Skip to content

Nyirő József – Jézusfaragó ember (PDF – Átirat)

Nyirő József - Jézusfaragó ember

Találatok: 38

195

Cover

NYIRŐ JÓZSEF

JÉZUSFARAGÓ EMBER

© Nyirő József jogutódai, 1997

ISBN 963 9020 49 4

Lektor: Lázár István Dávid T ördelőszerkesztő:

SPEKTRUM REPRÓ BT., Szentmiklósi Csaba Tipográfia, színre bontás: A-SzínVonal Bt. Szerkesztő: Dobos Tamás Felelős kiadó: Szűkíts László Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba

Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Gera Imre

JÉZUSFARAGÓ EMBER

A hajnal felköltötte a falut. A májusból kiömlő áldás egyszerűen és tisztán kíséri a szekeret. A természet ártatlan, mint a gyermek ütere és szép, mint a gyógyult seb. Ragyogása hegyekről, patakokról, ablakokról és a szekeres orráról egyaránt visszaverődik.

Lépésben haladunk a különös, művészi pompájú fahajlékok során. A székelyek emelt elmével járnak. Nem barom mellett baktató parasztok ők, hanem Isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik, mint a fecske. Ha asszony jön szembe, dúsnak látszik, a leányok üdének, mint a csókkal összelehelt orca. Az út közepéről eltörött derekú kutya fartal be a kapun az életre. A szekeres feléje billenti az ostornyelet:

  • Ott lakik a jézusfaragó ember!
  • Ki lakik ott?
  • Valami országcsuda. Míg étetünk, megnézheti! – veti hátra.

Szép itt minden, még a levegőben elcsavart füst is. Úton-útfé-

len látom az érdekes, kissé fellengző székely fényt, mely a nap alá is tüzet szeretne rakni. Az angyalok osztovátáján sem lehetne kedvesebb helyet szőni. Az élet örökkévalósága van itt, hol a halál talán sohasem támasztja üveglétráját az ember homlokának, hogy megnézze hátralévő napjait. De ki-mi lehet ez a falusi ezermester? Jézusfaragással kevesen foglalkoznak. Érdemes megnézni, míg az emberem a zabra bízza lovát a fogadóban.

A hanyatló kúria-forma házat fölverte a burján. Néhány barna, érces legény állingál az úton. Tőlük kíváncsiskodom.

  • Ki lakik itt?
  • Ott-e? A naccságos úr!
  • Hát nem a jézusfaragó?
  • Mert az!

Tehát úr, sőt nagyságos úr, ami a székelyek között, kik mind nemesek és büszkék, szokatlan megkülönböztetés, inkább gúny.

  • Hozzá kell szokni!… Egyetlen jóakarónk… Az örök fekete sietés, imádsággal gyámolított, vagy kínokkal kövezett út, koldusra ejtett szennyes rongy, békés formájában is galamb verejték, szelíden elnyelő halszáj, bölcs madár az ujjam hegyén, mely hallgatni tanít, festett sarkú szerető, kölcsönzött szamár, mely kihordja az emberből a világ keserűségét. Amelyik tetszik!…
  • Nem igaz! Túlzás! – meredeznek a hajszálaim.

Egymásra nézünk, a művész magába mélyed, mintha ott se

volnék. Hallgatunk. Az ablakon beénekel a tavasz, a természet folytatja ujjongó útját a nap felé, mely forró keréknyomokon nyomul a falu fölé. Az emberek szeme színeket gyűjt, fülük loppal rejtegeti a földi zenét; csak ez az átkozott elégedetlen, ki Krisztustól irigyli az utolsó sóhajtást. Hirtelen azonban feleszmél, mint a hindu szónok, ki csendért éhes hasára csap. Beszélni kezd, de mintha nem nekem szólana, hanem a lélek révületében:

  • Régen az őskeresztények tudtak meghalni, mert tudtak parancsolni a halálnak… Az, aki szelídséggel becsmérelte a tirán- nust… Ki a Pontus mellett szenderedett el… Ki lábon alszik a kódex miniatűrjében… Ki vérszopó farkassal ásatta sírját… Ki arany paténán nyugszik… Ki örökre elaludt negyvenegy himnusz után… Ki kezét mint viaszfedőt csendesen keblére helyezte… és ki még egyszer szemeit függesztette az égre: – „Lux ecce surgit aurea!”…

Bámulva néztem, de – mintha ott se volnék – tovább fűzte a szót.

  • Ők igen!…

Jólesett neki a középkori gyertyalobogás, a pergamenforgató dohos barát, kinek a láncos könyvek láncát a lábára lakatolták. Maga is olyan lett, mint egy méteres mellű franciskánus, ki a leheletével olvasztja a viaszt, hogy eltalálja a Clara Santa arcszínét a salétromot virágzó cellában… Csak a hangja lesz halkabb:

  • A lepkebáb (szakasztott múmia) egyetlen selyemszállal áthurkolja magát a fűszálon. Csak ennyi erősség őrizte őket is… Egyetlen Jézus derekára kötött selyemszál….

Az idő eltelt, mindjárt érinti a nap a torony hegyét, de a művész tovább álmodik:

  • …Mindez már csak a múlté. Hiányzik ma hozzá a mély ben- sőség, a magánkívüliség lendülete, a jámborság, az antik pompa, a megkönnyebbülés, a megdicsőülés lelkesültsége… A homlok erőteljes, a száj finom és lágy, a fénylő kijárat, a szem nyílt és mély, hozzá nem hosszú szakáll, nazireus haj, ahogy mindezt megszoktuk… Százszor így akartam én is, de a vésőm önkéntelen gyűlöletre mélyült, az emberiség pofát tolt elibém, torz, éhségvert, szeszes szájat, a mintául kínálkozó világ pedig – Daniéval szólva – trombitát csinált az alfeléből. Eh!…

Hirtelen abbahagyja, és búcsúzóul kezet nyújt. A kertből a füvet gázolva fürtös kis leányka zajong felénk. A béna kutya farkával legyezve követi. A züllött művész féltékenyen rárántja az ajtót a feszületekre, hogy a gyermek meg ne lássa őket…

Mikor visszatekintettem, éppen csókra emelte a kislányt.

A szekerem szembejön velem. Felülök, hogy továbbmenjünk. A szekeres visszakémlel:

  • Hogy meredne meg az az ántikrisztus! – és ijedten rácsap a lovakra.

Furcsán érzem magam, mintha rontás volna rajtam. Megzavart ez a fene fafaragó. Csoda, hogy a fejem körül nyilamló fecskék ki nem ütik a szememet. A lovacskák is alig lihegnek. A gabonák mezejét se tudom élvezni, mint máskor. A pipacsot sebnek nézem, a virágok égett házak kormából valók. Talán azért fertőzöttek a kalászok is, az üvegtérdű szüzek. A vékony cigány, a szúnyog fülem fölé tartja muzsikáját, és én hallgatom. Messzire azonban nem jutottunk. A Borbáth-fogadónál régi cimboráim lehúztak a szekérről a Tolvajos tetőn. Két napja vadásznak fenn a havason, de a cigány bajszát már leégette a bőrszivar. Puskával lőttek a lovak elé. Hát így ott maradtunk pilátusvacsorára.

A fiúktól megtudtam, hogy ki az a jézusfaragó.

  • Azzal ne kezdj ki! – intett a főbíró. – Kiismerhetetlen. Háromszor is doktor, mindenben kiváló. Volt nagyúr és csavargó.

Vadászott mágnásokkal, és evett cseréptányérból, mint napszámos. Cigány nem mer előtte hegedülni, pap fél a teológiát említeni is. Végigjárta fél világot, és koldult mindenféle nyelven. Tudósokat győzött le, és hányódott utak sáncában. Különös ember az. Bolond különc. Múlt évben züllött haza a kislányával, ki tudja, honnan… No Szándoki, mi lesz! – kurjantott a cigányra.

Új mulatozás zendült. Nóta rázta a fejek gondját, én azonban még mindig a jézusfaragó sziklafejét láttam, a fekete arcát, mely olyan, mint a pásztorüst a lobogó lángban… Hát ezért botlott meg a halál dombján, mert a nyugalmat, az igazat, a nemest, a boldo- gat nem találta sehol, és e nélkül nem bírt ember lenni… Az igazság fölött kétségbeesett emberek sorsa ilyen. Jólét, boldogság?… Eh!… Két szál cigány, ki hazakísér az úton utolsó garasomért… Húzzad Szándoki! Úgyis a velőnkben lüktet a pusztulás tánca, kacagjunk hát foghúsra fagyott szájjal, égrefacsart szakállal!… Húzzad Szándoki, aki szented van!…

Egy év múlva újra csak különös formában találkoztam a jézusfaragó emberrel.

A város szélén nagy üggyel-bajjal egy emyős szekeret tördelő, megvadult lovat fékeztek meg. A szekérről keresztek hullottak szanaszét. A tömeg bámulva állottá körül. A városszolgák a rendőrségre vitték a kereszteket, az összezúzott jézusfaragót pedig az ispotályba. Fél óra múlva már legendák keringettek róla a városban.

Mikor magához tért, hivatalosan rátámadtak:

  • Mit akart ezekkel a feszületekkel?
  • El akartam adni – küzdött a torkába toluló vérrel. – Fél országot bejártam, de senkinek se kellettek.

Ütésektől foltos szeme elködösödött. Neki is immár nazireus haja vala, és megváltásán sárga. Vérsavó fanyarította száját. Egy légy inni kezdett lábai sebéből, ujjai bütykén a rubingyöngyök megalvadtak.

  • Évike! – rándult fel későbben a csuklás melléből.
  • Ki az az Évike! – estek neki, de a jézusfaragó örökre elcsendesedett, a fűben gázoló kislányt pedig senki sem ismerte.
  • A feszületek! – jutott az eszembe, és lehajtott fővel bandukoltam a rendőrségre.

Rendőr őrizte a szekeret.

  • Megérinteni semmit sem szabad! – szigorkodott, és állottá bután a posztját.

Az embervérrel festett Krisztusok egymás hegyén-hátán hevertek. Igen. Ok megváltották egymást kölcsönösen, saját vérükkel. Egyikük keresztfán, a másik keresztfától halt meg, és most mind a két test bölcs és szelíd… Már nem a régi zordon probléma. Ez a Jézus mintha kínjában is a kislánya játszótársa volna. A lándzsa is talán azért nyitott bele az oldalába, hogy a gyermek a tenyerébe hulló piros csöppökben kedvét lelje. Fenséges nyugalom és béke árad szét ezekről a feszületekről. Semmi döbbenetes. Keresztény és igaz, mint a virágbimbóba zárt csend. O az, aki áldást hint az emberi agyakba. Verejtékgyűjtő próféta, jókor érkező Isten, liliomok pátrónusa. Küs Mihály Danik hite, királyok kegyvesztettje, erő a bogár szárnyában. Palástjának ráncaiból hull a morzsa asztalunkra. O a reszketés, mely végigfut a fegyvercsöveken. A leginkább sajnálatra méltó, ki leghosszab- ban beszélt hiába a világnak…

  • Nem kellett senkinek! – tördelte a szót a roncsolt művész.

Talán azért, mert egy szegény székely ember szekerén indult

a világba…

Megilletődve teszek a rendőrtisztnek ajánlatot.

  • Egyiket megvenném!
  • Hová gondol? – hárít el. – Ezek bűnjelek… – Hordja ezt a holmit a húszas szobába! – reccsen a rendőrre.

Többet biz én nem láttam a fába írott Jézus-képeket, sem az embereken nem vettem észre, hogy bárki is látta volna.

Ennélfogva tovább míveljük régi szándékunkat egymás iránt.

FÖLDIG LE SZÉKELY

Kéteszű, klánéták mellett lakodalmazó szilaj székely, szép fe- hémépek lovagja, rímes beszédűek, faóracsinálók, művészek, szenvedélyesek és erősek, édesanya kezét csókolok, harangszóra kalapot levevők utóda, állandóan a kapuban pipázó édesapánk volt Adám bátyánk.

Folyton incselkedtük vele.

  • No öreg! Új főispánt kaptunk – kezdi egyikünk.
  • Ki az? – böffent egy adag füstöt.
  • Szigorú nagy úr az! Gróf!
  • Majd megnézem – nyugtatott meg.

És megnézte. Gyalogolt érte húsz kilométert.

  • Füzy Ádám vagyok. Negyven évig jegyző. Pár éve csapatott nyugdíjba az az akácfáravaló főszolgabíró.
  • Mi tetszik, öreg? – fanyalodott tiszteletre a fehér alak iránt a gróf.
  • Kíváncsi voltam rád, méltóságos ecsém. Tiszteletedre jöttem.

A főispán, kissé mulatva rajta, végignézte az atillás, csizmás szikár embert.

  • Igazi földig le székely!
  • Meghiszem azt! – kapott a legényesre fent bajsza felé az öreg, és hazafeszengett büszkén.
  • Hogy tetszett az új főispán? – leptük meg.
  • Ispotályba való, fiam! – fitymálta. – A lélek hálni jár bele. Különben esmérem még képviselő korából. Neki mondotta volt meg Bolond Mózsi a magáét.

Mind ismertük Bolond Mózsit. Félelmetes havasi ősember volt. Télen-nyáron mezítláb járt, mellén szétvetett kenderinggel, görcsös öklében görcsös bottal. Öles, rongyos hegyi óriás, szálfaölelő, borzas, konok, szótlan, erdőkkel élő, tűzzel pihenő, minden sziklazuggal cimboráló nagyszerű bolond. Néha lehúzódott

a fenyők országából, és mindenkitől egy piculát kért. Nem koldult – kért. Az említett esetben a grófnál véletlenül nem volt aprópénz, de nem akarta üres kézzel elküldeni a sziklák fiát. A vele álló főjegyzőhöz fordult, de Mózsi csigás haját megrázta, és lenézően végigmérte:

  • Miattam ne verje adósságba magát!

És büszkén otthagyta.

  • Ilyen a székely, ha koldus, ha bolond is! – bölcsködött az öreg%
  • Él még az a Bolond Mózsi?

Aranyos szemei megteltek futókönnyel, s csak megrázta a fejét. Csendesen révedezett. Ilyen színtelen, fehér koponyával, rovásírásos öreg ábrázattal lehet csak ilyen mélyen s mégis hangtalanul fontolgatni, ilyen szürke bagoly-merevséggel, tudólátó mérséklettel; mikor a szó madara is csak rövid útra, kérdésről kérdésre repülve, közben nyugodva ér el. Tudtuk, hogy valamit tréfába fojtott, mert menyecskékkel való huncutkodásaira tért. Segítettünk feledni, becéztük ártatlan kalandjait.

Közben este lett. Itt-ott a havasokon feltetszettek a pásztorok tü- zei. A madarak befelé fordultak a fészkekben. A székely korsók a falon hallgattak, öblükben a csend virágaival, a hátas tulipánszékek az asztal köré gyűlve komolyan állottak. Az öreg Adám bácsi csintalanságai egyszerre elrebbentek, és kemény koponyájának mélységéből komoran nézte a világot. Mi se zavartuk. A falu felett magas, kerek borsikás hegy sötétlett, az alján szép fák, dúsan, mint tömött fekete haj, de a teteje meszes, kopár, fehér dudoros, mint egy pilises barátfej. Hirtelen azon is fellobogott a tűz. Öreg Füzy Adám megrezzent, mikor meglátta. Tudtuk, hogy ő rakatja, de titokban tartotta, hogy miért. Abris Mihály Tamás, egy munkából kivénül faluszegénye ápolta a tüzet, de tőle se lehetett kitudni semmit, mert mindenkit elmocskolt mellőle. Valami elhanyagolt sírféle dombocska tövében lobogott a tűz Nagyszállás tetején. Az öreg rápillantott, és kérdést tett.

  • Esméritek-e a tűz történetét?

Dehogy ismertük volna, ha bátyánk nyilatkozni akar. Ritkaság, hogy ilyen közlékeny hangulatban kapjuk. Csak ültünk a szó mellett. Az öreg fölsóhajtott, és verni kezdett a szó ajkán. Felmutatott Nagyszállás tetejére.

  • Azzal a tűzzel kialszom én is!… Talán hallottátok is. Azt a tüzet tíz év óta rakatom egy sírhant tövébe… Mások virágot, én tüzet teszek a sírjaimra.
  • Ki van oda temetve, bátyám? – bátorkodtunk.

Az öreg fő lehanyatlott.

  • Oda?… Oda?…

Ránk fürkészett és kimondotta:

  • Oda Bolond Mózsi, a – fiam!…

Csak fejet hajtottunk. A küzdelem csendes megadásával folytatta halkan, szűrt szóval.

  • Az ember olyan, mint az utca köve. Minden átmegy rajta…

Kicsit mintha felderült volna. Valamit talált az életében. Mohón vártuk.

  • Mégis kifogtam rajtuk! Ki én! – kacagott fel. – Huszonöt osztrák értékű forint volt a fizetésem. Kértem, hogy javítsák meg. Hiába. Újra kértem. Sokszor. Számba se vettek. Erre segédtartásért folyamodtam… Egyszerűen kikacagtak: – Minek az? – De megmondtam én is: – Azt azért, hogy amíg én koldulni járok, legyen valaki az irodán!…

Miféle szédületes, izzó fejet cipelhetett ezen a világon!

  • A fiam akkor még csak legényecske volt. Taníttatni se tudtam. Miből?… Az anyja, szegény, szerencsére már régen a földben pihent. Egy reggel eléáll a kölyök: – Édesapám, én elmegyek szerencsét próbálni! – aszondja. – Legalább én ne legyek a nyakán. Hátha tudnék valamit segíteni!… Úgysem tarthattam volna vissza, hát elengedtem.

Az emlékektől elhalványul az öreg. Sárga koponyája fényleni kezd. Suttogva nyögi ki:

  • Mindössze egy csókot s egy piculát adhattam neki… Több nem volt se testem, se lelkem mellett.

Egy csók és egy picula örökség! Vajon melyikbe őrült bele?…

  • Sokáig nem láttam. Nem írt, nem adott hírt magáról. Már azt is hittem, hogy valahol elpusztult… Aztán egyszer csak feltűnt Bolond Mózsi. Senki se tudta, ki az, honnan jött. Hogy sejthettem volna, hogy ő az én fiam! Ő se mutatta soha, hogy megismert. A falut is messze elkerülte. Itt sohasem kéregetett… Most tudom, hogy miért! – csügged le a vén ember feje. – Nem akart a terhemre lenni.

Adám bátyánk szünetet tartott. Nehéz az effélét egyszerre elmondani. Megilletődve hallgattunk mellette. Mégis nekifohászkodott.

  • Lehet úgy húsz esztendeje, egy este a városból jövet az úton a falun kívül találkoztam vele. Gyalog jöttem én is, gyalog volt ő is. Zokogva sírt, mint az elátkozott. Alig vánszorgott. Szálfabotját vonszolta, púpos háttal, roskadozva tántorgott. Hamar utolértem: – Mi bajod, Mózsi? – szólítom meg.

Megnézett merően. Arca, nyaka, puszta melle verejtékben fur- dött, szemei elkerekedtek.

  • Nincs, nincs több picula a világon!

Abban az időben ment ki a divatból a piculapénz. Ezért nem kapott több piculát szegény, más pénzt pedig soha el nem fogadott volna.

  • Talán azért – csuklott a hangja az öregnek -, mert én is csak egy piculát adhattam neki, mikor elment. Az pedig nem lehet, hogy valaki többet adjon, mint a saját apja.

Megsajnáltam. Valahogy magammal hoztam, de alig hajítás- nyira a falutól nekem esett.

-Adj ennem!

Ordítva harsogta maga körül. A hegyek kettőzve verték visz- sza. Borzalmas alakja, termete fellázadt. Birkóztam vele. Ellökött útjából, a földre vert, ismét felsegített, dühöngött, majd agyonvert.

Az utolsó házaknál aztán végleg összeesett. Elcsendesedett, arca kisimult, és kedvesen elmosolyodva, melegen azt mondta:

  • Édesapám!

Ez volt az utolsó szava. Éhen halt. Ki tudja, mióta nem evett, de nem lopott soha!… Soha!

Az öregember maga is kiáltott már. Halálformájú fejéből téboly nézett ránk. Támolyogva a levelesládához ment. Avult papirost, értékvesztett piculát vetett elénk.

  • Itt van! A zsebében kaptam.

A foszlott papiroson alig betűzhető, sárga írás:

„Ezen piculát apámtól kaptam.”

Tehát a csók ölte meg a fiút, melyet valaha ízlelt.

Füzy Ádám bácsi újra lecsillapodott.

  • Mások virágot, én tüzet teszek a sírjaimra, mert – hejh – hideg ez a mocskos világ!…

Dermedten gondolkodtunk. Nagyszállás tetején lobogott az áldozó tűz, pusztuló székelyek máglyája, múlt idők rejtekírására világító jelkép, erdők dísze, éjjel nyílt rózsa, csendes szépség, világmelegítő becsület, szeretetkereső éji világosság.

BOSSZÚ

Az örvénylő bogáréletet hirtelen szél fújja el az űrből, a havas rejtélyes mélységeiben egyszerre elhallgat minden, és kialszik a világ. A virágok, a finom kis ékszerek becsukódnak, a hegyek orma esőbe burkolódzik, majd a fák harsogni kezdenek, por és száraz levél fergetege táncol. A fecske viharmetsző szárnnyal szembevág a fergeteggel, belerepül nedves szájába. Sohasem fog visszatérni. Jó éjt, kicsi fecske!…

Az erdők alatt az üres karám mellett áll az „úr”, Both Áron. Meredten, lobogó haraggal nézi a legsötétebb eget, mintha korbáccsal várná maga elé a vihart. Ökörgulyája fenn rekedt a havason, ahol már dühöng a vihar. Ott fog pusztulni az ítéletidőben, melynek szelétől is kicsinyek lesznek a völgybe szorult kalyibákban az emberek, mint a megijedt szív. Csak akkor könnyeb- bedik meg az úr, mikor látja, hogy végre a tetőn szarvas, fehér alakok törnek ki a setét, vizes felhők szélén dübörögve. Három ázott kuvasz érkezik elsőnek. Oda se néz az úr, míg a kalimpáló bottal, futva a csordás meg nem áll előtte:

  • Uram!… Uram!… – hebegi.

Both Áron gyilkos nyugalommal rásötétedik:

  • No, Simon, itt vagy?

Az emberi alak félelmében siet a szóval:

  • Egy sem hiányzik, uram! Nincs semmi baj! Semmi baj!
  • így vigyázol a jószágra, gazember!
  • De uram!…

Többre nincs ideje. Az úr belemarkol a rongyos emberbe, megöklözi, megalázza és eldobja magától, aztán büszkén felpattan lovára.

A görbe csordás, az éhségtől, betegségtől gyenge, nyomorult embersalak ösztönösen, négykézláb félremászik a sárban. Hegyes, szürke fejéből kivillognak apró szemei, csepegő orra vérét véres folttá mossa az eső az ingén. Többször kinyitja, becsukja száját, de

hang nem jön ki belőle. Végül azonban morgással kezdődő hör- gés, rekedt káromkodás szakad ki belőle. Mozdulatlan fekszik a földön, későre felkel, és olyan, mintha ördögöt idézett volna.

Az eső után hideg lesz. Tempósan tüzet gerjeszt, és összebú- vik mellette. Orra sajog, és görbült háttal füröszti fejét a tűzben, mintha őszes haját a penésztől szárítaná. Ősemberi módon saját gondolataival beszélget:

  • Ne tűrd, Simon!… Öld meg!
  • Félek!
  • Ne félj, Simon! Éjjel a kés nem villan, vér nem látszik, sikoltásnak nincs gazdája…

Lábai aprón reszketnek, mint a kutya ina a hidegben, merev fejbőrén szikrák pattognak, de orra és fülei hidegek, mint a beteg baromé.

  • Nem merek!

Óvatosan hanyatt dől a bundán, a bosszú újrakötözi izmait, és jóleső friss vért önt testébe.

  • Változzam akármivé, ha meg nem teszem!

Lassanként éj lesz. A jószág elnyugszik. A pásztor újra tüzé- hez ül, és gyenge, száraz vacsorát eszik. Egyik kuvasz lábaihoz csúszik és felpillog a tippadt, sárszínű kenyérre.

  • Kusti! Vessz meg!…

Abicsak megáll a kezében, és felugrik:

  • Hátha megveszne a kutya?…

Olyan kielégítő gondolat ez, hogy ülve nem bírja elviselni… A kutyák a szomjúságtól vagy a fogfájástól szoktak megveszni… Meg fogja kötni az ebet, és szomjan kínozza, míg megdühödik… Aztán ráereszti az úrra. így áll bosszút.

  • Kucu ne! Nenene!

Az eb ragyogó szemekkel simul. Apásztor láncot kerít, és durván nyakon ragadja az állatot. A közelben kiszáradt vackorfa áll, koronáját már letördelte tűznek. Ehhez az árnyék nélküli fához vonszolja a kutyát, megláncolja és bőven megeteti. Vad örömmel a fellegtelen égre néz:

  • Olyan forróság lesz holnap, hogy az Isten is beleizzad!

És ez az istenizzasztó forróság akadálytalanul fogja érni az ebet, míg a velő felforr csontjaiban, a vér kábult táncot jár ereiben, minden szőre szála pokoli hőt lehel, és még jobban kínlódik, ha a harmatot nyalja éjszaka.

  • Várj csak! – rázza ökleit az ég felé.

Indulatát vér futja alá, mint a tehetetlenre kötözött bivaly szemeit.

  • Ki tehet róla, hogy a kutya megveszett, s összemarta! – kacag a vackán a tűz mellett. A karámban álmukban mozduló ökrök nyakán fel-felver a kolomp, és Simon boldogan alszik el. A tűz egy ideig megvilágítja arcán az ütések helyét, aztán az is leszakad.

A következő napon még mohón kapkodta el az eb a neki dobált falatokat, de csakhamar izgatottan vinnyogni kezdett, láncba harapott fogakkal küszködött, és elviselhetetlenné vált őrjöngő panasza, valahányszor a nap megjárta fölötte pályáját. Erőtlen lábain előregömyedt, és megdöbbentően szomorú volt. Éjje- lenkint lankadt zöldben égtek szemei. Társai nekiestek és marták, verték azzal a különös állati ösztönnel, amely nem tűri meg fajában a senyvedtet.

Simon élvezte, figyelte, a kutya apadó életerejébe mártotta bosszúját, és leste, mikor jelenik meg az állat habzó szájában a halálcsíra.

Végre!

Az állat fekete orrlyukain letörülhetetlenül csöpögni kezdett a sötét rubinvér, összerágott nyelve több üvöltésre képtelen volt, máskor ragyogó, fehér bundája szennyes, sárgás, izzadt, csapzott, kócos, szegény lett, és farkát lábai közé csapta. Ekkor úgy vélte, hogy itt a pillanat. Mámorában semmire se gondolt, csak a fehér fogakkal kirakott véres kutyaszájra.

Leüzent a faluba az úrnak.

  • Jere ki, uram, mert nagy baj van!

Both Áron lóháton, vágtatva jött.

A csordás messziről meglátta.

  • Jere csak, jere! – lihegte.

Néhány lépésre volt már csak az úr.

  • Mi baj, Simon?

Az embert elforrósította a mámor, a pillanat gyötörte, a félelem kiverte, arcát dörzsölte kéjesen, mintha valami drága, ritka folyadékkal mosakodnék. Kábultan morogta:

-A kutya!… A kutya… Rád eresztem!

Földre szegzett karral, félig öntudatlan odabotorkált az ebhez, léptei inogtak, háta borsódzva fázott, s harapásnak, vérnek, ütésnek, dühödtségnek álomképe táncolt előtte, mintha lángoló fá- tyolon át nézne.

-A kutya!… A kutya…

Az ebuszítás hatalmához makogva kereste a szavakat, hogy a halálos harapáshoz erőt diktáljon.

Both Áron rémülten félretolta.

-Vigyázz! Hátha veszett!

Az eb kirúgott lábakkal az oldalán feküdt. Csattogó fogakkal kapkodott levegőért.

A férfi fölébe hajlott a pisztollyal. A dörrenés kurtán megrázta az állatot, s csendben elsimult. Utolsó pillantása, mit ráemelt, úgy maradt nyitva, mintha a megismerés pillanatában pontosan megértette volna az emberi szándékot.

Acsenevész, rongyos csordás, ez az eltenyészett félbarom, kinek teher és szégyen a léte, ez a dudvák közül előmászott torz nyomorúság most szembefordult az úrral, homlokon verte saját magát, és veréstől foltos, dagadt, sebes ábrázatát odatárta:

  • Most ide lőj, uram, mert én haraplak meg!… Lőj, mert essze- ráglak!
  • Mi lelt, Simon?… Simon fiam, térj magadhoz!

Döbbenten vizsgálta, tébolyult-e az ember, vagy az eb harapta meg.

A csordásnak már könnyek vegyültek káromkodásaiba.

  • Siess, ide lőj, ahol megverted!…

Egyszerre kínos-világossá vált minden az úr előtt. Szánalom és bánat ébredt benne. Szégyenkezve tűnődött, mivel riaszthatná el a fekete madarat az ember fejéről.

Az elkínzott csordás meggömyedt, szederjes száján elhalt a beszéd, tehetetlenül szenvedett.

Az úr hozzá lépett:

  • Engedj meg nekem, Simon! – nyújtotta kezét. – Feledd el, Simon!

Az ember egyszerre sárga lesz, mintha viaszpohárból ivott volna. Reszketve ragadja meg az úr neki nyújtott jobbját az ő földtől piszkos, repedt, bütykös, vértelen parasztkezével. A másik felhúzza a földről, melléhez támasztja, emberré gyámolítja. A csordás sóhajtva condrájába törülközik:

  • Vallani akarok, uram!
  • Előbb üljünk le, Simon!

Leülnek egymás mellé a juhászbundára, és beszélnek egymáshoz. A bunda úgy fénylik alattuk, mintha az Isten bárányának aranygyapján ülnének mind a ketten.

A VÉRLÁTÓ LEGÉNY

A nagy háborút követő tavasszal történt.

Öreg Tompos Bálint este azt mondta Béninek, a fiának:

  • A kaszák rendben vannak-e?… Nyolc embert fogadtam. Velem s veled tízen leszünk. Délig levágjuk a Kustalyt.

A legény csak bólintott. Zárkózott, csendes ember lett ebből a Béniből, mióta hazajött a háborúból, ahol úgy kihúzott négy esztendőt, hogy még a feje se fájt. Itthon se látszott semmi rendellenesség rajta. Hogy keveset beszélt?… Hát osztán? Még jó, ha nem jár az ember szája a mai világban. Nemcsak megoltalmazta Szentfelsége – áldassék szent neve -, hanem azon a nehéz háborús kenyéren olyan legényt facsarintott belőle, amilyen kettő sincs, nem is volt, s nem is igen lesz hamarjában a faluban. Szép arcú, hatalmas termetű s szemérmes, mint egy nagy leány. Büszke lehet rá az öreg Tompos Bálint, hogy az édesanyját, Véri né- német ne is említsem. A nagy vagyon is megvan, ötven hold príma föld. Mi kell egyéb?

Inkább csak büszkeségből mondta másnap hajnalosan Tompos Bálint a fiának, mikor a kövér, derékig érő fűnek nekiálltak a Kustalyon.

  • Kerülj hátrább, Béni, mert az emberek nem győznek utánad haladni!… Vezesse a rendet Koncsag Ignác!

A kasza lendül a kezében, suhog, dől a vastag rend. Átestek nekifeszülnek, s lassan közelednek a hajnali derengésben csillogó vízhez, mintha ismeretlen szertartást végeznének, vagy a csillagok fiai volnának, kik lehullott társaikat temetik serényen. Az utolsónak alakja még elmosódik a párás ködben, de a felhők már a kelő nap fényében remegnek, mint a földöntúli élet kint feledett színes ruhácskái. A rendet vezető legény a kaszatörlő füvet lassankint lábaihoz hullatja. Kedves, édes játék ez is, szerelmi babona, leányigéző gondolat, forró testű legények kitalálása. Az emberek nézik a nap szakállát, a hegyekre rézsútosan hulló sugarakat, melyek

megjósolják az esőt. A földnek nagyszerű nyugalmán elszótala- nodva visszahaladnak, hogy újrakezdjék titkos mozdulataikat.

Az ötödik-hatodik rendnél azonban Béni meghanyatlik, és kiáll a sorból.

Elégedetten, mosolyogva kerülik ki a többiek. Az apa szégyenkezve szól rá:

  • Mi lelt hé?

Béni észre se veszi. Lehajtott fővel, fontoskodva beleindul az ölig érő fűbe, belehajlik, nézi, vizsgálja.

A kaszások megütközve néznek rá vissza.

  • Mit csinálsz, hé?

A legény mintha magánkívül volna, hirtelen megrándul és felordít:

  • Aki Istene van – borzadozik hiszen itt szörnyű sok a vér!

A férfiak elnémulnak a megdöbbenéstől. Az apja rászól:

  • Mit beszélsz te?
  • Tele van vérrel a rét!

Rettenve szaladnak oda, nézik, de vérnek nyoma sincs sehol. Tiszta és ártatlan a rét.

  • Hol látod itt a vért?

Béni leszakít egy marok piros virágot, és eliszonyodva mutatja:

  • Hát ez mi?… Friss vér! Bizonyisten friss még!

A férfiak a legényre tekintenek, aki izzadt, sápadt, különös szemeiből, mint tűzbe borult kicsi ház ablakain, kiizzik a megközelíthetetlen titok.

  • Szent Isten! – vetik a keresztet ijedten az emberek.

Apja kemény mozdulattal megrázza a fiút.

  • Béni! Béni fiam!

A legény zilált arccal, borzadó üstökkel a magasba emeli a kaszát, de a többiek lefogják, elveszik tőle. Abicsakot is leoldoz- zák derekáról, hogy ne árthasson senkinek.

  • Megkötözzük? – azt kérdi Koncsag Ignác.

Az öreg Tompos megrázza a fejét, komoran maga elé néz, és könny facsarodik a szemébe. A fiú már csendes. Már nincs ezen

a világon. Nézi ő is a földet, és zavart, különös szavakat mormol bele a fűbe, mintha jósolna. Papnak is számot tenne, amit mond. Vajon hol tanulta, kitől hallotta? Szája enyhén habzik:

  • A vér nem múlik el soha!… A vérnek útja Isten szíve, de a kiontott vér oda vissza nem térhet. A földre hull, de nem válik porrá soha! A vér szent és megbocsáthatatlan…

Némelyek önkéntelen leveszik fövegüket, és úgy hallgatják.

Az öreg Tompos is belenyugszik a változhatatlanba. Szomorúan megfogja a hatalmas legény kezét, ki szép és szemérmetes, mint egy nagy leány.

  • Jere, menjünk haza, Béni!

Többé ő sem emeli fel szemeit sem az égre, sem az emberekre.

Csendesen mennek egymásra támaszkodva. Már nincs miért sietniök. Pihegve, fáradtan viszi öreg Tompos Bálint életének roncsát, meghalt lelkű fiát. Viszi komoran, szót se ejtve, elszorult mellel, félelmes erővel, lehanyatlott büszkeséggel. Átvezeti hallgatagon a véres füvek között, és csak néha rivall rá az Istenre, de az Isten nem felel, s a füvek is hallgatnak róla, hogy honnan kapták a vért, szörnyű terhüket.

A kaszások sóhajtva utánuk néznek…

SEBE LÁSZLÓ HAZABESZÉL

Büszkén, leányoknak tetsző arccal, széles mellkassal, birkózó izmokkal jött az egyetemre, nyílt kihívó túlzással, ahogy ezek a gyerekek rendesen duzzadó, féktelen kedvvel felszármaznak Székelyföldről. Minden mozdulatuk ezt mondja:

  • Ezör forint sok pénz, de azért se adnám, hogy itt lehetek!

Eredeti, tarkabarka agyú, kedves fickók az erő darabosságával, kik indokolt esetben könnyen pofon felejtik az embert. És hát lelkesen isznak, vérbeli lumpot imitálnak. Ki legkevésbé szereti, inkább annak jár a szája.

  • Ha édesanyám serrel szoptatott volna, ma se tudna elválasztani!

Más nagyszerű megjegyzések támadnak, kisasszonyriasztó

kacsintást erőltetnek a nézésükbe. Míg a szemedet elpillantanád, már megtréfáltak.

Idővel ezt is, azt is megtaszítja a tüdővész, vagy élet, mindig kevesebb lesz az utcán a tüntető köszöntés.

  • Szervusz, Ját. – Ifjú lelkek lehajlanak, eltűnnek. Kis diákszállásra szorulnak ketten-hárman, s közösen búsulnak.

Tavaszi időfeslés volt. A fűzfa kitolta már a lombját a vízparton, a hangyák előmásztak, s az új legyek elkábulva lapultak a fényes házfalon.

Sebe László felhajtotta a kabátgallért, gunnyasztott a térdén könyökölve. Lakótársa, a köpcös gyergyai Sikó jó szándékkal gondozta.

  • Mahónap megsuvadsz. Eriggy levegőre. Már lyukad be a vakszemed.
  • Hadd el Sikó, hazagondoltam. Húgom írt! Baj van!

Csak pillognak egymásra. A Sebe Laci fehér csontja fényleni kezd, meleg könnyel megöleli a társát.

  • Mennyit is játszódtunk mi akkor!

A gyerekjáték említése megzavarja a gyergyait is, tűri, simítja az ábrázatát, hol elsötétíti, hol kideríti. A beteg lázas kar

ja nyakán lóg, egymás mellé gyöngülnek, mint két mesélő gyerek.

  • Mióta vagy beteg?

Sebe gondolatban számítja. Melegség tölti el.

  • Hallgasd csak meg, Sikó. – Régi dolog! – Félméteres leányka volt a húgom is, egészséges, szép, hólyagos szemű. Én se voltam elébbvaló. Egyszer összebeszéltünk, hogy megnézzük Gabit, az öcsénket. Tudod, az akkor még bölcsőben feküdt, a szája izgett-mozgott. Kacsóival, melyek nem voltak nagyobbak egy kismadár lábainál, arcánkon bíbelődött. Azt mondja a húgom:
  • Te, vegyük az ölünkbe!
  • Miért ne!

Ügyesen alányúltam, kiemeltem, hintáztattam a karomon. A leányka megirigyelte.

-Add ide!

  • Nesze!

Addig cserélgettük, míg elejtettük, és begurult az asztal alá.

Nagyszerűt kacagnak rajta, a gyergyai fiús kedvességgel húzódik közelebb. Lekopott róluk város, egyetem, idő és élet. A szent, a nagy megfeledkezés izgalma, a múltháborító fény, játékkitalálás nagyszerűsége szállott hozzájuk.

  • S hát aztán?
  • Aztán – mosolygott Sebe – sietve visszaraktuk a bölcsőbe. Áldott szerencse, hogy nem sírt. Éppen el akartunk illanni, mikor nagy szomorúan bejött édesapám.

Még a légy is megkövült az ablakon, de nem történt semmi. Leült, nézett. Már-már elárultuk, hogy elejtettük Gabit, húgom bökte is az oldalamat, mikor még szomorúbban bejött édesanyám is.

  • Mit végeztél?
  • Hiábavaló minden!
  • Azért ne búsulj! – így becézte.
  • Milyen szép volt akkor édesanya, ha láttad volna!
  • Hiszem! – bólintott Sikó alig észrevehetően, hogy ne zavarja, és nézte a társa szeme alján a fekete foltot.
  • A gyerek szerencsére felsírt, a melléhez emelte. Bennünket perc alatt kivitt onnan a lelkiismeret. Végigmenekültünk az udvaron a kaszaj fa háta mögé, hol a húgom édesen elkacagta magát.
  • Barátom, ha hiszed, ha nem, én ettől a perctől fogva beteg vagyok. Ha már benne vagyok, neked elmondom a többit is, de ha valakinek szólsz, beléd bicskázok.

Az ideges kitörés nem bántotta a gyergyait, hogy ez a megnyilatkozás ne lássék gyengeségnek. Tovább már ismét nyugodtan mesélte gyermekjáték-életét.

  • Három lószekér állott be az udvarunkra. Itt vajon mi lesz? – tűnődtünk. A kíváncsiság elő vitt. A lovak fordítva voltak nekiállítva a saraglyának. Kissé csodálkoztunk rajtuk, de akkor már javában folyt a munka a szobákban. Idegen emberek jártak-keltek durva zajjal, mindent felforgattak. Apa sorra mutogatta a bútorokat.
  • Ezt! Aztán a szekrényt. A függönyöket le kell szedni!
  • Hová viszik? – találgattuk, de továbbkergettek.
  • Takarodjatok játszani!

Húgom félt, fogta a kezemet, és aggódva leste, hogyan szedi le a tükröt egy hórihorgas ember. Aznap nem tudtunk játszani sem a begycsontokkal, sem a főzőedénykékkel, a vízpartra sem mentünk örvényt nézni.

Estére üres volt a szoba. El-elkiáltottuk magunkat benne, nagyokat visszhangzott. Szomorkásán ültünk a tűz mellett, míg lefektettek.

Hajnaltájon anyánk hideg, éjjeli ujjakkal hozzánk ért, felöltöztetett, és kivitt az udvarra. Nagy lángú viharlámpák égtek a szekéren.

Felültünk. Az éj cseppjei arcunkba permeteztek, mitől megfázott az orrocskánk.

Agyergyai fiú hajába túrta két kezét, úgy hallgatta piros homlokkal, pillantás nélkül, mint a kurucok a nótát, kíváncsian nézte, mint gyerek az oltárt. Verejték, haloványság közt csak beszélte tovább Sebe László:

  • A többi egyszerű. Elhagyatott utcába vittek, félig dőlt házak közé, melyek olyanok, mint a mellen lökött ember.
  • Édesapa csak meghajolva bírt járni a törpe szobákban, és ezt úgy megszokta – legalább mi azt gondoltuk -, hogy a szabadban, az úton is meghajtotta fejét; pedig jó magasan van az ég, nem ütötte volna bele a homlokát.

Kevés idő múlásával megtudtuk, hogy még sincs olyan magasan az ég.

Apapkertben gyönyörű, hosszú szálú ibolyák nyíltak abban az időben. Sokszor odafeledkeztünk. Édesapához rontottunk be az ibolyákkal, de visszarettentünk. Az ágyon ült, egy úr tapogatta a lábait. Húgom közel merészkedett.

  • Ni, édesapa, milyen kövér a lába!
  • Édesapa hízik – és szomorúan magához kanyarította leánykáját.
  • Tényleg hízik! – vallottam be én is.

Az orvos elvégezte a tapogatást.

  • Kérem, csekélység!

Húgommal incselkedett, míg a receptet karcolta. Csak nagy huzavona után árulta el.

  • Vízkór! Szívbajból támadt!

És mi nagy örömmel szaladtunk ki:

  • Édesanya! Édesanya! Édesapa hízik!

Sebe László pihent. Gyönge ujjaival megsodort egy cigarettát. A gyergyai Sikó próbálta félbeszakítani.

  • Ne izgasd magadot, Laci! Elmúlt, feledd el.

Sebe fölényesen rázta a fejét.

  • Tévedés. Borzasztó elevenen él bennem, mint a papban a miatyánk.

Látszott, hogy a láza fokozódik, az a két szép tüdővészrózsa nyiladozik élénken. Most már kérte Sikó. A fiúnak jólesett az érdeklődés.

  • Bizony. Édesapa tovább hízott…

Mikor az almafa elhullatta piros eres virágját a papkertben, járni se bírt. Kiült az udvarra a verő fénybe. Nővérem hangosan tanult. Leánymódra. Lépkedett.

„Szolimán, a törökök vezére nagy sereggel…”

Hosszú lélegzet, újrakezdte.

„Szolimán, a törökök vezére… (dupla lélegzet, újabb séta) nagy sereggel közeledett Magyarországhoz.”

Ezen felvidult, de naphanyatláskor le kellett feküdnie. A konyhába húzódtunk, hogy ne zavarjuk. Egyik este nyílik az ajtó, és apám áll az ajtóban, mint a fehér halál, kinek ezüstös a szakálla. Száraz kezeivel a bútorokba fogódzott. Segítségül futunk, de ő csak szaval a küszöbön.

  • Az irományokat hozom. Jó, ha kéznél vannak.

Szétteregette.

  • Ez a működési bizonyítvány, végzés, kinevezés. Ha le találom hunyni a szememet, sürgősen terjesszétek fel.

Rám fürkészett.

  • Mit tanulsz? – Igen? – szigorkodott. – Ember légy a talpadon, mert – összeszívta a szakállát, befordult az ajtón a lépésekkel küzdve, támogatva, benn lehunyta a szemét és nézte, nézte jó sokáig a jövőt.
  • Rá egy napra, ugyanazon órában nagyokat roppant a szék a csendben virrasztók alatt. A falakat kárpitba vonták, a szta- niolos angyalokat felállították, egy asztalkára ráhelyezték a feszületet.

Édesapa örökre meghalva feküdt fekete ruhájában, olvasóval összekötött keze a mellén.

  • A többi egyszerű – fitymálta saját sorsát Sebe László. – Annyit tandíjmentesültem, annyi buta kölyket oktattam, míg valahogy leérettségiztem. Hanem az anyám szemlátomást pusztult. Amennyit mi gyarapodtunk, annyit fogyott ő. Arcáról eltűnt a szín, szemei beestek, a mementóvonalak pirosán belevágtak a tenyerébe, mint a tűz-ér.

Az utolsó estén a tűzhely körül forgolódott. Az öcsém – kit elejtettünk régen – az érettségi pálcán lovagolt. Ruhát stoppoltak, gyolcsot hasítottak – gondosan elrendeztek mindent a ládács- kámban. Számba adták.

  • Nézd! Itt van tizenkét zsebkendő, ezek a gallérok, ezt ide teszem, azt oda…

Ismerősök érkeztek. Ilusék.

  • Mikor indul Laci?

Az az idő is elérkezett. Vettem a nehéz táskát. (Az érettségi pálca otthon maradt, most is ott függ a szekrényben talán.) – Anya sajnált. Azt hitte, szégyellem vinni.

  • Embert fogadok! – ajánlotta.
  • Minek? Kár a pénzért!

Még sokszor megkérdezte:

  • Bírod-e, fiam?
  • Ugyan! – és összeharaptam a fogaimat.

Felszálláskor öt forintot nyomott a kezembe.

  • Vedd magadhoz!

Sokszor visszaadtam, mert tudtam, hogy utolsó pénz a háznál.

  • Nyugodtabb leszek, ha elveszed – sírt, és erőszakosan a zsebembe gyűrte.

A legközelebbi állomásról mégis visszaküldtem, mert nem tisztességes ember, aki elveszi anyjától az orvosság árát.

  • Hát nem igaz, barátom?

Sikó, a gyergyai bámulva nézte a rettentő erőket, indulatokat fékező társát, ki nagy léptekkel sétált, betegen, borzosan.

  • Feküdj le, pajtás! – csillapította.
  • Lefeküdjem? Én? – torpant hátra, mint a megsértett tudós, ki saját köreit számítja, szidja. – Hiszen készülnöm kell. Itt a levél. Hazahívnak. A kis húgom írt.

Most már úgy viselkedett, mintha ott se lett volna a társa, a gyergyai Sikó. Rádobta magát az ágyra, figyelgette a húga levelét.

  • Jer haza, Laci. Te tudsz hozni örömet, egészséget is.
  • Azt hiszik szegények, amerre én járok, boldog, fényes az élet! – kesergett Sebe László, és arca tele volt szomorúsággal.
  • Te, ha nekem pénzem volna! – meredt rá a barátjára, csillanó, tervező, fakó szeretettel.
  • Mit csinálnál, Laci?
  • Barátom – vetett feléje egy lelkes mozdulatot -, gyönyörű házat építenék valahol egy erdő tövében. Berendezném minden jóval. Aranyból volna még a rozsda is a késen, villán.

Legelőször megfestetném apám, anyám képét. Kis húgommal megtanácskoznók, hogy melyiket. Azt-e, amelyiken édesanya fiatal és üde, mint a reggel támadott gondolat, vagy a mostanit, a lehullott arcút, kopott ruhájút. – Mégis ezt festetném meg!

A konyhát felszerelném drága edényekkel, kristálypoharakkal. Majorságot is keltetnék, márciusi csirkét, pelyhes pipét.

Aztán egy napon – legjobb volna a nevem napján – kocsira ülnék, és elhajtanék a kis meglökött ház elé. Már a kapuból kiáltoznék!

  • Hamar! Sietni! Elhűl otthon a leves!

Ők kifutnának, és magammal vinném az elhagyatottságból. Az izmos lovak – ejh, hogy trappolnának!… A szép szobába vezetném, hol a képek függenek a falon. Édesanya sírna a látásukra, és csak ennyit tudna mondani:

  • Drága fiam!

Ahogy a konyhára mennénk, hát egy pici csirke bemerészkedett a nyitott ajtón csipegetni. Kis húgom felkapná, megcsókolná a homlokát.

  • Jaj, de hercig!

Az ügyetlen csibe arany lábacskáival kapargatná a húgom tenyerét.

Mikor a legboldogabbak, mindenről elfeledkezve, elszökném mellőlük, és felgyújtanám az elhagyott szegény házat.

Mit beszélek?…

Felgyújtani nem lehet, mert oda kell hazamennem, de azért jól készüljetek, mert úgy megyek közétek, mint egy fejedelem.

  • Hiszed-e, Sikó?

Sikó megölelte a lázas gyermeket, széthányta az ágyat, beledédelgette, beborogatta a fejét, szívét és őrizte, míg elszendere- dett.

Estefelé felnézett még néhány földi, osztályos cimbora. Azoknak megsúgta, hogy baj van, Sebe Laci már hazabeszél.

  • Hazabeszél? – hitetlenkedtek, de úgy látszik, megértették, mi az a hazabeszélés, mert erősen elkomorodtak, sötéten, gyilkosán néztek egymásra; – már ahogy ezek a székelyek szokták – kikben sajnos nincsen semmi finomság, megértés. – Darabosak, féktelenek, és az Úristen is tájékozatlanul keresi a helyüket a másvilágon, hogy hová tegye őket.

APA MÓZES TEMPLOMA

Hajnal van, szép piros hajnal, de már látszik a harmatcsepp az ökör szarván, s a lombkaliba alatt felserken Ülkei Lázár, a havasi pásztor. Olyan közel jönnek a csillagok ébredező szemeihez, mintha a fenyők ormán szikrázó virágocskák volnának. Elnézi kevéssé az égöntést, aztán babonából letöri az ágvesszőt, melyre az első napsugár ráesett. A patakban megmosdik s tüzet tesz. Aha- rasztot szétvetett lábai közé kaparja, kicsihol, s a taplóvasat orra előtt meglengeti, az ághalom közé dugja, mintha az ősvilág fészkébe rejtené. Felcsillan a tűz, hogy virradni segítsen. A Lázár fél orcáját megvilágítja, a másik még az éjben marad. Mellette a borztarisznyából kinőtt a fenyővizes üveg nyaka. A bokron durva inge szárad, a kaliba üstökén sajtocska csüng. Az értékesebb holmit belül rekkentette el a szénaágy alatt. Itt őrzi a balta a szeretőjétől kapott jegykendőt, finánclábú dohányt s miegymást.

Koldusélet biz ez, de Ülkei Lázár nem a nyomorúságra, hanem az öccsére haragszik, kit másfél napja már, hogy Ajnádba szalasztott Csinód Évához, a szeretőjéhez, de csak nem jön a legény.

Az Öregisten rég kimustrálta az eget, mikor sánta lován arra hujjongatött Bartis Fürge Mózsi. Reákiáltott:

  • Te! Nem látád-e az ecsémet?

Bartis oda se pillant. Nem azért, mintha nem értené a szót, de előbb elvár két kiáltást, s csak a harmadikra rúgja oldalbordán a lovat:

-Az ecsédet-e?… Odalenn az aljban zsidóravatalon fekszik!

A„zsidóravatalon-fekvés” azt teszi, hogy a fiú részeg fővel eldőlt valahol az úton. Arra is jó ez a mondás, hogy pásztordélig ne várja őt Ülkei Lázár. Pásztordél pedig akkor vagyon, ha már a bika lapockájáról nem száll fel a kék döglégy, s a madárfiú üle- pére esik a fészekben.

Tisztességeset káromkodik a hírre a legény, de nem azért, hogy Istent sértse, hanem csak így messziről jósolgatja az öccse jövőjét.

A Béni fiú, mikor délfelé megjön, még nagyobbat káromkodik. O se a Fennvalót akarja bántani, hanem csak a bátorságát bizonyítja.

  • Súj egye meg, ott felejtők a Jobbsincs mozsikáját a Csinód Éva ablakában!

Lázár nem szól, de füstös a két szeme, mint a bikának. A fiú rákacsint a bokorra:

  • Ne fúdd magad, hanem készülj, mert azt üzente a szeretőd, hogy az új templomban elsőnek lakodalmaztok!

Sok ennyi jó hír egy legénynek. A megirdalt szalonna reszketni kezd a kezében, az erdőnek lobbanásai lesznek.

Szótlanul ebédfőzéshez látnak, mert fejük fölött az újulástól nedves fenyőtobozok délebédre harangoznak. Az üstöcskében csakhamar buzog a víz, s a sárga puliszkalisztet belehintik, mintha virágporból főznék az ebédet.

És minden megünnepli a két árva legény szegény táplálékát. Az ég ki van világítva a tiszteletükre, a fák lábain moha tündök- lik, az eper odasiettében betörte az orrát, házukra s a százados fákra vadborostyán s iszalag kúszott, hogy fazekukba tekintsen, pléhkanalukba édes bimbók lengenek bele, és körülöttük minden virág… A két legény is virág…

  • Hát szép az a templom? – veti fel a szót Lázár nagy későre.
  • Szebb nem is lehetne! Vasárnap választják a szentjit neki. Az orgona is készen van. Úgy szól, mintha erős üdő volna benne…

Ülkei Lázár a messzeségbe tekint, arra Ajnád felé, hol bárányfelhők jelzik a szeretője lépteit.

-A nagy gazdák titokban a pap nyakára járnak – mondja a hírt a kisebbik -, mert mindenik a maga szentjiről szeretné elneveztetni a templomot… Nagy harc lesz vasárnap! – véli, s fáradtan ásít hozzá.

  • Nyugodj egy kurtát! – dédelgeti bátyja, maga felhujjintja a csordát, és úgy imbolyog utána, mintha túlvitetné magát a fény határain. A tetőn leszúrja botját támaszfául, és a feje elhajókázik rajta. Hirtelen összerándul. Valahol a szíve mélyén drága gondo

lat fakadótt, s bűvös, lassú fundálással, mint egy zümmögő aranybogár megérkezik a szíve csúcsára.

  • Mi lenne, ha a Csinód Éva neviről neveznék el a templomot?… Beh megemlegetnék!… Nem válna az Istennek sem szé- gyenire!… Jó, értő ember a pap, miért ne hajlanék a szóra!…

Már hitt is benne. Együgyű lényébe elragadtatás szállott, és minden megszépült körülötte. A méhek porszemet vettek pici körmeik közé, hogy elragadtatásukban a földön túl ne szállj anak. A színes kalapú gombák olyanok, mintha olasz turisták volnának, kik a havason mászkálnak. Dalolnak a madarak, s a sáfrányokon biztatóan villog a kígyók nyála.

  • Úgy lesz! – rikkantott fel örömében, és meg se várta az estét, bensőleg áradozva visszaterelte nyáját, levette a bokorról napillatú ingét, és estre hanyatlóban bizakodón megindult Ajnád felé.

Éppen lámpagyújtáshoz készülődtek a faluban, mikor megérkezett a pap kapujához.

Az udvaron leány surrant a tejjel azon gömyedőn, ahogy kibújt a tehén alól. Rászólt a szájtátó legényre:

  • Vigyázz te, mert béka szökik a szádba!
  • Itthon-e gazdád? – restelkedik a legény.
  • Jézuskát altatja! – ingerkedik a leány. – Mi bajod vele?
  • Ha a likas kalapomon keresztül megnézed a csillagot, akkor megmondom!
  • Majd, ha az én fejemen lesz! – vág vissza a leány.
  • Eljön annak is az ideje, ha a macska keresztülszökik az árnyékodon! – vigasztalja Ülkei Lázár, s a kicsi üdülés után megkeresi a pap kilincsét.
  • Nagy dologban jöttem! – kezdi halaványan, s a két legény összebúvik az asztal fölött.

Mert a pap is legény, ügyibevaló legény. *

  • Mintha gyónnám, csak úgy mondom! – suttogja Lázár.

A pap szelíden, komolyan bólint, amitől a másik nekibátorodik.

  • Éva legyen az új templom szentje! – esedezik forró homlokkal.
  • Annyira szereted?
  • Ha azt ki tudnám mondani!…

A tompa lámpafénynél hallgatagon nézte egymást a két legény. Fölöttük az ingaóra csillogó szára járta útját egyik legény homlokától a másik legény homlokáig, és hordozta arany lapján a kicserélt gondolatokat. A pap arcáról átvitte a pírt a legény barna fejére, onnan visszahozta a szerelem gyönyörű ingerét, és a pap megremegett tőle.

  • Nézd, fiam – mentegetődzött -, én nem határozhatok, mert a falu dönt a templom neve felől!

A legény összegörnyedt, mint egy megőszült angyal, és elfeketedve susogta:

-Akkor vége!… Hej tisztelendúr! Nincsen annyi keserű búbánat az imádságoskönyviben, mint amennyit nekünk okozott!

A pap megsajnálta. Az ő szívében is megnyíltak a szerelem betemetett kapui. Ránézett a breviáriumára, a falon lógó öreg szentekre, s mintha azok is megfeddették volna. Nem többet ér-e gőgös parasztok pénzénél, az eklézsia-vezetés minden okosságánál az a drága csók, mellyel ezek a tiszta gyermekek hálából megékesítik a Teremtő fonnyadt kezét?… Kifeszítette boltozatos mellét és elmosolyodott:

  • Igazad van!… Légy csak ott vasárnap a gyűlésen!… Vagy én hagyom itt a falut, vagy a Csinód Éva nevét fogja viselni a templom!

Angyalok vitték ki a kapun a legényt, s a boldogságtól félig öntudatlan ment Alszeg felé, s bedugta fürtös fejét a szeretője ablakán.

  • Ne ijedj meg, lelkem, mert csak én vagyok!…

A szíve szakadt meg, úgy várta a vasárnapot, és mégis elkésett a szentválasztó gyűlésről. Valamitől megriadt elbogározott a félvad csorda, s mire az öccsével összeszedték, s lefuthatott a faluba, már javában veszekedtek az emberek.

  • Első falu vagyunk, első szent kell ide! – recsegett az egyik. -Ajánlom Szentpétert!
  • Fejjebb! – rázta az öklét Küs Dani Jóska. – Ott van Szentjó- zsef, s az oltárt én fizetem!
  • Nem nyugszom bele, emberek! Megajállom a harangokat s az orgonát, ha nem tágítunk Szenmihály mellől! – semmizte le Apor Mihály, és már hajlott is a hangulat feléje, mikor szót kért Apa Mózes, és büszkén odavetette a papnak:
  • írja, tisztelendúr!… Ha már pénzre megyünk, itt vagyok én!… Fizetem az egész templomot!…

Mindenki elnémult. A pap lesütött szemmel szólott:

  • Kérem az egyháztanácsot!

Szóba se jöhetett a szegény senki-legény vágya. A szép leány remegve, szégyenülten állott mellette. Az emberek egymás izzó szemeit vizsgálták, s az asszonyok kezéből kiesett a levendulafű.

  • Még van reménység! – áltatta magát a legény, és bizakodva leste az ítéletet, mikor visszatért az egyháztanács.

A pap ránézett, mintha bocsánatot kérne, és síri hangon kihirdette a határozatot:

  • Apa Mózes atyánkfia nemes ajánlatát elfogadjuk!

Számba se vette senki, mikor a legény felordított:

-Az Isten!…

A leány iszonyodva menekül el tőle.

  • Verjen meg a bűnöd, hogy ilyen szégyenbe rántottál!… Többet nem kerülhetek emberek szeme elé!

A legény meghökken:

  • De… Éva!… Hát csak ennyire szeretsz?… Éva!… Mi történt?…

Setéten, esett fővel törtetett át a falun. Már a havasok lábánál állott, mikor megvilágosodott az elméje.

  • Az Isten tudta!… Isten nem akarta!…

A gondolat hosszan elderengett a szeme tükrén, aztán alázatosan levette fövegét, és felnézett az égre.

Mégis kiesett szeméből a könny, mintha a Jóisten melléről hullott volna le az elgondolt boldog életnek odarejtett nedves kicsi rügye…

CSUDÁLÓKŐ

Barlangmisztérium

Homoródalmást régen elhagytuk, s mire pirkadni kezdett, már a Kőmező sziklakaraján jártunk. Már bontakozott a nagyszerű látvány. Az omlott szirteken lábaimnál zúgó patak félelmes igéi jósolni kezdenek, és akaratvesztetten nézek bele a tátongó mélységekbe. Az agyat nem bírja lehűteni a hűvös havasi légnyomás, s szemeiden reszketve emeled a ködturbánt, míg a fekete bükkös körülmorajló rossz szándéka a lélekkel enyeleg. Sejtelmek, rémlátások, káprázatok, szorongás, a hegységek redői a megrendíthe- tetlen valóság sötét hátterére felfestik a balsors gyönyörűségét.

A mélység díszíti a magasságot. Sietünk a Csala-tomyára, hogy lássuk a napváros ébredését. A búvópatak medréből nézve az ormon függő, biztonság-kötéllel rögzített társaimat köldöküknél fogva megkötött kis majmoknak látom, aztán szinte elveszek a katlanban, a méregfőző alvilági tudományban. Ha gondolkodom, csak a sötétséget szaporítom. Kábult vagyok, mire a többiek engem is a magasba rántanak. Hangtalanok vagyunk, mint a denevérek.

Csakhamar megjön a nap, a napváros ébredni kezd. Sok száz fehér, karcsú szirtszál ragyogó fénybe öltözve megújhodik, s a kő világ megnyílik. A felső minden lassan elválik az alsó mindentől. A fellegek futva tünedeznek, a ködök szétfőszlanak, és a hegyek ingadozni látszanak. A csillogó mészkövek a naptörésben látható sugarakat vetnek szét magukról, s az így képződött végtelen ezüsthálónak szálait a sejtelem tartja. Nagy, harmattól köny- nyes bojtja távozóban felettünk csüng. A napvárosban mára istent halásznak maguknak.

Állok a Csala-tornyán, honnan tatárkémleléskor örömében lebukott egyik ősöm. Alattam a tavasz virágait nézi, a vad szimatolva járja az erdőt, a madarak vággyá válnak az ágakon, s a tá

voli földeken már pityókáját kapálja a székely. Az égen üvegfátyol, közel-felhő. Lélekben kísérem a munkát, mint angyal az imát. Szegény, félmeztelen népem, ki örökkön arcbőrét vitte foltnak más dicsőségéhez, s utolsó rongyát is a becsületre pazarolta… Csak ütni s szenvedni szoktatták. Zsebe van, hogy üres legyen. Saját tehenének is tartozik a tej árával, pedig elvetéli körmeit a nehéz munkában, míg kiöltött nyelve bevérzi ágya szalmáját. Ha ma megkötözték, holnapra annyit fogyott bújában, hogy kivonhatta kezét a bilincsekből. Hiú gondja, hogy pénze a koporsót kifussa. Fejében hibás a tartalom, mert most is bízik az igazságban. Abbizony, víg az élete, csak az a baja, hogy üres gyomor nem hágy halmot maga alatt. Nem csodálnám, ha – e népet látva – én is leszédülnék innen.

  • Menjünk már! – siettetnek társaim.

Menjünk! A barlang vár. Sápadtan kapaszkodunk fel a bejárat torkába. Izgatottan gyújtjuk meg a fáklyákat. Sziklák tépik az ember árnyát, kétségek a szívét. A szem vibrál, s a képzelet sietteti az alvilági tréfát. A vörös fáklya a levegőtlen odúban ímmel- ámmal gőzöl, serceg, mintha kobold egérszőrt pörkölne lángjába. Itt-ott penész ül a kő-bokrokon. A barlang falából sziklába ragadt, korszakos koponyák ütköznek ki. Hátrább kormos üst kuporog vad cigány hátán, mint középkori banyán az ásító sátán. A setétség olyan mély, hogy az életet mímelni se lehet. Az érzéste- lenség pedig akkora, hogy a hajunk szálankint ragad fejünkbe a félelemtől. A tehetetlenséggel és súllyal tömött sziklák őstehetségét nagyobb feladat megoldani, mint a légy hat lábát tapadással ellátni, vagy sejtekből fát ragasztani össze. A Barlang önmagából él, mint maga a Jóisten, vagy a nagyon öreg világtalanok. A föld lényege az, amit ez a torok magából kiásít!

  • Vigyázzatok! – kiáltom önkéntelen.

A kiáltásra furcsa mágia kezdődik. De minő mágia! Egy ember képtelen elviselni.

Finom, síri, kis eljajdulással indul, mintha tündér hajszálán vonót rántanának el. Önkéntelenül tudom, hogy a limbus vészje

le volt. A zizegés folytonos és különös lesz, mintha a falevél fél oldala sima az egyirányú szél miatt. A fénynél ragyogó kövek közt megnövekedett termettel, megbabonázottan tévelygünk feléje. Arra gondolok, hogy így fogunk egykor botladozni a fekete firmamentumon csillagról csillagra a teljes kielégülés felé, tűzben perzselt szemünk világa nélkül. A fáklyámról lecsóválom a pernyét, és mintha jelt adtam volna, egyszerre felzúdul a nya- valygó zsivaj, mintha a föld árnyékában bízva és rejtőzve ördöglármát rendeltem volna. Az első vándorlegénynek, Káinnak füty- tye hallszik. Démonok forradalma ilyen a pápai áldás miatt, vagy a lángon sülő férgek hattyúdala. A halottak anyanyelvükön üdvözölnek a gödör szájánál. Feltétlenül utálatos, mint a nyáltalan szájú aggszüzek éneke. Lehet, hogy a kínai ábécét zagyválják elő az összes kínaiak. Csak a haldokló gége fúj ilyen akasztófaritmust, de az is lehet, hogy a világ összhangjának egyedül hiteles visszhangja, azért ilyen elviselhetetlen, káromlást és átkot szülő borzalom.

Azt mondják, hogy a riadt denevérek ezrei okozzák ezt a zajt, mely a közeledésünkre lassan elhal, az alagutak elvezetik a rémzajt, sustorogva megszűnik, mint mikor a sugárzó szenet vízzel leöntik. A mágus-tudománynak vége, csak a halomba hányt hangszerek: avas félkoponyák, csorba állatcsontok sejtetnek valamit. A denevérek már közömbösen függenek a szárnyukra aggatott horgokon. Halk kőcseppenések koppannak, mintha láthatatlan királyi koronák népük könnyeit gyűjtenék.

Mit érne most egy torok friss levegő!

Erre azonban most nincs idő, mert a Függőkő alá megyünk.

Majdnem beleütközünk a roppant, tömör szikladarabba, mely örökös zuhanóban van, mint a mindig kész pusztítás. Alig merünk lélegzeni a láttára. A Föld lelkiismerete ez, mely egyszer le fog dobbanni ránk, mihelyt az igazság nyila ellövi az őt tartó hajszálat. Pillanat kell-e hozzá vagy korszakok, ki tudná megmondani!… Csak a csecsemőt nem lehet büntetni vele, hogy alatta egy szál rongyon ne mosolyogjon; de nincs az az elvetemült vas

koponya, hogy a veszedelmes és bizonytalan eshetőségtől meg ne repedjen.

Valami rege szerint a föld színén van egy nevetlen fű, melynek gyökre a Függőkövet tartja. Ha e füvet emberi vér éri, elszárad a gondviselő gyökér, és itt lenn vége mindennek.

Ki nem hiszi, üljön be valami ősmedve tanyába, és várja be a szavak teljesülését, figyelje az idehalló csíki kutyák ugatását. Azok megjelentik a veszedelmet. A kakasoké a hajnal, övé a türelem.

Új terem.

Itt minden üreg szent, mint a naputánzó monstrancia. Ide menekültek őseink a halál, török, tatár elől. Múltunk lelke sugárzik elő. Kik valaha itt időztek, csókkal szívták ki a sziklából az erőt, és szeretetüket helyezték védelmül. Most már a „Sugár-orgona” szótlan, és elszállott az utolsó méh is a megkövült „Méhkas”- ból, a „Sütőkemencé”-nek hamva kihűlt; de azért csak ezüst kalapáccsal szabad megkopogtatni a sziklafalat, mint a halott pápa homlokát, hogy a múltról beszéljen. A halál rég kinézte a poharat eleink kezéből, és mi idegen világ porát hordottuk ide. Elfeledtük, hogy a por a kőnek nyilvános gyalázata. Finom leányuj- jak állanak ki a kőarabeszkek közül. Őket is eltemette a hideg és fehér elem, mely könnyed és tiszta elmúlást ad, mint a hófúváshalál.

Ne vádoljátok a követ, hiszen a falevélnek is helyet lágyít szigorú kebelén, és eldajkálja a madártojást!

Mit tudtok ti a föld felszínén a kőről?

Az a kő kezdetleges és koldus. Eb után vetitek, vagy sírból felhányjátok, hogy ördög-inget szabjatok belőle a csontvázra. Szokva vagytok hozzá, mint a cigányhegedű a rossz időhöz. De ez a kő örökkévaló, mert sohasem hazudik, s csak azért nincs szíve, hogy ne változhassék benne a szeretet, mely a sziklarészeket egyforma érzéssel tapasztja egymáshoz. Fölöttünk több száz láb magasságban rengeteg erdők görcsös gyökérzete, mint a sziklák agytekervényei szórják a világba a Föld ősgondolatait.

Néhány szerencsétlen méter csak a termő élet mélysége. Felszínes semmiség, kevés, nedves földturkálás, szűkös paraszttudomány, mely nem nagyobb egy ördög-előarasznál… De hol van a cél, ahová ezek a sziklák igyekeznek!

És…

Mi vagyok én velük szemben?… Az a csekély és nevetséges név, melyet kínos hernyó-mászás után denevér-ganajjal a Barlang oldalára felfirkáltam.

A fáklyám tétován világít körül.

Csak most kezd igazán megnyilatkozni a Barlang.

Áfáiból indulatos arcélek ütköznek elő, készen rá, hogy megharapják Isten kezét. Dicsőségtől csömörlött, világokat összeontó, barbár uralkodók, prófétákat cenzúrázó, túlzott erejű világda- colók vetettek itt ágyat maguknak. Szerencsére oldhatatlan szirt- öwel van a testük hátrakötve, és nem rohanhatnak ki, hogy fejük fölött a kőzetbe túrt öklükkel együtt a világra rántsák a hegyet. Ezt a látványt igazán csak a hideg gyomrú állat, a denevér bírja ki.

Szemben félemlőjű, törött kőfarú nők kőtejjel szoptatják kicsinyeiket. Piros arcú székely anyák voltak valaha, kikről borzasztóan tud mesélni a furulyával kitoldott orrú kecskepásztor. Ami velük történt, elenyészett, és csak a mindentudó szikla sír rá a ruhánkra. Füst s lélek nem kormozza be a levegőt.

Szipogó parasztasszonyok, kik orrukkal piszkolják kötényüket, nem állhatnának résztvevőbben a múlt rémei előtt, mint mi. Egyikünk mégis fellázad:

  • Jerünk! Akkor is pofonnal egyensúlyozták az embert, s arcba vágott parolákkal cserélték az országot!

Még egyszer azonban letartott fáklyával áldozunk az emlékeknek.

  • Üdvöz légy kő! – mormolom. – Te időtől kopott lépcső a semmihez… Sasoknak asztala, élet eszméletlensége!…

Társaim azonban újra kúsznak a sziklaélen, mintha meseháton lovagolnának, majd újra beleereszkednek a denevérpiszokba, és átbújnak az új labirintusba.

Csak akkora, mint a barát-cella, de ez lehet a kövek mennyországa. Minden zugot átver a fáklyák fénye. Azúrfény-játék kísért, aranyszikra szóródik. Ott máglyaszerű halom, mintha drágakövekből gyújtott pásztortűz égne. Fölöttünk a boltíven finom szövésű kő-függöny és körös-körül cseppkő-virágok, folyondárok mészkőcsipkékből, tejben nőtt tavirózsák, fehér nefelejcsek. El- bűvölten nézzük, míg hallgató Barlanggá merevedünk mi is, és a szívünk alatt menedéket keres a világ, mely utolsót rúgja a gondviselés horgán. Az óra önként megáll a zsebünkben, mert itt az időt már nem lehet mérni. Olyanok vagyunk, mintha fekete álarccal néznők ezt a sok szépséget, s mintha a mi testünk is ara- beszkké oszlanék, cseppkő-virággá fagyna.

Milyen kár, hogy későn van, mennünk kell ki újra a piszkos világba. Valami fellázad bennem, és feltépek egy félmázsás követ, s bevágom a barlang szépségei közé. Társaim úgy néznek rám, mintha a lappangó dohosságtól megbolondultam volna, vagy a terhes mászkálás közben koppantottam volna el a józan eszemet.

Elszégyellem magam, és némán követem őket ki a világba. Azok ott elöl bolondul lármáznak, mint az aranymosó cigányok, kik a Vargyas-patakból szemenkint halásszák ki az arany-morzsát. Szinte legyőzhetetlen indulat villan át rajtam:

  • Milyen jó volna egyet megölni közülük!…

De nem lehet, mert már dereng a világosság a Barlang szájában, hátam mögött utolsó fényükben reszketnek a kövek. A denevér elsuhan fölöttem ködös útjára, a kör testű állat, a pók nyugodtan megnézi hálóját, a kövek tovább csepegnek.

Vajon mennyi időre van szüksége a kőnek, hogy magába rejtse az emberi fájdalmat?…

És lesz-e, marad-e valaki közülünk, ki kiolvassa belőlük?…

Senki és semmi nem felelt a kérdésemre. A lábamhoz esett fáklya csendesen pörkölte a követ…

VÍZBE TEMETKEZÉS

A legény holtteste ott akadt fenn az Oltba nyúló fűzfa vörös gyökérgörbülésén, ahol a víznek kietlen játéka a sziklákkal megszűnik. A folyó szeszélyesen úgy helyezte el, hogy a fül barna kagylója óvatosan a víz színére emelkedett, mintha a föld utolsó üzenetére várna. Fölötte a parti mező gazdag, dús volt. A nap függélyesen hull az Oltba, átszínesíti a vizet, magába töri a kék eget. így, az alsó és felső végtelenség között nyugszik az árva, fiatal test. Ruha nélküli, mert ártatlan, ártatlan pedig azért, mert halott. Sem vér, sem nap át nem melegíti többé, de szép és magához von, mint ahogy a tükör ragyogása lecsalja a pacsirtát az egekből.

Ide feküdt tehát ez a legény, hogy mindig a fején legyen: – nappal az áldott nap jegye, éjjel az áldott hold jegye. Víz-sírja fölé hajolva megpihen az emberi értelem, és fölösleges megkérdezni: – Ki vagy? – mert nyilvánvaló, hogy nem szerencsétlenség történt, hanem a legény maga akarta így. Elindulok azért az övig érő fűben, hogy cselekedetének nyomait megkeressem.

Először rovással díszített botját lelem meg ott, ahol kitör az Olt vize a gránitok közül, útját veszíti a fenyő, és virág-világ határmezsgyéje kezdődik. A fülbe szúrt botra rádobta kalapját, ruháját alája vetkőzte. Tüzének hamva, távolabb fekvő lovának fekhelye még érintetlen. Az ősnomád tűzhely maradványai körül a föld és víz kezdetleges elhelyezkedésének csendje és érintetlensége. Még tegnap innen tekintett napnyugat felé. Rosszul tette. Lépteivel ösvényt vont a fűbe a húszöles szakadék pereméig. Ez volt utolsó útja.

Már ismerem is őt.

Ló száját szerrel kenők, viharokat kézlendítéssel eltörlők, tűzbe vizet cseppentők, csillagra igazodók, színek selymét értők, állatnyelvet kanálba vevők, virágot botra faragók utolsó ivadéka ő, kinek csecsemő korában nyers aranyfonalat kötöttek rózsás

csuklójára. Anyja és lova melegén erősödött férfi, ki sátrára lókoponyát tűzött. O a nagy szabad, omlásoknak, rontásoknak ellenállani képes, az Európában soha meg nem szokható idegen, ki ázsiai „Ü”-betűből alkotta nyelvét, mert ez volt az utolsó erőfeszítések hangja, mikor a világ miatta összeomlott.

A test fölé telepszem, és nézem, hogy a fűgyökeret ölelve a vízből kinyújtott fülekkel lovát várja, dobogását hallgatja, hogy továbbmenjen rajta, mint fantasztikus vízilovas, ki körbolygásá- ban a vizeken tér haza Ázsiába, mert emberi súlyát más föld le nem köti.

A hideg fül fölé hajolva így nyugtatgatom:

  • No, mindjárt utadra bocsátlak, de még dolgom van a botoddal, mert szótétetlen nem hagyhatom ezen a pár sor írásodat, melyet ősi jelekkel rávéstél, bajszodat, szád puha árnyékát fölébe hajtva egy mohos kövön.

Leveszem a botról kalapodat, mely mást soha nem üdvözölt, nem a büszkeség, hanem az öntudat méltósága miatt, és baráti tulajdonomba veszem a szavaidtól ékes fát… Akarnod kell, hogy a babád piros orcája ne hervadjon miatta, de nyugvóhelyed fölött ezzel verem főbe lovadat, hogy pihenésed teljes legyen. Ennyivel tartozom neked, és remélem, hogy aztán füled, a másvilág kémje is eltűnik a habokban.

Vagy – mit gondolsz – jobb volna-e férfiizmok erejével kényszerítve a paripát, kikorrigálni elképzelésedet, s így tenni neked szolgálatot, halálra keresztelkedni a víz új vallása szerint?

Meg fogom gondolni, és egy s más számadásom után, ha száraz lesz az én tüzem hamva is, ezzel a bottal fogom utolsó iramra hajszolni lovamat.

Megegyeztünk! Semmi kifogásom ellene, hogy utolsó, örök pihenésem vízben legyen.

Ennek a legénynek igaza van.

A földbe temetkezés szenvedő, bánatos, önmagukat nem tudó lelkek tehetetlen elsüllyedése. Rabszolga-vallása az elmúlásnak a derengés nélküli üregben, szennyes nedvek és férgek bünteté

se által. A föld súlyát és átkát a túlsó életbe átcipelők, izzadt teherhordói ők az emberiségnek. Sírjaik azért görbülnek ki a földkéregből, mint szomorú igásállathátak.

A tűzhalál furfangos, mint a lángcsavarulatok, készséges, ideges, szeszélyes. Az örök gyűlölet tehetetlen összeesése. Fölényes, súlytalan, keserű latin-halál. Olyan, mint a dicsfény kígyófej körül. Közönséges iparos-halál.

A vízbe rekkenteni az embert azonban már a vén turáni hit szerint való.

Más népnek ez lehetetlen.

A tenger halottainak követ kötnek a nyakára. Minket a szívünk húz alá. A víz, az átszellemülés eleme megkönnyít, a forró agyat lehűti, megtisztít az utolsó, kényszerű könnytől, és csak a halak nem bírnak jajgatni az állatvilágban. Eljönnek a vizek a szép havasokból a haza minden virágától illatosan, éjjel ezüstkoporsónak, nappal aranykoporsónak. A legtitkosabb csermely is hoz a maga földjéből egy fövény-szemet, és megindul a soha meg nem szűnő szertartás, mikor egy teljes földrész temet. Smaragdszínű szitakötők fölöttük körben repülve jelzik-mérik a sír terjedelmét, mely igazságosan mindig akkora, mint amennyit a földből elfoglalt az ember. Ki elég nagy arra, hogy ezt megérdemelje?

De mi történt ezzel a fiúval?… Úgy látszik, a földön kimondták egy igét, és ez a halott feljött a mélyből a szörnyű tapasztalatokért… De mi az, amire vár? Ige-e, tűz-e, vér-e a halottnyug- tatás?

Mikor a földön kimondják a halottnyugtató szót, akkor lészen majd nagy leereszkedése a békességbe.

Meg voltam erről győződve, és vártam harmadnapig.

A halott ekkor már nem volt sehol.

A vízpart gazdája elvágta a tartó fagyökeret, és kilökte a halottat a víz sodrába, hogy kövér füvét össze ne tapossák, ha sok ember jönne érte.

A legsötétebb éjjel történhetett ez, mikor a földön a sátán csókot váltott a halállal, és csak a fekete kutyák ugattak a faluban.

ÉRTELEK, VIRÁG!

A lapok azt írták, hogy a nemzetközi tárgyalásokon a nagy fontosságú megállapodások aláírásánál egyik megbízott megőrült, felugrott, és a következő beszédet tartotta a botrány miatt elképedt uraknak:

„Ez volt az utolsó felvonás! Aláírtuk a világ halálos ítéletét. Önök a felelősek, hogy ezután a magasabb rendű hatalmak nem megölni, hanem degenerálni fogják a gyengébbeket. Minden kigondolható eszközt fel fognak használni, hogy ez sikerüljön. A vért nem önteni fogják a népek az új időkben, hanem mérgezni, hogy soha az ember nyugalmat ne leljen. Eddig nem ismert vészeket gondolnak ki és megteremtik, míg az utolsó test is hülyén, görbülten a világ színe előtt fog koldulni. A tehetséget és észt kóros szépségek útjaira csábítják, hogy önmaguk fölött kétségbeessenek. Új evangéliumok fognak pusztítani, és a gyűlölet lesz úr a világ fölött. Nem lesz több alkotás, csak kitalálás, hogy mielőbb visszasüllyedjen az ember az ősállapotba, melyből szörnyű cammogással ennyire is képes volt fölemelkedni az élet felé.

A csecsemők tápláléka sárga és nyúlós lesz a megnevezhetetlen bűnök miatt, és puffadt gyomrocskákkal kerülnek vissza a földbe.

Fekete hajú ember nem lesz többé, csak penészes, és az utolsó is kevés évekkel bukik arcára. Az esőt és napot feltartott orrokkal fogják szimatolni, mint az állatok, és bambán lépnek ki odúikból, hogy renyhén és erőtlenül a napon szárítkozzanak. Csak a szeretetet nem fogják elvenni, hogy az ember érezze szörnyű lényének létét, és minél többen fussanak fejükre, a szörnyű ürességre kulcsolt kézzel.

Mindezt most önök határozták el, uraim!…”

Nem tudta befejezni beszédét, mert szerencsére szanatóriumba dugták, és hatását általános részvétbe fullasztották. Öt percig mindenki sajnálta szegény Csele Tamást, akiről kiderült, hogy rendkívüli képességeivel küzdötte fel magát egyszerű sorból.

  • Elmegyógyintézetbe való, kinek igaza van! – jegyezte meg elmenőben egyik szellemességéről közismert diplomata a hozzá forduló újságírónak, és ezzel az ügy el is volt intézve. Másnap már senki sem emlegette monsieur Cselét, ki a tavasszal váratlanul hazaállított.

Itthon is rejtőzött az emberek elől, s csak esténként sétált el- mélyülten a faluban, mikor a tiltó angyal ráült a templom kilincsére, s az ugató kutyák piros szájába harmat hullott, valaki távolabb jóéjtszakát kiáltott egy siket asszony fülébe, s a falu lassan elsüllyedt az éj varázskútjában.

  • Megtiltották neki, hogy beszéljen! – titkolództak az emberek, és néma tisztelettel néztek utána.

A fáradtságtól vastag fejjel alvó parasztok nem sejtették, hogy setét ablakuk előtt az ő sorsukon töpreng. Ez a sors pedig ragályos. Sajnálta és szerette őket, mert ő tudta legjobban, hogy ki vannak feledve a világból. Szegények, fakók, mint a kova, de mélyről tudnak szeretni. Ha csak rájuk is gondolt, édes íz szivárgott nyelvére, bár látszólag egyedül, elhagyottan, siváran bolyongott, mint a böjti szél az úton. Üdülést, feledést keresett itthon, míg észrevétlen új ereje gyűl, de úgy járt, mint az egyszeri vénasszony, ki már álmában elmondotta álmát.

A tavasz azonban mindjobban kiteljesedett, s az elborult ember is virradni kezdett. A természet csodálatos változása őt is átalakította. Álmában történt-e, émette történt-e, de mintha édesanyja jött volna érte, és kézen fogva visszavezette volna gyermekkorába. Az élet kicsi fekete rügyei jólesően fájni kezdettek szívén, és a mindent megfojtó fekete lepke elszállott szájáról.

  • Végre! – nyújtózik, mintha halálos álomból ébredt volna.

Végre a megújhodás erőt vett a földön is, illata lebeg a színén.

Aranytokok felnyílnak, a magvak repedeznek, a fák vonaglanak, és mint fájó sebeket viselik rügyeiket. A zugokban rejtőző hófoltok összecsurrannak, és sírva szűrődnek a föld középpontja felé. A rovarok, friss legyek kápráznak a nem remélt felébredés csodája felett, és fejjel mennek neki az üde színeknek. Az ökrök cammogva fehér erejükkel áldásra kényszerítik a földet.

Csele Tamás kinn jár a szántások hátán, a tavaszi mezőben. Fertályóra alatt betelik kedves benyomásokkal, erdővel, mezővel, juhok ellésével. Kihozza sodrából, felvillanyozza, és néz, néz a világba, emberek roskadására, falu szépségére, a bontakozó élet titkos tükrébe, messzecsillanó kis olvadásvizek ezüstjére. Lát deres hajat, kemény legényt, leány orcát, szerelmet és gyűlöletet, világhatalmat, most született lepkét, fekete föld hasznát, hegy oldalán szálló kis füstöt, tudatlan felhőbolygást, és jólesik neki a faágról ereszkedő kis pók, a heverő kavicsok békessége.

A vetőember mosolyogva jön szembe.

  • Szépen sóhajt az ősz-vetés!

Mikor már akkora a búza, hogy szellő iránt lengedezik egy kevéssé; ezt nevezi vetés sóhajtásnak.

Csele Tamás bólint, elnézi, hogy a friss hantból a tenyerére vesz az ember, szétmorzsolja.

  • Csak úgy! Beosztani! Minden szemhez egy csepp verejtéket.

Eddig nem vette észre, de minden magvető férfi szeme szögletében különös redő ül. Abban pihen az akarat, jövő és szeretet.

Az asszony ebédet hoz. Ő is élettől áldott. A gazda az utolsó markot szétszórja a feje fölött az égi madaraknak.

Csele meghatva nézi.

  • Annyi új barázdát vonj, ahány lépést tesz feléd. – Vasekéd az ideg-fonat, mely vaserődet és gondolatodat vezeti le a földbe. így esküszöl össze az élettel feleséged szíve alatt is, a hant alatt is.

Hiába tagadnád, örülsz az életnek. Tegnap is szinte gyermekké lettél, mert egyik juhod két bárányt ellett, két fehér, göndör életet.

Bőséges a fény, nincs már bágyadtsága a napnak. Arccal felénk úszik délnek a ragyogó test.

  • Kifelé, emberek, hogy lássa a világ, kik vagytok!

így töltötte idejét a szántások hátán. Szembe intenek a nyári pihenések árnyékos bokrai, a templom, a házak. Már az erdők alján csatangolt. Sükete-havasa felől délutáni szél indult. Utána gyorsan szokott sötétedni. Megvárta.

  • Most! – villant meg a szeme.

A nyirkos erdőben a föld gőzétől most részegszik a szalonka a csendben, a rezgő bokrok alatt. Húsába száll a tavaszi erdő íze, hosszú csőrén át a fold titkaiban okosodik. Az olvadt hó mocsarain, a sárga avaron túl, a tisztáson most sóhajt át a bánat madara.

Engedjetek hozzá!

Csak egyetlenegyszer akarok leülni a fonnyadt erdő nyomorúságában egy fatönkre, két forró tenyeremet a szivárgó vízzel teleszívott mohába nyomva guggolni, míg áthúz fölöttem; aztán néhány korty erős törkölyt dönteni az émelygő torokba, hogy vörösen égjen, mint a száraz cserefalevelek körös-körül az esteleji fényverésben.

  • Már hat óra?

Kevéssé elszomorodik, mint a játszó kisleány, ki szálankint dobálta el virágait.

A mező eloszlott, az emberek vacsoránál csendeskednek. Az úton fiatal leány köszön el mellette. Megismeri, megszólítja:

  • Tera te!… Ha időd lesz, nézz be hozzám!

Tera elpirul és elmenekül, mert ő a Küsmödi Mihók szeretője, ki neki legénye volt a harctéren. Sohasem kerül már haza, de Tera várja.

  • Mit gondol a nagyságos úr!

Szeretet suhan át a Csele Tamás két szemén. Arra gondol, milyen kedvesen köhintett kettőt, mikor Mihók felköltötte. „A két szemének egyet, egyet!” Hogyan hagyakozott pusztulása napján:

  • „Én már eltávozok. A küs ládámot itt hagyom!”… Drága fél- szegséggel lószőrrel összekötött paksamétát vont elő a kebeléből: – „A Tera levelei!… Ha szüveskednék neki visszaadni!”… Nem, most már nem adhatja vissza!

Csüngő fővel halad végig a gyér lámpasoron. Az emlékezés megzavarta. Fáradtan ért haza, és gunnyasztott a széken, mint a beteg fecske. Szeretett volna valami nagyon tisztát, meleget érezni, mint a csecsemő kezecskéje, súlytalant, mint az utolsó sugarak a falon… Milyen jó volna neki is egy ilyen Tera!… Tera!…

Pillanatig érzett így, talán azalatt, míg lendítés közben a föld hozzáért az Isten szívéhez…

Megzavarták. A vén Albis Gazsi bá rontott be hozzá foszlott báránybőr bekecsben.

  • Mi a fene van veled?… Hát egészen meg akarsz penészedni? Készülj, mert viszlek!
  • Nem megyek, bátyám! – fínnyáskodott Tamás.
  • Sokat ne istáltasd magad, mert megfagy az a leány odakinn a szekéren.

Csele Tamás meglepődött.

  • Miféle leány?
  • Hát a régi szeretőd, a gyermekkori! – parasztkodott az öreg.
  • Ilyenek vagytok ti, mái fiatalok! Szakadjon meg a nyakatok!

Nem volt mit tenni, mennie kellett.

A leány csak annyit mondott:

  • Vártuk, Tamás!…

Az első pohár után azt kérdezte a vén Albis Gáspár:

  • Mi a fenét láttál te a világon?

Csele Tamás elpirult és így felelt:

  • Láttam Tamás bátyámat mennybe menni fényes, hegyes orrú csizmában, feszülő díszmagyarban, süvegében muskátli-szállal, lóháton a kék azúrban.
  • Maradtál volna a bolondokházában! – morgott kedvesen az öreg.

A leány felkacagott, és huncutkodva ránézett a fiúra, kiben a fény és árnyék helyet váltottak. Régi naiv, dugdosott levélkék szerelmes mondatai feltámadtak. Úgy járt, mint a tavaszi föld. Az ő szívében is miriád pirinkó kéz, gyökérke és virágideg tépi, szaggatja a nap sugarait, mely nekik a ruha, a szín, az ideg, a dal, a vágy, az élet és az ég kék selymébe burkolják ezt a beteg sárgolyót. Ez a csodavilág él, beszél, fest, röppen, és lankadatlanul kötözi az emberiségnek az ezüst hordágyat, melyen szép leányok az életbe viszik vissza a tönkrement hősöket. Igaza van a vén Albis Gáspárnak, ki az első kupa bor után az asztalt verve vitatkozik, veszekszik:

  • Lássátok be, nyomorultak, hogy nincs igazatok! Egyetlen egészséges lélegzet többet ér, mint az egész világtörténelem!… Sírkő háta a ti tükrötök, abban látjátok az életet, nyavalyások! Ha- lálhitűek!… Addig nem eresztlek el, míg meg nem gyógyulsz!… Meg-dol-goz-tatlak! – recsegett. – Az kell az ilyen fellengős szamaraknak!

A megdolgoztatásból azonban nem lett semmi. Csele Tamás ugyan járta a mezőt a leánnyal, kivel újra összemelegedtek, de csak harmadnap tűnt ki, hogy megmaradt fellengős szamárnak. Ültek egy vakondtúráson, és nézték a tövében nőtt egyszerű virágot, melyet méh dongott körül, mintha verset mondana fel neki… Ettől-e, mitől-e bolondult meg Csele Tamás újra, azt nem lehet tudni, de egyszerre csak elkezdett bolondul beszélni ahhoz a burjánhoz:

  • Most már értelek, virág!… Meddig a két karom kitárom, addig van a világ nekünk… Csodálatos vagy! Minden pillanatod új, és sohase vagy ugyanaz. Fölszívod a múltat, és benned van az is, ami sejtéseink határán túl esik. Az a kis parány, mit hajszálcsövecskéden felemelsz, azért indult útjára, hogy e pillanatban velem találkozzék, és a fényatom is azért száll rád felülről, hogy kivilágítsa értem egyetlen sejtecskédet, és értelmemben a létnek világossága támadjon… Hallócső vagy a Föld érzékeny pontjába szúrva, és rád hajtott fülemen át hallom a korszakok életét az első ember üvöltéséig a lét fölött való örömében… Nincsen annyi idegszálam, hogy a fecskék tömege rászállhatna, mint telefondrótra májusi reggelen. A fecskéké, melyek a mélységben a mellükben elnémított dalukat most zengik…

Bátran, elmélyülve a leány felé fordul.

  • …Értelek, virág!

Mikor majd esti remegés száll át a faleveleken – finom és sok- beszédű búcsúzás a naptól -, és édes nedvet sírnak az álomtalan kelyhek; – szétbontom hajadat, átfogom, kezembe veszem fejecskédet és mondom:

  • Értelek, virág!…

Mikor elindultam a létbe, utánam nézett az Isten és megsajnált. Akkor gondolt reád. Súlyos és terhes életemben gondolatnak szánt, hogy feledjek el ütni, térdem alól engedjem fel a ronda embert, és érted megcsókoljam a fojtogatástól kék vonásait… Te vagy, aki kiméred a madár gondját az elejtett szalmaszál fölött…

Még sokáig néztek szótlanul egymásra, míg hatalmas, boldog lendülettel a Föld áthaladt velük a tejút alatt.

AZ IDŐNAP ELŐTT ÉBREDT EMBER

Árpád-kori, most kálvinista templom.

Ködös, beteges ház, melyet csontig gyötört az idővel viasko- dás. Felrepedezett, vénhedt, terhes látvány, mely az ódonság álarca mögött alszik. Szürke, széles csontváz, mely minden pillanatban visszavágyik a teremtés első napjaira. Denevérrel ragasztott falain zöld a nyirok. Ki tudja, mennyi idő óta sír alatta az a tücsök, melyre a templomot ráépítették. Már csak hullafoltos imádságraktár, mely felvette a legrosszabb külsejét, hogy kárvallás nélkül állja ki az ismeretlen veszélyeket. A támaszfalak úgy dőlnek neki, mintha a templom eddigi papjai homlokukkal támogatnák. Azóta fű nőtt ki a hátgerincükből. A torony hegyén a pléhkakas a holdba akar ugrani. A szűk ablakok már régen megvakultak. Azsoltároskönyv porba szakadt, a kezdetleges freskók szemeit megette a salétrom. A verébfíó- kák benéznek a szertartásra, és óvatlan pillanatban ráesnek az úrasztalára. A kripta hűvösségéből felzarándokolnak a szellemek, hogy megnézzék a falon lógó szent ruhát, melyből egykor kiették a hangyák a papot.

A mostani pap fiatal, makrancos erejű ember, hozzánevelődött a templomához. Omladékban lakik maga is, roncsok mögött, ócska edények között a világpusztulás szakadékéban. Mindennap egy élethosszra merül ki. Elfoszlott életek romjain haldoklik. Ezen az estén azonban fellázadt:

  • Elég volt! Nekem elég!

Tervez, és csendesen bealkonyodik fölötte. Senkije sincs, csak a templom. Gondolatai beleragadnak a piszokba ezen a helyen. Néha a magányosságban dührohamot kap, és lángot érez a feje helyén. Saját szája párája égeti. Aztán elröstelli magát, és hogy önuralmát visszanyerje, megszámlálja egyik kezének földmunkától piszkos ujjait.

  • Én már meg vagyok címezve a pokolba! – dörmögi sárgán.

Evangéliumi igékkel megfeddi magát, de újra tobzódik benne a fekete angyal. Megalázza magát, és öklével ráüt a szívére. Bizonytalan mozdulatot tesz, fehér percekre vágyik, míg az éjfél az ablak alatt vár. A fehér perceknek azonban fájó a harapása, mint a nesztelen menyété, mely a tehén alatt elsuhanva megmérgezi a tejét.

  • Legalább asszony volna a háznál!

Ránéz rongyaira, magát szemléli, és szomorú házának minden kicsi tárgya új kínnal nehezíti. Rekedten kacag, de a nevetés is úgy zörög testében, mint mikor a megromlott óra kerekén lefut a fekete lánc a túlságos súly alatt.

  • Mi lenne itt a szépleányból egy hét alatt?

Mégis úgy fölcsap benne a szenvedély, az éhes hús törvénye, hogy a levegő is reszket körülötte.

  • Kapok én asszonyt, ide illőt!

Fogja a furkósbotot, melynek ólom az eleje. Már egyformán fegyverkezik a parasztokkal. Az ősember fürfangja szerint a botban hordja a halált.

Arra gondol, hogy a férfiak a faluban már alszanak kívül a pitvarokon. Hanyatt fekve várják, hogy tátott szájukba hulljon a harmat, mely megerősíti a fű gyenge lábát. Még érzik rajtok az ösztön lehelete, mely vad és forrongó, mint az éjszaka minden gyümölcse. Az ősasszony éjjelre földbe vájta magát, hogy a férgek meg ne csípjék. Hajánál fogva rántotta ki magának a férfi belőle, így tesz. Ezek a házak is ilyen földi lyukak, s az emberi boldogság végső határára így gondolnak az itteni szerelmes lányok.

Végre a pap is megpihen.

A föd összevegyül az éggel, az éjnek csillagláncán leereszkedik a másik élet felvonóhídja, hogy a sors a földre szálljon, és gyászmenetben felemelje a lehullott holdat. A torony fehér falára harmat csapódik, a látóhatár belemosódik az éjszaka örvényébe, az űr tompán zajlik, mint a kísértetek gyomra. Apró, rojtos fekete felhők gyűlnek az égre, mintha öregasszonyok keszkenőit kapta volna a magasba a szél.

A pap kilép az ajtón, megdöbben az ujjmutató égtől, és fenségétől megtisztultan száll le a küszöbről. Pár lépés után megáll, mert nesz hallik, és valami zavaros tömeg bukkan elő abból az irányból, ahol csendes fény hull az ösvényre. Nem látja meg a papot. Odaér az ablakhoz, és beszól rajta:

  • Itthon van-e, tiszteletes úr?

A pap mosolyog, mert megismerte egyetlen hívét, a vén Marci bát.

  • Ki kérdi?
  • Az egész eklézsia! – veszi észre az ember is a papját.

Egy nép sorsának rettentő felkacagása van ebben a beszédben. Egy ember az egész eklézsia: kántor, kurátor, egyházfi és gyülekezet. Bús, öreg roncs már az is, terméketlen ágyékú, utolsó lélegzetét leső mustrája fajának.

  • Kerüljünk beljebb! Mi a baj, Marci bá?

Az öreg keserűen köpik.

  • A máshitűek küldtek, hogy ha nem adjuk a földet s a templomot, kipusztítanak innen.

A pap megrándul.

  • Hát adjuk-e, Marci bá?
  • Nem kéne!
  • Akkor nem adjuk!
  • Én bízom – húzódik le egy székre benn az öreg -, hogy nem merik mégse agyonütni a tiszteletes urat! Ők is tudják, hogy időnap előtt ébredt ember.
  • Az mi a fene?
  • Olyan ember, ki születése előtt az anyja méhében sikoltott.
  • Szamár kend, Marci bá!

-Allehet! – átalkodik meg hitében a másik.

A két árva magyar hallgat. Tűz ver fel a pap arcán, tapasztalat szegényíti a másikét. Az agy kerékvágásain sűrűn járnak a gondolatok. Kívül a fák gallyai közt álmukkal vesződnek a madarak. A pap öles léptekkel sétál, majd hirtelen kiegyenesedik a másik felett, mint bogárka fölött az Isten.

  • Jöjjön, menjünk a templomba!
  • Most? – csodálkozik az öreg, de csak elindul a pap után.

Csak az ólmos bot kopog a pap kezében. Őt magát furcsa ihlet ejtette meg, és úgy érzi, mintha az Árpád-kori templom a mellére dőlne, és benne reszketnének a kialudt idők. Már az árnyak parancsolnak neki. Míg az öreg reszkető kezekkel világot gyújt, a pap a falról leakasztja és magára ölti a penészes szent ruhát. Pillanatig elhatalmasodik egész lényén a kripta szele, és fogai belevacognak. Minden földi vágya megszűnik, és olyan, mintha fásult lábakkal saját koporsójában állana… Most már dacból se tágítana innen. Büszkeségét is sérti a fenyegetés. Keményen felvágja az eklézsia kis leveles ládáját az úrasztalára, előkotor belőle egy fonnyadt, régi írást, valamelyik porladó papelődjének levelét.

  • Ide hallgasson, Marci bá! Háromszáz esztendővel ezelőtt ilyenek voltak a papok!

Izgalmában kiáltozni kezdett:

  • Őt is el akarták innen verni, mint engem, de megesküdött, hogy nem megy. írásba is tette fogadalmát. Átok a kezdete, mint mindennek ezen a földön.

Kálvinista énekléssel olvassa:

„Én, Füzy Márton pap esküszöm, hogy kitartok, helyemet, hova az Úr szolgálata állított, el nem hagyom, s ha bé nem tartanám: – Föld engemet elnyeljen, latrok kössenek lábukhoz, minden féreg rajtam hízzék, minden bánat bennem lakjék. Mózes írása törüljön el, szamártemetésben legyen részem, hóhér legyen baltolmácsom, szép hites asszonyom tőlem elsorvadjon, inges két magzatom akárhogy elvesszen, megvetésnek kára érjen, Isten szakállával törülje nevemet az élők sorából, s ameddig a nap ellát, meddig a hold kísér, beteg kutya szerencséjét örököljem!…

Én, Márton pap esküszöm! Esküszöm pedig a kenyérre, esküszöm a sóra, a négy böjtre, Istenre és minden teremtményére, hogy én ezen szép templomot hóttomig el nem hagyom, s ha meghóttam, akár kertet támasszanak a testemmel!…”

Mind a ketten lihegtek a megrázó eskü után. A pap aztán aláírta és megcsókolta a Márton pap esküjét, térdén eltörte ól- mosbotját. Két karját a mellére vágta:

  • Most menjen, Marci bá, s vigye hírül, amit látott!

Az öregember roskatagon remeg, és eszi a szája szárazságát.

Az éj teljességében van és olyan, mintha a pap keresztüllövöldözte volna a fekete buráját, hogy az Isten idelásson. Az öreg templomon új repedés támad, és az alatta cirpelő tücsök csendesen kimúlik.

Minden alszik, csak az időnap előtt ébredt ember őrködik a bunkók árnyéka alatt.

ARANYKEHELY

I

Türelmetlenül haltak egy idő óta az emberek a faluban, azért kiszállott az körorvos, és a községházán futtában megnézett félszáz nyelvet. Egész idő alatt ideges volt. Falun különben minden orvos ideges. Úgy látszik, nem tesz jót nekik.

A Győrbíró leány kerül sorra.

  • Végre egy szép leány! – szelídül a doktor.

Nem is csoda annyi siralmas vénasszony után. Hanem ez a halvány szép jószág, az más. Kevés tudomány, de annál több megértés, bizalom van a vizsgálatban.

  • Hol fáj?

A leányka tizennyolc-húszéves, szemérmes is, ijedt is, piheg is.

  • Itt úgy szúr!
  • Szúr?

Kopogtatja, szuszogtatja a doktor.

  • Mit használtál?
  • Igézés ellen vizet vetettünk, de nem használt. Csak ne szédülnék!

No nem komoly beteg. Kissé vérszegény. Az orvos vasat ír elő, és megsimogatja koszorús haját.

A szép leány kevés pírral arcán kimegy, de a kapuban odasúgja Bántó Ferinek:

  • Nem vett észre semmit!

Kacagnak.

  • S te mit mondtál?
  • Hogy megigéztek.

Feri kevélyen feltaszítja homlokán a sapkát:

  • Kicsit tunnak az urak!

A leány szerelmesen ellágyul.

  • Elég, ha mi tudjuk!

Szép tudomány az övék, nagy esze legyen, ki eligazodik rajta.

Az úton kemény, nehéz férfi tart felfelé. A leány megrebben.

  • Apád jön a doktor után!

Zavartan elengedik egymás kezét, de a legény olyan bensőségesen függeszti rá szemeit, hogy a leány meg nem állja huncutság nélkül.

  • Immá mehetek vissza! Ismét megigézett!

Kicsi fejét megcsóválja:

  • Immá kijavíthatja a doktor a receptjit!

Elválnak.

A leány a negyedik-ötödik háznál kíváncsian elolvassa a rendelést.

„Ferri hydrog. red. gt. 5.0”.

Megáll. Meglepi a „Ferri”.

  • E biza Feri!

Buksi kis fejében egyet gondol, és felkacag a napfényes égboltra.

  • Süllyedjen el, mégis észrevette!

II

Még nem ért a nap a Tekintő-tetőre, mikor a kaszások belevágtak a harmatos fűbe. Elébb kezdésnek két kurtát kaszaheggyel.

  • Sarj! Sarj! – csillan a kasza. Tempót kanyarítnak, a hang most így zeng végig a kaszaélen.
  • Sűrű sarj! Sűrű sarj!

A bogárösszhang megszakad. A földbe valók alagutakba menekülnek, a levegőbe valók színes, lágy szárnyakon felpárzanak. Mélyből és magasból ijedten figyelik, mi történik. A csizmákra sárga, vörhenyes por tapad, a virágok agy ve leje. Ott egy sikló csapódik ki, mint egy nedves ezüst ostor.

A leányok szétrázzák a füvet, hímes virágos villákkal. Illattól, fénytől, tiszta vértől mámorosán, mintha tarka fátylat teriget-

nének. Az áldott nap tüzel az égen, az áldott Isten nézi délig. Akkor megáldja a fakanalat s a barna rozskenyeret a kezükben.

Ebéd után felkönyököl Beke Pali.

  • No megjártam az este!

Figurás ember, fehémépnek érdemes odafigyelni.

  • Még így se jártam! – licitálja a szót, míg valaki azt mondja:

-No?

-Az este valaki suhog le az úton a setétben – kacsint Beke Pali. – Hozzászólok: – „Ki vagy, menyecske?” – Nem felel. Nyúlok hozzá, hát a Ponciussát, a tisztelendúr!

Jóízűen kacagnak, leány, legény összevillan. Még a csecsemő szájából is kifordul az édes falat.

  • Ejjó! Ez a!

A fecskék magasan cikáznak, az árnyéknak csak színe van, hűvössége nincs. Az öreg magyarok ülve elhajókáznak, a leányok fűbe hűtik arcukat, összebújnak kettenkint, hármával. A csecsemő behajtott lábujján alszik egy zöld légy. A bokrok szállásában férfiak fekszenek nyitott mellel, és arcukra vonták a kalapot. A szín- és fényváltozásban a virágszálakon hőségtől ájul- tan, fejjel lefelé csüng egy-egy bogár. Nagy csend lett a mezőn. A mozdulatlan levegőben dúlnak a nap sugarai. A füvek kín- jokban meggörbülnek, és az életnedvek zölden felforrnak bennük. A pihenés szép hazugságát játssza a természet és ember. Egyszerre durva, elnyújtott kiáltás száll át a mezőn:

  • Bántó Feri, te! Haó!… Siess hamar haza!… Édesanyád haldoklik!

A legény felugrik.

  • Mi volt?

Mereven nekitántorodik, és átgázol füvön, búzán, árkon, merre közelebb.

A népek is felkelnek. Ki tudna ilyenkor tovább is pihenni?…

Újra nagy csend lett a mezőn.

Később a fekete bogarak szólni kezdenek, a nap egy árnyalatot csúszik. Dalnak, szónak, kedvnek vége. Fel-felpillantanak az égre…

A beteg asszony szemei már piros karikákban égtek. Alattuk két duzzadt gyűrű, a két sírásó hernyó az ajtó elé feküdt jó korán. Majd csak a föld mélyében mozdulnak meg, és a kivájt szemeken át az agyba nyomulnak az utolsó gondolatért.

Menthetetlen volt. Az orvos is levette a kezét róla.

Valaki azt ajánlotta, hogy szentelt kehelybe kell nézetni. A férfi megújult a reménységtől.

  • Ne búsulj, asszony! Holnap elhozom a szent kelyhet!
  • De nem adják oda! – félt a nő.
  • Attól te ne félj!

Este azt mondta Bántó Mihály a fiának:

  • Ne eressz senkit anyádhoz!

Sokáig távol maradt.

Mikor megjött, fáradt és halálsápadt volt. A legényt aludni küldötte. Az ablak külső tábláit bekapcsolta, az ajtót bezárta, a lámpát felcsavarta, és megérintette a beteget.

  • Elhoztam!

Homloka sötét volt, fülei zúgtak, és hideg kézzel elővonta a kürti alól a templomi áldozókelyhet.

  • Ez a legszentebb!

Az asszony felgörbült. Aszott gerincén a csigolyacsontok kiugrottak, ahogy tébolyultan sikoltotta:

  • Jaj Istenem, én Istenem… ellopta!… Jaj Istenem, én Istenem… ellopta!

Harag villant végig a férfin.

  • Értsd meg hát no! Nem loptam!

A beteg felelevenült.

  • Nem lopta?
  • Nem!

-Hát?

  • Ideadták!

-Ki?

  • Az egyázfiL. A jár vele!

Az asszony megnyugodott. A férfi kézbe fogta a lámpát, tartotta a kelyhet.

  • Próbáljuk meg az erejit, ha már itt van!

Az asszony mégis reszketett:

  • De… hogy igazítja el Istennel?

Bántó rekedten elbődült:

  • A feleségemnek kellett!… A többit tudja az Isten!

Pillanatra megszűnt rájok nézve minden. Nem tudták, hogy

kívül éj van, a lámpa ég, a virágok bóbiskolnak az ablakon. Minden elveszett az üdvösségben…

Kár, hogy röviden tartott. Az asszony keseredetten eszmélt:

  • Beh odalettem!… Hogy megapadtam!
  • Enyim vagy így es!

Az asszony lehunyja szemeit és megnyugszik. A lámpa félig lecsavarva ég. A bakter csendesen halad el az ablak alatt, mert Bántóék virrasztják a betegüket. Csend mindenen és mindenütt. A gondolatok leszállanak, érzéseik felszállanak, mint ahogy a tenger lélegzik. A nehéz cseppek a tengerben is lemennek a mélybe, ott leteszik terhüket, és újra felszállanak. Lehet, hogy a lélek így lélegzik.

Apitvarajtó csattan. A legény jön.

Az asszony aludni látszik, a legény, hogy zajt ne üssön, leül apjával szemközt.

  • Alszik?
  • Jobbacskán van!

Egymásra néznek.

  • Az elébb szenderedett el!
  • Ammá a javulás! – tudja a fiú.

Az asszony ébren van. Parasztnők szoktak így titokban figyelni. A férfiak könyökölnek az asztalnál, és beletemetkeznek saját világukba.

Az asszonyból többet ember nem lesz – gondolja az öreg. – Ha Feri megházasodnék, nekünk is jobb volna… Most kéne sür

gősen eligazítani, míg az anyja könnyebben van… Magában szépen el is rendezett mindent. Reggel már meg is lehetne kérni a leányt. Szólni kéne a legénynek, hogy készüljön.

  • Feri te! – mosolyog fel rá. – Tudod-e, milyen nap lesz holnap?

A legény elcsodálkozik.

  • Vasárnap!
  • Az éppen alkalmas nap volna…
  • Mire?

Az apa kurtán felkacag:

  • Hogy elhozzuk a Győrbíró komám éfi leányát… ha már eny- nyiben vagytok!

A legény elfüttyenti magát örömében, de nem ér rá örülni, mert a beteg felsikolt, megvetőleg elhúzza fekete száját, és a szeme tele van rémülettel. A férfiak felugranak.

  • Nyissanak ablakot! – hörgi a beteg, mert úgy érzi, hogy mindjárt megfullad.

A legény a kicsi táblákhoz szökik, az ember tehetetlenkedik.

  • Hocci a kehölyt, Feri!

Előkapják.

  • Tartsd a fejit, Feri!

Ügyetlenkednek. Ide hanyatlik, oda hajlik – erőtlen fő. Csak a szent kehely ragyog tisztán, biztatón. Alig fogja be aranyát lázas leheletük.

Az se használ semmit. Az asszony forró szemei elkerekednek, mikor belenéz, és mintha rettentőt látott volna öblében, félig önkívületben felsikolt.

  • Jaj a bűnöm! Jaj a régi bűnöm!… Nem szabad! Nem szabad!… Nem szabad elvenned azt a leányt!… Bocsáss meg, Mihály!… Jaj, súroljátok a szívemet… Átkozott légy, Lázár, Győrbíró Lázár!… Ha tudnátok!… Mi lesz velem! Én Istenem, mi lesz velem!…

Hideg, vastag homlokkal merednek egymásra a férfiak. Kínos, ijesztő gyanú támad bennük. Már nyugtatni, kérdezni sem

merik az asszonyt. Hátha nem igaz, hátha lázában beszélt, vagy megbolondult. Bárcsak megbolondult volna! Bárcsak meghalt volna!… Nem mondják, csak gondolják. A fiú közel hajlik anyjához, de az iszonyodva takarja el szemeit, majd karjaiba markolva sikoltja:

  • Nem… nem… nem veheted el azt a leányt, mert… hátha… a testvéred!…

Kimondta. Üveges vonásokkal hanyatt esik, szája feltátva marad, csontjai súlyosak, haja megvastagszik, melle összeroppan, és elterül az izzadt, dúlt ágyon. Kezdődik a vég. A férfiak nem látják. Pillanatig nem látnak, nem hallanak semmit, csak az arany- kehely roppan össze az apa markában, aztán bután feltűri homlokát, meghűlt vére torkába csap, és furcsa gúnnyal felhördül:

  • U-úgy-e?… Hát így vagyunk?…

A legény lezuhan az asztalra, és csend lesz.

Nagy későre az ember szinte ösztönösen benyúl a kanapé alá, és előveszi az erdődöntő fejszét. A fiúnak nem volt ereje, hogy elébe álljon. Csak rápillantott ő is anyjára, és csendesen annyit mondott:

  • Már nem kell!… Meghót!… Anélkül es meghót!…

A fejsze kiesett az ember kezéből. A szennyes indulatnak vége. Nézték a halottat.

  • Csak a szeme ne volna nyitva! – azt mondta a fiú.

Nem teljesedett. Szeme is nyitva, szája is nyitva. A fagyott ajkak nyitva hagyták a fogakat is. A macska dorombolni kezd a kályha tetején.

Az ember erre megrázkódik, tétován emeli kezét, de nem bír keresztet vetni, csak sötéten odaszól a fiúnak:

  • Erigy, szólj, hogy csendítsenek neki!

Alig ment ki a fiú, már jött is egy vénasszony, az első ravatal- árnyék.

A toron ettek utoljára együtt, aztán nehéz árnyék ereszkedett az apa és fiú közé. Őrizték egymást és a titkot. Minden átváltozott a fiúban, és többé nem bírta apját látni apjában. Az a bizalom, amely eddig mindenhez hozzáfűzte, megsemmisült. A kenyér, mit eszem, nem az enyém, a ruhát mintha lopta volna. Semmihez sem mert nyúlni, kérni pedig nem akart. Az első napokban nem is evett, apja pedig elfeledte kínálni, végül kivetődött a lovak jászlába. Már gyűlölték és kerülték egymást. Ha az udvaron apjába ütközött, az öreg keményen rámordult:

  • Hol csavarogsz?

A legény dacosan visszavágott:

  • Mi baja vele?

Két gyilkos szemvillantás, aztán lecsüggednek.

  • Igazad van!

A legény szégyenkezve hátrakullog a szín alá, s elhever a szalmán. A férfi ráül az itatóvályúra.

  • Az úgy van! – őrli magát. – Nincs már vele semmi bajom. Minek is kérdezem?…

Erre düh sötétíti el, fél arcát az égre csavarja, dereka ropog, homloka szorul.

  • De ez mégsem járja!… Nekem így felelni!… Kivetem az életemről!

A fekvő fiú láttára mégis megtorpant.

  • Hát csak aludj!… Úgyis utoljára!

Hátraballag, a jószágnak kóstot vet, s lecsendesülve visszamegy. A ház hideg, üres és fénytelen. Mégis bemegy.

Vacsoraidő van, enni kéne.

  • Nem kell semmi! – és üresen letörik az asztal mellé.

Később mégis meggyújtja a lámpát. A legény kívül rég lesi a

világot. Végső elhatározással veszi a kézbeli kicsi fészit, megtör- li homlokát, s belépik apjához.

  • Én már megyek!

-Jó!

Hallgatnak, csak belül zúgnak.

  • Itt már nincsen semmi keresetem!
  • Nincs!

A legény leejti a fejét.

  • Hát köszönöm a nevelést!…
  • Nincs mit.

Nem közelednek egymáshoz. A legény utolsó szemhordozással még egyszer mindent összegyűjt, és egymás érintése nélkül az ajtónak fordul.

A pitvar lépcsőin elfogódottan megáll és széttekint. Mégis lassan lelépked rajta, a szülői ház végtelen magasságából a földre, fekete kárhozatba, és kilépik a zord országútra.

Éjfélfelé ver az idő.

Megvárta, hogy senki se lássa, senki se kérdezze. Az apa bent vonaglik, ő kinn áll a tanácstalan sötétségben.

Hallgass falu, hallgass!

A felvég komoran csendes és hideg, mintha megfojtották volna házait. Lenn a fehér út végén fény esik ki az ablakon. Ott lakik a Győrbíró szép leánya. Az ablak előtt ragyognak a gesztenyefalevelek. A legény gyötrő, kínos mozdulattal arra tér, és zi- láltan beles az ablakon.

Másnap estefelé megkocogják a Győrbíróék ablakát.

  • Maris te, leveled van!

A leány odaugrik.

  • Kitől?
  • Úgy nézem, a Feri írása.

Elkerekedik a leány szeme, elpirul, keze reszket, izgatottan köszöni meg s az asztalra teríti az egyszerű írást. Gyönge folyékonysággal veszi értelmét.

„Továbbá tudatom, hogy immá’ nem vehetlek el, s te ne kér- dözd, hogy miétt. Továbbá a szívem szakad meg emiánn s münköt újoncokat erős oskolába fogtak a csendérségnél, ahova béálltam…”

A leány hófehér lesz, homloka, keze meghűl.

így hal meg a leány.

V

Addig szomorkodott Győrbíró Maris, míg az apja hajába markolt, és kirázta belőle az utolsó könnyeket is.

  • Hát te azért a legényért epekedel?

Zokogva bolyongott végig a falun.

Mikor a Bántó-házhoz ért, szívecskéje felviharzott, és belépett a kapun. Maga se tudta, miért, de így kellett cselekednie.

A házat nyitva és üresen találta. Az öreg Bántó valahol az „élet”-en tett-vett. A leány körülnézett. Szenny és elhagyottság mindenütt. A fogason a gúnyák közt meglelte a legény kiskalap- ját. Még benne volt az összeszáradt virág, amit ő adott. Erre elmosolyodott, ösztönösen söpörni, tisztogatni kezdett, és ez jólesett neki.

Bántó Mihály majdnem kővé vált, mikor meglátta, de hirtelen kínos, drága boldogságot érzett. A leány, mintha otthon volna, fejecskéjét nagy komolysággal megingatta:

  • Hogy el van hagyatva szegény Mihály bácsi!
  • Én el eléggé! – sóhajtott az öregember, és a leány kis fejét mellére vonta.
  • Miért jöttél?

Az ártatlanból újra kitört a keserűség.

  • Mihály bácsi… Megvertek… Feriért!

Az ember felvonaglott, mintha kés érte volna, de lefogta önmagát.

  • Nem baj, no!

A leányka felvidult. Bizalma, kedvessége mindent feledtetett. Rendezett, gazdasszonykodott a házban. Bántó Mihály mosolyogva kérdezte:

  • Osztán mit fizessek?

Akisleány elpirult, fehér ujját mégis a fogas felé emelte.

  • Azt a kalapot adja nekem Mihály bácsi!
  • Melyik kalapot?

Reszketve vette le mégis a durva ember, körülnézte ő is. Kalapról leányra tévedt, és csendesen magához vonta mind a kettőt.

VI

Azon napon támadt a gondolata Bántó Mihálynak, hátha az asszony tévedett, és izgatottan leste, hol kaphatná négyszemközt Győrbíró Lázárt, aki észrevette, utána káromkodott, de mindjárt el is komorodott, meglepte az előérzet. Tudta már, mi történt Bántóéknál. Már az asszony halálakor érezte, hogy baj lesz, s csak azon csodálkozott, hogy annyi idő után gondolnia kell rá. Félni kezdett, s elhatározta, hogy a kacrot nem hagyja el magától. Este nem mert kilépni a kapun, otthon ült, és elmélyedve végezte a dolgát. Feleségének feltűnt. Szólt is a leánynak:

  • Úgy látszik, apádnak jön meg az esze!

Mikor hírit hozták, hogy Bántó Mihály kitagadta a fiát, Lázár elsápadt.

  • Már készül! – morogta, és egész nap nyugtalan volt.

Délután feltarisznyáltatott, hogy sót vigyen a havasra a borjaknak.

Nagyot esett a nap, míg a Moldva felé vivő fennsík aljára ért.

A fennsíkon fehér lábú nyírfák állanak az alkonyat színében, mintha szembejöttek volna vele. A bükk és tölgy odébb sötétlik. Görcsös ragaszkodással vigyáznak, hogy a fenyők kékes-zöld világába semmi se hatoljon, avatatlan fül ne hallja csendes meséjüket a hajnal-korszakról. Itt nézett vissza Győrbíró Lázár, és megrázkódott. Puskalövésnyire embert látott mozogni, ki a sarj- bokrokon keresztül gázolt feléje. Ráismert.

  • Utánam jön! – rándult meg, és meggyorsította lépteit.

Bántó Mihály azonban utánabődült:

  • Lázár hé! Ajsza meg!

Restellette kitérni, legénykorában se félt tőle, de nyugtalanul megtapogatta a bicskát.

  • A bolondtól minden kitelik!

-Ahavasba mész! – érte be lihegve a másik.

  • Oda én!
  • Én es oda, a lovakért!

Együtt haladtak. Gyanakodva, fél szemmel, titokban vizsgálták egymást, minden mozdulatra készen. A szándék tudatossá vált. Valamelyik ma nem ér fel a havasra. A falu rég elmaradt. A kutya se jár ilyenkor, az erdő pedig sötéten nyomul szembe velük.

  • Fordújj vissza! – sírt a félelem Győrbíró Lázárban.

Kurta ösvény kínálkozott. Egy akarattal ráléptek, és furcsa megkönnyebbülést éreztek. Felettük az ágak összehajlanak, sötét az erdő, a tekintetnek sincsen helye sem ég felé, semmi felé. Bántó Mihály lihegve megáll.

  • Nem nyugszunk?
  • Lehet.

Ki vannak merülve. Egy-egy elvált fenyőtoboz zörögve kalimpál le az ágak között. Az is megriasztja.

  • No menjünk! – készülődik Lázár nyugtalanul, de tudja, hogy elérkezett a pillanat, amitől hetek óta remeg.

Bántó leküzd egy fekete vérhullámot, szája megtelik sötétséggel.

  • Maradj, Lázár!… Kicsi beszédem vóna veled!
  • Velem?…

Szúnyog sír el fülük mellett.

Bántó még tétováz.

  • Csak azt akarom megkérdezni, hogy mért nem vótál a temetésen. Tán haragszol, Lázár?

A másikban felujjong a megkönnyebbülés.

  • Te mit képzelsz, Mihály? Hogy haragunnám!… De hát nem voltam itthon… Ha tudtam volna, hogy zokon esik…
  • Jobb így! – legyint Bántó Mihály – Eltettük ügyes!
  • Isten nyugtassa! – ájtatoskodik a másik, és nyúl a tarisznyáért. – Elsetétedünk!

Bántó Mihály nem figyel rá. Széles melle megrándul.

  • Emlegetett téged es a halálos ágyon.

Lázár rémülten kapja vissza kezét a tarisznyáról.

  • Engemet-e?… S mi ügyben?… Mert az fontos!

Szemmel láthatólag bomlik meg a Bántó Mihály vészes nyugalma.

  • Éppen kérdezni akarám, tudsz-e róla… Tudsz-e róla, hogy te vagy a fiam apja!

Lázár kínlódva hűl el.

  • Mit beszélsz?… Hogy lettem volna képes… Megesküszöm, ha kell!

-Akkor jó! – csillapodik Bántó Mihály.

Felkerekednek, csendesen haladnak. A fák békességgel maradnak el mögöttük, csak a gyanú nem akad fenn az ágakon, hiába oltogatja Győrbíró Lázár, kinek megjött a szava, mint Vitos ügyvédnek a maga bajában.

  • Férfíembör ne csináljon nagy dógot a fehérnépből, mert az egy se jó a mái világban. Nem mondom, amikor legény voltam, hát nagy kutya voltam, de ebbe a te ügyedben már akkor megmondtam a feleségednek, mikor a gyermeket hozzám hozta…

Bántó Mihály felhördül:

  • Hát mégis igaz!

Agya tekergőzve fordul meg koponyájában, és ráveti magát.

  • Mihály! – bomlik szét az ember kínjában. – Ne bánts!

A másik se hall, se lát. Lázár elmerevül. Bántó Mihály erre magához tér.

  • Mit csináltam?

Vissza se mer nézni a meggázolt emberre.

A nyáj kolompja a hegygerincről idehallszik, a falevelek suttognak, a fák kérgén hazasietnek a hangyák.

Győrbíró Lázár magához tér, düh önti el, és előrántja a kacrot.

  • Ezt el is felejtém!

Az utolsó szó vérbe buggyanva tör ki a száján.

  • E mi? – ijed fel.

Kínos csavarintást érez a vékonyában, és nem tud felkelni.

  • No, e csúful reám térgyölt!

Vonszolgatja magát, mint a sebzett medve.

  • Belső sérülést kaptam! – állapítja meg.

Akkora a fájdalma, hogy nem is érzi.

  • No, só nélkül maradának a borjúk! – és lassan behunyja szemeit.

VII

Még azon éjjel hazahozták, de csak egyszer tért magához. Zavarosan, értelmetlenül makogott. Az utolsó benyomás képei riasztották.

  • Ne bánts, Mihály!

Ez volt utolsó szava. Azt is csak a reá hajló leány értette meg. Elsápadt. Megsejtette, ki az a „Mihály”. Fogacskái összevacognak, térdei egymáshoz verődnek. Anyja vörös arcát hozzádugja.

  • Mit mondott?

A leány összerezzen, de némán megrázza fejét.

  • Nem hallottam.

Hazudott. Letagadta. Kiért, miért?… Csak ha magában maradt, akkor panaszkodott szomorúan.

  • Látja, Feri, látja?

Megpróbálta nem hinni. Hátha más Mihály volt, hiszen olyan sok Mihály van a világon, de a bizonyosságot örökre belemarta a pillanat.

  • Nem lehetett más!

A komor napok alatt csak arra nem kapott választ, hogy miért tette, mi történt a két apa között. Folytonos veszedelmektől reszketett, és éjjel is fel-felriadt. Mikor a csendőrök kihallgatták, hogy kire gyanakszanak, reszketve tiltakozott.

  • Nem tudom! Nem hallottam semmit!

Ajószemű őrmester azonban gyanakodott.

  • Az a leány tud valamit! Holnap újra kihallgatjuk.

A parancsadásnál tudta meg Bántó Ferenc próbacsendőr, hogy mi történt. Átcikázott a fején.

  • Apám volt!

Súlyos elhatározás elé állította az eset, és gyorsan kellett cselekednie. Vagy a múltat kell megtagadnia, és bilincset vetnie saját apja kezére, hiszen csendőr, aki komor esküt tett; vagy esküt, becsületet, életet, jövőt, mindent feláldozni, és apját megmenteni. A törvény vaskezében vonaglott, akasztófa árnyéka vetődött homlokára. Teste, lelke elborzadt, de újra a múlt állott szemei elé, a színes, kedves emlékek, áldott gyermeki érzések. A kedves órák, melyeket együtt éltek át, fájó ingerként járták át.

  • Szegény édesapám!

Most már a nyomozás hurka az ő nyaka köré is fonódott, és hirtelen elhatározással azon este hazaszökött a csendőrségtől.

Mikor öreg Bántó Mihály meglátta a fiát, rémülten ugrott fel.

  • Mit akarsz itt?

A fiú csendesen leült.

  • Miért tette, apám?

Az öreg szilajon felrázta ökleit.

  • Még kérdezed?
  • Egyébért mondom – csendesítette a fiú. – Segíteni akarok magán! Én csendér vagyok, tudom a törvént.

Az apa sötét érdeklődéssel ránéz. A legény tudákosan vallatja:

  • Egyszer az, hogy szándékos volt-e?

-Az hát!

-Akkor magát felakasztják! – keseredik el a legény.

A vénember megcsappan.

  • Hadd el!… Legalább többet nem szenvedek.

Ezen elingatják a fejüket.

  • Szenvedni jó! – tűnődik a fiú, és ő is leszámol magával. – Se apám, se anyám, semmim sincs a világon!

Öreg Bántó Mihály úgy ül a széken, mintha a halált várná. Beesett, fekete foltos ábrázata, mélyen ülő szemei, nyíratlan, őszes haja, szegletes csontjai, szegényes gúnyája; minden olyan szomorú rajta. Olyan, mintha egy régen halott megunva a sírt élő szívet lopott volna magának, és az elhagyatott házba jött volna élni.

A fiú nézi, és már tudja, hogyan mentse meg.

  • Feladom magam helyette!

Világosan látja, hogy mit kell tennie.

  • Maga meneküljön! – riad rá apjára. – Hajói iparkodik, reggelre Móduvába lehet!

…Nekem pedig bocsásson meg, adjon kezet, apám!

Bántó Mihály nem tudott ellenállni, odanyújtotta.

A nagy szál legényen átfürkészik az öröm, és megindultan kirohan a házból.

VIII

Az életösztön még egyszer felrázza öreg Bántó Mihályt.

  • Méges átszököm Móduvába, míg megkötnék a nyakamot!

Ide-oda ődöngött, látta saját nyomorultságát; de az életét sajnálta, ezt az örömtelen, száraz testi létet.

Tetőtől-talpig új ruhába öltözött. Pénzét összeszedte. A vásárra járó bőrtarisznyát megtömte élelemmel.

  • Egyéb marad! – fűzte le a szíjait.

Most a ló következett. Megzabozta. Az állat felnyihant. Olyan magyar nincs, ki felelet nélkül hagyná a lova szavát.

  • Hónap már te es Móduvába nyerítesz.

Feltájékozódott az égre.

  • Ha nem sietek, a fejemre virrad.

Az órát, a ház dobogó szívét megállította a falon, a lámpát elfújta, és a kis ház, a fekete emlékek tanyája eltűnt a setétségben.

A falu közt csak csendesen léptetett. Mögötte a félelem ült. Találkozása nem volt senkivel, csak Felvégen ismerte fel a bakter.

  • Maga az, Mihály bácsi?… Halotta-e mi történt?
  • No? – hökkent vissza lovastól.
  • Ferit elfogták! Feladta magát, hogy ő ölte meg Győrbíró Lázárt.

Az irtózat belenyilamlott. Rávágott a lóra. A paripa finom feje megrázkódott, egy ugrással kinyúlt az úton, mintha véres szemekkel tűz felett úszna.

  • Elfogták! – rúgta a lovat.

A kimerült állat nekigyűrődve mászott fel a havason.

  • Feladta magát! – ordított, és ököllel verte a ló fejét.

Horkantva ágaskodott a paripa, majd feladva a küzdelmet,

mázsás patákkal cammogni kezdett. A következő lejtőt lüktető bordákkal még megfutotta, míg egy faág szembe csapta Bántó Mihályt, és a veres káprázatban megállott.

  • Lesz, ami lesz!

Hagyta, hogy a ló pihenjen, maga gondolkodott.

A sötét lelkű emberben világos és vigasztaló gondolat fénylett fel mélyen az életundor alatt.

  • Ő mégiscsak az én fiam!

Hirtelen önmagát ismerte fel a fiúban, és több kétsége nem volt. Ugyanazon vér, ugyanazon szenvedély és szenvedés, erő és szeretet.

  • Vétkeztél, de tévedtél, asszon! – nyugodott meg.

Azzal meg is bocsátott neki.

  • Feleségnek gyenge volt, de az anyja volt…

Már meleg, nyugodt, boldog érzések, büszkeség szakadt fel benne.

-Az én fiam!…

Csodálatos megismerés ez. Nem kell hozzá érteni és tadni, mert a törvény önmagától valósul meg. Az a törvény, mely megismerteti a madárfiókával édesanyját, és számyrepesve örül neki,

és az apamadár sohasem száll idegen fészek fölé. Már nem vesződött a gondolatokkal, csak látott és érzett. Látta, hogy a fiú elfogatta magát, hogy őt megmentse, és érezte, hogy ez lehetetlen volna, ha nem volna test az ő testéből, vér az ő véréből, lélek az ő leikéből. Minden lefojtott tüze kiáradt, és boldog volt. így aztán minden könnyű és szép. A lét alávalóságait többé nem érezte, minden porcikáját öröm feszítette.

  • Vissza! – reszketett. – Vissza a fiamhoz!…

Moldva felől a hegy peremét akkor érte el a nap, teljes fénnyel felsütött, mintha a szemei elé tartott élet szikrázó aranykelyhe volna.

Belenézett, és visszafordult.

BAJ-POSTA

Ott állnak vagy tizenketten, lerongyolódott, idegen, koldusszegény, állástalan székely legények Bukarestben a Mihai Viteazul- szobor mellett. Pár napig, míg a hazulról hozott pénzből tartott, kis lebujokban ődöngtek, parkok padjain keseregtek, végül a közös sorsban a szobor körül összeverődtek.

Egyik-másik nekivág valamelyik utcának és végleg eltűnik, a többi úgy ragaszkodik a szobor környékéhez, mint valami szirt- fokhoz a hajótöröttek. Előveszik az elemózsiát, és búsan rágják a hazulról hozott fekete kenyeret, míg benne tart, később eladják a nélkülözhető ruhát is. Hazajönni szégyellik. Később pedig a nyomor teszi lehetetlenné. Akad köztük azonban egy-egy elszánt, nekikeseredett legény, aki azt mondja, hogy ha így is, úgy is el kell veszni, hát pusztuljak otthon, és nekivág a hazai útnak. Egyszer csak feláll a szobor talpáról és azt mondja:

  • Ki üzen haza valamit, mert én megyek?

Az üres tekintetű férfiak, nők megmozdulnak. Van, aki lemondóan int, és visszasüllyed a lelke poklába: annyi ereje sincs, hogy hazaüzenjen. Mások azonban körülveszik a hazakészülőt:

  • Ha felénk jársz, hát mondd meg, hogy jól vagyunk, egy irodában kaptam állást, de pénzt még nem küldhetek. Ott lakunk a templomtól számítva a negyedik házban. Csak Szabandi Mihá- lyékat kérdözd.

Előkerül a plajbász, még a katonaságnál szerzett „notec-könyv”, és a hazajövő ember felírj a a címeket, meghallgatja a különböző sorsokat, üzeneteket. Egy szót el nem feled belőle, hiszen sokszor hallotta, sokszor elpanaszolták egymásnak, és mikor az utolsó nyomortörténet is elhallgat, megbillenti a fövegét és azt mondja:

  • No az én Istenem áldjon meg tütököt!

Az ilyen embert hívják „ baj-postá ”-nak.

Valahogy átvergődik a Kárpátokon. Isten tudja, miből él addig. Az első székely falunál előveszi a „nótecét”, és ettől a pilla

nattól kezdve meg van mentve. Mindenütt szívesen fogadják, megtraktálják, ellátják enni-innivalóval, s hajó hírt hozott, még „pánkó” is kerül, és jókedvűen így kínálja a ház asszonya:

  • Használja nó, mert mikor csenáltam, megmostam a kezem utána!

Tegnap vagy tegnapelőtt ilyen baj-posta érkezett a falunkba is, valami datki embör, Égöni nevezetű. Elébb bétért Birtalanék- hoz, s elmondta, hogy Márika mit üzent. A vég Pétör Jánoséknál sem üdőzött sokat, de ott már annyit mondott, hogy sokért nem adná, ha a szegény özvegy Áron Pétömével nem kellene találkoznia.

  • Mért félsz tőle? – kérdi megütődve Péter János. – Áldott jó asszony az, még a légynek sem árt.
  • Éppen az a baj – sóhajt a vándor. – Nem es félnék én, ha a fia élne!
  • Hát meghótt?
  • Az-e? A meg osztán! Ez a gyenge ujjas maradt utána.
  • Hogy pusztula el ilyen hirtelen?
  • Elég hirtelen. Ülünk a Mihály vitéz szobránál, s egyszer csak lássuk, hogy sárgul el Áron Pétör. Téged mi löle?… Ingem csak annyi, hogy én már az Úristenhez szegődöm… E történt tegnap fertály tízkor… A rossz ujjasát hazahoztam. Itt hagynám, ha átaladnák.
  • Itt osztán ne!
  • Legalább mutassák meg akkor, hogy az anyja hol lakik?

Péter János bá elkalauzolta a kapuig. Mióta tizenhatban a

rományok az urát elhurcolták, s az is elhalt „Húsos” városában, az egykor híres kedvű asszony egész nap nem szólt tízet.

A baj-posta nagy hangon állított be az „életre”.

  • Hogy van, édesanyám?
  • Én jól, édes fiam! Hát te ki vagy, s honnan jössz?
  • Datki embör vagyok, s éppen Bukarestből jövök!
  • Az Isten vezérelt hozzám! Afiamot, Pétört nem láttad-e?
  • Én osztán igen.

Az öregasszony arcát boldog pír önti el. Besürgeti a hírhozót a házba, s az izgalomtól reszketve teszi elé a „falnivalót”. Egyelőre nem kérdez semmit, csak azt pötyögi boldogan: „Óh lelkem fiam!” A baj-posta a halálhírrel a kezében kínosan feszengve ül, próbál enni, de a jó házi szalonna megkeseredik a szájában.

  • S hát látád a fíamot? – ül le vele szemben a vénasszony is.
  • Együtt vótunk vele.
  • Elszegődött-e?

A férfi lesüti a fejét, úgy morogja:

  • Ő el.
  • Kihez te?

A bajhozónak jó gondolata támad, szinte vígan felel.

  • Éppen Mihály vitézhez.
  • Nagy úr ugye? – kérdezi bizakodón az asszony.
  • Elég nagy úr.

A szegény, öreg édesanya elgondolkozik.

  • Óh, csakhogy jó helyre szegődött volna az én lelköm Pé- töröm!

Adatki ember nagy hangon vigasztalja:

  • Amiatt kiednek ne fájjon a feje. Olyan gazdája senkinek sincs Bukarestbe, mint Pétömek. Áldott jó embör. Egész nap egyet se szól, nem szidja, nem mocskolja Pétört. A dolog sem öli meg. Csak éppen egy lóval van dolga, amelyiken Mihály vitéz ülni szokott.
  • Akkor valami katonaember?

-Afféle, édesanyám, az… De én már megyek es…

A boldog, ragyogó arcú vénasszony szorgoskodva ugrik fel.

  • Áldjon meg az Úristen, hogy ilyen jó hírt hoztál!

És izgatottan csomagolja össze az asztalon maradt szalonnát, kenyeret, csipet túrót.

  • Ezeket vidd magaddal, az úton jól fog.

Nem lehet visszautasítani. Az ember még a kapun kívül is ügyetlenül tartja a kezében. Áll, mintha odaszegezték volna. Ar-

ra gondol, hogy mégis vissza kellene mennie és negmondania az igazat. Már a kilincsen a keze, mikor a házból hak, öreges énekszó hallszik ki:

Fekete faluban fejér torony látszik Láttam a babámot, más ölében jáczik…

A datki ember szíve megremeg, és zordul, fijtottan el-elká- romkodja magát. Nézi a kezébe nyomott kenjsret, szalonnát. Két gyermek jön szembe az úton. Odainti, és odadja a kenyeret- szalonnát.

  • Nesztök!

A fiúk bátortalanul veszik el. Egyikük felnéí az emberre, és meglátja a kemény, csontos arcra gördült két köinycseppet.

  • Maga mért sír bácsi?

Az ember gorombán riasztja el magától és migindul.

  • Nem elég a magam baja, a másét es én siras:am! – dörmögi.

Lassan cammog. A mátéfalvi útnál befordul, ;s az Olt hídján

megáll. Kicsit nézi a vizet, erre fogja a halott legény rossz ujjasát, melyet nem mert átadni. Kissé tétovázik, m;jd elszántan beledobja a vízbe.

Az esteledő félhomályban úgy látszik, minthaholttestet lökött volna a vízbe…

PAP BÁCSI

Ami papunk, az öreg Mátyás József plébános úr negyven esztendeig pásztorkodott a mi községünkben, s mégis az a szégyen érte, hogy az esperes, fiatal, nyálasszájú gyermekember létire megpirongatta.

  • Nem vagyok a hitélettel megelégedve, plébános úr! Az egész országban nem káromkodnak s nem lopnak annyit, mint az ön községében.
  • Eléggé fáj a lelkem miatta! – ismerte be az öreg pap
  • Az nem elég, hogy fáj a lelke miatta, hanem tegyen is valamit ellene – háborgott az esperes. – Az nem elég, hogy elmondo- gatja minden nap a szentmisét, végzi a breviáriumot. A modern lelkipásztorkodás már régen más utakat is megkövetel. Igénybe veszi a legmodernebb szociális és lélektani eszközöket is…

Szájtátva hallgatta az öreg tisztelendúr a fiatalembert, ki megjárta Innsbruckot, Rómát, kétféleképpen is doktor, enni se tud tisztességesen a sok tudománytól, híres szónok, igen nag) ember és az Egyház valóságos büszkesége.

  • Tiszta igazad van, édes ecsém! – bólogatott az öreg ki különben a vármegyének legnagyobb tréfacsinálója volt. Kedves, drága, melegszívű vénember, ki megtette a püspöki hivatallal is, hogy mikor megdorgálták, mert fél ív árkuspapiroson tét. felterjesztést, márpedig fél íven nem illik a püspökséggel levelezni, szépen fogta a hiányzó fél ívet is, iktató számot írt rá, és tisztelettel felterjesztette. Piros övét az életben nem kapott, mert a piros csergét püspökjáráskor olyan feltűnően húzogatta a kocsiban a hasára, hogy a püspök végül is megkérdezte:
  • Minek rángatod, fiam, azt a pokrócot?
  • Hogy az emberek piros cingulumnak higyjék!

Mivel a püspök túlságosan megértette a célzást, az öieg pap ugyanvalóst nem kapott piros övét. Drága lelke különben nem is kívánta. Egyszerű, természetes székely ember maradt holtáig.

A híveivel is úgy beszélgetett, hogy az esperesnek a megbotránkozástól égnek meredt minden haja szála. Mentek például az úton, hogy a temetőkertet megtekintsék. Az útszélen üngös gyermekek játszadoztak. Pap bácsinak mindig volt pár szem gombóc a reverenda zsebéhez ragadva. A gyermekek mindjárt körülrajzották, és nyújtották maszatos kezüket a gombóc után. Az esperes uracska az első pillanatokban meg volt hatva. Mindjárt eszébe jutott a szentírási idézet: „Engedjétek a kisdedeket hozzám jönni!” Mikor azonban pap bácsi az utolsó szem cukrot azzal adta oda egy bikaborjú-erős kölyöknek, hogy: „Nesze neked is, te bitang!” – az esperest szinte megütötte a guta. Azonnal elhatározta, hogy sürgősen nyugdíjba küldeti a vén papot, de mondani csak annyit mondott:

  • Hogy lehet a száján effélét kiejteni gyermek előtt?
  • Mert az – csudálkozott pap bácsi. – Bitang. Szerelemgyermek. Azért olyan vaskos, erős, egészséges… Mert jegyezd meg, ecsém, hogy a szerelemgyermekek mindig szebbek, keményebbek, jobban sikerülnek.

Lángoló orcákkal, szent haraggal hallgattatta el az esperes pap bácsit.

  • Nem ismered az életet! – vett elégtételt az öreg, de befogta a száját.

Közben tehénszekér jött szembe. Birtalan János ment az erdőre fáért. Pap bácsi mindjárt észrevette, hogy a csábeli tehén felfelé görbült háttal húz. Mindjárt ráment Birtalan Jánosra.

  • Hó! Mit kínozod azt a szegény tehenet? Mért nem viszed apaállathoz?

Az esperes rémülten menekült el.

-Az én jelenlétemben! – lihegte, mikor az öreg a Szövetkezet előtt utolérte, ahonnan csúf káromkodások bődültek ki.

  • Megint káromkodás! – reszketett az esperes.
  • Hát tégy valamit ellene! – jött ki a sodrából pap bácsi is.
  • Teszek is! – fogadkozott az esperes. – Jövő vasárnap én prédikálok.
  • A káromkodás ellen? – lepődött meg az öreg pap.
  • A káromkodás ellen! – válaszolt a fiatalember nyomatékkal.
  • Én volnék a legboldogabb, ha ki tudnád irtani! – nyugodott bele pap bácsi mosolyogva.

Megbeszélték, hogy a fene nagy tudományú, külországokban hegyezett eszű híres pap itt marad két hétig, s egy kicsit rendbe szedi ezeket az Istentől elrugaszkodott havasi népeket.

Ebben maradtak.

Az esperes egész héten nem pihent. Hol a népet téringette kinn az életben, hol a prédikációra készülgetett nagy elmélyedéssel, sok meditációval, amint illik. Az öreg pap hallgatott, csak a ráncok kutyálkodtak a szeme körül.

  • Felséges, jó dolgom van! – tréfálkozott ebéd, vacsora közben. – Csak urizálok. Itt maradhatnál ecsém káplánnak.

Az esperes későbben meg se lepődött a különös, játékos és mégis titokzatos vénemberen. Mikor azt hitte, hogy tökéletesen kiismerte (nem nehéz az ilyen szimpla öregeket első tekintetre áttekinteni) – egy reggel a sekrestyében a kezébe került az öreg direktóriuma, amelybe a meghalt papok neve után a következőket írta az öreg pap: „Mátyás József lelkész meghalt 1914. aug. 3-án

  • Hát ez mégis hallatlan vakmerőség – gondolta az esperes -, hogy még a gondviselésből is tréfát csinál, és előre beírja a saját halálát.

Nem szólt a pap bácsinak a dologról, de figyelte a vén papot. Mindössze két hónap volt hátra a bejósolt halálig, de az öregen nem látszott semmi, mintha a saját magának megígért halál nem rá vonatkoznék. Éppen az ifjúságot korholta, hogy nem elég alázatos, és azt hiszi, hogy az egész világ tőle függ, pedig vannak dolgok, amiket te se tudnál utánam csinálni, ecsém.

  • És mi légyen ez a dolog! – unta már az esperes az öreget.

Az öreg pap az esperes felé nyújtotta a nyakát.

  • Látsz-e rajtam bolhacsípést?
  • Nem! – válaszolt kicsit bután az esperes.
  • Nem is volt rajtam sohasem, s nem is lesz!
  • Hogyhogy?

Az öreg hunyorított.

  • Az úgy, ecsém, hogy ha idegen házba béteszem a lábam, első dolgom az, hogy kérek egy seprűt, az ajtó sarkába teszem, és ráparancsolom az összes bolhákot. Egy se mer elmozdulni onnan, míg meg nem engedem. Reggelre piros a seprű a sok vereshasú bolhától… Ezt csináld utánam, ha tudod!

Ilyen kedvesen töltötték az időt vasárnapig, mikor az esperesnek prédikálnia kellett a káromkodás borzasztó bűne ellen.

Erre a napra az öreg még a siketeket is felhajtotta a templomba. Sokan lejöttek a havasról is, hogy meghallgassák az esperest. Nagy híre futott a vasárnapi „dolog”-nak. Szorongott a nép a kicsi templomban. Sokan kinn is rekedtek a cinteremben.

*

A fiatal pap öntudatosan és méltóságosan lépett a szószékre. Olyan beszédet rittyentett, hogy volt mit hallgatni rajta. Ideiglenes és túlvilágokat görgetett hatalmas szavaival, megrázó erővel, s a büntető Isten haragja sötétítette el a lelkeket. A hideg kirázta tőle az embert. Sápadt volt az egész templom. Nincs az a hetvenhét ráncú, megrögzött lélek, ki ne érezte volna a pokol reá váró kénköves leheletét. Maga a vén pap is semmivé zsugorodott a nagy tudású szónok mennykőcsapásai alatt. Csak most látszott valójában, hogy milyen igénytelen az ő félig elfeledett tudáskája, gyarló eszecskéje e mellett a mindent elsöprő fiatal pap mellett.

Kezet se mert nyújtani, hogy megköszönje a vendégpapnak a ritka lelki élményt, amint illik, mikor ez átszellemült homlokkal, még mindig bíborló arccal, izzadtságtól gyűrött karingjében lemászott a rozoga szószékről, és súlyos szívütéseitől lebegtek a stóla szárnyai.

Diadallal vitte ki hívei közé, kik ott várakoztak a cinteremben, és a fehérnépek mindjárt neki is rohantak, hogy megcsókolják felszentelt kezeit.

  • Ilyen gyönyörű prédikációt soha az életben nem hallottunk!
  • lelkesedett Bíró Mózes is, ki vezető, első ember a faluban. – Jaj, azt a ragyogó, felséges mindenségit a tisztelendúr nagy eszinek, hogy es szorulhatott ekkora tudomán abba a gölöhös, nyavalyás testibe!…

Elragadtatásában akkorát káromkodott Bíró Mózes első ember, hogy szakadt le az ég a szavától, s az esperes halálra váltan futott el.

Az öreg pap maga is levert volt, és dicsérni se merte. Kínosan hallgattak a jó ebéd mellett.

  • Rettenetes nép! – tört ki végül is a keserűség a fiatalemberből.
  • Az nem, édes fiam! – vette védelmébe a vén pap híveit. – Drága jó nép ez, csak ismerni kell. Olyan, mint a falat kenyér. Szép szóval a tűzbe is be lehet vinni… Egy kicsit csúfszájú ugyan, de e mellett a nehéz élet mellett nem is csuda, ha békét- lenkedik. Nem is azért káromkodnak szegények, hogy az Istent sértsék, hanem mert valamiben ki kell törnie a keserűségnek… Áldott nép ez, fiam, csak ismerni kell…

Az esperes nem válaszolhatott, mert jött Rózsi néni, az öreg pap asszony-testvére, és hozta a feketekávét.

  • Hallotta-e plébános úr – újságolta a papnak -, hogy szombatra virradó éccaka ismét elloptak hat juhot a havason?

A világ sűrű kincséért se szólította volna másképpen a testvérét, mint „plébános úr”-nak.

  • A lehetetlen, Rózsi! – döbbent meg az öreg pap.
  • Most újságolta a kisbíró! – bizonykodik Rózsi néni.

Az esperes felkacagott.

  • Drága jó nép, csak ismerni kell!…

Az öreg pap hamar magához tért.

  • Jövő vasárnap én prédikálok!… Mégis szóvá kell tennem ezeket a sűrű lopásokat!
  • Ennek a népnek prédikálhat akárki! – hitetlenkedett az esperes. – Ezen nem fog semmi.
  • Dehogynem! – vitatkozott az öreg. – Másképpen kell megfogni a dolgot.
  • Kíváncsi vagyok! – válaszolt az esperes hidegen.
  • Effélit nemigen tanítanak a külföldi univerzitásokon! – bölcsködött az öreg.

Hiába figyelte azonban egész héten át a vén papot, annak esze ágában se volt a szent könyveket forgatni. Tovább kedé- lyeskedett, és élte mindennapi életét, mintha prédikáció se volna a világon.

Aztán eljött a nevezetes vasárnap.

Az esperes szinte szégyellte, mikor nyögve, krákogva felmászott az öreg a szószékre. Olyan volt szegényke fekete reverendájában, mint egy szomorú ténsasszony.

Maga a szentbeszéd még szomorúbb volt. Afféle se füle, se farka kínlódás, hogy: „No, kedves híveim, ti ismét ellopátok hat juhot a havason, s ilyen szégyent hoztatok rám… Jól mondja az írás, hogy: »Jobb lett volna, ha az ilyen embernek, ki a máséhoz nyúl, az édesanyja még csecsszopós korában vetett volna párnát a szájára.« De azért ne higgyétek, hogy ez így marad. Marad az ördögöt!… Bűn büntetlen nem marad. Minden kiderül. Ez a juh- lopás is kiderül, s osztán jön a tömlöc, a szégyen, a baj!… Tartsátok csak számon!…”

A hívek egy része édesdeden aludt. (Nem csoda, mert egész héten elfárad az ember.) A másik része unatkozva hallgatta. A hallgatókon azonban tisztán látszott, hogy ezt gondolják: „Nekem mind beszélhet a tisztelendúr! Amire én reáteszem a kezemet, annak bottal üthetik a nyomát!”

Az öreg bizonyítás helyett felcsattant:

  • Hiába rázod a fejed Pétör Zsiga! Az úgy van, ahogy én mondom! Tartsd csak számon!

Az esperes alig várta, hogy vége legyen a szánalmas fecsegésnek. A híveken se látszott semmi hatás. Kitolongtak a templom elé, és ősi szokás szerint elbeszélgettek a határ, az erdő, a falu, az élet dolgairól.

Hirtelen a meglepetés moraja fut végig az embereken. Mindenki rádöbben az útra, amelyen hat megbilincselt legényt kísérnek végig a csendőrök. Mindenkinek a hátára rá volt kötözve az ellopott juhok bőre… Mikor a csendőrök elhaladtak, a nép egyszerre felocsúdott, és elhűlve bámultak egymásra az emberek.

-No ezt jól megmondá a plébános úr!… Ki hitte volna!… Mégis sokat tud ez a mi papunk!… Az a másik vizet se vihet neki!… De hogy így belélásson a jövőbe!… Hogy így megjósolja!… Nagy igaza van!…

Meghökkenve mentek haza az emberek.

  • Istennel nem jó tréfálni!

Maga az esperes is meglepődött. Hogyne. Száz esztendőben egyszer ha megtörténik, hogy valakinek a bizonyíték így besétáljon a markába.

Az öreg pap titokzatosan hallgatott.

Aznap a csendőrőrmester is meg volt híva ebédre. Az öreg pap a leves után boldogan kínálta a „negyven cseppet”.

-Ahány csepp bort leves után az ember megiszik, annyi forintot vesz ki a doktor zsebéből.

  • Ammá igaz! – törülte a keze hátával a bajszát az őrmester. – Remélem, meg volt elégedve a plébános úr.
  • Minden úgy ment, mint a karikacsapás!
  • Miről van szó, kérem? – érdeklődött az esperes.
  • Nem jó gyermeknek mindent tudni! – kacagott az öreg.

Csak hosszas kérésre árulta el, hogy ez a mái dolog meg volt

beszélve az őrmesterrel, hogy amíg a nép a templomban lesz, fogassa el a juhtolvajokat, s akkor kísértesse végig az utcán, mikor a legtöbben jönnek ki a templomból.

Az esperes azonnal fogatott és hazament. Útközben háromszor is elhatározta, hogy az öreg papot nem tűri tovább. Még ma ír a püspöknek…

A nyugdíjazásra azonban nem került sor, mert alig két hét múlva az öreg pap levelet küldött, hogy a szentségekkel ellátva

szeretne elköltözni ebből az ámyékvilágból. Az esperes úr tehát ne sajnálja a fáradságot, s azonnal jöjjön hozzá.

Az esperes csodálkozott a megdöbbentő híren, mert nem hallotta, hogy az öreg pap beteg volna.

Megütközve látta, mikor megérkezett, hogy pap bácsi felöltözve, a régi kedves mosollyal áll a verendán.

  • Köszönöm, ecsém, hogy eljöttél!… Én már megyek!
  • De bátyám! – ellenkezett az esperes. – Mégis a legszentebb dologról van szó! Ezzel halálos bűn tréfálni…
  • Tudom! – remegett a hangja az öregnek. – De én már megyek!… Engem szólítanak.

Valami különös, ellenállhatatlan volt a vénemberen, ami tiszteletet parancsolt, és elnémított minden ellentmondást. Az esperes csóválta a fejét, de meggyóntatta, meg is áldoztatta a templomban, ahol mindössze hárman voltak: az Isten, az esperes s a szegény, útra kész vénember, ki mennyei mosollyal és elragadtatott hittel roskadt térdre fehér karingben és fehér stólában, hogy az Urat leikébe fogadja.

Megilletődve hazamentek.

  • Rózsi, vesd meg az ágyat! – kérte szelíden testvérét, ki riadt izgalommal puhítgatta a párnákat.

Pap bácsi nehézkesen levette a reverendát, megcsókolta, szívéhez szorította a kopott, megzöldült jószágot, és örökre letette.

Csendesen feküdt, és pillanatra behunyta szemeit. Mikor kinyitotta, könnyesek voltak az apadt, gyenge látású, öreg szemek.

  • Miért sírsz, bátyám? – kérdezte az esperes.

Nehezen válaszolt már az öreg pap.

-A kalász megérett, és mégis olyan nehéz elválni a földtől…

  • De hiszen… Miért nem hívatsz orvost?… Beteg vagy?
  • Nem vagyok beteg, csak… engem már szólítanak… A lélek kész ugyan, de a test erőtlen… Pedig ez az én kitüntetésem napja, és nem tudok elég hálát adni Istennek, hogy nem kell megérnem, amik ezután következnek…
  • Mik következnek? – bámult az esperes a zavaros jóslaton.
  • Ember azt fel nem foghatja! – tért ki az öreg az egyenes válasz elől.

Két ráncos kezét összefogta, és imádkozni kezdett.

Még azon éjszaka meghalt.

Egy forint hagyatéka maradt. A többit kiosztotta a szűkölkö- dőknek.

Három napra rá kitört a világháború…

EZER LEJ

Fiatal feleségén s két ártatlan gyermekén kívül egyéb feltérő vagyona nem volt Ambarus Ferinek. Az igaz, hogy száz esztendőben egyszer ha lehet olyan szép párt látni, amilyenek ők voltak, mikor összekeltek; de ebből nem lehet megélni. Feri csak mosolygott, mert erős volt az asszony helyett is, ki bizony nem termett dologra. Afféle vékonyhúsú, szép orcájú, virághajú leánkamadár volt, de éppen ezt szerette benne Feri. Az ilyen harmatélettel azonban sok a baj. A gyermekek is inkább az asszonyra ütöttek. Hiába voltak olyanok, mint az angyalok, mert éppen az angyalokat a legnehezebb felnevelni. Ha a szél megfujta, már este ott énekeltek az ágyban a láz önkívületében, repdestek a másvilág felé, s a hatalmas ember szíve szakadt meg a fájdalomtól. A tavasszal újból leverte őket a betegség.

  • Tífusz! – ijedt meg maga a doktor is, s a házra kiszegezték a táblát: „ Ragályos beteg. ”

Szinte két hétig küzdöttek a két drága életért. Úgy tépték visz- sza az Isten markából, éjjel-nappal virrasztva, hogy már maguk is dőltek le a lábukról. Végre a doktor megnyugtatta:

  • Megfordult a betegség!

Ki is ette két hét alatt mindenükből a betegség, s végre meg kellett a doktort is kérdezni, hogy „mivel tartozom”.

  • Tudom, hogy szegény emberek – gondolkodott el a doktor -, azért olcsón számítom… Tizenkét látogatás ezerkétszáz lej volna, de legyen hatszáz, az orvosság ára pedig négyszáz!… Ezer lej nem lesz sok, ugye?… Az első héten kétszer is jöttem naponta, de azokat nem számítom. Nem szólhatnak egy szót sem, tisztességesen bántam magukkal.

Feri fehér lett, mint a fal, és kicsit megijedt az ezer lejtől.

  • Most… éppen most – mondotta szégyenkezve -, nincs egy krajcárom se, de megadom… Gyermekeim életére esküszöm, hogy becsületesen megadom!…
  • Megkapom! – nyugtatta meg a doktor, s jelentősen ránézett az emberre. – Hiszen a gyermekei életére esküdött.

Ambarus Feri összerázkódott, a doktor pedig elment.

  • Szakadjon meg a nyaka! – káromkodott utána sötéten, mert nem bírt szabadulni attól a gondolattól, hogy a két gyermek élete ettől az ezer lejtől függ. – Kicsit ledőlök! – mondotta az asz- szonynak. – Te is pihenj valamit, hiszen hálni jár beléd a lélek!

A lámpát fél lángra húzták, s csak úgy gúnyástól ledőltek.

Éjfél körül az asszony felrettent, odaugrott a gyermekekhez, kiknek az arcocskája újból lángokban fürdött, zavaros szemecs- kéjük nyugtalanul forgott.

Az ember aludt mélyen, kábultan.

  • Feri! – rázta az asszony. – Keljen fel!… A gyermekek rosz- szabbul vannak!…

Nehezen ébredt a nagydarab ember. Mikor magához tért, eliszonyodott.

-Az ezör lej!… Amiatt van!…

Érezte, hogy ő a hibás, mert titokban azt gondolta, hogy nem adja meg a doktor pénzét. Nem tudta azonban a gyermekek kínját nézni, és kirohant a házból.

Megvirradt, mire újból hazatért, de nem mert bemenni a házba. Ott lesett az ablaknál, míg kiinthette az asszonyt.

  • Hogy vannak? – nézett titkon az ágy felé.
  • Csendesebben!… Elszenderedtek.

Megkönnyebbülten sóhajtott.

  • Akkor nem is lesz több baj, mert meglesz az ezör lej!
  • Honnan? – lepődött meg az asszony.
  • Elvállaltam Szőcs Gór Istvánnak, hogy kihányom az öt öl követ… Ölit kétszázért. Az éppen ezör… Ha van mit, tarisnyálj fel, mert lehet, hogy két napig nem jövök haza.
  • Hova megy?
  • A kőbányába.
  • Jaj, ne kísértse az Istent! Az minden pillanatban összeomolhat!

Feri bizakodóan legyintett.

  • Omlik a fenét. Nem vesztegethetek el három napot, míg új bányát nyitok. Minél hamarabb megvan az ezör lej, annál hamarabb meggyógyulnak a gyermekek.

Az asszony erre nem szólhatott. Hozzáfogott, hogy feltarisz- nyáljon. Az ember elővette a csákányt, lapátot, vasékeket, eldugott dinamitot.

Nyugodt volt. Már hitt benne, hogy a két gyermek meggyógyul. Az asszonynak még odaszólt, mikor elment:

  • Te pedig mondd meg a doktornak, hogy hozom az ezör lejt!

A régi kőbánya kinn van az erdő alatt a Kecskés oldalában. Meredek, egyenes kősziklabarlang, ahova alig lehet gyalog is felmászni, de sehol az országban ilyen épületkő nincs, mint itt. Fagyálló, nem veszi fel a vizet, s kemény, fekete, mint a pokol kapuja. Fölötte az óriás fák gyökere a szabadba hull a hatalmas szikláról, mint az óriások szemébe hulló haj. Ez a barlang fölött függő szikla a veszedelmes. Könnyen lezuhanhat. Csak a szíjas, kemény fagyökerek hálózata tartja. Félelmetes alatta megállani is. Körülötte kivájták a követ a csákányos emberek. Még az egér is ijedten suhan el alatta.

Csak Ambarus Feri nem gondol rá. Tisztára meg van bolondulva. A kelő nap besüt a sziklák sötétségébe. Maga az Isten tartja neki a lámpát. Két erős kezében lendül a csákány, a szikláról szikraeső villámlik szét az ütések nyomán, hasad a kő, barna por rakódik a férfi arcára, s pokolszagot érez, de úgy érzi, hogy a halállal küzd, annak a koponyáját veri csákánnyal, hogy két gyermekét eleressze. Mindjobban belegyőződik ebbe a gondolatba. Még az ételről is megfeledkezik. Mint a kincset, úgy emeli a mázsás köveket, hordja a barlang szájába és zúdítja le a mélységbe, ahol szekérrel is hozzájuk lehet férni. Inge ujjai leszakadtak, rongyokban lógnak, erei feszülnek, vére is megfesti a követ, de ő csak azt számolja, hogy ez is megér egy lejt, az is megér egy lejt, hármat, hatot, az ezör lejből marad kilencszázkilencvenkilenc,

kilencszáznyolcvan, hetven, hatvan… Néha megáll, hallgatódzik, és boldogan azt mondja:

  • Sokkal könnyebb a lélegzetük!

A két beteg gyermek lélegzete.

Az ő mellükről szedi le ezeket a köveket, és minél többet gondol rá, annál inkább hiszi… Már fényes a barlang is, mintha az is vele örvendene; pedig csak az ő szemei vérmesek, a teste mocskos, a haja csapzott, homloka sebes, keze üszkös; de a lelke tiszta… Aztán kék lesz a barlang, majd zöld fények verődnek fel benne, ismét arany; de ő csak annál jobban vágja. A kövek apróját is összegyűjti.

  • Jó lesz a gyermekeknek játszani!

Itt-ott olyan a szikla, mintha élő emberfejek vigyorognának szembe vele, de őt nem ijesztik meg.

  • Meggyógyulnak! – beszél hozzájuk örömében. – Meg lesz a doktor ezör leje!…

A sziklafejek mintha bólintanának, pedig csak ő szédül, hiszen se nem evett, se nem ivott. A szőrtarisznya ott hever érintetlenül a sarokban, a köröndi korsóról is megfeledkezett.

Csak akkor ijed meg, mikor érzi, hogy karjai gyengülnek.

  • Nem lehet! Nem szabad! – ordítja a kőembereknek.

Fél abbahagyni, fél megpihenni, mert mindjárt itt az éjszaka, és éppen az éjszaka kínozza legjobban beteg gyermekeit. Fel- rémlenek előtte a lángoló arcocskák, szemeik lázas fehérsége, a furcsán éneklő, felcserepezett szájacskák, a homlokukon sárgálló verejték, a törékeny kis mellek szörnyű csatája az életért, és irtózva köpik száraz szájjal a markába, hogy a csákány nyele keményen ragadjon hozzá. Háta minden mozdulatánál végignyilallik, szőrös, fekete mellében a megerőltetéstől már összeomlottak a csontok, de a csákánynak lendülnie kell.

  • Segíts meg, Úristen! – facsarodik félre a szája a kíntól, de hangja sincs már, a szerszám alig koppan a sziklához. Ő mégis úgy érzi, hogy szörnyű csapást mért rá, az utolsót, amitől széthasad a halál koponyája.

Hirtelen dördülés reszketteti meg a földet… (Ez volt az Isten keze ütése, ki segíteni jött Ferinek követ hányni.) Valami a homlokához ütődik, szemei kétfelé villámlanak, és egyszerre sűrű, fekete csend és setétség borul az emberre…

A falu népe rémülten siet ki az erdő aljába.

  • Beomlott a kőbánya! – kiáltják egymásnak. – Odaütötte Ambarus Ferit!

Mindenki meg van rendülve.

  • Két gyermeke halálán van, az apjok halott!…
  • Siessünk, hátha még meg lehet menteni!…

Lihegve fiatnak, mindenki bízik még.

  • Nem es kell addig szólni az asszonynak!…

Lábujjhegyen surrannak el a kicsi ház előtt. Félve pillantanak oda.

Bent azonban csend van, a ház homlokán tábla: „Ragályos beteg!”

A vékony, kicsi asszony remegve lesi gyermekei sorsát. Vajon felébrednek-e?… Minden felébredés egy új feltámadás. Hirtelen felvillan benne az öröm. A nagyobbik szólott:

  • Édesanyám!

Dehogy hallana meg egyebet a földön a szegény édesanya!

A falu népe kinn zajong már az erdőben a beomlott bánya körül. Ütések zuhannak, csákányok pattognak a sziklán, feszítővasak görbülnek el, asszonyok szoronganak szívre szorított kézzel, parancsok riadnak, férfiak nyögnek, torzulnak. Mindhiába! A hegyet nem lehet eltaszítani az ember fölül.

Százszor abbahagyják, százszor újrakezdik az erőlködést, míg mindenkiből ki nem fogy a remény.

  • Lehetetlen, hogy még életben legyen! – vallja mindenki, és mégis újra nekifekszenek a hegynek. Legalább a holttestét meg kellene menteni.

A holttestét sem lehet.

  • Ötven esztendeig sem lehet ezt a hegyet elhordani innen! – mondja valaki.

Ha el lehetne, akkor is hiábavaló volna. Úgyis semmivé nyomta a testét.

Már lassan virradni kezd. Csak most látszik igazán a szörnyű pusztulás. Egész erdőt rántott magával a sziklahegy. A százados fák összezúzva, tördelve hevernek egymáson, a lecsúszott szir- tek mint törött csontdarabok ütköznek ki a szétroncsolt föld barna testéből.

  • Menjünk haza! – azt mondja valaki.

Az emberek keresztet vetnek, és némán hazamennek.

Harmadnap megkondulnak a harangok.

Ma temetik Ambarus Ferit.

Egy ember viszi a fekete zászlót, a falu népe felsorakozik mögötte, a pap templomi ruhába öltözött, mellette a kántor, előtte a két ministráns gyermek, kezükben füstölő, a tömjéntartó hajócska, a szentelő bot. A gyász fekete virága mindenkinek az arcán.

A megtört, elapadt virághajú kicsi asszony ott megy a sorban.

  • Ó, te szegény árva! Ó, te elhagyott lelkem virágom! – támogatják a szóval asszonytársai. – Beh meglátogatott az Isten!

Mennek, haladnak a mezőn.

-Nem ártana egy kicsi eső! – mondják a férfiak a földet szemlélve, de már kezdi is az éneket a kántor, és a hangok egymás után belekapaszkodnak a dallamba:

Óh, keserves jaj szó,

Mindnyájan meghalunk!…

A gyengébb szívűek felzokognak, apró gyermekek értetlenül tátják a szájukat, majd előrefutnak.

A nagy, fenséges sír már látszik. Az égbe nyúló szirt homlokán megütközik az áldott nap, de áll komoran, mozdulatlanul, mint egy elpusztíthatatlan koporsó. Az emberek felmásznak az oldalán, ameddig csak lehet. A gyenge asszonyt is valahogy felhurcolják. Tehetnek vele, amit akarnak. Se lát, se hall, csak a nyomasztó sziklát nézi, mintha átlátna rajta.

A pap felemeli a szentelő botot, és meghintezi vele a szirtet:

„Hints meg engem, uram izsópoddal, és megtisztulok általa!” Meg is füstöli, és mégse nyílik ki a szikla.

Aztán feldördül az ének.

„Megkömyékeztek engem a halál félelmi, és az ő fájdalmi körülvettek engem…”

Aztán az ének is elhal.

Már haza lehetne menni, mégse mozdul senki.

Az emberek teste nehéz a gyásztól, lábuk erőtlen a szomorúságtól.

A pap leveti a templomi gúnyát. A harangozó a füstölő szenét a földre önti, a kántor felteszi a kalapját, s szivarat sirít.

Most az asszonyka, a virághajú, kicsi madár odamegy a sziklához, és alig hallható hangon bekiált az ura sírjába:

  • Jere haza, Feri, ne fáraszd tovább magad, mert a gyermekek hálistennek jobban vannak.

Alig tudták elvinni onnan szegényt.

Másnap reggel már hajnalosan ott volt, és ásni kezdette a he- gyet.

  • Te mit csenálsz? – kérdezték, akik látták.

Az asszony komolyan nézett rájuk.

  • Még a boldogult uram felvállalt volt öt öl követ Szőcs Gór Istvánnak. El kell hogy végezzem a munkát, mert az ezör lejt meg kell adnom a doktornak.

Azóta ássa a hegyet.

Ásni is fogja, míg az Isten meg nem könyörül rajta.

A KASZA-BERETVA

Férfiembernek falun semmi sincs nagyobb mérge, mint a be- retválkozás, mert ritka a jó beretvakés. Sokkal ritkább, mint a tisztességes fehémép. Nálunk az egész élő faluban csak a vén Vitosnak van. Régi kaszadarabból maga készítette. Kicsit idétlen, kicsit széles a nyele, s nem mutat, mint az ezüst-, gyöngyház nyelű városi holmik, de úgy szól az ember arcáján, mint a muzsika. Nekem is csak egyszer járt a kezemben, mert a jó beretvát halálos vétek kiadni a kézből. Se kölcsön, se sehogy. Ha egyszer is járt idegen kézben, soha többet olyan nem lesz, amilyen volt. Ezt jegyezzék meg. Ebben is hasonlít a fehérnéphez. A fehémép- re is ha valaki egyszer reá tette a kézit, az sem lesz többet ugyanaz ebben az ántivilágban. Aki kényes az effélire, annak nem kell bizonyítani, akinek pedig bizonyítani kellene, annál már úgyis késő. Hát – mondom – így vagyunk a beretvával. Tízet-húszat végigpróbál az ember, amíg az igazira rátalál. Ritka az a férfiember, ki minden beretválkozásnál el ne határozná, hogy szakállat ereszt. Mennyivel jobb dolga van a zsidóknak, apáinknak és Ferenc Jóskának. Neki különben jól is állott.

Egy egész vasárnap délután ezt bizonygattam a vén Vitosnak, mikor a beretvakésit meg akartam szerezni, de az öreg csak a fejét rázta.

  • Ne es beszéljen róla!

Nagy pénzt ígértem neki, meg is szereztem dohánnyal, s egye fene – még egy liter pálinkát is hozzáadtam, de az öreg hajthatatlan maradt. A szeme csillogott a vágytól, de a kést nem adta.

  • Bécsből hozatok másikat helyette.
  • Nem, s nem! Ilyent nem hozat!

Nem természetes dolog, hogy valaki így ragaszkodjék egy félig rozsdás vasdarabhoz. Mi lehet az oka? Sokáig tűnődtem fölötte. Mondogatott affélit, hogy ötven esztendeje, hogy fúrt használja, de a beszédéből kivettem, hogy nem ez az igazi ok.

  • Mért nem mondja meg Ádám bácsi az igazat? – méltatlankodtam. – Eddig azt hittem, hogy maga nekem bizalmas emberem, de úgy látszik, tévedtem. Pedig a mi házunk a maga otthona is volt. Itt élt asszonyostól, míg meg nem vénült, s haza nem húzódott asszonyostól. Emlékszik-e, hogy szegény édesapám mennyire megbízott magában?

Az öreg elérzékenyedett.

  • Ki tudja, hogy most maga mifélét gondol rólam? Pedig olyan jó embere sohasem lesz az életben, mint én, de a beretvát ne kérje. Ne gyűjtse meg még jobban a saját baját!
  • Nem értem! Kutya legyek, ha értem!
  • Nem es kell magának mindent érteni! – intett le, és két térdére szorított kézzel felemelkedett. – No, csendes jóccakát!
  • Menjen, csak menjen! – tréfáltam. – Az a kés úgyis az enyém lesz! Nézze meg, hogy ellopom!

Az öreg ijedten roggyant vissza a székre.

  • Ha Istent üsmer, meg ne próbálja!
  • Én osztán meg!
  • Nagy baj jár vele!

Szinte meghökkentem, olyan vészjóslóan mondta.

  • Osztán mi jár vele?
  • Azzal sok minden, mert ennek a beretvának varázslatos ereje van.
  • Mi a tűzlángja van?
  • Varázslatos ereje… Aki ezzel a késsel életiben egyszer meg- beretválkozik, azt soha az életben a szeretője el nem hagyja…
  • Lehetetlen! – kacagtam fel hangosan.

-Nem tudja, hogy mit kacag! – feddett Ádám bácsi. – Tapasztalásból beszélek…

Az önkéntelen vallomásra elpirult az öreg. Olyan kedves volt a zavara, hogy magam is elérzékenyedtem. Hát azért ragaszkodik ehhez a „bűvös” késhez? Ezért őrzi, mint a szeme világát, hogy Bori néném ki ne szeressen belőle? Ezért facsarja olajos ruhába, csinált neki bőrsutut, és szúrta gondosan a gerendába?…

Milyen egyszerű dolog is a boldogság!… Bizony isten irigyeltem a vén Vitost, aki egészen ellágyult a vallomástól, s most már unszolás nélkül beszélt:

  • Tudja, az úgy volt, hogy amikor én még legén voltam, s Bori leán (de milyen fájin leán!) – semmiképpen sem tudtam zöldágra vergődni vele. Szegény legén voltam, s neki akkor az ágon járt a szöme. Tehette, mert birtokos leán volt. Már el is volt mátkásodva Mihály Lajival. Hát én így csak búsulgattam magamban. Az apja is fenyegetett, hogy letöri a derekamat, ha az élete körül meglát.

Azután történt, hogy kimentünk a havasba kaszálni, s fenn ültünk Nyilénkben két hétig is, míg a szénát megcsináltuk.

Egyik reggel osztán Borit megtámadta egy áldott nagy medve. Két lábra fel, s neki… Mihály Laji elfutott, s az apja úgy megkövült, hogy egyet se tudott lépni… Én valamivel fejjebb kaszáltam, s a nagy sikótozásra ijedek meg.

  • Ne félj, Bori! – kiáltom, s ahajt kézbe a kaszát.

A medvével egyszerre értem oda.

Azzal én neki a kaszával… Az Isten abban a pillanatban olyan erőt adott, hogy egyetlen suhintásra elmetszettem a medve két hátulsó lábát. A medve véresen béhengeredik az ódalon. Én ölbe Borit, s ki a hegyen vele! Addig le sem eresztettem a szívemről, amíg ki nem nyúgutta a nagy ijedtséget.

Az apja csak nézte, de nem szólt.

  • Kárré vallám a drága kaszámot! – mondom neki, hogy éppen szóljak valamit. – No de nem baj. Jó beretva lesz belőle.

Erre a Bori apja is megszólalt:

  • Hát akkor, ha megberetválkoztál vele, j ere el hozzánk, s mutasd meg, hogy milyen beretvakés lett belőle! Addig is itt van az én kaszám, használgassad!
  • Máig sem tudom, mitől kaphatta a bűvös erőt ez a kaszadarab – töprengett a vén Vitos a medve véritől-e, mitől-e, de mikor vasárnap vele megborotválkoztam, s béállítottam Boriékhoz, a leány abba helybe nyakamba szökött, s megcsókolta a szép sima orcámat, az apja pedig hejjösölte.

…Azóta úgy őrzöm ezt a kést, mint a drága kincset. Nincs az a vagyon, amiért odaadnám… Mit mondjak! Meg is tartotta mellettem Borit igaz hűségben negyven esztendeig. Akármi baj volt, csak megberetválkoztam, s úgy nézett reám Bori, mint a templomi képre.

Elég együgyű történet volt, de minek rontsam a kedvit az öregnek. Inkább elhittem. Az is lehet, hogy hozzáhazudta az egész medvetörténetet, de nem mosolyogtam rajta, hogy meg ne bántsam az öreget. Hogy azonban el se érzékenyedjünk túlságosan, búcsúzóul tréfára fordítottam a beszédet.

  • Hej, Ádám bácsi! Most fogna jól nekem az a beretva!

Az öreg mérgesen felcsattant:

  • No lássa, éppen azért nem adom!
  • Hogyhogy?
  • Mert az a leány nem magához való!

Tetszik, nem tetszik, meg is mondta ápertén, hogy miért nem való hozzám az a leány.

A beretvakésről később teljesen meg is feledkeztem. Eléggé megberetvált az élet. Hazulról is elkerültem, és csak esztendők múlva néztünk haza a feleségemmel. Akkor is csak azért, hogy az öreg házat eladjuk.

Egymás után jöttek a szomszédok, üsmerősök. Örvendettünk egymásnak.

Egyik este az öreg Vitos is beállított.

  • Hát maga még él? – szöktem a nyakába.
  • Még igen! – válaszolt elfogódva.
  • Semmit sem változott! – hazudtam, mert bizony az öreg csúful összement.

Kedvesen eldiskurálgattunk a régi kedves üdőkről.

Az asszony kiment a konyhába, hogy valamivel megkínálja az öreget. Ádám bácsi ekkor bizalmasan hozzám hajolt, s odasuhintotta:

  • Igaz-e, hogy mindent el akar adni?
  • Igaz! – sütöm le a szemeimet. – Nagy bajaim vannak. Nem akarom, hogy a feleségem ilyen hamar észrevegye. Elég korán rájön úgyis. Az élet – tudja… – a mái világban…

Az öreg bólogatott a beszédemhez, de nem válaszolt, csak elgondolkodott.

Későbben hirtelen megremegett, és a belső zsebéből előhúzta a kasza-beretvát.

  • Ezt magának hoztam!

-Abűvös beretva!

Egészen meg voltam hatva, mert a legnagyobb kincsét hozta el, amitől semmi áron sem akart megválni.

  • Az úrfinak adom… örökre! – remegett a hangja. – Becsülje meg, mert sok áldás van rajta, s igen-igen nagy ereje van… Az a fő, hogy a tekéntetes asszon örökké tisztán lássa az orcáját, s akkor nincs semmi baj!… Nincs!… Tapasztalásból tudom…
  • De hogy tud megválni tőle? – csodálkoztam.
  • Nekem már többet az életben nem kell! – sóhajtott.
  • Nem kell?
  • Nem! – ejtette le a fejét szomorúan. – Szegény Bori a múlt ősszel meghót!… Meghót…
  • Isten nyugtassa! – mondom.
  • Isten nyugtassa! – feleli.

Csendesen hallgattunk.

Az asszony kedveskedve behozza a harapnivalót. Ketten is kí- nálgatjuk az öreget.

  • Csak köszönöm! – szabadkozik.

Éppen csak a tisztesség kedvéért falt valamit, aztán szedelőz- ködni kezdett.

  • Ejisze elmegyek haza!
  • Maradjon még, Adám bácsi!
  • Késő már az üdő! – emelkedik fel nehezen.

Gyengén mozgott már szegény öreg. A sír felé szédelgett már ő is. Nem sok van hátra neki se. A keze is erősen reszketett, mikor ide nyújtotta.

  • Nyugodalmas jóccakát kívánok!

Elcammogott az ajtóig, s onnan aggodalmasan még egyszer visszafordult.

  • Osztán jól becsülje meg azt a beretvát!…

ERDÉLY

A falu határában halott embert találtak. Ott feküdt a régi ösvény mellett a Gyerkő nagy cserfája alatt a fűben. Idegen, ki tudja, hova való tekergő, vándorféle lehetett. írás nem volt nála, a nevét nem lehetett megállapítani, a gúnyája nem mondott semmit, csak annyit, hogy szegény ember lehetett, ki mezítláb rótta az országutat.

Gyerkó maga találta meg, mikor hajnalosan nekifogott, hogy a füvet lekaszálja a tagon.

  • Hé atyafi! – kiáltott rá. – Ki az Isten engedte meg, hogy ösz- szegyúrja a füvet? Eltakarodjék, amíg jó dolga van!

Az ember nem mozdult. Gyerkó mérgében kaszával ment rá, és akkor látta, hogy már meg van meredve, a szeme fel van akadva, szája lefíttyenve, arca sárga, és megütötte a harmat, fél lába pedig úgy dermedt meg, ahogy kínjában vagy álmában felhúzta.

  • No ez csinált nekem elég bajt! – döbbent meg.

Tudta, hogy kijön a komisszió, a csudájára kigyűl a falu, ösz- szegázolják a füvet, őt is kihallgatják, s ebben a nehéz világban a falunak kell eltemettetnie.

Mi a fenének kellett éppen itt megmurálnia!

Sokat nem teketóriázott, hanem karjaiba kapta a halottat, szépen átvitte a patakon a szomszéd falu határába, amelyik éppen a patakon túl kezdődött.

  • Lássa Máté falva, hogy mit csinál vele! Most úgyis a romá- nyoké a világ… Hátha hozzuk tartozik.

Mátéfalva ugyanis tiszta román község.

  • No ezt jól eligazítottam! – kacagott magában Gyerkó, s hozzáfogott a kaszáláshoz.

Vágott egy rendet, s mikor a végére ért, felvett egy marék füvet, végigtörülte a kaszát, de a szeme csak ott járt a túlsó parton. Valami odahúzta a halotthoz, és nem érezte jól magát. Valami

nem volt rendben a bensejében. Valami borzongatta. Ahova csak nézett, mindenütt a halottat látta kiterítve maga előtt olyan valóságosan, hogy kétszer is vissza kellett rántania a kaszát, nehogy belevágjon a holttestbe. így ködös szemmel valahogy végigkínlódott még két rendet, és felegyenesedett, hogy kaszát fenjen. A fénkő azonban akkorát csattant az acélon, hogy ijedten rezzent össze tőle, és nem merte tovább fenni a kaszát.

  • Nem kellett volna a halotthoz nyúlnom – mormogta -, ott egye a fene a füvet!

Mereven átnézett a patakon. A halott arca szembenézett vele. Hirtelen lekapta a sapkáját, hogy megtisztelje vele az emlékét. Ettől kissé megkönnyebbült.

  • Vajon ki lehet? – jutott eszébe. – Hátha felesége, gyermekei voltak, akik – ki tudja hol – aggódva várják vissza. Szegény ember, akárki! – esett meg a szíve rajta.

Hiába áltatta azonban magát részvéttel, meghatottsággal, sehogy se bírt megnyugodni.

  • Hátha romány? – vigasztalta magát. – Ott hadd üljön!

Sokat szenvedett a románoktól, mikor bejöttek, de a fajgyűlölet se segített rajta.

  • Romány? – morfondírozott. – Hát osztán! Akármiféle, de ember. Szegény ember. Látszik rajta, hogy sokat szenvedett az életben… S azonkívül halott.

Rosszallólag megcsóválta a fejét.

  • Nem vagy tisztességes ember, Gyerkó, mert kihajítottad a fődedről… Nem volt eljárás! Nem!

Letette a kaszát: – Lesz, ami lesz – és átment a halott emberhez, akinek testére már ráhullott a kelő nap fénye, és a harmat színesen párállott az arcáról.

  • Jere vissza, földi! – szólt rá mosolyogva, és ismét felvette a földről, óvatosan átgázolt a patakon, s szépen letette a régi helyére a cserfa alá.
  • Maradj itt, ha már idejöttél meghalni!

A halott is mintha nyugodtabban feküdt volna a cserfa alatt.

  • Úgy no! – nyugodott meg Gyerkó, és egyszerre elmúlt a szorongása.

Most már nem reszketett a keze a kaszán. A halott körül levágta a füvet jó darabon, csak éppen a test körül nyílott virágokat hagyta meg ravatalnak. Ha jönnek, hát így kárt nem tesznek a fűben.

  • Jelenteni kéne az elöljáróságnak! – jutott eszébe.

Szerencsére az esztenáról akkor jött Juon, a pakulár, annak

megmutatta a halottat, s üzent a jegyzőnek.

  • Erről is levettem a gondomat! – nézett a pakulár után, s elővette a tarisznyát, hogy falatozzék.

Csak úgy állva kézbe vette a decis üveget, s a halott felé billentette:

  • No, Isten nyugtasson!

Semmi sincs olyan jó, mint egy korty pálinka éhomra, s utána szalonna, kinyér.

  • Megkínálnálak – szólott oda ismét a halottnak, mikor a kenyérből egy sorkolatot lekanyarított -, de már neked efféle nem kell több az életben. Te már megnyugodtál… Meg… Jobb is így!…

Cseppet sem sietett a falatozással. Minek? Van idő elég estig. Hosszú a nap, eleget lehet dolgozni estig. Nézte a füvet, és meg volt elégedve vele. Jó rend esik, s ha az Isten az időt megtartja, olyan fájin széna lesz, hogy az ember is megehetné.

Frustok után kényelmesen megpihent. A halotthoz is egészen hozzászokott.

  • Mindjárt jönnek! – biztatta. – Juon eddig beért a faluba.

Tudja a fene, miért, de nem tudta megállani, hogy ne beszélgessen vele. így hozza a tisztesség magával. Hogy halott? Hát osztán? Ember az addig, míg el nem temetik. Csak a lélek hagyta el, ha ugyan elhagyta, mert efféléről sok mindenfélét hall az ember.

A mező ezalatt teljesen felébredt. A madarak már szökdöstek az ágakon, a pillangók, bogarak is pilinkéztek a levegőben, s a

hangyák is elindultak terhes útjaikra. Egy-kettő a halott arcán is átmászott, mások megállapodtak a tátott száj szakadékánál.

  • Ne bántsátok legalább ti! – pallotta le szelíden a testről Gyerkó.

A nap is odasütött.

  • Valamivel be kéne takarni! – gondolta Gyerkó, de nem volt mivel.

Ezen azonban nem volt nehéz segíteni.

A patak martjáról leszakított egy keserűlapit, s befedte vele a halott szemeit.

Aztán újból munkához látott.

Fél óra múlva már olyan ereje volt a napnak, hogy a kürtit is le kellett vetnie. Azt is odatette a tarisznya mellé a halott közelébe.

  • Mindjárt itt lesznek! – vetett egy pillantást rá. – Az urak nem kelnek olyan jókor, mint mi.

A bizottságra bizony várni kellett, de a csendőrök hamar ott voltak. A halott férfit körülszimatolták, kikutatták a rongyait, de nem kaptak semmit nála. Keményen és hosszasan kikérdezték Gyerkét is, aki elmondott mindent, amit tudott. Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet, és kijelentette, hogy sehová se szabad eltávoznia, míg a bizottság meg nem érkezik. Fegyveres csendőrt is hagyott mellette, mert gyanús dolgokat talált. A leggyanúsabb az volt, hogy a halottat megmozgatta, s a füvet lekaszálta körülötte.

  • Ide leülsz, s ott maradsz! – parancsolta a csendőr.
  • Kaszálni szeretnék! – bátorkodott Gyerkó.
  • Nem lehet! – rivallt rá a csendőr.
  • Baj van! – gondolta Gyerkó, de szót fogadott, és leült csendesen a halott mellett. A méreg ette, hogy a dolga marad, s még bajba is került; de tanácsosabb, ha az ember ilyenkor befogja a száját. Hát hallgatott is illedelmesen, amíg lehetett, de ki a tűzlángja tudná megállani sokáig szó nélkül.
  • Ekkora úr sohase voltam! – hunyorított oda a halottnak, akinek már nagy marhalegyek szállottak az arcára.
  • Miért? – kérdezte a halott helyett a csendőr.
  • Mert testőrséget kaptam – csúfolkodott a székely.

A csendőr kacagott és megbékélt. Még segített is rendet verni, míg a bizottság kiszállott.

Sokat teketóriáztak a halottal. Kitették közszemlére, de senki sem ismerte. Lefényképezték, átvizsgálták a feje búbjától a lábujjáig, összetelefonálták érte a fél világot, de kilétére nem tudtak rájönni. Végül az orvos felboncolta, és kisütötte, hogy üresek a belei, de természetes halállal halt meg. Két napig tartották a testet, de senkinek sem kellett. Végül megadták a temetési engedélyt.

A falu költségén csináltattak neki koporsót, afféle festetlen deszkaládát, de nem volt, ahol felravatalozzák. A falu haragudott a halottra.

  • Most is elég nagy az adó, mi is alig tudunk élni, s mi temet- tessünk el minden tekergőt? – mondották az emberek.

A testet másnap kitették a községháza elé a csepegés alá. A községi cigánydobos pipázva őrizte. Egy szál gyertya nem sok, annyi sem volt a koporsó fejénél. A gyermekek csudálkoztak rajta, aztán játszani kezdettek a ravatal körül, míg a cigány elhaj- hászta őket. Az emberek, kik arra jártak, megdöbbentek, és szégyenkezve továbbálltak. Mégse járja, hogy ez a szegény halott ki legyen vetve az út sáncába, és senki be nem hívta. Gyerkó ebéd után, mikor hazajött a kaszálásból, még ott találta.

  • Te még itt vagy, testvér? – köszöntötte ismerősen. – Neked sincs nagy szerencséd. Mégiscsak disznyóság, hogy ide kihajítottak. Fogd meg, Szándoki! – biztatta a cigányt – vigyük be hozzám!

így ravatalozták fel tisztességesen a Gyerkó életin.

  • Ritka tisztességes ember ez a Gyerkó! – mondogatták megkönnyebbülve az emberek.

Sírásás, minden elkészült. A ravatal körül székeket raktak, hogy aki akar, odaülhessen siratni. Még harangoztak is érte mind a három templomban. Sokan el is jöttek a temetésre, de a székek a holttest körül üresen maradtak.

  • Vedd fel a fekete gúnyádot, asszony! – parancsolta Gyerkó a feleségének – s ülj oda, hogy legyen szegénynek valakije!

így kölcsönzött feleséget a halottnak. Maga is megállott gyászolónak a túlsó oldalon. Voltak, akik megrestellették magukat, s melléje húzódtak. A vén Pétör Mózsi, mintha a halott apja lett volna. Antal Andrásné, az öreg süket asszony, az anyja képiben siratta.

  • Nem elég! – rendelkezett Gyerkó. – Hátha gyermekei is voltak?…
  • Tiszta igaz!

Hogy ez nem jutott eszükbe!

Két fíúcskát s két leánkát odaültettek a lábához.

így kivolt a család.

Siratták is tisztességesen.

  • Igen, de ki temeti? – jutott eszükbe.

Erre mindenki kíváncsi volt. Egyik pap se vállalta, mert senki se tudta a vallását. Sem a katolikus, sem a református, sem az unitárius. Ezen megütköztek az emberek, mert akárki volt, szen- teletlen földbe nem vethetik, mint az állatot.

Mire azonban a gyűlőt elharangozták, mind a három pap ott volt a holttestnél.

  • Hátha katolikus volt? – mondotta a katolikus pap.
  • Hátha református volt? – aggódott a református pap.
  • Hátha unitárius volt? – aggódott az unitárius pap.

Szép sorjában mind a hárman elvégezték a ceremóniát.

A katolikus megszentelte, a református elprédikálta, az unitárius elkönyörögte, a falu megsiratta. Szem szárazon nem maradt.

A sírnál is megadták neki a tisztességet.

Ügyesen belapátolták, s szép dombot vertek fölibe.

  • Isten nyugtasson, földi! – búcsúztak el tőle az emberek barátságosan.

Csak éppen tort nem csináltak, mert nehéz az élet, s bár nekünk legyen, amit együnk.

Csak az üdőt megtartaná az Isten, hogy legalább a szénát – ami kicsi lett – bétakaríthassuk!…

AMADÁRVIVŐ EMBER

Kiosztották az új vágteret, s még alig pitymallott, az egész falu fajegyezni ment. Izgalmas versenyfutás a fajegyzés. Ki nem siet, lemarad. A bizottság ugyan kinyilazta mindenkinek a részét, de ha idejében ott nincs az ember, a szomszédok a szélső fákat élj egyzik.

Alig virradt, már 5-600 fejszés ember lábolta a méteres havat az erdő felé. Kilométer hosszat tartott a raj vonal, ahogy fejszenyélre támaszkodva, verejtékezve törtettünk előre, sötét hegygerinceken, mászva, hófúvásokba gázolva, fák között csörtetve. Órákig tartott ez a harc a hóban gőzölgő testtel, párolgó szájjal. Aki nem bírta, lihegve kiállott a sorból. A többi némán feszült neki az úttalan havas világnak.

Engem már az indulásnál az élre eresztettek.

  • Indítson, tekintetes úr!

Még jól is esett a tiszteletadás. Eszembe se jutott a ravaszságuk, hogy csak az utat töretik velem. Mikor lankadtam, még jobban biztattak:

  • Szorítsa, tekintetes úr!

A tüdőm repedt meg, szívem a torkomban lüktetett a kimerültségtől, de övig gázolva a hóban, tovább erőltettem a dolgot.

Hosszúmező derekán mégis ki kellett állanom. Vörös káprá- zatban úszott szemeim előtt az egész mindenség. Kacagva rohantak el mellettem az emberek. Vén, korhadt cserfa volt fölöttem. Egyikük rám nézett s azt mondta:

  • No! Megérkezett a tekintetes úr?

A másik megtoldotta:

  • Fáj in nyilat kapott, s nincs is messze!
  • Ugye hogy az ágyat várja! – tréfált a harmadik.
  • No, csak hagyja ránk, mi megjegyezzük a fáját! – lépett el mellettem a következő.

Tréfáltak, kacagtak, örvendtek.

Hátamat az öreg fának vetve körülnéztem, s akkor láttam meg a kicsi madár holttestét a havon. A levegőben fagyott meg, s úgy hullott alá egy utolsó rémült füttyentéssel. Lábacskái már megfeketedtek, s a kis színes testecske csonttá fagyott… Drága kis dalkoporsó.

  • Mit csináljak veled? – tartottam szánakozva a tenyeremen.

Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy kipróbálom a madárka holttesttel az embereket.

Az előretört ösvényen távolabb vittem, s letettem a hóra, az emberek útjába. A fa alól pedig figyeltem a sorsát.

Már jött is a szakadozott embervonal. Aporrá dermedt hó füstölt a lábuk alatt, és jégcsapok fityegtek a bajszokról.

Az első ember, aki megtalálta a madarat, megállott, felvette, fejcsóválva megnézegette, és sóhajtva újra visszatette a földre:

  • Szegény kicsi madár, hát megfagytál!

Nyomában haladó társa közömbösen jegyezte meg:

  • Azon nincs mit csodálkozni, komám! Ha a tél így tart, münköt is megesz a fene!

A következő ember a fejsze nyelével továbblökte a madárhullát, és szótlanul továbbment.

Utána egy legény baktatott. Meglátta a madarat, kilépett a vert ösvényből, felvette a holttestet, leszakította fél szárnyát, sapkájához tűzte a színes toliakkal kifelé, a testecskét visszaejtette a földre, s félrebillentett föveggel repedten dúdolta a félbehagyott nótát:

„Hogy tudja meg az a hírős dáma,

Hogy én többet nem járok utána… ”

Percek teltek el.

Új emberek érkeztek.

  • Netene! Egy megfagyott madár!

Kézdi Jóska utána nyúl, és beteszi a zsebébe.

  • Jó lesz a leánykának jádzani!

És elhaladnak, nagyokat kacagnak a Gyerkó Lázár tréfáin.

  • Tartson velünk! – szól hozzám Antal Mihály.

Veszem a fejszémet, és ismét beállók a sorba.

Pár lépéssel beérem a madárvivő embert. Lehorgasztott fővel dőledezik előre. A nyomába furakodom, és némán tapossuk a havat. Nagydarab ember, a széles hátától alig látok előre.

Az utolsó kaptató van hátra. Még csak ezt a bércet kell megmásznunk, s ott vagyunk az erdőben. Lihegve kínlódunk felfelé. A szó elül, szükségem van minden lélegzetre.

Egyszer csak látom, hogy a madárvivő ember elbotlik, és csak nehezen egyenesedik fel. Sápadt, s a sapka peremén kiverte a verejték. Alig bír ingó lábán megállani. Még pár lépést erőlködik, s aztán ingadozva leomlik. Az emberek meghökkenve emelik lábra.

  • Tégöd mi löle, Jóska!

A madárvivő ember válasz helyett benyúl a zsebébe, és iszonyodva elővonja a madárkát.

  • A madár az oka! – lihegi. – Ez fárasztott ki. Nem bírom tovább!

Megütközve álljuk körül.

  • Vegyétek el tőlem, hogy ne es lássam!

Annyi lelki ereje sincs, hogy eldobja magától, mások meg babonásan húzódnak a rejtelmes kis holttesttől. Magam nyúlok utána.

  • Te tán megbolondultál, Jóska! Miért volna neked olyan nehéz ez a semmi kis madár?…

A nagy, erős ember, ki akármelyik ökörnek kitekeri a nyakát, csak int, hogy hagyjanak békét neki.

  • Beteg vagyok.
  • Ammá más! – nyugszanak meg a társai.

Pár pillanat alatt úgy-ahogy rendbe jön az ember, felveszi a hóba esett fejszét, s továbbcammog.

  • Miféle betegség lehet? – kételkednek az emberek. – Nincs az a madár megmérgezve, s az hatott át a véredbe? Ilyen mada

rakkal szokták megmérgezni a vadászok a rókát. Sztrichnint tesznek a szárnya alá.

  • A lehet! – hagyja rá tompán Kertész Jóska.
  • Dehogy – mondok ellent. – Egyszerű hegyibetegség fogta el.

Mire megmagyarázom, hogy mi az a hegyibetegség, fel is

érünk a hegyre, és megállunk „szusszanni”. Önkéntelenül tör elő bennem az elragadtatás.

  • Milyen szép!…

Körös-körül gyönyörű fehér téli világ. Hatalmas fehér erdők húzódnak, ameddig a szem ellát, és tova, valahol a végtelenben beleolvadnak a jeges felhőkbe. A láthatár tetején a nap hideg, aranyos fénye ömlik szét, s a hóval borított fák milliói fölött az összeverődő jéggyöngyök finom harangjátéka hallszik. A leereszkedett felhők maguk is olyanok, mintha mérhetetlen ezüst szirtek dermedeznének a világ kapujában. Milyen jó volna köztük járni, felmászni a legmagasabb jégoszlop csúcsára, és szárnyra kelve úszni a csodák fölött…

Észre se veszem, hogy az emberek magamra hagynak, s a dermedt erdőben már csattog a fejsze.

  • No, menjünk!

Meglepődve látom, hogy a madárvivő ember nem tágít mellőlem.

  • Maga még itt van, Jóska!
  • Én itt.
  • Akar talán valamit?
  • Pár szóm volna, ha meghallgatná.

Lesütött fővel mondja, és nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.

  • A madár miatt – nyögi ki végre. – El kéne, hogy temessük.
  • Magam is azt akarom.
  • Éppen azért… Szeretném megkérdezni, hogy embör képibe el lehetne-e temetni.
  • Ember képében? – lepődöm meg.
  • Abba! – döngi Jóska, s mindjárt meg is magyarázza. – …Mert tudja-e, úgy volt, hogy a harctérön volt nekem egy testi-lelki jó

komám, akivel megesküdtünk, hogy akármelyikünk el fog esni, a másik a testit temetetlen nem hagyja. Ez Dorna-Vatra körül volt, s éppen ilyen nagy télben. Járőrbe küldtek ki mind a kettőnket. Valahogy a ködben eltévedtünk, s egyszer csak szólni kezd a fegyver: „Pák, pák”, s úgy lövik mejbe az én barátomat, hogy abba helybe felfordult. A hátamra kapom, s megfutamodom a holttestivel. Éppen egy olyan hegyen kapaszkodtam fel vele, mint ez, amelyiken feljöttünk. De fütyült a golyó, s egyszer csak látom, hogy kerítenek be a muszkák. Nem vót mit csinálni. Aba- rátomat béhajítottam egy szakadékba, s én valahogy megmene- kedtem.

  • Értem, Jóska! – mondom csendesen. – Itt a hegyen a kicsi madárról eszébe jutott a barátja.

Az ember csak int.

  • Eszömbe.
  • S úgy érezte, mintha a madár helyett az ő holttestét vinné.
  • Úgy éröztem! – válaszol az ember, mintha eskümintát mondana a templomban.
  • És fáj a lelkiismerete?
  • Fáj a lelkiismeretem…
  • Meg kéne nyugtatni.
  • Meg kéne nyugtatni.

-Akkor jöjjön velem, Jóska!

Félrevonulunk az erdőbe, ahol nem jár ember.

Kezébe adom a madárka-testet, de az én emberem megdöbbenve torpan hátra.

  • Ezt pedig hozni kell, mintha az ő holttestét cipelné.

Pár lépést szótlanul haladunk. A hátam mögött a madárvivő ember egyszerre magyarázni kezdi a cselekedetét.

  • Tudom, hogy a tekéntetes úr pap volt, s az én barátom a maga vallásán volt. Hát ezért…
  • Helyesen tette, Jóska.

Lépkedünk, túrjuk a havat. Minden mozdulatra a fák puha, fehér, szent tisztaságot hintenek fejünkre.

  • Talán itt! – mondom.
  • E jó hely! – bólint az ember is.

Igazán szép hely. Madárnak való sűrű bokrok, jégszalagok, zúzmarafészek, dús téli pompa, az örök halál nyíló virágcsokra.

  • Mindkettő: az ember is, a madár is meg fog nyugodni itt! – biztatom. – Ennek a szép bükkfának a tövébe ássa a sírt!…

Csizmával, kézzel, testtel gyúrja szét a vastag havat, majd felemeli fejszéjét, és belezuhintja a fagyott földbe.

Fejszével ássa a sírt. Jó mélyet, hogy a vadak ki ne kaparhassák. Cseres és fekete az ábrázatja, mikor ismét kiegyenesedik. Csak bólintok, hogy jól van. Most a madárkát elhelyezi, hogy behunyt szemei és görbedt cémalábacskái a mennybe nézzenek…

Megállunk fölötte.

Mind a ketten levesszük fövegünket.

  • Hogy hívják?
  • Pétömek. Boga Pétömek… A nyolcvankettősöknél szolgált…

Csend.

Erdő.

Gondolat.

A kezem meglendül.

„Requiem aeternam dona ei Domine et luxperpetua luceat ei… ’’

MÓZSI BÁ

Estefelé beállított hozzám a vén Pál Mózsi. Kicsit szédel- gett, sárga, erőtlen volt, mert a betegágyból kelt fel, s egész héten halatták. A feleségem radinát is küldött neki nemegyszer, hogy egy kicsi meleg ételhez jussanak. Két kicsi unokájával élt az öreg nagy szegénységben, mióta a fiát feleségestől „odaütötte” a kő a bányában. Egyik lányka kétesztendős volt, a másik öt. Birtok semmi. A két keze után kellett fenntartania magukat, ami egy nyolcvan felé járó beteges öregembernek nem kicsi dolog. Hozzá az utolsó hetekben többet volt ágyban, mint lábon, s – mondom – már halatták is a faluban. Csodálkoztam is, hogy nálam mit keres ilyen állapotban. Hamar széket adok neki, hogy üljön komótosan, s reá függesztem a szemeimet.

  • Há hogy vannak, hogy vannak, tekéntetös úr? – barátsá- goskodik illedelmesen az öreg.
  • Csak csendesen, ahogy lehet – mondom. – Ahogy engedik. Nehéz az élet, Mózsi bácsi.
  • Az! – üsmeri el ő is. – Szerencsére május jól viselte magát.
  • Nem panaszkodhatunk!

-A fagyosszentek ártottak-e a tekéntetes úrnak? – társalog tovább.

  • Nem mondhatom!… Kicsit megcsípték a törökbúzát, amit korán vetettem, de kiújulja.

-Az ki!

Az öreg elhallgat. A tisztességnek eleget tett, s most várja, hogy kérdezzem meg, miért jött. Kicsit mérges, hogy nem segítem ki, s maga kénytelen előállani vele.

  • Hallom, kaszásokat keres, tekéntetes úr!
  • Jól hallotta, Mózsi bácsi! – üsmerem el. – Úgy számítottam, hogy ha az Isten az időt megtartaná, hozzáfognék a szénacsiná- láshoz. Most kell levágni a füvet, míg virágjában van.
  • Az úgy van!

Ismét elakad a beszélgetés. Már látom, hogy mit akar az öreg, de hadd mondja meg ő maga.

  • Mennyi kaszálnivaló volna? – tájékozódik, pedig úgy ismeri a „helyemet”, mint a tenyerét.

Én is számigálom, hogy megadjam a módját, pedig magam sem először kaszáltatok azon a helyen.

  • Három kaszás, ha jól forgolódik, két nap alatt levágja – mondom végül.
  • Köves, bokros a hely – ellenkezik az öreg -, s osztán sok a hegy is.

Azért gyalázza a helyet, hogy a napszámot felsrófolhassa, de én se hagyom magamat. Elébe vágok:

  • Hatvan lej egy kaszanapszám!
  • Az a rétön, de nem a havason! – pattan fel az öreg, s büszkén még rá is üt a mellére – s nem olyan kaszásnak, amilyen én vagyok!… Öregember vagyok, de nincs az a kétágú legén, aki most is elémbe vágjon!
  • Hát ami igaz, az igaz! – csillapítom. – Egy században egyszer termik olyan kaszás, mint Mózsi bácsi.

A dicséret láthatólag jólesik. Megbékélve kérdezi meg:

  • Hát nekem mit fizetne a tekéntetes úr?
  • Csak nem akar kaszálni, Mózsi bácsi? – csodálkozom.
  • Miért ne, hajói megfizetik? – mosolyog az öreg.
  • De… ilyen állapotban!… Hiszen alig tudták kikapni a halál markából! Nem magának való most a kaszálás.

A vénember arcán átrándul a félelem, hogy elutasítom, és „le- génykedik”, hogy megnyugtasson.

  • Nem olyan fából vagyok én faragva! Reám számíthat a tekéntetes úr! Ha én valamire vállalkozom, abban megbízhatik…
  • No, nem azért mondom!… Ismerem én jól Mózsi bácsit!…
  • Akkor megadhassa a nyócvan lejt! – alkudozik.

Tudom, hogy valóságos álomösszeg neki ez a nyolcvan lej, remeg érte minden porcikája, hiszen az sincs, amit egyenek, de nem szabad könnyen megígérni, mert akkor nem olyan „becsüs”.

  • Ajjajaj! – kiáltok fel. – Nyolcvan lej!
  • Tán sokat kértem? – ütközik meg.
  • Kied hova gondol? – támadok neki. – Nyolcvan lej a mái világban!…
  • Hát mit ad a naccságos úr? – szontyolodik el.

Már nem becsül, azért „naccságos úr”-az.

  • Ötven lej éppen elég lesz! – ígérek.

Az öreg csalódottan feláll.

  • Akkor mi ketten heába töltjük a drága üdőt!… Ötven lej!… Egész nap kaszálni ötven lejért olyan helyen!…
  • Szép, jó hely az, Mózsi bácsi!
  • Nekem mondja? – fittyent a kezével. – Hiszen a tekén- tetes úr még pelenkát festett, mikor én már azt a helyet kaszáltam.
  • De nyolcvan lej mégiscsak sok! – védem az igazamat.

Az öreg összehúzza a két szemöldökét, és gondolkodik.

  • Tudja mit? Legyen hetvenöt!

A fejemet rázom.

  • Ötvenöt! – vetem oda könnyedén.
  • Maga csak csúfolkodik, de nem bánom, legyen hetven!… Aztán egy szót se szóljon!…

A keze előrelendül a parolára. Kicsit húzódozom, de az asz- szony az öreg háta megett meghatva drukkol, és részvétre lágyult arccal néz, hogy segítsek a szegény vénemberen.

  • Egye fene! – adom meg magamot.

Az öreg megnyugodva újból leül a székre.

  • Aztán kiket fogadott még meg a tekéntetes úr?
  • Hárman jönnek még – sorolom -, a Péter, Jóska fia, Kalá- nyos András, s ismét Máté Pali.
  • Melyik Máté Pali?

-A felszegi!

  • Az nem jó! – ellenkezik az öreg. – Az nem kaszásnak való! Őt ki kell cserélni!
  • De már megfogadtam.
  • Úgy látszik, sok kihányni való pénze van a tekéntetes úrnak!
  • korhol az öreg.

Most, hogy megvan az egyesség, úgy viselkedik, mintha ő volna a gazda, az ő földjéről, az ő pénzéről volna szó. Húz a házhoz, ahogy mondani szokták.

  • Mért nem kérdez meg engem ilyen dolgokban? Tudhassa jól, hogy olyan embere senki sincs a faluban a tekéntetes úrnak, mint én…

Ebből látom, hogy valamit még akar az öreg. Valami még nyomja a szívét. Azért van ez a nagy „kínálkozás”. Segítségére sietek, hogy lássuk a medvét.

  • Maga sem panaszkodhatik ellenem. Nem mondhatja, hogy nem voltam jó embere…
  • Nem es mondom! – hatódik meg az öreg.
  • És ahol csak lehetett, segítettem kieden!
  • Ami igaz, az igaz! – bólint Mózsi bá, és feláll, mintha el akarna menni. Tétováz, majd elkomorodik. Tisztában vagyok vele, hogy „ előpénzt ” szeretne kérni a munkájára. Ki tudja, milyen nagy bajban vannak odahaza. De szégyelli kérdezni, olyan „tisztességesen” bántam vele. Mégis elbúcsúzik:
  • Osztán mikor indulunk?
  • Gyalog messze van, s csak az időt vesztegetnők – mondom.
  • Ló szekérrel kivitetem magukat. Legalább pár napig a lovak se fogyasztják itthon a kóstot. Ha azalatt a széna annyira szárad, mindjárt haza is hozhatnak egy jó szekérrel.
  • Tiszta igaz! – jegyzi meg, de látszik rajta, hogy egyebütt jár az esze. Végül felsóhajt:
  • No, nyugodalmas jóccakát kívánok!

Már a kilincsen a keze, amikor megállítom, mintha csak most jutott volna az eszembe.

  • Né, Mózsi bácsi! Egy kicsi pénz előre nem kéne-e?

Megkönnyebbült, fényesség ömlik el az ember arcán.

-A számból vette ki a tekéntetes úr!… De restelltem eléhoz- ni!… Biza nagy bajban vagyok. A két onokám…

  • S mennyi kéne? – szakítom félbe, hogy ne kelljen a saját tragédiájával előttem szégyenkeznie.
  • Mennyit tudna adni a tekéntetes úr?

Feszülten várakozik a sorsdöntő válaszra.

  • Lássuk csak – tempózom, ahogy szokás, de mintha nem tudnék megállapodásra jutni magammal, az asszonyhoz fordulok. – Volna-e annyi pénzünk, hogy Mózsi bácsinak legalább két napot előre kifizethessünk?

Az öreg szinte elszédül a jó hírtől. Az asszony is finoman megbiztatja:

  • Azt hiszem, lesz annyi!

Mikor az öreg a pénzt beköti az inge aljába, kiegyenesedik, szemei megtelnek a becsület túlvilági fényével, és mintha a szent keresztre esküdnék, úgy fogadkozik:

  • A többit aztán csak bízza reám a tekéntetes úr!

Pirkadatkor már munkába állottak a kaszások. A harmaton fog jól a kasza.

  • Álljatok hátrább! – intette maga mögé a többit az öreg.

Az már úgy van, hogy a legjobb kaszás álljon az élre, ő diktálja a tempót.

  • A becsületit az ember nem hagyhatja el! – veti oda nekem magyarázólag.

Ebbe aztán mind belegyőződtünk.

  • Nem sokáig legénykedik az öreg! – suttintotta oda nekem Kalányos András.

Mózsi bá „megbütülte” a kaszálót, helyet vágott magának, s – Énistenem segíts meg! – meglendítette a kaszát.

  • Most vágjatok a sarkamba, ha tudtok!

Meg kell adni, hogy az első órában győzte is az iramot. Mindjobban távolodott. Belement a lenge, finom hajnali ködbe, ami megült a kaszáló végén, s újra kijött belőle. A kaszák ezüstösen villogtak, suhogtak, daloltak, a rend dőlt. Az égen habfelhők ültek, majd azok is letisztultak az arcáról, mintha a Jóisten beret-

válkoznék. Áldott, kedves idő volt. A virágok is ébredeztek, a kelyhek színesen kipattantak, s vörös, kék tengerben dúltak a kaszák. A fákon a harmat ragyogó villogással egyik ágról a másikra cseppent. Az erdő is felébredt, és lassan a nap aranymámorba borított mindent.

A havas ébredésének fenséges varázslatában meg is feledkeztem az öregről. Csak akkor riadtam fel, mikor láttam, hogy egyszerre tántorogni kezd, a felemelt kasza kiesik a kezéből, és ha- lálsápadtan a fű közé zuhan.

  • Mi történt? – ugróm oda ijedten a fölébe hajló emberek közé.
  • Úgy látszik, hogy megerőltette magát! – magyarázza nyugodtan, minden izgalom nélkül Kalányos András. – E helyt egyszerre csak orra esék… Az ilyen öregnek kicsi kell. Hosszasan betegeskedett is.

Az öreg eszméletlenül feküdt a virágok között. Hogy segítsek rajta, a szívét kezdtem dörzsölni – Máté Pali a patakból a kalapjában vizet hozott, s az arcára loccsintotta. Mózsi bácsi végre felnyitotta a szemeit, de nem szólt egy szót se.

  • Óvatosan fogjátok meg, s hozzátok a kalyibába! – mondom a többieknek.

Hirtelen a friss fűből ágyat csináltunk, s betakartuk a kozsókjával. Mindannyian éreztük, hogy az öreg a végét járja. Kínáltuk vízzel, pálinkával, de semmi se kellett. Reánk se sok ügyet vetett, csak nézte félig fennakadt szemekkel az eget. Hiába kérdeztük, hogy hol fáj, mi baja, nem ennék-e valamit, le nem vette a szemét az égről.

-Hagyjuk, hogy pihenjen! – mondom a többinek. – Ez a legfontosabb. Ilyen állapotban azon a rossz úton hazavinni úgyse lehet.

Később az öreg elszenderedett. Nehéz lélegzete is csendesedett. Megnyugodva fogtunk újból munkához.

Megettük az ebédet is, az öreg még mindig aludt.

  • Nem szeretem a dolgot! – csóválta a fejét Máté Pali. – Igen sokat alszik az öreg!

Hagytuk. Mit csináljunk.

  • Én felköltöm! – mondom uzsonnatájban.
  • Egyet se! – tanácsolták a többiek.
  • Mégis nézd meg, Pali! – küldöm Mátét, aki odacammogott, és figyelmesen fölébe hajlott. Egyszer csak elkiáltja magát a legény:
  • Istene ne legyen, ez meghót!
  • Mit beszélsz, te?
  • E meg, isten úgy segéljen!

Futunk oda, s hát igaz. Már ki is volt hűlve az öreg. Máté ma- dártollat keresett, s az ajkához tartotta, hogy lám, szuszog-e, de meg se rezdült a pehelytoll. A szíve se vert.

  • Hijj a Ponciussát! – áldázódtunk.

Kicsit kiegyenesítettük, kimosdattuk. Este majd hazavisszük. Neki már mindegy. A munka szorgos volt, azt se hagyhattuk. A napszám így is, úgy is kijár.

Amíg láttunk, vágtuk a füvet. Este az emberek tüzet tettek, vacsorafőzéshez készülődtek, hálóhelyet vertek. Kinn fognak aludni, hogy reggel korán dologhoz foghassanak. Engem nyugtalanított a halott.

  • Nem kell sietni – csillapított a többi. – A holdvilágon kényelmesen hazaviheti.

Mózsi bá csendesen pihent a kalyibában. Férébb húzódtunk tőle, hogy tűzzel, füsttel, szóbeszéddel ne bántsuk.

Vacsora után se lehetett indulni, olyan vaksetét lett. Még valahol bédől a szekér. A hold tizenegy előtt nem jön fel.

Csendesen diskurálva várakoztunk a tűz mellett. Hamar megszoktuk a halott közelségét. Túlságosan számba se vettük. Én még bosszankodtam is, hogy ennyi kellemetlenségbe bonyolódtam miatta. Ha az ember a szívére hallgat, mindig szamárságot csinál. Miért nem hagytam az öreget otthon, a fenében! Csak bajt csináltam magamnak.

A kaszások fáradtan már le is heveredtek. Ahold még mindig nem akart feljönni.

  • Dőljön le maga is! – biztattak. – Van még idő bőven.

A nehéz munka engem is összetört, a test engem is lehúzott a földre, de nem aludtam, csak hallgattam, hogy zsong a fejem.

Később mégis bekoppant a szemem. Úgy éjfél körül lehetett, mikor felijedtem. Ahold már szépen sütött.

Ahogy félálomban, szurkos szemekkel körültájékozódom, hát látom, hogy valaki ember megy végig a kaszálón. Jobban odanézek, s hát a vén Mózsi bá. A hátamon végigfut a hideg.

  • E nincs Isten hírivei! – szököm fel, s indulok feléje. Közben mondogattam magamban: – „Nem lehet Mózsi bá! Nem lehet Mózsi bá!”

Szinte hanyatt estem ijedtemben, mikor meggyőződtem, hogy mégis Mózsi bá. A kasza a kezében, s holdfény mellett éppen kezdeni akarja a rendet. Olyan volt, mintha magát a halált fogadtam volna meg kaszásnak. Sárga, csont-bőr, sírból kikelt, szédelgő, tántorgó kísértet.

  • Mózsi bácsi! – vacogott a fogam. – Maga mit csinál?

Az öreg felém facsarta ijesztő ábrázatát.

  • Mi a fenét csinálnék! Hát kaszálok! Ki kell pótolnom, amit mulasztottam. A drága napot elaluvám… Felkölthettek volna! – restelkedett.

Nehezen formálta a szót. Küszködve lélegzett, s látszott, hogy csak irtózatos erőfeszítéssel erőlteti magát, hogy lábon maradhasson.

Hirtelen kikaptam a kaszát a kezéből. Engedte, hogy a leszakadt tűzhöz vezessem.

  • Beszélgessünk! – bátorítottam.

A többiek már mélyen aludtak.

  • Mi történt magával? – tudakozom.

Az öreg elkomorodott. Köríilfürkészett, hogy nem hallja-e valaki, s bizalmasan hozzám hajolt, mintha valami nagy bűnt kellene megvallania.

  • Magam sem tudom, hogy mi történt velem. Ha nem egyéb, én biza megjártam a másvilágot.
  • Magam is azt hiszem – csóváltam a fejemet.
  • Éppen csak az ige tartott! – ismerte el ő is. – De nekem még nem szabad meghalnom.

Önkéntelenül csúszott ki a számon.

  • Miért?

Az öreg sötét komorsággal összerázkódott.

  • A napszámot már felvettem.
  • Az ne aggassza.
  • Hát a becsület! – pattant szembe a vén ember, de mintha megbánta volna hevességét, elérzékenyedve hozzátette: – S hát a két kicsid onokám!… Fődönfutó árvák lennének! Senkijök sincs sem égen, sem földön. Őket nem hagyhatom. Mi lenne velük?… A két onokám… Ámáli s Józéfa!

Forró szemeiből könny cseppent a tűzbe.

Az emberek aludtak, a havas fenyegetőleg moraj lőtt, s olyan mély, vigasztalan éjszaka volt, hogy félelmében reszketett a csillag az égen.

AZ ÉLET

Még a tavaly kezdődött köztük a nagy szerelem, mikor Éltes István pásztornak állott, hogy a kenyerit megkeresse. Egész esztendőn kinn élt a havasban, s esténkint az öccse hajtotta haza a csordát. Nappal is ügyelgetett rájuk, István pedig faragta a fát, mert úgy volt, hogy ha a házát felépítheti, összekelnek Julissal, a vén Csóré Dávid leányával. Eleinte úgy levelezték egymást, hogy István minden este virágcsokrot kötözött a leány tehene szarvára, s úgy küldte haza, reggel pedig a leány pántlikázta fel az állatot, hogy abból István is értsen. Szegény ember úgy segít magán, ahogy lehet. Olyan igazán szerették egymást, hogy tiszta vétek lett volna elszakasztani egymástól. Csóré Dávid tűrte a dolgot, mert úgyse tehetett egyebet. Mikor a baj megtörtént a leánnyal, akkor se szólhatott semmit, mert ő küldte ki a fehérnépet a havasra a lovakkal „hálni”.

Hosszú ideig nem vett észre semmit, mert az már úgy szokott lenni, csak látta, hogy a leány sóhajtozik, szomorkodik, s a szeme ki van sírva.

  • Téged mi lölt, Juli? – hökkent meg.
  • Ingom semmi!

Az édesanyja tudta a dolgot, de ő se mert szólani róla.

  • Hagyjon békét annak a leánynak, ne kínozza! Nincs annak semmi baja! – támadt rá az urára.
  • A szemem elé ne kerülj, ha valami bajod lesz, mert elótom az életed gyertyáját! – gyanakodott az ember.

Akkor nem feszegette tovább a dolgot, de napról napra komo- rabban vizsgálta a leányát.

  • Elpusztítom, ha szégyent talál hozni a fejemre! – fenyegette a feleségét is. – Szecskába vágom az egész világot.

A két szerencsétlen nő eleget rettegett, de a természet törvényét nem lehet megállítani, hiába üzente a legény, hogy tartsanak

ki, mert a fával készen van, s jövő héten a házhoz is kihányja a követ, s mire odaérnék az idő, el is veszi feleségül. Az ő szívében pedig ne kételkedjék se Julis, se az anyja.

  • Jaj, hol volt az eszed!… Jaj, hogy tudtál effélit csinálni – szidta bucsálódva Máni néném is, mikor az ura nem hallotta.

Máskor maga csodálkozott, hogy Dávid bá semmit sem vett észre, vagy talán tudja, de nem szól.

  • Végünk van, ha reá jön! – esett kétségbe.

Hirtelen haragú, vad, zord ember volt Csóré Dávid, mint maga a havasi vihar. Nem ismert se Istent, se embert, ha az indulat elöntötte. Szerencsére még nem tört ki, de fekete arccal, sötét nézéssel járt, szótlansága, töprengése mutatta, hogy forr benne a veszedelem.

A leány sápadtan reszketett előtte, kerülte, nem mert a szemébe nézni, és ijedten járt, mint az árnyék. Szája fehér volt, arca meghervadt, és az orra körül szürke foltok ütöttek ki. Néha szédült, a lábai reszkettek, nem bírta a munkát, reggelenkint alig bírt felkelni az ágyból, de mennie, dolgoznia kellett, hogy az apja ne vegyen észre semmit.

Egyik nap aztán szénacsinálás közben összeesett. Éppen a rendet verték el az anyjával, mikor a térde összecsuklott, s éles sikoltással elzuhant a frissen kaszált virágok közt. A sikoltásra Csóré Dávid, ki fennebb kaszált, dermedten felütötte a fejét, súlyos, vészterhes, lassú léptekkel megindult a leány felé. Az édesanyja rémülten vetette rá magát a leányra.

  • Ne bántsa, Dávid! – könyörgött. – Ha Istent ismer, ne nyúljon hozzá! Nem ő a hibás. Mit csináljunk, ha Isten így rendelte!

Az ember megrándult és elfehéredett.

  • Mi baja annak a leánynak? – hörögte tompán.
  • Semmi, semmi! – kapkodott az anya. – Lehet, hogy napszúrást kapott… Rosszul lett szegény.

Az ember keserűen felkacagott.

  • Ne hazudj! Mi baja annak a leánynak?

Az asszony két fekete kezét is védőleg terjesztette gyermeke fölé.

  • Semmi, semmi! Istenem, Istenem!… Térjen magához, Dávid! Úgyis elveszi István!

Csóré Dávid most már mindent megértett. Keze a kaszára rán- dult, és az éles kasza a magasba villant. Pillanatig tétovázott és

  • kiesett a kasza a kezéből. Nagy feje lecsuklott, és forró köd lepte el szemeit. Lenézett a leányra, ki halványan, sárgán feküdt a lekaszált fűben, mint a halott, ki visszamosolyog a túlvilágról. Anyja csókolgatta ernyedt orcáját, rémülten dörzsölte homlokát, feltépett ruhája alatt a szívét. Az ember el tántorgott onnan, és a föld szélén leült egy kőre, öklére hajtott fővel töprengve.

Azalatt fenn a havasban boldogan dolgozott a legény a házukon. Kezében finoman csengett és villogott a faragó fejsze, a földön hevert a sárga collstokk, és illatos, fehér forgács hullott a lábaihoz.

Szótlanul dolgoztak egész nap a szénával. A dühtől, szégyentől elsötétedett agyú ember rá se nézett a két ijedt fehémépre. Megszakadásig dolgoztak mind a hárman. Estefelé a boglyák készen álltak, de Csóré Dávid nem mozdult. Ült magába roskadtan, és gondolkodott. A két nő szepegve állott. Tudták, hogy a setétet várja, mert nappal szégyelli emberek közé menni.

  • Vége a becsületemnek! – sóhajtott fel néha nehezen.

A kínlódása még jobban fájt a leánynak, mintha a kaszával levágta volna. Nézte a száraz, öreg embert, és a keserűség elöntötte a lelkét.

  • Öljön meg, édesapám!

Az ember rápillantott hosszan, némán. Felállott, fogta a kaszát, és megindult hazafelé.

Gömyedten ereszkedtek le a hegyoldalon. Elöl a férfi, hátul a két roskadt asszony, mintha halottat kísérnének.

A pataknál megállott az ember, és ránézett a színtelen leányra.

  • Nyugodj egy kicsit! Ebben az állapotban nem szabad megerőltetned magadat!

A hangja száraz, kemény volt, de mély, fájdalmas szeretet rezgeti benne. Csak az érezte, kinek szólott. A leány a mellére szorította a kezét, hogy a szíve meg ne hasadjon, és átkozta magában a bűnét, a legényt, ki ide juttatta.

  • Én elbujdosom, hogy soha híremet se hallják!

Se az apa, se az anya nem szólt erre semmit.

Mentek tovább. Az út martján, a mezőn, a némaságban cirpel- tek a tücskök.

A faluban már csend volt. Este. A falu népe korán lefekszik, mert korán kell kelniök.

Ember már nem járt az úton, de önkéntelenül mégis megállót- tak az első házaknál. Féltek, és mind a tolvajok, úgy szöktek haza.

A kapuban ott feküdt a tehén, ahogy a csordából hazajött. A kapu zárva volt, s nem volt, ki beeressze.

A két szarvára most is két virágcsokor volt kötve, a legény szép szerelmes levele.

Az ember meglátta, és visszatántorodott. A két asszony zokogni kezdett. Az állat lassan felemelkedett, és a kelő hold fénye ráhullott a meghervadt szép virágokra.

Nem ettek és nem aludtak. A tehén is fejetlen maradt. Se az ember, se az asszony nem merte bekötni az istállóba, mert ott volt a virág a szarvain.

Lefeküdtek.

A vénasszony árván reszketett az ágyban az ember mellett.

A lámpa lehúzva szomorkodott az asztalon, mintha virraszta- nának.

Éjfél felé az „oldalház”-ban, a leány kamrájában valami megmozdult.

Az anya rémülten meresztette arrafelé a szemeit. Csóré Dávid is felütötte a fejét, és érezte, hogy agya elködösödik.

Mind a ketten tudták, hogy most a leány csinál valamit.

  • Jaj! – harapta a párnát az édesanya.

Nem volt erejük megnézni, hogy mit csinál a leány.

Újra csend lett.

Az ember nem bírta tovább. Felugrott, és belépett a leányhoz, ki felöltözve, bujdosásra készen ütközött szembe az apjával.

Egymásra néztek.

  • Bocsásson meg, édesapám! – csuklott össze a leány.

Akkor Csóré Dávid megfogta a leány kezét, s az ágyhoz vezette. Nehéz volt a karja, mégis megölelte, hideg volt az ajka, mégis megcsókolta.

  • Feküdj le, lelkem!

Egy szál pendelyben az édesanyja is odajött.

Mind a ketten leültek az ágy odrára.

A szomorú leány békésen elszenderedett. Kicsit már mosolygott is álmában.

Nehéz éjszaka volt.

A vénasszony ülve elaludt. Csóré Dávid óvatosan megfogta, és mint a pelyhet felemelte, lefektette. Maga ott maradt a leánynál, és nézte hosszan, szótlanul.

Ki tudná megmondani, hogy az ilyen egyszerű ember ilyenkor mit gondol.

Akkor már hajnalodott.

Valahol a falu végén megszólalt a baromriasztó tülök.

  • Hajtják a csordát! – gondolta Csóré Dávid.

Felkelt, és kiment, hogy a tehenet kieressze.

Akkor jutott eszébe, hogy meg sem fejték, be sem rekesztették.

A szép ötéves üsző ott feküdt az udvaron a nagy almafa alatt. Fejét felemelve, mozdulatlanul tartotta, mintha egész éccaka a legény hervadt virágait őrizte volna a szarvain.

A virág látása még egyszer végighasított az ember szívén. Még egyszer hideg lett a szíve, és megállóit csüggedten. A szégyen, a harag még egyszer leütötte a lábáról, de aztán megrázta magát, és odalépett az állathoz.

Reszkető kézzel leoldotta a virágokat a szarváról, tartotta a kezében, és kicsit tétovázott. Merev, fekete arca azonban lassan felderült, és melegség futott végig a testén.

Elhatározással belépett az ajtón, és a virágokat szépen, óvatosan odatette az alvó, beteg, esett leány párnájára.

A két csokrot a két orcájához.

Aztán lábujj hegyen kiosont, vette a fejszét, és elindult a havasba.

Az öregasszony az ablakban leste, és rémülten szorult össze a melle, mikor meglátta a fejszét az ura kezében.

Jókor kiért a havasba, de a legény már dolgozott. A szíve dobogott, a homloka verejtékezett.

Megdöbbent, mikor meglátta a dúlt arcú embert. Látta rajta, hogy mindent tud, és érezte, hogy elérkezett a leszámolás órája.

Csóré Dávid setéten közeledett, félig öltözötten, kalap nélkül, ahogy eljött hazulról hirtelenében.

A legénynek eszébe jutott, hogy jó volna menekülni vagy védekezni, de mozdulni se tudott, mintha megigézték volna. Csak sápadtan nézte Csóré Dávidot, ki fejszével a vállán a faragáshoz előkészített gerendához lépett.

  • Jó reggelt! – köszönt félhalkan, és ránézett keményen a legényre, mint az ítélő Isten.
  • Jó reggelt! – sütötte le a szemeit a legény.

Az apa most nehéz, lassú mozdulattal két kézre fogta a fejszét.

A legény nem bánta, várta mozdulatlanul.

Csóré Dávid még egyet sóhajtott, aztán odaállott a házgerenda másik végéhez, és nagy gonddal faragni kezdte.

Kezében finoman csengett a fejsze, és illatos, fehér forgács hullott le lábaihoz…

BIRI, A TYÚK

Amennyire nagyjából ki tudom bogozni a részleteket, a baj így történt. Jókor reggel a fiatal Béla András szegény ember feleségestül elment napszámba. András éppen be akarta kócsolni az ajtót, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy a kotlót nem látta el. Még haragudt is az ember, hogy ilyenkor jut eszébe az asszonynak a kotló, de türelmesen várt, míg az asszony a szoba közepére hideg puliszkát tördelt szét a tyúknak, s egy cseréptányérba vizet loccsintott, hogy ihassék, ha leszáll a fészekről. A tüzet is megszította, hogy kellő meleg legyen, és ne hűljenek ki a tojások. A rostát is odahúzta a plattén közelébe.

  • No Biri, osztán viseld jól magadat! – mondta a tyúknak, amely egyetlen vagyonuk volt, és ő is az ura után sietett.

Úgy az asszony, mint a tyúk nyugodtak voltak.

Az asszony azért, mert éppen az este vizsgálta át lámpával a tojásokat, és mind a húsz tojásban élet jele látszott. A tyúk azért, mert mikor egyedül maradt a fészken, kissé felbillentette a testét, maga alá nézett, és épen, hófehéren ott volt alatta mind a húsz tojás.

Az asszony nem tudta, de a tyúk tudta, hogy a húsz tojás húsz világ. Ennek bizonyítására, ha a Jóisten megbocsátaná, Szentfelségéről magáról vennék hasonlatot. Az írásban írva van ugyanis, hogy: „Isten lelke lebegett a vizek fölött” a világteremtésnél. Az Isten lelke azonban nemcsak ,,lebegett”. Az ősi zsidó szöveg szerint a felséges teremtési folyamat alatt a zűrzavaros világanyag fölött „kotolt” Isten lelke, mint Biri, a tyúk. Ilyen meleg közvetlenséggel fejezi ki az írás Istennek állandó és lényegétől sugárzó ráhatását a világmindenségre a teremtés hatalmas cse- lekdeténél. A teremtés azonban soha meg nem szűnő folyamat is. Tehát bizonyos értelemben örökkévaló Isten lelkének a vizek fölött való lebegése, amely soha el nem halványuló öntudattal sugározza be az idők elképzelhetetlen méhét. Ez az öntudat minden teremtőnek legnagyobb boldogsága.

Hogy volt ebből a teremtő öntudatból és boldogságból valami Biriben, a tyúkban is (ki egyébként maga is olyan komoly és házias volt, mint egy szép fekete asszony), azt nem merem nyilvánosan állítani, hogy miatta le ne szamarazzanak engem az okosok; de magamban szentül meg vagyok győződve, hogy volt, és nem elégszem meg, hogy csak egyszerű „ösztön”-nek tartsam a Biri-tyúk cselekedetét, aki huszonegy napig a teremtés boldog kábulatában ült a maga húsz tojásán, húsz világa fölött. Ezt a huszonegy napot gondolat nélkül, mozdulatlanul lehetetlen kibírni, de ez már igazán nem változtat a dolgon, ha mi nem is sejtjük, hogy mit gondol a tyúk.

Egy azonban bizonyos. A tyúk tudja, hogy melyik tojásban van élet, pedig nem „lámpázza” át, aminthogy a Jóisten se tartja egyenkint oda a bolygókat a nap elé, hogy hatalmas kezével beárnyékolva figyelje meg, melyikben van élet és jövendő, és melyiket kell kidobni a mindenség szemétdombjára.

Minden nagy dolog csendben és észrevétlenül történik.

Biri, a tyúk se árulta el semmivel, hogy széttárt, puha, tollas testének melege misztériumot valósíthat meg!

Ült – mondom – rendületlenül a tojásokon, és kerek vér- csepp szeme meg se rebbent. A teremtés különös önkívülete hódította el minden pillanatát, és testének finom sugárzása alatt húsz kicsi élet titokzatos csodája valósult meg. Mintegy önmagát lopta át a tojások szilárd, fehér falain, hogy fenséges álma teljesüljön.

Kizárólag ezért az álomért érdemes élni, bár az álomlátók nem sokra viszik az életben.

Biri is egyszerű, szegény sorsú, de házias tyúk maradt, csalán, burján, sár és piszok közé átkozott életű, alázatos madár-fehér- nép, kivel a világtörténelem nem sokat törődött. Igaz, hogy ő se a világtörténelemmel, tehát boldog és megelégedett volt, míg rájött a furcsa inger, világokat teremteni. Ez az örök szikla minden élőben kigyúl egyszer, és minden élő Isten alkotótársa lesz általa. Ki-ki tehetsége szerint.

Biri, a tyúk azonban a teremtés titkos műhelyében is megmaradt egyszerű napszámos asszonynak, kire húsz aranylábú csirke létrehozása volt bízva. Nem nagy dolog az egész, de túlságosan sokat nem is lehet várni egy ilyen műveletlen, paraszt madárasszonytól. Amit lehetett, hát becsületesen megtette. Nem kímélte magát. Egykor piros arca elhalványodott, taréja sárgán és erőtlenül ült a feje búbján, egészen belesoványodott a becsületes odaadásba. Ha a folytonos feszültségtől meglankadt testi ereje el is hagyta, és orozva rátört az álom, szemei elfénytelenedtek, a szíve akkor is változatlanul sugárzott rá a húsz tojásra.

Az idő telt, a pillanatok lábujjhegyen haladtak át a szegényes parasztszobán. A tyúk nesztelenül ült a fészkén a csendben.

Mindössze annyi változás történt, hogy a rossz plattenből kiesett egy eleven széndarab a forgács közé, Biri, a tyúk ránézett a ragyogó aranyrögre, de nem moccant.

Egy ideig hunyorgott a szén a forgács között, majd hajszálvékony fustöcske szivárgott fel belőle, ami könnyű, sejtelmes és szép volt. A tüzecske lassan harapózott, míg csöpp kis lángfátyol pattant apró fészke fölé, és percekig küzdött az életéért. Hol lelankadt, hol megnőtt, és a végzet tenyerében nyugtalankodott. Gyenge és kedves lángocska volt. Édes kis tűzgyermek, amiért kár volna, ha kialudnék. Igazán kár volna, hiszen olyan szép és ártatlan piros ingecskéjében táncolva a forgács tetején.

Minden olyan szép, ami kicsi. A tűz pedig az elemek közt a legszebb. Nekem örök játszótársam. Biri, a tyúk is gyönyörködött benne. Le sem tudta venni róla a szemeit. A tűz minden madarat megigéz. Valósággal hipnotizál. Ezért van az, hogy az égő erdőből nem tudnak kirepülni a fészkükön meglepett madárkák.

A lángocska rohamosan nőni kezdett. Már meleg fénybe borította a tyúkot, és a fészek szalmája is arannyá változott tőle. Kellemes és szédítő volt, mint minden veszedelem. A tyúk felemelkedett, és maga alá nézett, de ijedten roskadt vissza, mert a tojások mintha színüket változtatták volna. Már érezte és tudta a ve

szedelmet, de húsz élet, húsz kicsinye volt alatta, és rettegve borította fölibük szárnyait, hogy megvédje őket.

A tűz pedig terjedt.

A fa ropogva égett a plattén alatt. A láng elérte az otthagyott széket, a székről az asztalt, és a szegényes holmi a lángokban olyan lett, mintha megdicsőült volna.

A füst sötéten sűrűdött a szobában, és a tenyérnyi ablakok elsötétedtek tőle, mintha hirtelen éjszaka szállott volna a házra. A csípős, haragos füstgomolyban szikrák záporoztak és hullottak mindenre.

Már a túlsó sarokban is fellobbant az ágy. Pokróc, párnák, minden egyszerre folyékony tűzzé változott, és ragyogtak, mintha királyi nászágy volna, melyre ráhullott az arany függöny.

Biri, a tyúk rémülten ült a fészken. Szíve a torkában dobogott, és szétnyitott csőrrel lihegett, meredt rá a körül táncoló tűzre. Szemei égtek, és felborzolt toliakkal kábultan ült a húsz, még ismeretlen kis világon. Néha az életösztön felemelte a fészkéről, szárnyai rángottak, teste vonaglott, és a menekülés mohó vágya minden idegszálát megfeszítette, a hőség kínozta, és bódultán si- koltott fel, de az utolsó pillanatban valami mégis visszahúzta a fészekre. Reszketett szegény kicsi madár-asszony minden ízében, de húsz élet, húsz kicsinye volt alatta, és őket nem hagyhatta cserben.

Senki sem tudhatja, hogy mi történt, mert az emberek csak akkor vették észre, hogy ég a Béla András háza, mikor a lángok kicsaptak az ablakon, mintha a tűz gúnyolódva kinyújtotta volna rajta piros nyelvét, a népek ugyan odaszaladtak, de lemondóan állottak körül, mert a házat már úgyse lehetett megmenteni, és nem is volt érdemes. Öreg, rokkant, félig rom kalyiba volt úgyis az egész. Még jó is, hogy elvitte az ördög. Falu szégyene volt eddig is. Maga Béla András se esett kétségbe, bár kárt szenvedett. Igaz, hogy nem nagyot. Elmennek feleségestől szolgálni. így inkább boldogulnak. Úgyse sok reménységük lehetett a faluban. Tisztességből mutatták az emberek a részvétet, és vigasztalgat-

ták is, de jobb így. Egy-egy kártyus vizet becsületből ugyan locs- csintottak a tűzre, de azt is inkább azért, hogy ha már elhozták, ne vigyék haza. A tűz senkit nem veszélyeztetett, és hamar végzett a házzal a szép csendes időben. Egy-két fejszecsapással segítettek is összeomolni, és másnap reggelre csak a kormos romhalmaz maradt. Béla András a feleségével egy kicsit kutatott közte, hátha valami használható dolog épen maradt.

így akadtak rá Birire, a tyúkra. Meg volt szenesedve, de holtában is ült a tojásokon rendületlenül. Félig alaktalan, torz test volt már szegényke, mikor ráakadtak, és az emberek még kacagtak is rajta, tréfás mondást kezdtek róla, hogy: „Béla András tyúkot sütött a házával!”… Hát ezen volt mit kacagni.

Szegény Biri tragédiájára senki sem gondolt, pedig a halála olyan nagy cselekedet volt, amire az ember nem képes, csak a paraszt kis tyúkfehémép, kinek rettentőek lehettek utolsó pillanatai, mikor ájultan hanyatlott le rémült fejecskéje, és lángoló toliakkal meghalt születendő kicsinyei fölött a rossz disznóbőrrostán ülve.

Valószínűleg a szíve megszakadt, mielőtt a tűzhalál utolérte volna. Erre meg mernék esküdni, mert Biri – nem ember volt, hanem érző, igaz, komoly, őszinte és egyszerű állat.

A húsz tojás is megsemmisült természetesen. Ki az ördög törődik vele? Nem nagy dolog, aminthogy az se nagy dolog, mikor tíz-húsz csillag leesik az égből. Az ember észre sem veszi, fel se néz rájuk. Semmit se jelent már, hogy úgyszólván minden pillanatban egy világ megsemmisül.

Tudom, hogy Biri tyúk dolga se ér meg egy üres sóhajtást. Maga Béla András is káromkodva rúgta fel szénné égett hulláját, de nem adnám semmiért, ha bizonyosan tudnám, hogy legalább az Isten ejtett egyetlenegy könnycseppet érte.

EGYSZERŰEN

Állok az ablaknál, és nézem a hóhullást. Elgyönyörködöm benne, mint a gyermek. Akucsmás tetejű hegyi házakat félig betemette a hó. Szűz, szent, szép és tiszta minden. Ember, állat alig jár az utcán. Benn ülnek a tűz mellett, s nézik a nyitott cserepes lángját. Az ablakocskákban szorongó virágok piros árnyékot hintenek a hóra. Tele van gyümölcsfával a falu. Vastagon áll minden ágon a hó, és szép a világ a sejtelmes, finom hó verésben. A hegyek, erdők fehér tömegei belevesznek a ködös égbe, a torony boldogan szédül a csendben. Nem szabad mozdulni, mikor esik a hó. Szinte bánt, mikor hallom, hogy valaki az ajtó előtt veri a csizmáját, hogy lerúgja a havat róla.

  • Te vagy az, Dénes? – ismerem meg.

A Márton Káruly legénykéje.

  • Mit akarsz?

-Akölyök szipog, s markássza a vizes sapkáját.

  • Engem a vén Máté Dani bá küldött, s aszonta, hogy a tiszte- lendúr ebbe helybe menjen, s adja fel neki az utolsó kenetet, mert hal meg!
  • Hát beteg?
  • A kell, hogy legyen – pislog fel a gyermek tisztelettel -, ha meg akar halni! Neköm az ablakon kiáltott ki, hogy szóljak bé a tisztelendúrhoz. Éppen a boltba indultam.
  • Eredj csak, fiam, mindjárt megyek én is!
  • Aszonta, hogy siessen! – szól vissza a gyermek az ajtóból.

Alig bírok átlábolni a havon a templomba, hogy magamhoz

vegyem az oltári szentséget s a szentelt olajokat.

Fehér karinget veszek magamra, fehér stólát a vállaimra, a fekete birétumot a fejembe nyomom. Nincs, aki segédkezzék, de nem is kell. Meggyújtok két gyertyát az oltáron, és félig fagyott ujjakkal fordítom a szentségház ajtaját. A kehely kiaranylik belőle. Térdet hajtok, és az ezüst szelencébe rejtem az Urat.

Egyik kezemben csengettyű, és egyet-egyet csendítve megyek végig az utcán. Néhány asszony, ember, kivel találkozom, a hóba térdel, míg elhalad mellettük az Úrjézus.

Pár perc alatt teljesen fehér leszek magam is a hótól, amely már csizmaszárig ér. A Máté Dani kapuja előtt újra csendítek, hogy hallják meg odabenn is, és készüljenek a fogadásra, de szinte megütött a guta, mikor láttam, hogy a haldokló öregember ingben-gatyában, hajdonfővel, mezítláb valami malacokat téringet a hóban.

  • Menjen csak bé a házba, tisztelendúr, mert mindjárt jövök én es. Ezek a fene malacok kirontottak, s éppen csak bérekesztem.

Elkomorodom, mert szentségvivőnek nem szabad haragudnia, és elhatározom, hogy keményen megfeddem az embert, hogy a szent dologból tréfát űzött, mert halálos óráján senki se szalad mezítláb a hóban s öltözetlenül húsz fokos hidegben. No csak jöjjön be Dani bá!

Meglep, hogy a „ház”-ban minden elő van készítve az Úrjézus fogadására. Két öreg gyertyatartóban két szálacska új gyertya, az asztalon friss, szőttes fehér abrosz, tányérkában só és kenyérbél. Tudja az öreg, hogyan kell. Mire a gyertyákat meggyújtom, már jön is az öreg a futástól szuszogva, havasan, vizesen.

  • Cseppet megvárakoztatám! – barátságoskodik. – így van az ember, kinek senkije sincs.

Fát tesz a tűzre, mosolyog, de én keményen szidni kezdem:

  • Tudja-e, Dani bá, hogy maga most nagy bűnt követett el?
  • Én ugyanbiza mivel? – álmélkodik.
  • Azt hazudta, hogy halálos beteg, és idefárasztotta az Úijézust.

Az öreg megsértődik.

  • Ki mondta a tisztelendúmak, hogy én nem vagyok halálos beteg?… No osztán effélit ne halljak!… Lásson csak el a szentségekkel, mert nekem nincs több hátra fél órámnál. Olyan szépen meghalok, mint a pinty.

Meghökkentem, olyan valóságos meggyőződéssel mondta.

  • Honnan tudja? – kétségeskedtem.
  • Azzal maga ne törődjék, csak végezze a dolgát! Éppen csak addig várjon, míg lefekszem!

Az ingéből kirázza a havat, vizes orcáit karjaival megtörüli, és komótosan bebújik az ágyba.

  • Kezdheti, tisztelendúr! – figyelmeztetett kedvesen.
  • Hohó! Az nem úgy megy! – riasztottam rá. – Előbb meg kell győződnöm, hogy halálos beteg-e. Addig nem szabad az utolsó kenetet feladnom! Mutassa a pulzusát! Van-e láza?
  • Nincs! – ijed meg az öregember. – Nem érzem, hogy forró- ságom volna.

Tényleg a pulzusa rendes. Inkább kevesebb, mint több.

  • Hol fáj? – tudakozódom.
  • Nekem az égvilágon sehol sem!
  • Mikor volt utoljára nagybeteg?
  • Én az életben sohasem! Mért lettem volna?
  • Hány esztendős?
  • Hatvankettőben születtem, számítsa ki a tiszelendúr!… Mért kérdi?

Intek, hogy fogja be a száját.

  • Hiszen maga olyan egészséges, mint a makk.
  • Én az, Istennek hála!
  • Ki mondta magának, hogy meg fog halni?
  • Neköm senki sem! Tegnap óta nem is beszéltem senkivel.
  • Akkor honnan sejti, hogy meghal?

Az öreg kezd haragudni.

  • Én nem sejtegetek semmit. Én bizonyosan tudom, hogy meghalok… Addig tölteti az üdőt, míg itt hirtelen megmurálok, s osztán futhat a lelkem után! Végezze a kötelességit, s egyébbel ne törődjék!

-Az nem úgy van! – dühösködök. – Nekem meg kell győződnöm…

  • Ha felfordultam, meggyőződhetik! – kacag mérgesen. – Appedig olyan bizonyos, hogy fél órán belül felfordulok, mint hogy Isten van az égben.

Ilyen konok biztonságot nem láttam az életben. Ez már szinte félelmetes. Igyekszem megfejteni a titkát. Mással nem tudom megmagyarázni, csak az ösztönnel. Az erdei vadak is megérzik haláluk percét, és sohasem tévednek. így lesz ezzel az öregemberrel is. Vannak efféle titkok. Mindegy. Ha már idejöttem, legalább meggyóntatom s megáldoztatom.

  • Vizsgálja meg a lelkiismeretét! – mondom neki. – Adok néhány percet.
  • Én készen vagyok! – azt mondja komolyan, s két ráncos, fekete kezét imádságra kulcsolja a cserge felett. – Kezdheti, tiszte- lendúr!

A fejéhez ülök, violaszínűre fordított stóIával a vállaimon, és hallgatom, hogyan ver a szó az öreg száján.

„Gyónom a mindenható Istennek…”

Mintha kicserélték volna, a vénember egyszerre megváltozik. Hit és töredelem száll leikébe, orcája elkomorodik, és fenséges alázattal lép Isten színe elé. A kicsi paraszthajlékot is betölti a szentség illata és hangulata. Elmélyül egyszerre benne minden, a tűz is csak remegve mer égni a tűzhelyen, a vén pohárszék alázatosan meghajtja fejét, a virágok elsápadnak az ablakban a félelemtől, és minden érzi, hogy itt van Krisztus.

Az öregember apadt, mély, vörös szemgödreiben két nagy színtelen könnycsepp támad az örömtől, mikor magához veszi az Urat.

  • Legyen hála az Istennek, hogy megérhetém! – áldázódik.

Magam is meghatva élvezem örömét, és érzem a kegyelem

gyönyörű, meleg perceit.

  • Ha állapota rosszabbra fordul – mondom az öregembernek -, a szent kenet szentségében is részeltetem.

Riadtan, szinte kétségbeesetten ragadja meg a kezemet.

  • Csak nem akar anélkül hagyni! Adja fel most!

Némán rázom a fejemet, hogy nem lehet. Az egyház parancsa világos. Nem tehetem!

-Alelkire tudná venni, hogy anélkül menjek a másvilágra? – igyekszik rámijeszteni Dani bá.

  • Nem megy maga még a másvilágra! – mosolygok.
  • Én bizonyosan igen! – kiáltja türelmetlenül az öreg, és felfogott kézzel kezd kérlelni. Teljesen megalázza magát, fűt-fát ígér, rémült és reszket, tökéletesen odavan, hogy a szent kenet szentsége nélkül kell Isten elé állania. Még sírva is fakad. Mindenre kér, ami szent, nagy előttem. Végül magam is megtántorodom. Nem lehet kitérni előle. Elhatározom, hogy feltételesen részesítem a haldoklók szentségében.

Az öreg székely megremeg a boldogságtól, mikor a két ujjam között tartott vattát meglátja, szentelt olajtól fénylő ujjam homlokához közeledik, és leikébe hullanak a szertartás szép igéi:

„ Ezen szent kenet és az ö legkegyelmesebb könyörületessége által bocsássa meg neked az Isten, amit látás által vétkeztél…

…amit hallás által…

…amit szaglás által…

…amit ízlelés és beszéd által…

…amit érintéssel, járással és ágyék által… ”

A bűn hét kapuja: a szemek, fül, orr, száj, kezek, lábak és ágyék megtisztul.

Percekig nem tudunk szólni a meghatottságtól, sem ő, sem én. Tekintete kitéved az ablakon a néma, szép havas világba.

  • Szép időt kaptam! – azt mondja nyugodtan.

A másvilági úthoz kapott szép időt. Tiszta gusztus a lelkének ilyen fehérségben, tisztaságban elszállani. így gondolja. Még porszem sem hull a szárnyaira. Félve rápillant az órára, és azt mondja:

  • Még van egy fertályórám!

Legyintek, hogy bolondokat beszél, sőt vakmerőség, Isten ellen való vétek, amit mond. Figyelmeztetem is rá, de ő csak int, hogy tudja, amit mond.

  • Honnan tudja? – csattanok fel, mert ami sok, az sok.

Mégis elhatározza, hogy megmondja.

  • De nehogy valakinek szóljon a tisztelendúr!
  • Dehogy szólok!
  • Hajoljon közelebb!

Odahajolok, és csak azután suttintja meg.

  • Tegnap éccaka itthon volt az asszony.
  • Az asszony? – lepődöm meg.

Az öreg bólint.

  • Éppen úgy ült a fejemhez, mint a tisztelendúr… Kétszer is megszólított, míg felébredtem.
  • Tán nem te vagy, Rózsi?
  • Az én! – aszondja.
  • Hát hazajöttél?
  • Haza.
  • Jól tetted! – örvendeztem neki.

Tizenhét esztendeje, hogy meghót, azóta egyszer sem volt itthon. Hát hogyne örvendettem volna.

  • Tedd kényelembe magad! – mondom.
  • Sokáig nem ülök – azt mondja -, vissza kell mennem.
  • Hát mi jóba jársz? – kérdezem.
  • Csak figyelmeztetni akarlak – aszondja -, hogy készülhess, mert a te időd es elérkezett… Neked es jönnöd kell!… Holnap délelőtt tizenegy órakor meghalsz.
  • Nono! – ijedtem meg. – Azt te honnan tudhatod?
  • Szamár embör kérdez effélit – szidott meg.
  • Aztán muszáj menni? – vakartam a fejemet.
  • Muszáj.
  • Az elég baj. Dolgom lett volna.
  • Eleget kínlódtál az életben! – vigasztalt az asszony. – Neked es ideje, hogy megnyugodj.
  • Tiszta igaz! – mondom. – Köszönöm, hogy szóltál!
  • Nincs mit!

Hirtelen egyet-mást el is rendezett a házban. A ládából kikereste a hálóingemet, megparancsolta, hogy az innapi harisnyámat húzzam fel, a csizmám legyen jól kivikszolva, mosdjam meg, be-

retválkozzam meg, s úgy készítsem elő magamat, mintha a templomba mennék, hogy ne valljon szégyent velem a másvilágon.

  • Bízd csak reám! – nyugtattam meg. – Hát már mész es? – kérdeztem, mert láttam, hogy készülődik.
  • Itt az ideje! – aszondja. Az ajtóból még visszaszólott: – Aztán amit mondtam, ne felejtsd el.
  • Szóval tizenegykor! – mosolygok az egyszerűségén, mert az ilyen öreg emberek szellemileg rendesen meggyengülnek. Nem is tartottam érdemesnek, hogy balhitéből kiábrándítsam. – Én megyek is, Dani bá!

Illedelmesen megköszönte, hogy vele fáradtam, kért, hogy ha kimentem, a kaput jól húzzam be a kilincsibe, s osztán szép prédikációt mondjak fölötte.

Azzal falnak fordult, s elszenderedett.

Nem telt bele fél óra, s már harangoztak az öreg Dani bá lelkiüdvösségéért.

Ne legyen Nyirő József a becsületes nevem, ha nem így történt!…

TÖRVÉNYTELEN KÉPVISELŐ

Karácsonykor múlt esztendeje, hogy megbuktam a képviselő- választásokon. A szavazás után még nekem kellett vigasztalni a választókat, mert a székelyek nemigen akartak belegyőződni, hogy ilyen cudarul jártunk.

  • Mi megtettük a magunkét! – biztosítottak. – Abba hiba nem volt! az Isten lássa a lelkünket!
  • Tudom, tudom! – szorongattam a kezüket meghatva, s beléptünk Szabó Károly hoz egy pohár borra, hogy jobban viselhessük a csapást. Megoldódott nyelvvel tárgyalgattuk a választásokat. Én lelkesen kijelentettem, hogy a székely népet bújában-ba- jában, semmiféle állapotában el nem hagyom, legyen akármi, engem mindenki saját édestestvérének tekintsen, akihez bármikor bizalommal fordulhat; mire az öreg Pap Mózsi poharat ragadott, s ünnepélyesen kijelentette:
  • Akármit mutasson az eredmény, a székelységnek a tekén- tetes úr a törvénytelen képviselője.
  • Éjjön! – lelkendezett az egész kocsma.

Megható pillanatok voltak, annyi bizonyos, s a felém nyúló kemény markok szorításában éreztem az én drága népemnek ragaszkodását, bizalmát és szeretetét. Legalább száz ember volt a „terömben”, de én előtörő könnyeim fátyolén át kétszáznak láttam. A politikának Jobbsincs, a cigány vetett véget, aki közbecsendítette azt a nótát, hogy:

„A szeretőm olyan forma,

Mintha bihajbornyú volna… ”

Mire a kapuhoz értem, már teljes erőből zúgott fel a refrén:

,, Ha kihajtom a mezőre

Haza hallik a bögése…

Ha kihajtom… ”

Mosolyogva lebegtem át az utcán, és a jó érzéstől alig bírtam összefogni a számat.

így lettem a székelység törvénytelen képviselője.

Azóta alig várom a keddeket, a hetivásár napját, hogy minél többet láthassak az én népemből. Csak az a kár, hogy inkább arcról vélem velük a személyes ismeretséget, mert tíznek se tudom a nevét. Ők azonban ismergetnek, és barátságosan elkérdezgetjük egymás ügyét-baját. A bizalom napról napra növekszik köztünk egymás iránt, és magam is igyekszem megfelelni a törvénytelen képviselői megtiszteltetésnek.

Hát jönnek is hozzám bizalommal. Adok ügyvédi, orvosi, állatorvosi tanácsokat, amit lehet, segítek rajtuk. Eddig még csak az egy Mihálykó Bálind nem volt teljesen megelégedve velem, aki azt panaszolta bizalmasan, hogy a felesége el akar válni tőle.

-Azt szeretném tudni, tekéntetes úr, hogy a törvényszék megítéli-e neki a tartásdíjat, vagy nem!

  • Miért nem megy ügyvédhez? – igyekszem kitérni a kényes kérdés elől.
  • Nem merek ügyvédhez menni! – vallja be alázatosan.
  • Miért?
  • Mert a múltkor elszóltam magamat az ügyvédek előtt.
  • Hogyan szólta el magát?

Pironkodva beszéli el, hogy a múltakban tárgyalásra ment a törvényszékre a komájával. Az ügyvédek a szép márciusi napon sütkéreztek a folyosón. Bálind valami perköltség miatt orrolt az ügyvédekre, s nem tudta megállni, hogy jó hangosan oda ne szóljon a komájának.

-Kijed látja-e? Ezek az ügyvéd urak. Most lopják a napot, mert amikor nem a napot lopják, minket lopnak!…

Ezért restelli most ügyvédhez menni.

  • Megjegyzett ember vagyok előttük! – árulja el nekem.

Eszembe se jut arra gondolni, hogy az ügyvédi tanács árát akarja megspórolni. Kicsit gondolkozom, s hozzászólok a tartásdíj-kérdéshez.

  • Az a kérdés, hogy kinek a hibájából mondják ki a válást.
  • Az asszon azt szeretné, ha az enyémből mondják ki! – világosít fel.
  • Jó, jó! – intem le – nem az a fontos, hogy mit akar az asz- szony, hanem van-e a feleségének bizonyítható jogalapja a maga hűtlenségéről!
  • Nem értem!
  • Volt-e hűtlen az asszonyhoz?… Igen vagy nem? – vetem fel újra durván a kérdést.

Bálind meghökken, majd óvatosan körülnéz, hogy nem hallja-e valaki, s csak azután súgja oda nekem:

  • Hát… hát… voltam!
  • Hányszor? – szorongatom egyenesen, hogy lássam a bizonyíték, a válási ok nagyságát. Bálind azonban keményen, haragosan felveti a fejét, s méltatlankodva azt mondja:
  • No hallja! Nem azért jöttem a tekéntetes úrhoz, hogy dicse- ködjem, hanem hogy adjon tanácsot, ha tud, s ha nem tud, az Isten áldja meg…

Ettől az esettől eltekintve – mondom – jól megértjük egymást székely atyámfiaival. Mindössze a feleségem nincs megelégedve a működésemmel, pedig neki akartam a múlt héten örömet és kedves meglepetést szerezni azzal, hogy azt a disznót megvettem.

Igaz, hogy véletlenül „került” az a vásár.

Javában esteledett, mikor a barátok temploma előtt egy szép szál szomorú székely illedelmesen köszönt.

-Adjon Isten jó estét, tekéntetes úr!

  • Jó estét – nyújtom a kezem. – Mi bántja magát, mi baja, miért olyan szomorú.
  • Hagyja el! – legyint a székely. – Elég nagy az én bajom!

Megjegyzem, hogy az atyafit nem ismertem, de elég, ha ő rám ismert, és hogy: székely.

  • No, könnyítsen a lelkén! – barátságoskodom.

Lemondóan legyint az ember, de ha már kérdeztem, hát elpanaszolja, hogy holnap adó miatt elárverezik. Egy szép kövér disznót hozott be, de nem tudta eladni, most mi lesz?

Hirtelen eszembe jut, hogy az idén nem öltünk disznót, egy kicsi pénzhez is jutottunk, zsírt úgyis kellene venni…

  • Hol az a disznó?

A székely felfigyel.

  • Tán nem akarja megvenni?
  • Miért ne, ha megegyezhetünk!… Menjünk, megnézem.

Egyik szombatfalvi fogadó színjében a szekéren ott szuszog a

disznó. Hatalmas állat, araszos vállakkal. Tiszta mangalica, jó zsírnak való.

  • Mit kér érte?
  • Élősúlyba húsz lejt.

Tizennyolcban, végül kiegyezünk, a disznót lemázsáljuk, kifizetem, hazavisszük, és berekesztem a pajtába. Az ember boldogan elmegy. Feleségem nincs szerencsére otthon. Valami nőszövetségi teát rendeznek. Abban lót-fut. A gyerekeknek meghagyom, hogy el ne árulják előtte a disznót. Hadd legyen minél nagyobb a meglepetés. Elszaladok mészárost hívni, sót, kását, fűszert venni. Szalma van tavalyról a perzseléshez. Múlt évben a disznóöléshez csak szalmát tudtunk venni.

Az asszony hazajön. Gyertyavilág mellett neki is tetszik a disznó, bár nem mondja.

Hajnalban már ott van a mészáros. A disznót lenyomjuk, lógatjuk, míg kihörgi magából a lelket.

Gyönyörködöm a perzselésben, és várom, hogy meleg fület vihessek a gyermekeknek.

A szalmaláng a fél várost bevilágítja. Sokért nem adnám, hogy a disznóölés körül tevékenykedhetem.

  • Ilyen szalonnája lesz, ni! – meresztem araszosra az ujjaimat az asszony előtt, ki sehogy sem akarja osztani a jókedvemet.

Végre elérkezik a nagy pillanat. A mészáros újra feni a kését, hogy felbontsa a disznót. A szájától kiindulva végighasít a hátán, és azt mondja!

  • Gyenge!

Megdöbbenve látom, hogy alig háromujjnyi a szalonnája.

  • Mindegy no. Amilyen, olyan!

Az asszony nem szól, én pedig nem merek ránézni.

A mészáros tovább dolgozik, és alig pár perc múlva kilenc gyönyörű malacot emel ki a disznóból…

A többiről jobb hallgatni.

Azt az öl fát, mit a csehétfalviaktól vettem, a szomszédban rakattam le, míg a disznóügyet kissé feledi az asszony.

Addig nem merem bevallani, hogy kétszáz lejjel drágábban vettem meg, mint ahogy a „fajár”.

Időm se igen volt a fa ára után érdeklődni, olyan meglepetésszerűen állítottak be hozzám, hogy én vagyok az ő emberük, s most segítsek rajtuk, ha tudok, most bebizonyíthatom, hogy az a „sok szép dolog”, amit képviselőjelölt koromban hirdettem Csehétfalván, mind színtiszta igazság, s nem csak a szám járt, hogy a nehéz kisebbségi sorsban mi magyarok mind egyformák vagyunk, ha nem állunk egymás mellé, nem tartunk ki a magyar egység mellett, egytől egyig elpusztulunk. Ők kitartottak mellettem, hát most én is mutassam meg, hogy mit tudok.

  • Ne hallgasson rá, tekéntetes úr! – hunyorgatott egy ismeretlen arcú meglett székely bizalmasan. – Egy cseppet ivott András bátyám, azért beszél ilyen szabadon, de mi tudjuk, hogy amit maga hirdetett, s a választás után es Szabó Kárulynál megerősített, azt örökké bé es tartotta. Nincs a szegén székelynek jobb embere senki, mint a tekéntetes törvénytelen képviselő úr! Ezért es jöttünk olyan bizalommal, mert tudjuk…
  • Mibe kerül ez az öl fa? – kérdeztem szomorúan.
  • Nyócszáz lej!… De csak a tekéntetes úrnak! Másnak ilyen olcsón nem es adnók, mert ez olyan fa, hogy kacag… kacag…

Tudtam, hogy ők is kacagnak rajtam, mert hatszázzal annyi fát lehet venni, hogy egy esztendeig sem volna képes elhordani a vonat, de mit csináljon az ember.

Szerencsére negyven lej fekbérért a szomszéd őszig helyet adott az udvarán, nehogy megtudja a feleségem.

A mi fánk ugyan elfogyott, de éppen most mondja a szomszéd, hogy ha a nyereségen megosztozunk, ő mind egy szálig eladja a feleségemnek, és ha legalább száz lej nyereséget ki nem hoz a hat szekér fán, hát szembepökhetem.

  • De!… – hökkenek meg. – Mégis…
  • Csak a szomszéd úrnak, s szívességből teszem, mert ahogy a szomszéd úr elgondolta, hogy őszire felmegy a fa ára, s csak akkor áll elé a naccságos asszonynak, abba ne reménykedjék… Azt várhassa ítéletnapig a szomszéd úr!…

Aztán át is hozta az első szekér fát a szomszéd. Akkor nyitottam be a kapun, mikor a harmadik pohár pálinkát töltötte ki neki az asszony, s éppen dicsérte, hogy ő mindig tudta, milyen ritka tisztességes ember a szomszéd úr, aki szerényen lesütötte a szemeit, mintha azt akarná mondani, hogy érdömtelen ekkora nagy dicséretre.

Büszkén és diadallal távozott a pénzzel együtt, s még a kapuból is visszakiáltott a feleségemnek, hogy:

  • Egyet se tőtse a drága üdőt a piacon a fa miatt a naccságos asszon, mert én még négy szekérrel is ki tudok szakasztani a „magaméból”, amikor kell. Legalább tudja, hogy olyan fát kapnak, amilyen azért a pénzért semmiféle erdőn nem terem, de hát az ember ne nézze azt a pár krajcárt, mikor a saját szomszédjáról van szó… Én nem vagyok olyan, mint az unitáriusok, kik a csizma sarkáról sajnálják a vikszot…
  • Látja, így kell vásárt csinálni! – tanít elégedetten a feleségem. – A piacon kétszáz lej egy szekér fa, én megvettem száz- nyolcvannal!… Csak tőlem tanuljon takarékosságot!…

Negyedik napja lesem a szomszédot, hogy lássuk, a pénzzel mi lesz, amit a feleségemtől kapott. Szemmel láthatólag kerüli a találkozást, de ma egyenesen szembe mentem vele:

  • Na szomszéd!

Ő azonban jóakarólag felemelte az ujját, s úgy suttogta, mintha titkos összeesküvésben volnánk részesek:

-Apénzt csak akkor adom oda, ha az egész fa ára együtt lesz, ne kelljen addig dugdosnia a naccságos asszony elől…

  • Köszönöm szomszéd! – hebegtem elfehéredve.
  • Nincs mit! – válaszolt foghegyről. – Igaz, hogy senki másnak a tekéntetes úron kívül meg nem tenném, de aki olyan jó embere a székelységnek, mint a tekéntetes úr, az megérdemli. Mi csak azért is magát tartjuk a mi igazi képviselőnknek…

Kevés meggyőződés látszhatott rólam, mert a szomszéd szükségesnek látta, hogy „lelket verjen” belém.

  • Fel a fejjel, tekéntetes úr!… Lesz még választás, ne búsuljon, s azon mi es ott leszünk…

Még azt sem mondhattam, hogy maguk ott, de én nem. Az ember nem cáfolhatja meg, amit harmincfokos hidegben olyan hévvel hirdetett.

Csak az Isten egy kicsi pénzt rendelne valahonnan, hogy megfizethessem azt a nyolcszáz lejt, amit kölcsönkértem, hogy a fa árát a csehétfalviaknak odaadhassam!…

PERELÜNK

Akárki akármit mondjon, a per nekünk, székelyeknek olyan, mint a jó pálinka. Az ablakon hányja ki az ember a sok pénzt érte, utána szeretné a fejit a falba verni, de amíg benne van, kiadhatja a virtust magából, s legalább megmutatja, hogy nem akárki. Nincs is addig becsülete a faluban, míg valami kemény peren átal nem ment. Ész kell a perhez s bátorság. Igaz, hogy sok pénzbe kerül, akár nyer az ember, akár veszít, de megéri. Az is igaz, hogy a törvénynek sok ága-boga van, de arra való az ügyvéd, hogy tudja. Az ügyvédnek viszont az a baja, hogy sok pénzt eszik, s – szakadjon meg a nyakuk – drágán meg kell fizetni, ha pár sort vakarintanak, de arra való az ember esze, hogy túljárjon az ügyvédek eszin. Úgy kell csinálni, mint Simó Laji, ki Bara Danival, az onokatestvérivel egy kétvékás osztozó pityókaföld miatt, ami anyai részről maradt volt rájuk, most a tavaszon keményen összement.

  • Én törvénre megyek! – rázta a kujakját Dani.
  • Eridj a nannyád keserűségibe! – vágta vissza Laji, s ezzel a jó viszony megszakadt köztük. Ha akkor el nem választják, valamelyik a nyújtópadra kerül.

Bara mindjárt béfogott, s bé Udvarherré az ügyvédhez. Ott hajtott el a Laji kapuja előtt, de még a fejit sem fordította arrafelé. ‘

Laji, ki az udvaron egy rossz gereblyét fogazott, setéten utána nézett, s nyelt egyet, hogy ilyen komolyra fordult az ügy, mert nem tréfa, ha Dani ügyvédhez ment. Ha a Barák megnyitják a bukszát, azzal ő nem mérkőzhetik.

  • Jaj, most mi lesz velünk! – sápítozott a Laji felesége, de Laji keményen rászólt:
  • Fogd bé, mert béverem!
  • Tiszta bizonyos, hogy az a koszos birtoka reámegy! – bizakodtak a Barák. – Vitos Pali úr elhúzza a nótáját.
  • Jó hogy tudom, ki az ügyvédetek! – gondolta Laji, de ettől a perctől kezdve hallgatott. Nem árulta el a szándékát. A per olyan, mint a háború. Az ellenfél ne tudja meg, hogy mit akarok.
  • Hát te melyik ügyvédet fogadod meg? – kérdezték kíváncsian az emberek.
  • Nekem nem kell ügyvéd! – mondotta egykedvűen Laji. – Olyan legénnyel, mint Vitos ügyvéd úr, magam is elbánok.

A faluban már sokan csodálták a bátorságát s egykedvűségét.

Mikor megtudta, hogy az ellenfél törvényesen is megadta a meghatalmazást az ügyvédjének, azt mondta a feleségének:

  • Pakkolj fel szép csürkét, Rózsáli, mert bémegyek Udvar- herré!

Az asszony kérdezősködni se mert, csak összekötötte két kendermagos kakasának a lábait, s betette egy kicsi kerek kosárba.

  • Estére itthon leszek! – indult Laji. – Ha valaki kérdi, hol vagyok, mondd azt, hogy hátra mentem a havasba!

Kilenc órakor már ott volt az ügyvéd úrnál.

-Adjon Isten szerencsés jó reggelt, tekéntetes ügyvéd úr! Hát felkelhettek-e? – barátságoskodott, s a két csürkét hunyorítva letette az íróasztalra. – Küldje ki a doktor úr a konyhára, mert amilyen két okos csürke ez, még eltanulja a tudományát! – tréfálkozott.

Az ügyvédnek csirke nélkül is megtetszett a székely jóságos, barátságos, becsületes, egyszerű lelke, egyenes természetessége. Úgy érezte az illatát, mintha egy üde, fiatal fenyőfa lépett volna az irodába.

  • Foglaljon helyet! – kínálta, míg a kisasszony kivitte a csür- kéket a konyhára, s az üres kosarat visszahozta.
  • Nem es üsmerjük egymást, lelkem küsasszon – tréfált vele is -, s e helyt már kosarat es ada nekem!

Mind a hárman kacagtak. Hogy az isten csudájába ne, mikor ilyen jót mondott!

  • Csináljon szivart, bátyám! – adta oda saját dohánytárcáját az ügyvéd – s mondja el, hogy mi jóban jár!

Mind a két fülit hegyezte az ügyvéd, de Laji addig egy árva szót se szólt, amíg nyugalmasan meg nem nyálazta a cigarettát, s reá nem gyújtott.

  • Jó dohány! – mondotta akkor is elismerően. – Nem hiszem, hogy finánc látta volna.
  • Nem rossz! – társalgóit az ügyvéd, s megnézte az óráját, hogy siettesse az atyafit.

Laji egy kicsit még élvezte a szivart, s azt mondotta bátortalanul.

  • Nem es tudom, hogy hol kezdjem?
  • Csak az elejin! – bátorította Vitos úr.

(Milyen kedves, igaz, tőrülmetszett a zavara, félszegsége is!)

  • Hogy az elejin kezdjem – komolyodott el Laji -, meg kell mondanom először, hogy én a Bara Dam édesbátyja vónék…
  • Igen, igen! – élénkült meg az ügyvéd úr. – A Bara kontra Simó-per.
  • Helyös! – vidult fel a székely is. – Akkor jó helyen járok!… De nem tudom, beszélhetek-e tiszta őszintén…
  • Legyen teljes bizalommal hozzám!
  • Hiszen éppen azért jöttem a tekéntetes ügyvéd úrhoz, s azért es küldtem ide az ecsémet is… „Senki máshoz ne menj – mondottam -, csak Vitos Pál doktor úrhoz!”
  • Köszönöm a bizalmát! – mosolygott az ügyvéd.
  • Neköm hitem s bizalmam csak benne van! – szavalt a székely. – Tudomán csak nála van!

Az ügyvédnek jólesett ez a ragaszkodás.

Most a székely bizalmasan előrehajolt, s úgy suttogta:

  • De ne!… Nem akarnám, hogy Dani, az ecsém megtudja, hogy itt jártam!
  • Kérem szépen! – egyezett bele az ügyvéd.
  • Azért kérem, hogy ne szóljon neki, mert nehány igen bizalmas kérdésem volna…
  • Tessék!
  • Azt szeretném tudni – aggódott a székely -, hogy vajon Dani kifizette-e a tekéntetes úrnak az előzetes költségeket!
  • Hogyne! – készségeskedett az ügyvéd, s a kisasszonytól mindjárt el is kérte az aktákat. – Bélyegre adott ötszáz lejt…
  • HáPistennek! – könnyebbül meg a székely, ki belátta, hogy valami magyarázatot is kell adnia. – Azért mondom, mert az ecsém itkányos ember, s addig hat ökörrel se lehet kihúzatni a korcsmából, míg pénzt érez magánál. Már attól féltünk… Restellettem volna, hogy szégyenben maradjak a doktor úr előtt, mikor én küldtem ide…
  • Kérem! Ebben a tekintetben nincs semmi baj!…
  • Ezért nem szeretném – vágott közbe a székely -, hogy az ecsém megtudja, hogy itt jártam. Nem akarok haragot, de – ugye
  • belátja a doktor úr es, hogy ilyen nagy ügyet, mint ez a per, nem hagyhatunk teljesen reá… Mikor most benn jára, szeredán, nem csütörtökön, méges szeredán vala… ismét úgy leitta magát, hogy azt se tudta megmondani, mit kell a perben mozdítanunk… Mondotta is a két ecsém, mert négyen vagyunk testvérek, hogy legjobb lesz, ha kied megy be, Álózi bátyám a doktor úrhoz, s maga tájékozódik, hogy ebben a perben már egyszer lássunk tisztán. Hát ha lenne olyan szíves a tekéntetes ügyvéd úr… De a világért se akarok haragot!… Valahogy meg ne tudja az ecsém!
  • Nem szólok! – biztosította az ügyvéd. – Ami pedig a pert illeti – forgatta az aktákat maga előtt -, ezzel egy kicsi baj van… Alaposan tanulmányoztam az ügyet, utánanéztem a telekkönyvben is, de addig nem lehet eredménnyel fellépni az ellenfél ellen birtokháborítás címén, míg a tulajdonjog kérdése tisztázva nincs.
  • Ugye nem! – rikkantott fel örömében a székely, aki úgy figyelte az ügyvéd minden szavát, mintha a püspök maga prédikálna a templomban.
  • Az öccse engem rosszul informált – magyarázta az ügyvéd -, mert nem áll az, hogy Simó Lajosnak és törvényes örököseinek nincs semmi néven nevezendő jogcíme a 345-ös telekjegyzőkönyv 245, 246. helyrajzi szám alatt bejegyzett egy hold és négyszázhúsz négyszögöl területhez…

A székely alig bírt az örömével, de megjátszottá, mintha a saját ellenfele volna.

  • Mi az istenharagja!… Az nem lehet igaz! Annak a tekergőnek semmi jussa nincs ahhoz a birtokhoz! Mi úgy tudjuk…
  • Rosszul tudják. A telekkönyv beszél.
  • Már tőlem akármit beszélhet a telekkönyv, de az az igazság, hogy az osztozásnál…
  • Az osztozásnál nem tartották be a törvényesen előírt formákat, és az a nagy hiba volt.

A székely visszaesett a fenekire, és letörten bánkódott, háborgott a széken.

  • Hijj a temerdektüzit! Ennél rosszabb hírt nem mondhatott volna az ügyvéd úr. Most mi lesz velünk? Se föld, se becsület!… Hozzá egy csomó kiadásba vertük magunkat.

Az ügyvéd minden felelősséget elhárító mozdulatot tett.

  • S nem lehetne valamit csinálni? – kapaszkodott remény- vesztetten a székely a szalmaszálba is.
  • Csak abban az esetben, ha be lehetne bizonyítani, hogy az osztozkodásnál…
  • A tanúk meghótak! – legyintett lemondóan a székely.
  • Valami úton-módon rá kellene venni az ellenfelet, hogy ismerje el…

A székely intett, hogy hiábavaló minden. Aztán mintha most támadt volna a gondolata, megkérdezte félénken, mint aki nagyobb bajtól tart:

  • De ugye Simó Laji nem tehet semmit ellenünk?

Az ügyvéd úgy húzta el a szemit, mint aki erre nem merne megesküdni, és meg is mondta:

  • Az ellenfél helyzete teljesen tiszta. Egyszerű kérvényt kell benyújtania a törvényszékhez mint telekkönyvi hatósághoz, hogy jogigényét elismertesse.

A székely szeme titokban felcsillant. („Ez az, amit tudni akartam!”) Meg akart azonban győződni, hogy nem akarja-e az ügyvéd behúzni. Sohasem lehet hinni az ügyvédeknek.

  • Nem ijesztgetni akar a tekéntetes úr?
  • Bár ijesztgetném! – mutatta a részvétet az ügyvéd. – Rosszul áll az ügyük! Én viszem a pert, ha már vállaltam, de meg kell mondanom becsületesen, hogy kevés a kilátásunk.

A székely megjátszottá a haragot is, hogy jobban eláltassa az ügyvédet.

  • Nem így biztatott, mikor a pert elvállalta! Akkor kellett volna szólni, nem most!
  • Maguk informáltak tévesen! – pattant fel az ügyvéd.
  • Hát akkor most mit csináljunk? – juhászkodott meg a székely, és gondütötten vakarta a füle tövit.
  • Egyezségre kell lépni az ellenféllel. Más megoldás nincs!

A székely kacsintott az írógépes kisasszonynak, de olyan hevesen ugrott fel, mintha kígyó csípte volna meg.

  • Mit? Egyességre lépni? Azzal a tekergővel? Sohasem! Tudja-e, doktor úr, mi az a szó: So… ha… sem! Ha minden vagyonunk reá megy, akkor sem! Ha tömlöcben rothadunk el mindnyájan, akkor sem!…

Még lihegett is a dühkitörés után, de aztán büszke méltósággal mondotta:

  • Folytassa csak le a pert, ügyvéd úr, akármibe kerül! Ne törődjék a pénzzel, ha mind csórén maradunk is! Ne irkafirkáljon se nekem, se az ecsémnek, hanem pereljen, mert mi megyünk, ha kell, a királyig es!

Az ügyvéd vonogatta a vállát, de megígérte, hogy minél hamarabb kitűzeti a tárgyalást.

A székely leverten elbúcsúzott, de az ajtóból visszafordult, mintha valamit elfeledett volna:

  • Szavamat ne felejtsem, nem írná le a tekéntetes úr azokat a számokat s dolgokat, amikre az ellenfél hivatkozhatik, hogy mi is tudjuk, mit kell csinálni Simó Lajinak, s jobban védekezhessünk? Ajegyző úrral es megbeszélnők…

Az ügyvéd papírra tette értelmesen, amit mondott. A székely undorodva tette zsebre:

  • No csak neki a pernek, ügyvéd úr! Mi, Barák nem hagyjuk magunkat! Nem, ha egyetlen gatyára maradunk es!

Az ügyvéd csodálkozva nézett utána, mikor büszke méltósággal távozott.

Mikor a tárgyalás napján a törvényszék folyosóján újból találkoztak, az ügyvéd meleg barátsággal rázta meg a székely kezét:

  • Hát maga is itt van?
  • Muszáj volt béjönnöm – válaszolt alázatosan az ember -, mert idézetet kaptam.
  • Hogyhogy? – hökkent meg az ügyvéd.
  • Azt úgy – magyarázta értelmesen a székely -, hogy abban a Bara „kontra” Simó-féle perben én vónék az alperes… Én vónék Simó Laji…

Az ügyvéd előtt elsötétült a világ.

  • Hogy?… Maga Simó Laji? Akinek én tanácsokat adtam?…

-Az én… Simó Laji, a micsodás… De olyan ügyvéd sincs több

a vármegyében, mint a doktor úr… Mondtam is a feleségemnek, hogy te Rózsáli, ha azok a csürkék, amiket a csóré nyakú tyúk költött, annyira nőnek, vígy bé vagy kettőt az ügyvéd úrékhoz… Adnék többet es, tekéntetes úr a fáin tanácsért, de az idén rosszul költöttek a kotlók. Tudja a fene, hogy mi lehet az oka!…

BIKÁT VETTÜNK A FALUNAK

Azt tartja a régi közmondás, hogy az es bolond, ki papfiat s bikaborjút nevel. Ha ennek az első része nem is talál, annál iga- zabb a második. Azt azonban szóvátétlen nem hagyhatjuk, hogy költséges dolog mind a kettő: papfiú, bikaborjú egyaránt. Min- denit felteszi rá az ember, s osztán vagy sikerül, vagy nem. Még ha sikerül is, csúful megrántja az embert, különösen a bikanevelés. Valóságos rabja az ember. Gondozza, vigyáz rá, mint a szeme világára, hogy el se hízzék, erőben is legyen, formája is legyen, gonosz se legyen, még a szőre szála is ragyogjon, s a hozzáértő embert rázza a sárga irigység. A kóst legjavát adja neki, abrakoltatja rendesen, almozza, sétáltatja, nyalatja, keféli, itatja, lesi minden mozdulatát. Úgy áll esztendőkig a jászla mellett, mint az őrangyal, s mégis elég, hogy egyszer rájöjjön a fekete kedve, összetör mindent maga körül, s magát is kárré teszi, vagy megfújja a szél a legelőn, vagy fene tudja, mi baja érkezhetik, s üttetheti meg az ember.

Ha semmi baj sem történik, akkor is olyan a bika – értem a fehér bikát -, mint a férjhezadó leány. Ha idejében el nem viszik, megvénül, elmorcosodik, teljesítőképessége meglankad, s a kutyának sem kell. Ha kiérett a bika, sietni kell az eladással. Annál pedig nehezebb semmi sincs. Furfangos, reszkírt dolog az. Egyszerű gazdaember nem vesz bikát, egész falu kell hozzá. Ritka az alkalom, hogy egy ilyen apaállatot haszonnal lehessen értékesíteni. Tudok embert, ki végrendeletileg hagyta meg a fiainak, hogy bikát ne neveljenek. Egész vagyona reá mehet az embernek. Egyszer volt részem nekem is bikavásárban, de egészen elment a kedvem tőle.

Akkor volt, hogy a birtokosság az öreg bikát megüttette, s a húsát kihopsázta. Muszáj volt mindenkinek megvennie a reá eső részt. Egész nap főzte, dinsztelte, sütötte az asszony a húsát, mégis félig rágatlan kelle megennünk. Minden nyelésnél a sze

műnk meredt ki tőle. A birtokosság a bírót, Dénes Ferit, a lóherélőt s engem bízott meg, hogy új bikáról gondoskodjunk. Nem kellett messzi mennünk, mert mindenki tudta, hogy a harmadik községben Bögözi Küs Dénösnek olyan eladó bikája van, hogy csudájára járnak az emberek.

A vasárnapot reá szántuk, s gyalog átrándultunk Dénöshöz, akinek a szeme megvillant, de egykedvűen fogadott.

  • Megnézhetik! – egyezett bele, s bevitt a pajtába.

Hát gyönyörű állat volt. Tüzes, arányos, szinte fenséges, mint egy szobor. Földig nyúlt a nyála az elégedettségtől, egészségtől. A lóherélő, kinél jobban senki sem ért a marhához a vármegyében, végigvizsgálta, markászta, s a tenyerével alig bírta megemelni a fontosabb részeket, s a végén lelkesen hunyorított nekünk, de hangosan azt mondta:

  • No, láttam szebbet es!

Küs Dénös azt felelte, hogy:

  • Akkor vegyétek meg azt!
  • Ugyan kényes vagy reá! – vágott vissza a lóherélő. – Láttam én még bikát eleget!
  • Ehhez te oskolába mehetsz! – jegyezte meg Dénös csendesen.

Kicsit az udvaron is megjárattuk. Ekkor tűnt ki, hogy a bika az istállóban nem is mutatott. Olyan hibátlan, tiszta fajállat volt, amilyen egy században egy ha akad. Meghajlott a föld alatta, s magának Napóleon császárnak sem volt olyan büszke nézése. Látszott rajta, hogy száz esztendeig is képes a kötelességit teljesíteni!

  • Nagy alkotó tehetség! – muszáj volt a bírónak is elismernie.
  • Abba hiba nem lesz! – nyugtatta meg Küs Dénös. – Kerüjjenek bejjebb! – hívott be a házba.

Illedelmesen becammogtunk az „első ház”-ba, s leültünk a borshímessel leterített asztal mellé. Az asszony falatoznivalót hozott: szalonnát, kinyeret, túrót, s kínálta.

  • Szeressék no!

Megköszöntük, s kényelmesen csombolygattuk az ételt a szánkban. Küs Dénös borért futtatott a zsidóhoz.

  • Hogy jobban csússzék az étel! – bízatott ő is.
  • E mán portéka! – töröltük a szánkat ivás után kezünk hátával.

Csak mikor jól ettünk-ittunk, s kinyugodtuk magunkat, hozta elé a bíró a bika dolgát.

  • Osztán Dénös, mi vóna az ára annak a bomyúnak?
  • Tizenkétezör! – sütötte le a szemét szemérmesen Küs Dénös.

-Akkor heába jöttünk! – mondotta a bíró leverten.

  • Jöttek a tűzlángját heába – vetette fel a fejét büszkén Dénös.
  • Legalább életikbe egy szép bikát látának. Most már fogalmik van róla, milyen a szép állat.
  • Hát nem mondom, elég nehéz dög – nézett maga elé a bíró.
  • De tizenkétezör se kutya!

-A csak a kezdet! – mosolygott Dénös. – Mehettek fejjebb es!

-így es elég magosan lakói! – kacagott közbe a lóherélő, hogy ő is szóljon valamit.

  • Hát a tekéntetes úr mit szól hozzá? – néztek rám, hogy megoszoljon a felelősség.
  • Hollandiából hozatunk azért a pénzért apaállatot! – ráztam a fejemet.

Tiszteletből semmi csúfot nem mondott erre Küs Dénös, de megnézett, mint a lőtt medvét. Az is igaz, hogy a bika dolgát többet se ő, se mi elé nem hoztuk. Inkább a „helyzet”-ről beszélgettünk barátilag, s közben Dénös feltette a második litret is az asztalra. Ebből láthattuk, hogy ritka tisztességes ember. Idő múltán a bíró kiment a házból csendesen. Nekünk nem tűnt fel, mert szokott az ember ilyenkor széjjelnézni az életen. Azt is természetesnek tartottam, hogy utána váslott a lóherélő is, mialatt én az asszonnyal váltottam néhány szót.

  • Vetek egy kis szénát a lovaknak – használta fel az alkalmat Dénös, s kedvesen biztatta a feleségit:
  • Töltsd egy cseppet az üdőt a tekéntetes úrral, míg jövök!
  • Ne siessen – gavallérkodtam az asszonnyal, aki különösen boron keresztül igen igézetes fehémépnek mutatkozott, s nem ijedezett a szótól.
  • Az Isten hozta a tekéntetes urat! – kapott a kezem után bizalmasan. – Szerezze el valahogy azt a bikát, mert nagy bajban vagyunk! Ha tisztességes áron el nem tudjuk adni, teljességgel tönkremegyünk… De nehogy szóljon az uramnak, mert ha megtudja, hogy szóltam a tekéntetes úrnak, abba helybe szecskába vág! Jaj, ha nem sikerül a vásár, végünk van!
  • Ami rajtam áll, szívesen megteszek mindent! – nyugtattam meg a riadt menyecskét, s bátorításul éppen az orcáját akartam megcirógatni, de elkéstem, mert bejöttek a többiek, de olyan komolyan, mintha a világ sűrű gondja az ő vállaikat nyomná.
  • Mit szól hozzá tekéntetes úr – fordul hozzám a bíró beígérek a bikáért a tízezört? Vajon megvemek-e otthon?
  • Azt az ötszázat még adják reá! – alkudozott Dénös – s nem bánom, vigyék a bikát!

Ezen elvetélkedtek jó fertályóráig, s akkor látom, milyen szemrehányólag néz rám az asszony. Várta az ígéret teljesítését. Pirulva szóltam közbe.

  • Egye fene, abba az ötszázba nem hal bele a falu, adjuk meg!

Abíró s a lóherélő úgy tettek, mintha meghökkentek volna, de

csak megadták magukat.

  • Nem bánom no!… De csak a tekéntetes úr szavára megyünk bele!

Kemény kézfogásokkal megpecsételtük a vásárt, s most már vidámabban megittuk rá az áldomást… Előpénzt nem hoztunk, de Dénös számba se vette.

  • Tudom, hogy szavatartó, tisztességes emberekkel van dolgom! – bogozta meg a becsületünket.

A súj tudta akkor, hogy ötszáz lejt ígért a bírónak, ha megvéteti a bikát.

Hiába no. A vásárhoz ész kell.

Megállapodtunk, hogy jövő vasárnap jövünk a pénzzel.

Setétségben vetődtünk haza.

A birtokosság helyben hagyta a vásárt. Nem volt rossz vásár. Minden valamirevaló ember ismerte már a Küs Dénös bikáját. Híre volt annak, mint a szép színésznőknek.

Másik vasárnap szólít a bíró, hogy menjünk Küs Dénöshöz, s igazítsuk el a bika dolgát végképp.

Már akkor láttam, hogy valami baj van. Kedvetlenül kutyagolt mellettem, de csak a mezőn mondta meg, mi bántja.

  • Le kell srófolnunk a bika árából legalább még ezör lejt!
  • De hiszen megvan a vásár! – lepődtem meg. – Abirtokosság is belement.
  • Kedvetlenek az emberek – mérgelődött a bíró. – Drágállják a bikát… Ha Küs Dénös le nem ereszti azt az ezör lejt, én visszamondom a vásárt.
  • Ez elég kellemetlen!… Nem szeretek cigánykodni.
  • Jobb is, ha nem szól belé a tekéntetös úr. Bízza reám az egészet!

Szégyenkezve kullogtam utána, mikor megérkeztünk Küs Dénöshöz, aki derülten fogadott.

  • Hozzák ugye a pénzt?
  • Baj van, Dénös! – horgásztattá le a fejit a bíró. – Abirtokos- ság úgy határozott, hogy ha le nem eresztesz még ezöret, nem kell a bika.

Küs Dénös megütközött, de pillanat múlva felderült az arca.

  • Nincs azért semmi baj, Mihály bácsi!
  • Eléggé restellem – mentegetőzött a bíró. – Mi mindent elkövettünk, de a többség ellene volt.
  • Ha így van, így van! – nyugtatott meg Dénös. – Egyet se búsuljon miatta!… Én es meggondoltam a dolgot. Most már én se adom a bikát azért a pénzért.

Mihály bácsi reám nézett loppal, hogy érteni kell ez efféle beszédet.

  • Hát akkor mi távozunk es! – sürgette a döntést a bíró, de Küs Dénös megsértődött.
  • De az én házamtól így nem lehet elmenni! Még azt hinnék az emberek, hogy haraggal váltunk el. Semmiletteképpen nem eresztem, hogy legalább meg ne tiszteljem.
  • Érdemtelenek vagyunk rá! – szabadkozott a bíró, de elégedetten ült le az asztal mellé, s komótosan kinyújtotta a lábait.
  • Te! E még jobb bor, mint a múltkori!
  • Lehetős! – válaszolt szerényen Dénös.

Jól ettünk-ittunk. Kétszer is megpróbáltam, hogy asztalt bontsak, de Küs Dénös nem tágított, visszakényszerített a pohár mellé, így telt el az egész délután anélkül, hogy a bika dolgát eléhozták volna. Tudtam, hogy az egész vételár a bíró zsebében van, de nem értettem, hogy miért csökönyösködik.

  • Fizesse ki, s menjünk! – biztattam, mikor egy pillanatra magunkra maradtunk. – Nem értem, hogy mit akar azzal az ezer lejjel…

Most már bőbeszédűbb volt Mihály bá a bortól.

  • Ne! – magyarázta. – A dolog úgy áll, hogy a birtokosság megszavazta az egész vételárat. Igaz-e?
  • Úgy van!
  • Tehát a birtokosság nem károsodik, ha azt az ezör lejt magunknak lesrófolom költségekben.
  • Nekem nem kell! – utasítottam vissza riadtan.
  • Kell nekem! – örvendett meg Mihály bá az én részemnek is.
  • Csak maga fogja bé a száját.

Hallgatnom kellett, mert bejött újra Dénös.

  • Köszönjük az irántunk való szüvességödöt, Dénös – kezdett búcsúzni a bíró de nekünk már indulnunk kell, hogy el ne esteledjünk!… Hát ha meggondoltad magad a bika dolgában…
  • Reá érünk! – tért ki Dénös az egyenes válasz elől, s gondtalanul új poharat töltött.

Már szürkült, mikor befogatott, s mi felpakkolóztunk a szekérre. Annyira ment a barátsággal, hogy még el is kísért.

  • Hajts a rövid úton! – szólt oda a szolgának, ki nekifordította a lovakat a kaszálóknak. Puhán, kellemesen gurultunk, mint

ha féderes díványon járna a szekér. Dénös tartott szóval, és mi csak akkor vettük észre, hogy hol járunk, mikor szekerestől süly- lyedni kezdtünk az ingoványbán. Akkor Dénös rémülten elordította magát:

  • Meneküljön, ki merre lát, mert mind itt pusztulunk!

Ijedten ugrottunk ki a bíróval a szekérből, de térdig süllyedtünk a fekete, súlyos, alattomos iszapban, s lassan, tehetetlenül vont a mélységbe a láp, mintha az ördögök húznának a lábainknál fogva. Küs Dénös és a szolga alig bírtak visszaemelni a szekérbe. Sokat nem teketóriáztak, hanem hirtelen levetették a hámistrángokat, pillanat alatt a rúdon elémászva kifogták a lovakat, azzal felkapnak a lovak hátára, s mire a szemünket elpillantottuk volna, már cuppogtak is kifelé az ingoványból.

-Adjon Isten jóccakát! – csúfondároskodott vissza Dénös az ingovány partjáról. – Azt az ezör lejt használják egészséggel a másvilágon.

Ebből láttuk, hogy ez a gazember mindent tud, s szántszándékkal hajtott bele az ingoványba, hogy minket elpusztítson. Mihály bá nagyot káromkodott mérgében, de nem használt semmit. Akkor kérésre fogta a dolgot.

  • Ments meg, Dénös, ha Istent üsmersz!

Dénös azonban visszakiáltott:

  • Megadják-e a tizenkétezör lejt a bikáért? Igen vagy nem?
  • Kötelet a nyakadra! – mérgelődött a bíró. – Nem nyugszom addig, míg tömlöcbe nem juttatlak!
  • Hát kied, Mihály bá, jószántából lemond-e arról az ötszáz lejről, amivel muszáj volt magát megvesztegetnem?
  • Kerülj csak a kezembe! – csikorgatta a fogait tehetetlen dühében a bíró.
  • A tekéntetes úr pennás ember – kacagott Dénös -, azt ajánlom, hogy míg látnak, s míg nem késő, hát foglalják írásba, hogy a bikát tőlem megvették tizenkétezörért, s maga, Mihály bá lemond az ötszáz lejiről. Ami pénzt magukkal hoztak, azt mindjárt átadják, a többit megkapom, mikor elviszik a bikát!
  • Szakadt volna meg a nyakad kicsi korodban! – dühöngött a bíró. – Nem s nem, tudd meg! Inkább itt pusztulok!
  • Segélje az Isten! – válaszolt nyugodtan Dénös. – Én nem erőltetem!

A szekér lassan süllyedt a kék-fekete dágványban. A kerekekből már alig látszott ki valami. Hideg is volt, kietlen hideg.

  • Ha megmaradunk, akkor is holtra betegedünk! Csináljon valamit! – haragudtam a bíróra. – Én inkább fizetek a magaméból ötszáz lejt!

Nem volt mit tennie, meg kellett adnia magát. Mire az írást megírtam, s a zsebkendőmbe kötve, a dohánytárcámmal nehezítve kihajítottuk a pénzzel együtt Küs Dénösnek, már jött is a szolga két erős ökörrel, jó vastag szekérkötő láncokkal, és nagy nehezen kivontattak az ingoványból.

Mázsás kő szakadt le a szívünkről, mikor partot érhettünk.

Szerencsére Küs Dénösben volt annyi tisztesség, hogy a lovakkal hazavitetett.

A beígért ötszáz lejt alig tudtam összecsinálni, hogy az asz- szony ne tudjon róla. Küs Dénös már ügyvéddel fenyegetőzött.

Ma hallom, hogy a bíróval megosztoztak rajta. Kicsinált dolog volt az egész! Maradt volna az a gazember az ingoványbán!

Azóta látni se bírom azt a bikát, pedig ritka szép állat, maga a megtestesült férfiasság.

FAVÁSÁR

A nagy urak úgy veszik a fát, hogy betelefonálnak a „Tűzifa Rt.”-hez, s fél óra múlva már a melege mellett ölelgetik a szeretőjüket. Az olyan kisurak, mint én is, a Róráté-mise után kimennek a fapiacra, az istentelen hidegben ott táncolnak fél napig, s akkor is csak nagy fifikával tudják beszerezni a tűzrevalót. Nagy tudománya van a favételnek.

Az ember elsétál a szekerek között, de nem néz a fára, csak úgy a szeme szőre alul lesi ki, hogy melyik szekér volna neki való. Most aztán azt kell megtudni, hogy milyen ember a gazdája. Azt, ahogy mondani szokás, pofáról nehéz kitalálni, hanem ki kell tapogatni. Erre vannak jó és rossz módszerek. Sohasem szabad azt kérdezni, hogy: -,, Eladó-e ez a fa, bácsi? – mert a hosz- szú úton félig megfagyott, zúzmarás, mérges szegény ember erre azt feleli, hogy: „Minek a fészkes fenének hoztam volna másképpen ide!”

Valamivel jobb módszer, ha az ember megáll előtte, s mintha onokatestvére volna, bizalmasan és ismerősen aszondja:

  • No, fát hozott?

Mire a válasz:

  • Nem. Tetűt!

Ez a te embered.

  • Hehehe! – kacagsz bután. – Jó kedve van Áron bácsi!
  • Jó, mert jól háltam!

Ha erre nem tudsz felelni, eredj haza. De téged sem a gólya költött, azért visszaturbékolod:

  • Kied miatt sem nyögnek már a galambok!

Az ember úgy megnéz, hogy egy krajcárérő becsületet sem hagy rajtad, s így utálkozik:

  • Nem, mert magát várják! Lábtól való már maga is.

Ezt ismét úgy értsd, hogy a zetelaki galambok a nyoszolyában csak lábtól engednének, mint az ártatlan gyermeket.

Most jön az oldal vágás a fára.

  • Akkor is kied vakarná a fejit, mire ez a fa megszárad!

Hogy ez mit jelent, hirtelenében nem tudom megmagyarázni,

de nem is kell, mert az ember felcsattan:

  • Ez a fa? Ilyen nincs több a piacon!

-Jól üsmeri! – veregeted meg a vállát bizalmasan – mert együtt nőttek fel.

Az „együtt nőttek fel” ismét azt teszi, hogy a fa vén, pudvás, tűzönsíró, szuvas, ganyéravaló, értéktelen erdőgaz. Az ember vagy kijön a sodrából, vagy nem. Ha kijön, akkor elküld messzi tájakra, ha nem küld, akkor állja a tromfot.

  • Mi együtt, s csak éppen magát vártuk, mielőtt meghalnánk.
  • Csak nem haragszik? – teszed fel álnokul a kérdést.
  • Haragszik a román kormány! – néz le az ember.
  • Akkor mi az ára a fának?

Ezt azonban úgy kérdezed, mintha csak kíváncsi volnál, hogy hogy is, jár a fa”, neked pedig annyi volna az udvaron, hogy mozogni se tudsz tőle. Az ember azonban megérzi a vevőt, mint a bolha a meleget, s óvatosan felel.

  • Meg se mondom, mert ha meghallja, húsz lejjel mindjárt többet ígér érte.

Fittyentesz a kezed fej ivei, s búcsúzkodol, mint aki itt hiába tölti a drága időt.

  • Nem hússzal, de száz lejjel is többet adnék, ha ez fa volna!… Na tartsa meg az Isten!

Az ember mérgesen a sapka felé döf a mutatóujjával:

  • Őrizze meg az Isten magát is a szeme világától!

Magyarul: – Vakulj meg, mert nem látod, hogy milyen jó fát

szalasztasz el. Neked azonban eszed ágában sincs elmenni, s csak a tehenekig lépsz, melyek a hidegtől borzas, felálló szőrrel, ájtatosan állanak. Részvéttel megsimítod az egyiket.

  • Egészen megfagynak szegények!

Az ember büszkén utasít el.

  • Ne féltse maga, ami szőrös!

Úgy értsd, hogy a gyapjas, szőrös állatok a legcsattogóbb hideget is jól bírják.

Nem jó azonban félrenézni, mert mindjárt elütik a fát a kezedről a többi vevők.

Fiatal, kövér, nehéz naccsága lép most az emberhez, és kényesen csicsergi:

  • Mennyi a fa, bácsi?
  • Kétszázhúsz!
  • Jaj be drága!
  • Maga drága, lelkem küsasszon!

A nagysága szokás szerint körüljárta a fát. Azalatt vissza- orozkodom én is, és odahunyorítok az én emberemnek:

  • Emmá fehérnép, mi?
  • Jó faggyá van! – ismeri el a székely.

A hölgy már vissza is tért.

  • Bogos ez a fa, bácsi!
  • Ami bogos, annak van jó tüze.

Rám hunyorít, vág a szemével, de nem tudom, hogy miért.

  • Száznyolcvanat adok érte! – alkuszik a nő.
  • Annyit ez az úr még a hajnalban ígért – rázza a fejét a székely. Annyival szeretném én is megvenni a fát, de a nő könnyelmű.

Attól félek, hogy többet talál ígérni. Lépre kell csalnom mind a kettőjüket. Tudom, hogy a székely gyanakvó, s a magam dolgát sem akarom rontani. Azért a hölgy mellé állok.

-Adhatja, bátyám! Ez a hölgy túlságosan is megígérte az árát. Ha estig itt áll, akkor se kap többet.

  • Ugye kérem? – kap a segítségen a nő, és kedvesen rám pillant. Az ember észbe kap. Ismeri ő már ezt a módszert. Az egész

család kijön favenni, s külön-külön alkudoznak, hogy lenyomják a fa árát, azután pedig csak kacagnak a markukba. Rosszféle nép az úri nép, de rajta nem fognak ki. Csak azért sem!

A nagysága szokás szerint leszólja a fát, hogy csak mutat, de alig van a szekéren valami, az is nyers, vén, északos, nem is elég hosszú, a szekér keskeny, közben likak, üregek vannak, hogy

úsztatott fa, harmadosztályú, a kérge alatt megfőtt, nem hasogatták fel kellő időben, hogy nem ér semmit.

A székely csak mosolyog, s úgy tesz, mintha gyönyörködnék a nőben.

  • Eszem a száját, beh szépen szól!

A hölgy elpirul, és véletlenül rám néz.

  • Ami igaz, az igaz! – gavalléroskodom ismeretlenül.

Hamisan pislant, s hozzám lép.

  • Nem az ön vásárját rontom, uram?
  • Dehogy! – tiltakozom. – Én már letettem róla. Kapok én itt sokkal jobb és olcsóbb fát eleget. Csak tessék ezt megvenni!
  • Nekem se kell! – biggyeszti le az ajkát, és elmegy.
  • Súj a dolgikot! – csudálkozik a székely. – Magok osztán értik egymást!
  • Mondj bolond, mondj! – tagadom az ismeretséget a nővel az ő nyelvén, mosolyogva. A székely azonban nem hiszi.
  • Má nem csudálkozok, hogy nem kell a fám!
  • Miért?
  • E mellett a fehémép mellett fa nélkül es kitelelhet. Elvékonyodik a füle, de meg nem fázik.
  • Nono! – hagyom reá, mert ebben a dologban ismét érteden vagyok.

A székely felnéz az égre, s nyugtalankodni kezd.

  • Mi ketten hiába töltjük az üdőt!
  • Száznyolcvanat én is adok! – teszem az első ajánlatot.
  • Egye fene, legyen kétszáz!

Kötöm magam, ő sem enged.

-Adja meg, tekéntetes úr, ha már mindenkit elijesztett innen!

Azért lettem „tekintetes úr”, hogy így tán ráígérek a fára.

  • Legalább a vámot fizesse meg!
  • Fizesse a segesvári hóhér! Hanem tudja mit? Legyen száz- kilencven!

Az ember szeme felcsillan. Gondolkodik, tétováz, morog, végül elszomorodik.

-Adjon hát előpénzt!… Egye fene, első vevő, nem szalasztha- tom el… Bár sohase láttam volna a tekéntetes urat!

Közben a tehénkéket előkészíti az útra. A száz lej előleget megpökdösi, elteszi.

  • Pü, pü!… Apád, anyád idejöjjön!

-Azokat várhatja! Én is mindennap várom.

  • Akkor maga nagy úr lehet álmában!… Hova hajtsak a fával?
  • Csak ide a vasúton túl, a Wesselényi utcába!
  • Hó! – állítja meg a teheneket. – Mé nem mondta, hogy a másvilágon lakik?… Hijjnye, a Krisztus!… Estig sem érünk oda… Hány óra? – kérdezi kedvetlenül.

Nincs mit csinálnia, mert az előpénzt elfogadta. Vagy visszaadja kétszeresen, vagy jönnie kell.

Nem is szól hozzám az úton. Haladunk egymás mellett. A Bethlen utcában, a törvényszék előtt hirtelen megragadja a tehén szarvát.

-Hó!

Tanácstalanul rám néz.

  • Most mi a sújt csináljak?
  • Valami baj van? – érdeklődöm.
  • Bajnak elég baj! – morcoskodik. – Ide tizenegykor bé kéne hogy adjak valami idézetet, mert ha nem, csúful megbüntetnek. Lelkem tekéntetes úr, nem állana meg addig a tehenek előtt, míg bélépem vele? Tisztességes embernek látszik, tegye meg, segél- jen legalább ennyit a szegény emberen!… Nem mondhatja, elég olcsón adtam a fát, éppen csak hogy el nem vesztegettem… Eny- nyit most maga es megtehet.
  • Hocci az ostor! – népieskedem. – Menjen csak nyugodtan, igazítsa a baját, de siessen!
  • Ahogy eresztenek, abba helybe jövök!

Pillanat alatt eltűnik a kapu mögött.

Még tetszik is nekem a dolog, hogy így segíthetek az én székely testvéremen. Orrom, fülem kék a hidegtől, szemem köny- nyezik, és táncolok a tehenek előtt, hogy meg ne fagyjak. Eltelik

fél óra, eltelik egy óra, de az én emberem csak nem jön. Már duplán látom a székelyek anyavárosát, kiszámítom az összes adósságomat, megolvasom, hogy hány szőre szála van a csábeli tehénnek, de ő mégse jön. Hazahajtanám személyesen a szekeret, de azt találja hinni, hogy még a marhákat is elloptam. – Kénytelen vagyok tovább várni. Már cigarettázni se tudok, mert dermedt, vörös ujjaimmal képtelen vagyok cigarettát sodorni. A tehenek is borzasok, és másodszor kezdik kérődzni az ételt, de a székelynek nyoma veszett.

Végre – éppen a delet harangozták – idvezülten, mosolyogva kilép a kapun.

  • Egy cseppet megvárakoztattam, ugye?… Már ne haraguggyék, de a tárgyalás elhúzódott…
  • Mit beszél?… A tárgyalás?…
  • Hát mért töltöttem volna másképpen a drága időt a törvényszéken?
  • Miféle ember maga? – bosszankodtam. – Ha már engem nem tekintett, nézte volna ezt a két szegény állatot! Ezek bele- döglenek ebben a nagy hidegben.
  • Nem lesz egyiküknek sem semmi baja – nyugtat meg kétértelműen. – Én a marhákhoz értek.

Alig bírja a jókedvét visszatartani.

Most ő van felül. Bele kell nyugodnom.

  • Legalább megnyerte-e a pert?
  • Meg az állam, de én es kibúttam!

Recseg a szekér a jó udvarhelyi kövezeten. Egyszer csak az embert nem látom. Nyugtalanul keresni kezdem a szememmel, s hát az egyik boltajtóból kiabál.

  • Eregeljenek csak csendesen, mert mindjárt utolérem… Éppen csak veszek valamit, nehogy az orrom előtt bézárják a boltot…
  • Délután is ráér vásárolni!

A feleletet meg se várja. A méreg öl, de elhatározom, hogy többet nem álldogálok világ csúijára. Ha jön, jön, ha nem jön, még a teheneket is eladom.

  • Csá, hojde! – serkentem a két ganyés fenekű jószágot, hogy jobban haladjunk.

Közben nézegetek vissza, de a székely nincs sehol.

Aki megy, az halad. Mi is hazaérkezünk.

  • Hol a pokol fenekibe lopja a napot? – rivall rám a feleségem.
  • Egy szál fa nincs, amivel ebédet főzzek, dél elmúlt, s a gyermekeknek iskolába kell menniük.
  • Mindjárt, mindjárt! – vigasztalom.

A székely azonban sehol sincs. Magamnak kell megoldanom a szekeret és behordanom a fát. Az ujjam hegye fagyott hozzá, de még néhány szálat fel is kellett vágnom.

Javában fűrészeltem, mikor jött az emberem. Egy kicsit meg volt lódulva, s a szemeim is látszott, hogy ivott.

  • Emmá legén a talpán! – dicsért kedvesen. – Úgy forgódik, mint a pereszlen. Ni, már fel is vágta a fát!… Olyan fa ez, kérőm, hogy csepeg, csepeg a zsírja! Még a fűrész es örvend neki…
  • Hol volt? – ordítok rá gorombán.

A székely meghökken.

  • Netene!… Egy órája keresem őket, tűvé teszem az egész várost értük, míg megkapom, s még neki áll feljebb!

Elkacagom magam, és szó nélkül kifizetem a hátralékot.

  • Miért tette velem? – kérdem szelíden.

Az ember is megbékél.

  • Nézze – mondja bizalmasan. – Maga a drága időt ellopta a piacon azért a pár lejért. Nekem tárgyalásom volt s egy csomó dolgom. Legalább a fogadó árát bé kelle hoznom a tekéntetes úron, ha már a vámot se akarta megfizetni. Osztán ügyelgetett a marhákra is, a fát es lerakta. Ritka tisztességes ember! Az a! Az!… Osztán, ha Zetelakán találna járni, csak Mihók Pál Istvánt keresse. A legküsebb gyermek es megmutassa, hol lakom… Osztán azt es megláthassa, hogy nyögnek nálunk a galambok, ha ilyen fenekemén legént látnak, mint a tekéntetes úr…

… No, jó találkozást!

FAJMALACOK

Két koszos yorkshiri malacot vettem alkalmilag a kőhalmi vásáron, hogy legyen, ami turkáljon az udvaron. A volt gazdájuk, egy térdig csizma, fülig kalap mirkvásári szász az istrángot, amellyel a hátsó lábuk meg volt kötve, a markomba nyomta, és otthagyott. Csak ezután jutott az eszembe, hogy nincs szekerem, amivel hazavigyem, vonatra pedig nem ültethetem. Hozzáköthetném egyik villanyoszlophoz, míg keresek valakit, de addig ellopják. Szerencsére az Isten odahozta Pólya Jóska szomszédomat, s mivel ostor volt a kezében, nem tagadhatta le, hogy szekérrel jött. Mikor meglátott, akkorát kacagott, hogy a hasa egészen megfájdult tőle.

  • Mi a sújt csenál, tekéntetes úr? Miféle rusnya békákat árul?

-Árulja a fene, Jóska. Hirtelen elmene az eszem, s megvevém őket. Most nincs, amivel hazavigyem.

  • Tegye a zsebibe őket! – mulatott Pólya Jóska. – Még el es alusznak benne, míg hazaér.

Figyelmesen megszemlélte a malacokat, s rájuk köpött.

  • Pü, meg nem igézlek! Szén ezeket maga orrba verte. Egészen a homlokukba tűrődött az orruk. Ó, hogy a tűzlángja vesse fel csóré ártánjait! Példa két állat! Tudja, mit ajállok?
  • Mit, Jóska?
  • Szép leptiben hajtsa el a szabóhoz, s varrasson gúnyát nekik! Az éccaka megfáznak.
  • Ne tréfáljon, Jóska, hanem forduljon erre a lovakkal, s hányjuk fel a saroglyába!
  • Fel nem tenném semmiért a szekeremre! – tiltakozott jókedvűen az ember, de csakhamar jött is a szekérrel, és már messziről kiáltott:
  • Takarja le valamivel, nehogy a lovak meglássák, mert mind a kettő csikózó, s még meg találják csudálni!

A szekérkasban egymás mellé húzódott a két rózsaszín malac, és egyet sem viccsant. Útközben elbeszélte Pólya Jóska, hogy az ügyvédekkel volna valami baja, s nem ártana, ha én is szólnék valamit az érdekében, amit meg is ígértem.

  • De ismernem kellene az ügyét, hogy tudjak hozzászólni – tapogatóztam.

Pólya Jóska elkomorodott.

  • Elég cudar ügy!… Válók az asszonytól.
  • Elment magának a szép esze? – rivallok rá.
  • Az ezután válik meg – legyezi a lovait az ember.
  • Ha meghót volna, még a kicsi körmivel is ki kellene ásnia, amilyen szép, ügyes asszony a maga felesége!
  • Hallod-e, Sármány? – rikkant oda büszkén a lovának Jóska.
  • Miféle szamárság miatt kaptak össze?
  • Jól es mondá. Szamárság… Hogy nem fiú lett, hanem leán- ka… Már a gyermek, aki született, tudja-e?… Hirtelen mérgű ember vagyok. Én biza ágyastól feltettem az asszont a szekérre, s hazavittem az anyjához. Nem hiszem, hogy ne hallotta volna.
  • Hallottam valamit.
  • Hát ezért. Holnap kéne, hogy legyen a tárgyalás.
  • Az nem megy olyan könnyen. Ki az ügyvédje?
  • Zoltány úrfi.
  • No, majd érdeklődöm nála.

Közben megérkeztünk a malacokkal a fogadóba „Tajfel úr”- hoz. Azér Tajfel úr, mert ez a szójárása, hogy: – „Ich bin ein armer Teufel.” Ami pedig egyáltalán nem igaz, mert akinek olyan bora van, mint neki, az nem szegény ördög. Különben rendes vendéglő, külön színnel a szekereknek, külön a masináknak. Szoba is kettő van: a korcsma s az „étteröm”. A népeknek egy ügyes, ropogós falusi leány hordja az italt, az uraknak „kisasszonyuk” van, de akinek pénze van, az éjfél felé meg szokta cserélni ezt a két „virágot”.

  • Mikor indulunk haza? – kérdezem a szekeresemet, hogy ahhoz tartsam magam.
  • Csak végezze a dolgát!

Amíg a különböző megbízatásoknak eleget tettem, már estére hajlott az idő. Csak a Tajfel úr kapujában jutott eszembe, hogy a Pólya Jóska dolgát teljesen elfeledtem. Majd mondok neki valamit, vigasztalódom, különben is miért avatkozzék az ember a más családi ügyébe. Csak úgy szemmel megállapítom, hogy a lovak ropogtatják a szénát az „állás” alatt, tehát nem hagyott itt az én emberem. Hirtelen falok valamit, hogy legyek készen, ha indulunk. Le is telepszem egy kis kerek asztalhoz. Tajfel úr előzékenyen és mosolyogva siet oda.

  • Kit látnak szemeim! – mondja németül, és mindjárt beszédbe elegyedünk.
  • Úgy látszik, megint a nemzeti párt jön – véli Tajfel úr.
  • Jöhet akárki! – legyintek apatikusan a politikára.
  • Ja, wir Minderheiten! – sóhajt Tajfel úr, és bort loccsint, míg elkészül a vacsora.

Éppen azt fejtegetjük, hogy lesz-e infláció, mikor nyílik az ajtó, s béduvad rajta Pólya Jóska a feleségével, a saját és ellenfele ügyvédjével. A válóper tanúi is előkerülnek.

  • Tessék, tessék! – nyitja a külön szobát Tajfel úr.

Jóska mellém orozkodik, és boldogan megdöfí az oldalamat.

  • Kibékülénk!
  • Okosan tették! – dicsérem.
  • De csak most az egyszer! – kottyant bele az asszony. – Ha még egyszer úgy talál csinálni velem, nincs az a vagyon…

-Akkor költözzék hozzám! – mondja gavallérosan az ügyvédje.

  • Netene! – büszkélkedik Pólya Jóska.

Nekiülünk a békevacsorának.

A fiatal, piros-ropogósra sült malacpecsenye kitűnő, Küküllő menti bor mellett éltetjük az „új párt”. Éjfél körül még köszöntőt is mondok rájuk. Tetszik. Hogyne tetszenék. Pólya Jóska is, Tajfel úr is ragyognak a megelégedéstől. Alig akar szétoszlani a társaság. Szerencsére az egyik ügyvéd után küld a felesége, mire a másik ajánlkozik, hogy „vállalom a képviseletet”.

  • Ne menj!
  • Maradjon, doktor úr! – biztatja Pólya Jóska is. – Úgysem válók el soha többet az életben.

Az asszony szerelmesen dől hozzá a melléhez, s azalatt az ügyvéd megszökik.

Fene tudja, hány óra lehetett, mikor felültünk a szekérre…

Már a falu végén jártunk, mikor felzökkentett a szekér a szundikálásból. Akkor jutottak eszembe a malacok. Mint gondos gazda, hátranézek a saroglyába, s akkor látom, hogy malacnak híre- helye sincs.

  • Hó, Jóska! Baj van!… Ellopták a malacokat!
  • Lopták a fenét! – morog hátra Jóska. – Nézze meg jól, mert ott kell hogy legyenek!

Az asszony teszi magát, mintha aludnék, Pólya Jóska pedig kuncog az ülésen.

  • Nem es lehetnek, mert az este megevők őket!…
  • Megettük?

-Azokat meg!… No ne búsuljon, majd ellátom én a tekéntetes urat malacokkal… Gondoltam, mért kacagtassa magát az egész faluval két ilyen példa, tetves malac miatt…

AZ ARANYÓRA

Esztendőkig volt pályamunkás a vasútnál Külü bá, ahol megszedte magát. Mikor kidobták, valami érdemleges dolgot szeretett volna hazavinni, ami ilyen jártkőt embernek tekintélyt ad, s ami nem is igen van a faluban. így vette meg a városon a zsebbeli aranyórát. Az asszony ugyan szinte kiverte a szemit miatta, de később ő is belenyugodott, mert az efféle holmiban csak nő a pénz. Az ilyen értékes, nagy dolog azonban nem hozza meg a becsületet, ha a ládafiában őrzik. Meg kell hordozni a faluban, hogy lássa mindenki, s egye a fene az embereket az irigység miatt. Előbb azonban el kell igazodni tudni az órán, s hogy ezt a hiányosságot pótolja Külü bá, átmegy a csikorgó, havas hidegben a mestörhöz.

  • Jó estét, Külü bácsi! – fogadják. – Mi jót hozott?

Külü bá előbb bizalmasan elhelyezi a sapkát a vetett ágyon, s csak aztán fordítja ki a lájbizsebből a kincset.

  • Ezen zsebbéli órát ne!

A mester illedelmesen el is csudálkozik, dicséri a szép órát, ahogy illik is egy mesterhez, akit mi tartunk; a mestemé azonban sötéten, fojtott szitkokkal az ágyon csepegő, havas, fodor sapkát nézi, amely olyan, mintha nagy bakmacska lesné az ágy alól kibúvó egeret.

  • Ha lenne szíves, Mesturam béigazítani a pontos időre!

A mester megteszi. Külü tudományos érdeklődést tanúsít.

  • A percmutatóba nem vagyok egészen bizonyos! – vallja be.

Kiderül, hogy a többi mutatóban sem bizonyos!

A mester csodálkozik.

  • De hiszen én úgy tudom, hogy maguknak otthon órájuk van!
  • Azt fejből üsmerem!
  • Akkor készen is vagyunk! – könnyebbül meg a mester. – mert ez egészen úgy mutat.
  • Megette a fene, ha úgy mutat! – kedvetlenedik el Külü bá. – Akkor hiába hánytam ki a drága pénzt az ablakon!
  • Hogyhogy?

Kiderül, hogy a falióra ugyan se nem siet, se nem késik, mert még az édesapja halálakor elserkentette az utolsót… Ezért üsmeri Külü fejből, s ezért felejtette meg, annyi idő óta, a mánusok járását.

A mester szívesen feleleveníti, s Külü bá fél óra múlva az órák, percek, másodpercek állását hibátlanul felismeri. Nem parasztosan, hogy: – Fertály nyóc! – hanem vasúti pontossággal, hogy – Hét óra tizenöt!

Most azonban a szerkezetére is kíváncsi.

A mester penicélussal óvatosan felbillenti a belső fedelet is. Látni lehet, hogy a hajszálkerék aranyszárnya ragyogva repdes, az ékkövek keményen fogják a finom csapágyakat, hogy el ne görbüljenek az aranykerekek, mikor az idő tizenkét szép fehér ökre végigvonja a végtelenség láthatatlan útján.

A zsendely nagyot csattan a rozoga mesterház tetején.

  • Ha így tart, megfagyunk a télen! – komorodik el a mester.
  • Fogyatékán bizony a fánk! – vallja be a mestemé. – Mit csinálunk fa nélkül tavaszig!
  • Hát a kánonika porció? – érdeklődik Külü.
  • Az még az erdőn van! – legyint lemondóan a mester.
  • Hónap békapatok egy szekérrel! – vigasztalja meg szegény mesteréket Külü bá, s már búcsúzik is, mert még dolga van a faluban.

Mesterék a háta megett elnevezik Külüt tisztességes embernek.

Az úton kutya iklat lefelé, lompos farkán jégcsapok zörögnek. Külü bá megnézi, hogy a kisgöncöltől srégen az ötödik csillag látszik-e. Ha azt elhagyta a hold, túl vagyunk a kilenc órán. Felleges időben, ha bal felől fújja a szél az ember orrát, lenyugha- tunk, mert éjfél is elmúlt.

  • Még szoknom kell a zsebórához! – véli magában, és halad tovább.

Itt is fény, ott is fény. A házak rásugárzanak az útra. Éva Isvánéknál nagy a zuvatolás. Kihallik az útra. Ide Külü valami

címen az órával betekint, de nincs maradó szándéka. Kevés beszéd után készülődik is.

  • Még fiatal az üdő! – marasztják.
  • Fiatal-e? – kételkedik ravaszul, s áhítatosan elő vonj a az órát, de úgy, hogy mindenkinek látnia kell. Hanyagul rápillant.
  • Hm! Jól eltőt az idő!

A vele egyívású Tömpe Márton szegény ember irigyen fel- herken.

  • Be cifra hagymád van! Hol szőrözted?
  • Sármánytyu madárral kőltettem! – rittyent vissza Külü, s a keze fejével int távozóban, hogy kacagással ne bántsák szegény Tömpét, akinek a pénz sohasem húzta le a zsebét, de eljöhet az az idő, hogy ő is csak belépik az oldalházba, letör egy fogat az aranyboronából, odaveti a cigánykovácsnak, hogy mérjen patkót belőle… Csak adja az Isten, hogy az ördögborda magja fennakadjon a likas bocskorában!
  • Addig azonban egyet vénülünk! – kacag Külü, s befordul a kocsmába.

Valamirevaló ember nem mehet el előtte, hogy legalább pillanatra be ne üsse az orrát. Ha pénze nem volna, akkor is az orra likáig töltheti magát az olyan ember, kinek ilyen aranyórája van.

  • Ülj le, Ábris! – biztatják többen is.
  • Tizenöt percnél tovább nem maradhatok! – adja meg magát a cimborák istálására, s biztonság végett maga elé teszi az aranyóráját.

A kicsi azonban a sokat kívánja, különösen ebből a ritka jó rionfalvi borocskából, s mire Külü bá kikövetkezik az ajtón, nemcsak neki, a télnek is fehér jókedve kerekedik. Szemközt fújja a hóport, zúzmarát, ablakokra virágot pirkál, a határkö- vön hóbabonát csinál, s majd éjfélkor farkashátra pöndörödve a szalmába ellett kutyakölykökre vadászik. Olyan idő kerekedett, hogy a cigánynak válla bérein, nyaka szirtje alatt megfagynak a juhok. A jegesre vert utcán Külü tántorogva ingatja félrecsúszott sapkáját, s egyszer csak maga elé meredve meg-

hökkenve összehúzza kékre fagyott, jeges, bozontos szemöldökét:

  • Itt mióta van árok?

Kicsire azonban nem nézünk. Nekihúzódzkodik, s úgy átszö- ki a saját árnyékát, hogy az orrán csúszik jó másfél métert. No, semmi baj, csak a pipaszárat harapta ketté. Igazából azonban csak akkor józanodik valamicskét, amikor hazaér.

-Az asszony! – hűl meg a szíve. – Jaj, bár tecchalott volna.

A vénasszony azonban nem tetszhalott, de szerencsére alszik. Külü bá nem meri elfoglalni férfiúi helyét a hitvesi nyoszolyá- ban az asszony mellett, hanem gúnyástól óvatosan leereszkedik a kanapéra. Agya szédülő malomkerekei zúgnak, s ő elégedett, széles mosollyal elszenderedik. Mári néném, aki felriadt az ajtónyikorgásra, de türtőztette magát, és reggelre tartogatja az erejit, szintén visszaaluszik. Alig koppan be azonban a szeme, rémülten felsikolt:

  • Jaj, az aranyóra!

Hátha ellopták, béitta, vagy elvesztette részegen. Ó te fenn- való szentséges Jóisten adjad, hogy meglegyen!… Szakadt volna meg a nyaka, ki a szombat estét kitalálta.

Izgalmában egyre-másra huzigálja a büdösköves gyufaszálakot a falon, míg a lámpa fellobban, és rémült, borzas ősz hajjal rávilágít urára, mintha ördög nézné meg a lelkiismeretét.

  • Hálá légyen a Jóistennek! – s a lájbizsebe pillanat alatt aranyórát tojik. – Úgy elteszem, hogy soha az életben meg nem kapja!

Azt azonban csak gondolja az asszony, mert reggel Külü törött tükördarabot támaszt az ablaknak, s kaszadarabbal eszközölt be- retválkozás után odamordul az asszonynak:

  • Hocci az innepi gúnyámat s az aranyórát!

Szép vasárnapra virradtunk. Eljött a kék lábú hajnal, s az álom összekapkodta cifra játékait. A macska is hazajött a háztetőkön hóba süppedő lábakkal. Semmi változás. Senki sem született, senki sem halt meg. Csak egy leánynak fagyott az

ablakhoz néhány szál virága. Ahelyett nyílik más. A hideg is enyhült.

Külü templomba viszi az óráját.

Istentisztelet után a cinteremben odaáll a többi közé a papjához, s a maga részéről is megdicséri a prédikációt.

  • Fáinul megszerkesztette! Kerek egy óráig tartott. Néztem a zsebórámon!

A mester orgonán kékült kezeit dörzsölgetve, mosolyogva puhatolódzik, hogy lám fogott-e Külü bán a tegnapi tanítás.

  • Hány óra magánál, szomszéd?

Külü hálásan tekint fel a mesterre, mert most már mindenki láthatja – a szeme folyjon ki -, hogy tekintélyes dolog az az óra. Nem is lehet panasza. A gazdák olyan komolyan várják, míg előbolhássza kényelmesen a lájbizsebből, mintha valami szent szertartáson volnának. A Külü lelke megtelik vastag büszkeséggel, de nem mutatja. Szétnéz, és tekintélyesen felbillenti a ragyogó aranyfedelet.

  • Most, eppen most – törekszik a pontosságra, de hirtelen zavarba jön, elvörösödik, feltekint az égre, vizsgálgatja az Isten aranyóráját, a napot, hangja fogyni kezd. – Most, eppen most… tizenegy óra hetven perc… hetven perc… – Csak az az átkozott percmutató ne volna, de megfejti, ha a fene fenét eszik is! – Hetven perc… s még valami!

A mester kacagva üt a vállára:

  • Maradjon maga csak a napnál, szomszéd!

Külü szégyenkezve, mogorván rejti el az órát.

  • Hogy én abba a percmutatóba örökké hibádzok!…

HALDOKLIK A SZÉKELY

Urus Lőrinc még akkor született, mikor a szenteket kicserélték a templomban, de most is erejében teljes, és olyan látása van, mint az ülünek. Hajadonfővel egyedül dolgozik a mezőn a girbe- görbe dombok között. Frissen hányt búzafejek finom lengéssel köszöntik, nagy virágfejek ütődnek térdéhez, s a felhővonulás játékában hegyek keringőznek. A nap tele szájjal lehelte a hőt, és életnek eredt minden. A vén Urus rátekint a peres pászmára, és vérzúgás lüktet bele agyába, cseres ábrázata sárga lesz, és mohó vággyal gondolkodik, hogyan lehetne ezt a darabka földet is megtartani. Öreg imbolygással összeszedi eszköz-szerszámait, mert estére hajlik a nap. Keserűségében vissza se néz a peres földre. Háta megett csakhamar sötétbe zavarodik minden, s hideg fuvalom jön utána, mint a föld felszabadult ősfájdalma. Bódultán ereszkedett a lejtőn, tántorogva súlyosodott minden lépte a föld felé, és a végzetes törvényt hozta a vállán, mint erős gazda korában a havason ellett fehér borjút.

Vacsora előtti béke ült a falun. Megrogyott lénye felélénkült a friss emberi szóra. A pitvar vörös lett a lámpafénytől. A vénember a kapulécekbe fogódzott. Elmeredezett a dolgokon, és hideg szorongás kapta mellen.

  • Rosszul van, apám? – jött reá a menye.

Családja megütközve nyitotta rá a szemét. Az öreg hallgatagon számigáit magában, aztán levette a mogyorós éveget a pohárszékről. Reszketegen odatolta a fiának.

  • Töltesd meg fenyővízzel, s mentedben szólj be Gegő sógorhoz, mert nekem végem van. Ki érkezik – jöhetnek a rokonok is!

Szemeiben titok csillogott, de már csak befelé lehelt, kifelé alig. A menye észrevétlenül előkereste a szentelt gyertyát.

Kurta-furcsa szólással érkeztek a rokonok.

  • No?… Tán nem?… Ugyanbiza?…

Urus Lőrinc bal keze fejével kétfelé törli lenge bajszát, másik kezében a mogyorós éveg.

  • Én biza megyek!… No az Énistenem áldjon meg tütököt!

Iszik, mert még engedi az ereje.

  • Ebbe zegyben odafenn hiány lesz!

Gegő sógor ivás után megpótolja a szót.

  • Én is abba vagyok!… Pedig e jobb az angyaltéjnél!

A menyecske síróra mutató orral kínálkodik. A fiú az asztal végén könyököl goromba öklein. Az unokák a góc alatt csendesked- nek, meztelen lábaikon játszik a fenyőfa lángja. Az ereszben nagy csizma-dörgetés. A szomszéd jön. Az ajtónál megáll, elteszi a pipáját. Oda se néznek. Minek? Bejön magától, ha már eddig eljött. A gazda csak a szemeivel állapítja meg, hogy van még hely az asztalnál. Ha nem volna, az is az asszony dolga.

A szomszéd írástudó, törvényértő ember, kínálást vár, s akkor is lemondóan legyint.

  • Csak köszönöm!

A küszöbön nagy hirtelen, éktelen ugatással felszökik a kutya. A kisebb gazda mentében félrerúgja, s visszaszól:

  • A doktor!

Az orvos fiatal, új ember, nem ismerős a szokásokkal. Az üres ágy, vacsora, ivók láttára bután megkövül egy helyben.

  • Hol a beteg, kérem?

A talpas, mokány gazda a nagyobb fiút ugrasztja árkus papirosért, hogy legyen receptnek. A szomszéd alattomosan hunyorgat:

-Ások lesz!

A légy s a doktor hamar rátalálnak a betegre. Már az ágyon tölti vele az időt.

  • Hány éves?

-A második hétnek a szárát nyújtom, ameddig lehet.

Mások fejtik meg, hogy 77 éves.

A menyecske szepegve vetkőzted, teríti, takarja a vén csontot. Az orvos látja, hogy nincs veszély. Keveset ivott az öreg, de hogy hírnevet alapozzon a nép közt, tekintélyes és komoly.

  • Itt csak az Isten segít!

A gazda sóhajtása majd kifújja a lámpát, az asszonyt zokogás rázza, az ivók ábrázata szánalomra nyúlik.

Az orvos újra a betegre veti magát. A csendben, a fal melletti félhomályban – Isten bocsássa meg – úgy néz ki, mintha Urus Lőrinc szoptatná a doktort.

  • Jó, hogy hozzám fordultak! – csúszik le a beteg hátán. – Tintát, tollat! – rendelkezik, és félhangosan válogatja a grammokat a porokhoz.

Végre kihálálkodják az ajtón.

Urus Lőrinc hirtelen rosszabbul lesz. Szemöldökei összerán- dulnak, cudar sárga a fehér párnán. Az asszony kézbe kapja a receptet.

  • Kivel küldjük el?

De rácsattan az öreg.

  • Megbolondultál?… Hát nem hallottad, hogy rajtam csak az Isten segít?… Eltöröm a lábát, ki nekem még doktort hívül!

Csillapításul ráhagyja a sógor is.

  • Nem is kellett volna!

A szomszéd ellentmond.

  • A törvén miatt jó volt!
  • A reménség örökké biztassa az embert! – színtelenkedik a harmadik.

Felcsattan erre a fiatal gazda:

  • Hát ha a két jármos ökrömbe kerülne, akkor is nem hívatnám-e el?… Hát a becsület?

Ez az! Megbólintják. Erre nem gondoltak hirtelen. Bár fölösleges, mert ha Urus Lőrinc vagy más tekintélyes öregember azt mondja, hogy: – „Meghalok” – akkor prócessióval jöhetnek a doktorok.

A szomszéd a receptért nyúl. Az ér legtöbbet a doktorból. Az is vagy használ, vagy nem. Ha nem használ, törvény kéne, hogy rászorítsa a doktorokat, hogy öt pengőből hármat visszaadjanak.

  • Itt már az állam nem jól gondolkodik! – véli a szomszéd. – Ha így haladunk, maholnap az eső után is beküldi az adószedőt, hogy minden füst fizessen utána pengőötvenet.

Lenyelik a mérgüket, s egyetemes nyugalommal hörpintenek a fenyővízből. Lelkűk újra leereszkedik a részvétbe. Az öregnek közeleg az ideje. Korty vizet iszik, s mintha attól csendesednék, komorsággal, vézna bordáit kifeszítve szól:

  • Sógor!

Gegő érzékenyen arra facsarja a fejét.

  • Szóljon, sógor!
  • Békességgel szeretnék meghalni, sógor!
  • Segéljen az Isten, sógor!

A szomszéd sűrűn hunyorgat. A beteg öblös beszédében meghatottság reszket.

  • Csak azt akarom, hogy a per miatt te ne haragudj, sógor!… Adj kezet!… Köszönöm, sógor!

A menyecske sziszegve palástolja dühét, szeretné az öreget kivetni ágyastól. A közfigyelemben Gegő ernyedten mentegeti magát.

-A per miatt nyughatsz, sógor!… Én nem is ragaszkodom ahhoz a pászmához.

  • Láccik, hogy Szentpéter a közjegyző! – köhög a szomszéd.

Urus peres lelke hát elcsendesedett. Elsimul az ágyon.

  • E jólesik!… E hiányzott!… S te visszaeresztenéd?

A másik látja, hogy lépre viszik.

  • Sok a költség!
  • Azt megtérítem én!

Erre elhallgattak. Fiatal Urus üveget nyújt Gegőnek.

  • Mi többet nem zavarunk benne. írásba is tesszük.

Az árkus papirost a szomszéd elé teszi, és nyúlt arccal diktál:

„Én, Urus Dénös Mihály a Lőrincé ezönnel kinyilatkoztatom, hogy szülőapám örök nyugovása miánn…”

A szomszéd betűt betű után görbít. A vármegyében ekkora csúfság nem esett. Gegő káromkodik a szégyentől, rádobbant mérgesen.

-Tán megvesztél!… Nem hallottad, hogy visszaeresztettem?… Erről csinálj írást, de ebbe helybe!

Bele kell nyugodni. A szomszéd nem enged, mert tanúk vannak reá, de Gegő lesemmizi a tanúkat. Végül megírják az írást, elintézik akarata szerint.

A betegről mind megfeledkeztek. A menyecske rettenve ugrik oda.

  • Hol fáj, édesapám?
  • Ahol ez a bolond doktor megfogdosta! – lépik le az ágyból Urus Lőrinc.

Szemei, melyek olyanok, mint az ülüé, a szomszédra villannak, és jó erővel ivásra törli a száját:

-Nohát, erre a jeccségre!…

Kívül a legények nótázva mennek haza a babájuktól…

TEDD LE A NEVEDET, GIDRÓ PÉTER

Magában fondorkodó, előrehorgadott ükapám omló-porló írása ez, kinek az élet már aranyzérus. Régen átdugta a fejét rajta. Alakja vetekedett gyepűháborító őseivel. Fakó, gunyoros bölcs volt, hajthatatlan, sisakban fedett százados fő, kíméletlen, hiába keresztelt turáni keserves, ki háborgásában a földdel együtt szedte az epret, mint a medve. Mikor e levelet írta, már üstökét me- szelgette a halál, mint a rabszolgák lábát volt szokásban, de ő ezzel se törődött.

*

  • Láttalak, Barát!

Sírgödör már a kincsesládád, szájad erőtlenül aláfíttyent, s kopasz, nyeszlett saskeselyű ül már a dohos kámzsád felett. Végérvényesen vége a szép napoknak. Te is megelégszel már a tüsszentés jóleső boldogságával. A bortól mindjárt tántorgó kerekű arany taligára ülsz, és sápadtan elalszol. Ha asszonyt vezetnek eléd, ölelés helyett megáldod. A kincsek felett győzelmesnek látszol, gúnynak, gyűlöletnek szentes ábrázattal lyukas tarisznyát tartasz. Néma és töprengő levél, mint a tojását csőrében költöztető madár.

Tudatlak, hogy jól vagyok, Barát. Az én lábamról nem ették le idegen porták marós kutyái a sarkantyús csizmát kúdulás közben. Hát hogy megőszültem? Ne féltsd te a fehér ludat a vízbe hálástól. Te csak vizsgáld a lelkiismeretedet, míg megvedlik alattad a medvebőr a kanapén, és megfúrja lábszáradot a szú.

Tedd le a nevedet, Gidró Péter! Érdemtelen vagy rá. Az apád még fagúzsból csavart jármot vetett a bölény nyakába a fülei nagy erdőn, de te azt se tudod, hogy nem ezüst fonállal, de vérrel permeteztük subánkat, míg te Istennél futottad a magad dolgát.

Vitték-e hírit neked, hogy Kós Imrinek vége?

Gyeke Dénes se öntözi többet pézsma-vízzel a szakállát.

Betlenfali komám se ciprusfa ládában nyugszik.

Petresnek is a bogácsi szászok ástak sírt istennőben.

Etcetera, etcetera.

Míg a felvetett alma alájön, idő változhatik. De te honnan tudnád? Tőled ugyan zászlóval hordhatnák el a határ köveit. Hosszú gondolatnak rövid szót adok. Porod se maradjon! Már elfeledted azokat, kik asszonyuk kedvességéből kölcsönöztek erőt, s akiknek fülébe gyermekük sírta teremtésvádoló haldoklását.

Enlaka felett a kővé változott, felkantározott Firtos-lovárói mondják, hogy megjelenti a székelység sorsát. Szép, békés üdőnkre fehér mohaszőre arannyas; zord üdőnkre fekete, felhők közt nyugtalankodó.

Sárvíz járjon a szívedre, sohase nézed te azt a lovat?

Meglátszik, hogy úrfi-korodban is csak asszonyoknak kémdeákja voltál, másképpen azon lóról fölszedett szemöldökkel kellene prédikálnod egyhuzamban reggeltől estvélig, míg annak a lónak kőlábai eloldódnak, mert – sírástól reszkessen rothadt bajszod – pusztulás jőve reánk.

Aki pedig barát, termeljen sáfránt, ha nem tud a sziklába is lelket önteni.

Hej, Barát, te talpas! Borultál-e hegyeink szája fölé jövendőt lesni, jelent megtudni, míg igazlátások özönlenek lüktető agyadba?

Rettenj és rémülj, Barát! Fekete réteget rak már reánk a föld is. Szorítsd rá a szádat, s szüntelen kiáltozz át a másvilágra, ha értünk könyörögni erőtlen valál!

Ám mi közöd velünk? – Sohasem érezted a csillagoknál melegedő bujdosók vágyát a tűzhely után, anyád sírjába se lőttél keserűségedben, hogy miért szült e világra téged. Csákánnyal támadtatok a földre, behánytátok a székely múltat. Sok istentelen! Elfeledtétek: – Amelyik nép múltját eltemeti, elpusztul az!

Hamarabb megolvad a kő a barát tenyerén, semhogy ezért megbocsássak. Nem csoda, hogy fejetekre szakadt a firtosi zárda.

így tevétek a hun írással is.

A pogány ragaszkodás fájt nektek. Nyugatról hoztatok kötöst a szónak, pedig nem látott még olyat betűkitaláló értelem. Nyíl után hunyorító, világigázó nagy nép igaza volt pedig az az írás.

Mert:

Van, aki madarak nyomáról rajzolt betűt a szónak. A villámci- kázást nyomorította ábécébe a germán. Másnál ismét alattomos kígyótekergőzés a sorok hulláma. Az arab írásban mintha a sivatag közepén elhullott emberek testén egymás mellé osztott férgek ágaskodnának. – A hunok azonban a bölcsesség gyökérszálaiból, öreg emberek szeme mögé vont életráncokból alkottak formát a gondolatnak.

Nem látott még ilyet betűkitaláló értelem!

Ha minden barát szája végén tiszta kánári-nádméz csurogna e népre, akkor sem volna jóvátéve a ti írásirtásotok.

Hosszú orrú fasaru, hosszú orrú barát!

Pókhálóban ültök a föld felett, s nem is vélitek, hogy a Gondviselés két véglete: a kenyér és virág közt számunkra mi történik. Zsebkendő végről táncoltok az élettel. Csak a szemetek ég utána, mint a faodúkba leskődő baglyoké.

Úgy kellene pedig, hogy rátok nehezedjék minden hegy, s a tűz hasogatta sziklák. Fejeteket izzassza a felhő, a szálló bogarak nektek kedveskedjenek. Sírásunk érzékenyítse szíveteket, belenőjetek fűbe, fába. Pihenőhelyet csináljon a megcsúszott kő, ide kösse lábatokat a virág, agyatokba belevilágítson a gyertyánk, s a fákon tündöklő minden gyümölcs elhódítson. A hangya is akadályt hordjon lépteitek elé, a nap függönye e láthatáron át ne bocsásson, avagy botlanátok el az ördögbarázdán, Székelyföldet körülzáró őrtöltésen, és süvegbe rejtett orcával addig zokognátok fölöttünk, míg a koporsónk alá tett tövisen megnyugodva testünk-lelkünk földdé omlik.

Hej Gidró, Gidró!

Csókkal mérik meg a fehérnép száját, szeretettel a világ hosz- szát, és a te övedről leoldoztál bennünket.

Pedig lásd!

A gyűlölet kitagadja a fényt szemünkből, az erőtlenségtől elejtjük falatunkat, és szégyentől ég az arcunk, mint a lángszín bársony. Jókedvünket elorozzák, bitanggá vetett a keserű élet. Ahhoz értő nótát mondhatna nagy leromlásunkról.

Nótamondás? Hol jár az eszem?

Miseruhát adass minden tekergő lantosra, de dúsát, melyen hat szent asszon vakra varrta magát; mert – tisztelem a hírit – nem tudnak ma a lantosok az igazi dalhoz.

Mindegy!

Már az én hegedűm keresztbe tett két virág a gyermek álla alatt. A versek nem siettetik ereink tüzét, könnyünkből a nóta több gyöngyöt nem farag, elveszett a taktus, a pariparobogás.

Ez az utolsó levelem hozzád, aztán közgyepet hagy köztünk a sír. De mivel szégyenítselek meg, Barát?

Ha leányod volna, kicsike, térdig érő, hozzád küldeném, hogy öledbe rejtőzzék. Ha fiad volna, levente, fonnyadt, kongó melledre siettetném, és te kevély örömödben, barát egyszerűségével virágot szednél alomnak a lova alá. Ha asszony fonna borod mellett, rárómadarakkal, vadászó ölyükkel kedveskedném, míg te a kévét cséplő emberek tempójára ügyelsz.

Mivel pedig te csak vén, körmös barát vagy, levélvivő cigányomat küldöm hozzád száz aranyakkal, hogy egy Gidró öreg bottal ne zörgessen idegen ajtón, borod legyen pezsdülésig, s az idő, közös emlék megkényszerítsen: – Mikor mind a ketten a nászhintó két ablakában bámuló apródok valánk a fejedelem lakadalmán. Az arany szegekkel kivert ezüstös kerekeken — íme — ide jutottunk.

így is jó!

Csak – ha innen elmentem – a nyomor meglohadjon, jó szó felfakadjon, bánó szó ne legyen, s fenséges legyen az inggel megtörült minden homlok. Avar közt a holló holtat ne keressen, a fejedelmek közt hazug ármányt több követ ne hordjon. Hagyjátok a vetést békében sárgulni.

Te pedig, vén Barát, kérd meg Úristened, hej, azt a sok árvát aztán ő feressze. így még azt sem bánom, hogy a csatazáró, fer

geteges kürtöm csak a csordát gyűjtse. Tőlem akár kakastéjjel süssétek a bátorságot, én már látni nem kívánom. A régi jó világot kössétek batyuba, s földig húzván a leghosszabb fenyőt, csaptassátok immá a pokolba. De te, Barát osztályosom valál, egyazon hótól fehérültünk, közös könnyünkbe vakultunk; testemet azért ezektől megójad.

Akármelyik könyöködön gondolkodj felőle, ép ésszel meghagyom:

Tömjénfustölővel magadot ne fáraszd, hosszú a tüdődnek a „Miserere”-zsoltár. Vén hangodnak szárnyán messzi úgyse jutnék, hanem a lovamot pompára szereltesd. Eléadják szódra a bogiáros féket, az innapi csójtárt. Homloké lő helyett párducbőrrel vértezd. Itt hányódik valahol az üstöknyomtató s a jáspisos nyereg.

Szép, varratos keszkenőt adjatok kezembe. A sisakos, páncélos két fegyvemök el ne maradjon. Zászlót, kardot síromra vessétek, kopját a templom falába törjétek.

Többet nem is mondok.

Csináld, Barát, csináld, ahogy ketten tudjuk, konok módra, keleti lélekkel. Pornak csendességében, hegyeknek gyászoló ölében megbúsult lelkemet így készítsd az útra!

Aztán te is tedd le neved vén, szomorú Gidró Péter! Siess, kövess engem!

Ez a plánéta már ránk unt.

A halál fagyának rögei közt várlak…

HÁROM MUZSIKASZÓ

Abban a rothadt kövű, düledező, sok száz esztendős házban, melyben meggondolatlanul születtem, valaha Erdélyország legszebb leánya, Poltári Kata, a zsombori kisasszony lakott. Itt állott a híres kertben víz hajtotta szövőszéke, s kacagott az ezüst vetöllő fehér kezében, mikor a ragyogó selyemfonalat verte, hogy a szövés hímé kiadódjék. Lehet, hogy ebből a világból én is örököltem valamit, mert – ahogy mondják – hétszer bolondult meg érte minden férfiember. A nagyasszonyok keszkenővel kötötték be fiaik szemét, ha Zsomboron vágtatva áthajtattak. A szentpáli úrfinak, büszke Zólya Pál úrnak azonban nem volt, ki bekösse szemét. Minden csepp vére reszketett a leányért.

  • Addig nem nyugszom, míg aranyhajánál fogva tornácom oszlopához nem kötöm! – fogadkozott. – Küldjétek Jóska cigányt!

Szép részjószágot adott egyszer a híres Jobbsincsért.

  • Vedd a nótafádat – parancsolta keményen -, átmégy Zsomborra, s megállasz a kisasszony ablaka alatt! Ha kérdik, azt mondod, hogy szívet lágyítani én küldöttelek!

Jobbsincs beszökött hát a híres kertbe. Faragott szobrocskák közt nyiladozott a sok szép virág. Gyönyörűséges tomyocskák ékesítették a nyolc mezőbe futó ágyásokat.

  • Hej, szép füstöt vetett itt a föld! – gondolta a cigány, s beült egyik útvesztőbe. Mikor feltetszett a kisasszony szövétnek-vilá- ga, ő is eleresztette a nótát. Vagy tudott hozzá eddig, vagy nem, de mihelyt meglátta a szöttömnyi ablaknál a leányt, olyan édes- búsan siralta a fáját, hogy a csillagtüzek megújultak, a bimbók fakadásra fordultak tőle, a pávamadarak megreszkettek, s tárogatták hímes farkukat. Poltári Kata kihajolt ablakán a muzsikaszóra.
  • Mit mívelsz itt?

A cigány rátérdelt cifrától nehéz ködmönére.

  • Ezeknek a virágocskáknak muzsikálgatok!
  • Vond, ha jólesik! – kacagott a kisasszony.

A cigány úgy tett, mint a fülemile. Hol egy bokomyit távolodott, hol egy bokrot közeledett, de végleg ott ragadt.

Zólya Pál úrral pedig napokig ültek szerelmes dáridókon Nagybotú Lőrinc pap s Iszkora Máté uram. A lantos diák mulattatta, de rávetette dorbézolástól véres szemeit Zólya Pál úr:

  • No, Bath Marci! Te is szedd a vinnyogódat, s eredj te is Zsomborra!

Minden gyertya rájuk üszkösödött. Egymás szájába ásítottak, izzadt fejük egymás után dőlt be az asztalra. Bath Marcinak már kék volt a szája a hajnaltól, mikor a vigyorgó kapuistrázsának megsimogatta türkös fejét, s elindult Zsomborra. AHomoród vize mellett azonban eldőlt az árnyékban. A szép füvek közt kigondolta, hogy mit fog mondani. Egyik vers dús és nehéz volt, mint a nagypénteken vetett viola, másik játszadozó, mintha gerlice- madár sétálna okosan az ágon. A kisasszony előtt azonban úgy megkövült, hogy egy szót sem tudott szólani.

Rá egy hétre Zólya Pál úr is megcsinálta a maga versét, de lóból és emberből. Megrakta kinccsel mind a kettőt, s olyan szép volt ez a virágének, hogy Katinka nem tudott ellenállani.

Bath Marci odafittyentett a lakodalom után mívestársának, a cigánynak.

  • Szedhetjük a sátorfát, móré!

Attól fogva egy bokorral hátrább muzsikáltak a híres kertben.

*

A legtöbb férjnek a házasság után füle megvékonyodik, orra megnyúlik, a szépen szólásról leszokik, s komoly firhang ereszkedik az ábrázatára. A Zólya Pál úr homloka is benőtt a két markába a nagy gondtól, s bár a szája nem járt senkinek, mégis mindenki tudta, miért jött a fejedelem Zsomborra a híres kertet megtekinteni.

Nemhiába rakatta itt Réka asszony ezüstrudas pitvarát tele bánatos rozmaringgal, volt ebben a kertben minden, mit Erdélyor-

szág meg tudott teremni, a kecskeszőrrel kötözött gyenge fuk- szia-virágtól kezdve ezeresztendős tölgyig, s arany-serpenyőn fordult a kert kapuja. Ma már a rög gyomrában alussza álmát mindez, de akkor így volt. Annál szebbet az első világi majorság gazdája, a Jóisten sem látott.

Eleinte Őnagysága nem sok ügyet vetett az ágyásokra, hanem a pohárszó járta, s Jobbsincs cigány muzsikálta. Ittanak vendég- szöktetőre, unszolásra, marasztásra, egészségre, kóstolásra, uk- kon-poharat, asszonyörömre. Ittak mindenfélét: aszút, zsályást, szegfüvest, vakbort, ürmöst. Tisztelték a fejedelmet untig. Mikor a hajnali fülemile megszólalt, s a filegória kezdett feltetszeni, valaki elszólotta magát:

  • Megjőve a filemilevárás!

A fülemilevárás valóságos szertartás volt eleinknél. Bokorról bokorra követték a madarat a legszebb asszony vezetése mellett. A madár hol itt bugyborékolt, mintha a bokor gyökere panaszkodna, hol a hátuk megett csattogott, mintha a föld minden virága egyszerre kacagna.

A fejedelem jeladásul levágta a drága serleget.

  • Szépasszony vezessen! Három részjószágot annak, ki a madarat efogja!

Olyan labirintusok voltak a kertben, hogy aki csinálta, az se ismerte. Némelyike bevezetett a Rika rengetegébe.

Zólya Pálné asszony ránézett csendességtől fekete férjére, s csak azért is befordult egyiken. Ketten-hárman felszöktek szemkiszúrásból a fejedelem után, és eliramlottak abban az irányban, hol nem járatos a fülemile. Pekry uram visszahunyorította a medvebőrös lócára a heveskedő Zólya Pált, ki hirtelen serleget ragadott, és belenyomta fehér száját a borba. Úgy reszketett minden foga, hogy aranyhabbal telt meg tőle szénszínű szakálla. Mit nem adott volna érte, ha ennek az országnak összes fülemiléit borzadó haja szálaihoz kötözhette volna!

  • Tyuhaj! Tyuhaj! Tyuhaj! – sírt a fülemile.

Mereven hallgatták az urak. A barna madár félelmében szár- nyival az ő szemüket verdeste. Bokor sem rezdült, álmodtak a virágok, még homály árnyalta a híres kertet, de már felöltötte harmattakaróját.

  • Haj! Haj! Haj! – távolodott a madár.

Jobbsincs cigány rásírt a hegedűjére. Zólya Pál feketébb lett a cigánynál. A napóra halványan már megámyékolta a nagy arany négyest, a virágos, tilalmas völgyek ébredeztek, a virjasztó szájak izgalmukban fehéren gőzöltek a korafriss ájerben.

  • Jaj! – hangzott a messziségből.

Madár mondta-e, asszony mondta-e, nem lehetne tudni!

Etves uram, a félig vak törvénytudó erre példázgatni kezdett, hogy Erdély törvényei olyan bölcsek, hogy a hitvest, ha hűtlenség szennyében találtatnék, férje hatalmába adják s viceversa.

Mire visszakerült a nagyságos fejedelem, irtózatos részeg volt valahány. A cigány is kétrét hajlott a bortól, és alig tudta vonni az incselkedő nótát, hogy:

„Hol jártál violám ilyen korán?

Látom a cipellőd harmatos immán!”

*

Ettől a perctől suttogni kezdették, hogy Zólya Pál úr beteg, eszi a medve epéjét nősténről.

Bath Marci, a lantos pedig minden hajnalban magával vitte a cigányt messzi a kert zugába, s egy csomó agyonnyomott virág felett reggelig vonatta a bús nótákat. Hogy senki se hallja, előbb egy hímes keszkenővel megfojtották a hegedűt.

*

Aházba rejtették magukat. Sokat nem ajgáltak a világ fülébe. A kenyér megpenészedett asztalukon, nem sokai illették. Nagybotú Lőrinc papnak esténként fel kellett cammognia a toronyszobába. Csak addig maradhatott ő is, míg bor rontotta re

kedt hangján felolvasta a törvény második szakaszát, mely pallost vet a házasok hitszegésére. Más szót nem tűrt maga körül Zólya Pál úr, csak a Lőrinc pap mormogását:

-Articulus secundus!

A törvény végén mindig megcsókolta az asszonyt.

  • De én megbocsátok!

Poltári Katinka bizony meghervadt. Törött élet törött vére járt a szívökre, de tovább ették egymást. Hol a férfi hajlott le a nyoszolya bojtos függönyei közé, hol az asszony dörgette meg ajtaját.

  • Ha helyedben volnék, most ágyamban fejeddel játszanám, mert szeretlek… szeretlek, Zólya Pál úr!…

Máskor fennhangon tébolyultan énekelt:

„Vetekedik velem háromféle virág: egyikféle virág a búza szép virág… Ne vetekedj velem, te búza szép virág, mert bizony énvelem széles, nagy e világ!”

*

Közben a fejedelem háborút kezdett. Zólya Pál úr elkomorult. Éjjel vereslett az ég a tüzektől. Pál urat mindennap zaklatták ország levelével. A madarak is menekültek, s a zsombori kertben a fulemilék megsokasodtak. Egy éjjel aztán a bokorággal a daluk is behajlott az ablakon.

Az asszony felrettent. Hirtelen felszökött ágyából, párnáival, aranyszőttes ruháival betömte ablakait, és remegett, vajha pusztulnának el a föld színéről.

Urát titkon kémlelte, ha hallja-e, nem rándul-e össze a keserűség a komor alvó arcon. A íulemile tovább vert.

  • Huj, ti bolond madarai!

Már minden eszközt megpróbált ellenük, de a daluk tovább is csattogva zengett. Ekkor erőtlenül a földre hanyatlott, látomásba esett. Ajtó, ablak megnyílt, borzasztóan megvilágosodott, s omlott be rajtok a számtalan fülemile. Néznie kellett, hogy a bűnszerző madarak hogyan lepik el a házat… Milyen diadalmasan

röpködnek!… Zeng a megfőj thatatlan dal. Szép Poltári Kata si- koltva rohan előlük ura ágyába.

  • Ébredj, Zólya Pál úr! Ne hagyj!… Juj ti borzalmas madarak!

Magánkívül didergett gyúlt orcával, rémült, lázas szemekkel.

*

Most már dédelgette asszonyát Zólya Pál úr. Eljátszott gyönyörű fejével, arany hajával, erőtlen ujjaival. A madár csendesen szólott az ablak alatt.

  • Ne félj, hidd meg, édességes szép hitvesem, hazudik Etves uram, mert nincs az szerelmet sértő ártikulus a világon!

Mikor azonban az asszony a madár felé sikoltott újra, fejszére parancsolta jobbágyait, s nótamondó két társát, Bath Marcit és a cigányt az ablak alá parancsolta.

  • Vonjatok neki szép dalt, fiaim, hogy ne hallja az madarat!

A fejsze pedig csattogott a kertben, s mire megvirradt, a világhíres szép kertnek csak a híre maradt.

A fülemilécske pedig szorult ágról ágra, itt jajgatott, ott is vert bús szava. Szép Poltári Kata pedig követte loppal, mezítláb, fekete úton. Ura kacagva biztatta: – Most ott szól!… Még jobban kacagott, ha a madár elröppent.

Hej, fejszések! Verjétek már agyon! Három részjószágot annak, ki a madarat elém hozza!… Szorul már az madár!…

Úgy volt.

A barna szárnyak az utolsó bokorról felcsaptak az égbe. Szép Poltári Kata kiröppent lelke oda is követte…

  • Lassabban vonjátok, szomorú húrra tegyétek a kezet – aggódott Zólya uram. – Nem látjátok-e, ti ebek, milyen szépen alszik?…

RAPSÓNÉ RÓZSÁJA

Minekutána Rákóczi nagyságos fejedelmünk háborúságai véget értek, s a Bethlen István uram törökhöz szökdösését is keményen eligazitotta, a föld népe hazaszéledt. Péchy Simon uram a tömlőéből újra országszékébe szállott, s a bözödúj falvi zsidók elégedetten rázták szakállukat. Az üldözések szüneteltek, és hangosan kiálthatták hétszer egymás után: – „Adonai hu ha Elohim!”

  • Egy az istenség, nem más!

Az ország ugyan bőven el volt látva holttesttel és nyomorúsággal, de szerencsére a tél az idén korán elment. Arasznyi növése látszott a fűnek, a fák hányták a levelet, gyenge harmathajtást. Minden szegény ember megfogadta szolgának a saját árnyékát, és két rongyos tehénnel nekibolondult a szántásnak. Olyan szorgos volt a mezei munka, hogy a gerendán lógó innapi lájbi zsebébe bátran beledögölhetett az egér, amíg észrevették.

A tekintetes karok és rendek azonnal hozzáláttak az országgyű- lésezéshez, s ezzel a szombatosok mértéke betelt. Terminusokat, napokat tettek ellenük, s három vallás papsága felváltva rágta a fejedelem fülét. Péchy nagyságos urat törvény elejibe rántották, s a nagyurakat az ágyasházból húzták ki a zsidózás miatt. A népre ráborult a mártíromság fekete palástja. Bözödújfalu ellen hol az unitáriusok, hol a kálvinisták csaptak ki egy kis hittérítésre. Hitvalló papok vesztették el Enokot is, a himnuszszerző székely prófétát és világszép leányát, a szelíd Esztert, igen emlékezetes módon.

Az öregszeren lévő, süveg tetejű nyájas emberi hajlékok békében füstöltek. Az eszterhéjas, iratos oszlopú tornácokon délig- nyílókák közt leányok kacagtak. A füstházban rég megette magát az ösztövér szalonna. Színes csergék alatt békén aludt a falu népe, mikor a lator hajdúk megverték az ablakot, és veréssel, öléssel fenyegetve templomba parancsolták a népet. A harang egy óra hosszat szüntelen szólott. A cinterem előtt vigyorogva pellengért állított egy cigány.

Sejtelmekkel gyötrődve siettek a sokszor gazdát cserélt kicsi templomba a népek, és borzongtak benne, mintha a nap tündöklő szomszédságából kútba estek volna. Ilyen omladozó, rozzant is- tenházák mutatják, hogy a templom élőlény. Abenne feltárt sorsok táplálják, s a meleg embertestektől kapnak fényt a falai. Isten és ember itt önmagával fizet egymásnak, de ahol annyi tragédia borul az együgyűen rovott szoborszentek lábára, nem csoda a csodatevés. A híve vesztett templomok pedig meghalnak. Ezért olyan ez az istenháza, mintha a Szent Anna-tó fenekén épült volna, s az ablakok ónkarikái között halak szeme csillogna be, hogy lám, mit csinál Kicsijézus. A Mária aranyhaja törik, és lefújja fejéről a hiányos ablakon bejövő szél. Mióta ez a székely falu az egy igaz zsidó hitre tért, az elhagyott templom ura önmagának tart istentiszteletet. Olyankor vihart támaszt, a kucsmás házak villámlásban fü- rödnek, s félelem sötétít el mindent. A reszkető harang ütője rejtelmesen nyalja az ércet, a templomodúk megtelnek felhőkkel, s a szúette, avult orgonán játszani kezd Szent Mihály arkangyal.

Mára azonban kölcsönkért kántort hoztak a barátok a szigorú rendből. A nép néma és szorongó. Az ítélőszék tagjai – kemény, edzett törvényurak – a szentélyben várják, hogy ember és Isten között osztályt tehessenek.

Kezdődik az istentisztelet. Itt feledett füstös gyertyatartók pislognak az oltáron, mikor sebbel-lobbal, főre rántott kámzsával odalépik Leonardus gvárdián. Sasorrú, szikár, tömérdek pap, mint a sziklára szállott keselyű. Lábujjai bevésődnek a facipőbe, ahogy énekli: – „Veni Sancte Spiritus!”

Az orgonaszíjak csikorognak, s a kezdetleges billentyűk a félelmében nyavalyás kántor szeme közé pattognak. A nép feszült, mert nagy a vallás igézete. Készségesen omlik térdre, mikor az út testét felmutatja a pap.

Csak két ember nem hajlik a csengetésre: Egy öles, ősz férfi s egy talpig fehér, szép leány. Susogva borzad szájról-szájra a nevük: – „Énok zsidó!” – a kórusban egy legény két karjára búvik:

  • „Énok Eszti!”

A nép letette a hitvallást. A nők gyöngyös pártákban, hímes- patyolatú, csüpkés kézfejű ing alatt reszkettek. A férfiak, bogos üstökű öregektől a kemény legényekig, félelmükben beleszorultak a harisnyába. Sokan a zsidótincset bicsakkal metszették le a hajukból.

De a győzelem nem vala teljes. Öreg Énok s a leánya ítélőszék elé kerültek. A székelyzsidó keményen szórta az átkot:

  • Hiába okoskodol, vén Barát! Mondhatsz ebhitűnek, zsidó- zónak, fertelmes eretneknek, de él Ábrahám Istene, az, ki vasvesszővel elrontja a tü világotok!
  • Kivonatom nyelvedet! – dörgött a dulló. – Restelld meg magad, tolvaj farizeus, hiszen székely volnál!

Énok csak rázta a fejét.

  • Vád ellened, hogy pogány himnuszt írtál, s a versfőkbe foglaltad nevedet!

Szakállába simuló, lágy szóval bólintott a vádlott:

  • Meg is áldott érte Istenem!
  • Vihar idején kinyitod ablakod, hiszel a bottal fegyverkezett angyalban, kendővel övedzetten, könyökszíjakkal, zajosan fo- hászkodol. Ülöd a szombatot!
  • De ha maga a fejedelem állana pallossal fejem mögé, nem tenném-e azt?… AMessiás eljövendő!
  • A Messiás eljött! – zúgott fel a barát.

Kétkedve mosolygott az öreg, majd elzordult az indulattól:

  • Hát eljött? Nézz körül, barát, ki tudósnak mondod magad. A népek holtak piszkában állnak. Rajtunk minden nemzet végigdúlt, és addig sanyargatott, míg utolsó aranyunkat is megszültük. Forró vérbe hányva állanak a világ trónjai. A népek gyűlölik egymást, ahány nép, annyi az igazság, ahány börtön, jó emberrel telve. Hol itt a Messiás! Asszonyaink mindenkié, leányaink fertelembe vetve, hátunkon ostor, szívünkben keserűség. Minket a pestis szeret, a kolera s számos nyavalyák. Az országot mi fizettük ki, de csak a tietek, tekintetes karok és rendek. A kincses hegyek, dús föld vérünket szíja, a sok szép

erdő nekünk csak koporsófa. Mondd meg, atyám, barát: Hol itt a Messiás?

Lélegzet nélkül folytatta tovább:

  • Mi csak azt látjuk, hogy az oltár gyertyáiban is a tűzvészt kell imádnunk, házunk puszta, fejünk véres, kezeinken holt köly- keink, reménységünk senki! Mi hinni akarunk! Nekünk Messiás kell! Vigasztaló, igazságos, jóságos, emberbecsülő, élő Isten. Halljad, oh pap, halljad, egész világ!…

így szólott a vén paraszt-zsidó, Énok a szörnyű emberi mélységből felkiáltva. A barát nem felelt, csak hamuszín ábrázattal rázendített az ötvenedik zsoltárra:

„Könyörülj rajta, Úristen a Te nagy irgalmasságod szerint!”

A leányt alig is faggatták. Három szóval, konokul eltiltott magától minden kérdést, és eretnek öltözetben hivalkodott bírái előtt a nyírott hajú, pokolravaló istentelen.

Erre felgyűlt a pellengér, fénye bevilágított a templomba, és folyton erősködött, mert a hóhércigány hányta rá a sok szombatos könyvet, rojtos kendőt, imaköntöst.

A tűz világánál a törvény képviselője felolvasta a megrendült nép előtt az ítéletet, Urunk, az nagyságos fejedelem nevében. S mivel a konok zsidózó Énok eretnekségét káromlásokkal, lázongásokkal, gyalázatos szitkokkal tetézte… etcetera, etcetera: – vagyona konfiskáltassék, önmaga kiseprűztessék a leányának mondott személlyel együtt, s ha netán valaki követné, fejét veszítse…

Míg ezek történtek, a tavasz dúsan tarisznyálta fel szépséggel, ékességgel a madarak hátát.

*

A hajdúk elállották az Énokék házát. A tőkezáros, fakulcsos, vén hajlék okos ablakain többé nem leskődik be legény. Énok nézte. Maga bárdolta ember-korában, mívelte ékesre, gerezdes- re, kopjás tetejűre. Az üstöké együtt vénült, a mohos kapuzábé együtt vénült vele. Nyájas emberek jó szokású hajléka volt, míg a barátok keresztet nem hajítottak a tetejére. Beteljesült, hogy a

papot imádsággal, az ördögöt muzsikával, a búbánatot önmagával viszi be az ember a házába.

Ez egyszer azonban a pap magától jött. A vitézeket hátrább parancsolta, a száldokfa alá, s benn a pitvarban megállott. A leány ijedten dugdosta a zöld átalvetőbe a bujdosás kenyerét. Énok feketén reszketett az indulattól, és elébe lépett a barátnak:

  • Nem viszünk magunkkal semmit, kár volt jönnöd, Barát!
  • Értelmesebbnek gondoltalak – szólt engesztelően a másik. – Vagyonodat nem áhítom, de eretnekségedet fájlalom. Azért jöttem – bár a te igazad nem igazam -, de mert hiszed, bántalom ne érjen. Büntetésed megkaptad, de bántalom ne érjen, mert hiszel, és hited végén Istent látsz.

Énok meglepődött, töprengve hümmögött, fejét csóválta. Értelem és szív van a barátban, az való. Sok gond füstölgött még a fejében, de eljött az idő, mennie kellett. A népet az útra parancsolták, mert csúfosnak szánták a faluból való kivettetésüket. Ám a barát melléje állott a zsidónak, és a vetéskapuig nem tágított. Szép, mély igéket vetettek egymásnak, egyik Krisztus, másik Mózes szája után, s a két öreg mit törődött Eszter leányzóval, ki némán hullatta könnyeit, kedvét, ifjúsága rózsáit a falu porába. Nem eszméltek rá, hogy az ifjúsága az egyedül igaz élet, mely a palánkkerteken átcsalja a virágot, hogy kövesse a száműzetésbe.

A távolságtól már kicsire apadt a falu, mikor a szép Énok Eszter felsikoltott:

-Apám, édesapám, jaj, eresszen vissza!

És eszelősen állott, mint a kisírt szemű halál.

  • Eszter! – zöldült el a székely. – Ékös, bolond fiam, Eszter!… Mi lelt? Hát itt hagynád hitedet, apádat? Ne hajolj el tőlem!

Hímes volt a rét, a hegyeken izzadtak a juhok, meleg, nyárszerző szellőcske vert. A messzi falu házai a torony köré gyűltek, és ők minden lépéssel vesztegették szép Erdélyországot. A leány másodszor is lángoló fejéhez kapott:

  • Kicsi csürkéimnek enni sem adhattam, fehér báránkámtól, anyám sírhompjától el sem is búcsúztam! Jaj, eresszen vissza!

Vércse szitálta felettük szárnyát, majd elúszott az is, beleenyészett a hegyek szirtjébe. A leány vánszorgott, gyenge, összetört volt, mint a megfázott búza. Énok, a bölcs lengette nyakába rothadt haját.

  • Mi az élet?… Isten bosszúja az emberen. Kár azért nyújtani! Tégy, ahogy akarsz, Eszter, de jussak eszedbe majd, ha szerelmes legényed elkerül! Nem hallottad-e, oktalan asszonyi állat, hogy Kolozsvárra küldik a füleit annak, ki követni mer?… Két szőrös fül pedig több, mint a szerelem!

Hogy a leány mégis összeesett, felkacagott dühében, ölébe vette, és a szombatosok heves, igen foganatos átkára fakadt üldözői ellen:

  • Halld meg szómat, szótmeghalló Nagyisten! Kik örülnek, keserítsd meg, napjaikat rövidítsd meg, tanácsukat bolon- dítsd meg!

Mégis mentek, mendegéltek. Zsebkendő végről vezette a földön futó halál. Bánatuk nagy árnyékot vetett. Néha visszanéztek a falura. Ahogy a nap szállott, úgy hűlt ki bennük az élet. Pedig a föld szánta, virág virágnak adta lépteiket, mégis elfáradtak. A vén eretnek biztatta leányát:

  • Tarts ki, lelkem, mindjárt szállást verek! Csak madárszál- latig megyünk.

Erdőbe tértek. Az Eszter szeplőtelen, fehér ruháját elnyelte a rengeteg. Ezüst moha csalta, híves, puszta föld vonzotta. A mélységek ásítottak, patakok halkan pöröltek, de ők meg nem álltak, hanem addig mentek, míg az erdő szép tisztásba nyílott. És ez telis-tele volt soha nem látott, különös virággal. Énok Eszti örömében felsikoltott:

  • Miféle e virág?

Az öreg próféta felvette két homályos szemét. Visszarettent, kezével megragadta, tétovázott, s borzadva suttogta:

  • Az-é? Várj! Ne menj még! Az-é?… Az a Rapsóné rózsája!

Rapsónénak, a székely istenasszonynak végzetes virága. Mindentudó vén némberek ismerik a titkát. Bájol és öl. Ki meglátja,

szerelemre gyúl értük, akaratát veszti, s tapodtat sem léphet, míg vérrel festett habot ver a szája, és mereven mosolyogva elpusztul. Az állatszagú virág ráhajlik az élő testre, és kiszíja.

Szántszándékkal cselekedett így a vén szombatos, ki sem hitétől, sem hazájától megválni nem tudott. Itt volt a madárszállat, mellyel bujdosó magukat biztatta. Ez a rejtett helye a földnek, a fekete csont földje, meddig bizton kitart minden szegény ember kenyere.

  • Szép fuágyat vetünk, tüzet teszünk, egyet jót pihenünk – így biztatta lányát.

Énok Esztert tartóztatni nem lehete. Derékig futott a virágok közé. Pillanatig megdermedt az apa, aztán elszántan, reszketve biztatta:

  • Szedjed, Eszti, szedjed!… Vesd meg ágyad, Eszter!…

A leány már kábultan dalolt. Megtépte ruháját, kacagva rikoltott.

  • Hej, szép Erdélyország! Milyen furcsa hely ez? – tért magához ismét.

Körös-körül minden sárga, mintha arany hófúvás csapta volna meg a fák lábait. A szédülő tekintet előtt egymásra düledeznek a hegyek, a kisírt szemű csillagok borzasztó magasba szállnak, a füvek beszélnek, a holdból pókok ereszkednek aranyszálon. Mezők, völgyek megzendülnek, hajnali nóták, szarvas muzsikák töltik be az erdőt.

  • Hej, szép Erdélyország, nem megyek bujdosni, száz vagyon szeretőm!

Már nem látta a háta mögött romba dőlt világot. Ifjú volt, szépséggel és szomjúsággal teljes, kinek nincsen éhség, romok, hulla, ördög, vén, szélhűdött világ, torz ember; inkább vagyon dal, szerelem, vágy és szépség. Fertőzött vén apja már látta, hogy ha kézen fogva vezetné is ki a Rapsóné virágai közül, Je- hovát, mindent megtagadna most már az ifjúság, mely minden elpusztult világrend fölött új világot lát. Kicsit kétkedett.

  • Tegyem, ne tegyem? – Nem lehet! – mormogta tovább.

Ha a pusztába vezető tűzoszlop eddig elvezette, nincs többé visszaút. Hát ő legyen világcsúfjára hitében hanyatlott, szemétdombra kivetett, Jehova tagadója? Sohasem! Ő sem és semmi pereputtya! Harag hullámai mosták két roskadt szemét, ha a történtekre visszagondolt. Irtózatos indulattal füstös, sovány karjaira szorította az imaszíjat, s üvöltözve siettette a halált a gyermek, a gyermeket a halál felé.

  • Szedjed, Eszti, szedjed! Vesd meg ágyad, Eszter!

A föld pedig puszta és üres vala, és sötétség vala a mélység színén, és nyomorult volt az ember hajszálától sarukötőjéig.

*

Mire az első három csillag helyet váltott az égen, szombatos Énok Eszter volt a legszebb Rapsóné rózsája.

Apja szörnyű háborgással ekkor felöltötte imaköntösét, fejéhez viaszgyertyavéget gyújtott, és elkezdett virrasztani. Feltekintett a világmennyezetre, tébolyultan így altatta gyermekét:

  • Lelkemből kiszakadt ékes, kis virágom, oh szállj le reá te boldogító álom. Kedveld meg őt, Nagyhatalmú, ki az harmatot is magadhoz vonod, mert illeni fog szép fodor fellegeid közé, s ott is a szebbik lesz!… Nincsen bélagyöngyös selyem-pártád, bizony vagyon tiszta fehér orcád!…

Az éj zürbölt. Nagy égi harmat lepte be a leányt, ékes orcája lassan megfagyott. A vén székely-zsidó szava mindegyre szíven szakadt. A homály elől futott a hold. Tiszteletére földhöz bólintotta tar fejét, és búgva, töredezve elmondotta a szombatosok hasznos és felette szükséges új hold-könyörgését. Végül a keru- bimok és szerafimok közé ajánlgatta a holtat.

  • Mert Érted öltem meg őt, Isten! Tövisre akasztott bárányom ő, oh Ábrahám, Izsák és Jákob Istene!

Az ég lassan kezd árvulni, a föld homályba kezd rá feltolulni, a fák, mint böjtölő zsidó árnyéka, ijesztőre nyúlnak. Székelyföldet komorság takarja. A fájdalomtól vakon ül, ül Énok a fűágyon.

  • Vajon szabad-e egyik hitnek a másikat megölni? – vitázik magával.

A föld bűbája, ereje őt is lassan leláncolja, tagjai megbénulnak, de mintha belül hirtelen száz esztendőt fiatalodnék, agyában felgyűl, mint a villámütés felcikázik a lét kérdésének nagy felelete, hogy az élet értelme maga az élet. Az élet pedig: világot teremteni és szeretni. Erre különben minden haldokló rájön, és most Énok is felszöknék, hogy hirdesse fennen, költené gyermekét, de nyelve elfogyott, a Rapsóné rózsáinak ölelő indái, csudavirágai többé nem eresztik.

  • Mindegy! – pöttyentik ajkai elhalón.

Az ég sátoros ezüsttomáca lassankint feltetszik. Kevéssé még elportyáz elméje, végül alázattal felszól az Istenhez:

  • Foghassák már értünk az ökröket!

És szépen bal tenyerébe hajtja szomorú fejét.

A felettük ülő bagoly még egyszer felveti a kérdést:

  • Mi hát az élet?

És hanyatt zuhan a fa mély odvába, mert jön a virradás, ideje lejárt.

Új nap hajnalodik a föld mind a négy határán…

ÍRÁS A KÖVÖN

Idekinn, nem messze a gyergyai havasokon egy szürke sziklafalon elmosódó képírást találtak a kőbe égetve. Tudós emberek fejtegették, veszekedtek egymással, hetet-havat összeírtak róla, kiolvasták az Atilla édesapánk nevit is, de igazi értelmét egy öreg pásztorembertől tudom, ki azt mondta, hogy változzék ugató kutyává, ha nem igaz, tehát igaznak kell lennie.

Kár, hogy nem tudom olyan szépen elmondani, mint ő.

*

A nap leáldozása felől a Tisza vize csillogott, partjain törpe fák halászgattak. Távol a fény vörösségében jegenyék melegedtek, s varjak keresték a hunok kárát. Az utolsó sugarak olyan sűrűséggel hullottak a vízbe, hogy kaszálni lehetett volna őket.

Atilla édesapánk elajándékozott bolondja megszökött Aetius- tól, s hazafelé tartva kereste a világverő népet, de a hunok eltűntek. Útjában sok cigánynépet megkérdezett, de mindenik ínyét mutatta örömében.

A népvándorlás útjai fehér ostorokként feküdtek a világ hátán. Egy-egy kíváncsi madár ha felfordítja a kavicsot rajtuk. Ezen találkozott a bolond egy nyugatról jött kántusos baráttal, ki saját arca árnyékában pihent. Beszédbe ereszkedett vele.

  • Láttad-e a hunus népet?

Kereszthányó ijedtséggel válaszolt a barát.

  • Vége a hunus népnek!
  • Káin legyen keresztapád, kimártom a szemedet! Mit hazudsz?
  • Agyaddal vitatkozzál, uram! – fázott a szó a barát száján.
  • Huj, te nyavalyás! Hát barbárnak nézel?… Nyelvedre csep- pentsem-e orrod vérét? – és mérgében otthagyta.

Setét fájdalommal bandukolt az úton.

  • Igaza van a barátnak!

Már a népek nem rebbennek fel ijedten útjában, mint surrogó fürjek. Eltűntek a bálványfákról a vándorjelek, az áldozások berkében ebek őrölték fel a hamuban feledett csontot, melynek repedéseiben írva van a jövendő.

Hej, pedig milyen más élet volt ezen a rónán! Az esti pihenésben addig hallgatták a nótát, míg az egyik szemük kisebb lett a másiknál. A férfiak a bajszot sodorgatták töprengve, kis borjak és csecsemők álmosan szoptak a duzzadó emlőkből. Szél hordozta a vágyat, az eb a család körül az orrára hullott harmatot szemlélte. Távoli fa csendesen ingadozik, és szép sóhajjal lehaj- lik, hogy megcsókolja a tövébe menekült virágokat. A fehér jószág a rónán elszenderedve csakhamar a földbe süllyed, s a szellő időnkint fel-felszítja a pásztortüzeket, hogy kedvenc gyermekei, a hunok meg ne fázzanak…

És most a világtervező nép nincs sehol. Keresheti szegény bolond akármerre: víznek lementire, holdnak feljöttire, búval telt pohárban, utaknak porában!…

Már csak a sírból ha előkerülnek a szkíta ékszerek, arany-turulok, szasszanida párducok, kígyókban hizlalt drágakövek, királylányok hajából font halászháló… Már valahol a bolygók közt hányódik a hunok feje.

Földnek eresztette a lova is fejét, s könnyé oldódik a hátán a reggeli harmat. Oldalt billenti nyakát a bolond.

  • Jóccakát, hunok!

Szemét se veti fel, míg lova fel nem horkant egy holttest felett. Trák fegyveres. Látja öltözetén. Arra keserűen ráhurrint:

  • Sokat ittál a véredből, földi!

A halott hasa, a puffadt kenyérzsák rossz szagú, száján zöld legyek másznak. Kezei véresek, mintha vörös lovagkesztyűt viselne, vonásai erőltetettek, szíve roncsolt, és kitiprott belekkel hever a földön.

A bolond undorodva rúgja fel.

  • Eredj utamból!

A barázdából madárszó röppen fel, de alig fut a lova szussza- násnyit, mind sűrűbben fekszenek a halottak.

A bolond szeme felcsillan.

-Ahunokjártak erre! Utánuk!…

Borzadó üstökkel ugrat át a holttesteken. Már csak a lova szagolja a föld rettenetes termését.

*

Az erdélyi havasok közt pihent meg először. A véghetetlen térség, a beláthatatlan rónák elmaradtak. Hegyek hullanak le meredeken az égből. Az erdőkben a hollók örömükben görögül imádkoznak. Kisurrannak a mély vágásokból, és lebegnek a világ sorsa felett.

Az embereket elkerülte útjában. Csak egynek vágtatott utána. Annak hun volt a ruhája.

  • Hol vannak a hunok? – riadt rá.

A bujdosó nehezen állott rá a bizalomra. Egyet-mást mégis odaköpött neki.

  • Addig valahogy csak megvoltunk a nagy Itel kán halála után, amíg meg nem hallottuk, hogy Uszpirú és Ildikó királynék is belemarkoltak a vezér kincsébe, és Aquitániába szöktek.

A bolondot elfutotta az indulat. Tőrére vetette kezét:

  • Te… Tisztultál-e víz által?

A bujdosó hallgatott.

  • Tartsd az orrodat, hogy csonkítsam meg! – dörgött a bolond.
  • Jóra vitatom szómat! – kérlelte a másik.
  • Hazudtál! Megkeresztelkedtél! – dühöngött a bolond, és a mellébe vágta tőrét.

Csüggedten mászott tovább a bolond. Felkínlódott a hegyek tetejére, és addig nem állott meg, míg a gyergyói Kárpátokban ki nem könyökölt az utolsó csúcsok tetejére, és be nem takarózott a felhők rongyaiba. Nem ment tovább. Minek?… Egész hun törzseket látott ugyan a hegység oldalán, de őket is elkerülte. Azok se a régi nép már!… A nagy kőoltárok közt ráesteledett. A hold

szemei láttára ragadt fel egy sziklafalra. Nézte zsibbadtan, lehulló végtagokkal.

  • Uszpirú, Ildikó!…

Lábai alatt a messziségben fejszék csattogtak, hun szavak zaja kélt, de dal szava nem kélt sehol.

A köd lassan megvakított mindent körülötte, és zűrzavarosan szűrődött át rajta néhány tüzecske fénye. Messze Ázsia felé beláthatatlan csend és feketeség. Jó volna oda visszatérni, de nincs ereje. Az a világtervező gondolat szégyene volna és… mégis… itt alant hunok fáznak a permetező ködben. Ha már megtalálta, nem hagyja el, csak éppen megjelenti nekik, hogy ő is itt járt.

Fát halmoz össze, és máglya-tüzet gyújt, hogy lásson. A bolond arca és a ló ércfara fénylik a tűzvilágban, mint két reszkető keleti fantom. A hasadékokban rejtőző néhány fűcsomó, pár szál gyopárvirág is feltetőzik. A sima szikla alatt pattog a tűz.

Elüldögél, virraszt.

Majd, hogy az időt verje, tőrét veszi elő, és megkarcolja a sziklafalat. Nyugaton hizlalt elméje gyötrő gondolatokban vergődik. Hirtelen kiegyenesedik, mintha a nagy Itel kán szelleme maga- sulna a tűz fölé, hogy utolsó tervét kedves bolondjával meghány- ja-vesse.

  • Most megjelentem, hogy itt voltam! – villan fel a gondolat.

Fölényesen válogat magában, hogyan tegye, melyik írás

lészen maradandóbb: a gótoké, római, a hun, melyik… Tőrét a tűzbe veti, és izzó fehérre hevíti. Ilyen szerszámmal szokás a sziklára írni.

Aztán a tőr nyomán piros, kék, zöld íustöcske támad. A vonalak összeölelkeznek és formákba zárulnak.

Betűképekben ír a bolond.

Üde, csinos virágfejek, furcsa porzók, bibék támadnak a keze alatt. így szórja be a sziklát betűképeivel.

Ki tudja, mit jelentenek?

Madárka eszik egy alak fejéből. Az a nagy Kánt jelenti. A virág Uszpirú királyné, ez a karcsú Ildikó asszony. Csúnya, repedt

ívarangyos béka lábaiknál. Az maga, a keserű bolond, aki innen még az éjjel eltűnik, ki tudja, hova, de szörnyű talánya a sziklán írva ezer év után is fennmarad megfejthetetlenül. A nagy talány és kérdés, melyet felvetett a népek sorsa felől.

  • Véled-e, hogy a virágnak több a jussa a földön, mint az embernek?…

És felkél a nap.

Az ébredő emberek az élet gyönyörűségétől elkápráznak. Senki sem gondol a hunok virágára, mely lassan-lassan tűnik a kőről.

Ha majd egyszer… ha mégis… – ne adja Isten – végleg eltűnik, mi is a napba hajíthatjuk a tőrt, mint a nagy Kán bolondja a gyer- gyai havasok tetején…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!