Nyirő József – Leanykeres a havason (PDF – Átirat)

A kiadásért felel Herskovits György Felelős szerkesztő: Jávor Éva Műszaki vezető: Muskát Péter Kötésterv: Kováts Imre munkája Műszaki szerkesztő: Dékán Zsuzsanna Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (897760/10) 89-1532 Pécsi Szikra Nyomda Felelős vezető: Farkas Gábor

Nyirő József írói pályája

Az erdélyi magyarság történetében nem ismeretlenek a váratlan és kíméletlen fordulatok, amikor az áldozatos munkával létrehozott kulturális intézményeknek és közösségi életformáknak hirtelen át kell alakulniuk, de talán semmi sem forgatta fel úgy az erdélyi magyar életet, mint az 1918 végén bekövetkezett uralomváltozás. A magyar állami főhatalom megszűnését követően néhány hónap leforgása alatt berendezkedő új közigazgatás a nagyromán nacionalizmus szellemében dolgozott, annak érdekeit képviselte, s a magyarság intézményeinek és nemzeti tudatának lerombolása révén kívánta konszolidálni a trianoni békeszerződésben elért eredményeket. Megszüntette a magyar felsőoktatási intézményeket, románosította a legtöbb középiskolát, nagyrészt szétzúzta az anyanyelvi kultúra gondozásának intézményes kereteit. Következésképp egyszeriben megnőtt a viszonylag szabadon működő napisajtó, a folyóirat- és könyvkiadás, valamint a szép-irodalmi kultúra felelőssége és szerepe. A megszüntetett politikai, társadalmi és művelődési intézményeket nagyrészt az írók és újságírók munkájának kellett pótolnia. Lelkészek, középiskolai tanárok, elbocsátott megyei tisztviselők ragadtak tollat, hogy íróként szolgálják a nemzeti önismeretet és az anyanyelvi kultúrát. A reménytelenül vergődő erdélyi magyar életben talán csak a versek, elbeszélések és regények adtak vigasztalást és biztatást, ahogy Reményik Sándor emlékezetes költeménye mondta: „Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett: a költő álma volt.” (Az egyetlen tett)

Ebben a forrongó s újakat kezdő irodalomban keresett szerepet Nyirő József is, midőn első elbeszélésgyűjteményét, a Jézusfaragó embert megjelentette. Ez a könyv meglepetésként hatott, noha írója nem volt sem egészen kezdő, sem egészen fiatal. Nyirő 1889-ben született az Udvarhely megyei Székelyzsomborban, régi székely családból, apja, Nyirő Mihály az ottani elemi iskola igazgató-tanítója volt. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban végezte, időközben a család is a megyeszékhelyre költözött. 1907-ben tett érettségi vizsgát, majd a gyulafehérvári papi szeminárium növendéke lett, itt kezdett irodalommal foglalkozni. Első írása, a Beköltözés című tárca 1909-ben a Nagyasszonyunk című hitbuzgalmi lapban látott napvilágot. Elbeszéléseket küldött Andor Józsefnek, az Élet című budapesti irodalmi folyóirat szerkesztőjének, és kisebb írásai jelentek meg a Katholikus Szemlében és a Gyulafehérvár című városi lapban. 1911-1912-ben a bécsi Pazmarieumban folytatta tanulmányait, a katolikus egyházi autonómiáról írott latin nyelvű disszertációjával szerzett teológiai doktorátust. 1912-ben Bécsben szentelték pappá, majd hittanári képesítést szerzett, s a nagyszebeni állami gimnázium hitoktatója lett. Az első világháború kitörése után a szászok lakta Besztercére helyezték segédlelkésznek, 1915-ben végre magyar környezetbe került: a Kolozs megyei Kidé község plébánosa lett. 1919 októberében kilépett az egyházi rendből, és megházasodott. Megvett a faluban egy ócska malmot, s azt saját kezűleg rendbe hozva mint molnár kereste kenyerét.

Közben létrejöttek az erdélyi magyar irodalom első sikerei, részben éppen Nyirő tolla nyomán. Első alkalommal Aranykehely című hosszabb elbeszélésére figyelt fel az olvasóközönség, ez a műve szinte egy időben jelent meg Kolozsvárott az Erdélyi Szemle és Budapesten az Élet című folyóiratban. Mára ez az írás kissé megfakult, hosszadalmasnak, nehézkesnek tetszik, éppen azt a balladás tömörséget hiányolhatjuk belőle, amely a húszas évek Nyirő-novelláinak egyéni karaktert adott. 1920-ban a marosvásárhelyi Zord Idő című folyóirat elbeszéléspályázatára küldte be Haldoklik a székely című novelláját, ezzel a beérkezett negyven írás közül az első díjat nyerte el. Ugyancsak ő vitte el a pálmát Értelek virág című elbeszélésével a Napkelet című kolozsvári folyóirat pályázatán, majd Rapsonné rózsája című munkájával az Ellenzék című napilap történetinovella-pályázatán. A három irodalmi siker ismertté tette nevét Erdélyben és Magyarországon, az erdélyi magyar olvasó saját tapasztalatainak és vágyképeinek kifejezését fedezte fel az egykori kidéi lelkész írásaiban. Az alig harmincéves elbeszélő a születő kisebbségi irodalom legismertebb egyéniségei közé került.

Rnnek a kibontakozó literatúrának igazából két műhelye volt: az iskola, például a hírneves nagyenyedi Bethlen Kollégium, ahol Áprily Lajos költői pályája indult, és a redakció, ahol többek között Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő, Kacsó Sándor dolgozott. Nyirő József maga is az újságírásban talált szellemi otthonra és kenyérkeresetre: 1921 elején belépett a Keleti Újság szerkesztőségébe, amely akkor az erdélyi magyar radikalizmus nézeteinek adott hangot. Egy év múlva eladta legendás kidéi malmát, s 1923-ban beköltözött családjával Kolozsvárra, majd Paál Árpáddal, Zágoni Istvánnal és Kacsó Sándorral együtt átvette az Újság című lap szerkesztését, később aztán ismét a Keleti Újság munkatársa lett. 1924-ben Kós Károly, Paál Árpád, Kádár Imre, Ligeti Ernő és Zágoni István társaságában megalapította az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely a következő két évtizedben az erdélyi magyar irodalom legeredményesebb műhelye volt, s közel kétszáz könyv kiadásával gazdagította a magyar szellemi életet. 1926 nyarán ő is Kemény János báró marosvécsi várkastélyának vendége volt, s gróf Bánffy Miklóssal, Kós Károllyal, Kuncz Aladárral, Reményik Sándorral, Áprily Lajossal, Makkai Sándorral, Molter Károllyal, Tabéry Gézával, Tamási Áronnal és másokkal együtt alapította meg a Helikon íróközösséget. Vezető munkatársa lett az 1928-ban megindult Erdélyi Helikonnak, s közben Szentimrei Jenővel, Tamási Áronnal és Kacsó Sándorral együtt részt vett annak, a Benedek Elek vezetésével dolgozó székely írótársaságnak munkájában, amely a Székelyföld legapróbb falvaiba is elvitte az erdélyi magyar irodalom üzenetét. 1931-ben otthagyta a szerkesztői munkát, és szülőföldjén, Alsórákoson kezdett gazdálkodni azon a nyolcholdas törpebirtokon, amelyet felesége örökölt. Alig néhány esztendő múltán felhagyott a gazdálkodással, és Székelyudvarhelyen telepedett le. Közben 1924-ben a kolozsvári Minerva Kiadó gondozásában megjelent Jézusfaragó ember című első elbeszéléskötete, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb könyvsikereként. Ez a műve 1944-ig összesen ötvenháromezer példányban került az olvasó elé.

A kötet címadó elbeszélése a világháborús pusztítások következményeit idézi fel. Hőse szobrászművész, aki lélekben megrokkant azoktól a tapasztalatoktól, amelyeket a fronton szerzett, s hazatérve a havasok alá, mindenkitől elzárkózva él és dolgozik. Egyre-másra szenvedéstől vonagló, keresztre feszített Jézusokat farag: velük akarja kifejezni a háborúba taszított emberiség szenvedéseit. „Mi volna egyéb – mondja az elbeszélés narrátora ezekről a félelmet keltő feszületekről -, mint kiszenvedni nem tudó, véres orgia, hússzakító irtózat, nyers tolongás a halál felé, kivégzettek lázadása a vesztőhelyen, kik csak az alkalmas időkre várnak, hogy elszökjenek a gerendákról. Haldokló bakó látomása ilyen… Bár szakadna le a tömérdek falra mászott test, hogy könnyebbülne meg a fal.” Az író riadtan kérdezi a művészt: „Nem ölt maga embert?” „Mert – gondolja – csak az köthetett ki az élethű feladattal, kinek kezei közt embercsontok töredeztek.” „De igen – gördíti vissza a szót. – Négy esztendeig egyebet sem csináltam.” A székely szobrász mindennap kihívja maga ellen a halált, aztán egy nap eléri végzete: szekerét, amellyel rettentő portékáját eladni viszi, elragadják a megbokrosodott lovak, s ő ott marad véresen az összetört szekér és a szertehullott feszületek alatt: „Ütésektől foltos szeme elködösödött. Neki is immár nazireus haja vala, és megváltósan sárga. Vérsavó fanyarította száját. Egy légy inni kezdett lábai sebéből, ujjai bütykén a rubingyöngyök megalvadtak.” Reménytelenül pusztul el, a háború kései áldozataként.

A Nyirő-elbeszélések között gyakori a tragédiába hajló: gyilkos indulatokról, kíméletlen erőszakról, emberi kiszolgáltatottságról, fiatalon elfojtott életekről szólnak a történetek. Epikai jellegük az erdélyi balladák sötét színekben pompázó világára utal. Az erdélyi, különösen a székely népballada két alkalommal tett nagyobb hatást a magyar irodalom fejlődésére. Először a múlt század közepén, midőn Kriza János és Erdélyi János balladagyűjtései termékenyítették meg a szellemi életet, és ösztönözték például Arany János balladaköltészetét. Másodszor a húszas évek erdélyi íróinál: Nyirőnél és Tamásinál, illetve a harmincas évek népi költőinél: Erdélyi Józsefnél és Sinka Istvánnál. Mindannyian természetes kulturális örökségük gyanánt vették birtokukba a balladák tragikus világképét és drámai kifejezésmódját. Hatott rájuk az az általánosabb kulturális érdeklődés is, amely Bartók Béla és Kodály Zoltán erdélyi népdalgyűjtései s különösen az Erdélyi magyarság: Népdalok című gyűjtemény 1921-es megjelenését követve fordult a székely falvak dal- és balladakincséhez. Nyirő tudatosan használta fel elbeszéléseiben a balladák műfaji tulajdonságait: az általában tragikus történetformálást, az emberalakok mitikus felnagyítását, a végsőkig tömörített cselekményt és a történet szálának többszöri megszakítását. A balladák tömör előadásmódjához és archaikus nyelvezetéhez igazította novelláinak stílusát is. írói hatásának magyarázata is részben eredeti, erőtől duzzadó kifejezésmódjában rejlett, természetes módon használta fel a székely népnyelvet, esetenként a régies elbeszélő nyelv fordulatait. Kántor Lajos hivatkozik arra, hogy a Rap~ sonné rózsája című történeti elbeszélés helyenként annyira hasonul a balladaformához, hogy a prózai szöveg szinte verssorokból épül fel. Énok Eszter ilyen szavakkal fordul apjához: „Kicsi csürkéimnek enni sem adhattam, fehér báránkámtól, anyám sírhompjától el sem is búcsúztam. Jaj, eresszen vissza.” Az apa pedig a következőképpen akarja álomba ringatni már halott gyermekét: „Lelkemből kiszakadt ékes, kis virágom, oh szállj le reá te boldogító álom… Nincsen békagyöngyös selyem-pártád, bizony vagyon tisztafehér orcád.”

A balladák szemléleti és nyelvi formáinak átvétele Nyirő József epikai törekvéseit szolgálja, a Jézusfaragó ember tragikus novelláinak írója ugyanis a „székely lelket” akarta megidézni és bemutatni műveiben. A húszas években megszülető erdélyi magyar irodalom általában az „erdélyi lélek” kifürkészésére és ábrázolására törekedett. Egy népközösség önismeretét és önvédelmét támogatta ezzel, hiszen a nagyromán asszimilációs politika éppen nemzeti jellegétől és identitásától akarta megfosztani az erdélyi magyarságot. Regények és elbeszélések mutattak rá azokra a természeti körülményekre, valamint történelmi és kulturális hagyományokra, amelyek, úgymond, kialakították az erdélyi vagy a székely ember gondolkodását, érzésvilágát, erkölcsi karakterét. Jancsó Béla, a húszas évek fiatal erdélyi irodalmának egyik útkereső teoretikusa éppen Nyirő elbeszéléseiben próbálta kitapintani a „székely psziché” jellegzetes tulajdonságait: „Erdélyen belül is külön szín, külön zárt pszyché a székely. Földrajzi és ethnográfiai helyzete s a történelmi körülmények egyénisége kifelé élésére sohasem adták meg az alkalmat. Minden önmagába zárta a székelyt, s befelé növő élete határtalanul elmélyült. Az életharcban, kényszerűen ráfejlődött másodlagos lélekréteg, a ravaszság, szívós erejű akarat alatt az ősi keleti pogány pszychét s a teremtett világ élő és élettelen dolgaival csodálatos kozmikus egységbe nőtt lelkét egy évezreden át hiánytalanul meg tudta őrizni. Rejtett gyökér a vénhedő Európában, titkos nedveiben új erdőrengetegek rejtőző zúgásával.” Ez a jellemzés szigorúan tudományos nézőpontból nyilvánvalóan nem állja meg a helyét, annyi igazsága mégis van, hogy rámutat a székely társadalom viszonylag zárt fejlődésére, arra a történelmileg kialakult elszigeteltségre, amelyet a havasok világában elzárt élet, a rendi társadalom intézményeinek tartós fennmaradása okozott. Mindezek következtében a Székelyföldön jellegzetes kulturális hagyományok jöttek létre, s az életmódnak, a népszokásnak, a művelődésnek ezek a sok évszázados hagyományai hatással voltak egy sajátos észjárás kifejlődésére.

A „székely lélekkel” kapcsolatos nézetek mindazonáltal nagyrészt mitikus jellegűek, a romantika utóhatásának, illetve továbbélésének irodalmi képzetei. Mind Nyirő, mind az imént idézett Jancsó Béla esetében igazából Szabó Dezső eszmevilágának a kisugárzását tanúsítják. A húszas évek magyar fiatalságára és így az útjára induló erdélyi magyar irodalom ifjabb alkotó egyéniségeire is Szabó Dezső 1919-ben megjelent regénye, Az elsodort falu tette a legnagyobb irodalmi hatást. Ez alól a hatás alól csak azok vonhatták ki magukat, akik a polgári liberalizmus vagy a marxista ideológia elfogadása következtében eleve elutasították a Szabó Dezső által képviselt romantikus magyarságtudatot és mitikus parasztszemléletet. Az elsodort falu írója szerint a hatvanhetes

kiegyezés után polgárosuló magyarság téves utat választott, midőn a „szabadversenyes” kapitalizmusban és a szabadelvű politikai berendezésben kereste felemelkedésének lehetőségét. Az idegen eredetű polgárság nem érvényesítette igazán a valódi nemzeti érdekeket, nem kívánta fenntartani a magyarság történeti és kulturális hagyományait, s ezért a polgárosodás társadalmi és politikai válságba torkollt, végül pedig nagyhatalmi érdekek szolgálatában vesztes háborúhoz és a történelmi ország feldarabolásához vezetett. Az elszenvedett veszteségeket, szerinte, csak úgy lehet jóvátenni, a magyarság lelki épségét úgy lehet visszaszerezni, ha az ország és ennek vezetői a nemzet törzsénél: a magyar parasztságnál keresnek új életerőt, ami természetesen azt jelenti, hogy a magyarság nemzeti stratégiáját a parasztságra kell építeni. Ezt a gondolatkört fogadta el számos nemzedéktársához hasonlóan Nyirő József is, midőn a magára maradt, kisebbségi sorsba taszított és reménytelenül vergődő erdélyi magyarság fennmaradásának zálogát a székely falvak népében találta meg.

Szabó Dezső halállal bélyegzett, pusztuló népnek látta a magyarságot, és Nyirő, aki mint falusi lelkész, majd egyszerű molnár és szántóvető szerzett súlyos élettapasztalatokat, elfogadta ezt a sötét látomást. A magyar irodalomban időről időre mindig feltetszik a nemzethalál és a „tragikus magyarság” képzete: korábban Kölcseynél és Vörösmartynál, később Adynál, Szabó Dezsőnél, majd a népi irodalom képviselőinél: Sinka Istvánnál, Kodolányi Jánosnál, Németh Lászlónál. Szerepet kapnak ezek a sötét képzetek az erdélyi magyar irodalomban is: Tompa László tragikus történelmi emlékeket ébresztő költészete, az a komor freskó, amelyet Bánffy Miklós Erdélyi történet című regénytrilógiája festett a régi Magyarország bukásának előzményeiről, vagy Dsida Jenő panaszos zsoltára, a Psalmus hungaricus, személyes átéltséggel, egyszersmind nagy művészi erővel fejezték ki a magyarság szétszóródásának és végső romlásának sejtelmét. Nyirő elbeszélései, különösen 1933-ban megjelent Kopjafák című kötetének írásai is értelmetlenül elpusztult és halálba kergetett emberekről szólnak. A huszonegy novellából álló ciklus minden darabja egy-egy, balladába illő szerencsétlen emberi sorsot örökít meg. „Nyirő

– írja Németh László – balladáknak nevezi elbeszéléseit, s ha a ballada nem költészettani meghatározás, hanem írásműbe zárt hangulat, akkor elbeszéléseinek a hangulata csakugyan balladai. A fél Erdélyt körítő rengeteg sötétlik fölöttünk, a fák csontjai ropognak, a patak medrében óriásfejnyi sziklák hevernek, a fagy körme pengve karcolja az ablakot, félig kivágott fákat halomba dönt a vihar, villámcsapásnál két lánytestkívánó legény árnya nyúlik fel egymással szemben, az Olt felrobbantott hídjánál őrült árny néz az ura után, látnok apák halott fiúkkal beszélgetnek, hosszú télben egy haldokló a kaptárokban vergődő életet figyeli, még a széna is mint habzó ajak ontja ki életét a kasza alatt; a rét színes hálóját azért húzza fel ismeretlen, fekete vizekből a nap, hogy rendforgatására fogott terhesek s a temetési költséget spóroló öngyilkosjelöltek bicegjenek, ténferegjenek rajta: a bárány a haldokló játékszere s az oltári Jézus testecskéje egy őrült víziójának kellékestárgya. A nyelv is darabos, nemesen-magyar, komor, a képzelet cirádái belevesznek anyagába, mint kormos fába a hajdani színes faragás.”

A Kopjafák elbeszéléseinek hangnemét súlyos emberi tragédiák szabták meg, mindazonáltal ezeket a tragédiákat valami engesztelő remény szövi át. Nyirő, az igaz, otthagyta a papi pályát, vallásos hitét viszont megőrizte, továbbra is bízott abban, hogy az isteni gondviselés igazságot fog szolgáltatni a gyűlölködés és az erőszak ártatlan áldozatainak. Könyvének lírai, mondhatnám így is: prózaversszerű bevezetőjében arról beszél, hogy az élet végül le fogja győzni a halált, s az egymást követő nemzedékeknek az életnek ezt a mélyebb igazságát kell szolgálniok: „Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem, mohos temetőkben vadvirággal takart padmalyos sírokban szép madárszó mellett… Egy az élet a föld fölött és a föld alatt. Fekete porból piros virág nyílik, eltemetett gyászból új búbánat fakad. Fölül, alul egyazon féreg őrli az új élet sarát. A süppedt, néma halmok öreg balladáit lenn a kis falvakban tovább is jajgatják. Az eke szarván csak kezet váltottunk. A holddal, nappal, csillagokkal, csudás virágokkal ékesített koporsókkal együtt nem temették el a mi nehéz sorsunkat. A nagy székely ravatal árnyékában élünk.

Semmi sem igaz, csak’a temető igaz valóság, és nincsen halál, csak átváltozás az élet végtelen körfolyamatában.”

Az élethez, Nyirő szerint, hozzátartózik a halál, éppúgy, mint a nehéz köznapi munka és a család megélhetéséért, gyarapodásáért vállalt áldozat. De része ennek a havasi, havasalji életnek a ritka öröm, a méltóképp megszentelt ünnep s az a békítő élmény, amelyet a természet vad szépsége ajándékoz a mostoha viszonyok között élő, sokat gyötrődő embereknek. Az erdélyi magyar irodalom: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László és Bartalis János költeményei, Kós Károly, Tamási Áron és Bánffy Miklós prózai művei mindig érzelmi azonosulással mutatták be az erdélyi havasok, a zúgó vadvizek és az irdatlan fenyvesek világát, az erdélyi magyarság identitástudatában ugyancsak fontos szerepe volt az erdélyi táj iránt érzett ragaszkodásnak. Nyirő is ragaszkodott a Székelyföld természeti szépségeihez, s írásaiban vallomásos szavakkal idézte fel az otthoni tájat. „Szép itt minden – olvassuk a Jézusfaragó ember első lapjain -, még a levegőben elcsavart füst is. Úton-útfélen látom az érdekes, kissé fellengző székely fényt, mely a nap alá is tüzet szeretne rakni. Az angyalok osztovátáján sem lehetne kedvesebb helyet szőni. Az élet örökkévalósága van itt, hol a halál talán sohasem támasztja üveglétráját az ember homlokának, hogy megnézze hátralévő napjait.” A szülőföld vad és bensőséges természeti világát örökíti meg az 1936-ban közreadott Havasok könyvének huszonegy elbeszélése is. Ezek a lírai színekkel festett természeti pasztellek sorra mutatják be a havasok dolgos népét és szabad állatvilágát, a természeti lét rendjét és az évszakok örök körforgását. Idillikus képekben keltik életre a magashegyi világ remetéit és különceit, s egy huszadik századi lírai panteista gyengéd tollával idézik fel a madarakat, szarvasokat, őzeket, sőt a havas bölcs urait: a medvéket. Ha a Jézusfaragó ember és a Kopjafák írásaiban alakot öltő írói szemlélet forrása a ballada, az itt megjelenő szemléleté a népmese: csodálatos történetek esnek meg a havasok világában, a mozgalmas, nemegyszer drámai események fölött a természet örök rendje őrködik.

Nyirő, talán eddigi fejtegetéseinkből is kiderült, a novellaműfaj igazi mestere: néhány szóval meg tudja teremteni a történet hangulatát, sűrű atmoszféráját, pár ecsetvonással életre képes kelteni egy-egy emberi egyéniséget, a rövid cselekménysornak nála mindig drámai kifejlete van. A Kopjafák és a Havasok könyve tanúsága szerint a nagyobb epikai kompozíciót is elbeszélésfüzérek formájában alakította ki. Regényei szintén mozaikos belső szerkezetet mutatnak, így legjelentékenyebb nagyepikai munkája, az 1930-ban az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában közreadott Isten igájában című műve, amelynek óriási népszerűségét mi sem tanúsítja jobban, mint az, hogy 1944-ig hetvennégyezer példány hagyta el a nyomdát.

Nyirő műve önéletrajzi regény, azt a rögös utat mutatja be, amely a papi szemináriumtól a falusi plébániába és onnan a malomba és az irodalmi életbe vezetett. A regény fiatal hőse nemes eszmények szolgálatának vágyával lép papi pályára, elhatározását azonban nem hivatástudat indokolja, inkább az a szándék, hogy könnyítsen szegénységben élő családja terhein. Papnövendékként, fiatal lelkészként sokat vívódik ennek a hivatástudatnak a hiánya miatt: minél jobban megismeri a valóságos életet, annál erősebbek lesznek kételyei. Kétségbeesetten tapasztalja a székely falu népének nyomorúságát és romlását, felháborodik azon, hogy még az egyházi hatóságok sem állnak szívvel-lélekkel a szerencsétlen nép mellé. A háború kitörését követő p£r hónapos hazafias mámor után mindjobban átérzi a hátország kínlódását, s hadikórházakat látogatva megismeri a frontkatonák szenvedéseit. Személyes csapásként éli át Erdély elszakítását, fájdalmas tapasztalatokat szerez a román impérium magyarellenes intézkedései felől. Mindez csak fokozza bizonytalanságát az iránt, vajon helyesen döntött-e, midőn a papi pályára lépett. Végül egy szenvedélyes szerelem érleli meg elhatározását: elhagyja az egyházi rendet, feleségül veszi szerelmesét, s egyszerű falusi molnárként próbál családjának megélhetést teremteni. Ekkor döbben rá arra, hogy ha levetette is a reverendát, a szolgálatot tovább kell folytatnia, hiszen korábban sem az egyházat szolgálta csupán, hanem az árva székely népet is. „Tudjátok – tesz vallomást -, hogy pap voltam és kiléptem. Én is azt hittem, hogy kiléptem. Nem igaz. Csak most, e perctől fogva vagyok igazán pap. Most találtam meg valóban hivatásomat. Eddig a kenyeret változtattam Istenné, mától kezdve Istent változtatom kenyérré. Mikor őrölök, misét mondok értetek, és a malomkő az oltárom.”

A regény mozaikos szerkezetéről már szót ejtettünk, az olvasónak valóban az a benyomása, hogy nem nagyobb epikai kompozícióval, inkább elbeszélésfüzérrel találkozik. Nyirő művének ezt a tulajdonságát a korabeli kritikusok is bírálattal illették, egyszersmind rámutattak a vallomásos történet költői erényeire, a kifejezésmód nyelvi erejére. „Nem komponál – állapítja meg Benedek Marcell. – Háromszáz oldalon, sokszor balladás lüktetéssel egy egész emberéletet elmondani, környezeteket rajzolni, vallási, szociális és politikai kérdéseket érinteni: ehhez kompozíció kell, középpont kell. (…) De ezzel a (…) komoly kifogással szemben áll Nyirő József egyre tökéletesebb írásművészete. Az olvasó az első sortól az utolsóig nem szabadul meg stílusának varázsától. A régi novellák zordon, félelmes ereje enyhült, az ág-bogot hurcoló, követ görgető áradat csöndesedett, s ma Nyirőnek úgyszólván minden egyes mondata, mint mondat, zavartalan gyönyörűség.” Hasonlóképpen vegyíti az elismerést és a bírálatot Németh László, midőn arról beszél hogy az Isten igájában szerzőjének kétségtelen tehetsége milyen szemléleti zavarokkal jár együtt: „Egy rossz regényíró s egy vérbeli költő marakodik ebben a regényben összekötve, mint Nyirő két bolondja, akiknek tréfás emberek álmukban összecsomózták a hajukat, s fölébredve átharapták egymás nyakát. Kevés fölény, nagy erő; bizonytalan ízlés, félelmetes tehetség; zavaros pogány-katolikus világnézet s komoly férfiméltóság. A kitanultság éveiben öröm ilyen írásteremtő írástudatlan művét elolvasni, s amikor minden gyökér szakad, jólesik egy írót látni, aki nem mint etnográfus, hanem mint ember hajol vissza a maga fájdalmas, sors-vert közösségére.”

Nyirő József regényei és elbeszélései sok vitát kavartak a maguk idején: a bírálók általában a bemutatott társadalmi konfliktusok leegyszerűsítését, az emberábrázolás naiv romanticizmusát és az előadás itt-ott tapasztalható modorosságát kifogásolták. Különösen az író későbbi műveinek esetében, melyek, úgy tetszik, valóban túlzott szerepet adtak a Szabó Dezsőtől származó népi romantikának, illetve a székely góbéságokat túlszínező anekdo-tizmusnak. így az 1933-ban kiadott Uz Bence című regényben, amelyet Nyirő érezhetően Tamási Áron egy esztendővel korábban megjelent Ábel a rengetegben című regényének sikerén felbuzdulva írt. Uz Bence, aki mostoha sorsa következtében útkaparó-ként keresi kenyerét, ugyanúgy a székely életrevalóság és leleményesség hőse, mint Tamási Ábele, csakhogy az ő ravasz góbéságai nyomán nem a valóságos székely élet képe bontakozik ki, hanem egy tarka anekdotasorozat, tulajdonképpen egy felszínesebb olvasmányokra váró közönségréteg igényei szerint. Nyirő hőse híres tréfacsináló, könnyedén jár túl a nagy hatalmú magyar és román uraságok eszén, aztán egyszer csak magába száll, keresztet ácsol, és vadállatok között élve, a havasok félig keresztény, félig pogány vallásának papja lesz. A természetvallásokra emlékeztető hitében az evangéliumi kereszténység és a pogány panteizmus eszméi kavarognak, az író mindezzel azt akarja bizonyítani, hogy a havasi székely ember fenntartja az ősi természetvallások naiv bizalmát, megőrzi hitét abban, hogy a természet és az ember egy harmonikus világrend részese. Az egyszerű havasi legényt éppen ez a belső biztonság emeli a válságok között hányódó huszadik századi ember fölé. Hasonlóan romantikus ember- és társadalomszemléletről tanúskodnak az 1935-ben kiadott Az én népem, illetve 1941-es Halhatatlan élet című faluregényei. Nyirőnek ezek a művei széles körben arattak közönségsikert, visszatekintve mégis úgy látszik, hogy elmaradtak attól az igényesebb várakozástól, amelyet novellisztikája és önéletrajzi regénye keltett. A megrendítő egyéni és közösségi élmények nagy erejű kifejezését egy cifrább, díszesebb, ugyanakkor felszínesebb előadásmóddal váltotta fel.

Kritikusai, különösen a szakértő történészek, mint Mályusz Elemér, keményen bírálták Nyirő József történeti regényeit is: újraolvasva ezeket a regényeket, inkább enyhíteni kell ezt a korábbi bírálatot. Történelmi regényei a „transzszilvanizmus” eszméit követő elbeszélő irodalom közös jegyeit viselik magukon, ennyiben nem a múltbeli események és életformák aprólékos epikai rekonstrukciójára, hanem a kisebbségi sorba kényszerített magyarság történeti és közösségi tudatának és önvédelmének a megalapozására törekedtek. A húszas évek erdélyi magyar irodalmának a költészet mellett a történeti regény volt a vezető műfaja, ez a regényirodalom az erdélyi hagyományok, egyáltalán, a „történeti Erdély” felfedezését, ösztönző példáinak életre keltését kivánta elérni. A történeti regény a nemzetiségi „önkeresés” eszköze és kerete volt, az „erdélyi gondolat” a múlt ábrázolásában öltött alakot. Egymást követve jelentek meg az erdélyi történeti regények, így a többi között Kós Károly Varjú nemzetség, Makkai Sándor Ördögszekér, Gyallay Domokos Vaskenyér, Tabéry Géza Szarvasbika, Bánffy Miklós Fortélyos Deák Boldizsár memóriáié~ ja, Gulácsy Irén Fekete vőlegények, illetve Nyirő József A sibói bölény, Madéfalvi veszedelem és Néma küzdelem című regényei.

Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában 1929-ben napvilágot látott A sibói bölény a 18. század végének erdélyi és magyarországi eseményeit mutatja be. Két egymással küzdő hőse van: az idősebbik Wesselényi Miklós báró és II. József császár, s noha mindkét történelmi személyiséget a jó szándék és az igazságkeresés vezérli, eszméik és szándékaik összebékíthetetlenek. Az erdélyi főúr lelkes hazafi, makacsul ragaszkodik az ősi jogokhoz, és így minduntalan szembekerül a császárral, aki a felvilágosodás jegyében akarja korszerűsíteni birodalmát. Kettőjük politikai harcában valódi értékek kerülnek egymással szembe: az egyik oldalon a nemzeti szellem, a hagyományok védelme, a másikon a társadalmi haladás, az emberi igazságosság követelménye dominál. Nyirő felismeri ennek a konfliktusnak a tragikus voltát, mindazonáltal egyértelműen Wesselényi mellett foglal állást, noha tudja, hogy a bárót a múlt tartja fogva, s a jövőt inkább az uralkodó képviseli. De kettejük harcában, ahogy Sárközi György mondja: „… föllép még egy főszereplő, aki érzelmeinkre apellál, és megzavarja a két roppant erő kiegyenlíthetetlen birkózását: s ez Erdély. Amint az író Wesselényit Erdéllyel, az akkor is, ma is tragikus helyzetben lévő, puszta nevével is belénk markoló Erdéllyel azonosítja, s II. József szerepét abban élesíti ki, hogy el akarja venni Erdélytől nyelvét, a magyar nyelvet, a tragikus emberi szembeállítás rétori szembeállítássá lesz, mintegy allúzióvá a mára, egy hatalmas szónoklat megvilágító hasonlatává.” A sibói bölény ezért időszerű írói mondanivalót fejez ki: az önállóságát vesztett erdélyi magyarság nemzeti identitásának és kultúrájának védelme mellett nyilatkozik.

A Wesselényi-regény az erdélyi magyarság nyelvére és hagyományaira támadó erőket mutatja be a történelmi múltban, az 1939-ben közönség elé került Madéfalvi veszedelem viszont már a székely nép puszta fennmaradásának szorongató kérdését veti fel. A regény cselekménye valóságos történelmi eseményekre épül: 1762-ben Mária Terézia királynő elhatározta, hogy a horvátországi és délvidéki határőrkerületek mintájára felállítja az erdélyi határőrséget, s minthogy az erdéiyi rendek és maguk a közszékelyek is elégedetlenül fogadják ezt az elképzelést, meneszti gróf Kemény László gubernátort, s helyébe Buccow Adolf tábornokot helyezi. A tábornok erélyesen lát hozzá az új közigazgatás megszervezéséhez, s emiatt az egész Székelyföld forrongani kezd. A katonai hatalom erőszakos lépésre szánja el magát: 1764. január 6-án éjjel a Madéfalván összegyűlt székely tömegre rátörnek Siskovics császári altábornagy katonái, négyszáz embert mészárolnak le, az életben maradottak a Kárpátok keleti oldalára, Bukovinába menekülnek, ők lesznek a bukovinai székelyek ősei. Ennek az eseménysorozatnak a lefolyását, előzményeit és következményeit ábrázolja a regény, arra is rámutatva, hogy a gzékelység hagyományos intézményeinek és nemzeti tudatának megtörésére irányuló idegen erőszak idővel eljuthat a véres népirtásig. Ugyancsak az erdélyi történelem tragikus tapasztalatait fejezi ki az 1944-ben megjelent Néma küzdelem című regény. Hőse egy erdélyi magyar szórványtelepülés, amely hiába szeretne földhöz jutni, helyette román bankok közvetítésével román parasztok szerzik meg a felparcellázott grófi birtokot. A regénytörténet a 19. század végének egyik súlyos társadalompolitikai mulasztását eleveníti fel, minthogy a magyar földbirtokosok és politikusok szűklátókörűsége következtében az erdélyi föld fokozatosan román kézbe került, és ezáltal az erdélyi román térnyerés eszköze lett.

Ez a regény is igazolja, hogy Nyirő József mind nagyobb elkeseredéssel figyelte az erdélyi magyarság gazdasági és politikai erejének hanyatlását. A harmincas évek román politikája lassanként szakított azokkal a liberális elvekkel, amelyeket, elsősorban a francia orientáció hatására, korábban elfogadott, fokozódó erőszakkal csapott le a kisebbségi intézményekre, s mind nagyobb türelmetlenséggel fogott hozzá az erdélyi magyarság nemzeti tudatának megtöréséhez, a magyar tömegek erőszakos beolvasztásához. Ebben a súlyos helyzetben Nyirő – az erdélyi magyar szellemi élet döntő többségéhez hasonlóan – nem látott más utat, mint az anyaországhoz való visszatérést, a területi revíziót. 1940 őszén felszabadítóként üdvözölte a „második bécsi döntés” következtében Észak-Erdélybe és a Székelyföldre bevonuló magyar honvédséget, a visszatérő magyar közigazgatást. A két évtizedes kisebbségi élet egyéni és közösségi megpróbáltatásait mutatta be ekkoriban írott műveiben: Halhatatlan élet című regényében és Az elszántak című, 1943-ban megjelent elbeszéléskötetében. Ez a kötet nem hozott igazán új hangot, a régi balladás történeteket mesélte tovább, talán csak a politikai aktualizálás volt elevenebb, nyilván annak következtében, hogy az írónak nem kellett számolnia a román cenzúra megtorlásával.

Időközben tagja lett annak az erdélyi képviselőcsoportnak, amelyet a visszatért erdélyi területek politikai és kulturális életének kiválóságai közül hívott be az országgyűlés. Budapestre költözött, s minthogy meggyőződése szerint az erdélyi magyarság biztonsága csakis a magyar állami főhatalom alatt volt elképzelhető és a magyar impériumot csak a német szövetségben vívott háború győzelmes befejezése tarthatta fenn, mind közelebb került a jobboldali pártokhoz és a háborús politikához. Életének nagy tévedése és vétke volt, hogy szakítva írói indulásának plebejus demokratizmusával, a jobboldali sajtó állandó cikkírója lett, elvállalta a Magyar Erő című háborús uszító lap szerkesztését, majd 1944 őszén részt vett a soproni nyilasországgyűlés tevékenységében. 1945 elején képviselőtársaival együtt Németországba menekült, később Madridban telepedett le, ahol visszatért a katolikus egyház kötelékébe. Részt vett az emigrációs irodalmi élet megszervezésében, alapító elnöke volt a clevelandi Kossuth Lajos Könyvkiadónak, s három önálló könyvet is megjelentetett. Íme, az emberek című, 1951-ben napvilágot látott regényében menekülése történetét beszélte el, megrázó szavakkal festve le a hontalanoknak azt a seregét, amely vajmi kicsiny reménnyel készül otthont találni az emigrációban. A zöld csillag című, 1950-ben kiadott regénye ugyancsak a menekülttáborban játszódik, a történet középpontjában egy „léleklátó” alakjával, aki titokzatos képességei folytán ismeri a múltat és a jövőt. A regényt a kiábrándultság fájdalma szövi át, az író egyetlen vigasza az a remény, hogy a természetfölötti lét majd orvosolni fogja az e világi szenvedéseket, csalódásokat.

Nyirő József sohasem tért haza száműzetéséből, 1953-ban Madridban érte a halál. Élete végén, mint mondják, már csak Erdély sorsával foglalkozott, utolsó, hosszú időn át kéziratban maradt művét is annak a „Metamorphosis Transilvaniae”-nak szentelte, amely a második világháború végeztével ismét felforgatta szülőföldjének társadalmát és emberi életét. Ez a munkája Mi az igazság Erdély esetében? címmel 1960-ban Clevelandban került sajtó alá. Az emigrációban megjelent könyvei nem jutottak el Magyarországra, magának az írónak az emléke és életműve is hosszú évtizedekig tilalom alá került. Könyvei 1944 óta nem jelentek meg, az irodalomtörténeti kézikönyvek és lexikonok pedig sommásan ítélték el munkásságát, holott politikai pályájának és publicisztikai tevékenységének egyetlen rövidebb – második világháborús – szakaszát leszámítva, több évtizedes írói működését nem terheli súlyosabb vétek. Örvendetes, hogy régi műveivel ismét helyet kaphat irodalmunkban: a székely havasok krónikása nélkül nem lehet teljes az a kép, amelyet az erdélyi magyar irodalomról, egyáltalán, huszadik századi elbeszélő irodalmunkról alkotunk.

POMOGÁTS BÉLA

JÉZUSFARAGÓ EMBER

A hajnal felköltötte a falut. A májusból kiömlő áldás egyszerűen és tisztán kíséri a szekeret. A természet ártatlan, mint a gyermek ütere, és szép, mint a gyógyult seb. Ragyogása hegyekről, patakokról, ablakokról és a szekeres orráról egyaránt visszaverődik.

Lépésben haladunk a különös, művészi pompájú fahajlékok során. A székelyek emelt elmével járnak. Nem barom mellett baktató parasztok ők, hanem Isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik, mint a fecske. Ha asszony jön szembe, dúsnak látszik, a leányok üdének, mint a csókkal összelehelt orca. Az út közepéről eltörött derekú kutya fartal be a kapun az életre. A szekeres feléje billenti az ostornyelet:

– Ott lakik a jézusfaragó ember!

– Ki lakik ott?

– Valami országcsuda. Míg étetünk, megnézheti! – veti hátra.

Szép itt minden, még a levegőben elcsavart füst is. Úton-útfélen

látom az érdekes, kissé fellengző székely fényt, mely a nap alá is tüzet szeretne rakni. Az angyalok osztovátáján sem lehetne kedvesebb helyet szőni. Az élet örökkévalósága van itt, hol a halál talán sohasem támasztja üveglétráját az ember homlokának, hogy megnézze hátralévő napjait. De ki-mi lehet ez a falusi ezermester? Jézusfaragással kevesen foglalkoznak. Érdemes megnézni, míg az emberem a zabra bízza lovát a fogadóban.

A hanyatló kúriaforma házat fölverte a burján. Néhány barna, érces legény állingál az úton. Tőlük kíváncsiskodom:

– Ki lakik itt?

– Ott-e? A naccságos úr!

– Hát nem a jézusfaragó?

– Mert az!

Tehát úr, sőt nagyságos úr, ami a székelyek között, kik mind

nemesek és büszkék, szokatlan megkülönböztetés, inkább gúny. A legények tekintete se sok jóval biztat. Mindegy. Annál érdekesebb.

A kutya morogva a kutyatej közé búvik. Magas, tartózkodó, züllött kinézésű férfi fogad. Dühösen pillog rám.

– Tessék! – és megvető kézmozdulattal előrebocsát.

A szobában öreglegényes, furcsa és kietlen rendetlenség. Igazi koszos csavargótanya.

Rám néz, én rá.

Lábán rossz cipő, a fején nimbusz. Hosszúkás, sovány arc. Úgy látszik, sokszor szenved éhségkáprázatokban. A domború homlok árkában bizalmatlanság szőtte össze szemöldökeit. Magában dühöngő alak lehet, milyenek a föld sarkai mögül leselkednek a világra.

– Érdeklődöm a művészete iránt! – udvariaskodom. – Ha láthatnám néhány munkáját.

-Kérem!

Kinyit egy oldalkamraajtót, és gyűrt karokkal, mogorván félreáll.

Kíváncsian lépek be. A műterem ijesztő. Visszadöbbenek.

A viskó falán számtalan kisebb-nagyobb feszület meredezik. A sarokban szörnyű keresztek nyúlnak. A háttérből zordon Krisztusok néznek rám rémes rángások képébe kötözve.

Miféle istennyomorító hely ez!

Rémületes a szálas karok kitártsága, mellyel szembe kell menni. Egyik nem engedi a másikat nézni. Egynek és egyszerre kell látni az összest. Kettő sincs egyforma köztük sem alakra, sem kínra nézve. Szokatlanok, brutálisak mind. Inkább latrok. Aki a fára felkényszerítette őket, maga sem hiszi, hogy kínlódással lehet embert üdvözíteni. A vonások elhelyezése élő, a vonaglásban hajlékonyság, az inak feszülnek, a csontok hűen csontok rajtok. Félelmesen nagyszerűek: a szakállba mardosó száj, üreges arcgödrök s az embersúly, mely a szakás cigányszögekre nehezedik, és megtorlódik a térdek merevségén. Egyiken finoman ki van dolgozva a pillanat, amint a jaj felbillenti a szemeket és a nyelvet. Fakórságra, hosszú alakok éles hátgerinccel, melyek legörbítik bozontos fejüket, mint Atlas a földnek. A kidudorodó bordászat, az ajzott pillák alól kirontó szándék arra vall, hogy készek szóval is agyonsújtani az embert.

Mellemre nyomott kézzel igyekszem számot vetni a látvánnyal, és mintha piros szőnyegen táncolnék, úgy szédülök.

– Uram, mi ez?

A művésznek is fütyül a lélegzete a hátam mögött az izgalomtól. Válasz nélkül tévelyeg a gondolata.

Már tudom is.

Mi volna egyéb, mint kiszenvedni nem tudó, véres orgia, hússzakító irtózat, nyers tolongás a halál felé, kivégzettek lázadása a vesztőhelyen, kik csak az alkalmas időre várnak, hogy elszökjenek a gerendákról. Haldokló bakó látomása ilyen… Bár szakadna le a tömérdek falra mászott test, hogy könnyebbülne meg a fal.

Elég volt.

Ha nézem, mintha harcból riasztott utolsó zsoldos volnék, ki lova nyakát harapdálva ösztökéli a futást, mert vérét torkába hányja a félelem.

Mögöttem áll ez a duhaj rokkant, ki mankójával beverte a király ablakait, ez az eszmebénító nyomorult, a véső hiénája, ki saját égő haja fényénél gondolkodik.

– Tetszenek? – mosolyog szúrósan.

Azonmód kérdezem vissza:

– Nem ölt maga embert?

Mert csak az köthetett ki az élethű feladattal, kinek kezei közt embercsontok töredeznek.

– De igen! – gördíti vissza a szót. – Négy esztendeig egyebet sem csináltam.

Piros láng játszik az ábrázatán. Hátrálva igyekszem kifelé, hogy megkönnyebbüljek. Az ember lenézően végigmér.

– Fél?

– Ez… ez… a halál! – hebegek.

A művész bántóan felkacag.

– Hozzá kell szokni!… Egyetlen jóakarónk… Az örök fekete sietés, imádsággal gyámolított vagy kínokkal kövezett út, koldusra ejtett szennyes rongy, békés formájában is galambverejték, szelíden elnyelő halszáj, bölcs madár az ujjam hegyén, mely hallgatni tanít, festett sarkú szerető, kölcsönzött szamár, mely kihordja az emberből a világ keserűségét. Amelyik tetszik!…

– Nem igaz! Túlzás! – meredeznek a hajszálaim.

Egymásra nézünk, a művész magába mélyed, mintha ott se

volnék. Hallgatunk. Az ablakon beénekel a tavasz, a természet folytatja ujjongó útját a nap felé, mely forró keréknyomokon nyomul a falu fölé. Az emberek szeme színeket gyűjt, fülük loppal rejtegeti a földi zenét; csak ez az átkozott elégedetlen, ki Krisztustól irigyli az utolsó sóhajtást. Hirtelen azonban feleszmél, mint a hindu szónok, ki csendért éhes hasára csap. Beszélni kezd, de mintha nem nekem szólna, hanem a lélek révületében:

– Régen, az őskeresztények tudtak meghalni, mert tudtak parancsolni a halálnak… Az, aki szelídséggel becsmérelte a tiránnust… Ki a Pontus mellett szenderedett el… Ki lábon alszik a kódex miniatűrjében… Ki vérszopó farkassal ásatta sírját… Ki arany paténán nyugszik… Ki örökre elaludt negyvenegy himnusz után… Ki kezét, mint viaszfedőt, csendesen keblére helyezte… és ki még egyszer szemeit függesztette az égre: „Lux ecce surgit aurea!”…

Bámulva nézte, de – mintha ott se volnék – tovább fűzte a szót:

– Ők igen!… ‘

Jólesett neki a középkori gyertyalobogás, a pergamenforgató dohos barát, kinek a láncos könyvek láncát a lábára lakatolták. Maga is olyan lett, mint egy méteres mellű franciskánus, ki a leheletével olvasztja a viaszt, hogy eltalálja a Clara Santa arcszínét a salétromot virágzó cellában… Csak a hangja lesz halkabb:

– A lepkebáb (szakasztott múmia) egyetlen selyemszállal áthurkolja magát a fűszálon. Csak ennyi erősség őrizte őket is… Egyetlen, Jézus derekára kötött selyemszál…

Az idő eltelt, mindjárt érinti a nap a torony hegyét, de a művész tovább álmodik:

-.. .Mindez már csak a múlté. Hiányzik ma hozzá a mély bensőség, a magánkívüliség lendülete, a jámborság, az antik pompa, a megkönnyebbülés, a megdicsőülés lelkesültsége… A homlok erőteljes, a száj finom és lágy, a fénylő kijárat, a szem nyílt és mély, hozzá nem hosszú szakáll, nazireus haj, ahogy mindezt megszoktuk. .. Százszor így akartam én is, de a vésőm önkéntelen gyűlöletre mélyült, az emberiség pofát tolt elibém, torz, éhségvert, szeszes szájat, a mintául kínálkozó világ – Dantéval szólva – trombitát csinált az alfeléből. Eh!…

Hirtelen abbahagyja, és búcsúzóul kezet nyújt. A kertből a füvet gázolva fürtös kis leányka zajong felénk. A béna kutya farkával legyezve követi. A züllött művész féltékenyen rárántja az ajtót a feszületekre, hogy a gyermek meg ne lássa őket…

Mikor visszatekintettem, éppen csókra emelte a kislányt.

A szekerem szembejön velem. Felülök, hogy továbbmenjünk. A szekeres visszakémlel.

– Hogy meredne meg az az ántikrisztus! – és ijedten rácsap a lovakra.

Furcsán érzem magam, mintha rontás volna rajtam. Megzavart ez a fene faragó. Csoda, hogy a fejem körül nyilamló fecskék ki nem ütik a szememet. A lovacskák is alig lihegnek. A gabonák mezejét se tudom élvezni, mint máskor. A pipacsot sebnek nézem, a virágok égett házak kormából valók. Talán azért fertőzöttek a kalászok is, az üvegtérdű szüzek. A vékony cigány, a szúnyog fülem fölé tartja muzsikáját, és én hallgatom. Messzire azonban nem jutottunk. A Borbáth-fogadónál régi cimboráim lehúztak a szekérről a Tolvajos-tetőn, Két napja vadásznak fenn a havason, de a cigány bajszát már leégette a bőrszivar. Puskával lőttek a lovak elé. Hát így ott maradtunk pilátusvacsorára.

A fiúktól megtudtam, hogy ki az a jézusfaragó.

Azzal ne kezdj ki! – intett a főbíró. – Kiismerhetetlen. Háromszor is doktor, mindenben kiváló. Volt nagyúr és csavargó. Vadászott mágnásokkal, és evett cseréptányérból mint napszámos. Cigány nem mer előtte hegedülni, pap fél a teológiát említeni is. Végigjárta fél világot, és koldult mindenféle nyelven. Tudósokat győzött le, és hányódott utak sáncában. Különös ember az. Bolond különc. Múlt évben züllött haza a kislányával, ki tudja, honnan… No, Szándoki, mi lesz! – kurjantott a cigányra.

Új mulatozás zendült. Nóta rázta a fejek gondját, én azonban még mindig a jézusfaragó sziklafejét láttam, a fekete arcát, mely olyan, mint a pásztorüst a lobogó lángban… Hát ezért botlott meg a halál dombján, mert a nyugalmat, az igazat, a nemest, a boldogat nem találta sehol, és e nélkül nem bírt ember lenni… Az igazság fölött kétségbeesett emberek sorsa ilyen. Jólét, boldogság?. .. Eh!… Két szál cigány, ki hazakísér az úton utolsó garasomért… Húzzad, Szándoki! Úgyis a velőnkben lüktet a pusztulás tánca, kacagjunk hát foghúsra fagyott szájjal, égre facsart szakállal… Húzzad, Szándoki, aki szented van!…

Egy év múlva újra csak különös formában találkoztam a jézusfaragó emberrel.

A város szélén nagy üggyel-bajjal egy ernyős szekeret tördelő, megvadult lovakat fékeztek meg. A szekérről keresztek hullottak szanaszét. A tömeg bámulva állottá körül. A városszolgák a rendőrségre vitték a kereszteket, az összezúzott jézusfaragót pedig az ispotályba. Félóra múlva már legendák keringettek róla a városban.

Mikor magához tért, hivatalosan rátámadtak:

– Mit akart ezekkel a feszületekkel?

– El akartam adni – küzdött a torkába toluló vérrel. – Fél országot bejártam, de senkinek se kellettek.

Ütésektől foltos szeme elködösödött. Neki is immár nazireus haja vala, és megváltósan sárga. Vérsavó fanyarította száját. Egy légy inni kezdett lábai sebéből, ujjai bütykén a rubingyöngyök megalvadtak.

– Évike! – rándult fel későbben a csuklás melléből.

– Ki az az Évike? – estek neki, de a jézusfaragó örökre elcsendesedett, a fűben gázoló kislányt pedig senki sem ismerte.

A feszületek! – jutott az eszembe, és lehajtott fővel bandukoltam a rendőrségre.

Rendőr őrizte a szekeret.

– Megérinteni semmit sem szabad! – szigorkodott, és állottá bután a posztját.

Az embervérrel festett Krisztusok egymás hegyén-hátán hevertek. Igen. Ők megváltották egymást kölcsönösen, saját vérükkel. Egyikök keresztfán, a másik keresztfától halt meg, és most mind a két test bölcs és szelíd… Már nem a régi zordon probléma. Ez a Jézus mintha kínjában is a kislánya játszótársa volna. A lándzsa is talán azért nyitott bele az oldalába, hogy a gyermek a tenyerébe hulló piros csöppökben kedvét lelje. Fenséges nyugalom és béke árad szét ezekről a feszületekről. Semmi döbbenetes. Keresztény és igaz, mint a virágbimbóba zárt csend. Ő az, aki áldást hint az emberi agyakba. Verejtékgyűjtő próféta, jókor érkező Isten, liliomok pátrónusa. Küs Mihály Danik hite, királyok kegyvesztettje, erő a bogár szárnyában. Palástjának ráncaiból hull a morzsa asztalunkra. Ő a reszketés, mely végigfut a fegyvercsöveken. A leginkább sajnálatra méltó, ki leghosszabban beszélt hiába a világnak…

– Nem kellett senkinek! – tördelte a szót a roncsolt művész.

Talán azért, mert egy szegény székely ember szekerén indult a

világba…

Megilletődve teszek a rendőrtisztnek ajánlatot:

– Egyiket megvenném !

– Hová gondol? – hárít el. – Ezek bűnjelek… Hordja ezt a holmit a húszas szobába! – reccsen a rendőrre.

Többet biz én nem láttam a fába írott Jézus-képeket, sem az embereken nem vettem észre, hogy bárki is látta volna.

Ennélfogva tovább míveljük régi szándékunkat egymás iránt.

A VÉRLÁTÓ LEGÉNY

A nagy háborút követő tavasszal történt.

Öreg Tompos Bálint este azt mondta Béninek, a fiának:

-A kaszák rendben vannak-e?… Nyolc embert fogadtam. Velem s veled tízen leszünk. Délig levágjuk a Kustalyt.

A legény csak bólintott. Zárkózott, csendes ember lett ebből a Béniből, mióta hazajött a háborúból, ahol úgy kihúzott négy esztendőt, hogy még a feje se fájt. Itthon se látszott semmi rendellenesség rajta. Hogy keveset beszélt?… Hát osztán? Még jó, ha nem jár az ember szája a mai világban. Nemcsak megoltalmazta Szentfelsége – áldassék szent neve -, hanem azon a nehéz háborús kenyéren olyan legényt facsarintott belőle, amilyen kettő sincs, nem is volt s nem is igen lesz hamarjában a faluban. Szép arcú, hatalmas termetű s szemérmes, mint egy nagy leány. Büszke lehet rá az öreg Tompos Bálint, hogy az édesanyját, Véri nénémet ne is említsem. A nagy vagyon is megvan, ötven hold príma föld. Mi kell egyéb?

Inkább csak büszkeségből mondta másnap hajnalosan Tompos Bálint a fiának, mikor a kövér, derékig érő fűnek nekiálltak a Kustalyon:

– Kerülj hátrább, Béni, mert az emberek nem győznek utánad haladni!… Vezesse a rendet Koncsag Ignác!

A kasza lendül a kézben, suhog, dől a vastag rend. A testek nekifeszülnek, s lassan közelednek a hajnali derengésben csillogó vízhez, mintha ismeretlen szertartást végeznének, vagy a csillagok fiai volnának, kik lehullott társaikat temetik serényen. Az utolsónak alakja még elmosódik a párás ködben, de a felhők már a kelő nap fényében remegnek, mint a földöntúli élet kint feledett színes ruhácskái. A rendet vezető legény a kaszatörlő füvet lassankint lábaihoz hullajtja. Kedves, édes játék ez is, szerelmi babona, leányigéző gondolat, forró testű legények kitalálása. Az emberek

nézik a nap szakállát, a hegyekre rézsútosan hulló sugarakat, melyek megjósolják az esőt. *A földnek nagyszerű nyugalmán elszótalanodva visszahaladnak, hogy újra kezdjék titkos mozdulataikat.

Az ötödik-hatodik rendnél azonban Béni meghanyatlik, és kiáll a sorból.

Elégedetten, mosolyogva kerülik ki a többiek. Az apa szégyenkezve szól rá:

– Mi lelt, hé?

Béni észre se veszi. Lehajtott fővel, fontoskodva beleindul az ölig érő fűbe, belehajlik, nézi, vizsgálja.

A kaszások megütközve néznek rá vissza.

– Mit csinálsz, hé?

A legény mintha magánkívül volna, hirtelen megrándul és felordít:

– Aki Istene van – borzadozik -, hiszen itt szörnyű sok a vér!

A férfiak elnémulnak a megdöbbenéstől. Az apja rászól:

– Mit beszélsz te?

– Tele van vérrel a rét!

Rettenve szaladnak oda, nézik, de a vérnek nyoma sincs sehol. Tiszta és ártatlan a rét.

– Hol látod itt a vért?

Béni leszakít egy marok piros virágot, és eliszonyodva mutatja:

– Hát ez mi?… Friss vér! Bizony isten friss még!

A férfiak a legényre tekintenek, aki izzadt, sápadt, különös szemeiből, mint tűzbe borult kicsi ház ablakain, kiizzik a megközelíthetetlen titok.

– Szent Isten! – vetik a keresztet ijedten az emberek.

Apja kemény mozdulattal megrázza a fiút.

– Béni! Béni fiam!

A legény zilált arccal, borzadó üstökkel a magasba emeli a kaszát, de a többiek lefogják, elveszik tőle. A bicsakot is leoldozzák derekáról, hogy ne árthasson senkinek.

– Megkötözzük? – azt kérdi Koncsag Ignác.

Az öreg Tompos megrázza a fejét, komoran maga elé néz, és könny facsarodik a szemébe. A fiú már csendes. Már nincs ezen a világon. Nézi ő is a földet, és zavart, különös szavakat mormol bele a fűbe, mintha jósolna. Papnak is számot tenne, amit mond. Vajon hol tanulta, kitől hallotta? Szája enyhén habzik.

– A vér nem múlik el soha!… A vérnek útja Isten szíve, de a kiontott vér oda vissza nem térhet. A földre hull, de nem válik porrá soha! A vér szent és megbocsáthatatlan…

Némelyek önkéntelen leveszik fövegüket, és úgy hallgatják.

Az öreg Tompos is belenyugszik a változhatatlanba. Szomorúan megfogja a hatalmas legény kezét, ki szép és szemérmetes, mint egy nagy leány.

– Jere, menjünk haza, Béni!

Többé ő sem emeli fel szemeit sem az égre, sem az emberekre.

Csendesen mennek egymásra támaszkodva. Már nincs miért sietniök. Pihegve, fáradtan viszi öreg Tompos Bálint életének roncsát, meghalt lelkű fiát. Viszi komoran, szót se ejtve, elszorult mellel, félelmes erővel, lehanyatlott büszkeséggel. Átvezeti hallgatagon a véres füvek között, és csak néha rivall rá az Istenre, de az Isten nem felel, s a füvek is hallgatnak róla, hogy honnan kapták a vért, szörnyű terhüket.

A kaszások sóhajtva utánuk néznek…

SEBE LÁSZLÓ HAZABESZÉL

Büszkén, leányoknak tetsző arccal, széles mellkassal, birkózóizmokkal jött az egyetemre, nyílt, kihívó túlzással, ahogy ezek a gyerekek rendesen duzzadó, féktelen kedvvel felszármaznak Székelyföldről. Minden mozdulatuk ezt mondja:

– Ezör forint sok pénz, de azért se adnám, hogy itt lehetek!

Eredeti, tarkabarka agyú, kedves fickók az erő darabosságával,

kik indokolt esetben könnyen pofon felejtik az embert. Es hát lelkesen isznak, vérbeli lumpot imitálnak. Ki legkevésbé szereti, leginkább annak jár a szája.

– Ha édesanyám serrel szoptatott volna, ma se tudna elválasztani!

Más nagyszerű megjegyzések támadnak, kisasszonyriasztó kacsintást erőltetnek a nézésükbe. Míg a szemedet elpillantanád, már megtréfáltak.

Idővel ezt is, azt is megtaszítja a tüdővész vagy élet, mindig kevesebb lesz az utcán a tüntető köszöntés:

– Szervusz, Ját! – Ifjú lelkek lehajlanak, eltűnnek. Kis diákszállásra szorulnak ketten-hárman, s közösen húsúinak.

Tavaszi időfeslés volt. A fűzfa kitolta már a lombját a vízparton, a hangyák előmásztak, s az új legyek elkábulva lapultak a fényes házfalon.

Sebe László felhajtotta a kabátgallért, gunnyasztott a térdén könyökölve. Lakótársa, a köpcös gyergyai Sikó jó szándékkal gondozta.

– Mahónap megsuvadsz. Eriggy levegőre. Már lyukad be a vakszemed.

– Hadd el, Sikó, hazagondoltam. Húgom írt! Baj van!

Csak pillognak egymásra. A Sebe Laci fehér csontja fényleni

kezd, meleg könnyel megöleli a társát.

– Mennyit is játszódtunk mi akkor!

A gyerekjáték említése megzavarja a gyergyait is, tűri, simítja az ábrázatát, hol elsötétíti, hol kideríti. A beteg lázas karja nyakán lóg, egymás mellé gyöngülnek, mint két mesélő gyerek.

– Mióta vagy beteg?

Sebe gondolatban számítja. Melegség tölti el.

– Hallgasd csak meg, Sikó. Régi dolog! Félméteres leányka volt a húgom is, egészséges, szép, hólyagos szemű. Én se voltam elébbvaló. Egyszer összebeszéltünk, hogy megnézzük Gabit, az öcsénket. Tudod, az akkor még bölcsőben feküdt, a szája izgett-mozgott. Kacsóival, melyek nem voltak nagyobbak egy kis madár lábainál, arcánkon bíbelődött. Azt mondja a húgom:

– Te, vegyük az ölünkbe!

– Miért ne!

Ügyesen alányúltam, kiemeltem, hintáztattam a karomon. A leányka megirigyelte.

– Add ide!

-Nesze!

Addig cserélgettük, míg elejtettük, és begurult az asztal alá.

Nagyszerűt kacagnak rajta, a gyergyai fiús kedvességgel húzódik közelebb. Lekopott róluk város, egyetem, idő és élet. A szent, a nagy megfeledkezés izgalma, a múltháborító fényjátékkitalálás nagyszerűsége szállott hozzájuk.

– S hát aztán?

– Aztán – mosolyog Sebe – sietve visszaraktuk a bölcsőbe. Áldott szerencse, hogy nem sírt. Éppen el akartunk illanni, mikor nagy szomorúan bejött édesapám.

Még a légy is megkövült az ablakon, de nem történt semmi. Leült, nézett. Már-már elárultuk, hogy elejtettük Gabit, húgom bökte is az oldalamat, mikor még szomorúbban bejött édesanyám is.

– Mit végeztél?

– Hiábavaló minden!

– Azért ne búsulj! – így becézte.

Milyen szép volt akkor édesanya, ha láttad volna!

– Hiszem! – bólintott Sikó alig észrevehetően, hogy ne zavarja, és nézte a társa szeme alján a fekete foltot.

– A gyerek szerencsére felsírt, a melléhez emelte. Bennünket perc alatt kivitt onnan a lelkiismeret. Végigmenekültünk az udvaron a kaszajfa háta mögé, hol a húgom édesen elkacagta magát.

Barátom, ha hiszed, ha nem, én ettől a perctől fogva beteg vagyok. Ha már benne vagyok, neked elmondom a többit is, de ha valakinek szólsz, beléd bicskázok.

Az ideges kitörés nem bántotta a gyergyait, hogy ez a megnyilatkozás ne lássék gyengeségnek. Tovább már ismét nyugodtan mesélte gyermekjáték-életét.

– Három lószekér állott be az udvarunkra. Itt vajon mi lesz?

– tűnődtünk. A kíváncsiság elővitt. A lovak fordítva voltak nekiállítva a saraglyának. Kissé csodálkoztunk rajtuk, de akkor már javában folyt a munka a szobákban. Idegen emberek jártak-keltek durva zajjal, mindent felforgattak. Apa sorra mutogatta a bútorokat.

– Ezt! Aztán a szekrényt. A függönyöket le kell szedni!

– Hová viszik? – találgattuk, de továbbkergettek.

– Takarodjatok játszani!

Húgom félt, fogta a kezemet, és aggódva leste, hogyan szedi le a tükröt egy hórihorgas ember. Aznap nem tudtunk játszani sem a begycsontokkal, sem a főzőedénykékkel, a vízpartra sem mentünk örvényt nézni.

Estére üres volt a szoba. El-elkiáltottuk magunkat benne, nagyokat visszhangzott. Szomorkásán ültünk a tűz mellett, míg lefektettek.

Hajnaltájon anyánk hideg, éjjeli ujjakkal hozzánk ért, felöltöztetett, és kivitt az udvarra. Nagy lángú viharlámpák égtek a szekéren.

Felültünk. Az éj cseppjei arcunkba permeteztek, mitől megfázott az orrocskánk.

A gyergyai fiú hajába túrta két kezét, úgy hallgatta piros homlokkal, pillantás nélkül, mint a kurucok a nótát, kíváncsian nézte, mint gyerek az oltárt. Verejték, haloványság közt csak beszélte tovább Sebe László:

– A többi egyszerű. Elhagyatott utcába vittek, félig dűlt házak közé, melyek olyanok, mint a mellen lökött ember.

Édesapa csak meghajolva bírt járni a törpe szobákban, és ezt úgy megszokta – legalább mi azt gondoltuk -, hogy a szabadban, az úton is meghajtotta fejét, pedig jó magasan van az ég, nem ütötte volna bele a homlokát.

Kevés idő múlásával megtudtuk, hogy még sincs olyan magasan az ég.

A papkertben gyönyörű, hosszú szálú ibolyák nyíltak abban az időben. Sokszor odafeledkeztünk. Édesapához rontottunk be az ibolyákkal, de visszarettentünk. Az ágyon ült, egy úr tapogatta a lábait. Húgom közel merészkedett.

– Ni, édesapa, milyen kövér a lába!

– Édesapa hízik – és szomorúan magához kanyarította leánykáját.

– Tényleg hízik! – vallottam be én is.

Az orvos elvégezte a tapogatást.

– Kérem, csekélység!

Húgommal incselkedett, míg a receptet karcolta. Csak nagy huzavona után árulta el:

– Vízkór! Szívbajból támadt!

És mi nagy örömmel szaladtunk ki:

– Édesanya! Édesanya! Édesapa hízik!

Sebe László pihent. Gyönge ujjaival megsodort egy cigarettát. A gyergyai Sikó próbálta félbeszakítani.

– Ne izgasd magadot, Laci! Elmúlt, feledd el.

Sebe fölényesen rázta a fejét.

– Tévedés. Borzasztó elevenen él bennem, mint a papban a miatyánk.

Látszott, hogy a láza fokozódik, az a két szép tüdővészrózsa nyiladozik élénken. Most már kérte Sikó. A fiúnak jólesett az érdeklődés.

– Bizony. Édesapa tovább hízott…

Mikor az almafa elhullatta piros eres virágját a papkertben, járni se bírt. Kiült az udvarra, a verőfénybe. Nővérem hangosan tanult. Leánymódra. Lépkedett.

„Szolimán, a törökök vezére nagy sereggel…”

Hosszú lélegzet, újrakezdte:

„Szolimán, a törökök vezére… (dupla lélegzet, újabb séta) nagy sereggel közeledett Magyarországhoz.”

Ezen felvidult, de naphanyatláskor le kellett feküdnie. A konyhába húzódtunk, hogy ne zavarjuk. Egyik este nyílik az ajtó, és apám áll az ajtóban, mint a fehér halál, kinek ezüstös a szakálla. Száraz kezeivel a bútorokba fogódzott. Segítségül futunk, de ő csak szaval a küszöbön:

– Az irományokat hozom. Jó, ha kéznél vannak.

Szétteregette.

– Ez a működési bizonyítvány, végzés, kinevezés. Ha le találom hunyni a szememet, sürgősen terjesszétek fel.

Rám fürkészett.

– Mit tanulsz? Igen? – szigorkodott. – Ember légy a talpadon, mert – összeszívta a szakállát, befordult az ajtón a lépésekkel küzdve, támogatva, benn lehunyta a szemét, és nézte jó sokáig a jövőt.

Rá egy napra, ugyanazon órában nagyokat roppant a szék a csendben virrasztók alatt. A falakat kárpitba vonták, a sztaniolos angyalokat felállították, egy asztalkára ráhelyezték a feszületet.

Édesapa örökre meghalva feküdt fekete ruhájában, olvasóval összekötött keze a mellén.

A többi egyszerű – fitymálta saját sorsát Sebe László. – Annyit tandíjmentesültem, annyi buta kölyket oktattam, míg valahogy leérettségiztem. Hanem az anyám szemlátomást pusztult. Amennyit mi gyarapodtunk, annyit fogyott ő. Arcáról eltűnt a szín, szemei beestek, a mementóvonalak pirosán belevágtak a tenyerébe, mint a tűz-ér.

Az utolsó estén a tűzhely körül forgolódott. Az öcsém – kit elejtettünk régen – az érettségi pálcán lovagolt. Ruhát stoppoltak, gyolcsot hasítottak – gondosan elrendeztek mindent a ládácskámban. Számba adták:

– Nézd! Itt van tizenkét zsebkendő, ezek a gallérok, ezt ide teszem, azt oda…

Ismerősök érkeztek. Ilusék.

– Mikor indul Laci?

Az az idő is elérkezett. Vettem a nehéz táskát. (Az érettségi pálca otthon maradt, most is ott függ a szekrényben talán.) Anya sajnált. Azt hitte, szégyenlem vinni.

– Embert fogadok! – ajánlotta.

– Minek? Kár a pénzért!

Még sokszor megkérdezte:

– Bírod-e, fiam?

– Ugyan! – és összeharaptam a fogaimat.

Felszálláskor öt forintot nyomott a kezembe.

– Vedd magadhoz!

Sokszor visszaadtam, mert tudtam, hogy utolsó pénz a háznál.

– Nyugodtabb leszek, ha elveszed – sírt, és erőszakosan a zsebembe gyűrte.

A legközelebbi állomásról mégis visszaküldtem, mert nem tisztességes ember, ki elveszi anyjától az orvosság árát.

Hát nem igaz, barátom?

Sikó, a gyergyai, bámulva nézte a rettentő erőket, indulatokat fékező társát, ki nagy léptekkel sétált, betegen, borzosan.

– Feküdj le, pajtás! – csillapította.

– Lefeküdjem? Én? – torpant hátra, mint a megsértett tudós, ki saját köreit számítja, szidja. – Hiszen készülnöm kell. Itt a levél. Hazahívnak. A kishúgom írt.

Most már úgy viselkedett, mintha ott se lett volna a társa, a gyergyai Sikó. Rádobta magát az ágyra, figyelgette a húga levelét.

„Jer haza, Laci! Te tudsz hozni örömet, egészséget is.”

– Azt hiszik szegények, amerre én járok, boldog, fényes az élet!

– kesergett Sebe László, és arca tele volt szomorúsággal. – Te, ha nekem pénzem volna! – meredt rá a barátjára, csillanó, tervező, fakó szeretettel.

– Mit csinálnál, Laci?

– Barátom – vetett feléje egy lelkes mozdulatot -, gyönyörű házat építenék valahol egy erdő tövében. Berendezném minden jóval. Aranyból volna még a rozsda is a késen, villán.

Legelőször megfestetném apám, anyám képét. Kishúgommal

megtanácskoznók, hogy melyiket. Azt-e, amelyiken édesanya fiatal és üde, mint a reggel támadott gondolat, vagy a mostanit, a lehullott arcút, kopott ruhájút. Mégis ezt festetném meg!

A konyhát felszerelném drága edényekkel, kristálypoharakkal. Majorságot is keltetnék, márciusi csirkét, pelyhes pipét.

Aztán egy napon – legjobb volna a nevem napján – kocsira ülnék, és elhajtanék a kis meglökött ház elé. Már a kapuból kiáltoznék:

– Hamar! Sietni! Elhül otthon a leves!

Ők kifutnának, és magammal vinném az elhagyatottságból. Az izmos lovak – ej, hogy trappolnának!… A szép szobába vezetném, hol a képek függenek a falon. Édesanya sírna a látásukra, és csak ennyit tudna mondani:

– Drága fiam!

Ahogy a konyhára mennénk, hát egy pici csirke bemerészkedett a nyitott ajtón csipegetni. Kishúgom felkapná, megcsókolná a homlokát.

– Jaj de hercig!

Az ügyetlen csibe arany lábacskáival kapargatná a húgom tenyerét.

Mikor a legboldogabbak, mindenről elfeledkezve, elszökném mellőlük, és felgyújtanám az elhagyott szegény házat.

Mit beszélek?…

Felgyújtani nem lehet, mert oda kell hazamennem, de azért jól készüljetek, mert úgy megyek közétek, mint egy fejedelem. Hiszed-e, Sikó?

Sikó megölelte a lázas gyermeket, széthányta az ágyat, beledédelgette, beborogatta a fejét, szívét, és őrizte, míg elszenderedett.

Estefelé felnézett még néhány földi, osztályos cimbora. Azoknak megsúgta, hogy baj van, Sebe Laci már hazabeszél.

– Hazabeszél? – hitetlenkedtek, de úgy látszik, megértették, mi az a hazabeszélés, mert erősen elkomorodtak, sötéten, gyilkosán néztek egymásra; már ahogy ezek a székelyek szokták, kikben, sajnos, nincsen semmi finomság, megértés. Darabosak, féktelenek, és az Úristen is tájékozatlanul keresi a helyüket a másvilágon, hogy hová tegye ¿jket.

APA MÓZES TEMPLOMA

Hajnal van, szép piros hajnal, de már látszik a harmatcsepp az ökör szarván, s a lombkaliba alatt felserken Ülkei Lázár, a havasi pásztor. Olyan közel jönnek a csillagok ébredező szemeihez, mintha a fenyők ormán szikrázó virágocskák volnának. Elnézi kevéssé az égöntést, aztán babonából letöri az ágvesszőt, melyre az első napsugár ráesett. A patakban megmosdik, s tüzet tesz. A harasztot szétvetett lábai közé kaparja, kicsihol, s a taplóvasat orra előtt meglengeti, az ághalom közé dugja, mintha az ősvilág fészkébe rejtené. Felcsillan a tűz, hogy virradni segítsen. A Lázár fél orcáját megvilágítja, a másik még az éjben marad. Mellette a borztarisznyából kinőtt a fenyővizes üveg nyaka. A bokron durva inge szárad, a kaliba üstökén sajtocska csüng. Az értékesebb holmit belül rekkentette el, a szénaágy alá. Itt őrzi a balta a szeretőjétől kapott jegykendőt, fmánclábú dohányt s miegymást.

Koldusélet biz ez, de Ülkei Lázár nem a nyomorúságra, hanem az öccsére haragszik, kit másfél napja már, hogy Ajnádba szalasztott Csinód Évához, a szeretőjéhez, de csak nem jön a legény.

Az Öregisten rég kimustrálta az eget, mikor sánta lován arra hujjongott Bartis Fürga Mózsi. Reákiáltott:

– Te! Nem látád-e az ecsémet?

Bartis oda se pillant. Nem azért, mintha nem értené a szót, de előbb elvár két kiáltást, s csak a harmadikra rúgja oldalbordán a lovat:

– Az ecsédet-e?… Odalenn az aljban zsidóravatalon fekszik!

A „zsidóravatalon fekvés” azt teszi, hogy a fiú részeg fővel

eldőlt valahol az úton. Arra is jó ez a mondás, hogy pásztordélig ne várja őt Ülkei Lázár. Pásztordélig pedig akkor vagyon, ha már a bika lapockájáról nem száll fel a kék döglégy, s a madárfiú ülepére esik a fészekben.

Tisztességeset káromkodik a hírre a legény, de nem azért, hogy Istent sértse, hanem csak így messziről jósolgatja az öccse jövőjét.

A Béni fiú mikor délfelé megjön, még nagyobbat káromkodik. Ő se a fennvalót akarja bántani, hanem csak a bátorságát bizonyítja.

– Súj egye meg, ott felejtők a Jobbsincs mozsikáját a Csinód Éva ablakában!

Lázár nem szól, de füstös a két szeme, mint a bikának. A fiú rákacsint a bokorra.

– Ne fúdd magad, hanem készülj, mert azt üzente a szeretőd, hogy az új templomban elsőnek lakodalmaztok!

Sok ennyi jó hír egy legénynek. A megirdalt szalonna reszketni kezd a kezében, az erdőnek lobbanásai lesznek.

Szótlanul ebédfőzéshez látnak, mert fejük fölött az újulástól nedves fenyőtobozok délebédre harangoznak. Az üstöcskében csakhamar buzog a víz, s a sárga puliszkalisztet belehintik, mintha virágporból főznék az ebédet. •

És minden megünnepli a két árva legény szegény táplálékát. Az ég ki van világítva a tiszteletükre, a fák lábain moha tündöklik, az eper odasiettében betörte az orrát, házukra s a százados fákra vadborostyán s iszalag kúszott, hogy fazakukba tekintsen, pléhkanalukba édes bimbók lengenek bele, és körülöttük minden virág… A két legény is virág.

– Hát szép az a templom? – veti fel a szót Lázár nagy későre.

– Szebb nem is lehetne! Vasárnap választják a szentjit neki. Az orgona is készen van. Úgy szól, mintha erősüdő volna benne…

Ülkei Lázár a messzeségbe tekint, arra Ajnád felé, hol bárányfelhők jelzik a szeretője lépteit.

– A nagygazdák titokban a pap nyakára járnak – mondja a hírt a kisebbik -, mert mindenik a maga szentjiről szeretné elneveztetni a templomot… Nagy harc lesz vasárnap! – véli, és fáradtan ásít hozzá.

– Nyugodj egy kurtát! – dédelgeti bátyja, maga felhujjintja a csordát, és úgy imbolyog utána, mintha túlvitetné magát a fény határain. A tetőn leszúrja botját támaszfául, és a feje elhajókázik rajta. Hirtelen összerándul. Valahol a szíve mélyén drága gondolat fakadott, s bűvös, lassú fundálással, mint egy zümmögő aranybogár megérkezik a szíve csúcsára.

Mi lenne, ha a Csinód Éva neviről neveznék el a templomot?… Beh megemlegetnék!… Nem válna az Istennek sem szégyenire!… Jó, értő ember a pap, miért ne hajlanék a szóra!…

Már hitt is benne. Együgyű lényébe elragadtatás szállott, és minden megszépült körülötte. A méhek porszemet vettek pici körmeik közé, hogy elragadtatásukban a földön túl ne szálljanak. A színes kalapú gombák olyanok, mintha olasz turisták volnának, kik a havason mászkálnak. Dalolnak a madarak, s a sáfrányokon biztatón villog a kígyók nyála.

– Úgy lesz! rikkantott fel örömében, és meg se várta az estét, bensőlcg áradozva visszaterelte nyáját, levette a bokorról napillatú ingét, és estre hanyatlóban bizakodóan megindult Ajnád felé.

Éppen lámpagyújtáshoz készülődtek a faluban, mikor megérkezett a pap kapujához.

Az udvaron leány surrant a tejjel azon görnyedőn, ahogy kibújt a tehén alól. Rászólt a szájtátó legényre:

– Vigyázz te, mert béka szökik a szádba!

– Itthon-e gazdád? – restelkedik a legény.

– Jézuskát altatja! – ingerkedik a leány. – Mi bajod vele?

– Ha a likas kalapomon keresztül megnézed a csillagot, akkor megmondom!

– Majd ha az én fejemen lesz! – vág vissza a leány.

– Eljön annak is az ideje, ha a macska keresztülszökik az árnyékomon! – vigasztalja Ülkei Lázár, s a kicsi üdülés után megkeresi a pap kilincsét.

– Nagy dologban jöttem! – kezdi halványan, s a két legény összebúvik az asztal fölött.

Mert a pap is legény, ügyibevaló legény.

– Mintha gyónnám, csak úgy mondom! – suttogja Lázár.

A pap szelíden, komolyan bólint, amitől a másik nekibátorodik.

– Éva legyen az új templom szentje! – esedezik forró homlokkal.

– Annyira szereted?

– Ha azt ki tudnám mondani!…

A tompa lámpafénynél hallgatagon nézte egymást a két legény. Fölöttük az ingaóra csillogó szára járta útját egyik legény homlokától a másik legény homlokáig, és hordozta aranylapján a kicserélt gondolatokat. A pap arcáról átvitte a pírt a legény barna fejére, onnan visszahozta a szerelem gyönyörű ingerét, és a pap megremegett tőle.

– Nézd, fiam – mentegetőzött -, én nem határozhatok, mert a falu dönt a templom neve felől!

A legény összegörnyedt, mint egy megőszült angyal, és elfeketedve susogta:

– Akkor vége!… Hej, tisztelendúr! Nincsen annyi keserű búbánat az imádságos könyviben, mint amennyit nekünk okozott!

A pap megsajnálta. Az ő szívében is megnyíltak a szerelem betemetett kapui. Ránézett a breviáriumára, a falon lógó öreg szentekre, s mintha azok is megfeddették volna. Nem többet ér-e gőgös parasztok pénzénél, az eklézsiavezetés minden okosságánál az a drága csók, mellyel ezek a tiszta gyermekek hálából megékesítik a Teremtő fonnyadt kezét?… Kifeszítette boltozatos mellét, és elmosolyodoL.

– Igazad van!… Légy csak ott vasárnap a gyűlésen!… Vagy én hagyom itt a falut, vagy a Csinód Éva nevét fogja viselni a templom!

Angyalok vitték ki a kapun a legényt, s a boldogságtól félig öntudatlan ment Alszeg felé, s bedugta fürtös fejét a szeretője ablakán.

– Ne ijedj meg, lelkem, mert csak én vagyok!…

A szíve szakadt meg, úgy várta a vasárnapot, és mégis elkésett a szentválasztó gyűlésről. Valamitől megriadt, elbogározott a félvad csorda, s mire az öccsével összeszedték, s lefuthatott a faluba, már javában veszekedtek az emberek.

– Első falu vagyunk, első szent kell ide! – recsegett az egyik. -Ajállom Szent Pétert!

– Fejjebb! – rázta az öklét Küs Dani Jóska. – Ott van Szent József, s az oltárt én fizetem!

– Nem nyugszok bele, emberek! Megajállom a harangokat s az orgonát, ha nem tágítunk Szent Mihály mellől! – semmizte le Apor Mihály, és már hajlott is a hangulat feléje, mikor szót kért Apa Mózes, és büszkén odavetette a papnak:

-írja, tisztelendúr!… Ha már pénzre megyünk, itt vagyok én!… Fizetem az egész templomot!…

Mindenki elnémult. A pap lesütött szemmel szólott:

– Kérem az egyháztanácsot!

Szóba se jöhetett a szegény senki-legény vágya. A szép leány remegve, szégyenülten állott mellette. Az emberek egymás izzó szemeit vizsgálták, s az asszonyok kezéből kiesett a levendulafű.

– Még van reménység! – álta’tta magát a legény, és bizakodva leste az ítéletet, mikor visszatért az egyháztanács.

A pap ránézett, mintha bocsánatot kérne, és síri hangon kihirdette a határozatot:

– Apa Mózes atyánkfia nemes ajánlatát elfogadjuk!

Számba se vette senki, mikor a legény felördított:

– Az Isten!…

A leány iszonyodva menekül el tőle.

– Verjen meg a bűnöd, hogy ilyen szégyenbe rántottál!… Többet nem kerülhetek emberek szeme elé!

A legény meghökken.

– De… Éva!… Hát csak ennyire szeretsz?… Éva!… Mi történt?…

Setéten, esett fővel törtetett át a falun. Már a havasok lábánál állott, mikor megvilágosodott az elméje.

– Az Isten tudta!… Isten nem akarta!…

A gondolat hosszan elderengett a szeme tükrén, aztán alázatosan levette fövegét, és felnézett az égre.

Mégis kiesett szeméből a könny, mintha a Jóisten melléről hullott volna le az elgondolt boldog életnek odarejtett, nedves kicsi rügye…

CSUDÁLÓKŐ Barlangmisztérium

Homoródalmást régen elhagytuk, s mire pirkadni kezdett, már a Kőmező sziklakaraján jártunk. Már bontakozott a nagyszerű látvány. Az omlott szirteken lábaimnál zúgó patak félelmes igéi jósolni kezdenek, és akaratvesztetten nézek bele a tátongó mélységekbe. Az agyat nem bírja lehűteni a hűvös havasi légnyomás, s szemeiden reszketve emeled a ködturbánt, míg a fekete bükkös körülmorajló rossz szándéka a lélekkel enyeleg. Sejtelmek, rémlátomások, káprázatok, szorongás, a hegység redői, a megrendíthetetlen valóság sötét hátterére felfestik a balsors gyönyörűségét.

A mélység díszíti a magasságot. Sietünk a Csalatórnyára, hogy lássuk a napváros ébredését. A búvópatak medréből nézve az ormon függő, biztonságkötéllel rögzített társaimat köldöküknél fogva megkötött kis majmoknak látom, aztán szinte elveszek a katlanban, a méregfőző alvilági tudományban. Ha gondolkodom, csak a sötétséget szaporítom. Kábult vagyok, mire a többiek engem is a magasba rántanak. Hangtalanok vagyunk, mint a denevérek.

Csakhamar megjön a nap, a napváros ébredni kezd. Sok száz fehér, karcsú szirtszál ragyogó fénybe öltözve megújhodik, s a kővilág megnyílik. A felső minden lassan elválik az alsó mindentől. A fellegek futva tünedeznek, a ködök szétfoszlanak, és a hegyek ingadozni látszanak. A csillogó mészkövek a naptörésben látható sugarakat vetnek szét magukról, s az így képződött végtelen ezüst hálónak szálait a sejtelem tartja. Nagy, harmattól könynyes bojtja távozóban felettünk csüng. A napvárosban mára istent halásznak maguknak.

Állok a Csáktornyán, honnan tatárkémleléskor örömében lebukott egyik ősöm. Alattam a tavasz virágait nézi, a vad szimatolva járja az erdőt, a madarak vággyá válnak az ágakon, s a távoli földeken már pityókáját kapálja a székely. Az égen üvegfátyol, közel-felhő. Lélekben kísérem a munkát, mint angyal az imát. Szegény, félmeztelen népem, ki örökkön arcbőrét vitte foltnak más dicsőségéhez, s utolsó rongyát is a becsületre pazarolta… Csak ütni s szenvedni szoktatták. Zsebe van, hogy üres legyen. Saját tehenének is tartozik a tej árával, pedig elvetéli körmeit a nehéz munkában, míg kiöltött nyelve bevérzi ágya szalmáját. Ha ma megkötözték, holnapra annyit fogyott bújában, hogy kivonhatta kezét a bilincsekből. Hiú gondja, hogy pénze a koporsót kifussa. Fejében hibás a tartalom, mert most is bízik az igazságban. Abbizony, víg az élete, csak az a baja, hogy üres gyomor nem hágy halmot maga alatt. Nem csodálnám, ha – e népet látva – én is leszédülnék innen.

– Menjünk már! – siettetnek társaim.

Menjünk! A Barlang vár. Sápadtan kapaszkodunk fel a bejárat torkába. Izgatottan gyújtjuk meg a fáklyákat. Sziklák tépik az ember árnyát, kétségek a szívét. A szem vibrál, s a képzelet sietteti az alvilági tréfát. A vörös fáklya a levegőtlen odúban ímmel-ámmal gőzöl, serceg, mintha kobold egérszőrt pörkölne lángjába. Itt-ott penész ül a kő-bokrokon. A Barlang falából sziklába ragadt, korszakos koponyák ütköznek ki. Hátrább kormos üst kuporog vad cigány hátán, mint középkori banyán az ásító sátán. A setétség olyan mély, hogy az életet mímelni se lehet. Az érzéstelenség pedig akkora, hogy a hajunk szálankint ragad fejünkbe a félelemtől. A tehetetlenséggel és súllyal tömött sziklák őstehetségét nagyobb feladat megoldani, mint a légy hat lábát tapadással ellátni, vagy sejtekből fát ragasztani össze. A Barlang önmagából él, mint maga a Jóisten vagy a nagyon öreg világtalanok. A föld lényege az, amit ez a torok magából kiásít.

– Vigyázzatok! – kiáltom önkéntelen.

A kiáltásra furcsa mágia kezdődik. De minő mágia! Egy ember képtelen elviselni.

Finom, síri kis eljajdulással indul, mintha tündér hajszálán vonót rántanának el. Önkéntelen tudom, hogy a limbus vészjele volt. A zizegés folytonos és különös lesz, mintha a falevél fél oldala sírna az egyirányú szél miatt. A fénynél ragyogó kövek közt megnövekedett termettel, megbabonázottan tévelygünk feléje. Arra gondolok, hogy így fogunk egykor botladozni a fekete firnamentumon csillagról csillagra a teljes kielégülés felé, tűzbe perzselt szemünk világa nélkül. A fáklyámról lecsóválom a pernyét, és mintha jelt adtam volna, egyszerre felzúdul a nyavalygó zsivaj, mintha a föld árnyékában bízva és rejtőzve ördöglármát rendeltem volna. Az első vándorlegénynek, Káinnak füttye hali-szik. Démonok forradalma ilyen a pápai áldás miatt, vagy a lángon sülő férgek hattyúdala. A halottak anyanyelvükön üdvözölnek a gödör szájánál. Feltétlenül utálatos, mint a nyáltalan szájú aggszüzek éneke. Lehet, hogy a kínai ábécét zagyvalják elő az összes kínaiak. Csak a haldokló gége fúj ilyen akasztófaritmust, de az is lehet, hogy a világ összhangjának egyedül hiteles visszhangja, azért ilyen elviselhetetlen, káromlást és átkot szülő borzalom.

Azt mondják, hogy a riadt denevérek ezrei okozzák ezt a zajt, mely a közeledésünkre lassan elhal, az alagutak elvezetik a rémzajt, sustorogva megszűnik, mint mikor a sugárzó szenet vízzel leöntik. A mágustudománynak vége, csak a halomba hányt hangszerek : avas fél koponyák, csorba állatcsontok sejtetnek valamit. A denevérek már közömbösen függenek a szárnyukra aggatott horgokon. Halk kőcseppenések koppannak, mintha láthatatlan királyi koronák népük könnyeit gyűjtenék.

Mit érne most egy torok friss levegő!

Erre azonban most nincs idő, mert a Függőkő alá megyünk.

Majdnem beleütközünk a roppant, tömör szikladarabba, mely örökös zuhanóban van, mint a mindig kész pusztítás. Alig merünk lélegzeni a láttára. A Föld lelkiismerete ez, mely egyszer le fog dobbanni ránk, mihelyt az igazság nyila ellövi az őt tartó hajszálat. Pillanat kell-e hozzá, vagy korszakok, ki tudná megmondani!… Csak a csecsemőt nem lehet büntetni vele, hogy alatta egy szál rongyon ne mosolyogjon; de nincs az az elvetemült vaskoponya, hogy a veszedelmes és bizonytalan eshetőségtől meg ne repedjen.

Valami rege szerint a föld színén van egy nevetlen fű, melynek gyökere a Függőkövet tartja. Ha e füvet emberi vér éri, elszárad a gondviselő gyökér, és itt lenn vége mindennek.

Ki nem hiszi, üljön be valami ősmedvetanyába, és várja be a szavak teljesülését, figyelje az ide halló csíki kutyák ugatását. Azok megjelentik a veszedelmet. A kakasoké a hajnal, övé a türelem.

Új terem.

Itt minden üreg szent, mint a naputánzó monstrancia. Ide menekültek őseink a halál, török, tatár elől. Múltunk lelke sugárzik elő. Kik valaha itt időztek, csókkal szívták ki a sziklából az erőt, és szeretetüket helyezték védelmük Most már a „Sugárorgona” szótlan, és elszállott az utolsó méh is a megkövült „Méhkas”-ból, a „Sütőkemencédnek hamva kihűlt; de azért csak ezüstkalapáccsal szabad megkopogtatni a sziklafalat, mint a halott pápa homlokát, hogy a múltról beszéljen. A halál rég kinézte a poharat eleink kezéből, és mi idegen világ porát hordottuk ide. Elfeledtük, hogy a por a kőnek nyilvános gyalázata. Finom leányujjak állanak ki a kőarabeszkek közül. Okét is eltemette a hideg és fehér elem, mely könnyed és tiszta elmúlást ad, mint a hófúvás-halál.

Ne vádoljátok a követ, hiszen a falevélnek is helyet lágyít szigorú kebelén, és eldajkálja a madártojást!

Mit tudtok ti a föld felszínén a kőről?

Az a kő kezdetleges és koldus. Eb után vetitek, vagy sírból felhányjátok, hogy ördöginget szabjatok belőle a csontvázra. Szokva vagytok hozzá, mint a cigányhegedű a rossz időhöz. De ez a kő örökkévaló, mert sohasem hazudik, s csak azért nincs szíve, hogy ne változhassék benne a szeretet, mely a sziklarészeket egyforma érzéssel tapasztja egymáshoz. Fölöttünk több száz láb magasságban rengeteg erdők görcsös gyökérzete, mint a sziklák agytekervényei szórják a világba a Föld ősgondolatait. Néhány szerencsétlen méter csak a termő élet mélysége. Felszínes semmiség, kevés, nedves földturkálás, szűkös paraszttudomány, mely nem nagyobb egy ördög-előarasznál… De hol van a cél, ahová ezek a sziklák igyekeznek!

És…

Mi vagyok én velük szemben?… Az a csekély és nevetséges név, melyet kínos hernyómászás után denevérganajjal a Barlang oldalára felfirkáltam.

A fáklyám tétován világít körül.

Csak most kezd igazán megnyilatkozni a Barlang.

A falból indulatos arcélek ütköznek elő, készen rá, hogy megharapják Isten kezét. Dicsőségtől csömörlött, világokat összeontó, barbár uralkodók, prófétákat cenzúrázó, túlzott erejű világdacolók vetettek itt ágyat maguknak. Szerencsére oldhatatlan szirtövvel van a testük hátrakötve, és nem rohanhatnak ki, hogy fejük fölött a kőzetbe túrt öklükkel együtt a világra rántsák a hegyet. Ezt a látványt igazán csak a hideg gyomrú állat, a denevér bírja ki.

Szemben fél emlőjű, törött kőfarú nők kőtejjel szoptatják kicsinyeiket. Piros arcú székely anyák voltak valaha, kikről borzasztóan tud mesélni a furulyával kitoldott orrú kecskepásztor. Ami velük történt, elenyészett, és csak a mindentudó szikla sír rá a ruhánkra. Füst s a lélek nem kormozza be a levegőt.

Szipogó parasztasszonyok, kik orrukkal piszkolják kötényüket, nem állhatnának részvevőbben a múlt rémei előtt, mint mi. Egyikünk mégis fellázad:

– Jerünk! Akkor is pofonnal egyensúlyozták az embert, s arcba vágott parolákkal cserélték az országot!

Még egyszer azonban letartott fáklyával áldozunk az emlékeknek.

– Üdvöz légy, kő! – mormolom. – Te időtől kopott lépcső a semmihez… Sasoknak asztala, élet eszméletlensége!…

Társaim azonban újra kúsznak a sziklaélen, mintha meseháton lovagolnának, majd újra beleereszkednek a denevérpiszokba, és átbújnak az új labirintusba.

Csak akkora, mint a barátcella, de ez lehet a kövek mennyországa. Minden zugot átver a fáklyák fénye. Azúrfény-játék kísért, aranyszikra szóródik. Ott máglyaszerű halom, mintha drágakövekből gyújtott pásztortűz égne. Fölöttünk a boltíven finom szövésű kő-függöny és körös-körül cseppkő-virágok, folyondárok mészkőcsipkéből, tejben nőtt tavirózsák, fehér nefelejcsek. Elbűvölten nézzük, míg hallgató Barlanggá merevedünk mi is, és a szívünk alatt menedéket keres a világ, mely utolsót rúgja a gondviselés horgán. Az óra önként megáll a zsebünkben, mert itt az időt már nem lehet mérni. Olyanok vagyunk, mintha fekete álarccal néznők ezt a sok szépséget, s mintha a mi testünk is arabeszkké oszlanék, cseppkő-virággá fagyna.

Milyen kár, hogy későn van, mennünk kell ki újra a piszkos világba. Valami fellázad bennem, és feltépek egy félmázsás követ, s bevágom a Barlang szépségei közé. Társaim úgy néznek rám, mintha a lappangó dohosságtól megbolondultam volna, vagy a terhes mászkálás közben koppantottam volna el a józan eszemet.

Elszégyenlem magam, és némán követem őket ki a világba. Azok ott elöl bolondul lármáznak, mint az aranymosó cigányok, kik a Vargyas-patakból szemenkint halásszák ki az aranymorzsát. Szinte legyőzhetetlen indulat villan át rajtam:

– Milyen jó volna egyet megölni közülük!…

De nem lehet, mert már dereng a világosság a Barlang szájában, hátam mögött utolsó fényükben reszketnek a kövek. A denevér elsuhan fölöttem ködös útjára, a körtestű állat, a pók nyugodtan megnézi hálóját, a kövek tovább csepegnek.

Vajon mennyi időre van szüksége a kőnek, hogy magába rejtse az emberi fájdalmat?…

És lesz-e, marad-e valaki közülünk, ki kiolvassa belőlük?…

Senki és semmi nem felelt a kérdésemre. A lábamhoz esett fáklya csendesen pörkölte a követ…

AZ IDŐNAP ELŐTT ÉBREDT EMBER

Árpád-kori, most kálvinista templom.

Ködös, beteges ház, melyet csontig gyötört az idővel viaskodás. I ”elrepedezett, vénhedt, terhes látvány, mely az ódonság álarca mögött alszik. Szürke, széles csontváz, mely minden pillanatban visszavágyik a teremtés első napjaira. Denevérrel ragasztott falain zöld a nyirok. Ki tudja, mennyi idő óta sír alatta az a tücsök, melyre a templomot ráépítették? Már csak hullafoltos imádság-raktár, mely felvette a legrosszabb külsejét, hogy kárvallás nélkül állja ki az ismeretlen veszélyeket. A támaszfalak úgy dűlnek neki, mintha a templom eddigi papjai homlokukkal támogatnák. Azóta fű nőtt ki a hátgerincükből. A toronyhegyén a pléhkakas a holdba akar ugrani. A szűk ablakok már régen megvakultak. A zsoltároskönyv porba szakadt, a kezdetleges freskók szemeit megette a salétrom. A verébfiókák benéznek a szertartásra, és óvatlan pillanatban ráesnek az úrasztalára. A kripta hűvösségéből felzarándokolnak a szellemek, hogy megnézzék a falon lógó szent ruhát, melyből egykor kiették a hangyák a papot.

A mostani pap fiatal, makrancos erejű ember, hozzánevelődött a templomához. Omladékban lakik maga is, roncsok mögött, ócska edények között a világpusztulás szakadékában. Mindennap egy élethosszra merül ki. Élfoszlott életek romjain haldoklik. Ezen az estén azonban fellázadt: Elég volt! Nekem elég!

Tervez, és csendesen bealkonyodik fölötte. Senkije sincs, csak a templom. Gondolatai belerag^dnak a piszokba ezen a helyen. Néha a magányosságban dührohamot kap, és lángot érez a feje helyen Saját szája párája égeti. Aztán elröstelli magát, és hogy önuralmát visszanyerje, megszámlálja egyik kezének földmunkától piszkos ujjait.

Én már meg vagyok címezve a pokolba! – dörmögi sárgán.

Evangéliumi igékkel megfeddi magát, de újra tobzódik benne a fekete angyal. Megalázza magát, és öklével ráüt a szívére. Bizonytalan mozdulatot tesz, fehér percekre vágyik, míg az éjfél az ablak alatt vár. A fehér perceknek azonban fájó a harapása, mint a nesztelen menyété, mely a tehén alatt elsuhanva megmérgezi a tejét.

– Legalább asszony volna a háznál!

Ránéz rongyaira, magát szemléli, és szomorú házának minden kicsi tárgya új kínnal nehezíti. Rekedten kacag, de a nevetés is úgy zörög testében, mint mikor a megromlott óra kerekén lefut a fekete lánc a túlságos súly alatt.

– Mi lenne itt a szép leányból egy hét alatt?

Mégis úgy fölcsap benne a szenvedély, az éhes hús törvénye, hogy a levegő is reszket körülötte.

– Kapok én asszonyt, ide illőt!

Fogja a furkósbotot, melynek ólom az eleje. Már egyformán fegyverkezik a parasztokkal. Az ősember furfangja szerint a botban hordja a halált.

Arra gondol, hogy a férfiak a faluban már alszanak kívül a pitvarokon. Hanyatt fekve várják, hogy tátott szájukba hulljon a harmat, mely megerősíti a fű gyenge lábát. Még érzik rajtok az ösztön lehelete, mely vad és forrongó, mint az éjszaka minden gyümölcse. Az ősasszony éjjelre földbe vájta magát, hogy a férgek meg ne csípjék. Hajánál fogva rántotta ki magának a férfi belőle, így tesz. Ezek a házak is ilyen földi lyukak, s az emberi boldogság végső határára így gondolnak az itteni szerelmes lányok.

Végre a pap is megpihen.

A föld összevegyül az éggel, az éjnek csillagláncán leereszkedik a másik élet felvonóhídja, hogy a sors a földre szálljon, és gyászmenetben felemelje a lehullott holdat. A torony fehér falára harmat csapódik, a látóhatár belemosódik az éjszaka örvényébe, az űr tompán zajlik, mint a kísértetek gyomra. Apró, rojtos fekete felhők gyűlnek az égre, mintha öregasszonyok keszkenőit kapta volna a magasba a szél.

A pap kilép az ajtón, megdöbben az ujjmutató égtől, és fenségétől megtisztultan száll le a küszöbről. Pár lépés után megáll, mert nesz hallik, és valami zavaros tömeg bukkan elő abból az irányból, ahol csendes fény hull az ösvényre. Nem látja meg a papot. Odaér az ablakhoz, és beszól rajta:

Itthon van-e, tiszteletes úr?

A pap mosolyog, mert megismerte egyetlen hívét, a vén Marci hát.

Ki kérdi?

Az egész eklézsia! – veszi észre az ember is a papját.

Egy nép sorsának rettentő felkacagása van ebben a beszédben. Egy ember az egész eklézsia: kántor, kurátor, egyházfi és gyülekezet. Bús öreg roncs már az is, terméketlen ágyékú, utolsó lélegzetét leső mustrája fajának.

Kerüljünk bejjebb! Mi a baj, Marci bá?

Az öreg keserűen köpik.

A máshitűek küldtek, hogy ha nem adjuk a földet s a templomot, kipusztítanak innen.

A pap megrándul.

– Hát adjuk-e, Marci bá?

– Nem kéne!

Akkor nem adjuk!

Én bízom – húzódik le egy székre benn az öreg -, hogy nem merik mégse agyonütni a tiszteletes urat! Ők is tudják, hogy időnap előtt ébredt ember.

Az mi a fene?

Olyan ember, ki születése előtt az anyja méhében sikoltott.

Szamár kend, Marci bá!

Allehet! – átalkodik meg hitében a másik.

A két árva magyar hallgat. Tűz ver fel a pap arcán, tapasztalat szegényíti a másikét. Az agy kerékvágásain sűrűn járnak a gondolatok. Kívül a fák gallyai közt álmukkal vesződnek a madarak. A pap öles léptekkel sétál, majd hirtelen kiegyenesedik a másik felett, mint bogárka fölött az isten.

Jöjjön, menjünk a templomba!

Most? csodálkozik az öreg, de csak elindul a pap után.

Csak az ólmos bot kopog a pap kezében. Őt magát furcsa ihlet ellette meg, és úgy érzi, mintha az Árpád-kori templom a mellére dőlne, és benne reszketnének a kialudt idők. Már az árnyak parancsolnak neki. Míg az öreg reszkető kezekkel világot gyújt, a pap a falról leakasztja és magára ölti a penészes szent ruhát. Pillanatig elhatalmasodik egész lényén a kripta szele, és fogai belevacognak. Minden földi vágya megszűnik, és olyan, mintha fásult lábakkal saját koporsójában állana… Most már dacból se tágítana innen. Büszkeségét is sérti a fenyegetés. Keményen felvágja az eklézsia kis levelesládáját az úrasztalára, előkotor belőle egy fonnyadt, régi írást, valamelyik porladó papelődjének levelét.

– Ide hallgasson, Marci bá! Háromszáz esztendővel ezelőtt ilyenek voltak a papok!

Izgalmában kiáltozni kezdett:

– Ot is el akarták innen verni, mint engem, de megesküdött, hogy nem megy. írásba is tette fogadalmát. Átok a kezdete, mint mindennek ezen a földön.

Kálvinista énekléssel olvassa:

„Én, Füzy Márton pap, esküszöm, hogy kitartok, helyemet, hova az Úr szolgálata állított, el nem hagyom, s ha bé nem tartanám: Föld engemet elnyeljen, latrok kössenek lábukhoz, minden féreg rajtam hízzék, minden bánat bennem lakjék. Mózes írása törüljön el, szamártemetésben legyen részem, hóhér legyen baltolmácsom, szép hites asszonyom tőlem elsorvadjon, inges két magzatom akárhogy elvesszen, megvetésnek kára érjen, Isten szakállával törülje nevemet az élők sorából, s ameddig a nap ellát, meddig a hold kísér, beteg kutya szerencséjét örököljem…

Én, Márton pap, esküszöm! Esküszöm pedig a kenyérre, esküszöm a sóra, a négy böjtre, Istenre és minden teremtményére, hogy én ezen szép templomot hóttomig el nem hagyom, s ha meghóttam, akár kertet támasszanak a testemmel!…”

Mind a ketten lihegtek a megrázó eskü után. A pap aztán aláírta és megcsókolta a Márton pap esküjét, térdén eltörte ólmos botját. Két karját a mellére vágta.

– Most menjen, Marci bá, s vigye hírül, amit látott!

Az öregember roskatagon remeg, és eszi a szája szárazságát.

Az éj teljességében van, és olyan, mintha a pap keresztüllövöldözte volna fekete búráját, hogy Isten idelásson. Az öreg templomon új repedés támad, és az alatta cirpelő tücsök csendesen kimúlik.

Minden alszik, csak az időnap előtt ébredt ember őrködik a bunkók árnyéka alatt.

BAJ-POSTA

Ott állnak vagy tizenketten, lerongyolódott, idegen, koldusszegény, állástalan székely legények Bukarestben, a Mihai Viteazul-szobor mellett. Pár napig, míg a hazulról hozott pénzből tartott, kis lebujokban ődöngtek, parkok padjain keseregtek, végül a közös sorsban a szobor körül összeverődtek.

Egyik-másik nekivág valamelyik utcának, és végleg eltűnik, a többi úgy ragaszkodik a szobor környékéhez, mint valami szirtfokhoz a hajótöröttek. Előveszik az elemózsiát, és búsan rágják a hazulról hozott fekete kenyeret, míg benne tart, később eladják a nélkülözhető ruhát is. Hazajönni szégyenük. Később pedig a nyomor teszi lehetetlenné. Akad köztük azonban egy-egy elszánt, nekikeseredett legény, aki azt mondja, hogy ha így is, úgy is el kell veszni, hát pusztuljak otthon, és nekivág a hazai útnak. Egyszer csak feláll a szobor talpáról, és azt mondja:

– Ki üzen haza valamit, met én megyek?

Az üres tekintetű férfiak, nők megmozdulnak. Van, aki lemondóan int, és visszasüllyed a lelke poklába: annyi ereje sincs, hogy hazaüzenjen. Mások azonban körülveszik a hazakészülőt:

– Ha felénk jársz, hát mondd meg, hogy jól vagyunk, egy irodába kaptam állást, de pénzt még nem küldhetek. Ott lakunk a templomtól számítva a negyedik házban. Csak Szabandi Mihályékat kérdözd.

Előkerül a plajbász, még a katonaságnál szerzett „notec-könyv”, és a hazajövő ember felírja a címeket, meghallgatja a különböző sorsokat, üzeneteket. Egy szót el nem feled belőle, hiszen sokszor hallotta, sokszor elpanaszolták egymásnak, és mikor az utolsó nyomortörténet is elhallgat, megbillenti a fövegét, és azt mondja:

– No, az én Istenem áldjon meg tütököt!

Az ilyen embert hívják „baj-postá”-nak.

Valahogy átvergődik a Kárpátokon. Isten tudja, miből él addig. Az első székely falunál előveszi a „notecét”, és ettől a pillanattól kezdve meg van mentve. Mindenütt szívesen fogadják, megtraktálják, ellátják enni-innivalóval, s ha jó hírt hozott, még „pánkó” is kerül, és jókedvűen így kínálja a ház asszonya:

Használja nó, met mikor csenáltam, megmostam a kezem utána!

Tegnap vagy tegnapelőtt ilyen baj-posta érkezett a falunkba is, valami datki embör, Egöni nevezetű. Elébb bétért Birtalanékhoz, s elmondta, hogy Márika mit üzent. A vén Pétör Jánoséknál sem ¿időzött sokat, de ott már annyit mondott, hogy sokért nem adná, ha a szegény özvegy Áron Pétörnével nem kellene találkoznia.

– Mért félsz tőle? – kérdi megütődve Péter János. – Áldott jó asszony az, még a légynek sem árt.

– Éppen az a baj – sóhajt a vándor. – Nem es félnék én, ha a fia élne!

– Hát meghótt?

– Az-e? A meg osztán! Ez a gyenge ujjas maradt utána.

– Hogy pusztula el ilyen hirtelen?

– Elég hirtelen. Ülünk a Miháj vitéz szobránál, s egyszer csak lássuk, hogy sárgul el Áron Pétör. „Téged mi löle?…” „Ingem csak annyi, hogy én már az Úristenhez szegődöm…” E történt tegnap fertáj tízkor… A rossz ujjassát hazahoztam. Itt hagynám, ha átaladnák.

Itt osztán ne!

Legalább mutassák meg akkor, hogy az anyja hol lakik.

Péter János bá elkalauzolta a kapuig. Mióta tizenhatban a rományok az urát elhurcolták, s az is elhalt „Húsos” városában, az egykor híres kedvű asszony egész nap nem szólt tízet.

A baj-posta nagy hangon állított be az „életre”.

– Hogy van, édesanyám?

Én jól, édes fiam! Hát te ki vagy, s honnan jössz?

Datki embör vagyok, s éppen Bukarestből jövök!

Az Isten vezérelt hozzám! A fiamot, Pétört nem láttad-e?

Én osztán igen.

Az öregasszony arcát boldog pír önti el. Besürgeti a hírhozót a házba, s az izgalomtól reszketve teszi elé a „falnivalót”. Egyelőre nem kérdez semmit, csak azt pötyögi boldogan: „Ó, lelkem fiam!” A baj-posta a halálhírrel a kezében kínosan feszengve ül, próbál enni, de a jó házi szalonna megkeseredik a szájában.

– S hát látád a fiamot? – ült le vele szemben a vénasszony is.

– Együtt vótunk vele.

– Elszegődött-e?

A férfi lesüti a fejét, úgy morogja:

– Ő el.

– Kihez, te?

A bajhozónak jó gondolata támad, szinte vígan felel:

– Éppen Mihály vitézhez.

– Nagy úr úgy-e? – kérdezi bizakodóan az asszony.

– Elég nagy úr.

A szegény, öreg édesanya elgondolkodik.

– Ó, csakhogy jó helyre szegődött volna az én leiköm Pétöröm!

A datki ember nagy hangon vigasztalja:

– Amiatt kiednek ne fájjon a feje. Ojan gazdája senkinek sincs Bukarestbe, mint Pétömek. Áldott jó embör. Egész nap egyet se szól, nem szidja, nem mocskolja Pétört. A dolog sem öli meg. Csak éppen egy lóval van dolga, amelyiken Mihály vitéz ülni szokott.

– Akkor valami katonaember?

– Afféle, édesanyám, az… De én már megyek es…

A boldog, ragyogó arcú vénasszony szorgoskodva ugrik fel.

– Áldjon meg az Úristen, hogy ilyen jó hírt hoztál!

És izgatottan csomagolja össze az asztalon maradt szalonnát, kenyeret, csipet túrót.

– Ezeket vidd magaddal, az úton jól fog.

Nem lehet visszautasítani. Az ember még a kapun kívül is ügyetlenül tartja a kezében. Áll, mintha odaszegezték volna. Arra gondol, hogy mégis vissza kellene mennie és megmondania az igazat. Már a kilincsen a keze, mikor a házból halk, öreges énekszó hallszik ki:

Fekete faluban fejér torony látszik, láttam a babámot, más ölében jádzik…

A datki ember szíve megremeg, és zordul, fojtottan el-elkáromkodja magát. Nézi a kezébe nyomott kenyeret, szalonnát. Két gyermek jön szembe az úton. Odainti és odaadja a kenyeret, szalonnát.

– Nesztök!

A fiúk bátortalanul veszik el. Egyikük felnéz az emberre, és meglátja a kemény, csontos arcra gördült két könnycseppet.

– Maga mét sír, bácsi?

Az ember gorombán riasztja el magától, és megindul.

– Nem elég a magam baja, a másét es én sirassam! – dörmögi.

Lassan cammog. A mátéfalvi útnál befordul, és az Olt hídján

megáll. Kicsit nézi a vizet, erre fogja a halott legény rossz ujjasát, melyet nem mert átadni. Kissé tétovázik, majd elszántan beledobja a vízbe.

Az esteledő félhomályban úgy látszik, mintha holttestet lökött volna a vízbe…

EZER LEJ

Fiatal feleségén s két ártatlan gyermekén kívül egyéb feltérő vagyona nem volt Ambarus Ferinek. Az igaz, hogy száz esztendőben egyszer ha lehet olyan szép párt látni, amilyenek ők voltak, mikor összekeltek; de ebből nem lehet megélni. Feri csak mosolygott, mert erős volt az asszony helyett is, ki bizony nem termett dologra. Afféle vékony húsú, szép orcájú, virághajú leánkamadár volt, de éppen ezt szerette benne Feri. Az ilyen harmatélettel azonban sok a baj. A gyermekek is inkább az asszonyra ütöttek. Hiába voltak olyanok, mint az angyalok, mert éppen az angyalokat a legnehezebb felnevelni. Ha a szél megfújta, már este ott énekeltek az ágyban a láz önkívületében, repdestek a másvilág felé, s a hatalmas ember szíve szakadt meg a fájdalomtól. A tavasszal újból leverte őket a betegség.

– Tífusz! – ijedt meg maga a doktor is, s a házra kiszegezték a táblát: „Ragályos beteg!”

Szinte két hétig küzdöttek a két drága életért. Úgy tépték vissza az Isten markából, éjjel-nappal virrasztva, hogy már maguk is dőltek le a lábukról. Végre a doktor megnyugtatta:

– Megfordult a betegség!

Ki is ette két hét alatt mindenükből a betegség, s végre meg kellett a doktort is kérdezni, hogy „mivel tartozom”.

– Tudom, hogy szegény emberek – gondolkodott el a doktor azért olcsón számítom… Tizenkét látogatás ezerkétszáz lej volna, legyen hatszáz, az orvosság ára pedig négyszáz!… Ezer lej nem lesz sok, úgy-e?… Az első héten kétszer is jöttem naponta, de azokat nem számítom. Nem szólhatnak egy szót sem, tisztességesen bántam magukkal.

Feri fehér lett, mint a fal, és kicsit megijedt az ezer lejtől.

– Most… éppen most – mondotta szégyenkezve – nincs egy krajcárom se, de megadom… Gyermekeim életire esküszöm, hogy becsületesen megadom!…

– Megkapom! – nyugtatta meg a doktor, s jelentősen ránézett az emberre. – Hiszen a gyermekei életére esküdött.

Ambarus Feri összerázkódott, a doktor pedig elment.

– Szakadjon meg a nyaka! – káromkodott utána sötéten, mert nem bírt szabadulni attól a gondolattól, hogy a két gyermek élete ettől az ezer lejtől függ. – Kicsit ledőlök! – mondotta az asszonynak. – Te is pihenj valamit, hiszen hálni jár beléd a lélek!

A lámpát féllángra húzták, s csak úgy gúnyástul ledűltek.

Éjfél körül az asszony felrettent, odaugrott a gyermekekhez, kiknek az arcocskája újból lángokban fürdött, zavaros szemecs-kéjük nyugtalanul forgott.

Az ember aludt mélyen, kábultan.

– Feri! – rázta az asszony. – Keljen fel!… A gyermekek rosz-szabbul vannak!…

Nehezen ébredt a nagydarab ember. Mikor magához tért, eliszonyodott.

– Az ezör lej!… Amiatt van!…

Érezte, hogy ő a hibás, mert titokban azt gondolta, hogy nem adja meg a doktor pénzét. Nem tudta azonban a gyermekek kínját nézni, és kirohant a házból.

Megvirradt, mire újból hazatért, de nem mert bemenni a házba. Ott lesett az ablaknál, míg kiinthette az asszonyt.

– Hogy vannak? – nézett titkon az ágy felé.

– Csendesebben!… Elszenderedtek.

Megkönnyebbülten sóhajtott.

– Akkor nem is lesz több baj, mert meglesz az ezör lej!

– Honnan? – lepődött meg az asszony.

– Elvállaltam Szőcs Gór Istvánnak, hogy kihányom az öt öl követ… Ölit kétszázért. Az éppen ezör… Ha van mit, tarisnyálj fel, mert lehet, hogy két napig nem jövök haza.

– Hova megy?

– A kőbányába.

– Jaj, ne kísértse az Istent! Az minden pillanatban összeomolhat!

Feri bizakodóan legyintett.

– Omlik a fenét! Nem vesztegethetek el három napot, míg új bányát nyitok. Minél hamarabb megvan az ezör lej, annál hamarabb meggyógyulnak a gyermekek.

Az asszony erre nem szólhatott. Hozzáfogott, hogy feltarisznyáljon. Az ember elővette a csákányt, lapátot, vasékeket, eldugott dinamitot.

Nyugodt volt. Már hitt benne, hogy a két gyermek meggyógyul. Az asszonynak még odaszólt, mikor elment:

– Te pedig mondd meg a doktornak, hogy hozom az ezör lejt!

A régi kőbánya kinn van az erdő alatt, a Kecskés oldalában. Meredek, egyenes kősziklabarlang, ahova alig lehet gyalog is felmászni, de sehol az országban ilyen épületkő nincs, mint itt. Fagyálló, nem veszi fel a vizet, s kemény, fekete, mint a pokol kapuja. Fölötte az óriás fák gyökere a szabadba hull a hatalmas szikláról, mint az óriások szemébe hulló haj. Ez a barlang fölött függő szikla a veszedelmes. Könnyen lezuhanhat. Csak a szíjas, kemény fagyökerek hálózata tartja. Félelmetes alatta megállni is. Körülette kivájták a követ a csákányos emberek. Még az egér is ijedten suhan el alatta.

Csak Ambarus Feri nem gondol rá. Tisztára meg van bolondulva. A kelő nap besüt a sziklák sötétségébe. Maga az Isten tartja neki a lámpát. Két erős kezében lendül a csákány, a szikláról szikraeső villámlik szét az ütések nyomán, hasad a kő, barna por rakódik a férfi arcára, s pokolszagot érez, de úgy érzi, hogy a halállal küzd, annak a koponyáját veri csákánnyal, hogy két gyermekét eleressze. Mindjobban belegyőződik ebbe a gondolatba. Még az ételről is megfeledkezik. Mint a kincset, úgy emeli a mázsás köveket, hordja a barlang szájába, és zúdítja le a mélységbe, ahol szekérrel is hozzájuk lehet férni. Inge ujjai leszakadtak, rongyokban lógnak, erei feszülnek, vére is megfesti a követ, de ő csak azt számolja, hogy ez is megér egy lejt, az is megér egy lejt, hármat, hatot, az ezör lejből marad kilencszázkilencvenkilenc, kilencszáznyolcvan, hetven, hatvan… Néha megáll, hallgatódzik, és boldogan azt mondja:

– Sokkal könnyebb a lélegzetük!

A két beteg gyermek lélegzete.

Az ö mellükről szedi le ezeket a köveket, és minél többet gondol rá, annál inkább hiszi… Már fényes a barlang is, mintha az is vele örvendene; pedig csak az ő szemei vérmesek, a teste mocskos, a haja csapzott, homloka sebes, keze üszkös; de a lelke tiszta… Aztán kék lesz a barlang, majd zöld fények verődnek fel benne, ismét arany; de ő csak annál jobban vágja. A kövek apróját is összegyűjti.

– Jó lesz a gyermekeknek játszani.

Itt-ott olyan a szikla, mintha élő emberfejek vigyorognának szembe vele, de őt nem ijesztik meg.

– Meggyógyulnak! – beszél hozzájuk örömében. – Meglesz a doktor ezör leje!…

A sziklafejek mintha bólintanának, pedig csak ő szédül, hiszen se nem evett, se nem ivott. A szőrtarisznya ott hever érintetlen a sarokban, a köröndi korsóról is megfeledkezett.

Csak akkor ijed meg, mikor érzi, hogy karjai gyengülnek.

– Nem lehet! Nem szabad! – ordítja a kőembereknek.

Fél abbahagyni, fél megpihenni, mert mindjárt itt az éjtszaka, és éppen az éccaka kínozza legjobban beteg gyermekeit. Felrémlenek előtte a lángoló arcocskák, szemeik lázas fehérsége, a furcsán éneklő, felcserepezett szájacskák, a homlokukon sárgálló verejték, a törékeny kis mellek szörnyű csatája az életért, és irtózva köpik száraz szájjal a markába, hogy a csákány nyele keményen ragadjon hozzá. Háta minden mozdulatánál végignyilallik, szőrös, fekete mellében a megerőltetéstől már összeomlottak a csontok, de a csákánynak lendülnie kell.

– Segíts meg, Úristen! – facsarodik félre a szája a kíntól, de hangja sincs már, a szerszám alig koppan a sziklához. Ő mégis úgy érzi, hogy szörnyű csapást mért rá, az utolsót, amitől széthasad a halál koponyája.

Hirtelen dördülés reszketteti meg a földet… (Ez volt az Isten keze ütése, ki segíteni jött Ferinek követ hányni.) Valami a homlokához ütődik, szemei kétfelé villámlanak, és egyszerre sűrű, fekete csend és setétség borul az emberre…

A falu népe rémülten siet ki az erdő aljába.

– Beomlott a kőbánya! – kiáltják egymásnak. – Odaütötte Ambarus Ferit!

Mindenki meg van rendülve.

– Két gyermeke halálán van, az apjok halott!…

– Siessünk, hátha még meg lehet menteni!…

Lihegve futnak, mindenki bízik még.

– Nem es kell addig szólni az asszonynak!…

Lábujjhegyen surrannak el a kicsi ház előtt. Félve pillantanak

oda. Bent azonban csend van, a ház homlokán tábla: „Ragályos beteg!”

A vékony kicsi asszony remegve lesi gyermekei sorsát. Vajon felébrednek-e?… Minden felébredés egy új feltámadás. Hirtelen felvillan benne az öröm. A nagyobbik szólott:

– Édesanyám!

Dehogy hallana meg egyebet a földön a szegény édesanya!

A falu népe kinn zajong már az erdőben, a beomlott bánya körül. Ütések zuhannak, csákányok pattognak a sziklán, feszítővasak görbülnek el, asszonyok szorongnak szívre szorított kézzel, parancsok riadnak, férfiak nyögnek, torzulnak. Mindhiába! A hegyet nem lehet eltaszítani az ember fölül.

Százszor abbahagyják, százszor újrakezdik az erőlködést, míg mindenkiből ki nem fogy a remény.

– Lehetetlen, hogy még életben legyen! – vallja mindenki, és mégis újra nekifekszenek a hegynek. Legalább a holttestét meg kellene menteni.

A holttestét sem lehet.

– Ötven esztendeig sem lehet ezt a hegyet elhordani innen! -mondja valaki.

Ha el lehetne, akkor is hiábavaló volna. Úgyis semmivé nyomta a testét.

Már lassan virradni kezd. Csak most látszik igazán a szörnyű pusztulás. Egész erdőt rántott magával a sziklahegy. A százados fák összezúzva, tördelve hevernek egymáson, a lecsúszott szirtek mint törött csontdarabok ütköznek ki a szétroncsolt föld barna testéből.

– Menjünk haza! – azt mondja valaki.

Az emberek keresztet vetnek, és némán hazamennek.

Harmadnap megkondulnak a harangok.

Ma temetik Ambarus Ferit.

Egy ember viszi a fekete zászlót, a falu népe felsorakozik mögötte, a pap templomi ruhába öltözött, mellette a kántor, előtte a két minisztránsgyermek, kezükben füstölő, a tömjéntartó hajócska, a szentelőbot. A gyász fekete virága mindenkinek az arcán.

A megtört, elapadt virághajú kicsi asszony ott megy a sorban.

– Ó, te szegény árva! Ó, te elhagyott lelkem virágom! – támogatják a szóval asszonytársai. – Beh meglátogatott az Isten!

Mennek, haladnak a mezőn.

– Nem ártana egy kicsi eső! – mondják a férfiak a földet szemlélve, de már kezdi is az éneket a kántor, és a hangok egymás után belekapaszkodnak a dallamba:

Ó, keserves jajszó, mindnyájan meghalunk!…

A gyengébb szívűek felzokognak, apró gyermekek értetlenül tátják a szájukat, majd előrefutnak.

A nagy, fenséges sír már látszik. Az égbe nyúló szirt homlokán megütközik az áldott nap, de áll komoran, mozdulatlan, mint egy elpusztíthatatlan koporsó. Az emberek felmásznak az oldalán, ameddig csak lehet. A gyenge asszonyt is valahogy felhurcolják. Tehetnek vele, amit akarnak. Se lát, se hall, csak a nyomasztó sziklát nézi, mintha átlátna rajta.

A pap felemeli a szentelőbotot, és meghintezi vele a szirtet: „Hints meg engem, Uram, izsópoddal, és megtisztulok általa!” Meg is füstöli, és mégse nyílik ki a szikla.

Eztán feldördül az ének.

„Megkörnyékeztek engem a halál félelmi, és az ő fájdalmi körülvettek engem…”

Aztán az ének is elhal.

Már haza lehetne menni, mégse mozdul senki.

Az emberek teste nehéz a gyásztól, lábuk erőtlen a szomorúságtól.

A pap leveti a templomi gúnyát. A harangozó a füstölő szenét a földre önti, a kántor felteszi a kalapját, s szivarat sirít.

Most az asszonyka, a virághajú kicsi madár odamegy a sziklához, és alig hallható hangon bekiált az ura sírjába:

– Jere haza, Feri, ne fáraszd tovább magad, mert a gyermekek hál’ istennek jobban vannak.

Alig tudták elvinni onnan szegényt.

Másnap reggel már hajnalosan ott volt, és ásni kezdette a hegyet.

– Te mit csenálsz? – kérdezték, akik látták.

Az asszony komolyan nézett rájuk.

– Még a boldogult uram felvállalt volt öt öl követ Szőcs Gór Istvánnak. El kell, hogy végezzem a munkát, mert az ezör lejt meg kell adnom a doktornak.

Azóta ássa a hegyet.

Ásni is fogja, míg az Isten meg nem könyörül rajta.

PAPBÁCSI

A mi papunk, az öreg Mátyás József plébános úr negyven esztendeig pásztorkodott a mi községünkben, s mégis az a szégyen érte, hogy az esperes fiatal, nyálasszájú gyermekember létire megpirongatta.

– Nem vagyok a hitélettel megelégedve, plébános úr! Az egész országban nem káromkodnak s nem lopnak annyit, mint az ön községében.

– Eléggé fáj a lelkem miatta! – ismerte be az öreg pap.

– Az nem elég, hogy fáj a lelke miatta, hanem tegyen is valamit ellene – háborgott az esperes. – Az nem elég, hogy elmondogatja minden nap a szentmisét, végzi a breviáriumot. A modern lelkipásztorkodás már régen más utakat is megkövetel. Igénybe veszi a legmodernebb szociális és lélektani eszközöket is…

Szájtátva hallgatta az öreg tisztelendőúr a fiatalembert, ki megjárta Innsbruckot, Rómát, kétféleképpen is doktor, enni se tud tisztességesen a sok tudománytól, híres szónok, igen nagy ember és az egyház valóságos büszkesége.

– Tiszta igazad van, édes ecsém! – bólogatott az öreg, ki különben a vármegyének legnagyobb tréfacsinálója volt. Kedves, drága, melegszívű vénember, ki megtette a püspöki hivatallal is, hogy mikor megdorgálták, mert fél ív árkuspapiroson tett felterjesztést, márpedig fél íven nem illik a püspökséggel levelezni, szépen fogta a hiányzó fél ívet is, iktatószámot írt rá, és tisztelettel felterjesztette. Piros övét az életben nem kapott, mert a piros csergét püspökjáráskor olyan feltűnően húzogatta a kocsiban a hasára, hogy a püspök végül is megkérdezte:

– Minek rángatod, fiam, azt a pokrócot?

– Hogy az emberek piros cingulumnak higgyék!

Mivel a püspök túlságosan megértette a célzást, az öreg pap ugyanvalóst nem kapott piros övét. Drága lelke különben nem is kívánta. Egyszerű, természetes székely ember maradt holtáig. A híveivel is úgy beszélgetett, hogy az esperesnek a megbotránkozástól égnek meredt minden haja szála. Mentek például az úton, hogy a temetőkertet megtekintsék. Az útszélen üngös gyermekek játszadoztak. Papbácsinak mindig volt pár szem bombóc a reverendazsebéhez ragadva. A gyermekek mindjárt körülrajzották, és nyújtották maszatos kezüket a bombóc után. Az esperes uracska az első pillanatokban meg volt hatva. Mindjárt eszébe jutott a szentírási idézet: „Engedjétek a kisdedeket hozzám jönni!” Mikor azonban papbácsi az utolsó szem cukrot azzal adta oda egy bikaborjúerős kölyöknek, hogy: „Nesze neked is, te bitang!” – az esperest szinte megütötte a guta. Azonnal elhatározta, hogy sürgősen nyugdíjba küldeti a vén papot, de mondani csak annyit mondott:

– Hogy lehet a száján effélét kiejteni gyermek előtt?

– Mert az – csudálkozott papbácsi. – Bitang. Szerelemgyermek. Azért olyan vaskos, erős, egészséges… Mert jegyezd meg, ecsém, hogy a szerelemgyermekek mindig szebbek, keményebbek, jobban sikerülnek.

Lángoló orcákkal, szent haraggal hallgattatta el az esperes papbácsit.

– Nem ismered az életet! – vett elégtételt az öreg, de befogta a száját.

Közben tehénszekér jött szembe. Birtalan János ment az erdőre fáért. Papbácsi mindjárt észrevette, hogy a csábeli tehén felfelé görbült háttal húz. Mindjárt ráment Birtalan Jánosra:

– Hó! Mit kínozod azt a szegény tehenet? Mért nem viszed apaállathoz?

Az esperes rémülten menekült el.

– Az én jelenlétemben! – lihegte, mikor az öreg a Szövetkezet előtt utolérte, ahonnan csúf káromkodások bődültek ki.

– Megint káromkodás! – reszketett az esperes.

– Hát tégy valamit ellene! – jött ki a sodrából papbácsi is.

-Teszek is! – fogadkozott az esperes. – Jövő vasárnap én

prédikálok.

– A káromkodás ellen? – lepődött meg az öreg pap.

– A káromkodás ellen! – válaszolt a fiatalember nyomatékkal.

– Én volnék a legboldogabb, ha ki tudnád irtani! – nyugodott bele papbácsi mosolyogva.

Megbeszélték, hogy a fene nagy tudományú, külországokban hegyezett eszű híres pap itt marad két hétig, s egy kicsit rendbe szedi ezeket az Istentől elrugaszkodott havasi népeket.

Ebben maradtak.

Az esperes egész héten nem pihent. Hol a népet téringette kinn az életben, hol a prédikációra készülgetett nagy elmélyedéssel, sok meditációval, amint illik. Az öreg pap hallgatott, csak a ráncok kutyálkodtak a szeme körül.

– Felséges jó dolgom van! – tréfálkozott ebéd, vacsora közben. – Csak urizálok. Itt maradhatnál, ecsém, káplánnak.

Az esperes későbben meg se lepődött a különös, játékos és mégis titokzatos vénemberen. Mikor azt hitte, hogy tökéletesen kiismerte (nem nehéz az ilyen szimpla öregeket első tekintetre áttekinteni) – egy reggel a sekrestyében a kezébe került az öreg direktóriuma, amelybe a meghalt papok neve után a következőket írta az öreg pap:

„Mátyás József lelkész meghalt 1914. aug. 3-án.’’

Hát ez mégis hallatlan vakmerőség – gondolta az esperes -, hogy még a gondviselésből is tréfát csinál, és előre beírja a saját halálát.

Nem szólt a papbácsinak a dologról, de figyelte a vén papot. Mindössze két hónap volt hátra a bejósolt halálig, de az öregen nem látszott semmi, mintha a saját magának megígért halál nem rá vonatkoznék. Éppen az ifjúságot korholta, hogy nem elég alázatos, és azt hiszi, hogy az egész világ tőleg függ.

– Pedig vannak dolgok, amiket te se tudnál utánam csinálni, ecsém.

– És mi légyen ez a dolog? – unta már az esperes az öreget.

Az öreg pap az esperes felé nyújtotta a nyakát.

– Látsz-e rajtam bolhacsípést?

– Nem! – válaszolt kicsit bután az esperes.

– Nem is volt rajtam sohasem, s nem is lesz!

– Hogyhogy?

Az öreg hunyorított.

– Az úgy, ecsém, hogy ha idegen házba béteszem a lábam, első dolgom az, hogy kérek egy seprűt, az ajtó sarkába teszem, és ráparancsolom az összes bolhákot. Egy se mer elmozdulni onnan, míg meg nem engedem. Reggelre piros a seprű a sok veres hasú bolhától… Ezt csináld utánam, ha tudod!

Ilyen kedvesen töltötték az időt vasárnapig, mikor az esperesnek prédikálnia kellett a káromkodás borzasztó bűne ellen.

Erre a napra az öreg még a siketeket is felhajtotta a templomba. Sokan lejöttek a havasról is, hogy meghallgassák az esperest. Nagy híre futott a vasárnapi „dolog”-nak. Szorongott a nép a kicsi templomban. Sokan kinn is rekedtek a cinteremben.

A fiatal pap öntudatosan és méltóságosan lépett a szószékre. Olyan beszédet rittyentett, hogy volt mit hallgatni rajta. Ideiglenes és túlvilágokat görgetett hatalmas szavaival, megrázó erővel, s a büntető Isten haragja sötétítette el a lelkeket. A hideg kirázta tőle az embert. Sápadt volt az egész templom. Nincs az a hetvenhét ráncú, megrögzött lélek, ki ne érezte volna a pokol reá váró kénköves leheletét. Maga a vén pap is semmivé zsugorodott a nagy tudású szónok mennykőcsapásai alatt. Csak most látszott valójában, hogy milyen igénytelen az ő félig elfeledett tudáskája, gyarló eszecskéje e mellett a mindent elsöprő fiatal pap mellett.

Kezet se mert nyújtani, hogy megköszönje a vendég papnak a ritka lelki élményt, amint illik, mikor ez átszellemült homlokkal, még mindig bíborló arccal, izzadságtól gyűrött karingjében lemászott a rozoga szószékről, és súlyos szívütéseitől lebegtek a stóla szárnyai.

Diadallal vitte ki hívei közé, kik ott várakoztak a cinteremben, és a fehérnépek mindjárt neki is rohantak, hogy megcsókolják felszentelt kezeit.

– Ilyen gyönyörű prédikációt soha az életben nem hallottunk!

– lelkesedett Bíró Mózes is, ki vezető, első ember a faluban. – Jaj, azt a ragyogó, felséges mindenségit a tisztelendúr nagy eszinek, hogy es szorulhatott ekkora tudomán abba a gölöhös, nyavalyás testibe!…

Elragadtatásában akkorát káromkodott Bíró Mózes első ember, hogy szakadt le az ég a szavától, s az esperes halálra váltan futott el.

Az öreg pap maga is levert volt, és dicsérni se merte. Kínosan hallgatott a jó ebéd mellett.

– Rettenetes nép! – tört ki végül is a keserűség a fiatalemberből.

– Az nem, édes fiam! – vette védelmébe a vén pap híveit. -Drága, jó nép ez, csak ismerni kell. Olyan, mint a falat kenyér. Szép szóval a tűzbe is be lehet vinni… Egy kicsit csúfszájú ugyan, de e mellett a nehéz élet mellett nem is csuda, ha békétlenkedik. Nem is azért káromkodnak szegények, hogy az Istent sértsék, hanem mert valamiben ki kell törnie a keserűségnek… Áldott nép ez, fiam, csak ismerni kell…

Az esperes nem válaszolhatott, mert jött Rózsi néni, az öreg pap asszonytestvére, és hozta a feketekávét.

– Hallotta-e plébános úr – újságolta a papnak -, hogy szombatra virradó éccaka ismét elloptak hat juhot a havason?

A világ sűrű kincséért se szólította volna másképpen a testvérét, mint „plébános úr”-nak.

– A lehetetlen, Rózsi! – döbbent meg az öreg pap.

– Most újságolja a kisbíró! – bizonykodik Rózsi néni.

Az esperes felkacagott.

– Drága, jó nép, csak ismerni kell!…

Az öreg pap hamar magához tért.

-Jövő vasárnap én prédikálok!… Mégis szóvá kell tennem ezeket a sűrű lopásokat!

– Ennek a népnek prédikálhat akárki! – hitetlenkedett az esperes. – Ezen nem fog semmi.

– Dehogynem! – vitatkozott az öreg. – Másképpen kell megfogni a dolgot.

– Kíváncsi vagyok! – válaszolt az esperes hidegen.

– Effélit nemigen tanítanak a külföldi univerzitásokon! – bölcsködött az öreg.

Hiába figyelte azonban egész héten át a vén papot, annak esze

ágában se volt a szent könyveket forgatni. Tovább kedélyeskedett, és élte mindennapi életét, mintha prédikáció se volna a világon.

Aztán eljött a nevezetes vasárnap.

Az esperes szinte szégyellte, mikor nyögve, krákogva felmászott az öreg a szószékre. Olyan volt szegényke fekete reverendájában, mint egy szomorú ténsasszony.

Maga a szentbeszéd még szomorúbb volt. Afféle se füle, se farka kínlódás, hogy:

– No, kedves híveim, ti ismét ellopátok hat juhot a havason, s ilyen szégyent hoztatok rám… Jól mondja az írás, hogy: „Jobb lett volna, ha az ilyen embernek, ki a máséhoz nyúl, az édesanyja még csecsszopós korában vetett volna párnát a szájára.” De azért ne higgyétek, hogy ez így marad. Marad az ördögöt!… Bűn büntetlen nem marad. Minden kiderül. Ez a juhlopás is kiderül, s osztán jön a tömlöc, a szégyen, a baj!… Tartsátok csak számon!…

A hívek egy része édesdeden aludt. (Nem csoda, mert egész héten elfárad az ember.) A másik része unatkozva hallgatta. A hallgatókon azonban tisztán látszott, hogy ezt gondolják: „Nekem mind beszélhet a tisztelendúr! Amire én reáteszem a kezemet, annak bottal üthetik a nyomát!”

Az öreg bizonyítás helyett felcsattant:

– Hiába rázod a fejed, Pétör Zsiga! Az úgy van, ahogy én mondom! Tartsd csak számon!

Az esperes alig várta, hogy vége legyen a szánalmas fecsegésnek. A híveken se látszott semmi hatás. Kitolongtak a templom elé, és ősi szokás szerint elbeszélgettek a határ, az erdő, a falu, az élet dolgairól.

Hirtelen a meglepetés moraja fut végig az embereken. Mindenki rádöbben az útra, amelyen hat megbilincselt legényt kísérnek végig a csendőrök. Mindenkinek a hátára rá volt kötözve az ellopott juhok bőre… Mikor a csendőrök elhaladtak, a nép egyszerre felocsúdott, és elhűlve bámultak egymásra az emberek.

– No, ezt jól megmondá a plébános úr!… Ki hitte volna!… Mégis sokat tud ez a mi papunk!… Az a másik vizet se vihet

neki!… De hogy így belélásson a jövőbe!… Hogy így megjósolja!… Nagy igaza van!…

Meghökkenve mentek haza az emberek.

– Istennel nem jó tréfálni!

Maga az esperes is meglepődött. Hogyne. Száz esztendőben egyszer ha megtörténik, hogy valakinek a bizonyíték így besétáljon a markába.

Az öreg pap titokzatosan hallgatott.

Aznap a csendőr őrmester is meg volt híva ebédre. Az öreg pap a leves után boldogan kínálta a „negyven cseppet”.

– Ahány csepp bort leves után az ember megiszik, annyi forintot vesz ki a doktor zsebéből.

– Ammá igaz! – törülte a keze hátával a bajszát az őrmester.

– Reméllem, meg volt elégedve a plébános úr.

– Minden úgy ment, mint a karikacsapás!

– Miről van szó, kérem? – érdeklődött az esperes.

– Nem jó gyermeknek mindent tudni! – kacagott az öreg.

Csak hosszas kérésre árulta el, hogy ez a mái dolog meg volt

beszélve az őrmesterrel, hogy amíg a nép a templomban lesz, fogassa el a juhtolvajokat, s akkor kísértesse végig az utcán, mikor a legtöbben jönnek ki a templomból.

Az esperes azonnal fogatott és hazament. Útközben háromszor is elhatározta, hogy az öreg papot nem tűri tovább. Még ma ír a püspöknek…

A nyugdíjazásra azonban nem került sor, mert alig két hét múlva az öreg pap levelet küldött, hogy a szentségekkel ellátva szeretne elköltözni ebből az árnyékvilágból. Az esperes úr tehát ne sajnálja a fáradságot, s azonnal jöjjön hozzá.

Az esperes csodálkozott a megdöbbentő híren, mert nem hallotta, hogy az öreg pap beteg volna.

Megütközve látta, mikor megérkezett, hogy papbácsi felöltözve, a régi kedves mosollyal áll a verendán.

Köszönöm, ecsém, hogy eljöttél!… Én már megyek!

– De bátyám! – ellenkezett az esperes. – Mégis a legszentebb dologról van szó! Ezzel halálos bűn tréfálni…

– Tudom! – remegett a hangja az öregnek. – De én már megyek!… Engem szólítanak.

Valami különös, ellenállhatatlan volt a vénemberen, ami tiszteletet parancsolt, és elnémított minden ellenmondást. Az esperes csóválta a fejét, de meggyóntatta, meg is áldoztatta a templomban, ahol mindössze hárman voltak: az Isten, az esperes s a szegény, útra kész vénember, ki mennyei mosollyal és elragadtatott hittel roskadt térdre fehér karingben és fehér stólában, hogy az Urat leikébe fogadja.

Megilletődve hazamentek.

– Rózsi, vesd meg az ágyat! – kérte szelíden testvérét, ki riadt izgalommal puhitgatta a párnákat.

Papbácsi nehézkesen levette a reverendát, megcsókolta, szívéhez szorította a kopott, megzöldült jószágot, és örökre letette.

Csendesen feküdt, és pillanatra behunyta szemeit. Mikor kinyitotta, könnyesek voltak az apadt, gyenge látású, öreg szemek.

– Miért sírsz, bátyám? – kérdezte az esperes.

Nehezen válaszolt már az öreg pap:

– A kalász megérett, és mégis olyan nehéz elválni a földtől…

– De hiszen… Miért nem hívatsz orvost?… Beteg vagy?

– Nem vagyok beteg, csak… engem már szólítanak… A lélek kész ugyan, de a test erőtlen… Pedig ez az én kitüntetésem napja, és nem tudok elég hálát adni Istennek, hogy nem kell megérnem, amik ezután következnek…

– Mik következnek? – bámult az esperes a zavaros jóslaton.

– Ember azt fel nem foghatja! – tért ki az öreg az egyenes válasz elől.

Két ráncos kezét összefogta, és imádkozni kezdett.

Még azon éccaka meghalt.

Egy forint hagyatéka maradt. A többit kiosztotta a szűkölködőknek.

Három napra rá kitört a világháború…

A KASZA-BERETVA

Férfiembernek falun semmi sincs nagyobb mérge, mint a beretválkozás, mert ritka a jó beretvakés. Sokkal ritkább, mint a tisztességes fehérnép. Nálunk az egész élő faluban csak a vén Vitosnak van. Régi kaszadarabból maga készítette. Kicsit idétlen, kicsit széles a nyele, s nem mutat, mint az ezüst-, gyöngyház nyelű városi holmik, de úgy szól az ember arcáján, mint a muzsika. Nekem is csak egyszer járt a kezemben, mert a jó beretvát halálos vétek kiadni a kézből. Se kölcsön, se sehogy. Ha egyszer is járt idegen kézben, soha többet olyan nem lesz, amilyen volt. Ezt jegyezzék meg. Ebben is hasonlít a fehérnéphez. A fehérnépre is ha valaki egyszer reatette a kézit, az sem lesz többet ugyanaz ebben az ántivilágban. Aki kényes az effélire, annak nem kell bizonyítani, akinek pedig bizonyítani kellene, annál már úgyis késő. Hát – mondom – így vagyunk a beretvával. Tízet-húszat végigpróbál az ember, amíg az igazira rátalál. Ritka az a férfiember, ki minden beretválkozásnál el ne határozná, hogy szakállat ereszt. Mennyivel jobb dolga van a zsidóknak, apáinknak és Ferenc Jóskának. Neki különben jól is állott.

Egy egész vasárnap délután ezt bizonygattam a vén Vitosnak, mikor a beretvakésit meg akartam szerezni, de az öreg csak a fejét rázta.

– Ne es beszéljen róla!

Nagy pénzt ígértem neki, meg is szereztem dohánnyal, s

– egye fene – még egy liter pálinkát is hozzáadtam, de az öreg hajthatatlan maradt. A szeme csillogott a vágytól, de a kést nem adta.

– Bécsből hozatok másikat helyette.

– Nem s nem! Ilyent nem hozat!

Nem természetes dolog, hogy valaki így ragaszkodjék egy félig rozsdás vasdarabhoz. Mi lehet az oka? Sokáig tűnődtem fölötte.

Mondogatott affélit, hogy ötven esztendeje, hogy fúrt használja, de a beszédéből kivettem, hogy nem ez az igazi ok.

– Mért nem mondja meg Adám bácsi az igazat? – méltatlankodtam. – Eddig azt hittem, hogy maga nekem bizalmas emberem, de úgy látszik, tévedtem. Pedig a mi házunk a maga otthona is volt. Itt élt asszonyostul, míg meg nem vénült, s haza nem húzódott asszonyostul. Emlékszik-e, hogy szegény édesapám mennyire megbízott magában?

Az öreg elérzékenyedett.

– Ki tudja, hogy most maga mifélét gondol rólam? Pedig olyan jó embere sohasem lesz az életben, mint én, de a beretvát ne kérje. Ne gyűjtse meg még jobban a saját baját!

– Nem értem! Kutya legyek, ha értem!

– Nem es kell magának mindent érteni! – intett le, és két térdére szorított kézzel felemelkedett. – No, csendes jóccakát!

– Menjen, csak menjen! – tréfáltam. – Az a kés úgyis az enyém lesz! Nézze meg, hogy ellopom!

Az öreg ijedten roggyant vissza a székre.

– Ha Istent üsmer, meg ne próbálja!

– Én osztán meg!

– Nagy baj jár vele!

Szinte meghökkentem, olyan vészjóslóan mondta.

– Osztán mi jár vele?

– Azzal sok minden, mert ennek a beretvának varázslatos ereje van.

– Mi a tűzlangja van?

– Varázslatos ereje… Aki ezzel a késsel életiben egyszer megberetválkozik, azt soha az életben a szereteje el nem hagyja…

– Lehetetlen! – kacagtam fel hangosan.

– Nem tudja, hogy mit kacag! – feddett Ádám bácsi. – Tapasztalásból beszélek.

Az önkéntelen vallomásra elpirult az öreg. Olyan kedves volt a zavara, hogy magam is elérzékenyedtem. Hát azért ragaszkodik ehhez a „bűvös” késhez? Ezért őrzi, mint a szeme világát, hogy Bori néném ki ne szeressen belőle? Ezért facsarja olajos ruhába, csinált neki bőrsutut, és szúrta gondosan a gerendába?… Milyen egyszerű dolog is a boldogság!… Bizony isten irigyeltem a vén Vitost, aki egészen ellágyult a vallomástól, s most már unszolás nélkül beszélt:

– Tudja, az úgy volt, hogy amikor én még legén voltam, s Bori leán (de milyen fájin leán!) – semmiképpen sem tudtam zöld ágra vergődni vele. Szegény legén voltam, s neki akkor az ágon járt a szöme. Tehette, mert birtokosleán volt. Már el is volt mátkásodva Miháj Lajival. Hát én így csak búsulgattam magamban. Az apja is fenyegetett, hogy letöri a derekamat, ha az élete körül meglát.

Azután történt, hogy kimentünk a havasba kaszálni, s fenn ültünk Nyilénkben két hétig is, míg a szénát megcsináltuk.

Egyik reggel osztán Borit megtámadta egy áldott-nagy medve. Két lábra fel, s neki… Miháj Laji elfutott, s az apja úgy megkövült, hogy egyet se tudott lépni… Én valamivel fejjebb kaszáltam, s a nagy sikótozásra ijedek meg.

– Ne félj, Bori! – kiáltom, s ahajt kézbe a kaszát.

A medvével egyszerre értem oda.

Azzal én neki a kaszával… Az Isten abban a pillanatban olyan erőt adott, hogy egyetlen suhintásra elmetszettem a medve két hátulsó lábát. A medve véresen béhengeredik az ódalon. Én ölbe Borit, s ki a hegyen vele! Addig le sem eresztettem a szívemről, amíg ki nem nyúgutta a nagy ijedséget.

Az apja csak nézte, de nem szólt.

– Kárré vallám a drága kaszámot! – mondom neki, hogy éppen szóljak valamit. – No de nem baj. Jó beretva lesz belőle.

Erre a Bori apja is megszólalt:

– Hát akkor ha megberetválkoztál vele, jere el hozzánk, s mutasd meg, hogy milyen beretvakés lett belőle! Addig is itt van az én kaszám, használgassad!

Máig sem tudom, mitől kaphatta a bűvös erőt ez a kaszadarab

töprengett a vén Vitos -, a medve véritől-e, mitől-e, de mikor vasárnap vele megborotválkoztam, s béállítottam Boriékhoz, a leány abbahelybe nyakamba szökött, s megcsókolta a szép sima orcámat, az apja pedig hejjösölte.

…Azóta úgy őrzöm ezt a kést, mint a drága kincset. Nincs az a vagyon, amiért odaadnám… Mit mondjak? Meg is tartotta mellettem Borit igaz hűségben negyven esztendeig. Akármi baj volt, csak megberetválkoztam, s úgy nézett reám Bori, mint a templomi képre.

Elég együgyű történet volt, de minek rontsam a kedvit az öregnek. Inkább elhittem. Az is lehet, hogy hozzáhazudta az egész medvetörténetet, de nem mosolyogtam rajta, hogy meg ne bántsam az öreget. Hogy azonban el se érzékenyedjünk túlságosan, búcsúzóul tréfára fordítottam a beszédet:

– Hej, Ádám bácsi! Most fogna jól nekem az a borotva!

Az öreg mérgesen felcsattant:

– No lássa, éppen azért nem adom!

– Hogyhogy?

– Mert az a leány nem magához való!

Tetszik, nem tetszik, meg is mondta ápertén, hogy miért nem való hozzám az a leány.

A beretvakésről később teljesen meg is feledkeztem. Eléggé megberetvált az élet. Hazulról is elkerültem, és csak esztendők múlva néztünk haza a feleségemmel. Akkor is csak azért, hogy az öreg házat eladjuk.

Egymás után jöttek a szomszédok, üsmerősök. Örvendettünk egymásnak.

Egyik este az öreg Vitos is beállított.

– Hát maga még él? – szöktem a nyakába.

– Még igen! – válaszolt elfogódva.

– Semmit sem változott! – hazudtam, mert bizony az öreg csúful összement.

Kedvesen eldiskurálgattunk a régi kedves üdőkről.

Az asszony kiment a konyhába, hogy valamivel megkínálja az öreget. Ádám bácsi ekkor bizalmasan hozzám hajolt, s odasuttintotta :

– Igaz-e, hogy mindent el akar adni?

– Igaz! – sütöm le a szemeimet. – Nagy bajaim vannak. Nem akarom, hogy a feleségem ilyen hamar észrevegye. Elég korán rájön úgyis. Az élet, tudja… – a mái világban…

Az öreg bólogatott a beszédemhez, de nem válaszolt, csak elgondolkodott.

Későbben hirtelen megremegett, és a belső zsebéből előhúzta a kasza-beretvát.

– Ezt magának hoztam!

– A bűvös beretva!

Egészen meg voltam hatva, mert a legnagyobb kincsét hozta el, amitől semmi áron sem akart megválni.

– Az úrfinak adom… örökre! – remegett a hangja. – Becsülje meg, mert sok áldás van rajta, s igen-igen nagy ereje van… Az a fő, hogy a tekéntetes asszony örökké tisztán lássa az orcáját, s akkor nincs semmi baj!… Nincs!… Tapasztalásból tudom…

– De hogy tud megválni tőle? – csodálkoztam.

– Nekem már többet az életben nem kell! – sóhajtott.

– Nem kell?

– Nem! – ejtette le a fejét szomorúan. – Szegény Bori a múlt ősszel meghót!… Meghót…

– Isten nyugtassa! – mondom.

– Isten nyugtassa! – feleli.

Csendesen hallgattunk.

Az asszony kedveskedve behozza a harapnivalót. Ketten is kínálgatjuk az öreget.

Csak köszönöm! – szabadkozik.

Éppen csak a tisztesség kedvéért falt valamit, aztán szedelőzködni kezdett.

Ejisze elmegyek haza!

Maradjon még, Ádám bácsi!

Késő már az üdő! – emelkedik fel nehezen.

Gyengén mozgott már szegény öreg. A sír felé szédelgett már ö is. Nem sok van hátra neki se. A keze is erősen reszketett, mikor idenyújtotta.

– Nyugodalmas jóccakát kívánok!

Elcammogott az ajtóig, s’onnan aggodalmasan még egyszer visszafordult.

Osztán jól becsülje meg azt a beretvát…

ERDÉLY

A falu határában halott embert találtak. Ott feküdt a réti ösvény mellett, a Gyerkó nagy cserfája alatt a fűben. Idegen, ki tudja, hova való tekergő, vándorféle lehetett. írás nem volt nála, a nevét nem lehetett megállapítani, a gúnyája nem mondott semmit, csak annyit, hogy szegény ember lehetett, ki mezítláb rótta az országutat.

Gyerkó maga találta meg, mikor hajnalosan nekifogott, hogy a füvet lekaszálja a tagon.

– Hé, atyafi! – kiáltott rá. – Ki az isten engedte meg, hogy összegyúrja a füvet? Eltakarodjék, amíg jó dolga van!

Az ember nem mozdult. Gyerkó mérgében kaszával ment rá, és akkor látta, hogy már meg van meredve, a szeme fel van akadva, szája lefittyenve, arca sárga, és megütötte a harmat, fél lába pedig úgy dermedt meg, ahogy kínjában vagy álmában felhúzta.

– No, ez csinált nekem elég bajt! – döbbent meg.

Tudta, hogy kijön a komisszió, a csudájára kigyűl a falu, összegázolják a füvet, őt is kihallgatják, s ebben a nehéz világban a falunak kel eltemettetnie.

Mi a fenének kellett éppen itt megmurálnia!

Sokat nem teketóriázott, hanem karjaiba kapta a halottat, szépen átvitte a patakon a szomszéd falu határába, amelyik éppen a patakon túl kezdődött.

– Lássa Mátéfalva, hogy mit csinál vele! Most úgyis a rományoké a világ… Hátha hozzuk tartozik.

Mátéfalva ugyanis tiszta román község.

-No, ezt jól eligazítottam! – kacagott magában Gyerkó, s hozzáfogott a kaszáláshoz.

Vágott egy rendet, s mikor a végére ért, felvett egy marék füvet, végigtörülte a kaszát, de a szeme csak ott járt a túlsó parton.

Valami odahúzta a halotthoz, és nem érezte jól magát. Valami nem volt rendben a bensejében. Valami borzongatta. Ahova csak nézett, mindenütt a halottat látta kiterítve maga előtt olyan valóságosan, hogy kétszer is vissza kellett rántania a kaszát, nehogy belevágjon a holttestbe. így ködös szemmel valahogy végigkínlódott még két rendet, és felegyenesedett, hogy kaszát fenjen. A fénkő azonban akkorát csattant az acélon, hogy ijedten rezzent össze tőle, és nem merte tovább fenni a kaszát.

– Nem kellett volna a halotthoz nyúlnom – mormogta -, ott egye a fene a füvet!

Mereven átnézett a patakon. A halott arca szembenézett vele. Hirtelen lekapta a sapkáját, hogy megtisztelje vele az emlékét. Ettől kissé megkönnyebbült.

– Vajon ki lehet? – jutott eszébe. – Hátha felesége, gyermekei voltak, akik – ki tudja, hol – aggódva várják vissza. Szegény ember, akárki! – esett meg a szíve rajta.

Hiába áltatta azonban magát részvéttel, meghatottsággal, sehogy se bírt megnyugodni.

– Hátha romány? – vigasztalta magát. – Ott hadd üljön!

Sokat szenvedett a románoktól, mikor bejöttek, de a fajgyűlölet se segített rajta.

Romány? – morfondírozott. – Hát osztán! Akármiféle, de ember.’ Szegény ember. Látszik rajta, hogy sokat szenvedett az életben… S azonkívül halott.

Rosszallólag megcsóválta a fejét.

Nem vagy tisztességes ember, Gyerkó, mert kihajítottad a fődedről… Nem volt eljárás! Nem!

Letette a kaszát – lesz, ami lesz -, és átment a halott emberhez, ;ikinek testére már ráhullott a kelő nap fénye, és a harmat színesen párállott az arcáról.

Jere vissza, földi! – szólt rá mosolyogva, és ismét felvette a földről, óvatosan átgázolt a patakon, s szépen letette a régi helyére, a cserfa alá.

Maradj itt, ha már idejöttél meghalni!

A halott is mintha nyugodtabban feküdt volna a cserfa alatt.

-Úgy ne! – nyugodott meg Gyerkó, és egyszerre elmúlt a szorongása.

Most már nem reszketett a keze a kaszán. A halott körül levágta a füvet jó darabon, csak éppen a test körül nyílott virágokat hagyta meg ravatalnak. Ha jönnek, hát így kárt nem tesznek a fűben.

– Jelenteni kéne az elöljáróságnak! – jutott eszébe.

Szerencsére az esztenáról akkor jött Juon, a pakulár, annak

megmutatta a halottat, s üzent a jegyzőnek.

– Erről is levettem a gondomat! – nézett a pakulár után, s elővette a tarisznyát, hogy falatozzék.

Csak úgy állva kézbe vette a decis üveget, s a halott felé billentette :

– No, Isten nyugtasson!

Semmi sincs olyan jó, mint egy korty pálinka éhomra, s utána szalonna, kinyér.

– Megkínálnálak – szólott oda ismét a halottnak, mikor a kenyérből egy sorkolatot lekanyarított -, de már neked afféle nem kell több az életben. Te már megnyugodtál… Meg… Jobb is így!…

Cseppet sem sietett a falatozással. Minek? Van idő elég estig. Hosszú a nap, eleget lehet dolgozni estig. Nézte a füvet, és meg volt elégedve vele. Jó rend esik, s ha az Isten az időt megtartja, olyan fájin széna lesz, hogy az ember is megehetné.

Frustok után kényelmesen megpihent. A halotthoz is egészen hozzászokott.

– Mindjárt jönnek! – biztatta. – Juon eddig beért a faluba.

Tudja a fene, miért, de nem tudta megállani, hogy ne beszélgessen vele. így hozza a tisztesség magával. Hogy halott? Hát osztán? Ember az addig, míg el nem temetik. Csak a lélek hagyta el, ha ugyan elhagyta, mert efféléről sok mindenfélét hall az ember.

A mező ezalatt teljesen felébredt. A madarak már szökdöstek az ágakon, a pillangók, bogarak is pilinkéztek a levegőben, s a hangyák is elindultak terhes útjaikra. Egy-kettő a halott arcán is átmászott, mások megállapodtak a tátott száj szakadékánál.

Ne bántsátok legalább ti! – pallotta le szelíden a testről Gyerkó.

A nap is odasütött.

Valamivel bé kéne takarni! – gondolta Gyerkó, de nem volt mivel.

Ezen azonban nem volt nehéz segíteni.

A patak martjáról leszakított egy keserűlapit, s befedte vele a halott szemeit.

Aztán újból munkához látott.

Félóra múlva már olyan ereje volt a napnak, hogy a kürtit is le kellett vetnie. Azt is odatette a tarisznya mellé, a halott közelébe.

– Mindjárt itt lesznek! – vetett egy pillantást rá. – Az urak nem kelnek olyan jókor, mint mi.

A bizottságra bizony várni kellett, de a csendőrök hamar ott voltak. A halott férfit körülszimatolták, kikutatták a rongyait, de nem kaptak semmit nála. Keményen és hosszasan kikérdezték Gyerkót is, aki elmondott mindent, amit tudott. Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet, és kijelentette, hogy sehová se szabad eltávoznia, míg a bizottság meg nem érkezik. Fegyveres csendőrt is hagyott mellette, mert gyanús dolgokat talált. A leggyanúsabb az volt, hogy a halottat megmozgatta, s a füvet lekaszálta körülötte.

– Ide leülsz, s ott maradsz! – parancsolta a csendőr.

– Kaszálni szeretnék! – bátorkodott Gyerkó.

– Nem lehet! – rivallt rá a csendőr.

Baj van! – gondolta Gyerkó, de szót fogadott, és leült csendesen a halott mellett. A méreg ette, hogy a dolga marad, s még bajba is került; de tanácsosabb, ha az ember ilyenkor befogja a száját. Hát hallgatott is illedelmesen, amíg lehetett, de ki a tüzlangja tudná megállani sokáig szó nélkül.

– Ekkora úr sohase voltam! – hunyorított oda a halottnak, akinek már nagy marhalegyek szállottak az arcára.

Miért? – kérdezte a halott helyett a csendőr.

Mert testőrséget kaptam – csúfolkodott a székely.

A csendőr kacagott és megbékélt. Még segített is rendet verni, míg a bizottság kiszállott.

Sokat teketóriáztak a halottal. Kitették közszemlére, de senki sem ismerte. Lefényképezték, átvizsgálták a feje búbjától a lábujjáig, összetelefonálták érte a fél világot, de kilétére nem tudtak rájönni. Végül az orvos felboncolta, és kisütötte, hogy üresek a belei, de természetes halállal halt meg. Két napig tartották a testet, de senkinek sem kellett. Végül megadták a temetési engedélyt.

A falu költségén csináltattak neki koporsót, afféle festetlen deszkaládát, de nem volt, ahol felravatalozzák. A falu haragudott a halottra.

– Most is elég nagy az adó, mi is alig tudunk élni, s mi temettessünk el minden tekergőt? – mondották az emberek.

A testet másnap kitették a községháza elé, a csepegés alá. A községi cigány dobos pipázva őrizte. Egy szál gyertya nem sok, annyi sem volt a koporsó fejénél. A gyermekek csudálkoztak rajta, aztán játszani kezdettek a ravatal körül, míg a cigány elhajhászta őket. Az emberek, kik arra jártak, megdöbbentek, és szégyenkezve továbbálltak. Mégse járja, hogy ez a szegény halott ki legyen vetve az út sáncába, és senki be nem hívta. Gyerkó ebéd után, mikor hazajött a kaszálásból, még ott találta.

– Te még itt vagy, testvér? – köszöntötte ismerősen. – Neked sincs nagy szerencséd. Mégiscsak disznyóság, hogy ide kihajítottak. Fogd meg, Szándoki – biztatta a cigányt -, vigyük be hozzám!

Így ravatalozták fel tisztességesen a Gyerkó életin.

– Ritka tisztességes ember ez a Gyerkó! – mondották megkönnyebbülve az emberek.

Sírásás, minden elkészült. A ravatal körül székeket raktak, hogy aki akar, oda ülhessen siratni. Még harangoztak is érte mind a három templomban. Sokan el is jöttek a temetésre, de a székek a holttest körül üresen maradtak.

– Vedd fel a fekete gúnyádot, asszony – parancsolta Gyerkó a feleségének s ülj oda, hogy legyen szegénynek valakije!

így kölcsönzött feleséget a halottnak. Maga is megállott gyászolónak a túlsó oldalon. Voltak, akik megrestellették magukat, s melléje húzódtak. A vén Pétör Mózsi, mintha a halott apja lett volna. Antal Andrásné, az öreg süket asszony az anyja képiben siratta.

Nem elég! – rendelkezett Gyerkó. – Hátha gyermekei is voltak…

Tiszta igaz!

I logy ez nem jutott eszükbe!

Két fiúcskát s két leánkát odaültettek a lábához.

így kivolt a család.

Siratták is tisztességesen.

Igen, de ki temeti? – jutott eszükbe.

Erre mindenki kíváncsi volt. Egyik pap se vállalta, mert senki se tudta a vallását. Sem a katolikus, sem a réformátus, sem az unitárius. Ezen megütköztek az emberek, mert akárki volt, szenteletlen földbe nem vethetik, mint az állatot.

Mire azonban a gyülőt elharangozták, mind a három pap ott volt a holttestnél.

Hátha katolikus volt? – mondotta a katolikus pap.

Hátha réformátus volt? – aggódott a réformátus pap.

Hátha unitárius volt? – aggódott az unitárius pap.

Szép sorjában mind a hárman elvégezték a ceremóniát.

A katolikus megszentelte, a réformátus elprédikálta, az unitárius elkönyörögte, a falu megsiratta. Szem szárazon nem maradt.

A sírnál is megadták neki a tisztességet.

Ügyesen belapátolták, s szép dombot vertek fölibe.

Isten nyugtasson, földi! – búcsúztak el tőle az emberek barátságosan.

Csak éppen tort nem csináltak, mert nehéz az élet, s bár nekünk legyen, amit együnk.

Csak az üdőt megtartaná az Isten, hogy legalább a szénát – ami kicsi lett – bétakaríthassuk!…

A MADÁRVIVŐ EMBER

Kiosztották az új vágteret, s még alig pitymallott, az egész falu fajegyezni ment. Izgalmas versenyfutás a fajegyzés. Ki nem siet, lemarad. A bizottság ugyan kinyilazta mindenkinek a részét, de ha idejében ott nincs az ember, a szomszédok a szélső fákat eljegyzik.

Alig virradt, már 5-600 fejszés ember lábolta a méteres havat az erdő felé. Kilométer hosszat tartott a rajvonal, ahogy fejszenyélre támaszkodva, verejtékezve törtettünk előre, sötét hegygerinceken mászva, hófúvásokba gázolva, fák között’ csörtetve. Órákig tartott ez a harc a hóban gőzölő testtel, párolgó szájjal. Aki nem bírta, lihegve kiállott a sorból. A többi némán feszült neki az úttalan havas világnak.

Engem már az indulásnál az élre eresztettek.

– Indítson, tekintetes úr!

Még jól is esett a tiszteletadás. Eszembe se jutott a ravaszságuk, hogy csak az utat töretik velem. Mikor lankadtam, még jobban biztattak:

– Szorítsa, tekintetes úr!

A tüdőm repedt meg, szívem a torkomban lüktetett a kimerültségtől, de övig gázolva a hóban, tovább erőltettem a dolgot.

Hosszúmező derekán mégis ki kellett állanom. Vörös káprázatban úszott szemeim előtt az egész mindenség. Kacagva rohantak el mellettem az emberek. Vén, korhadt cserfa volt fölöttem. Egyikük ránézett, s azt mondta:

– No! Megérkezett a tekintetes úr?

A másik megtoldotta:

– Fajin nyilat kapott, s nincs is messze!

– Úgy-e, hogy az ágyat várja! – tréfált a harmadik.

– No, csak hagyja ránk, mi megjegyezzük a fáját! – lépett el mellettem a következő.

Tréfáltak, kacagtak, örvendtek.

11álamat az öreg fának vetve körülnéztem, s akkor láttam meg ¡1 kicsi madár holttestét a havon! A levegőben fagyott meg, s úgy hullott alá egy utolsó, rémült füttyentéssel. Lábacskái már megfeketedtek, s a kis színes testecske csonttá fagyott… Drága kis dalkoporsó.

Mit csináljak veled? – tartottam szánakozva a tenyeremben.

libben a pillanatban jutott eszembe, hogy kipróbálom a madárka holttesttel az embereket.

Az előre tört ösvényen távolabb vittem, s letettem a hóra, az emberek útjába. A fa alól pedig figyeltem a sorsát.

Már jött is a szakadozott embervonal. A porrá dermedt hó füstölt a lábuk alatt, és jégcsapok fityegtek a bajszokról.

Az első ember, aki megtalálta a madarat, megállott, felvette, fejcsóválva megnézegette, és sóhajtva újra visszatette a földre.

Szegény kicsi madár, hát megfagytál!

Nyomában haladó társa közömbösen jegyezte meg:

Azon nincs mit csodálkozni, komám! Ha a tél így tart, münköt is megesz a fene!

A következő ember a fejsze nyelével továbblökte a madárhullát, és szótlanul továbbment.

Utána egy legény baktatott. Meglátta a madarat, kilépett a vert ösvényből, felvette a holttestet, leszakította fél szárnyát, sapkájához tűzte a színes toliakkal kifelé, a testecskét visszaejtette a földre, s félrebillentett föveggel repedten dúdolta a félbehagyott nótát:

Hogy tudja meg az a hírős dáma, hogy én többet nem járok utána…

Percek teltek el.

Új emberek érkeztek.

Netene! Egy megfagyott madár!

Kézdi Jóska utána nyúl, és beteszi a zsebébe.

Jó lesz a leánykának jádzani!

lis elhaladnak, nagyokat kacagnak a Gyerkó Lázár tréfáin.

– Tartson velünk! – szól hozzám Antal Mihály.

Veszem a fejszémet, és ismét beállók a sorba.

Pár lépéssel beérem a madárvivő embert. Lehorgasztott fővel dőledezik előre. A nyomába furakodom, és némán tapossuk a havat. Nagydarab ember, a széles hátától alig látok előre.

Az utolsó kaptató van hátra. Még csak ezt a bércet kell megmásznunk, s ott vagyunk az erdőben. Lihegve kínlódunk felfelé. A szó elül, szükségem van minden lélegzetre.

Egyszer csak látom, hogy a madárvivő ember elbotlik, és csak nehezen egyenesedik fel. Sápadt, s a sapka peremén kiverte a verejték. Alig bír ingó lábán megállani. Még pár lépést erőlködik, s aztán ingadozva leomlik. Az emberek meghökkenve emelik lábra.

– Tégöd mi löle, Jóska!

A madárvivő ember válasz helyett benyúl a zsebébe, és iszonyodva elővonja a madárkát.

– A madár az oka! – lihegi. – Ez fárasztott ki. Nem bírom tovább!

Megütközve álljuk körül.

– Vegyétek el tőlem, hogy ne es lássam!

Annyi lelkiereje sincs, hogy eldobja magától, mások meg babonásan húzódnak a rejtelmes kis holttesttől. Magam nyúlok utána.

-Te tám megbolondultál, Jóska! Miért volna neked olyan nehéz ez a semmi kis madár?…

A nagy, erős ember, ki akármelyik ökörnek kitekeri a nyakát, csak int, hogy hagyjanak békét neki.

– Beteg vagyok.

– Ammá más! – nyugszanak meg a társai.

Pár pillanat alatt úgy-ahogy rendbe jön az ember, felveszi a hóba esett fejszét, s továbbcammog.

– Miféle betegség lehet? – kételkednek az emberek. – Nincs az a madár megmérgezve, s az hatott át a véredbe? Ilyen madarakkal szokták megmérgezni a vadászok a rókát. Sztrichnint tesznek a szárnya alá.

– A lehet! – hagyja rá tompán Kertész Jóska.

– Dehogy – mondok ellent. – Egyszerű hegyi betegség fogta el.

Mire megmagyarázom, hogy mi az a hegyi betegség, fel is érünk a hegyre, és megállunk „szusszanni”. Önkéntelenül tör elő bennem az elragadtatás:

Milyen szép!…

Körös-körül gyönyörű fehér téli világ. Hatalmas fehér erdők húzódnak, ameddig a szem ellát, és tova, valahol a végtelenben beleolvadnak a jeges felhőkbe. A láthatár tetején a nap hideg, aranyos fénye ömlik szét, s a hóval borított fák milliói fölött az összeverődő jéggyöngyök finom harangjátéka hallszik. A leereszkedett felhők maguk is olyanok, mintha mérhetetlen ezüst szirtek dermedeznének a világ kapujában. Milyen jó volna köztük járni, felmászni a legmagasabb jégoszlop csúcsára és szárnyra kelve úszni a csodák fölött…

Észre se veszem, hogy az emberek magamra hagynak, s a dermedt erdőben már csattog a fejsze.

– No, menjünk!

Meglepődve látom, hogy a madárvivő ember nem tágít mellőlem.

– Maga még itt van, Jóska?

– Én itt.

– Akar talán valamit?

– Pár szóm volna, ha meghallgatná.

Lesütött fővel mondja, és nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.

– A madár miatt – nyögi ki végre. – El kéne, hogy temessük.

– Magam is azt akarom.

– Éppen azért… Szeretném megkérdezni, hogy embör képibe el lehetne-e temetni.

– Ember képében? – lepődöm meg.1

Abba! – döngi Jóska, s mindjárt meg is magyarázza. -. .Mert, tudja-e, úgy volt, hogy a harctérön volt nekem egy testilelki jó komám, akivel megesküdtünk, hogy akármelyikünk el fog esni, a másik a testit temetetlen nem hagyja. Ez Dorna-Vatra körül volt, s éppen ilyen nagy télben. Járőrbe küldtek ki mind a kettőnket. Valahogy a ködben eltévedtünk, s egyszer csak szólni kezd a fegyver: „pak-pak”, s úgy lövik mejjbe az én barátomat, hogy abbahelybe felfordult. A hátamra kapom, s megfutamodom a holttestivel. Éppen egy olyan hegyen kapaszkodtam fel vele, mint ez, amelyiken feljöttünk. De fütyült a golyó, s egyszer csak látom, hogy kerítenek be a muszkák. Nem vót mit csinálni. A barátomat béhajítottam egy szakadékba, s én valahogy megmenekedtem.

– Értem, Jóska! – mondom csendesen. – Itt a hegyen a kicsi madárról eszébe jutott a barátja.

Az ember csak int.

– Eszömbe.

– S úgy érezte, mintha a madár helyett az ő holttestét vinné.

– Úgy éröztem! – válaszol az ember, mintha eskümintát mondana a templomban.

– És fáj a lelkiismerete?

– Fáj a lelkiismeretem…

– Meg kéne nyugtatni.

– Akkor jöjjön velem, Jóska!

Félrevonulunk az erdőbe, ahol nem jár ember.

Kezébe adom a madárkatestet, de az én emberem megdöbbenve torpan hátra.

– Ezt pedig hozni kell, mintha az ő holttestét cipelné.

Pár lépést szótlanul haladunk. A hátam mögött a madárvivő ember egyszerre magyarázni kezdi a cselekedetét:

– Tudom, hogy a tekéntetes úr pap volt, s az én barátom a maga vallásán volt. Hát ezért…

– Helyesen tette, Jóska.

Lépkedünk, túrjuk a havat. Minden mozdulatra a fák puha, fehér szent tisztaságot hintenek fejünkre.

– Talán itt! – mondom.

– E jó hely! – bólint az ember is.

Igazán szép hely. Madárnak való sűrű bokrok, jégszalagok, zúzmarafészek, dús téli pompa, az örök halál nyíló virágcsokra.

– Mindkettő: az ember is, a madár is meg fog nyugodni itt!

– biztatom. – Ennek a szép bükkfának a tövébe ássa a sírt!…

Csizmával, kézzel, testtel gyúrja szét a vastag havat, majd felemeli fejszéjét, és belezuhintja a fagyott földbe.

Fejszével ássa a sírt. Jó mélyet, hogy a vadak ki ne kaparhassák, Cseres és fekete az ábrázatja, mikor ismét kiegyenesedik. Csak bólintok, hogy jól van. Most a madárkát elhelyezi, hogy behunyt szemei és görbedt cérnalábacskái a mennybe nézzenek…

Megállunk fölötte.

Mind a ketten levesszük fövegünket.

Hogy hívják?

Pétörnek. Boga Pétörnek… A nyolcvankettősöknél szolgált…

Csend.

Erdő.

Gondolat.

A kezem meglendül.

„Requiem aeternam dona ei Domine et luxperpetua luceat ei..

MÓZSI BÁ

Estefelé beállított hozzám a vén Pál Mózsi. Kicsit szédelgett, sárga, erőtlen volt, mert a betegágyból kelt fel, s egész héten halatták. A feleségem radinát is küldött neki nemegyszer, hogy egy kicsi meleg ételhez jussanak. Két kicsi unokájával élt az öreg nagy szegénységben, mióta a fiát feleségestül „odaütötte” a kő a bányában. Egyik lányka kétesztendős volt, a másik öt. Birtok semmi. A két keze után kellett fenntartania magukat, ami egy nyolcvan felé járó, beteges öregembernek nem kicsi dolog. Hozzá az utolsó hetekben többet volt ágyban, mint lábon, s – mondom -már halatták is a faluban. Csudálkoztam is, hogy nálam mit keres ilyen állapotban. Hamar széket adok neki, hogy üljön komótosan, s reá függesztem a szemeimet.

– Há hogy vannak, hogy vannak, tekéntetös úr? – barátságos

kodik illedelmesen az öreg. „

– Csak csendesen, ahogy lehet – mqndom. – Ahogy engedik. Nehéz az élet, Mózsi bácsi.

– Az! – üsmeri el ő is. – Szerencsére május jól viselte magát.

– Nem panaszkodhatunk!

– A fagyosszentek ártottak-e a tekéntetes úrnak? – társalog tovább.

-Nem mondhatom!… Kicsit megcsípték a törökbúzát, amit korán vetettem, de kiújulja.

– Az ki!

Az öreg elhallgat. A tisztességnek eleget tett, s most várja, hogy kérdezzem meg, miért jött. Kicsit mérges, hogy nem segítem ki, s maga kénytelen előállani vele.

– Hallom, kaszásokat keres, tekéntetes úr!

– Jól hallotta, Mózsi bácsi! – üsmerem el. – Úgy számítottam, hogy ha az Isten az időt megtartaná, hozzáfognék a szénacsináláshoz. Most kell levágni a füvet, míg virágjában van.

Az úgy van!

Ismét elakad a beszélgetés. Már látom, hogy mit akar az öreg, de hadd mondja meg ő maga.

Mennyi kaszálnivaló volna? – tájékozódik, pedig úgy ismeri a „helyemet”, mint a tenyerét.

Én is számigálom, hogy megadjam a módját, pedig magam sem először kaszáltatok azon a helyen.

Három kaszás, ha jól forgolódik, két nap alatt levágja -mondom végül.

Köves, bokros a hely – ellenkezik az öreg -, s osztán sok a hegy is.

Azért gyalázza a helyet, hogy a napszámot felsrófolhassa, de én se hagyom magamot. Elébe vágok:

Hatvan lej egy kaszanapszám!

– Az a rétön, de nem a havason – pattan fel az öreg, s büszkén még rá is üt a mellére -, s nem olyan kaszásnak, amilyen én vagyok!… Öregember vagyok, de nincs az a kétágú legén, aki most is elémbe vágjon!

Hát ami igaz, az igaz! – csillapítom. – Egy században egyszer termik olyan kaszás, mint Mózsi bácsi.

A dicséret láthatólag jólesik. Megbékélve kérdezi meg:

– Hát nekem mit fizetne a tekéntetes úr?

Csak nem akar kaszálni, Mózsi bácsi? – csudálkozom.

– Miért ne, ha jól megfizetik! – mosolyog az öreg.

– De… ilyen állapotban!… Hiszen alig tudták kikapni a halál markából! Nem magának való most a kaszálás.

A vénember arcán átrándul a félelem, hogy elutasítom, és „legénykedik”, hogy megnyugtasson:

Nem olyan fából vagyok én faragva! Reám számíthat a tekéntetes úr! Ha én valamire vállalkozom, abban megbízhatik…

No nem azért mondom!… Ismerem én jól Mózsi bácsit!…

Akkor megadhassa a nyóevan lejt! – alkudozik.

Tudom, hogy valóságos álomösszeg neki ez a nyolcvan lej, remeg érte minden porcikája, hiszen az sincs, amit egyenek, de nem szabad könnyen megígérni, mert akkor nem olyan „becsüs”.

– Ajajaj! – kiáltok fel. – Nyolcvan lej!

– Tán sokat kértem? – ütközik meg.

– Kied hova gondol? – támadok neki. – Nyolcvan lej a mái világban!…

– Hát mit ad a naccságos úr? – szontyolodik el.

Már nem becsül, azért „naccságos úr”-az.

– Ötven lej éppen elég lesz! – ígérek.

Az öreg csalódottan feláll.

– Akkor mi ketten heába töltjük a drága üdőt!… Ötven lej!… Egész nap kaszálni ötven lejért olyan helyen!…

– Szép, jó hely az, Mózsi bácsi!

– Nekem mondja? – fittyent a kezével. – Hiszen a tekéntetes úr még pelenkát festett, mikor én már azt a helyet kaszáltam.

– De nyolcvan lej mégiscsak sok! – védem az igazamat.

Az öreg összehúzza a két szemöldökét, és gondolkodik.

– Tudja mit? Legyen hetvenöt!

A fejem rázom.

– Ötvenöt! – vetem oda könnyedén.

-Maga csak csúfolkodik, de nem bánom, legyen hetven!… Aztán egy szót se szóljon!…

A keze előrelendül a parolára. Kicsit húzódozom, de az asszony az öreg háta megett meghatva drukkol, és részvétre lágyult arccal néz, hogy segítsek a szegény vénemberen.

– Egye fene! – adom meg magamot.

Az öreg megnyugodva újból leül a székre.

– Aztán kiket fogadott még meg a tekéntetes úr?

– Hárman jönnek még – sorolom -, a Péter Jóska fia, Kalányos András s ismét Máté Pali.

– Melyik Máté Pali?

– A felszegi!

– Az nem jó! – ellenkezik az öreg. – Az nem kaszásnak való! Őt ki kell cserélni!

– De már megfogadtam.

– Úgy látszik, sok kihányni való pénze van a tekéntetes úrnak!

– korhol az öreg.

Most, hogy megvan az egyezség, úgy viselkedik, mintha ő volna

a gazda, az ő földjéről, az ő pénzéről volna szó. Húz a házhoz, ahogy mondani szokták.

Mért nem kérdez meg engem ilyen dolgokban? Tudhassa jól, hogy olyan embere senki sincs a faluban a tekéntetes úrnak, mint én…

Ebből látom, hogy valamit még akar az öreg. Valami még nyomja a szívét. Azért van ez a nagy „kínálkozás”. Segítségére sietek, hogy lássuk a medvét.

Maga sem panaszkodhatik ellenem. Nem mondhatja, hogy nem voltam jó embere…

Nem es mondom! – hatódik meg az öreg.

És ahol csak lehetett, segítettem kieden!

Ami igaz, az igaz! – bólint Mózsi bá, és feláll, mintha el akarna menni. Tétováz, majd elkomorodik.

Tisztában vagyok vele, hogy „előpénzt” szeretne kérni a munkájára. Ki tudja, milyen nagy bajban vannak odahaza? De szégyelli kérdezni, olyan „tisztességesen” bántam vele. Mégis elbúcsúzik :

Osztán mikor indulunk?

Gyalog messze van, s csak az időt vesztegetnők – mondom.

Lószekérrel kivitetem magukat. Legalább pár napig a lovak se fogyasztják itthon a kóstot. Ha azalatt a széna annyira szárad, mindjárt haza is hozhatnak egy jó szekérrel.

– Tiszta igaz! – jegyzi meg, de látszik rajta, hogy egyebütt jár az esze. Végül felsóhajt: – No, nyugodalmas jóccakát kívánok!

Már a kilincsen a keze, amikor megállítom, mintha csak most jutott volna az eszembe.

– Né, Mózsi bácsi! Egy kicsi pénz előre nem kéne-e?

Megkönnyebbült, fényesség ömlik el az ember arcán.

– A számból vette ki a tekéntetes úr!… De restelltem előhozni!… Biza nagy bajban vagyok. A két onokám…

– S mennyi kéne? – szakítom félbe, hogy ne kelljen a saját tragédiájával előttem szégyenkeznie.

– Mennyit tudna adni a tekéntetes úr?

Feszülten várakozik a sorsdöntő válaszra.

– Lássuk csak – tempózom, ahogy szokás, de mintha nem tudnék megállapodásra jutni magammal, az asszonyhoz fordulok. – Volna-e annyi pénzünk, hogy Mózsi bácsinak legalább két napot előre kifizethessünk?

Az öreg szinte elszédül a jó hírtől. Az asszony is finoman megbiztatja:

– Azt hiszem, lesz annyi!

Mikor az öreg a pénzt beköti az inge aljába, kiegyenesedik, szemei megtelnek a becsület túlvilági fényével, és mintha a szent keresztre esküdnék, úgy fogadkozik:

– A többit aztán csak bízza reám a tekéntetes úr!

Pirkadatkor már munkába állottak a kaszások. A harmaton fog jól a kasza.

– Álljatok hátrább! – intette maga mögé a többit az öreg.

Az már úgy van, hogy a legjobb kaszás álljon az élre, ő diktálja

a tempót.

– A becsületit az ember nem hagyhatja el! – veti oda nekem magyarázólag.

Ebbe aztán mind belegyőződtünk.

– Nem sokáig legénykedik az öreg! – suttintotta oda nekem Kalányos András.

Mózsi bá „megbütülte” a kaszálót, helyet vágott magának, s

– Énistenem segíts meg! – meglendítette a kaszát.

– Most vágjatok a sarkamba, ha tudtok!

Meg kell adni, hogy az első órában győzte is az iramot. Mindjobban távolodott. Belement a lenge, finom hajnali ködbe, ami megült a kaszáló végén, s újra kijött belőle. A kaszák ezüstösen villogtak, suhogtak, daloltak, a rend dőlt. Az égen habfelhők ültek, majd azok is letisztultak az arcáról, mintha a Jóisten beretválkoznék. Áldott, kedves idő volt. A virágok is ébredeztek, a kelyhek színesen kipattantak, s vörös, kék tengerben dúltak a kaszák. A fákon a harmat ragyogó villogással egyik ágról a másikra cseppent. Az erdő is felébredt, és lassan a nap aranymámorba borított mindent.

A havas ébredésének fenséges varázslatában meg is feledkeztem az öregről. Csak akkor riadtam fel, mikor láttam, hogy egyszerre tántorogni kezd, a felemelt kasza kiesik a kezéből, és halálsápadtan a fű közé zuhan.

– Mi történt? – ugróm oda ijedten a fölébe hajló emberek közé.

– Úgy látszik, hogy megerőltette magát! – magyarázza nyugodtan, minden izgalom nélkül Kalányos András. – Ehelyt egyszerre csak orra esék… Az ilyen öregnek kicsi kell. Hosszasan betegeskedett is.

Az öreg eszméletlenül feküdt a virágok között. Hogy segítsek rajta, a szívét kezdem dörzsölni – Máté Pali a patakból a kalapjában vizet hozott, s az arcára loccsintotta. Mózsi bácsi végre felnyitotta a szemeit, de nem szólt egy szót se.

– Óvatosan fogjátok meg, s hozzátok a kalyibába! – mondom a többieknek.

Hirtelen a friss fűből ágyat csináltunk, s betakartuk a kozsókjával. Mindannyian éreztük, hogy az öreg a végét járja. Kínáltuk vízzel, pálinkával, de semmi se kellett. Reánk se sok ügyet vetett, csak nézte félig fennakadt szemekkel az eget. Hiába kérdeztük, hogy hol fáj, mi baja, nem ennék-e valámit, le nem vette a szemét az égről.

– Hagyjuk, hogy pihenjen! – mondom a többinek. – Ez a legfontosabb. Ilyen állapotban azon a rossz úton hazavinni úgyse lehet.

Később az öreg elszenderedett. Nehéz lélegzete is csendesedett. Megnyugodva fogtunk újból munkához.

Megettük az ebédet is, az öreg még mindig aludt.

– Nem szeretem a dolgot! – csóválta a fejét Máté Pali. – Igen sokat alszik az öreg!

Hagytuk. Mit csináljunk?

– Én felköltöm! – mondom uzsonnatájban.

– Egyet se! – tanácsolták a többiek.

– Mégis nézd meg, Pali! – küldöm Mátét, aki odacammogott, és figyelmesen fölébe hajlott. Egyszer csak elkiáltja magát a legény: – Istene ne legyen, ez meghót!

– Mit beszélsz, te?

– E meg, istenúgysegéljen!

Futunk oda, s hát igaz. Már ki is volt hűlve az öreg. Máté madártollat keresett, s az ajkához tartotta, hogy lám, szuszog-e, de meg se rezdült a pehelytoll. A szíve se vert.

– Hijj, a Ponciusát! – áldázódtunk.

Kicsit kiegyenesítettük, kimosdattuk. Este majd hazavisszük. Neki már mindegy. A munka szorgos volt, azt se hagyhattuk. A napszám így is, úgy is kijár.

Amíg láttunk, vágtuk a füvet. Este az emberek tüzet tettek, vacsorafőzéshez készülődtek, hálóhelyet vertek. Kinn fognak aludni, hogy reggel korán dologhoz foghassanak. Engem nyugtalanított a halott.

– Nem kell sietni – csillapított a többi. – A holdvilágon kényelmesen hazaviheti.

Mózsi bá csendesen pihent a kalyibában. Férébb húzódtunk tőle, hogy tűzzel, füsttel, szóbeszéddel ne bántsuk.

Vacsora után se lehetett indulni, olyan vaksetét lett.

Még valahol bédől a szekér. A hold tizenegy előtt nem jön fel.

Csendesen diskurálva várakoztunk a tűz mellett. Hamar megszoktuk a halott közelségét. Túlságosan számba se vettük. Én még bosszankodtam is, hogy ennyi kellemetlenségbe bonyolódtam miatta. Ha az ember a szívére hallgat, mindig szamárságot csinál. Miért nem hagytam az öreget otthon, a fenében! Csak bajt csináltam magamnak.

A kaszások fáradtan már le is heveredtek. A hold még mindig nem akart feljönni.

– Dőljön le maga is! – biztattak. – Van még idő bőven.

A nehéz munka engem is összetört, a test engem is lehúzott a földre, de nem aludtam, csak hallgattam, hogy zsong a fejem.

Később mégis bekoppant a szemem. Úgy éjfél körül lehetett, mikor felijedtem. A hold már szépen sütött.

Ahogy félálomban, szurkos szemekkel körültájékozódom, hát látom, hogy valaki ember megy végig a kaszálón. Jobban odanézek, s hát a vén Mózsi bá. A hátamon végigfut a hideg.

– E nincs Isten hírivei! – szököm fel, s indulok feléje. Közben mondogattam magamban: „Nem lehet Mózsi bá! Nem lehet Mózsi bá!”

Szinte hanyatt estem ijedtemben, mikor meggyőződtem, hogy mégis Mózsi bá. A kasza a kezében, s holdfény mellett éppen kezdeni akarja a rendet. Olyan volt, mintha magát a halált fogadtam volna meg kaszásnak. Sárga csont-bőr, sírból kikelt, szédelgő, tántorgó kísértet.

– Mózsi bácsi! – vacogott a fogam. – Maga mit csinál?

Az öreg felém facsarta ijesztő ábrázatát.

– Mi a fenét csinálnék! Hát kaszálok! Ki kell pótolnom, amit mulasztottam. A drága napot elaluvám… Felkölthettek volna! -restelkedett.

Nehezen formálta a szót. Küszködve lélegzett, s látszott, hogy csak irtózatos erőfeszítéssel erőlteti magát, hogy lábon maradhasson.

Hirtelen kikaptam a kaszát a kezéből. Engedte, hogy a leszakadt tűzhöz vezessem.

– Beszélgessünk! – bátorítottam.

A többiek már mélyen aludtak.

– Mi történt magával? – tudakozom.

Az öreg elkomorodott. Körülfürkészett, hogy nem hallja-e valaki, s bizalmasan hozzám hajolt, mintha valami nagy bűnt kellene megvallania.

– Magam sem tudom, hogy mi történt velem. Ha nem egyéb, én biza megjártam a másvilágot.

– Magam is azt hiszem – csóváltam a fejemet.

– Éppen csak az Ige tartott! – ismerte el ő is. – De nekem még nem szabad meghalnom.

Önkéntelen csúszott ki a számon:

– Miért?

Az öreg sötét komorsággal összerázkódott.

– A napszámot már felvettem.

– Az ne aggassza.

– Hát a becsület! – pattant szembe a vénember, de mintha megbánta volna hevességét, elérzékenyedve hozzátette: – S hát a két kicsid onokám!… Fődönfutó árvák lennének! Senkijök sincs sem égen, sem földön. Őket nem hagyhatom. Mi lenne velük?… A két onokám… Ámáli s Józéfa!

Forró szemeiből könny cseppent a tűzbe.

Az emberek aludtak, a havas fenyegetőleg morajlott, s olyan mély, vigasztalan éjszaka volt, hogy félelmében reszketett a csillag az égen.

AZ ÉLET

Még a tavaly kezdődött köztük a nagy szerelem, mikor Éltes István pásztornak állott, hogy a kenyerit megkeresse. Egész esztendőn kinn élt a havasban, s esténkint az öccse hajtotta haza a csordát. Nappal is ügyelgetett rájuk, István pedig faragta a fát, mert úgy volt, hogy ha a házát felépítheti, összekelnek Julissal, a vén Csóré Dávid leányával. Eleinte úgy levelezték egymást, hogy István minden este virágcsokrot kötözött a leány tehene szarvára, s úgy küldte haza, reggel pedig a leány pántlikázta fel az állatot, hogy abból István is értsen. Szegény ember úgy segít magán, ahogy lehet. Olyan igazán szerették egymást, hogy tiszta vétek lett volna elszakasztani egymástól. Csóré Dávid tűrte a dolgot, mert úgyse tehetett egyebet. Mikor a baj megtörtént a leánnyal, akkor se szólhatott semmit, mert ő küldte ki a fehérnépet a havasra a lovakkal „hálni”.

Hosszú ideig nem vett észre semmit, mert az már úgy szokott lenni, csak látta, hogy a leány sóhajtozik, szomorkodik, s a szeme ki van sírva.

– Téged mi lölt, Juli? – hökkent meg.

– Ingom semmi!

Az édesanyja tudta a dolgot, de ő se mert szólani róla.

– Hagyjon békét annak a leánynak, ne kínozza! Nincs annak semmi baja! – támadt rá az urára.

– A szemem elé ne kerülj, ha valami bajod lesz, mert elótom az életed gyertyáját! – gyanakodott az ember.

Akkor nem feszegette tovább a dolgot, de napról napra komorabban vizsgálta a leányát.

– Elpusztítom, ha szégyent talál hozni a fejemre! – fenyegette a feleségét is. – Szecskába vágom az egész világot.

A két szerencsétlen nő eleget rettegett, de a természet törvényét nem lehet megállítani, hiába üzente a legény, hogy tartsanak ki,

mert a fával készen van, s jövő héten a házhoz is kihányja a követ, s mire odaérnék az idő, el is veszi feleségül. Az ő szívében pedig ne kételkedjék se Julis, se az anyja.

-Jaj, hol volt az eszed!… Jaj, hogy tudtál effélit csinálni! -szidta bucsálódva Máni néném is, mikor az ura nem hallotta.

Máskor maga csodálkozott, hogy Dávid bá semmit sem vett észre, vagy talán tudja, de nem szól.

– Végünk van, ha reájön! – esett kétségbe.

Hirtelen haragú, vad, zord ember volt Csóré Dávid, mint maga a havasi vihar. Nem ismert se Istent, sem embert, ha az indulat elöntötte. Szerencsére még nem tört ki, de fekete arccal, sötét nézéssel járt, szótlansága, töprengése mutatta, hogy forr benne a veszedelem.

A leány sápadtan reszketett előtte, kerülte, nem mert a szemébe nézni, és ijedten járt, mint az árnyék. Szája fehér volt, arca meghervadt, és az orra körül szürke foltok ütöttek ki. Néha szédült, a lábai reszkettek, nem bírta a munkát, reggelenkint alig bírt felkelni az ágyból, de mennie, dolgoznia kellett, hogy az apja ne vegyen észre semmit.

Egyik nap aztán szénacsinálás közben összeesett. Éppen a rendet verték el az anyjával, mikor a térde összecsuklott, s éles sikoltással elzuhant a frissen kaszált virágok közt. A sikoltásra Csóré Dávid, ki fennebb kaszált, dermedten felütötte a fejét, súlyos, vészterhes, lassú léptekkel megindult a leány felé. Az édesanyja rémülten vetette rá magát a leányra.

– Ne bántsa, Dávid! – könyörgött. – Ha Istent ismer, ne nyúljon hozzá! Nem ő a hibás. Mit csináljunk, ha Isten így rendelte!

Az ember megrándult és elfehéredett.

– Mi baja annak a leánynak? – hörögte tompán.

– Semmi, semmi! – kapkodott az anya. – Lehet, hogy napszúrást kapott… Rosszul lett szegény.

Az ember keserűen felkacagott.

– Ne hazudj! Mi baja annak a leánynak?

Az asszony két fekete kezét is védőleg terjesztette gyermeke fölé.

– Semmi, semmi! Istenem, Istenem!… Térjen magához, Dávid! Úgyis elveszi István!

Csóré Dávid most már mindent megértett. Keze a kaszára rándult, és az éles kasza a magasba villant. Pillanatig tétovázott, és – kiesett a kasza a kezéből. Nagy feje lecsuklott, és forró köd lepte el szemeit. Lenézett a leányra, ki halványan, sárgán feküdt a lekaszált fűben, mint a halott, ki visszamosolyog a túlvilágról. Anyja csókolgatta ernyedt orcáját, rémülten dörzsölte homlokát, feltépett ruhája alatt a szívét. Az ember eltántorgott onnan, és a föld szélén leült egy kőre, öklére hajtott fővel töprengve.

Azalatt fenn a havasban boldogan dolgozott a legény a házukon. Kezében finoman csengett és villogott a faragófejsze, a földön hevert a sárga colstok, és illatos, fehér forgács hullott a lábaihoz.

Szótalanul dolgoztak egész nap a szénával. A dühtől, szégyentől elsötétedett agyú ember rá se nézett a két ijedt fehérnépre. Megszakadásig dolgoztak mind a hárman. Estefelé a boglyák készen álltak, de Csóré Dávid nem mozdult. Ült magába roskad-tan, és gondolkodott. A két nő szepegve állott. Tudták, hogy a setétet várja, mert nappal szégyelli emberek közé menni.

– Vége a becsületemnek! – sóhajtott fel néha nehezen.

A kínlódása még jobban fájt a leánynak, mintha a kaszával levágta volna. Nézte a száraz öregembert, és a keserűség elöntötte a lelkét.

– Öljön meg, édesapám!

Az ember rápillantott hosszan, némán. Felállott, fogta a kaszát, és megindult hazafelé.

Görnyedten ereszkedtek le a hegyoldalon. Elöl a férfi, hátul a két roskadt asszony, mintha halottat kísérnének.

A pataknál megállóit az ember, és ránézett a színtelen leányra.

– Nyugodj egy kicsit! Ebben az állapotban nem szabad megerőltetned magadat!

A hangja száraz, kemény volt, de mély, fájdalmas szeretet rezgett benne. Csak az érezte, kinek szólott. A leány a mellére szorította a kezét, hogy a szíve meg ne hasadjon, és átkozta magában a bűnét, a legényt, ki ide juttatta.

– Én elbujdosom, hogy soha híremet se hallják!

Se az apa, se az anya nem szólt erre semmit.

Mentek tovább. Az út martján, a mezőn, a némaságban cirpeltek a tücskök.

A faluban már csend volt. Este. A falu népe korán lefekszik, mert korán kell kelniök.

Ember már nem járt az úton, de önkéntelen mégis megállottak az első házaknál. Féltek, és mint a tolvajok, úgy szöktek haza.

A kapuban ott feküdt a tehén, ahogy a csordából hazajött. A kapu zárva volt, s nem volt, ki beeressze.

A két szarvára most is két virágcsokor volt kötve, a legény szép szerelmes levele.

Az ember meglátta és visszatántorodott. A két asszony zokogni kezdett. Az állat lassan felemelkedett, és a kelő hold fénye ráhullott a meghervadt szép virágokra.

Nem ettek és nem aludtak. A tehén is fejetlen maradt. Se az ember, se az asszony nem merte bekötni az istállóba, mert ott volt a virág a szarvain.

Lefeküdtek.

A vénasszony árván reszketett az ágyban az ember mellett.

A lámpa lehúzva szomorkodott az asztalon, mintha virrasztanának.

Éjfél felé az „oldalház”-ban, a leány kamrájában valami megmozdult.

Az anya rémülten meresztette arrafelé a szemeit. Csóré Dávid is felütötte a fejét, és érezte, hogy agya elködösödik.

Mind a ketten tudták, hogy most a leány csinál valamit.

– Jaj! – harapta a párnát az édesanya.

Nem volt erejük megnézni, hogy mit csinál a leány.

Újra csend lett.

Az ember nem bírta tovább. Felugrott, és belépett a leányhoz, ki felöltözve, bujdosásra készen ütközött szembe az apjával.

Egymásra néztek.

– Bocsásson meg, édesapám! – csuklóit össze a leány.

Akkor Csóré Dávid megfogta a leány kezét, s az ágyhoz vezette. Nehéz volt a karja, mégis megölelte, hideg volt az ajka, mégis megcsókolta.

– Feküdj le, lelkem!

Egy szál pendelyben az édesanyja is odajött.

Mind a ketten leültek az ágy oldalára.

A szomorú leány békésen elszenderedett. Kicsit már mosolygott is álmában.

Nehéz éjszaka volt.

A vénasszony ülve elaludt. Csóré Dávid óvatosan megfogta, és mint a pelyhet felemelte, lefektette. Maga ott maradt a leánynál, és nézte hosszan, szótlanul.

Ki tudná megmondani, hogy az ilyen egyszerű ember ilyenkor mit gondol?

Akkor már hajnalodott.

Valahol a falu végén megszólalt a baromriasztó tülök.

Hajtják a csordát! – gondolta Csóré Dávid.

Felkelt és kiment, hogy a tehenet kieressze.

Akkor jutott eszébe, hogy meg sem fejték, be sem rekesztették.

A szép ötéves üsző ott feküdt az udvaron, a nagy almafa alatt. Fejét felemelve, mozdulatlanul tartotta, mintha egész éccaka a legény hervadt virágait őrizte volna a szarvain.

A virág látása még egyszer végighasított az ember szívén. Még egszer hideg lett a szíve, és megállóit csüggedten. A szégyen, a harag még egyszer leütötte a lábáról, de aztán megrázta magát, és odalépett az állathoz.

Reszkető kézzel leoldotta a virágokat a szarváról, tartotta a kezében, és kicsit tétovázott. Merev fekete arca azonban lassan felderült, és melegség futott végig a testén.

Elhatározással belépett az ajtón, és a virágokat szépen, óvatosan odatette az alvó, beteg, esett leány párnájára.

A két csokrot a két orcájához.

Aztán lábujjhegyen kiosont, vette a fejszét, és elindult a havasba.

Az öregasszony az ablakban leste, és rémülten szorult össze a melle, mikor meglátta a fejszét az ura kezében…

Jókor kiért a havasba, de a legény már dolgozott. A szíve dobolt, a homloka verejtékezett.

Megdöbbent, mikor meglátta a dúlt arcú embert. Látta rajta, hogy tud mindent, és érezte, hogy elérkezett a leszámolás órája.

Csóré Dávid setéten közeledett, félig öltözötten, kalap nélkül, ahogy eljött hazulról hirtelenében.

A legénynek eszébe jutott, hogy jó volna menekülni vagy védekezni, de mozdulni se tudott, mintha megigézték volna. Csak sápadtan nézte Csóré Dávidot, ki fejszével a vállán a faragáshoz előkészített gerendához lépett.

– Jó reggelt! – köszönt félhalkan, és ránézett keményen a legényre, mint az ítélő Isten.

– Jó reggelt! – sütötte le szemeit a legény.

Az apa most nehéz, lassú mozdulattal két kézre fogta a fejszét.

A legény nem bánta, várta mozdulatlan.

Csóré Dávid még egyet sóhajtott, aztán odaállott a házgerenda másik végéhez, és nagy gonddal faragni kezdte.

Kezében finoman csengett a fejsze, és illatos, fehér forgács hullott le lábaihoz…

EGYSZERŰEN

Állok az ablaknál, és nézem a hóhullást. Elgyönyörködöm benne, mint a gyermek. A kucsmás tetejű hegyi házakat félig betemette a hó. Szűz, szent, szép és tiszta minden. Ember, állat alig jár az utcán. Benn ülnek a tűz mellett, s nézik a nyitott cserepes lángját. Az ablakocskákban szorongó virágok piros árnyékot hintenek a hóra. Tele van gyümölcsfával a falu. Vastagon áll minden ágon a hó, és szép a világ a sejtelmes, finom hóverésben. A hegyek, erdők fehér tömegei belevesznek a ködös égbe, a torony boldogan szédül a csendben. Nem szabad mozdulni, mikor esik a hó. Szinte bánt, mikor hallom, hogy valaki az ajtó előtt veri a csizmáját, hogy lerúgja a havat róla.

– Te vagy az, Dénes? – ismerem meg.

A Márton Káruj legénykéje.

– Mit akarsz?

A kölyök szipog, s markássza a vizes sapkáját.

– Engem a vén Máté Dani bá küldött, s aszonta, hogy a tisztelendúr ebbehelybe menjen, s adja fel neki az utolsó kenetet, mert hal meg!

– Hát beteg?

– A kell, hogy legyen – pislog fel a gyermek tisztelettel -, ha meg akar halni! Neköm az ablakon kiáltott ki, hogy szóljak bé a tisztelendúrhoz. Éppen a botba indultam.

– Eredj csak, fiam, mindjárt megyek én is!

– Aszonta, hogy siessen! – szól vissza a gyermek az ajtóból.

Alig bírok átlábolni a havon a templomba, hogy magamhoz

vegyem az oltári szentséget s a szentelt olajokat.

Fehér karinget veszek magamra, fehér stólát a vállaimra, a fekete birétumot a fejembe nyomom. Nincs, aki segédkezzék, de nem is kell. Meggyújtok két gyertyát az oltáron, és félig fagyott ujjakkal fordítom a szentségház ajtaját. A kehely kiaranylik belőle. Térdet hajtok, és az ezüstszelencébe rejtem az Urat.

Egyik kezemben csengettyű, és egyet-egyet csendítve megyek végig az utcán. Néhány asszony, ember, kivel találkozom, a hóba térdel, míg elhalad mellettük az Úrjézus.

Pár perc alatt teljesen fehér leszek magam is a hótól, amely már csizmaszárig ér. A Máté Dani kapuja előtt újra csendítek, hogy hallják meg odabenn is, és készüljenek a fogadásra, de szinte megütött a guta, mikor láttam, hogy a haldokló öregember ing-ben-gatyában, hajadonfővel, mezítláb valami malacokat téringet a hóban.

– Menjen csak bé a házba, tisztelendúr, mert mindjárt jövök én és. Ezek a fene malacok kirontottak, s éppen csak bérekesztem.

Elkomorodom, mert szentségvivőnek nem szabad haragudnia, és elhatározom, hogy keményen megfeddem az embert, hogy a szent dologból tréfát űzött, mert halálos óráján senki se szalad mezítláb a hóban s öltözetlenül húszfokos hidegben. No csak jöjjön be Dani bá!

Meglep, hogy a „ház„-ban minden elő van készítve az Úrjézus fogadására. Két öreg gyertyatartóban két szálacska új gyertya, az asztalon friss, szőttes fehér abrosz, tányérkában só és kenyérbél. Tudja az öreg, hogyan kell. Mire a gyertyákat meggyújtom, már jön is az öreg a futástól szuszogva, havasan, vizesen.

– Cseppet megvárakoztatám! – barátságoskodik. – Így van az ember, kinek senkije sincs.

Fát tesz a tűzre, mosolyog, de én keményen szidni kezdem:

– Tudja-e, Dani bá, hogy maga most nagy bűnt követett el?

– Én ugyanbiza mivel? – álmélkodik.

– Azt hazudta, hogy halálos beteg, és idefárasztotta az Úrjézust.

Az öreg megsértődik.

– Ki mondta a tisztelendúrnak, hogy én nem vagyok halálos beteg?… No osztán eífélit ne halljak!… Lásson csak el a szentségekkel, mert nekem nincs több hátra félórámnál. Olyan szépen meghalok, mint a pinty.

Meghökkentem, olyan valóságos meggyőződéssel mondta.

– Honnan tudja? – kétségeskedtem.

– Azzal maga ne törődjék, csak végezze a dolgát! Éppen csak addig várjon, míg lefekszem!

Az ingéből kirázza a havat, vizes orcáit karjaival megtörüli, és komótosan bebújik az ágyba.

– Kezdheti, tisztelendúr! – figyelmeztetett kedvesen.

– Hohó! Az nem úgy megy! – riasztottam rá. – Előbb meg kell győződnöm, hogy halálos beteg-e. Addig nem szabad az utolsó kenetet feladnom! Mutassa a pulzusát! Van-e láza?

– Nincs! – ijed meg az öregember. – Nem érzem, hogy forrósá-gom volna.

Tényleg, a pulzusa rendes. Inkább kevesebb, mint több.

– Hol fáj? – tudakozódom.

– Nekem az égvilágon sehol sem!

– Mikor volt utoljára nagybeteg?

– Én az életben sohasem! Miért lettem volna?

– Hány esztendős?

-Hatvankettőben születtem, számítsa ki a tisztelendúr!… Mért kérdi?

Intek, hogy fogja be a száját.

– Hiszen maga olyan egészséges, mint a makk.

– Én az, Istennek hálá!

– Ki mondta magának, hogy meg fog halni?

– Neköm senki sem! Tegnap óta nem is beszéltem senkivel.

– Akkor honnan sejti, hogy meghal?

Az öreg kezd haragudni.

– Én nem sejtegetek semmit. Én bizonyosan tudom, hogy meghalok… Addig tölteti az üdőt, míg itt hirtelen megmurálok, s osztán futhat a lelkem után! Végezze a kötelességit, s egyébbel ne törődjék!

– Az nem úgy van! – dühösködők. – Nekem meg kell győződnöm. ..

– Ha felfordultam, meggyőződhetik! – kacag mérgesen. – Appedig olyan bizonyos, hogy félórán belül felfordulok, mint hogy Isten van az égben.

Ilyen konok biztonságot nem láttam az életben. Ez már szinte félelmetes. Igyekszem megfejteni a titkát. Mással nem tudom megmagyarázni, csak az ösztönnel. Az erdei vadak is megérzik haláluk percét, és sohasem tévednek. így lesz ezzel az öregemberrel is. Vannak efféle titkok. Mindegy. Ha már idejöttem, legalább meggyóntatom s megáldoztatom.

-Vizsgálja meg a lelkiismeretét! – mondom neki. – Adok néhány percet.

– Én készen vagyok! – azt mondja komolyan, s két ráncos, fekete kezét imádságra kulcsolja a cserge felett. – Kezdheti, tisztelendúr!

A fejéhez ülök, violaszínűre fordított stólával a vállaimon, és hallgatom, hogyan ver a szó az öreg száján.

„Gyónom a mindenható Istennek…”

Mintha kicserélték volna, a vénember egyszerre megváltozik. Hit és töredelem száll leikébe, orcája elkomorodik, és fenséges alázattal lép Isten színe elé. A kicsi paraszthajlékot is betölti a szentség illata és hangulata. Elmélyül egyszerre benne minden, a tűz is csak remegve mer égni a tűzhelyen, a vén pohárszék alázatosan meghajtja fejét, a virágok elsápadnak az ablakban a félelemtől, és minden érzi, hogy itt van Krisztus.

Az öregember apadt, mély, vörös szemgödreiben két nagy, színtelen könnycsepp támad az örömtől, mikor magához veszi az Urat.

– Legyen hála az Istennek, hogy megérhetém! – áldázódik.

Magam is meghatva élvezem örömét, és érzem a kegyelem

gyönyörű, meleg perceit.

– Ha állapota rosszabbra fordul – mondom az öregembernek

a szent kenet szentségében is részeltetem.

Riadtan, szinte kétségbeesetten ragadja meg a kezemet.

– Csak nem akar anélkül hagyni! Adja fel most!

Némán rázom a fejemet, hogy nem lehet. Az egyház parancsa világos. Nem tehetem!

– A lelkire tudná venni, hogy anélkül menjek a másvilágra? -igyekszik rám ijeszteni Dani bá.

– Nem megy maga még a másvilágra! – mosolygok.

– Én bizonyosan igen! – kiáltja türelmetlenül az öreg, és felfogott kézzel kezd kérlelni. Teljesen megalázza magát, fűt-fát ígér, rémült és reszket, tökéletesen odavan, hogy a szent kenet szentsége nélkül kell Isten elé állnia. Még sírva is fakad. Mindenre kér, ami szent, nagy előttem. Végül magam is megtántorodom. Nem lehet kitérni előle. Elhatározom, hogy feltételesen részesítem a haldoklók szentségében.

Az öreg székely megremeg a boldogságtól, mikor a két ujjam között tartott vattát meglátja, szentelt olajtól fénylő ujjam homlokához közeledik, és leikébe hullanak a szertartás szép igéi:

„Ezen szent kenet és az ő legkegyelmesebb könyörületessége által bocsássa meg neked az Isten, amit látás által vétkeztél…

.. .amit hallás által…

.. .amit szaglás által…

.. .amit ízlelés és beszéd által…

.. .amit érintéssel, járással és ágyék által..

A bűn hét kapuja: a szemek, fül, orr, száj, kezek, lábak és ágyék megtisztul.

Percekig nem tudunk szólni a meghatottságtól, sem ő, sem én. Tekintete kitéved az ablakon a néma, szép havas világba.

– Szép időt kaptam! – azt mondja nyugodtan.

A másvilági úthoz kapott szép időt. Tiszta gusztus a lelkének ilyen fehérségben, tisztaságban elszállani. így gondolja. Még porszem sem hull a szárnyaira. Félve rápillant az órára, és azt mondja:

– Még van egy fertájórám!

Legyintek, hogy bolondokat beszél, sőt vakmerőség, Isten ellen való vétek, amit mond. Figyelmeztetem is rá, de ő csak int, hogy tudja, amit mond.

– Honnan tudja? – csattanok fel, mert ami sok, az sok.

Mégis elhatározza, hogy megmondja.

– De nehogy valakinek szóljon a tisztelendúr!

– Dehogy szólok!

– Hajoljon közelebb!

Odahajolok, és csak azután suttintja meg:

– Tegnap éccaka itthon volt az asszony.

– Az asszony? – lepődöm meg.

Az öreg bólint.

– Éppen úgy ült a fejemhez, mint a tisztelendúr… Kétszer is megszólított, míg felébredtem.

– Tán nem te vagy, Rózsi?

– Az én! – aszondja.

– Hát hazajöttél?

– Haza.

– Jól tetted! – örvendeztem neki.

Tizenhét esztendeje, hogy meghót, azóta egyszer sem volt itthon. Hát hogyne örvendettem volna.

– Tedd kényelembe magad! – mondom.

– Sokáig nem ülök – azt mondja -, vissza kell mennem.

– Hát mi jóba jársz? – kérdezem.

– Csak figyelmeztetni akarlak – aszondja -, hogy készülgess, mert a te időd es elérkezett… Neked es jönnöd kell!… Holnap délelőtt tizenegy órakor meghalsz.

– Nono! – ijedtem meg. – Azt te honnan tudhatod?

– Szamár embör kérdez effélit – szidott meg.

– Aztán muszáj menni? – vakartam a fejemet.

– Muszáj.

– Az elég baj. Dolgom lett volna.

– Eleget kínlódtál az életben! – vigasztalt az asszony. – Neked es ideje, hogy megnyugodj.

– Tiszta igaz! – mondom. – Köszönöm, hogy szóltál!

– Nincs mit!

Hirtelen egyet-mást el is rendezett a házban. A ládából kikereste a halóingemet, megparancsolta, hogy az innapi harisnyámat húzzam fel, a csizmám legyen jól kivikszolva, mosdjam meg, beretválkozzam meg, s úgy készítsem elő magamat, mintha a templomba mennék, hogy ne valljon szégyent velem a másvilágon.

– Bízd csak reám! – nyugtattam meg. – Hát már méssz es? -kérdeztem, mert láttam, hogy készülődik.

– Itt az ideje! – aszondja. Az ajtóból még visszaszólott: – Aztán amit mondtam, ne felejtsd el.

– Szóval tizenegykor! – mosolygok az egyszerűségén, mert az ilyen öregemberek szellemileg rendesen meggyengülnek. Nem is tartottam érdemesnek, hogy balhitéből kiábrándítsam. – Én megyek is, Dani bá!

Illedelmesen megköszönte, hogy vele fáradtam, kért, hogy ha kimentem, a kaput jól húzzam be a kilincsibe, s osztán szép prédikációt mondjak fölötte.

Azzal falnak fordult s elszenderedett.

Nem telt bele félóra, s már harangoztak az öreg Dani bá lelki üdvösségéért.

Ne legyen Nyirő József a becsületes nevem, ha nem így történt!…

TÖRVÉNYTELEN KÉPVISELŐ

Karácsonykor múlt esztendeje, hogy megbuktam a képviselő-választásokon. A szavazás után még nekem kellett vigasztalni a választókat, mert a székelyek nemigen akartak belegyőződni, hogy ilyen cudarul jártunk.

– Mi megtettük a magunkét! – biztosítottak. – Abba hiba nem volt! Az Isten lássa a lelkünket!

– Tudom, tudom! – szorongattam a kezüket meghatva, s beléptünk Szabó Károlyhoz egy pohár borra, hogy jobban viselhessük a csapást. Megoldódott nyelvvel tárgyalgattuk a választásokat. Én lelkesen kijelentettem, hogy a székely népet bújában-bajában, semmiféle állapotjában el nem hagyom, legyen akármi, engem mindenki saját édestestvérének tekintsen, akihez bármikor bizalommal fordulhat; mire az öreg Pap Mózsi poharat ragadott, s ünnepélyesen kijelentette:

– Akármit mutasson az eredmény, a székelységnek a tekéntetes úr a törvénytelen képviselője.

– Éjjön! – lelkesedett az egész kocsma.

Megható pillanatok voltak, annyi bizonyos, s a felém nyúló kemény markok szorításában éreztem az én drága népemnek ragaszkodását, bizalmát és szeretetét. Legalább száz ember volt a „terömben”, de én előtörő könnyeim fátyolán át kétszáznak láttam. A politikának Jobbsincs, a cigány vetett véget, aki közbecsendítette azt a nótát, hogy:

A szeretőm ojjan forma, mintha bihajbornyú volna…

Mire a kapuhoz értem, már teljes erőből zúgott fel a refrén:

Ha kihajtom a mezőre, hazahallik a bőgése…

Ha kihajtom…

Mosolyogva lebegtem át az utcán, és a jó érzéstől alig bírtam összefogni a számat.

Így lettem a székelység törvénytelen képviselője.

Azóta alig várom a keddeket, a hetivásár napját, hogy minél többet láthassak az én népemből. Csak az a kár, hogy inkább arcról vélem velük a személyes ismeretséget, mert tíznek se tudom a nevét. Ők azonban ismergetnek, és barátságosan elkérdezgetjük egymás ügyét-baját. A bizalom napról napra növekszik köztünk egymás iránt, és magam is igyekszem megfelelni a törvénytelen képviselői megtiszteltetésnek.

Hátjönnek is hozzám bizalommal. Adok ügyvédi, orvosi, állatorvosi tanácsokat, amit lehet, segítek rajtuk. Eddig még csak az egy Mihálykó Bálind nem volt teljesen megelégedve velem, aki azt panaszolta bizalmasan, hogy a felesége el akar válni tőle.

– Azt szeretném tudni, tekéntetes úr, hogy a törvényszék megítíli-e neki a tartásdíjat, vagy nem!

– Miért nem megy ügyvédhez? – igyekszem kitérni a kényes kérdés elől.

– Nem merek ügyvédhez menni! – vallja be alázatosan.

– Miért?

– Mert a múltkor elszóltam magamat az ügyvédek előtt.

– Hogyan szólta el magát?

Pironkodva beszéli el, hogy a múltakban tárgyalásra ment a törvényszékre a komájával. Az ügyvédek a szép márciusi napon sütkéreztek a folyosón. Bálind valami perköltség miatt orrolt az ügyvédekre, s nem tudta megállni, hogy jó hangosan oda ne szóljon a komájának:

– Kijed látja-e? Ezek az ügyvéd urak. Most lopják a napot, mert amikor nem a napot lopják, minket lopnak!…

Ezért restelli most ügyvédhez menni.

– Megjegyzett ember vagyok előttük! – árulja el nekem.

Eszembe se jut arra gondolni, hogy az ügyvédi tanács árát

akarja megspórolni. Kicsit gondolkozom, s hozzászólok a tartásdíjkérdéshez.

– Az a kérdés, hogy kinek a hibájából mondják ki a válást.

– Az asszon azt szeretné, hogy az enyémből mondják ki! -világosít fel.

– Jó, jó – intem le nem az a fontos, hogy mit akar az asszony, hanem van-e a feleségének bizonyítható jogalapja a maga hűtlenségéről !

– Nem értem!

– Volt-e hűtlen az asszonyhoz?… Igen vagy nem? – vetem fel újra durván a kérdést.

Bálind meghökken, majd óvatosan körülnéz, hogy nem hallja-e valaki, s csak azután súgja oda nekem:

– Hát… hát… voltam!

– Hányszor? – szorongatom egyenesen, hogy lássam a bizonyíték, a válási ok nagyságát. Bálind azonban keményen, haragosan felveti a fejét, s méltatlankodva azt mondja:

– No hallja! Nem azért jöttem a tekéntetes úrhoz, hogy dicseködjem, hanem adjon tanácsot, ha tud, s ha nem tud, az Isten áldja meg…

Ettől az esettől eltekintve – mondom – jól megértjük egymást székely atyámfiaival. Mindössze a feleségem nincs megelégedve a működésemmel, pedig neki akartam a múlt héten örömet és kedves meglepetést szerezni azzal, hogy azt a disznót megvettem.

Igaz, hogy véletlenül „került” az a vásár.

Javában esteledett, mikor a barátok temploma előtt egy szép szál szomorú székely illedelmesen köszönt:

– Adjon isten jó estét, tekéntetes úr!

– Jó estét! – nyújtom a kezem. – Mi bántja magát, mi baja, miért olyan szomorú?

Hagyja el! – legyint a székely. – Elég nagy az én bajom!

Megjegyzem, hogy az atyafit nem ismerem, de elég, ha ő rám ismert és hogy: székely.

No, könnyítsen a lelkén! – barátságoskodom.

Lemondóan legyint az ember, de ha már kérdeztem, hát elpanaszolja, hogy holnap adó miatt elárverezik. Egy szép kövér disznót hozott be, de nem tudja eladni, most mi lesz?

Hirtelen eszembe jut, hogy az idén nem öltünk disznót, egy kicsi pénzhez is jutottunk, zsírt úgyis kellene venni…

– Hol az a disznó?

A székely felfigyel.

– Tán nem akarja megvenni?

– Miért ne, ha megegyezhetünk!… Menjünk, megnézem.

Egyik szombatfalvi fogadó színjében a szekéren ott szuszog a

disznó. Hatalmas állat, araszos vállakkal. Tiszta mangalica, jó zsírnakvaló.

– Mit kér érte?

– Élősúlyba húsz lejt.

Tizennyolcba végül kiegyeztünk, a disznót lemázsáljuk, kifizetem, hazavisszük, és berekesztem a pajtába. Az ember boldogan elmegy. Feleségem nincs szerencsére otthon. Valami nőszövetségi teát rendeznek. Abban lót-fut. A gyerekeknek meghagyom, hogy el ne árulják előtte a disznót. Hadd legyen minél nagyobb a meglepetés. Elszaladok mészárost hívni, sót, kását, fűszert venni. Szalma van tavalyról a perzseléshez. Múlt évben a disznóöléshez csak szalmát tudtunk venni.

Az asszony hazajön. Gyertyavilág mellett neki is tetszik a disznó, bár nem mondja.

Hajnalban már ott van a mészáros. A disznót lenyomjuk, lógatjuk, míg kihörgi magából a lelket.

Gyönyörködöm a perzselésben, és várom, hogy meleg fület vihessek a gyermekeknek.

A szalmaláng a fél várost bevilágítja. Sokért nem adnám, hogy a disznóölés körül tevékenykedhetem.

– Ilyen szalonnája lesz, ni! – meresztem araszosra az ujjaimat az asszony előtt, ki sehogy sem akarja osztani a jókedvemet.

Végre elérkezik a nagy pillanat. A mészáros újra feni a kését, hogy felbontsa a disznót. A szájától kiindulva végighasít a hátán, és azt mondja:

– Gyenge!

Megdöbbenve látom, hogy alig háromujjnyi a szalonnája.

– Mindegy, no. Amilyen, olyan!

Az asszony nem szól, én pedig nem merek ránézni.

A mészáros tovább dolgozik, és alig pár perc múlva kilenc gyönyörű malacot emel ki a disznóból…

A többiről jobb hallgatni.

Azt az öl fát, mit a csehétfalviaktól vettem, a szomszédban rakattam le, míg a disznóügyet kissé feledi az asszony.

Addig nem merem bevallani, hogy kétszáz lejjel drágábban vettem meg, mint ahogy a „fa jár”.

Időm se igen volt a fa ára után érdeklődni, olyan meglepetésszerűen állítottak be hozzám, hogy én vagyok az ő emberük, s most segítsek rajtuk, ha tudok, most bebizonyíthatom, hogy az a „sok szép dolog”, amit képviselőjelölt koromban hirdettem Csehétfalván, mind színtiszta igazság, s nemcsak a szám járt, hogy a nehéz kisebbségi sorsban mi, magyarok mind egyformák vagyunk, ha nem állunk egymás mellé, nem tartunk ki a magyar egység mellett, egytől egyig elpusztulunk. Ők kitartottak mellettem, hát most én is mutassam meg, hogy mit tudok.

– Ne hallgasson rá, tekéntetes úr! – hunyorgatott egy ismeretlen arcú meglett székely bizalmasan. – Egy cseppet ivott András bátyám, azért beszél ilyen szabadon, de mi tudjuk, hogy amit maga hirdetett, s a választás után es Szabó Kárujnál megerősített, azt örökké bé es tartotta. Nincs a szegén székejnek jobb embere senki, mint a tekéntetes törvénytelen képviselő úr! Ezért es jöttünk ojjan bizalommal, mert tudjuk…

Mibe kerül ez az öl fa? – kérdeztem szomorúan.

Nyócszáz lej!… De csak a tekéntetes úrnak! Másnak ilyen olcsón nem es adnók, mert ez ojjan fa, hogy kacag… kacag…

Tudtam, hogy ők is kacagnak rajtam, mert hatszázzal annyi fát lehet venni, hogy egy esztendeig sem volna képes elhordani a vonat, de mit csináljon az ember.

Szerencsére negyven lej fekbérért a szomszéd őszig helyet adott az udvarán, nehogy megtudja a feleségem.

A mi fánk ugyan elfogyott, de éppen most mondja a szomszéd, hogy ha a nyereségen megosztozunk, ő mind egy szálig eladja a feleségemnek, és ha legalább száz lej nyereséget ki nem hoz a hat szekér fán, hát szembeköphetem.

– De!… – hökkenek meg. – Mégis…

– Csak a szomszéd úrnak s szívességből teszem, mert ahogy a szomszéd úr elgondolta, hogy őszire felmegy a fa ára, s csak akkor áll elé a naccságos asszonynak, abba ne reménykedjék… Azt várhassa ítéletnapig a szomszéd úr!…

Aztán át is hozta az első szekér fát a szomszéd. Akkor nyitottam be a kapun, mikor a harmadik pohár pálinkát töltötte ki neki az asszony, s éppen dicsérte, hogy ő mindig tudta, milyen ritka tisztességes ember a szomszéd úr, aki szerényen lesütötte a szemeit, mintha azt akarná mondani, hogy érdömtelen ekkora nagy dicséretre.

Büszkén és diadallal távozott a pénzzel együtt, s még a kapuból is visszakiáltott a feleségemnek, hogy:

– Egyet se tőtse a drága üdőt a piacon a fa miatt a naccságos asszon, mert én még négy szekérrel is ki tudok szakasztani a „magaméból”, amikor kell. Legalább tudja, hogy olyan fát kapnak, amilyen azért a pénzért semmiféle erdőn nem terem, de hát az ember ne nézze azt a pár krajcárt, mikor a saját szomszédjáról van szó… Én nem vagyok olyan, mint az unitáriusok, kik a csizma sarkáról sajnálják a vikszot…

– Látja, így kell vásárt csinálni! – tanít elégedetten a feleségem.

– A piacon kétszáz lej egy szekér fa, én megvettem száznyolcvannal!… Csak tőlem tanuljon takarékosságot!…

Negyedik napja lesem a szomszédot, hogy lássuk, a pénzzel mi lesz, amit a feleségemtől kapott. Szemmel láthatólag kerüli a találkozást, de ma egyenesen szembementem vele:

– Na, szomszéd!

Ő azonban jóakarólag felemelte az ujját, s úgy suttogta, mintha titkos összeesküvésben volnánk részesek:

– A pénzt csak akkor adom oda, ha az egész fa ára együtt lesz, ne kelljen addig dugdosnia a naccságos asszony elől…

– Köszönöm, szomszéd! – hebegtem elfehéredve.

– Nincs mit! – válaszolt foghegyről. – Igaz, hogy senki másnak a tekéntetes úron kívül meg nem tenném, de aki olyan jó embere a székelységnek, mint a tekéntetes úr, az megérdemli. Mi csak azért is magát tartjuk a mi igazi képviselőnknek…

Kevés meggyőződés látszhatott rólam, mert a szomszéd szükségesnek látta, hogy „lelket verjen” belém.

– Fel a fejjel, tekéntetes úr!… Lesz még választás, ne búsuljon, s azon mi es ott leszünk…

Még azt sem mondhattam, hogy maguk ott, de én nem. Az ember nem cáfolhatja meg, amit harmincfokos hidegben olyan hévvel hirdetett.

Csak az Isten egy kicsi pénzt rendelne valahonnan, hogy megfizethessem azt a nyolcszáz lejt, amit kölcsönkértem, hogy a fa árát a csehétfalviaknak odaadhassam!…

PERELÜNK

Akárki akármit mondjon, a per nekünk, székelyeknek olyan, mint a jó pálinka. Az ablakon hányja ki az ember a sok pénzt érte, utána szeretné a fejit a falba verni, de amíg benne van, kiadhatja a virtust magából, s legalább megmutatja, hogy nem akárki. Nincs is addig becsülete a faluban, míg valami kemény peren által nem ment. Ész kell a perhez, s bátorság. Igaz, hogy sok pénzbe kerül, akár nyer az ember, akár veszít, de megéri. Az is igaz, hogy a törvénynek sok ága-boga van, de arra való az ügyvéd, hogy tudja. Az ügyvédnek viszont az a baja van, hogy sok pénzt eszik, s – szakadjon meg a nyakuk – drágán meg kell fizetni, ha pár sort vakarintanak, de arra való az ember esze, hogy túljárjon az ügyvédek eszin. Úgy kell csinálni, mint Simó Laji, ki Bara Danival, az onokatestvérivel egy kétvékás osztozó pityókaföld miatt, ami anyai részről maradt volt rájuk, most a tavaszon keményen összement.

– Én törvénre megyek! – rázta a kujakját Dani.

– Eridj a nannyád keserűségibe! – vágta vissza Laji, s ezzel a jó viszony megszakadt köztük. Ha akkor el nem választják, valamelyik a nyújtópadra kerül.

Bara mindjárt béfogott, s bé Udvarherré az ügyvédhez. Ott hajtott el a Laji kapuja előtt, de még a fejit sem fordította arrafelé.

Laji, ki az udvaron egy rossz gereblyét fogazott, setéten utána nézett, s nyelt egyet, hogy ilyen komolyra fordult az ügy, mert nem tréfa, ha Dani ügyvédhez ment. Ha a Barák megnyitják a bukszát, azzal ő nem mérkőzhetik.

– Jaj, most mi lesz velünk! – sápítozott a Laji felesége, de Laji keményen rászólt:

– Fogd bé, mert béverem!

– Tiszta bizonyos, hogy az a koszos birtoka reamegy! – bizakodtak a Barák. – Vitos Pali úr elhúzza a nótáját.

Jó, hogy tudom, ki az ügyvédetek! – gondolta Laji, de ettől a perctől kezdve hallgatott. Nem árulta el a szándékát. A per olyan, mint a háború. Az ellenfél ne tudja meg, hogy mit akarok.

– Hát te melyik ügyvédet fogadod meg? – kérdezték kíváncsian az emberek.

-Nekem nem kell ügyvéd! – mondotta egykedvűen Laji. -Olyan legénnyel, mint Vitos ügyvéd úr, magam is elbánok.

A faluban már sokan csodálták a bátorságát s egykedvűségét.

Mikor megtudta, hogy az ellenfél törvényesen is megadta a meghatalmazást az ügyvédjének, azt mondta a feleségének:

– Pakkolj fel két szép csürkét, Rózsáli, mert bémegyek Udvarherré!

Az asszony kérdezősködni se mert, csak összekötötte két kendermagos kakasának a lábait, s betette egy kicsi kerek kosárba.

– Estére itthon leszek! – indult Laji. – Ha valaki kérdi, hol vagyok, mondd azt, hogy hátramentem a havasba!

Kilenc órakor már ott volt az ügyvéd úrnál.

-Adjon isten szerencsés jó reggelt, tekéntetes ügyvéd úr! Hát felkelhettek-e? – barátságoskodott, s a két csürkét hunyorítva letette az íróasztalra. – Küldje ki a doktor úr a konyhára, mert amilyen két okos csürke ez, még eltanulja a tudományát! – tréfálkozott.

Az ügyvédnek csirke nélkül is megtetszett a székely jóságos, barátságos, becsületes, egyszerű lelke, egyenes természetessége. Úgy érezte az illatát, mintha egy üde, fiatal fenyőfa lépett volna az irodába.

– Foglaljon helyet! – kínálta, míg a kisasszony kivitte a csürkéket a konyhára, s az üres kosarat visszahozta.

– Nem es üsmerjük egymást, lelkem küsasszon – tréfált vele is -, s ehelyt már kosarat es ada nekem!

Mind a hárman kacagtak. Hogy az isten csudájába ne, mikor ilyen jót mondott!

– Csináljon szivart, bátyám – adta oda saját dohánytárcáját az ügyvéd -, s mondja el, hogy mi jóban jár!

Mind a két fülit hegyezte az ügyvéd, de Laji addig egy árva szót se szólt, amíg nyugalmasan meg nem nyálazta a cigarettát, s rea nem gyújtott.

– Jó dohány! – mondotta akkor is elismerően. – Nem hiszem, hogy finánc látta volna.

– Nem rossz! – társalgott az ügyvéd, s megnézte az óráját, hogy siettesse az atyafit.

Laji egy kicsit még élvezte a szivart, s azt mondotta bátortalanul:

– Nem es tudom, hogy hol kezdjem!

– Csak az elejin! – bátorította Vitos úr.

(Milyen kedves, igaz, tőrülmetszett a zavara, félszegsége is!)

– Hogy az elejin kezdjem – komolyodott el Laji -, meg kell mondanom először, hogy én a Bara Dani édesbátyja vónék…

– Igen, igen! – élénkült meg az ügyvéd úr. – A Bara kontra Simó-per.

– Hejjös! – virult fel a székely is. – Akkor jó helyen járok!… De nem tudom, beszélhetek-e tiszta őszintén…

– Legyen teljes bizalommal hozzám!

– Hiszen éppen azért jöttem a tekéntetes ügyvéd úrhoz, s azért es küldtem ide az ecsémet is… „Senki máshoz ne menj – mondottam -, csak Vitos Pál doktor úrhoz!”

– Köszönöm a bizalmát! – mosolygott az ügyvéd.

– Neköm hitem s bizalmam csak benne van! – szavalt a székely.

– Tudomán csak nála van!

Az ügyvédnek jólesett ez a ragaszkodás.

Most a székely bizalmasan előrehajolt, s úgy suttogta:

– De ne!… Nem akarnám, hogy Dani, az ecsém megtudja, hogy itt jártam!

– Kérem szépen! – egyezett bele az ügyvéd.

– Azért kérem, hogy ne szóljon neki, mert nehány igen bizalmas kérdésem volna…

– Tessék!

– Azt szeretném tudni – aggódott a székely -, hogy vajon Dani kifizette-e a tekéntetes úrnak az előzetes költségeket!

– Hogyne! – készségeskedett az ügyvéd, s a kisasszonytól mindjárt el is kérte az aktákat. – Bélyegre adott ötszáz lejt…

– Hál’ istennek! – könnyebbül meg a székely, ki belátta, hogy valami magyarázatot is kell adnia. – Azért mondom, mert az

ecsém itkányos ember, s addig hat ökörrel se lehet kihúzatni a korcsmából, míg pénzt érez magánál. Már attól féltünk… Restellettem volna, hogy szégyenben maradjak a doktor úr előtt, mikor én küldtem ide…

– Kérem! Ebben a tekintetben nincs semmi baj!…

– Ezért nem szeretném – vágott közbe a székely -, hogy az ecsém megtudja, hogy itt jártam. Nem akarok haragot, de – úgy-e -belátja a doktor úr es, hogy ilyen nagy ügyet, mint ez a per, nem hagyhatunk teljesen reá… Mikor most benn jára szeredán, nem, csütörtökön, méges szeredán vala… ismét úgy leitta magát, hogy azt se tudta megmondani, mit kell a perben mozdítanunk… Mondotta is a két ecsém, mert négyen vagyunk testvérek, hogy legjobb lesz, ha kied megy be, Álózi bátyám, a doktor úrhoz, s maga tájékozódik, hogy ebben a perben már egyszer lássunk tisztán. Hát ha lenne olyan szíves a tekéntetes ügyvéd úr… De a világért se akarok haragot!… Valahogy meg ne tudja az ecsém!

– Nem szólok! – biztosította az ügyvéd. – Ami pedig a pert illeti – forgatta az aktákat maga előtt -, ezzel egy kicsi baj van… Alaposan tanulmányoztam az ügyet, utánanéztem a telekkönyvben is, de addig nem lehet eredménnyel fellépni az ellenfél ellen birtokháborítás címén, míg a tulajdonjog kérdése tisztázva nincs.

-Úgy-e nem! – rikkantott fel örömében a székely, aki úgy figyelte az ügyvéd minden szavát, mintha a püspök maga prédikálna a templomban.

– Az öccse engem rosszul informált – magyarázta az ügyvéd -, mert nem áll az, hogy Simó Lajosnak és törvényes örököseinek nincs semmi néven nevezendő jogcíme a 345-ös telekjegyzőkönyv 245., 246. helyrajzi szám alatt bejegyzett egy hold és négyszázhúsz négyszögöl területhez…

A székely alig bírt az örömével, de megjátszottá, mintha a saját ellenfele volna.

– Mi az istenharagja!… Az nem lehet igaz! Annak a tekergőnek semmi jussa nincs ahhoz a birtokhoz! Mi úgy tudjuk…

– Rosszul tudják. A telekkönyv beszél.

– Már tőlem akármit beszélhet a telekkönyv, de az az igazság, hogy az osztozásnál…

– Az osztozásnál nem tartották be a törvényesen előírt formákat, és az nagy hiba volt.

A székely visszaesett a fenekire, és letörten bánkódott, háborgott a széken.

– Hijj a temerdektüzit! Ennél rosszabb hírt nem mondhatott volna az ügyvéd úr. Most mi lesz velünk? Se föld, se becsület!… Hozzá egy csomó kiadásba vertük magunkat.

Az ügyvéd minden felelősséget elhárító mozdulatot tett.

– S nem lehetne valamit csinálni ? – kapaszkodott reményvesztetten a székely a szalmaszálba is.

– Csak abban az esetben, ha be lehetne bizonyítani, hogy az osztozkodásnál…

– A tanúk meghótak! – legyintett lemondóan a székely.

– Valami úton-módon rá kellene venni az ellenfelet, hogy ismerje el…

A székely intett, hogy hiábavaló minden. Aztán mintha most támadt volna a gondolata, megkérdezte félénken, mint aki nagyobb bajtól tart:

– De úgy-e Simó Laji nem tehet semmit ellenünk?

Az ügyvéd úgy húzta el a szemit, mint aki erre nem merne megesküdni, és meg is mondta:

– Az ellenfél helyzete teljesen tiszta. Egyszerű kérvényt kell benyújtania a törvényszékhez mint telekkönyvi hatósághoz, hogy jogigényét elismertesse.

A székely szeme titokban felcsillant. („Ez az, amit tudni akartam !”) Meg akart azonban győződni, hogy nem akarja-e az ügyvéd behúzni. Sohasem lehet hinni az ügyvédeknek.

– Nem ijesztgetni akar a tekéntetes úr?

– Bár ijesztgetném! – mutatta a részvétet az ügyvéd. – Rosszul áll az ügyük! Én viszem a pert, ha már vállaltam, de meg kell mondanom becsületesen, hogy kevés a kilátásunk.

A székely megjátszottá a haragot is, hogy jobban eláltassa az ügyvédet.

-Nem így biztatott, mikor a pert elvállalta! Akkor kellett volna szólni, nem most!

– Maguk informáltak tévesen! – pattant fel az ügyvéd.

– Hát akkor most mit csináljunk? – juhászkodott meg a székely, és gondütötten vakarta a füle töveit.

– Egyezségre kell lépni az ellenféllel. Más megoldás nincs!

A székely kacsintott az írógépes kisasszonynak, de olyan hevesen ugrott fel, mintha kígyó csípte volna meg.

– Mit? Egyezségre lépni? Azzal a tekergővel? Sohasem! Tudja-e doktor úr, mi az a szó: So… ha… sem! Ha minden vagyonunk rámegy, akkor sem! Ha tömlöcben rothadunk el mindnyájan, akkor sem!…

Még lihegett is a dühkitörés után, de aztán büszke méltósággal mondotta:

– Folytassa csak le a pert, ügyvéd úr, akármibe kerül! Ne törődjék a pénzzel, ha mind csórén maradunk is! Ne irkafirkáljon se nekem, se az ecsémnek, hanem pereljen, mert mi megyünk, ha kell, a királyig es!

Az ügyvéd vonogatta a vállát, de megígérte, hogy minél hamarább kitűzeti a tárgyalást.

A székely leverten elbúcsúzott, de az ajtóból visszafordult, mintha valamit elfeledett volna:

– Szavamat ne felejtsem, nem írná le a tekéntetes úr azokat a számokat s dolgokat, amikre az ellenfél hivatkozhatik, hogy mi is tudjuk, mit kell csinálni Simó Lajinak, s jobban védekezhessünk? A jegyző úrral es megbeszélnők…

Az ügyvéd papírra tette értelmesen, amit mondott. A székely undorodva tette zsebre.

– No csak neki a pernek, ügyvéd úr! Mi, Barák nem hagyjuk magunkat! Nem, ha egyetlen gagyára maradunk es!

Az ügyvéd csodálkozva nézett utána, mikor büszke méltósággal távozott.

Mikor a tárgyalás napján a törvényszék folyosóján újból találkoztak, az ügyvéd meleg barátsággal rázta meg a székely kezét.

– Hát maga is itt van?

– Muszáj volt béjönnöm – válaszolt alázatosan az ember mert idézetet kaptam.

– Hogyhogy? – hökkent meg az ügyvéd.

– Azt úgy – magyarázta értelmesen a székely hogy abban a Bara „kontra” Simó-féle perben én vónék az alperes… Én vónék Simó Laji…

Az ügyvéd előtt elsötétült a világ.

– Hogy?… Maga Simó Laji? Akinek én tanácsokat adtam?

– Az én… Simó Laji, a micsodás… De olyan ügyvéd sincs több a vármegyében, mint a doktor úr… Mondtam is a feleségemnek, hogy te Rózsáli, ha azok a csürkék, amiket a csórényakú tyúk költött, annyira nőnek, vigy bé vagy kettőt az ügyvéd úrékhoz… Adnék többet es, tekéntetes úr, a fáin tanácsért, de az idén rosszul költöttek a kotlók. Tudja a fene, hogy mi lehet az oka!…

BIKÁT VETTÜNK A FALUNAK

Azt tartja a régi közmondás, hogy az es bolond, ki pap fiat s bikaborjút nevel. Ha ennek az első része nem is talál, annál igazabb a második. Azt azonban szóvátétlen nem hagyhatjuk, hogy költséges dolog mind a kettő: pap fiú, bikaborjú egyaránt. Mindenit felteszi rá az ember, s osztán vagy sikerül, vagy nem. Még ha sikerül is, csúful megrántja az embert, különösen a bikanevelés. Valóságos rabja az ember. Gondozza, vigyáz rá, mint a szeme világára, hogy el se hízzék, erőben is legyen, formája is legyen, gonosz se legyen, még szőre szála is ragyogjon, s a hozzáértő embert rázza a sárga irigység. A kóst legjavát adja neki, abrakoltatja rendesen, almozza, sétáltatja, nyalatja, keféli, itatja, lesi minden mozdulatát. Úgy áll esztendőkig a jászla mellett, mint az őrangyal, s mégis elég, hogy egyszer rájöjjön a fekete kedve, összetör mindent maga körül, s magát is kárré teszi, vagy megfújja a szél a legelőn, vagy fene tudja, mi baja érkezhetik, s üttetheti meg az ember.

Ha semmi baj sem történik, akkor is olyan a bika – értem a fehér bikát mint a férjhez adó leány. Ha idejében el nem veszik, megvénül, elmorcosodik, teljesítőképessége meglankad, s a kutyának sem kell. Ha kiérett a bika, sietni kell az eladással. Annál pedig nehezebb semmi sincs. Furfangos, reszkirt dolog az. Egyszerű gazdaember nem vesz bikát, egész falu kell hozzá. Ritka az alkalom, hogy egy ilyen apaállatot haszonnal lehessen értékesíteni. Tudok embert, ki végrendeletileg hagyta meg a fiainak, hogy bikát ne neveljenek. Egész vagyona reamehet az embernek. Egyszer volt részem nekem is bikavásárban, de egészen elment a kedvem tőle.

Akkor volt, hogy a birtokosság az öreg bikát megütötte, s a húsát kihopsázta. Muszáj volt mindenkinek megvennie a reá eső részt. Egész nap főzte, dinsztelte, sütötte az asszony a húsát, mégis

félig rágatlan kelle megennünk. Minden nyelésnél a szemünk meredt ki tőle. A birtokosság a bírót, Dénes Ferit, a lóherélőt s engem bízott meg, hogy új bikáról gondoskodjunk. Nem kellett messzi mennünk, mert mindenki tudta, hogy a harmadik községben Bögözi Küs Dénösnek olyan eladó bikája van, hogy csudájára járnak az emberek.

A vasárnapot reaszántuk, s gyalog átrándultunk Dénöshöz, . akinek a szeme megvillant, de egykedvűen fogadott.

– Megnézhetik! – egyezett bele, s bevitt a pajtába.

Hát gyönyörű állat volt. Tüzes, arányos, szinte fenséges, mint egy szobor. Földig nyúlt a nyála az elégedettségtől, egészségtől.

A lóherélő, kinél jobban senki sem ért a marhához a vármegyében, végigvizsgálta, markászta, s a tenyerével alig bírta megemelni a fontosabb részeket, s a végén lelkesen hunyorított nekünk, de hangosan azt mondta:

– No, láttam szebbet es!

Küs Dénös azt felelte, hogy:

– Akkor vegyétek meg azt!

– Ugyan kényes vagy reá! – vágott vissza a lóherélő. – Láttam én még bikát, eleget!

– Ehhez te oskolába mehetsz! – jegyezte meg Dénös csendesen.

Kicsit az udvaron is megjárattuk. Ekkor tűnt ki, hogy a bika

az istállóban nem is mutatott. Olyan hibátlan, tiszta fajállat volt, amilyen egy században egy, ha akq^l. Meghajlott a föld alatta, s magának Napóleon császárnak sem volt olyan büszke nézése. Látszott rajta, hogy száz esztendeig is képes a kötelességit teljesíteni!

– Nagy alkotó tehetség! – muszáj volt a bírónak is elismernie.

– Abba hiba nem lesz! – nyugtatta meg Küs Dénös. – Kerüjjenek bejjebb! – hívott be a házába.

Illedelmesen becammogtunk az „első ház”-ba, s leültünk a borshímessel leterített asztal mellé. Az asszony falatoznivalót hozott: szalonnát, kinyeret, túrót, s kínálta.

– Szeressék, no!

Megköszöntük, s kényelmesen csombolygattuk az ételt a szánkban. Küs Dénös borért futtatott a zsidóhoz.

– Hogy jobban csússzék az étel! – biztatott ő is.

– E mán portéka! – töröltük a szánkat ivás után kezünk hátával.

Csak mikor jól ettünk-ittunk, s kinyugodtuk magunkat, hozta elé a bíró a bika dolgát.

– Osztán, Dénös, mi vóna az ára annak a bornyúnak?

– Tizenkétezör! – sütötte le a szemét szemérmesen Küs Dénös.

– Akkor heába jöttünk! – mondotta a bíró leverten.

– Jöttek a tűzlangját heába! – vette fel a fejét büszkén Dénös.

– Legalább életikbe egy szép bikát látának. Most már fogalmik van róla, milyen a szép állat.

– Hát nem mondom, elég nehéz dög – nézett maga elé a bíró.

– De tizenkétezör se kutya!

– A csak a kezdet! – mosolygott Dénös. – Mehetnek fejjebb es!

– így es elég magosan lakói! – kacagott közbe a lóherélő, hogy ő is szóljon valamit.

– Hát a tekéntetes úr mit szól hezza? – néztek rám, hogy megoszoljon a felelősség.

– Hollandiából hozatunk azért a pénzért apaállatot! – ráztam a fejemet.

Tiszteletből semmi csúfot nem mondott erre Küs Dénös, de megnézett, mint a lőtt medvét. Az is igaz, hogy a bika dolgát többet se ő, se mi elé nem hoztuk. Inkább a „helyzet”-ről beszélgettünk barátilag, s közben Dénös feltette a második litret is az asztalra. Ebből láthattuk, hogy ritka tisztességes ember. Idő múltán a bíró kiment a házból csendesen. Nekünk nem tűnt fel, mert szokott az ember ilyenkor széjjelnézni az életen. Azt is természetesnek tartottam, hogy utána váslott a lóherélő is, mialatt én az asszonnyal váltottam nehány szót.

– Vetek egy kis szénát a lovaknak – használta fel az alkalmat Dénös, s kedvesen biztatta a feleségit: – Töltsd egy cseppet az üdőt a tekéntetes úrral, míg jövök!

– Ne siessen – gavallérkodtam az asszonnyal, aki különösen boron keresztül nézve igen igézetes fehérnépnek mutatkozott, s nem ijedezett a szótól.

– Az Isten hozta a tekéntetes urat! – kapott a kezem után bizalmasan. – Szerezze el valahogy azt a bikát, mert nagy bajban vagyunk! Ha tisztességes áron el nem tudjuk adni, teljességgel tönkremegyünk… De nehogy szóljon az uramnak, mert ha megtudja, hogy szóltam a tekéntetes úrnak, abbahelybe szecskába vág! Jaj, ha nem sikerül a vásár, végünk van!

– Ami rajtam áll, szívesen megteszek mindent! – nyugtattam meg a riadt menyecskét, s bátorításul éppen az orcáját akartam megcirógatni, de elkéstem, mert bejöttek a többiek, de olyan komolyan, mintha a világ sűrű gondja az ő vállaikat nyomná.

– Mit szól hozzá, tekéntetes úr – fordul hozzám a bíró -, beígérök a bikáért a tízezört? Vajon megvernek-e otthon?

– Azt az ötszázat még adják reá- alkudozott Dénös -, s nem bánom, vigyék a bikát!

Ezen el vetélkedtek jó fertájóráig, s akkor látom, milyen szemre-hányólag néz rám az asszony. Várta az ígéret teljesítését. Pirulva szóltam közbe:

– Egye fene, abba az ötszázba nem hal bele a falu, adjuk meg!

A bíró s a lóherélő úgy tettek, mintha meghökkentek volna, de

csak megadták magukat.

– Nem bánom, no!… De csak a tekéntetes úr szovára megyünk bele!

Kemény kézfogásokkal megpecsételtük a vásárt, s most már vidámabban megittuk rá az áldomást… Előpénzt nem hoztunk, de Dénös számba se vette.

– Tudom, hogy szavatartó, tisztességes emberekkel van dolgom ! – bogozta meg a becsületünket.

A súj tudta akkor, hogy ötszáz lejt ígért a bírónak, ha megvéteti a bikát.

Hiába no. A vásárhoz ész kell.

Megállapodtunk, hogy jövő vasárnap jövünk a pénzzel.

Setétségben vetődtünk haza.

A birtokosság helybehagyta a vásárt. Nem volt rossz vásár. Minden valamirevaló ember ismerte már a Küs Dénös bikáját. Híre volt annak, mint a szép színésznéknek.

Másik vasárnap szólít a bíró, hogy menjünk Küs Dénöshöz, s igazítsuk el a bika dolgát végképp.

Már akkor láttam, hogy valami baj van. Kedvetlenül kutyagolt mellettem, de csak a mezőn mondta meg, mi bántja.

– Le kell srófolnunk a bika árából legalább még ezör lejt!

– De hiszen megvan a vásár! – lepődtem meg. – A birtokosság is belement.

– Kedvetlenek az emberek – mérgelődött a bíró. – Drágállják a bikát… Ha Küs Dénös le nem ereszti azt az ezör lejt, én visszamondom a vásárt.

– Ez elég kellemetlen!… Nem szeretek cigánykodni.

– Jobb is, ha nem szól belé a tekéntetös úr. Bízza reám az egészet!

Szégyenkezve kullogtam utána, mikor megérkeztünk Küs Dé-nöshöz, aki derülten fogadott.

– Hozzák, úgy-e, a pénzt?

– Baj van, Dénös! – horgasztotta le a fejit a bíró… – A birtokosság úgy határozott, hogy ha le nem eresztesz még ezöret, nem kell a bika.

Küs Dénös megütközött, de pillanat múlva felderült az arca.

– Nincs azért semmi baj, Miháj bácsi!

– Eléggé restellem – mentegetőzött a bíró. – Mi mindent elkövettünk, de a többség ellene volt.

– Ha így van, így^ van! – nyugtatott meg Dénös. – Egyet se búsuljon miatta!… Én es meggondoltam a dolgot. Most már én se adom a bikát azért a pénzért.

Miháj bácsi reám nézett loppal, hogy érteni kell az efféle beszédet.

– Hát akkor mi távozunk es! – sürgette a döntést a bíró, de Küs Dénös megsértődött.

– De az én házamtól így nem lehet elmenni! Még azt hinnék az emberek, hogy haraggal váltunk el. Semmiletteképpen nem eresztem, hogy legalább meg ne tiszteljem.

– Érdemtelenek vagyunk rá! – szabadkozott a bíró, de elégedetten ült le az asztal mellé, s komótosan kinyújtotta a lábait.

– Te! E még jobb bor, mint a múltkori!

– Lehetős! – válaszolt szerényen Dénös.

Jól ettünk-ittunk. Kétszer is megpróbáltam, hogy asztalt bontsak, de Küs Dénös nem tágított, visszakényszerített a pohár mellé. így telt el az egész délután anélkül, hogy a bika dolgát eléhozták volna. Tudtam, hogy az egész vételár a bíró zsebében van, de nem értettem, hogy miért csökönyösködik.

– Fizesse ki, s menjünk! – biztattam, mikor egy pillanatra magunk maradtunk. – Nem értem, hogy mit akar azzal az ezer lejjel…

Most már bőbeszédűbb volt Miháj bá a bortól.

– Ne! – magyarázta. – A dolog úgy áll, hogy a birtokosság megszavazta az egész vételárat. Igaz-e?

– Úgy van!

– Tehát a birtokosság nem károsodik, ha azt az ezör lejt magunknak lesrófolom költségekben.

– Nekem nem kell! – utasítottam vissza riadtan.

– Kell nekem! – örvendett meg Miháj bá az én részemnek is.

– Csak maga fogja bé a száját.

Hallgatnom kellett, mert bejött újra Dénös.

– Köszönjük az irántunk való szüvességödöt, Dénös – kezdett búcsúzni a bíró de nekünk már indulnunk kell, hogy el ne esteledjünk!… Hát ha meggondoltad magad a bika dolgában…

– Reaérünk! – tért ki Dénös az egyenes válasz elől, s gondtalanul új poharat töltött.

Már szürkült, mikor befogatott, s mi felpakkolóztunk a szekérre. Annyira ment a barátsággal, hogy még el is kísért.

– Hajts a rövid úton! – szólt oda a szolgának, ki nekifordította a lovakat a kaszálónak. Puhán, kellemesen gurultunk, mintha féderes díványon járna a szekér. Dénös tartott szóval, és mi csak akkor vettük észté, hogy hol járunk, mikor szekerestül süllyedni kezdtünk az ingoványbán. Akkor Dénös rémülten elordította magát:

– Meneküljön, ki merre lát, mert mind itt pusztulunk!

Ijedten ugrottunk ki a bíróval a szekérből, de térdig süllyedtünk a fekete, súlyos, alattomos iszapban, s lassan, tehetetlenül vont a mélységbe a láp, mintha az ördögök húznának a lábainknál fogva. Küs Dénös és a szolga alig bírtak visszaemelni a szekérbe. Sokat nem teketóriáztak, hanem hirtelen levetették a hámistrángokat, pillanat alatt a rúdon elémászva kifogták a lovakat, azzal felkapnak a lovak hátára, s mire a szemünket elpillantottuk volna, már cuppogtak is kifelé az ingoványból.

– Adjon isten jóccakát! – csúfondároskodott vissza Dénös az ingovány partjáról. – Azt az ezör lejt használják egészséggel a másvilágon.

Ebből láttuk, hogy ez a gazember mindent tud, s szántszándékkal hajtott bele az ingoványba, hogy minket elpusztítson. Miháj bá nagyot káromkodott mérgében, de nem használt semmit. Akkor kérésre fogta a dolgot:

– Ments meg, Dénös, ha Istent üsmersz!

Dénös azonban visszakiáltott:

– Megadják-e a tizenkétezör lejt a bikáért? Igen vagy nem?

– Kötelet a nyakadra! – mérgelődött a bíró. – Nem nyugszom addig, míg tömlöcbe nem juttatlak!

– Hát kied, Miháj bá, jószántából lemond-e arról az ötszáz lejről, amivel muszáj volt magát megvesztegetnem?

– Kerülj csak a kezembe! – csikorgatta a fogait tehetetlen dühében a bíró.

– A tekéntetes úr pennás ember – kacagott Dénös -, azt ajánlom, hogy míg látnak, s míg nem késő, hát foglalják írásba, hogy a bikát tőlem megvették tizenkétezörért, s maga, Miháj bá lemond az ötszáz lejiről. Ami pénzt magukkal hoztak, azt mindjárt átadják, a többit megkapom, mikor elviszik a bikát!

– Szakadt volna meg a nyakad kicsikorodban! – dühöngött a bíró. – Nem s nem, tudd meg! Inkább itt pusztulok!

– Segélje az Isten! – válaszolt nyugodtan Dénös. – Én nem erőltetem!

A szekér lassan süllyedt a kék-fekete dágványban. A kerekekből már alig látszott ki valami. Hideg is volt, kietlen hideg.

– Ha megmaradunk, akkor is holtra betegedünk! Csináljon valamit! – haragudtam a bíróra. – Én inkább fizetek a magaméból ötszáz lejt!

Nem volt mit tennie, meg kellett adnia magát. Mire az írást megírtam, s a zsebkendőmbe kötve, a dohánytárcámmal nehezítve kihajítottuk a pénzzel együtt Küs Dénösnek, már jött is a szolga két erős ökörrel, jó vastag szekérkötő láncokkal, és nagy nehezen ki vontattak az ingoványból.

Mázsás kő szakadt le a szívünkről, mikor partot érhettünk.

Szerencsére Küs Dénösben volt annyi tisztesség, hogy a lovakkal hazavitetett.

A beígért ötszáz lejt alig tudtam összecsinálni, hogy az asszony ne tudjon róla. Küs Dénös már ügyvéddel fenyegetőzött.

Ma hallom, hogy a bíróval megosztoztak rajta. Kicsinált dolog volt az egész! Maradt volna az a gazember az ingoványbán!

Azóta látni se bírom azt a bikát, pedig ritka szép állat, maga a megtestesült férfiasság.

FAVÁSÁR

A nagyurak úgy veszik a fát, hogy betelefonálnak a „Tűzifa Rt.”-hez, s félóra múlva már a melege mellett ölelgetik a szeretőjüket. Az olyan kisurak, mint én is, a Róráté-mise után kimennek a fapiacra, az istentelen hidegben ott táncolnak fél napig, s akkor is csak nagy fifikával tudják beszerezni a tűzrevalót. Nagy tudománya van a favételnek.

Az ember elsétál a szekerek között, de nem néz a fára, csak úgy a szeme szőre alul lesi ki, hogy melyik szekér volna nekivaló. Most aztán azt kell megtudni, hogy milyen ember a gazdája. Azt, ahogy mondani szokás, pofáról nehéz kitalálni, hanem ki kell tapogatni. Erre vannak jó és rossz módszerek. Sohasem szabad azt kérdezni, hogy: „Eladó-e ez a fa, bácsi?” – mert a hosszú úton félig megfagyott, zúzmarás, mérges szegény ember erre azt feleli, hogy: „Minek a fészkes fenének hoztam volna másképpen ide!”

Valamivel jobb módszer, ha az ember megáll előtte, s mintha onokatestvére volna, bizalmasan és ismerősen aszondja:

– No, fát hozott?

Mire a válasz:

– Nem. Tetűt!

Ez a te embered.

– Hehehe! — kacagsz bután. – Jó kedve van, Áron bácsi!

– Jó, mert jól háltam!

Ha erre nem tudsz felelni, eredj haza. De téged sem a gólya költött, azért visszaturbékolod:

– Kied miatt sem nyögnek már a galambok!

Az ember úgy megnéz, hogy egy krajcárérő becsületet sem hagy rajtad, s így utálkozik:

– Nem, mert magát várják! Lábtól való már maga is.

Ezt ismét úgy értsd, hogy a zetelaki galambok a nyoszolyában csak lábtól engednének, mint az ártatlan gyermeket.

Most jön az oldalvágás a fára.

– Akkor is kied vakarná a fejit, mire ez a fa megszárad!

Hogy ez mit jelent, hirteleneken nem tudom megmagyarázni,

de nem is kell, mert az ember felcsattan:

– Ez a fa? Ilyen nincs több a piacon!

– Jól üsmeri – veregeted meg a vállát bizalmasan -, mert együtt nőttek fel.

Az „együtt nőttek fel” ismét azt teszi, hogy a fa vén, pudvás, tűzön síró, szuvas, ganyéra való értéktelen erdőgaz. Az ember vagy kijön a sodrából, vagy nem. Ha kijön, akkor elküld messzi tájakra, ha nem küld, akkor állja a tromfot.

– Mi együtt s csak eppen magát vártuk, mielőtt meghalnánk.

– Csak nem haragszik? – teszed fel álnokul a kérdést.

– Haragszik a román kormány! – néz le az ember.

– Akkor mi az ára a fának?

Ezt azonban úgy kérdezed, mintha csak kíváncsi volnál, hogy hogy is „jár a fa”, neked pedig annyi volna az udvaron, hogy mozogni se tudsz tőle. Az ember azonban megérzi a vevőt, mint a bolha a meleget, s óvatosan felel:

– Meg se mondom, mert ha meghallja, húsz lejjel mindjárt többet ígér érte.

Fittyentesz a kezed fejivei, s búcsúzkodol, mint aki itt hiába tölti a drága időt.

– Nem hússzal, de száz lejjel is többet adnék, ha ez fa volna!… Na, tartsa meg az Isten!

Az ember mérgesen a sapka felé döf a mutatóujjával.

– Őrizze meg az Isten magát is a szeme világától!

Magyarul: „Vakulj meg, mert nem látod, hogy milyen jó fát

szalasztasz el.” Neked azonban eszed ágában sincs elmenni, s csak a tehenekig lépsz, melyek a hidegtől borzas, felálló szőrrel, ájtato-san állanak. Részvéttel megsimítod az egyiket.

– Egészen megfagynak szegények!

Az ember büszkén utasít el:

– Ne féltse maga, ami szőrös!

Úgy értsd, hogy a gyapjas, szőrös állatok a legcsattogóbb hideget is jól bírják.

Nem jó azonban félrenézni, mert mindjárt elütik a fát a kezedről a többi vevők.

Fiatal, kövér, nehéz naccsága lép most az emberhez, és kényesen csicsergi:

– Mennyi a fa, bácsi?

– Kétszázhúsz!

– Jaj be drága!

– Maga drága, lelkem küsasszon!

A naccsága szokás szerint körüljárja a fát. Azalatt visszaoroz-kodom én is, és odahunyorítok az én emberemnek.

– Emmá fehérnép, mi?

– Jó faggya van! – ismeri el a székely.

A hölgy már vissza is tért.

– Bogos ez a fa, bácsi!

– Ami bogos, annak van jó tüze.

Rám hunyorít, vág a szemével, de nem tudom, hogy miért.

– Száznyolcvanat adok érte! – alkuszik a nő.

– Annyit ez az úr még a hajnalban ígért – rázza a fejét a székely.

Annyival szeretném én is megvenni a fát, de a nő könnyelmű.

Attól félek, hogy többet talál ígérni. Lépre kell csalnom mind a kettőjüket. Tudom, hogy a székely gyanakvó, s a magam dolgát sem akarom rontani. Azért a hölgy mellé állok:

– Adhatja, bátyám! Ez a hölgy túlságosan is megígérte az árát. Ha estig itt áll, akkor se kap többet.

– Úgy-e, kérem? – kap a segítségen a nő, és kedvesen rám pillant.

Az ember észbe kap. Ismeri ő már ezt a módszert. Az egész család kijön favenni, s külön-külön alkudoznak, hogy lenyomják a fa árát, azután pedig csak kacagnak a markukba. Rosszféle nép az úri nép, de rajta nem fognak ki. Csakazértsem!

A naccsága szokás szerint leszólja a fát, hogy csak mutat, de alig van a szekéren valami, az is nyers, vén, északos, nem is elég hosszú, a szekér keskeny, közben likak, üregek vannak, hogy úsztatott fa, harmadosztályú, a kérge alatt megfőtt, nem hasogatták fel kellő időben, hogy nem ér semmit.

A székely csak mosolyog, s úgy tesz, mintha gyönyörködnék a nőben.

– Eszem a száját, beh szépen szól! *

A hölgy elpirul, és véletlenül rám néz.

– Ami igaz, az igaz! – gavalléroskodom ismeretlenül.

Hamisan pislant, s hozzám lép.

– Nem az ön vásárját rontom, uram?

– Dehogy! – tiltakozom. – Én már letettem róla. Kapok én itt sokkal jobb és olcsóbb fát eleget. Csak tessék ezt megvenni!

– Nekem se kell! – biggyeszti le az ajkát, és elmegy.

– Súj a dolgikot! – csudálkozik a székely. – Magok osztán értik egymást!

– Mondj, bolond, mondj! – tagadom az ismeretséget a nővel az ő nyelvén, mosolyogva. A székely azonban nem hiszi.

– Má nem csudálkozok, hogy nem kell a fám!

– Miért?

– E mellett a fehérnép mellett fa nélkül es kitelelhet. Elvékonyodik a füle, de nem fázik.

– Nono! – hagyom reá, mert ebben a dologban ismét érteden vagyok.

A székely felnéz az égre, s nyugtalankodni kezd.

– Mi ketten hiába töltjük az üdőt’!

– Száznyolcvanat én is adok! – teszem az első ajánlatot.

– Egye fene, legyen kétszáz!

Kötöm magam, ő sem enged.

– Adja meg, tekéntetes úr, ha már mindenkit elijesztett innen!

Azért lettem „tekéntetes úr”, hogy így tán ráígérek a fára.

– Legalább a vámot fizesse meg!

– Fizesse a segesvári hóhér! Hanem tudja mit? Legyen százkilencven!

Az ember szeme felcsillan. Gondolkodik, tétováz, morog, végül elszomorodik.

-Adjon hát előpénzt!… Egye fene, első vevő, nem szalaszthatom el… Bár sohase láttam volna a tekéntetes urat!

Közben a tehénkéket előkészíti az útra. A száz lej előleget megpökdösi, elteszi.

– Pü, pü!… Apád, anyád ide jöjjön!

– Azokat várhatja! Én is mindennap várom.

– Akkor maga nagy úr lehet álmában!… Hova hajtsak a fával?

– Csak ide a vasúton túl, a Wesselényi utcába!

– Hó! – állítja meg a teheneket. – Mé nem mondta, hogy a másvilágon lakik?… Hijjnye, a Krisztus!… Estig sem érünk oda… Hány óra? – kérdezi kedvetlenül.

Nincs mit csinálnia, mert az előpénzt elfogadta. Vagy visszaadja kétszeresen, vagy jönnie kell.

Nem is szól hozzám az úton. Haladunk egymás mellett. A Bethlen utcában, a törvényszék előtt hirtelen megragadja a tehén szarvát.

– Hó!

Tanácstalanul rám néz.

– Most mi a sújt csináljak?

– Valami baj van? – érdeklődöm.

– Bajnak elég baj! – morcosodik. – Ide tizenegykor bé kéne hogy adjak valami idézetet, mert ha nem, csúful megbüntetnek. Lelkem tekéntetes úr, nem állana meg addig a tehenek előtt, míg bélépem vele? Tisztességes embernek látszik, tegye meg, segéljen legalább ennyit a szegény emberen!… Nem mondhatja, elég olcsón adtam a fát, éppen csak hogy el nem vesztegettem… Ennyit most maga es megtehet.

– Hocci az ostort! – népieskedem. – Menjen csak nyugodtan, igazítsa a baját, de siessen!

– Ahogy eresztnek, abbahelybe jövök!

Pillanat alatt eltűnik a kapu mögött.

Még tetszik is nekem a dolog, hogy így segíthetek az én székely testvéremen. Orrom, fülem kék a hidegtől, szemem könnyezik, és táncolok a tehenek előtt, hogy meg ne fagyjak. Eltelik félóra, eltelik egy óra, de az én emberem csak nem jön. Már duplán látom a székelyek anyavárosát, kiszámítom az összes adósságomat, megolvasom, hogy hány szőre szála van a csábeli tehénnek, de ő mégse jön. Hazahajtanám személyesen a szekeret, de azt találja hinni, hogy még a marhákat is elloptam. Kénytelen vagyok tovább várni. Már cigarettázni se tudok, mert dermedt, vörös ujja-immal képtelen vagyok cigarettát sodorni. A tehenek is borzasok, és másodszor kezdik kérődzni az ételt, de a székelynek nyoma veszett.

Végre – éppen a delet harangozták – idvezülten, mosolyogva kilép a kapun.

– Egy cseppet megvárakoztattam, úgy-é?… Már ne haragugy-gyék, de a tárgyalás elhúzódott…

– Mit beszél?… A tárgyalás?…

– Hát mért töltöttem volna másképpen a drága üdöt a törvényszéken?

– Miféle ember maga? – bosszankodtam. – Ha már engem nem tekintett, nézte volna ezt a két szegény állatot! Ezek beledöglenek ebben a nagy hidegben.

– Nem lesz egyiküknek sem semmi baja – nyugtat meg kétértelműen. – Én a marhákhoz értek.

Alig bírja a jókedvét visszatartani.

Most ő van felül. Bele kell nyugodnom.

– Legalább megnyerte-e a pert?

– Meg az állam, de én es kibúttam!

Recseg a szekér a jó udvarhelyi kövezeten. Egyszer csak az embert nem látom. Nyugtalanul keresni kezdem a szememmel, s hát az egyik boltajtóból kiabál:

– Eregeljenek csak csendesen, mert mindjárt utolérem… Éppen csak veszek valamit, nehogy az orrom előtt bézárják a boltot…

– Délután is ráér vásárolni!

A feleletet meg se várja. A méreg öl, de elhatározom, hogy többet nem álldogálok világ csúfjára. Ha jön, jön, ha nem jön, még a teheneket is eladom.

. – Csá, hojde! – serkentem a két ganyés fenekű jószágot, hogy jobban haladjunk.

Közben nézegetek vissza, de a székely nincs sehol.

Aki megy, az halad. Mi is hazaérkezünk.

– Hol a pokol fenekibe lopja a napot? – rivall rám a feleségem.

– Egy szál fa nincs, amivel ebédet főzzek, dél elmúlt, s a gyermekeknek iskolába kell menniök.

– Mindjárt, mindjárt! – vigasztalom.

A székely azonban sehol sincs. Magamnak kell megoldanom a szekeret és behordanom a fát. Az ujjam hegye fagyott hozzá, de még néhány szálat fel is kellett vágnom.

Javában fűrészeltem, mikor jött az emberem. Egy kicsit meg volt lódulva, s a szemein is látszott, hogy ivott.

– Emmá legén a talpán! – dicsért kedvesen. – Úgy forgolódik, mint a pereszlen. Ni, már fel is vágta a fát!… Ojjan fa ez, kérőm, hogy csepeg, csepeg a zsírja! Még a fűrész es örvend neki…

– Hol volt? – ordítok rá gorombán.

A székely meghökken.

– Netene!…Egy órája keresem őköt, tővé teszem az egész várost értük, míg megkapom, s még neki áll fejjebb!

Elkacagom magam, és szó nélkül kifizetem a hátrálékot.

– Miért tette velem? – kérdem szelíden.

Az ember is megbékél.

– Nézze – mondja bizalmasan. – Maga a drága időt ellopta a piacon azér a pár lejért. Nekem tárgyalásom volt, s egy csomó dolgom. Legalább a fogadó árát bé kelle hoznom a tekéntetes úron, ha már a vámot se akarta megfizetni. Osztán ügyelgetett a marhákra is, a fát es lerakta. Ritka tisztességes ember! Az a! Az!… Osztán ha Zetelakán találna járni, csak Mihók Pál Istvánt keresse. A legküsebb gyermek es megmutassa, hol lakom… Osztán azt es megláthassa, hogy nyögnek nálunk a galambok, ha ilyen fene kémén legént látnak, mint a tekéntetes úr…

…No, jó találkozást!

FAJMALACOK

Két koszos yorkshiri malacot vettem alkalmilag a kőhalmi vásáron, hogy legyen, ami túrkáljon az udvaron. A volt gazdájuk, egy térdigcsizma, füligkalap mirkvásári szász az istrángot, amely-lyel a hátsó lábuk meg volt kötve, a markomba nyomta, és ott hagyott. Csak ezután jutott az eszembe, hogy nincs szekerem, amivel hazavigyem, vonatra pedig nem ültethetem. Hozzá köthetném egyik villanyoszlophoz, míg keresek valakit, de addig ellopják. Szerencsére az Isten odahozta Pólya Jóska szomszédomat, s mivel ostor volt a kezében, nem tagadhatta le, hogy szekérrel jött. Mikor meglátott, akkorát kacagott, hogy a hasa egészen megfájdult tőle.

– Mi a sújt csenál, tekéntetes úr? Miféle rusnya békákat árul?

– Árulja a fene, Jóska. Hirtelen elmene az eszem, s megvevém őket. Most nincs, amivel hazavigyem.

– Tegye a zsebibe őket! – mulatott Pólya Jóska. – Még el es alusznak benne, míg hazaér.

Figyelmesen megszemlélte a malacokat, s rájuk köpött.

– Pű, meg nem igézlek! Szén ezeket maga orrba verte. Egészen a homlokikba tűrődött az orrik. Ó, hogy a tűzlangja vesse fel csóré ártánjait! Példa két állat! Tudja, mit ajállok?

– Mit, Jóska?

– Szép leptiben hajtsa el a szabóhoz, s varrasson gúnyát reik! Az éccaka megfáznak.

– Ne tréfáljon, Jóska, hanem forduljon erre a lovakkal, s hányjuk fel a saroglyába!

– Fel nem tenném semmiért a szekeremre! – tiltakozott jókedvűen az ember, de csakhamar jött is a szekérrel, és már messziről kiáltott: – Takarja le valamivel, nehogy a lovak meglássák, mert mind a kettő csikózó, s még meg találják csudálni!

A szekérkasban egymás mellé húzódott a két rózsaszín malac,

és egyet sem viccsant. Útközben elbeszélte Pólya Jóska, hogy az ügyvédekkel volna valami baja, s nem ártana, ha én is szólnék valamit az érdekében, amit meg is ígértem.

– De ismernem kellene az ügyét, hogy tudjak hozzászólni -tapogatóztam.

Pólya Jóska elkomorodott.

– Elég cudar ügy!… Válók az asszonytól.

– Elment magának a szép esze? – rivallok rá.

– Az ezután válik meg – legyezi a lovait az ember.

– Ha meghót volna, még a kicsi körmivel is ki kellene ásnia, amilyen szép, ügyes asszony a maga felesége!

– Hallod-e, Sármány? – rikkant oda büszkén a lovának Jóska.

– Miféle szamárság miatt kaptak össze?

– Jól es mondá. Szamárság… Hogy nem fiú lett, hanem leán-ka… Már a gyermek, aki született, tudja-e?… Hirtelen mérgű ember vagyok. Én biza ágyastul feltettem az asszont a szekérre, s hazavittem az anyjához. Nem hiszem, hogy ne hallotta volna.

– Hallottam valamit.

– Hát ezért. Holnap kéne, hogy legyen a tárgyalás.

– Az nem megy olyan könnyen. Ki az ügyvéd?

– Zoltány úrfi.

– No, majd érdeklődöm nála.

Közben megérkeztünk a malacokkal a fogadóba „Tajfel úr”-hoz. Azért Tajfel úr, mert ez a szójárása, hogy: „Ich bin ein armer Teufel.” Ami pedig egyáltalán nem igaz, mert akinek olyan bora van, mint neki, az nem szegény ördög. Különben rendes vendéglő, külön színnel a szekereknek, külön a masináknak. Szoba is kettő van: a korcsoma s az „étteröm”. A népeknek egy ügyes, ropogós falusi leány hordja az italt, az uraknak „kisasszonyuk” van, de akinek pénze van, az éjfél felé meg szokta cserélni ezt a két „virágot”.

– Mikor indulunk haza? – kérdezem a szekeresemet, hogy ahhoz tartsam magam.

– Csak végezze a dolgát!

Amíg a különböző megbízatásoknak eleget tettem, már estére hajlott az idő. Csak a Tajfel úr kapujában jutott eszembe, hogy a Pólya Jóska dolgát teljesen elfeledtem. «Majd mondok neki valamit, vigasztalódom, különben is miért avatkozzék az ember a más családi ügyébe. Csak úgy szemmel megállapítom, hogy a lovak ropogtatják a szénát az „állás” alatt, tehát nem hagyott itt az én emberem. Hirtelen falok valamit, hogy legyek készen, ha indulunk. Le is telepszem egy kis kerek asztalhoz. Tajfel úr előzékenyen és mosolyogva siet oda.

– Kit látnak szemeim! – mondja németül, és mindjárt beszédbe elegyedünk. – Úgy látszik, megint a nemzeti párt jön – véli Tajfel úr.

– Jöhet akárki! – legyintek apatikusan a politikára.

– Ja, wir Minderheiten! – sóhajt Tajfel úr, és bort loccsint, míg elkészül a vacsora.

Éppen azt fejtegetjük, hogy lesz-e infláció, mikor nyílik az ajtó, s bédúvad rajta Pólya Jóska a feleségével, a saját és ellenfele ügyvédjével. A válóper tanúi is elékerülnek.

– Tessék, tessék! – nyitja a különszobát Tajfel úr.

Jóska mellém orozkodik, és boldogan megdöfi az oldalamat.

– Kibékülénk!

– Okosan tették! – dicsérem.

– De csak most az egyszer! – kottyant bele az asszony. – Ha még egyszer úgy talál csinálni velem, nincs az a vagyon…

– Akkor költözzék hozzám! – mondja gavallérosan az ügyvédje.

– Netene! – büszkélkedik Pólya Jóska.

Nekiülünk a békevacsorának.

A fiatal, piros-ropogósra sült malacpecsenye kitűnő, Küküllő menti bor mellett éltetjük az „új párt”. Éjfél körül még köszöntőt is mondok rájuk. Tetszik. Hogyne tetszenék. Pólya Jóska is, Tajfel úr is ragyognak a megelégedéstől. Alig akar szétoszlani a társaság. Szerencsére az egyik ügyvéd után küld a felesége, mire a másik ajánlkozik, hogy „vállalom a képviseletet”.

– Ne menj!

– Maradjon, doktor úr! – biztatja Pólya Jóska is. – Úgysem válók el soha többet az életben.

Az asszony szerelmesen dől hozzá a melléhez, s azalatt az ügyvéd megszökik.

Fene tudja, hány óra lehetett, mikor felültünk a szekérre…

Már a falu végén jártunk, mikor felzökkentett a szekér a szundikálásból. Akkor jutottak eszembe a malacok. Mint gondos gazda hátranézek a saroglyába, s akkor látom hogy malacnak híre-helye sincs.

– Hó, Jóska! Baj van!… Ellopták a malacokat!

– Lopták a fenét! – morog hátra Jóska. – Nézze meg jól, mert ott kell, hogy legyenek!

– Itt nincsenek! – matatok a setétben.

Az asszony teszi magát, mintha aludnék, Pólya Jóska pedig kuncog az ülésen.

– Nem es lehetnek, mert az este megevők őket!…

– Megettük?

– Azokat meg!… No ne búsuljon, majd ellátom én a tekéntetes urat malacokkal… Gondoltam, mért kacagtassa magát az egész faluval két ilyen példa, tetves malac miatt…

AZ ARANYÓRA

Esztendőkig volt pályamunkás a vasútnál Külü bá, ahol megszedte magát. Mikor kidobták, valami érdemleges dolgot szeretett volna hazavinni, ami ilyen jártkőt embernek tekintélyt ad, s ami nem is igen van a faluban. így vette meg a városon a zsebbeli aranyórát. Az asszony ugyan szinte kiverte a szemit miatta, de később ő is belenyugodott, mert az efféle holmiban csak nő a pénz. Az ilyen értékes, nagy dolog azonban nem hozza meg a becsületet, ha a ládafiában őrzik. Meg kell hordozni a faluban, hogy lássa mindenki, s egye a fene az embereket az irigység miatt. Előbb azonban el kell igazodni tudni az órán, s hogy ezt a hiányosságot pótolja Külü bá, átmegy a csikorgó, havas hidegben a mesterhöz.

– Jó estét, Külü bácsi! – fogadják. – Mi jót hozott?

Külü bá előbb bizalmasan elhelyezi a sapkát a vetett ágyon, s csak aztán fordítja ki a lájbizsebből a kincset.

– Ezen zsebbéli órát ne!

A mester illedelmesen el is csudálkozik, dicséri a szép órát, ahogy illik is egy mesterhez, akit mi tartunk; a mesterné azonban sötéten, fojtott szitkokkal az ágyon csepegő, havas, fodor sapkát nézi, amely olyan, mintha nagy bakmacska lesné az ágy alól kibúvó egeret.

– Ha lenne szíves, mesturam, béigazítani a pontos időre!

A mester megteszi. Külü tudományos érdeklődést tanúsít.

– A percmutatóba nem vagyok egészen bizonyos! – vallja be.

Kiderül, hogy a többi mutatóban sem bizonyos!

A mester csodálkozik.

– De hiszen én úgy tudom, hogy maguknak otthon órájuk van!

– Azt fejből üsmerem!

– Akkor készen is vagyunk – könnyebbül meg a mester -, mert ez egészen úgy mutat.

– Megette a fene, ha úgy mutat! – kedvetlenedik el Külü bá.

– Akkor hiába hánytam ki a drága pénzt az ablakon!

– Hogyhogy?

Kiderül, hogy a falióra ugyan se nem siet, se nem késik, mert még az édesapja halálakor elserkentette az utolsót… Ezért üsmeri Külü fejből, s ezért felejtette meg annyi idő óta a mánusok járását.

A mester szívesen feleleveníti, s Külü bá félóra múlva az órák, percek, másodpercek állását hibátlanul felismeri. Nem parasztosan, hogy: „Fertáj nyóc!” – hanem vasúti pontossággal, hogy: „Két óra tizenöt!”

Most azonban a szerkezetére is kíváncsi.

A mester penicélussal óvatosan felbillenti a belső fedelet is. Látni lehet, hogy a hajszálkerék aranyszárnya ragyogva repdes, az ékkövek keményen fogják a finom csapágyakat, hogy el ne görbüljenek az aranykerekek, mikor az idő tizenkét szép fehér ökre végigvonja a végtelenség láthatatlan útján.

A zsendely nagyot csattan a rozoga mesterház tetején.

– Ha így tart, megfagyunk a télen! – komorodik el a mester.

– Fogyatékán bizony a fánk! – vallja be a mesterné. – Mit csinálunk fa nélkül tavaszig?

– Hát a kánonikaporció? – érdeklődik Külü.

– Az még az erdőn van! – legyint lemondóan a mester.

– Hónap békapatok egy szekérrel! – vigasztalja meg szegény mesteréket Külü bá, s már búcsúzik is, mert még dolga van a faluban.

Mesterék a háta megett elnevezik Külüt tisztességes embernek.

Az úton kutya iklat lefelé, lompos farkán jégcsapok zörögnek. Külü bá megnézi, hogy a Kisgöncöltől srégen az ötödik csillag látszik-e. Ha azt elhagyta a hold, túl vagyunk a kilenc órán. Felleges időben, ha balfelől fújja a szél az ember orrát, lenyughatunk, mert éjfél is elmúlt.

Még szoknom kell a zsebórához! – véli magában, és halad tovább.

Itt is fény, ott is fény. A házak rásugárzanak az útra. Éva Istvánéknál nagy a zuvatolás. Kihallik az útra. Ide Külü valami

címen az órával betekint, de nincs maradó szándéka. Kevés beszéd után készülődik is.

– Még fiatal az üdő! – marasztják

– Fiatal-e? – kételkedik ravaszul, s áhítatosan elővonja az órát, de úgy, hogy mindenkinek látnia kell. Hanyagul rápillant. – Hm! Jól eltőt az idő!

A vele egyívású Tömpe Márton szegény ember irigyen felherken:

– Be cifra hagymád van! Hol szőrözted?

– Sármánytyúmadárral kötettem! – rittyent vissza Külü, s a keze fejével int távozóban, hogy kacagással ne bántsák szegény Tömpét, akinek a pénz sohasem húzta le a zsebét, de eljöhet az idő, hogy ő is csak belépik az oldalházba, letör egy fogat az aranyboronából, odaveti a cigány kovácsnak, hogy mérjen patkót belőle… Csak adja az Isten, hogy az ördögborda magja fennakadjon a likas bocskorában!

– Addig azonban egyet vénülünk! – kacag Külü, s befordul a kocsmába.

Valamirevaló ember nem mehet el előtte, hogy legalább pillanatra be ne üsse az orrát. Ha pénze nem volna, akkor is az orra likáig töltheti magát az olyan ember, kinek ilyen aranyórája van.

– Ülj le, Ábris! – biztatják többen is.

– Tizenöt percnél tovább nem maradhatok! – adja meg magát a cimborák istálására, s biztonság végett maga elé teszi az aranyóráját.

A kicsi azonban a sokat kívánja, különösen ebből a ritka jó rionfalvi borocskából, s mire Külü bá kikövetkezik az ajtón, nemcsak neki, a télnek is fehér jókedve kerekedik. Szemközt fújja a hóport, zúzmarát, ablakokra virágot pirkál, a határkövön hóbabonát csinál, s majd éjfélkor farkashátra pöndörödve a szalmába ellett kutyakölykökre vadászik. Olyan idő kerekedett, hogy a cigánynak vállabércin, nyakaszirtje alatt megfagynak a juhok. A jegesre vert utcán Külü tántorogva ingatja félrecsúszott sapkáját, s egyszer csak maga elé meredve meghökkenve összehúzza kékre fagyott, jeges, bozontos szemöldökét:

– Itt mióta van árok?

Kicsire azonban nem nézünk. Nekihúzódzkodik, s úgy átszöki a saját árnyékát, hogy az orrán csúszik jó másfél métert. No, semmi baj, csak a pipaszárat harapta ketté. Igazából azonban csak akkor józanodik valamicskét, amikor hazaér.

Az asszon! – hűl meg a szíve. – Jaj, bár tecchalott volna!

A vénasszony azonban nem tetszhalott, de szerencsére alszik. Külü bá nem meri elfoglalni férfiúi helyét a hitvesi nyoszolyában, az asszony mellett, hanem gúnyástul óvatosan leereszkedik a kanapéra. Agya szédülő malomkerekei zúgnak, s ő elégedett, széles mosollyal elszenderedik. Mári néném, aki felriadt az ajtónyikorgásra, de türtőztette magát, és reggelre tartogatja az erejit, szintén visszaaluszik. Alig koppan be azonban a szeme, rémülten felsikolt:

– Jaj, az aranyóra!

Hátha ellopták, béitta, vagy elvesztette részegen. Ó, te fennvaló szentséges Jóisten, adjad, hogy meglegyen!… Szakadt volna meg a nyaka, ki a szombat estét kitalálta.

Izgalmában egyre-másra huzigálja a büdösköves gyufaszálakat a falon, míg a lámpa fellobban, és rémült, borzas ősz hajjal rávilágít urára, mintha ördög nézné meg a lelkiismeretét.

– Hálá legyen a Jóistennek! – s a lájbizsebe pillanat alatt aranyórát tojik. – Úgy elteszem, hogy soha az életben meg nem kapja!

Azt azonban csak gondolja az asszony, mert reggel Külü törött tükördarabot támaszt az ablaknak, s kaszadarabbal eszközölt beretválkozás után odamordul az asszonynak:

– Hocci az innepi gúnyámat s az aranyórát!

Szép vasárnapra virradtunk. Eljött a kék lábú hajnal, s az álom összekapkodta cifra játékait. A macska is hazajött a háztetőkön hóba süppedő lábakkal. Semmi változás. Senki sem született, senki sem halt meg. Csak egy leánynak fagyott az ablakhoz néhány szál virága. Ahelyett nyílik más. A hideg is enyhült.

Külü templomba viszi az óráját.

Istentisztelet után a cinteremben odaáll a többi közé a papjához, s a maga részéről is megdicséri a prédikációt:

– Fáinul megszerkesztette! Kerek egy óráig tartott. Néztem a zsebórámon!

A mester orgonán kékült kezeit dörzsölgetve, mosolyogva puhatolódzik, hogy lám, fogott-e Külü bán a tegnapi tanítás.

– Hány óra magánál, szomszéd?

Külü hálásan tekint fel a mesterre, mert most már mindenki láthatja – a szeme folyjon ki -, hogy tekintélyes dolog az az óra. Nem is lehet panasza. A gazdák olyan komolyan várják, míg előbolhássza kényelmesen a lájbizsebből, mintha valami szent szertartáson volnának. A Külü lelke megtelik vastag büszkeséggel, de nem mutatja. Szétnéz, és tekintélyesen felbillenti a ragyogó aranyfedelet.

– Most, éppen most – törekszik a pontosságra, de hirtelen zavarba jön, elvörösödik, feltekint az égre, vizsgálgatja az Isten aranyóráját, a napot, hangja fogyni kezd. – Most, éppen most… tizenegy óra hetven perc… hetven perc… – Csak az az átkozott percmutató ne volna, de megfejti, ha a fene fenét eszik is! -Hetven perc… s még valami!

A mester kacagva üt a vállára:

– Maradjon maga csak a napnál, szomszéd!

Külü szégyenkezve, mogorván rejti el az órát.

– Hogy én abba a percmutatóba örökké hibádzok!…

HALDOKLIK A SZÉKELY

Urus Lőrinc még akkor született, mikor a szenteket kicserélték a templomban, de most is erejében teljes, és olyan látása van, mint az ülünek. Hajadonfővel egyedül dolgozik a mezőn a girbegörbe dombok között. Frissen hányt búzafejek finom lengéssel köszöntik, nagy virágfejek ütődnek térdéhez, s a felhővonulás játékában hegyek keringőznek. A nap tele szájjal lehelte a hőt, és életnek eredt minden. A vén Urus rátekint a peres pászmára, és vérzúgás lüktet bele agyába, cseres ábrázata sárga lesz, és mohó vággyal gondolkodik, hogyan lehetne ezt a darabka földet is megtartani. Öreg imbolygással összeszedi eszköz-szerszámait, mert estére hajlik a nap. Keserűségében vissza se néz a peres földre. Háta megett csakhamar sötétbe zavarodik minden, s hideg fuvalom jön utána, mint a föld felszabadult ősfájdalma. Bódultán ereszkedett a lejtőn, tántorogva súlyosodott minden lépte a föld felé, és a végzetes törvényt hozta a vállán, mint erős gazda korában a havason ellett fehér borjút.

Vacsora előtti béke ült a falun. Megrogyott lénye felélénkült a friss emberi szóra. A pitvar vörös lett a lámpafénytől. A vénember a kapulécekbe fogódzott. Elmeredezett a dolgokon, és hideg szorongás kapta mellen.

– Rosszul van, apám? – jött reá a menye.

Családja megütközve nyitotta rá a szemét. Az öreg hallgatagon számigáit magában, aztán levette a mogyorós éveget a pohárszékről. Reszketegen odatolta a fiának.

– Töltesd meg fenyő vízzel, s mentedben szólj be Gegő sógorhoz, mert nekem végem van. Ki érkezik – jöhetnek a rokonok is!

Szemeiben titok csillogott, de már csak befelé lehelt, kifelé alig. A menye észrevétlenül előkereste a szentelt gyertyát.

Kurta-furcsa szólással érkeztek a rokonok:

– No?… Tán nem?… Ugyanbiza?…

Urus Lőrinc bal keze fejével kétfelé törli lenge bajszát, másik kezében a mogyorós éveg.

– Én biza megyek!… No az Énistenem áldjon meg tütököt!

Iszik, mert még engedi az ereje.

– Ebbe zegyben odafenn hiány lesz!

Gegő sógor ivás után megpótolta a szót:

– Én is abba vagyok!… Pedig e jobb az angyaltéjnél!

A menyecske síróra mutató orral kínálkozik. A fiú az asztal végén könyököl goromba öklein. Az unokák a góc alatt csendes-kednek, meztelen lábaikon játszik a fenyőfa lángja. Az ereszben nagy csizmadörgetés. A szomszéd jön. Az ajtónál megáll, elteszi a pipáját. Oda se néznek. Minek? Bejön magától, ha már eddig eljött. A gazda csak a szemeivel állapítja meg, hogy van még hely az asztalnál. Ha nem volna, az is az asszony dolga.

A szomszéd írástudó, törvényértő ember, kínálást vár, s akkor is lemondóan legyint.

– Csak köszönöm!

A küszöbön nagy hirtelen, éktelen ugatással felszökik a kutya. A kisebb gazda mentében félrerúgja, s visszaszól:

– A doktor!

Az orvos fiatal, új ember, nem ismerős a szokásokkal. Az üres ágy, vacsora, ivók láttára bután megkövül egy helyben.

– Hol a beteg, kérem?

A talpas, mokány gazda a nagyobb fiút ugrasztja árkuspapirosért, hogy legyen receptnek. A szomszéd alattomosan hu-nyorgat:

– A sok lesz!

A légy s a doktor hamar rátalálnak a betegre. Már az ágyon tölti vele az időt.

– Hány éves?

– A második hétnek a szárát nyújtom, ameddig lehet.

Mások fejtik meg, hogy 77 éves.

A menyecske szepegve vetkőzteti, teríti, takarja a vén csontot. Az orvos látja, hogy nincs veszély. Keveset ivott az öreg, de hogy hírnevet alapozzon a nép közt, tekintélyes és komoly.

– Itt csak az Isten segít!

A gazda sóhajtása majd kifújja a lámpát, az asszonyt zokogás rázza, az ivók ábrázata szánalomra nyúlik.

Az orvos újra a betegre veti magát. A csendben, a fal melletti félhomályban – Isten bocsássa meg – úgy néz ki, mintha Urus Lőrinc szoptatná a doktort.

– Jó, hogy hozzám fordultak! – csúszik le a beteg hátán. -Tintát, tollat! – rendelkezik, és félhangosan válogatja a grammokat a porokhoz.

Végre kihálákodják az ajtón.

Urus Lőrinc hirtelen rosszabbul lesz. Szemöldökei összerándulnak, cudarsárga a fehér párnán. Az asszony kézbe kapja a receptet.

– Kivel küldjük el?

De rácsattan az öreg:

– Megbolondultál?… Hát nem hallottad, hogy rajtam csak az Isten segít?… Eltöröm a lábát, ki nekem még doktort hívül!

Csillapításul ráhagyja a sógor is:

– Nem is kellett volna!

A szomszéd ellentmond:

– A törvény miatt jó volt

– A reménség örökké biztassa az embert! – színtelenkedik a harmadik.

Felcsattan erre a fiatal gazda:

– Hát ha a két jármos ökrömbe kerülne, akkor is nem hívatnám-e el?… Hát a becsület?

Ez az! Megbólintják. Erre nem gondoltak hirtelen. Bár fölösleges, mert ha Urus Lőrinc vagy más tekintélyes öregember azt mondja, hogy: „Meghalok”, akkor processióval jöhetnek a doktorok.

A szomszéd a receptért nyúl. Az ér legtöbbet a doktorból. Az is vagy használ, vagy nem. Ha nem használ, törvény kéne, hogy rászorítsa a doktorokat, hogy öt pengőből hármat visszaadjanak.

– Itt már az állam nem jól gondolkodik! – véli a szomszéd. -Ha így haladunk, maholnap az eső után is beküldi az adószedőt, hogy minden füst fizessen utána pengő ötvenet.

Lenyelik a mérgüket, s egyetemes nyugalommal hörpintenek a fenyővízből. Lelkűk újra leereszkedik a részvétbe. Az öregnek közeleg az ideje. Korty vizet iszik, s mintha attól csendesednék, komorsággal, vézna bordáit kifeszítve szól:

– Sógor!

Gegő érzékenyen arra facsarja a fejét.

– Szóljon, sógor!

– Békességgel szeretnék meghalni, sógor!

– Segéljen az Isten, sógor!

A szomszéd sűrűn hunyorgat. A beteg öblös beszédében meghatottság reszket.

– Csak azt akarom, hogy a per miatt te ne haragudj, sógor!… Adj kezet!… Köszönöm, sógor!

A menyecske sziszegve palástolja dühét, szeretné az öreget kivetni ágyastul. A közfigyelemben Gegő ernyedten mentegeti magát:

– A per miatt nyughatsz, sógor!… Én nem is ragaszkodom ahhoz a pászmához.

– Láccik, hogy Szent Péter a közjegyző! – köhög a szomszéd.

Urus lelke hát elcsendesedett. Elsimul az ágyon.

– E jólesik!… E hiányzott!… S te visszaeresztenéd?

A másik látja, hogy lépre viszik.

– Sok a költség!

– Azt megtérítem én!

Erre elhallgattak. Fiatal Urus üveget nyújt Gegőnek.

– Mi többet nem zavarunk benne. írásba is tesszük.

Az árkuspapirost a szomszéd elé teszi, és nyúlt arccal diktál:

„Én, Urus Dénös Mihály a Lőrincé ezönnel kinyilatkoztatom, hogy szülőapám örök nyugovása mián…”

A szomszéd betűt betű után görbít. A vármegyében ekkora csúfság nem esett. Gegő káromkodik a szégyentől, rádobbant mérgesen.

– Tán megvesztél!… Nem hallottad, hogy visszaeresztettem?… Erről csinálj írást, de ebbehelybe!

Bele kell nyugodni. A szomszéd nem enged, mert tanúk vannak reá, de Gegő lesemmizi a tanúkat. Végül megírják az írást, elintézik akarata szerint.

A betegről mind megfeledkeztek. A menyecske rettenve ugrik oda.

– Hol fáj, édesapám?

– Ahol ez a bolond doktor megfogdosta! – lépik le az ágyról Urus Lőrinc.

Szemei, melyek olyanok, mint az ülüé, a szomszédra villannak, és jó erővel ivásra törli a száját:

– No hát erre a jeccségre!…

Kívül a legények nótázva mennek haza a babájuktól…

TEDD LE A NEVEDET, GIDRÓ PÉTER

Magában fondorkodó, előrehorgadott ükapám omló-porló írása ez, kinek az élet már aranyzérus. Régen átdugta a fejét rajta. Alakja vetekedett gyepűháborító őseivel. Fakó, gunyoros bölcs volt, hajthatatlan, sisakban feledett százados fő, kíméletlen, hiába keresztelt turáni keserves, ki háborgásában a földdel együtt szedte az epret, mint a medve. Mikor e levelet írta, már üstökét meszelgette a halál, mint a rabszolgák lábát volt szokásban, de ő ezzel se törődött.

– Láttalak, Barát!

Sírgödör már a kincsesládád, szájad erőtlenül aláfittyent, s kopasz, nyeszledt saskeselyű ül már a dohos kámzsád felett. Végérvényesen vége a szép napoknak. Te is megelégszel már a tüsszentés jóleső boldogságával. A bortól mindjárt tántorgó kerekű aranytaligára ülsz, és sápadtan elalszol. Ha asszonyt vezetnek eléd, ölelés helyett megáldod. A kincsek felett győzelmesnek látszol, gúnynak, gyűlöletnek szentes ábrázattal lyukas tarisznyát tartasz. Néma és töprengő levél, mint a tojását csőrében költöztető madár.

Tudatlak, hogy jól vagyok, Barát. Az én lábamról nem ették le idegen porták marós kutyái a sarkantyús csizmát kúdulás közben. Hát hogy megőszültem? Ne féltsd te a fehér ludat a vízbe hálástól. Te csak vizsgáld a lelkiismeretedet, míg megvedlik alattad a medvebőr a kanapén, és megfúrja lábszáradot a szú.

Tedd le a nevedet, Gidró Péter! Érdemtelen vagy rá. Az apád még fagúzsból csavart jármot vetett a bölény nyakába a fülei nagy erdőn, de te azt se tudod, hogy nem ezüst fonállal, de vérrel permeztük subánkat, míg te Istennél futottad a magad dolgát.

Vitték-e hírit neked, hogy Kós Imrinek vége?

Gyeke Dénes se öntözi többet pézsmavízzel a szakállát.

Betlenfali komám se ciprusfa ládában nyugszik.

Petresnek is a bogácsi szászok ástak sírt istennében.

Etcetera, etcetera.

Míg a felvetett alma alájön, idő változhatik. De te honnan tudnád? Tőled ugyan zászlóval hordhatnák el a határ köveit. Hosszú gondolatnak rövid szót adok. Porod se maradjon! Már elfeledted azokat, kik asszonyuk kedvességéből kölcsönöztek erőt, s akiknek fülébe gyermekük sírta teremtésvádoló haldoklását.

Enlaka felett a kővé változott, felkantározott Firtos-lováról mondják, hogy megjelenti a székelység sorsát. Szép békés üdőnk-re fehér mohaszőre arannyas; zord üdőnkre fekete, felhők közt nyugtalankodó.

Sárvíz járjon a szívedre, sohase nézed te azt a lovat?

Meglátszik, hogy úrfi korodban is csak asszonyoknak kémdeákja voltál, másképpen azon lóról fölszedett szemöldökkel kellene prédikálnod egy huzamban reggeltől estvélig, míg annak a lónak kőlábai eloldódnak, mert – sírástól reszkessen rothadt bajszod – pusztulás jőve reánk.

Aki pedig barát, termeljen sáfránt, ha nem tud a sziklába is lelket önteni.

Hej, Barát, te talpas! Borultál-e hegyeink szája fölé jövendőt lesni, jelent megtudni, míg igazlátások özönlenek lüktető agyadba?

Rettenj és rémülj, Barát! Fekete réteget rak már reánk a föld is. Szorítsd rá a szádat, s szüntelen kiáltozz át a másvilágra, ha értünk könyörögni erőtlen valál!

Ám mi közöd velünk? Sohasem érezted a csillagoknál melegedő bujdosók vágyát a tűzhely után, anyád sírjába se lőttél keserűségedben, hogy miért szült e világra téged. Csákánnyal támadtatok a földre, behánytátok a székely múltat. Sok istentelen! Elfeledtétek: amelyik nép múltját eltemeti, elpusztul az!

Hamarabb megolvad a kő a barát tenyerén, semhogy ezért megbocsássak. Nem csoda, hogy fejetekre szakadt a firtosi zárda.

így tevétek a hunn írással is.

A pogány ragaszkodás fájt nektek. Nyugatról hoztatok köntöst a szónak, pedig nem látott még olyat betűkitaláló értelem. Nyíl után hunyorító, világigázó nagy nép igaza volt pedig az az írás.

Mert:

Van, aki madarak nyomáról rajzolt betűt a szónak. A villámcikázást nyomorította ábécébe a germán. Másnál ismét alattomos kígyótekergőzés a sorok hulláma. Az arab írásban mintha a sivatag közepén elhullott emberek testén egymás mellé osztott férgek ágaskodnának. A hunnok azonban a bölcsesség gyökérszálaiból, öregemberek szeme mögé vont életráncokból alkottak formát a gondolatnak.

Nem látott még ilyet betűkitaláló értelem!

Ha minden barát szája végén tiszta kánári-nádméz csurogna e népre, akkor sem volna jóvátéve a ti írásirtásotok.

Hosszú orrú fasaru, hosszú orrú barát!

Pókhálóban ültök a föld felett, s nem is vélitek, hogy a Gondviselés két véglete: a kenyér és virág közt számunkra mi történik. Zsebkendővégről táncoltok az élettel. Csak a szemetek ég utána, mint a faodúkba leskődő baglyoké.

Úgy kellene pedig, hogy rátok nehezedjék minden hegy s a tűzhasogatta sziklák. Fejeteket izzassza a felhő, a szálló bogarak nektek kedveskedjenek. Sírásunk érzékenyítse szíveteket, belenőjetek fűbe, fába. Pihenőhelyet csináljon a megcsúszott kő, ide kösse lábatokat a virág, agyatokba bevilágítson a gyertyánk, s a fákon tündöklő minden gyümölcs elhódítson. A hangya is akadályt hordjon lépteitek elé, a nap függönye e láthatáron át ne bocsásson, avagy botlanátok el az ördögbarázdán, Székelyföldet körülzáró őrtöltésen, és süvegbe rejtett orcával addig zokognátok fölöttünk, míg a koporsónk alá tett tövisen megnyugodva, testünk-lelkünk földdé omlik.

Hej, Gidró, Gidró!

Csókkal mérik meg a fehérnép száját, szeretettel a világ hoszszát, és te övedről leoldoztál bennünket.

Pedig lásd!

A gyűlölet kitagadja a fényt szemünkből, az erőtlenségtől elejtjük falatunkat, és szégyentől ég az arcunk, mint a lángszín bársony. Jókedvünket elorozzák, bitanggá vetett a keserű élet. Ahhoz értő nótát mondhatna nagy leromlásunkról.

Nótamondás? Hol jár az eszem?

Miseruhát adass minden tekergő lantosra, de dúsát, melyen hat szent asszon vakra varrta magát; mert – tisztelem a hírit – nem tudnak ma a lantosok az igazi dalhoz.

Mindegy!

Már az én hegedűm keresztbe tett két virág a gyermek álla alatt. A versek nem siettetik ereink tüzét, könnyünkből a nóta több gyöngyöt nem farag, elveszett a taktus, a pariparobogás.

Ez az utolsó levelem hozzád, aztán közgyepet hagy köztünk a sír. De mivel szégyenítselek meg, Barát?

Ha leányod volna, kicsike, térdig érő, hozzád küldeném, hogy öledbe rejtőzzék. Ha fiad volna, levente, fonnyadt, kongó melledre siettetném, és te kevély örömödben, barát egyszerűségével virágot szednél alomnak a lova alá. Ha asszony fonna borod mellett, rárómadarakkal, vadászó ölyükkel kedveskedném, míg te a kévét cséplő emberek tempójára ügyelsz.

Mivel pedig te csak vén, körmös barát vagy, levélvivő cigányomat küldöm hozzád száz aranyakkal, hogy egy Gidró öreg bottal ne zörgessen idegen ajtón, borod legyen pezsdülésig, s az idő, közös emlék megkényszerítsen: Mikor mind a ketten a nászhintó két ablakában bámuló apródok valánk a fejedelem lakadalmán. Az arany szegekkel kivert ezüstös kerekeken – íme – ide jutottunk.

Így is jó!

Csak – ha innen elmentem – a nyomor meglohadjon, jó szó felfakadjon, bánó szó ne legyen, s fenséges legyen az inggel megtörült minden homlok. Avar közt a holló holtat ne keressen, a fejedelmek közt hazug ármányt, több követ ne hordjon. Hagyjátok a vetést békében sárgulni.

Te pedig, vén Barát, kérd meg Úristened, hej azt a sok árvát aztán ő feressze. így még azt sem bánom, hogy a csatazáró, fergeteges kürtöm csak a csordát gyűjtse. Tőlem akár kakastéjjel süssétek a bátorságot, én már látni nem kívánom. A régi jó világot kössétek batyuba, s földig húzván a leghosszabb fenyőt, csaptassátok immá a pokolba. De te, Barát, osztályosom valál, egyazon hótól fehérültünk, közös könnyünkbe vakultunk; testemet azért ezektől megójjad.

Akármelyik könyöködön gondolkodj felőle, ép ésszel meghagyom :

Tömjénfüstölővel magadot ne fáraszd, hosszú a tüdődnek a „Miserere” zsoltár. Vén hangodnak szárnyán messzi úgyse jutnék, hanem a lovamot pompára szereltesd. Eléadják szódra a bogiáros féket, az innapi csójtárt. Homlokelő helyett párducbőrrel vértezd. Itt hányódik valahol az üstöknyomtató s a jáspisos nyereg.

Szép varratos keszkenőt adjatok kezembe. A sisakos, páncélos két fegyvernök el ne maradjon. Zászlót, kardot síromra vessétek, kopját a templom falába törjétek.

Többet nem is mondok.

Csináld, Barát, csináld, ahogy ketten tudjuk, konok módra, keleti lélekkel. Pornak csendességében, hegyeknek gyászoló ölében megbúsult lelkemet így készítsd az útra!

Aztán te is tedd le neved, vén, szomorú Gidró Péter! Siess, kövess engem!

Ez a plánéta már ránk unt.

A halál fagyának rögei közt várlak…

HÁROM MUZSIKASZÓ

Abban a rothadt kövű, düledező, sok száz esztendős házban, melyben meggondolatlanul születtem, valaha Erdélyország legszebb leánya, Poltári Kata, a zsombori kisasszony lakott. Itt állott a híres kertben vízhajtotta szövőszéke, s kacagott az ezüstvetöllő fehér kezében, mikor a ragyogó selyemfonalat verte, hogy a szövés hímé kiadódjék. Lehet, hogy ebből a világból én is örököltem valamit, mert – ahogy mondják – hétszer bolondult meg érte minden férfiember. A nagyasszonyok keszkenővel kötötték be fiaik szemét, ha Zsomboron vágtatva áthajtattak. A szentpáli úrfinak, büszke Zólya Pál úrnak azonban nem volt, ki bekösse szemét. Minden csepp vére reszketett a leányért.

– Addig nem nyugszom, míg aranyhajánál fogva tornácom oszlopához nem kötöm! – fogadkozott. – Küldjétek Jóska cigányt !

Szép részjószágot adott egyszer a híres Jobbsincsért.

– Vedd a nótafádat – parancsolta keményen -, átmégy Zsomborra, s megállasz a kisasszony ablaka alatt! Ha kérdik, azt mondod, hogy szívet lágyítani én küldöttelek!

Jobbsincs beszökött hát a híres kertbe. Faragott szobrocskák közt nyiladozott a sok szép virág. Gyönyörűséges tornyocskák ékesítették a nyolc mezőbe futó ágyásokat.

Hej, szép füstöt vetett itt a föld! – gondolta a cigány, s beült egyik útvesztőbe. Mikor feltetszett a kisasszony szövétnekvilága, ő is eleresztette a nótát. Vagy tudott hozzá eddig, vagy nem, de mihelyt meglátta a szöttömnyi ablaknál a leányt, olyan édesbúsan siralta a fáját, hogy a csillagtüzek megújultak, a bimbók fakadásra fordultak tőle, a pávamadarak megreszkettek, s tárogatták hímes farkukat. Poltári Kata kihajolt ablakán a muzsikaszóra.

– Mit mívelsz itt?

A cigány rátérdelt cifrától nehéz ködmönére.

– Ezeknek a virágocskáknak muzsikálgatok!

– Vond, hajólesik! – kacagott a kisasszony.

A cigány úgy tett, mint a fülemile. Hol egy bokornyit távolodott, hol egy bokrot közeledett, de végleg ott ragadt.

Zólya Pál úrral pedig napokig ültek szerelmes dáridókon nagybotú Lőrinc pap s Iszkora Máté uram. A lantos diák mulattatta, de rávetette dorbézolástól véres szemeit Zólya Pál úr:

– No, Bath Marci! Te is szedd a vinnyogódat, s eredj te is Zsomborra!

Minden gyertya rájuk üszkösödött. Egymás szájába ásítottak, izzadt fejük egymás után dűlt be az asztalra. Bath Marcinak már kék volt a szája a hajnaltól, mikor a vigyorgó kapui strázsának megsimogatta türkös fejét, s elindult Zsomborra. A Homoród vize mellett azonban eldőlt az árnyékban. A szép füvek közt kigondolta, hogy mit fog mondani. Egyik vers dús és nehéz volt, mint a nagypénteken vetett viola, másik játszadozó, mintha gerlicemadár sétálna okosan az ágon. A kisasszony előtt azonban úgy megkövült, hogy egy szót sem tudott szólani.

Rá egy hétre Zólya Pál úr is megcsinálta a maga versét, de lóból és emberből. Megrakta kinccsel mind a kettőt, s olyan szép volt ez a virágének, hogy Katinka nem tudott ellenállani.

Bath Marci odafittyentett a lakodalom után mívestársának, a cigánynak.

– Szedhetjük a sátorfát, móré!

Attól fogva egy bokorral hátrább muzsikáltak a híres kertben.

A legtöbb férjnek a házasság után füle megvékonyodik, orra megnyúlik, a szépen szólásról leszokik, s komoly firhang ereszkedik az ábrázatára. A Zólya Pál úr homloka is benőtt a két markába a nagy gondtól, s bár a szája nem járt senkinek, mégis mindenki tudta, miért jött a fejedelem Zsomborra, a híres kertet megtekinteni.

Nemhiába rakatta itt Réka asszony ezüstrudas pitvarát tele bánatos rozmaringgal, volt ebben a kertben minden, mit Erdély-ország meg tudott teremni, a kecskeszőrrel kötözött gyenge fuk-sziavirágtól kezdve ezeresztendős tölgyig, s aranyserpenyőn fordult a kert kapuja. Ma már a rög gyomrában alussza álmát mindez, de akkor így volt. Annál szebbet az első világi majorság gazdája, a Jóisten sem látott.

Eleinte Őnagysága nem sok ügyet vetett az ágyásokra, hanem a pohárszó járta, s Jobbsincs cigány muzsikálta. Ittanak vendégszöktetőre, unszolásra, marasztásra, egészségre, kóstolásra, ukkon-poharat, asszonyörömre. Ittak mindenfélét: aszút, zsályást, szegfüvest, vakbort, ürmöst. Tisztelték a fejedelmet untig. Mikor a hajnali fülemile megszólalt, s a filegória kezdett feltetszeni, valaki elszólotta magát:

– Megjőve a filemilevárás!

A fülemilevárás valóságos szertartás volt eleinknél. Bokorról bokorra követték a madarat a legszebb asszony vezetése mellett. A madár hol itt bugyborékolt, mintha a bokor gyökere panaszkodna, hol a hátuk megett csattogott, mintha a föld minden virága egyszerre kacagna.

A fejedelem jeladásul levágta a drága serleget.

– Szépasszony, vezessen! Három részjószágot annak, ki a madarat elfogja!

Olyan labirintusok voltak a kertben, hogy aki csinálta, az se ismerte. Némelyike bevezetett a Rika rengetegébe.

Zólya Pálné asszony ránézett csendességtől fekete féijére, s csak azért is befordult egyiken. Ketten-hárman felszöktek szemkiszúrásból a fejedelem után, és eliramlottak abban az irányban, hol nem járatos a fülemile. Pekry uram visszahunyorította a medvebőrös lócára a heveskedő Zólya Pált, ki hirtelen serleget ragadott, és belenyomta fehér száját a borba. Úgy reszketett minden foga, hogy arany habbal telt meg tőle szénszínű szakálla. Mit nem adott volna érte, ha ennek az országnak összes fülemiléit borzadó haja szálaihoz kötözhette volna!

– Tyuhaj! Tyuhaj! Tyuhaj! – sírt a fülemile.

Mereven hallgatták az urak. A barna madár félelmében szárnyaival az ő szemüket verdeste. Bokor sem rezdült, álmodtak a virágok, még homály árnyalta a híres kertet, de már felöltötte harmattakaróját.

– Haj! Haj! Haj! – távolodott a madár.

Jobbsincs cigány rásírt a hegedűjére. Zólya Pál feketébb lett a cigánynál. A napóra halványan már megámyékolta a nagy arany négyest, a virágos, tilalmas völgyek ébredeztek, a virjasztó szájak izgalmukban fehéren gőzöltek a korafriss ájerben.

– Jaj! – hangozott a messziségből.

Madár mondta-e, asszony mondta-e, nem lehetne tudni!

Etves uram, a félig vak törvénytudó erre példázgatni kezdett, hogy Erdély törvényei olyan bölcsek, hogy a hitvest, ha hűtlenség szennyében találtatnék, férje hatalmába adják, s viceversa.

Mire visszakerült a nagyságos fejedelem, irtózatos részeg volt valahány. A cigány is kétrét hajlott a bortól, és alig tudta vonni az incselkedő nótát, hogy:

Hol jártál, violám, ilyen korán? látom a cipellőd harmatos immánl

Ettől a perctől suttogni kezdették, hogy Zólya Pál úr beteg, eszi a medve epéjét nősténről.

Bath Marci, a lantos pedig minden hajnalban magával vitte a cigányt messzi a kert zugába, s egy csomó agyonnyomott virág felett reggelig vonatta a bús nótákat. Hogy senki se hallja, előbb egy hímes keszkenővel megfojtották a hegedűt.

A házba rejtették magukat. Sokat nem ajgáltak a világ fülébe. A kenyér megpenészedett asztalukon, nem sokat illették. Nagybotú Lőrinc papnak esténként fel kellett cammognia a toronyszobába. Csak addig maradhatott ő is, míg bor rontotta rekedt hangján felolvasta a törvény második szakaszát, mely pallost vet a házasok hitszegésére. Más szót nem tűrt maga körül Zólya Pál úr, csak a Lőrinc pap morgását:

– Articulus secundus!

A törvény végén mindig megcsókolta az asszonyt.

– De én megbocsátok!

Poltári Katinka bizony meghervadt. Törött élet törött vére járt a szívökre, de tovább ették egymást. Hol a férfi hajlott le a nyoszolya bojtos függönyei közé, hol az asszony dörgette meg ajtaját.

– Ha helyedben volnék, most ágyamban fejeddel játszanám, mert szeretlek… szeretlek, Zólya Pál úr!…

Máskor fennhangon tébolyultan énekelt:

„Vetekedik velem háromféle virág: egyikféle virág a búza szép virág… Ne vetekedj velem, te búza szép virág, mert bizony én velem széles, nagy e világ!”

Közben a fejedelem háborút kezdett. Zólya Pál úr elkomorult. Éjjel vereslett az ég a tüzektől. Pál urat mindennap zaklatták ország levelével. A madarak is menekültek, s a zsombori kertben a fülemilék megsokasodtak. Egy éjjel aztán a bokorággal a daluk is behajlott az ablakon.

Az asszony felrettent. Hirtelen felszökött ágyából, párnáival, aranyszőttes ruháival betömte ablakait, és remegett, vajha pusztulnának el a föld színéről.

Urát titkon kémlelte, ha hallja-e, nem rándul-e össze a keserűség a komor alvó arcon. A fülemile tovább vert.

– Huj, ti bolond madarai!

Már minden eszközt megpróbált ellenük, de a daluk tovább is csattogva zengett. Ekkor erőtlenül a földre hanyatlott, látomásba esett. Ajtó, ablak megnyílt, borzasztóan megvilágosodott, s omlott be rajtok a számtalan fülemile. Néznie kellett, hogy a bűnszerző madarak hogyan lepik el a házat… Milyen diadalmasan röpködnek!… Zeng a megfojthatatlan dal. Szép Poltári Kata sikoltva rohant előlük ura ágyába.

– Ébredj, Zólya Pál úr! Ne hagyj!… Juj, ti borzalmas madarak!

Magánkívül didergett gyúlt orcával, rémült, lázas szemekkel.

Most már dédelgette asszonyát Zólya Pál úr. Eljátszott gyönyörű fejével, aranyhajával, erőtlen ujjaival. A madár csendesen szólott az ablak alatt.

– Ne félj, hidd meg édességes szép hitvesem, hazudik Etves uram, mert nincs az szerelmet sértő ártikulus a világon!

Mikor azonban az asszony a madár felé sikoltott újra, fejszére parancsolta jobbágyait, s nótamondó két társát, Bath Marcit és a cigányt az ablak alá parancsolta.

– Vonjatok neki szép dalt, fiaim, hogy ne hallja az madarat!

A fejsze pedig csattogott a kertben, s mire megvirradt, a világhíres szép kertnek csak híre maradt.

A fülemilécske pedig szorult ágról ágra, itt jajgatott, ott is vert bús szava. Szép Poltári Kata pedig követte loppal, mezítláb, fekete úton. Ura kacagva biztatta: – Most ott szól!… – Még jobban kacagott, ha a madár elröppent.

– Hej, fejszések! Verjétek már agyon! Három részjószágot annak, ki a madarat elém hozza!… Szorul már az madár!…

Úgy volt.

A barna szárnyak az utolsó bokorról felcsaptak az égbe. Szép Poltári Kata kiröppent lelke oda is követte…

– Lassabban vonjátok, szomorú húrra tegyétek a kezet – aggódott Zólya uram. – Nem látjátok-e, ti ebek, milyen szépen alszik?…

RAPSÓNÉ RÓZSÁJA

Minekutána Rákóczi nagyságos fejedelmünk háborúságai véget értek, s a Bethlen István uram törökhöz szökdösését is keményen eligazította, a föld népe hazaszéledt. Péchy Simon uram a tömlőcből újra országszékébe szállott, s a bözödújfalvi zsidók elégedetten rázták szakállukat. Az üldözések szüneteltek, és hangosan kiálthatták hétszer egymás után: „Adonai hu ha Elohim!”

– Egy az istenség, nem más!

Az ország ugyan bőven el volt látva holttesttel és nyomorúsággal, de szerencsére a tél az idén korán elment. Arasznyi növése látszott a fűnek, a fák hányták a levelet, gyenge harmathajtást. Minden szegény ember megfogadta szolgának a saját árnyékát, és két rongyos tehénnel nekibolondult a szántásnak. Olyan szorgos volt a mezei munka, hogy a gerendán lógó innapi lájbi zsebébe bátran beledögölhetett az egér, amíg észrevették.

A tekintetes karok és rendek azonnal hozzáláttak az országgyűlésezéshez, s ezzel a szombatosok mértéke betelt. Terminusokat, napokat tettek ellenük, s három vallás papsága felváltva rágta a fejedelem fülét. Péchy nagyságos urat törvény elejibe rántották, s a nagyurakat az ágyasházból húzták ki a zsidózás miatt. A népre ráborult a mártíromság fekete palástja. Bözödújfalu ellen hol az unitáriusok, hol a kálvinisták csaptak ki egy kis hittérítésre. Hitvalló papok vesztették el Énokot is, a himnuszszerző székely prófétát és világszép leányát, a szelíd Esztert, igen emlékezetes módon.

Az öregszeren lévő, süvegtetejű nyájas emberi hajlékok békében füstöltek. Az eszterhéjjas, iratos oszlopú tornácokon délignyílókák közt leányok kacagtak. A füstházban rég megette magát az ösztövér szalonna. Színes csergék alatt békén aludt a falu népe, mikor a lator hajdúk megverték az ablakot, és veréssel, öléssel fenyegetve, templomba parancsolták a népet. A harang egy óra hosszat szüntelen szólott. A cinterem előtt vigyorogva pellengért állított egy cigány.

Sejtelmekkel gyötrődve siettek a sokszor gazdát cserélt kicsi templomba a népek, és borzongtak benne, mintha a nap tündöklő szomszédságából kútba estek volna. Ilyen omladozó, rozzant istenházak mutatják, hogy a templom élőlény. A benne feltárt sorsok táplálják, s a meleg embertestektől kapnak fényt a falai. Isten és ember itt önmagával fizet egymásnak, de ahol annyi tragédia borult az együ-gyűen rovott szoborszentek lábára, nem csoda a csodatevés. A híve-vesztett templomok pedig meghalnak. Ezért olyan ez az istenháza, mintha a Szentanna-tó fenekén épült volna, s az ablakok ónkarikái között halak szeme csillogna be, hogy lám, mit csinál Kicsijézus. A Mária aranyhaja törik, és lefújja fejéről a hiányos ablakon bejövő szél. Mióta ez a székely falu az egyigaz zsidó hitre tért, az elhagyott templom ura önmagának tart istentiszteleteket. Olyankor vihart támaszt, a kucsmás házak villámlásban fürödnek, s félelem sötétít el mindent. A reszkető harang ütője rejtelmesen nyalja az ércet, a templomodúk megtelnek felhőkkel, s a szúette, avult orgonán játszani kezd Szent Mihály arkangyal.

Mára azonban kölcsönkért kántort hoztak a barátok a szigorú rendből. A nép néma és szorongó. Az ítélőszék tagjai – kemény, edzett törvényurak – a szentélyben várják, hogy ember és Isten között osztályt tehessenek.

Kezdődik az istentisztelet. Itt feledett füstös gyertyatartók pislognak az oltáron, mikor sebbel-lobbal, főre rántott kámzsával odalépik Leonardus gvardián. Sasorrú, szikár, tömérdek pap, mint a sziklára szállott keselyű. Lábujjai bevésődnek a facipőbe, ahogy énekli: „Veni Sancte Spiritus!”

Az orgonaszíjak csikorognak, s a kezdetleges billentyűk a félelmében nyavalyás kántor szeme közé pattognak. A nép feszült, mert nagy a vallás igézete. Készségesen omlik térdre, mikor az Úr testét felmutatja a pap.

Csak két ember nem hajlik a csengetésre: egy öles, ősz férfi s egy talpig fehér, szép leány. Susogva borzad szájról szájra a nevük: „Enok zsidó!” A kórusban egy legény két karjára búvik: „Énok Eszti!”

A nép letette a hitvallást. A nők gyöngyös pártákban, hímes patyolatú, csüpkés kézfejű ing alatt reszkettek. A férfiak, bogos üstökű öregektől a kemény Jegényekig, félelmükben beleszorultak a harisnyába. Sokan a zs’idótincset bicsakkal metszették le a hajukból.

De a győzelem nem vala teljes. Öreg Énok s a leánya ítélőszék elé kerültek. A székely zsidó keményen szórta az átkot:

– Hiába okoskodol, vén Barát! Mondhatsz ebhitűnek, zsidónak, fertelmes eretneknek, de él Ábrahám Istene, az, ki vasvesszővel elrontja a tü világotok!

– Kivonatom nyelvedet! – dörgött a dulló. – Restelld meg magad, tolvaj farizeus, hiszen székely volnál!

Énok csak rázta a fejét.

– Vád ellened, hogy pogány himnuszt írtál, s a versfőkbe foglaltad nevedet!

Szakállába simuló, lágy szóval bólintott a vádlott:

– Meg is áldott érte Istenem!

– Vihar idején kinyitod ablakod, hiszel a bottal fegyverkezett angyalban, kendővel övedzetten, könyökszíjakkal, zajosan fohászkodol. Ülöd a szombatot!

– De ha maga a fejedelem állana pallossal fejem mögé, nem tenném-e azt?… A Messiás eljövendő!

– A Messiás eljött! – zúgott fel a barát.

Kétkedve mosolygott az öreg, majd elzordult az indulattól:

– Hát eljött? Nézz körül, barát, ki tudósnak mondod magad. A népek holtak piszkában állnak. Rajtunk minden nemzet végigdúlt, és addig sanyargatott, míg utolsó aranyunkat is megszültük. Forró vérbe hányva állanak a világ trónjai. A népek gyűlölik egymást, ahány nép, annyi az igazság, ahány börtön, jó emberrel telve. Hol itt a Messiás? Ásszonyaink mindenkié, leányaink fertelembe vetve, hátunkon ostor, szívünkben keserűség. Minket a pestis szeret, a kolera s számos nyavalyák. Az országot mi fizettük ki, de csak a tietek, tekintetes karok és rendek. A kincsös hegyek, dús föld vérünket szíja, a sok szép erdő nekünk csak koporsófa. Mondd meg, atyám, barát: hol itt a Messiás?

Lélegzet nélkül folytatta tovább:

– Mi csak azt látjuk, hogy az oltár gyertyáiban is a tűzvészt kell imádnunk, házunk puszta, fejünk véres, kezeinken holt kölykeink, reménységünk senki! Mi hinni akarunk! Nekünk Messiás kell! Vigasztaló, igazságos, jóságos, emberbecsülő, élő Isten. Halljad, ó, pap, halljad, egész világ!…

Így szólott a vén paraszt zsidó, Enok, a szörnyű emberi mélységből felkiáltva. A barát nem felelt, csak hamuszín ábrázattal rázendített az ötvenedik zsoltárra:

„Könyörülj rajta, Úristen, a Te nagy irgalmasságod szerint!” A leányt alig is faggatták. Három szóval, konokul eltiltott magától minden kérdést, és eretneköltözetben hivalkodott bírái előtt a nyírott hajú, pokolra való istentelen.

Erre felgyűlt a pellengér, fénye bevilágított a templomba, és folyton erősbödött, mert a hóhér cigány hányta rá a sok szombatos könyvet, rojtos kendőt, imaköntöst.

A tűz világánál a törvény képviselője felolvasta a megrendült nép előtt az ítéletet, Urunk, az nagyságos fejedelem nevében. S mivel a konok zsidózó Énok eretnekségét káromlásokkal, lázongásokkal, gyalázatos szitkokkal tetézte… etcetera, etcetera: vagyona konfiskáltassék, önmaga kiseprűztessék a leányának mondott személlyel együtt, s ha netán valaki követné, fejét veszítse…

Míg ezek történtek, a tavasz dúsan tarisznyába fel szépséggel, ékességgel a madarak hátát.

A hajdúk elállották az Énokék házát. A tőkezáros, fakulcsos, vén hajlék okos ablakain többé nem leskődik be legény. Énok nézte. Maga bárdolta ember korában, mívelte ékesre, gerezdesre, kopjás tetejűre. Az üstöké együtt vénült, a mohos kapuzábé együtt vénült vele. Nyájas emberek jó szokású hajléka volt, míg a barátok keresztet nem hajítottak a tetejére. Beteljesült, hogy a papot imádsággal, az ördögöt muzsikával, a búbánatot önmagával viszi be az ember a házába.

Ez egyszer azonban a pap magától jött. A vitézeket hátrább

parancsolta, a száldokfa alá, s benn a pitvarban megállóit. A leány ijedten dugdosta a zöld átalvetőbe a bujdosás kenyerét. Énok feketén reszketett az indulattól, és elébe lépett a barátnak:

– Nem viszünk magunkkal semmit, kár volt jönnöd, Barát!

– Értelmesebbnek gondoltalak – szólt engesztelően a másik. -Vagyonodat nem áhítom, de eretnekségedet fájlalom. Azért jöttem – bár a te igazad nem igazam -, de mert hiszed, bántalom ne érjen. Büntetésed megkaptad, de bántalom ne érjen, mert hiszel, és hited végén Istent látsz.

Énok meglepődött, töprengve hümmögött, fejét csóválta. Értelem és szív van a barátban, az való. Sok gond füstölgött még a fejében, de eljött az idő, mennie kellett. A népet az útra parancsolták, mert csúfosnak szánták a faluból való kivettetésüket. Ám a barát melléje állott a zsidónak, és a vetéskapuig nem tágított. Szép, mély igéket vetettek egymásnak, egyik Krisztus, másik Mózes szája után, s a két öreg mit törődött Eszter leányzóval, ki némán hullatta könnyeit, kedvét, ifjúsága rózsáit a falu porába. Nem eszméltek rá, hogy az ő ifjúsága az egyedül igaz élet, mely a palánkkerteken átcsalja a virágot, hogy kövesse a száműzetésbe.

A távolságtól már kicsire apadt a falu, mikor a szép Énok Eszter felsikoltott:

– Apám, édesapám, jaj, eresszen vissza!

És eszelősen állott, mint a kisírt szemű halál.

– Eszter! – zöldült el a székely. – Ékös, bolond fiam, Eszter!… Mi lelt? Hát itt hagynád hitedet, apádat? Ne hajolj el tőlem!

Hímes volt a rét, a hegyeken izzadtak a juhok, meleg, nyárszerző szellőcske vert. A messzi falu házai a torony köré gyűltek, és ők minden lépéssel vesztegették szép Erdélyországot. A leány másodszor is lángoló fejéhez kapott:

– Kicsi csürkéimnek enni sem adhattam, fehér báránkámtól, anyám sírhompjától el sem is búcsúztam! Jaj, eresszen vissza!

Vércse szitálta felettük szárnyát, majd elúszott az is, beleenyészett a hegyek szírijébe. A leány vánszorgott, gyenge, összetört volt, mint a megfázott búza. Enok, a bölcs lengette nyakába rothadt haját.

– Mi az élet?… Isten bosszúja az emberen. Kár azért nyújtani!

Tégy, ahogy akarsz, Eszter, de jussak eszedbe majd, ha szerelmes legényed elkerül! Nem hallottad-e, oktalan asszonyi állat, hogy Kolozsvárra küldik a füleit annak, ki követni mer?… Két szőrös fül pedig több, mint a szerelem!

Hogy a leány mégis összeesett, felkacagott dühében, ölébe vette, és a szombatosok heves, igen foganatos átkára fakadt üldözői ellen:

– Halld meg szómat, szót meghalló Nagyisten! Kik örülnek, keserítsd meg, napjaikat rövidítsd meg, tanácsukat bolondítsd meg!

Mégis mentek, mendegéltek. Zsebkendővégről vezette a földön futó halál. Bánatuk nagy árnyékot vetett. Néha visszanéztek a falura. Ahogy a nap szállott, úgy hűlt ki bennük az élet. Pedig a föld szánta, virág virágnak adta lépteiket, mégis elfáradtak. A vén eretnek biztatta leányát:

– Tarts ki, lelkem, mindjárt szállást verek! Csak madárszállatig megyünk.

Erdőbe tértek. Az Eszter szeplőtelen, fehér ruháját elnyelte a rengeteg. Ezüst moha csalta, híves, puszta föld vonzotta. A mély ségek ásítottak, patakok halkan pöröltek, de ők meg nem álltak, hanem addig mentek, míg az erdő szép tisztásba nyílott. És ez telis-tele volt soha nem látott, különös virággal. Énok Eszti örömében felsikoltott:

– Miféle e virág?

Az öreg próféta felvette két homályos szemét. Visszarettent, kezével megragadta, tétovázott, s borzadva suttogta:

– Az-é? Várj! Ne menj még! Az-é?… Az a Rapsóné rózsája!

Rapsónénak, a székely istenasszonynak végzetes virága. Mindentudó vén némberek ismerik a titkát. Bájol és öl. Ki meglátja, szerelemre gyúl értük, akaratát veszti, s tapodtat sem léphet, míg vérrel festett habot ver a szája, és mereven mosolyogva elpusztul. Az állatszagú virág ráhajlik az élő testre, és kiszíja.

Szántszándékkal cselekedett így a vén szombatos, ki sem hitétől, sem hazájától megválni nem tudott. Itt volt a madárszállat, mellyel bujdosó magukat biztatta. Ez a rejtett helye a földnek, s fekete csont földje, meddig bizton kitart minden szegény ember kenyere.

– Szép fűágyat vetünk, tüzet teszünk, egyet jót pihenünk – így biztatta leányát.

Énok Esztert tartóztatni nem lehete. Derékig futott a virágok közé. Pillanatig megdermett az apa, aztán elszántan, reszketve biztatta:

– Szedjed, Eszti, szedjed!… Vesd meg ágyad, Eszter!…

A leány már kábultan dalolt. Megtépte ruháját, kacagva rikoltott:

– Hej, szép Erdélyország! Milyen furcsa hely ez? – tért magához ismét.

Körös-körül minden sárga, mintha arany hófúvás csapta volna meg a fák lábait. A szédülő tekintet előtt egymásra düledeznek a hegyek, a kisírt szemű csillagok borzasztó magasba szállnak, a füvek beszélnek, a holdból pókok ereszkednek aranyszálon. Mezők, völgyek megzendülnek, hajnali nóták, szarvasmuzsikák töltik be az erdőt.

– Hej, szép Erdélyország, nem megyek bujdosni, száz vagyon szeretőm!

Már nem látta a háta mögött romba dőlt világot. Ifjú volt, szépséggel és szomjúsággal teljes, kinek nincsen éhség, romok, hulla, ördög, vén, szélhűdött világ, torz ember; inkább vagyon dal, szerelem, vágy és szépség. Fertőzött vén apja már látta, hogy ha kézen fogva vezetné is ki a Rapsóné virágai közül, Jehovát, mindent megtagadna most már az ifjúság, mely minden elpusztult világrend fölött új világot lát. Kicsit kétkedett.

– Tegyem, ne tegyem? Nem lehet! – mormogta tovább.

Ha a pusztába vezető tűzoszlop eddig elvezette, nincs többé visszaút. Hát ő legyen világcsúfjára hitében hanyatlott, szemétdombra kivetett, Jehova tagadója? Sohasem! Ő sem és semmi pereputtya! Harag hullámai mosták két roskadt szemét, ha a történtekre visszagondolt. Irtózatos indulattal füstös, sovány karjaira szorította az imaszíjat, s üvöltözve siettette a halált a gyermek, a gyermeket a halál felé.

– Szedjed, Eszti, szedjed! Vesd meg ágyad, Eszter!

A föld pedig puszta és üres vala, és sötétség vala a mélység színén, és nyomorult volt az ember hajszálától sarukötőjéig.

Mire az első három csillag helyet váltott az égen, szombatos Énok Eszter volt a legszebb Rapsóné rózsája.

Apja szörnyű háborgással ekkor felöltötte imaköntösét, fejéhez viaszgyertyavéget gyújtott, és elkezdett virrasztani. Feltekintett a világmennyezetre, tébolyultan így altatta gyermekét:

– Lelkemből kiszakadt, ékes kis virágom, ó, szállj le reá, te boldogító álom. Kedveld meg őt, Nagyhatalmú, ki az harmatot is magadhoz vonod, mert illeni fog szép fodor fellegeid közé, s ott is a szebbik lesz!… Nincsen bélagyöngyös selyempártád, bizony vagyon tiszta fehér orcád!…

Az éj zürbölt. Nagy égi harmat lepte be a leányt, ékes orcája lassan megfagyott. A vén székely zsidó szava mindegyre szíven szakadt. A homály elől futott a hold. Tiszteletére földhöz bólintotta tar fejét, és búgva, töredezve elmondotta a szombatosok hasznos és felette szükséges újhold-könyörgését. Végül a kerubi-mok és szerafimok közé ajánlgatta a holtat.

– Mert Érted öltem meg őt, Isten! Tövisre akasztott bárányom ő, ó, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene!

Az ég lassan kezd árvulni, a föld homálya kezd rá feltolulni, a fák, mint böjtölő zsidó árnyéka, ijesztőre nyúlnak. Székelyföldet komorság takarja. A fájdalomtól vakon ül, ül Énok a fűágyon.

– Vajon szabad-e egyik hitnek a másikat megölni? – vitázik magával.

A föld bűbája, ereje őt is lassan leláncolja, tagjai megbénulnak, de mintha belül hirtelen száz esztendőt fiatalodnék, agyában felgyűl, mint a villámütés felcikázik a lét kérdésének nagy felelete, hogy az élet értelme maga az élet. Az élet pedig: világot teremteni és szeretni. Erre különben minden haldokló rájön, és most Énok is felszöknék, hogy hirdesse fennen, költené gyermekét, de nyelve elfogyott, a Rapsóné rózsáinak ölelő indái, csudavirágai többé nem eresztik.

– Mindegy! – pöttyentik ajkai elhalón.

Az ég sátoros ezüsttornáca lassankint feltetszik. Kevéssé még elportyáz elméje, végül alázattal felszól az Istenhez:

– Foghassák már értünk az ökröket!

És szépen bal tenyerébe hajtja szomorú fejét.

A felettük ülő bagoly még egyszer felveti a kérdést:

– Mi hát az élet?

És hanyatt zuhan a fa mély odvába, mert jön a virradás, ideje lejárt.

Új nap hajnalodik a föld mind a négy határán…

ÍRÁS A KÖVÖN

Idekinn, nem messze a gyergyai havasokon egy szürke sziklafalon elmosódó képírást találtak a kőbe égetve. Tudós emberek fejtegették, veszekedtek egymással, hetet-havat összeírtak róla, kiolvasták az Attila édesapánk nevit is, de igazi értelmét egy öreg pásztorembertől tudom, ki azt mondta, hogy változzék ugató kutyává, ha nem igaz, tehát igaznak kell lennie.

Kár, hogy nem tudom olyan szépen elmondani, mint ő.

A nap leáldozása felől a Tisza vize csillogott, partjain törpe fák halászgattak. Távol a fény vörösségében jegenyék melegedtek, s varjak keresték a hunok kárát. Az utolsó sugarak olyan sűrűséggel hullottak a vízbe, hogy kaszálni lehetett volna őket.

Attila édesapánk elajándékozott bolondja megszökött Aetiustól, s hazafelé tartva kereste a világverő népet, de a hunok eltűntek. Útjában sok cigánynépet megkérdezett, de mindenik ínyét mutatta örömében.

A népvándorlás útjai fehér ostorokként feküdtek a világ hátán. Egy-egy kíváncsi madár ha felfordítja a kavicsot rajtuk. Ezen találkozott a bolond egy nyugatról jött kántusos baráttal, ki saját arca árnyékában pihent. Beszédbe ereszkedett vele.

– Láttad-e a hunus népet?

Kereszthányó ijedséggel válaszolt a barát:

– Vége a hunus népnek!

– Káin legyen keresztapád, kimártom a szemedet! Mit hazudsz?

– Agyaddal vitatkozzál, uram! – fázott a szó a barát száján.

– Huj, te nyavalyás! Hát barbárnak nézel?… Nyelvedre cseppentsem-e orrod vérét? – és mérgében ott hagyta.

Setét fájdalommal bandukolt az úton.

– Igaza van a barátnak!

Már a népek nem rebbennek fel ijedten útjában, mint surrogó fürjek. Eltűntek a bálványfákról a vándorjelek, az áldozások berkében ebek őrölték fel a hamuban feledett csontot, melynek repedéseiben írva van a jövendő.

Hej, pedig milyen más élet volt ezen a rónán! Az esti pihenésben addig hallgatták a nótát, míg az egyik szemük kisebb lett a másiknál. A férfiak a bajszot sodorgatták töprengve, kis borjak és csecsemők álmosan szoptak a duzzadó emlőkből. Szél hordozta a vágyat, az eb a család körül az orrára hullott harmatot szemlélte. Távoli fa csendesen ingadozik, és szép sóhajjal lehajlik, hogy megcsókolja a tövébe menekült virágokat. A fehér jószág a rónán elszenderedve csakhamar a földbe süllyed, s a szellő időnkint fel-felszítja a pásztortüzeket, hogy kedvenc gyermekei, a hunok meg ne fázzanak…

És most a világtervező nép nincs sehol. Keresheti szegény bolond akármerre: víznek lementire, holdnak feljöttire, búval telt pohárban, utaknak porában!…

Már csak a sírból, ha előkerülnek a szkíta ékszerek, aranyturulok, szasszanida párducok, kígyókban hizlalt drágakövek, királylányok hajából font halászháló… Már valahol a bolygók közt hányódik a hunok feje.

Földnek eresztette a lova is fejét, s könnyé oldódik a hátán a reggeli harmat. Oldalt billenti nyakát a bolond.

– Jóccakát, hunok!

Szemét se veti fel, míg lova fel nem horkant egy holttest felett. Thrák fegyveres. Látja öltözetén. Arra keserűen ráhurrint:

– Sokat ittál a véredből, földi!

A halott hasa, a puffadt kenyérzsák rossz szagú, száján zöld legyek másznak. Kezei véresek, mintha vörös lovagkesztyűt viselne, vonásai erőltetettek, szíve roncsolt, és kitiprott belekkel hever a földön.

A bolond undorodva rúgja fel.

– Eredj utamból!

A barázdából madárszó röppen fel, de alig fut a lova szusszanásnyit, mind sűrűbben fekszenek a halottak.

A bolond szeme felcsillan.

– A hunok jártak erre! Utánuk!…

Borzadó üstökkel ugrat át a holttesteken. Már csak a lova szagolja a föld rettenetes termését.

Az erdélyi havasok közt pihent meg először. A véghetetlen térség, a beláthatatlan rónák elmaradtak. Hegyek hullanak le meredeken az égből. Az erdőkben a hollók örömükben görögül imádkoznak. Kisurrannak a mély vágásokból, és lebegnek a világ sorsa felett.

Az embereket elkerülte útjában. Csak egynek vágtatott utána. Annak hun volt a ruhája.

– Hol vannak a hunok? – riadt rá.

A bujdosó nehezen állott rá a bizalomra. Egyet-mást mégis odaköpött neki:

– Addig valahogy csak megvoltunk a nagy Itel kán halála után, amíg meg nem hallottuk, hogy Uszpirú és Ildikó királynék is belemarkoltak a vezér kincsébe, és Aquitániába szöktek.

A bolondot elfutotta az indulat. Tőrére vetette kezét:

– Te… Tisztultál-e víz által?

A bujdosó hallgatott.

– Tartsd az orrodat, hogy csonkítsam meg! – dörgött a bolond.

– Jóra vitatom szómat! – kérlelte a másik.

-Hazudtál! Megkeresztelkedtél! – dühöngött a bolond, és a mellébe vágta tőrét.

Csüggedten mászott tovább a bolond. Felkínlódott a hegyek tetejére, és addig nem állott meg, míg a gyergyói Kárpátokban ki nem könyökölt az utolsó csúcsok tetejére, és be nem takarózott a felhők rongyaiba. Nem ment tovább. Minek?… Egész hun törzseket látott ugyan a hegység oldalán, de őket is elkerülte. Azok se a régi nép már!… A nagy kőoltárok közt ráesteledett. A hold szemei láttára ragadt fel egy sziklafalra. Nézte zsibbadtan, lehulló végtagokkal.

– Uszpirú, Ildikó!…

Lábai alatt a messziségben fejszék csattogtak, hun szavak zaja kélt, de dal szava nem kélt sehol.

A köd lassan megvakított mindent körülötte, és zűrzavarosan szűrődött át rajta nehány tüzecske fénye. Messze Ázsia felé beláthatatlan csend és feketeség. Jó volna oda visszatérni, de nincs ereje. Az a világtervező gondolat szégyene volna, és… mégis… itt alant hunok fáznak a permetező ködben. Ha már megtalálta, nem hagyja el, csak éppen megjelenti nekik, hogy ő is itt járt.

Fát halmoz össze, és máglyatüzet gyújt, hogy lásson. A bolond arca és a ló ércfara fénylik a tűzvilágban, mint két reszkető keleti fantom. A hasadékokban rejtőző néhány fűcsomó, pár szál gyopárvirág is feltetőzik. A sima szikla alatt pattog a tűz.

Elüldögél, virraszt.

Majd, hogy az időt verje, tőrét veszi elő, és megkarcolja a sziklafalat. Nyugaton hizlalt elméje gyötrő gondolatokban vergődik. Hirtelen kiegyenesedik, mintha a nagy Itek kán szelleme magasulna a tűz fölé, hogy utolsó tervét kedves bolondjával meghányja-vesse.

Most megjelentem, hogy itt voltam! – villan fel a gondolat.

Fölényesen válogat magában, hogyan tegye, melyik írás lészen maradandóbb: a gótoké, római, a hun, melyik… Tőrét a tűzbe veti, és izzó fehérre hevíti. Ilyen szerszámmal szokás a sziklára írni.

Aztán a tőr nyomán piros, kék, zöld füstöcske támad. A vonalak összeölelkeznek, és formákba zárulnak.

Betűképekben ír a bolond.

Üde, csinos virágfejek, furcsa porzók, bibék támadnak a keze alatt. így szórja be a sziklát betűképeivel.

Ki tudja, mit jelentenek?

Madárka eszik egy alak fejéből. Az a nagy Kánt jelenti. A virág Uszpirú királyné, ez a karcsú Ildikó asszony. Csúnya, repedt, varangyos béka lábaiknál. Az maga a keserű bolond, aki innen még az éjjel eltűnik, ki tudja, hova, de szörnyű talánya a sziklán írva ezer év után is fennmarad megfejthetetlenül. A nagy talány és kérdés, melyet felvetett a népek sorsa felől.

– Véled-e, hogy a virágnak több a jussa a földön, mint az embernek?…

És felkél a nap.

Az ébredő emberek az élet gyönyörűségétől elkápráznak. Senki sem gondol a hunok virágára, mely lassan-lassan tűnik a kőről.

Ha majd egyszer… ha mégis… – ne adja Isten – végleg eltűnik, mi is a napba hajíthatjuk a tőrt, mint a nagy Kán bolondja a gyergyai havasok tetején…

FADÖNTŐ EMBEREK

Három napja nem hallottam emberi szót. Félig már megbolonditott a havas. Szinte egy hete, hogy nem akart megvirradni. Hideg köd porzott, áztatott mindent. A vigasztalan, mocskos, ősz végi avar betegen rothadozott. Az ember szája kihűlt, benedvesedett, ha nyitva feledte. A szálegyenes bükkökből néma erő, vad kérlelhetetlenség áradt. Nehéz szagok ülték meg az erdő mélyét, és fázott a moha a bokrok alatt. Csak a vadak elhullatott piszka ragyogott zsírosán, mint a cseppentett szurok. Izgatott, sötét és álmos voltam. Setét gondolatok kergetőztek agyamban, és ok nélkül káromkodni kellett.

Az aljban favágók táboroztak. Száraz gallyakat tördelve ereszkedtem le hozzájuk.

– Jó napot!

Nem fogadták, csak zordul néztek. Dühösen repedt, fekete markukba köptek, és tovább vágták a fát.

Bánja az Isten! – gondoltam, és odacammogtam a tűzhöz, mely az egymásnak támasztott szálfákból hevenyészett kalyiba előtt kínlódott.

A favágók elkísértek a szemükkel.

– Hé! Mit keres maga itt? – károgott rám rekedten egyikük, de számba se vettem.

Kibontottam a hátizsákot, hogy faljak valamit.

A favágó dühösen magasra emelte fejszéjét, és lesújtott a fára. Arca eltorzult, az ütés csattant, és mély, bántó visszhangot vert a rengetegben. Megrándultam, mintha a homlokomba sújtott volna.

Ketten fűrészeltek. A harcsafűrész kietlenül sírt a kezükben.

Minden nesz ingerelt. A tüzet megvarizsáltam, ágakat hánytam rá, és néztem. Hideg, vörös orromon végigszippantottam a fanyar illatú, meleg füstöt, a láng arcomba sütött. Jólesett. Ásítva nyújtóztam, és élveztem az evést. Kéjesen hosszúra nyújtottam, minden falatot külön élvezve, megbecsülve, játékosan, úri gőggel semmibe véve a fára görnyedő nyomorultakat, kik úgy néztek rám, mint veszett farkasok, majd elfordították fejüket, és hülyén belebámultak az erdőbe.

– Meg kell adni, hogy dolgoztak! – néztem végig a letarolt erdőn.

Egymásra dőlve, nyugtalanító zűrzavarban hevert a sok ledöntött fa. Halott, vastag, merev törzsek ágaiktól megfosztva, csonkán, bénán vagy felhasogatva lassan bámulták a levegőn. A félig-meddig kiapadt nedv úgy olvadt meg rajtuk, mint az emberi vér. Szegény meggyilkolt fatestek. Távolabb a meghagyott magfák alatt kész kaszajok sorakoztak.

Kutya kemény dolog a fadöntés. Minden ütés megrázza a testet, lelket. A fáradt kar szinte kiszakad a tövéből, a feltört marok ég, sajog. Próbáltam én is eleget, és gúnyolódva kacagtam, hogy nem kell csinálnom. Ingereltem is őket. Jólesett látnom, hogy az ételt valósággal kinézik a kezemből, a fehér kenyeret, szalámit, gyönyörű szalonnát, ezüstpapírba csomagolt úri sajtot. Morogtak magukban, mint a kutyák, és gyűlöltek. Én is gyűlöltem őket. Ők sem tudták, hogy miért, én se tudtam, miért; csak olyan fekete lett a szívünk, hogy összesirült tőle a szőr a mellünkön. Elfordultak, kínlódtak, de nem tudták a szemüket levenni rólam.

Egye fene, mit bánom!

Jóllaktam, és a láng arany függönyébe burkolózva szivarozgattam.

Egyik fadöntő ember durván rám bődült:

– Hé!… Szedje a sátorfát, s menjen innen, míg jól van dolga!

– Miért? – dobtam oda a szót foghegyről.

– Ne kérdezze, hanem menjen, amíg lehet!

– Mit fenyeget?… Mi baja velem? Most már csak azért sem!

Az ember nem ért rá válaszolni, mert a fa megingott. Zuhanni

készült. Ezek életveszélyes pillanatok. Minden fa ledöntésénél újra és újra meg kell menteni az életet. A veszedelem kiszámíthatatlan. Hiába döntöm oda a fát, ahova akarom. A vége felpattanhat, vagy a magasba repülő letört ágak verhetnek agyon. Még egy-két fejszecsapás, az emberek hátraugranak, a szálfa meginog, reccsen, és hatalmas ívben, zúzva, törve maga körül, végigzuhan a földön.

Sikerült.

Megkönnyebbülünk.

Pillanatra elfeledkeztek rólam. De csak pillanatra. Baljós pillantást vetnek felém, hogy még ott vagyok. Nem szólnak, csak megcsóválják a fejüket, és odacammognak a másik fához.

Baj lesz.

Ők is, én is, a fák is, az erdő is, minden tudta, hogy baj lesz!… Ma valami nagy baj lesz! A halál ólálkodik itt.

Az én halálom! – rezzentem meg, és valami unszolt, hogy fussak innen, de keményen összeszorítottam a számot. – Mit? Hogy elfussak gyáván, mint a megvert kutya?… Az istennek sem!

Pedig a perc közeledett.

A ködcseppek ólmosabbak lettek, az erdő setétebb, a tűz haragosabb, az álló faszálak merevebbek, az ég elhagyottabb, a föld súlyosabb és bénább.

Mégis megyek!… Bolond volnék, ha itt agyonüttetném magamat ezekkel a vadállatokkal! Mit vétettem nekik?…

Tudom, azt vétettem nekik, hogy úr vagyok, dologtalan, kényes úr, ki hetek óta itt csavarog a havasban, lopja a napot, jádzik, élvez, kirándult, pénze kell hogy legyen, mindene megvan, míg ők éhesen, nyomorultul kínlódnak a fával, otthon meg a fene eszi meg a családot. A sok baj megvan, az adóért ölik, űzik, hajtják ezerfelé, két hete egy krajcárt se kaptak, az élelmük is elfogyott. Két napja nem ettek, s ez a nadrágos tekergő idejön, csúfolkodik velük. Hogy a fennvaló Isten!…

Minél inkább telik az idő, annál sűrűbb a gondolat, sötétebb a homlok. Már nem bírhatják sokáig.

Igazuk van, és még sincs igazuk!

Azért sem megyek! Mért akarják rajtam kitölteni a bosszújukat!… Lesz, ami lesz!

Szalonnabőrt hajítok a parázsba, és nézem, hogyan kunkorodik. Pompás illatát a favágók orrába csapja a szél. Semmi sincs, ami az éhes embert jobban megvadítaná. A medvét is így hajtják ki a barlangjából.

És tényleg, mintha elvágták volna, a munka hirtelen megáll. Odanézek.

A félig berótt fa tövéből az ember felegyenesedik, marokra kapja fejszéjét, és megindul felém. Látszott rajta, hogy révedezik, kábult, szinte nincs magánál.

Talán nem is tudja, hogy mit csinál, csak jött.

A többiek is eleresztették a fejszét, eldobták a szaggatófűrészt, és néztek. Rajtuk is világosan látszott, hogy valami mindent megbénító erő, érzés, indulat vagy tudja fene, mi, igézte meg. Egyik-másiknak mozgott is hangtalanul a szája, hogy odakiáltson a gyilkolni jövő embernek, de képtelen volt cselekedni.

A fadöntő ember pedig közeledett.

Lassan jött, őrült nézésével előre igézve, önkéntelen lopakodva, neszt kerülve, ösztönösen óvakodva.

Zsibbadás gyengített el, ültem, és nem bírtam mozdulni. Homlokcsontom, ahova bele fogja vágni a fejszét, összehúzódott, s pillanatra elsetétedett a világ. Nyelvem elakadt a számban, és nem tudtam felordítani. Önkéntelen négykézlábra szédültem, és furcsán bizsergett a gerincem. Jólesett az elszédülés.

Aztán felugrottam. Harag lobbant szét bennem. Arcom eltorzult, izmaimon eláradt az erő.

Meg fogom ölni ezt az embert!…

Homályos tiltakozás támadt bennem, de olyan halk, olyan bizonytalan és szótlan, mintha a világ végéről kiáltották volna:

– Ne… ölj!… Nem… sza-bad!…

Hirtelen elpattant az agyamra feszülő fekete burok, és örvendezni kezdett az egész bensőm, mert csak most láttam, hogy a fadöntő ember gyenge, kiéhezett, piszkos, rongyos, nyavalyás, elsorvadt félvadállat, ki velem nem mérkőzhetik.

El kell az ilyent pusztítani, mert megsértette az egész világrendet azzal, hogy él.

Valami effélét éreztem.

Soha ilyen felajzott gyűlölet nem rázott meg, és előre habzott a szájam a vérontás őrült pillanatához. Összeragadt ököllel, némán vártam, a magából kivetkőzött ősember éberségével.

No most!

Visszatorpantam, mert az ember előttem egy lépéssel megállóit.

A rápillantás segítségével láttam, hogy fiatal, fekete és szörnyű.

Ha egyet moccan, vége van!…

Valami zengeni kezdett bennem, mintha kifeszített beleim hegedültek volna.

Az ember most összerázkódott, és a felemelt fejsze kiesett a kezéből, kezei ott maradtak a levegőben félig begörbített ujjakkal. Nehéz feje kóválygott, lassan pislogni kezdett, mint aki most ébred. Fakó és kopár volt. Az indulattól kifeszült arca behorpadt, csontjai kiütköztek, szemei visszasüllyedtek fekete üregükbe. Szemem láttára soványodott, apadt, száradt, sorvadt ijesztőre.

A veszedelem elmúlt.

Megkönnyebbültem, de lihegtem, és a szívem erősen vert. Bizonytalan, kimerült voltam, mintha egy szál kötélen függnék a felhők között.

A fadöntő ember szégyenkezve, bánatosan mondotta:

– Engedjen meg, tekéntetes úr!

– Nincs semmi baj! Nem történt semmi! – bátorítottam.

Az ember azonban nem figyelt rám. Mohón előrehajlott, és rámeredt a kenyérre, szalonnára, ami ott hevert a lábaimnál a tűz mellett.

– Éhes vagyok! – hebegte lángoló orcákkal.

Megrendülten és kedvesen kínáltam:

– Hát egyél, testvér!,.. Nem tudtál szólni?

Most már sajnáltam és szerettem szegényt.

Felszabadulva, mosolyogva a többinek is odakiáltottam:

– Hé, emberek!… hagyják abba a munkát, jöjjenek, és faljanak valamit!

Az emberek egymásra néztek, és lassan megindultak a tűz felé.

MIHÁJ

A fák duzzadtan nyújtóztak, a madarak szárították harmatos hátukat a kelő napfényben. A távolban báránykák reszkettek erőtlen lábukon, és a ködtől ezüst bajsza lett a pásztornak. A favágók füstje kéken csavarodott fel az ég felé. A fatetők közt járt a szél, és remegtek a frissen rügyező ágak a fejszék csapása miatt. A favágók felnéztek minden fára, hogy a dőlés irányát kiszámítsák, s ilyenkor hideg ködeső hullott fekete arcukra. Távol a szirtfalak mögött megzavart medve vonult tova alázatosan, mintha olvasót mondana. Finom tavaszi nesz kélt mindenütt, mintha az alig hajtott füvecskék híreket suttognának egymásnak. Furcsa illatok kábítottak, és édes lett a nyál az ember szájában. A csorda a csíki oldalon a vályúknál állott, s a nagy fehér állatok magasra tartott, fekete szájáról hosszan csurgott le a víz, mikor elbődültek:

– Jó vizet ittam!

Az őzek indokolatlanul megfutamodtak, és hirtelen megálltak, mintha eszükbe jutott volna valami. Finom orrocskájukat egymáshoz értették, és azt mondották:

– Semmi sem esik olyan jól ilyenkor, mint a csók!

Arról azonban senki semmit sem tudott, hogy az éccaka a Szabandi Miháj kalyibájában meghót Julika, a leánka. Csak akkor ijedtek meg mindenek, mikor Miháj kiállott a kalyiba szájába, és rekedt-keservesen elbődült:

– Meghót!

A favágók lassan, kényelmesen odacammogtak, megnézték, fejcsóválva valamit morogtak, és újra visszamentek a fák közé, és újra vágni kezdték a fát.

Julika pedig ott feküdt a puszta földön. Színes szőttesrokolyácska volt rajta. Lenhaján még csillogott a halálverejték, arcocskája piros volt, és a nyakára kötött pántlika gyűrött volt a küzdelemtől. Szelíd, szép harmat-leányka volt, mintha csak aludnék. Még egy kis napfolt is hullott rája, ami még szebbé tette.

-Hát elmenél te es édesanyád után! – panaszolta Miháj, s szárazon gondolkodott.

Esztendeje sincs, hogy meghalt az asszony, fiatalon. Nem is hitte, hogy beteg, hiszen olyan volt az arca még a ravatalon is, mint a rózsa. Egyet sikoltott azon az éjszakán, és vége volt, mintha nagy mennyei csudát látott volna, s attól dermedt volna meg. Nem is biztos, hogy meghalt. Ha rágondol Miháj, ma se hiszi.

Most aztán odaleve a gyermek is.

Egy kicsit nézi. Áll. Olyan nehéz megmozdulni. Valami mindig visszahúzza a testecskéhez, de mégse lophatja a napot mellette. Tempósan leballag a csörgőhöz, vizet hoz, hogy megmosdassa a halottat. Igen, de mivel?… Nincs más mód, leveti füsttől fekete ingét, s annak az aljával gyengéden megtörülgeti az arcocskát. Egyszerre megdöbben:

– Mit csináltam!

Egészen elcsúfította azt az ártatlan, szép gyermeket. A hamvát lemosta a víz. A homlok megsárgult, arcáról eltűnt a pirosság, és két fehér penészfolt támadt rajta. A félig zárt, kialudt szemecskék nem villantak fel többé kedvesen…

Ejnye, mit csináltál, Miháj!

Az ember megtántorodott, mintha csak most eszmélt volna rá igazán a halálra.

Foghatta már hatalmas, repedezett markába az apró kezeket, csókolhatta a kicsi, sárga homlokot.

– Lehetetlen, hogy meghót volna!

Nem akart belenyugodni. Ide-oda forgatta a testet, tapogatta nehézkesen, morogva, mint a medve, még egyszer meghallgatta, hogy hátha mégis dobog a szíve. Fejecskéjét is emelgette, próbálgatta, hátha van még egy kevés erő a nyakában, de a fej csak ernyedten hullott rá a vállára.

– Mindegy nó! – sóhajtott.

Rávetette a szürke kozsókját, hogy ne fázzék, aztán – nem tudta, hogy mit csináljon.

Eszébe jutott, hogy még nem frustokolt.

Leakasztotta a faágról a szőrtarisznyát, leült, a lábai közé vette a szalonnát, kinyeret, túrót, egy fej vereshagymát, és nyugodalmasan falatozni kezdett a halott mellett. Még meg is kérdezte, ahogy máskor szokta:

– Nem istálsz egy falatot?

Lassú, széles mozgással járt a szája, ahogy evett, kezében a feltartott hegyű bicskával. Csak a szeme meredezett, mikor nagyokat nyelt. Száraz, égő volt a torka. Hamar jól is lakott. Nem kellett se testének, se lelkének az étel, de evett szakadatlan. Félt abbahagyni. Gondolkodott is, de a következő pillanatban nem tudta, hogy miről.

Társai, a favágók ellenségesen nézték, hogy amíg ők ölik magukat a nehéz munkával, Miháj csak eszik, akkorákat nyel, hogy nyuvad meg tőle. Ami nem járja, az nem járja. A fa közösben van felvállalva, a pénzt is egyformán kapják, hát legyen a munka is egyforma. Oda is kiáltották neki:

– Mi lesz, hé, Miháj!… Az istenödöt, meddig hévizálsz!

Miháj megrázkódott, de még kikortyogtatta a maradék pálinkát, ránézett a leánkára, s mintha mentegetőznék, úgy mondta:

– Fát kell vágni! Te csak maradj itt szépen, mert mindjárt jövök!

Fogta a fejszét. Ujjával végigpróbálta az élit, s ő is odaállott az egyik fa tövéhez. Foga megcsikordult, arca keserűvé rándult, a fejsze hatalmas lendületétől a száján fütyült a lélegzet, s az ütés megdördült a fán. A szép, bő virics, a fa duzzadó, tavaszi nedve szétfröccsent, és a fejsze is nedves lett tőle… Úgy dolgozott, mint a marha, hogy „béhozza” az eltöltött időt. Recsegő, ropogó mennydörgéssel zuhantak a fák, és morajlott a fadöntéstől a tavaszi erdő.

Csak ozsonnakor pihentek, amíg faltak valamit.

Miháj nem szólt, nem evett, csak nézett maga elé, és beesett szemei, elkínlódott, kiéhezett arca, elapadt férfiteste olyan volt, mint maga a megtestesült szomorúság.

A vad favágók is megenyhültek.

– Te most hadd abba a munkát, Miháj – mondotta egyikük.

– Úgysem vesszük sok hasznodat… Eridj, csinálj valamit azzal a leánkával!… Úgyis a fél szemed mindig rajta van.

– Abbiza igaz! – enyhült meg Miháj. – A falu messze van. Késő lesz, mire hazaérek… Ha eltemettem, majd kipótolom, amivel elmaradok… Az én részemet én eligazítom… Mit csináljak, ha már így van.

– Assúj egye meg az életjit! Neked es eléggé kijut belőle -mutatta a részvétet Lázár Dénes. – Az egész heti kereseted nem lesz elég a temetésre.

– Nemigen! – ismerte el Miháj.

– Osztán miből élsz azután?

Erre Miháj nem tudott válaszolni, de a harmadik favágó kisegítette. Nagyot káromkodott megrázott ököllel.

– Avval te ne törődj! Amíg nekünk lesz, neked es lesz!

Emmá szép volt. El kell ismerni. Mihájnak könny tört a szemi-

be az indulattól. Meleg, drága könny.

– Köszönöm!… – makogta forró szájjal. – Az életben soha el nem felejtem!

– Jó, jó – szégyellték a többiek a meghatottságot.

Miháj szédült, mikor visszament a leánkához.

– Ejisze induljunk! – mondotta szelíden a halottnak.

Felpakkolózott, és felölelte a földről az apró testecskét.

– Hajtsad szépen a vállamra a fejedet!

Bal kezével még óvatosan el is helyezte a vállán.

Megindult. A Tepej alatt nyaktőrő, veszedelmes, nehéz út vezet a faluba. A fejszét botnak használva ereszkedett rajta. Sietnie kellett, hogy el ne setétedjék teljesen.

Ment, törtetett előre. A halott feje sokszor előrecsuklott, kalimpáló kezecskéit lehorzsolta a sziklafal, de ilyen kicsiségre nem nézhetett Miháj. Még arra sem volt ideje, hogy megszusszanjon.

A gyermek könnyű volt, mint a pehely, Miháj mégis alig bírta. Térdei reszkettek, a verejték hullott róla, s a falu végén le kellett ülnie pihenni.

Emberek, asszonyok jöttek haza a mezőről, akik látták, hogy Miháj ott ül az árok partján a leánkával. Barátságosan, kedvesen, ahogy illik, megszólították:

– Elaludt a lelkem?

Miháj elgondolkodva bólogatott, válaszolgatott!

– Elaludt!…

Az emberek továbbmentek. Siettek, mert már este volt.

ÖREG LEGÉNYEK

Van annak harminc esztendeje, ha nem negyven, hogy az akkor legügyesebb három legény: Széjjes Máté, Tamás András s az Ülkei Ádám fia, Béni csúful összekaptak volt Ignácz Rózsáért a táncon, s vért is eresztettek egymásból. Volt is kiért, mert olyan bolond több nemigen volt Udvarhelyszéken, de még azon túl is nagy helyet be kellett járni, hogy még egy ilyen testű fehérnépet lásson az ember. Ékes, szép volt, s csattant ki, mint az élet. A hangja édes, mintha mézet szopott volna kicsi korában, arcája tüzes, a szája, mint a frissen hasadt májusi cseresnye, a bolhát meg lehetett volna ölni a mellén, s nincs az a madár, melyik szebben tudott volna szólni az ágon, mint Ignácz Rózsa. Fényes lett a hely, ahol csak meg is állott. Az ölelésiről, csókjairól jobb nem is beszélni, mert hatvanesztendős korában is megeszi az embert a fene, ha csak reá is gondol. A mennyei jussát is odaadta volna érte az a három legény, de a végin mégis Béni, az Ülkei Ádám fia kötötte bé a fejit, pedig ha jól meggondoljuk, ő volt a legnyálasabb köztük. Elég bolondul van a szerelem bérendezve, de mit csináljunk, ha már így van. Az igaz, hogy idővel Széjjes Máté is megházasodott, András is esztendőre elvette Miháj Trézsit, meg is vénültek együtt, de Ignácz Rózsát az életben egyik se tudja elfelejteni. Van úgy az életben. Nem mutatták a titkos tüzet, s az oltárnál fogadott hűséget is megtartották, de egyszer Máté mégis elszólta magát ezelőtt két esztendővel, mikor valami kicsiség felett összevesztek az asszonnyal, s haragjában kimondotta:

– Szeretett a fene soha, csak meg voltam veled szokva!

Most már ők sem veszekednek, mert – Isten nyugtassa – szegény Trézsi nénémet húsvét előtt, éppen nagyhét farkán eltemettük, s az András feleségit fiatalon a spanyol vitte el még a forradalomkor. Ignácz Rózsa nénémnek soha az életben még a feje se fájt, de az idő rajta is meglátszott. Az ő vére is megcsendesedett, arcája megráncosodott, s a haja fehér, amin nem lehet csudálkozni, mert ő is jóval túl van a hatvanon. Hosszú, szép életet éltek le együtt Béni bácsival, aki szintén elvirágzott már. A sok dolog, nehéz munka s a kor őt is megviselték, s maholnap kiesik a harisnyából. Olyan már, mint a vad sasmadár, kinek fél esztendeig nem adtak enni, s csak horgas orra s megfejthetetlen szeme maradt, melyben azonban most is erő, nehéz, szótalan titkok és mély tüzek égnek. Másképpen ő is csúful megapadt, s nagy bogot vet a hasán a gagya, mikor korcba köti. Nem vethetnek azonban semmit egymás szemire, mert a más két híres legény is erősen megtotyakosodott. Maholnap imádságra se igen bírják felemelni a kezüket. A nehéz élet fáradtsága ül már rajtuk… Már az így van… Elszótalanodtak, s tán maga a Jóisten sem tudja, hogy mi van bennük. Valami azonban nem nyugszik a sárgás, vén koponyák mögött. Megtörtént, hogy Máté bácsi ült a kicsi lyukas széken a góc alatt, s tüzes szenet merített a tenyerébe, hogy a pipájára tegye, de közben úgy elgondolkodott, hogy a szén kialudt a tenyerén.

– Magának hol jár az esze, apám? – kérdezte a menye, de az öreg nem felelt, hanem lassan felállott a kicsi székről, alattomosan csendes jóccakát kívánt, mintha aludni menne a hátsó öreg házba, amit felesége halála után fenntartott magának, de esze ágában sem volt lefeküdni. Az járt az eszében, amit ma délután hallott, hogy Ülkei Béni a két ökrit elvitte a kaczai vásárra, s az öregasszony most tiszta egyedül van otthon. Azt számítgatta a vén Máté, hogy Béninek az ökrökkel Szentmártonban meg kell hálnia. Két ilyen nehéz, hízott ökörrel nem is lehet s nem is szabad azt a nagy utat egyfolytában megtenni. Idestova két nap beletelik, míg a vásárt megjárja, s Rózsi most egyedül van…

Rózsi egyedül van, s tán soha az életben a szíve úgy meg nem bolydult érte, mint ezen a csudálatos szép őszi estén. Egészen belefiatalodott, és nem volt nyugta. Mi lenne, ha elmenne vizitába hozzá, mint régen, igazi legénykorában! Még egyszer feltámadt benne az az idő, és szomjúhozott utána. Nem afféleképpen, mint ezek a mai, alig bimbózó fickólegénkék, kik esténként a bolond kapujában ügyetlenkednek, s megborzolják a jó meleg arcú bolondkákat, hanem csak úgy öregesen, komótosan, egymás beszédében, lelke vizében feredezve felségesen, valami betölthetetlen vágyat érezve, és mégis fényes ködbe borult, drága szédülettel érezve, hogy jó nekünk így lenni… Nem mondom, azért itt-ott az ember megadja a módját az igazi szeretetnek, de ez csak mutatás, jádziság, mert nem arrafelé megy ki az érzés. Valahogy úgy kell képzelni ezt az állapotot, mint mikor két érett búzakalász egymás felé hajladozik a kicsattanó arany napfényben. Már az is meghozza a kedvit, ha csak reágondol. Jól tartották a régiek, hogy az embernek a másvilágon az orrára hányják, ha az effélit elmulasztja.

– Elmegyek hozzá – határozta el, de mindjárt meg is hökkent a gondolattól. – Tán nem ment el a szép eszem!… Éppen nekem való a vizitába járás. Jaj, ha valaki megtudná, hogy én így gyermekeskedem! Nem mondom, ha még itthon volna az ura, de ilyenkor!…

Akármennyire túl is van Rózsi néném a hatvanon, mégiscsak tilos dolog az efféle. Minél tilosabb azonban, annál kívánatosabb.

– Hát ez így van!

Fertájóránál többet mégse tudott nyugodni.

– Nincs abba semmi! – nyugtatta meg magát, s lassan öltözködni kezdett.

A lámpát kifútta, hogy a fiatalok higgyék azt, hogy lefeküdt. A szép holdvilág mellett vette elé az iratos padládából az innapi harisnyát, fehér inget, amin szépen tündökölnek a sűrűn egymás alá varrt porcelángombok. A gerendaszegen lógó új csizmát is leakasztotta, amit csak sátoros ünnepen szokott felhúzni, s arra is gondolni kell, hogy a koporsóban is megfeleljen. De hát mikor van nevezetesebb alkalom a viselésére, mint most, mikor a régi szeretőjéhez készül benne.

Kicsípte magát hétszegre, annyi szent.

Sokat búdákolt azonban, míg az életről látatlanul kilophatta magát, de már az úton kiegyenesedett, kevélyen hordozta a fejét, s csak a fütty hiányzott a szájáról. Később az is kibuggyant belőle, de mindjárt meg is korholta magát érte:

– Ne űzd az eszedet, Máté, te vén bolond!

Tekintélyesen cammogott és elkomorodott, ha valaki szembejött vele. A fene egye meg, hogy az ember sohasem csinálhatja úgy, ahogy szeretné!…

Minél inkább közeledett az Ülkei Béni házához, annál jobban elfogódott. A szíve zakatolt, és nehezen lélegzett. Olyan nagy volt az indulatja, hogy néha meg kellett állania miatta. Eleinte még fel-felrémlett benne, hogy nagy bolondság, amit csinál, igazi szamárság, vénember létire, de halóporában sem volna nyugta, ha ez a mai felségesen szép este elmaradna.

Néha álltában behunyta szemét, s úgy gondolt a régi szeretőjére. Egészen megmámorosodott tőle. Neki Rózsa néném nem volt az őrlött csontú, hulladozó fogú vénasszony, ki már fátyolosán látja a világot gyér hajának fehér árnyéka alatt; hanem a régi tüzes, ékes, szép leány. Az a forró mellű, kacagó, minden lelkes állatot megbolondító, táncos tündér, kinek lábai arany nyomot hagytak az út porában. A világ sűrű kincséért sem gondolt volna arra, hogy bizony azóta az ő szájában is megkeseredett a kacagás, ropogós testét, telt karjait és minden testi kívánatosságát nála is lerágták az élet és az évek kutyái. Már neki sem lehetett mondani, hogy ha megölellek, úgy érzem, mintha kicsi madár puha szárnyai alá dugnám a kezemet. Elég kár, hogy így van.

Sokat tusakodott a vén Máté az úton is, hogy menjen-e, ne menjen-e; de lesz, ami lesz, ezt az estét reászánja. Negyven esztendeje álmodik róla. Ezzel tartozik saját magának.

A bűnnek édes a lánca, s nincs nagyobb gyönyörűség a világon, mintha fehérnép ördög ül a férfiember nyakán. Igaz, hogy veszedelmesebb se igen van.

A nyugtalanság nőttön-nőtt. Attól is megrezzent, ha egy-egy fehér kuvaszkutya elmorgott mellette, vagy a kerítésbe rágott likon vörös szájjal kihörgött reá. Egyébként csendes volt a falu, és sötét. Fotogénre se igen telik már a szegény embernek. Egy darabig elüldögélnek a nyitott cserepes villáncsoló tűznél, amíg a mai fáradtságot s a holnapi gondot meghányják-vetik, aztán lefeküsznek.

– Hátha Rózsi is lefeküdt már? – nyilallt bele a gondolat, s öreg szemeit megerőltetve nézett végig a házacskák során, melyek úgy kuporogtak az út két szélén, mintha két sor fehér kotló ülne szárnyai alá gyűjtött csirkéin.

– Világ van nála! – örvendett meg a vén gavallér, és megsiettette öreg lábait.

Amikor azonban odaért, nem mert bemenni. Végigsétált a ház előtt, s az öklömnyi ablakocskán belesett. A fene egye a virágját, nem látott tisztán tőle, de úgy rémlett, mintha Rózsa tenne-venne, motozna a házban. Szerencsére setét éccaka volt. Felpillantott az égre, s elégedetten állapította meg:

– Holdvilág nem lesz!

Újhold volt, s az is olyan vékonyka volt, az előrenyúló, hegyes Pál-szirtje fölött, mintha valami óriás madár döglött aranykígyót tartana a csőrében, és leszállott volna pihenni pillanatra a Pál-szirtjére.

– Sokat nem teketóriázom! – szánta el magát Máté bácsi, s megfogta a kapunyitó szíjat, mely ismét ernyedten lógott le, mint a vénemberek elein a harisnyaszíj vége.

Csak most vette észre, hogy fáradt, és hideg a keze.

– Igazán megbolondultam? – ijesztett magára, és hirtelen eleresztette a szíjat.

Félrehúzódott az ablak mellé, a zsúptető alá, amely egészen a nyakába szakadt a vén barna háznak, mint egy százesztendős likas fekete kalap, és hosszasan, csendesen hallgatott lüktető szívvel.

Egyszer csak hallja, mintha síró, lágy énekszó zümmögne ki az ablakon.

– Tiszta lehetetlen, hogy Rózsa énekeljen! – lepődött meg, s a vénségből megnyúlt, feketére vékonyodott, fehér szőrrel tömött füleit odatartotta az ablakhoz.

– Kutya legyek, ha nem Rózsi! – örvendett meg.

Rózsa néném a maga pihenő, öreg békességében azt a nótát fújta, fúdogálta, hogy hát:

Titkon tartanék egy ösvénkét,

Melyen, rózsám, hezzád járék, ihajjal…

– Nekem énekel – boldogtalankodott a vén Máté, s örömében szinte sírni kezdett.

Most már két ökörrel se lehetett volna elhuzatni az ablaktól. Szája a gyönyörűségtől félig tátva remegett, szemei elborultak, boldogan azt mondta:

– Tiszta mennyország ez a világ!

Nem volt senki, ki visszaválaszoljon valami csúfat, mert senki sem járt az úton, s ettől a vén Máté előbb megbátorodoít s aztán meggonoszodott. Már-már azt tervezte, hogy választ énekel Rózsa nénémnek, valami jó, csípős nótát, ami meghozza a kedvit. Hirtelen válogatni is kezdte a nótákat, hogy melyik volna jobb, de mindenik nótának valami baja volt. Hol ez a rész nem talált, hol az a rész nem talált a helyzetre. Valljuk meg, hogy az öreg is egy kicsit kényeskedett, válogatós volt, márpedig válogatósnak vadalma, annak is csak a rossza. így történt, hogy végül is abban állapodott meg, hogy aszondja, hogy:

Elteltek a mézeshetek…

– El biza, rég eltőtek! – kacagott Máté bácsi, s a keze hátával félretörülte a kajla bajuszát a szájáról, s úgy folytatta:

asszon, mit csenáljak veled?…

Tudná ő bezzeg, hogy mit csináljon! – gyalázatoskodott a gondolat, de azt nem merte kimondani, hanem hetykén pattintott a két ujjával, s a testivel is ritmusozta a nótát:

Szedd essze a sátorfádat,

látogasd meg az anyádot, nyehónye!…

Halkan elkacagta magát:

– Ezt elfúvom! Én-e? Én osztán el, ha addig élek is!

Már a rezes hangját köszörülgette, mikor szerencsére eszébe jutott, hogy bolondság volna álmából felénekelni a falut. Inkább’

hát magában dúdolgatta el igen nagy élvezettel, ami teljesen kielégítette.

A vénember kedve olyan, mint az időjárás: hol derűs, hol szomorú. Egyik percben süt a nap, másik percben csepereg. Elég hozzá egyetlen gondolat, hogy a lélek ege beboruljon. Máté bácsi is a következőkben arra gondolt, hogy mi lett volna, ha Rózsival élhette volna le az életit, s ez a gondolat hirtelen feldőjtötte a kedv virágos poharát. Száraz, fekete ujjaival belemarkolt a sötétségbe, s úgy panaszolta:

– Késő immár ezen keseregni!

De csak tovább kínozta vele a szívét, s a fejét hol a ház falának támasztotta, hol erőtlenül leejtette, már aszerint, hogy milyen gondolat támadt benne. A gondolkodással is úgy vagyunk, mint mikor madárfiókát szedünk ki a fészekből. Az egyik kicsi madár eleven, szép, életrevaló és kedves, a másik csóré, halálravált vagy éppen döglött. Az a kérdés, hogy milyen falevél hajlott fölébe, mert van olyan lapi a fán, ami éltet, van olyan is elég, ami kiszíja az életet. Hát így vagyunk a gondolatainkkal is.

– Ha Rózsit elveszem – fűzte tovább a vén Máté gondolatait olyan birtokot kapok hozzá, amilyen nemigen van a környéken; de ha csak a Malomkutat vele kapom is, s esszeakaszthatom az enyémmel, olyan tag lesz belőle, hogy úrul élhettünk volna száz esztendeig is, s nem kellett volna annyit kínlódnom az életben. Most csak pökném a bajokra… Az Isten pusztítsa el az életit!

Most már haragudott is Rózsa nénémre.

– A súj ette volna meg neked es azt az ágon járó, csalfa két szömödöt!

Sóhajtott.

– Mindegy már, no!

Mindegy, de fáj. Még most is megsajdul a szíve, ha rá is gondol, bár az üdő eltői tőled is, Rózsi, tőlem is…

-Azért nincs harag köztünk!… Nincs… A birtokot se bánnám, csak te az enyim lehettél volna! Ha legalább egyszer az életben! Csak ne lettél volna olyan infámisan szép leány!…

Keservesen megvakarta félkopasz fejét, és újra megbocsátott.

– Így es szeretlek, Rózsa! Sze.. .ret.. .lek! – ásított, de nem vette észre, hogy ásított.

Későn volt már, s szegény öreg Máté se bemenni nem mert a fehérnéphez, se hazamenni nem tudott. Szemeire lassan fáradtság ereszkedett, de boldog fáradtság. Kedvesen mosolygott, mikor lehunyta, és így is csak Rózsit látta… Rózsit, ki szép volt, ki most is ékes… A forró mellű, kacagó, drága Rózsit, kinek lábai arany nyomot hagytak az út porában… Rózsit!…

Arra ébredt fel, hogy kissé megfázott. Hidegek az őszi éccakák. Arcára, gúnyájára dér csapódott, s az orra megveresedett.

– Hol vagyok? – tért magához, és restelkedett, mikor meglátta, hogy a Rózsi néném ablaka alatt kuporog.

A házban benn csend volt, és tompa sötétség, mint a sírban. Rózsi néném aludt. Eltette magát holnapra. Csak a fulladó, száraz, nehéz köhögéséről lehetett tudni, hogy benn van a házban.

– Benned es ugatnak már a halál kutyái, Rózsi! – fittyentett hidegen, józanul Máté bácsi, s sietve megindult hazafelé.

Holnap kezdjük a törökbúzaszedést, s a drága éccakát ott töltötte el a vénasszony ablaka alatt.

Csak adná az Isten, hogy senki a világon meg ne tudja!

– Kellett-e neked, vén bolond!

Mégis jobb lesz, ha a kertek alatt ereszkedik haza. Áldott szerencse, hogy újhold van, s nagy a setétség.

MOST MÁR JÖHETSZ, JÉZUSKA

Idefenn a setét havasok között minden esztendőben valami baj van a karácsonyi szent ünnepekkel. Ezeknek a szegény, együgyű pásztorembereknek, égettszegény favágóknak, kik esztendők óta itt vágják a fát valami brassai zsidóknak, ha haragszik Szentfelsége, ha nem – semmiletteképpen nem lehet úgy megülni a szent ünnepeket, ahogy az írás parancsolja: éjféli misével, betlehemmel, pappal, tömjénnel, orgonaszóval, deáknyelven, gyönyörűséges evangéliumokkal. Ami nem lehet, hát nem lehet. Eleget erőltették, de nincs mód benne, no. Egyik esztendőben hármannégyen szinte az életük árán vágtak át a mellig érő havon, jégen, farkasok nyála freccsent az arcukba, minden veszedelemmel megküzdöttek, s csak amikor beérkeztek a faluba, akkor derült ki, hogy kerek négy nappal azelőtt megvolt a karácsony, s ők hiába jártak. Elvétették az időszámítást, amin nem is igen lehet csudálkozni. Eleget ette a méreg, hogy ebben az esztendőben egy faláska Jézust sem kaptak. Még ki is kacagták a faluban.

Másik esztendőben a Kormos bikával akartak utat törni a rengeteg hóban, de a vihar ott nyomta az úton, s alig tudának meghúzódni előle a Csalavágó-patak szakadékában. A drága bika is szinte ott pusztult, hogy az embereket ne is említsük. Lehetetlent az Úristen sem kívánhat szegényektől. Hogy mégis egészen el ne kárhozzanak, a múlt esztendőben idefenn a havason maguk csináltak betlehemet, még tán szebbet is, mint az a zsidóországbéli. Ott volt a Kőlik, abban egész csorda ember elfér. Tágas, nagy térhely. Faragtak jászlat, abba Jézuska képibe beletették a Mihók Trézsi kicsi fiát, ki már ugyan két hónapos volt, de hát Énistenem, a havason a Biblia is nehezebb, mint falun vagy városon. Nehány marhát, juhokat is tereltek a jászol köré, hogy „reája lehűljenek”, amint írva vagyon, és szépen ki is világították szurkos kalánnal, hogy úgy ragyogott a barlang, mintha maga a mennyország volna, s osztán szépen elimádkozgattak mellette. Szavamot ne feledjem, a vén Üdő Marci bácsi volt Szent József, a többi hivatalbélileg úgyis pásztor volt. Mindenképpen szépséges dolog volt, no.

Az idén erről sem lehet szó, mert a Trézsi fiacskáját elvitte a torokgyík, Szent Józsefnek való se volt, mert Üdő Márton bácsi is meghót az ősz farkán, az Isten nyugosztalja. Megvallva az igazat, kedve se igen volt senkinek az ünnephez, mert a brassai zsidók tönkrementek, a favágás abbamaradt, s az emberek széjjelmentek. Összevissza három pásztorember maradt a szálláson: a Csedő úr szolgája, idősb Márton Feri vénlegény s Ülkei Ádám, kinek a múlt héten hót volt meg a felesége. Esett, szerencsétlen emberek mind a hárman, keserűek, morcosak, mint az álmából idő előtt felköltött medve. Eszük ágában sem volt nagy dolgot csinálni a Kicsijézus születésiből.

– Legalább istenigazában kialszom magamat! – mondotta a Csedő úr szolgája, mikor szó volt nála, hogy az idén miként rendezzék az innapot.

Márton Feri vénlegény kártyázni szeretett volna a szent estén, de se kártyájuk, se pénzük nem volt hozzá.

Ülkei Ádám még mindig haragudott a Jóistenre, hogy elvette a feleségit. Egy szalmaszálat se szándékozott továbbtenni az érdekiben. Kicsit bosszút is akart állani Szentfelségin, hogy őket ilyen szomorú sorba taszította, vagy ha nem is taszította, de ki se emelte belőle. Keményen tartották magukat.

– Nem s nem! – pogánykodtak.

Ünnep szombatjára virradó éjjel történt azonban valami, ami az Ülkei Ádám számítását kissé megzavarta. Ádám, kinek a kalyibája legszéltől volt, késő este dühös kiáltozásokat s puskalövéseket hallott.

Bizonyosan az urak vadásznak – azt gondolta, s többet nem is törődött az egésszel. Éppen lefekvéshez készülődött, mikor megzergették a kalyiba ajtaját.

– Ki az? – bődült az ajtó felé Ádám.

– Ha Istent üsmersz, eressz bé! – felel valaki odakünn.

Ülkei Ádám odacammogott az ajtóhoz, s elvette a támasztókarót.

– Te vagy-e, Feri?

Azt hitte, hogy Márton Feri, a vénlegény, ki unalmában jött hozzá, hogy együtt verjék az üdőt; de szinte sóbálvánnyá változott, mikor meglátta, hogy egy véres ember tántorog be a kalyibába, s rémülten azt suttogja:

– Olts el minden világot!

– Szent kereszt legyen velünk, hiszen ez a Péter, a gyilkos! -hőkölt hátra Ádám, s hirtelen kirántotta a tűzből s a hóba hányta a világító fahasábokat. – Tán nem szöktél meg a tömlöcből, Péter?

– Én biza meg! – hebegi a gyilkos, kit nyolc esztendőre ítéltek, mert féltékenységből megölte a feleségit.

– Ugyanbiza hol volt a szép eszed? – feddette Ádám, de a gyilkos rá sem hallgatott, hanem kimerültén, borzasztó szemekkel rámeredt az ajtóra.

– Zárt bé, rejts el valahová, mert jönnek!…

– Kik jönnek?… – ütközött meg Ádám.

– A csendőrök… Tepej lábánál meglőttek.

– Meglőttek?

– Meg.

– Eltaláltak?

– El.

– Hol?

– Itt a lapockán alatt.

– Azért vagy véres?

– Azért.

– Az elég baj! – tekergette fejét Ülkei Ádám, de eszébe se jutott, hogy a sebet megnézze, kimossa, bekösse.

A meglőtt ember se mondta.

– A nyomodon mindjárt itt lesznek! – ijesztette Ádám.

– Igen, de esik a hó! – kacagott a gyilkos. – Kereshetnek.

– Akkor nincs baj! – könnyebbült meg Ülkei Ádám.- Füttözzél! – biztatta a másikat.

– Nem fázom! – kuporgott Péter a tüzecske mellett.

– Nem ennél valamit? – kérdezte később Ádám.

– Nem vagyok éhes! – rázta fejét a gyilkos.

Az idő telt. A szél kívül búgni kezdett, s a hó omlott az égből. Ülkei Ádám kihallgatózott s elmosolyodott.

– Most már nem jön senki. Az ördög se találna ide ebben az időben.

A gyilkos is örvendett.

– Ott az ágyam, lefekhetsz! – biztatta Ádám. – Nyúgodd ki magadat!

– Nem alhatnám! – válaszolt Péter.

– A te dolgod! – vont vállat Ádám. Nézte a gyilkos ruháján a fekete vérmocskot. – Mit gondolsz, megmaradsz vagy megmurálsz?

– Neköm végem! – válaszolt egykedvűen a gyilkos.

– Csúf lövés volt! – tekergette a fejét Ádám.

– Csúf! – ismerte el a gyilkos is.

Ülkei Ádám meghányta-vetette magában a dolgokat, de sehogy sem tudott zöld ágra vergődni a gondolataival. Végül is kitalálta, hogy mi nyomja a lelkét.

– Az istennek se értem a dolgodat, Péter! Minek a tűzlangjának nem tudtál ott ülni, ahol voltál, a jó meleg tömlöcben, ahol minden kényelmed megvolt? Minek kellett kifutnod a bajba, nyomorúságba?

A gyilkos arcát hirtelen fény verte át. Forró volt a szava is, mikor bevallotta:

– A gyermek miatt!… Van fél esztendeje, hogy semmi hírt sem kaptam felőle… Osztán itt van a szent karácsony is… Reám jött, hogy csináljak néki kicsi karácsonyfát, jászolkát, Jézuskát, s együtt énekelgessünk el mellette. Kicsi harisnya es kéne neki, csizmácska a télre, gagyácska, jó meleg kurticska… Hiszen nincs senkije, ki gondoskodjék róla.

– Hát ezért? – enyhült meg Ülkei Ádám.

– Ezért!

Ülkei Ádám nézte a tüzet, s azt mondta keményen:

– Jól tetted, Péter, hogy megléptél! Reggel bémegyek a faluba, s kihozom a fiadat… Úgy-e, Dénöskének híjják?

– Annak! – hebegte boldogan a gyilkos, s elszédült a tűz‘mellett. – Aztán legyen, ami lesz! – motyogta a tűznek, mert az ilyen félvad erdei emberek a tűzzel beszélgetni szoktak.

– Dőljünk le legalább fertájórára! – biztatta Ülkei Ádám. -Eltőt az üdő, nyugodjunk valamit!

A gyilkos engedelmesen nyúlt el a földön. Ádám is elszenderedett.

Egyszer csak hallja, hogy a gyilkos szólítja:

– Te, Ádám!… Hallod-e?

– Mi a baj? – riad fel Ádám. – Mi a fenének nem alszol?

– Nekem mennem kell!…

így a gyilkos.

– Hova a szemed világába akarsz menni ilyenkor? – ásított álmosan Ádám.

– Én a másvilágra.

Ülkei Ádámnak kiszökött az álom a szemiből.

– Tám nem bolondultál meg? – ijedett meg, de a tűz világánál mindjárt látta, hogy a gyilkos igazat beszél. Éktelen nagyok s forrók voltak a szemei, a színe sárga, mocskos, teste félig hideg, keze-lába reszket, s a vére lassan szivárog bele a tűzbe.

– Újra megindult a sebem – mondotta a gyilkos bocsánatkérőleg.

– Be kellett volna, hogy kössük! – szidta magát Ülkei Ádám.

– Kinek jutott eszibe?

A gyilkos legyintett, hogy késő.

– Méges heába lövetém meg magamot! – panaszkodott. – Mégsem láthatám a legénkét!…

– Eléggé restellem a dógot! – mentegetőzött Ádám. – Ha legalább fél napig tartóztatni tudnád a halált, míg megjárom a falut!… Három óra oda, három óra vissza kell ebben az időben.

– Már ne verd miatta a fejedet! – morgott bánatosan a gyilkos.

– Úgyes késő!

– Én méges megpróbálom! – szökött fel Ádám.

Péter leintette.

– Egyet se!… Hanem egyebet mondok… Te jó voltál hozzám, Ádám. Helyet adtál, elrejtettél a csendőrök elől…

– Szót sem érdemel! – szerénykedett Ádám.

A gyilkos lázas szemekkel felnézett Ülkei Ádámra, s szinte nyersen mondotta:

– Te azt tudod-e, hogy ezör pengő van kitűzve a fejemre?…

– Szép pénz – esmerte el Ádám.

– Ez az ezör pengő legyen a tiéd, Ádám! – hagyakozott a gyilkos.

– Te kinek gondolsz engem?! – csattant fel Ádám.

– Ne járjon a szájad! – torkolta le a gyilkos. – Szólsz a jegyző úrnak, s mindjárt kifizeti.

Ülkei Ádám tiltakozni akart de már nem volt kivel veszekedni, mert a gyilkos hirtelen hanyatt dőlt, s elkezdett torkaszakadtából énekelni. Azt fújta, hogy:

Csordapásztorok, midőn Betlehemben csordát őrizének éjjel a mezőben, éjjel a mezőben…

Ülkei Ádám tisztelettel lekapta a sapkáját, s úgy hallgatta, hogy a gyilkos hogyan ünnepli a karácsonyt. Ének közben felfelkiáltott :

– Dénöske!… Dénöske, lelkem fiam!

– Hát méges találkozott vele! – mondotta Ádám a meghatódottságtól sűrűre törődött homlokkal. – Méges hazasegítette az Isten!… Nem hala meg anélkül!…

Továbbad együtt örvendett a gyilkossal, kinek a tömlöcben lenyírt feje verejtékben fürdött, száján folydogált a vére, de azért kacagott, borzasztóan tátott fekete szájjal kiáltozott:

– Ni, milyen szép kicsi csizma, Dénöske!… Kicsi harisnya!… Nem fázol meg a télen bennük!… Várj, mert behívom az édesanyádat es!… Mári te! Má-á-ri!…

Ülkei Ádám borzongott.

Az asszonyt kiáltja, kit ő gyilkolt meg!…

A gyilkos önkívületében tovább játszotta a karácsonyt, míg utolsó szavai belebugyborékoltak a száján előtörő vérbe, s egyszerre utolsót rúgott a tűz mellett.

– E meghala! – vakarta a fejét Ülkei Ádám, s csendesen ülve a holttest mellett sokáig gondolkodott.

Mit fundált ki, mit nem: egyszer csak feláll, a katonaládája fenekéről kivesz egy ökör fejére való láncot, odalép a halotthoz, s jó keményen összeköti vele a halott dermedt kezeit.

– így ni! – mondotta setéten, s öltözködni kezdett.

A bundát fölöltötte, fogta a fejszét, a ház ajtaját bekócsolta, s mire pitymallott, már útban volt a falu felé.

Dél felé járt az idő, mikor megérkezett a községházára, és haptákba vágta magát a jegyző előtt.

– Jelentem alássan, a gyilkos Pétert, ki megszökött a tömlőcből, az éccaka sebesülten egymagam elfogtam, megkötöztem, s most kérem a fejire kitűzött ezör pengőt!

A jegyző tisztességes ember volt, megundorodott a vérdíj utáni mohóságtól.

– Szégyellhetné magát! Ráér még megkapni azt a pénzt!

– Nekem most kell! – csökönyösködött Ülkei Ádám.

– Miért olyan sürgős? – kérdezte kedvetlenül a jegyző.

– Neköm azért – remegett a hangja a félvad embernek mert ma van karácsonyeste, s én azt a pénzt a Péter árvájának szántam, Dénöskének… Szeretnék rajta kicsi csizmát venni, kicsi harisnyát, jó meleg posztó kurticskát, báránybőr sapkát, hogy meg ne fázzék a télen… Legalább annyi öröme legyen szegény árvának… Az a pénz úgyis a gyermeket illeti. Az apja az életével fizetett érte… Legalább az a pár krajcár maradjon utána. Senkinek nagyobbjussa nem lehet hozzá, mint annak az ártatlan gyermeknek. Legalább neki legyen karácsonya ebben a cudar világban!… Nincs igazam, tekéntetes jedző úr?…

Míg a jegyző reszkető kézzel a penna után nyúlt, hogy intézkedjék, a vad pásztor szálfaegyenesen, büszkén körülnézett az irodában, hadd lám, van-e valaki, ki azt meri mondani, hogy neki nincs igaza!…

Mikor a pénzt megkapta, s estére el is intézte, amit akart, a hóna alá szorította a csizmácskákat, kicsi harisnyát, kurticskát, s büszkén felszólott az égbe:

– Most már jöhetsz, Jézuska!…

LEÁNYKÉRÉS A HAVASON

Vágyaktól terhes, veszett, bolond, szép tavaszt értünk. Minden nyugtalan volt. Az erdőn a fák titkon búgni kezdtek, belső tűz égette a vadak szemét, melyek boldog, kábult, meleg fényt vetettek maguk körül, a madarak teste elbágyadt, és forrón sütött. A friss falevelekről nehéz, édes harmat csepegett, és zajt ütött a várakozó csendben. A medvét, farkast égette a saját szőre, s még a ködök sem tudtak megnyugodni. Arany felhőként széttárulva egyik szakadékból a másikba szálltak.

Péter, a legény ásított, s bunkós pásztorbotja is izzadott a tavasztól. Forrókat ásított, s füleiben kábultan lüktetett az elviselhetetlen meleg vér. Az erdő egyik fele még fekete volt az éjtől, a másik piros a fénytől. Olyan korán volt. A korai szél csikorgatta a fákat, és az őzek ijedten lapultak, futottak a tisztásokon a feltörő élet ingere elől.

Péter órákig állott egy helyben a fenyő alatt, és mozdulatlan nézett a falu felé. Végre elszánta magát. Káromkodott egyet, megcsikordította a fogait, és elindult.

– Elhozom Márit! – morogta maga elé. – Elhozom!… Törik, szakad!…

Nem látott, nem hallott. Még a talpa szíve is fájt az ingertől. Kábult, álmos volt az egész teste.

Magas, szép szál, erős, barna legény volt Péter. A föld, amerre ment, behajolt a súlya alatt. Itt született a havason, viharok keresztelték, hideg, meleg, zord hegyek nevelték, még a vadállatok is becsülték erejét, mert fél marokkal fojtotta meg a farkast, ha az éhség miatt ráugrott. A betűt nem ismerte, de csodálatos dolgokat tudott az erdők, mezők titkaiból, s talán az állatok beszédét is értette.

– Elhozom Márit! – lobogtak a szemei.

Toronyiránt haladt. Nem gyorsabban, nem lassabban, mint

ahogy járni szokott, de ellenállhatatlanul. Széttaposta a bozótot, beleveszett a szakadékok kékesfehér ködébe, a patakok vize átsuhant lábai fölött; a komor, meleg fák alatt a vaddisznó fújva, szuszogva túrta, hányta szét a földet, majd felpattant és elcsörtetett. mint a kilőtt ágyúgolyó – nem látta. Kúszónövények, indák, ágak fonódtak karjaira, derekára. Nem érezte. A fatetők nyögtek, inogtak fölötte. Nem látta, nem hallotta, csak ment és morogta:

– Elhozom Márit! Elhozom Márit!

Tegnap eső volt, és vízcseppek hullottak a fákról meztelen fejére, ahogy áthaladt az őserdő sűrűségén, amely néma, sötét és titokzatos volt, mint a mély kutak torka.

Hangja rekedt és szenvedélytől fátyolos volt, de átjárt csontot, velőt, mikor kiáltott:

– Mári!

Ahogy közelebb jött, mindig erősebben és éhesebben bőgte:

– Mári!

A leány a kósteleki legelőkön lakott. A szolgálója volt Csedő úrnak. Apátlan-anyátlan, árva pásztorleány. Apró, pendelyes leányka kora óta őrizte a Csedő úr csordáját, maga is félig elvadulva, de szép, arányos, színes testű és élettől lihegő. Acélos és büszke nézésű, mint a vad madár. Puha mégis, de karmos és könnyű, kényes és gyors, mint a vadmacska. Melle, teste félig kiesett a színes rongyokból, de tiszta volt, és érintetlen, mint a szűz, ki hirtelen megnőtt hajával takarta be szemérmetességét. Nézett a távolba, a vén cserefa iránt, amelynek tetején egy harmattól ázott csóka mondotta el a többieknek az éj történetét. Hirtelen felriadt. Tompa, vad, szomjas hang ütődött a füleihez:

– Mári!

Megrázkódott. A csókák felrebbentek a legény zajától, s az öreg madár kiáltott a többinek:

– Halál! Halál!

Bent a láthatatlan sűrűben farkas áll a hús fölött. Fölemeli fejét a hangra, és szimatolva figyel. Szemei kigyúlnak, inai megremegnek, mikor hozzá ér a hang:

– Mári!

Kényszeredetten felveti a leütött őzet a farkas a nyakára – a hideg lábszárak verik az oldalát és félszemmel hátralesve ben-nebb sompolyog a sűrűbe, ahol soha nincs fény, és félig vakok a falevelek. A hegyormon, a régi vágottban egy szürke, reves csutakon sütkérező róka cselt vet a farkával, és hirtelen eltűnik, mert az is megérezte a dühöngő testű legényt.

Csak a csorda áll szilárdan és komolyan. Fehér testüket a kelő napfényben fürösztve legelnek a tehenek a fű levétől zöld szájjal. A fű hullámzik, amerre lépnek, és a lehajtott fejek árnyékai beborítják a földet.

A legény futtában kibukkan az erdőből, és megtorpan a legelő szélén. Forróságtól vörös fejét ernyedten feltartja, de csak ködben látja a leányt:

– Mári!…

A leányon a félelem borzongott végig. Érezte a veszedelmet, hogy sorsa beteljesült, és menekült. Senki sincs, ki megvédelmezze. Futtában odakiált a bikának:

– Kormos, ne hagyj!

A bika – rügyező szarvú kisborjú volt még, mikor a leány keze alá került – büszkén felnéz, és körülhordozza egyenesre nyújtott fejét, s lassan megindul a leány felé.

Egyszerre toppant oda a legénnyel, ki visszahökkent.

Pillanatig egymásra néznek a legény és a bika.

Látszott, hogy vérontásig gyűlölik egymást.

A bika tudta – akárki akármit mond, igenis tudta -, hogy mit akar a legény, és dühösen felmordult. Csavarosan megvonagló farkáig végigmerevedett testén a sötét harag, s a homlokán az izgalomtól borzongott a kormos szőr, és lassan csepegni kezdett a szájából a tajték. A teste kezdett elsötétedni, mintha a fekete felhő árnyéka esett volna rá, homloka megdermedt, és rettentő súlyos lett az indulattól, mikor a vér belefutott a szemeibe. Megrázta szarvait, kurtán, földig tartott szarvakkal felbődült, és alattomosan nézte a legényt.

– Kormos! Mit akarsz? Az isten… a dolgodat! – szólott rá a legény, de nem moccant helyéből.

Mindketten tudták, hogy meg kell küzdeni.

A tavaly is így volt. Akkor a legény elfutott. A félelem megbénította, és menekült.

– Most nem!… Ha megdöglöm, se hajtasz el!

És megragadta a bika fényes szarvait.

A nagy, nehéz test súlya és ereje miatt a föld nem tudott lélegzetet venni, mintha a bika a mellére lépett volna.

A leány tekintete a borzadástól repülni és szédülni kezdett.

– Péter! Kormos! – szólt rájuk ijedten.

Azok már küzdöttek. Nem láttak, nem hallottak. Besötétedett körülöttük a világ.

– Kitekerem a nyakadat! – hörögte a legény az erőtől és vadságtól felfújt testű bikának.

A legény markában vonaglottak az állat rövid szarvai, de a hatalmas test meg se mozdult. Az erőfeszítéstől véres lett a legény két orra lika és forró a háta a verejtéktől, markaiban áttüzesedtek az állat szarvai, de ő se tágított. Tudta, hogy ha engedi, a bika nem nyugszik addig, amíg a beleit ki nem tapossa. Életre-halálra megy a küzdelem. Kicsit bánta már a dolgot, de érezte, hogy nincs menekvés. Ha az Isten nyila sújtana a bika elé, az se tudná visszatartani, hogy őt meg ne ölje… Aki tovább bírja, az megmarad, aki elernyed, az meghal.

A csontok recsegtek, a fogak csikorogtak, és már alig bírta nyelni a vastag levegőt a sápadt legény.

… Ha csak pillanatig megpihenhetne! – rémlett az eszébe, de tudta, hogy őrült gondolat. Nincs megállás a halálig.

A két test még jobban összekeveredett.

Nyögve, alattomosan küzdöttek.

Vér csepegett a bika orrából is, mert a legény a földhöz szorította. Erre a reménység felujjongott benne, és összeszedte minden erejét, de az arca már el volt torzulva és feketedve a túlzott erőfeszítéstől, és egyszerre érezte, hogy valami a levegőbe emeli, lábai elhagyják a földet, s a mellén éles fájdalom hasít végig. Még hallotta a leány sikoltását: – Kormos! – Legalábbis így rémlett, mintha hallotta volni, és elmosolyodott, mikor szédülten lezuhant a földre…

Mikor magához tért, csodálkozott, hogy él. Feje lassan kitisztult, de a bozontos haj hideg volt a fején, és fázott, didergett a kimerültségtől. Eltiport, tehetetlen, gyenge volt. Kínosan lábra állott, de elszédült és visszaroskadt.

– Mi az?… Mi történt?… – makogta bambán.

Szomjas volt, halálosan szomjas.

– Egy kicsi vizet!… Vizet!… – hörögte halkan, és ránézett a leányra, ki reszketve állott a fa alatt, a bika mögött. Az állat szakadatlan mennydörgött dühében, és nem mozdult el a leány mellől, akit őrzött utolsó leheletéig. A leányon látszott, hogy szeretne segíteni. Kétségbeesetten nézte a legényt, most már a lelkét is odaadta volna, hogy megmentse, de a bika kérlelhetetlenül rázta a szarvait, és véres szemekkel leste a legény minden mozdulatát.

A legény nem értette, és csodálkozott, hogy miért nem rohan rá. Már ő se az volt, aki előbb, a félvad, szenvedélytől forrongó, durva, asszonygázoló ősember. Már nem akarta a test kábulatával bírni a leányt, az erő és szenvedély mámorában összetörni ölelő karok között, és ha kell, elkárhozni az erdő nehéz varázsában. Ráeszmélt, hogy árva, elhagyatott, kivetett, magányos szegény ember ő is csak, akinek senkije, semmije sincs, csak az ifjúság féktelen indulatai és túlzott önbizalma, határt nem ismerő, zord ereje; de mindez most összetört benne. Kijózanodott, és meg volt alázva. Szégyellte is magát…

… De a leány!

A leányt mégis szereti. Nem úgy, mint az előbb. Valahogy másképpen…

Szegény Mári! Ő is csak olyan elhagyatott árva, emberek kutyája, mint én…

Jólesett, hogy így gondolt rá.

Meggondoltan, töprengve ismét felemelkedett, és pár lépést tett a leány felé.

– Mári!

A bika az útjába dobbant, és szörnyű teste fenyegetően végigvonaglott.

– Nem csinálok semmit, Kormos – szólította szelíden a legény.

– Ne bolondulj meg, nó!

Még tetszett is neki, hogy az állat így védi a leányt.

– Jó nagy kutyád van! – tréfált is a leánnyal, de az válaszolni se mert, csak nézett riadtan, remegve, mert a bika hirtelen előremozdult. A legény megnyugtatóan legyintett.

– Most nem küzdünk meg, Kormos. Egyéb bajom van!

Az állat ránézett, mintha kérdezné, de nem bízott a legényben.

Péter szóba állott vele, mintha emberrel beszélgetne:

– Az úgy van, tudod-e – kezdte szelíden -, hogy én szeretem Márit… Szeretem… Az elébb kicsit meg voltam bolondulva – nézett félre szégyenkezve, mert a bika nagyot fújt, mintha értené, hogy miről van szó -, de azért harag ne legyen közöttünk, Kormos…

A bika még mindig komor és sötét volt. A legény azonban most egyébre gondolt.

– Úgy van az, Kormos, hogy elég szerencsétlenek vagyunk, elég árvák, Mári és én es… Nem élet ez a mienk! Neki sincs senkije, semmije, nekem sincs senkim, semmim… Ha mégis, Mári is úgy gondolja, esszetehetnők az életünket… Én még ma bémennék a faluba a jegyzőhöz s a paphoz… Megbecsülném Márit, ha hozzám jönne… Valahogy tám az Isten es jobban megsegítene, mert… én szeretem Márit, Kormos… Szeretem, mint a tulajdon életemet… Hát ezért mondom!…

A bika nem szólt, csak mélyen lehajtotta a fejét, egészen a földig, mintha gondolkodnék, majd ránézett előbb a legényre, aztán a leányra, és csendesen félrement az útból…

A legény ezt mondta:

– Mári!

A leány ezt mondta:

– Pétör!

És csendesen megfogták egymás kezét.

Az erdő körös-körül piros volt a fénytől.

FARKASOK

Az a nagy szégyen érte Rab Péter havasi pásztort, hogy egy évesforma szép szőke üszőborjú elveszett a keze alól. Valahová elbódorgott, s úgy látszik, a farkas elütötte. Előbb jól elnégyelte a kutyáját, s aztán keresésire indult egy hosszú nyelű baltácskával a keziben. Sok mocsok helyet összejárt, mert benézett minden bokor alá, leereszkedett a szakadékokba, de a borjúnak híre-pora se volt. A farka bojtja se maradt meg belőle.

Keresés közben messze elvetődött, s fenn Kútpataka fejiben véletlenül ráakadt a farkasfészekre. Két gömbölyű, alig kéthetes, kedves kicsi farkaskölyök vinnyogott benne. Játékosan még oda is hemperegtek a Rab Péter lábaihoz, s kedveskedve beleharaptak bocskorába. Ügyes, eleven állatka volt mind a kettő, nedves orrocskával, üde, piros nyelvecskével, kövérek, mint a hájfalat, ravasz pofácskájukon a gyermekek kedvessége, ártatlansága derengett, és éhesek voltak, mint mindig. Még tán a farkacskájukat is csóválták Rab Péternek, de a durva, vad ember mérgiben rájuk káromkodott:

– Dögöljetek meg, ronda férgek!

És pillanat alatt mind a kettőt agyontaposta.

A két kicsi ártatlan állatka holtan nyúlt el az avaron, testecskéjük összeroncsolódott, s Rab Péter még messzi be is rúgta őket az erdőbe, ahogy az ember útközben fel szokta rúgni a bolondgombát.

Mikor az anyafarkas estefelé összeszedte a nyakuknál fogva halott kicsinyeit, és egymás mellé tette a fészekben kíméletesen, s fájdalmában borzalmasan kornyikálni kezdett, Rab Péter már ereszkedett le az oldalon az öreg Üdő Mártonék tüzéhez. Kicsit megrázkódott a farkasüvöltésre, de külsőleg nem látszott semmi rajta. Tempósan, nyugodtan kívánt jó estét.

– Tán a bornyúért jöttél? – azzal fogadta Üdő Márton.

– Hát itt van? – lepődött meg Rab Péter.

– Ide vetődött az én csordámba! – nyugtatta meg Üdő Márton.

– Akkor jó! – örvendett Péter, s letelepedett ő is a tűz mellé.

Az üstöcskében buzgott a víz, Ugrai Nőrinc, a Marci bácsi

legénye megfőzte a puliszkát, a Csóré Dávid fia, ki itt inasoskodott, egy fenyőfát ródalt el, hogy legyen éjjelre mit a tűzre vetni.

A vacsora elkészült. Hozzálátnak. Hívják Pétert is.

– Csak tessék Isten áldásával – köszöni Péter -, az enyim megvolt. Nincs félórája, hogy falatoztam.

A tűz bevilágít az erdő mélyébe, s a láng arany verésében tündökölnek a hatalmas szálfák, melyek megnyúlnak az egek mélységébe, és olyanok, mintha a csillagos éggel volnának leterítve.

Általában kevés szó esik. Hallgatag népek az erdei emberek. A fák se beszélnek, a sziklák is hallgatnak, s ők sem fehérnépek, hogy sokat szaporítsák a szót. Férfiember kicsiből is eleget ért.

Éppen csendesen szivarozgattak, mikor újra felhangzott a távolban a farkas panaszos üvöltése.

– Nem tiszta dolog! – jegyezte meg Üdő Márton, ki az állatoknak minden hangját üsmerte, s úgy értette, mintha könyvből olvasta volna. Volt ideje megtanulni, mert van hetven esztendeje, hogy kinn él a havason. – Az a farkas valakit gyászol!…

Olyan panaszosan vert a farkassírás, hogy a kutyák is dideregtek tőle a tűz körül, a vacsora után lihegve. Rab Péter nem szólt, csak összerázkódott.

Kicsit feltűnt, hogy így megüli magát, s nem igyekszik haza, de azt gondolták, hogy meg akarja várni, míg pitymallik, hogy a borjút hazahajthassa. Üdő Márton azonban tudta, mi a tisztesség, s azt mondta:

– A borjú miatt te ne töltsd az üdőt, Péter, mert reggel hazaküldöm! Dávidka hazahajtja.

Rab Péter elvörösödött, s lesütött szemmel megköszönte.

– Hát akkor ne sokat szokotálódjál! – tanácsolta Üdő Márton.

– Nehogy valami baj érjen otthon! Jó pásztornak a marha mellett a helye.

Rab Péter fel is állott, hogy menjen, de ekkor harmadszor is felvert a farkas sírása. A kemény, edzett, durva ember megrázkódott. és esdő pillantást vetett a vén Üdő Mártonra.

– Ne küldjön el. Marci bácsi!… Én… én… félek!

Ha az ég leszakad, akkor se lepődnek meg jobban a pásztorok. Ilyen hihetetlen dolog nem történt, mióta a világ fennáll, hogy Rab Péter féljen valamitől. Ez a kemény, vasból való ember, ki képes puszta öklével leütni a marhát.

– Vagy én bolondultam meg, vagy a te eszed ment el! – jegyezte meg fejcsóválva Nőrinc, de az öreg Üdő Márton elgondolkodott, s merőn reánézett Rab Péterre.

– Te akkor valami rosszat csináltál, Péter!

– Én elég rosszat! – ismerte el az ember.

Hallgattak, hogy mondja tovább. Rab Péter felfohászkodott.

– Tudják-e, miért sír az a farkas?

– No?

– Az azért, mert odakünn Kútpataka fejiben összetiportam a két kicsi kölykit!

– Hijj a Ponciussát! – ütődött meg Üdő Márton. – Hol volt a szép eszed?… No, ez elég baj!

– Eléggé restellem! – bánta Rab Péter. – Meg voltam haragudva a bornyú miatt. Azt gondoltam, hogy a farkas pusztította el.

Türelmetlenül intette le az öreg pásztor.

– Gyilkos vagy Péter!

– De hiszen csak farkasok!

– Igen, de ártatlanok! – csattant fel vén Üdő Márton. – Magatehetetlen kölykök, még csak gyermekek… Nagy bűn, amit elkövettél !

– Az! – hebegi Rab Péter. – Most is hallom a vinnyogásukat, folytonosan a szemem előtt vannak. Nem bírok szabadulni tőlük. .. Pedig szép két kicsi állat volt. Alig kéthetesek… Még jádzottak is a bocskorommal… Hol volt a szép eszem?… Adjon tanácsot, Marci bácsi! Most mit csináljak?

Az öreg pásztor komoran belenézett a tűzbe, hosszasan figyelte a lángverést, és hallgatta a farkas dühöngő jajongását. A többiek feszülten várták ítéletét. Későre azt mondta az öreg pásztor százesztendős bölcsességgel:

– Köztetek csak az Isten ítélhet!

– Az Isten! – rettentek össze a félvad emberek, mert nem kicsi dolog, mikor az Istennek kell valamibe beleavatkoznia.

– Más mód nincs! – hányta-vetette meg rangosan az ügyet a vénember. – Meg kell küzsdenetek! Valamelyiketeknek meg kell halnia! Vagy neköd, vagy a farkasnak! Ez a törvény!… Aztán Isten döntsön köztetek!

Senki sem mert ellenmondani. Mind a négyen tudták, hogy ha elhal a farkas gyászüvöltése, teljes dühvei megindul a gyilkos nyomán, hogy bosszút álljon. Senki és semmi, sem ember, sem állat addig nem bánthatja, míg el nem igazította a dolgát Rab Péterrel, ki megölte kicsinyeit.

Hát ez így van jól.

-Nincs pardon!- dördül fel Üdő Márton. – Senki meg ne próbáljon segíteni sem egyiknek, sem másiknak!

Némán hajtják le fejüket az emberek. A kutyák se mozdulnak, csak szomorúan maguk elé néznek. Pedig érzik a farkasszagot, hallják üvöltését, de azok is tudják, hogy ez a farkas védelem alatt áll. A furcsa varázs mindenkit megejt.

– Akkor megyek! – hebegi Rab Péter, és tétovázva pár lépést tesz.

– Várj! – állítja meg Üdő Márton. Már-már azt hiszik a többiek, hogy visszavonja az ítéletet, és a Rab Péter szíve megdobban az örömtől, de az öreg pásztor sovány, kietlen arca zord marad.

– Van-e valami hagyakoznivalód? – azt kérdi.

– Tudhatják, hogy senkim és semmim sincs a rajtam lévő gúnyán kívül! Ha mégis úgy fordulna, hogy ott hagyom a bőrömet, a csordát adják számba, s az apróságon, mi a kalyibában van, osztozkodjanak meg testvériesen.

– Jó, jó! – morogják a pásztorok.

– Hát akkor csendes jóccakát!

– Adjon az Isten!

Rab Péter tétováz.

– A testemet reggel keressék meg!

– Eridj csak nyugodtan!

Az ember tovább szaporítja a szót, csakhogy maradhasson.

– A kutyámat itt hagyom. Ha mégsem kapnának meg, bízzák csak reá magikot, az elvezérli!

– Kösd csak oda a fához! – egyezik bele Üdő Márton.

Kötözni való bolond vagyok! – dühöng magában Péter, amíg

a kutyával bajlódik. – Ketten biztosabban elbántunk volna a farkassal.

Most már restelli ott nem hagyni a kutyát.

Nekem es elébb jár a szájam, mint az eszem!…

Sötéten, loppal nyúl a hosszú nyelű baltacska után, hogy legalább valami fegyvere legyen, de vén Üdő Márton mérgesen rászól:

– A szekörcét hadd itt!… Annak a két ártatlan állatnak se volt fejsze a keziben, mikor megölted… Ha kés van nálad, azt is tedd le! Az az igazság, hogy egyformák legyetek.

– Hiszen nem es azétt! – szégyenkezik Rab Péter, mialatt ledobja bicskáját a földre…

Sokat ne szokotálódj! – fenyegeti a másik két pásztor is. – Ha vétkeztél, hát bűnhődjél!

Ebben megnyugodva ülnek a tűz mellett, és az ujjukat se bírnák megmozdítani az érdekében. Sejtik, hogy a halálba megy, de ha az Isten úgy akarja, akkor menjen.

Rab Péternek ködösen eszébe jut, hogy felmászik egy fára a farkas elől, de mindjárt le is tesz róla. A farkas ott őrizné úgyis a fa alatt, s addig az Istennek se mozdulna onnan, míg meg nem ölte.

– Nincs más mód! – sóhajtja. – Meg kell küzsdenem vele.

Lassan, nehezen indul. Mikor a tűz fénykörén túl ér, már nem

is látszik semmi belőle, csak a távolodó léptek recsegése, dobbanása hallik. A setétség szinte megfullasztja. Nem bírja a rengeteg bénító hatalmát, szinte összeroskad alatta, és félelem futkos a hátgerincén, minden íze reszket.

Miért félek? – csodálkozik maga is. – Soha életemben nem féltem.

Szerencsére felkél a hold, amitől kissé megkönnyebbül, de azért reszketve kémleli a fák közét, és riadtan siet, fut közöttük. Hátra nem mer nézni, és minden pillanatban úgy érzi, hogy no, most zuhan a nyakába a dühös farkas. Behúzott nyakkal rohan előre. Előtte tisztás, melyet elöntött a holdfény. Szép, tiszta, hideg, ezüst holdfény. Csak azt elérje épségben! Azt se tudja, mióta fut, lehet egy órája is, mert lábai fáradtak, ernyedtek. De minek menekül? Az erdőből kifutni úgyse lehet. Be Csíkszeredáig minden erdő, kietlen rengeteg erdő… A két farkaskölyök is állandóan ott viny-nyog a fülében, és kis holttestük ott lebeg előtte… Bár azok elmaradnának! Bele ‘ehet bolondulni ebbe… Legjobb, ha mégis leszámol az anyjukkal. Nincs más mód!…

Elfulladva áll meg egy óriás bükkfa mellett. Nekitámaszkodik, hogy legalább a háta védve legyen, és esett fővel, meleg párát fújva áll, és rémült szemeit várakozva belefúrja a sötét bokrok szövedékébe, a veszedelmektől terhes erdő mélyébe.

Bár jönne a farkas, hogy legyen vége!…

A végtelen erdőben azonban sehol semmi nesz. A gyászoló farkas üvöltése is rég megszűnt.

A pásztortűz mellett ülő emberek se mernek lenyugodni ezen az éccakán. Feszülten várják ők is, hogy mi lesz. Mozdulatlanok és némák, mint a fák, melyek felettük állanak. Mind arra gondolnak, hogy ma éccaka kialszik egy élet. Az izgalomtól tele szájjal, nehezen lélegeznek, és gyilkos indulattal fénylenek a szemek. Lehetetlen kibírni a nyomasztó várakozást. Olyan siket a csend, mintha sírjában feküdnék a világ. A falevél se mer rezdülni. Vajon mi van Rab Péterrel?…

– Méges menjünk, s keressük meg! – moccan meg nyugtalankodva Ugrai Nőrinc.

Üdő Márton tiltakozva rázza a fejét.

– Még nincs itt az ideje!

Kicsit hallgatnak. Nőrinc, a legény azonban nem bír az izgalmával.

– Én nem féjtöm Pétört! – aszondja, hogy megnyugtassa magát. – Tíz farkassal is megküzsdik, amilyen kemény ember.

A vén Üdő reámorcan:

– Elfelejted, hogy ott van az Isten es!

Nőrinc megütődik.

– Hogy? – kételkedik. – Az Isten a farkas mellett volna?… Effurcsa!

-Az neked, de nekem nem! Az Isten örökké amellett van, akinek igaza van!

– No, akkor megette a fene Pétört! – adja fel a reményt Nőrinc.

A pásztorfiú a beszéd alatt titokban vacogva tekint fel az égbe,

hogy valahol nem látja-e az Isten.

A más két pásztor is rajta felejti az értelmit az Istenen. Nőrinc fejcsóválva taszítja bennebb a fenyőrönköt a tűzbe, hogy jobban világoljon, s maga elé dermedve virraszt tovább. Futó pillantást vet a marhára, amely a közelben fehér foltként nyugszik a borókatövisből vert karámban.

– Bárcsak már reggel lenne! – óhajtja. – Hátha már vérében fagyva hever valahol Rab Péter – irtózik át rajta a gondolat, és újra feszülten lesik mindhárman az erdő minden neszét.

Az erdő azonban csendes.

Eltelik fertájóra, s akkor borzongató farkasüvöltés hasít bele az erdő némaságába.

A pásztorok felugranak, és egymásra merednek.

– Kezdődik! – mondja sápadtan Ugrai Nőrinc. – Én megyek!

– Én nem hagyom!…

– Ülj le! – parancsolja Üdő Márton. – Ügyes hiába mennél!

Hát ez igaz.

Leroskadnak ismét a tűz mellé, de a lábuk reszket alattuk.

– Isten, Isten! – villog vele az Isten neve a legény agyába. – Jól ügyelj, hogy mit csinálsz!…

A vadállat üvöltésére Rab Péter is kiegyenesedik. Tudja, hogy a nyomát szagolva jön a farkas, és nincs hatalom, mely eltérítse a nyomtól. Pattanásig feszült idegekkel figyeli a bokrot, ahol ő kilépett. Ott fog kibukkanni a farkas is. És valóban, a bokor csakhamar megrezzen. A vad az ember láttára megtorpan, s csak két sóvárgó, zöld szem fénylik vele szemben.

Az ember és a farkas némán nézik egymást.

Az ember szemei is ugyanúgy villognak, mint a vadé. Egész teste forróságban fürdik, a düh ugyanúgy gyűl benne, és primitív ősvadság lesz úrrá rajta is.

– Jere no, ha mersz! – morog a bokor felé.

Most, hogy látja halálos ellenségét, félelme elmúlt, egészen felszabadult. Az ő fogai is fehéren villognak, szőre borzolódik, olyan, mint egy második farkas. Belsőleg most már nincs különbség köztük. Rekedten kacag, mert látja, hogy a farkas megborzongott, mintha vesztét érezné. Aki pedig ilyenkor fél, az meghal.

– Mi az, kutya? – hörgi feléje az ember. – Te félsz?… Jobb lesz, ha dógodra mégy!

A hangra a vadállat felhördül, fogai fehér habban fürdenek, és furcsára szabott, ravasz pofája megrándul, orrát feltartja, és pirosán lángoló ínnyel felvonít. Eszébe jutottak kicsinyei, és egy ugrással kiszökik a tisztásra.

– Hát méges meg akarsz dögleni? – komorul el Rab Péter. Hiába dühíti azonban magát, mégis átvillan rajta a gondolat, hogy hátha neki kell meghalnia.

Halál!

Ilyen állapotban semmiség a halál. Valószínűtlen, homályos, alig derengő kicsiség. Az ölés, a harc, a felszabadult erők kéjes boldogsága, az észen túli, primitív ősszabadság borzongása a fontos. Az a pár pillanat, ami még hátravan, megéri az egész életet. Szinte jólesik látni, hogyan csúszik feléje minden porcikájában feszülő testtel, a dühtől borzadó, a bőr szikrázásától felmeredő rőt szőrrel a vadállat. Szája lángol, fogai fájnak a halálos harapás túlhabzó vágyától, lábaiban, izmaiban annyi az erő, hogy képes volna a csillagokig felugrani.

Az ember megigézve, önkéntelen előregörbül, hasát behúzza, két szörnyű markát kimereszti, csontos állát előveti, háta felpúposodik, és szilárddá merevül, mint a szikla. Haja tövében verejték gyöngyözik, de nem tud róla, és szennyes, vad teste nehéz emberszagot áraszt.

Már csak egy-két pillanat, és összecsapnak.

Hirtelen mégis mozdulatlanul megáll mind a kettő.

Ez a pillanat a végső meggondolás ideje, melyet minden halál előtt mindennek megád az Isten: embernek, állatnak. Sokszor megtörténik, hogy ilyenkor megfordul a két ellenség, és feloldódva, rémülten menekül el egymástól.

Az élet, halál szédítő határvonala ez a pillanat.

Ők azonban nem borzadnak vissza. Hangosan lihegnek, szemük valószínűtlenre tágul, megterhelt szivök alig fér el széles mellkasukban, és már-már fáradtak saját túlhajtott erejüktől, mely muzsikálva zsong izmaikban.

De miért nem támadnak?…

A támadás, a kirobbanás semmiségeken múlik.

Most is így történik.

A farkas hátára ráhull egy súlytalan kis falevél, amitől gyorsan végigborzong, és a következő pillanatban elsötétült aggyal, vakon repül át a levegőn az ember torkának.

Elkésett.

A Rab Péter hatalmas karjai egy szemvillanásnyival gyorsabban mozdultak, és a két kemény marok elkapja a farkas torkát. A fának tántorodik, és bűzös lehelet csap bele arcába.

– No, kutya, az enyim vagy! – hörgi irtózatos erőfeszítés közben, és már-már diadal villan a szemében, de ugyanakkor éles fájdalom hasít bele a gyomrába, combjaiba. Ronggyá tépett fehér harisnyáján párállva végigcsurog a vér.

A farkas karmairól megfeledkezett.

Csikorgó dühvei maga alá gyűri az állatot, és egymás arcába fújják a szájukon foszladozó fehér habot.

– Mi?… A beleim kellenének? – bőgi bele Rab Péter a farkas pofájába vadul, és irtózatos szorításra kapcsolódnak a fekete ujjak.

A két puszta test szörnyű erőfeszítésben vonaglik, hánykolódik a földön. Mind a kettőnek acélból vannak az izmai, és a halálos tusa rémületében roncsolják egymást.

Minden azon múlik, hogy melyik bírja tovább.

Méltóak egymáshoz.

Szinte jólesik az embernek a vadállat hasogató körmeitől feltépett test kéjes fájdalma.

Aha! – ujjong fel bensőleg, mert érzi, hogy az állat hatalmas torkának ellenállása gyengül, csontjai ropognak, és véres nyelve sebzetten, dagadtan, sötéten fordul ki a dühtől ragyogó száj meleg fészkéből.

– Méges megdöglöttél! – üvölti szaggatottan, és feketére erőlködött, duzzadt arcán végigrándul az újabb, utolsó erőhullám görcse.

A vadállat teste elernyedt, ellenállása, rettentő elevensége megszűnt. Hátsó lábaival utolsót rúg, a tüdő utolsót sípol, a fényes karmok hidegen visszahúzódnak pólyájukba, és verejték ver ki a bőrön, mintha szennyes vízzel behintezték volna. A vonagló lombos farok is tehetetlenül nyúlik el a földön.

Meghalt immár minden szőre szála.

Meg…dög…lőttél! – gondolja boldogan az ember, mert még beszélni nem tud.

Halálos fáradtan fordul le a vadállatról. Sápadt és véres, tüdeje pattan szét a túlfeszített erőlködéstől, karjai, ujjai elviselhetetlenül nehezek, és nem bírja mozdítani, mintha megbénultak volna. Behunyja szemeit, és szédül, mozdul, az egekig lendül vele a föld, mintha gyermekhintán a végtelenbe lendítették volna. Jólesik ez a tehetetlen lendület.

Fekszenek egymás mellett az ember és a farkas.

Időbe telik, míg annyira visszatér a Rab Péter ereje, hogy felkönyökölhet a földön. Maró fájdalom hasít bele a testébe a mozdulattól. Altestét teljesen összetépte a farkas.

– No, ez csúful megmászott! – pihegi, és megpróbál felkapaszkodni, de tehetetlenül zuhan vissza. – Mind elfoly a vérem! -rémül meg, és kétségbeesetten felordít: – Segítség!…

Semmi válasz.

Újra ordít:

– Se-gít-ség!…

Megint nem jön válasz.

Csak most veszi észre, hogy hang nélkül fütyül a torka, és a gége töve is fel van tépve.

Irtózatos gyűlölettel vicsorog rá a farkasra, de rémülten döbben vissza. Mintha megmozdult volna a farkas! Legalább a szemek, a zöld, kegyetlen, szívós szemek még élnek… Miért nem alszanak ki?… Csak azokat ne látná!… Félrefordítja a fejét, mégse bír szabadulni tőlük… Csak a szemek hunyódnának be már egyszer!… Valami visszahúzza a tekintetét. Semmiletteképpen nem bír szabadulni tőlük.

– Én győztem – súgja neki kérőleg. – Becsületesen jártam el veled szemben, farkas… Most kvittek vagyunk. Nem mondhatsz semmit. Osztán tovább harag ne legyen köztünk!

A halál fagya megvetőre vicsorítja a farkas száját, mintha morogna, és kitátott fekete-véres torkába belesüt a hold.

Rab Péter kénytelen nézni, mert elhúzódni sem tud mellőle. Lábai már hidegek és érzéketlenek, mint a fa, halvány belei kilátszanak. Gyomra piros, fekete, kék, tépett hústömeg. Most már fájdalmat se érez. Tompult, néma lüktetés egész teste, de nem sokat törődik vele. Nézi a farkast. Valami feltűnhetett rajta, mert egészen belehajlik szúrós pofájába, és elhűlve rebegi:

– Szentséges Úristen, ez mit jelent… Könnyes a szeme…

Tényleg, a halott farkas két szemébe könny szivárgott.

– Sír! – ámul el az ember. – Bizonyosan a kölykeit siratja!… -jut eszébe, és az előbb gyilkos, vad erdei ember elérzékenyedik. A könny legyőzte. Emberré változott újra. Levert, gyenge, gyámoltalan és szomorú. Homályosan sejti, hogy a testi harccal nincs jóvátéve semmi. Maga elé nézve gondolkodik. Megpróbálja a dolgokat eligazítani a lelkében. Valahogyan – úgy látszik – sikerül zöld ágra vergődnie, mert lassan újból a farkas felé fordítja a fejét, és szégyenkezve azt mondja:

– Hé, testvér! Hallod-e?… Bocsásd meg, amit ellened vétettem!

Most teljesen nyugodt, tekintete szelíd és értelmes. Mióta rájött

a dolog nyitjára, és elvégezte magában, hogy kibékül a farkassal, mintha más ember feküdnék ottan… Az nem baj, hogy a farkas halott, és nem érti, amit ő mond… Az a fő, hogy mondja… Egészen megkönnyebbül minden szótól, ahogy gyónik a halott farkasnak.

– Én, testvér, elüsmerem, hogy nagyot vétettem ellened, mikor a te ártatlan kölykeidet megtapostam… Hát azt nem kellett volna!… De hát haragudtam a borjú miatt. Az ember gyarló, no! Eleget bántam azután, de ezzel nem támaszthatom fel szegényeket… Ezt neked es bé kell látnod!

Egy szikrát várt, mintha időt akarna hagyni a farkasnak, hogy belássa, amit mondott.

– Abba es belégyőződtem, hogy emiatt valamelyikünknek el kell pusztulnia. Üdő Marci bátyám es aszonta… Nem mondhatod, becsülettel megküzsdöttem veled. Azt mondottam, itiljen az Isten köztünk. Az elébb még azt gondoltam, hogy az én javamra itilt, mert a kezembe adott, de most bélátom. hogy a mi dolgunk a halállal nincs eligazítva… Lásd bé téses, hogy ez így van! Sült bolondok voltunk mind a ketten!… Mindegy! Ha már így történt, hát így történt!… Én csak az Istent nem értem. Igazság szerint úgy kellett volna, hogy te ölj meg engem, s te megmaradj… Hát ez furcsa! – tűnődött az ember. – Semmiletteképpen nem értem az Istent!

Teljesen megfeledkezett halálos sérüléséről Rab Péter, és csak azon törte a fejét, hogy az Istent megértse.

A fák némán állottak fölötte, és siket, mély csend volt az erdőben. Vad nem vadászott, ág nem mozdult, csillag nem pillantott, harmat nem mert hullani, s madár lába a faághoz fagyott rémületében. Minden tudta, hogy Rab Péter meghal, csak ő nem tudta. Megfeledkezett a testéről, pedig már alig vert a szíve, viasszá változott a színe, álla leesett a gyengeségtől. Minderről

– mondom – nem tudott semmit, csak tovább fürkészte az Istent, hogy megértse.

Hát az nem könnyű dolog, de a végén mégiscsak kellett sikerülnie, mert mikor pitymallatkor rátaláltak a vén Üdő Mártonék, reszkető kutyája után menve, a Rab Péter halott arca földöntúli, békességes és mosolygó volt.

Az ember és a farkas, mint két megbékélt édestestvér, úgy feküdt egymás mellett.

A havas lassan ébredezett.

A VÉN TEKERGŐ

Öreg Molnár Gergő, vagy ahogyan a faluban nevezik, a „vén tekergő” bizalmaskodik be az ajtón. Megszámlált napú vénember, aki már a légy lábát se bírja kettétörni, s aki elé már kitette a halál az utolsó pohár pálinkát, de azért még odacsíp a szemével Julinak, a leánynak, ki széket törül alája, s dicsekedve mondja: „Ha a kecskebőr csizma veres szegélyét meglátom a leány lábán, ma is vége a világnak” – pedig még akkor született, mikor a Kossuth-kalap béjött volt. Roskadt, omlófélbe lévő házát a vedlett tető és az araszos moha földig nyomta, megvakult tenyérnyi ablakát még a nap is elkerüli, az asztal fiókjában az éhségtől megdöglött egeret nincs, aki kivesse, mert a felesége rég meghót, s még az emlékét is befogta a por. Ha voltak is hozzátartozói, ki tudja, hová szóródtak szét a világban.

– A halálos ágyamon legalább nem verik az ajtót a rokonok az örökségért, hogy: „Siess már, vén tolvaj!” – tréfál vidáman.

– Aztán miből élt idáig? – bátorkodom a kérdéssel.

– Észből, uram, észből! – hunyorgat bizalmasan, s tovább csintalankodik Julival.

– Nagy kutya lehetett, Gergő bácsi, fiatalkorában! – irigykedem.

– Én nem, hanem a leányok nem hagytak békén. A kémény likán is belestek, csak hogy láthassanak – feszíti a melle száraz csontboltozatát. – De hát ezt hagyjuk!

Én úgy tudom, hogy a kémény likán mindössze egy kutyát ejtettek a nyakába a legények, mert elaludt a guzsalyasban a góc alatt. De hát ezt hagyjuk! Maga is csak a barátkozásért, bizalomkeltésért említi a szép szerelemmel való játszódásait. Hogy annál jobban összemelegedjünk, mielőtt előállana a kérésével.

– Hej, szép idők voltak azok! – révül el. – Sokat tudnék beszélni róluk, ha volna, ami jártássá a szót.

Arra céloz az öreg, hogy kínáljam meg, mert az ital jártatja a szót.

Jó ló hámban hízik, tehát tisztességesen Gergő bá elé teszem a szilvapálinkát.

– Jeges az üveg oldala, s mégis elégeté a torkomat! – dicséri. -Valaha nekem is volt. Saját főzés. Kisüsti. De akkor még hatvan kapást állítottam ki. Itatócseberben vitték ki nekik az ételt a mezőre.

– Osztán hová lett az a szép birtok? Úgy tudom, hogy a telekkönyv nem tud róla.

– Arról nem es tudhat, mert az úgy volt, hogy mikor apám kivitt a határra megosztoztatni, rámutatott az egyik pántikára: „Ez a föld az enyém, jobbfelől a Firtos Domokosé, balfelől a Péter Izsáké. Ha te két osztályt négy esztendeig nem jártál volna az oskolában, mind a kettőt megvettem volna. A két szomszéd föld tehát a tied. Aztán ügyesen gazdálkodjál rajtuk. A törökbúzát akkor vesd el, mikor a bogár bemászik a marhaganajba!…” Nem is volt senkinek a faluban olyan gabonája, mint nekem, de engem nem is a disznók túrtak ki a határra, mint a mai híres gazdákat.

Ami sok, az sok. Mégse engedhetem, hogy ez a vén szamár teljesen bolondnak tartson. Már éppen le akartam kapni a tíz körméről, mikor az arcára téved a tekintetem, s egyszerre megvilágosodik előttem, hogy ez az ember nem hazudik, csak álmodik. A föld örök szerelme beszél belőle, az olthatatlan vágy a föld után, amelyet a sors tőle megtagadott, mikor bitanggá, nincstelenné vetette az élet. Nem hazudik, csak él. Anélkül hogy bárki tulajdonát bántaná, képzeletében a más földjén gazdálkodik. Reggel felkél, csordahajtáskor kiengedi az álombéli ökröket, lovakat, jószágot, este kaput nyit nekik, elsőnek szakítja le és tűzi kalapjába a születéstől még remegő kalászt, titokban magáénak jegyzi el a napszámba kaszált virágos füvet, s a legszebb erdők neki zúgnak. A vágy nőttön-nőtt, a valóság pedig lassan hűlő testével együtt hervadt. Az élet nagy játékában így segített magán, és – igaza van… Valósággá varázsolja magának az örök vágyat, és semmivel sem szegényebb, mint a gazdagok, hiszen övé már az egész világ. Mellette kimelegszik az én lelkem is, és még biztatom is, hogy beszéljen, beszéljen, mert nem árt senkinek vele, és olyan szép, ahogyan drága kedve felaranylik, kiül a szemeibe, és átsüt a ráncos arcon. Nem afféle mogorva, százesztendős vénember ő, aki csak ül, ül naphosszat a kútgárgyán, és üresen néz maga elé, mint a fabuba. Kacagva emeli a poharat.

– Siessünk vele, mert ki tudja, esztendő ilyenkor ilyen jó pálinkát iszunk-e!

– Nem árt meg? – óvom az erős italtól. – Úgy hallom, hogy az utóbbi időben sokat ül a kocsmában…

Kissé megrezzen a feddésre, feje meghajlik, mint a gondolkodó virág, és felsóhajt.

– Ülhetek én már akárhol, mert engem már nem várnak haza!…

Bizony, asszony, család, minden elmaradt mellőle.

– Úgy tudom, hat fia volt!

– Olyan, mint a tarka törökbúza. Egyik szebb a másiknál.

Mind meghaltak, vagy ahogyan ő olyan szépen mondja: „Egymás után szépen hazamentek.”

– Már csak három él közülök.

– De hiszen az előbb mondta, hogy mind… mind elmentek.

Az öreg arc elkomorodik, és szinte rosszallólag pillant rám.

– Az a három mégis él, mert a hazáért halt meg a nagy háborúban.

Egy képviselőnek ezt illenék tudni!

Különben hagyjuk. Nem nyúl az ember, hogy a megfutott nyomával mindig szembeüljön. Ami eltőt, az eltőt. El kell feledni. Az a szép, ami előttünk van az életben. Kicsit elszomorodott, de mindjárt tréfára fogja. Ne sajnálja őt senki, a gyásszát neki!

– Sajnáljuk meg inkább az üveget! Igyunk, hogy ne rágja az oldalát a pálinka!

– Ennek már nem sokat árt! – mosolygok, de újra töltök, mert arra céloz, hogy a jó barát jobb a rossz testvérnél.

Most, hogy köztünk ilyen szépen kialakult a lelki barátság, előállhat a kérésével. Bár olyan szépen kibontotta magát, mint a gyóntatószékben, mégsem illik ajtóstul betörni a házba. Egyet-mást előbb ki kell még puhatolni. A szeme új fényt kap. Látszik, hogy most újra az esze dolgozik. Az ült ki a homlok két világfigyelő likába.

– Mondjon valamit maga is, no – kerít be a szóval -, mi újság az ország házában? Veszekednek-e sokat a képviselők?

– Hát… mit mondjak… előfordul…

Mondhatok különben akármit, rám se ügyelít. Csak afféle mellélövés volt a kérdés. Sokkal nagyobb dolog érdekli őt. A miniszter úr.

– Úgy tudom, mindennap szoktak találkozni.

-Jól tudja! – egyezem bele, mert oda az egész tekintélyem, becsületem, ha kiábrándítom.

– Akkor jó – nyugszik meg láthatólag -, mert egy levelet kéne neki személyesen átadni!

– Levelet? Miféle levelet?

– Hát, amit én írtam… a tehén dolgában!

-A… tehén… dolgában?

Feje csóválásával rosszallja az értetlenségemet, mintha azt mondaná: „Hogy lehet ilyen rossz fogalma egy képviselőnek?” Némi leereszkedéssel világosítja meg az értelmemet:

– Tudja, miután az a Fennvaló Isten igazságot tett, ha részben is, s megadta érnünk, hogy mi, magyarok találkozhassunk huszonkét esztendő után, én is elhatároztam, hogy felhagyok a kisebbségi sorssal.

– Mit csinál?

Szinte mérgesen mondja:

– Felhagyok a kisebbségi sorssal, s nem nevelem tovább az Irgalom Kutyáját!

Teljességgel nem értem, hogy mi az az „Irgalom Kutyája”, aminek a nevelésével ez a vén tekeregő foglalkozik, s csak akkor nyílik el a szájam, mikor megtudom, hogy Gergő bá a kisebbségi sorsban kutyát nevelt a vak koldusnak, hogy vezesse egyik faluból a másikba, s amit így a Jézus nevében kaptak, azon hárman megosztoztak. Ez volt a tisztességes keresetük.

– Valamit csak ki kellett találnom! Valamiből csak élnem kellett!

– Hol az a levél? – remegek meg.

Átadja, és fojtott szorongással várja, hogy jól van-e írva, nem vall-e szégyent vele.

Hát akkurátusán megszerkesztette.

Ahogy illik, engedelmet kér a miniszter úrtól, hogy saját sorsán „lépésről lépésre” végigkalauzolhassa.

„Becsületes, ártatlan szegén ember vagyok – írja. – Fődem egy lépés sincsen. A házamnál mindig a nincsen volt a legtöbb, pedig

– amíg bírtam – erős dolgú ember voltam, s nem sétáltam kartőn fogva küsasszonyokkal, mint a kicsi tiszteletes úr. De hát a sok nyomorúság, haláleset s a küsebbségi élet kimelyesztett abból is, ami kevesem volt, s most úgy állok, mint a szedett fa. Egyedül s öregen. Annyi kitartásom sincsen, hogy legalább egy fejőstehenet vegyek, amivel a gazdaságot elindítsam..

Oda jutott, hogy még azt az ágyúgolyót is eladta káposztáskőnek, amelyet a háborúból emlékül hazahozott, de nem békételenkedik mégsem, mint a boldogult felesége, kinek a szájából míg élt, egyebet sem hallott, mint hogy: „Felgyújtom a csűrt, a házat, még a hamvát is a levegőbe fújom, s felakasztom magam, de nem kínlódom tovább másoknak.”

Egyébiránt, ha erre jár a miniszter úr, személyesen is meggyőződhetik, hogy milyen igazat ír Öreg Mónár Gergő. Akárki megmondja a faluban, mennyit kesergette, tántorgatta az élet, hányszor kényszerítette számadásra, de ő azért mindig erős hitű ember maradt, s nem tért le az egyenes útról.

„Majd ha üt az óra, s vissza kell mennem a nagy hallgatásba

– írja halhatatlan szépen a pap nyugodtan odaírhatja nevem után: »Becsületes ember volt.« Vajha mások is!…”

Engedelmet kér a végén is, hogy egy rongyos tehén miatt alkalmatlankodik, s úgy írja alá a levelet, hogy: „Kétségbeesett Öreg Mónár Gergő a Benczédi” – ami inkább csak a levélzárás szokása miatt történik, mert Gergő bá igazán nincs kétségbeesve, biztos a maga igazában, s inkább csak becsületből kérdi meg, hogy mit gondolok, lesz-e foganatja az írásának.

-A tehén bizonyos! – nyugtatom meg. A napokban úgyis

dolgom van Udvarhelyen, a Zöldkeresztes Szervezet útján majd elintézem ezt az ügyet is.

– Csak a borjút meg ne erőltetnék a hajtással! – esik gondba.

Kissé még barátkozunk, de aztán készülődik is. A búcsúzóul

kitöltött második pohár pálinkát azonban elhárítja:

– Nem akarom, hogy az én síromra is felírják, mint a Küs Hegyi Istvánéra: „Részeg volt, – Pallóra ment, – Leesett, – Meghót. – Aki részeg, üljön otthon!”

Az ajtóból azonban még egyszer a lelkemre köti:

– Osztán úgy vigyázzon arra a levélre, mint a szeme fényére!…

– Bízza csak rám! – mosolygok, s még sokáig elszeretgetem magamban az öreg székelyt, aki a kapuban büszkén veti oda a kérdezősködőknek:

– Kicsi dógom volt itt a képviselő ecsémmel!…

Másnap, mihelyt annyira világosodott, hogy a kapu kilincsét meg lehetett látni, az öreg újra felkeresett.

– A legfontosabbról megfeledkeztünk! – lihegte izgatottan.

– Miről feledkeztünk meg?

– Hát a kötelezvényről!

– Miféle kötelezvényről?

– Hát arról, amelyben kötelezem magam, hogy a tehén árát tehetségem szerinti részletekben visszafizetem – s már lobogtatta is az írást.

Úristen! Mit gondolt volna a miniszter úr, hová lett a magyar becsület, ha enélkül elibe állok?…

Ebben a percben elhatároztam, hogy eznapságtól fogva előre fogok köszönni Gergő bácsinak.

Harmadnap az iránt érdeklődött, hogy mikor utazom Pestre.

Negyednap kikísért az állomásra, s boldogan intett utánam.

Ötödnap a feleségem telefonon közölte, hogy a tehén dolgában tovább ne fáradjak, mert Öreg Mónár Gergő hirtelen gazdag ember lett, birtokot szerzett. A hossza négy sing, szélessége kettő, mélysége végtelen.

No, nem nagy birtok, de igen-igen csendes és nyugodt pihenés esik benne…

A KERESZTFIUNK

Szedegettem a szegény székelyek panaszait, mint a zsidó a rongyot.

– Na és magának mi a kívánsága? – fordulok holtfáradtan az utolsóhoz, bizonyos nevezetű Csóré Márton szegény emberhez.

– Nem sok! – szerénykedik. – Csak meg akarom fogni azt az áldott kezét, amivel olyan sok jót tesz a érdekünkben. Ilyen képviselő kell nekünk! Akinek nemcsak a szája jár!

Hogyne nőne az ember mája az ilyen beszédtől!

– Különösen az tetszett a mai felszólamlásában – dicsérte a beszámoló beszédemet -, amit a mi szaporításunkról mondott. Márványkőbe kéne vésni minden szavát. Az a fontos, hogy mi, székelyek szaporodjunk. Az!

– Ez ma nemzeti kötelesség! – bólintok meggyőződéssel.

– Én eleget is tettem neki – dülleszti a mellét. – Olyan fiam született, mint a bikaborjú. Csudájára járnak a fehérnépek.

– Gratulálok!

– Köszönöm! – melegedik össze a markunk.

A nagy lelkesedésben eszembe se jutott, hogy ez a ravasz képű, deres, öregedő, sovány székely, aki csak vendég a ruhájában, talán túl is van azon a koron, hogy apai örömökkel dicsekedhessék. Olyan meleg lélek, annyi frissesség, üdeség, közvetlenség árad belőle, annyira tisztán látta a sorsunkat, hogy miniszternek is számot tenne, és olyan szerényen hozta szóba a keresztapaságot is, hogy egymás után kétszer nyúltam a tárcámba „egy kis pelenkára valóért”. Azt is valósággal rá kellett erőltetnem, a rongyos kurtija zsebébe szúrnom, mire véglegesen letört.

– Mit gondol most rólam a képviselő úr!… Azt hiheti, hogy én csak ezért a rongyos pénzért… Vegye vissza, amíg nem késő!

– Dehogy veszem! – simogattam boldogan. – Jó helyen van az magánál. Úgy látom, magánál se veti fel a pénz a láda fedelit, komám!

A „komám” szóra megrándult, egészen megdicsőült az arca, de olyan szemérmesen sütötte le a szemeit, mint egy friss apáca, aki illetlen dolgot látott. Nemhogy visszaélt volna a hirtelen támadt lelki rokonsággal, még ő kért. hogy az egész ügyről ne szóljak senkinek, tartsuk a legnagyobb titokban, maradjon köztünk a szó, hiszen azért is kérte, hogy négyszemközt beszélhessen velem. Nem is engedte meg, hogy megnézzem a keresztfiamat. Az emberek mindjárt találgatnának, a falu a szájára venné, hogy mit keresek az ő szegény házánál.

Mert bizony szegény ember ő. afféle szemérmes koldus, kinek mindig üres a tarisznyája, akinek nagy gond a mindennapi kenyér; de az ő szájából azért senki egy zokszót nem hallott, s nem is fog hallani, amíg az Isten erőt, egészséget ad.

– Rendös ember nem is sejti, mennyi észbe, fejtörésbe kerül az ilyen élet! – sóhajtott.

-Tudom! – pötyögtem, s összehajtottuk a fejünket, mint a búsuló lovak az üres zabostarisznya fölött. Ha elő nem áll a szekér, hogy más faluba vigyen, még az ingemet is odaadtam volna ennek a drága embernek.

Nem szóltam senkinek, de a szénaülésben büszkén kiegyenesedve elhatároztam, hogy gondom lesz erre a derék székely testvéremre, aki ilyen nagy élményben részesített engem. Szidhat már ezután az asszony, hogy csak ráfizetünk a képviselőségre, és ő nem így gondolta, amikor beleegyezett, hogy vállaljam. Miért nem veszek a többiről példát. „Azok nem olyan élhetetlenek, mint maga!…” Mondom, beszélhet ezután már az asszony. Az ilyen Csóré Mártonok az én elégtételem, erőforrásom és gyönyörűségem. Van-e olyan nagy áldozat a világon, amit meg ne hozna értük az ember?…

Mégis jobb, ha nem szólok az asszonynak, pedig minden képviselő két beszámolót köteles tartani: egyet a kerületének, a másikat a feleségének. így aztán bizonyos módosítással az asszonyok véleménye kerül a parlament elé is. Ritka eset, hogy valamit el lehessen titkolni előlük, ámbár az ilyen körutakon fordulnak elő kedves apróságok is, amiket szeretne a koporsója alá ásni az ember; mégis – mielőtt dicsőségesen hazatérnél – az asszony már tudja otthon, hogy melyik fehér ruhás leányt csókoltad meg az átnyújtott virágcsokorért, a banketten mit beszéltél a járásbírónéval, és a falusi táncban milyen népi kincsek birtokába jutottál, a papnál álmodban felkiáltottál, hogy: „Kvárt kontra!”, és ezért hiányzik a költségvetésedből némi pénz. Nem könnyű képviselőnek lenni. Sokszor a legártatlanabb dologból is kész a háborúság, mint nálam is, aki csak azt a halhatatlan mondást jegyeztem fel, hogy: „Az asszony olyan, mint a pénz. Akkor veszi hasznát az ember, mikor kiadja a kezéből.” Tapasztalati tény, hogy minél dicsőségesebb a beszámolókörút, annál bizalmatlanabb és hidegebb otthon a fogadtatás.

Ezért lepett meg, hogy mikor kétheti hányódás után hazavetődtem, nem a szokott megjegyzéssel fogadott az asszony, hogy: „Már a szemem is fáj, ha képviselőt látok” – hanem rövid jegyességünkre emlékeztető elborulással, mikor az embernek a kisujja is tele van szerelemmel. Az elmaradhatatlan influenzát maga sietett kikúrálni, s minden negyedórában bement a gyermekekhez, hogy megmondja nekik, milyen jó ember apátok, becsüljétek meg, és kövessétek a példáját.

Az utóbbit nem mertem volna ilyen határozottan állítani, és némi lelkiismeret-furdalással kerestem e ritka kitüntetés okát, s álmomban se láttam, hogy mindezt frissen sült komámnak, Csóré Mártonnak köszönhetem, ki – amíg én a havasalji községeket jártam – titokban visszaküldte a feleségemnek az adományomat, közvetlen és melegen ravasz levélben leleplezte a „nagy szívemet”, a rangunkat nagyságosról felemelte méltóságosra, leírta az imádságot, amelybe nyolc éhes és rongyos gyermekével együtt belefoglalják a nevünket mindennap, és bár a sok gondtól azt se tudja, hol áll a feje, mégis elég az a nagy tisztesség, amelyben részesítettük. Az újszülöttnek is elég az a pár rongy, amelybe hirtelen betakargatták…

Természetes, hogy az asszony duplán küldte vissza a pénzt, és igyekezett megnyugtatni a kényes és szemérmes Csóré Mártont, hogy kötelessége elfogadni, aki aztán többet nem is mert lázadozni ellene.

Mindez azonban ki nem derült volna, és tovább is külön-külön őriztük volna a szép titkot, ha a feleségem pár hétre el nem utazik, és azt nem írja, hogy néhány ruhadarabját küldjem utána. (A szekrény kulcsa ott van az antilopcipőjének az orrában.)

Ajánlom minden férjnek, aki a házasélet bensőségességét és titkát meg akarja ismerni, hogy nézzen be a felesége szekrényébe. Abban benne van az egész élet küzdelme és minden emléke. A lezajlott és elmúlt érzések és küzdelmek tárháza az ilyen szekrény, s benne az aranyegér, az asszony lelke. Mennyi öröm, meggondolás, vágy és lemondás tapad minden egyes ruhadarabkához! Titok nyílik meg, amiről eddig nem is tudtál. A fehérnemű között pénz lapul, amiket krajcáronként tett félre az asszony a sors bizonytalanságaitól remegve a nagy bajok és megpróbáltatások idejére. Pénz, amihez csak a legvégső szükségben szabad nyúlni… Istenem, milyen szegények voltunk, mikor ezt az egyszerű ruhácskát megvettük!… Itt vannak a leveleim. Az összes… Ez a sok szín egy-egy folt az életünkből… Különféle dobozkák. Gombok, amikkel a kisfiam játszott, a szopóka, amiről Rékát alig lehetett leszoktatni és – mi ez itt alul?.. Hiszen ez az Ildikó csecsemőholmija: arasznyi gyolcsdarabok, pólya, fásli, ingecskék, kis főkötők szép rendben… A lelkem elnehezedik az emlékek súlya alatt, kezem remeg, és belesápadok a nagy élménybe… Hát ez meg miféle paraszti írás ide sebtében félredugva?… Hiszen ezt az én „komám”, Csóré Márton írta tisztelettel, hogy az újszülöttnek elég az a pár rongy, amibe hirtelen betakargatták, és „ezzel bézárom levelemet”… Szinte szédülök a meglepetéstől. Gombostűvel van hozzászúrva a feladóvevény is, amivel a pénzt az asszony visszaküldte neki. Külön dobozt nyitott nekik, amire rá van írva példásan: „A keresztfiunknak”… Hirtelen megvilágosodik előttem a titok. Most már értek mindent… Hát nem gyönyörű dolog ez a jóságverseny?… Ne tudja a bal kezed, mit csinál a jobb!… Arany ködben fürdő fejem hirtelen megtermi a legszebb gondolatot. Mi lenne, ha én ezt a pólyakészletet elküldeném a keresztfiunknak? A mi nagy örömünknek ezt a megszentelt emlékét, hogy egy új magyar élet virágozzék fel benne. Mosolyogva gondolok az asszonyom boldogságára, ha megtudja, mit cselekedtem…

Fél délutánt töltök el a csomagolással, és büszkén, zengő szívvel magam viszem a postára. Énekelni, ujjongani szeretnék. A barátaim, akikkel együtt vacsorázom, nem tudják mire vélni a jókedvemet, s forróak még a fogaim is, mikor a cigány fölém hajolva húzza a feleségem kedvenc nótáját. Azt, hogy: „Ha én azt tudhatnám, melyik úton ment el, felszántanám én azt aranyos ekével…”

– Hej, fiúk, szép az élet! Bort!

„Gyermekek, vegyetek példát édesapátokról!” – jut az eszembe minden átmenet nélkül a feleségem intelme, de az ördög így módosítja bennem a mondást, hogy: „Gyermekek, hajói viselitek magatokat, édesapátok még egy pohár bort megiszik.”

– Éljen a keresztfiam!

– Miféle keresztfiad? – érdeklődik az alispán.

– Hát a Csóré Márton székely testvérem legfrissebb hajtása. Olyan erős, mint egy bikaborjú… Mi a fenét kacagtok? Mi van ezen kacagnivaló?… A székelynek szaporodnia kell. Csak így menthetjük meg Erdélyt.

– Igen, de Csóré Márton képtelen szaporodni – zötyög a doktor a nevetéstől. – Hatvanon felül van, s a felesége már tíz éve halott.

– Honnan tudod? – feketedik el a hangom.

-Mert én is a „komája” vagyok… Mi mind a komái vagyunk… Mi mind neveljük titokban soha meg nem született gyermekeit. Abból él Csóré Márton. Furfangos, nagyszerű ember az, és – kényes a becsületére. Ajándékot nem fogad el senkitől.

– Hát mi az ördögöt fogad el?

– Csak kölcsönt, amíg új komát kap. Az új komából kifizeti a régit! Arról persze nem tehet, ha úriember nem veszi vissza szegény öregtől azt a néhány pengőt, amit úgy kell ráerőltetni akkor is. A vele való élmény nincs megfizetve azzal a pár rongyos garassal.

-Ez igaz! – ismerem el, és egyszerre tisztán látom a súlyos székely sorsot, amely ebben az öreg, nincstelen emberben ezt a különös virágot fakasztotta. Már kezdem sejteni, hogy milyen súlyos árat fizet szegény a mi pénzünkért. Már büszke vagyok az új „komám”-ra.

Pár nap múlva egyéb gondjaim közt meg is feledkeztem róla. Közben hazajött a feleségem is, ami nem lett volna baj, ha első dolga nem az, hogy szokása szerint számba ne vegyen mindent a háznál, s észre nem venné, ha csak egy tű is elmozdult a helyéről, pedig kilenc és fél dioptriás rövidlátó. Egyetlen tekintet a szekrénybe elég volt, hogy észrevegye az elküldött csecsemőkelengye hiányát.

Jobbnak láttam be sem várni a kérdését, már magyaráztam is, hogy én küldtem el a keresztfiamnak, hogy az milyen nagy lelki gyönyörűség volt a számomra, első szent áldozásom óta ilyen jó embernek nem éreztem magamat, hiszen maga is ezt csinálta volna. Ildikó már tizennyolc éves, nem kell neki már ez a pár ruhadarab, s mi lenne méltóbb hozzánk, mint az édesgyermekünknek drága hagyatékával egy újszülött székely gyermek életét ápolni.

– Mit tett, maga szerencsétlen?! – vágott a szavamba halálsápadtan az asszony. – Hiszen az nem az Ildikó holmija volt!…

– Hát?

– Hát a „Napsugár-mozgalom” vándorkelengyéje, aminek én vagyok az elnöknője. Úristen! Mit fognak rólam mondani, ha megtudják, hogy mi történt!… Ha hirtelen szükség lesz rá! Jaj, maga boldogtalan! Csak képviselőnek ne legyen az ember a felesége!…

Nem volt mit tennem, térdre álltam, és elkövettem életem legnagyobb bűnét: imádkoztam, hogy a faluban ne szülessék addig gyermek, amíg az új kelengyét be nem szerzem.

Reggelre azonban minden megoldódott. Hajlott háttal, igen komolyan és igen szomorúan Csóré Márton komám állított be, hóna alatt a kelengyével.

– Kicsi mondanivalóm van, tekéntetes uram!…

De aztán mégse mondott semmit, csak ráborult az apró gyermekholmikra, és keservesen zokogni kezdett…

A KÖLTŐ

A kisebbségi sors végső menedéke volt rám nézve is öreg falusi házunk és az a tíz holdacska sovány hegyi föld, ami még megmaradt. A lapom fizetni nem tudott, az adósság nőtt, a gondok, veszedelmek sokasodtak a fejünk fölött. Kilátástalan volt a jövőnk, a legsötétebb végzet fenyegetett. Az utolsó pillanatban menekültünk haza a Rika menti székely falucskába, ahol esztendőkig döntöttem a fát, szántottam, vetettem, kínoztam a földet, emésztettem a lelkemet, terveztem, álmodtam az erdélyi hegyek fojtott némaságában. Különben ezt cselekedte mindenki. Az emberek dolgoztak, küzdöttek, szerettek, sírtak, éheztek, fáztak, káromkodtak, imádkoztak, vagy tömlöcbe mentek, a változatlan élet szeszélye szerint. Mindennap elestek, mindennap feltámadtak. Mégis erő, nyugalom és valami láthatatlan bizonyosság, megnyugtató volt ebben az életben, mint ahogy a víz nem tudja elsodorni a fa árnyékát. Támogattuk egymást, ahogy lehetett. Jó szóval, tanáccsal, biztatással, az arcunkra kiült szívvel, becsüléssel. Megmutatták, hogyan kell fogni az eke szarvát, a fejsze nyelét, nekihajolni a kaszának, és pihenni küldtek, mikor holtfáradtan alig bírtam felemelni a karomat. Soha boldogabb nem voltam, mint mikor az erdő lábánál fekvő sóskúti kaszálómon a saját kezűleg csinált első szénaboglya tövét bevertem a villa hegyével, és egy sóhajtással Istennek számba adva, hazaindultam a csendes szürkületben, homlokomban lüktető fáradtsággal. Halkan jártam, hogy fel ne költsem a körös-körül már alvó fákat. A tiszta égen kigyúltak a csillagok, a hold feljött, és szinte magához szívta folyton könnyebbülő testemet. A falu csendes volt, és én mosolyogtam.

Azon éjjel valaki felgyújtotta a szénámat.

– Most mit csinál? – kérdezték, kik a hírt hozták. – Csendőrkézre adja?

– Nem! – mondtam a keserűség és megdöbbenés első sápadtsága után.

Az emberek jobban megnéztek, magukban furcsállották a dolgot, de nem szóltak. Fele termésem odaégett, s az effélét nem szokás annyiban hagyni. Azt mindenki tudta, hogy az idegen csendőrök maguktól nem nyomoznak, és semmi kilátásom sincs, hogy károm megtérüljön.

Nekem azonban nem a kár, a csalódás fájt.

– Ki tehette, hiszen én ebben a faluban soha még a légynek sem vétettem ?

Most már az emberek komorodtak el, és a harag sütött a szemükből.

– Gazember volt, akárki tette!

– Ki kellene tekerni a nyakát!

– Én nem hagynám annyiban! Nem én, a mindenségit! – tüzelt Simó Ambrus. – Mire való a csendőr? Ha a tekéntetes úr nem akarja, hát én béjelentem! Be én!

-Nem, nem! Hagyja! – tiltottam le. – Hiszen csak magyar ember lehetett!… Miért adjunk alkalmat, hogy végigkínozzák a fél falut? Nem éri meg az a széna. Véletlen volt az egész égés. Értik? Véletlen!

– Értjük! – dünnyögték néhányan. Nehezen, mélyen hallgattunk. A fogak összecsikordultak, és messzi elúsztak a szemek.

Hogy aztán mi történt a faluban, nem tudom, de az égésről többé senki nem beszélt. Én is túltettem magamat rajta, s csak a boglya helyén maradt meg a kerek fekete folt. Az élet haladt tovább.

Hogy aztán mi történt a faluban, nem tudom, de egyik vasárnap délután (éppen a tehénkéket itattam meg) beállított az udvarra egy negyven év körüli, szegényes kinézésű, megviselt arcú falusi ember.

No, ennek se dagad be az aranygyűrű az ujjába! – gondoltam, mikor ránéztem.

– Pár szavam volna az úrhoz! – állott meg előttem ellenségesen.

– Ki maga?

Elszántan felelt:

– Én vagyok az az ember, aki felgyújtotta az úr szénáját!

Állott egyenesen, sápadtan, mozdulatlan, s csak a durva ingét

verte a szíve láthatólag.

Annyira meglepett, hogy szólni se tudtam. Az ő arca is be volt horpadva, és vastag szájából nehezen buggyant elő a szó:

– Azért jöttem, hogy zárasson el az úr, mert a kárát megfizetni nem tudom!

Semmi megbánás, inkább dac és büszkeség, kemény konokság látszik rajta. Megérdemelné, hogy megalázzam, megtörjem, addig nyomorgassam, míg a reszketéstől összeverődik a két térde. Lobban is bennem az indulat, vassá szilárdul a testem, és hideg szájamba forróság dűl; de lebírom magamat, ökleim kiengednek, a nehéz lélegzet is lassan megnyugszik. A hangom azonban még idegen, túlvilági:

– Mondja! Miért tette?

– Hogy elmenjen a faluból!…

Meghökkenésemet nem is veszi észre. Szemei kitágulnak, és úgy mondja, mintha magának beszélne:

– Az volt a szándékom, hogy a házat is a fejére gyújtom, s ha akkor se tágít, hát… hát… megölöm!

Bolond ez az ember. Önkéntelenül hátrább lépek.

– Mit beszél?… Meg-öl? – rémülök rá értetlenül. – De miért, miért, az istenért?

Öblös, tompa hangja elvékonyodik, feje előrehajlik felém, mintha titkot susogna.

– Mert elvette a kenyeremet!

– Én? A maga kenyerét? Mivel? Mivel vettem el?

– Azzal, hogy idejött!

Ha főbe ütnek se értem, mit beszél ez a szerencsétlen.

Mind a ketten reszketünk az izgalomtól. Nincs erőm megkérdezni, hogyan vehettem el a kenyerét azzal, hogy hazaköltöztem. Arra is gondolok, hogy jó volna segítség után nézni, mert az ilyen embertől minden kitelik. Titkos, gyors pillantással felmérem ellenfelemet, hogy megelőzzem; de nincs mitől tartanom. Egyszerre megváltozott a szerencsétlen. Teste összecsuklott, elernyedt, meggörnyedt. A sok nélkülözés, keserűség, gond, elviselt szenvedések

és gyötrődések egészen megtörték előbb még feszülő csontjait. Szinte szemem láttára penészedik a haja. Tekintete még kietlen, mintha nem volna a nagy világon egyetlen pont se már, amelyen megnyugodjék. A hang is megtört, inkább a koldusé.

– Nem tudok írni, mióta idejött…

– írni?…

Hirtelen megvilágosodik bennem az egész titok. A pap említette kacagva pár hónappal ezelőtt, hogy: „Elkéstél, pajtás, mert van már a falunak költője. Tudod, afféle versfaragó, aki igen jóízű rigmusokat fabrikál. Legényeknek, koldusoknak nótát és különösen sírfeliratokat. Várj csak – idézett is mindjárt néhányat. -»Hat gyermeknek adtam, míg éltem, életet, de halálom miatt többnek nem lehetett.« Vagy a másik: »Kocsis volt Víg András, míg éle, most már az Úristen büszkélkedik véle.« – Még meg is magyarázta, hogy a jó parádés kocsis a mennyekben is ritka, és érthető, ha Szentfelsége így megbecsüli boldogult Vig Andrást. -Nekem különben ez tetszik a legjobban: »A papolci vásáron elfogott az örök álom, tehát magamot ajánlom.« Ezeket csináld utána, ha tudod!…”

Akkor kellemes perceket szerzett a „konkurenciáival a pap, de közben ezer bajom, gondom közt megfeledkeztem róla, és most itt áll előttem ez az ember. Önkéntelen felkiáltok:

– Maga a „költő”?

– Jósh Ferenc! – mondja szerényen.

Egyszerre megváltozik a világ körülöttem.

– Isten hozta, Jósh Ferenc! – nyújtom a kezemet. – Kerüljünk beljebb!

Hiszen jön, jön szegény, kelletlenül követ, le is ül a székre, meg is jártatja a szemét a szobában; de mindez nem segít az ő nagy baján. Meleg, kedves szóval nyugtatgatom, ahogy lehet, simogatom, bátorítom, hogy miattam nyugodtan tovább ékesítheti a temetői fejfákat, a koldusokkal kötött egyezségeit sem háborítom, a nótáiba se szólok bele, s ha nem volnék megházasodva, én is vele íratnám a rigmust a szeretőmnek, tárgyaljon csak tovább a kikérő násznagyokkal, sőt ha nehány alkalmas verse akad, az újságba is szívesen kitétetem. Nemhogy elvenném, inkább szaporítani szeretném a kenyerét, s ahol lehet, szívesen segítek. Valahogy csak megférünk ketten a faluban. Én különben is más csűrben csépelek. Lássa! – mutatom a könyveimet, de Jósh Ferenc csak az ernyedt fejét rázza szomorúan.

– Az én életemnek már vége! Nem megy! Nem megy!

– Dehogynem! Csak meg kell próbálni!

Tisztességből nem mond ellent, látszólag fel is engedett a bizalmatlansága, lassan át is melegedik, de érzem, hogy nagy üresség van szegénynek a lelkében.

– Hejh, ha még egyszer úgy tudnék írni, mint legénykoromban!

Legénykorában, mikor elvette a szép Vajai Sárát, s aszonta

neki, hogy:

Elégetném, sej-haj, ezt a cudar világot, s közepibe meghagynám a babámot…

Hát az igaz, hogy akkor a szájuk között nem lehetett volna egy virágszálat elejteni. Élet, erő, álom, verstermő volt minden pillanat. Nem bánták a szegénységet, a nincstelenséget, a sorsot, akárhogy égett is a világ körülöttük, csak ültek kedvesen egymás mellett, mint két árva madár az ágvesszőn. Az élet nem tudta megfeketíteni az arcukat. Magától jött a nóta, fehéren gyöngyözött a száján, éjjelnappal pazarolta kifogyhatatlan bőséggel, hogy csudájára jártak az emberek, arany fényt vetett még a gyászra is, elvarázsolt mindent maga körül, mintha táltos lett volna.

– Egyszer aztán oda lett minden! – sóhajtott Jósh Ferenc. -Mintha elfújták volna…

Feltekint rám, de én bólintok, hogy mondja csak tovább.

– Nem tudom, hogy történt – aztán lassan elmaradtak az emberek. Nem hívtak a torba, táncba, ingyen se kellett már a szavam. .. „Inkább dolgoznál az efféle marhaság helyett” – azt mondták. De én tovább erőltettem a dolgot, míg én is rájöttem, hogy már nem vagyok az, aki régen… Akkor hallottam, hogy hazaköltözik a tekéntetes úr. A faluban mindenki örvendett, hordták a hírit házról házra, mondták, hogy az dicsősége a falunak, s én akkor… akkor kezdtem gyűlölni a tekéntetes urat.

– Hát azért? – értettem meg szegény Jósh Ferencet.

– Ezért – vallotta csendesen. – Eléggé restellem, amit tettem, de a harag elvette az eszemet.

– Nincs semmi baj, Ferenc! Az a pár villa széna legalább ne terhelje.

Úgy-ahogy összekötöztem, emberré gyámolítottam. A végén egészen összemelegedtünk.

– Vajon mi lehet az oka? – hajtogatta mindegyre.

Teljesen megértettem szegényt. A legnagyobb tragédia, ami embert érhet. Borzasztó és elkerülhetetlen mindenkire nézve. Az élet törött meg benne. A szent, a nagy titok halt meg benne észrevétlen, és magam is megdöbbentem, mikor kimondottam:

– Ellopták a lelkét, Ferenc!

Valósággal belerendült, és halottfehér lett, mikor megértette.

– A lelkemet?… Bizony igaza lehet!… Mond valamit!…

– De ne féljen, mert egyszer visszakapja! – jósoltam szentül. -Bizonyosan visszakapja!

Pillanatig maga elé nézett, hirtelen összerázkódott, a kezem után kapott, majdnem szétmorzsolta forró két markában, teste hatalmassá feszült, egész lénye fellángolt, és szorosan arcomhoz bújva lihegte:

-Maga is… maga is azt mondja, hogy újra Magyarország leszünk?…

Eltántorodtam a meglepetéstől, hiszen most nem erre gondoltam, de mielőtt megerősíthettem volna a hitét, Jósh Ferencnek már kiütközött a könny a két szemén.

– Akkor hiszem!… Hiszem!…

Mondom, néhány esztendeje, hogy ez a dolog történt. Közben az élet újra elsodort hazulról. Szegény Jósh Ferencről, a „költő”-ről teljesen megfeledkeztem. Senkitől nem kérdeztem, él-e, mi lett vele. A nagy világesemények elfújták az útból. Minden percünk a világtörténelemé volt. Ki gondol ilyenkor egy névtelen kis falusi székely emberre, pedig amiben hittünk, beteljesedett. Immár két esztendeje, hogy hazatértünk. A kis porszem azonban nem veszett el a világviharban.

A napokban levelet kaptam a falumból, hogy harcoló honvé-deink hozzátartozói javára ünnepséget rendeznek, és arra kérnek mint a kerület képviselőjét és különösen mint a község fiát, hogy szíveskedjem az ünnepi beszédet elvállalni.

Hogyne szíveskedtem volna.

Az örömé s boldog büszkeségé volt minden pillanatom, mit otthon töltöttem.

Ezen az ünnepségen történt, hogy egy hároméves, csudálatosán szép leánykát föltettek az emelvényen a székre, aki mindannyiunk bámulatára szavalt el egy szép verset. Megrázóan fenséges volt már ahogyan a címet és a szerzőt bemondta:

„A honvéd. írta: Édesapám”…

Az emberek zokogtak, és örömükben sírtak.

– Ki ez a kicsi leányka? – kérdezem meghatottan a mellettem ülő paptól.

– A Jósh Ferencé. Hiszen ismered a költőt…

Soha embert úgy nem irigyeltem életemben, mint Jósh Ferencet. ..

– Nem tudok írni, mióta idejött…

– írni?…

Hirtelen megvilágosodik bennem az egész titok. A pap említette kacagva pár hónappal ezelőtt, hogy: „Elkéstél, pajtás, mert van már a falunak költője. Tudod, afféle versfaragó, aki igen jóízű rigmusokat fabrikál. Legényeknek, koldusoknak nótát és különösen sírfeliratokat. Várj csak – idézett is mindjárt néhányat. -»Hat gyermeknek adtam, míg éltem, életet, de halálom miatt többnek nem lehetett.« Vagy a másik: »Kocsis volt Vig András, míg éle, most már az Úristen büszkélkedik véle.« – Még meg is magyarázta, hogy a jó parádés kocsis a mennyekben is ritka, és érthető, ha Szentfelsége így megbecsüli boldogult Vig Andrást. -Nekem különben ez tetszik a legjobban: »A papolci vásáron elfogott az örök álom, tehát magamot ajánlom.« Ezeket csináld utána, ha tudod!…”

Akkor kellemes perceket szerzett a „konkurenciáival a pap, de közben ezer bajom, gondom közt megfeledkeztem róla, és most itt áll előttem ez az ember. Önkéntelen felkiáltok:

– Maga a „költő”?

– Jósh Ferenc! – mondja szerényen.

Egyszerre megváltozik a világ körülöttem.

– Isten hozta, Jósh Ferenc! – nyújtom a kezemet. – Kerüljünk beljebb!

– Az én életemnek már vége! Nem megy! Nem megy!

– Dehogynem! Csak meg kell próbálni!

Tisztességből nem mond ellent, látszólag fel is engedett a bizalmatlansága, lassan át is melegedik, de érzem, hogy nagy üresség van szegénynek a lelkében.

– Hejh, ha még egyszer úgy tudnék írni, mint legénykoromban!

Legénykorában, mikor elvette a szép Vajai Sárát, s aszonta

neki, hogy:

Elégetném, sej-haj, ezt a cudar világot, s közepibe meghagynám a babámot…

Hát az igaz, hogy akkor a szájuk között nem lehetett volna egy virágszálat elejteni. Élet, erő, álom, verstermő volt minden pillanat. Nem bánták a szegénységet, a nincstelenséget, a sorsot, akárhogy égett is a világ körülöttük, csak ültek kedvesen egymás mellett, mint két árva madár az ágvesszőn. Az élet nem tudta megfeketíteni az arcukat. Magától jött a nóta, fehéren gyöngyözött a száján, éjjel-nappal pazarolta kifogyhatatlan bőséggel, hogy csudájára jártak az emberek, arany fényt vetett még a gyászra is, elvarázsolt mindent maga körül, mintha táltos lett volna.

– Egyszer aztán oda lett minden! – sóhajtott Jósh Ferenc. — Mintha elfújták volna…

Feltekint rám, de én bólintok, hogy mondja csak tovább.

– Hát azért? – értettem meg szegény Jósh Ferencet.

– Ezért – vallotta csendesen. – Eléggé restellem, amit tettem, de a harag elvette az eszemet.

– Nincs semmi baj, Ferenc! Az a pár villa széna legalább ne terhelje.

Úgy-ahogy összekötöztem, emberré gyámolítottam. A végén egészen összemelegedtünk.

– Vajon mi lehet az oka? – hajtogatta mindegyre.

– Ellopták a lelkét, Ferenc!

Valósággal belerendült, és halottfehér lett, mikor megértette.

– A lelkemet?… Bizony igaza lehet!… Mond valamit!…

– De ne féljen, mert egyszer visszakapja! – jósoltam szentül. -Bizonyosan visszakapja!

– Maga is… maga is azt mondja, hogy újra Magyarország leszünk?…

Eltántorodtam a meglepetéstől, hiszen most nem erre gondoltam, de mielőtt megerősíthettem volna a hitét, Jósh Ferencnek már kiütközött a könny a két szemén.

– Akkor hiszem!… Hiszem!…

A napokban levelet kaptam a falumból, hogy harcoló honvédeink hozzátartozói javára ünnepséget rendeznek, és arra kérnek mint a kerület képviselőjét és különösen mint a község fiát, hogy szíveskedjem az ünnepi beszédet elvállalni.

Hogyne szíveskedtem volna.

Az örömé s boldog büszkeségé volt minden pillanatom, mit otthon töltöttem.

„A honvéd. írta: Édesapám”…

Az emberek zokogtak, és örömükben sírtak.

– Ki ez a kicsi leányka? – kérdezem meghatottan a mellettem ülő paptól.

– A Jósh Ferencé. Hiszen ismered a költőt…

Soha embert úgy nem irigyeltem életemben, mint Jósh Ferencet. ..

A FEKETE PITYÓKA

A faragott fát lerakják, a kicsi, szőrös lovacskákat a saroglyához kötik, hogy erőre kapjanak a jó erdei szénától. Legalább egy órát etetni kell, hogy az elcsigázott állatok kibírják újra az utat hátra a havasba. Még szerencse, hogy csak ide az állomásra kell hordani a fát, deszkát, s nem kívánja Ájvász úr, hogy béromoljanak vele Szeredába a nagy raktárhoz. Tisztességes ember különben Ájvász úr, mert fogadót is húzatott, ahol enni-inni kaphat a szegény szekeres ember, igaz, hogy elég borsosán megveszi az árát, de legalább kissé kinyugodhatja magát, s szót válthat Bernáttal, aki éppen újságot olvas, s százalékra árul az örménynek.

– Mit ír az újság, Bernát úr? – kezdi a beszélgetést Hajnód Izsák, s a sógora értelmesen hallgatja.

– Az azt, amit mi nem is tudtunk! – pillant rájuk Bernát úr.

-No?

– Hogy ez a Székelyföld telis-tele van valóságos természeti kincsekkel. Réz, vas, ezüst, arany, kőszén, márvány s tudjafene meg mifélével! Úton-útfélen csak tapodjuk a pénzt! Közelebbről, megindulnak a feltárások, vállalkozások, s olyan világ lesz itt, amilyent még Csík sohasem látott.

– Hiszi az ördög! – bátorkodik a sógor, de Bernát úr lesemmizi:

– Benne van, mondom, az újságban! Máris tőkecsoportok alakultak!

– Mik alakultak?

– Többmilliós pénzcsoportok!

– Jó volna benne lenni! – nyalja a száját a sógor.

– Ájvász úr bizonyosan benne lesz! – kíváncsiskodik Hajnód Izsák is.

– Már benne is van! – dicsekszik a gazdájával Bernát úr. -Ő van megbízva, hogy az értékes területeket felvásárolja, már ahol ilyen természeti kincs rejlik.

– Nagy pénzt adhatnak az ilyen földért! – sejti a sógor.

– Maguknak se kéne az életben többet deszkát hordani, ha volna ilyen földünk! – tudja Bernát úr.

– Még jó is, hogy nincs! – keseredik el a sógor. – Legalább azzal is nem hizlaljuk Ájvász urat.

Ebben mind a hárman megegyeznek, mert igaz, hogy Ájvász úr „jó emberük”, de a földi javakat mégis másképpen osztogatná az Úristen. A kormánynak is tennie kellene valamit, hogy ne tojjék minden tyúk csak egynéhány embernek.

Egy ideig elvesződnek a gondolattal, de végül is bele kell nyugodni, hogy így van, a szegény embert még az ág is húzza, s jó lesz szedelőzködni, míg látunk, mert így is eléggé elesteledtek.

– Lehet, hogy holnap nem tudunk jönni – búcsúznak az atyafiak -, de holnapután, ha élünk, ismét itt leszünk, s a héten

. lehozogatjuk a másik vagont is. Mondja meg Ájvász úrnak, Bernát úr.

Az állomás körül csend van. A vonat nemrégen ment el, újabb vonat pedig csak éjfélkor érkezik.

– Nézz széjjel, sógor, hogy valami hazavinnivaló nincs-e -mondja gondosan Hajnód Izsák a lovak fejével bíbelődve. – Ha lehet, üresen ne járjunk.

A sógor valami félretaszított vagonokhoz lépik, megvizitálja őket, s kedvetlenül kiált vissza:

– Nincs ezekben semmi érdemleges dolog!… Az egyikben látok valami fekete követ.

– Mit, te? – rezzen fel Izsák.

– Assúj tudja miféle! Kőnek nézem, de olyan fekete, hogy még zsíros bele.

Sógor nem járatos a világban. Ott él a havas alatt, s tán még vonaton se ült életében, de az erdőn senki úgy meg nem felel, mint ő. A gazdaság dolgában se utolsó, de a haszontalan kőhöz nem ért.

– Mégis rakodjunk meg belőle, ha már a kezünk ügyében van!

– villan a szeme Izsáknak, aki csendes, de mindenféle hájjal megkent, járt-kőt ember, s ahol lehet, szerez, üres kézzel nem jár, mert az ember sohasem tudja, hogy minek mikor, hol veszi hasznát. – Húzd csak közel a szekér farát!

– Nekem nem kell! – undorodik a sógor, de mégis szót fogad.

– Kell nekem! – hányja a széna alá a kőszenet Izsák, s fél szemével a sötétséget fürkészi, mintha lopna.

– Legalább mondd meg, hogy e mi a tűzlángja! – kelletlenkedik a sógor.

– Ebbiza fekete pityóka! – hunyorít Izsák.

– Edd meg a nemzetségeddel! – köpik rá a sógor.

– Én meg, ha megérik! – jön meg láthatólag az Izsák kedve. -Majd megennéd te is!

Tréfának nem rossz, gondolja a sógor, s visszaveti a tromfot:

– Én es meg, ha te előbb meghántod!

-Azt csak bízd rám! – ragyog Izsák örömében, s hányja el keze-lábát, úgy dolgozik.

Hirtelenében megtöltik a szekér derekát, s gondosan betakarják a fekete pityókát pokróccal, szénával.

Nem kell azonban sokat takargatniok, mert késő éjszaka van, mire hazaérnek.

– Erről a fekete pityókáról osztán senkinek egy szót se, ha örömét akarod érni! – figyelmezteti Izsák a sógorát.

– Nem olyan ember vagyok én, hogy téged az egész faluval kacagtassalak! – nyugtatja meg a másik.

– Mielőtt eljárna a szájad, gondold meg, hogy ketten loptuk, s ketten megyünk a tömlöcbe is! – fenyegeti újra Izsák, amitől a sógor úgy megijed, hogy alig bír a szekérrel beirányozódni a kapuján.

Másnap hajnalban – alig pitymallott – Izsák megveri a sógora ablakát:

– Baj van, sógor!

– No! – búvik oda hirtelen a másik.

– A csendőrök keresik a fekete pityókát!

– Hijjnye a Pilátussát! – szökik ki az álom a sógor szemiből.

– Most mit csináljunk?

– El kell ásni! – tanácsolja Izsák. – Kivisszük a havas alá a közös földre, ahol a kutya se keresi, s ott eltesszük.

– Közelebb nem lehetne megszabadulni tőle?

– Ne tudj annyit – türelmetlenkedik Izsák -, hanem siess! Már be is van fogva. Hozz egy jó kapát magaddal! Szépaszószádánál találkozunk, hogy ne keltsünk feltűnést!… Sokat ne szokotálódj, mert minden perc késő lehet!

– Miattam baj nem lesz! – esküdözik a sógor.

Lóg a nyelve a sietségtől, mint a kutyának, de idejében ott van a kijelölt helyen. Még neki kell várnia a szekérre, mert Izsák elszundított a szekéren, s a lovak maguktól éppen csak unalomból jövögettek.

A sógort ette a méreg. Hogyne, mikor Izsák még azzal dicsekszik, hogy álmot is látott útközben.

Mire lecsendesednének, már ott is vannak a földnél, ami „osztozó pityókaföld”-ként szerepel a hagyatéki tárgyalás szerint, de semmire se való. Köves, mocskos, suvadásos hely, amit már a borsika se szeret. Még az égi madár is elkerüli az árnyékával. Komótosan lekászálódnak a szekérről, mert itt nem kell csendőrtől tartani.

– Fogd a kapát, s vágjad a fészkeket! Éppen csak úgy, mint a rendes pityókának! – tanítgatja Izsák a sógorát.

Az szótlanul engedelmeskedik.

Izsák három-négy darab kőszenet belehajít.

– No, most takard be!… Ide is vágj egy fészket!

Sógor csóválja a fejét, de megteszi. A másik egy félmázsás darabot elhelyez benne, de a fele kilátszik a földből. A félhomályban olyan a kő, mintha nagy fekete tyúkot ültettek volna meg. Nem lehet megállani kacagás nélkül. A sógornak is megjön a bátorsága, s olyanokat mondanak egymásnak, hogy azt semmiletteképpen nem lehet ideírni.

Mire az éjszakázó nyúl felemeli a nedves ülepit a földről, hogy valamit harapjon, a fekete pityóka már el is van ültetve.

– Szakadjon le a kezem, ha én többet efféle törvénytelen dologban neked szót fogadok! – könnyebbül meg a sógor.

-Nem is kívánom! – mondja szelíden a másik. – De azért pityókát ásni eljössz. El kell jönnöd, mert közös a főd, közös a munka, közösnek kell lennie az áldásnak is.

– Fulladj meg magad tőle! Én tovább véled nem közösködöm!

Állottá is a szavát a sógor, míg meg nem kapta az ügyvédtől a felszólítást, hogy az Ájvász úrtól kötelezvényre Hajnód Izsák úrral közösen felvett három-, azaz háromezer pengőt a törvényes következmények terhe mellett nyolc napon belül fizesse meg, törvényes kamataival együtt. Azt a pénzt különben maga Ájvász úr erőltette rájuk befektetésül a fahordáshoz azzal a kikötéssel, hogy csak neki fuvaroznak, s lassankint, amikor tudják, letörlesztik. Fuvar dolgában meg volt szorulva, s annyira ment a nagylelkűségben, hogy még a törlesztési határidőket se engedte beletenni a kontraktusba. Nem égbekiáltó gazság-e, hogy most egyszerre követeli az egész pénzt?

Futottak fűhöz-fához, paphoz, jegyzőhöz tanácsért, de mindenütt az volt a válasz, hogy ha újabb haladékot nem ad Ájvász úr, fizetniök kell, mert ha megvárják a pert, ami kicsi birtokuk van, az is rámegy. Akkor kellett volna megnézni az írást, amikor kötötték. Most már késő. Azt csinálhat velük Ájvász úr, amit akar. Teljesen ki vannak szolgáltatva neki.

– Ha fizetni nem tudnak, próbálják meg kiegyezni vele – tanácsolja a jegyző.

A sógor be is ment az ügyvédhez, de Ájvász úr mereven elzárkózott minden egyezség elől. Neki azonnal kell a pénz. Valami bányajogot szerzett, s minden krajcárra szüksége van. Hiába istenkedett a sógor, kért, rimánkodott, hogy ne húzzák ki a párnát is a fejük alól.

– Most aztán mit csinálsz? – adta fel a küzdelmet a szerencsétlen sógor, és ölte meg a bámulat, hogy Izsák olyan könnyen veszi a csapást. Még csak nem is káromkodik, hanem nyugodalmasan csak annyit mond:

– Hát ha muszáj, akkor fizetünk!

– Miből, ember? – üvöltött a szeme közé a sógor. – Miből?

– Azt te csak bízd reám!… Mikor jár le a határidő?

– Holnapután déli tizenkettőkor. Úgy mondta az ügyvéd.

– Hát akkor holnap bemegyünk Szeredába, s elintézzük. Idejében légy készen!

Nagy készülődés egyiküknek se kellett. Egyetlen szőrtarisznya volt minden cókmókjuk. Azt is inkább Hiedelemből akasztották az oldalukra, mert az a pár falat szalonna, kenyér, amit az útra az asszony feltarisznyáit, a fél zsebükben is elfért volna.

– Te osztán ne szólj egy szót se! – súgja az Ájvász úr boltjánál Hajnód Izsák a sógorának. – A beszédet teljesen hagyd reám!

Kissé szertartásosan léptek be az ajtón. Az adós mindig alázatos. Ájvász úr se mutatta a régi párolás barátságot, hanem ridegen mindjárt elébük vágott:

– Voltak az ügyvéd úrnál? Hoztak pénzt?

– Éppen hozzá készülünk, de gondoltuk, hogy előbb benézünk Ájvász úrhoz, hátha meggondolta a dolgot…

– Nekem nincs mit meggondolni! A pénzre haladéktalanul szükségem van!

– Hát akkor fizetünk! – nyugodott bele Hajnód Izsák. – Mit csináljunk?… Éppen csak megfrustokolnánk e mellett az asztal mellett, ha megengedi az úr.

– Tessék! – enyhült meg Ájvász úr.

A két atyafi komótosan az ölébe húzta a tarisznyát, s kezdett kipakolni belőle. A sógort azonban a meglepetéstől szinte megütötte a guta, mikor meglátta, hogy Hajnód Izsák elsőnek háromnégy darab fekete pityókát húz elő a tarisznyából, s leteszi maga elé az asztalra, s csak azután kezdi a szalonna-kenyeret bontogatni. Ájvász úrnak is szinte kiszökött a két szeme, ahogy hirtelen odameredt.

– Hol kapta maga azt a kőszenet?

– Jó, hogy legalább a nevét tudom! – könnyebbül meg láthatólag Hajnód Izsák.

– Hol vette? – esik neki újra mohón az örmény.

– Vette a váci fene, hogy ott ette volna meg, ahol van. Tönkretette az egész földemet. Esztendők óta kínlódunk vele, de minél többet kitakarítunk, annál több van belőle. Gondoltam, mustrát hozok belőle, s legalább megtudom, hogy miféle gamat dolog… S hát kőszén?… Ez elég szomorú hír nekünk! Legalább valami tisztességes kő volna…

– S mekkora az a föld, ahol ez termett? – rekedt el a hangja Ájvász úrnak az izgalomtól, de Izsák úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Nyugodtan leppegtette a szót:

– A föld maga nem nagy, már a mezőgazdasági rész, tán másfél hold az egész, de a hegy, a borsikás is hozzá tartozik. Mocsok, szőrfüves hely az is. Megvert az Isten vele… De ne tartóztassuk Ájvász urat – fordul a sógorhoz Izsák -, hanem köszönjük meg a szállást, s menjünk, mert eddig az ügyvéd úr is vár!

– Az ügyvéd úr még nincs az irodán – ülteti vissza az atyafiakat az örmény. – Egy deci pálinkát csak megisznak.

– Nem vagyunk érdemesek rá! — szerénykedik a sógor, hogy ő is mondjon valamit, de ha már Ájvász úr rájuk erőltette, hát tisztességgel lenyelik.

Lenyelik a másodikat is, a harmadikat is, s a negyediknél a régi barátság helyreáll köztük. Ez abból is látszik, hogy mikor Ájvász úr mellékesen megkérdi, hogy nem adnák-e el azt az osztozó pityókaföldet, Izsák még fel is háborodik:

– Hogy is képzel ilyet! Örökké jó emberünk volt a tekéntetes úr, nem kívánhatjuk kárát! Olyan bolondot ne csináljon, hogy megvegye!

Ravasz, eszes ember az örmény, hamar kitalálja, hogy mivel áltassa el ezeket az együgyű embereket.

– Ha már maguk ilyen becsületes emberek, én is őszinte leszek. Nekem nem a föld, nem ez a kő a fontos, hanem a jog, ami azzal jár. A közbirtokosság maguknál valami fakitermelő szövetkezetet csinált, s kimondotta, hogy erdővásárhoz csak annak van joga, aki a faluban birtokos. No mármost…

– Értem! – nyílik fel a szeme a két székelynek. – így már lehet beszélni a vásárról. Ez már egyenes dolog. De így már nagyobb az ára a földnek is!

– Hát akkor mit kérnek érte?

– ígérjen a tekéntetes úr!

– Mondjuk, háromezer.

– Előpénznek megfelelne! – bólint Izsák.

– Legyen háromezer-ötszáz! – nyögi ki a boltos.

– Kezdjük négyen, s úgy feljebb! – szorítja a hurkot szelíden Hajnód Izsák. – A kötelezvényt visszakapnék most. A készpénz ráérne később is, azon az ötszázon kívül, amire éppen most volna szüksége a sógornak.

Valahogy megegyeztek. Ájvász úrnak még csak az a kikötése volt, hogy sem az ügyvédnek, sem senkinek a szénről ne szóljanak, s hogy a földnek is elfogadható ára legyen, csak ezerötszázat valljanak be – már az illeték miatt is -, és ő a kötelezvényt már most visszaadja, illetve tűzre teszik, hogy többet ne szerepeljen.

így is történt. Elintéztek mindent békességesen.

– Vasárnap aztán kimegyek, s megnézem a földet! – integetett Ájvász úr a boltajtóból a két székely után.

Ájvász úr azonban nem egyedül jött. Egy vékony, zsidós szakállú, göthös urat hozott magával, s aszonta róla, hogy „ez geológus”.

– Azt hittem, kőmíves! – nézte a kalapácsot a kezében Hajnód Izsák.

A geológus minden követ megszagolt, a markába tört, megnyalintott.

– Tiszta Sarmata-réteg! – kiáltott fel lelkesen.

– Az kell, hogy legyen – bólintott rá a sógor -, mert a meddücsorda egész nyáron itt hevert.

Végre felszuszogtak a pityókaföldhöz.

– Hol a szén? – kérdezte mohón Ájvász úr.

– Nyomd csak bele itt az ásót, Ignác! – biztatta a sógorát Izsák, aki mindjárt ki is fordított pár darabot.

A kecskeszakállas nekiszökik a gödörnek, kalapálja, túrja, hányja a földet, mint a kutya az egérlikat, de több szén nem kerül elő.

– Előfordulás! – morogja a geológus.

– Fordul elő itt még több is! – biztatja Izsák. – Vesd fel sógor a másik fészket is!

– Ez is csak előfordulás! – kezdi veszteni a kedvét a geológus.

– Van itt kibúvás is, ne féljen! – biztatja Izsák, s megmutatja a fekete tyúkot. – Hát ez mi a súj?

– Érthetetlen! – döbben meg a geológus.

– Az magának, de nem nekünk! – felel látható jókedvvel Hajnód Izsák.

– Itt nincs szén! – állapítja meg határozottan a geológus. -Nem is volt soha. Ha volna, geológiai csoda volna.

– Hát ez mi a nénje kontya? – rúg tova egy kisebb rönköt Izsák.

– Azt úgy hozták ide!

– Nem, mert magától jött fel a szentsimoni állomásról! – méltatlankodik Ignác sógor is. – S az angyalok ültették el…

A vallomásra Ájvász úr kékülni, zöldülni kezd, hol felfúvódik, hol lelohad az arca, szemei kidüllednek, a haja kicsapzott, teste reszketni kezd, legyengül az édes anyaföldre, két csontos kezét imádságra fogja, s ez egekre emelve, túlvilági hangon nehezen kinyögi:

– „Fekete pityóka!” Jaj, Istenem!…

Hajnód Izsák büszkén kiegyenesedik, s igen komolyan odaszól a sógorának:

– Mehetünk, Ignác, mert úgy látom, hogy Ájvász úr végre Istenhez tért!

Azzal elindulnak Szépaszószáda felé…

A FALEVÉL

Valahonnan Udvarhelyszékről hányódtak ide négyen a Fundaturára, a vad, kietlen havasok közé, az isten háta mögé, ahol az ősszel kezdte meg a félig román, félig zsidó részvénytársaság a potom áron szerzett tízezer hold erdő vágatását mindenféle mocskos, szedett-vedett söpredékkel. Volt ott román, rutén, tót, orosz és fene tudja, még miféle nemzet. Nyomorult, félig elvadult embercsorda, akikről szotyogott a piszok, a tetű és a rongy. Aljas, nevetlen indulatok lobogtak szemeikben, a torz arcok káromkodástól vonaglottak, szennyel és pálinkabűzzel fertőzték meg az erdők világát. Sovány, elgyötört testük párolgott, lihegett a nehéz munkától, fejük esetlenül mozgott, mint a medvéé, és sohase néztek fel az égre. Egész lényük tiltakozás volt a világrend ellen, és csak éjszaka könnyebbült meg a világ, mikor leesett állal aludtak a barakkok sűrű levegőjében.

A négy székely külön tanyát vert magának, nem vegyült össze az aljanéppel, keményen összetartott a nagy idegenségben, de így is nehéz volt kihúzni a telet. Minden pillanatban valami veszedelem fenyegetett.

Megtörtént, hogy váratlan dühroham öntötte el a munkásokat, és a legkisebb szóért is, minden igaz ok nélkül egymásnak mentek. Ütötték, vágták, tépték, szaggatták, harapták egymást, míg az inger hirtelen, ahogy támadt, összeomlott, és az embergomoly szétesett, a véres alakok pedig újra tehetetlen barmokká váltak.

Előfordult az is, hogy egyik-másik minden előzmény, szó nélkül összepakolt, és világgá ment. Senki se kérdezte, miért, senki se marasztotta.

Máskor csendőrök jelentek meg, valakit megláncoltak és elvitték. A többi számba se vette. Gyilkos volt-e, vagy ártatlan, senki se mondta, senki se kérdezte. Hogy ki mire gondolt, az az ő dolga.

Irigy, gyűlölködő, eltorzult lelkű szerencsétlenek voltak mindannyian, a nyomor és megpróbáltatások sötét árnyékával a fejük fölött, akiket lealjasitott az élet, és az járt jól közülük, akit agyonütött a fa, vagy széttépett a fűrész. Talán maguk is érezték, hogy nem jó önmagukra gondolniuk, s ezért utolsó idegerejükkel rágörbedtek a szerszámra, és késő sötétig morajlott az erdővágás zaja, zuhogtak a fejszék, visítottak a gáterek, lihegtek, nyögtek az emberek végkimerülésig.

Léb úr – tapasztalt, öreg emberhajcsár, ki egy életet töltött a favágók között — tudta, hogyan kell bánni velük. Ismerte ennek a munkának izgató, különös veszedelmét. Számításba vett mindent: az emberek faját, természetét, nyomorát, titkait, bűneit, erejét, szenvedélyét, hogy kit meddig kell hajszolni irgalmatlanul, míg betörik, mikor kell a jutalmat vagy a csendőrséget alkalmazni, egymásra uszítani az embereket, vagy szélnek ereszteni. Ki tudta használni az utolsó lélegzetvételüket is.

A székelyek figyelték és bámulták Léb urat, bár néha nem értették.

Egyik nap például megtörtént, hogy egyszerre megszűnt az erdőben minden zaj, lárma, erőlködés, nyögés, mintha hirtelen elvágták volna, és a nehéz téli csend csengeni kezd a fülekben. Olyan feltűnő volt, hogy mindenki felemelkedett, és a székelyek is kérdőn egymásra néztek a gyönyörű fenyőszál fölött, melyet hántottak. Hát látják, hogy Léb úr pálinkásüvegekkel rohan ki az irodából az emberek felé, mintha a szemét kivették volna:

– Igyanak, jóemberek! Igyanak! – kínálja lélekszakadva, reszketve, sápadtan. – Igyanak, hogy jobban menjen a munka! Ne gondoljanak semmire! Igyanak!…

Beszélt, kínált, kacagott, hangos volt Léb úr, és csak akkor törülte le a sárga verejtéket a homlokáról, mikor az emberek elfogadták a pálinkát, s visszaesve a régi bambaságukba, ismét munkához láttak.

– Megbolondult a zsidó! – csóválták fejüket a székelyek, mert nem sejtették, hogy az öntudatra, az önmagukra ébredés veszedelmes pillanatait hárította el Léb úr, ami már ott vajúdott az emberek kábult lelke mélyén.

Egyedül csak ő tudta a havason, hogy ez milyen nagy veszedelem lett volna.

A székelyekkel azonban óvatos volt. Ismerte a fajtájukat még abból az időből, mikor még ott dolgozott a Maros völgyében. Tudta, hogyan kell bánni velük, szép szóval, szőrmentében. Kemény, szívós, edzett, erdőhöz szokott emberek voltak különben mind a négyen, kiken nem fogott a havas veszedelme, hiszen az erdők fiai voltak. Nem is lepődött meg, mikor bejelentették, hogy a hét végén kilépnek a munkából. Éppen csak a tisztesség kedvéért kérdezte meg:

– De miért? Mi a panaszuk?

– Nekünk semmi – magyarázta Ütő Laji -, de itt a tavasz, s otthon is dolog van. Nem maradhatunk!

– Aha, a tavasz!…

– Már megeredtek a fák – borult el a szeme Ütő Lajinak. – Az ajban már zöldült a lomberdő, szól a kakukk s a sok madár. A fű is zsendül… Ha nem sietünk, elkésünk. így is tovább maradtunk a kelletinél.

– Hát ha nagyobb fizetést adnék? Akkor se maradnának?

– Akkor se, Léb úr! Köszönjük, de a föld tovább nem várhat. Úgysem venné sok hasznunkat. Megmondom úgy, ahogyan van.

– És maga? – fordult Simén Andráshoz. – Úgy tudom, hogy legényember. Maga se maradhat?

– Én ugyanvalóst nem! – rázta a fejét a legény.

Ha az egész havast neki ígérné Léb úr, akkor se tudná itt tartani. Pedig szegény, nincstelen, árva fiú, akit nem várnak otthon, de mégis ő a legnyugtalanabb köztük. Alig csapta meg a tavasz első lehelete, egészen megváltozott, mintha ki volna forgatva magából. Nyugtalan és forró a teste, mint a költöző madáré. Folyton a messzeséget lesi, és káprázva néz a távolba a havasok összetorlódó gerince fölött. Szavait is alig lehet venni napok óta. Furcsa fényt kapott az egész ember. Kiegyenesedve jár, mint a szálfa, és elhúz a szeme az élet fölött, mintha nem volna magánál. A munkánál is alig lehet már valamire használni. Minduntalan megáll a fejsze a kezében.

– Itt az ideje, hogy elmenjünk! – néznek egymásra a társai, kik szintén megrészegedtek már a tavasztól.

A többi is érzi már homályosan a változást. A fejsze sújtása nyomán az új életnedvek már a szemükbe fröccsennek, az ágak hajlékonyabbak, és titokzatosan szól az erdő. Mozgások, neszezések kelnek benne, a moha megnedvesedik alattuk, és bágyasztó, langyos párák lengenek a völgyekben. A duzzadt rügyek rohamosan bomlanak, a rothadt havak elcsurrantak egy éjszaka, és a szülés erőlködésétől izzadt, fáradt az anyaföld. Különös ingerek, erők lankasztják a testeket, és szinte fáj felemelni a fejszét. Jólesik a napon lenni és csak állni, állni mozdulatlan. Ilyenkor a szegénység se fáj, semmi se bánt.

Ezek a mélyre zuhant nyomorultak azonban még csak sejtik, hogy valami szokatlan történik bennük, életük éjszakája alig dereng, és csak bámulják a furcsa ritmust, életkedvet kapott székelyeket, akik undorodva néznek le rájuk, és alig várják, hogy itt hagyhassák ezt a ronda ember-szennyet, amit magukból árasztanak. A szemüket dörzsölik, mintha részeg álomból ébredeznének. Aztán hosszasan mosdanak, tisztálkodnak, öltöznek legjobb ruhájukba, mintha menyegzőre készülődnének.

A legény már virágot is szerzett a sapkájába. Alig ébredt, friss tavaszi virágot. Úgy tartja a fejét alatta, mintha kincset hordozna.

A zsidó is mintha megfeledkezett volna az üzletről. Kibontott szakállában a tavaszi szél dúdol, ő maga tétován szédeleg, és hangtalanul mozog a szája.

Egy cinke bukik ágról ágra, és azt mondja: „Csitt! Csitt! Isten!”

A másik ráfelel: „Itt is! Itt is!…”

Itt is, ott is és mindenütt…

Csak egy hórihorgas, puliszkaszínű román ember tátja rá a száját a négy ragyogó székelyre:

– Veletek mi van?

Azok nem felelnek, csak vállukra kapják a cókmókjukat, és nekivágnak az előttük kéklő hegyoldalnak.

Távolabb leveszik a sapkájukat is, mintha a mennyekbe mennének.

A tetőn megállnak. Meghordozzák szemüket az egymás mögött hullámzó, távolabb alig kitetsző és már az egekbe vesző erdélyi hegyláncok vonulatain, felnéznek a napra, és újjászületve egymásra kacagnak.

Fodor Gergely köztük a legidősebb, nekijön meg leghamarabb az esze.

– Most azt mondjátok meg, hogy merre menjünk!

– Akármerre, csak menjünk! – türelmetlenkedik a legény, mert hajtja a tavasz és a névtelen vágy, az élet különös, szomjas ingere. Menni, menni, hátra nem nézni, meg nem állani!…

– Valahol arrafelé van a Jádvölgye! – mutogat tétován Ütő Laji. – Oda kell leereszkednünk!

– Ahol tetszik, ott járhatok – tréfál az árva legény. – Az én birtokomban sehol kárt nem tesztek.

A többiek kacagnak.

– Könnyű, akinek semmije sincs!

– Hát akkor neki az első füstnek!

Fél napig lábalják a havasokat, fennsíkokat a különös varázslatú tájak szépségében elmerülve, szabadon, feloldódva, derülten, senkivel se találkozva; aztán letelepszenek, hogy valamit falatozzanak.

Néha a nap lepillant rájuk, hogy merre vannak. Pár percre meg is áll fölöttük, hogy kissé gyönyörködjék bennük.

Jó elheveredni a zsendülő avaron, nyakszirt alá kulcsolt kezekkel, s megfeledkezni mindenről, de a havas rájuk fúj, és az erdők odamorognak, hogy ki kell nyújtani a lábat, ha nem akarnak idekinn elesteledni.

Mit törődnek ők az idővel. Olyan ez a négy bolond, mint négy gyermek. Csak lézengnek téltúl, és képesek azt a hitvány patakot is órákig elnézni.

Késő délután van, mire beereszkednek egy vad völgyek közé zárt, szétszórt román falucskába. Zsúpfedelű, vedlett kunyhók csúcsosodnak a magasba egymás mellett, mintha füstölt gombák volnának. Tövisből vert zegzugos kerítések veszik körül a néhány arasznyi udvart, amelyen az emberek és bivalyok ösvényt tapostak, ahol nekik tetszett, és behullott tetejű, összetajakolt ólak éktelenkednek rajtok, nekitámaszkodva a szennyes, öreg trágyadomboknak. Szalma és reves, szúőrlött, öreg fa az egész falu. A dombon ülő fatemplomocska is megunta már a szolgálatot, vastag cserefa bordái elváltak egymástól, s hegyes tornya megőszült az időtől és örökös égbe nézéstől. Az út sárga, agyagos sár és patakfenék, telehordva özönfával, kővel. Rossz füst, rothadás és nehéz bivalyszag terjeng fölötte. Szemérmetlenül hat az egész kép, mint a rongyokból őszintén kilátszó emberi test. Az egyetlen ép és befejezett dolog az a szemét, amit a juhok, kecskék bőven elhullattak, amint hegyes körmükkel meglyuggatták az erdőbe torkolló hegyoldalt.

A négy székely önkéntelen egymáshoz húzódik, ahogy a göröngyök közt átvergődik a falun, hogy valahol éjszakára szállást keressen magának.

Kocsma azonban itt is van, és benne az öreg zsidó pátriárka.

Ahol zsidó van, ott szállás is van. A púpja felnőtt a nyakába, de azért éber és ravasz. Úgy tartja a két szikár tenyerét, mint Mózes a két kőtáblát, amíg alkuszik.

Végre megértik egymást. A székelyek még örvendenek is, hogy van kivel magyarul beszélni.

– Pénzért minden nyelven tudok! – mosolyog a pátriárka, és hegyes csontujjaival úgy játszik a szakállán, mint a lanton.

Kissé idegen, nyomasztó a légkör, de a székelyeknek nem szokatlan ez a görögkeleti világ, és azonkívül tavasz van. Tavasz! Tavasz, a nemjóját, és ők hazamennek! Haza!…

Különösen Simén András, a legény nem bír magával.

– Bort ide! – kiáltja, mert csordultig gyűlt benne a virtus.

Még az egyik kecskelábú asztalra dobált fejszéjük is ragyog

örömében.

Hát ők hogyne mulatnának!

Nem parancsol most már nekik a román kormány sem. A magukét isszák. Megdolgoztak érte kutyául.

A szájtátók már gyülekeznek. Előbb a gyermekek, majd felnőttek is, hiszen idegenek mulatnak a kocsmában. Nem lehet az effélét elmulasztani. A bágyék elfoglalják a szomszéd asztalokat. Onnan figyelnek. Néhány leány, legény az ajtónál búvik egymásba, és felver a kétféle szó. Ebből később baj is lehet, de a székelyek nem törődnek vele. Most vannak a legjobb húsban. Még az öregedő Fodor Gergely is aszondja, hogy cigány kéne ide. Tisztatökéletesen csak az az egy hiányzik.

Ebben a faluban azonban, úgy látszik, cigány se tartotta érdemesnek letelepedni, de nem is kell, mert a legény egyet gondol, felnyúl az ablak alatt bontakozó körtefára, leszakaszt egy marokra való friss falevelet, az ajkához illeszti, és mint a legszebb klánétaszó, felhangzik a nóta.

Az emberek elhűlnek a bámulattól. Megnémulnak, és mégis valami különös izgalom megy végig bennük. A magyarok nekiadják magukat teljesen a rég hallott otthoni, drága daloknak, és pillanatok múlva már csak a testük van itt. A lelkűk már otthon kószál a falujokban, a ház, az élet, az asszony, a gyermekek közt, a hazai erdőkön, mezőkön, és a vágy már-már megfojtja a szívüket. Félig tátott szájjal lihegnek, és szemük lehunyva.

– Fújjad, Andris, fújjad!…

A románok felmorajlanak, de te ne törődj vele, Andris, csak fújjad, ha belehalunk is!

A legény mosolyog, és ha eddig szép volt, most százszor szebb.

Néha egyik-másik román, afféle tüszős, csimbókos öreg mósule felemelkedik, a szeme megvillan, mintha valamit mondani akarna, vagy mint akit álmából költögetnek, valami homályos derengésig el is érkezik, de csak ismét visszasüllyed az álomba. A szokatlan, különös és mégis valamiképpen ismerős dallamok azonban tovább zavarják, kínozzák, valami születik bennük, de nem tudják, hogy mi. Mintha a múlt hajnalodnék, mintha ezek a dallamok bennük szunnyadtak volna, olyan ismerősök, olyan belőlük valók. Édességük elönti őket, és a szürke hajak megfényesednek. Rég elmúlt világot juttatnak eszükbe, amiről az öregek meséltek, hogy valaha régen, ki tudja, mikor, talán ők is magyarok voltak. Szép tornácos házú falu volt a mostani helyén, csak az ő ekéjük hasította a földet, ökreik szarva elakadt a százados fák közt, magyar papot hizlaltak a hegyen ülő kőtemplomnak, és széles sírt kellett ásni a sűrű vérű, kemény embereknek, ha megunták a földi életet.

Mindez már azonban csak formátlan ködkavargás a lelkűkben. Bizonytalan, és nem is lehet igaz.

Nem! Nem igaz!

– No, noapte bunaj Jó éjszakát!… Nem igaz!… Elgondolkodva mennek ki a kocsmából. A primár, a falusbíró

felvicsorodik:

– A csendőrökért kell küldeni!

Az öregek nem mondanak se igent, se nemet, csak töprengve hazabotorkálnak.

A primár arra gondol, hogy mégis szól a papnak, és a szabadon eresztett kutyák közt elindul a patakmarton.

Aztán mégis meggondolja a dolgot, és visszafordul. A nótázás megszűnt, az emberek csak beszélgetnek.

– Ott hadd beszélgessenek!

Az ablakon betekint, és látja, hogy a magyarok már a falusiakkal barátkoznak.

– Ott hadd barátkozzanak!

Az éjszaka lassan elnémított mindent, és a komor, súlyos havasok belevesztek a sötétségbe.

Másnap korán indult útnak a négy székely. A fák még aludtak, az erdőkben még nem mozdult az élet, az ég alig vált el a földtől, és köd gomolygott a fenyves tetején. Hallgatagon, egymás nyomában haladva kapaszkodtak felfelé a hegygerincen. Az út végén azonban valaki már várt rájuk.

– Ki lehet? – vették észre a ködbe vesző alakot.

– Egy leány – csodálkoztak, mikor közelebb értek. – Úgy látszik, ránk vár!

Román ruhába öltözött, katrincás, cifra mellű, szép, nyúlánk leány. Alig tizennyolc-húsz éves, ünnepi bocskorkában. Lesütött szemekkel, zavartan pihegett, mikor a férfiak odaértek.

– Na, mit akarsz, fáta?

– Én… én – hebegett – csak azt akarom megmondani ennek a legénynek, hogy én is magyar vagyok!

Nagy, csodálatos szemeit rávetette a legényre, és könny öntötte

el.

– Ne menj el tőlünk, te legény!…

Simén András megtántorodik, és rámered a különös, fehéren reszkető leányra, aztán hosszasan elgondolkodik.

A többiek körülállják lehajtott fővel, és nem szólnak semmit, mintha templomban volnának.

Simén András sokáig tusakodik, aztán megfogja a leány kezét, és tompán, de csodálatos tűzzel a szemében azt mondja társainak:

– Kietek csak menjenek! Én itt maradok…

A föld egyet mozdul, a havasok megszédülnek, és a hegyek mögül lassan felkél a nap.

BEDE GYURI HÁZASSÁGA

A régi jó, nyugodt békevilágban nem lehetett olyan könnyen megnyerni a nők tetszését, mint ma. Keményen meg kellett harcolni érte. Ma? A férfi csak egy hajszállal legyen szebb az ördögnél, már bolondulnak érte a fehérnépek, s nincs az a nyakigláb, szájig csüngő orrú, göthös, szemüveges, csórészájú legény, hogy azt ne mondják rá: érdekes fiú. Érdekes a szamár füle, hogy egyebet ne mondjak. Valamirevaló menyasszonycsóktól megfullad az efféle, s a jó szél a falhoz vágja. Ha az ilyent az én időmbeli lánnyal összezárták volna, mindjárt tolvajt kiáltott volna ijedtében. Mi – annak idején – húsz esztendeig képeztük magunkat: verseket írtunk, a fél várost megvertük a babánk kedvéért, a szem csak gyönyörködni tudott rajtunk, nagy dolgokat vittünk végbe, s mégis esztendőkig evett a fene, míg a babánk észrevett.

A magunkfajta kezdő tanárnak nem is volt könnyű feltűnni és tekintélyt alapozni ebben a kis székely diákvárosban, ahol a pedellus azt mondta rólunk, hogy: „A kezem alatt szolgálnak.” Abban a nevezetes esztendőben különben egyszerre négyünket nevezett ki a nagyméltóságú vallás- és közoktatásügyi miniszter úr, vagy ahogy mi mondtuk, „dugott el” a Hargita árnyékában, ahol a lányokon kívül más szórakozás nemigen volt.

A javát ugyan elhordták az orrunk elől a fiatal ügyvédek, törvényszéki jegyzők, de a legszebbel, Jucikával ők sem bírtak. Apja, a gazdag mészáros templomi ének közben bárdolta a húst, Jucika pedig legfellebb naponta megütött egy hangot a zongorán, és közben büszkén elnézett felettünk.

– Hogy is tud az Isten ilyen szép lányt teremteni! – sóhajtottam, a többiek pedig csüggedten hallgatták.

Se reménység, se semmi kilátás hónapokon keresztül.

Az oktatásunk se sokat ért abban az időben. Csak szomorkodtunk, a távolba néztünk, s a lélek lassan párolgott el a szánkon.

A közös sorsban annyira testvérekké lettünk, hogy már egymást sajnáltuk.

Legelőször Bede Gyuriban omlott össze az egyensúly.

– Fiúk, én öngyilkos leszek!…

Mint a kinyilatkoztatás, úgy káprázott belénk a szó. Micsoda remek gondolat! Öngyilkossá lenni azért a leányért! Fehér arcunk egészen belepirosodott, és irigyeltük Gyurit a végzetes szép megoldásért, amire úgyse kerül a sor. Elég, ha bejelenti megfelelő formában a szándékát, hogy az az érintetlen, szűzszemű angyal a karjaiba törjék.

Még külön megtiszteltetésnek vettem, mikor Gyuri magával vitt diszkréten, hogy segítsek megvenni a revolvert. A kereskedő még csodálkozott is, hogy mi az ördögöt válogatok annyit, de ilyen esetben fontos a fegyver külseje is. Valami nehéz, ijesztő, buta jószágot nem tehet ki úriember a leány elé, különösen egy középiskolai tanár.

– Akkor talán ezt a gyöngyház nyelűt! – ajánlottá a kereskedő.

-Nem! Ez nőnek való játékszer! – toltam félre. – Valami

férfias, komoly szerszámot adjon, ami mégse húzza le az emberről a nadrágot!

– Milyen célra kell?

– Kirándulás!… Nagyon messzi kirándulás! – mormogta komoran Gyuri.

– Akkor talán megfelel ez a rövid csőrű, nikkelezett hatlövetű. Az ára tíz forint volna, de a tanár úrnak kivételesen megszámítom nyolcért.

– Hová gondol, az istenért, Rösler úr! Öt forintnál semmiesetre sem adunk többet!…

Gyuri intett, hogy hallgassak, és odadobott egy húszkoronás aranyat:

– Ilyenkor nem krajcároskodik az ember!…

– Te! – döbbentem meg, mikor magunkra maradtunk. – Csak nem veszed komolyan ezt a butaságot!

– Mához egy hét, pontosan déli tizenkét órakor agyonlövöm magamat. Ezt vedd tudomásul! – válaszolt rekedten, és faképnél hagyott.

Hazament, és bezárkózott a szobájába. Mint felügyelő tanárnak a kollégiumban volt természetbeni lakása.

Mondom a többinek, hogy mi történt, de senki se akarta elhinni, hogy Bede Gyuri komolyan öngyilkos akar lenni.

Az események azonban nem adtak igazat.

Hiába lestük, nem ment el a leányhoz, hogy a kitűnő gondolat adta lehetőséget kihasználja. Nekem kellett titokban megsuttinta-nom Jucikának, hogy mi történt. Szegényke fehér lett a hírre, mint a télnek szép hava, nem szólt egy szót se, de e pillanattól kezdve nem ütötte le a zongorát. Emberek elé nem mehetett, mert az egész város tudta, hogy Bede tanár öngyilkosságra készül miatta, és megindult a szóbeszéd.

Apja, a mészáros szent ének helyett káromkodott, és dühösen darabolta a húst.

A leányok égre fordították a szemük fehérjét, és úgy suttogták:

– Istenem! Hogy tud az a fiú szeretni!…

Másnap az öreg Fejes, az „intézet igazgatója” tőlünk kérte számon, hogy „Bede kolléga úr” mért nem tartja meg az óráit. Csak a vállunkat vonogattuk, mire a „vén bakter” – ahogyan a tanulóiljúság elnevezte – maga nézett utána.

– Mi dolog az, kolléga úr, hogy ön ahelyett, hogy az óráit pontosan kitartaná, a szobájában ebben a vastag füstben makk-egészségesen fel és alá sétál?

Gyuri válaszul a kezébe nyomott egy levelet, amelyben bejelenti állásáról való lemondását.

– De… de… miért? – ijedett meg az igazgató.

– Mert öngyilkos leszek! – mutatott Bede Gyuri az asztalra kitett revolverre.

Az igazgató maga se tudta, hogyan került ki a szobából. Kissé színtelen volt, mikor végigment a tanári szobán, de már hivatalos volt az ábrázata. Merev és titokzatos, mint mindig.

Tíz órakor a pedellus sürgős levéllel távozott az igazgatói szobából. Kérdezősködésünkre csak annyit mondott:

– Ne tartóztassanak a tanár urak, mert élet-halálról van szó!…

Egyetlen pillantással olvastuk el a címet: „Tekintetes Bede

András nyug. királyi tanfelügyelő úrnak, Éhed”.

Az igazgatónk és a vén tanfelügyelő osztályos társak és jóbarátok voltak.

Tizenkettőkor rövid konferenciára kérette a tanári kart az igazgató, és szűkszavúan csak ennyit mondott:

– Kivételes okból bizonytalan időre szabadságoltam Bede György tanár urat. Kérem a kolléga urakat, hogy további intézkedésig óráit osszák fel egymás között.

Mindössze az öreg Erdélyi Miska bácsi morgott ellene, mi többiek azonban meghökkenve vettük tudomásul az intézkedést.

– Micsoda gyerekes cirkusz ez megint? – vont kérdőre bennünket, fiatalokat Mayer kolléga, aki minden pillanatban az áthelyezését várta Pestre ebből az „utolsó fészekből”; a „Világ”-ot olvasta, titkos társaságok állottak a háta megett, és fölényesen nyilatkozott mindenről, ami magyar. – Elhiszik az urak, hogy meglövi magát az a fiatalember?

– Nézze, Mayer úr! – próbálta magyarázni a csíki származású Csutak. – Ha egyszer egy székely azt mondja, hogy meglövi magát, arra maga mérget vehet!

Nem is kételkedett ebben senki a városban. A közvélemény azonban megoszlott. Voltak, akik a leányt kárhoztatták, mások azt a véleményt vallották, hogy a szíven nem lehet és nem is szabad erőszakot tenni. Ha nem szereti, hát nem szereti! Utóvégre az ő boldogságáról van szó, és nem teheti tönkre magát egész életére fenyegetőzések miatt.

Sajnáltam Gyurit, de én is ezt a véleményt vallottam.

Az idő azonban veszedelmesen telt, és minden nappal súlyosbodott a helyzet. Gyuri már senkit se akart látni. Teljesen a sötét gondolat hatása alá került. Damokos doktor, az egészségtantanár az „eset” lélektani fejlődését figyelte és magyarázta. Figyelmeztetett, hogy mentő ötleteink és terveink lélektanilag csak ártanak annak a szerencsétlen fiúnak. Ez már olyan idegállapot nála, amin csak a mai modern orvostudomány segíthet.

– Hát akkor miért nem segítesz? – támadtunk rá.

– Bízzátok rám! – mondta fölényesen. – Már megvan a tervem. Mindössze pár adatra van szükségem, hogy teljes legyen a diagnózis.

Közben azonban megérkezett Gyuri apja, a vén tanfelügyelő. Apró, kicsi emberke, akit a nyugdíj már kievett a nadrágból. Hogy lehet ennek a sírszagú, keszeg emberkének ekkora daliás szép fia!

Egyenesen az igazgatói irodába ment. Ránk se nézett. Úgy vonult el előttünk, mint maga a megtestesült szaktekintély és pedagógia. Mégis megkönnyebbültünk a láttára, s kíváncsian vártuk, mit végez az igazgatóval.

Tíz percig sem tartott a trakta, újra megjelent a tanfelügyelő. Most már kimérten és egyenesen hozzánk lépett. Sem ijedség, sem gyámoltalanság nem látszott rajta. Amilyen kicsi, olyan szilárd, határozott, sőt parancsoló volt. Éppen csak odadobta a nevét bemutatkozásul. Nem keltett jó benyomást.

– Az urak a fiam barátai?

Szerényen elismertük, hogy valami effélék volnánk.

– Csinált valami újabb őrültséget az a gazember?

Nemigen tudtunk „újabb őrültség”-ről.

– Mindjárt elintézem a dolgát ! – pattogott, fogadkozott. -Micsoda éretlen, szamár dolog egy tehetséges, nagyra hivatott fiatalembernek ilyen dolgot csinálni, egész pályáját, jövőjét veszélyeztetni!… Majd adok én neki!

Nem bírta megállani, hogy az ajtóból még egy rosszalló pillantást felénk ne vessen.

-Bizonyos tekintetben az urakat is felelőssé teszem… Igen helyesen jegyezte meg igen tisztelt barátom, az önök kiváló igazgatója, hogy a rossz irányban történő baráti befolyás tipikus példájával állunk szemben…

Mire magunkhoz térhettünk volna, a kis ember elviharzott.

– Hijj, az apád! – néztünk egymásra. – Ez megmondta!

Különösen Nagy Palinak, az irodalomtörténet tanárának tetszett a kis öreg, vagy ahogy ő mondta, az „új figura a darabban”.

O viszont irodalmi szempontból figyelte a készülő drámát.

– Most válik el, hogy mi lesz belőle! – izgult.

Véleménye szerint, ha az öreg egy nyaklevessel elintézi Gyurit, az egész „téma” kútba esik, de ha kifejlődhetik a „nagy jelenet” apa és fia közt, a végzetes, a drámai, a viharos, hát akkor lehetne valamit csinálni belőle.

A nagy jelenet azonban – amint később kiderült – nem az ő elképzelései szerint folyt le.

Gyuri, amikor meglátta az apját, ugyan kissé felélénkült, de csak annyit mondott egyszerűen és természetesen: „Maga az, édesapám?” Az öreg pedig egyszerre letörött a látására, vörös szemgödreiből kigördültek a könnyek: „Igaz, amit hallok, Gyuri fiam?…” – mire Gyuri fia határozottan haragudott, hogy „ezért a kis dologért” befárasztották a városba az ő öreg apját. Ráért volna, ha csak a temetésre romlik be Éhedről.

Bár igen egyszerűen mondta el mindezt Gyuri, a vén tanfelügyelő mégis segítségért kiáltva rohant ki a szobából, és szinte letérdelt előttünk.

– Uraim! Az istenre kérem, csináljanak valamit ezzel a szerencsétlen fiúval! Egyetlen reménységem, büszkeségem, akiért éltem, dolgoztam. Képzett, nagy tudású, az urak megítélhetik, négy nyelvet beszél. Külföldre küldtem, mindent megtettem érte, szép jövő előtt áll, és most egy buta golyó vessen véget az életének?… Segítsenek rajtam, uraim. Én hiába kérek, könyörgök, hajthatatlan. Mit tudjunk csinálni?… Még egy nap, és kifogyok az én drága fiamból!

Hiába szántuk, sajnáltuk szegény öreget, dugtuk össze a fejünket, tanácskoztunk, segíteni nem tudtunk. Talán az egyetlen Juci-ka segíthetett volna korábban, de ma már az is lehetetlen.

– Holnap, ha megkondul a déli harangszó, eldördül a revolver… így mondta! – kesergett a vén tanfelügyelő.

– Holnap, ha megkondul a déli harangszó, becses fiát épen és sértetlenül nyújtom át önnek, tanfelügyelő úr! – hajtotta meg magát az öreg úr előtt Damokos doktor.

A kis ember úgy nézett rá, mintha kísértetet látna.

– Mit, mit beszél?

– Megakadályozom, hogy a fia öngyilkos legyen! – mosolygott a doktor. – A kényszerzubbony ebben meg fogja akadályozni.

– A… kény-szer-zubbony?…

– Nincs más mód, kérem – magyarázta a doktor. – Az eset most már egészen világos. A dementiának nem ritka változata…

Csak az irodalomkollégának nem tetszett, hogy így elrontjuk a drámát, de ő sem mert szólani.

– Akkor inkább haljon meg, semhogy ezt a szégyent megérje!

– támadt fel a büszkeség az apában, de végül kénytelen volt mégis belenyugodni.

Megbeszéltük, hogy délkor lesben állunk Gyuri szobája ajtajában, s mikor elérkezik a végzetes pillanat, a tanfelügyelő úr nagyot kiált, mire mi berohanunk, és a zubbonyba húzzuk Gyurit.

A kényszerzubbonyt, amit a padlásról kerített a doktor, a Rudi, a rajztanár szobájában rejtettük el, aki különben tőszomszédja volt á halálraítéltnek.

Itt vártuk mi is a végzetes órát, szájba fagyott lélegzettel, csendben. Egymásra sem mertünk nézni, mikor az óra a tizenegyet elütötte.

Egyszerre azonban nyílott az ajtó, s a küszöbön ott állott a maga szélességében, szálasan és sápadtan Bede Gyuri. A revolver kidudorodott a zsebéből. Úgy tett, mintha bennünket észre sem venne, hidegen odaszólott a festőnek:

– Te Rudi! Jere, rajzolj le, hogy lássa az utókor, milyen voltam halálom előtt közvetlenül!

Rudi dideregve ment utána.

Fél tizenkettő…

Már háromnegyed.

Nem bírom tovább. Itt az ideje, hogy bevalljam, amire reggel óta készülök, de eddig nem volt bátorságom előállani vele.

– Fiúk! – mondom síri hangon. – Én azt hiszem, hogy Jucika engem… Nekem volna egy fényképem tőle… Mi lenne, ha én ezt a képet bevinném, és azt mondanám, hogy ő küldi… Talán ezzel még lehetne menteni…

– Ember! Te ezt csak most mondod? – támad rám a többi.

Ma sem tudom, hogyan kerültem be abba a szobába.

Csak annyit láttam, hogy Gyuri pipázva ül a díványon, előtte az asztalon a revolver, Rudi rajzolja, húzza az időt, hogy ezzel is legalább pár percre nyújtsa a szerencsétlen életét, a tanfelügyelő úr pedig egy széken roskadozik félig magánkívül.

– Mit akarsz? – csattan rám Gyuri haragosan, mint akit halála utolsó perceiben megzavartak.

– Ő küldi! – nyújtom oda a képet. – Ezzel hív vissza – magához!…

Fájt kimondani, de megtettem.

Vajon jól tettem?…

Gyuri kikapja a képet a kezemből, hosszasan rám néz, a vesémig kutat, láthatólag küzd magával, aztán csendesen azt mondja:

– Köszönöm, de nem fogadom el!…

Pillanatig csend, aztán Gyuri hirtelen kikapja a festő kezéből a ceruzát, és pár sort firkant a kép alá:

Késő!

Mire karom utánad tárul,

Nem érlek el a másvilágrul!…

Több hang nem esik, de most már bizonyos a halál. Érezzük mindannyian. Ha eddig tréfa volt is, most már bizonyos a halál.

Dermedten állunk. Tehet akármit, mert megmozdulni sincs erőnk. Azt se látom, hogy az ajtó nyitva maradt, és öblében ugyanolyan tehetetlenül állanak a barátaink. A kényszerzubbonyról meg is feledkeztünk. Csak sejtem, hogy a végzet útjába nem lehet állani.

Még egy pillanat, s a revolver – kirepül a nyitott ablakon.

Gyuri pedig megragadja keményen a kezemet, és belehajlik az arcomba. Már csak az utolsó szavaira emlékszem:

– Élnem kell, hogy valaha az életben megköszönhessem, amit tettél…

A fél hármas vonattal elutaztak.

Azóta se hallottam hírét.

Az egész történet úgy jutott eszembe, hogy valami harminc éve hányódó ládából előkerült a Jucika fényképe, s a kislányom megkérdezte:

– Édesapám! Ki ez a néni?…

A KLÁNÉTA

Kívül éj van. A havas pihen. Már felpattant néhány csillag. A kalyiba előtt őrködő kutya fölnéz rájuk. Az éj hatalmas himnusza zeng a hegyek orma felett. Az erdei népek csendesen hallgatnak a hegyek oldalában szétszórt tüzek mellett. Mindenki tudja, hogy baj van a havason, a halál ólálkodik a Péter Ignác kalyibája körül, s a tüzekbe mélyedve zordonan várják, mikor szólal meg a klánétája, hogy az alig hatéves Ámáli leányka életből távozását jelentse. Mert csak akkor szokott Péter Ignác klánétázni, ha ilyen halálos veszedelmet kell hírül adnia a havasok népének.

Kétszer szólalt meg és kétszer hallgatott el a kezében ez az erdőn vágott csodálatos hangszer. Mikor elvette és mikor eltemette a feleségét. Furcsa bolond ember volt világéletében ez az Ignác. Egyebe nem volt a két karjánál s a furulyájánál, amiről addig azt se tudták, hogy miért hordja magával addig, míg meg nem látta a faluban a Mihók Dávid Trézsi leányát. Annak se szólott egy árva szót se, csak előrántotta a klánétát a belső zsebéből, a nyomába szegődött, és pörögni kezdettek ujjai alól a dal gyöngyei. Trézsi megzavarva, elkáprázva a keblére szorította két kicsi öklét, és úgy ment a legény után a havasra, mintha lépes mézzel csalogatták volna. Pedig annál szomorúbb nótát sem azelőtt, sem azután nem hallott ember. Olyan volt, mintha koldustarisznyából töltötte volna meg a furulyáját, de mégis minden illat, szellő, vihar és szépség benne volt, mintha Székelyföld lelke röppent volna szét a kilenc kicsi likon által. Mikor azonban megtartották a szegények lakodalmát, ez az istenszamara odalépett egyik fenyőfához, szurkot kapart róla, a klarinettnek mind a kilenc likát betapasztotta, s az ékes, rezes szerszámot felszúrta a füstös gerendába. Senkinek el nem árulta, miért némította el a dalt. Az asszony is unszolta, kérlelte – hiába. A klánétát a pókok ezüst fátyolba foglalták. Olyan szegények, elhagyottak lettek, hogy a tűz is megsiratta őket, de Ignác hajthatatlan maradt.

– Addig nem nyúlok hozzá, míg valami víg, boldog nótát nem fúhatok rajta! – árulta el végül is az asszonynak.

A boldog nótára azonban nem került sor, hiába várták. Hej, pedig hogy fájt érte mindenki lelke. Szinte a klánéta is majd belepusztult a várakozásba. Meg is repedt volna, ha Ignác titokban végig nem csókolgatja, harmatban meg nem fürdeti. Drága öble így telt meg sóhajjal, bánattal, emberek kínjával, s a sok nyomorúságtól megfeketedett a fája, és komoran csillogott rajta a kilenc szurokpecsét.

Olyan bolond volt ez a Péter Ignác, hogy azt hitte, eljön az idő, mikor a klánéta pecsétjei maguktól egy napon felpattannak, mint az aranytojás héja, s olyan víg, boldog nóta születik öblében, hogy hallatára táncolni kezd a tarisznya a koldusok hátán.

Ugyan várhatta bolond Ignác ezt az időt, mert amikor legjobban bízott benne, akkor ette meg a fene ezt az egész világot és életet. Olyan esztendők voltak, hogy még a pillangók hátán is ördögök ültek, és gyűlöletet izzadott a virág is. Egyedül csak Ignác biztatgatta az embereket:

– Csak a tavaszt megérjük, minden másképpen lesz!

A havasi népek szinte megverték a vigasztalásért, mert olyan nehéz esztendejük volt, hogy a betévő falatot se bírták megkeresni. Ő azonban már mosolygott, pedig ő is éhes volt, mint a többiek, condra gúnyája leszakadt, és asszonyostul alig lézengtek a lábukon; volt azonban egy titka, mit nem kellett elárulnia senkinek, mert mindenki láthatta, kinek szeme van, hogy gyermekáldást várnak. Ettől fénylett a Péter homloka, s a lelkében már új dallamok nevettek. Ez lesz az első víg dal, amire olyan régen vár.

Az öröm nótája ott rejtőzött a fülében, s színes szárnyai nőttek tőle. Észre sem vette, hogy asszonya hogyan sorvad el mellette a nagy nyomorúságban. Könny, panasz és szenvedés ömlött belőle, mikor az ura nem látta.

– Csak a tavasz megjöjjön! – biztatta tovább Péter Ignác.

A tavasz aztán el is jött, de mégsem fúhatta meg a klánétáját.

Éppen a szentgyörgyi részen vágták a fát, mikor meghozták a hírt, hogy leánykájuk született. Egész úton a klánétára gondolt: „No most!… Most jött el az idő, amire vártam!” – de mire hazaért, már a kalyiba ajtajában ott várt a vén Antal Mihályné.

-Csendesen, Ignác, mert egy kicsi baj van!… A feleséged alszik!…

– Alszik? – hökkent meg az ember.

– Igen! – vetett keresztet Antal Mihályné. – Isten adjon örök nyugodalmat neki… Mire észrevettük, magához szólította Szentfelsége !

Péter be se ment a kalyibába, csak leült csendesen a tűz mellé.

– Várj – sajnálta meg a vénasszony. – Kihozom a gyermeket!

Péter ölbe vette és sokáig nézte a drága csecsemőt…

– Ügyelj rá – ijesztette a vénasszony -, mert az ilyen gyermeknek, kiért az életével fizetett, utána szokott jönni az anyja!

Klánétás Péter nem szólott rá semmit, csak levette a gerendából, hosszasan elnézte a klánétát, leverte róla a szurokpecséteket, és ott a tűz mellett fúni kezdte. Az erdei népek lejöttek a hegyekről a halott asszonyt virrasztani, de Péter azt sem mondta nekik: „félkalap”, csak klánétázott tovább, míg azt nem mondta neki az öreg, tapasztalt Fűzi János, a szentgyörgyi pásztor, hogy:

– Te, Péter! Minek a tűzlángjának kínlódol idefenn a havason, mikor a klánétáddal vagyont kereshetnél a faluban!…

Erre mintha megijedt volna, újra visszaszúrta a nótaszerszámot a gerendába.

– Majd minden másképpen lesz! – motyogta. – Várjátok csak!… Olyan szép nótát tudok!… Majd a tavaszon.

Az emberek azt hitték, hogy megbolondult, vállat vontak és hazamentek. Szerencsére a gyermeket a vén Antal Mihályné magához vette és elgondozta, mintha az övé volna…

Mindez öt vagy hat esztendővel ezelőtt történt. Azóta Klánétás Péter nem sok ügyet vetett a gyermekre, mintha nem is volna az övé.

Legalábbis az emberek előtt így mutatta. Csak mikor mások nem látták, titokban csókolgatta meg és biztatta:

– Várj csak, Ámáli!… Egyszer előveszem a klánétámat, s meglátod, hogy milyen szép nótát fúvók rajta! Csak a tavasz eljöjjön!…

Mondom, öt esztendő telt el azóta, és semmi sem történt, amit ebben az ügyben érdemes lenne felemlíteni. Kicsi Ámáli növögetett, játszogatott, de vékony, beteges leányka maradt.

– Nem fog sokáig élni! – tudta a havason mindenki, s a vén Antalné is bizonyosra vette, hogy előbb-utóbb el fog érte jönni a halott anyja. Még szerencse, hogy ez a szegény, boldogtalan apja nemigen törődött vele.

Négy esztendeig nem is volt semmi baj, de az idén úgy látszott, hogy mégis igaza van Antal Mihálynénak.

Egy hete sincs, hogy a gyermek váratlanul beteg lett. Estefelé kigyúlt a két kicsi orcája, s erőtlenül lehervadt a tűz mellé. Egy óra múlva olyan lázban volt, hogy meg sem ismert senkit.

– Szólni kéne az apjának! – tanácsolta Antal Mihály. – Ha vége talál lenni, legalább búcsúzhassék el tőle.. .

A hírre szinte egykedvűen cammogott fel a kalyibához Péter Ignác.

– Hát beteg? – állított be. – Akkor elviszem haza!

– Nem viszed sehova! – tiltakozott a vén Antal Mihályné. – … Itt is megkapja az anyja!

– Az anyja?

A félvad, sötét ember megrázkódott, szemeiben furcsa fény villant föl, mintha eddig sírban feküdt volna, és most ébredne fel.

Hirtelen felbődült:

Nem lehet!… Nem hagyom! – és lekuporodott beteg gyermeke mellé, mintha a testével akarná megmenteni.

Egész éjszaka együtt küzdött vele, és másnap se tágított ágya mellől. Az ő homlokát is kiverte a verejték, és kínok torzították arcát.

így birkózott gyermeke életéért három éjjel, három nap, de úgy látszott, hiábavaló minden.

– Mit kellene csinálni? – töprengett sűrű homlokkal, tehetetlenül. – Tanácsoljon valamit! – esett neki a vénasszonynak.

– Én tudnék valamit – titokzatoskodott az öregasszony.

– No? – ugrott fel az ember.

– Szűz Mária!… Ha ő… kijönne, s leányának fogadná!…

Az erdei ember visszadöbbent.

– Szűz Mária?… Ha ö kijönne a havasra?

– Arra te ne is számíts! – ijesztette el az öregasszony.

– Hátha beszélnék vele?

– Megpróbálhatod, de siess, hogy késő ne legyen!…

– Akkor megyek!

Lapos szőrtarisznyát vetett a vállára, fejszét a karjára.

Egész úton tusakodott.

– Mi lesz, ha nem jön ki?…

Futva sietett végig a Nyilénk gerincén, hogy mire a nap leszállana, Somlyón lehessen.

Már látszott a tar fejű Kissomlyó tövében a kétágú templom, mikor új baja támadt.

– Hátha nem adják a barátok?…

Erre nem is számított. Pedig a barátok nem fogják engedni, hogy elhozhassa a csudatevő Szűzanyát. Hiába tette meg a hosszú utat, akár vissza is fordulhat.

– De mi lesz akkor a leánykámmal?…

Újra elsötétült, dacosan meredt szembe a nagy fehér templommal.

-Akkor ellopom!… Ha mind a tizenkét barátot le is kell vágnom, akkor is ellopom!

Most már mint a tolvaj, úgy orozkodott a templomhoz bokrok, fák árnyékában rejtőzködve. Szíve a torkában dobogott, és lihegett súlyos belső terhétől.

Nem volt szerencséje. Zengő orgonaszó, kivilágított, fényes templom fogadta. Négy barát is szolgált az oltár körül.

– Hiába jöttem! – vesztette el a kedvét, de – ha már itt van -csendesen beorozkodott a többi szegény ember közé.

Őt nem látta senki, mert behúzódott az egyik gyóntatószék árnyékába, de ő mindent látott. Egyik főbarát aranyfüstölővel mélyen meggörnyedve, tömjénfüstbe borította a Szűzanyát, az

orgona halkan szólott, és olyan szépen, hogy a csodálkozástól kiültek az erdei ember szemei.

– Édes Márjám! – tört fel a fájdalmas bizalom, de alig ejtette ki a szót, összerezzent, mert az elosztó tömjénfüstön át látta, hogy Mária egyenesen reánéz:

– Hát neked ugyanbiza mi bajod van, Ignác?

– Nekem elég nagy bajom van, mennyei édesanyám, mert kinn Szépaszó feji ben haldoklik a gyermekem, s azt mondja a vén Antal Mihályné, hogy csak te segíthetsz rajta!…

Elsorolt mindent, s azt sem tagadta le, hogy mi volt a szándéka, istálta szépen, hogy ha vége lesz a templomozásnak, lépjék le az oltárról, s jöjjön, nézze meg azt az ártatlan gyermeket, segítsen rajta. Mindjobban belemelegedett a kérésbe, egészen nekibátorodott a Szűzanyával való beszélgetésbe, mert úgy látta, mintha a szobor bólintana, s azt mondaná:

– Megyek, Ignác, megyek! Hogyne mennék, de egy cseppet légy türelemmel, míg a szent szolgálatnak vége lesz. Azt meg kell várnunk! Addig helyezd kényelembe magadat itt az én házamban!

– Köszönöm alássan! – köszönte Ignác. – Nem mondom, biza megfáradtam. Nehéz volt az út, s negyedik éccaka nem hunytam le a szememet.

Tovább nem is merte zavarni a Szentszűzet, mert látta, hogy a könyörgésre kell figyelnie, hiszen annyi ember szólott hozzá egyszerre, hogy tiszta csuda, ha minden kérést észben tud tartani, minden nyomorúságot meg tud jegyezni. Kicsit büszke is volt Péter, hogy külön kihallgatást kaphatott, és sajnálkozva pillantott végig embertársain, akiknek talán nem sikerült ilyen közel jutniok hozzá. Most már biztos volt a dolgában. Mihelyt azonban az eddigi epesztő félelem és feszültség feloldódott, az első megkönnyebbülés után ólmos fáradtság lepte meg. Eléggé szégyellte későbben, de az álom elnyomta ott a gyóntatószékben, hiába küzdött ellene. Az a szép, lágy orgonaszó is segített, az emberek csendes imádkozása is altatta.

Az elalvás miatt nem is lett volna semmi baj, de amikor az ájtatosságnak vége lett, a templomi nép hazatakarodott, s a sekrettyés fráter éppen a gyertyákat oltogatta, ez a boldogtalan Péter csendesen horkolni kezdett, s a templomzáró barát észrevette. Szelíden odacsoszogott, hogy felköltse, de mikor meglátta a félsötétben a torzonborz, félvad erdei embert, első ijedtségében segítségért futott, s odacsődítette az összes barátokat.

– Hé, atyafi! – rázta meg egyikük kíméletlenül. – Mit akar itt?

Az álomból felriasztott, holtfáradt ember nem tagadott semmit. Egykedvűen bevallotta, hogy ő bizony Szűz Máriát el akarta vinni a beteg leánykájához, s éppen csak azt várta, hogy a világ kissé lecsendesedjék.

– Csendőröket kell hívni! – háborodtak fel a barátok, s olyan fenyegetően fogták körül, hogy ha nem templomban vannak, bizony-bizony a fészi nyelit a hátához verik. Szerencsére egy szálas főbarát hátraintette a többit.

– Jere, fiam, s mondj el mindent eleitől!

Mióta az apja térdiről lekerült Péter Ignác, ilyen bizalmat nem érzett ember iránt, s úgy kitárta minden baját előtte, mintha a végrendeletét diktálná.

Különösen a klánéta-dologra csóválta a fejét a vén atya, s látszott rajta, hogy nem helyesli. Mintha nem akarná vagy nem tudná elhinni, újra megkérdezte:

– S te azon a klánétán soha az életben szomorú nótán kívül egyebet nem fújtál?

– Minek a tűzlángjának örvendtem volna! – bődült vissza Ignác. – Elesett ember, mindenki éhes kutyája voltam kölyökkorom óta, az egy bajon, nyomorúságon kívül egyebet az életben nem láttam. Minek örvendettem volna!…

– Hiszen lehet, hogy mondasz valamit – hümmögött a vén mezítlábas -, de én mégis azt mondanám, hogy menj el szépen haza, vedd elé a klánétádot, s fújj valami víg dolgot annak az ártatlan lánykának, ha azt akarod, hogy az anyja magával ne vigye…

– S akkor az anyja… itt hagyná? – bátortalankodott Ignác.

A barát bólintott.

– Ha mondom!… Mert tudod, az úgy van, hogy a halottak odaát a másvilágon maguk sem tudnak nyugodni, ha látják, hogy

mi idelenn örök szomorúságban élünk, s folyton panaszt, sírást küldünk hozzájuk… Hogy tudna nyugodni különösen egy édesanya!… Ne csodálkozzál rajta, ha a gyermeke után akar jönni, ha hallja a te fekete gyászpecséttel szomorított kesergő nótádat.

Péter elgondolkodott, bizalmatlanul felnézett a barátra.

– Ezt maga honnan tudja?

A barát Mária felé fordította aszott fejét.

-Tőle!…

Az erdei ember komoran nézett a szoborra.

– Tőle?

A főbarát mosolyogva bólintott.

– Már beszéltem a dologról vele!… Ő tanácsolta.

– Mit? – kapta fel a fejét Ignác.

– A klánéta-dolgot!

– Hogy vígat fújjak rajta?

– Hogy vígat fújj rajta!

– A leánkának?

– A leánkának !

Az erdei ember vette a fejszét, és felsóhajtott.

– Hát én megtehetem, de… méges eljöhetett volna, hogy legalább lássa!

– Ki? – csodálkozott a barát.

Ignác a szobor felé bólintott.

-0!…

A barát belelátott az egyszerű emberbe, és megvigasztalta:

– Amiatt te ne búsulj!… Ő már volt ott!…

– Már… volt? Nálam?… Látta?… Megnézte?…

– Amíg te aludtál! – bizonykodott a barát.

Az ember arca földöntúli fénnyel felragyogott.

– Akkor nincs baj!…Hej, ha én azt tudtam volna!…

Úgy rohant el a barátok között, mintha a szemét kivették volna. Sietve, lihegve mászott fel a Kissomlyó oldalán, és rohant végig az élen a gyönyörű szálfenyők közt Szépaszó felé. Eszébe se jutott, hogy se meg nem köszönte, se el nem búcsúzott Máriától, csak csörtetett végig az erdőkön olyan sietve, hogy a hold alig ért a nyomába…

Éjfél körül a havasi népek, kik egész este lesték a rossz hírek után, hogy mikor szólal meg a Péter Ignác halálhírt jelentő, szomorú klánétája, meglepetve ugrottak fel, mikor végre felbugyborékolt a hangszer, s víg dallamok bugyogtak elő öbléből.

Ilyen szépet soha senki nem hallott.

Az erdei emberek boldogan felkurjantottak, s aztán szép csendesen lefeküdtek.

Azt mondják, hogy soha olyan szépen nem ragyogtak a csillagok az égen, mint azon az éjszakán…

A KUTYÁNK

Kellően bélyegezett, szabályrendeleteknek megfelelő alázatos kérésemre, az alkunak alá nem vethető napidíj kifizetése után, és miután az építkezésből megmaradt egyetlen ruhámban két héten keresztül reggeltől estig vártam; kiszállott a bizottság, hogy új házamhoz a lakhatási engedélyt megadja. Az urak a megőrzött hivatali felsőbbség leereszkedésével sorra megérintették kezemet, és azt a véleményt nyilvánították, hogy:

– Ide már csak egy jó kutya kell!

– Igazuk van az uraknak.

Feleségem, kivel közöltem tervemet, bizalmatlanul különböző ellenvetéseket tett:

– A kutya harap!

– Nem harap jobban, mint az emberek!

– Hátha megdühödik?…

-Nem veszettebb, mint ez a mai világ! Legyen nekünk is valakink, akiben megbízhatunk, aki húz a házhoz.

Bámulatosabbnál bámulatosabb történeteket beszéltem el a kutya okosságáról, hűségéről, a Szent Bernát-hegyi talpas barátok kutyáiról, akikhez verset írtak, mert tudjafene hány száz embert mentettek meg a haláltól. Említést tettem neki a hollywoodi kutyatemetőről, amely éppen neki tűnt fel az újságban, és végül megmagyaráztam, hogy mit jelent ez a régi szólás: „Eb ura fakó!…”

– Eb vagy kutya, mindegy! – egyezett bele végül is hitvesem, és most már csak a megfelelő kutya kiválasztása és megszerzése volt hátra.

Brehm és más jeles szakmunkák áttanulmányozása utána rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű a dolog, és nem elég valami elhányt kutyakölyköt felszedni, mert az ebeknek fajtái, pedigréi és törzskönyvezett dinasztiái vannak, elkezdve az alaszkai szánhúzó kutyahősöktől a vörös prérikutyáig. Hát még az ebek irodalma: Jack London, Kipling és a többi! A háború világhírű szanitécebeit, kémkutyáit, bűnügyi nyomozó farkaskutyákat, vad népek kutyamitológiáját, a népköltészet Tiszáit, Burkusait egyszerűen figyelmen kívül hagyom, és nem említem Roosevelt elnököt sem, aki ott hagyja a szenátus üléseit, és mindennap este hat órakor hazaszalad, hogy kedvenc pulijával játszhasson… Mondom – mindez nem kicsi tudomány, és kétszeresére emelkedett a villanyszámlánk, míg mindezt kitudtam. Minél jobban belemerültem az ebek irodalmába, annál riasztóbban láttam a kérdés fontosságát. Egy kerek esztendeig tartott a vajúdásom, míg a kutyák lélektanával is végeztem, és végigkísértem szerepüket a világtörténelemben, a különböző földrészeken, amíg a vadkutyából végre

– családtag lett. Minden egyébről megfeledkeztem. Már éppen ott tartottam, hogy összes vadász és nem vadász ismerőseimmel elmondattam a kutyájukra vonatkozó nevezetesebb élményeiket, és saját tapasztalataimat kezdettem jegyezgetni attól a pillanattól fogva, mikor kölyökkoromban az első kuvasztól megijedtem, és annak szőrével megfüstöltek, miután az ólomöntésből bizonyossá vált, hogy kutyától ijedtem meg. Végül azonban megzavart kisírt szemű feleségem, és összetett kezekkel kért, hogy az istenért, vegyük meg már azt a kutyát, mert maholnap nem lesz mit őrizzen. Rámegy ő is, a ház is erre a komédiára.

– Kutya legyek, ha nincs igaza! – hökkentem meg én is, és gavallérosan ráhagytam, hogy ő válassza ki a fajtát és színt, amelyet legjobban szeret; de ő úgy nyilatkozott, hogy bolond volt még az a pillanat is, amelyben engem megismert.

Szerencsére gyermekeim szívvel-lélekkel mellettem voltak, és esténként könyveikről megfeledkezve, csillogó szemekkel tárgyaltuk, hogy milyen kutya kéne a házhoz.

Ildikó kacsócskáival hízelegve ölelte át a nyakamat.

– Apu! Vegyünk olyant, mint a Bakter, a Pista bácsié!

– Azt akarod, hogy apu is olyan sovány legyen, mint Pista bácsi? – jegyezte meg csendesen a komoly természetű Réka.

– A szentbernáthegyi csak hegyi kolostorba való! – intette le őket Csaba.

– Valami olyan kéne, amivel mi is első díjat nyerhetnénk a kiállításon!

– Nem rossz gondolat! – kaptam az ötleten. – Ilyen szakértelem mellett, mint az enyém!… Látszik, hogy az én fiam vagy! Mit gondolsz, esetleg keresztezéssel?…

– Csak tiszta fajról lehet szó! – intett le a fiam.

– Megint igaza van a kölyöknek! Persze hogy csak erről lehet szó.

– Az agár! – csillant fel Ildikó.

– Te szamár! – torkolta le Csaba. – Hegyvidékre agár!

A bulldognak rücskös pofájától, kiálló meztelen fogaitól mind undorodtunk. A doberman félelmetes, mogorva. Vizsla, kopó, foxi: vadászoknak való egyoldalú dögök. Az apró csóré és fél csóré zsebbeli kutyák nem ilyen házhoz, hanem dologtalan dámák ölébe valók. A farkaskutya közönséges. Néhány fajta tetszett volna, de sokba kerülnek, különösen a jobban idomított egyedek.

– Itthon kell szétnéznünk! – vigasztaltam a gyermekeket.

Előbb a környék, aztán a városka kutyáit kezdtem figyelni, és

– csodálatos dologra jöttem rá. Hiszen eddig is sejtettem, hogy a kutya némileg ahhoz a házhoz és környezethez hasonul, amelyben él, de hogy ennyire átvegye a gazdája természetét, szinte egész belső világát, arról fogalmam se volt. Pedig így van. Mutasd a kutyádat, és megmondom, hogy ki vagy!

Illetve, mondja a fene! Veszedelmes dolog az effélét megmondani. No nem a kutyák, hanem az emberek miatt. Fölösleges is, mert a kutyád úgyis kiugatja, ki vagy.

Nagy életbölcsességet szereztem az ilyen körutaimon.

Volt kutya, amelyik farkcsóválva, szinte híva-hívott be az udvarra, mint a boltos a vevőt, és benn leszedte a ruhámat, de azt se dühösen, fogvicsorgatva, hanem kedvesen, diplomatikusan, mint a gazdája!

A másik csak odamordult: „Nem vagyunk itthon!”

Láttam olyan, aki politikai nézetét fejtegette boldog-boldogtalannak, de el lehetett volna tőle Vinni a házat.

Késerű, sízegény emberek kutyája maga tépte fel előttem a

rozoga kis kaput: „Lépjék be, uram, és döbbenjen meg!…” Aztán káromkodva felvonított az égre: „Hát van igazság?…”

Száz és száz hasonló esetet mesélhetnék.

A végén valósággal menekültem a kutyák elől. Az isten őrizzen, hogy ezek közül egy is betegye az életembe a lábát!

Rájöttem, hogy az igazán hűséges, talpig becsületes, szilárd jellemű ebek, akik azt mondják: „Itt állok, nem tehetek másképp!” – ma nincsenek is. Ezek egytől-egyig kifeküdtek a gazdájuk sírjára, és ott pusztultak el. A többi alkalmazkodott a mai viszonyokhoz, elveszítette egyéniségét, különböző világáramlatok hatása alá került, és úton-útfélen szervezetekbe tömörült. Megfertőzte őket a nagyváros. A régi tisztesség azonban a falu kuvaszai közt sincs már meg. Ők sem a régi éjjeli bátorok immár, akikre rábízhatta az életét az ember. Népi viseletűket még úgyahogy megőrizték, de aggodalommal látja az ember, hogy a régi jó erkölcsök nálunk is tünedezőben vannak.

Már-már elveszítettem minden reményemet, és le is tettem róla, hogy kutyát tartsak, mikor – végre ráakadtam az egyetlen, igazi, békebeli jó kutyára. Külsőre nem mutatott. Viharvert, gubancos, csontos, sovány paraszti állat volt, mint gazdája, a vak koldus, ki az út széléről üres pléhcsuprát nyújtogatta a járókelők elé:

– Könyörüljenek a szegény világtalanon!

Csak azért állottam meg mellettük pillanatra, mert a kutya együtt koldult a gazdájával… Két mélységesen szép és kifejező szemét az emberekre vetette:

– Könyörüljenek a szegény világtalanon!

Nagyon helyesen nem könyörült senki, akiknek kutya kötelességük lett volna könyörülni. A többi koldus, ki még nem ült le az út szélére, örült, hogy van még a világon nálánál is esettebb, nyomorultabb. A tehetős, tehát tisztességes embereket bosszantotta ez a forradalmi hang. Mert – kérdem tisztelettel – van-e forradalmibb cselekedet, mint könyörületet emlegetni a mai, gyűlöletre berendezett világban?

Magam is bosszankodtam a koldusra, mert nincs benne eredetiség, ötlet, újszerűség, fantázia, stílus. Nem tudtam nézni azt az ősi hagyományokhoz ragaszkodó, idejétmúlt, ezeresztendős módszert.

– Nem jól van ez így, apám! – avatkoztam bele. – A kutya se „könyörül” így magán, hanem álljon fel, vegye a kezébe az istrángot, és vezettesse magát!… így!… Látja, most sokkal szörnyűbb látvány! Nem szabad elbújni a nyomorral és a tragédiákkal. Fel azokkal a véres szemekkel, ki azzal a vörösre aszott, ronda testtel, hadd fityegjenek a világ szemébe a rongyai, és ne imádkozzék alázatosan, hanem sötét dühvei morogjon, követeljen, hogy a félelemtől a hideg fusson végig az emberek hátán!… Híres koldusnak kell lennie, ha boldogulni akar. Akkor lefestik a festők, kiteszik az újságba, ott fog lógni a képe a fényképészek kirakatában, és ha ezt elérte, vállalkozók is akadnak, akik városról városra viszik. Magának sejtelme sincs, mennyit ki lehet hozni, ha igazi tehetség. Vannak koldus-lángeszek, kik egyszerű megjelenésükkel megállítják a forgalmat!… Öntudatosnak, sőt gőgösnek kell lennie! Örök vádnak az emberiség lelkiismerete előtt. Ne maga kolduljon, hanem az emberek kérjék, hogy fogadja el tőlük a lelkűk megnyugtatására azt a pár krajcárt, de a világért se örüljön a pénznek, hanem tegyen úgy, mintha most már késő volna, mert éppen utolsó birkózásra készül a halállal!… Ez már bolt, apám!… Próbálja egyelőre a kutyával!… No, mi az? Mi lesz?

A hatalmas vázú koldus tehetetlenül hanyatlott vissza a porba.

– A kutya nem akar, uram!

Tényleg, az eb mind a négy lábát konokul megfeszítette, fejét behunyta, morgott, és hiába húzta a koldus, hogy szakadt ki a nyaka, nem akart mozdulni a szentnek se.

– Mi lelte ezt a kutyát?

– Nem tudom, uram; csak nem akar!

– Hát vágjon rá, rúgja meg, verje kékre!…

– Azt nem, uram!… Sohasem! – rázta világtalan fejét az ember.

– Inkább én pusztuljak el!

– Nem is lesz így magából soha semmi! – hagytam ott dühösen.

Pénzt természetesen én sem adtam! Ilyen élhetetlen, tehetetlen

embernek!…

A csalódás a kutyában azonban még jobban bosszantott. Érzéketlen, tanulatlan, ronda, veres kuvasz, akinek kár a száraz kenyér is… De vajon miért nem akar a gazdájával menni, hiszen az előbb olyan esdőn együtt koldult vele. Megkérdezem az öreg koldustól.

Pár lépés után visszatértem.

– Mit gondol, öreg? Miért nem akart ez a kutya magával menni?

A koldus izgalom nélkül, a sors rendelésében megnyugodva felelt:

– Szégyenli, uram! Bizonyosan azt tartja, hogy nem volna tisztességes dolog, amit az úr ajánlott.

Meglepődtem.

– Mit beszél?… Hogy az a kutya?…

– Igaza van neki, uram!… Akiknek így nincs lelke, úgy se adjon semmit. Azt tartjuk most már mind a ketten – simított végig szeretettel az újra síró szemű kutyán.

– A maguk dolga! – vontam vállat, és ott hagytam.

Órák múlva, mikor visszatértem, a koldus a hevesen tűző napon aludt a standján. Akkor se volt egy lej se a kannájában, de békésen aludt. A kutya előtte felmeredő szőrrel vicsorgott a járókelőkre. Nem bántott senkit, nem ugatott rá senkire, csak hatalmas fehér fogait mutatta, és a szemeiben lobogott a halálos elszántság, minden izmát megfeszítve vigyázott, őrködött az alvó fölött. Egész lényében, nézésében, gerjedelmében ez a mindenkinek érthető, kiáltó vád, lázadás és igazság lángolt:

– Ha nem hagytátok élni, legalább engedjétek pihenni szegényt!…

A felismerés bámulata után felujjongott bennem:

– Ilyen kutya kellene nekem is!… Hátha eladná a koldus?…

Letettem róla. Nem foszthatom meg szegényt az egyetlentől,

aki a világon számára megmaradt, és ha adná is, ez a kutya belsőleg a mienk sohase lenne.

Mire hazaértem azonban, a gyermekek már egy koromfekete, göndör szőrű, öklömnyi pulikölyökkel játszottak. Már nevet is adtak neki: „Rigó! Rigó!” – tanítgatták. A kicsike apró, finom nyelvecskéjével éppen tejet nyalogatott. A feleségem is gyönyörködött benne. Hát hiszen életrevalónak látszott. Odatipegett hozzám, és megszagolgatott.

– Honnan van ez a kutya?

Kissé szigorú lehetett a hangom, mert Ildikó összerezzent, és bocsánatkérőleg rebegte:

-Ugye, nem haragszol, apu?… Én szereztem, hogy amikor alszom, legyen, aki reád vigyázzon!

És tényleg! Este már láttuk, hogy a kiskutya az új ház küszöbén végigheverve nézi a csillagokat, és minden pillanatban megremeg.

Tudtam, hogy a sorsunkat látja, összerázkódtam, és azt mondtam a gyermekeknek, hogy semmit ne vegyenek észre:

– Vigyétek be a kutyát, mert fázik!

Fél éjszaka ébren gyötrődtem és remegtem.

Vajon mit láthatott ez a kutya rólunk a csillagokban?…

A VÉN CIGÁNY

Végigmuzsikálta Európát. Játszott a császárnak, mind a kettőnek, az orosz cárnak. Királyi udvarok fényében fürdött. Párizs, Amszterdam, Rotterdam, Bécs, Budapest hajlott meg művészete előtt. „Tulumbás” volt az Esturdeonban, pár óráig maga is király, ami a cigány népnek legősibb gondolata: egy éjszakára királlyá tenni maguk közt a legöregebbet, ha éhségtől szikráznak is a belei, és a rongyok lehullóban vannak fekete testéről. Valóságos királlyá, kinek mindenki engedelmeskedik. A legnagyobb álom, amit valaki láthat: az élet megalázottságából egyszerre, ha múlólag is, trónra szállani. Hírnév, dicsőség, kitüntetések, mindene megvolt, mit az élet nyújthatott a vén Balutznak, a Liszt Ferenc-fejű cimbalomművésznek, aki fél századdal ezelőtt tőlünk származott el. Titkos és hatalmas volt, mint egy bálvány, a bolygó nép egyik legnagyobb fia.

Kevesen ismerték már a régi legények, mikor hirtelen mindent otthagyva, nemes feje feltűnt Udvarhely utcáin. Zárkózottan, magába merülten ment, mintha nem e világban járna. Az emberek tisztelettel néztek utána.

– Mit akar ez itt? – kérdem Jancsit, a prímást, aki áhítattal kísérte.

– Meghalni jött haza! – súgja vissza Jancsi.

– Ne csinálj rossz tréfát!

– Bár tréfa volna! – sóhajtott Jancsi.

– De hiszen makkegészségesnek látszik.

Jancsi legyintett, hogy nem értem én azt.

Fene tudta még akkor, hogy a cigány, a föld akármelyik pontján legyen, meghalni mindig hazamegy. Ők ezt tudják egymásról. Mi, közönséges halandók nem is sejtjük. Nekem is csak most jut eszembe, hogy vettem is észre rajtuk valami különöset, másnak talán fel sem tűnő jeleket. A többiek, ha Bálint szólott, áhítattal néztek rá, tréfáin nem nevettek, kővé vált az arcuk a jóízű mondásra is. Ez már a haldoklónak szólott.

Ki sejtette?

Bálint se mutatta, hogy mire készül. Inkább azt lehetett volna gondolni a viselkedéséből, hogy új virágzásban van a szíve. Hangversenyt is adott, de csak a cigányoknak. Még egyszer kiömlött a leikéből a magyar nóta úgy, mint soha. Zokogva hallgatták a füstösök. Soha ilyen szépen nem muzsikált. Jancsi mondja, hogy ez volt a hagyatéka. Kiosztotta köztük a művészetét, a nagy titkot.

Attól kezdve lassanként készülődtek is a temetésére.

Az öreg Bálint is eltűnt az utcákról.

Senki számon nem kérte. Ki az ördög érdeklődik egy cigány után?

Magam is véletlenül találkoztam vele, véletlenül hallottam játszani, de olyan muzsikát, amilyent sem a két császár, sem a boldogult orosz cár nem hallottak tőle. mert akkor nem az élőknek, hanem a régi halottaknak húzta a vén Bálint. Titokban hozatta ki a hangszerét is.

Az úgy volt, hogy egyik szép nyári este hátizsákkal a vállamon ereszkedtem le a Szejkefürdő bükkös meredekjén. A világ éppen lefeküdni készült. Csendes, elhagyott volt minden. Amúgy is ritka a vendég a roskadozó, elhanyagolt, divatból kiment feredőn. Most is mindössze az omladozó „vendégház” falán szomorkodott a füstös petróleumlámpa, mint aki megunta az életet. Élőlény sehol. A szemben levő hegyoldalon az Orbán Balázs kopjafás sírjára már a ráhullott a hold első, erőtlen sugara.

Ekkor zendült fel a különös muzsika.

Meghökkentem.

Mi ez?

Halkan kezdődött, mintha nem hangszeres volna, hanem az erdő madarai egy kivilágított, terebélyes bükk ágain furcsa éjjeli hangversenyt tartanának titokban, mikor Istenen kívül senki se hallja.

Első pillanatban én se hittem, hogy valóság, olyan földöntúli volt. Fejemet óvatosan előrenyújtottam a bokrok kárpitja közt, mint a figyelő vadász, és akkor felismertem a cimbalom hangját… De vajon cimbalom ez?… Legközelebb meg fogom számolni, hogy hány ezer húrja van ennek a hangszernek… Hogy én eddig erre nem gondoltam!… Vagy csak itt, az erdő rejtekén hallszik ilyen különösen, mintha az induló szellő messziről verné hozzám a sajátos, sohasem hallott, fájdalmas, égő szemű és mégis lázadó dallamokat, melyek ha a mélybe szállanak, olyanok, mintha a fák gyökerein játszanék valaki, és lassan, szélesre emelkedve múlnak el, mintha a Lengyelfalva felé vezető fehér útra esett kis csillagcserép pendülne utolsót.

Fáradt vagyok, azért hallom ilyennek, de megnézem, hogy ki muzsikál.

A vén Balutz!…

Vigyázva óvakodom a közelébe, hogy száraz gally se reccsenjen a lábam alatt, de csörtethetnék akárhogy, a vén cigány se lát, se hall. Hófehér feje a hangszer fölé görbült, finoman erezett kezei lüktetnek a húrok felett. Mellette a terítetlen kecskelábú asztalon pohárban gazdátlan bor sárgállik, fölötte a lakatlan, vén vendégház csorba kéményén titokban könnyet ejt a bagoly.

Már alig öleléshosszrá állok a háta mögött, de elmerültségében nem vesz észre. A húrok pengése nem szűnik, új nótát vált rajtuk a cigány. Víjfat, dévajkodót, régi jókedvünkből valót. Aztán, mintha leintette volna valaki, a derekán megszakítja a dalt. Ijedten szorítja rá kezeit az ezüstösen csillogó húrokra, hogy elnémuljanak, és hosszan, elmélázva belegondolkodik az éjszakába. Kemény, éles rajzú arca aztán újra figyelni kezd, és a puha pálcák ismét rákoppannak a cimbalomra.

Soha nem hallottam ezt a dalt, de érzem, hogy minden ízében magyar, és a különös, mohos hátú múlt világából való… Mondom – sohasem hallottam, de az öreg cigány fél szemmel az árva asztalra figyelve, úgy játssza, mintha onnan diktálná valaki láthatatlan, magányos mulatozó, régi magyar eleinkből való, ki a végén a borba éjti sátoros szakállát.

Az én bensőm is elnehezedik, és mikor az utolsó hang felröppen ,a vén bükk gallyai közé, nem állom meg sóhajtás nélkül, és megkínzott szívem indulatától görcsbe rándult ököllel éppen rá akarok vágni a kecskelábú asztalra, mikor a vén Bálint észrevesz és elnémul. Zavartan rám néz, és elpirul, mint a csókon kapott leány.

– Jó estét!… Te vagy, Bálint?

A hátizsákot ráejtem az üres asztalra.

– Telepedj ide mellém, Bálint! Mulassunk együtt!

A vén cigány nem mozdul.

– Mi az? Nem akarod elhúzni a nótámat?

Bálint zavarba jön. Lesüti szemeit, tipeg-topog, alig meri kinyögni :

– Ma nem lehet!… Majd máskor… Ma nem lehet!

Kissé megszúr a vonakodása. Valami büszkeség, haragféle is átfodrozik rajtam, és a nézésemmel beleszúrok az arcába.

– Miért nem lehet?… Megfizetem.

Már bánom is, hogy ezt mondtam. A cigány elhalványodik. Látom, hogy megbántottam.

– A pénz?… Mit nekem a pénz?

Rásötétedik az asztalra.

– Nem muzsikálok én többet az életben!

– Hát az előbb?

-Az más! – vág közbe hirtelen. – Csak elbúcsúztam a vén bárótól…

– A vén bárótól?

– Ennél az asztalnál szokott ülni, míg élt…

Magam is lehajtom a fejem.

– Értem, Bálint… Szép dolog, hogy ilyenekre gondolsz… Most már értem… No, csendes jóccakát!…

Hetekig nem láttam a vén Balutzot. Nem is igen törődtem vele. Elég gondja-baja van az embernek az életben. Nem csoda, ha megfeledkeztem róla.

A napokban azonban a Szejkén volt dolgom, és egyszerre elfogott az átélt hangulat.

Minden úgy volt, mint akkor, csak az öreg Bálint hiányzott.

Egy mezítlábas legényke fütyörészgetett a vendégház kapujához dőlve, melyet még Orbán Balázs állíttatott. Ritka szép székely kapu, csak a lábai rothadtak ki. Kár, hogy nem gondozza senki. Ráklábba kéne venni. Maholnap ledől, szürke cserefa-halott lesz belőle. Úgy jár, mint a gazdája, kinek kétszer is megháborították a csontjait, míg végre lepihenhetett a „legnagyobb székely”.

De mi van az öreg cigánnyal?

-Te gyermek!… Ma nem muzsikál itt a vén Balutz?

A kölyök félreveti a fejét.

– Ő tudom, hogy nem!

– Miért?

– Mert meghót! Maga nem tudja?

– Meghalt?

– Ő meg!… Van két hete, hogy eltemették!…

És tovább fütyüli a maga nótáját.

Hát meghalt. A halál letépte a cimbalomverőkről a vattát, és örökre bedugta vele a füleit.

Meghalt.

Egyszerűen, feltűnés nélkül, mintha csak átment volna tányérozni az örök élet asztalához.

Leveszem a fövegemet, hogy megadjam a végtisztességet Bálintnak, de a legényke figyelmeztet, hogy jó lesz, ha felteszem a kalapomat, mert így őszre fordulóra kissé hűvösöcske az idő.

Valóban, már kezdenek színt váltani a falevelek…

HORGÁSZOK

A lemenő nap fényében úszik az Olt. A vizet elöntötte a fény és csend. Az örök mozgás végighullámzik a folyón, mintha az álomba hajló föld ütőere lüktetne.

Szegény emberek halászgatnak a parton. Orvul, jegy nélkül, rettegve, az egyszeri jóllakásért. Elesett, szerencsétlen emberek, az összeszáradt belek lel ki betegei, kik talán egy vöröshagymáért is képesek volnának embert ölni. A bokrok közé rejtőzve, némaságtól megdermedve lesik a megfeszült horogzsinór minden rezzenését. Ha valamelyiküknek sikerül kivetnie az ösztövér, szálkás halat a partra, a többi még némább, még sötétebb lesz. Nem tudni, hogy mire gondolnak ilyenkor, de a víz is megborzad tőle. A víz, amelynek rejtelmes életével egy vékony, feszülő fonálon át összekötötték idegeiket, egész lényüket, amelyen át távoli világok, más szenvedő társaik sötét üzeneteit hallgatják, és egész valójukat megrázza az örvények hatalmas sodra. Furcsa távíró a víz, amely tragédiák árnyékát lebegteti a színén, megmossa a vértől a holttesteket, megőrzi a jajt, és lelkek árnyéka nyugtalankodik fölötte. Az örök temető, melyben soha sincs pihenés. Ezek az emberek is utolsó reménységükkel ültek ki a partjára, míg elsorvadnak a horog végén, és egy könyörületes hal a végén magához rántja a mélybe.

A halászó, vadászó ősember soha le nem győzhető ösztöne izgatja őket, és ott a vízparton évezredek különös világába süllyednek vissza. A Meotis-tavak ősi álmát látják, ahol sűrű vadlúdcsordák kaptak szárnyra, a hatalmas ezüst vizek igézetében szárcsák buknak alá, a gémek a nád közt állva figyelnek, vadrucák röpködnek furcsa testtartással, mintha lábon járnának a levegőben, kócsagok húznak, sirályok, bíbicek jajgatnak, és a végtelen nád bronza vetődik az arcra. Rég lefolyt vizek kincseiről tudnak, halak locsogó tömegéről, amely a háló nyomán forrásba hozta a vizet, és kiemelve a vízből, úgy szikrázott a sok színes haltest, mint az ékszer. Rézpontyok, komor fényű csukák, ezüst pénzű kárászok, keményre sodrott bajszú, kántorszájú harcsák és isten tudja, miféle rendű-rangú vízi népek. Színes, dús kép, mint az álom.

Ma már ennek vége. Ezek a hegyi vizek, folyók egészen mások. Hidegek, kíméletlenek, alattomosak, örvénylők, titokzatosak. Keményen meg kell küzdeni velük, amíg pár sovány halacskát kiszakíthat belőlük az ember, különösen a szegény ember, kinek nem telik hálóra, csónakra, hanem horoggal, szigonnyal kénytelen elorozni belőle néhány falatot. Különösen az Olt adja ki nehezen magából a kincseit. A hal java úszik a sodrában, vagy megközelíthetetlen sziklák tövében, kimosott barlangjaiban rejtőzik. Van, aki látta ezeket a harcsa-királyokat és más csodálatos halakat, melyeknek szájában ezüstpénz van elrejtve. Róluk álmodnak ezek a parti koldusok, és babonásan kísérik végig a szemükkel az elmorajló vízi örvényeket.

Valóságos testi-lelki szenvedés az ilyen halászás, és mégsem lehet tőle szabadulni. Varázslat és szenvedély, ritkán teljesülő reménység tartja itt őket napokon, éjszakákon át, hogy a végén megátkozzanak vizet, halat, életet, mindent. Sokszor nem vacsoráznak sem ők, sem az asszonyok, sem a gyerekek, ha üresen marad a lapos kendertarisznya, vagy a víz elzárja méhét. Ilyenkor hiábavaló minden fortély, tudás, tapasztalat, a hal járásának, útjának ismerete. Órákig, sokszor napokig meddő a víz, mintha minden élet megszűnt volna benne.

– Kár tovább kínlódni! – szól oda valaki a szomszédjának, és a halászok felkerekednek. Morognak, sötétek, komorak és soványak. Hazavánszorog mindenki a maga nyomorúságába.

A túlsó parton egy, a csordától elmaradt bivaly belegázol a vízbe, hatalmas fújással megtisztítja a színét, nagyot iszik belőle, lomhán belefekszik, és magasba tartott, vad nézésű fővel beleálmodja magát az ősvilágba. Fekete, kérődző szájából sárga tajték csepeg a vízbe.

Már csak ketten vannak a parton: Báró Jóska, a féllábú rokkant, és alig hajításnyira tőle a vizek másik nyomorultja, Baczoni Dani.

Nehéz volna megmondani, hogy melyikük koldusabb, esettebb, rongyosabb. Daninak talán kevesebb a gyermeke, de csak olyan éhségrágta, sovány, setét szerencsétlen, mint a másik. Még a lélegzetet is irigylik egymástól, és beleremegnek, ha a másiknak néha sikerül a fogás. Ahol lehet, ott ártanak egymásnak. Kilesik egymás titkát, lehalásszák egymás etetőhelyét, boldogok, ha a másik horga beleszakad a gyökerek közé, megdézsmálják a titokban elhelyezett varsát, s képesek volnának egymást vízbe dobni, csak hogy ne boldogulhasson, és – mégsem tudnak egymástól elválni.

Lassan beesteledik. A Tepej fejénél előbúvik a hold, a csillagok már feltetszettek, az erdők komor zúgása megindul, a kőszirtek felragyognak, és mindent betölt a nyári éjszaka varázsa; de ők ketten nem érzik. Dühösen csapják bele a horgot a fukar vízbe, melynek fenekéről úgy ragyognak vissza a csillagok, mintha a vacsorát váró gyermekeiknek éhes szemei volnának. Állnak és várnak fehérre meresztett szemgolyókkal, szinte esdőre kinyújtott karral, pedig tudják, hogy hiába. Nincs több kilátás itt a parton az eredményre, mert a víznek új élete kezdődött. A sziklafalak közé zárt folyóra teljes gazdagságában hull rá a holdfény, fenékig kivilágítja, és a sugaraktól boldog izgalommal forrni kezdenek a hullámok, és ilyenkor a hal örömében megbolondul. Ott játszik, táncol, bukdácsol a víz sodrában kitátott, hideg körszájjal, és közel se megy a némán tornyosuló, fekete parthoz. A kutya a felkelő napnak, a hal a felkelő holdnak szalad neki.

Senki se tudja jobban, mint ők ketten, hogy kár tovább kínlódni, de a másik miatt egyikük se mozdul, pedig véresre csípték már arcukat a szúnyogok, és hull immár a harmat is.

Baczoni unja meg hamarabb a néma küzdelmet. Fojtott káromkodással kirántja horgát, és odakiált a másiknak:

– Nem megyünk, Jóska?

A béna utolsó pillantást vet a folyóra, és egyszerre megfeszül teste a figyelemtől.

Valamit hoz a víz. Most vágódott ki a Kárhágó alatti kanyarból.

Egy elszabadult, gazdátlan csónaíf. Félig korhadt, durva, fekete öblű szerszám, nehéz a teleszívott víztől, de halászembernek valóságos kincs. Oda mehet vele, ahová akar. Nem kell a kiuzsorázott partot lesnie. Megközelítheti az elzárt szűz öblöket, gazdag haltanyákat a nagy homlokú szirtek alatt, zúgókat, barlangokat, útjába állhat szigonnyal az éji nagy halvándoroknak. A hideg ezüst testek kápráznak szemei előtt, mintha ősi, régen elrejtett ékszerek tömege volna, lélegzete meggyorsul, és forró lehelet önti el a cserefakéreg arcát.

Gyorsan dobja le magáról rongyait, és veti magát a vízbe, nehogy a másik megelőzze. Mire Baczoni észreveszi, hogy mi történt, már ott kínlódik a folyó sodrában a csónak nyomában. Fél falába miatt furcsán bukdácsol, valósággal biceg a vízben is, minden ereje megfeszítésével, kitágult szekkel úszik.

Baczoni is belesárgul az izgalomba, megfutamodik a parton a zsákmány után, de elkésett. A béna és a csónak közt már mindössze pár méter a távolság, de hirtelen a csónak megperdül, és az örvény elkapja. Az Oltnak ez a szakasza tele van veszedelemmel. A béna is megtorpan. Már fordulna vissza, de ellenállhatatlan erő szívja magához, csavarja meg a derekát, süllyeszti magába. Csapkodó karjai megbénulnak, és kitör belőle a segítségkiáltás:

– Dani! Ne hagyj!

A másik azonban nem mozdul. Hirtelen eszébe jut, hogy mi lenne, ha Báró Jóska meghalna, örökre elmenne az útjából, a vételkedés megszűnnék köztük, és neki maradna itt minden halászóhely, titkos öböl, amikről csak ketten tudnak. Kétszer annyi halat vihetne haza… Pénzt is csinálhat belőle… Bosszúját is tölthetné rajta, és senki tőle számon nem kérhetné, hiszen csak szerencsétlenség történt…

Valami löki, taszítja, kiáltoz benne, hogy segítsen, egész lénye reszket, és halálsápadt, feje zúg, kitátott szájjal, nehezen lélegzik, de a kísértés erősebb. Nem mozdul…

A vér lüktet füleiben, az izgalomtól pillanatra látását is elveszti, meggörnyed, magába húzódik, mint a megszorított vad félelmében, csontjai kiülnek a gyötrődéstől, és felrémlik benne, hogy mit kellett volna csinálnia, hogy társát megmentse; de azzal vigasztalja magát, hogy már úgyis késő, mindennek vége, ő nem tehet róla, hogy így történt.

– Jobb így! – hebegi maga elé. – Inkább ő, mint én!… Mind a ketten ott vesztünk volna…

Tudja, hogy nem igaz, mert azon a részen éles kanyart vesz az Olt, és az eszméletlen embert kihúzhatta volna… Talán még mindig ott kanyarog a test az öbölben, még mindig mehetne, vagy ha késő is, legalább a holttestét megmenthetné. Eddig ki is dobta magából az örvény.

– Setét van, nem lehet látni!! – áltatja magát, de fel se mer nézni, hirtelen összekapkodja a halastarisznyát, horgot, és vissza se tekintve bevág a bokrok közé, az erdő felé, és nagy kerülővel lopódzik hazafelé, mint a gyilkos.

Fölötte nyomasztóvá sűrűsödik az erdők éjszakája. A folyó zúgása is elhalt. Eddig titokban azt figyelte, és most, hogy hirtelen megszűnt, erőltetett nyugalmának is vége. Háborgó lelkiismerete kétszeresen kínozza.

Vissza kell mennie.

Egészen megkönnyebbül, ahogy ismét a folyó felé halad. Szinte üres belül, és súlytalanok a léptei. A nehéz ég ül a fején. Bizonytalan, mint az álomkép után tapogató árnyék. A környék, természet, víz is megváltozott. A hegyek egymásnak tartott fejű elefántok, kiket ivás közben lepett meg a halál. Oldaluk, gerincük fehér a holdfénytől, láboszlopuk belesüppedt a földbe. A nehéz vizen árnyékuk elnyúlik, lomhán utolsókat imbolyog. A különös varázslatban az Olt folyása is meg akar állani. A vízi népek elsüllyedtek az iszapban, sárban, és behunyták szemüket, mert halott fekszik a vízben.

Bizonyosan halott! – gondolja a halász, és a belső összeomlástól egykedvűen járja a partot.

Halálosan fáradt. Mégse bír leülni. Mennie kell, tévelyegni és lesni a néma vizet. Időnként belekiáltja társa nevét az éjszakába, de csak maga ijed meg tőle.

Bizonyosan halott!…

Már átmosta száraz beleit, torkát, sötét szájüregét a víz, fülébe örök csendet tömött, és valószínűtlen naggyá hizlalva – ki tudja, merre jár a holttest. Azóta fehér zúzmarát kapott.

Legalább a ruháit kellene összeszednie. Szegényeknek legalább

az a rongy maradjon meg belőle. A halászóhelynek azonban a tájékára se mer menni.

– Én megtettem mindent! – tagolja vastag szájjal, és úgy érzi, hogy visszahúzta belőle karmait az élet. Az akarat nem villan át feszült tagjain. Romlott, hitvány még a lélegzete is. Alávaló ember lábtól fejig, és mindegy most már, akármerre megy. A szemek ráncába belehalt tekintettel előrenéz, kusza lábai alig vonszolják a falu felé.

Szerencsére csak itt lakik a Földesgödörben, a szélen, és nem kell emberrel találkoznia. Úgy látszik, hogy háznépe is lefeküdt, mert sötét az ablaka. Annál jobb. Legalább nem kérdezősködnek. Lehúzódik majd az ereszben, és megnyugszik, reggelre rendbe jön. Jó volna ugyan a csendőröknek szólni, de miért csináljon bajt magának? Ő nem tud semmiről semmit. Rajta ne keresse senki a szerencsétlen féllábút!…

Csak ez a nyomasztó csend ne volna. Egészen megfázott tőle. Késő is van. A fák egymásra ejtették ágaikat, s a bagoly valahol asztmásan szuszog. A falu már alszik. Mindössze néhány lapos denevér szállong.

Hirtelen összerázkódik. Az utolsó ház árnyékából egy gyermek lép elébe. Öt-hat esztendős ijedt kölyök. Félmeztelen, rongyos, és mezítláb van.

– Maga az, Dani bácsi?

A halott fia. Itt szokták lesni minden este éhesen az apjukat.

Mérgesen rivall rá a felzaklatott ember:

– Mit tekeregsz? Miért nem fekszel le?

– Édesapámat várom! – szepeg a gyermek. – Éhesek vagyunk. Reggel óta nem ettünk semmit. Amióta édesanyám beteg, s nem tud dolgozni…

Az ember megrándul. Erről meg is feledkezett. Önkéntelen előrerántja az oldaláról a halásztansznyát, és odaadja a zsákmányt.

– Édesapád nem jön haza. Éjjeli halászatra ment a Tepej alá

– hazudja. – Ezt nektek küldte.

A gyermek boldogan szalad el a néhány sovány, szálkás, nyálkás halacskával.

Hosszasan vívódott, kínlódott a vackán az ember, míg valamennyire megnyugodott, s a fáradt test elpihent. Alig szendere-dett el, megcsikordult a kapu, és rémülten felriadt.

A csendőrök!…

Minden ízében feszülten várta, a szeme szőre alól elszántan leste, hogy most mi lesz.

-Teremtő Isten! – horkant fel, mert a kunyhó árnyékából Báró Jóska, a falábú bicegett elő. – Te!… Te!… Élsz?… Azt hittem…

A bénának fellobogott a szeme.

– Megvan a hajó, Dani!… Az utolsó pillanatban sikerült belemásznom, pedig azt hittem, hogy ott maradok. Szerencsére az örvény nekem hozta… De nem azért jöttem, hanem hogy megköszönjem, amit a családommal tettél.

– Szót sem érdemel! – veti oda büszkén a vackáról a másik.

A bénának a meghatottságtól megcsurrant a szeme.

– Bocsáss meg, Dani! Nem tudtam, hogy ilyen jó ember vagy.

– Én sem – oldódott fel Baczoni Dani a szörnyű teher alól.

Félóráig fogadkoznak, barátkoznak, tervezgetnek, ölelik egymást.

Soha ilyen szép nyári éjszaka nem volt.

Két nap múlva újra gyűlölték egymást.

Halálosan és engesztelhetetlenül.

RÉSZEGH BÉNI

Az orrom előtt ment el az autóbusz. Itt rekedtem ebben a havasalji kis székely faluban.

– Pedig reggelre, törik-szakad, Csíkszeredában kellene lennem!

– panaszkodom néhány szájtátó atyafinak.

– Akkor legjobb, ha megfogadja Részegh Bénit – ajánlják. -Ha ő be nem viteti, senki sem.

Mindjárt meg is mutatják, hogy hol lakik.

Részegh Béni valami kerékfentőket riktolt a favágó tőkén.

– Jó helyt járok-e? – lépem be a kapun.

– Az a kérdés, hogy miben jár!

– Maga a szekeres ember?

– Ez én! – néz végig bizalmatlanul.

– Nem vitetne be Csíkszeredába?

– Nem! – aszondja.

– S miért nem? – riadok meg.

– Azt azért nem, mert a lovak a csordában vannak.

– Hijjnye az angyalát! – vakarom a fejemet. – Ez elég baj nekem. Reggel nyolckor halaszthatatlanul fontos tárgyalásom volna!

– Olyankor szoktak lenni a tárgyalások! – lát munkához újra Részegh Béni, mintha ott se volnék. A szeme elé tartja a fentőt, végighunyorít rajta, és újra simogatni kezdi a szekercével.

– Most mi a fenét csináljak?

– Azt én honnan tudjam! – köpik a markába, de a szekerce megáll a levegőben, mert azt találom mondani, hogy nálam a pénz nem számított volna.

– Az ötven pengőt is megadnám…

– Az szép pénz!

– Kevesli?… Legyen hát hatvan!

Az asszony a hátam mögött titokban hunyorgat, hogy fogadja

el, de Béni azt magyarázza, hogy amilyen két okos ló az övé, hatvan pengőért haza sem jön a csordából.

Tízet még ráígértem.

– Nono! – biztatott Béni. – Már hegyezik a fülüket.

Nyolcvannál odaszólt a feleségének:

– Hívd be a tekéntetes urat, s kínáld meg valamivel, mert félóra múlva indulunk!

Míg a menyecske körülöttem kedveskedik, az ember kihúzza a színből a kocsiszekeret, megkeni, előkészíti az útra. Szénából jó komótos ülést csinál, leteríti veres pokróccal, felköti a viharlámpát, maga is nekiöltözik az útnak, feltarisznyái magának s a lovaknak zabostarisznyát s miegymást. Kényelmesen, tempósan dolgozik. Én izgatódom, mert a nap hanyatlik, s a lovak sincsenek itthon.

Meg se gondolom, már vezeti is elő Részegh Béni a két lovacskát az istállóból, hogy megitassa.

– Hát nincsenek a csordában? – Bosszant, hogy erre nem gondoltam.

Részegh Béni gondosan megvárja, míg elúsztatja a szája habaróját a két macska a vízben, s csak azután felel büszkén :

– Mit gondol! Miféle szekeres ember az olyan, aki a lovait a csordában tartja?

Még csak azt kell megvárni, míg a szekéren ülve meghagyogatja az asszonynak, hogy amíg távol lesz, mit csináljon, mire legyen gondja, kétszer is beszalasztja az asszonyt a házba, míg valahogy kivergődünk a kapun. Ott aztán az asszony kezd búcsúzódni, de Béni rá se hederít.

– Gyí! – és büszkén kihúzza magát az ülésen.

A Homoród mejjékin haladunk felfelé. Hegyes, sziklás, erdős vidék. Minden fordulónál újabb meglepetés tárul elém. Megmámorosodom a régen látott tájtól, gyermekkori emlékek újulnak fel, és hallgatagon ülök a szénán. A mezők, erdők öbléből kicsi falvak fehérlenek elő. Almás, Lövéte, Dobogó-feredő, amelyre ráhajlik a Pokolláz. Az út alatt a sziklákkal küzdő vízen ványolók dübörögnek egymás mellett a völgy hosszában. Az ember szeretne örökre itt maradni, de a lovacskák kitartóan igyekszenek előre az oláhfalvi fennsíkra. Elhaladunk a vashámor mellett, és mire a nap lehanyatlana, előttünk komorlik a Hargita, a Nagyerdő. Gyermekkoromban itt, Borosnál etetni szoktunk, de Béni, a szekeres most csak egy „seritalra” áll meg. Azt is az én kedvemért.

– Odafenn a tolvajosi fogadónál úgyis meg kell állnunk – magyarázza. – A lovak addig kibírják.

Az első hágón túl már benne is vagyunk a sötét fenyvesben. A szakállas, rozsdás fenyőszálak közt a lenyugvó nap aranya porzik. A föld kezd már elcsendesülni, az erdőzúgás erősödik. A rengeteg úgy fog körül, mint a tenger. Jobbról a Nagykőbükk teteje, balról Borhegyese a lassan leszálló felhőkbe vesznek és megnémulnak. Az út fehéren kanyarog mind magasabbra. Szeretnék felrepülni, mint a madár, és elszállni a világ fölött. A frissen támadó fuvallat szinte megrészegít, és ha a lovak szusszanni megállanak, a fokozott csendben hallom a fészken ülő madarak nyögését, halk pittyegését. Fenyő fenyő mellett megszámlálhatatlan tömegben. Bántatlan, régi erdő ez itt a felhagyott út mellett. Vadszagú és titokzatos. A szekeres, ahol lehet, rövidíti az utat. A lehajló, nehéz ágak végigfésülik a fejünket, és megvakarják a fenyves ősi, nehéz illatát a jéghideg patakok partján.

– Hó! – riadok fel a szekeres hangjára, aki azonban nem törődik velem, de látom, hogy neki is különös az arca, furcsa tűzben ég a szeme. Felhányja alattam a szénaülést, harisnyát, csizmát, kürtit vesz elő. Lebaktat a patakhoz, frissen megmosdik, és ünnepi gúnyába öltözik. Még néhány szál álomra lankadt virágot is tűz a kalapja mellé.

Fiatal ember – gondolom aki ad a rangjára, s nem akar viseltesen, kopottan, szennyesen megjelenni a városban. Még büszke is vagyok rá. Részegh Béni azonban nem szól semmit, csak mosolyog. Sárga bajsza arany fényt vet az ajkára. Eddig se vett sokba, de hogy a sötétség beállott, még szófukarabb lett. Eleinte még kérdezősködött, hogy mit gondolok, győznek a németek, de mióta nekivágtunk a Tolvajos-tető utolsó nagy kanyarjának, végleg elszótalanodott. Álmos nem lehetett, mert úgy ragyogott a szeme, mint a kárbunkulus. Szinte előre világított a sötétségben.

Az Opál-barlangba vivő utat rég elhagytuk, mikor beütött a

baj. Fecske, a csábeli kanca hirtelen legyengült, a háta felpúposodott, és letisztelte a szekér elejét. Részegh Béni odaszólt neki, hogy:

– Szűkre szabjad, szamár, messze van még Szereda! – de a lovacska minden futamodásra megismételte a műveletet.

Pár kilométeren túl már csak lépésben vánszorogtunk.

– Mi baja annak a lónak? – érdeklődöm gyanútlanul.

– Tudja az Ántikrisztus! – káromkodik Béni.

– Nem hasmenése van?

– Nem, mert tüdőcsúcshurutja! – mérgelődik az ember a szamár kérdésre.

– De akkor mért megy a gyomra? – okvetetlenkedem.

– Az azért, mert most fogzik! – csúfolódik az ember.

Elhallgattam, de a szegény lovat tovább erőltette a hasa.

– Valamit kellene csinálni neki! – tanácsolom mégis.

– Szálljon le, szegezze be! – mordul hátra, de aztán ő száll le, megrángatja a kis állat füleit, homloksörényét, „székely abrak”-ot ad neki, és megpihenteti. Közben szidja, és éteti a farkasokkal.

– Hogy álljak eleibe veletek? – kesereg. – Hogy ti ilyen szégyent hoztok a fejemre!… Ezért felöltözhettem!

Nem tudom, kinek akar „eleibe állni”, és nem is merem megkérdezni. Az ember áll és töpreng. Valami nehéz küzdelmet vív magában, és percek telnek el, míg elhatározásra jut. Akkor odalépik hozzám, és aszondja:

– Mégsem hálunk meg a fogadóban. Valahogy csak béromlunk Szeredába.

– De miért? – nézem az ember szomorú képét.

– Nem akarom, hogy Julis így lásson! – süti le a szemit.

– Miféle Julis? Ki az a Julis?

Részegh Béniből kifogyott a türelem. Nem titkolódzik tovább.

– Hát a régi szeretőm, ha mindenképpen tudni akarja!

– No, akkor ugyanvalóst ott hálunk! – kacagok fel.

Most már szegény Béni bátortalanodik el.

– Gondolja az úr, hogy így… hogy mégis…?

– Sötét van – vigasztalom. – Ki az ördög látja ilyenkor a lovat, szekeret? A nagyját az első pataknál lemossuk.

Béninek jólesik, hogy így melléje álltam, bizalmatlansága megszűnik, s az utolsó útszakaszon már úgy ülünk egymás mellett, mint két édestestvér.

Hiába faggatom azonban, csak annyit tudok meg, hogy a gazdag leány is baj, a szegény leány is baj. A legnagyobb baj pedig az, hogy élünk. Az asszony ellen nincs semmi kifogása. Hűséges, jó dolgú, húz a házhoz, a gondolatát is ellesi az urának. Julisról is tud, de behunyja a szemét.

– Csak bennem van az ördög, tekéntetes úr. Hiába szidom magamat, küszködöm, harcolok, nem bírok parancsolni a véremnek. Eszem van, de erőm nincs. .

A fogadó világos ablakai már ide látszanak, bűzük átver a szálfák közt. Béni megrándul, és szembemered velük. Minden íze feszült, és süt, süt a testéből a felgyűlt belső fény.

– Mégis jobb volna Szeredába menni – ajánlom.

Béni a lovak közé dobja a gyeplőt, és aszondja:

– Döntsön az Isten!

A lovak maguktól befordulnak a gyepes, puha erdei útra. Béni a nézésével mondja: „Na látja? Hiábavaló minden!” Fennhangon azonban így sóhajt:

– Még az oktalan állatok is szeretik!…

Arra nem is gondol, hogy ő szoktatta rá a lovait a tilos útra, én pedig minek rontsam a kedvét.

Szerencsénk van, mert Julis ura nincs otthon.

– Kinn alszik a fűrésznél – nyugtat meg a menyecske.

Ilyen szerencséje van ennek a Részegh Béninek, de ahogy látom, nem sokra megy vele. Ritka élhetetlen ember. A fehérnép közelében nem tudja, hogy hová tegye kezét-lábát, csak bámulja, tiszteli, csurran el az egész ember, ahelyett hogy odamatatna a kemény derekához, s megbolygatná benne a kívánságot. Háromszáz esztendős koromban se tudnám megállani, hogy meg ne csináljam. Az ember a barátja kedvéért azonban türtőzteti magát, pedig – mit mondjak – nem vártam ennyit ettől az erdei madártól, aki nyakig ördög, azon felül angyal, annyi tisztaság és ártatlanság, szépség ragyog le róla. A hangjában is benne van az erdő zengése és valami édes titok, az ifjúság zamata és harmata. Még az étel is jobb ízű, amit ő tesz elénk. Eszem, de a fél szemem rajtuk van. Az ilyen városon romlott embernek mindenünnen a bűn fintorog elő, s titokban adogatom a jelt Béninek, hogy kezdjen már valamit. Ő azonban csak az asztalt szemléli szemérmetesen, s gerjedelem helyett azt kérdi a menyecskétől, hogy milyen az életsorsuk. Kedvesen bolházgatják az életet, és együtt sóhajtoznak a szegénységen, bajokon.

ítéletnapig se lesz ebből csók! – gondolom, és „Biz én nem bánom, ha megveti az ágyat!” – mondom a fehérnépnek, aki hamar felpuhogatja a fejem alá a párnát. Törődött, fáradt, álmos vagyok, a jó havasi levegő is megbolygatott, s szívesen elteszem magamat holnapra.

A vékony levélajtón átszűrődik a bágyadt lámpafény, amely alatt ők ketten csendesen beszélgetnek. A kis ablakon át látom a fenséges erdő fölött úszó holdat, hallgatom a halk morajt, elnézem, hogy gyűlnek fel az ég aljára a felhők, mintha fekete farkasok volnának, és világosan érzem, hogy a rengeteg végtelen éjszakájában minden emberi törvény megszűnik, s az ember visszasüllyed a korlátlan, boldog ősállapotba, az erdő, a puszta kéz és éles fogak világába, amiről titokban mindenki álmodik. Milyen jó volna kiugrani az ablakon, és borzongó bőrrel kalandba menni, megfeszült érzékekkel, nesztelenül végigvadászni az erdőt, és birtokba venni.

De vajon ezek mit csinálnak odakinn?

Nem érdemes az időt rájuk vesztegetni. Julis éppen azt magyarázza, hogy az ura a csicsói közbirtokosságtól megvette a széldöntött fákat. Igaz, hogy haszonrészesedésre, igaz, hogy azóta éjjelnappal az erdő rabja, szegény már csak tiszta csont s bőr az embertelen munkától, de ha megbirkózhatik vele, valami neki is csordul-cseppen a télire.

– Áldott jó ember, szegény! – álmodozik a menyecske a régi szeretőjének, aki búsan ingatja rá a fejét.

– Ő az. Áldott jó ember!

Az ilyen beszédektől természetesen még szerelmesebb lesz a nyavalyás. Nincs ezekben már vér! Úgy látszik, a fehérnépben már kialudt a régi szerelem, vagy én nem tudok eligazodni rajta.

A Részegh Béni beszéde után nem így képzeltem a dolgot. Szinte bosszant ez az élhetetlenség.

– Béni! – szólok át az ivóba. – Jöjjön egy percig!

– Tessék? – áll meg az ágy előtt az ember, mint a kárvallott.

– Mit élhetetlenkedik! – uszítom halkan. – Csináljon már valamit azzal a fehérnéppel! Úgy viselkedik, mintha búcsújárni jött volna ide.

Az ember elsötétedik, haragosan süt rám a szeme, de hogy cinkosává tett, tűrnie kell, amit mondtam.

– Nem lehet!

– Mért nem lehet?

Részegh Béni felháborodva magasodik fölém:

– Mert nincs itthon az ura! Tudja?…

– Na és ha itthon volna?

– Az más! Akkor…

Megvetőleg legyint, és faképnél hagy. Büszkén, gőgösen, fölényesen. Úgy pillant rám, mint az utolsó féregre, akit fel se lehet emelni abba a magasságba, ahol ő van.

Hallom, ahogy suttogva Julis megkérdi:

– Mi baja a tekéntetes úrnak?

Béni undorodva inti le:

– Hadd el! Mocskosok az urak!…

Hangosan mondja, hogy én is halljam.

Julis nem firtatja tovább, én pedig szégyellem magamat, és büszke vagyok erre a székelyre. Csak most dereng fel bennem igazán, hogy milyen hatalmas és mély benne az érzés, a szenvedély. Szegény Béni! Halála napjáig viselheti ezt a gyötrelmes terhet. Előbb-utóbb baj lesz belőle. Nagy baj. Talán leszámolás a két férfi közt. Fejszével vagy puszta kézzel, ahogy az erdőben illik.

Beleborzongok, ahogy a négy embersorsot végiggondolom. Akár jó idő van, akár rossz idő van, ők négyen kénytelenek magukban hordozni a kárhozatot. Mi lesz ennek a vége?

Különben egye fene, mit törődöm vele! Késő van, aludjunk!

Azok ketten odakünn őrzik egymást. Vigyázzon rájuk az Isten s a hold! Pihent erőre van szükségem a holnapi tárgyaláshoz.

Bonyolult ügy. Minden attól függ, hogy az ellenfél tanúi mit vallanak. Ha hihetek az ügyvédemnek…

De miért nem fekszenek le azok ketten?…

Na, puhább ágyban is háltam életemben.

Milyen jó volna, ha a férj most váratlanul betoppanna!… Csak ezek a piros hasú bolhák ne volnának!

Jobban tenné ez a menyecske is, ha szerelem helyett kivadászná őket a csergéből…

– Na, mi az? Maga az, Béni?… Hogy? Már indulunk?… Muszáj, ha idejében be akarunk érni Szeredába!

Kábult, szerencsétlen vagyok. Minden ízem, tagom össze van törve. Béni alig bír lelket verni belém. Hiába. Nyavalyás népség az úrféle. Bezzeg se rajta, se Julison nem látszik, hogy a szemüket se hunyták le egész éjszaka. Frissek és békességesek. Kedvesen mosolyognak egymásra. Az az érzésem, hogy mégis megértették egymást, amíg én valamit szenderegtem, s a menyecske ura gyanútlanul a csicsai Hargitában a széldöntött fenyőszálakkal birkózik látástól vakulásig. Annál inkább meglep, mikor Részegh Béni a kapun túl odaszól a lovainak:

– Úgy nézzetek széjjel, hogy ide se jövünk többet!

– Hogyhogy? – esem neki. – Tán nem vesztek össze a menyecskével?

– Láthatta, ha szeme van! – dobja a szót.

Az ördög újra felébredt bennem.

– Akkor én, ha magának volnék, nem hanyagolnám el a háza táját.

Részegh Béni szinte lehajított a szekérről megbotránkozásában:

-Hogy képzel effélét, mikor Julinak gyermöke lesz!… – és tisztán, boldogan belenézett a hegyek mögül kitáruló fényes nap arcába.

TŰZ A FALUN

A férfiak a fával dolgoztak az erdőn. Egy legény nótázni kezdett. Egy szép szerelmes nótát vert a szája, hiszen mátkája van lenn a faluban, s különben is olyan kevés kell a boldogsághoz. Lám, az állat is végignyalja egymás szemét, ha szeret, egyik virág a másikhoz dűl, a fák teteje összesugdos, a vak kő is társához ütődik, és helyet ás mellette.

A legény boldogan nézett a távolba. Innen messziről olyan szép a kis havasalji falu. A kontyos tetejű házakban van ugyan baj, számos, de sok jó napot is rónak a szomorú mellé, s a süvegekkel toldott fejű emberek jó parolát adnak egymásnak. Lenn a réten bárányfalka vezeti az életet, itt pedig a hegyek tetején ők a vállukkal tartják az eget. így jó, mert így rendelte az Isten. Hogy szegények? Hát baj az? Lábuknál szól a fű, fejüknél mosolyog a csillag. Az egész világ a szegény emberé. Kell-e ennél több?

Mosolyogva faragta a tőkét, amíg lassan rásötétedett. Az éjszaka tolult a havasok fölé. A virágok sóhajtva becsukták kelyhüket, az öreg fák szerelmes levelet ejtettek közéjök, a madár pihenteti daltól fáradt nyelvét, a felmérhetetlen virágzás alatt megbúvik a sok kicsi élet, a föld és ég lassan csendbe enyészik.

– Mára elég volt emberek! – azt mondja valaki, és az erdei népek szedelődzködni kezdenek. A legény rátámaszkodik a faragófejszére, és arra gondol, hogy vasárnap lesz az esküvője, s mire a falu lecsendesednék, ma még találkozik Bokor Ágnissal. Mégis jól van ez így, ahogy van.

A sok fény már rakodik az égre, mikor a falu fölött is felszökken valami különös világosság, mintha a házak fölött hajnalodnék.

– Mi ez?

A legény rádöbben és körülnéz.

Csak nem ütött ki a tűz a faluban? – akarja kérdezni, de csak a szája remeg fehéren.

A többiek is némán görbülnek előre, és senki sem akarja elhinni a szörnyűséget, mindenki küzd ellene. Némelyek lehunyják szemüket, hogy ne kelljen látniuk, de hirtelen felfényesedik az ég alja, a fák levelei előbb csak pilinkézni, remegni kezdenek, aztán piros fényben ragyognak. Előbb kis fénynyilak suhannak, vágnak bele az erdőbe, majd világolni kezd körös-körül minden. Forró légáramok kelnek útra, és vörös lesz az öreg fák szakálla. Előbb csak egyet dobban a legény szíve, s mikor levette, látta, hogy piros lett a fekete sapkája. Nem szólt, csak elsápadt. Hirtelen nyakába vetette tarisznyáját, és elrohant.

– Tűz van! – bődült fel valaki, amitől a legény visszahökken, mintha most hallaná, mintha nem tudná, aztán óvatosan előregörbed, mintha azt várná, hogy a sátán kapaszkodjék fel a hátára. És ismét rohanni kezd a veszedelem felé árkon-bokron keresztül. Lábai durva ösvényt vonnak a mezők áldásában. Későn, nagyon későn veszi észre, hogy a harang sír a toronyban, fejvesztett denevérek hullanak ki ablakán, az ebek rémülten vonyítanak, és heregve szívják az út porát. Az anyák sírva menekülnek gyermekükkel a templomba, ahol a pap hangosan imádkozik. Minden arc fakó, mint a halott Krisztus lába nyoma. A házak kormos tajtékot vernek, a tehetetlen emberekre hull a tűz, fülük sír, és meztelen szívok veri a földet, ahogy orra buknak a pusztulás hatalmai előtt.

Az erdőből hazarohanók elkéstek. A lángok már eggyéfolytak a falu fölött. A kerítések is égnek, és egy kereszt recsegve hanyatlik le az útszélen. Az ökör véres nyakán ezüst patakban folyik le a lánc, az elégett eb gerince soványan felmered, a kicsinyeire borítkozott madár égbe tartott csőrrel hal meg. Az ezeresztendős emlékek, házak, csűrök ropogva égnek, és óriás szikra-porban robban szét az összeomlott otthon, ami véres bíbort vet az égre, mintha új világ hajnalodnék.

A legény felveti karját, és kiáltozni kezd:

– Nem láttátok Bokor Ágnist?

Valaki odaveti:

– Ne keresd! Sokan bennégtek!

A legény megrázkódik, arca eltorzul, nem szól többet, csak széleset nyújtózik, hogy ropognak bele a csontjai, aztán előremeredten, mozdulatlan nézi a tüzet, amely már színjeleket játszik.

Mert minden másképpen ég: az élettelen dolgok, a lélegző teremtmények és az ember. Sőt az égő ember is annyira változatos. Néhány könnyű, fehér pillanattal lobban el a gyermek. A férfifő tüze fekete, a szép leányé szomorú, az anyatestekből hányt máglya meghatóan sír. Másképpen borul tűzbe az imádság, másképpen a dal. A szerelem nem is fáj ilyenkor.

A legény látszólag még mindig gondolkodik. Arca szigorú árnyékot kap, és fekete halántékot. Látszik rajta, hogy több ügyet az életre nem vet. Sötét egész lénye, mintha most szülte volna az éjfél. Egyszer mintha mégis elmosolyodnék, pedig nincs is magánál. Tétován homlokához emeli kezét, és megindul a tűz felé. Senki meg nem akadályozza, útjába nem áll. Pillantást se vetnek utána, mikor eltűnik egy házban a lángok közt.

Nincs is idő rá, mert a tűz újult erőre kap. Csillagvakító füstgomolyagok kavarognak fel, és utána úgy látszik, mintha nyers arannyá változott volna a falu. Tűz csepeg az eszterhéjról, a tetőkön a nagy, vörös varjúkárogók még egyszer kinyúlnak, és a megbolondult virágok kiugrálnak az ablakon. Az ág-bogas keleti pompa meg egyszer feltetszik, aztán korommá omlik minden. A hunyorgó zsarátnok fölött a sötétség lassan ismét ellepi a világot.

Döbbenet, fáradtság és fásultság.

Későre, nagy későre az égen újra kinyílik a halálvirág, a hold, és lassan úszni kezd a leégett falu fölé.

Másnap úgy ébredt a világ, mintha semmi se történt volna. A nap éppen olyan szótalan és szép, mint máskor, a mezők változatlanok, az erdő ugyanígy zeng, zúg, a virágok inganak. A kakukk bolondul szól, mintha most szabadult volna ki valami avult órából. A hangyabolyok fölött kék fényű savanyú köd dereng. A nyúl füle óvatosan kinő a fű közül, s a sas kékséget szitál rá a magasból.

Csak a leégett falu helyén áll a koromszagú, fekete folt, és a hamu fölött gyászol a nép, vagy kutat megsemmisült világa romjai közt. A kilátástalan, jövőtlen sors némasága befagyasztotta ajkukat. A leégett bajszú férfiak térdükre könyökölve keseregnek, az asszonyok felére sorvadtak a sok rémülettől, keserűségtől, fájdalomtól. A gyermekek se mernek moccanni. Ha szellő indul, a korom csendesen hull a néma embercsoportokra. Zilált, rongyos, koldus mindenki, és olyan esett, hogy a pap nem mer közibük menni, hanem ott birkózik Istenével a megmaradt templomban, és századikszor kérdi meg tőle: „Uram! Mi lesz ezzel a néppel?…” Isten azonban hallgat, és nem mondja meg, hogy mi lesz ezzel a néppel.

Ekkor történt, hogy egy sötét, széles, égett ember lassan kiemelkedett a romok közül, és borzasztóan világoló szemekkel odabőgött a többinek:

– Hé, emberek! Koporsót ide!

Szomszédja rámered, mintha Szilaj Dénes megbolondult volna.

– Minek a koporsó, te Dénes?

– Hogy eltemessük a falut! x

A tömegen végigmorajlik a gondolat.

– A falut?… Eltemetni a falut, mintha ember volna?… Megbolondultál, Dénes?

Szilaj Dénes azonban nem hagyja magát. Fellépik egy füstös gerendára, s onnan rázza az ökleit.

-Hát nincs igazam?… Emberek is pusztultak el a tűzben, akiknek csontjait se kapjuk, s azonkívül van-e köztünk valaki, akinek ne volna halottja? Halott a házunk, minden szép jószágunk, még a reménység is. A szívünkig égtünk… Hát nincs mit eltemetni ?

A különös gondolat első meglepetése után valaki azt mondja:

– Tiszta igaza van!

Ember ember után ébred rá, hogy mit akar Szilaj Dénes. A gondolat hatalmába kerít mindenkit, és a rongyos népen végigmorajlik :

– Igaza van! Temessük el a falut!

Nehányan el is indulnak, hogy összeüssék a falu koporsóját.

Aztán megkezdődött a furcsa szertartás.

Mindenki hozott egy kis hamut otthona porából. Valaha ház volt, mosolygó, virágos. Kenyér volt, édes, ruhácska, ékes. Ki tudná megmondani, miféle hímes, tarka vagy szerelmes. Életüknek valóságos része, álmuknak szárnya. Ez a kis korom volt a becsület, tekintély, szépség, világuk célja.

Mikor koporsóba dobta, minden száj elsírta.

A hamu, por gyűlt, könnyük pergett.

így készült el a ravatal.

Aztán jött a pap templomi gúnyában. A borzas deszkakoporsó mellett az egész falu népe várta. Nagy inaszakadtan megindult a harangozás, és a gyászszertartás dermedt fájdalmába borult minden.

Végül a pap felemelte kezét, és ahogy látta az egészet: port, hamut, koporsót, népet, megszentelte, kikísérte a temetőbe, és ott eltemette.

– Régen történt! – magyarázza az öreg pap, ahogy felszuszog velem a kis hegyi temetőbe, hogy megkeressük a „falu sírját”.

– Igaz, hogy újra felépült a falum, tán még szebben is, mint amilyen volt, de míg a világ világ lesz, örökké emlékezetes marad a nagy égés. Bár mit mondjak?… Az öregek jól emlékeznek még minden részletére, de a fiatalok bizony megfeledték, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen az életet nem lehet eltemetni. Nem… Erre tessék jönni! Valahol itt kell lennie annak a sírnak. A temető is sokat változott azóta. Valahol itt kell lennie!… Látja, ilyen az öreg ember… Ejnye, hol is lehet az a sír?…

A DESZKA ÚTJA

Csattogó hideg telünk volt az idén, különösen idefenn a Hargita tövében uralkodott elviselhetetlenül. A hó megnyomta az erdőt, vakító, jeges fényben szikrázott a havas, a nagy teher földig nyomta a fenyők ágait. A vastag hótakaró felett fagyott körmökkel kocogtak az éhes farkasok a kietlen vadon mélyében. A zúzmara hosszan lógott le az ágakról, mintha a világ összes öreg zsidaja az ágakra akasztotta volna a szakállát. Az égen szürkeség kavargott, és leszakadóban voltak az újabb hótömegek, pedig máris derékig álltak a fák benne. Estefelé metsző szél indult, ami végigsöpörte a völgyeket és a falut. Az útszélen álló feszület pléhteste megkékült a fagytól, s a patak jege alatt megszűnt a víz folyása. A dermedt harangkötél törött el a harangozó kezében, s aki meg nem fogta az orrát, annak elvette az isten hidege. A házak arasznyi fehér sapkát kaptak, s az úton végigiklató kutya teste zörgött a jégtől. Akinek nem volt muszáj, nem szívesen húzta ki a lábát a házból. Az iskola is elnéptelenedett, s a gyermekek inkább otthon döfködték ujjaikkal a betűt. A csuda ölt meg mindenkit, hogy ilyen időben, mikor a jó kutyát is otthon kell tartani, Virrasztó János elindult egy terű deszkával le a szászok közé: de mit csináljon szegény, mikor nyúzták az adóért, s a felesége is ölte meg a szájával.

– Hogy a nyavalya rontotta volna ki kiedet, mikor fogzott! Egész nap itthon döglik a góc alatt, mint a medve. A nagy baj megvan, a párnát húzzák ki a fejünk alól, de ő ahelyett, hogy azt a pár szál deckát felrakná a szekérre, s megpróbálna pénzt csinálni belőle: a hasát sütteti a tűzzel. Ó, hogy az az áldott Isten miért nem es nézi meg, hogy kit ereszt le erre a földre… Még ő csudálkozik, ha az emberek utána köpnek az úton!

Virrasztó János erre azt gondolta, hogy inkább megfagy az úton, vagy megéteti magát lovastul a farkasokkal, de tovább nem hallgatja. No nem is volt tanácsos az asszonnyal kikötni, mert az olyan fehérnép, hogy leány korában is a sarkához verte a legényeket, és „bakleány”-nak csúfolták, mert férfias teste volt, finom gyér bajuszkaféle rezgeti a szája fölött, s a házassága után is meddő maradt. Gömbölyűség nem mutatkozott se mellén, se farán, de amikor a tetőzött villa szénát felhajította, az ura a túlsó oldalon leesett a szekérről, a tehén pedig félelmében csorgatni kezdte a tejét, mikor meglátta. Az ura helyett – mondom – ő káromkodott, de dolgozott is két férfiú helyett.

Aznap reggel is számba vette Virrasztó Jánost.

– Te hogy mosdottál meg? – esett a fagytól fekete füleinek. Hirtelen a lába közé kapta, s jéghideg vízzel úgy megfürösztötte derékig, hogy vacogott bele.

– Hálá Istennek! – feküdtek vissza az ágyba a szomszédok, mikor Virrasztó János hajnalban kifordult a nyikorgó kapun, s nekik is egy kicsi nyugodalmuk lett.

Merre menjek? – gondolta János, mikor kiért a házak közül a nagy útra. Pillantott jobbra, pillantott balra, s csak hátra nem mert pillantani. A lovak maguktól elindultak a Rókaváros felé. Az a deszkának az útja, Lövéten, Almáson, Karácsonyfalván, Okiádon keresztül, át a Rikán Erdővidékre, végig az Olt mejjékin le Kőhalomnak, Segesvárnak. Medgyesig elhányódnak az ilyen deszkás székelyek, s még azon túl is. Lehet, már a harmadik faluban megvennék az árut, de annyi pénz nincs, úgy nem tudsz imádkozni nekik, hogy nehány szálnál, egy-két tőkénél többet odaadjanak, mert mit ad el akkor Kőhalomban, a Küküllő mentin. Jusson másnak is belőle! Csalódott, elégedetlen, egész úton hazafelé téged szid, ha valamiképpen mégis levetted a lábáról. Nem is annyira a pénz a fontos. Az országúinak van varázsa. Az ősi nomád vér üt ki belőlük: bolyogni, világot látni, megismerni, tapasztalni, szabadnak lenni, kalandozni, új világot hódítani maguknak. Minden deszkás székelynek megvan a maga kocsmája, jó embere, összeköttetése, tilos dolga és titka a hetedik vármegyében is. Nappal a hasukat süttetik, éccaka magukra húzzák az éj fekete köntösét. Minden bokor, minden fa ismerősük, és jó elálmodozni a kóber alatt az illatos szénára dőlve, szagolni a fenyőillatot, tervezni a jövőt és örülni az életnek, a felbukkanó tájaknak, falucskáknak és embereknek. Ilyenkor termik a nóta, a jókedv és a bűn.

Mindez azonban csak nyáron jó, de nem télen, mikor az ember nem érzi a testét, úgy meg van fagyva, s a lovak mellett kénytelen szaladni, hogy meg ne vegye az isten hidege, mint Virrasztó Jánost is, ki már Almáson alul a lovai szájában melengette a két öklét, és a feleségét áldotta, aki ilyen mocsok időben nekiszalasztotta a nagyvilágnak, míg a tehetetlenre fagyott szája össze nem ragadt a gyengeségtől, a szemei zöldet-vereset láttak, s a kóber hátuljára akasztott rossz pendelyen keresztülfütyült a havas szél, hogy rossz volt hallgatni. A két lónak ahány szőre szála, annyi felé állott, tele zúzmarával, a hasuk összeaszott az éhségtől, fáradtságtól, és felhagyva minden reménnyel, kínjukban a havat harapták. Egy kicsi jó pálinka az, ami ilyenkor felpezsdíti a vért, ha már az ember be nem fekhetik a felesége mellé a meleg ágyba, vagy valami ügyes menyecske a keblén meg nem melengeti, mint a fagyott madarat, ami bizony nem egy fiatalabbal megtörténik. Virrasztó János azonban csak a pálinkára maradt. Használta is, ahol lehetett. Pénzt ugyan az asszony nem adott rá, de azt se bánta, csak őt ne lássa. Egészen felszabadult, hogy a hazai hegyeket a háta mögé tehette, s csak azért is három hosszú nyakú porciót tétett maga elé a viaszkezű Fógel úrral, ki maga nemzé e gyilkos italt.

– Hocci a sapkámot! – intett kevélyen, mikor fizetni akart, mert a sapka bélésében volt elrejtve a bángó, a vadpénz, amiről az asszony nem tudott.

Még fel is állott, hogy nagyobb legyen a hatás, de pénz helyett a sapkából csak egy darab papír került elő, amire fel volt írva nehézkes betűkkel:

A pénz miatt ne aggódjék! Én vettem ki.

Mári

Nem volt más mód, három szál deszkát a szépiből le kellett pattantani Fógel úrnak.

Legyen temetési ládája belőle! – sajnálta, mert hogy a fenébe

fog elszámolni az árával az asszonynak, hogy a moly egye le a szürke szakállát annak a zsidónak!

Mérgében a saját lovát rúgta meg, amivel Fógel úr nem törődött. „Iszlet, iszlet!”

Az üzlethez bizony érteni kell.

Az sem üzlet azonban, hogy az ember végigkoplaljon ilyen hosszú utat, feleség ide, feleség oda. Köszönje meg, hogy másképpen nem vétkezik ellene! így hát a deszkaszálak el-elmaradoztak a fogadókban.

– Van még ott, ahol termett! – vigasztalta magát.

A deszka bizony fogyogatott, mert a „kicsi a sokat kívánta”, s ahol gyaluforgácsot látott a két ló, mindenütt megállóit egy-egy decire.

Mégis szerencséje volt, mert a deszka ára felment, s mikor Kőhalomban eladta, számításán felül kapott érte. Örömében mindjárt vissza is fordult, hogy a sok alkalom ne kísértse, és minél hamarabb hazaérjen a summa-pénzzel, de útközben olyan hóvihar keveredett, hogy alig bírt elvergődni a hévízi fogadóig.

Abból se lett volna nagyobb baj, ha másnap vásár nincs Kőhalomban, s a fogadó tele nincs vásáros néppel. Alig tudott beigazodni a szekérrel a szín alá a temérdek ló, ökör, tehén, borjú között. Híres a kőhalmi vásár. Messzi földről jönnek ide, Udvarhelyszékről, Csíkból, Fogaras vidékéről, Segesvár környékiről. Lehetetlen, hogy ismerősökkel, jó komákkal ne találkozzék az ember. Ezt az örömet pedig nem lehet elviselni szárazon.

– Netene! – hallja innen is, onnan is. – Kit látnak szemeim!… No erre a jedtségre! – nyúlnak is mindjárt a pohárhoz.

A fogadósnak pedig jó bora van, bár nincs rossz bor, csak jó s jobb; de ez a rionfalvi az egészet megéri.

-Hozzon még eggyel!… Hát te mi járatban vagy errefelé, Virrasztó János?

– Egy terű deckát hoztam, de már túladtam rajta.

– Áron felül vagy alul?

– Nem panaszkodhatom. Hát kietök? Látom, a vásárba igyeköznek.

– Oda, ha szerencsénk lenne!… Muszáj a két lovamot eladni, de ebbeahelybe visszafordulnék, ha ennek a romány csórónak igaza lenne.

Virrasztó János szemügyre veszi a félúrforma, nadrágos, bekecses alakot.

– Hát az ugyanbiza mit mond?

– Esküdözik, hogy a kormán elengedi az adósságok felit.

– S ti elhittétek?

– Zeu! – hallja meg a beszédet a román. – Te nekem aztat elhiheted! Jön a Partidul Liberal. En vágyom az embere. Maguk tudod ezt? Az lesz a vijá frumoasá!

Senki se hallgat rá. A sarokban két lángszakállú zsidó halkan egymásba búvik, a nagy asztalt kupecek döngetik, magyaráznak, vitatkoznak, az ajtón kieresztett ingű, hosszú kucsmás havasi mócok omlanak be, a szász atyafiak külön ropogtatják a szót, a háttérben, a fal sötétjéből cigányok szeme fehérje villog elő. A füstben, gőzben kavarog a három nyelv, a padló a csizmákról, bocskorokról leolvadt hótól vizes és büdös, kívül pedig üvölt a hóvihar, elkapja a kocsma ablakából kiszüremlő gyenge fényt. Az emberek lassan felengednek, a szemek tüzelni kezdenek, az arcok az ital izgalmától vöröslenek.

– Igyunk! Most veri odakinn az ördög a feleségét!

Egy regáti bellér cseréptálban csáját csinál, és boldogan mered bele az égő szesz kék lidércfényébe.

A jóllakott, átmelegedett testek, izmok megduzzadnak, a fülek vöröslenek, a szoba szédül a zajtól.

A léccel elkerített söntés oltalmában három vályogvető cigány cincogni kezd, a klarinét felbugyborékol. Eleinte senki se törődik velük, de aztán egyik a másik után sújtja le az öklét az asztalra:

– Hej azt a keserű mindenit ennek a tolvaj világnak!

Tizenegykor Virrasztó János bődül oda nekik:

– Ide jertök, a Ponciuspilátussát az édösapátoknak!

Az ember egészen felszabadul. Legénykora óta nem volt ilyen jókedve. Agyát arany köd önti el, és megfeledkezik mindenről. Tréfálnak, kacagnak, jókat mondanak egymásnak, kacsintanak, pattintanak, kutyálkodnak. A láz, a mámor elhatalmasodik a kocsma fölött. Mindenki kiabál, dicsekszik, nagyszájú és könynyelmű. Az egyik asztalnál veszekedés tör ki, de az izgága embert hamar megpofozzák és kirúgják. Egyik-másik bellérnek sikerül vásárt kötni, felhasználva az ital mámorát. Pénzt lobogtatnak, parolák csattannak, áldomást isznak.

– Adod? Nem adod? – kezdődik elölről.

– Partidul Liberal! – üvölti a bekecses, de számba se veszik.

– Kecske való neked, te tetves, nem ló! – kacagnak ki a sóvidékiek egy toprongyos alakot, aki kupeckedni próbál.

A mócok hórát szeretnének táncolni, de nincs hol, a szászok még mélyebben behúzódnak a nagy kalapjuk alá, a zsidók vizslatnak, figyelnek, és titkon jelt adnak egymásnak, Virrasztó János azt harsogja, hogy ő nem fél a feleségétől, és keresztülmegy még a lelkin is annak, aki azt meri állítani. A komái megnyugtatják, és nyeletik vele a bort, a rionfalvit. A józanabb rész indulni szeretne, hogy idejében érjen a vásárba, de a hóvihar nem csendesedik. Aggodalmasan ülnek vissza. Akad olyan is, aki nekivág az útnak. Virrasztó János már a második százast váltja fel, bort rendöl a cigányoknak is, és fizet, mint a köles. Kinek mi baja vele? Nem a másét pusztítja.

– Hát a szegény ember sohase mulasson, csak örökké az igát húzza?

-Tiszta igazad van, János!… Könnyű annak, akinek olyan ügyes felesége van, mint neked; de mit szóljak én?

– Ammá igaz, hogy olyan asszon nincs több a világon! Ahogy ő dolgozik, azt látni kell! Férfiúnak is számot tenne. Tiszta csuda, hogy mi mindenre kiterjed a figyelme! – dicsekszik János.

– Nagy áldás a jó asszon! – apáskodik a többiek fölött az öreg Máté Gyuri bácsi, aki már a nyolcvanat tapodja, de a jó bort azért még megissza. – Az én szegény vénasszonyom is ilyen volt fiatalkorában.

– Hány esztendős már Juli néném? – kérdik meg tisztességből, mire Gyuri bácsi huncutul csíp a ráncos szemével:

– Ő biza már öt esztendő óta hetvenhat, de ne mondjátok senkinek!…

Hát hogy mennének tovább innen, hol ilyen jóízű beszéd folyik ! A szászok már felszedelőzködtek, a bellérek is lassan elfogynak, de egye meg a fene őket! Hogy mennének, mikor most Máté Gyuri bácsinak jött meg a félórája, s rámutat a bütykös ujjával a társaságra:

– Gyermökök, most édesapátok mulat!

A vihar a végét járja, de ki gondol ilyenkor a viharra, mikor az „édösapák” mulatnak.

Zeneszünet van, mert a cigányt se a gólya költötte, annak is meg kell innia a maga porcióját. A zsidók is szedelőzködnek. Egyikük valami fekete dobozkát vesz elő, és a székelyek asztalához lépik.

– Kitűnő önborotváló készülék, uraim. Garantált keresztény cég. Az „urak” csúnyát mondanak, a zsidó társai után mosolyog.

Gyuri bácsi odatréfál Virrasztó Jánosnak:

– Honnan tudja ez a zsidó, hogy a feleségednek bajusza van? Erre megint muszáj inni. Honnan is tud ez a Gyuri bácsi ilyen

jóízűeket mondani? Kár, hogy a veje indítja, de hát mindjárt virrad, menni kell.

– No, jó találkozást, János! Ha arra járok, megkereslek! Kidörgetnek a komák is, Virrasztó János magában marad. Boros

is, fáradt is, álmos is. Ragad le a szeme, kissé tántorog, s bizonytalan az életszemlélete. Jó ember a fogadós, feligazítja a szekérre, s nekiindítja a lovakat az útnak. Azok tudják, merre kell menniök. A csípős hidegben majd kitisztul az ember feje is. Egyelőre alszik a széna alatt, amivel a fogadós betakarta, hogy meg ne fagyjon.

Felsőrákoson túl a fázás felkölti. Ki van szépen virradva, tisztulva, és tele van a levegő zizegő jégtűkristállyal. A rengeteg szűz hó vakítja meg az embert, halmok, falak képződtek belőle, az elvonult szélvihar szeszélye szerint. A fák derékig állanak benne. Körös-körül össze van fagyva az egész világ. Különösen az erdő csodálatos látvány, de Virrasztó János nem gyönyörködik benne. Az elvert tömérdek pénzre, a nagy kutyaütésre gondol, és szeretne a föld alá süllyedni bújában, szégyenében. Te Jóisten, mi lesz otthon! Hogy számol el, mit mondjon az asszonynak? Szidja, utálja magát, és annyi ereje sincs, hogy a fejét felvegye a szénáról. Szemhéjai fájnak, belső része reszket, el van gyalázva csúnyán. Meg se meri nézni a bukszáját, hogy maradt-e valami benne.

– Csak haza ne kellene menni! – sóhajtja. – Úristen, hol volt a szép eszem, hogy lehettem ilyen marha!…

Nincs más mód, Oklándon bemegy az ügyvéd úrhoz, aki jó embere, s felkéri tőle azt a pénzt.

Némileg megvigasztalódva felegyenesedik, de alig tekint ki a kóber alól, meglátja, hogy az éccaka valamelyik gazember a csábeli lovát kicserélte. Egy kétakkora, félvak, pókos csontváz cigány ló szomorkodik a másik mellett.

– Hó! – üvölti rémülten. – Mindjárt megüt a gutta!

Nem akar hinni a szemeinek, egyszerre kijózanodik, leugrik a szekérről, és feneketlen dühében jobbról-balról pofozni kezdi az idegen lovat, míg belefárad, és rászakad a tehetetlen gyász. Arra sincs már ereje, hogy bánatában felakassza magát.

Valóságos vesszőfutás a további útja. Olasztelken, Varangyoson végig kacagják, csúfolják, s csudájára gyűlnek a népek.

Oklándon az ügyvéd alig bír lelket verni bele. Végigtelefonálja a csendőrségeket, és biztatja, hogy ne búsuljon, mert a kezébe veszi az ügyet.

Úgy teszi útra, mint egy boldogtalan gyermeket.

Lövétén jut eszébe, hogy a sok baj, izgalom közt elfeledett pénzt kérni az ügyvédtől.

Most már mindegy. Ha a világnak ebben a pillanatban vége lesz, az is mindegy.

Csak bár legalább nappal ne volna!…

Hogy aztán tovább mi történt Virrasztó Jánossal, azt senki se tudja.

Este, úgy kilenc óra fele Fodor András találkozott vele. Kinn állott a kapujában szegény Virrasztó János egy szál gúnyában, hajadonfővel, kékre fagyva, véres arccal.

– Te itt mit csinálsz, János? – csudálkozik Fodor András.

– Ne es kérdezd! – sötétedik el Virrasztó János. – Összementünk az asszonnyal.

– Tán nem?

– Mi össze, de aztán el is láttam a baját úgy egy léccel, hogy most már csak egy istenes ember kéne, ki a sapkámot kihozza…

TANULMÁNYÚTON

Három lelkes fiatalember állít be egy szép nyári reggel hozzám, hogy ők egyetemi hallgatók, akik néprajzi úton vannak, és a havasi pásztoréletet szeretnék tanulmányozni a maga eredeti valóságában, és legyek segítségükre. Mutatják is a Yisky tanár úr levelét, aki figyelmembe ajánlja őket. Magyarázzák, hogy ez a vidék még néprajzilag alig van feldolgozva, és biztosra veszik, hogy csodálatos kincseket fognak itt találni, az isten háta mögött, a Kárpátok árnyékába rejtőzött, ősi elhagyatottságban.

– Legalább száz évvel el van ez a falu maradva! – lelkesedik a vezetőjük, már az eddigi tapasztalatok alapján is. – Ugye, ide nem jutott el még a kultúra?

– Nem, hál’ istennek! – nyugtatom meg.

– Láttam nehány zártereszes házat, ami török hatás, kérem

– világosít fel -, a török szerájéletnek valami csökevénye, a keleti nők szemérmes zárkózottságának maradványa.

– Lehet – vonok vállat -, bár nem vettem észre, hogy ezek a mi fehérnépeink túlságosan zárkózottak volnának.

– Akkor jó! – örvendnek egyöntetűen, és kacagnak, mert fiatalok.

Nem telik bele tíz perc, egyszerűen el vagyok képedve, mert a fene tudta, hogy ez a hepehupás, a beléig felvágott, gyalázatos út milyen szép, mintha a népvándorlás most frissiben haladt volna végig rajta, a rothadt, hullófélben levő deckakerítések, félig leduvadt csűrtetők, a nyomor eltűnhetetlen jelei és az embertelen nehéz munkától sorvasztott arcok, az éhségtől dühös kutyák „egyenesen filmre kívánkoznak”. A kedvükért sétát teszek velük a faluban, megnézzük a templomot, temetőt, hogy „kacagó fejfák” után vadászhassanak, de miután nem találnak megfelelőt, én vigasztalom meg nehánnyal. A keskenyfilmfelvevőt és fényképezőgépeket a kezükben szorongatják, de mikor az öreg Poklost megtámadják vele, Ferenc bácsi mérgesen elküldi őket „az annyik örömibe”. A nép úgy nézi őket, mint a lőtt medvét.

– A franc egye meg a dolgikat, ezek bezzeg ráérnek tekeregni!

A kocsma előtt állingáló nehány legénynek a filmes pénzt kínál,

hogy verekedjenek össze, és lehetőleg bicskázzák meg egymást, de ne nagyon. Ezért szinte őt verik szájba.

– Csak ne lett volna velük a tekéntetes úr!…

Pedig igazán kedves, képzett, lelkes fiú mind a három, csak nem értnek a székelyekhez, akik pöknek a cipejükre, a „stucnis” vékony lábszárukra, az egész turistaöltözetre. Öntötte volna ki az annyik a feresztővízzel együtt, milyen rusnyák!

-Amennyi hektikás ember, mind ide jön! – morog Poklos Ferenc bá, aki messziről nézi, hogy mire végzem ezekkel a nyálasokkal.

Különben rajtam is meglátszik, hogy kikkel adom össze maga-mot. A múlt esztendőben valami festőkkel etettem meg, ami kicsi termik a faluban, azelőtt valami rosszféle városi fehérnépekkel sikoltoztam. Minden tekergőt felszedek.

– Nem es tudom, mért fizessük a csendőrséget!

No tessék! Most az Adorján Gáspár leányát édesgetik, fogdossák a népviseletet rajta.

-Szólni kéne Gábrisnak, hogy ennek nem lesz jó vége!… Sohasem tudja az ember, hogy mire ereszti ki a gyermekét a kapun!

Különben mit szóljon az ember. Ezen az Anikón is meglátszik, hogy mostohaanyja van!

Leány leány, egy se jóféle, lenyeli az ember a dolgukat, de mikor özvegy Sikó Ignácnéval azt a szégyent is megtettük, hogy megénekeltettük, a kilencven felé járó vénasszonnyal elfúvattuk a leánykori nótáit, öreg Poklos egyenesen a jegyző úrhoz ment panaszra, aki azzal vágta ki magát, hogy:

– Haggya, Ferenc bá! Ez az idegönforgalom!

A jegyző urat is le kellett volna lőni fiatalon.

– Mind egy húron pendülnek az urak! Legjobb, ha az ember behunyja a szemit. Ügyes megeszi a fene ezt a mocskos világot!… De a tekéntetes úr se kerüljön többet a szemem elé!

Az öreg köszönés nélkül, mérgesen elmorog. Legalább egy kicsi békességünk van tőle. Illetve azt csak úgy hiszi az ember, mert Alszegnél, alig hajításnyira tőlünk, mielőtt befordulna a Laczok hídjánál, gyanakodva megáll. Kíváncsi, hogy miért állítottam meg az úton Koncsag András Gusást. Miféle gazságon törjük újból a fejünket. Ravaszul visszavonódik és fülel, de elkésett, mert én már megegyeztem Andrással, hogy hajnalosan szekérrel kiviszi az úrfiakat a havasra, fel Tomot hátához, a vén Fojtos Péterhez, a juhpásztorhoz, hogy ott is lássanak valamit. Aztán mosolyogva Ferenc bácsihoz lépem, és megnyugtatom halkan:

– Reggelre kitakarítom ezeket az idegeneket a faluból!

Hunyorgatok, hogy hiszen tudhatja, mi egy véleményen vagyunk.

– Azt jól es teszi! – ereszkedik meg a vénember haragja.

Mindebből a fiúk semmit se vesznek észre, mert ők néprajzi

tanulmányúton vannak, és az Adorján Gábris leányával vannak elfoglalva, aki egészen hozzuk bátorodott, és különösen szép szeme van.

Faggatják, hogy kapott-e már a legényektől iratos, faragott guzsalyt, zergős sulykot, a szeretőjétől csókot s más efféle nyalánkságokat.

– Mit képzelnek az úrfik? – kacag fel Anikó.

– Bombóc való még nekem, nem csók. Én még fiatalka vagyok, s a kicsi gyűrűvel jádzom.

Hát hiszen ha nem volna fiatalka, az úrfik se vele jádzanának.

Közben híre megy a faluban, hogy az urak mi végből vannak itten.

– Ha már nevezetösséget akarnak látni, nézzék meg az Incze Dávid négy ökrit vagy az én két csitkómot! – ajánlja Kánya Álózi, de nincs kikkel beszélni.

– Azok minket nem érdekelnek, bácsi! – veti oda egyikük.

– No, ha nem, akkor menjenek a szemik világába! – adja ki az útjukat a megsértett Álózi, s rosszallólag pislant rám. – Máskor küldjön a kormány értelmes, meglett embereket ide, ha a falu baját meg akarja tudni!

– A főispán az oka mindennek! – csitítom Álózit, hogy a következő törvényhatósági bizottsági ülésen ellene szavazzon a vármegyei pótadó dolgában.

Közben ez a három jóízű kölyök megvett minden gúnyát, ami Anikón van, s most követelik, hogy vesse le, mert az az övék.

– Na, fiúk! – térítem észhez. – Titeket se küld többet ide a tanár úr, ha megtudja, hogy gyűjtitek a néprajzot.

– Nem, mert akkor ő jön helyettünk! – rágalmazzák kedvesen a nagy tudóst.

– Legalább több tudományban lesz részem! – csípek oda a szóval a fiúknak, de helyettük Anikó felel meg:

– Haggya, tekéntetes úr, hiszen úgyes eléggé meg van vénülve!

A fiúkból kirobban a kacagás.

– Nem baj, mert te úgyis megfiatalítasz! – évődöm az ő nyelvén, csakis azért, hogy ezek a tanulmányozó fiatalok halljanak valamit, de látom, hogy Nágóné kiválik a csoportból, és elindul a házunk felé, mintha sietős dolga volna. Úgy csinálja, hogy a feleségem szólítsa meg, aki ki van dőlve az ablakba, s megmondhassa neki, hogy űzöm az eszemet a falu csúfjára azzal a kecskebéka leánkával.

-A gyónás való már magának! – tromfol vissza merészen Anikó, és villog a tüzes két szeme, mint az efféle bontakozó leányocskáknak szokott.

A fiúk nem győzik írni a jó mondásokat, de én tudom, hogy nekem ennyi elég. A feleségem máris hűvösebben fogadja a vendégeket, és holnap a jegyző meg fogja kérdezni:

– Kellett-e néprajz?

Hogy elhárítsam a fellegeket, vacsorára meghívom a plébános urat, de – úgy látszik – túlzott óvatosság volt, mert ritka jó a hangulat nála nélkül is. Bolondos, drága fiú mind a három. Nem is hinné az ember, hogy ezekből tanár lesz. Egészen megszépítették körülöttünk a falusi életet. A bakter kétszer is be akar jönni, hogy elfújja a lámpát. Ez a falusi záróra. Igazán sajnáljuk, hogy ennyire eltelt az idő, de le kell csendesedni, mert e fiúknak hajnalosan kell kelniök. A papnak pálcát és istállólámpát adunk a kezébe, hogy lássa a lelkiismeretét, és egyenesen hazaimbolyogjon.

Ők nyitott ablaknál alusznak, tiltakoznak, mikor be akarom tenni, de reggel mégis betett ablak mellett kapom meg őket a csergék alatt. Nem vették számításba a havasok éccakáját. Szinte sajnálom felverni, olyan jóízűen alszanak, de Koncsag András a szekérrel már előállott és sürget. Menni kell. Egy pohár tejet letöltenek, és borzadva nézik, hogyan szalonnázom olyan jóízűen arra a pohár pálinkára, amit bekaptunk. Ha megfeszítenék, se bírnák lenyelni ilyen korán.

– Akkor rajzoljátok le, mert ez is a néprajzhoz tartozik!

– biztatom, és veszem a puskát, hogy elkísérjem. – A tekéntetes asszonynak mondd meg, hogy estére itthon leszek! – hagyogatom meg a leánynak, de a fiúknak nem szólok, hogy ez is a tegnapi néprajzhoz tartozik.

Szegények különben önmagukra se kíváncsiak. Sápadtak és titokban fáznak. Lúdbőrös lábuk szárán megdermedt a szőr, kezük olyan, mint az égetett cserépedény, lépésük hamar elgyengül, és szótlanul néznek fel a komoran sötétlő havasokra, amelyek mögött kelőben van a nap. Ilyenkor van a leghidegebb. Az arc fáj, mikor a harmat a fákról rácseppen. Dús nedvességben úsznak a völgyek, az elgyengült fű, megvakult vjrágok egymásra bágyadtak a fehér ködtenger alatt. A hegyvonulaton a meddücsorda halad hátra Ágas-havas felé fojtott kolompszóval. Valószínűtlen, ködből gyúrt fehér állatok.

– Csobánosba mennek – magyarázza a szekeres. – Ott lesznek, míg a hó leesik. Nem tudom, hol volt az esze a közbirtokosságnak. Egy teljes napba telik, míg az ember sót visz nyalatni a borjúknak.

Á három fiúra nézek, hogy figyelik-e a havasi állattenyésztésnek ezt az általános módszerét.

– Nagyon érdekes! – nyögi ki a vezetőjük a harmattól félig leragadt szemekkel, minden meggyőződés nélkül. Az apróbb részletek után azonban nem érdeklődik.

– Kár volt felkölteni őket! – súgja megvetéssel a mellettem ülő Koncsag András, s maga gyönyörködik a szebbnél szebb fenyvesrészletekben.

Elhaladunk Szépaszó és Vigaszó mellett, hangtalanul vágunk neki Tomot fejinek, mikor András a könyökével megdöf:

– Nézzen hátra, élnek-e még ezek a madárfiak?

Megnézi helyettem azonban a nap, amely alig fertájóra alatt egész valóságában feltámad a Kárpátok fölött, és széthinti áldott sugarait. Az erdő egyszerre élénkül meg tőle. A madarak hasítani kezdik az eget, dalukkal átszövik az erdőt, a fák felmosolyognak, a sebes patakokból örömében feldobja magát a pisztráng, vízirigó csillogó szemekkel a habokba búvik, itt-ott a pásztorok, erdei kaszások tüzének kék füstje a magasba csavarodik, és az induló reggeli szellőtől sodorva elönti az egybefolyt fenyőrengeteg tetejét.

– Hó! – azt mondja a szekeres, és ősi szokás szerint keresztet vet, mert felkélt a nap.

Szégyenlem és bánt, hogy én nem tudom ilyen igazán és szépen utánacsinálni.

A három fiút is mintha kicserélték volna. Már nem fáznak. A lélek és szellem tüze ég az arcukon, bámuló szemeikben. Át vannak szellemülve, leugrálnak a szekérről, és belekiáltanak a nap arcába, mintha ezer évig aludtak volna, és most ébrednének öntudatra. Mindenáron tüzet akarnak tenni, szeretnék felgyújtani az erdőt, a tenyerükkel kiszórni medréből a patakot, egymásra ontani a sziklákat és felrepülni a felettük kóválygó sasmadárhoz. Csak most tudták meg, hogy miért vagyunk a világon.

Koncsag András kacagja, és gyönyörködik bennük, mintha a saját fiai volnának.

A szekér bevág egy erdőlő útra, a magasba szökő fák közé, és elhal zöreje a puha gyepen. Az óriás fenyők közét átveri a beszűrődő napfény, mintha arany szenteltvizet hintenének ránk. Áhítat és némaság vesz erőt rajtunk, míg áthaladunk. Azon túl már vágott, letarolt az egész hegyoldal.

– Az már a Fojtos Péter tartománya! – figyelmeztet a szekeres.

– Ha jól látom, el is indult a sereggel.

Amint kibukkanunk az ágemeletek alól, mi is látjuk. A verőfényes hegyoldal mintha be volna hintve juhokkal. Fölöttük kinyúlva áll maga a vén Fojtos Péter rezzenés nélkül és hatalmasan,

szemeivel körüluralkodva a tájon. Öt kemény kutyája dühösen gomolyogni kezd a szekér felé, de a gazdájuk füttyére megtorpannak, és elszántan körülveszik a pásztort. Tompa morgásuk azonban nem szűnik. Együtt várják a gazdájukkal, míg a szekér odaér, minden pillanatban kitörésre készen, míg feloldja Fojtos Péter:

– Möhettök a dógotokra!

A kutyák megnyugszanak, és mi is lebátorkodunk a szekérről.

A fiúk nem győzik fényképezni az öles, kemény, szívós, sasorrú, tömérdek havasi embert, ki fekete, mint a fa gyökere, szilárd, mint a szikla, és magába rejtőzött, mint a havas vagy maga az Isten. Szűkszavú és bizalmatlan, míg meg nem mondom, hogy mi járatban vagyunk. Fölényesen elmosolyodik, de nem sajnálja a tudományát. A három fiú nem győzi jegyezni a sok értékes anyagot, felvetni a kérdést, érdeklődni, csodálkozni.

– Szenzációs, szenzációs! – ujjonganak az „anyag”-nak.

Vén Fojtos Péter nem tudja, hogy mi az a „szenzáció”, de ott hadd játszódjanak az urak, ha csak annyi eszük van.

– Sohá~nem hallott mesterszavak, kifejezések, megjelölések.

– lelkesednek, és tovább gyötrik az öreget, míg mindent ki nem szednek belőle. – A nomád magyarok beszélhettek így! Még Ázsiából tudja az öreg! – csillog a szemük. – A magyar néprajz nem is álmodott ekkora eredményt!…

A végén meg is ölelgetik az öreg pásztort, és pénzzel kínálják, de a vén Fojtos rájuk mordul:

– Kinek néznek magik engem ?!… Hanem ha szüvességet akarnak tenni, a szekéren hazavihetnék az öregasszont, hogy szentelt fődben nyugodjék.

– Meghalt? – döbbenünk meg.

– Még a hajnalban… Fel es öltöztettem.

Hát hogyne vinnők haza!

A szekeres hirtelen komótos szénaágyat vet a szekérben, hogy a halottnak kíméletes legyen az útja. Az öreg pásztor átnyalábolva már hozza is a kalibából a holttestet. Vigyázva elhelyezik a szekéren, és végül letakarják az öreg kozsókjával.

A vén Fojtos a szekeresnek még a szívére köti:

– Osztán csak lépésben haladj!

– Hát kied? – mered rá Koncsag András.

– Én nem möhetök! – hajtja le a fejét az élet igája előtt öreg Fojtos Péter. – Nincs kire hagyjam a juhokat… Eltemetitek szegént nálam nélkül is.

A három fiatalember reszket a döbbenettől és bámulattól. Még gyermekek. Még nem tudják, hogy ebben a pillanatban is milyen ősi kinccsel gazdagodott a magyar néprajz.

PAP HÁZTŰZNÉZŐBEN

Valahonnan Csíkból házasodott ebbe a kis szórványfaluba. Apja a háborúban tűnt el, anyja a meneküléskor pusztult el. Ami kevés maradt utánok, azt elbirtokolták a rokonok. Nem verte a falba a fejét miatta. Szemkiszúrásból küldtek pár ezer lejt, aminek hamar a végére járt. Az a fajta ember volt, kinek semmi se veszi el a kedvét. Világéletében a könnyebb végét fogta az életnek. Éles eszű, jóvágású legénykének indult, akire azt szokták mondani, hogy tiszta kár nem iskoláztatni. Az apja be is vitte annak idején „szervitor”-nak a szeredai gimnáziumba, ahol három nap múlva azt mondta a régens úrnak:

– No, én Istennek ajállom magikat!

– Te hová készülsz?

– Én biza haza, mert magik csak Ígérik az oskolát, de sehol semmi. Otthon pedig baj van, nem tölthetem hiába a drága üdőt.

Nem győzte bevárni az előkészületi időt.

Ez a mondása annyira megtetszett a somlyai rendfőnöknek, akinek a régens elújságolta a dolgot, hogy a szerzet magához váltotta a fiút. Négy évig kínlódtak vele, de kiderült, hogy nem született barátnak. A szent szertartásokat még elleste tőlük, tudta, mi a „Kirie Eleiszon”, de a tudományokra nem sok ügyet vetett. Az énekért és orgonáért azonban veszett meg a Páter Mikola gyönyörűségére, ki nem győzte dicsérni kivételes tehetségét. Muzsikus barát sem lett azonban belőle, mert tizenhatban a meneküléskor, mikor a csodatevő Mária-szobrot hozták át a Nagyerdőn, lelépett a szekérről, és nyomtalanul eltűnt a nagy futásban, az embertengerben. A szegény atyáknak elég volt a maguk baja, nem értek rá vele többet törődni. Később tudódott ki, hogy katonának állott, végigbolyongta a harctereket, az összeomlás után Pesten hányódott, s mikor megunta Károlyi Mihályt éltetni, hazavergődött Kolozsvárra, mert megtudta, hogy Erdéllyel baj van. Mikor látta, hogy minden hiába, bújában elmulatta utolsó fillérét is, megkereste a régi szeretőjét, s elvette feleségül. így került az eldugott kis szórványfaluba, ahol vele együtt negyvenhatan voltak magyarok.

Én már ott kaptam, mikor számba vettem őket az új pappal, akit nehéz útjára elkísértem. A gyámoltalan magyarok közt mindjárt feltűnt hatalmas, marcona alakja, derűs, megnyugtató egyénisége. Közvetlenül, melegen dajkálta a tisztelendúrt, akinek alig száradt meg az olaj az ujjain, és vékonyra sorvadt reverendában, sápadtan nézte a nagy nyomorúságot, ridegséget, elhagyatottságot, amibe belecseppent, hallgatta az elszármazott székely furcsa vigasztalásait, magyarázatait.

– A templomnak biza csak a falai vannak meg. Kívül mohás, belül zöld a nedvességtől, a tornyát rég elhányta az idő, a kövek is kibújtak a vakolat alól, ami nem is csuda, mert ki tudja, hány száz esztendős; de azért ne essék kétségbe, mert hamar kipofozzuk, s felszerelést szerzünk bele.

– De miből? – jajdult fel a pap.

– Azt bízza reám! Én már kigondoltam – mosolygott a magyar.

– Mire való a „senki temploma”?

– Miféle „senki temploma”?

– Hát az az elhagyatott réformátus templom a harmadik falu határában. Kellett, hogy lássa, hiszen mellette jöttek el. Amit el nem hordtak belőle a népek, a padok, katédra még megvan. Nincs, aki számot tartson rájuk, mert az egész faluban magyar egy sincs. Hat-hét szekérre felfér az egész. Holnapi nap elhozzuk. Kicsit esszeszegezzük, s kész. A szószéket nem is kell, mert az kő.

-Tiszta kű! – bizonygatták mások is, akik látták. – Még faragás is van rajta.

– De egy református templom! – borzadt el a tapasztalatlan papocska.

– Hát osztán? – nyugtatta meg a székely. – Kicsit megszenteli, kicsit megtéríti, s kész!

– Ott is az Istené, itt is az Istené! – hümgettek a többiek is. -Igaza van Gergének.

-No, ugye, hogy jól kigondoltam? – húzta ki a nagy, széles mellét Gergő, és mosolygott, mert látta, hogy a többiek büszkék rá.

– Hát még mit „gondolt ki”? – szenvedett a pap, aki első kábultságában teljesen átengedte az intézkedést a különös embernek.

– Mindent, kicsi tiszlendúr, mindent! Hagyja csak reám! Szógáltam én a barátoknál, értem az egyházi dolgokat.

– Halljuk! – biztattam én is elszorult szívvel, nehogy a pap elsírja magát.

– Halljuk! – morogták rá a magyarok is.

Gergő komoly lett, hogy méltó legyen a pillanathoz és saját jelentőségéhez. Erő, bizalom áradt belőle, ami mindannyiunknak jólesett. Kétfelé törülte nagy Madách-bajszát, s a többiek fölé emelte súlyos fejét:

– Tisztölt magyarok! A tisztelendúr háztűznézőbe jött hozzánk, hát mutassuk meg, hogy mit tudunk! Az első az, hogy alapítsuk meg az egyházat!

A pap kénytelen volt elmosolyodni.

– Az már rég meg van alapítva!

– Van a tűzlangját! – mondott ellen Gergő. – Papunk van, de hol van a kántor, kurátor, harangozó, egyháztanács?

A pap ráhagyta.

– „Alapítsa meg” hát, jóember!

Gergely tudta a módját.

– Akit megválasztunk, az álljon ide az urak mellé!

Feszült csend lett. Néhány román ember is rákönyökölt a kerítésre, hogy lássa, mit csinálnak a magyarok.

– Kurátornak ajállom az öreg Ambrus Eleket!

Nagyrészük nem tudta, hogy mi az a „kurátor”, de megéljenezték Ambrus Eleket, aki elfogódottan szerénykedett az urak mellé.

A választás magakadt, de csak addig, amíg Gergő kioktatta az öreget, hogy a gondnoknak első dolga az, hogy az urakat s a „belső embereket” meg kell hívnia ebédre, mire a kurátorné asszony mindjárt hazaszaladt, hogy tyúkot öljön.

– Folytatjuk a választást! – elnökölt Gergő. – Egyházfinak válasszuk meg Szabó Pál Miháj t.

Szabó Pál Miháj kissé vonakodott, de Gergely megnyugtatta, hogy:

– Vállald csak nyugodtan, Miháj! A mesterségedre majd kitanít a tisztelendúr.

Ezzel is megvónánk! – hirdette ki Gergely a határozatot. -Következik az egyháztanács megalakítása.

Az már nem ment olyan simán, mert a nép felbátorodott, pártok alakultak, ahogy magyarok közt illik, hol ez volt a kifogás, hol az volt a kifogás, de végül mégiscsak létrejöttek.

– Hátravan még a kántorválasztás, de abba én nem szólok bele. Azt válasszák meg kendtek, kit jónak látnak – lépett vissza a névtelen tömegbe Gergely.

A kurátor előállott, és elkiáltotta magát:

– Éjjön Áron Gergely, a mi kántorunk!

A nép rázúgta. A papnak nem volt mit tennie, kényszeredetten kezet fogott vele.

így lett „kántor úr” Áron Gergely Székely.

Mindjárt ellensége is támadt.

– Vagyona nincs, de van legalább egere a templomnak! – jegyezte meg valaki félhangosan.

Áron Gergely fenyegetően odanézett, hatalmas testén végigrándult a harag. Nem szólt, de olyan volt az arca, hogy a láttára a pap hátán végigfutott a hideg.

– Olyan, mint a falat kenyér, de ha megharagszik, nem ismer se Istent, se embert – suttintotta oda nekünk az öreg Ambarus.

– Még a csendőrök is félnek tőle.

A vékonypénzű, sovány papocska elboralt. Azzal vigasztaltam, hogy ilyen emberek kellenek ide. Ilyen hatalmas, semmitől sem rettenő, bátor magyarok, akik nem félnek a bajtól.

– Ammá igaz, hogy bátor – bátorodott hozzánk a kurátor, mialatt Áron Gergely Székely a néppel vesződött. – A minap is félholtra verte a tanítót, de jól tette. Ő volt a mi legnagyobb ellenségünk.

– S nem lett semmi baja? – érdeklődöm.

– Az égvilágon semmi. Felmentették.

– Szinte hihetetlen.

– Okosan csinálta – magyarázza Ambarus bácsi. – A tanító szerette a fehérnépeket. Ahol tehette, ott nyomorgatta őket. Erre számított Gergő. Összebeszélt a feleségével, hogy csalja magához, bolondítsa, amíg lehet, s mikor a tanító túlságosan felbátorodott, sikoltson akkorát, hogy az egész falu hallja. Pár széket rúgjon fel, s a gúnyát szaggassa el a mejjin. Megjegyzöm, kívánatos, szép, jó húsú asszon Gergé felesége, a tanító meg legényember volt. Míg szót értettek, Gergő néhány embert a kapuban maga köré gyűjtött. Éppen csak megszólította őket beszélgetni. Olyan szerencséje volt, hogy a csendőrök is éppen akkor jöttek lefelé az úton, mikor az asszony felsikoltott. Erre béront Gergely az emberekkel, s neki a tanítónak. Mire a csendőrök kivették a keze közül, úgy megrongálta, hogy azt hittük nem marad meg.

– Tetszik nekem ez az ember. Ezzel egykönnyen nem bánnak el. Kivágja magát mindenből. Esze van.

– Több, mint egy zsidónak – bólint az új gondnok. – Kifogott ő még a végrehajtón is.

– Hát az hogy történt? – biztatom.

– Az úgy, tudják, hogy másodmagával beállított hozzá a végrehajtó foglalni száz lej adóhátralék miatt. Éktelen dühüs lett erre Gergő: „Mit? Nálam akartok tü foglalni?” – s a disznóölő kést belevágja az asztalba. Rámerkel a két emberre, mintha azon gondolkodnék, hogy ölje meg őket. Hirtelen benyúl a zsebébe, kivesz egy százlejes bankót. Félelmetesen felmozdul a székről, s odahörgi a végrehajtónak: „Ezért a száz lejért két embernek kell meghalnia!… Azok azt se tudták, hogy meneküljenek. Gergő osztán a bíróság elé került a hatóság életveszélyes megfenyegetése miatt. A tárgyaláson azt kérdi a törvénybíró:

– Igaz, hogy maga azt mondta a végrehajtó úrnak, hogy azért a száz lejért két embernek kell meghalnia?

– Tiszta igaz – mondja Gergő ártatlanul, mintha kettőig se tudna számolni.

No ez is bétette magának az ajtót! – gondolom, mert – szavamat ne feledjem – én is tanúnak voltam idézve.

– Szóval beismeri, hogy a végrehajtó közegeket életveszélyesen megfenyegette – olvassa rá a bíró.

– Üsmeri a hóhér! – rázza fejét Gergő.

– De hiszen most vallotta be!

– Nem vallottam én be semmit – vág vissza Gergő. – Én csak azt mondottam a végrehajtó úrnak, hogy: „Ezért a száz lejért két embernek kell meghalnia.”

– Hát ez az! – magyarázza a bíró. – Az életveszélyes fenyegetés…

– Nem fenyegetés volt az, tekintetes bíró úr, hanem a színigazság. .. Én, ha nem tudná a bíró úr, otthon a faluban a mi vallásunkon kántor vagyok. Minden temetésért ötven lejt kapok. Hogy ezt a száz lejt megkereshessem, két embernek kell meghalnia. Én csak ezt mondtam. Tehetek én róla, hogy mikor a pénzt oda akartam adni, a végrehajtó úr úgy elfutott, mintha a szömit kivették volna…

Jóízűen felkacagunk. Majdnem a keblemre ölelem ezt a furfangos székelyt, aki derűsen jön vissza, mint aki jó hírt hoz.

– Most megnézzük a parókiát. Beszéltem a kováccsal. Hajlandó kimenni belőle… Ne búsuljon, kicsi tisztelendúr, lesz, ahol lakjék!

Elindulunk, hogy megnézzük a lelkészlakot, amelyben eddig a cigánykovács verte a vasat. Ahogy haladunk a nyavalyás kis házak közt a gödrös úton, a kurátor hozzám sündörög.

– A pap előtt nem akartam mondani, de azért kellett ma Gergőt megválasztani kántornak, hogy lelkészi bizonyítvánnyal a bíróság előtt igazolni tudja, hogy tényleg kántor. A mi vallomásunknak nem hitt a tekintetes bíróság. De erről ne szóljon senkinek, uram!

– Eszem ágában sincs – nyugtatom meg.

A papi lak engem is megdöbbent. Kunyhó? Még annál is alábbvaló. Öreg szemétdomb, sárhányás, rozoga szarkafészek, gúny az emberi méltóság ellen. Nem csodálom, hogy a cigány is szívesen kimegy belőle. Meggörbült, rothadó falak füstös gerendákkal, fülig húzott szalmatetővel, amiből itt-ott kimeztelenkedik a szarvazat. A földes padmaly tele horpadásokkal, gödrökkel, ahová a cigányasszony belenyomkodta a purdék ürülékét. Az ablakra a légy is utál rászállani. Az oldalfalak korhadt gerendái közt szalmás marhatrágya durván odacsapva azon frissiben, ahogy az állatok után az útról idelopták. Pókháló, bűz és szenny. Szíjra járó ajtók feketén a kosztól, koromtól, tűzszikrák perzselésétől. Két „szoba” mindössze. Az elsőben van a műhely. Fújató, szénpor, fogók, kalapácsok, rozsdás vasak, sötét hűtővíz, szétug-rott vastörmelék és ragyogó szarvú üllő. Köztük a vigyorgó cigány meztelen, izmos karú, szőrös mellű gorilla. Az udvart felrugdosták a vasalásra vitt állatok. Seb és rondaság az is. Az egyháztanács szégyenében lesüti a szemét, és hangtalan. Fáj, hogy ilyen sorba hívják a papjukat. A mosolyok kialudtak, az arcokon a faj pusztulása szorong, a szoba sötétjében a sápadt arcokról ítélet és szemrehányás villog a múltak felé, átok azok emlékeire, kik ide juttatták őket. Még Áron Gergely se mer felnézni.

– Hát ez az! – mondja tompán, és nem akar hinni a füleinek, mikor az alázatra görbült fejű fiatal papember mély sóhajjal azt mondja:

– Jó lesz!… Nekem jó lesz.

Szörnyű kiáltás támad bennem, hogy mondjam: „Nem! Nem! Megyünk innen! El innen akárhová!” – de nem merek szólani, mert látom, hogy az embereken mély meghatódottság vett erőt, egyik-másiknak az arcán lecsordult a könny, is, a kisebbségi sorsban megmart lelkekben, sovány, kínzott testekben, az ösztövér, bizalmatlan arcokon meghatott melegség támad, bizalom és jóság, áhítat és remény, az önmagukba fojtott szívek felengednek, és magáé az Istené itt minden lélegzet, mintha aranykereszt sugárzana szét a huruba faláról, mialatt fia, ez a pár arasznyi papocska eljegyzését tartja halálba menő népével.

Most már bizonyos mindenki, hogy a pap itt marad, és öröm, megnyugvás, bizalom, emberség tölti el az árva negyvenhat magyart. Áron Gergely Székely kétakkora lesz, alig fér el a törpe szobában, és látszik rajta, hogy újra „kigondol” valamit. Velem akar szót érteni. Á papjukat már kímélik, már szeretik, hiszen olyan ártatlan, fiatalka, törékeny gyermek, és olyan jól áll neki a túlvilági élet ezen a földön. A hite ingó virágocska a viharban. Minek törjék le túl korán?…

– Nem igaz?

– Igaza van, Áron! Jobb ha együtt beszéljük meg a többit.

– Én is azt gondoltam. Szóljon a kurátornak is, és vonuljunk félre. Talán ide a fa alá.

A két ember várakozva tekint rám.

– Sajnálom – mondom -, hogy a kedvüket kissé le kell hűtenem, de az élet nem tréfa. Azzal keményen szembe kell nézni. Az nehéz valóság, és könyörtelen. Saját magukról tudhatják legjobban.

– Már az úgy van! – lohad le e pár szótól is Ambarus bácsi.

– Maguk szegény, földhözragadt, alig élő emberek, kevesen is vannak – folytatom. – Gondoltak-e arra, hogy miből fogják eltartani ezt a szerencsétlen papot?

A két ember hallgat kietlenül, én pedig tovább tépdesem bennük az alig kinyílt örömet.

– Amit az egyház segíthet, az édeskevés, az államsegély – ha ugyan a kultuszkormány hozzájárul az új magyar parókia megszervezéséhez, amiben nem hiszek – még kevesebb. A törvény szerint bizonyos lélekszámot ki kell mutatni. Hol szedik össze azt a néhány száz lelket ezen a vidéken? Jól tudják, hogy a legtöbbnek csak a neve maradt meg magyarnak.

– Az is igaz! – helyesel újra Ambarus bácsi.

– És nézzék ezt a reményteljes fiatalembert. Azt hiszik, kibírja a reá váró súlyos megpróbáltatásokat, éhezést, nélkülözéseket, kilátástalan munkát? Hiszen a lélek most is hálni jár bele. Micsoda lelki, testi gyötrelem vár itt rá! Bele fog pusztulni.

Áron Gergely Székely ellenségesen vetette fel bikafejét.

– És ha mi pusztulunk el?… Reánk nem gondol az úr?… Ne legyen nekünk senki támaszunk, vigaszunk, bátorítónk? Ne legyen nekünk Istenünk, csak Dumnezeunk? Mi?

A tíz körme úgy kampósodott, mintha az egész világra rá akarná vetni magát.

– Mi nem vagyunk magyarok? Értünk nem lehet meghalni?… Lehet, hogy püspök nem lesz köztünk belőle, de szent lehet! Mit akar többet egy pap?…

A szép szál embernek egész lénye szenvedélyesen felragyogott. Konok, nehéz, tüzes székely vére, büszkesége és szépsége, nagy emberi értéke.

– Azt hiszi az úr, hogy negyvenen nem tudunk egyet eltartani, ha pohárban ülne egész nap, akkor is?

Megrendülve, szótlanul nyújtottam oda a kezemet. Áron Gergely erre megenyhült. Újra fölényesen, bizakodva mosolygott.

– Bízza csak reánk az úr!… Ha már segíteni nem tud, legalább a kedvét ne vegye el! – dörmögte a fülembe, hogy a pap ne hallja, aki kedves érdeklődéssel közeledett.

– Miről van szó?

– Éppen azt magyarázom a tekéntetes úrnak – siet megelőzni Áron Gergely, nehogy elszóljam magam -, hogy idefenn a havason vóna néhány medvénk. Á kilövésüket nagy pénzért el lehetne adni. Abból újra lehetne építtetni a templomot. Mi úgy odavezet-nők, hogy éppen csak meg kellene lőni őket. Éppen kérdem, nem tud-e valami gazdag bojárt a tekéntetes úr.

A pap melegen felkacagott.

– Na, ezt újra jól „kigondolta”. Medvéből templomot! Hát ez kitűnő! Kutya legyek, ha meg nem írom a püspöknek.

A Gergő ravasz szeme felvillant.

– Látja, ez jó gondolat! Amilyen jó ember a püspök, erre még az aranyóráját is elküldi, s lehet, hogy még a kánonok urak is leaggatnak valamit magukról, ha megtudják, hogy milyen nyomorúságban vagyunk.

– Életrevaló ember ez a székely.

– De menjünk, mert vár már az ebéddel a kurátorné asszony!

– Jó tyúkhúsleves hosszúlaskával. Tessék, tisztelendúr! Lásson hozzá, tisztelt úr! – kínálja kedvesen.

Egyszerű, de tiszta minden a kicsi házban. A kurátorék, menynyire a szegénységük engedte, igyekeznek kitenni magukért. Bor is kerül az asztalra. Savanyú zsidó bor. Már amilyet itt, az isten háta megett kapni lehet, de az egyháztanács megkedvesedik tőle, bizalmassá oldódik, és szerető nézéssel simogatják a papot. Nem gondolnak arra, hogy az ő barázdájuk nem vet fekete habot a mezőkön, sivár sorsuk félelme pillanatra elpihent, a bizánci szentek idegen illata nem kísérti a lelkűket legalább addig, amíg együtt vannak.

-Beszéljenek magukról! – biztatja a gyermekpap, hogy az életükbe belelásson, de az emberek szemérmesen titkolják panaszaikat, nehogy megijesszék. Úgyis elég korán találkozik szegényke a nyomorúságukkal.

– Hát csak megvagyunk… Ahogy lehet.

Némelyek szeretnék megkérdezni, hogy vajon lesz-e még magyar világ, de nem merik, pedig milyen szomjasak utána! A vágy és az elképzelt álom őrzi csak őket, a titokban reménykedés. A nagy közösségből kiszakítva, a hegyek közé zárva, a rettegések árnyékában valami kis hírt Szeretnének hallani, valami jót, biztatót, ha nem is igaz; de nem mernek megnyilatkozni, csak a szájuk prémje rebeg, s az izgalomtól a tyúkhúsleves kireszket a pléhkanálból. Én is tudom, a pap is tudja, ők is tudják, hogy hazugság az is, az egész jó ebéd, aminek eljön a böjtje. Hazugság és áltatás az Áron Gergely mutatott jókedve, tréfái, nagy hangja is. Beleizzad, úgy mondja, sorolja őket, hogy ne legyen időnk gondolkodni. A szemeket azonban nem bírja kioltani, a súlyosan megbélyegzett, csont s bőr arcokat letakarni, a ruhákból is látszó nyomort letagadni, a félig elfeledett hitet és nyelvet elnémítani, hiába dicsekedik magukkal. De hát a pap háztűznézőben van közöttük, s ilyenkor csak a szépet szokás mutogatni.

Kinn a pitvarban azalatt a csendőrök érdeklődnek, hogy mi van itt.

Mindenki úgy tesz, mintha nem venné észre. A kurátorné sápadtan és túlzottan kínálja az ételt:

– Szeressék, no!

A kurátor ijedten a pohárhoz nyúl:

– Vegyük fel, emberek!

Az emberek isznak, és elszántan maguk elé néznek.

Áron Gergely új anekdotába kezd, de hirtelen ő is elnémul, mert egyik maga elé könyöklő ember azt találja mondani elgondolkodva:

– Igaz, hogy ma magyarul imádkoztunk?…

Utána néma csend lesz.

Újabb zaj támad a pitvarban. A kocsis jött jelenteni, hogy a fogat előállott.

A papra nézek, hogy menjünk, de ő csak a kezét nyújtja.

– Te csak eredj, bátyám! Én itt maradok!

Az emberek felnéznek az égbe, ahol az Isten lakik.

MENEKÜLÉS

Ki se virradt tisztességesen, a sógorom azzal vert fel álmomból, hogy egy csendőr van itt.

– Mit akar?

– Az a parancsa, hogy az őrsre kísérjen téged.

Elsápadtam.

– Engem?… Miért?

– Valami magyarországi írót fogtak el az éccaka, aki rád hivatkozik.

– írót? Ki az?

– Azt mondja a csendőr, hogy az útlevele Maár István névre van kiállítva. Téged akart meglátogatni.

– Engem?… Maár István?… író?…

– Ismered?

Soha életemben még a nevét se hallottam, de még a sógoromnak se árultam el. Sohase lehet tudni az ilyen ügyek kimenetelét. Minek keveredjék bele ő is. Hallatlanná tettem a kérdést.

– Szólj a csendőrnek, hogy mindjárt jövök!

A sógor arca is be volt esve. Még a hangja is fázott:

– Vigyázz!…

-Jó, jó… Ne oktassatok folyton!… Ma-ár… István?… Ki lehet, mi lehet?… Úristen!…

Idegesen rángattam magamra a ruhát, és lábujjhegyen mentem át a szobákon, hogy gyanútlan alvó családomat meg ne ijesszem. Pillanatra azonban a gondolat megállított: „Vajon nem kellene elbúcsúznom tőlük?”

A konyhában a csendőr összevágta a bokáját. Fegyverrel volt. Belém nyilallt, de úgy tettem, mintha nem látnám.

A kapuból a sógor visszaintett.

– Kihez forduljunk, ha… ha nem jönnél vissza?

– Hagyj már a fenébe! Ne fordulj senkihez!

A sógor úgy nézett utánam, mintha koporsót vittek volna ki a kapun. Az orra tövében sárga izzadságcseppek ültek.

Elöl mentem, a csendőr utánam. Hallgattam, a csendőr se beszélt. Mindössze a lépcsőnél igazított jobbra. Kurtán és durván:

– Az irodába!

Ebből tudtam meg, hogy engem tulajdonképpen bekísértek.

Az asztalnál zordan és keményen ült az őrmester, gyanakvóan, fürkészve, minden moccanásra feszülten. Oldalt a pádon egy sovány, szőke, teljesen ismeretlen fiatalember. Alig léptem át a küszöböt, örvendve felugrott.

– Kedves bátyám!

Súlyos, végzetes pillanat volt.

Ki lehet ez az ember?

Ha őszintén megmondom, hogy nem ismerem, azonnal letartóztatják, vallatják, kínozzák, börtönről börtönre hurcolják, még ha ártatlan is. Jól ismertük mi már ezt a módszert. Még a pillanatot is meg fogja átkozni, amelyben született. Nagy árat kell fizetnie, amíg kiderül az ártatlansága.

Miattam jusson ilyen helyzetbe egy magyar?

De hátha nem magyar?… Lehet azsan provokátor is. Számtalan esetről tudunk. Mihelyt úgy teszek, mintha megismerném, magamat teszem tönkre. A családomat. A gyanútlan, ártatlan asszonyt, apró gyermekeimet,- a hozzámtartozókat. Ki se lehet számítani, mi vár ránk.

Mit csináljak?

A pillanat töredéke alatt kellett döntenem, mert ha az őrmester észreveszi bizonytalanságomat, vége mindennek. A gyanúnak még az árnyéka se férkőzhessék hozzá. Meggyőzőnek kell lennie a hangnak, fellépésnek. Nyugodtnak és minden kétséget kizáróan biztosnak. Az emberismeretemre és ösztönömre kellett hallgatnom. Mielőtt a fejemet feléje fordítottam volna, a gondolat gyorsaságával átfürkésztem magamban az egész embert. Az alakját, arcát, szemét, vonásait, tekintetét, hangját, fellépését, van-e valami idegen benne, a típusában, kiejtésében, a mozdulatában, nem ad-e valamiféle titkos jelt, mert ha igen, akkor – nem ismerem meg.

Valami megmozdult bennem, és nem haboztam. A váratlan találkozás kedves meglepetésével nyújtottam feléje a kezemet.

– Hát íe hogyan kerülsz ide, Pista fiam?

– Hozzád készültem, meg akartalak látogatni, kedves bátyám. Brassóban mondták, hogy csak itt lakói a szomszédban.

Az őrmester felugrott.

– Ismeri?

Az őrmester elkésett. Csak egyszer néztünk egymás szemébe, és már biztosan tudtam, hogy magyar ez a fiú.

– Hogyne ismerném!… Miért vették őrizetbe? Baj van az útlevelével?

Az őrmester még mindig nem engedett fel.

– Nem, nem az útlevél! Ezt az embert a katonai hídőrség tartóztatta fel az este, és kísérte be az őrsre.

– A hídőrség? – ütköztem meg.

– Igen! – csapott le az őrmester. – Ha valaki önt becsületes szándékkal meg akarja látogatni, itt száll le a vonatról, és nem csavarog este a vasúti töltésen. Ez az ember gyanús!

– Tökéletesen igaza van, őrmester úr!

Átvillant rajtam, hogy még mindig visszavonulhatok. Meglepetten és hidegen néztem a fiatalemberre.

– Hogy kerülsz te a vasúti töltésre?

A fiú nem jött zavarba.

– A kalauz a vonaton kihirdette, hogy a fürdőjegyem erre a vonalra nem érvényes, és mivel nem volt elég román pénzem, a szomszédos állomáson le kellett szállnom. Ott mondták, hogy néhány kilométernyire van a falud. A sínek mellett alig kétórai séta. így kerültem a vasúti őrség kezébe. Az éccakát velük töltöttem, reggel bekísértek. Azóta itt vagyok – mosolygott nyugodtan.

Világos és érthető magyarázat. Újra megnyugodtam.

– Ebben nincs semmi gyanús, őrmester úr!… így, azt hiszem, mehetünk is.

Hiába öleltem meg a fiút:

– Igazán kedves gondolat volt tőled, hogy meglátogass! Kár, hogy ez a kis félreértés történt – az őrmester nem tágított.

– Az úr itt marad! Előbb jelentést teszek a felettes parancsnokságnak.

Ez az, amitől féltem. Ha ez megtörténik, én is benne vagyok a bajban. Elővezetés, kihallgatás, hercehurca és ki tudja, miféle előre nem látható fordulatok. Mindenképpen meg kell akadályoznom.

– Ugyan, ugyan, őrmester úr! – rosszalltam kedvesen a tervet.

– Minek az efféle. Az ön ítélőképességében fölöttesei megbízhatnak és meg is bíznak. Egy ilyen régi, kipróbált szerve az államhatalomnak, mint az őrmester úr, teljes jogkörrel intézkedhetik. Az urak nem is veszik jó néven, ha minden kicsiséggel őket zavarja. Még azt mondhatnák: „Mit? Ennyit se tud magától elintézni? Miért séf?..

Az őrmester zavarba jött, de mindjártvmás gondolata támadt.

– Vállal ön ezért a fiúért felelősséget?

– Felelősséget?

Váratlanul a fiú közbelépett:

– Nem! Azt nem kívánhatom!…Az ember a saját édesapjáért se vállaljon felelősséget a mai világban!… Nekem megvan a lehetőségem, hogy a követségemhez forduljak védelemért és elégtételért, amit meg is fogok tenni…

Láttam, hogy a fenyegetésre kezdi elveszíteni az őrmester alig bimbózó jóakaratát. Zordonra rándult az arca, de megelőztem:

– Ne zavarjuk még jobban össze a dolgot, uraim! Természetesen vállalom a felelősséget!

A fiúnak intettem, ’ ogy fogja be a száját. Az első vonattal továbbküldöm, és aztan ki az ördög törődik tovább az egész felelősséggel? Csak akkor rettentem meg, mikor az őrmester kijelentette, hogy ő ugyan az én felelősségemre szabadlábra helyezi az urat, de előbb felveszi a jegyzőkönyvet.

Úgy látszik, belesápadtam, mert az őrmester kajánul mosolygott.

Még csak nem is tiltakozhattam ellene.

A kezem azonban nem rezzent meg, mikor aláírtam a jegyzőkönyvet.

Az őrmester megnézte az órát.

– Félóra múlva érkezik a brassói gyors. Az úrnak azzal el kell utaznia! Ki fogom kísértetni az állomásra.

– De hiszen még nem is reggelizett! – ütődtem meg.

– A gyorsvonaton van étkezőkocsi.

A fiú is megpróbálta belátásra bírni a szigorú csendőrt. Arra hivatkozott, hogy pengővel nem tud jegyet váltani. Láttam rajta, hogy beszélni szeretne velem. Az őrmester azonban hajthatatlan maradt.

– El kell hagynia az őrs területét… Vigyázz!…

A csendőrnek mindjárt ki is adta a parancsot.

Bele kellett nyugodni. Szívesen felajánlottam az útiköltséget, sőt magamban még örültem is, hogy ilyen simán végződött a különös látogatás.

Az őrmester azonban megváltozott irányomban. Gyanakvó, hideg, alattomos, ellenséges volt a viselkedése. Láttam rajta, hogy vagy tud, vagy forral valamit magában. Azt is észrevettem, hogy titokban figyelnek, alattomosan lesik minden lépésemet. Valószínűleg a postámat is ellenőrzik. Nem nehéz erre rájönni. Arra is rákészültem, hogy valamelyik éjjel házkutatást fognak tartani. Megszokott dolog, és vigyázni fogok, hogy semmit se hagyhassanak nálam. Az én lelkiismeretem tiszta.

Aznap nem történt semmi, de éreztem, hogy történni fog. Nem lehet ezt a különös előérzetet megmagyarázni, csak mintha megváltoznék minden az ember körül. Érzékei kifinomodnak, alig villanásnyi dolgokat, mozdulatokat vesz észre, különös jelentőséget kap minden, és szinte átlát az embereken, a közömbös szavakból is kiolvassa a titkaikat, és messziről megérzi a fenyegető veszedelmeket. Még álmában is. Különös, halálos, elszánt és titkos bajvívás ez, ami megőrli az idegeket. Az agy és az érzékek fokozottan, fáradhatatlanul dolgoznak, mintha szakadatlan éterhullámok villannának át rajtuk. Hiába igyekeztem megnyugtatni magamat, hogy ok nélkül izgatom magamat, az életösztön valami ellen védekezett. Minél nyugodtabbnak igyekeztem látszani külsőleg, belsőleg annál gyorsabban összeomlottam. Szemeim beroskadtak, különös fényt kaptak, testem feszült, mozdulataim villámgyorsak lettek. Észrevétlenül húzódtam vissza a társalgástól, kerestem a magányt, rejteket.

– Mi van magával? – aggódott a feleségem. – Beteg?

– Nem érzem egészen jól magamat.

Minek zaklassam fel szegényeket. Pedig talán jó volna előkészíteni őket a súlyos lehetőségekre.

Nem. Várok még. Hátha alaptalanok az aggodalmaim.

Másnap kaptam az első hírt, hogy a fiatalembert kémkedés miatt letartóztatták. Detektívek várták a brassói állomáson, és mindjárt megbilincselték.

Kissé elszédültem a hírre, de utána egykedvű, tompa nyugalom vett erőt rajtam. Lesz, ami lesz. A könny azonban kicsordult a szememből, mikor látom, hogy gyermekeim milyen önfeledten játszanak az udvaron, a kutya nézi őket, a feleségem a kertben szorgoskodik, az úton békésen nyikorognak a szénásszekerek, és fáradt emberek bandukolnak mellettük. Agglegény sógorom morog magában, hogy minden munkát ráhagytam. Ők még nem tudják, hogy mi történt. Úgyis elég korán megtudják. Minden pillanatban itt lehetnek a csendőrök, hogy engem is letartóztassanak. Fél szemmel állandóan az utat lesem. Nem ártana egyet-mást előkészíteni, de azt se tudom, hogy mit szabad és mit szokás a börtönbe vinni. Sürgős és fontos elintéznivalóim is volnának, de – minek? Most már minek?…

Bizonyos, hogy az őrmester csinálta az egészet. Tönkre akar tenni. Régen hallom, hogy szeretnének a faluból eltávolítani. Most már sikerül nekik. A bűnrészességet előre bevallottam azzal a felelősségvállaló nyilatkozattal, amit minden kényszer nélkül írtam alá. A hatóságot igyekeztem félrevezetni, sőt még pénzt is adtam egy „veszedelmes kémnek”, hogy megszökhessék. Nincs az a hatalom, amely a súlyos vád alól tisztázni tudna. Egyetlen lehetőség volna, ha azt a nyilatkozatot visszaszerezhetném, de az azóta a hadbíróság asztalán fekszik, és – kivételes állapot van… Az a fiú bizonyosan nem vall ellenem, de ez se segít rajtam. Előre tudom, hogy mi vár rám… Hol volt az eszem, Úristen!… Hiszen az élettel könnyű volna leszámolni, de mi lesz a kis családommal? Tegnap reggel még ki gondolta volna, hogy ide jutok?…

Töprengésemben a gondolatok egymást kergetik. Viharzik a lelkem. Egyedül és tehetetlen vagyok, kiszolgáltatva az eseményeknek, és mégse bánok semmit, hiszen egy magyarért tettem, amit tettem. Majd az én szenvedésemnek is beérik a gyümölcse, és felvirrad Erdély felett is a nap… Az igazság és Isten még nem haltak meg!

Csak éccaka ne lenne!…

Pedig már hanyatlik a nap. A csordákat is hazahajtották, és lassan elnéptelenedik az utca. A nap pirosán ver fel az ég aljára.

– Szél lesz! – mondom magamban, mintha az volna a legfőbb gondom.

Állok ernyedten, és nézem, hogyan lepi be a sötétség a szobát. Lehunyom szemeimet, és érzem, hogy forróak a szempilláim. Az ablakok nyitva vannak, és látom, hogy szűkül a rés pillanatról pillanatra a függönyszárnyak között. Fáradt vagyok. Jó volna leülni, de nem merek.

Miért nem merek?…

Hirtelen összerezzenek. Gépkocsi búg végig az utcán feltűnő zajjal. Valaki a sebességváltókkal kínlódik, a kocsi meg-megáll, újra nekiugrik, aztán – éppen előttünk – végleg bedöglik. Még van annyi ereje, hogy szorosan az ablak alá kanyarodjék, és az utat szabadon hagyja.

– Értem jöttek! – döbben belém.

Óvatosan kikémlelek, hogy mi történik.

Alacsony, köpcös úr ugrik ki a kocsiból, bosszúsan felnyitja a hűtőköpenyt, babrál a gépen, körülnéz, mintha segítséget várna, de az utca néptelen. Gyors mozdulattal jelt ad az ablakon.

– Van itthon valaki?

Szinte felkiáltok az örömtől. Hiszen ez Dani, az ügyvéd, kenyeres pajtásom.

– Az isten küldött téged! Soha jobbkor!

– Csend! – lő rám a szemeivel.

Soha ilyen feldúltnak, izgatottnak nem láttam.

– Mit csináltál, te szerencsétlen!…

– Már… már… te is tudod? – hebegem.

– Mindent tudok! – suttogja alig hallhatóan. – Jobban, mint te. Megvannak a magam értesülései. Menekülj, amíg nem késő!

Szökjél át a határon!… Csodálom, hogy még megtaláltalak… Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.

– Olyan súlyos az eset?

– Tizenöt-húsz évi kényszermunka, de lehet életfogytiglan is… Hogy tehettél ilyent!!…

– Nem lehetne…

Nincs kivel beszélni. Az ügyvéd beugrik a gépbe, és elsuhan, mintha helyettem menekülne.

„Kényszermunka!…” Lélegzetem elnehezült, bensőm kiürült, agyam lüktetett, valami rám súlyosodott, kezeim megfagytak, a verejték hideg rajtam, mint a halotton. Hiába jut eszembe, hogy most kellene ébernek, erősnek, hidegvérűnek és ravasznak lennem, aki küzdeni tud. Szakállas, torz, sötét rabok ijesztő képei futnak el szemeim előtt, és fülembe csörög a láncuk. A szemükben néma átok és dac. Egykor derék emberek. Sokszor láttam őket eltűnni a komor odúkban, ahonnan nincs többé visszatérés. Csendes emberek, akikben soha sincs csend. Árnyak, akik saját koporsójukat őrzik reménytelenül.

Menekülnöm kell! El, el a háztól minél előbb! Minden pillanat késő!

Gyorsan kimarkolom kevés pénzünket a szekrényből, papírt hasítok, és kuszán ráírom, hogy ne keressék: „Én vettem el”… Más ruha nem is kell. Jó, ami rajtam van. A bekecs nem ártana, mert hidegek az éccakák. Azt kidobom az ablakon a kiskertbe. Onnan el vehetem észrevétlenül. Minden feltűnést kerülnöm kell. A családom se sejtse, hogy mi lett velem. Nem terhelhetem úgyis nehéz sorsukat az enyémmel. így is faggatni, vallatni fogják. Ezért igazolásul és megnyugtatásul néhány sort hátrahagyok: „Közbejött súlyos okok miatt hirtelen hosszabb időre el kellett távoznom. Ne aggódjanak miattam, és intézzenek mindent saját belátásuk szerint.”

Egyszerre meglep a vágy, hogy írjak sokat, mindent, öntsem ki a lelkemet, minden érzésemet, de nem szabad. Miattuk. Elég ennyi, hogy elhárítsa róluk a felelősséget. Legalább én azt hiszem. Majd eljön az idő, mikor mindent megmagyarázhatok…

Az elemózsiáról, ételről le kell mondanom, pedig az volna most a legfontosabb, de nem tudok észrevétlenül hozzájutni. Talán ha sikerülne beosonni a kamrába. Meglátjuk…

Itt a perc. Még egyszer végignézek a szobán, a drága otthonon. A bútorok olyan dermedten állanak, mintha tudnák, miről van szó… Meghajtom fejemet, és az utolsó csillag is lehull a lelkemben. Kissé megszédülök, és nekidőlök az ajtófélfának. Egyedül vagyok. Olyan egyedül, hogy örök cinkosom, árnyékom is eltűnt a lábaimtól… Aztán az jut eszembe, hogy valamit mégis meg kellene csókolnom itthon, búcsúzóul, utoljára, de lábaim hirtelen a küszöbhöz fagynak, mert a harmadik szobából gyermekeim drága, önfeledt kacagása hangzik fel. Bizonyosan édesanyjuk játszik velük.

– Ha tudnák, ha tudnák! – és észrevétlen kisurranok az ajtón…

Este van. Az ég megtelik rejtelemmel, torkomra rászorul a félelem hideg keze.

Merre menjek, hová legyek?…

Most jut eszembe, hogy erről nem is gondolkodtam, csak valami homályosan sürgeti bennem, kiabálja az erdőt, rengeteget, mint az űzött vadban az ösztön. Csak oda bevehessem magamat!

Fellesek az égre. Szerencsém van. Nehéz felhőhullámok terjengenek szét rajta. Lábujj hegyen megyek végig a falu közt, és mégis minden lépésem az agyamban visszhangzik, a kapucsattanások és árnyékok ijesztőek, ellenségesek, árulók. Minden zugra, neszre figyelve, kikerülöm az útra kieső kis ablakfényeket, szinte gyűlölöm a házacskákat, hogy nem akarnak elfogyni (pedig mennyire tele vannak szegények jajjal és bajjal!) – s csak a kéményükön ülő bagoly nyugalmát irigylem, amely kerek lángszemével a jövőjüket nézi mozdulatlan.

Alig pár kilométer a bükkös, és mire odaérek, mégis olyan fáradt vagyok, hogy az első fa alá le kell ülnöm.

Hátam mögött csendesen az erdő zúg, előttem a mezők hallgatnak, távolabb a falu rémlik a fekete homályban. Nem bírom a szememet levenni róla, és keserűen rágom a múlt, az emlékek drága gyökérszálait, míg az orrom a könnytől megvastagszik.

Arcom fehér, szívem nem is dobog, az órám ver helyette, feltűnően.

…Vajon mit csinálnak az enyéim? Észrevették-e szökésemet? Engem siratnak-e, féltenek-e, vagy már a rájuk tört csendőrszurony előtt reszketnek?

Mindegy.

Az ő érdekük is, hogy így történt. Valahogy elviselik a megpróbáltatást, amíg másképp lesz. Nem szabad érzékenykedni. Mihelyt lehet, követni fognak. Megvan annak is a lehetősége. Mit sorvadozom itt? Tulajdonképpen régi álmunk teljesül, hiszen hazatérek, újra szabad, független magyar lehetek, szenvedéseinknek vége lesz.

Igen, igen, de nem így. Nem így!…

Másképpen gondoltuk, másképpen terveztük!…

Elnémulok, s a tücskök tovább sírnak a lábaimnál.

Napok óta bujdosom az ismeretlen erdőkben éhesen, ziláltan, mindenre és mindenkire gyanakodva, elszántan. Más ember lettem. Mintha kicseréltek volna. Érzékeim megélesedtek, búvom a bokrokat, sűrűségeket, szimatolok, lappangok, és szemeim gyűlölettől lobognak, mint a vadakéi. Órákig lesem az esztenákat, pásztorokat, hogy kelepcébe ne essem. Tőlük tudom, hogy üldöznek, a határokat is megerősítették. Hazudok, áltatom és félrevezetem őket. Nem bízom senkiben. Lehetetlennél lehetetlenebb terveket koholok, és ha néha pihenek is, nyitott szájjal lihegek, mint a farkas. Már nem félek, de sötét indulatok torlódnak bennem. Az első nap ernyedtsége, gyengesége elmúlt, félelmes erőt érzek magamban, és fáradhatatlan vagyok Túlnőttem az emberi képességeken. Törvény, rend, szokás, minden levedlett rólam. Néha magamra döbbenek: „Én vagyok ez az ember?…” Már a családomat se féltem annyira. „Vigyázzatok, mert ha a hajuk szála is meggörbül…” Csak józan ésszel esztelenség ez a gondolat. Úgy látszik, a külsőmön is meglátszik, hogy mivé lettem, mert a pakulárok keresztet vetnek a láttomra, s a kutyájukba belereked az ugatás, pedig semmi fegyver nincs nálam. Magam vagyok a fegyver, az ílelet, a bosszú és a halál. Kisugárzik egész lényemből. Igen. Igen. Erre a pontra egyszer mindenki elérkezik, és akkor tűz les/, akkor vér lesz, akkor baj lesz!…

Furcsa. Már kacagni is tudok. Ok nélkül és önkéntelen. Isten őrizzen az ilyen kacagástól!

Azt se tudom, hogy tulajdonképpen hol vagyok. Ez a vidék előttem ismeretlen, de már nem törődöm vele. Kényelmesen járok a fák közt, és mindegy, hogy hol dőlök le szendergésre. Félelmes és néma rengeteg sziklákkal és szakadékokkal, vadszaggal és titkokkal. Valahonnan fejszecsapások konganak ide. Füst is látszik. Arra veszem a lépteimet. Néhány nyavalyás favágó nem számít.

A hátuk mögött ütközöm ki a sűrűből. Felegyenesednek, és rám bámulnak. Magam is meglepődöm. A falumból való két ember. Ők is megismernek.

– A tekéntetes úr? – nyögik. – Hát nem szökött át a határon?

Vállat vonok.

– Eltévedtem az erdőkben. Azt se tudom, hol vagyok tulajdonképpen.

– Itthon! – suttogják. – Ez a Kútpataka bérce. Arra fennebb van a határhalom. Óra járás sincs.

– Szóval visszakerültem oda, ahonnan elindultam… Maguk mit reszketnek?

A két ember lesüti a szemeit.

– Nem magunk miatt… Az őrmester úr…

-Az őrmester úr gazember! Értik?… Ha találkoznak vele, nyugodtan megmondhatják, hogy láttak. Beszéltek velem.

– Mü hogy szólnánk! Isten őrözzön!… Elég baja van így is a tekéntetes úrnak. Úgy vadásszák, mint a nyulat.

– Tudom.

– Tudja?

Elhallgatnak, a fejüket csóválják, és titokban egymásra pislognak.

Két szegény magyar. A rámnézésük azt mondja: „Könnyű az úrnak, mert már nincsen kisebbségi sorsban! Igaz, hogy földönfutó, de szabad ember, akinek nem kell rettegnie éjjel-nappal, viselni a folytonos gyűlöletet megalázottan, jövőtlenül, senkiben nem bizakodva, kiszolgáltatottan, folytonos veszedelmek közt.” Nézem és sajnálom őket. Minden együttérzésem feltámad, a közös sors, melyet annyi ideig együtt hordoztunk. Összecsikordítom a fogaimat, és igyekszem nem gondolni rá.

– Hogy van a feleségem, a családom?

– Most már nincs baj, békében hagyják, de első éccaka mindent felforgattak a háznál. Aszondják, hogy a tekéntetes úr valami cédulát hagyott hátra. Abból látták, hogy hiába faggatják.

Megkönnyebbülök.

– Ha hazamennek, nyugtassák meg! – állok fel a tüzük mellől.

– Hova megy? Mit akar? – ijed rám a két székely.

– Azzal maguk ne törődjenek!

És újra bevágok a sűrűbe, egyenesen a határnak.

Egyikük utánam szalad.

– Tekéntetes úr! Jó uram! Az Isten a dolgát! Nekimegy a kész veszedelemnek! Várja meg legalább az éccakát!

Ránézek, mosolygok, és szótlanul továbbmegyek.

Az ember szörnyülködve néz utánam.

Lehet, hogy meg vagyok bolondulva, lehet, hogy halál lesz a vége, de én többet a saját földemen nem szököm. Átmegyek a határon, mert nem tehetek mást, de nem szököm. Árulás, holtomig tartó szégyen volna.

Lehet, hogy ostobaság, amit teszek, vagy fényűzés pár óráig a szabadsággal. Mindegy. Megéri, hogy végre ember lehettem hazugság, leplezés, rettegés, hízelgés, túlzott meggondolások, okos megfontoltság, a pillanatok folytonos mérlegelése nélkül, nyíltan, egyenesen, a magam igaza és joga szerint, emelt fővel. Ember, a magam értéke és bűne szerint. Ember…

Már nem fedezem magam bokrokkal, rejtekekkel, fatörzsekkel és éccakával. Nem lappangok szirtek mögött lapulva, szakadékokban, nyomokat tüntetve, ellenséget látva az élő fában is; hanem szilárdan tartok célom felé, mindenen áthatolva, mint a kísértet. Gátlásaim eltűntek. Homlokot és öklöt vetek szembe a veszedelmeknek. Csak most látom, itt a békés bükkök alatt, a lombokon átszűrődő fényben állva, hogy miből szabadultam. Szeretnék visszafutni, hogy ha már mindenkinek nem is tudom, legalább annak a két embernek eláruljam a titkomat.

Mégis jó volna óvatosnak lennem, számot vetni a körülményekkel, túljárni a határőrök éberségén, esetleg pénzzel… – nyögi bennem a régi világ, a tapasztalatok és a Józan ész” félreveri bennem a vészharangot; de én már ezeken túl vagyok. Többé már nem kerekedhetnek ezek fölém, mert én ártatlanul szenvedtem olyan hosszú időn át. Engem többé meg nem gyaláz senki! Aki utamba áll, azt megölöm.

Megölni valakit, embert ölni?… Ejnye, be furcsa gondolat!… Még nem szoktam hozzá, pedig bennem él régóta, csak nem mertem még kimondani… És most valósággal ujjong bennem, a kéje eloldozódik a tagjaimban, és nehéz párát fújok magam elé, aminek kötélszaga van. Az idegeim azonban túl vannak azon, hogy ilyen kicsiséggel törődjem. Az arcom mégis megkeskenyedik, mikor fakón, elszántan magam elé mondom:

– Ha másképpen nem megy, meg fogom tenni!…

Egyelőre se nem táplálom a gondolatot, se nem tiltakozom

ellene.

Megyek, haladok előre, nyíltan, fedetlenül, amerre a lábam visz, és pihenek, amíg belém nem harsan a kiáltás:

– Stai!

Alig húszlépésnyire egy határőr katona szegzi nekem a fegyverét.

Ránézek, és – igen – most már tudom, hogy meg fogom ölni.

A mellem elszorul, lehet, hogy hideg a testem is, de minden különösebb izgalom és szó nélkül, szinte komótosan megyek szembe vele.

– Állj! – hallom újra, de ez a katona nekem nem árthat. Érzem. Tudom. Azt is látom, hogy magányos poszt. Nincsenek mások a közelben.

Ő azonban vajon tudja-e, hogy mi vár rá?… Ha tudja, miért nem lő?…

Olyan ez a dolog, mintha álmomban történnék.

Most már pillanatokon múlik minden.

És ekkor a katona leengedi fegyverét, tiszteleg, és megkönnyebbülve azt mondja:

– Te vagy az, uram?… Akinek birtoka van Újfaluban. A mi volt Domnunk!

– Te… te… ismersz engem?

A legény csakhogy körül nem táncolt örömében.

– Hogyne ismerném!… Én vagyok a Joane, a Moisa fia, akit megmentettél a haláltól, amikor a szekér keresztülment volt rajta.

Egyszerre magamhoz térek, mintha a halálból ébredtem volna. Tétova mozdulatot teszek a kezemmel a homlokom felé, és körülnézek. Most ismerek rá a világra. Szörnyen fáradt vagyok, és alig hallom a Joane kérdését:

– Nem ismersz meg, uram?… Nem emlékszel?

– Hogyne, hogyne!… Régen volt. Van tíz esztendeje.

A legény egészen megélénkült. Látszik, hogy őszinte az öröme.

– Nem tudtam, hogy te vagy az, mikor a nevedet az őrmester úr kiadta parancsba… Milyen szerencse, hogy velem találkoztál!

Testközelbe lépik hozzám, és bizalmasan hunyorgat.

– Át akarsz szökni?… Én engedlek, mert te jó ember vagy. Megmentetted az apámat… Csak itt menj, ezen az ösvényen!… Jól is teszed. Nem jó nektek most itt, nálunk!

A legényre nézek hosszan, mélyen, és megrázom a fejemet.

– Nem, Joane. Nem akarok átmenni a határon.

Joane elképed.

– Nem akarsz?!

-Már nem!… Vállalom a sorsot!… Most már szégyellem, hogy eddig is eljöttem, de megérte, mert veled találkoztam… No, Isten áldjon, Joane!…

– Igazán visszamégy?…

– Ti ezt még nem értitek, fiam, de majd eljön ennek is az ideje…

A katona tátott szájjal bámul utánam, míg eltűnök a fák közt.

Egyenesen az állomásra megyek. Gondoskodom a védelemről, és azután jelentkezem a hadbíróságon.

Az ügyvéd nem akart hinni a szemeinek, mikor meglát, és a nyakamba ugrik.

– Tudod te, hogy milyen szerencsés vagy?… Annák a kémgyanús fiatalembernek kiderült az ártatlansága, és megszüntették ellene az eljárást… De azért jó volt, hogy arra a pár napra félrehúzódtál…

TARTALOM

A HAVASOK KRÓNIKÁSA Nyirő József írói pályája . . 5

JÉZUSFARAGÓ EMBER……………………………………………… 21

Jézusfaragó ember ……………………………………………………23

A vérlátó legény……………………………………………………….30

Sebe László hazabeszél …………………………………………….33

Apa Mózes temploma ………………………………………………40

Csudálókő………………………………………………………………..45

Az időnap előtt ébredt ember……………………………………51

Baj-posta ………………………………………………………………….56

Ezer lej……………………………………………………………………..60

Papbácsi……………………………………………………………………67