sőt azok megvalósításán dolgozó emberek: orvosok, mérnökök, közgazdászok stb. Győrben magában nyolcvan székely ember lakik, és lendíti a várost munkájával a fejlődés megállás nélküli útján a modern jövendő felé, de egy sincs köztük olyan, kinek szemét meg ne ülné a könny, ha erre a nyomorgó, egyszerű, elmaradt, szegény Székelyföldre gondol, akár Farkas Imrének, Gál Istvánnak, Szentkirályi Attilának, Bo-rosnyainak, Bankónak, Madarassynak, Joó Lajosnak vagy Németh Irmának hívják, aki felkelt a betegágyból, csakhogy lásson, mert én is udvarhelyi vagyok, és pár nappal azelőtt az édesapjával otthon kezet fogtam.

Ez a pár pillanat és néhány szó, mit váltottunk, fontosabb, mint bármi a világon, és hadd rohanjanak az autók Bécs felé, Európán keresztül, s hadd bőgjenek a gyárak, mert ezek összedőlhetnek, de egy könnycsepp a Gál Pista mérnök úr szemében nekem több, mint „Bécs kapujában” szédülni a modern gazdasági élet iramától és méreteitől.

…Mert mi hiszünk benne, hogy addig maradunk fenn mi, árva, nincstelen, szegény, kicsi nép, akármilyen sorba vessenek is a századok és az élet fejlődése, amíg tiszta, könnytől forró, de igaz lélekkel meg tudjuk ölelni az első cserefát, akár New Yorkban, akár Párizsban, akár Bécs kapujában…

Hajh szomorú zsoltár

Megfájdul a szíve annak,

Akihez csak szóltál…

(Székely udvarhely) Budapesti Hírlap 1934. május 13.

Pápa

VI.

A ráncos arcú, fehér hajú monda szerint itt kapta a koronát Szent István II. Szilveszter pápától, és hálából nevezte el ezt a helyet Pápának. A krónikák már 1051-ben említik, mint királyi birtokot, ezt az egykori avar területet és honfoglalás előtti őskeresztény fészket; a hetekig itt tartózkodó Zsigmond király itt hirdet bűnbocsánatot a főuraknak, éa ígéri ünnepélyesen, hogy törvényesen fog uralkodni. Szinte látom a későbbi török, kuruc-labanc, francia harcokat, a negyvennyolcas idők véres drámáját, de a végzetesen szép magyar történelem eseményei között Pápa város nem a fegyver, hanem a kultúra, a mindeneket megtartó, tiszta és igaz magyar kultúra történelmét viseli homlokán, nemcsak ma, mint a „diákok városa”, hiszen négyezer diák tanul benne, hanem a múltban is. A sötét Bakony romantikus rengetegei alatt ez a város minden időben a gyermekeket, az ifjúságot, tehát általa a magyar jövendőt tartotta a legfontosabbnak, ezért csak levett kalappal szabad megemlékezni róla.

Enyingi Török Bálint uram udvarában

A magamfajta bolond, betűvető, kóbor lantosnak nincs nagyobb gyönyörűsége, mint visszasétálni a múltba, ha nagyon megundorodott az ember a jelentől, a hasa korog, vagy az adóvégrehajtó kopog az ablakon. A múltba menekülésnél azonban Pápán van otthon mindenki, aki pennás ember. Már az első magyar időkben itt virágzott a legszebben a középkori kultúra. A pápai franciskánusok méteres falai mögött gyönyörű betűket vetettek a kolostori oskolában a diákok, s mennyi földön híres volt már 1480-ban egyházi zenéjük. A pápai vár udvara pedig I adósok, muzsikusok, művészek, poéták otthona. Ha azonban a barátoknál meguntad a ileáknyelvű pallérozódást, az örök latin himnuszokat, antiphonákat, Glóriákat, Credokat, versperákat, lépjünk át az Enyingi Török Bálint uram udvarába. Mozgalmas, szép magyar élet vagyon nála. Bálint pap, udvari papja a külországokból hozott új vallással, máris megbolondította Pápa városát, tiszta csuda minden ige, amit hirdet. Jó magyarnak való az ő vallása, maga is odavan érte, s hacsak nincsen portyázás a török miatt (Nagy baj lesz odalenn Mohácson, meglátjátok!), maga is szívesen traktál Bálinttal a reformáció dolgairól. A vitézek is szájtátva hallgatják, s a barátok fenik fogukat, de a városi nép Bálinttal tart, s meglátjátok, nagy dolgok kerekednek ebből az új hitből. Az egyetlen udvari deák Tinódi Lantos Sebestyén, aki nem sok ügyet vet az egészre, szökik a Biblia elől, de rajta senki sem csudálkozik. Kóbor, nótamondó lantos őkelme, kinek fontosabb a vers, a nóta, mint a lelke üdvössége. A kutya se ugatja meg, ha valahol a kertek alatt felfordul, bár – mint mondjuk – a pápaiak szeretik, a vitézek a tűzbe mennének a nótáiért, a fehérnépek se vetik meg, kigyúl az orcájuk, forró lesz a csókjuk, ha sírni kezd a koboz a kezében… S azok a szépséges szép magyar versek!… Hej, te jó Isten!… Még a vén, hulló bajúszú öregemberek is úgy sírnak tőlük, mint a záporeső, ha bor mellett elhallgatják a deákot. Szép szál legény no, hetykén áll a fövege, de szentséges a magyar szó a szájában. Jól tette Török Bálint uram, hogy itt fogta, tartsd meg az Isten!…

Mielőtt a felvetett kő alájő, üdő változhatik!

Igaza van a közmondásnak. Mohács, nekünk, árva magyaroknak, csúful betette az ajtót. (Nem megmondtam, hogy baj lesz odalenn?) Hol van már Török Bálint uram és Sebestyén, a lantos? Szomszédja, az országbíró, Thurzó Elek uram se vetekedik véle, hogy ki tesz többet a pallérozásért. A török martalócok majd mindennap itt fenyekednek a vár alatt, ha nem is képesek megbírni (jól megerősítette Bálint úr özvegyének tiszttartódeákja, Martonfalvi Imre). Kár, hogy a kard mindig a kézben van, nemigen lehet ilyen időben pennát faragni vele, pedig 1574-et írunk. Az egy kálvinista pap, Huszár Gál tiszteletes uram nem tágít. Az ország minden fontos vára török kézen van, de ő nyomdát állított (nem is igen van mása az országban), s magyarul nyomtatja a Heidelbergi Kátét!… Ami ezután következik, a háborúk és pusztulás ideje. A várat elfoglalják a törökök, de Aldobradini és Miksa főherceg vezérlete alatt a 43 000 főből álló sereg visszaszerzi. A II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának is alaposan megadja az árát. Pálffy felégeti bosszúból, mert a kurucoknak otthont nyújtott, és mindössze 633 lakosa maradt a városnak. Napóleon franciái újra feldúlják és kirabolják. 48-ban itt gyülekezik Mészáros hadügyminiszter rendeletére a dunántúli nemzetőrség, és énekli a nótát az ihászi ütközet után:

Seprik a pápai utcát,

Masíroznak a katonák…

Tiszta csoda, hogy a város mégis fenn tudott maradni ennyi megpróbáltatás után is.

Ahol minden kultúráról beszél

Fennmaradt, és a tudomány, művészet, kultúra szent hajléka lett, örökre eljegyezve vele. A XVIII. századtól kezdve, más formában ugyan, de mintha megvalósult volna Tinódi Lantos Sebestyén és Bálint pap magyar álma. Ekkor épül az öreg kollégium, amely a kálvinizmus renaissance-át jelzi. Benne kiváló tanárok európai jelentőségű munkát fejtenek ki. Mándi Márton István tanár úr az első, aki Kant tanait Magyarországon hirdeti. Itt tanítottak későbben Tarczy Lajos, Bocsor István és Kerkápoly Károly miniszter, ki Hegel filozófiáját elsőnek ismerteti meg a magyar szellemi élettel. Még fontosabbak azonban, akik itt tanultak, a magyar irodalom világhírű büszkeségei: Petőfi, Jókai, kik mint pápai diákok szerzik az első babérokat.

Az egykori reformáció és ellenreformáció vad vitái, a gályarabságok és vallási üldözések ideje Pápán nemes kulturális vetélkedéssé szelídült, és a született tehetségek érvényesülésén felül ennek a bizonyságát kell látnunk abban is, hogy a vén kálvinista „Kollégyom” mögött nem maradt el se tanárok, se tanítványok dolgában az egyetlen magyar szerzetesrend, a pálosok gimnáziuma sem, melyet 1802-ben adott a király a bencéseknek. Ebben tanított Ányos Pál, a szomorú poéta, és itt tanult Deák Ferenc, fejtett ki feltűnő írói működést Füssy Tamás és Vaszary Kolos, a későbbi történettudós és hercegprímás. A magyar irodalom másik büszkesége, Kisfaludy Sándor a Griff szállóban van érdekelve, mert ennek, egész Dunántúl leghíresebb báltermében táncoltatta és tette a szépet későbbi feleségének, a szépséges Szegedy Rozáliának. (Nagy dolog az, kérem, egy poéta életében – sajnos csak az akkori időkben.)

A kéthitű gimnázium abban is versenyez egymással, hogy melyik tud többet az elmúlt idők kultúrmunkájából megmenteni. A gimnázium gyűjteményében a pálosok értékes feljegyzéseit, városi céhládákat és a város sok relikviáit őrzik; viszont a kollégium új palotájában Petőfi- és Jókai- emlékeken kívül 80 000 kötetes könyvtár, régészeti gyűjtemény és a Balldacci-féle metszetgyűjtemény ejti bámulatba az embert.

De ha mindezt nem is tudná valaki, elég egyetlen séta a városban, hogy meggyőződjék: Pápa nem is lehet más, mint a kultúra városa. Nem hiába volt itt hajdan egész művészkolónia, amely messzi földön híres alkotásokkal ajándékozta meg nemzetét képző-művészeti téren.

A Fő tér emeletes barokkházai között hasít bele az égbe az „öregtemplom” Maulbertsch-freskóival, Porkopp-szobraival, Maure-oltárképével.

Szemben vele, exkluzív némaságban áll a 300 holdas angol parkban az Esterházy-kaslély, hatalmas barokk patkó. Benne főúri fény, festmények, antik holmik, fegyverek, altwien-, herendi porcelán, könyvtár, a dunántúli főurak ismert bősége és méretei.

Mindez azonban csak látnivaló, és az sok van. Patinás, nevezetes házak, műemlékek tömege. A régi városban évszázadok hangulatába esik vissza az ember. Alacsony, boltíves kapuk kopogtatóval, furcsa udvarok, zeg-zugok, rácsok, duplatetők, hulló vakolat és sok rejtély, erkély, romantika. A tereken szobrok ifj. Vastagh Györgytől, Strobltól.

Látnivalók a modern paloták is, villasorok, szövőgyár, dohánygyár, parkja, sporttelepe, fürdője, intézményei stb.

Mindez azonban nem az igazi élet, az igazi Pápa.

Az élet és igazi Pápa: a négyezer diák

Az élet és igazi Pápa a négyezer diák, akik iskoláit látogatják. Ez a négyezer, ifjúságtól, lelkesedéstől és intellektustól ragyogó homlokú, kemény energiáktól feszülő tiszta gyermekhadsereg az új idők és megőrült népek keresztes háborújában az élet, kik saját hibájukon kívül minden országban a történelem legszomorúbb áldozatai, bár nagy részük nem is tud róla, kik nem vétkeztek, és mégis bűnhődnek, kik csak imádkoznak, és mégis a kárhozat tüze lebeg fejük felett, kik érte meghaljanak és elhulljanak az élet ököl- és fegyvercsapásai alatt, kiknek virágénekét már a bölcsőben a halál fekete szenteltvize átkeresztelte, és a betűk tengerén átkelve, a jövőtlenség könyörtelen hazájába lépnek, kiket a népek fajgyűlölete marcangol, megtébolyult politikák nyomorgatnak, hogy általuk és bennük egymást megsem misítsék. Ok nem, de mi apák és a tövissel koszorúzott édesanyák tudjuk mi az, ma gyermeknek lenni.

És mégis, ők az élet maga!

Ok az élet mindenütt, ha százszor vissza verik is makulátlan ajkukon az igét, eltörik kezüket, hogy sorsukon ne munkálhassanak, apáik holttestét vetik is útjuk elébe; hivatalok és érvényesülések ajtajait be is csukják orruk előtt, protekciók nélkül is, árván is, rongyosan is, éhesen is, az útszélen is. Aki őket bántja, saját népét dönti pusztulásba és végső megsemmisülésbe. Aki őket megöli, az apák, anyák millióit is megöli, mert az már a világ vége és legszörnyűbb katasztrófája, ha nincs gyermek, kiért küzdeni kell, és saját jövendő testünk és életünk, kicsinyeink holtteste fölött kell virrasztanunk mindaddig, míg mi ledőlünk a végső nagy szendergésbe.

Mondom, vallom pedig mindezt mindenkivel szemben, mert a kisebbségi szülők tudják, érzik és sírják legjobban, hogy mi az szülőnek és gyermeknek lenni, és mégsem esünk kétségbe. A megváltó és megváltás születése is gyermekáldozattal kezdődött….

Isten óvja fiainkat, leányainkat! Szerencsére az ő sorsuk az ő kezükben van, és a kikorhadt agyú „illetékesek” képtelenek megállítani a jövő és élet örök törvényének: a gyermekeknek virágos szekerét, akár ujjongó, akár halott kicsinyeinkkel van is tele az a szekér.

A Bálint papok és Tinódi Sebestyén, Petőfi és Deák Ferenc unokái a pápai négyezer gyermek, az ő hitük, vérük, szeretetük és bölcsességük él bennük, tudják, ismerik hivatásukat: eltakarítani az élet útjából a világ és emberiség fertőzött holttesttömegét, szennyes világnézetét, az egymás fején összetört fegyvereket, és a tiszta magyar becsület és igazság örök igéi szerint látni meg új világukat a tudás, hit és öreg becsület, tisztánlátás és igazi kultúra fenséges magaslataiban.

István király Pápán kapta a koronát a pápától az országalapozás nemzetközi elismeréseképpen. Ez csak monda, szép monda, de valóság, hogy minden népnek és minden országnak legszebb koronája a gyermek. Ha ez a valóság mondává válik, akkor elgurul minden korona, és nincs haza, csak temető.

Uram, irgalmazz nekünk!….

(Székelyudvarhely) Budapesti Hírlap, 1934. máj. 20.

A Rákócziak ősi fészkében, ahol ma is történelmi munka folyik

VII.

Erdélyi embernek különös, ünnepi érzés itt lenni a Rákócziak ősi fészkében, a magyar kultúra egyik legrégibb szentélyében, ahonnan évszázadokon keresztül áradt a szellem, szabadság és történelem, amelyről találóan írja Petőfi úti leveleiben: „Szent város, a magyar forradalmak oroszlánbarlangja.”

Első benyomásom az, mintha otthon volnék Erdélyben. A „bodrogparti Athén”-nek lelke, hegyekből, fákból, vizekből szőtt ruhája, történelmi összefüggése a Bocskaiak, Bethlenek és Rákócziak stb. révén, a kálvinizmusnak hamisítatlan erdélyi zamata, a gondolkodásnak, csodálatos magyar világlátásnak, az iskolarendszereknek azonossága, a história itt őrzött emlékeinek és ezer más dolognak otthoni illata úgy hat rám, mintha régen nem látott édesanyám öreg csókjától elkábultan hazaérkeztem volna.

A hatalmas múlt

Igézeten kell Sárospatakon átesnie mindenkinek, mielőtt a jelenvaló élet valóságát észrevehetné. Alig függesztem rá szememet a Rákóczi-vár „vigyázó ház”-aira, vörös tornyára, a mohos, komor falak árnyékából mintha Anonymus, Béla király névtelen jegyzője maga lépne hozzám kalauznak, hogy visszavezessen a vár története nyomán a honfoglalás alig derengő ablakáig, amikor még Retel kun vitéz íjasai száguldoztak a Bodrog partján. Attól a pillanattól kezdve, hogy I. Endre megerősítette a várat, állandóan királyok és fejedelmek nyomában járunk. II. Endrének kedvenc tartózkodási helye volt a hatalmas trachittömbön épült vár. Itt született 1201-ben leánya is, a szentté avatott Erzsébet, a rózsák szentje…

V. István is hosszasan lakott a várban, ahol IV. (Kun) László nevű fia született. Nem célunk a mozgalmas múlt minden fázisán végigvezetni az olvasót a vár története kapcsán, de lehetetlen szinte testi szemünkkel nem látni a vár urait, Ubul Mihályt, a Miczbán-nemzetséget, Perényi Pétert, a Pálóczyakat, Dobó Ferencet, Bocskai István erdélyi fejedelmet, aki 1605-ben itt fogadja a török szultán követeit, és hosszú ideig itt is őrzik koronáját… Nem lehet illő tiszteletadás nélkül elmenni Magyarország egyik legnagyobb asszonyának, nagyságos I. Rákóczi György hitvesének, a fejedelemasszonynak, Lorántffy Zsuzsannának nemes és szép alakja előtt, aki több mint háromszáz esztendővel ezelőtt világosabban látta az erdélyi nemzetek jövőjének, zavartalan együttélésének, fejlődésének, boldogulásának és békességének titkát, Erdély sajátos hivatását, mint a mai modern világpolitikának a Duna-medencére vonatkozó összes hiábavaló elképzelései… Kár, hogy Európa legtöbb népe történelmében csak a gyűlölködést tette halhatatlanná…

Sóhajtva gondolok rá, milyen szép világ volt Patakon a Rákócziak alatt, mikor a fejedelemasszony kisebbik fia, III. Rákóczi Zsigmond a várban tartotta fényes lakodalmát Pfalzi Henriettével, mikor itt lakott a halhatatlan szabadsághős, II. Rákóczi Ferenc, és borongva keresem az ablakot, melyen át kötélen leereszkedve elmenekült, mikor I. Lipót király kiadta ellene az elfogatóparancsot „felségsértés és lázadás bűne miatt”. (Mutatták is nekem ezt a parancsot eredeti példányban a főiskolai könyvtárban…) A lovagteremben tartották 1708-ban az országgyűlést, és ez volt az az ablak, honnan a fejedelem sírva nézte az áruló Bezerédy és sógora, Bottka Ádám alezredes lefejezését.

Délelőtt tíz óra volt, mikor Bezerédy felemelte bilincsbe vert kezét az ablak felé:

– Felséges uram! Jusson eszébe, hogy én a láncra vert két kezemmel hatvankét német tisztnek életét oltottam ki felségednek hívségében!.

A fejedelem sírt, mint a záporeső…

Nehéz is megállani súlyos belső megrendülés nélkül, mikor a Bezerédy három kívánságára gondolunk, hogy: 1. Engedjék meg éjszaka írt búcsúversének felolvasását. 2. Nézhesse meg magát a tükörben, hogy az ő arca, ki száz csatában vett részt, elsápad-e a halál előtt. 3. És végül azt kérte, hogy ne kössék be a szemét, a hóhér pedig ne hátulról, hanem elölről vágjon a nyakára…

…A róm. kát. templom északi fala mellé temették bilincseivel s a pallossal együtt, de a fejedelem kiásatta, és közszemlére tétette ki, hogy a népet megnyugtassa, és elnémítsa a Bezerédy feltámadásáról elterjedt kósza hírt.

Vörösmarty síremléke itt van a vár északi, udvari földszinti folyosóján…

Hej Rákóczi, Bercsényi, Bezerédy!…

Vessünk legalább múló pillantást a „Sub rosa”-szobára, nemcsak azért, hogy e szállóigévé vált mondás eredetét megértsük, hanem hogy a Wesselényi-féle összeesküvés (1664-1671), a Thököly- és Rákóczi-szabadságharcok titkos gyűléseinek és tanácskozásainak színhelyét lássuk. A vár Perényi-szárnyának északkeleti saroktornyában, a második emeleten, a Bodrogra néző erkélyszoba a „Sub rosa”-szoba, melynek kupolaszerű mennyezetén, a zárókövön képektől környezett, festett rózsa látható. Innen a neve, és innen az említett összeesküvések ismert keltezése: „Datum sub rosa.” (Titokban tartandó!)…

A Rákócziak házi kincstárában, a vár vöröstornyában nincs mit keresni. Rég eltelt az ideje, mikor a rengeteg arany- és ezüsttallér bivalybőrből készült zsákokban és pléhhordókban volt halmozva. Ide folyt be minden jövedelem, és maradt a szójárás Erdélyben: „Elvitte pénzünket a Patak”… Bizony, sokszor elvitte azóta is pénzünket a patak, könnyek patakja, vérnek patakja, tűznek patakja egyaránt… Kevesen voltak olyan szerencsések, mint a Losonczi István híres „Hármas Kis Tükré”-ben olvasható pataki tógátus diák, kinek szelídített csókája be-beszállt a Rákóczi-kincstár nyitott ablakán, és mialatt a diák a víziárok pázsitos partján heverve tanult, mindannyiszor egy-egy aranytallért hozott neki a csóka. A kincstárból így folyósított kétszáz arannyal ment a diák külföldi akadémiákra – s ha jól tudom ebből csináltatta a papi palástját is…

Elkelne egy ilyen csóka nálam is…

Az igazi Sárospatak

Hatalmas történelmi múltja mellett, a köztudatban Patakot fogalommá a református főiskola tette, a magyar nemzeti művelődés négyszázéves otthona, amelynek alapítói 1531-ben, Perényi Péter oltalma alatt, Kopácsi István és Sztárai Mihály ferencesek voltak. A kezdetben „triviális” (alsóbb fokú) iskolát Perényi Gábor már 1550-ben főiskolai rangra emelte. Hányatott, de eredményekben mindig dús történetét mellőzve csak éppen említjük, hogy a külföldi és magyar szellemi élet igen sok jelese tanított vagy tanult a pataki főiskolán Comenius Amos Jánostól kezdve (1650-1654), kinek világhírű könyvei az „Orbis pictus” és a „Schola ludus” címen indultak világhódító útjukra. 1793-ban nyílt meg Kövy Sándor professzor vezetésével a jogakadémia, és 1857-ben állította fel a főiskola a tanítóképző intézetet, amellyel az államot is megelőzte. Az I. Lipót idejében gályarabságot szenvedett 41 protestáns lelkész közül 22 a pataki iskola növendéke volt. Még csak annyit, hogy Simándi István sárospataki tanár volt az első Magyarországon, aki 1708-tól a fizikát külföldről hozott eszközök segítségével, kísérletekkel kapcsolatosan tanította.

A valódi és maradandó kincsnek nem is a fejedelem bivalybőr zsákokban és pléhhordókban gyűjtött arany-ezüst tallérai bizonyultak, hanem a főiskola egyedülálló könyvtára. Nyomtatványainak száma meghaladja a 75 000 kötetet, unikumainak a száma a 150-et, kézirattára pedig több mint 2000 kötetből áll. Alapítása egy időre esik a főiskola alapításával, és Medgyesi Pál szerint (1659) sem Erdélyben, sem Magyarországon a XVII. század második felében nem volt ilyen híres könyvtár, mint ez. A Rákóczi-könyvtáron kívül többek között magában foglalja Kazinczy Ferenc könyvtárát és metszetgyűjteményét, Teleki József gróf könyvtárának egy részét és egy csomó magánkönyvtárat. A könyvtár rejti magában a régi, ritka magyar könyvek egész tömegét, mint a legelső, tisztán magyar nyelvű nyomtatványt (Komjáthy Benedek: Zenth Paal Cenley magyar nyelven, Krakkó, 1533.), a legelső Magyarországon nyomtatott magyar könyvet (Sylvester J.: Új Testamentum magyar nyelven. Új-Sziget 1541.), a legelső magyar zsoltárfordítást prózában (Székely István: Soltár könyv, Krakkó, 1548.), Tinódi „Chronica”-ját, Bessenyei: Agis tragédiáját, Kazinczy első könyvét sárospataki diákkorából, a „Mondolat”-ot, „angyalbőrbe kötve egy tünet forint”-ért, Fay meséit, Gvadányi „Peleskei nótárius”-át stb.

Unikumjai, régi magyar nyomtatványai közül elég megemlíteni az alábbiakat: Balassa Bálint: „Beteg lelkeknek való füves kertecske”, Krakkó, 1572 (első kiadás). Balassa Patakon, a Gombos-hegyen fejezte be „Eurialus és Lucretia” c. verses szerelmi regényét (1577), a sárospataki könyvtár egyik legnagyobb kincse Beythe István: „Az evangéliumok magyarázati” című műve (Németújvár, 1584), bibliái, graduáljai. Nem mindenki tudja, hogy a lengyelek legbecsesebb és legterjedelmesebb nyelvemléke a „Lengyel Biblia ” (1390-1455) 2. r. 185 levél hártya kódexe; ez a szinte felbecsülhetetlen érték szintén a sárospataki főiskolai könyvtár tulajdona. Nagy Lajos magyar király leánya, Hedvig, II. Jagelló Ulászló lengyel király felesége kezdte fordíttatni Jaszovici András krakkói egyetemi tanárral 1390-ben, és Ulászló negyedik felesége, Zsófia királyné idejében, 1455-ben fejezték be a fordítást.

Az ószláv evangéliumos könyvön, egy arab kódexen, két sárospataki graduálon, Melanchton eredeti levelén, Húszain török pasa eredeti magyar levelén, a XVI-XVII. századokra vonatkozó okiratgyűjteményeken, az Argius-mese eddig is ismeretlen, legrégibb kéziratos szövegtöredékén kívül hatalmas és értékes kincsek sorakoznak egymás mellett a szekrényekben és polcokon. Tompa Mihálynak több mint 90 kézirata, Petőfi kézirata, Kemény Zsigmondnak Széchenyiről írott műve egész terjedelmében, Kálvin, Luther sajátkezű aláírásával ellátott vagy bejegyzésével ékeskedő könyvek egész sorozata kápráztatja el az embert.

A múlthoz méltóan

Patak ma is ugyanaz, ami volt: iskolaváros. Ez adja meg a karakterét. Minden az iskolák körül forog, ami természetes is, mert Sárospatak gyönyörű múltjához méltóan ma is a magyar kultúrának egyik legjelentősebb pillére. Tanárok, diákok egyaránt érzik és tudatában vannak a nagy múlt diktálta felelősségnek és annak a szellemi kötelességérzetnek, amely reájuk vár. Úgy a teológiai akadémiának, mint a főgimnáziumnak és tanítóképzőnek tanárai válogatott, kiváló szakemberek, és mindenikük valamiben jeleskedik. Hiába deres már a hajam, mégis gyermeki elfogódást és az örök diák tiszteletét érzem például Novák Sándor rektor-professzor, a gimnázium igazgatója, a komoly poétaember iránt, mikor megtudom, hogy ő szerezte az örökszép kurucnótát, szövegét, zenéjét egyaránt, amely a kurucvilág romba dőlésével búsított el, mert „Nagymajthényi síkon letörött a zászló”… Nem hiába történt Patakon az utolsó tárogató tragédiája… Törhetetlen magyarság, kitűnő szak-képzettség, európai horizont jellemzi mindannyiokat, öregeket, fiatalokat egyaránt. Méltó kezekben van az ifjúság sorsa, az igaz kálvinizmus élő megtestesítője például Mátyás Ernő dr., a teológia-akadémia tudós professzora, tele sugárzó hittel, minden szavából kiragyogó lélekkel. Különben erdélyi ember. A fiatalok közt többen erdélyiek, mint Orbán István, a kiváló fiatal történész, Bódi Dénes vallástanár és Szabó Ernő, az ismert hegedűművész és zeneszerző.

Fiatal emberek, és jellemző sajátossága az ősi főiskolának, hogy tanárainak jelentős százaléka az új generáció reprezentánsai közül való, mint Képes Géza, a rendkívül tehetséges poéta, Harsányi István, a magyar irodalom tanára és Szabó Gyula, Magyarország egyik páratlan intézményének, az angol internátusnak igazgatója. A legtöbb tanárnak országos viszonylatban is ismert neve van, mint Gulyás József dr. egyetemi magántanárnak, Újszászi Kálmán könyvtárosnak, Szabó Zoltánnak.

A nevelés teljesen a legmodernebb szempontok szerint halad, és célja olyan férfiakat bocsátani szárnyra, akik a határokon kívül is megállják helyüket, és szükség esetén megkeresik a kenyerüket. Erre a legmegfelelőbb fórum az egész országban egyedülálló angol internátus és a gimnáziumnak angol ágazata. A célt maga az intézmény a következőkben jelöli meg:

„Célunk olyan magyar ifjakat nevelni, kik szigorú valláserkölcsi alapon állva és a nemzeti műveltség hagyományos történeti fejlődésének eredményein iskoláztatva, angol nyelvű készségük és a sportokban való gyakorlottságuk (edzettségük) révén az angol felsőbb iskolák (collegek) egyenjogú, rendes hallgatói lehessenek.”

Erre szolgál a tízholdas park közepén épült modern, higiénikus, kétemeletes és mindenképpen tökéletesen felszerelt, mintegy száz helyiségből álló angol internátus Szabó Gyula igazgató vezetésével, akit munkájában az angolból tanári képesítést nyert felügyelők és rajtuk kívül egy született angol tanár támogatnak, aki iskoláztatását és képesítését szülőhazájában nyerte. Van a felügyelők közt külön sporttanár is, aki a növendékek sportéletét irányítja a bőven rendelkezésre álló sportpályákon. Négy elsőrangú teniszpálya, football, handsball, atlétikai és futópálya áll a fiúk rendelkezésére, akik különösen az alábbi sportokat űzik: fürdés, úszás, evezés, sízés, korcsolyázás, jéghoki, íjazás és vívás az internátusi vívóteremben, torna a szintén különálló, kitűnően felszerelt tornateremben.

Az angol ágazaton az angol nyelvet I—VIII. osztályán tanítják olyan mértékben, hogy a gimnázium felső tagozatában (V—VIII. osztályaiban) egyes tárgyak: világtörténelem, földrajz, természetrajz, filozófia tanítása angol nyelven történik. Biztos nyelvtani ismeretek alapján az angol irodalmi termékek tökéletes megértésére és az angol szellemi élet minél teljesebb megismerésére törekszenek. Ezt a magasabb célkitűzést betetőzi az angol érettségi.

Az 1931-ben megnyílt angol internátus és gimnázium méltán büszkesége a magyar oktatásügynek.

A Rákócziak ősi fészkében így borul egymás karjaiba a fényes múlt és magyar jövendő, az ilyen magamfajta, keserű kenyerét megett ember pedig kalaplevéve áll meg előttük.

(1934. ápr. 8-1935. márc. 31.)

Sárospatak, március 29.


KÖNYVEKET VEGYETEK!

Mereskovszkij írta le, hogyan készült el az egyiptomi gyermekek múmiája. Az Elet Házában, ahol a balzsamozás folyt, éjjel-nap pal forrtak az üstök, főttek a kenetek és gyanták, balzsamok, stirax kinnamon, mirrha és fahéj… A szív helyére napbogarai tettek, az üres szemüregbe üvegszemet, a síriratokon, képeken a kígyó hieroglifája ketté volt szakítva, hogy a kígyó meg ne haraphassa a halottat, és a hieroglif kismadarak lába el volt tördelve, hogy el ne szaladhassanak. Ezüst csónakocskát tettek a sírba, hogy legyen miben elhajókázni, aztán játékszereket és meséskönyvet…. Egész miniatűr kis Egyiptomot helyeztek el a sírboltban, amiben volt búzától madárig, földtől istenig minden, amit az áldott haza termett, hogy ha a halott ideiglenes kábulásából felébred, öntudata meg ne szakadhasson, mindent maga körül lásson, miből létét és emberi értékét kapta — hogy egyiptomi maradjon a túlvilágon is.

A borzalmasan fenséges elgondolásban azonban nem az eltört farkú kígyó, a letördelt lábú madárkák, az örökkévalóvá kényszerített hazai környezet a fontos, hanem a kőbe írt meséskönyv, a könyvútravaló, hogy az egyiptomi gyermek anyanyelvét soha el ne feledhesse. Ha fel is dúlták e sírokat évezredek kincsszomjas rablói, barbárai, ki is ásták a halott aranyszemét, ki is fosztották a kincseket, a meséskönyvet nem bántották, a törött lábú madárkák tovább énekeltek. Heliopolisz, a Ramszeszek, Tutankhamonok, a Napistenek dúsgazdag, hatalmas birodalma elpusztult, de a múmiák kétségbeesett kezéből a könyvet nem lehete kivenni, az anyanyelv megkövülve is tovább élt, megőrizte a holtak öntudata.

Régen feledésbe ment, hogy egy nép még halottainak is kultúrát tegyen a sírjába útravalónak. Régen elpusztult a könyvszimbólum, amely az anyanyelvet még a túlvilágba is átmentette. Más népek pénzt adtak a halottnak, lovat, fegyvert, már amit felfogásuk szerint jónak láttak a halottuk érvényesüléséhez.

De könyvet?… Ma se tartunk ott, hogy ezt fontosnak ismernők, hiszen az élők is alig veszik kézbe a könyvet, mert hiányzik az öntudat, mely az élet, a népi fennmaradás elengedhetetlen szükségességének tartaná a gesztust.

Ma a könyvet, különösen a magyar könyvet Erdélyben százszámra, magára temetik el, és gyenge a remény is, hogy jó ideig felhajnalodjék ideje. Nem is lehet rajta csodálkozni, mert ki is törődik e kérdéssel, kinek volna nyugtalanító gondja, hogy e szimbólumot köztünk is halhatatlanná tegye, vallási meggyőződéssé emelje, mint népünk jövőjének egyik legfőbb zálogát. Az a nehány pennaforgató, rongyos álmodó, ki köztünk lappang, kinek szívében ég a Napisten lángja, hiába prédikál úgyis azoknak, kiknek mellében meghalt a „cheper”, a napbogár. A szegény erdélyi magyar szó, könyv papja a nép temetődébe vivő útszélen koldul. Pedig csak e szent csavargók tudják igazán, hogy ezt a temetési menetet nem állítja meg sem a politika drótakadálya, sem sírás, sem panasz – történjék akár Genfben, akár Bukarestben. A sírt – ha népek veszik is körül -nem lehet betölteni arannyal, kincsekkel, fegyverekkel sem lehet kettévágni a kígyó farkát, hogy gyermekünket meg ne harapja, és hiába metéljük el a madarak lábát, hogy jobb világba ne surranjanak…

Mert a kígyót is csak zene, művészet igézi meg, a madár lábát is csak dal köti hozzá a sírunk fölött búsuló faághoz. Ez a zene, ez a dal; az életbűvölés nagy igéje pedig a porba ejtett magyar könyvben rejlik, melyet bátortalan poéta-faj ankók és egyéb író-boldogtalanok félve, pirulva kínálnak az úton.

Tessék csak behunyni a szemet, és ezt a modern egyiptomi képet elképzelni! Két sorban ott állanak a pennaforgatók, kiket udvariasságból „Erdély szellemiségének” szokás nevezni. Van, aki egész halom portékát ajánl nemzetének, a másik csak egyetlen könyvet, vagy csak nehány írást szorongat. A magyarság pedig elhalad a fura két sor között, ki autón, ki hintón, ki gyalog, ki ékszerekkel, ki rongyokkal, és unottan hallgatja a halk szót:

– Könyvet tessék! – Tisztességes magyar könyvet, magyar irodalmat!

Van, aki megáll egyik-másik érdekesebb alak láttára, és felcsípi a monoklit:

– Ki az az öreg úr azzal a halommal? Ah igen? A kisbaczoni remete? Na, jól dolgozott, nagyapó.

Kopott, komoly, hosszú sor férfiakból, nőkből arrafelé sem mer nézni, csak homlokuk világít az éhségtől és intellektustól.

– Nincs miből, szépöcsém!

Valakiből kitör a láz:

– Akkor ingyen tessék…

A valaha könyvolvasók, lelkesek, öntudatosak népe sírva rázza a fejét.

– Ingyen nem. Ne szégyenítsetek meg ti is, öcsém!…

Aztán csendesen leszáll az éjjel, és a temetők kapuit a megmaradottak bezárják.

Nagyon sok idő elteltével, mikor Erdélyben a tudósok magyar nyomokat kerestek, felbontottak egy gyermeksírt is. A feje alatt egy csodálatosképpen megmaradt Benedek Elek-meséskönyvet találtak.

A munkálatokat vezető tudós bámult, és a fejét csóválta:

– Hogyan pusztulhatott el egy nép, amely nagyjait, anyanyelvét és a könyvet megbecsülte?…

Pásztortűz, 1927. október 23.


AZ ANYANYELV DICSÉRETE

A természet titokzatos törvényei minden körülmények között érvényesülnek. A föld láthatatlan lelke, ki Isten, adta meg a virágnak, hogy különös hangon susogni tudjon, a fának, hogy millió levelén át kizengje belső világát a mindenségbe. A madár torkába ő rejtette az ezüst trillát, ő tette, hogy a vadak kicsinyei az erdők fenségében anyjukhoz kiálthassanak. Jóságáról beszél az arcunkra omló napfény aranybeszéddel, az éj titkain, az álmok kábulatán át szűrődő csillagfény ezüstbeszéddel. A bolygók zaja a világűrben nem értelmetlen előtte, és a szél orgonáján, ki tudja, milyen kéz játszik? A lecseppenő eső azt kiáltja a búzaszemnek: — Légy kenyér? — Az embernek házait romba döntő vagy tengereket korbácsoló viharok orchesztere nagy feddő beszéd, mely a pusztulás szájából ítéli meg a világot. Az ágyúk, fegyverek torkából elődördülő hangok a halálrémület szava. Övé a mindent beborító értelem, amely világosságot gyújt minden arcban, minden sejtben, hogy a milliárd hangból és zajból életre keljen a mindenség harmóniája, amely a mindenség anyanyelve.

Az élet ragyogó jele, hogy minden beszél

– a halál anyanyelve pedig a némaság.

Az anyanyelv tehát a természet örök és áthághatatlan nagy törvénye. Minden, ami él, csak ezen át tudja önmagát adni, kifejezni, és hivatását – amiért van – beteljesí teni. És minden, akinek nyelvéről ezt letörlik, csak utánoz, de nem teremt, nem alkot. A lényétől és belső hivatottságától megfosztva, idegen erők és külső hatalmak áldozata lesz. A mindenség hullájává válik, értelmetlen és fölösleges tárggyá, amely meg van fosztva belső lényegének és létezésének legfőbb feltételétől. Olyan, mint a durván széttaposott virág, letört fa, lelőtt madár vagy szétpattant csillag: eltűnik és elvész. De hiába taposom ki a virágot virágtestvére mellől, mégsem fojthatom bele anyanyelvét. Hiába töröm le az ágat, az ugyanabból az anyalényegből nőtt többi fa tovább fog susogni. Hiába lövöm le a madarat madártestvére mellől, az élő madár ugyanazzal a himnusszal fog a magasságokba emelkedni, melyet az örökre elsötétített szemekben és kihűlt ajkon elnémítottam. Hiába robban szét a csillag az egek tüzes esőjeként, a többi csillag anyanyelvét nem szünteti meg.

Isten és a Mindenség a tanú reá tehát, hogy az anyanyelv megszüntethetetlen, mert halhatatlan. A világmindenség évmilliárdjainak lepergése óta semmi, de semmi sem akarta kivonni magát ez alól az igazság és törvény alól, csak az ember. Semminek sem kellett védekeznie a lélekgyilkos törekvések ellen, csak az embernek. Nem a háború, vad gaztettek tömege és elborzasztó bűnök sokasága, nem a mögöttünk alig lezajlott világháború évtizedes borzalmai a világ legnagyobb szégyenfoltja, nem is a lövészárokba beszántott és tömegsírokba hantolt halott milliók, hanem az a tény, hogy ma harmincmillió embernek kell küzdenie anyanyelvéért.

Viszont nincs ragyogóbb eseménye a világtörténelemnek, mint ez a küzdelem, mely az egész emberiség legfőbb jogáért folyik. Megváltói tény ez, melynek hatalmas emberiségi magaslatai vannak. Sajnos, ez a küzdelem egyidős magával az emberiséggel. Viszont nem lehet mindaddig kultúráról beszélni, amíg bárhol ezen a földön küzdelemre van szükség az anyanyelvért. — A pusztításra berendezett emberiség csak technikailag emelkedhetik a civilizáció káprázatos magaslataira, de emberi hivatásának és belső méltóságának Istenrokon értékét eldobja magától, a kultúra szellemiségét és lelkiségét lerombolva legfeljebb értelmes anyaggá degradálja magát a nagy kollektív gaztettek megpróbáltatásaiban.

Nyugodtan leírhatjuk: fejlődés és civilizáció sem lehetséges az anyanyelv nélkül, legfeljebb gépkorszakot alkothatunk, melynek betetőzése a szenvedés, pusztulás, nép- és emberiség-összeomlás. Hogy ez, bár rohamosan közeledik, talán rövid időn belül nem következhet be, azt éppen az édes anyanyelvnek köszönhetjük.

Ez az el nem múlás nemcsak természeti, hanem élettani szükségességben is leli magyarázatát. Csak a napokban járta be a világsajtót az az indokolt kétkedéssel fogadott hír, hogy az amerikai Rockefeller-intézetben sikerült élettelen anyagok szintézise útján élő sejtet előállítani. Még ha sikerülne is az élő sejté, az élet előállítása lehetetlen marad, mert ehhez lelket kellene teremteni. Lelket, amiről csak annyit tudunk ma is, hogy Istentől való.

A lélek megnyilatkozásának legnagyobb jele és feltétele pedig az anyanyelv. Ugyanakkor azonban azt is el kell ismernünk, hogy a lélek és a test összefüggése csodájának titka szerint a test is hozzájárul, hogy a lélek szava, az anyanyelv megzendülhessen. Nemcsak naív, tudománytalan beszéd tehát, hogy az anyanyelvet az anyatejjel együtt szívjuk magunkba, hanem fiziológiai valóság is. Már az anyai szív alatt, vagy talán az életbe indulás ma még fel nem derített korábbi misztikus pillanatában kapjuk meg az anyanyelv fiziológiai diszpozícióit, de elfogadhatjuk a nemzedékeken át történő anyanyelv-föltételek átöröklésének elméletét is. Mindez pedig nem a túlhajtott fajelmélet elfogultsága, hanem legyőzhetetlen élettörvények megállapítása. Világpolitikai, világgazdasági vagy az emberiség fejlődése diktálta szociális kényszerek hatása alatt lehet talán erőszakolt érveket kovácsolni az anyanyelv és jogai ellen, az emberiségi keretek rosszul értelmezett szempontjai azonban nem lehetnek ellenségei annak, amit Isten és a természet megváltozhatatlan akarata ilyennek teremtett. Ugyanannyi volna ez, mintha a teremtés hatalmas szavát: „Legyen világosság!”, valaki meg akarná dönteni egy őrült felkiáltással: „Ne legyen világosság!” Amint a hét korszakba osztott mindenség létesülésének végén ott van a megnyugtató ige: „És látá Isten, hogy jó” – az emberi nem legszentebb kincséről, az anyanyelvról is elmondotta ugyanez a hatalom, hogy jó, és csak így jó.

Gonosztevői tehát a népeknek és emberiségnek azok, akik modern Bábel-harcba sodorják a milliókat, démoni elméletek alapján. Ember- és emberiségmérgezők azok, akik nem elégedtek meg a kiontott vérrel, a hamuba döntött otthonok üszkével, az árvává lett gyermekek millióinak katasztrófájával, a megcsúfolt emberi testtel vagy a keresztre feszített élettel, hanem az utolsó kincset, melyet ágyúkkal nem lehetett szétlőni, tűzzel megsemmisíteni, gázzal és más halálos vétségekkel elpusztítani — a különböző fajú emberek anyanyelvét állítják harcba egymással. Az emberi értéknek és munkának meggyalázása már az a gondolat is, hogy lehet valakit, különösen milliókat megfosztani életlehetőségeiktől, halállistára venni csak azért, mert más az anyanyelvűk. Természetesen a világfejlődés modern igényeinek megfelelően meg kell találni az útját-módját annak, hogy az anyanyelvek békés harmóniája és munkája mellett a béke és kultúra munkája érvényesüljön, s a lelki vagy fizikai kiválóság versenyében ne lépje át a természeti törvények és a kultúra által megszabott kereteket. De rosszul felfogott álnemzetköziség jelszava alatt népeket némává pusztítani annyi, mint mindent megtagadni, ami ennek a földnek rendeltetése szerint az ember és az emberiség javát van hivatva szolgálni.

Fel kellett ezeket a kereteket állítanunk, rá kellett az örökérvényű igazságokra mutatnunk, mikor a saját anyanyelvűnkért folytatott küzdelmünkben ezen a helyen is szót emelünk. Az erdélyi magyarság passzív részese az egész világban megnyilatkozó anyanyelvellenes katasztrófának. A sovinizmus mámorától elvakított embertestvérei ellen kell védekeznie. Szent bizonyos, hogy ez a mámorfüggöny, mely vérből és halálból szövődött szerencsétlen idők méhében, le fog hullani az emberiség szeméről, de jóvátehetetlen minden nap, amelyet az emberi szolidaritás, közös sors és béke munkájából a gyilkos szándék elrabolt.

Csak egy esetben képzelhető el az anyanyelv halála még a legkisebb népnél is: ha maga az illető nép vagy nemzet önmaga tagadja meg. Ez a halál is csak viszonylagos. A nép maga eltűnik, de a nyelv maga megmarad. Gondoljunk csak az úgynevezett „holt” nyelvekre. A latinra vagy görögre, amelyet egykor világimpériumokat tartó népek milliói beszéltek. A népek leszállottak a megsemmisülésbe, de a nyelv megmaradt. Holt nyelvről csak politikai értelemben lehet beszélni, mely mint valami impériumhordozó tényező megszűnhetik, de mint életvalóság, kultúra-eredmény továbbra is halhatatlan marad. Ha például csak a latin nyelvet vesszük, nem érdekes-e, és nem megdöbbentően meggondolkoztató-e, hogy amikor egy népnek szájáról lesorvadt, ugyanakkor a világ összes nemzetei vették birtokukba, és ma is a tudománynak és kultúrának az egész emberiség javát szolgáló tényezőjeként él. Nemzetközivé tételének, fennmaradásának titka abban a kultúrában rejlik, amelynek hosszú időn át hordozója volt. Amit valaha a kultúra létrehozott, bármilyen csekély légyen is az eredmény, azt az emberiség sohasem nélkülözheti.

Az anyanyelv ellensége okulhat belőle, hogy hiábavaló minden gyűlölet ellene – az anyanyelvek hordózó milliói pedig szintén erőt és tanulságot meríthetnek belőle, hogy mindaddig, amíg az ajkukon megjelenő szó és dal kultúrát jelent, nem érheti veszedelem édes anyanyelvűket. A legfőbb védekezési mód tehát: minél több kultúrát kifejezni önmagunkban és nyelvünk útján. -Nem elég azonban az anyanyelv imádatának érzéshullámával sem megelégednünk. Az édes magyar szó éppen olyan rendszeres világmagaslatokon álló munkát kíván, mint a magyarság történelmi fennmaradásának bármelyik feltétele. Ha valahol a világon szebb dal hangzik el, szebb rím csendül fel, vagy igazabb gondolat talál köntöst egy népnek ajkán, nem szabad tehetetlen irigységgel bámulnunk, hanem a lélek és szellem összes forrásainak megnyitásával, magasba lendítő szárnyak széttárásával utol kell érni ezt a rímet, ezt a gondolatot, ezt a dalt. Nem lehet külső, akármilyen színes köpeny az anyanyelv, hanem egy nép igazsága lényegének hordozója. Ebben az értelemben is igaz, sőt ebben az értelemben a legigazibb az esztétikainak szánt megállapítás: „Forma dat esse rei.”

Az anyanyelv joga nem a népek számszerű nagysága, politikai helyzete, hanem a mindezek fölött álló természetjog.

Az anyanyelv védelmének és fejlesztésének külső eszközei azonban intézményes alapon alig állanak a kisebbségek rendelkezésére. A megszokott régi keretekről, melyeket az állam reprezentált, nem lehet szó. Mindössze meglevő iskoláink, kultúrintézményeink, az irodalom és a sajtó áll rendelkezésre. Ezek a tényezők is csak akkor felelhetnek meg hivatásuknak teljes mértékben, ha egy öntudatos, felvilágosodott és a kérdés fontosságát tisztán látó, minden áldozatra kész nép áll mögötte, melyet nem ingatott meg a túlzott vagy helytelen szempontból felfogott opportunizmus. Gyerekeink jövőjének elgondolása vagy életlehetőségeiknek nemzetközi alapokon történő kiszélesítése nem történhetik sohasem az anyanyelv kárára. A kisebbségekre nézve a legnagyobb nemzetárulás az anyanyelv megtagadása volna. – Meg kell tanulnunk az államnyelvet, és esetleg néhány világnyelvet is, hogy bárhol boldogulni tudjon az erdélyi magyar gyermek, de ez a munkavégzés nem történhetik az anyanyelv kárára, mert ennek ismerete nélkül a szellemi és emberi kifejeződés és fejlődés lehetőségeitől fosztanék meg őket. Igen érdekes a bukovinai csángók esete, akiknél az apa az összes élet-lehetőségeket nyújtó nyelveket megtanulja, az anya viszont csak magyarul tud, hogy a gyermeke anyanyelvfejlődésének természetes útját ne zárja el semmi. így őrizték meg nyelvüket és magyarságukat évszázadokon keresztül.

Ezek után félve vetem fel a kérdést: meg fogjuk-e tudni őrizni mi, erdélyi magyarok a maga tisztaságában édes anyanyelvűnket? Vannak jelek mellette, és vannak jelek ellene. A feleletnek azonban a létünket jelentő igennek kell lennie. A Sibói bölény c. regényem mottójaképpen a következőket írtam:

„…Isten veled, szentséges, meggyalázott, drága magyar nyelv. Saját néped áldozata, te megvetett, társtalan, szégyellt, hazádban hontalan, ázsiai barbár nép lehullott csillaga, halottaink ajkának néma pecsétje. Isten veled, megszűnő, szép magyar dalunk.

Rátok bízom, mezők madarai, erdők vadjai! Siessetek megtanulni, mielőtt mi elfeledjük. Hol vagytok hát, szófigyelő, szántóvető pacsirták, okos fülemilék, bujdosó társaim, rigók, kékszárnyú szajkók, e drága földnek minden oktalan állati? Szedjétek fel minden elhajított édes szónkat, hogy valamikor — ki tudja, mikor — visszaadhassátok!…”

És most azt mondom:

– Ne legyen egyetlen ember sem ezen a földön, kinek bűneképpen anyanyelvünknek ezt az imádságát és vádját is valaha el kelljen mondanunk.

Pásztortűz, 1931. május 3.

SZÉKELY ESKÜVŐ

(Odorheiu, december 23.) Sohasem volt becsesebb, aggasztóan fontosabb reánk, kisebbségi magyarokra nézve múltunknak, hagyományainknak, népviseletünknek, ősi szokásainknak, művészetünknek megőrzése, fenntartása és ápolása, mint ma, mikor létünkért, fennmaradásunkért, magyarságunkért folytatunk állandó küzdelmet. Aki külsőleg kivetkőzik belőlük, az belsőleg lelkében és felfogásában is elszakad azoktól a gyökerektől, melyek fajához, földjéhez, nemzetéhez kötik. A népi, nemzeti múltnak és ősi hagyományoknak elhagyása éppen annyi, mintha valaki édes véreit, szüleit, testvéreit tagadná meg. Amikor aggódva látjuk, hogy ezek a régi, sokszázados értékeink napról napra kallódnak, kivesznek, feledésbe mennek, az az érzésünk, mintha haldokló fát látnánk, mely napról napra valamit elveszít életéből: ma észrevétlen nehány száraz levél pereg le róla, holnap kiaszott ága törik le, az élet lüktetése, ereje, egészsége mindegyre gyengül, míg az is végleg kialszik benne, s az első szél kitöri, elsodorja, és végleg eltűnik a földről. így van ez a népekkel is. Ma egy-két gyermek nem az, ki volt az apja, nagyapja, leszakad külsőleg-belsőleg az ősi törzsről, holnap új levelek, új gyermekek vesznek el, peregnek le népünk életfájáról, ágak, falvak száradnak el, változnak el, és ha hűtlenek leszünk az ősi forráshoz és földhöz, az egész nép elpusztulhat. Ezért jelent nekünk vigasztalást, reménységet és igaz örömet, ha olyan helyekről adhatunk hírt, mint a Hargita tövében fekvő kis székely község, Lucta, hol az igaz magyar múltat, hagyományokat, szokásokat ma is csorbítatlanul őrzik, és ezek szerint élnek.

Ahol a falu határában „visszaöltöznek’’ székelynek

Ma talán egész Székelyföldön alig van egyetlen község, hol szívósabban és féktelenebben ragaszkodnának a székely népviselethez, mint Lövéten. Idevaló férfinak vagy fehérnépnek szégyen más ruhát viselni, és ezért van, hogy ha elmennek szolgálni, ki is verődnek a nagyvilágba kenyeret keresni, mikor ismét hazatérnek, a falu határában levetik magukról a városi rongyot, és újra visszaöltöznek a régi szép székely gúnyába, s csak így lépnek be a régi otthonukba.

A sokszázados szokás mellett ők is érzik, hogy mindjárt más ember lesz belőlük, ha saját ruhájukba öltöznek. A székely viselet visszaadja öntudatukat, komoly, igaz, értékes emberi méltóságukat és szépségüket.

A városi rongyban, idétlen nadrágokban, kabátokban, selyemben, blúzban s tudja fityfene, hogy miféle éktelen cafatokban nem is volt emberformájuk, más kutyái voltak, afféle városi söpredéknép, és igazuk van, mikor azt tartják a lövéteiek, hogy az effélit le kell dobni már a falu határában. A szép, színes, művészi székely népviselet éppen olyan udvarképes, mint a katolikus papok reverendája. Nincs az a „fényes” szalon, előkelő hely, hol komoly megbecsülést, értékelést és örömet ne okozna, különösen ha éppen olyan patyolatfehér, ragyogó az öntudatunk és a magyar becsületünk is, mint a fehér abaposztó harisnyánk. Láttam én már igen előkelő amerikai nagyúri dámákat, kik a gyönyörűségtől, elragadtatástól ujjongva alig győzték a filmfelvevőgépeket forgatni, mikor a lövéteiek egy szép nyári vasárnap jöttek ki a templomból párját ritkítóan szép népi viseletükben.

Esküvő az ősi szertartások szerint

Az ilyen gondolkodás és lélek mellett természetes, hogy a lövéteiek ilyen görcsösen ragaszkodnak régi népi múltjukból eredő ősi népi szokásaikhoz, sajátosságaikhoz is, amiről messzi földön híresek. De ezek között is leghíresebb a lövétei székely lakodalom. Sok helyt megfordultam az életben, de ennél szebbet, színesebbet, melegebbet, emberibbet és igazabb magyar parádét keveset láttam. Itt ma is a százados, régi magyar esküvői szertartások szerint folyik le a lakodalom, a legénybokréta kötözéstől kezdve az ünnepélyes perefernum-vivésig. Az is régi szokás, hogy egyszerre tíz-húsz mátkapár áll az oltár elé, és ezt a napot az egész falu lakosságának részvétele ünneppé avatja.

Ezen a napon szünetel minden egyéb a faluban, csak a harangok zúgnak, a „banda” szól, és öröm virít minden arcon az ünneplőbe öltözött faluban. Az utcákon állingáló, kavargó színes ruhájú nép úgy virít, mintha a mezők virágai mind bejöttek volna a faluba.

Már gyűl a násznép

De siessünk, mert már elsőt harangoztak, és gyűlöget a násznép.

Illő komolysággal felballagunk mi is a nászházhoz. A nagykapu sarkig kitárva, a felseprett udvaron mindenütt nagy a sürgés-forgás. Két helyt is „készítenek” a lakomára, s a csűrben már megterítve a lakomaasztal. A vőlegényt kicsit szorítja az új csizma, a menyasszonyt „öltöztetik”, a tornácon hangolnak a cigányok, s az első házban szekérderéknyi virágból szorosan kötik a leányok a legénybokrétákat. Lehúzódom én is melléjük a padra, de hiába nézem akármilyen mohón, nem készül számomra többé legénybokréta. Eltőt már az én üdőm. Kapok azonban én is magamnak egy térdig érő kicsi, öt-hatesztendős leánykát, kivel kedvesen elévődöm, és észre se veszem, hogy közben megtelt az „első ház”, állnak a népek ünnepélyesen, mert kezdődik a „kibúcsúztatás”. A násznagy szép, ékes szavakkal elbúcsúztatja a vőlegényt szegény özvegy édesanyjától, aki zokogásba fulladó szóval dicséri, hogy milyen jó gyermeke volt, áldja az édesanya minden áldásával a vállára borulva. Olyan megrázó jelenet, mintha nem örömünnep volna, hanem koporsót vinnének ki a házból. (Isten őrizzen!) Szívünk feloldódik, tele lesz a lelkünk fájó gyönyörűséggel, a szemünk könnyel.

Azon könnyesen megyünk a templomba muzsikaszó mellett, hogy meghallgassuk a „holtomiglant-holtodiglant”, egész lényünk beleolvad az ünnep hangulatába…

El ne felejtsem! Külön nászmenete van a vőlegénynek, külön nászmenete a menyasszonynak két bandával, nyoszolyákkal, ahogy dukál.

Utcahosszat szól a muzsika

A drága, kedves benyomások egymást érik a lakoma asztalainál, hol ősi versekkel kínálják az ételt, szép köszöntők esnek aranyló poharakkal, vagy a menyasszonyi táncnál megrepedt hasú öreg, füstös hegedűk szikrázó ritmusa mellett, később a virágos pálcájú nyoszolyók tréfás évődését hallgatva, míg öreg délután lesz, és itt az ideje, hogy elinduljanak a virágos, pántlikás szarvú fehér ökrökkel a perefernumos szekerek, hogy lássa ország-világ, „milyen szép portékát visznek”. A menyasszonyt is meghordozzák csengős, díszes, szépen vasalt kocsiszekéren a faluban, és utcahosszat szól a muzsika, a menetek találkoznak, színes forgatagban összevegyülnek, nagyokat kurjantanak egymásnak, itallal kínálják egymást, nagyot rittyentenek a selyemcsapós ostorok, és a szép címeres ökrök újra kinyúlnak a perefernumos szekerek előtt, a lenyugvó nap fáradt sugaraiban ragyognak a szekéren felvetett ágy színes párnabötűi, és fecskék cikáznak fölöttük, mintha ők is éreznék az új fészekrakás gyönyörűségét és melegét , vagy áldást mondanak ők is. Az is lehet azonban, hogy ők az áldott Isten hírvivői, kik az ősi, szép székely ünnepségnek minden kicsi mozzanatával felcikáznak a tiszta egekbe, hol nincs baj, nyomorúság, ezer veszedelem, gyűlölség, halál, népek pusztulássá; de vagyon öröm, boldogság, szeretet és áldás, mely észrevétlen, az esttel együtt legalább múlólag leszáll a Hargita menti kicsi falucskára…

Magyar Újság, 1936. december; Karácsony


A MI KÖNYVSÁTRUNK

Beszéljünk hát könyvről. A magyar könyvről. Nemcsak azért, mert június a könyvnapok ideje, és ez időszerűvé teszi, hanem azért, mert ideje ráeszmélnünk, hogy a könyv tulajdonképpen egy népnek a hőmérője. Ez mutatja a szellemi és lelki egészségünket, sőt abból lehet talán legbiztosabban megjósolni, hogy mennyi reménységünk lehet a jövendőre. Ha a könyvfogyasztás csökken, az azt jelenti, hogy a csökkenés arányában pusztulnak szellemi igényeink, ami a pipa, a cigaretta a dohányos embernek. Ha már nem ízlik, akkor nagy a baj, mértéket lehet venni a koporsóhoz — legtöbb esetben. Ha a könyv, a könyv valakinek nem ízlik, nem kívánja éppen úgy meg, mint a mindennapi táplálékot, az tarthatja magát akárkinek, lehet vagyona, autója, saját repülőgépe, emelkedhetik akármilyen társadalmi polcra, vezető állásba: az ilyen akármennyire megharagszik is rám — nem »intelligens« ember; szellemi harcunkban ami pedig a mai világban egy nemzet, nép életbiztonságának első feltétele – az ilyen emberre alig lehet számítani. Szellemi magaslat nélkül végünk van. Nem a nagyotmondás kedvéért, hanem az elkerülhetetlen, bizonyosan bekövetkező valóság kényszere miatt mondjuk, hogy végünk van. Elsősorban ez a meggondolás vezette Mussolinit s Olaszország után a további államok vezetőségét, hogy „könyvnapok” tartásával külön is hangsúlyozzák a könyv jelentőségét népük életében, valahogy olyanformán, mint ahogy a katolikus egyház külön napot rendel el szentjei tiszteletére. Ne csak a kiadók, hanem mi is csináljunk mérleget a magyar könyvről a könyvnapok után.

Bizonyos tekintetben indokolt büszkeséggel szoktunk hivatkozni az „erdélyi irodalom” eredményeire, annak az erdélyi irodalomnak értékeire és már külföldi sikereire is, amelyet úgyszólván önmaga feláldozásával és hihetetlen áldozatok árán, bámulatos lelki erőkkel, mondhatnék megszállottsággal hívott életre néhány igaz magyar író. Hogy külső sikerekben, eszközökben és eredményekben mivé lett ez az erdélyi irodalom, elsősorban szépirodalom a hozzáértő kiadók és tőke jóvoltából, az eléggé ismeretes. Erre büszkék lehetnek a kiadók és azok, akiknek részük volt benne. A szellemi, művészi, belső értékekre viszont az írók lehetnek büszkék. Eddig minden rendben is volt. De kérdezzük illő tisztelettel, mire lehet büszke az erdélyi magyarság? Ez a kérdés, amelynek őszintén, kendőzés nélkül szemébe kell néznünk.

Az általános szellemi szükséget véve alapul, már az önmagunk öntudatra ébresztése miatt is meg kell állapítanunk, hogy magunkra utaltságunk tizenkilencedik évében is hiányzó szellemi területünk, a mi könyvsátrunkból még a szellemi élet különböző ágainak legtöbb reprezentánsa hiányzik.

Hol van például a tudományos szakiroda-lom, és ami van is, vajon méltó kifejezője-e a romániai magyarság szellemi életének, és európai viszonylatban mennyire állja meg a helyét? Hogyan lehet ezek nélkül egy nép intellektuális és gazdasági szükségleteit, igényeit kielégíteni, irányítani, hogy az élet, a modern haladás folyton fokozódó ütemével lépést tarthassunk? Hogyan lehessen ezek nélkül a népek versenyében a legkisebb esélyünk is? Ha pedig elmaradunk, mi lesz a következmény? Lassú elsorvadás, tökéletes kiszolgáltatottság minden téren, még meglévő értékeink elvesztése és végül önmagunk elvesztése.

Számos oka van, hogy ezen a téren szükségleteinket nem tudjuk belülről, magunkból kielégíteni, se kívülről megfelelő mértékben pótolni. De nem ez az, ami megdöbbent, hanem az, hogy maholnap alig vannak igényeink, legalábbis alig érezzük ezeket. Hiszen vannak kivételek, kik tanulmányutakkal, magánúton igyekszenek pótolni lehetőségeik és tehetségük szerint szellemi szükségleteiket, amiket mi nem bírunk nyújtani, de ez az egész népközösség szempontjából nem vigasztalás, és alig nyújt a közel kétmillió magyar állandóan fokozódó szükségleteinek pótlására valamit. Kellő szellemi felkészültség és állandó fejlesztés nélkül pedig az életnek semmiféle munkaterületén nem lehet megállani, vagy eredményt elérni. Ezt a kérdést is minél hamarabb meg keli oldanunk a különböző „numeruszok” és fejünk felett lebegő, ún. munka-védelmi törvények idején; közel húsz év elteltével nem bukdácsolhatunk folytonosan a kisebbségi élet elemi iskolájában. Kellő öntudat és felkészültség mellett, az ilyen veszedelmek nem ingatják meg létalapjainkat. Nincs az a politika és hatalom, amely akármilyen intézkedéssel lehetetlenné tudná tenni egy nép európai magaslaton álló szellemi fegyverzettségének és felkészültségének hatóerejét és lehetőségeit. Viszont ezt a hatóerőt érvényesíteni is kell tudni. A cselekvőképességet azonban egy népbe kívülről nem lehet beleerőszakolni, mert annak lelki és szellemi tényezőkön alapuló, ezekből állandóan táplálkozó belső szükségletnek kell lennie elsősorban. Hiába szidom tehát elöljáróimat, a pártvezetőséget, vagy akárki mást, ezzel csak magamról akarom elhárítani a felelősséget, és utána — kitűnő magyarnak érezve magamat – alásüllyedni a passzív lelki hangulatok romantikus és veszedelmes hínárjába. Az ilyen lelkiségű népnek pedig semmiféle vezetőség nem bírja megvédelmezni jogait, és biztosítani élet- és fejlődéslehetőségeit, mert nincs kivétel. Kifelé nem lehetek erős, ha belülről nem vagyok az. De mit teszünk a magunk belső erősítésére és ennek az erősségünknek táplálása érdekében? Erre is megfelel a mi könyvnapunk.

Ha az igaz, hogy az irodalom az ember nagyobbá, szebbé, jobbá és tökéletesebbé tételének egyik legfontosabb eszköze — már pedig az —, akkor sajnos nem sok megnyugtatót mondhatunk magunkról. A két évtizedes

számbavevéshez elégséges, ha a legkedvezőbb területet, büszkeségünket, a szép li

teratúrát vesszük alapul. Az erdélyi könyvsátor ma, idehaza a legjobb esetben nem bír többet eladni, még a legnépszerűbb erdélyi könyvből sem, kétezer példánynál Közel kétmillió magyarra tehát kétezer könyv esik, az összmagyar irodalom termekeit tekintve pedig mindössze félannyi könyvet vásárol, mint a felényi csehszlovákiai magyarság.

Miért van ez?

Én is fel tudom sorolni azt az ezer okot, amit más, hogy összeomlott gazdasági helyzetünk, a szellemiségi osztályok proletárizálódása stb., de még kétezer embert teljes felelősséggel tudok felsorolni, aki különösebb nehézség nélkül megvehetné azt a magyar könyvet, de nem veszi meg, ha még olyan kiváló is; ilyen kölcsönkérő előkelő urat és hölgyet is nem egyet, fel tudnék sorolni. Még csak annyit, hogy ezek más könyvet se olvasnak, és nem vásárolnak, tehát nem érzik magukban szellemi szükségletnek. Rájuk tehát nem számíthat az erdélyi irodalom. Ne értsenek félre. Nemcsak az a baj, és nem az a nagyobb baj, hogy napról napra szaporodik a nem olvasó és könyvet nem vásárló erdélyi „intelligens” magyarok száma, akiket elveszít az erdélyi irodalom és szellemiség, hanem az a veszedelem, hogy ezeknek az uraknak és hölgyeknek már nem belső szükségük a szellemi, lelki táplálék. Valaha pedig az volt. Valaha ők is olvastak és vásároltak. Ma nem. Miféle belső folyamat ment végbe bennük, hogy ide jutottak, hogy ilyen üressé sivárodhatott a lelkűk? Pedig most olyanokról beszélek, kik a régi magyar impérium alatt szerezték művelődésüket, tehát az anyanyelvi oktatás nehézségeinek hátránya nem befolyásolja a magyar irodalom szellemének és művészetének minél teljesebb megismerését. Ami megvolt bennük, azt későbben vesztették el. Ezért a veszteségért pedig legfőképpen önmagukat kell okolniok. Felelősek azonban nemcsak önmagukkal, hanem az egész romániai magyarsággal, annak szellemi értékeivel szemben is, mert ezt a szellemiséget nekünk nem a magunk kedvtelése, egyéni tetszése vagy nemtetszése miatt, hanem a közösség érdeke és művelődési feltételeinek biztosítása miatt is kötelességünk volna pártfogásba venni. Régebben ez a lelkiség megvolt bennük. Akkor ezt a pártfogást e magasabb szempontból előlegeztük is, ma azonban erre nincs szükség, mert az erdélyi szellemiség termékei sokszor európai viszonylatban is megérdemlik, hogy boldog örömmel vegyük kézbe és helyezzük asztalunkra. Arról nem is beszélünk ez alkalommal, hogy az ilyen magyaroknak talán eszükbe se jut az a másik kötelezettség, amelyet családjok szellemi táplálása ró rájuk. Milyen lesz az a nemzedék, mely még a családban se kapja meg azt az irányítást és eszközt, amely az öntudatot nyújtó magyar szellemiség megszerzése érdekében szükséges volna? Vajon kire hárítják az ilyen apák és anyák gyermekeik miatt a felelősséget?

Van egy másik magyar réteg is, amely ol

vas és vásárol, de csak a maga érzéseinek

és hiányos műveltségének igényei szerint abból a nemzetközi, igazán vásári könyvsá

torból, amelyet tisztán erre a rétegre számítva, kitűnő üzleti érzékkel, minden művészi vagy nemzeti szempont feszélyezése nélkül, az üzlet nemzetközisége állított fel Olcsó ponyva, párlejes „regények”, divatra, női és férfi hiúságokra, filmre, művészek intimitására, felszínes csillogásokra és egyéb, nagyrészt értéktelen ostobaságokra alapozott „kitűnő” folyóiratok és képeslapok táplálására ma Erdélyben sokszorosan többet áldoz a magyar, mélyen tisztelt közönség, mint az egész erdélyi magyar sajtóra és irodalomra. Nem nehéz előre megmondani, hogy mi lesz az eredmény ilyen szellemi és lelki táplálék mellett. Lehet-e ilyen olvasórétegnek komoly és érdekes szellemi igénye és lehetősége a felemelkedésre? Lehet-e nemzeti kultúránk megmentése és fejlesztése érdekében rájuk számítani?

Vagy ott van — ami mindennél talán fontosabb — a falu szellemi táplálásának sokat vitatott kérdése. Ki fogja ezt megoldani? Nemcsak, hogy hivatkozni tudjunk rá, ha nem hogy teremtő és ható erő legyen az a könyv a falu népének életében. Mindenki érdemének elismerése mellett nem szeretnők senkinek érzékenységét sérteni, de már azt is be kell vallanunk, hogy az erdélyi magyar könyvsátorban ezen a téren is nagy a hiányosság.

Miért?

Ne mondja senki, hogy az élni is alig tudó nép, a pénz, az anyagi erők hiánya teszi ezt; ha a nép csak fél százalékot is költene könyv

re, jó könyvre, neki hasznot hajtó könyvre azokból a milliókból, amiket pálinkára, italra és dohányra, szórakozásra kiad, meg volna oldva ez a probléma.

De hát miért nem „áldoz” könyvre? Először azért, mert azt tartja — az úrral együtt —, hogy könyvet venni annyi, mint áldozni, másodszor azért, mert miért és honnan legyen a népnek nagyobb szellemi igénye, mint az „intelligens” osztálynak vagy a -tisztelet a kivételnek — papjának, tanítójának?… Csak ne függne olyan végzetesen össze a nép sorsa és jövője saját szellemiségével!

Csak futó pillantást vetve is a mi könyvsátorunkra, sajnos be kell vallanunk, hogy ez az igazság. Ilyen távlatok és mélységek nyílnak az erdélyi magyar könyv előtt, amelyről még sokat lehetne és kellene beszélnünk. Én többet mondani nem merek, csak titokban felsóhajtok: – Isten óvja a népemet!…

Napló, 1937. június 27.

336


Table of Contents

(önéletrajzi bevezető)……………………………..19

III. Elbeszélések, tárcanovellák…………….27

Sas a sziklán (1917)*……………………………29

Utolsó zöldágam (1918)*……………………….41

Fejedelem háta megett (1921)*……………..47

A csillagig érő emberek (1925)………………53

Székely Jeremiás halála (1927)…………….61

Kaszálunk (1931)…………………………………69

Ezt Jézus tette (1931)…………………………..81

Havasi kép…………………………………………..95

A Halállaltréfálkozó (1931)…………………103

A virágszedő asszony (1931)………………..117

A karácsony bolondja (1931)……………….131

Édesapám babonája (1932)…………………145

Szép vasárnap reggel (1932)*………………153

Falutanulmány (1932)*………………………157

Szárazság (1932)*………………………………163

Basa Tamás, a vadász (1932)………………171

Havasi tragédia (1934)*……………………..179

A mi kenyerünk (1934)……………………….191

Koldusnóta (1934)………………………………199

Az útonálló (1934)*…………………………….205

Leánynézőben (1934)*………………………..215

A konverzió (1934)*……………………………225

A bajusz (1935)*…………………………………231

Gyermekjátékok (1935)*……………………..237

IV. Publicisztika…………………………………249

(1934-1935)*……………………………………..251

Könyveket vegyetek (1927)*………………..309

Az anyanyelv dicsérete (1931)*……………313

Székely esküvő (1936)*……………………….323

A mi könyvsátrunk (1937)*…………………329

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!