Paul Hauck – Mitől jó a házasság (PDF könyv – átirat)

Paul Hauck Mitől jő a házasság?

PAUL HAUCK

Mitói jó a házasság?

CWRj

KIADÓ.

Kathy és Henry elbűvölő, csodás kis Teresájának

Making Marrige Work

Eredeti kiadás: The Westminster Press, Philadelphia PA 1977 A fordítás a londoni Sheldon Press kiadónál 1988-ban megjelent 5. utánnyomás alapján készült

Fordította: Szilágyi Tibor

Copyright © 1977 The Westminster Press Hungárián translation © Szilágyi Tibor 1990

ISSN 0865-0705 ISBN 963 7970 177

Kiadta a Park Könyvkiadó 1990-ben

A kiadásért a kiadó igazgatója felel Felelős szerkesztő: Király Zsuzsa Illusztrálta: Molnár Gabriella

A borítót Molnár Gabriella grafikájának felhasználásával Szabados Erzsébet tervezte

 

Az Egyesült Királyságban évente több mint 160 000 válásra kerül sor. Ez is éppen elég, de biztosak lehetünk benne, hogy minden elvált házaspárra számos más olyan házaspár esik, akik vagy válá­son törik a fejüket, vagy boldogtalan házasságban élnek.

Pedig a házasság kétségkívül egyike a legállandőbb és legfonto­sabb társadalmi intézményeknek. A házasélet kényelmének olyan nagy a vonzóereje, hogy vannak emberek, nem is kevesen, akik mi­után már fél tucat házasságban kudarcot vallottak, szemrebbenés nélkül hetedszer is házasságot kötnek. Egyszer egy fiatalember a rendelőm ajtajában mondta nekem, mielőtt a folyosó másik végé­re, a válóperes ügyvédje irodájába indult volna:

–        Hát, legközelebb talán több szerencsém lesz.

A legtöbben nem gondolnak ilyen hamar az újraházasodásra, és időre van szükségük, amíg magukhoz térnek. Ám aztán összesze­dik magukat, és gyakran ugyanolyan lelkesen házasodnak újra, mint az én ifjú páciensem.

Miután több mint két évtizede dolgozom pszichoterapeuta- ként, rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb embernek (beleértve az elváltakat is) nincsenek világos fogalmai arról, hogy lényegében mi is a szerelem és a házasság. Sokat törtem a fejemet a házaspá­rok között felmerülő nehézségek jellegén, aztán lassan kialakult bennem a szerelem és a házasság egy olyan magyarázata, amely­nek végre értelme volt számomra. Mindaddig hiába töprengtem, hogyan is segíthetnék ezeken a nős férfiakon és férjes asszonyo­kon. Titokban azt kívántam, bárcsak a következő páciensemnek valami egyszerű neurotikus problémája lenne, amellyel kényelme­sen meg tudok birkózni, holmi házassági probléma helyett, amivel

–        ügy éreztem – nem tudok mit kezdeni.

A házassági tanácsadás során nehézségeim abból fakadtak, hogy nem volt olyan elméletem a szerelemről és a házasságról, amely hozzásegített volna, hogy felismerjem, mi is történik. így aztán el­határoztam, hogy kidolgozom az egészséges és az egészségtelen házasságok magyarázatát, és hamarosan már örömmel vártam a házassági tanácsadási eseteket – amitől eleinte féltem, annak vé­gül már örültem.

A következő lapokon előadom elméletemet a szerelemről és a házasságról. Figyelmeztetek azonban mindenkit: én realista va­gyok. Távolról sem tetszenek különösebben mindazok a következ­tetések, amelyekre jutottam, sőt. Őszintén szeretném, ha elméle­teim romantikusabban hangzanának, és hízelgőbb fényt vetnének az emberi természetre. Nem is tagadhatom: egyes következtetése­im kissé gorombák, objektívek és hidegek. Nem tehetek róla. Ha elfogulatlanul végiggondolják a nézeteimet, és gondosan összeve­tik őket saját tapasztalataikkal, azt hiszem, pontosan ugyanezekre a következtetésekre fognak jutni. Ha legfontosabb kapcsolataikat azok szerint a fogalmi kategóriák szerint vizsgálják, amelyeket eb­ben a könyvben a leírásukra használtam, tudni fogják, miért csi­nálják azt, amit a házastársukkal való kapcsolatukban csinálnak, és akár szilárdan a sarkukra állnak, akár engednek, szerelemről és há­zasságról alkotott elméletem kalauzukul és vigasztalásul fog szol­gálni, és segíteni fog eldönteniük, mit kell tenniük.

Ám nehogy tévesen abba a hitbe ringassák magukat, hogy ez a tudás automatikusan segíteni fog a házasságukon. Én csak azt re­mélem, hogy sok esetben segíteni fog. Ennek a könyvnek a megfe­lelő megértése és megfelelő alkalmazása azonban egyes párok közt minden bizonnyal változó időtartamú, heves vitákat fog ki­robbantani, más párok pedig kénytelenek lesznek vagy tüstént szétköltözni, vagy elválni.

Ezen szintén nem tudok segíteni. Egyes házasságok olyan ko­losszális tévedésen alapulnak, hogy csak a válás gyógyíthatja meg őket.

Végül azoknak, akik segítséget szeretnének kapni a házasságuk­hoz, nyomatékosan azt tanácsolom, hogy keressenek fel egy házas­sági tanácsadót, lehetőleg a legügyesebb pszichoterapeuták egyi­két. Erre abban a reményben hívom fel a figyelmet, hogy azok, akiknek baj van a házasságukkal, nem fogják halogatni a dolgot, és segítségért folyamodnak. Ez igen rövid idő alatt óriási változást je­lenthet számukra.

Már akkor is nagyon elégedett leszek, ha ez a könyv semmi mást nem ér el, csak ezt az utolsó célt.

Legelőször is szeretném, ha elolvasnának néhány részletet egy le­vélből, amelyet nekem írtak. Szánalmas a tartalma, de már sok ha­sonló levelet kaptam. Feladóját óva, töröltem belőle minden ada­tot, amelynek alapján azonosítani lehetne, de mondanivalójának a lényege számít, és ez már majdnem elég ahhoz, hogy dühös legyek a férjére, de rá is.

Kedves Dr. Hauck!

Ma reggel megemlítettem a férjemnek, úgy tervezem, hogy né­hány barátnőmmel együtt belépek egy tekeklubba. Nagyon dühös lett, azt mondta, nem érdemiem meg hogy házon kívül töltsem az estét, és a tekét csak ürügynek használom, hogy ellóg­jak otthonról. Tudja, Dr. Hauck, azt hiszi rólam, hogy tekergő va­gyok, mert egyszer becsíptem, és tizenegy után mentem haza.

Attól az estétőlfogva egyfolytában poklokon megyek keresztül, folyton arról faggat, kivel beszéltem stb., stb.

Ettől teljesen kiborulok, mert a férjem iszik, és sok-sok nőügye is volt. Gyakran hajnalban jön haza. De az más.

El akarok menni dolgozni. Nemcsak azért, hogy megőrizhes­sem az ép eszemet, hanem azért is, hogy végre megvehessek ma­gamnak néhány dolgot, amim soha nem volt. Házasságunk sok­sok éve alatt soha nem volt egy új kuktám meg egy csomó más holmim. Rendbe akarom hozatni a házat, mert ő egyszerűen nem törődik vele. Ha rajta múlna, még mindig bérelt házban lak­nánk. Látnia kellett volna néhány disznóólát, ahol őmiatta lak­tunk. De ha én dolgozni akarok, hogy szebb dogaink legyenek, az számára csak további ürügy, hogy kutyálkodjon.

Egyszer gyárban dolgoztam, és csak úgy tudtam elérni, hogy a férjem ne gyötörjön, hogy beleegyeztem, minden keresetemet féí
reteszem, hogy házat tudjunk építeni. Még azt is megígérte, hogy fizeti a benzinpénzemet, és külön ad egy kis ebédpénzt is. Persze soha nem adott. A pénzt, amit félretettem, arra kellett költenem, hogy kihozzam a sittről, amikor részegeskedésért lecsukták.

A nővérem ugyanazokkal a zűrökkel kínlódik, mint én. ő se léphet be egy klubba, és barátnői se lehetnek. Ami megriaszt, az az, hogy annyira teli vagyok elfojtott, zűrzavaros gyűlölködéssel, hogy bűntudatot érzek miatta.

Sok mindent írt még, de biztos vagyok benne, így7 is tiszta a kép. Ennek az asszonynak az az alapvető problémája, hogy halvány fo­galma sincs róla, mi a házasság. Talán a kettős mércében hisz? Hogy7 más mérce áll a férjére, és más őrá? Természetesen. Alacso­nyabb rendű társnak érzi magát a házasságban? Ez is nyilvánvaló. Eltűrne vajon efféle megaláztatásokat, ha a munkahelyén bánná­nak vele így? Soha az életben. Ez az asszony nem ismeri fel, hogy a házasság ugyanúgy üzlet, mint a munkája. Ha rájött volna erre, há­zasságának története talán nem lett volna ilyen szomorú.

Férfiak és nők millióinak javulna sokat az élete, ha házasságukat olyan üzleti megállapodásnak tekintenék, amely eleve felruházta őket azokkal a bizonyos jogokkal, amelyekért most könyörögnek. Akkor a házasságban is ugyanolyan könnyen követelhetnék a joga­ikat, ahogyan a munkahelyükön, anélkül, hogy bűntudatot érezné­nek miatta. Hogy ezt a szempontot megérthessük, először meg kell értenünk valamit a szerelemmel kapcsolatban.

 

Mi az, amit szerelemnek neveznek?

Évekkel ezelőtt egyszer előadást tartottam valahol, és a hallgató­ságból egy asszony felkért, hogy definiáljam a szerelmet. Csacská­nak tartottam a kérdést, és kitérő válasszal ütöttem el:

– Maga is tudja, mi a szerelem. Erős érzelmi kötődés két ember között, akik közel érzik magukat egymáshoz, hiányoznak egymás­nak, és csak jót akarnak annak, akit szeretnek.

Ez bizony mellébeszélés volt a javából, és egyikünk sem volt elé­gedett vele. Évekig nyugtalanított a kérdés, míg végül eljutottam egy olyan meghatározáshoz, amelynek volt értelme. Azoknak a re­akcióiból ítélve, akiknek kifejtettem, bevallom, hidegen és érzé­ketlenül hangzik, de ennek ellenére kitartok mellette, mert egy­bevág mind a klinikai praxisomban, mind az azon kívül szerzett ta­pasztalataimmal.

A szerelem az az érzés, amelyet olyasvalaki iránt érzünk, aki ki­
elégítette, kielégíti vagy ki fogja elégíteni szükségleteinket és leg­mélyebb vágyainkat.

Ez nem hangzik valami mély bölcsességnek, igaz? Talán nem fi­gyeltek fel a tétel teljes jelentésére, ami azt fejezi ki, hogy7 azért szeretünk embereket, mert jók hozzánk, mert a kedvünkben jár­nak, mert fontosak vagyunk nekik. A szerelmesek és a barátok közötti régi megkülönböztetés teljesen hamis. Ha mások elutasí­tanak minket, valószínűleg mi is elutasítjuk őket.

Ez azt jelenti, hogy csak azért szeretjük az embereket, amit véle­ményünk szerint tenni fognak, tesznek, vagy7 tettek értünk. Elő­ször azt szeretjük, amit tesznek, aztán szeretjük meg a személyt, mert kedves és kielégítő, amit tesz. Soha senkit nem szeretünk pusztán önmagáért. Ez az elképzelés persze teljesen ellentétes a romantikus írók és költők által megfogalmazott népszerű felfogás­sal.

Hogy még jobban megalapozzuk a szerelemnek ezt a meglehe­tősen gyakorlatias szemléletét, gondoljuk végig a következőket:

1. A válás mindig azt jelenti, hogy két ember kiábrándul egy­másból. A válóper során a panaszok közt mindig szóba kerülnek olyan dolgok, mint kegyetlenség, hűtlenség és összeférhetetlen­ség. Más szóval, az egyik fél nem kapja meg azt a kielégülést és nem teljesülnek azok a szükségletei, amelyek a házasfeleket össze­hozták. így aztán – pontosan ugyanazokból az okokból – kiszeret­nek egymásból.
2. A házassági tanácsadás majdnem mindig abból áll, hogy az egyik fél panaszkodik a másik kifogásolható viselkedése miatt. Több mint két évtizedes pszichoterapeutai munkám során soha nem találkoztam olyan házaspárral, akik minden fontos szempont­ból kielégítették egy mást, és mégis elváltak. Az ellenkező esetben mindig felmerült egy vagy több súlyos panasz egyik vagy7 mindkét fél részéről. Ez a megfigyelésem arra vezetett, hogy a házassági ta­nácsadásnál a beszélgetésnek már a legelején megkérjek minden­kit, mondja meg nyíltan, hogyan és mivel frusztrálja, ábrándítja ki a másik. Az emberek a frusztráció, a csalódás miatt szeretnek ki a másikból, mert szükségleteik és vágyaik kielégítetlenek maradnak. Minden bizonnyal nem azért frusztrálődtak, mert teljesen meg voltak elégedve.
3. Abba szeretünk bele, akiről azt hisszük, hogy a legjobban ki tudja elégíteni igényeinket és vágyainkat, vagy akiről azt hisszük, hogy a legjobb, akit szerezhetünk magunknak.

Louise azt akarta, hogy fontos legyen valaki számára, amellett biztonságot akart egy jóképű férj oldalán, akire támaszkodhat. A kívánságoknak ehhez a kombinációjához olyan férfi lett volna ide-

ális, aki a) nagyon kívánja; ekkor fontosnak érezné magát; b) gaz­dag; a biztonság miatt; c) filmsztár; hogy szép teste és arca legyen; továbbá d) tábornok; aki erős jellem, és nem fél döntéseket hozni.

Mivel annak valószínűsége, hogy olyan férfit találhat, akiben mindezek a tulajdonságok megvannak, igen csekély volt, Louise kompromisszumot kötött: ahhoz a férfihoz ment feleségül, aki legjobban megközelítette az ideált, és megkérte a kezét. Ám a férfi
hamarosan mind a négy szempontból csalódást okozott neki. Né­hány évig rajongott a feleségéért, de aztán egyre csökkenő figyel­met tanúsított iránta. Kezdetben szépen keresett, de nem kapott elég fizetésemelést ahhoz, hogy lépést tudjon tartani három gye­rek fölnevelésének a költségeivel. Amikor összeházasodtak, kar­csú és sportos volt, de fokozatosan kiment a formájából, mert ke­veset mozgott, és minden áldott este túl sok sört ivott a tévé előtt. Amikor Louise látta, hogy a boldogsága iránt támasztott követel­ményei lassan sorra elenyésznek, elveszítette a bizalmát férje taná­csai iránt is. Egyéb csalódásai mellett emiatt aztán a szerelmes ér­zéseivel is a világ legtermészetesebb dolga történt – csökkenni kezdtek. Mi maradt még, ami miatt szerethette volna a férjét? Nem kapta meg a pénzt, a jóképűséget, a döntéseket és a figyelmet. így hát kiszeretett belőle. És miért ne? Ha emellett még elfogadható és tapintatos viselkedést sem kaphatott tőle, miben különbözött bárki idegentől, akitől ugyanilyen keveset kapott volna?

Ez nem jelentette azt, hogy meg is kellett gyűlölnie. Helytelenít­hette a cselekedeteit, ám személy szerint mégsem ítélte el. De hogy szeresse? Ugyan! Ezt az érzelmet azoknak a ritka emberek­nek a számára tartjuk fenn, akik úgy bánnak velünk, mintha különleges lények volnánk.

4. A szerelem átfogó, hatalmas érzése ritkán fog el minket a má­sik egyetlen tulajdonsága alapján, mint például az intelligencia, a jó külső vagy a gazdagság. Ha egy férfi csak a testéért szeret egy nőt, akkor vagy erősen frusztrált, vagy éretlen, vagy mind a kettő. Ahhoz, hogy a szerelem fönnmaradhasson, többre van szükség egyetlen adottságnál. Ezért csak akkor leszünk igazán szerelme­se^ amikor a szeretett lénynek több olyan tulajdonsága van, ame­lyet szerelmese nagyra értékel. Amellett, hogy megbízhatóságra, hűségre, szépségre és humorra, vagy bármi másra vágyunk, ked­vességet, partnerséget, igazságos bánásmódot is kívánunk tőle, to­vábbá azt az érzést, hogy fontosak vagyunk számára. Amikor mind­ezek, és még egy sor finom tulajdonság jelen vannak, akkor az em­ber szerelmes lesz, de csak miután meggyőzte magát róla, hogy az illetőben megvannak ezek a vonások, és csak ha ezek fontosait a számunkra.
5. És mi van a szerelemmel első látásra? Az igaz szerelem soha nem első látáson alapul. Igaz szerelem csak akkor lehetséges, ha alkalmunk van a teljes ember megismerésére. A szerelem „első lá­tásra” egy vagy néhány olyan tulajdonságon alapul, amely vonzza az embert, és felkelti az érdeklődését az illető iránt. Ha a későbbi tapasztalat ezt megerősíti, akkor a szerelem fokozódik, ha nem, akkor elhal.

Ha például meglátsz egy teremben egy imádnivaló arcot, és teli­be talál Cupido nyila, ne felejtsd el, hogy érzelmeid csak feltétele­sek. Amikor beszélgetni kezdesz vele, és rájössz, hogy a pompás alak csak üresen kongó hordó, akkor kiábrándulsz belőle – ha­csak nem rajongsz a buta lányokért, mert akkor úgy érezheted, hogy gyémántra találtál. Minden attól függ, mit tartasz fontosnak.

6. Az a nő, aki felháborodik, mert a férje csak a testéért akarta, igazságtalanul tiltakozik. Mi baj van abban, ha valaki kívánja a tes­tét? Aligha valószínű, hogy csak a szépsége váltotta ki a férfi csodá­latát, mégsem képes tudomásul venni, hogy testi vonzereje nélkül a férje talán soha nem szeretett volna belé. De mi történik, ha a nőt baleset éri, és elveszíti a szépségét? Azt akarnám mondani, hogy akkor a férjében tényleg meghalna a szerelem, és el akarna tőle válni? Pontosan. Újra meg újra láttam ilyet.

Ha egy férfi számára fontos a szépség és a szexuális kielégülés, akkor pontosan ezek képezik szerelmének az alapját. Ha a felesége már a házasságuk elején elveszítené a vonzóerejét, akkor esetleg nem lenne rá elég ideje, hogy más olyan tulajdonságokat fejlesz- szen ki magában, amelyek a szex iránti állandó vágy helyébe lép­hetnének. Ha az asszony külseje harmincévi házasság után változik meg, akkor egy teljes élet emlékei, valamint a feleség sok más tu­lajdonsága pótolhatják elveszített szexepiljét.

Rudy egy éve volt nős, amikor egy építkezésen balesetet és agy­károsodást szenvedett. Ingerlékeny lett és feledékeny, értelmileg lelassult. Néhány legfontosabb tulajdonsága, amelyeket a felesége csodált benne, egyik napról a másikra eltűnt, és bár az asszonynak nehezére esett ezt bevallania, az ő szerelme is odalett. Két év után elváltak.

7. „A pénzéért ment hozzá” – mondták gúnyosan Anne-ről. No és, mi a rossz abban? Ha valakinek fontos a pénz, azt a férfit vagy nőt fogja szeretni, akinek pénze van (és remélhetőleg más erényei is vannak). Olyan nagy különbség lenne, ha azért szeretnénk a tár­sunkat, mert olyan kedves? Ugyanilyen könnyen kicsúfolhatnánk Anne-t azzal, hogy: „Csak azért mentél hozzá, mert olyan kedves.” Mitől volna egyik szükséglet értékesebb a másiknál? Azt mondják, ami az egyiknek orvosság, az a másiknak méreg, és ez a jellemre is áll.
8. De mi van a gyerekekkel vagy az idős szülőkkel, akik közül gyakran egyik sem tud sokat tenni az emberért? Mit tehet egy cse­csemő a szükségleteink és vágyaink érdekében? És hogy tudna egy öreg szülő minket a továbbiakban kielégíteni?

A gyerekeket a velük járó gyakori kellemetlenségek ellenére
azért szeretjük, mert azt várjuk tőlük, hogy egy szép napon majd kellemesen fognak viselkedni. Ha nem, vigyázat, ne essünk téve­désbe: megváltoznak az érzelmeink, és a szeretetből megvetés vagy közömbösség lesz. Nagyon gy akran előfordul, hogy a szülők verik és elhagyják a gyerekeiket, mert már nem várják tőlük, hogy ki fogják elégíteni a szükségleteiket és vágyaikat.

Amikor az ötéves Roger féltékeny lett csecsemő kisöccsére, és felgyújtotta a bölcsőjét, aztán folyton tüzeket gyújtott az egész házban, annak ellenére, hogy jő néhányszor elfenekelték érte, két­ségbeesett szülei többé semmit nem éreztek iránta. Az én szere- tet-elméletem ezt pontosan megjósolta volna.

A szüleinket sem automatikusan szeretjük. Azért szeretjük őket, mert jók voltak hozzánk. Ha gyerekkorunkban vertek, elhanyagol­tak vagy elhagytak volna minket, szentnek kéne lennünk, hogy to­vábbra is szeressük őket. A szeretetet ki kell érdemelni.

Öreg vagy szenilis szüleinket, akik már semmit nem tehetnek értünk, még mindig szerethetjük a hozzájuk fűződő kedves emlé­keink miatt. Azért szeretjük őket, amit értünk tettek, és csak ak­kor, ha sok évvel ezelőtt, gyerekkorunkban tényleg jók voltak hoz­zánk.

 

A szerelem meghatározása

A szerelem abból a meggyőződésből fakad, hogy partnerünk ki fogja elégíteni önös érdekeinket. Önző érzés, és számos feltételen alapszik, amelyeknek előzetesen teljesülniük kell. Ha nem telje­sülnek, a szerelem meghal, lassan vagy gyorsan, attól függően, hogy mennyi frusztrációval jár.

Ne érezzünk bűntudatot, amiért kiszerettünk valakiből! Ez rendszerint azt jelenti, hogy az illető egyszerűen nem elégítette ki szükségleteinket és vágy ainkat. Részben ez volt a problémája an­nak az asszonynak, akinek a leveléből a fejezet elején idéztem. Nem értette meg, hogy a szerelem, ahogy általában felfogják, csak mítosz. Azt hitte, tekintet nélkül mindenre, szeretnie kell a férjét. Soha! Csak addig szeretünk, amíg a partnerünk többé-kevésbé rendes (kivéve, persze, ha történetesen élvezzük a szenvedést). Ha valald azt hiszi, hogy ő nem jó, bűntudatot érez, és penitencia- képpen szeretné, ha keresztre feszítenék, majd akad egy aljas és önző férfi, aki a hóhéra lesz, és akit pontosan azért fog imádnivaló- nak találni, mert semmiért is megveri. Ez hát megint szerelem, mert az illetőnek arra van szüksége, hogy’ gyűlöljék.

 

A házasság nem az, aminek hisszük

Egy pillanatra sem akarom megfosztani a házasságot csodálatos mivoltától, csodálatos érzéseitől, és nem tagadom azt a tényt, hogy világszerte szinte minden felnőtt ember életében egyike a legfontosabb kapcsolatoknak. Hogy azonban jobban megérthes­sük, és annak lássuk, ami valójában, jobb lesz, ha nem csak a költők szemével látjuk, hanem realisztikusan is megnézzük. Ügy találtam, hogy azoknak az embereknek, akik objektívek a házas­sággal kapcsolatban, sikeresebb a házasságuk, mint azoknak, akik­nek mindenféle hülye elképzeléseik vannak, és azt hiszik, automa­tikusan csodálatos dolgok fognak történni, amikor igent monda­nak.

A házasság üzlet. Két alapító tagból álló társaság, amelyet ügy hívnak, hogy Ezmegez úr és Ezmegezné kft. Több minden kell hozzá: egy állami engedély, egy életképességi vizsgálat, némi tőke, és egy telephely a cég elhelyezésére (azaz otthon). Egyes társadal­makban (Európában és a Távol-Keleten) a házasságot a szó szoros értelmében üzleti megállapodásnak tekintik. Indiában kisgyereke­ket köteleznek el házassági szerződésekkel, hogy nagy hatalmú családok összekapcsolódhassanak. Még nem is olyan régen, a nők­nek készpénzből álló hozományra volt szükségük ahhoz, hogy egyáltalán arra gondolhassanak, hogy férjet szereznek maguknak. Afrikában a házasulandó lányok büszkék rá, hogy az apjuknak hány marhát kell fizetnie azért a megtiszteltetésért, hogy férjhez adhas­sák őket. Ha ez nem üzleti megállapodás, akkor micsoda?

A királyok és királynők, a hercegek és a hercegnők évszázado­kon át politikai okokból kötöttek házasságot, nem szerelemből. Ha később mégis kialakult köztük a szerelem, az csak szerencsés, de véletlenszerű fejlemény volt. A házasság a nemzeti érdekek egyesítésének egyik módja volt, vagy egyszerűen királyi vérhez kapcsolta a királyi vért. Ha ez nem üzlet, akkor micsoda?

Manapság is üzleti okokból házasodunk, még ha ezek az okok csak magára a házaspárra vonatkoznak. A feleség a szó szoros ér­telmében alkalmaz egy férfit férjnek, és bizonyos szolgáltatásokat vár tőle. A férfi alkalmazza az asszonyt, és csak addig szereti, amíg mindent megtesz, ami a férjnek fontos.

Nem az a fontos, hogy mindezt a házaspár szóban is kimondja, hanem az, hogy ezt mindenképpen feltételezik. A férjtől, mint az asszony alkalmazottjától, elvárják, hogy elvégezze a munkáját, a nőtől pedig, mint a férj alkalmazottjától, elvárják, hogy ő is elvé­gezze a magáét. Amikor bármelyik alkalmazott kiszáll ebből az üz­letből, akkor zűr van. Olyan ez, mint a. sztrájk. A sztrájk az egyik
üzletfél akciója a másik ellen valamiféle előny megszerzéséért. No, mit gondolnak, mit csinál egy férj, amikor egy családi veszekedés után vad kiruccanásra indul? Ez bizony sztrájk, tiszta és egyszerű sztrájk. Másfelől mit szóljunk ahhoz az asszonyhoz, aki nagy dér- rel-dúrral kivonul a hálószobából, és a heverőn alszik? O nem sztrájkol az üzlettársa ellen? A némaság, amely egy hétig tart, az ideiglenes különköltözés, a válással való fenyegetőzés mind olyan módszerek, amelyekkel az egyik partner sztrájkba lép az igazságta­lan bánásmód ellen.

Ma járt nálam egy úriember, aki éppen azon a ponton volt, hogy beadja a válópert. Az ellen tiltakozott, hogy a felesége ismételten fütyül a kívánságaira. Sértettnek és lekezeltnek érezte magát, mert az asszony mindig megfeledkezett róla, hogy ő vacsoraidőben csöndet és békét szeretne, és csak vacsora után hajlandó meghall­gatni a problémákat. Bosszúságát magába fojtotta, mert nem akart diktátor lenni. Úgy érezte, nem óhajtja az asszony együttműködé­sét, ha ezt követelnie kell tőle. Magától kellene a dolgokat meg­tennie, hiszen megegyeztek bennük. El volt keseredve, amiért ne­ki kellett megmondania a feleségének, milyen dolgokon akar vál­toztatni, például azon, hogy ne dédelgesse agyon a legkisebb fiu­kat. Az asszonynak tudnia kellene, hogy ő mit akar, és nem hajlan­dó, legfeljebb néhányszor szemtől szembe előadni neki a kívánsá­gait. Ha folyton noszogatnia kell miattuk, akkor neki nem kellenek a szívességei.

Ezen a ponton aztán én is tiltakozni kezdtem:

–         Tekintse a házasságát üzletnek – érveltem. – Abban a re­ményben vette el a feleségét, hogy olyan partnere lesz, amilyenről mindig álmodott. Hogy megértesse vele, mit akar, félreérthetetle­nül meg is kell mondani neki, és lehet, hogy ismételten.

–         De mi van, ha csak azért teszi meg, mert én mondom neki? Kinek kell az úgy? – makacskodott.

–         Magának – feleltem. – Maga egy gyárban dolgozik, és sztrájk­ba lépett. Ne mondja már nekem, hogy finnyáskodni fog a juttatá­sok miatt, amelyeket a cégtől szerez, csak mert akaratuk ellenére engedményeket csikart ki belőlük. Nem hiszem, hogy túlságosan nehezére esne felhívnia az igazgató figyelmét a sérelmeire. Ha ma­ga bizonyos juttatásokat akar, akkor harcoljon is értük. Mármost: tekintse a házasságát üzletnek. Maga dolgozik a cégéért, és bizo­nyos változásokat akar. Ha azért nem érzi sértve magát, mert a munkaadója nem találja ki előre az összes igényét, miért érzi sért­ve magát, ha a felesége csinálja ugyanezt? Ha elfogad egy fizetés­emelést, amit ki kellett kényszerítenie a cégétől, miért zavarja, hogy határozottnak kell lennie a feleségével? Ha egyes fontos
kívánságai nem teljesülnek a munkahelyén vagy a házasságában, akkor hamarosan mind a kettőben boldogtalan lesz. És ha ez megtörténik, akkor majd sztrájkolni akar, mint ahogy már csinálja is. Ez a szemlélet talán durvának és önzőnek látszik, de én szíve­sebben tekintem egészséges önérdeknek. És ha maga nem képvi­seli a legfontosabbnak tartott érdekeit, mindegy, hogy a felesége kéretlenül igazodik-e hozzájuk, mert olyan boldogtalan lesz a há­zassága, hogy7 torkig lesz vele. Ez pedig zűrökhöz vagy7 váláshoz ve­zet. Közben pedig, mivel maga eltűri a rossz bánásmódot, a felesé­ge nem fogja többé becsülni magát. És amikor ez bekövetkezik, akkor a szerelem is meghal.

Ezt a vitát abban a reményben folytattam le a páciensemmel, hogy utána szépen hazamegy, kiáll az igényeiért, és így megmenti a házasságát. Tapasztalatom szerint azok a férfiak és nők, akik min­dig csak engednek, végül annyira frusztráltak és boldogtalanok lesznek, hogy azt is megbánják, hogy7 házasságot kötöttek. A házas­ság olyan berendezkedés, amelyben két önérdek állandóan ellen­súlyozza egymást. Ritkán hozunk akkora áldozatokat, hogy nyo­morúságosán érezzük magunkat, miközben a házastársunk ujjong. A legtöbb házasság nem éli túl, ha az egyik fél boldog, a másik pe­dig búskomor. Az a régimódi elképzelés, miszerint az asszony ok­vetlenül a férjének kell hogy szentelje magát, színtiszta hülyeség. Boldog házasság az a házasság, amelyet a felek körülbelül egyfor­mán élveznek. Ha az egyiknek kevesebb jut, az depressziót és más érzelmi tünetet, hűtlenkedést, alkoholizmust, a gyerekek bántal­mazását stb. okozza; és kialakítja benne azt a szomorú, üres érzést, hogy súlyos hibát követett el, amit valószínűleg nem is tud kijaví­tani, csak ha fenekestül felforgatja az életét.

Hogy7 ezt elkerüljük, gondoljunk végig két további felismerést, amelyek házassági tanácsadó munkám és a racionális-emocionális pszichoterápia alkalmazása során merültek fel bennem. Az első az, hogy jobban járunk, ha fontos kérdéseket a fejünkkel és nem a szí­vünkkel döntünk el. Ez ugyan istenkáromlásnak hangzik, de ta­pasztalataim szerint újra meg újra igaznak bizonyul. Aki az érzése­ivel gondolkodik, az minden józan ész nélkül gondolkodik. Az emocionális gondolkodás gyakran irracionális gondolkodás.

Az a feleség, aki rendszeresen elmegy a kocsmába, hogy hazafu­varozza tökrészeg férjét, csak a szívével gondolkodik. Nem gon­dolja végig, mennyire kifizetődő az ő irracionális viselkedése a fér­je számára. Ha tudja, hogy az asszony rohanni fog, újra meg újra telefonálni fog neki, valahányszor túl sokat ivott.

Ha a fejével gondolkodna, nem habozna, és nem lenne hajlandó úgy bánni a férjével, mint egy gyerekkel, akinek anyára van szük-

sége. Ott egye meg a fene, gondolná. Ha nem tudja mérsékelni az ivászatot, akkor csak maradjon a kocsmában, amíg ki nem jőzano- dik. Hadd szenvedje meg felelőtlen viselkedésének a következmé­nyeit, amíg meg nem tanulja, hogy felelősséget kell vállalnia a cse­lekedeteiért. Végső soron veszélyesebb engedni a manővereinek, mint megpróbálni megfékezni őket.

Az férj, aki szerint neki joga van minden lány után koslatni, aki csak megtetszik neki (bár a felesége jobban teszi, ha rá se moso­lyog egy másik férfira), az az érzelmeivel gondolkodik, nem a fejé­vel. Közben esetleg makacsul azt állítja, hogy’ ő igazságos ember, aki hisz az egyenlőségben, és nem tűri el, hogy megkülönbözte­tést alkalmazzanak vele szemben. De kérdezzük csak meg tőle, nem baj-e, ha a feleségének szeretői vajinak (amit a saját esetében
elfogadhatónak tart), üvölteni fog, mint a fába szorult féreg. Ez az, amikor valaki az érzelmeivel gondolkodik, nem a fejével. Ez csak haragra vezethet.

A második mítosz, amit el kell oszlatnunk, hogy ha a férj és a fe­leség eléggé szeretik egymást, akkor házasságukban nagyrészt nem lesznek konfliktusok. Semmi mást nem kell tenniük, csak egymás iránti forró szerelmüktől vezérelve megegyezésre jutni, és attól kezdve mindörökké minden a legtökéletesebb rendben lesz. Tévedés!

A házasságok elsöprő többsége az együttélés ideje alatt állandó­an a háború és a béke között ingadozik. Lehetnek bennük hónapo­kig vagy évekig tartó nyugodt időszakok, de számítani kell rá, hogy előbb vagy utóbb valamelyik félnek olyan kívánságai és követelé­sei lesznek, amelyek súlyosan ütköznek a másik félével. Ezek a há­borús időszakok a legtöbb házasságban nem csak elkerülhetetle­nek, hanem szerintem egészségesek is. Semmi nem marad sokáig ugyanaz, még az elragadtatott nászút sem. Emberek vagyunk, olya­nok, amilyenek, változásokat akarunk. Ám jól vigyázzunk, ha ezek bekövetkeznek.

Sue egy drága volt, amíg kivasalta Jim ingeit, otthon maradt a gyerekekkel, és nem panaszkodott, hogy mennyi a dolga. Aztán egy szép napon elhatározta, hogy tovább tanul, beiratkozott a he­lyi főiskolán egy pszichológiai kurzusra, és a házasságuk, az a bé­kés és ideális kapcsolat, amelyet mindenki irigyelt, hirtelen had­színtérré változott. Jim dühöngött, dúlt-fült, és tizenhét különféle módon átkozta Sue-t, amiért arra merészelte kérni, hogy vigyáz­zon a kicsire, és amiért tanultabb akart lenni, mint ő.

Ez csak a kezdete volt egy hosszú konfliktusnak. Sue harcolt a jogaiért, meg akarta javítani az üzlet előző, unalmas feltételeit. Ki­állása egészséges aktus volt, amellyel egy kicsit egyenlőbbé tehet­te a dolgokat. Mihelyt egy kis előnyt szerzett, tüstént jobban érez­te magát, és a házasság megjavult. Egy-egy veszekedés időnként képes ilyesmire, és a nemek közt – sajnos – szükségesek az efféle csaták.

 

Néhány más, közkeletű mítosz

Vágyaink a házassággal kapcsolatban valószínűleg jóval erősebben befolyásolják a gondolkodásunkat, mint bármely más intézmény­nyel kapcsolatban. Egyes általánosan vallott tévképzetek humoro­sak, mások egyszerűen hülyeségek, de mind téves, vagy éppen ve­szélyes.

1. Az egyik az, hogy a házasságban egy fiatalember megkomo­lyodik, és levetkezi szertelen, vad tulajdonságait. Lehet! A leendő vőlegény gyakran még fiatal, és hajtja a forró vére. Elképesztő, hány, a tizenéves kora végén, húszas évei elején járó fiatal lánynak kell rájönnie néhány hónapi házasság után, hogy a férje már nem jön haza egyenesen a munkából, hanem bemegy a fiúkkal a helyi kocsmába egy pofa sörre. Mások egyszerűen megfeledkeznek ifjú nejükről, és elmennek a haverokkal motorozni, jóval sötétedés utánig, néha csajokat is visznek. Csak azért, mert megnősültek, még nem vész ki belőlük a szoknyavadászat vágya.

Egyesek megkomolyodnak, amikor megházasodnak, de sokan nem. Ha nem látjuk bizonyítottnak a házasságunk előtt, hogy a partnerünk komolyan szeretne „háziasodni”, akkor várjuk ki, amíg ezt biztosnak nem érezzük, vagy adjuk fel, és keressünk magunk­nak valaki mást.

2. Egy másik mítosz szerint a házasság automatikusan boldo­gabbá tesz két embert, mint azelőtt valaha voltak. Tévedés! A há­zasság több frusztrációt hoz, mint álmodtuk volna. Boldogabbá is teheti az embert, mint valaha volt, de ahhoz, hogy ezt elérjük, sok feszült helyzeten túl kell jutnunk. A kapcsolat állandóan fel-le hul­lámzik majd a pár két tagja között, és néha sose érjük el azt a fi­nom egyensúlyt, amelyre házasságunkban a sző szoros értelmé­ben évekig vártunk. Egy asszony húsz évig kitartott alkoholista fér­je mellett, mielőtt elboronálta volna a bajaikat. Röviden: a házas­ság után időszakos fellobbanásokra kell számítanunk. Soha ne le­gyünk olyan naivak, hogy azt higgyük, minden simán fog menni csak azért, mert nagyon szerelmesek vagyunk.
3. További fantazmagória, hogy egyetlen ember van a világon, aki nekünk van teremtve. Ha felidézik a szerelemről adott definí­ciómat, tüstént látni fogják, mennyire téves ez az elképzelés. Ige­nis nagyon sok ember van, akibe bele tudunk szeretni. Ha valaki kielégíti legmélyebb igényeinket és vágyainkat, akkor újra meg új­ra meg újra szerelembe tudunk esni, és ezeknek a szerelmeknek mindegyike mély és őszinte lehet. Ha legközelebb azt a kérdést halljuk: „Szerethetek-e egyszerre két embert?” – nyugodtan vála­szolhatjuk rá, hogy: „Igen, kettőt vagy akár két tucatot is (ha ele­get forgolódsz a világban).”
4. Megint másik mítosz, hogy ha a párunk szeret, akkor gyakor­latilag mindig azt fogja csinálni, amit mi akarunk. Megfeledkezünk róla, hogy a párunk ugyanezt mondhatja, és tőlünk várja el, hogy mi engedjünk, ha olyan nagyon szeretjük, ahogy állítjuk.

Billy haragudott Mabelre, amiért nem vette jó néven az ő egész hetes horgásztúráit. De Mabei is úgy,érezte, hogy Billy nem sze­
retheti nagyon, ha nem látja be, hogy neki egy szerűen muszáj be­ruccannia a barátnőivel a nagyvárosba, az éves bevásárlőkörútjára. Kinek volt igaza? Egyiknek sem. A kérdés mindig az: kinek fonto­sabb az ügy? Ha Mabei úgy érzi, a férjének fontosabb a horgászás, mint neki a bevásárlás, akkor rá kell hagynia. De ugyanez áll Billy- re is. Hogy ki vágyik valamire erősebben, azt annak felismerése ha­tározza meg, hogy mennyire akarunk valamit ahhoz képest, amennyire a másik akar valamit. Ehhez időre, vitákra és kompro­misszumokra van szükség. Ha azt mondjuk: „Ha igazán szeretnél, akkor nem…” – tüstént rájöhetünk, hogy egy népszerű mítosz irá­nyít minket a házasságunkban.

5. Hasonló ehhez az a tévképzet, miszerint akik igazán szerel­mesek egymásba, azok nem veszekszenek. Egyszer egy igen vonzó és intelligens házaspár jött el hozzám – no miért? Mert nem vol­tak képesek megvitatni a házassági problémáikat.

Olyan udvariasak voltak egymáshoz, hogy soha egy rossz szó nem hangzott el köztük. A sző szoros értelmében soha nem be­széltek hangosan, amikor nézeteltéréseik voltak. Képesek voltak így az aknamezőkön átkelni, és közben csevegni a legelkeserítőbb problémáikról: a pénzről, az apósokról meg az anyósokról, a bará­tokról és a munkáról. Amikor Jacobot heves féltékenység fogta el, amiért Betty nemrégiben egy bulin figyelmes volt egy jóképű férfi­hoz, túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy kereken kimondja, mennyire elutasítottnak és fenyegetettnek érzi magát. Ehelyett így vetette fel a témát:

–         Drágám, élvezted tegnap este a beszélgetésedet Mark Hallal?

–         Miért? Ó, igen. Érdekes ember, nem találod?

–         Hát, én tulajdonképpen nem beszélgettem vele annyit. Csak aggódtam, hogy a többi vendégeink talán kissé elhanyagoltnak ér­zik magukat. Még egy kis teát?

–         Nem, köszönöm, szívem.

–         Hol is tartottunk? Ó, igen, figyelmeztetni akartalak rá, hogy Mark nagyon tud a nőkkel bánni. Légy vele óvatos, jő?

–         Ó, Jacob, te mindig csak rémítgetsz! – mondta Betty könnye­dén, és halvány fogalma sem volt róla, valójában mennyire ki van borulva a férje.

Jacobot és Bettyt úgy nevelték, hogy soha emelt hangon ne ve­szekedjenek. Állítólag a kifinomultság és az érettség jele, ha valaki mindig, minden körülmények közt udvarias. Magam is nagy híve vagyok az erőszakmentes és udvarias beszélgetésnek, de ha két ember túlságosan udvarias egymáshoz, esetleg soha nem tudják közölni egymással a valódi üzeneteiket. Jacob például soha nem adta tudtára a feleségének, mennyire utálja, ha flörtöl. Ehelyett
úgy állította be a dolgot, mintha Mark lett volna az agresszor. Azt is borzasztóan szerette volna közölni Bettyvel, hogy7 soha többé nem akarja meghívni Markot, de ezt túlságosan durvának tartotta. Sok minden mást is szeretett volna megmondani a feleségének, egyéb dolgokról, amelyekről soha nem beszélt. Ám ez a beszélge­tésük – összes többi beszélgetéseikhez hasonlóan – nem intézett el semmit, mert nem szólt semmiről.

Bármily mélységesen szeretjük a partnerünket, akkor is annyi problémát fog okozni számunkra a házasságunk alatt, hogy egy könyvet meg lehetne tölteni, vele. A szerelem nem garancia a há­zassági konfliktusok ellen. A házasságban, éppúgy mint az üzleti életben, jobb az ilyen ügyekkel egyenesen szembenézni. Ha diplo­matikusak tudunk maradni, miközben hangsúlyozzuk a szempont­jainkat, annál jobb. De mindenáron szilárdnak kell lennünk, és nem dühösnek. A veszekedésnek nem kell csúnya jelenetté fajul­nia, még ha felemeljük is a hangunkat – ugyanúgy, ahogy egy szak­szervezet és vezetés közötti munkaügyi vitában sincs semmi szük­ség szitkozódásra és ökölrázásra.

Tapasztalataim szerint azok a legjobb házasságok, amelyekben a felek őszintén és nyíltan foglalkoznak a problémákkal. A panaszt szókimondóan kell megfogalmazni, hogy a partner megértse. Ja- cobnak ezt kellett volna mondania Bettynek:

–        Drágám, láttam, hogy az este sok időt töltöttél Markkal. Sze­rintem ez ízléstelen volt a többi vendégeinkkel szemben, és én na­gyon féltékeny voltam. Légy szíves, ne csinálj többé ilyesmit!

–        De szívem – válaszolhatná Betty -, te semmiért izgatod ma­gad. Nem hiszem, hogy kisajátítottam volna magamnak Markot, ahogy te mondod. Én csak elszórakoztattam, ahogy mindig meg­próbálom elérni, hogy az összes vendégem jól érezze magát. Soha nem kell féltékenykedned rám. Ezt visszautasítom.

–        Lehet, hogy igazad van, Betty, de meg kell rá kérjelek, vedd tudomásul, igenis van bennem féltékenység, és ne adj okot rá, hogy nyugtalan legyek.

–        Jó, megpróbálom, de neked is engedményt kell tenned.

–        És mi lenne az?

–        Menjél el házassági tanácsadásra!

Az ilyen szerelmesek megoldják a nehézségeiket, nem csak pa­naszkodnak róluk. Az efféle jelenetek talán sajnálatosak, de szük­ségesek. Ha kiállunk az álláspontunk mellett, nem hogy nem rom­boljuk le a házasságunkat, hanem esetleg éppen megmentjük. Mí­toszban hisz az, aki azt hiszi, hogy az igazi szerelmesek soha nem veszekszenek.

6. Az is mítosz, hogy a nők azokat a férfiakat szeretik, akik foly­
   tón körülugrálják őket. Fiatal férfiak különösen gyakran hisznek ebben a marhaságban. Ha egy középiskolás fiú nagyon be akarja lopni magát a kislány szívébe, megkérdezi tőle, melyik revüt sze­retné megnézni. Utána megkérdezi, hova szeretne bemenni egy kávéra vagy egy harapás kajára. Ezt csinálja egész este, aztán vala­hányszor csak elmennek együtt valahova, azzal próbálja határtalan szerelmét bizonyítani, hogy enged minden kívánságnak, ami csak a csinos kislánynak eszébe jut. Hogyan veszíthetnék? – okoskodik.

Könnyen. Nem jön rá, hogy teljesen rosszul fogta meg a dolgot. Ahelyett, hogy gáláns lovagnak mutatkozna a lány szemében, egy­re inkább bolondnak látszik (ahogy minden felnőtt férfi is, már amennyire felnőtt az ilyen).

így igaz. Akár hiszik, akár nem, a nők nem becsülik azt a férfit, aki minden szeszélyüknek enged. Valamikor ezt nehezen tudtam megérteni: én mindig örültem, ha valaki legtöbbször mindent rámhagyott, mert számomra ez azt jelentette, hogy szeret és a ba­rátságomat keresi. Ezért aztán, amikor a praxisomban ismételten találkoztam olyan nőkkel, akik már nem becsülték azt a férfit, aki nagyon jő volt hozzájuk, alaposan kikérdeztem őket. Nos, a követ­kezőkre jöttem rá.

A nők többre értékelik a biztonságot, mint a kényeztetést. Ami­kor különféle dolgokat kérnek a fiújuktól, a vőlegényüktől vagy a férjüktől, nem bánják, ha csak egyes kéréseik teljesülnek, de nem kapnak meg mindent, amit kérnek. Olyan férfit akarnak, aki nemet is tud mondani nekik, aki elég erős hozzá, hogy a visszautasítást is elviselje, és aki nem hagyja, hogy az ujjuk köré csavarják. Aki sose áll a sarkára, az elriasztja a nőket, mert rájönnek, hogy nem férfira találtak, hanem egy kisfiúra.

Eleinte persze nem lehetnek biztosak ebben. így aztán, hogy meggyőződjenek róla, egyre többet követelnek, miközben min­den alkalommal azt remélik, hogy a fickónak mégiscsak van gerin­ce, és nemet mond. A nők a szívük mélyén azt akarják, hogy a férfi­ak időnként szálljanak szembe velük, és bizonyítsák be a függet­lenségüket.

– De ha ez így van – makacskodnak egy esek akkor miért til­takoznak olyan hangosan, ha a férjük nem enged nekik? Ha a nők tényleg azt akarnák, hogy a partnerük utasítsa vissza őket, akkor miért nem örülnek, amikor pont ezt csinálják?

Aha! Ez a bökkenő. Csakhogy rájöttem valamire. Amikor a nők toporzékolnak, lebiggyesztik az alsó ajkukat vagy néhány könnyet ejtenek, csak színészkednek. Soha ne engedj, ne felejtsd el, hogy csak próbára akarnak tenni. Ha ezt a próbát kiállód, megszerzed a nő becsülését. Ha ezen a ponton engedsz, akkor legközelebb még
jobban neked esik, és dühösen rádtámad, amiért elutasítottad, de közben titokban (vagy öntudatlanul) egész idő alatt azt szeretné, ha szilárdan kiállnái.

Ha el akarod nyerni életed asszonyát, legyél gyöngéd, tapintatos és szelíd. De ne vidd túlzásba! Szerezd meg először a becsülését, akkor el fogod nyerni a szerelmét. A megbecsülés az első, a szere­lem csak utána következik. A tiszteletét azzal szerzed meg, ha megmutatod neki, hogy nincs rá szükséged, bár nagyon fontos ne­ked. Ez az, amit a nő keres: bizonyságot arra, hogy eléggé férfi vagy, nélküle is tudsz élni. Ha ő nem tud téged kedve szerint rán- cigálni, akkor mások se tudnak. Ha elég érett vagy hozzá, és meg tudsz birkózni ezzel, akkor jő okkal engedheti el magát kényelme­sen a társaságodban. Ne felejtsd el: a nőknek jobban kell a bizton­ság, mint a kényeztetés. Légy hát kedves szíved hölgyéhez, de ne legyél túlságosan puha.

7. Az utolsó mítosz az, hogy minden házasság sikerülhet, ha elég keményen megdolgozunk érte. Ám ha végiggondoljuk, hogy a rendelkezésünkre álló választási lehetőségek mellett mi az esé­lye a jó házasságnak, el kell ismernünk, hogy a boldog házasság – csoda. Sok ember mégis azt hiszi, hogy mindig van lehetőség a jó házasságra, ha a felek elég keményen megdolgoznak érte, és ha mégis elválnak, bűntudatot éreznek, amiért nem próbálkoztak elég kitartóan. Nem fogják föl, hogy egyes házasságok éppen nem a mennyben köttetnek, és nincs az az erőfeszítés és türelem, ami működőképessé tehetné őket.

A lényeg a következő: alapvetően kétféle házasság van. Az egyik életképes, mert a felek nem összeférhetetlenek, bár lehetséges, hogy egy-egy neurotikus problémájuk miatt időnként nem jönnek ki egymással. Ha egymás között, vagy egy házassági tanácsadó irá­nyításával el tudják simítani a nehézségeiket, akkor házasságuk visszakaphatja egykori harmóniáját.

A második házasságtípus az, amelyet eleve soha nem lett volna szabad megkötni. A két fél között akkorák lehetnek a különbsé­gek, hogy nincs az a megértés, amely összehozhatná őket, hacsak valamelyikük fel nem adja legmélységesebben vallott elveit.

Ha például hiszel abban, hogy az emberek rendesek, a becsüle­tesség fontos dolog, és van Isten az égben, óhatatlanul pokoli lesz az életed egy olyan társ mellett, aki szerint az emberek mind csir­kefogók, a csalásban nincs semmi rossz, ha nem kapják rajta, és akiben nincs vallásos érzés. Elképzelhető-e, hogy ez a két különböző világból való két ember boldog legyen egy fedél alatt? Nem tudom, hogyan.

Vannak házaspárok, akik csak néhány évi házasság után jönnek

rá, hogy mélységesen összeférhetetlenek. Amikor szemléletük és filozófiájuk beérik, kezdenek rájönni, hogy különböző irányba tar­tanak.

Mit lehet csinálni az ilyen házasságokkal? El lehet tűrni őket, és meg lehet próbálni a lehető legtöbbet kihozni belőlük, ha a válás vallási vagy pénzügyi okok miatt lehetetlen. Az ilyen házastársak­nak nem sokat ér a tanácsadás, mert eleve hibát követtek el, ami­kor összeházasodtak. Gyakorlatilag egyetlen értelmes megoldás áll nyitva számukra: a válás.

Nézzünk szembe vele: a kemény munka és a jó szándék csodá­kat tehet, de gyakran képtelen segíteni egy olyan házasságon, amely eleve tévedés volt, nem segíthetnek. Az a hit is mítosz tehát, miszerint minden bajba jutott házasságon segíteni lehet.

£

5

 

 

3. Miért kötünk valój ában házasságot?

Nem szerelemből házasodunk. Azért kötünk házasságot, mert bi­zonyos típusú viselkedést várunk a partnerünktől, és amikor ezt megkapjuk, akkor szerelmesek leszünk. Ezért igen fontos, hogy megvizsgáljuk azokat a célokat, amelyeket az emberek a házasság­gal akarnak elérni. Ezek közül a célok közül egyesek egészségesek, mások neurotikusak. Akár így, akár ügy, a szerelem a pályadíj. Ez így van. Még a hátborzongató okokból házasodó ember is szeret­heti a párját azokért a hátborzongató dolgokért, amelyeket az megtesz érte, ugyanúgy, ahogy az egészséges ember azokért a kedves dolgokért szereti a házastársát, amelyeket az tesz meg érte.

Vegyük sorra először a házasodás neurotikus okait!

 

A házasságkötés neurotikus okai

Dac a szülők ellen

A neurotikus viselkedésnek ezzel a sajátos formájával főleg tizen­éveseknél találkozunk, akiknek a jó szándékú szülők azt mondják, nem házasodhatnak meg. Ez olyan, mint amikor a bika előtt meg­lobogtatják a vörös posztót. Mondd azt nekik, hogy mossanak fo­gat, és az ifjú lázadók vállalják a fogszuvasodást. Parancsolj rájuk, tanuljanak keményen, hogy művelt emberek lehessenek, és ki se hajlandók nyitni a könyveiket. Tiltsd meg nekik a randevúzgatást, amikor attól félsz, hogy nem hozzájuk való emberekkel fognak megismerkedni – kilógnak a hálószobaablakon. Mondd nekik, nem engeded meg, hogy házasságot kössenek, és olyan csávába keverednek, hogy nincs más választásod, engedned kell. Vagy’ en­gedsz, vagy megszöknek.

Ezt nevezzük erőpróbának. A szülők makacsul azt állítják, hogy
erősebbek, mint a gyerekeik, míg a gyerekek azt hajtogatják, hogy ők az erősebbek. Kinek van igaza? Nyeljük le a büszkeségünket: a gyerekeknek. Ha a tekintélyünkkel nem tudjuk kordában tartani a gyerekeinket, akkor a józan ész határain belül nincs rá módunk, hogy7 rávegyük őket, viselkedjenek értelmesen. Pontosan ügy meg fogják szenvedni a dolgot, ahogyan megjósoltuk nekik. Tudom, ilyenkor talán már késő, hogy kihúzzuk őket a csávából, de miután egyszer már dacosan szembeszálltak velünk, talán észhez térnek, és később mégis megfogadják a tanácsunkat. Elismerem, ez nem nagy vigasz, de van más választásunk?

A szülők akarata ellenére kötött házasság egyike azoknak a ha­talmi meccseknek és erőpróbáknak, amelyekbe a fiatalok néha be­levetik magukat. Nem azért akarnak házasságot kötni, mert telje­sen belebolondultak leendő házastársukba, hanem azért, hogy da­coljanak a szüleikkel, felvágjanak előttük, vagy megalázzák őket. Van-e jobb módszer a szülők megalázására és feldühítésére, mint amikor tehetetlenül könyörögniük kell az ifjú párnak, hogy várja­nak? És mi lesz azzal a szerencsétlen menyasszonnyal vagy vőle­génnyel, aki nem tudja, hogy a jegyese, tudatosan vagy öntudatla­nul rákényszeríti ezt a stratégiát? Az ártatlan áldozat azt hiszi, sze­reimből házasodik, holott az igazság az, hogy az esküvő mögött rejlő igazi indítóok a dac.

Aki dacból házasodott, évek múltán alighanem egyre inkább érezni kezdi, hogy hibát követett el, de szégyenli bevallani. így az­tán a dacos fél továbbra is nyomorúságosán érzi magát. Ekkor kez­dődnek az igazi bajok.

A kisebbrendűségi komplexus leküzdése

■ A lány félszeg kis jószág, nem valami népszerű, pedig csinos. Az osztályvizsgán jó jegyeket kapott az iskolában, így ott biztonság­ban van, de szociálisan alacsonyabb rendűnek érzi magát. Csak ak­kor kerül be a bűvös körbe, amikor megismerkedik Dickkel, a jó­képű és népszerű osztálytitkárral. Nem csapja be azonban magát, pontosan tudja, miért fogadják be most inkább: az állandó fiúja miatt került a reflektorfénybe. Mellette tehát biztonságban érzi magát, holott amíg magányos volt, mindig egyedül járkált a folyo­sókon.

Ha létrának használta volna Dick barátságát ahhoz, hogy fel­nőjön, hasznosan változtathatott volna negatív énképén, ö azon­ban továbbra is semminek látta magát, ha nem volt a fiú társaságá­ban, és nem kapott tőle megerősítést. Dicknek egy meleg pillantá­sától, egy kedves szavától ez a kis Hamupipőke hercegnőnek érez­te magát. Amikor aztán az iskola befejezése után egy évvel Dick
minderre úgy reagált, hogy megkérte a kezét, nem tudott neki el­lenállni.

Persze, hogy szerelmes volt. Fiatalok milliói keringőznek végig a templom padsorai között pontosan ugyanebből a neurotikus ok­ból: azért kötnek házasságot, hogy felépítsék az énjüket. Hogy ez miért neurotikus? Mert senki más nem éreztetheti velünk, hogy érünk valamit. Az alacsonyabbrendűség érzése abból fakad, hogy rossznak tartjuk magunkat, mert viselkedésünk egy része rossz. Ezt nevezik önvádnak, ami bűntudatot, deressziót és alacsonyabb- rendűséget ébreszt. Nem számít, hol vagy, kivel vagy, vagy milyen jól viselkedsz, ha önvádoló vagy, akkor alacsonyabb rendűnek fo­god érezni magad. Ha házasságot kötsz Csodalény úrfival vagy kis­asszonnyal, az semmit nem változtat az állapotodon, azt a rövid időt kivéve, amíg megerősítést kapsz. Ám legyen csak a szerelmesed egy kicsit dühös rád, és minden alacsonyabbrendűséged tüstént visszatér.

Dick azt hiszi, hogy a felesége szerelmes belé. Gyakorlati­lag azonban csak azt az érzést szereti, hogy a férje társaságában ő is valaki. Ha a férje megvonja tőle ezt a támaszt, akkor kiborul, és végül kivész belőle az az érzés, hogy szerelmes. A házassági es­küvel megpecsételt, kimondatlan szerződés úgy szólt, a férjének továbbra is éreztetnie kell vele, hogy ő felsőbbrendű. Ezért fogad­ta fel – hogy leküzdje benne azt az érzést, hogy ő egy senki és semmi.

Az ilyen szerződésre alapozott házasságokban azonban néha szomorú fejlemények következnek be. A házasság korai szakaszai­ban a mi fiatal, félszeg virágszálunk imádni fogja ifjú-istenpárját, mert teljesen hibátlan, nem tehet semmi rosszat, és mindig jól ér­zi magát a társaságában. Csakhogy Dick nem isten. Derék fiatalem­ber, de a hangsúly a fiatalságán van. Nem tökéletes. Nem tudja mindig boldoggá tenni. Vannak alkalmak, amikor elügyetlenkedi a dolgokat, amikor félszeg és tapasztalatlan, mint férj. Ezeknek a fej­leményeknek a láttán a felesége a legrosszabbtól kezd félni, és vé­get vethet a mézesheteknek.

Ha le akarod gyűrni alacsonyabbrendűségi érzéseidet, akkor vállald a felelősséget a problémádért, és dolgozz rajta, hogy meg­oldjad. Ne bízd másokra, mert senki nem végezheti el helyetted ezt a munkát. Ha össze akarsz házasodni valakivel, akitől tanul­hatsz, és aki támogathat abban, hogy’ felnőjél – nagyon szép, na­gyon jó. De soha ne varrd a problémádat teljesen a párod nyakába. A feladat végső soron, még segítséggel is, a te feladatod. Bármi mást várni neurotikus képzelgés, és gyorsabban okoz csalódást és válást a házasságban, mint ahogy az „igent” kimondtad.

A társunk meggyógyítása

Hallottak már valaha terápiás házasságról? Valószínűleg nem, de az utolsó fillérjükbe lefogadom, hogy éppen eleget láttak már. Ez a házasság azon a kimondatlan szerződésen alapul, hogy az egyik fél a szülő szerepét fogja játszani benne, a másik pedig a gyerekét.

Ha fontosnak szeretnéd érezni magadat, és akkora a szíved, mint a Himalája, akkor elsőosztályü jelöltje vagy egy terápiás há­zasságnak. Vigyázz! Ebben az esetben szerelmednek az a lényege, hogy alkalmad van kapcsolatba kerülni valakivel, aki beteg, gyönge vagy gyerekes. Az ilyen ember ügy kihozza belőled dajkál- gató és anyáskodó ösztöneidet, hogy arra álmodban se gondoltál volna. Ennek a házasságtípusnak van egy másik neve is: „Florence Nightingale-házasság.” Ne tévesszük szem elől: a férfi is beleeshet ebbe a csapdába, ugyanolyan könnyen dajkálgathatja a feleségét, ahogy egy nő dajkálgathat egy férfit.

A terápiás házasságban azt akarjuk, hogy a párunk instabil és bi­zonytalan legyen, képtelen legyen döntéseket hozni, és minél éretlenebb, annál jobb. Ha másként volna, nem vonzódnánk az il­letőhöz. Versenyképtelennek kell lennie. El tudnak képzelni ekko­ra kutyaszorítót? Pedig gyakran pontosan ez a helyzet jön létre, mert legkönnyebben olyasvalakinek a társaságában érezzük ma­gunkat felsőbbrendűnek, aki nyilvánvalóan alsóbbrendű.

Egyes nők ezért mennek férjhez iszákosokhoz. Lehet, hogy a fe­leség időnként panaszkodni fog a férje felelőtlensége miatt, mert ügy kell besegíteni az ágyba, sőt időnként óvadékkal kell kihozni a sittről, de később pokoli jeleneteket rendezhet emiatt, és üjra megerősítheti a felsőbbrendűségét. Mindaddig, amig ez a viselke­dés kézben tartható, a házasság a maga vidám módján folytatód­hat: anyuci megszidja serdülő fiacskáját, miközben imádja azt a fontosságot, amit ily módon szerez, a férje meg biztonságban érzi magát, hiszen van valakije, aki törődik vele, de ettől még mindig érvényesíteni akarja a saját érdekeit.

Egyszerűen elképesztő, hogy egy ilyen házasságba mennyi rossz bánásmód belefér. Sylvia eltűrte, hogy Roger kártyázik, pedig ez­zel rákényszerítette, hogy állást vállaljon, amivel kihüzhatja a csa­ládot az adósságokból. Amikor Roger összetörte a családi kocsit, és elvették a jogosítványát, Sylviának kellett a másik kocsival mun­kába vinni. Eddig jó. Sylvia sok önfeláldozás miatt nagyszerűnek érezte magát. Minden alkalommal a helyzet magaslatára emelke­dett, akár egy nemes trójai, és ezt tudta is. Mi több, a barátnői meg a családja folyton dicsérgették, amiért minden válságot olyan re­mekül megold. Sylvia sütkérezett a dicsfényben – aztán Roger
egyszer csak otthagyta. Ez olyasmi volt, amire nem számított. Ez volt az Achilles-sarka, és most az egyszer nem tudta, hogy ezt ho­gyan oldja meg. A férj felelőtlenségének ezt a formáját már nem volt hajlandó eltűrni. Ez a stiklije már nem tüntette fel őt jő szín­ben, sőt kifejezetten rosszban, ami tüstént csökkentette a Roger iránti szerelmét. Nem volt többé sem képes, sem hajlandó a tera­peutája vagy az anyja lenni. Ezzel a tettével Roger tiltott területre lépett.

Nem minden terápiás házasság végződik szükségképpen ka­tasztrófával. Ha az erősebb fél csakugyan azt akarja, hogy a gyen­gébb fél nőjön fel végre, akkor nem fogja mindig kihúzni a csává­ból az iszákost, a szerencsejátékost, a semmirekellőt. Hogy újra Sylvia és Roger példáját hozzam fel, Sylvia annak idején segíthetett volna a férjén, ha nem hajlandó letenni érte az óvadékot, és kihoz­ni a börtönből. Hadd üljön ott, amíg csak rá nem jön: rajta múlik, hogy ne kerüljön bajba. Amikor Roger elveszítette az állását, Sylvia okosabban tette volna, ha mosolyogva otthon üldögél, ahelyett, hogy nekifog állást keresni, és elmegy dolgozni – a kamaszfiú így talán érett férfivá nőtt volna fel. Csakhogy ehhez a felnövéshez a maga részéről Sylviának is hozzá kellett volna járulnia: ha azt akar­ja, hogy Roger megváltozzék, neki is meg kellett volna változnia.

Ezeknek az irgalmas Florence Nightingale-eknek azt tanácso­lom, nézzenek szembe a valósággal. Ha a vőlegényük a házasság előtt bizonyos kifogásolható tüneteket mutat, bizton levonhatják a következtetést, hogy valószínűleg a házasság után is hasonló vi­selkedést fog tanúsítani. Vége legyen a képzelgésnek, hogy a sze­relem mindent legyőz. Szó sincs róla.

Ha a barátnőjük szórja a pénzt, készüljenek fel rá, hogy később vaskos számlákat fognak kapni. Ha az udvarlójuk pontatlan, min­dig elkésik, vagy nem értesíti magukat a programváltozásokról, készüljenek fel rá, hogy később is hasonlóan fog viselkedni.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az emberek nem tudnak megváltozni, csak azt, hogy olyan nehézségeik lesznek, amelyet csak sok kemény munkával lehet leküzdeni. Ne áltassák magukat például, és ne ringassák magukat abba a hitbe, hogy a férjük nem lesz magukkal tiszteletien, ha a szüleivel tiszteletlenül bánik. Le­het a randevúzó korszakban olyan édes, mint a méz, de mihelyt uj­júkon a gyűrű, esetleg úgy’ fog viselkedni, mintha az orrukba is ka­rikát akarna fűzni. A goromba viselkedés része a személyiségének, és lehet, hogy minden jó szándékuk sem lesz elég hozzá, hogy megváltoztassák a szokásait – amihez egyébként is szakszerű se­gítség kéne.

Félelem a vénlányságtól vagy az agglegénységtől

A jelek szerint semmi nem hajszol bele egyes fiatalokat gyorsab­ban a házasságba, mint az a félelem, hogy ha nem használják ki az első alkalmat, sose fognak házasságot kötni. Alighanem ez az egyik oka, hogy az érettségizendők vagy a frissen végzettek tigrisugrás­sal vetik rá magukat a házasság esélyére. Nőtlen/hajadon voltukat kudarcnak tekintik barátaik/barátnőik eredményeihez képest. Amikor a jő öreg bandát elkezdik felbomlasztani az esküvői haran­gok, azok, akik lemaradtak, néha elvesztik a fejüket, és rohannak az oltár elé, hogy ne érezzék magukat megalázva.

Gyakran a szülők taszigálják a gyerekeiket a korai házasságba, vagy azért, hogy lerázzák őket a nyakukról, vagy hogy legyűrjék magukban azt a félelmüket, hogy a gyerekeik sose fognak házassá­got kötni. Nem veszik észre, hogy semmi félni vagy szégyellni való nincs abban, ha valaki nem házas. Azok közül, akik korán kötöttek házasságot, sokak számára hamarosan eljön az a nap, amikor rájönnek, hogy elsiették a dolgot.

A fiatalok azért követik azt, aki elsőnek nősült vagy ment férj­hez, mert annak alapján ítélik meg önmagukat, amit elértek. Pszi­chológiailag teljesen tévesen ügy ítélik meg a dolgot, hogy ha nem sikerül párra találniuk, akkor mindenben teljes kudarcot vallot­tak. A viselkedésük alapján ítélik meg önmagukat, ami mindig sú­lyos hiba. Az ember soha nem azonos a cselekedeteivel. Ha kudar­cot vallunk egy feladattal, hát kudarcot vallottunk egy feladattal – ennyi az egész, semmi több. Mint személyiség senki soha nem te­hetségtelen azért, mert alul maradt egy népszerűségi versenyen, vagy mert esetleg elutasítják a barátai.

A hozzáállás az, amit számít. Az elutasítás nem fáj, csak ha hagy­juk, hogy fájjon. Valójában senki nem boríthat ki minket, csak ha hagyjuk. Fizikailag persze bánthatják az embert: lelőhetik, leszúr­hatják, elgázosíthatják, lerohanhatják, éheztethetik, összetörhetik a csontjait, vérét onthatják, belső sérüléseket okozhatnak neki. De nem sebezhetik meg érzelmileg úgy, hogy dühössé, deprressziós- ‘ sá, idegessé vagy megalázottá teszik. Ezt az ember csak saját maga csinálhatja magával.

Amikor valaki értéktelennek hiszi magát, mert nem henceghet el a mutatós jegygyűrűjével, az maga hajt keresztül magán egy ne­urotikus mángorlót. Egy férfi hiheti azt, hogy a legkülönfélébb okokból szeretik, de azt valószínűleg nem éri meg, hogy’ csak fel­használták valamire – le kell gyűrnie egy nő félelmeit, melyek sze­rint ez a férfi más, mint a többiek. Végül esetleg jő házasság is le­het a dologból, de mindaddig nem, amig az asszony ki nem növi azt a neurotikus okot, amiért férjhez ment.

Félelem a függetlenségtől

A korai házasságkötés egyik legneurotikusabb oka a felnőttségtől való félelem. A felnőtté válás kissé mindig fájdalmas, ezért az em­berek számtalan cselszövényt eszeinek ki, hogy elkerülhessék. Egyesek könnyen megbetegszenek, és inkább kiszállnak a verseny­ből, mintsem hogy szembenézzenek a kockázataival. Mások nem is próbálkoznak, mert félnek, hogy kudarcot fognak vallani. A leg­különfélébb stratégiákat alkalmazzák, csakhogy ne kelljen szem­benézniük a felnőtté válás kockázataival. Ezek egyike a korai há­zasság.

Mindez különösen a lányokra áll. Van-e jobb módja annak, hogy ne kelljen kipróbálni, mire képes egy lány, mint ha tizenhét éves korban háztartást alapít? Abbahagyhatja az iskolát, talán dolgozni se kell elmennie, teherbe eshet, és nevelheti a gy ereket. Tudom, nem könnyű dolog gyerekeket nevelni, és nem akarom, hogy a nők azt higgyék, lebecsülöm őket. De az a serdülő lány, aki ezt az utat választja, még nem tudja ezt. Azt hiszi, minden egyszerűen nagyszerű lesz, és megcsinálta a szerencséjét. Meg se fordul a fejé­ben, hogy fiatal, szakképzetlen férje, aki mérföldekre van a pálya­céljaitól, valószínűleg még túlságosan éretlen ahhoz, hogy ellássa férji és apai kötelességeit. Azon fogja kapni, hogy kinn lóg a haver­jaival a sarkon, szeret sokat hetyegni és piálni, ahelyett hogy ifjú nejével töltené az idejét. Otthon fogja hagyni a pöttöm lakásban, ahol talán nem lesz más társasága, csak az újszülött kisbabája. Cso­da-e hát, ha a fiatalabb korosztályokban magasabb a válások ará­nya?

Azok a fiatal nők, akik a szülőktől való függőségből vetik bele magukat a férjüktől való függő viszonyba, talán soha nem fogják megtapasztalni, milyen az, amikor az ember maga keresi a kenye­rét, saját otthont teremt magának, és saját kocsija van. Nem fognak utazni, és nem fognak megismerkedni sok-sok érdekes férfival, akikkel hajadon barátnőik megismerkedhetnek. És a legtöbbjük­nek nem sok mulatságban lesz osztályrészük.

Amikor a mélyére ásunk, kiderül, hogy ezek a fiatal nők félelem­ből mennek férjhez. Nem bíznak abban, hogy egy időre egyedül is szembe tudnak nézni az élettel. Olyan férfihoz mennek, aldt erős­nek látnak, és akire támaszkodhatnak. Ez rendszerint nem is nagy baj, ők azonban ezt nem azért teszik, hogy felnőjenek, hanem azért, hogy elkerülhessék a felnőttséget. Belőlük lesznek aztán azok az asszonyok, akik harmincas éveikhez érve otthagynak csa- pot-papot, és mindent ki akarnak hozni az életből, amit fiatal lány­korukban elmulasztottak: nem randevúztak egy csomó különféle fickóval, nem jártak társaságba, nem utaztak, és nem ismerkedtek

meg a munkahelyükön érdekes emberekkel. Később gyakran sze­retnék befejezni az iskoláikat is.

Azoknak a fiataloknak a számára, akik házasságot akarnak kötni, mielőtt belekóstolhattak volna az életbe, van egy tanácsom: fussa­nak, de ész nélkül. Egy szép napon még meg fogják nekem köszönni. Amikor az ember idősebb lesz, talán ügy a huszas évei­nek a derekára, érettebbé válik, és jobban fel van készülve arra a nagy eseményre, amely boldoggá és elégedetté teheti: egy egész­séges házasságra.

Nagy hibát akkor követünk el, ha azért kötünk házasságot, mert továbbra is gyerekes módon függeni akarunk valakitől, aki erő­sebb nálunk. Attól nem válhatunk erősebbé, ha másokra támasz­kodunk. Miéi inkább támaszkodunk saját magunkra, annál bizton­ságosabban fogjuk érezni magunkat. Tanuljunk meg saját döntése­ket hozni, kövessük el a saját hibáinkat, de tanuljunk a tévedése­inkből, és próbálkozzunk újra. Ha néhány évig kitartunk e mellett, végül elég biztosnak fogjuk érezni magunkat döntéseinkben. Ha csak ülünk a fotelben, és hagyjuk, hogy a házastársunk irányítsa az életünket, neki egyre nagyobb lesz az önbizalma, mig jómagunk egyre kevésbé leszünk magabiztosak.

A visszavágás

A házasságkötésnek ez azért különösen szomorú oka, mert nem csak egy, hanem két neurotikus összetevője van. Tegyük fel, hogy’ vesztesként kerültünk ki egy’ szerelmi kapcsolatból. Utána aztán meglepően hamar egyszer csak azon kaphatjuk magunkat, hogy már házasok is vagyunk 1) hogy dacoljunk az illetővel, aki elutasí­tott minket; és 2) hogy bebizonyítsuk önmagunknak, mégiscsak van valaki, akinek a számára kívánatosak és szeretnivalók vagyunk.

Azok a visszavágás miatt kötött házasságok, amelyekkel találkoz­tam, rendszerint nem jól sikerültek, mert kétség és fájdalom ve­tett rájuk árnyékot: az egyik fél kételkedett a kivánatoságában, ugyanakkor fájt neki, hogy’ előzőleg visszautasították. Ha egy’ ilyen házasság mégis beválik, ügy’ érzem, inkább a jó szerencsének, mintsem a jő tervezésnek köszönhető.

Különösen szomorú ebben a tisztességtelenség az ártatlan áldo­zattal szemben, aki azt hiszi, hogy az előző ügy halott dolog, és az új szerelem a saját értékénél fogva virul. Sző sincs azonban erről, ha a menyasszony, miközben végigvonul a templom-hajón, azt for­gatja a fejében, hogy na, most bosszút állt, truccolt a korábbi fiújá­val. Ez igazságtalanság, mert a maga kicsinyes céljaira használja ki a vőlegényt, aki alighanem teljesen elképedne, ha tudná, hogy vo- taképpen mis is történik.

Ha, miután kiszerettünk valakiből, azon kapjuk magunkat, hogy hamarosan újra szerelmesek lettünk, legyünk szkeptikusak ezzel az érzéssel szemben. Komoly esély van rá, hogy az indítőokaink neurotikusak és dacosak. Adjunk rá időt magunknak, amíg túlju­tunk az előző kapcsolaton. Csak akkor állunk készen egy újabb ko­moly kapcsolatra – beleértve a házasságot is -, amikor már nyu­godtan tudunk beszélni az előzőről, anélkül, hogy idegesek len­nénk, vagy könnyekben törnénk ki, amikor már csak ritkán jut eszünkbe korábbi szerelmünk, és képesek vagyunk újra élvezni az embereket meg a szórakozást; de különösen akkor, amikor talál­kozunk régi szerelmünkkel, és úgy tudjuk feldolgozni magunkban a találkozást, mintha csak egy régi barátunkkal találkoztunk volna, aki nem több, mint jö barát.

Félelem, hogy fájdalmat okozunk a másiknak

Mielőtt pszichoterapeuta lettem, nem tudtam, milyen sok ember köt házasságot annak ellenére, hogy nagyon szeretné megszakíta­ni a kapcsolatot. Mégis belemennek, mert különben mélységes bűntudatot éreznének, amiért fájdalmat okoztak a másiknak.

–         Soha nem lett volna szabad férjhez mennem Oscarhoz – mondta nekem egyik konzultációnk alkalmával Mabel. – Többször is megpróbáltam kimászni belőle, de nem tudtam.

–         Miért nem? – kérdeztem.

–         Oscarnak akkora fájdalmat okoztam vele, hogy egyszerűen belebetegedett. Néha még sírt is. És mikor egyszer elhatároztam, hogy szakítok vele, azt mondta, nem tud nélkülem élni, és öngyil­kos lesz, ha nem leszek a felesége. Mit tehettem volna?

–         őszinte lehetett volna, és szakíthatott volna. A jövőbeni visel­kedéséért pedig az ő vállára rakhatta volna a felelősséget, mert azért csak ő lett volna felelős.

–         De hogyan élhettem volna azzal a bűntudattal, hogy a halálba hajszoltam? – tört ki érzelgősen.

–         Úgy, hogy ráeszmél, erre nem képes. Akkor se hajszolhatta volna öngyilkosságba, ha akarja. Sőt hogy egy lépéssel tovább menjünk, még azért sem maga volt felelős, hogy Oscar kiborult, amikor visszautasította. Ezt mind ő csinálta, és nem maga. Nem a maga tervei miatt izgatta fel magát, hanem azért, amit a maga ter­veiről gondolt magában. Más szóval: az emberek mindig maguk borítják ki magukat. Igazságtalanul és alaptalanul kárhoztatja ma­gát, ha mások neurotikusán reagálnak a maga viselkedésére.

–         Ezen még gondolkodnom kell. Igaznak érzem, és pontosan ezt szerettem volna hallani. De hát akkor mit kellett volna monda-

 

nőm neki, évekkel ezelőtt, és mit mondjak neki most, amikor azt próbálja éreztetni velem, hogy bűnös vagyok?

– Mondja meg neki, hogy sajnálja, amiért felizgatja magát a ma­ga viselkedése miatt, de esze ágában sincs meggondolni magát, csak azért, mert ő ki van borulva. Ha túl akar jutni a kiborulásán, az rajta múlik. Változtasson a neurotikus gondolkodásán, és gon­
dolkodjék egészségesen. És mondja meg neki, ha erre egyedül nem képes, forduljon pszichológushoz, az majd megtanítja rá, ho­gyan kell. Ha pedig erre nem hajlandó, akkor legalább olvasson el egy jó könyvet a témáról.

Ez a tanács mindenkire vonatkozik. Ha valakit mások könnyen manipulálnak, és megpróbálják a bűntudatán keresztül irányítani, az nézzen utána az uj pszichológiai elképzeléseknek. El fog képed- ni, mekkkorát tévedett, és milyen ostobán viselkedett éveken ke­resztül, amikor engedte, hogy mások érzelmi zsarolással irányít­sák az életét. Ezt nem szabad hagyni.

Házasság szerelemből vagy a szex miatt

A népi bölcsesség néha valahogy’ népi ostobasággá fajul. Emlék­szem, egyszer eljött hozzám tanácsadásra egy kedves fiatal nő, aki már kétszer elvált, és éppen újra férjhez készült menni. Minden al­kalommal nem csak szerelemből kötött házasságot, hanem fura módon éppen a szerelem miatt. Fejébe vett ugyanis egy furcsa „ideát”: ha egyszer ügy érzi, hogy megzendültek szívének húrjai, akkor férjhez kell mennie az illető fickóhoz. Úgy vélte, a szerelem­ből nyílegyenesen házasság lesz, és kész, a dolog ilyen egyszerű.

Mit sem számított neki, hogy egyik férjét sem ismerte valami jól, hogy egyes dolgokban nyilvánvalóan összeférhetetlenek voltak, amiből óhatatlanul zűrök lesznek, és hogy ugyanolyan könnyen beleszerethetett volna néhány más férfiba is, ha alkalmat ad rá ma­gának. Automatikusan a szivére hallgatott, és úgy érezte, erre készteti a gyerekkorában hallott tanács is, miszerint a szerelem meg a házasság olyan, mint a kéz meg a kesztyű. És készen állt har­madszor is ugyanazt megtenni.

Ugyanennek a témának egyik variációja – különösen idősebb nők esetében -, miszerint a lánynak férjhez kell mennie a férfi­hoz, ha közösült vele. Ha nem tenné, az promiszkuitás volna. Né­hány évtizeddel ezelőtt még sok nő gondolkodott így, és egyesek talán még ma is így gondolkodnak. Sok értelme azonban nincs, és örömmel látom, hogy ez a népi „bölcsesség” kezd kimenni a divat­ból.

Menekülés egy boldogtalan családból

Amikor egy tizenéves kamasszal évekig ordítoznak, amikor a ma­ma boszorkány, vagy a papa részeges, könnyű belátni, hogy a gye­rek miért szeretne már régóta összepakolni és elköltözni. A fiúk közül ilyenkor sokan beállnak katonának, vagy elmennek autó­stoppal Timbuktuba, vagy elszegődnek egy Dél-Afrikába tartó gőzösre. Abban a pillanatban, amint nagykorúak lesznek, menekül­
ni akarnak abból a szomorú, néha őrült családi életből, amelynek addig ki voltak szolgáltatva. Néha viszont helyben szereznek ma­guknak munkát, aztán tüstént keresnek valakit, aki majd ügy sze­reti őket, ahogy szerették volna, ha otthon szeretik őket.

A lányok inkább hajlamosak a házasságot választani, hogy elme­neküljenek az örömtelen családi otthonból, ők a legutóbbi időkig nem tudtak olyan könnyen bejutni a katonasághoz, az autóstop veszélyes volt számukra, a legtöbb hajón pedig nem alkalmaznak nőket. így aztán mi más maradt egy lány számára, mint hozzákötni az életét valakihez, aki szereti, és különb életet ígér számára? Né­ha talán a lány is szereti az illetőt, de ez nem feltétlenül szükséges, hiszen igazából csak azt akarja, hogy valaki mentse meg a lehetet­len szüleitől és a családi rémségektől.

Miért ne? Ugyan mi vesztenivalója lehet? Lehet, hogy sok. Ha szerencséje van, és jó házasságot köt, akkor megszűnnek a bajai. Valószínűbb azonban, hogy csöbörből vödörbe kerül. Aki kétség­beesetten ki akar mászni egy csúnya csávából, nem lehet váloga­tós: azt akarja, bármi áron szabadítsák ki, és ezért néha ezt a bár­milyen árat meg is kell fizetnie. Ezek a lányok meggyőzik magukat: idővel majd csak megszeretik a házastársukat, és annak csúnya hi­bái is majd csak megszűnnek, ha elegendő szeretetet mutatnak iránta. Azt hiszik, a dolgok csak jobbra fordulhatnak, mert pilla­natnyilag a mélyponton vannak.

Az igazság ezzel szemben egészen más. A legértelmesebb dolog mindaddig elviselni a rossz családi otthont, amíg nem tudjuk el­tartani magunkat. Az a gyerek, aki egy ilyen otthonból kerül ki, va­lószínűleg túlságosan sebzett és érzékeny, túl dühös és elkesere­dett, túlságosan zűrzavaros és túlságosan fiatal ahhoz, hogy bárki számára jó partner lehessen. Ha valaki évekig neurotikus szülők­kel él, annak meg kell lépnie, de aztán szüksége van egy kis békére és nyugalomra. Adjunk magunknak esélyt, hogy magunkhoz tér­jünk a kínos évek után, és csak aztán gondoljunk házasságra, ha éppen arra szottyan kedvünk.

 

A házasság értelmes okai

Hogy mennyi esélyünk van jó házasságra, az attól függ, mennyire befolyásolja a házasság melletti döntésünket az előbb felsorolt ne­urotikus okok valamelyike, illetve mennyire határozza meg egy vagy több a következő ésszerű és érett okok közül.

Partnerkapcsolat

Partnerünk mindenekfelett és legelsősorban olyasvalaki lehet, aki­nek élvezzük a társaságát. Ha boldog házasságot szeretnénk, jobb, ha a házastársunk barát számunkra, haver, mint a többi barát vagy barátnő. Amikor éppen nem élünk házaséletet, amikor nem kere­sőre, eltartóra, vagy szakácsnőre van szükségünk, a legfontosabb tulajdonság, amit a szerelmesünkben keresünk, hogy társunk és barátunk legyen.

„Ha egy házaspár együtt teniszezik, együtt is marad.” Nem tu­dom, csakugyan igaz-e ez a mondás, de nem volnék meglepve, ha igaznak bizonyulna. Persze mondhattam volna ugyanezt másként is: az a házaspár, amelyik együtt kertészkedik, úszik, biciklizik, síel vagy bridzsel, az együtt is marad.

Azok a házasságok kerülnek bajba, ahol a házasfeleknek kevés közük van egymáshoz, és szűk a közös érdeklődési körük. Ugyan­úgy, ahogy valaki boldogtalan egy ügyvédi irodában, mert igazából festeni szeretne. A házasság üzlet, és minél több közös törekvése van az üzletfeleknek, annál jobban kijönnek egymással.

Szerintem a partnerkapcsolat olyan hallatlanul fontos cél a há­zasságban, hogy külön is hangsúlyoznom kell, elsősorban azoknak a romantikus telkeknek, akik állandóan összetévesztik a szerelmet a partnerkapcsolattal.

A romantikus férfi (a szó legrosszabb értelmében) olyan okok­ból szerelmes a barátnőjébe, amelyeket csak homályosan tudna megfogalmazni. Lehet, hogy azért imádja a lányt, mert az számos neurotikus szükségletét kielégíti. Azt akarja, hogy mindig vele te­gyen, és nem tudja nélküle elképzelni az életét. De jó partnere lesz-e? Ez már egész más káposzta, és erre nem sokat gondol.

Tapasztaljuk ki, élvezzük-e a partnerünk társaságát. Figyeljük meg, hogy érezzük magunkat, amikor nincs velünk. Hiányzik-e a főztje, a házimunkája, a szex vagy azok a kegyek, amelyekben rendszerint készségesen részesít minket? Ha csak ezek hiányoz­nak, akkor nem szükségképpen hiányzik a társasága, mert ezeket a dolgokat akkor is megkaphatjuk, ha megfizetünk érte valakit.

Ha elmennek valahova kettesben vacsorázni, és a vacsora alatt nagyrészt sikerül fenntartaniuk a beszélgetést, akkor azt monda­nám, élvezik egy más társaságát.

Ha hosszú autóútra mégy a házastársaddal, vannak-e hosszú, né­ma időszakok, amelyek gyakorlatilag akkor kezdődnek, amikor ki­hajtasz a kapun, és addig tartanak, amíg meg nem érkezel az úti­célhoz? Ha igen, akkor barátként aligha teltek sok örömöt egymás társaságában.

Röviden, ha nem tudtok társalogni egymással, anélkül, hogy le­feküdnétek, együtt dolgoznátok valamin, vagy vendégeket fogad­nátok, akkor a társas kapcsolat nem erőssége a házasságotoknak. Ha úgy érzitek, szerettek együtt lenni vele, a legjobb barátotokkal, az biztosíték arra, hogy bölcsen választottátok meg a házastársato­kat. Fütyüljetek rá, hogy mennyire jóképű vagy csinos a partnere­tek, milyen gazdag, mennyire tapintatos és figyelmes, fütyüljetek minden másra. Ha mindezek a jő tulajdonságok együttesen sem hatnak oda, hogy szeretnétek a társaságában lenni, akkor felejtsé­tek el az illetőt.

Biztonságos és kényelmes szexuális élet

Nézzünk szembe vele: a férfiak meg a nők azért kötnek házassá­got, mert így jobban kielégíthetik szexuális igényeiket, mint bár­miféle más formában.

– De miért kellene ahhoz házasságot kötni, hogy az ember sze­xuális életet éljen? – merül fel a kérdés.

Nem kell szükségképpen házasságban élni ahhoz, hogy az em­ber szexuális életet élhessen, de én nem is ezt mondtam. Mindig jobb azonban házasságban élni, ha valaki azt akarja, hogy a szex ésszerűen biztonságos és kényelmes legyen. Míg egy nős férfinak vagy egy férjes asszonynak csak oda kell bújnia a partneréhez, ha szexuálisan közeledni akar, a magányos embernek, amíg ágyba bújhat a szerelmével, végig kell csinálnia egy sor olyan szertartást, amelyhez képest egy királyi koronázás csak hétköznapi esemény.

A házasságon belüli nemi élet nem csak a betegségektől óv meg jobban, hanem a nem kívánt terhesség esetén is sokkal kevesebb nehézséget okoz. Akik házasságon kívül kerülnek ebbe a kutyaszo­rítóba, azoknak életük legkínosabb döntéseivel kell szembenézni­ük. Vegyem feleségül a lányt? Váljak el a férjemtől? Menjek, kapar – tassam ki magam? Borítsuk fel mind a két családot? Viseljem ki a terhességet és neveljem fel a gyereket a sajátomként? Adjam örökbe? Mondjam meg a férjemnek, hogy nem az övé? Mondjam neki azt, hogy az övé? És így tovább.

Egy házaspárnak ezzel szemben csak azt kell eldöntenie, hogy meg akarja-e tartani a gyereket, a többi magától adódik. Ez rop­pant kényelmes.

A házasság még mindig a gyermeknevelés legjobb intézménye Számos gyermeknevelési kísérletet folytattak már, amelyek során a vér szerinti szülőket teljesen kirekesztették. Kínában az állam egyre nagyobb részt vállal a gyermekek nevelésében, hasonlókép­pen az izraeli kibucok is. Ha a szülők szerepének csökkentése el is
könyvelhet bizonyos sikereket, mindent egybevetve a jelek szerint nem jár egyértelmű előnyökkel, ha a szülőket mellőzve másoknak adják át a gyermeknevelést.

Legtöbb házaspár szeretne gyerekeket, és ami fontosabb, ők is szeretnék felnevelni őket. És ha a szülők, mint szülők, jól végzik a dolgukat, a gyermeknevelés ugyanolyan örömöt szerezhet szá­mukra, mintha őket is szerető és értelmes szülők nevelték volna fel. Kevés olyan tartós és becses emlékünk van, mint éppen a csa­ládunkról meg arról az időről, amikor felnőttünk. Nincs az az isko­la, vagy főiskola, nincs az az egymásra vigyázó gyerekekből álló közösség, amelytől ugyanazt a boldogító érzést kapnánk, mint a szülő vagy gyám csókjától, ölelésétől, szerető szavától.

Tény ami tény: napjainkban egyre több házaspár dönt ügy, hogy nem alapít családot. Ez azonban csak megerősíti az érvelésemet, mert azt jelenti, hogy akik szeretik a gyereket, azok vállalják, azok viszont, akik nem szeretik őket, nem csinálnak gyereket. így lassan elfogy a felnőtteknek az a jelentős százaléka, akik a múltban többször is szülők lettek, de terhesnek tartották ezt a szerepet.

Sajátos, egyéni életstílus kialakítása

Társadalmunk előnyben részesíti a házaspárokat. Sokkal valószí­nűbb, hogy a házastársunkkal együtt hívnak meg valahová vacsorá­ra, minthogy csak minket, egyedül. Ha részt akarunk venni lakó­helyünk társadalmi életében, könnyebben megy, ha házasságban élünk.

Ám sok minden más is van, amit a házasságban könnyebb elérni. Különösen nők számára. Judy mindig szeretett volna részt venni egy kisvárosi főiskola társadalmi életében. Okos lány volt és mű­velt, és szeretett érdekes, okos emberekkel együtt lenni. Ahhoz azonban nem volt se elég pénze, se elég ambíciója, hogy maga­sabb tudományos fokozatot szerezzen, tehát állást kaphasson egy patinás főiskola valamelyik tanszékén. Szerette viszont azt a légkört, amelyben a férfiak tvidzakót hordanak, szombat estén­ként színházba mennek, aztán megisznak pár koktélt valamelyik barátjuknál, és amelyben az élet békés és méltóságteljes.

így aztán mit csinált Judy? Ambícióinak megvalósításához nyil­vánvalóan férjhez kellett mennie, férjhez is ment, de nem akárki­hez, hanem egy főiskola dékánjához. Egy csapásra megteremtette magának azt az életstílust, amelyben mindent megkapott, amit csak valaha akart.

Dörzsölt volt? De mennyire! Tudta, mit akar, és nem érte be ke­vesebbel. Persze, ezt az tette lehetővé, hogy bájos és vonzó volt. De igazából az elszántságával szerezte meg magának, amit akart,
és amiből fikarcnyit sem engedett. Időközben megismerkedett egy építészmérnökkel is, aki hamarosan megkérte a kezét. A férfi gazdag volt: saját repülőgép és pompás ház. Viszont nem volt: filo­zófiai doktorátusa és tanszéki állása. Judy kedvelte a hapsit, jóké- pűnek és intelligensnek tartotta, csak éppen a férfi nem beszélt azokról a kulturális és tudományos témákról, amelyek őt érdekel­ték. Azokban a társaságokban, ahová elmentek, a férfiak tisztán it­ták a whiskyt, és üzleti ügyekről beszélgettek. Judy hiányolta azo­kat az udvarias összejöveteleket, ahol a vendégek bort vagy teát kortyolgatnak, és könnyedén eltársalognak egy-egy könyvismerte­tésről vagy egy kiállításról. Ez óriási különbséget jelentett számá­ra. Sok férfiba beleszerethetett volna, akik tetszettek neki, de nem volt hajlandó komolyan szóba állni senkivel, akivel nem élhetett volna ügy, ahogy azt megálmodta. Brávó, Judy!

 

Törvénnyel kellene betiltani!

Mostanára már nyilvánvalónak kellene lennie, hogy erősen ellen­zem a fiatal korban kötött házasságokat. A fiatalok nagy többsége neurotikus okokból lép házasságra, amikor a jellemük még fejlő­dőben van, és néhány év múlva egészen más emberekké válhatná­nak, mint a házasságuk előtt voltak. Ám azokban az években, ame­lyeket azzal kellene tölteniük, hogy élvezik az életet és a szabadsá­got, nyomasztó kötelességeket vesznek a vállukra – mégpedig mindezt a szerelem nevében. Ezen csak sírni lehet.

Két olyan dolog van, amelyet az emberek a jelek szerint min­dennél jobban megbánnak. Az egyik az, hogy nem szereztek maga­sabb iskolai végzettséget. Sokan hamar rájönnek, hogy iskolázot­tabb kortársaiknak nagyjában és egészében biztonságosabb az éle­tük, érdekesebb a munkájuk, és végső soron több hatalmat szerez­hetnek maguknak. Akik fiatal korukban kinevették azokat, akik ta­nultak, egy életen át bánhatják.

A másik dolog, amit a legtöbbször megbánnak, mint az elsőt, az, hogy túl fiatalon házasodtak. Sok sürgős hívást kaptam depresszi­ós páciensektől, akik meg akartak halni, mert szegények voltak, túl korán túl sok gyerekük született, vagy éretlen, önző vagy erő­szakos ember lett a házastársuk. Addigra azt is megtanulták, hogy más dolog szeretni valakit, és más dolog összeházasodni vele.

Annak idején nem voltak hajlandók odafigyelni azokra a tények­re, amelyek mind azt követelték, hogy várjanak. A szerelem soha nem olyan vak, mint fiatalkorban. A fiatalok még nagyon keveset tudnak, de azt hiszik, hogy már nagyon sokat. Teljesen figyelmen
kívül hagyják azt a tényt, hogy minél alacsonyabb a házasságkötési életkor, annál jobban nő a válások arányszáma. Én, ha meglenne hozzá a hatalmam, pontosan ezért törvényt hoznék, amely hu­szonötéves kor alatt megtiltaná a házasságot. Felháborítóan hang­zik? Akkor miért szabunk korhatárt az autóvezetésre, az ivásra, a szavazásra, a katonai szolgálatra, és számos más tevékenységre? Mert felismertük, mekkora veszélyt jelent, ha engedjük, hogy egy tízéves gyerek szódás whiskyt rendeljen magának, vagy odaadunk neki egy négyszáz lóerős kocsit, hadd száguldozzon vele az autó­pályán. A legtöbb cselekvéshez szükséges egy minimális életkor, amelyen alul az illető cselekvést nem lehet értelmesen és bizton­ságosan végrehajtani.

De mi van azzal a tizenéves lánnyal, aki felcsináltatja magát? Per­sze, ez a bökkenő. És ez a magyarázata annak, hogy az efféle törvé­nyek miért nem válnak be. De ha ügy gondolnám, hogy csak félig- meddig is van némi esély, korteshadjáratot indítanék egy ilyen törvény mellett. Legyünk reálisabbak: ezt a problémát nem annyi­ra törvényekkel, mint inkább neveléssel lehetne megoldani. Ha eljön majd az a nap, amikor az emberek realisztikusabban szemlé­lik a házasságot, akkor néhány, a múltban általános hiba is jórészt a múlté lesz. Ez az egyik ok, amiért megírtam ezt a könyvet. Ha csak annyi hatása lesz, hogy az emberek akár csak egy évvel is el­halasztják a házasságkötésüket, akkor úgy érezném, máris megér­te a fáradságot.

Azok az emberek, akik a fejezet első részében felsorolt irracio­nális okokból kötnek házasságot, tulajdonképpen érzelmi zava­rokban szenvednek, és ugyanúgy diagnosztizálni kellene őket, mint a más pszichológiai rendellenességekben szenvedő sorstár­saikat. Szívesen bevezetném a „szerelmi neurózis” fogalmát azok­ra az emberekre, akik ilyen önsorsrontó és irracionális dolgokat akarnak elkövetni, és akiket annyira elvakít a „szerelem”, hogy fél­tenünk kell a jövőjüket.

összefoglalva: sokkal egészségesebb volna társadalmunk számá­ra, ha sokkal nehezebb lenne házasságot kötni, de valamivel könnyebb lenne elválni.

 

Az elmúlt másfél év során elkezdtem statisztikát készíteni azokról a házaspárokról, akik házassági tanácsadásra jöttek hozzám. Az el­ső beszélgetés során mindig megkérdeztem az egyik felet vagy mindkettőt, mi a legfontosabb oka a házassági bajaiknak.

Amíg tovább nem rendszereztem ezeket az adatokat, a boldog­talan házasságok harmincöt különféle okát soroltam fel. Mivel egyesek csak árnyalatnyit különböztek egymástól, csoportosítot­tam őket, és a következő táblázathoz jutottam el:

Fontosabb házassági frusztrációk

Harag és uralkodnivágyás	58
Visszautasítás	37
Passzivitás és függőség	30
Szexuális problémák	26
A partnerkapcsolat hiánya	25
A család	24
Neurotikus viselkedés	15
Összesen	215

 

Harag és uralkodnivágyás

Ebben a táblázatban vannak meglepő elemek, de vannak olyanok is, amelyek csak megerősítik korábban már előadott nézeteimet. A Nyugi c. könyvemben például kimutattam, hogy a lakosság egé­szében a harag különféle formái a legelterjedtebb emocionális za­varok. A táblázatból láthatjuk, hogy a házasságban élő emberek
minden más tényezőnél gyakrabban panaszkodnak házastársuk szüntelen dühöngése és irracionalitása miatt.

A nők arról számoltak be, hogy a férjük rendszerint basáskodó és dühös. Negyvenegyen panaszkodtak erről. Önmagában is alig­hanem ez lehet a házassági frusztrációk leggyakoribb oka. Miért? Azt hiszem, két okból. Először is a férfi azt hiszi, azért, mert férfi, ő a király. Századokon át ezt tanították nekik. A másik ok, amiért ennyien panaszkodnak a férj ellenséges viselkedésére, hogy a nők ezt már nem tűrik el. Kialakult bennük egy új érzés, az egyenlősé­gé, és fel vannak háborodva, amiért igazságtalanul bánnak velük, így aztán kiállnak a jogaikért, amitől a férjeik a plafonra másznak. Biztos vagyok benne, hogy ha a nők nem borították volna ki a bilit, és elfogadták volna a dolgokat olyannak, amilyenek, sokkal keve­sebben számoltak volna be arról, hogy a férjük dühöngeni szokott, egyszerűen azért, mert a férfiakat nem frusztrálta volna, hogy a fe­leségük egyenlőségre törekszik. Ha egy asszony arra kéri a férjét, hogy segítsen összeütni a vacsorát, miután hazamentek a munká­ból, mit kell csinálnia egy derék, telivér, „normális” férfinak? Csöndesen és békésen segíteni az asszonynak? Azt aztán nem. Er­ről szó sem lehet, mert a főzés nem férfimunka. így aztán a férj or­dít és tombol, de csak azért, mert a feleségének volt mersze erre megkérni. Az asszony még néhány évvel ezelőtt is egész nap dol­gozott az irodában, aztán szépen hazament, megfőzte a vacsorát, elmosogatott, és mielőtt ágyba bújt volna, még berakott egy adag szennyest a mosógépbe.

Remélem, a hölgyek nem hátrálnak meg dühös férjeik elől. Mi férfiak is rendes fickók vagyunk, és ha elég időt kapunk rá, hogy hozzászokjunk az új normákhoz, meg tudunk tanulni együtt élni a nőkkel, és továbbra is szeretni őket, még ha nem ugranak is min­den parancsunkra.

Egyik volt páciensem levele jól illusztrálja, néha mi történik, ha egy addig lábtörlőnek használt feleség a sarkára áll, és nem hagyja, hogy továbbra is kihasználják.

Kedves Hauck doktor!

Emlékszik még rám? Én voltam a lassan tanuló csaj a terápiás csoportjában, ahol megpróbáltam túltenni magam a férjem ba- sáskodásán. Most már remekül vagyok, pedig a férjem még min­dig ordibál, és játssza a főnököt. De én ezt most már csak üres du­mának veszem. Végre kezdem kapiskálni, amit maga javasolt.

Még mindig üvöltözik, de már nem tart sokáig, és már nem fé­lek tőle. Nagyon sokat tanultam. Csak azt sajnálom, hogy nem mentem el évekkel korábban magához tanácsadásra.

Amikor hazamentem, minden terápiás ülésünk után nagyjá­ból leírtam a megjegyzéseit. Időnként újra elolvasom ezeket, és mindig segítenek. Időnként még egy kicsit depressziós vagyok, de meg tudok birkózni vele, mert fegyelmezem a gondolataimat, és újra meg újra olvasom a könyvét (Hogyan gyűrjük le a depresszi­ót?) Mostanában sokat olvasok, és nagyon élvezem, mert amikor depri voltam, vagy egy évig még újságot se olvastam,- egyszerűen képtelen voltam odafigyelni.

őszinte híve Mrs. B.

Mindazok (beleértve a férfiakat is), akik szeretnék, ha dühös és basáskodó partnerük leszállna róluk, kisebb forradalmakra szá­míthatnak, amikor belekezdenek az új játékba. Házastársuk nem fogja passzívan elfogadni önérvényesítő törekvéseiket. Először egyszerűen elkezd ordítozni vagy vádaskodni, aztán áttér a fenye­getőzésre. Ha ezzel nem tudja térdre kényszeríteni a partnerét, akkor esetleg megfenyegeti, hogy elválik, vagy viszonyt kezd valaki mással. A végső stádium az igazán rázós, amikor esetleg fizikai erőszakhoz folyamodik, vagy öngyilkossággal fenyegetőzik. Nem számít! Ha igazán akarjuk az egyenlőséget, akkor rengeteg zsaro­lást kell elviselnünk, amíg a partnerünk beadja a derekát. Közben pedig számíthatunk rá, hogy egyik stratégiával a másik után pró­bálkozik, abban a reményben, hogy majd csak engedünk. Ne en­gedjünk! Ritkán őrizzük meg partnerünk megbecsülését, ha en­gedjük, hogy lábtörlőnek használjon bennünket, és ha nem kapjuk meg tőle a megbecsülést, akkor szerelmet sem kapunk. Mivel a há­zasságunk a tét, tegyük nyugodtan kockára, a saját érdekünkben, és akkor esetleg megmenthetjük. Ha beadjuk a derekunkat, mint egy rémült nyuszi, azzal még nem biztosítjuk a házasságunkat, vi­szont olyan boldogtalanok leszünk, hogy végül már kisebb gon­dunk is nagyobb lesz annál, hogy házasok vagyunk-e vagy sem. Ak­kor lehet, hogy mi akarunk majd válni, mert hagytuk, hogy a há­zastársunk ilyen szerencsétlenné tegyen minket.

Sokkal könnyebb feladat lesz kiállni a jogainkért, ha emlékeztet­jük rá magunkat, hogy bizonyos előnyök reményében mentünk bele a házasságba, és mint minden más üzleti megállapodás eseté­ben, jogunk van panaszt emelni, ha a partnerünk megszegte az ígéreteit. Soha nem éreznénk magunkat bűnösnek azért, ha fize­tésemelést, több szabadságot, jobb munkakörülményeket és ilyes­miket akarnánk a munkahelyünkön, igaz? Akkor miért tűrjük el, hogy a házasságunkban rosszul bánjanak velünk? A házasság üzlet,
és ha nem kezeljük üzletként, akkor végül azzal töltjük el az éle­tünket, hogy másokat boldoggá, magunkat viszont szerencsétlen­né tesszük.

 

Visszautasítás

A házasságban a második leggyakoribb frusztráció (37. old.) a sze­relemhez, a féltékenységhez, a régi nagy szerelmekhez és a vissza- utasítottság érzéséhez kapcsolódik. Itt foglalkozunk a hűtlenke­dés vágyával is. Négy olyan páciensem is akadt, akik felismerték, hogy túlságosan fiatalon kötöttek házasságot, és rettenetesen sze­rettek volna más romantikus kapcsolatokat is létesíteni.

A korai házasságkötés egyik gyakori következményét mutatja az a tizenöt páciensem, akikből teljesen kiveszett a szerelem, mert rájöttek, hogy mind filozófiailag, mind érzelmileg szinte teljesen összeférhetetlenek a házastársukkal. Ezek azok a házasságok, ame­lyeket soha nem lett volna szabad megkötni, de a házaspárok any- nyira elvakultak, ki tudja mitől, hogy ezt nem vették időben észre.

A visszautasítás kategóriájában három páciensem a jelek szerint „truccbór kötött házasságot; elismerték, hogy nagyon szerelme­sek voltak az előző szerelmükbe. Három másik asszony ügy érezte, a férje olyan régóta visszautasítja, hogy már teljesen lemondott ar­ról, hogy valaha is újra szerető kapcsolatba kerüljön vele. Ehelyett mindhárman a válást választották. Ketten azt állították, hogy soha, egyáltalán nem szerették a férjüket, és csak az anyagi biztonság miatt mentek hozzá. Sajnos, mindkét férjben kevés volt az ambí­ció, ezért a feleségük megbecsülését is elveszítették.

Volt páciensem, akinek semmi más panasza nem volt a házassá­gára, csak az, hogy unalmas, és semmi szórakozást nem talál ben­ne. Ez a férfi azonban nem számolt azzal, hogy a házasság milyen sokat fog követelni az idejéből, mennyit kell majd dolgoznia, sőt még a szabadságáról és a nyaralásáról is le kell mondania, olyan sokba kerül a baba. Ez és sok más hasonló felismerés durván kiáb­rándította. Papás-mamást játszani nem gyerekjáték, hanem ke­mény, felnőtt munka.

Időnként nehéz éreztetni a párunkkal, hogy szeretjük. Amikor éppen azt hisszük, hogy tündériek vagyunk, ahogyan azt elvárják tőlünk, akkora pofont kapunk, hogy belecsendül a fülünk. Egy ilyen szituációról Peter számolt be. Amikor Ethel nem érezte jól magát, hajlandó volt főzni helyette, rendszeresen ő takarított, és minden elképzelhető módon segített a gyerekek körül, de Ethel mégis boldogtalan volt, és elpanaszolta nekem, hogy úgy érzi, a férje nem szereti. Ettől én éppúgy meg voltam lepve, mint Peter.

–          Én olyan családban nőttem fel, ahol folyton csak kritizáltak – mondta Ethel a könnyeivel küzdve. – Akármit csináltam, a szüle­imnek semmi sem volt jő. Ha valami balul sikerült, mindjárt en­gem vádoltak, meg se hallgattak. Soha, de soha nem álltak mellém. Peter ugyanezt csinálja. Szinte mindig a családomnak fogja a párt­ját, amikor valami nézeteltérésünk van. Gyűlölöm ezért. Mindaz, amit értem tesz, számomra teljesen értéktelen, ha egyszer nem hajlandó engem megvédeni. Nem tudok magamon segíteni, és tu­dom, hogy nincs igazam, de nem tehetek róla.

Ethel egészen különleges módon definiálta a szerelmet: állj ki értem, ha törődsz velem. Tehát másként fogalmaz, mint egy más nő: hozzál nekem virágot, segíts mosogatni, ne legyél féltékeny stb. Mindenki maga határozza meg a maga vagy a másik számára, mi a legfontosabb, amit a másiktól elvár; és ha ezeknek az elvárá­soknak a többsége legtöbbszörnem teljesül, akkor a házasság szin­te óhatatlanul bondogtalan lesz. így hát hallgassuk és figyeljük meg a partnerünket, mégpedig gondosan, hiszen folyton kulcso­kat ad ahhoz, mi a fontos a számára.

Előfordul, hogy soha nem kapjuk meg partnerünktől azt a szere- tetet, amelyre vágyunk, bármit csinálunk is. Különösen igaz ez ak­kor, ha a házastársunk nem szeretett bennünket, amikor összehá­zasodtunk, és azt hittük, hogy a mi szerelmünk elég lesz kettőnk számára is. Ritka alkalmakkor ez néha egész jól beüthet, de na­gyon kockázatos. Mint egyik páciensem mondta a felismerés pilla- tában:

–          Megmondta nekem, hogy nem szeret, de én nem hittem neki. Azt hittem, valahogy meg tudom nyerni, de soha semmi nem stim­melt.

Nem csoda. Ugyanis soha nem ébredt a tudatára annak, hogy az asszony számára problémát jelent szeretni – férfit, akárkit. Nem mintha leszbikus lett volna: egyszerűen nem szerette a férfiakat, egy sereg, a múltjába visszanyúló tudat alatti okból; olyan okok­ból, amelyeket soha nem értett meg és soha nem tisztázott. Ez a házasság kezdettől fogva szinte teljesen reménytelen eset volt.

A féltékenységet öt páciensem jelölte meg a válás egyedüli oka­ként. Tulajdonképpen sok más házasságban is fontos szerepet ját­szott, de azok a házaspárok elégedetlenségük elsődleges okaként más frusztrációkat neveztek meg, és a féltékenységet a második legfontosabb okként említették. Mivel eddig csak azokat a főbb házassági frusztrációkat soroltam fel, melyeket a pácienseim ok­ként megneveztek, lehet, hogy a féltékenységet kissé alulérté­keltem.

Féltékeny az az ember, aki depresszióba esik, alacsonyabb ren­
dűnek érzi magát, és kiborul a puszta gondolattól, hogy a házas­társa esetleg hűtlenkedik. Féltékenykedésre nem csak azért kerül­het sor, mert valaki meggyanúsítja a szerelmesét, hogy másokkal hetyeg. Lehet, hogy tényleg erről van szó. Esetleg egyértelmű bi­zonyítékokat találunk rá, vagy partnerünk múltbéli viselkedése alapján tudjuk, hogy az ilyemi nincs kizárva. Azaz, más szóval, a hi­testársunkról szerzett tapasztalataink és korábbi megfigyeléseink időnként pontosan jelzik, hogy éppen viszonya van valakivel. Ha nejünk időnként késő este, holmi nem túl meggyőző ürüggyel le­szalad a fűszereshez, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy találkozik valakivel. Gyanúnk ilyenkor egyre nő, mégpedig joggal, és mindaddig nőni is fog, amíg határozottan igazolni nem tudjuk, vagy meg nem tudjuk cáfolni.

De ez még nem féltékenység. A féltékenység és a gyanú nem azonos. Ha féltékenyek vagyunk, nem csak azt mondjuk, hogy a partnerünk hűtlen hozzánk (ami vagy igaz, vagy nem), hanem azt is, hogy értéktelenek vagyunk, hiszen velünk szemben valaki mást részesít előnyben. Marhaság! Ha a partnerünk nem szeret minket, attól emberileg soha semmivel nem leszünk kisebbek. Senki és semmi nem képes csökkenteni az önérzetünket, csak mi magunk. A féltékeny emberrel nem az a baj, hogy nem bízik meg a párjá­ban, hanem inkább az, hogy önmagában nem bízik. Erre pedig minden féltékeny ember rájön abban a pillanatban, mihelyt meg­magyarázzák neki.

Ha azt hiszik, hogy minden Tóm, Dick és Harry képes otthagyni magukat, akkor nyilvánvalóan nincs valami sok önbizalmuk, igaz? Ha igazán bíznának benne, hogy kívánatosak, talpraesettek és erősek, soha nem remegne meg a térdük arra a gondolatra, hogy elveszíthetik a másik szerelmét, akármilyen kellemetlen len­ne is ez.

Röviden: a féltékeny ember mindig beismeri, hogy alacsonyabb- rendűségi komplexusban szenved. Egy ilyesféle kijelentés: „Te va­laki mást szeretsz, biztos vagyok benne, és meg tudnál ölni, őt is, meg téged is” – azt jelenti: – „Semmi nem vagyok nélküled. ”

Hallották valaha azt a dalt, hogy „Nem vagy senki, amíg valaki nem szeret”? Ez a világ minden féltékeny emberének a himnusza. A dallama kedves, de a szövegét a szemétre kell vetni – egy szó sem igaz belőle!

Amikor a párunk ismét harmadfokú vallatásnak vet alá minket, amiért három és fél perc késéssel értünk haza, ne magyarázkod­junk, hogy miért késtünk. Ne is guruljunk dühbe! Kérjünk udvari­asan elnézést, aztán nézzünk egyenesen a párunk szemébe, és mondjunk neki valami ilyesmit:

–         Drágám, már megint féltékenykedsz. Azt hittem, teszel vala­mit, hogy túltedd magad ezen. Nagyon ki lehesz borulva, mert fe­nyegetve érzed magad minden kicsiségtől, amit én csinálok. Menj el, és beszélj valakivel erről, jő, szívem?

X.

Ne nevessenek! Tudnának jobb választ adni valakinek, aki meg­próbálja életük minden pillanatát, minden mosolyukat, minden felszínes pillantásukat ellenőrizni? Az illetőnek segítségre van szüksége, nem arra, hogy magyarázkodjanak neki. Ha képesek rá, segítsenek a partnerüknek megszabadulni a neurózisától. Ne vál­lalják, hogy akár a fejük tetejére is állnak, csak azért, hogy akit sze­retnek, rövid időre biztonságban érezze magát. Ebből semmi jó nem származhat, csak bajok, veszekedések, és az elutasítások hosszú időszakai. Ha beadják a derekukat és engednek neki, akkor a probléma újra meg újra fel fog bukkanni, például a legközelebbi alkalommal, amikor szól a telefon, de senki nem szól bele. Legyen az álláspontjuk mindig a következő:

–         Az a baj szerelmem, hogy te nem törődsz magaddal, és nem vagy hajlandó kezeltetni a féltékenykedésedet. Nem az, hogy én nem törődöm vele.

Passzivitás és függőség

Ez a harmadik frusztrációs csomag inkább a feleségeket érinti. A nők általában ki nem állhatják a gyönge és gyámoltalan férfiakat, nem is beszélve a gyönge és gyámoltalan férjekről.

A jelek szerint a nők minenképpen rosszul járnak. Egyfelől elé­gedetlenek a főnököt játszó, zsarnokoskodó és makacs férjekkel, másfelől legalább ugyanilyen elégedetlenek a gyönge, gyerekes és tutyimutyi férjekkel is. Hogy igazságosak legyünk: a férfiaknak is elég nehéz. Miközben megpróbálják a szilárdság és a kedvesség között a megfelelő egyensúlyt megtalálni, könnyen elérhetik, hogy a feleségük elutasítja őket, ha akármelyik irányban túllépnek a határon.

Figyelmeztetem mindazokat a házaspárokat, akiknek ez a prob­lémájuk: ha ez a probléma föllép, annak az az oka, hogy mind a ketten engedik, hogy felmerüljön. Vannak nők, akik szeretnek anyáskodni, és elkényeztetik a férjüket, mert ettől fontosnak és erősnek érzik magukat. Ezzel azonban az a baj, hogy egy idő után már nem tudják kézben tartani. A feleség ugyan szívesen anyásko­dik egy kicsit, de ha a férj élvezi, hogy a kisfia lehet, további ké­nyeztetést akar. Ez aztán így megy mindaddig, amíg végül minden felelősség az asszony nyakába szakad. Ezen a ponton a dolog már

és az asszonynak csöppet sem tetszik, hogy a kisgyerekei mellett egy nagy gyereke is van. Azon kapja magát, hogy szinte mindenben a férje kívánságait kell teljesí­teni, meg kell tagadnia önmagát, hogy boldoggá tegye a férjét, aki viszont úgy fogadja erőfeszítéseit, mintha királyi jogon járnának ki neki a szolgáltatásai.

Ilyen férj volt az, aki egyszerűen becsukta a szemét és a fülét a felesége kívánságai előtt, még akkor is, amikor az asszony az el­képzelhető legegyenesebben megmondta neki, mit akar. Amikor megkérte, hogy vigye ki a szemetet, olyan sokáig húzta-halasztot- ta, hogy a feleség inkább maga vitte ki, mert a vödör már kicsor­dult. Más alkalmakkor elfogta valami halvány reménykedés, és a reggelinél egyszerűen odarakta a szemeteszsákot a férje lábához.
A férje ezen csak nevetett, aztán amikor elindult dolgozni, egysze­rűen átlépett rajta. Évek múlva, száz meg száz hasonló csalódás után az asszony otthagyta – és képzeljék, a férje teljesen el volt ké- pedve.

A közül a harminc páciens közül, akik azért jöttek el hozzám, mert a párjuk megbízhatatlan volt, tizenkettőnek az volt a különleges panasza, hogy egész idő alatt folyton engedniük kel­lett. Házastársuk minden szeszélyét teljesíteniük kellett, hogy elé­gedett legyen, és újra meg újra meg kellett tagadniuk saját magu­kat. Mind rájöttek arra, hogy házastársukat csak azzal tehetik bol­doggá, ha állandóan kényeztetik. Abban a pillanatban, amikor en­nek ellenálltak, a poklok kínját kellett kiállniuk. Az asszonyok szétszedték a házat, ha a dolgok nem az ő kívánságuk szerint men­tek, a férfiak pedig vad dühkitörésekkel terrorizálták a családot. Amikor hosszú időn át ilyen viszonyok uralkodnak, akkor a házas­ság végül óhatatlanul zátonyra fut.

Hogy enyhén fejezzem ki magam: számomra kibogozhatatlan rejtély, hogy gyönge emberek miért kötnek házasságot erős embe­rekkel. Miért házasodik össze az iskola üdvöskéje és mintadiákja az iskola legintrovertáltabb diákjával? A régi mese: az ellentétek vonzzák egymást. Ha egy erős egyéniség erős egyéniséggel kötne házasságot, hogy érezhetné magát továbbra is erősnek? Látjuk, ugye: a talpraesett férfi azt hiszi, gyönge partnerre van szüksége, hogy nagynak és fontosnak érezhesse magát? Ha nincs az életében valaki, akihez képest felsőbbrendűnek érezheti magát, akinek ta­nácsokat osztogathat, akit vezethet és irányíthat, alacsonyabb ren­dűnek fogja érezni magát. Az asszony felnőtté válása, függetlensé­ge őt fenyegeti, megváltoztatja az egész életét, legalábbis ő így gondolja. (Persze, ugyanez az ábra, ha az erősebb fél történetesen a nő.) Az egyszerűség kedvéért azonban vegyük egy erős férfi és egy tőle függő nő példáját.

Amíg az asszony csak valamennyire lesz felnőttebb, minden rendben van. A férj azonban csak addig engedi felnőni, hogy az asszonynak még szüksége legyen rá. Ám ha a feleség felnőttsége kezdi elérni azt a pontot, amikor már nincs szüksége a férjére, el­kezdődnek a bajok. A férjnek ekkor meg kell torpedóznia a feleség felnőtté válását, nehogy elébe vágjon. Az asszonynak nem szabad állást vállalnia, nem mehet vissza az iskolába, nem mehet el tán­colni a barátnőivel, és nem ihat meg utána pár pohárral, mert nincs más szerepe az életben (már ahogy a férje látja), mint hogy otthon üljön, lássa el a gyerekeket. Azzal ne törődjön, hogy neki, a férjének milyen izgalmas az élete, a munkája, milyen sok emberrel ismerkedik meg, és milyen érdekes dolgokat csinál.

Ezen a problémán mindaddig nem lehet segíteni, amíg az erős férfi meg nem tanulja, hogy egy kicsit lazítania kell: nem szabad a szerelemért cserébe gyöngeséget követelnie.

Szexuális bajok

A felmérésemben szereplő 215 házassági panasz között – megle­pő módon – csak 26 esetben fordult elő a házasság legsúlyosabb problémájaként a szex. Újra azt kérem, tartsák szem előtt, hogy a szexuális kapcsolat megromlása sokkal több házaspárnál felbuk­kant, akik tanácsadásra jöttek hozzám, de csak ebben a 26 esetben jelentette azt a speciális problémát, amelyhez segítséget kértek. (A hűtlenkedést is a szexuális problémák közé sorolom azokban az esetekben, amikor valakit a házasságon belüli gyatra és nem ki­elégítő szexuális kapcsolat hajtott egy szerető karjai közé.) A sze­xuális problémák kategóriáján belül öt alcsoportot találtam:

A férfi panaszkodik a nem kielégítő szexuális kapcsolatra

A feleség panaszkodik a nem kielégítő szexuális kapcsolatra

A férfi hűtlen

A nő hűtlen

Impotencia és frigiditás

Amikor a férj szexuális elvárásai frusztrálődnak, az rendszerint ahhoz kapcsolódik valahogy, hogy a feleség ügy érzi, a mindenna­pi élet számos területén visszautasításban részesült. Esténként nem képes magát erotikusán odaadni, mert, mint ahogyan egyik dühödt páciensem kifejezte:

– A vén kujon hirtelen be akarja vetni a bűbájt, tudja, mihez.

Engem tulajdonképpen nagyon meglep valami: rengeteg férfi egyszerűen képtelen rájönni arra, hogy a nők számára a szex gyak­ran sokkal többet jelent magánál az aktusnál. Hogy a feleség mi­lyen szenvedélyesen reagál a férje közeledésére, az határozza meg, hogy a közösülés idején mindent egybevetve mit érez a partnere iránt. Ezért van az, hogy egyik éjjel lehet forró szexbomba, a következő éjjel pedig jéghegy. Minden azon múlik, egészében mit érez a férje iránt. Ha a konyhában rendben vannak az érzései, ak­kor a hálószobában is minden rendben lesz.

Sok férfi, ahelyett, hogy megpróbálná gyakrabban szeretkezésre csábítani a feleségét, azt csinálja, ami a férfiaknak olyan természe­tes: robban és a plafonra ugrik! Bár az öreg fiú pontosan tudja, az­zal ugyan nem fogja a feleségét felizgatni, ha a hajánál fogva von­
szolja be a hálószobába, mégis ezt csinálja. Amikor a düh átveszi a parancsnokságot, a józan ész kirepül az ablakon.

Végül aztán abbahagyja a kísértelezést, nem is próbál kedves lenni a feleségéhez, és máshol keresi a szerelmet.

Amikor egy nő ügy érzi, hogy szexuálisan nincs kielégítve, an­nak rendszerint többféle oka van: 1) a férje dacból egyszerűen fü­tyül a szeretetvágyára, mert csekély benne a szexuális késztetés, vagy mert nem figyel oda; 2) mert képtelen az orgazmusra; vagy 3) mert a férje tül gyorsan elélvez. Mindezek miatt a feleség a rendszeres szexuális frusztráció állapotába kerül. Miután ezt hó­napokig vagy évekig megpróbálja feldolgozni magában, gyakran kialakul benne a vágy: meg kellene próbálkoznia valaki mással, nem is annyira azért, hogy olyasvalakit találjon, aki szereti, hanem inkább csak azért, hogy egyszer és mindenkorra tisztázza, tényleg nem teljesen frigid-e. Ha a szeretője ismételten el tudja juttatni az orgazmushoz, akkor joggal vezethei vissza szexuális problémáit a férje gyatra technikájára, vagy a kettőjük közötti rossz érzésekre. Ha nem kezdett volna valaki mással viszonyt, soha nem lehetett volna benne biztos, hogy nem teljes egészében ő a hibás-e. (Ez nem felhívás keringőre, hogy nosza, kezdjünk viszonyt, ez csak ob­jektív megfigyelés, amellyel számos esetben találkoztam a praxi­somban.)

Volt egy páciensem, egy asszony, aki egyre romló házassága megoldásaként folyamodott a hűtlenkedéshez. Egyszer kaptam tő­le egy levelet, amelyben megírta, mennyire szerette volna helyre­állítani a házasságát, de képtelen volt annyira levetni a páncélját, hogy érzelmileg újra egyesülhessen a férjével. Érzelmileg eljutott arra a pontra, ahonnan már szinte nincs visszatérés.

Kedves Hauck doktor!

Nálunk néhány héttel ezelőttig elég kellemesen mentek a dolgok, de aztán történt velem valami, amit nem tudok magamnak meg­magyarázni, de még mindig távolságot teremt köztem és Jaké között. Egyszerűen nagyon nehezemre esik, hogy úgy fölmeleged­jem iránta, ahogy azelőtt, és még nehezebbnek, hogy meggyőző­en mondjam neki, hogy „szeretlek”.

Nem is tudom… olyan üresnek érzem magamat. Szeretnék olyan meleg érzésekkel közeledni hozzá, mint azelőtt, de valami visszatart. Gondolom, erre is áll a szólás, hogy: „akit egyszer meg­harap a kutya, az kétszeresenfél”, de azt hiszem, többről van szó. Jaké annyira próbál a kedvemben járni, és mégis… nagyon kevés érzés maradt bennem a szerelmi életünkkel kapcsolatban. Iga­
zán nem akarom őt elveszíteni, de őszintén szólva valamit nem tudok leküzdeni: kísérteties érzés fog el, amikor hozzámnyúl. Ez valamiféle beteges érzés.

A külső kapcsolatok az ilyesféle szituációkból alakulnak ki. Ugye, érzik, mennyire valószínű, hogy ennél a párnál nem térhet vissza a korábbi szerelmi kapcsolat, akármennyire igyekszik is Jaké? Időn­ként még a házassági tanácsadás is lehetetlen. Ha elérik azt a pon­tot, ahonnan nincs visszatérés, képtelenség felkelteni a reményt és a szeretetet. Száznyolcvan fokkal megváltozhat a bűnbánó part­ner korábban betonkeménynek látszó viselkedése – mégsem ké­pes meglágyítani sértett és dühös házastársának a szívét.

Amikor a házasság még működött, annak a félnek, aki meg akar­ta menteni, időnként el kellett viselnie, hogy hónapokig egy jég­heggyel él együtt. Azt a házasfelet, aki már a válásra készült, csak hónapokra szóló bájolgás és kedvesség vette rá, hogy adjon még egy esélyt a házasságnak. De ami engem igazán elképesztett (és nemcsak engem, hanem az érintett házaspárokat is), hogy meny­nyire megváltozhat valaki, amikor már biztos benne, hogy a házas­ságnak vége. Nők, akik gyerekes függőségben éltek, világéletük­ben csak nyafogtak és bőgőmasinák voltak, a szó szoros értelmé­ben egyik napról a másikra szakítani tudnak ezzel a viselkedéssel. Egy férfi, akivel hónapokig foglalkoztam, és teljesen hiába oszto­gattam neki a tanácsokat, hogyan szabadulhatna meg ésszerűtlen dührohamaitól, még aznap felhagyott velük, amikor a felesége ott­hagyta, és beadta a válópert. Hogy visszaszerezze, elhalmozta vi­rággal, beszélgetett vele, szenvedélyes szavakkal és becézgetések- kel ostromolta, és majdnem teljesen úrrá lett éles nyelvén, komisz pillantásain és dühkitörésein. Látni kellett, hogy elhiggye az em­ber.

A partnerkapcsolat

Azoknál a házaspároknál, akik hozzám fordultak tanácsért, a pana­szok ötödik legnagyobb csoportja a nem kielégítő partnerkapcso­lat volt. Kétféle frusztrációval találkoztam: 1) „A férjem tül sokat dolgozik, és nincs elég időnk az együttlétre.” 2) „Képtelenek va­gyaink kommunikálni egymással.”

Ha egy fiatal házaspár szeretné, hogy mindenük meglegyen, esetleg úgy érzik, hogy a férj kénytelen lesz két állást vállalni. A fi­atal anya, akinek egész nap a kisgy erekekre kell vigyáznia, hamar rá fog jönni, hogy nehezen tud elég időt találni a kapcsolat ápolá­sára. A hollywoodi filmesek közt látható sok válás egyik oka az,

XX

hogy gyakran és hosszasan távol vannak egymástól. Ha nem adnak egymásnak elegendő időt, sose mondják ki mindazt, amit el kelle­ne mondaniuk egymásnak. A szerelmesek hamarosan elkezdik a maguk útját járni, és csak kutyafuttában találkoznak (étkezések idején, meg az ágyban).

Amikor például a feleség elkezdi nyüstölni a férjét, hogy több időt szánhatna rá, a férj fel-felcsattan, és inkább kikerüli az asz- szony zsörtölődését, mintsem hogy több időt szánna rá. Aztán, ahogy a felesége egyre jobban elkeseredik, egyre erőszakosabb is lesz, ami még jobban eltávolítja tőle a férjét. Mindennek végül az az eredménye, hogy legalábbis az egyik félen eluralkodik az üres­ség érzése, pontosan azé az ürességé, amelyet el akart kerülni, amikor házasságra lépett. Minden emberi állapot közül még min­dig a házasság bensőséges kapcsolata a legkielégítőbb. Ha ez hi­ányzik, az talán még nem a világ vége, de mégis súlyos probléma.

Ha a magányosságot az erőltetett munka vagy a gyermekgondo­zási követelmények okozzák, a házaspár még mindig tehet enged­ményeket, és legyenek ezek bármily csekélyek, még mindig segíte­nek kinőni a problémáikból. Megélhetnek kevesebből is. A férj ab­bahagyhatja a fusizást, és az asszony is elmehet legalább egyszer egy héten valahova, ha csak arról van szó, hogy végre kimozduljon, és megigyon egy csésze kávét.

Ha a magányosságnak az az oka, hogy az egyik fél önző módon csak a maga dolgával törődik, miközben az elhanyagolt házastárs otthon tartja a frontot, akkor megerősítő terápiára van szükség.

Gyatra kommunikáció, ha az egyik fél nem mer beszélni, ne­hogy megcibálják miatta a fülét, könnyáradatot zúdítsanak rá, vagy ha a partner azok közé a félszeg emberek közé tartozik, akik soha nem szólnak egy szót sem, akármi van.

Az első esetben gyakran tanácsadásra van szükség: meg kell rá tanítani az embereket, hogy azért még nem kell visszautasítástól félniük, amiért nem járnak mindenben kedvében a partnerüknek. Akár dühbe gurul a partnerünk a viselkedésünk miatt, akár dep­resszióba esik, nem mi vagyunk felelősek a neurotikus reakcióiért. Nem mi vagyunk a bűnösök akkor sem, ha újabb dühöngés vagy letört állapot következik be. Mondjuk ki azt, amit igazságosnak tartunk, de tegyük ezt udvariasan. Ha a házastársunk ezt nem ké­pes elfogadni, akkor adjuk neki azt a tanácsot, hogy vegyen igény­be szakértő segítséget.

Ha a házastársunk a szíve mélyén remete, akkor egészen másfaj­ta problémákkal kell szembenéznünk. Egyes emberek egyszerűen azért nem kommunikálnak, mert félszegek, és mindig is azok vol­tak. Egyszer egy asszony férjével együtt jött el hozzám, és erre pa­
naszkodott, azt remélve, én majd rá tudom beszélni a férjét a ba­rátságosabb magatartásra. Meg is próbáltam bevonni a beszélge­tésbe, de falba ütköztem. Soha semmi mást nem mondott, csak annyit, hogy „nem”, „igen”, „talán” – ez volt minden. Nem volt sem ellenséges, sem nehezen kezelhető – egyszerűen ahhoz a ma­gas, hallgatag férfitípushoz tartozott, amelyről időnként hallani szoktunk.

Mit csináljunk szófukar partnerünkkel? Vagy szeressük, vagy hagyjuk ott. Ritka kivétellel sokat változtatni valószínűleg nem tu­dunk rajtuk. De ha némi nyomást gyakorolunk rájuk, ha ragaszko­dunk hozzá, hogy rendszeresen vigyenek el minket valahova, és vendégeket hívunk egy kávéra meg egy kártyapartira, talán mégis fölpezsdíthetjük őket annyira, hogy életünk, ha nem is éppen iz­galmas, de legalább elviselhető legyen.

Talán csodálkoznak, miért kezdenek panaszkodni ezek az em­berek évekkel az esküvőjük után partnerüknek olyan tulajdonsá­gai miatt, amelyeket nyilvánvalóan már az udvarlás során látniuk kellett? Én is csodálkoztam rajta, és sok páciensemtől érdeklőd­tem efelől. Kivétel nélkül mind azt válaszolták, hogy túlságosan szerelmesek voltak, ez akkor nem számított. Ezenfelül mind azt várták, hogy a házasságban partnerük majd csak nyíltabbá válik.

A család

Huszonnégyen panaszkodtak arról, hogy házasságuk boldogtalan­ságát főleg a családi nehézségek okozzák. A problémákat a követ­kezőképpen lehetett tovább bontani:

Nézeteltérések a gyermeknevelésben 11

Konfliktus az apóssal és anyóssal 9

Az asszony unja az anyaságot 3

A férj elhanyagolja a gyereket 1

Ezek közül alighanem az első, a gyermeknevelés körüli nézetel­térés a legsúlyosabb és a legtartósabb. Ha a szülőknek erről nincs egységes elképzelésük, az nagyon súlyos következményekkel jár­hat a gyerekre nézve.

Ennek az állapotnak gyakori mellékterméke a zűrzavar: mi hát a jó, és mi a rossz? Papa hagyja a fiút, hadd menjen, pedig nem taka­rította ki a szobáját. Mama emiatt állandóan nyaggatja. Újra meg újra összevesznek emiatt: az asszony szemrehányásokat tesz, miért nem veszi rá a férje a fiút, hogy törődjön a dolgaival, a férj pedig

azzal vádolja a feleségét, hogy lányt akar nevelni a fiúból. Ha a gye­rekek miatt egyre fokozódik az elkeseredés, a házaspárban az a le­hető legrosszabb érzéseket ébresztheti, és egyszer csak eljön a nap, amikor nem csak azt bánják meg, hogy összeházasodtak, de különösen azt, hogy gyerekeket hoztak a világra. Tucatjával láttam olyan házasságokat, amelyek csodálatosak lehettek volna, ha nin­csenek bennük állandó nézeteltérések a gyerekek miatt.

Egy asszony többször is a kórházban kötött ki, mert nem tudta rávenni a férjét, hogy segítsen féken tartani a gyerekeket. A fiúk is­mételten bajba került az iskolában, a lányuk pedig kábszeres lett, amihez prostitúcióval szerezte a pénzt. Az anyjuk kétségbeesetten próbálta megállítani az önpusztításukat, de ehhez a férjétől nem kapott semmi támogatást. Ezt soha nem bocsátotta meg neki, és amikor a házassági tanácsadás révén elég önbizalmat gyűjtött, ott­hagyta. Addigra már mind a két gyerek elköltözött hazulról, de a feleség időközben annyira megutálta a férjét, hogy nem tudta többé elviselni a jelenlétét.

A gyerekek pompásan ki tudják használni a szüleik közötti né­zeteltéréseket. Ilyenkor mindig megkapják mindazt, amit akarnak. Bár se nem akarják, se nem tervezik a család szétesését, túlságosan csábítja őket a lehetőség, hogy kijátszhatják egyik szülőjüket a má­sik ellen, ha ez azt jelenti, hogy Joe este kölcsönveheti a papa ko­csiját, vagy Sue elmehet a moziba, ahelyett, hogy tanulna.

Ahhoz, hogy az ilyen házasságok fennmaradhassanak, a szülők­nek együttes erővel kellene fegyelmezniük a gyerekeket. Ha nem tetszik is, ahogy a házastársunk a gyerekekkel bánik, ha egyáltalán el tudjuk tűrni, inkább hagyjuk rá. Lehet, hogy legközelebb majd ő fog engedni. De ha egyedül vagyunk a gyerekekkel, akkor úgy bán­junk velük, ahogy azt jónak tartjuk. Amikor a férjünk hazajön, és más szabályokat alkalmazva akarja kézbe venni a dolgokat, ha nem értünk egyet vele, hátráljunk meg. Aztán másnap, mikor a férjünk elmegy dolgozni, csináljuk megint azt, amit szeretnénk.

Nem zavarja ez meg a gyerekeket? Nem annyira, mint gondol­nánk. A gyerekek, és ami azt illeti, a felnőttek is elég könnyen ké­pesek úgy alakítani a viselkedésüket, ahogyan ezt elvárják tőlük. Sokszor találkoztam olyan helyzettel, amikor a gyerek otthon elvi­selhetetlen, de az iskolában mintadiák. Az apa esténként és a hét­végeken elfogadtathatja a gyerekeivel a maga szabályait, de az anya egészen más szabályokat tartathat be velük napközben.

Azok a házaspárok, akiknek ritkán támadtak fegyelmezési prob­lémáik a gyerekeikkel, amíg azok el nem érték tizenéves korukat, életük nagy megrázkódtatását élhetik át, amikor a gyerekeik ka- maszodni kezdenek. Ilyenkor a világ legkedvesebb és legalkalmaz-
kodóbb gyerekei is a legbosszantóbb módon megváltozhatnak. A mintakislány, aki születése óta soha egy rossz szót nem mondott az anyjának, egyszer csak a fejébe veszi, hogy akkor megy haza, amikor neki tetszik, és eszébe se jut, hogy abbahagyja a telefoná­lást, amikor negyed óra múlva türelmesen rászólunk, vagy esetleg trágár szavakat vág az arcunkba. A mamája és a papája gyakran más­ként látják ezt az átalakulást, és másképpen akarják fegyelmezni. Ilyenkor bajba kerülhet a házasság.

A családi problémáknak ebben a kategóriájában a második leg­gyakoribb panasz anyós-após konfliktus. Ezzel, továbbá két másik­kal, az anyaság unalmával és a gyerekek elhanyagolásával a továb­biakban nem foglalkozom. Persze, ezek is fontosak, de nem annyi­ra, mint az eddig tárgyalt témák.

Neurotikus viselkedés

Tizenöt páciensem volt, akiknél a neurotikus viselkedés okozta a házassági problémákat. Akárkitől származik a mondás, miszerint tangót táncolni csak kettesben lehet, az illető nem vette figyelem­be azt a tényt, hogy vannak egyes emberek, akik egyszál magukban képesek nagy zűröket okozni a házasságban. Ezt azért nagyon fon­tos szem előtt tartanunk, mert mostanában számos családterápiái szaktanulmány azt hangsúlyozza, hogy az emberekben csak a más emberekkel való kapcsolataik miatt lépnek fel zavarok. Ezért tart­ják nagyon fontosnak az egész család kezelését, nem pedig csak azét a tagjáét, akit a család „betegnek” tart. Ennek gyakran csak­ugyan van értelme, én azonban úgy gondolom, nem ritkaság, hogy ha egyszer valaki egy bizonyos kapcsolatban, talán még gyerekko­rában zavarttá vált, később egész sor jó és stabil kapcsolatra lép­het ugyan, de mindenféle neurotikus baj törhet ki rajta. Ezt a saját, túl sok rossz személyes szokása, nem pedig valaki másnak a visel­kedése okozza. Ez jó példa arra, amikor valaki egyedül tangózik.

Vegyük Ted esetét. Ted gyerekkora óta teli volt önváddal, mert nem tudta megakadályozni, hogy a csecsemő kishúga egy autóbal­esetben meghaljon. Attól fogva körülbelül tíz évenként súlyos baj­ba került. Amikor harmincéves lett, rávett egy’ asszonyt, mert te­herbe ejtette, hogy váljon el a férjétől. Negyvenéves korában me­gint hajlandó volt elválni, mert teherbe ejtett egy másik lányt. Ötvenévesen elvált a harmadik feleségétől is – találják ki, miért. Valahányszor ezt a húzást megismételte, mindig mindenét elveszí­tette, és tíz évébe telt, amíg újra eljutott a boldogságnak arra a fo­kára, amelyet a bűntudatának már el kellett pusztítania.

Mármost hogyan harcolhatna meg egy nő valakivel, akiben úgy tér vissza újra meg újra az önpusztítás ösztöne, mint a váltőláz? Ennek a férfinak azt rendelte a sorsa, hogy fájdalmat okozzon ma­gának, tekintet nélkül arra, hogy a felesége mit csinál. Tízéven­ként tangózni kezdett önmagával. A terapeutának nem a feleségét, őt kellett rávennie arra, értse meg végre a bűntudatát, ahhoz, hogy segíteni tudjon rajta.

A gyatra önfegyelem is egyike azoknak a neurotikus szokások­nak, amelyek sok bajt okozhatnak a partnernek Az a feleség, aki képtelen lefogyni, tisztán tartani a házat, vagy következetesen fe­gyelmezni a gyerekeket, olyan kínkeserveket okozhat fegyelme­zett férjének, hogy óhatatlanul súrlódások támadnak köztük.

Voltak pácienseim, akiket erősen ingerelt partnerük trehány, gondatlan vagy nemtörődöm viselkedése. Mások viszont azért akarták otthagyni a párjukat, mert perfekcionista: aki a tökéletes­nél kevesebbel nem éri be. Az ilyen emberek örökké fontoskod­nak, és apró hibákért is állandóan megszidnak másokat, mert ele­fántot csinálnak a bolhából. John örökösen ordítozott May-jel, mert az asszony csak álldogált a fridzsider nyitott ajtaja előtt, miközben törte a fejét, mit főzzön vacsorára. Ezenkívül az összes lámpát folyton leoltogatta a házban, éjszakára kikapcsolta a fűtést, nem volt hajlandó kidobni egy falatnyi maradékot sem, és na, ki hegyezte a házban az összes ceruzát? – természetesen ő. Az ilyen emberrel éppolyan elviselhetetlen lehet az együttélés, mint egy rendetlen, trehány disznóval.

A sok-sok ember között, akik neurotikussal való házasság miatt szenvedtek, 30 %-ban az alkoholizmus volt az ok. Ha férfiak voltak, nehezen tűrték a frusztrációt, és a feleségükre támaszkodtak, nála keresve erkölcsi támogatást. A asszonyoknak viszont a jelek sze­rint gyönge férjre volt szükségük, hogy azt érezhessék: fontosak a férjük számára. Amíg ez a berendezkedés nem billent ki túlságo­san az egyensúlyból, addig a házasság akár virulhatott is. Néha azonban a férfi túlságosan követelőzővé, felelőtlenné és elviselhe­tetlenné vált, és az asszonyt már nem elégítette ki az az érzés, hogy szükség van rá. Ilyenkor kezdett szükségük lenni segítségre.

Hogyan működik valójában a házasság?

Vizsgáljuk most meg egy kicsit részletesebben a legtöbb, ha nem is minden házasság belső szerkezetét és működését. Több mint két évtizedes tanácsadó munka tapasztalatai után nyugodtan mondhatom, hogy sok házasságot láttam.

A házasság, ahogy már rámutattam, üzleti megállapodás. A há­zasfeleknek nem kell szerelmeseknek lenniük egymásba ahhoz, hogy megalapítsanak egy efféle vállalkozást, de a dolgok rendsze­rint jobban mennek, ha a házastársak mélységesen kötődnek egy­máshoz. Állítom továbbá, hogy ez a vállalkozás csak addig virágoz­hat, amíg az üzlet mindkét partner számára ésszerűen kielégítő. Ha a férfi szexi feleséget akar, akivel elhenceghet a világ előtt, míg az asszony pénzt, hatalmat és könnyű életet szeretne, semmi nem zárja ki, hogy boldogok legyenek, még az sem, ha a férj ismételten az őrületbe hajszolja magát a felesége miatt. Amíg az asszony biz­tosítani tudja, hogy a férje büszke legyen rá, a férfi megkapja, amit a házasságtól akart, és ha kényezteti a feleségét, és sok mindent el­néz neki, akkor az asszony is eléri, amit akart. Bár a feleség hozzá­járulása a férje 90%-ához képest csak 10%, mind a ketten rendkí­vül boldogok lehetnek. Elismerem: egyiküknek egy kicsit kétség­beesettnek és neurotikusnak kell lennie ahhoz, hogy ezeket a fel­tételeket elfogadja, sőt azt is, hogy ez a fajta berendezkedés elég ritka. Ám ezzel csak illusztrálni szeretném, hogy az ilyen házassá­gok elméletem szerint működőképesek, mert a házasság mindkét fél elvárásainak megfelel, ilyenkor pedig a házasság sikeres és bol­dog. Állítom továbbá, hogy amikor elérik ezt az egyensúlyt, kivirul a szerelem, mert a szerelem az az érzés, amit olyasvalaki iránt ér­zünk, aki kielégíti legmélyebb igényeinket és vágyainkat.

Ha meg akarjuk érteni, hogy működik valójában a házasság, két dolgot kell megjegyeznünk: 1) a szerelem annyi, mint megkapni
azt, amit erősen akarunk; 2) a házasság jogilag szabályozott társas viszony ezeknek a juttatásoknak a folyamatos biztosítására. Ami­kor valami félresikerül a házasságban, akkor ehhez a két alapvető gondolathoz kell visszatérnünk, hogy megérthessük, mi történt, és rájöhessünk, mit kell tennünk a harmónia helyreállításáért.

Néhány ésszerű gondolatmenet (amelyek minden változást megakadályozhatnak)

A bajba jutott házasság olyan házasság, amelyben változtatásokra van szükség. Ilyenkor az emberek hamis ürügyeket találnak ki, hogy ne kelljen szembeszállniuk a párjukkal, vagy hogy a maguk számára még több előnyt kényszerítsenek ki tőle. Ilyen hamis ürügy annyi van, mint égen a csillag.

1. A leggyakoribb ürügy, amiért valaki elgyávul, az a félelem, hogy a partnernek nem fog tetszeni a dolog, és visszautasítást fog belőle kiváltani. Vannak emberek, akik annyira ragaszkodnak ah­hoz, hogy gyakorlatilag egyfolytában szeressék őket, hogy majd­nem minden vitatott kérdésben beadják a derekukat. Azt hiszik, a visszautasítás fájdalmas, és mivel ezt szó szerint elhiszik, ügy kerü­lik az összecsapásokat, mint ördög a tömjénfüstöt.

Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy a visszautasítás fájdal­mas lehet ugyan, de nem annyira fájdalmas, csak ha hagyjuk, hogy az legyen. Csak akkor fáj igazán. Vannak, akik ezért soha nem szállnak szembe nyíltan a házastársukkal, és a hosszú távú nyere­ség érdekében nem kockáztatják meg az azonnali kellemetlensé­get. A puszta gondolattól is reszketnek, mint bárány a farkas előtt, hogy valamiféle változtatást javasoljanak. Márpedig ha egyszer­egyszer nem állnak ki a jogaikért, rá fognak jönni, hogy egy sor kellemetlen dolog történik. Először is meggyűlölik a házastársu­kat, amiért hagyja, hogy egy lehetetlen helyzet folytatódjék. Má­sodszor meggyűlölik magát a házasságot, ugyanúgy, ahogy az állá­sukat meggyűlölnék, ha nem elégítené ki őket. Harmadszor pedig még önmagukat is meggyűlölhetik, elsősorban azért, mert gerinc­telenek, és ezt ők is tudják.

Álljunk ellen az ilyesféle racionalizáló okoskodásoknak: „Nem merek szembeszállni a partneremmel, mert akkor el fog utasítani, azt pedig nem tudom elviselni.” Hosszú távon sokkal gyakrabban fogunk győzni, mint gondolnánk. Döntsük el, mi az, amit helyes­nek tartunk, mondjuk meg a házastársunknak, mi a tervünk, mit fogunk csinálni, ha nem úgy lesz, ahogy szeretnénk, aztán álljunk félre és kerüljük ki a robbanást. Párunk továbbra is meg fog tenni
mindent, hogy rávegyen minket, fogadjuk el a status quót. De ha türelmesek vagyunk, és napokon, heteken, sőt hónapokon át elvi­seljük a visszautasítását, végül győzni fogunk (ha csak nem válunk el), mert partnerünk semmiféle stratégiája, terve, mesterkedése vagy eljárása nem fog beválni.

Abban a pillanatban depressziósként diagnosztizáltam Berthát, amint belépett a rendelőmbe. Vörös volt a szeme, nem mosoly­gott, halkan beszélt, és a járásában nyoma sem volt annak a ruga­nyosságnak, ami az önbizalom és az egészség jele. Tipikusan az a feleség volt, akin zsarnokoskodnak. Otthon kuksolt, miközben a férje az üzletbarátaival dínomdánomozott. Nem sok mást kapott a házasságban, csak magányt, robotot és gyerekgondozást – látástól vakulásig.

Bertha azért nem erőltette, hogy Bob legyen rá jobban tekintet­tel, mert úgy okoskodott, csak dühbe gurul, ha kiváltja a nemtet­szését, és amíg bocsánatot nem kér, nem fogja szeretni. Biztatá­somra aztán újra végiggondolta a dolgot – hátha nem is olyan bor­zasztó, ha nem szeretik? -, és elhatározta, hogy a sarkára áll.

Kezdett eljárogatni a barátnőivel táncolni, vacsorázni, moziba, Bobra pedig rájött a féltékenységi roham, amit megjósoltunk. Bertha feszült lett, de én felkészítettem erre, sőt még többre is, ami hamarosan be is következett. Bob őrült dühében ütlegelni kezdte. Bertha elrohant hazulról, és (Bob teljes elképedésére) egy motelben töltötte az éjszakát. Bertha most már keresztüllátott Bo­bon, és kezdte érezni, hogy is kell játszani ezt a játékot. Amikor új­ra összecsaptak, Bob csomagolta össze a kofferjeit és költözött el. Az asszony nagyon kiborult, de megpróbálta ezt nem kimutatni. Figyelmeztettem rá: mos jött el az igazság pillanata. Kockára kell tennie a házasságát, mert kényszerítenie kell a férjét, hogy enge­délyezze neki mindazt, ami olyan fontos számára. Ha Bob ezt nem tűri el, akkor jobb is, ha elmegy, ő pedig újra kezdheti az életét ab­ban a reményben, hogy találni fog valakit, akivel boldog lehet.

Bob már másnap este hazament. Életében először ébredt teljes mértékben tudatára: Bertha abszolúte el van rá szánva, hogy7 bizo­nyos dolgokban érvényesítse az akaratát, és ha azt akarja, hogy a házasság fönnmaradjon (azt akarta), akkor engednie kell. Azért megpróbálta, ahogyan korábban is szokta, hajnali kettőig „átbe­szélni” a dolgokat Berthával, de én jókor figyelmeztettem az asz- szonyt, ne dőljön be ennek a hadicselnek, és vágja félbe a szövege­lést. Bob vagy azért jön haza, hogy elfogadja a feltételeit, vagy le is út, fel is út. Nincs mit megvitatni. Szerencsére a dolgok Bertha szempontjából jól alakultak, és mivel ettől boldogabb lett, jobban szerette a férjét és a házasságát. Ettől Bob is boldogabb lett.

2. Egy másik közkeletű okoskodás szerint a változtatás annyira kiborítaná a partnerünket, hogy bűntudatot éreznénk, amiért ek­kora fájdalmat okoztunk neki. Ez aztán igazán rémes, hiszen soha nem vagyunk felelősek a partnerünk érzelmeiért. Ha a házastár­sunknak nem tetszik, amit csinálunk, és ez közvetve kiborítja, ne magunkat tartsuk ezért felelősnek. Az embereket nem tudjuk ki­borítani, csak ha hagyják. Nem az borítja ki az embereket, amit csi­nálunk, hanem az, amit erről magukban gondolnak.

Mary bűntudatot érez, valahányszor visszautasítja a férje szexu­ális közeledését. A férj ilyenkor dühös, duzzog, és két-három nap­ra visszavonul, hogy megbüntesse az asszonyt a visszautasításával és a hallgatásával. Pedig nem kellene bűntudatot éreznie, hiszen nem borítja ő ki Tobyt, csak frusztrálja. Toby maga borítja ki ma­gát a Mary okozta frusztráció miatt, és a feleségét kárhoztatja azért, amit ő maga csinál. Saját dühös és önsajnálő gondolatai bo­rítják ki, az olyanok, mint: „Hogy tagadhatja meg magát tőlem? Rossz a természete, nagyon önző. De én majd megmutatom a nya­valyásnak. Meg fogja bánni, hogy nem adta meg nekem, amit akar­tam.”

Amikor efféle gondolatok járnak a fejében, óhatatlanul kiborul. Ha Mary elfogadja ezt a neurotikus gondolkodást, akkor önmagát fogja kárhoztatni azért, amit Toby maga csinál magával. Gondos­kodnia kell róla, hogy Toby belássa, ő maga a saját ellensége, és rájöjjön, hogy érett módon is lehet erről a dologról gondolkodni. Valahogy így: „Szóval a feleségem ma éjjel nem akar velem hálni. Na és akkor? Ez még nem a világ vége. Ha a továbbiakban kedve­sen bánok vele, valószínűleg gyakrabban fel tudom kelteni az ér­deklődését a szex iránt. Addig pedig egyszerűen el kell viselnem ezeket a frusztrációkat. Nem kell mindig mindennek ügy lennie, ahogy én akarom. Már nagy fiú vagyok.”

Ha Toby ilyesmiket forgatna a fejében, biztosak lehetnénk ben­ne, hogy a szó szoros értelmében képtelen volna kiborulni. Ezért hát az, hogy a partnerünk kiborul-e vagy sem, nem attól függ, amit mi teszünk, hanem attól, amit ő gondol magában arról, amit te­szünk. Ha azonban a házastársunk ezt nem fogadja el, és makacsul mégis azt állítja, a mi hibánk, hogy ő kiborult, akkor mondjuk meg neki csöndesen, de határozottan:

– Nagyon sajnálom, hogy kiborultál, és őszintén remélem, te­szel valamit azért, hogy a jövőben ne tedd ilyen siralmas módon szerencsétlenné magadat. Talán el kellene menned tanácsadásra. Biztosan van a környéken egy jó pszcihológus, aki segíteni tudna a problémádon.

Ez annyit jelent, hogy a kiborulásért azé lesz a felelősség, akié
valójában. A következő alkalommal, amikor a partnerünk megpró­bál bennünk bűntudatot ébreszteni, ne engedjük. Olvassuk föl ne­ki ezt a szakaszt, és ne kapjuk be megint a horgot.

3. „Nem tudnám magam eltartani. Ezért bele kell törődnöm a helyzetbe, ügy, ahogy van.” Sok nő megrémül az anyagi bizonyta­lanságtól, és az elgyávítja őket. Elképzelik magukat, amint ki van­nak rúgva az utcára, rongyokban járnak és koldulnak. Úgy okos­kodnak, sokkal könnyebb elviselni, ha ordítoznak velük, könnyebb beletörődni, ha a férjük iszik, veri és megcsalja őket, mint a saját lábukra állni.

Arra a szörnyű katasztrófára, amely állítólag lesújt mindazokra a nőkre, akik nem folyamodhatnak többé a férjük bukszájához, rit­kán kerül sor. A nők rendszerint találnak maguknak munkát, vagy támogatást kaphatnak a szüleiktől addig, amig a saját lábukra tud­nak állni. Egy időre talán el kell majd fogadniuk a társadalombiz­tosítási segélyt, de aztán a bíróság gyakran sikeresen kötelezi a fér­jet, hogy tartásdíjat fizessen. Végül pedig, néhány év után, feltűn­het egy új férfi az életükben, akitől több szeretetet és biztonságot kaphatnak, mint az előzőtől valaha is.

A legtöbb asszony, aki tanácsért jött hozzám, és aki elhatározta, hogy pénz ide, pénz oda, elválik, csak azt sajnálta, hogy ezt muszáj megtennie. Pedig ha már meg kell tenni, akkor jobb elvált asz- szonynak lenni, jórészt önállóan élni, és nyitva állni az új élmé­nyek számára, mint megmaradni a jó öreg rémült feleségnek, aki annyira fél az élettől, hogy inkább elviseli a leglehetetlenebb rossz bánásmódot is.

4. Egyes asszonyokat a fizikai bántalmazástól való félelem riaszt vissza. Látták már, amint éretlen férjük tombol és dühöng, épp csak a szája nem habzik, amikor dühbe gurul, és trágár szavakat zúdít rémült feleségére. Azt is gyakran látták, hogy úgy töri össze a bútorokat, mint a gyufaszálat.

Nem ésszerűtlen az a feltételezés, miszerint egy férj erőszakhoz folyamodhat a feleségével szemben, ha az túlmegy a határon, ezt elismerem. De ha ez magukkal történik, csak azt a tanácsot adha­tom, amit más nőknek is adtam: üssenek vissza, védjék meg magu­kat, még akkor is, ha csak erőszakkal tudják. Senkinek nincs joga erőszakkal ránk kényszeríteni az akaratát. Ilyen viselkedést egy pillanatra sem fogadnánk el még a legmocskosabb utcai csavargó­tól sem. Miért kellene a férjünktől elfogadnunk?

Ha testi épségük és életük védelmében le kell tartőztattatniuk, tartóztattassák le. Ha őszintén úgy vélik, hogy pszichotikus vagy nincs észnél, vitessék kórházba. Persze ne a füle hallatára telefo­náljanak. Várják ki, amíg egyedül lesznek. Aztán, ha kell, csoma-

/

 

góljának össze, kaparják elő azt a kis pénzt, amit ilyen esetekre tet­tek félre, és hívjanak egy taxit, vagy üljenek be a kocsijukba, és töltsék a következő napot egy motelben. Amikor a férj megértette a dolgokat, és megnyugodott, beszéljenek vele. Ha megbánta, oké. Talán még meg lehet próbálni rendbe hozni a dolgokat. Ha vi­
szont azzal fenyegetőzik, hogy megöli magukat, jelentsék a rend­őrségnek, és mondják is meg neki, hogy feljelentették. Biztosítsák továbbá róla, hogy eszük ágában sincs soha többé az áldozat szere­pét játszani. Mondják meg neki, ha még egyszer ilyesmivel próbál­kozik, bűnvádi feljelentést tesznek ellene.

Tudom, ez kemény beszéd. De őszintén szólva más tanácsot nem adhatok. Ha valakit megvernek, ez a probléma azért zúdul rá, mert a múltban gyöngének mutatta magát. A zsarnokok kihasznál­ják a gyönge embereket. Ha azt akarják, hogy7 a férjük tisztelje ma­gukat, ne tűrjék el, ha nincs magukra tekintettel.

5. „Nem akarom azzal felizgatni a gyerekeimet, hogy szembe­szállók a férjemmel, azt meg éppen nem akarom, hogy a válással tönkretegyem az életünket.” Ezt a véleményt őszintén vallják, fér­fiak és nők egyaránt. Igaz: semmi nem borítja ki annyira a gyereke­ket, mint amikor végignézik, hogy az életükben a legfontosabb szerepet játszó két ember úgy viselkedik, mint a vicsorgó páviá­nok. Ha meghátráltok a házastársatok előtt, hogy megkíméljétek a gyerekeket ettől a szívszorító élménytől, csak tapsolni tudok. Te­gyük fel azonban, hogy önfeláldozásotok nem éri el azt a célt, amelyet el akartatok érni. Akkor mit kell csinálnotok?

Nézzük a dolgot a következőképpen! Ha úgy érzitek, annyira boldogtalanok vagytok, hogy valamiféle változásnak be kell követ­keznie, ne áldozzátok fel magatokat túlságosan sokáig. Ha ezt te­szitek, csak arra tanítjátok a gyerekeiteket, hogy az erőszakos frá­terek előtt meg kell hajolni, és az az érett viselkedés, ha megszala­dunk a harc elől. Ha ezt tanulják a családban, az nem szolgál a ja­vukra. Ezért aztán, miután ésszerű mértékben megpróbáltunk a sarkunkra állni, de ezzel nem segítettünk a súrlódásokon, ha meg­tehetjük, inkább hagyjuk ott a partnerünket, mintsem hogy a vég­telenségig kitegyük a gyerekeket az ilyen neurotikus jelenetek­nek. Ha a hajó süllyed, jobb ha megmentjük magunkat, és a többi­ek közül is, akit csak tudunk.

Lehet gyerekeket jól felnevelni, ha csak egy szülőjük van? Ter­mészetesen lehet, gyakran jobban, mintha a két szülő állandóan veszekszik. A gyerekek tudnak ehhez alkalmazkodni, ha időt kap­nak rá. Esetleg jobban fogják élvezni a külön élő házastársnál töltött hétvégéket, mint azt, amikor még együtt volt a család. így hát ne féljünk semmitől! Ha igazítani kell a házasságunkon, ne húzzuk az időt. Ne használjuk fel a gyerekeket arra, hogy általuk racionalizáljuk, miért nem állunk ki önmagunkért. Ha a dolgok igazán rosszra fordulnak, a különélés néha kisebb rossz, mintha megpróbáljuk összetartani a családot.

„Ajándék lónak ne nézd a fogát”

Hónapokig kezeltem Georgiát, miközben megpróbáltam rávenni, hogy alakítson ki egyenlőbb feltételeket a házasságában. A világ legkötelességtudóbb felesége volt: késő estig melegen tartotta a férje vacsoráját, ha az későn jött haza, kényelmessé tette számára a hétvégéket, mert mindent maga csinált a kertben, és minden fon­tos döntést ráhagyott. Amikor a saját igényeiért harcolt, csöppet sem volt biztos önmagában, bűnösnek és önzőnek érezte magát, amikor nagy néha ő kerekedett fölül egy vitában.

Ahogy azonban múltak a hónapok, némi bátorságot gyűjtött, en­gedelmes gyermekasszonyból kezdett érett feleséggé válni, és úgy nézett ki, hogy a házassági tanácsadás jó változásokat hoz Bobby- val, a férjével való viszonyában.

Ez nagy tévedés volt. Nagy meglepetésemre a dolgok kezdtek megint visszafelé fordulni. Megkérdeztem Georgiát, mi ez? Elő­ször nem tudott rátapintani a lényegre, a következő beszélgetés során azonban ő maga emelte ki, mi a bajok forrása.

–         Bobby sok mindenen változtatott, ez igaz – mondta -, de úgy érzem, csak azért csinálja, hogy a kedvemben járjon. Nem azért, mert meg van róla győződve, hogy ez így igazságos.

–         Na és akkor? – kérdeztem.

–         Ugyan ki akarna változtatásokat a férjétől, ha az azt hiszi, hogy kitolnak vele, amikor engedményeket tesz?

–         Remélem, mindenki – vágtam rá tüstént.

–         Becsszóra? Magát nem zavarná, ha tudná, hogy csak vonakod­va tesznek engedményeket, nem pedig együttműködve és kész­ségesen?

–         Azt hiszem, én is mindig jobb szeretném, ha az emberek vidá­man és dalolva jönnének ki velem, de ez először is annyi, mintha túl sokat várnánk az élettől, másodszor pedig teljesen lényegtelen.

–         Lényegtelen? Hogy lenne az lényegtelen, ha a férjem csak ak­kor tesz nekem szívességeket, ha kierőszakolom tőle?

Georgia dilemmája korántsem ritka eset. Ha magukat is zavarta, akkor gondolják végig a következőket:

1.   Ne várják, hogy egyben népszerűségi versenyt is fognak nyer­ni, amikor egy alkuban a tárgyalóasztalnál kiállnak a jogaikért. Minden változás frusztrációkkal jár, és senki nem élvezi, ha fruszt- rálódik. Ezért, ha nem bírják elviselni, hogy csak azon az áron jut­hatnak valami előnyhöz, ha ezzel frusztrálnak valakit, tartsák meg maguknak a panaszaikat.
2.   Miért ne tudnának másoktól előnyöket elfogadni, még ha zsörtölődve adják is őket? Életük más vonatkozásaiban ezt könnye­
   dén megteszik. Amikor például fizetésemelést kapnak, tényleg azt hiszik, akár egy pillanatra is, hogy a legtöbb munkaadó boldog, amikor többet fizethet? A főnök talán úgy érzi, hogy megérdemlik az emelést, de nem szakadna meg a szíve, ha kevesebbel is beér­nék. Éppen ellenkezőleg: maguk azok, akik úgy érzik, többre érde­mesek, akár tetszik ez a főnöknek, akár nem. Rendszerint elég erős magukban az önérdek ahhoz, hogy fütyüljenek rá, mit gondol a főnök.
3. Igen fontos, hogy a partnerük tanuljon meg osztozkodni a há­zasság jótéteményeiben. Ha az illető nincs hozzászokva a tisztessé­ges adok-kapokhoz, akkor tüstént el kell kezdeniük megtanítani rá, hogyan kell elegánsan elviselni a frusztrációt. Hogy ezt hogyan csináljuk? Nyilvánvalóan: újra meg újra addig frusztráljuk a part­nerünket, amíg megtanulja, hogyan kell kompromisszumot kötni. Ha ezt nem tesszük meg, elmulasztunk egy pompás alkalmat. Nem tanítjuk meg a partnerünket arra, hogyan kell osztozkodni, aztán pedig beletörődünk azokba a régi igazságtalanságokba, amelyeket a múltban eltűrtünk.
4. Végül: ha panaszaink igazán jogosak, akkor jó esélyünk van rá, hogy végső soron boldogabbak leszünk a házasságunkban, bár előbb esetleg túl kell jutnunk az enyhe elutasításnak egy idősza­kán. Semminek nem örül jobban a partner, mint annak a tudatnak, hogy erőfeszítéseivel boldoggá tette a másikat. Georgia azzal, hogy kitartott, és nem engedett, sokkal boldogabb feleség lett, és kis idő múlva már Bobby sem bánta, hogy áldozatokat kellett hoz­nia. Kezdett ő is boldogabb férj lenni.

A régi közmondásban, miszerint „ajándék lónak ne nézd a fo­gát”, még mindig sok igazság van.

Nem szükséges végigvizsgálnunk minden okot, amiért az embe­rek visszariadnak a változásoktól. Az a fontos, és azt kell szem előtt tartanunk, hogy egyes házasságok szerencsétlenek, és nagy szük­ség lenne bennük változtatásokra, de hol ilyen, hol olyan elfogad­hatatlan ok miatt ez mégsem történik meg. Szeretnék megismer­tetni önökkel egy tűzbiztos módszert, ami gyakrabban hoz ered­ményt, mint bármi más, amivel eddig próbálkoztak.

Egyetlen cselekedet ezer veszekedéssel fölér

Amikor a partnerünk annyira frusztrál minket, hogy eljutunk arra a pontra, mikor úgy érezzük, enyhítenünk kell a frusztrációnkon, stratégiánk mindenekelőtt az legyen, hogy beszéljük meg a dol­got, nézzük meg, nem tudunk-e kompromisszumot elérni. Ha ez a
stratégia csődöt mond, két választásunk van: vagy meghátrálunk, és elfogadjuk a helyzetet olyannak, amilyen, vagy más taktikai eszközökkel próbálkozunk. Elég volt a szavakból, most már cse­lekvésre van szükség. Ahogyan Goethe, a nagy német költő mond­ta: „Gondolkodni könnyű, cselekedni nehéz; a gondolkodásunkkal összhangban cselekedni a legnehezebb dolog a világon.”

Nézzük csak, hogy is működik ez. Egyszer egy páciensem felso­rolt nekem egy hosszú listát: mi mindenre kérte meg a férjét. A férfi ugyan jót akart, de valahogy sose jutott hozzá, hogy megjavít­sa a kerítést, a hálószobában a villanyt, vagy a konyhában a moso­gatót. Az asszony többször is azzal fenyegetőzött, hogy szerelőt hív, de a férje mindig hevesen tiltakozott: „Csak nem adok ki pénzt olyasmire, amit pár óra alatt magam is meg tudok csinálni!” Az asszony ezért mindahányszor visszakozott, és csak sírt elkese­redésében. Amikor búskomorságba esett, mert tepsit kellett a konyhában a csöpögő fűtőtest alá tennie, könnyes szemmel ro­hant el hozzám. Tüstént választ adtam a problémájára: odatoltam neki a telefont, megkérdeztem, hogy hívják a vízvezetékszerelőjét,

kikerestem a számát a szaknévsorból, és rávettem, hogy a lehető leghamarabb beszélje meg a javítást a mesterrel. Megmondtam neki: egy szót se szóljon a dologról a férjének, amikor este ha­zajön. Nem érdemli meg ezt a szívességet. Ha a munka elkészül, csak adja oda neki a számlát.

Hogy a plafonon lesz? Hát persze. Na és akkor? Hányszor fog még a plafonra mászni, miután előbb kidühöngte magát? Még ha hosszasan dühöngeni is fog, hosszú távon az még mindig kevésbé lesz frusztráló, mint beletörődni abba, hogy az a cső csöpög. Azonkívül végre meg fogja tanulni, hogy ha ő nem cselekszik, majd intézkedik az asszony. Márpedig a leckének ez a lényege.

Ha azt akarjuk, hogy a partnerünk megváltozzon, először ne­künk magunknak kell megváltoznunk. Gyakran csak azért voltak problémáink a férj basáskodása miatt, mert engedtük basáskodni. Hogyan? Azoknak az okoskodásoknak a valamelyike révén, amelye­ket az előbb felsoroltam.

A nemek közötti különbségeknek tényleg mindig a nemek csa­tájával kell végződniük? Nyilvánvalóan nem. Ha kompromisszu­mokra lehet jutni, akkor minden rendben van. De ha egyik fél sem hajlandó tárgyalni, akkor férj és feleség ügy járnak el a legokosab­ban, ha pontosan azt teszik, amit a dolgozók a vezetőséggel való eredménytelen viták után: sztrájkba lépnek. Hogy meddig? Amed­dig csak az elszántságuk kitart. Ezenfelül kijelenthetem, hogy a sztrájkban rendszerint az a fél győz, akinek kevésbé fontos a há­zasság. Ez ironikus és sajnálatos vonása az emberi kapcsolatoknak, de megfigyeléseim szerint ez az igazság.

Az a házastárs, akinek közömbösebb a házasság, könnyebben hajlandó a válást kockáztatni, mint az, aki a világon mindent meg­tenne azért, hogy összetartsa a házasságát. Vegyük annak a férjnek az esetét, aki időnként együtt szokott ebédelni a szomszédos iro­dában dolgozó nőkkel. A felesége dühöngött emiatt, de ő eléggé biztonságban érezte magát, és miután nem volt hajlandó bármi árat fizetni a házaséiet gyönyörűségeiért, kereken megtagadta, hogy minden áldott munkanapon csak a férfikollégáival ebédel­jen. A felesége válással fenyegetőzött, ám erre is fel volt készülve. Megmondta az asszonynak: ha válni akar, tessék, elválhat. Ezen a ponton a feleség rájött, hogy a férj az erősebb. Vagy engednie kell, vagy elveszíti a házasságát, ami számára többet jelentett, mint a férje számára.

Néha átverheti az embereket az afféle kemény duma, hogy nincs is szükségük a házasságra. Erre jött rá Kari és Debbie. Kari nagyon elégedetlen volt azzal, ahogy az asszony háztartást vezette, és ahogy a gyerekeket gondozta. Számos alkalommal megpróbálta rá­
venni Debbie-t, hogy viselkedjék felelősebben, de az asszony min­dig azt válaszolta:

– Ha nem tetszik itt, csak azt tudom mondani, hogy vigyázz, a sarkadra ne csapódjon az ajtó, amikor elmégy.

Bátor beszéd, és őszintén is hangzott. Kari azonban egy szép na­pon torkig lett, és elhatározta, hogy elválik. Nagyon megdöbbent és teljesen elképedt, amikor Debbie könnyekben tört ki, majd vé­gül telitömte magát altatókkal. Kari megvárta, amíg az asszony úgy-ahogy rendbe jött, aztán végleg otthagyta.

Honnan lehet tudni, hogy a házastársunk csakugyan közömbös- e, vagy csak megjátssza? Sehonnan nem lehet. Lépnünk kell, aho­gyan Kari is tette, aztán majd meglátjuk, mi történik. Nagyon saj­nálatos, hogy7 szóbeli figyelmeztetéseink olyan gyakran teljesen hatástalanok. A tetteink viszont félreérthetetlenek. Ha valaki olyan emberekkel ebédel, akikre a házastársa féltékeny, az tagadhatatlan tény. Az ebédelés cselekvés, és mindent megmond, míg ha valaki csak mondja, hogy ebédelni fog másokkal, az nem jelent semmit.

A kommunkáció legjobb módja a cselekvés. Először persze pró­bálkozzunk szavakkal, de ne töltsünk éveket azzal, hogy csak üvöltözünk egymással. A szavakat túlságosan könnyű félreérteni ahhoz, hogy igazán jó kommunikációt biztosítsanak. Ám a tett – az már egészen más ügy. Az egyik legfontosabb szokás, amit a há­zasfelek magukban kialakíthatnak, hogy tegyenek valamit a fruszt­rációik ellen, ne csak panaszkodjanak miattuk

Amikor a beszéd nem üres fecsegés

Ismételten hangsúlyozom: ahhoz, hogy megértessük magunkat, tettekre van szükség, nem szavakra. Van azonban ez alól néhány kivétel, és közülük egy rendkívül fontos.

Mind a férfiak, mind a nők egyaránt azt akarják, hogy a partne­rük mondja ki, hogy szereti őket. Nem azt akarják, hogy éreztes­sék velük, célozzanak, utaljanak rá, vagy ezerféle más módon ki­mutassák: hallani akarják, kimondva. Ajkunkra kell venni a szót: „Szeretlek!”

Az is fontos, hogyan mondjuk ezt. őszintén kell mondanunk, különben nevetségessé válik. Nem szükségképpen a szenvedély pillanataiban kell mondanunk. Sőt vannak nők, akik kifejezetten rossz néven veszik a férjüktől, hogy csak szeretkezés közben mondja ki.

Ebben a „szeretlek”-ben spontán gondolatnak kell megnyilvá­nulnia: érzésnek, amely hirtelen olyan erőssé vált, hogy csak szó­
bán lehet kifejezni. Inkább rendszeresen kell mondanunk, mint minden szent időben egyszer, különben a partnerünk meg fogja kérdezni:

–        Szeretsz?

Erre alighanem azt válaszoljuk majd:

–        Hogyne, hát persze.

Néhány efféle kérdezősködésből valószínűleg nem is lesz baj, de ha nem fülelünk a kulcsszavakra, az asszony esetleg egyre fenyege- tettebbnek fogja érezni magát, és egyre többször vár megnyugta­tást. Szomorú dolog, de minél inkább vágynak a nők a megnyugta­tásra, annál kevésbé hajlamosak a férfiak ezt megadni nekik.

–        Adjál rá nekem időt – mondják.

–        Ha egyszer egyszer azt mondanád, hogy szeretsz, akkor nem kérdeznélek – vágnak vissza a nők.

Miért esik egyes férfiaknak annyira nehezükre kimondani ezt a fontos szót annak, aki a világon mindenki másnál többet jelent számukra? A férfiakat nem tanítják meg a költőiségre. Ezt férfiat- lan dolognak szokták tekinteni. Érzelmesnek és gyöngédnek (azaz romantikusnak) lenni annyi, mint anyámasszony katonájaként vi­selkedni. Ez persze nem igaz, de sok férfi nem tudja leküzdeni ma­gában a gyerekkori beidegződéseket. Érzelmesnek lenni annyi, mint gyöngének lenni, ez pedig kasztráciöhoz vezet. Melyik férfi vállalná ezt, akinek nem aludttej folyik az ereiben?

Ehelyett hát a férfi „realista” lesz: megvetően elutasítja, hogy puszta szavakkal fejezze ki a hűségét és a ragaszkodását. Egyes fér­fiak ezt így fogalmazzák meg:

–        Ha azt mondom neki, hogy szeretem, az kutyafülét se jelent. – Amivel azt akarják mondani, hogy a tettek hangosabban beszél­nek, mint a szavak és a mézesmázas beszéd nem helyettesítheti azt, ha egy férfi keményen dolgozik a családjáért. Az a jelszavuk, hogy „a puding próbája az evés.” Nem szavakkal, hanem szolgálat­tal és odaadással akarják kimutatni a szerelmüket. Ha egy férfi rendszeresen hazaviszi a fizetési szelvényét, nem marad ki este so­káig, meghívja a feleségét az utazásaira, és tőle telhetőleg eltartja, ha mindezt megteszi, akkor tán nem mutatja ki a szerelmét?

Természetesen kimutatja, ezt senki nem tagadhatja. Akkor meg miért kell magát a romantikus szerelmes nehéz szerepébe kénysze­rítenie? Mert erre szükség van, uraim, azért! Térdig koptathatják a lábukat, hogy kedvében járjanak a feleségüknek, de az asszony még mindig nem lesz biztos benne, hogy mindezt örömmel, bol­dogan teszik, és hogy nem róják-e fel neki. Utóvégre bárki felál­dozhatja magát a családjáért, anélkül, hogy szeretné. Ezért olyan fontos a szeretet szóbeli megerősítése.

Nézzük a dolgot a következőképpen: ha egyik fizetésemelést kapnánk a másik után, és egy év alatt háromszor is előléptetnének, de soha senki nem mondaná: „Nahát, barátom, maga aztán pompá­san végzi a dolgát!” – nem hiányozna a dicséret? Esetleg azt gon­doljuk magunkban, hogy szakmai sikereinket tekintve nincs szük­ségünk vállveregetésre, a megbecsülés vagy a csodálat kifejezésé­re, de nézzünk csak szembe vele: sokkal jobban esne, ha aznap es­te a vacsoránál pohárköszöntőt mondanának a tiszteletünkre, ha felhívna egy barátunk, és gratulálna, és ha a vállalat küldene egy rövid köszönőlevelet.

Ezek azok az alkalmak, amikor a beszéd nem üres fecsegés.

Mennyire akarunk önzők lenni?

Egy házasság tönkretételének egyik legjobb és leggyorsabb módja az, ha fontos kérdésekben a legtöbbször hagyjuk, hadd menjen a partnerünk a maga feje után. Ha ezt teszik, vád alá helyezem ma­gukat: nem védik meg a házasságban az érdekeiket. A kapcsolat si­keréhez létfontosságú, hogy mindaddig harcoljanak a jogaikért, amíg jó szívvel ki nem mondhatják:

– Most már szeretem ezt a házasságot. Elégszer csinálhatom azt, amit én szeretek, ahogy7 én szeretem, hogy gyakrabban érez- zem magam elégedettnek és boldognak, mint boldogtalannak.

Ha a házastársuk is elmondhatja magáról ugyanezt, akkor a há­zasságuk egészséges alapokon áll: mindkét házastárs önző módon kiáll a maga érdekeiért, egészen addig a pontig, ahol a házasság ki­elégítő kapcsolattá válik. Úgy érzem, maguk felelősek azért, hogy boldogok legy enek a házasságukban. Ez nem a partnerük dolga, hanem a maguké. Mindenekelőtt jelöljék ki azokat az előnyöket, amelyek a legfontosabbak a számukra, aztán: 1) kössenek velük kapcsolatban kompromisszumot; 2) álljanak ki szilárdan értük; 3) ha most nem sikerül, engedjenek, de legközelebbre alkudják ki, hogy ügy lesz, ahogy akarják. Ne felejtsék el: a házasság olyan üzlet, amelynek az a célja, hogy boldoggá tegye magukat. Ha ez nem következik be, az főleg a maguk hibája, vagy mert félnek, vagy mert bűntudatot éreznek, amiért ki akarják elégíteni személyes igényeiket és vágyaikat.

Nemrégiben eljött hozzám tanácsadásra egy asszony, May. Dep­ressziós volt, mert éppen a harmadik válása küszöbén állt. Képes volt egész világosan elemezni a problémáit. Világéletében vonako­dott kiállni a jogaiért, így aztán mindig hagyta, hogy újra meg újra a partnerének legyen igaza. Ahogy múltak a hónapok, aztán az
évek, fokozatosan erős és tudatosult keserűség alakult ki benne a férjei ellen. Ez eltávolította őket egymástól, szexuálisan is elhide- güítek, összevesztek száz apró és lényegtelen ügyön, és mindez végül váláshoz vezetett.

Ha May a meccs során már sokkal hamarabb a sarkára áll és meg meri kockáztatni a visszautasítást a kisebb bosszúságok miatt, megvédte volna az érdekeit. Ha pedig megvédte volna őket, elége­dettebb lett volna önmagával, a férjével és a házasságával. Ha ész­szerű mértékig törődik magával, megmenthette volna a házassá­gát.

Ha azt akarják, hogy jó legyen a házasságuk, akkor gondoskodja­nak róla, hogy élvezetet találjanak benne, mert ha nem, akkor vé­gül fel fogják adni, ugy anúgy, ahogy felmondanának minden más állást, amelyben érzésük szerint besavanyodtak. Inkább most frusztrálják a partnerüket egy kicsit, mint később nagyon. Ha jól végiggondoljuk: egy házasság tönkretételének leggyorsabb és leg­jobb módja az, ha mindig mindenben engedünk a partnerünknek, mert azt hisszük, ha mindenben kedvében járunk, biztosíthatjuk magunknak azt a szerelmet, amelyre áhítozunk. Bárcsak így lenne! Hallottak valaha olyamiről, hogy valakit kihasználnak? Túlságosan is gyakran és pontosan ez történik. A mézeshetek vége akkor kez­dődik, amikor úgy érezzük, a partnerünk rengeteget kap tőlünk, de mi nem sokat kapunk tőle cserébe.

A hidegháború

Oké! – tegyük fel, hogy a sarkadra álltái. Akkor mi történik? Min­denekelőtt számíthatsz a tiltakozásra. Ez rendszerint panasz, duz- zogás vagy veszekedés formáját ölti, de még fizikai erőszakosko­dásra is sor kerülhet. A dolgok kezdenek tényleg rosszra fordulni – de ne törődj vele! Ha nem törjük fel a tojást, nem tudunk rántot- tát sütni.

Ha a partnered nem tud rábeszélni arra, hogy legyél megint olyan kedves és jószívű, amilyen azelőtt voltál, a cselekvés útjára fog lépni. Ha férfi, esetleg elkezd inni, későig kimaradozni, nem vi­szi haza a pénzt. Ha nő, hagyja repülni a házat, későn vagy vacakul főzi meg a vacsorát, esetleg drága holmikat vásárol, aztán jönnek a borsos számlák. Ilyen időszakokban rendszerint egyik félnek sincs különösebb kedve a szexhez, amit aztán a nemi életük jelentősen megszenved.

Most jutottatok abba a szakaszba, amit én hidegháborúnak ne­vezek. Hogy mennyi ideig fog tartani és ki fog benne győzni, az tel­
jes egészében attól függ, mennyire fontos számodra az ügy, és mennyit vagy hajlandó áldozni érte. Én azonban azt tanácsolom, hogy tarts ki. Hadd dühöngje ki magát a vihar! Jusson eszedbe, a legrosszabb, ami történhet, hogy esetleg elváltok, és ez talán amúgy is megtörténne. Esélyeid, hogy megmentheted a házassá­godat, valójában javulnak, amikor erős emberként viselkedsz, aki hajlandó kiállni a jogaiért. Amikor a partnered megtanul tisztelni azért, mert képes vagy az önérvényesítésre, rá fogsz jönni, hogy egyben jobban is szeret. Jómagam arra jöttem rá, hogy nagyon ne­héz szeretni valakit, akit nem becsülünk. Ez alól csak a gyerekek, az öreg szülők és az értelmi fogyatékosok kivételek: a jelek szerint az ezekbe a kategóriákba tartozó egyéneket képesek vagyunk sze­retni, akár tiszteltük őket valamikor, akár nem. Az átlagos felnőtt­nek azonban azzal kell megszereznünk a szeretetét, hogy először is becsül. A lábtörlőt nem lehet tisztelni, ezért szeretni sem. Ilyen egyszerű a dolog.

Partnered egy sor további manővert fog végrehajtani, stratégiá­kat dolgoz ki, amelyeknek az a céljuk, hogy megint olyan kedves és engedelmes lény legyél, amilyen azelőtt voltál. Meg fog vádolni, hogy mindig a te akaratod érvényesül, holott az esetek 90 %-ában te vagy az, aki enged. Koncentrált támadást fog intézni ellened, hogy bűnösnek érezd magad: ügy fog viselkedni, mint aki retten­tően meg van bántva, és téged fog okolni emiatt. Ez érzelmi zsaro­lás. Látszólag azt üzeni vele, hogy: „Ha továbbra is azt csinálod, amit csinálsz, akkor depresszióba esem, hogy megint kórházba kell mennem” – de a titkos értelme az, hogy: „Remélem, akkora bűntudatot érzel, hogy megfojt a lelkiismeret-furdalás, te kutya!” Ezekhez a taktikai manőverekhez fizikai erőszakoskodás, a hűt­lenkedés, a válással vagy öngyilkossággal való fenyegetőzés is já­rulhat. A hidegháborúnak ez a szakasza tarthat napokig, de néha évekre is elhúzódik.

Nehéz időszak ez, amelynek során a gyöngébb fél rendszerint beadja a derekát. A szenvedő félnek két dolog szokott erőt adni az ellenálláshoz. Az egyik az, hogy a kemény csapások iskolája végül mégiscsak megtanítja valamire. Az is eszébe jut, hogy mi mindent kellett eltűrnie a múltban, és el lesz rá szánva, hogy ezt nem fogja tovább eltűrni.

A másik a házassági tanácsadás, és egyes, vele járó felismerések. Ezek megértése megtanít rá, hogy: a) nem kell félnünk az elutasí­tástól; és b) soha nem kell bűntudatot éreznünk azért, mert frusztráltuk a partnerünket. Ha ezt a két alapelvet megértik, meg­erősödve szállnak szembe házastársuk ésszerűtlen követeléseivel.

Ezután jön a várakozás időszaka. A hidegháború hosszú és fa­
gyos lehet. Miután világossá tetted, hogy nagy változásokat akarsz a házasságotokban, adjál magadnak hat-tizenkét hónapot. Mondd meg a párodnak, neki is ennyi ideje van rá, hogy összeszedje ma­gát, különben valakinek el kell mennie. De ez aztán ne legyen üres fenyegetés: hamegfenyegetted vele, tedd is meg.

Ne félj olyan álláspontot elfoglalni, amely egy időre sok ideges­kedést és kiborulást fog okozni. Ezek rendszerint nem olyan pusz­títóak, mint képzeled. Ha kitartasz, legtöbbször te fogsz győzni. Meg vagy lepve? Meg tudom érteni, tudom, miért. A veszekedések olyan hevesek lesznek, hogy úgy gondolod, semmi esélyed nincs a győzelemre. De tarts ki! Ha a hidegháború fokozódásával sem vagy hajlandó beadni a derakadat, többször fogsz győzni, mint nem.

Láttam embereket, akik olyan intenzíven neurotikus viselkedés­sel próbálták meg manipulálni a partnerüket, hogy kórházba ke­rültek. A kórházi ágyról aztán leadták az üzenetet: „Látod, mit csi­náltál? Ha nem vagy ilyen, nem vettem volna be azt a marék alta­tót, vagy nem hajtottam volna olyan eszeveszetten.” Ne ugorj be ennek a trükknek! A házassági esküd nem börtönbüntetés. Jogod van a boldogságra is, és véged, ha nem vagy hajlandó elhárítani a bombákat, amelyeket a partnered abban a pillanatban elkezd feléd hajigálni, mihelyt elhatározod, hogy nem veszel többé részt a kis­ded játékaiban.

Milyen jogaid vannak a házasságban?

A legtöbb embernek halvány fogalma sincs róla, mire van joga a házassági üzletben mint partnernek. Közlök hát egy listát a fonto­sabb jogos elvárásokról, amelyek nem teljesítése súrlódásokat okoz.

1. Partnerkapcsolat: a legvalószínűbb, hogy ezért kötöttél há­zasságot. így aztán ha a párod egész este beletemetkezik egy könyvbe, vagy csak ül a tévé előtt, mint akit hipnotizáltak, jogod van panaszkodni. Barátként vonzódtál a házastársadhoz, hiszen a szerelmesek mindig jó barátok is. Ez a pont annyira fontos, hogy mindazok, akik orvosokkal, ügynökökkel, pilótákkal vagy hasonló foglalkozású férfiakkal jegyzik el magukat, jobban teszik, ha előbb végiggondolják, hányszor lesznek egyedül, különben úgy fogják érezni, hogy a boldog házasságnak ezt a rendkívüli fontos elemét illetőleg becsapták őket.
2. Szex: ne teljenek el hetek és hónapok közösülés nélkül. így házasság nélkül is élhettél volna. És jogod van elvárni, hogy a szex olyan legyen, hogy legalább időnként kielégítsen. Ha te jobb sze­
   retsz reggel szeretkezni, de a párod inkább este szeret, a szokásos adok-kapok majd megoldja a problémát. Ha egyikőtök pizsamában szeret aludni, másikótok meg meztelenül, néha ragaszkodj a ma­gad kívánságához, de légy rá felkészülve, hogy máskor meg neked kell engedned.
3. Kiteljesedés: a szexnél is fontosabb, hogy jogod van ügy fej­leszteni a személyiségedet és a képességeidet, ahogyan jónak lá­tod. Ha művész akarsz lenni, és ez fontos számodra, jogod van ki­élni ezt az érdeklődésedet. A partnered rosszul teszi, ha lekicsi­nyel, vagy nem hagy időt a művészi fejlődésedre. Főiskolára akarsz menni, és diplomát akarsz szerezni? Tedd azt! Jogod van kitágíta­nod a horizontodat, még ha a házastársad fenyegetettnek érzi is magát a kiteljesedésed miatt.
4. Érettség: jogod van ésszerűen érett viselkedést elvárni a há­zastársadtól (megkövetelni nem). Nem vagy felelős érte, nem kell az egész életedet azzal töltened, hogy őt boldoggá tedd azon az áron, hogy magadat közben szerencsétlenné teszed. A partnered a felelős azért, hogy vigyázzon a saját boldogságára, és gondoskod­jon róla, hogy fontos vágyai teljesüljenek a te állandó jelenléted nélkül is. Ha például a feleséged nem találja a helyét társadalmi összejöveteleken, nincs joga elvárni tőled, hogy te is vond ki ma­gad belőlük, ő a felelős a saját problémájáért. Jobb lesz, ha meg­próbál tenni valamit, leküzdeni a félszegségét, és nem téged nyag- gat, hogy csinálj valamit, amivel boldoggá teszed. Ha nem akar fej­lődni vagy megváltozni, miért tennél olyan erőfeszítéseket érte, amelyekre ő maga nem hajlandó?
5. Magány: vannak emberek, akiknek egyedüllétre van szüksé­gük. Ha ilyen a stílusod, nézzél szembe vele. Tanítsd meg a partne­redet, el kell fogadnia, hogy bizonyos mértékig elkülönülsz tőle. Ez mindent jelenthet: esetleg esténként egy óra hosszat olvasni akarsz a szobádban, vagy időnként egyedül akarsz elmenni nyaral­ni, vagy egyszerűen csak szeretsz egyedül sétálni. Egyes emberek ezt a remete-hajlamot nem hajlandók megérteni, de annyi baj le­gyen.
6. Rabszolgaság nélkül: ez talán furcsán hangzik egy szerelem­ről és házasságról szóló könyvben, de voltaképpen nagyon is he­lyénvaló. A rabszolgaság azt jelenti, hogy birtokol valaki: se tested, se lelked nem a tiéd, hanem a partneredé. Tragikus módon né­mely házasság alig több egy rabszolgatartó meg egy rabszolga szerződésénél. A férfiak könnyen hajlamosak azt hinni, hogy a fe­leségük ugyanolyan tulajdonuk, mint mondjuk a kocsijuk. Miután elvették feleségül, és eltartják, azt hiszik, joguk van bármit rákény­szeríteni. Csk üljön otthon, legyen szexuális partner, és kényez­
   tesse őket, csak akkor táncoljon másokkal, ha ők megengedik, és csak akkor menjen el este moziba vagy egyesületi gyűlésre, ha ez nekik is megfelel. Ugyanez az őrület tombol, amikor egy asszony azt hiszi, tulajdonosa a férjének, és úgy irányíthatja az életét, mint­ha a rabszolgája volna.

Mindenkinek erkölcsi joga van a személyi méltóságra és szabad­ságra. Senki senkinek nem a rabszolgája, és a házasság nem tesz rabszolgává senkit. A szeretettől és az odaadásról tett eskü nem azt jelenti, hogy az ember ugyanúgy a tulajdona valakinek, mint egy bútordarab.

Egészséges házaspárok ezt anélkül is megértik, hogy meg kelle­ne mondani nekik. Tudják, hogy’ a párjuk azért van mellettük, mert őket választotta, és ha úgy dönt, ott is hagyhatja a másikat. Ha nem szeretsz egy adott üzleti vállalko­zásnál dolgozni, az az okos, ha otthagyod, ha ezzel lényegesen javítani tudsz a helyzeteden.

Ha a főnököd megpróbálná megtiltani, hogy otthagyd a céget, azt hinnéd, elment az esze, ha arra hivatkozna, hogy ő a tulajdonosod. Ám a házasságban néha figyelmen kívül hagyják és nem ismerik el ezt az alapvető jogot, és eltűrik, hogy két ember közt, akik eredeti­leg szerelmet akartak, fennmaradjon a rabszolgaság.

Á házassági tanácsadáshoz folyamodók leggyakrabban arról pa­naszkodnak, hogy dühös és zsarnokoskodó házastársuk uralkodik fölöttük. Tulajdonképpen pontosan ezt jelenti a rabszolgaság, amely dühös és basáskodó emberek uralma, semmi több. Nem csoda, hogy ez ilyen jelentős panasszá válhat. Senki nem birtokolja a testedet és a lelkedet, csak ha megengeded neki.

7. Tisztességes részesedés a csalad jövedelméből: ha te vagy a kenyérkereső, ne képzeld azt, hogy a fizetési csekked kizárólag a tiéd, amiért te viszed haza. Egy társas viszonyban mindkét partner­nek joga van részesedni a haszonból.

Azokban az esetekben, amikor a férj az egyedüli kereső, a fele­ség ugyan lemondott arról, hogy dolgozzon a megélhetéséért, de nem hagyta abba a munkát. Az otthonteremtés, a háztartás és a gyereknevelés mind-mind munka, és az a férfi, aki kételkedik eb­en, csak próbálkozzon meg vele. Ha a feleség ügy döntött volna, hogy állásba megy, anyagilag független lenne. Amikor kivonult a munkaerő-piacról, és házassági társas viszonyba lépett, ügy igazsá­gos, ha szava van a családi pénzügyek intézésében, és részesül a jövedelemből is.

• 0HU

Hogyan éljünk együtt neurotikus házastársunkkal?

Időnként mindnyájan neurotikusak vagyunk. A házasság működő­képességének fenntartásában az az igazi feladat, hogy bánni tud­junk a partnerünkkel, amikor éppen neurotikus zavarai vannak. Könnyű dolog akkor kijönni a párunkkal, amikor egy édes, egy drága. Ehhez nem sok tehetség kell. Ha nem vagy frusztrált, és az esetek 99%-ában minden úgy van, ahogy te akarod, miért ne men­ne minden simán a házasságodban? Próbatételre akkor kerül sor, amikor a párod elkezd kapkodni, gyanakodni, ésszerűtlenül, hálát­lanul vagy egyszerűen csak furcsán viselkedni. Hogy ezzel a lidérc­nyomással meg tudj birkózni, meg kell értened néhány fontos pszichológiai tényt.

A neurotikusok neurotikusán viselkednek. Nem tehetnek róla, ha önzők, basáskodók, elkényeztetettek vagy aljasok és ócskák, mert pontosan ezt jelenti, ha valaki neurotikus. A neurotikus zava­rokban szenvedő emberek, amikor frusztrálódnak, nem tudnak normális emberként viselkedni. Ha tudnának, nem volnának neu­rotikusok. Ezért aztán ne légy meglepve, ha a feleséged, akinek iszonyú alacsonyabbrendűségi komplexusa van, elzöldül, amikor megdicséred a barátnője ruháját. Azért kénytelen így viselkedni, mert labilis, és a labilis emberek, akik nem érzik magúkat bizton­ságban, mindenkivel szemben így viselkednek. Ha te eltűnnél a képből, és Ezmegez úr lépne a helyedbe, három hét múlva iránta is ugyanezt érezné. Neurotikus viselkedését nem kell a szívedre venned, hiszen annak közvetlenül semmi köze nincs hozzád: ez csak része az az idő szerinti neurotikus viselkedésének.

Ahelyett, hogy begurulnál a dilissége miatt, próbálj rajta változ­tatni, ha tudsz. Ha nem tudsz, filozofikusan fogadd el! Mi más ér­telmes dolgot tehetnél? Teljesen ki is boríthatod magad, de akkor csak egy újabb neurotikus lépne be a szituba, márpedig a másik­nak aligha erre van szüksége.

Egy középkorú férfipáciensem egyszer megkérdezte tőlem, mit tudna csinálni, hogy a felesége ne legyen állandóan olyan ellensé­ges a gyerekeikkel. Annyit kellemetlenkedett velük, hogy mihelyt megtehették, elköltöztek hazulról. Az asszony problémáit részben az okozta, hogy féltékeny volt a férjére, amiért a gyerekekkel könnyed stílusban bánik, továbbá nem szívelte az anyasággal járó követelményeket.

A férj minderre dühösen, depressziósán és zavartan reagált. Az asszony nem volt hajlandó tanácsadásra jönni; így ház ő mit tehet­ne?

Mindenekelőtt azt tanácsoltam neki, hogy ne guruljon dühbe. A feleségének joga (neurotikus joga) volt hozzá, hogy önző és rossz anya legyen. Valószínűleg éppúgy nem szerette, ha zavarták, mint ahogy a gyerekek nem szerették, amikor ő zavarta őket, de amíg nem tudja felfogni, hogyan hajszolta bele magát ezekbe a hangula­tokba, nincs rá mód, hogy ténylegesen véget vessen a zavarainak. A férjnek és a gyerekeknek pedig azt tanácsoltam, hogy számítsa­nak az asszony ostoba viselkedésére, mert neurotikus.

–         De nem ostoba! – tiltakozott a férj.

–         így igaz. De a viselkedése az – emlékeztettem rá. – Bocsás­son meg neki, és fogadja el őt, mint szerencsétlen embert, aki so­ha nem tanulta meg, hogyan kell kedvesnek lenni, vagy normális, esendő halandókként elfogadni saját magát és másokat.

–         Egyes dolgokat, amiket csinál, meg tudnék bocsátani neki, doktor úr, de őszintén szólva, időnként olyan igazságtalanul tá­mad, hogy egyszerűen nem tudom magam túltenni rajta.

–         Dehogyisnem – kardoskodtam. – Ha most maga elé raknék egy röntgenfelvételt a felesége agyáról, és mutatni tudnék rajta egy nagy, sötét foltot, ami azt jelezné, hogy agydaganata van, az megváltoztatná a magatartását iránta?

–         Hát persze – bizonykodott tüstént. – Ha agydaganata volna, nem tudna normális mértékben uralkodni a gondolkodásán és az érzésein.

–         így igaz. Mármost ha el tudná fogadni az őrült és igazságtalan viselkedését, ha agydaganata lenne, miért nem tudja elfogadni azt, hogy – hogy is mondjam, érzelmi daganata van? Az egyik ugyan­olyan bénító és megnyomorító, mint a másik.

–         Értem, mit akar mondani. Arra céloz, hogy egyik esetben sem tetszene a viselkedése, de el tudnám viselni, és nem kárhoztatnám érte.

Még jobban megértette a lényeget, amikor fölvetettem, mit szólna hozzá, ha a felesége néha összeesne, megsérülne, akár a bú­tort is összetörné, mert epilepsziás lenne. Akkor sem lenne meg­
lepve. Az epilepsziások ilyesmiket csinálnak. Az állítani, hogy az epilepsziásoknak nem szabad ilyesmiket csinálniuk, annyi lenne, mint az követelni, hogy ne legyenek rohamaik. Ez pedig teljesen lehetetlen (kivéve persze, ha rohamaikat gyógykezeléssel féken tartják).

Ahhoz tehát, hogy együtt élj egy neurotikus házastárssal, el kell szánnod magadat valamire: ne követeld tőle, hogy változtasson a zavart viselkedésén. Ehelyett nekedkeW megváltoznod: le kell be­szélned magadat a nagyképű szigorúságról, aztán majd meglátod, tudsz-e segíteni a partnereden.

A düh — a házasság legsúlyosabb problémája

Ha el tudod fogadni azt a gondolatot, hogy a zavart, frusztrált em­bereknek nincs más választásuk, mint hogy kimutassák a zavaro­dottságukat, akkor automatikusan megtakaríthatod magadnak a legrosszabbat, ami csak egy házasságban előfordulhat: a dühöt. Véleményem szerint semmi nem olyan veszélyes egy kapcsolat­ban, mint a harag.

Egészen röviden a harag pszichológiája a következő: belehecce- led magad a dühöngésbe azok miatt a problémák miatt, amelyek elé a partnered állít. Először is azt akarod, arra vágyói, vagy leg­alábbis jobb szeretnéd, ha jobban a szájad íze szerint mennének a dolgok (több szex, több megbecsülés, több akármi). Aztán anél­kül, hogy tudatára ébrednél, ezeket az egészséges kívánságokat neurotikus követelésekké alakítod át, és azt mondod: „Több sze­xet akarok.” „Több megbecsülést szeretnék.” „Több felelősséget kellene vállalnod.” Amikor parancsokat adsz ki, amikor olyan sza­vakat használsz, mint „kell, kellene, muszáj”, óhatatlanul dühbe fogsz gurulni, ha a partnered nem engedelmeskedik. Ha azonban nem követelődzői, hanem kitartasz amellett, hogy „szeretnéd, jó lenne, jobb szeretnéd”, akkor ha frusztrálódsz is, nem fogsz dühbe gurulni, csak csalódott leszel és nagyon fogod sajnálni. Ezért nem attól függ, dühös leszel-e, vagy nem, hogy mások mit csinálnak, hanem attól, hogy követeléseket támasztottál-e vagy sem.

Ez talán egy kicsit fantasztikusnak hangzik. Mármint gyakorlati­lag. Senki nem annyira racionális, hogy mindig uralkodni tudjon a gondolatain. Senki nem tökéletes. Tézisem azonban elvben igaz, és ténylegesen is bizonyítható volna, ha nem volnánk annyira kité­ve az emberi tévedéseknek.

Frank jó példa arra, hogy tehet tönkre egy jó kapcsolatot a düh. A jelek szerint Frankét felizgatta valami az újabb szex-irodalom-
bői, és mivel saját szexuális élete mindig sivár volt, miután meg­tudta, milyen nagyszerű lehet egyes emberek számára a szex, el­kezdett neheztelni a feleségére a puritán viselkedése miatt. Kur­vákhoz akart menni, hogy7 megkaphasson valamit azokból az izgal­makból, amelyekről annyit fantáziáit, de amelyekre a felesége nem volt felkészülve, tehát nem is volt hajlandó kielégíteni a férje ilyes­féle vágyait.

Bár igen derék asszony volt, hűséges, lojális, dolgos nő, a szex­szel kapcsolatban sok gátlása volt. Frank nem tarthatott a többi könyve között egy szexuális tanácsadó kézikönyvet, és nem be­szélhetett előtte nyíltan a szexről, mert azt nem tűrte, és csak gye- rekcsinálás céljából engedélyezte. Negyvenévi házasságuk alatt so­ha nem közeledett szexuálisan a férjéhez, mert igazi úrinőnek tar­totta magát.

– A mi házasságunkban nem létezett örömszerzés a szexben – mondta Frank keserűen. Mélységes dühe abban fejeződött ki, hogy utcalányokkal szeretett volna vad orgiákat rendezni.

Frank azt hitte, a felesége dühíti fel. Kitartóan magyaráztam ne­ki, hogy ez nem igaz, még akkor sem, ha az asszony negyven éven át súlyosan frusztrálta. O maga borította ki saját magát, amikor gyerekes módon ragaszkodott hozzá, hogy a maga módján gyako­rolja a szexet, és oda lyukadt ki, hogy az asszonynak nincs joga ah­hoz, hogy puritánkodjon és szexuálisan unalmas legyen. A felesé­gének joga volt úgy vélni, hogy a szex csak a szaporodásra való, minden szexuális irodalom mocsok, szemét, a szexről beszélni bűnös dolog, és egy hölgy soha nem kezd ki egy férfival. Teljesen egyetértettünk Frankkel abban, hogy a felesége mindezekben tökéletesen téved. Csakhogy mindennek ellenére joga van téved­ni. Azok az emberek, akiknek rossz szexuális tapasztalataik vannak, vagy világéletükben arra tanították őket, hogy a szex bűnös dolog, azt csinálják, amit Frank felesége csinált. Nem tehetnek róla. Ez az ő életproblémájuk, ez a keresztjük, amelyet hordozniuk kell.

Frank negyven éven át frusztrálódott szexuálisan, ettől elkese­redett, és megharagudott a feleségére. Igen ám, de ha valakinek meg kell birkóznia egy problémával (egy frigid feleséggel), annak biztosan nincs szüksége még egyre (a haragra), különösen nem, ha ezt saját maga gerjeszti magában. Frank dühe számos további problémát okozott. Eleinte bűntudatot érzett miatta, aztán meg­próbálta elfojtani. Mivel a felesége valójában soha nem hallotta tő­le teljes egészében, ésszerűen előadva a szexualitásról vallott né­zeteit, soha nem emelt kifogást a neurotikus viselkedése ellen. Ezen felül Frank sokkal jobban tette volna, ha megoldást keres a frusztrációira, ahelyett, hogy dédelgeti a sérelmeit. Erre ritkán ke­
rült sor, mert a harag motiválta, nem a cél. Végül aztán elfojtott dühe cinikussá tette. Mivel nehezére esett, hogy kedves legyen a feleségéhez, az asszony se volt kedves hozzá. Negyven év alatt egyikük sem engedett egy tapodtat sem.

A több mint kétszáz páciens között, aki a házassági problémái miatt segítséget keresett nálam, a leggyakoribb panasz az volt, hogy a férj basáskodik és dühöng. Ezt negyvenegy asszony jelölte meg boldogtalansága legfőbb okaként. Amikor tehát rámutatok arra, hogy a házasságban a legveszélyesebb állapot a harag, úgy ér­zem, jogosan teszem. Nem számít, akármilyen súlyos a frusztráci­ónk, ha krónikusan dühöngünk, csak rontunk a helyzeten. Ha időnként dühöngünk egyet, az még egészséges is a házasságban, bár egy időre felizgatjuk vele magunkat. Megtisztítja a levegőt. Egy-egy alkalmi dühöngésen túl azonban soha nem ajánlatos a „haragszomrád”. Ha szilárd egyéniségek tudunk maradni, és erő­szakos vagy heves jelenetek nélkül tudjuk intézni a házasságunkat, az azt jelenti, hogy érettek lettünk.

Nézzünk szembe vele: századunk legirgalmasabb cselekedete volna házsártos és gonosz embert szeretni. Egyszerűen nem kerül­hetünk közel valakihez, aki örökösen hibát talál bennünk, vagy so­ha nem engedi meg nekünk azokat az egyszerű örömöket, ame­lyek az életet széppé teszik. Legelsősorban is azért kötöttünk há­zasságot, mert bizonyos szolgáltatásokat vártunk a házastársunk­tól. De ha az illető a dühös típusba tartozik, akkor nyilvánvaló, hogy óhatatlanul boldogtalanok leszünk mellette. A dühös embe­reknek az kell, hogy mindig mindenben az ő akaratuk érvénye­süljön; de akkor hol van a mi helyünk és terepünk? Az illetőt azért szerettük meg, amit majd tenni fog értünk. Ha azonban könnyen dühbe gurul, ez azt jelenti, hogy mindig nekünk kell adnunk, és le kell mondanunk a saját igényeinkről. Nem kapjuk meg, amit sze­retnénk, mert nem számítunk neki semmi.

A dühös természetű házastárssal való bánásmód egyik legjobb módszere az, ha először megszabadulunk a saját dühünktől, aztán kedvesen és tapintatosan viselkedünk vele. Minél jobban dühöng a partnerünk, próbáljunk meg annál kedvesebbek lenni hozzá. Na­gyon nehéz tartósan haragudni valakire, aki kedvesen reagál a mi érzelmi háborgásainkra.

Talán kételyek merülnek fel majd magukban ezzel a tanáccsal kapcsolatban: nem vezet-e ez oda, hogy minden alkalommal en­gedniük kell, és végül zsarnokság alá kerülnek? Igaz. Erre határo­zottan van lehetőség – de csak akkor, ha összetévesztik a kedves­séget és a tapintatosságot az egyetértéssel, illetve a beleegyezés­sel. Megtagadhatnak dolgokat a partnerüktől, és lehetnek vele né­
zeteltéréseik, de ezt is lehet udvariasan és tapintatosan intézni. Még nem kell gyöngének lenniük azért, mert nem gurulnak düh­be. Tartsanak ki a véleményük mellett indulat nélkül, de szilárdan. Ha ezt egyhuzamban hónapokig csinálják, ritka az a partner, aki valamennyire nem változik meg. De ne felejtsék el: minél komi- szabb az illető, annál kedvesebbnek (és szilárdabbnak) kell len­niük.

Három módszer vádaskodás ellen

Az igazságtalan vádaskodás az indulatkitörés leggyakoribb oka, különösen a házasságban. Ha nem tudjuk, hogyan kell ezzel bánni, vég nélküli ordibáló szőcsatákra vagyunk kárhoztatva.

Ha a házastársad fukarsággal vádol, tüstént tedd fel magadnak az alapvető kérdést: igaz ez? Gondold át alaposan, mielőtt döntesz. De ha végül oda lyukadsz ki, hogy igaz, akkor mindjárt fel kell tenned magadnak a következő fontos kérdést: bánt engem, ha fukar vagyok?

Ha zavar, hogy zsugori vagy, és úgy érzed, az utóbbi időben szűkmarkú voltál, ne ugorj a plafonra, amiért ezt valaki megmond­ta neked. Inkább mondd azt a partnerednek:

– Kösz, hogy megmondtad, milyen kupori voltam az utóbbi időben. Ezt csak olyasvalaki merhette megreszkírozni, aki tényleg törődik velem. Nem akarok ésszerűtlenül spórolni, mostantól fog­va majd figyelni fogok rá.

Viszont csak azért, mert egy vád igaz, még nem kell bűntudatot érezned, vagy depresszióba esned. Van pár nagy hibád, na és? Ki­nek nincs? Te is csak ember vagy. Ne ennek az egyetlen tulajdon­ságodnak az alapján ítéld meg magadat! Nehogy meggyűlöld és hosszasan kárhoztasd magad – inkább törd azon a fejed, mit kezd­jél ezzel a problémáddal.

Vegyük most a második lehetőséget: a vád igaz, de te nem tar­tod hibának. Röviden: egyetértesz azzal, hogy megfogod a pénzt, de a takarékosságot erénynek tartod. Akkor meg miért kellene ha­ragudnod a házastársadra, amiért szóvá tette egyik alapvető tulaj­donságodat, még ha kritikának szánta is?

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy esetleg kifeje­zetten elégedettek lehetünk valamelyik szokásunkkal, amíg valaki panaszkodni nem kezd miatta. Ilyenkor aztán eltöprenghetünk rajta, nincs-e velünk valami baj. Ez történt Lew-val is. A felesége azzal vádolta, hogy agyondédelgeti az anyját. Erre először sündisz- nó-állásba vonult, mert úgy érezte, megtámadták. Később el kel­lett ismernie, hogy nagyon erősen törődik az anyjával, de ezt ő tel­
jesen rendjén valónak tartja: úgy érezte, le van kötelezve neki azért a sok kedvességért, amelyet iránta tanúsított. Jó érzést jelen­tett számára, hogy időnként kényeztetheti. Gyerekkorában az any­ja is sokat kényeztette, és ez hosszú távon nem ártott neki. A fele­sége úgy véli, elkényezteti az anyját. Na és akkor? Kénytelen volt az asszonnyal többé-kevésbé egyetérteni.

–         De mit árt egy kis kényeztetés? – válaszolta filozofikusan.

A harmadik stratégia, amivel megakadályozhatod, hogy valami­féle vád miatt dühbe gurulj, ha úgy döntesz, hogy a vád hamis. Szó sincs róla: nem vagy kupori. Sőt minden várakozáson túl bőkezű voltál és vagy. Újra meg újra megtagadtál magadtól dolgokat, és egyáltalán nem számítottál erre a szívtelen vádaskodásra. Ilyen körülmények között hogy tudnád megőrizni a nyugalmadat?

Úgy, hogy megadod a házastársadnak a tévedés jogát. Ha tény­ként fogadod el, hogy joga van a véleményéhez, miszerint olcsójá- nos vagy és elnéző, megvédelmezed magad attól a belső dühtől, amely szétrobbanthatná a házasságodat. Ha a vád alaptalan, akkor alaptalan. Miért izgatnád föl magad a másik gyöngeségei miatt?

Mindez szó szerint áll a hamis vádakodásokra. Ha valaki azzal vá­dol, hogy huligán vagy, homoszexuális vagy, iszákos vagy, ne vedd a szívedre. Vagy az vagy, vagy nem. És ha nem, akkor mondd azt neki, szépen, mosolyogva:

–         Lehet, hogy igazad van, de szerintem nem. Bár: kinek-kinek a maga ízlése szerint. Ez a tanácsom, s ha pontosan követed, döntő különbséget jelent: harmónia vagy7 gyűlölködés jön-e létre a part­nerek között.

Féltékenység

Egyesek azt hiszik, normális dolog, ha azt látják, hogy a partnerük elzöldül az irigységtől. Ez állítólag a mélységes és tartós szerelem jele, és a törődés és rajongás leghízelgőbb kifejezése. Lehet, hogy ez így van, de az én tapasztalataim szerint a féltékenység olyan, mint a csiliszósz: egy csöpp elég belőle a kívánt hatás eléréséhez.

A krónikus féltékenykedés gonosz és rendkívül pusztító problé­ma, és súlyos törést okozhat a házasságban.

Amikor a férjed nem hajlandó megengedni, hogy elmenj vásá­rolni, mert vetted magadnak a bátorságot, és közben az engedélye nélkül találkoztál barátaiddal-barátnőiddel, akkor tüstént látni fo­god, normális-e vajon, ha ilyen neurotikus módon szeretnek.

Ha néhány percet késel, amikor táncolni mentek, és a partnered harmadfokú vallatásnak vet alá, hogy közben kivel találkoztál, ak­kor már belekóstoltál ebbe a lidércnyomásba.

Amikor a feleséged depresszióba esik, mert a karácsonyi esté­lyen elbeszélgettél Miss Ezmegazzal, figyelj! Ennél még sokkal több mondanivalója lesz, amikor egyszerűen csak normális mó­don udvarias leszel akár a legjobb barátnőihez is.

A féltékenység, légyen akármilyen fokú, mindig csak zűröket okoz, és minden házasság jobban működik nélküle. Mi szüli ezt a zöldszemű szörnyeteget? A saját alacsonyabbrendűségi érzéseid, így igaz. Amikor megmondod a partnerednek, mennyire féltékeny vagy, lelked legmélyén beismered, hogy értéktelennek és labilis­nak érzed magad.

íme, így működik pszichológiailag a féltékenység. Fenyegetve érzed magad, úgy érzed, esetleg elveszítheted a társadat, mert nincs önbizalmad. Azt hiszed, akármelyik Tóm, Dick vagy Harrj, illetve Sally, Rosie és Jane kiszoríthat, legyőzhet. Nagyon rossz vé­leményed lehet önmagadról, ha így megrémülsz, hogy vesztes ma­radhatsz akárkivel szemben! És ebben még a szülő és a gyerekek is benne foglaltatnak!

Ha volna benned önbecsülés, ha jő véleményed lenne magadról, mint személyiségről, egyszerűen eszedbe se jutna, hogy mások ilyen fenyegetett helyzetbe hozhatnak.

–         Mi van őbennük, ami bennem nincs? – teszitek föl magatok­nak a kérdést.

–         Még ha elvennék is tőlem a páromat, akkor is vagyok olyan kí­vánatos, hogy találjak valaki mást. Akkor meg miért aggódjam? – mondja az, áld biztos önmagában.

Próbáljuk-e megnyugtatni féltékeny partnerünket, eloszlatni az aggodalmait, és vég nélkül válaszolni a kérdéseire, mintha csak harmadfokú vallatásnak volnánk alávetve? Nem. Legalábbis nem többször, mint egyszer vagy kétszer. Az udvarias tagadáson és bi­zonykodáson túl azonban ne szóljunk egy szót sem. Ilyen kérdé­sekre egyszerűen nem lehet kielégítő választ adni, kivéve, ha beis­merjük a bűnösségünket. Tagadhatod naphosszat, hogy nem fe­küdtél le senki mással, soha nem fognak hinni neked. A partnered egyetlen választ vár: azt, hogy hűtlen voltál. Ezt a választ tüstént el fogja hinni. Amikor a párod a plafonra ugrik, amiért nem a várt vá­laszt hallja tőled, javasold neki, hogy menjen házassági tanács­adásra, ott majd megoldják a féltékenységi problémáit, addig pe­dig szálljon le rólad.

A szex

Bár a szex egyike legerősebb hajtóerőinknek, egyben a legtöbb neurotikus bonyodalom okozója is. A házasság leggyakoribb prob­lémái közé tartozik mind a nőknél, mind a férfiaknál az orgazmus hiánya. Ezt a problémát a férfiaknál impotenciának, a nőknél frigi­ditásnak hívják. Nem szeretem ezeket a címeket, mert egy vissza­fordíthatatlan állapotra utalnak: azt sugallják, áld egyszer frigid, mindig frigid. Márpedig ez nagyon messze áll az igazságtól. Ha egy asszonynak nincsenek ezzel kapcsolatos fizikai problémái, akkor az orgazmusproblémái rendszerint abból adódnak, hogy fél az újabb kudarctól, bűntudatot érez, amiért élvezi a szexet, vagy mert különféle problémák elvonják róla figyelmét.

Tony egészséges, telivér férfi, világéletében férfias volt, az ágy­ban mint a bika, és egyébként is elbűvölő fickó. Egy szép napon aztán történt valami a munkahelyén, ami megrendítette az önbi­zalmát. Átugrották az előléptetésnél, méghozzá olyasvalakit emel­tek fölé, akit ő tanított be. A fiúk előtt látszólag rá se rántott, de szíve mélyén megrázta a dolog. Nem sokkal utána egyszer csak képtelen lett annyi időre fenntartani az erekcióját, hogy kielégítse a feleségét. Aztán egyre rosszabbra fordultak a dolgok, végül már hozzá sem tudott fogni. Ez eléggé megrémítette ahhoz, hogy sze­xuális tanácsadáshoz folyamodjon.

Gyorsan és könnyen diagnosztizáltam Tony problémáját. Olyan gyakran jutott eszébe a munkahelyi megaláztatása, hogy akkor sem tudott megfeledkezni róla, mikor szeretkezni akart. Az elsza­lasztott előléptetés gondolata távolról sem szexuális jellegű gon­dolat, márpedig egy sikeres szeretkezéshez pontosan az kell. Meg kellett rá tanítanom, hogyan terelje el a figyelmét a problémáiról, hogyan hagyja ott őket a munkahelyén, és hogyan koncentráljon kéjes szexuális képekre, amikor becsukja maga után a hálószobája ajtaját.

A szexuális képek ilyesmikből állnak: a partnerünk testére (az alakjára, az illatára, a tapintására) gondolunk, aztán ezt megfűsze­rezzük szerelmes szavakkal. Ha az agyunk nem áll rá erre a vágány­ra, akkor nem valószínű, hogy izgalomba tudunk jönni.

Tony azonban makacsul azt állította, hogy amikor a feleségével van, egész idő alatt a szexre gondol. Ezzel szemben állandóan csak az erekcióján jár az esze. Amikor azt mondta, hogy folyton csak a szexre gondol, valójában az erekciójára gondolt, igazából egyálta­lán nem a szex foglalkoztatta, hanem egyre csak az járt a fejében, milyen rémes lenne, ha megint kudarcot vallana a feleségével, mi­lyen férfiatlan és neurotikus ember ő, ha nem tudja az asszonyt ha­
marosan kielégíteni. Végül már azon kezdett töprengeni, nem lá­tens homoszexuális-e. Ezt nevezte ő szexuális gondolkodásnak. Szó sincs róla: ezek a gondolatok körülbelül annyira tudták feliz­gatni, mint egy hideg zuhany.

Újra meg újra hangsúlyoztam neki, hogy normális férfi, és tüs­tént újra ki fogja tudni elégíteni a feleségét, ha nem gyötri magát többé az állása, az elmaradt előléptetés, és az ezzel járó állítólagos megaláztatása miatt. Még csak eszébe se jusson az a lehetőség, hogy újra elveszítheti az erekcióját, ehelyett gondoljon a felesége testének azokra a részeire, és az asszony olyan mozdulataira, ame­lyek felizgatják. Gyakorlatilag garantáltam neki a sikert, ha mind­ezt helyesen csinálja. Ha pedig mégsem sikerülne valami fényesen, akkor engedje el magát, lazítson, és mindjárt jobban fog menni.

Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni. Szerencsére van más megoldás is. Kioktattam Tonyt: ha nem tudja fenntartani az erekcióját, akkor becézgesse az asszonyt addig, amíg el nem jut az orgazmushoz. Ehhez a sző szoros értelmében nincs is szükség pé- niszre. Más módjai is vannak az orgazmusnak, és nincs rá semmi ok, amiért ezeket el kellene hanyagolni. Amellett, ha egyszer tud­ja, hogy nem fogja frusztrálni a felesége szexuális vágyait, akkor valószínűleg kevésbé fog aggódni a saját teljesítménye miatt. Csakugyan fokozatosan javult is, amíg vissza tudott térni a normá­lis aktushoz.

Túl kell lépnünk azon az elképzelésen, hogy a közösülés az egyetlen módszer, amellyel egy férfi meg egy nő kielégíthetik egy­mást. Pompás módszer, de nem az egyetlen. Tonynak is sikerült egy ideig jó szexuális életet élnie, anélkül, hogy a pénisze működött volna. Nők is élhetnek teljes és kielégítő szexuális éle­tet közösülés nélkül.

Sok nő közösülés révén egyszerűen képtelen eljutni az orgaz­mushoz: ehhez mindig további különleges izgatásra van szüksé­gük. Talán gyengék a hüvelyi idegvégződéseik, vagy talán valami más problémájuk van. Akárhogy van is, azok között a nők között, akik közösülés révén képtelenek eljutni a csúcspontra, egyesek néha pánikba esnek, és egyik ágyból a másikba hemperednek, azt a tökéletes férfi nemi szervet keresve, amely majd megadja nekik a normális úton elért orgazmust.

Nyugi! Nőkkel is előfordulhat, hogy egyszerűen túlságosan eről­tetik a dolgot, és túl sokat aggódnak. Ezzel aztán közösülés közben pontosan a kéjes gondolatokat hessegetik el, amelyek nor­mális körülmények között a csúcsra vezetnek. Gondoljanak hát akármire, amitől begerjednek. Nyugodtan képzeljék maguk elé a férjük helyett a kedvenc filmsztárjukat, és ne érezzenek emiatt
bűntudatot. (Az nem szexi dolog, emlékeznek még rá?) Ha elég gyakran sikerül elélvezniük, miközben régi szeretőikre vagy a fil­men látott bálványaikra gondolnak, rendszerint eljön az a nap, amikor már annyi örömöt kapnak a partnerüktől, hogy elég az or­gazmushoz, ha csak rá gondolnak.

Felejtsük el az impotenciát és a frigiditást! Ezek a szavak elhes­segetik belőlünk a szenvedélyt. Csak arra gondoljunk, hogy olyan időszakba kerültünk, amikor megzavarnak minket az aggodalma­ink meg a bűntudatunk, és semmi másról nincs sző. Ha újra sínre kerülünk, és szeretkezés közben megint kellemes gondolataink lesznek, rá fogunk jönni, milyen könnyen visszatér a képességünk az orgazmusra. Ha soha, még a fenti tanácsok betartása után sem jutnak el az orgazmusig, esetleg azt a következtetést vonják le, hogy a közé a sok-sok millió nő közé tartoznak, akiknek különle­ges becézgetésre van szükségük. És abban mi a rossz?

Egyesek időnként eltűnődnek azon a lehetőségen, hogy a part­nerük talán homoszexuális. Ilyenkor megrémülnek, és egyre ezen törik a fejüket, mit csináljanak, ha tényleg homoszexuális.

Ez megint csak mumus, ami szükségtelenül szétrombolja a há­zasemberek szexuális életét. Először is álljunk meg egy szóra, és jöjjünk rá, hogy mindenki képes homoszexuális viselkedésre. A legbecsületesebb emberek is képesek csalni, hazudni vagy lopni, de azért még aligha bélyegezzük őket bűnözőnek, mert néha egy kicsit lazítanak az erkölcsükön. Egyszerűen csak beszéljünk velük, adjuk elő a kifogásainkat, és adjuk értésükre, milyen következmé­nyekkel járhat, ha tovább folytatják ezt a viselkedést. Aztán vár­junk, amíg meglátjuk, változtatnak-e viselkedésükön.

Ugyanez a helyzet a homoszexuális viselkedéssel is. Tegyük fel, hogy a férjük túlzott figyelmességet tanúsít egy férfi barátja iránt. Tegyük fel továbbá, hogy’ az utóbbi időben erősen csökkent a szexuális érdeklődése maguk iránt. Helyesen tételezhetik fel ilyenkor, hogy ez a normális, heteroszexuális férfi most egy időre homoszexuális hajlamokat mutat, amelyeket feltétlenül képes el­kerülni, ha ő is úgy akarja. Beszélniük kell tehát vele, tiltakozniuk kell, és figyelmeztetniük kell rá, hogy elválnak tőle, ha bárkivel hűtlenkedik, legyen az nő vagy férfi. Akkor a választás majd rajta múlik.

Egyes homoszexuális férfiakat és nőket ritka esetekben olyan erős vágy hajt a saját nemükből való partner keresésére, hogy a je­lek szerint náluk nem pszichológiai, hanem genetikai és fizikai té­nyezők lépnek működésbe. Az esetek túlnyomó részében azonban a homoszexuális viselkedés tudatos választás kérdése, ezért épp­olyan tudatosan könnyen meg is változtatható.

Hozzásegíthetjük-e a partnerünket, hogy neurotikussá váljon?

Ha a férjük vagy a feleségük évek óta depressziós, dühös, ideges, féltékeny, vagy gyatra az önuralma, vegyék fontolóra azt a reális le­hetőséget, hogy öntudatlanul maguk bátorították erre a neuroti­kus viselkedésre. A feleség esetleg keserűen panaszkodik, amiért a férje soha nem rakja el a ruháit. Ám ha ez a probléma néhány hó­napnál tovább áll fenn, akkor jó esély van rá, hogy éppen ő tanítot­ta arra, hogy hagyjon mindent szanaszét. Fura, mi? Utálnak a férjük szobalánya lenni, mégis egyre jobban megkönnyítik számára, hogy széthajigálja a ruháit, amikor levetkőzik, anélkül, hogy ennek tu­datára ébrednének.

Hogyan? Úgy, hogy összeszedik a ruháját. Értsék meg: a férjük inkább a szemével veszi tudomásul azt, amit tesznek, mint a fülé­vel azt, amit mondanak neki. Amíg csak azt hajtogatják, mennyire utálják fölszedni a piszkos fehérneműt, de azért csak-csak fölsze­dik, addig miért változna meg? Kifejezetten arra tanítják, hagyja csak ott a nadrágját, ahol akarja. Valószínűleg nem csinálná, ha nem jutalmaznák meg, és maguk is otthagynák, ahol levetette.

Ez a mechanizmus meglehetősen bonyolulttá válhat, és ekkor kezd igazán érdekes lenni. Vegyük Joe-t és Frant. Amikor Joe düh­be gurul, hogy az asszony slamposan vezeti a háztartást, ordítozni kezd vele, és összehasonlítja a sógornőjével, aki tökéletes háziasz- szony. Ezt azért csinálja, mert az évek hosszú során át rájött, hogy Fran csak akkor érzi igazán megjegyzéseinek a fullánkját, ha ordít és összehasonlítgatja másokkal. És hogyan jött rá erre? Úgy, hogy látta: ilyenkor Fran előbb dühbe gurul, aztán végigveti magát az ágyán, és sír, mint a záporeső. Erre aztán Joe tüstént abbahagyja az ordibálást.

Más szavakkal: Fran arra tanította, hogy ordítozzon vele, mert amíg nem kezdett ordítani, addig nem reagált. Joe viszont megta­nította rá az asszonyt, hogy vágja magát végig az ágyán, és bőgjön dühében, mert amikor ezt csinálja, akkor tüstént kibékül vele. Meg tudják érteni, miért csinálták ezt éveken át?

Ha valaki dicséri a hosszú hajukat, jő esély van rá, hogy ez annyi­ra jólesik maguknak, hogy nem fogják megváltoztatni a frizuráju­kat, és nem vágatják le a hajukat. Az a viselkedés, amelyet megju­talmaznak, megerősödik — de a neurotikus viselkedés is.

Rengeteg ember egész idő alatt ezt csinálja a családjában. Ami­kor megkérjük a lányunkat, hogy szedje le az asztal, és meg se moccan, valószínűleg megismételjük a kérésünket, aztán a harma­dik kérés után dühösen ráordítunk. Akkor aztán ugrik, és megcsi­
nálja. Mi történt itt? Elsőre hajlamosak lennénk az mondani, hogy tanítottuk a lányt. Igaz. De mire?

Ha közelebbről megnézzük, rá fogunk jönni, hogy csak aztán emelte fel a fenekét, miután ráordítottunk. Arra idomítottuk te­hát, hogy várja ki, amíg ráordítunk, mert csak akkor veszi észre, hogy komolyan gondoltuk. Amikor legközelebb valami parancsot akarunk adni neki, addig valószínűleg nem fog rá reagálni, amíg dühbe nem gurulunk, mert amíg nem ordítunk rá, addig semmi sem történik. Ha szépen, nyugodtan megbüntettük volna az első kérés után, nem várná meg a harmadik parancsot, amelyet már torkunkszakadtáből ordítottunk.

A lány is idomított azonban bennünket. Csak akkor mozdul, amikor végül dühbe gurulunk. Ez azt jelenti, hogy csak azután ju­talmaz bennünket elfogadható viselkedéssel, miután ordítani kezdtünk. Az ordítozás kifizetődik — a lány gondoskodik róla, hogy kifizetődjék. Ezért aztán valahányszor akarunk tőle valamit, eszünkbe fog jutni, hogy az ordítás előzőleg is jól bevált, így hát megint be fog válni.

Elgondolkoztál már valaha rajta, miért használnak ki téged az emberek? Miért gázolnak át rajtad? Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit mondok, de te idomítottad be rá őket, hogy így bánjanak ve­led, mert mindig engedtél nekik, amikor erőszakoskodtak veled. Ha az erőszakosságukkal megkapják, amit akarnak, miért változná­nak meg?

Ez azonban azt jelenti, hogy amikor ismételten felindult állapot­ba hoz valaki, gondosan meg kell vizsgálnunk a cselekedeteinket. Jó esély van rá, hogy mind a ketten neurotikus viselkedésre ido­mítjuk egymást, anélkül, hogy ezt észrevennénk.

Csakugyan mindig az őszinteség a legjobb politika?

Erre a kérdésre az esetek nagy részében igennel válaszolnék. Ám ez azt feltételezi, hogy a partnerünk elég érett, és nem annyira sé­rülékeny, hogy az igazság nagyon kiborítsa. Utóvégre a pszicholó­gusok mindig azt hangsülyozzák, hogy a nyílt kommunikáció a boldog házasság fontos része, nem? Továbbá nem állítják-e azt is, hogy mindörökre elveszíthetjük házastársunk bizalmát, ha nem mondjuk meg neki az igazat?

Mindennek ellenére én azt mondom: jobb ezt csak olyasvalaki­vel csinálni, aki el bírja viselni az igazságot. Egyes emberekkel szemben a teljes őszinteség annyi, mintha borotvapengét nyom­nánk egy csecsemő kezébe. Gondolják csak meg, mivel néznek
szembe, ha sérülékeny partnerük megkérdezi: nem bánták-e meg valaha, hogy házasságot kötöttek vele? Ma megfordultak a fejük­ben ilyen gondolatok, és a partnerüknek gyatra az énképe, bizto­síthatom róla magukat, hogy darázsfészekbe nyúlnak. Nyilvánvaló­an konokság (és ostobaság) lenne tökéletesen őszintének lenni egy ilyen személyiséggel.

Nézzük a következőképpen a dolgot. Kínálnánk-e tengeri rákkal valakit, aki allergiás rá? Megpróbálnánk-e leitatni a barátunkat, ha tudnánk, hogy kocsival van, és haza kell mennie? Engednénk-e a kamasz fiunkat a kocsinkkal furikázni, ha tudnánk, hogy túlságo­san tapasztalatlan vezető? Kétlem. Ugyanebből az okból azt javas­lom: ha ez egyáltalán lehetséges, ne mondjuk meg az igazságot olyan embereknek, akik nem tudnak mit kezdeni vele.

Azt jelentené ez, hogy hibát követünk el, ha fontos ügyekben a partnerünkhöz fordulunk, ha eleve gyanítjuk, hogy fel fogja magát izgatni? Nyilvánvalóan ez is irreális volna. Tegyük fel például: ab­szolút biztos vagy benne, hogy el akarsz válni. Abban is meglehe­tősen biztos vagy, hogy a házastársad alighanem hisztizni fog, dep­resszióba zuhan, ivásra adja a fejét, esetleg talán öngyilkosságot is megkísérel, ha tudtára adod ezt a döntésedet. Erkölcsös dolog, ha ilyenkor is szembenézel a partnereddel? Nézetem szerint: igen. Erkölcsös vagy, ha állód a sarat, és kimondod az igazságot, még ha a házastársad annyira belézavarodik is, hogy később kórházi keze­lésre vagy pszichoterápiára lesz szüksége. Amikor egy kérdés rendkívül fontos számodra a saját életed szempontjából, akkor ne engedd magadat mások neurotikus reakcióitól visszatartani. Nem kell bűnösnek érezned magad a kiborulásuk miatt, mert azt nem te okoztad, hanem ők maguk. Ez még az öngyilkossági kísérletre is áll. így igaz: nem te hajszolod bele őket az ilyen kétségbeesett lé­pésekbe, hanem ők maguk.

Akkor hát mikor van értelme, hogy megóvjuk a partnerünket a fájdalmas igazságtól? Akkor, amikor nem árt nekünk, ha elhallgat­juk, és amikor úgy érezzük, semmi fontosat nem nyerünk vele, ha beavatjuk a bizalmunkba.

Mit számít például valójában, ha nem meséljük el neki, hogy a házasságunk előtt volt egy komoly szerelmi ügyünk? Először is semmi köze hozzá. Másodszor pedig, ha kiég benne a biztosíték, mert megtud valamit a múltunkról, akkor meg miért csinálnánk? ő a felelős azért, hogy soha nem fogja hallani ezt a számára kelle­metlen históriát. Ha kevésbé érezné magát fenyegetettnek, és ke­vésbé volna neurotikus, semmi problémát nem jelentene, ha el­mondanánk neki az egészet.

Amikor a partnered legközelebb megvádol azzal, hogy nem mondod el neki a teljes igazságot, és megpróbál letolni érte, egy­szerűen hárítsd vissza rá a felelősséget. Közöld a házastársaddal, hogy mindig meg fogja tudni az igazságot, attól a pillanattól fogva, amikor bebizonyítja, hogy az igazság nem fog belőle üvöltözést, zsörtölődést, sírást, vádaskodásokat, fenyegetéseket és önsajnála­tot kiváltani. Kinek van ezekre szüksége?

Ne sajnáljuk az erőfeszítést!

Ez a könyv a szerelemről meg a házasságról szól, valamint arról, hogy hogyan érhetünk el mind a kettőben sikert. Ezért szeretném befejezésül még leszögezni, kívánatos, hogy olyan éretté váljunk, amilyenné csak tudunk, és tanuljunk meg partnerünknek azokkal a neurotikus szokásaival bánni, amelyek minden bizonnyal bosz- szantóak ugyan, de nem károsak.

Sokkal több házasság maradna fönn egészen kielégítő állapot­ban, ha egyszerűen nem engednénk, hogy a partnerünk megzavar­jon minket. Ez azt jelenti, hogy időnként esetleg beletörődhetünk az ésszerűtlen viselkedésébe. Ennek nem kell szükségképpen súr­lódásokra vezetni, csak akkor, ha hagyjuk. Ahhoz, hogy olyan part­ner legyünk, akivel könnyű együtt élni, le kell győznünk azt a ter­mészetes hajlandóságunkat, hogy elefántot csináljunk a bolhából. Senkivel nem olyan nehéz együtt élni (a súlyosan zavart személyi­ségeket kivéve), mint olyasvalakivel, aki mindig mindenre túlságo­san hevesen reagál.

Milyen jó érzés, ha az ember elszúr valamit, de a partnere ezt kedélyesen fogadja, és nem tart miatta hosszú prédikációt. Milyen kellemes együtt élni azzal a házastárssal, aki szeret a társaságunk­ban lenni, de nem omlik össze, ha alkalmilag későig kimaradunk. Ezekkel és más, további módszerekkel olyan érzelmi környezetet teremthetünk, amelyet a partnerünk is élvezni fog. Házasságunk légköre kellemes lesz, ha partnerünk számára sokkal gyakrabban kellemes, mint kellemetlen, ha velünk van. Hogy ez így is marad­jon, ahhoz az kell, hogy szorítsuk a minimumra a hascsikarásain- kat. Ha megjegyzést kell tennünk a partnerünk viselkedésére, te­gyük ezt pozitív módon. Csak akkor folyamodjunk keményebb eszközökhöz, és csak akkor csapjunk balhét, ha bosszantó viselke­dése tényleg kezd elviselhetetlen lenni.

Azt hiszem, ha röviden kellene megfogalmaznom, mi a sikeres házasság, a következőképpen foglalnám össze: 1) A boldog házas­ság legfőbb ellensége a harag. Legyünk szilárdak, ha szükséges, de
legyünk eközben kedvesek, udvariasak és tapintatosak. 2) Ahhoz, hogy a szerelem fennmaradjon, ugyanannyira szükséges az is, hogy törődjünk bele: a partnerünk is csak ember, nem tökéletes, ezért fogadjuk el ilyennek, és bocsássunk meg neki. Akármennyire szeretjük is a házastársunkat, rövid idő múlva ki fog derülni, hogy bizony, van hibája bőven. Fogadjuk hát el ezek legnagyobb részét, ugyanúgy, ahogy mi is azt szeretnénk, ha ő is elfogadná a legtöbb idioszinlíráziánkat.

Ha ezt a két általános szabályt szem előtt tartjuk, erősen remé­lem, jobbá fog válni a házasságunk. Ám ezen a feladaton minden részletében ugyanolyan komolyan kell dolgozni, mint ahogy a munkahelyükön dolgoznak. A házasság szerelmi üzlet, és az üzle­tet irányító szabályok legnagyobb része rá is vonatkozik. A házas­ság azonban ugyanakkor nagyon különleges üzlet: erősebb és gyöngébb, örömtelibb és frusztrálóbb, tartősabb és sérüléke­nyebb, boldogítöbb és fájdalmasabb minden más kapcsolatnál, amelyre csak felnőtt emberek léphetnek egymással.

Adja az ég, hogy életük végéig bensőséges és boldog életet él­hessenek azzal a társsal, akit választottak!

Tartalom

1.   Előszó 5
2.    A házasság mitológiája 7
3.   Miért kötünk valójában házasságot? 25
4.    Miért romlanak el a házasságok? 42
5.    Hogyan működik valójában a házasság? 59
6.    Hogyan éljünk együtt neurotikus házastársunkkal? 79

A nyomás és kötés készült a Népszava Kiadó Vállalat Ságvári Nyomdájában (90.0281) Felelős vezető: Mogyorósi György igazgató

HÉTKÖZNAPI CPARK) PSZICHOLÓG 1 X

KIADÓ

Mitől jő a házasság?

Paul Hauck nevét jól ismerhetik e sorozat olvasói: a Féltékenység, a Légy jó önmagadhoz! és a Fő a nyugalom! című könyve már megjelent magyarul.

A híres pszichiáter nemcsak kitűnő szakember és jő tollú író, hanem földhözragadtan realista is: ezt látszik bizonyítani, hogy e könyvében, a címmel ellentétben, csupa-csupa rossz házasságról számol be tapasztalatai és munkája alapján. S mi mást tapasztalunk mi magunk is szűkebb-tágabb környezetünkben – netán a saját házunk táján? Ne a másikat vádold, ha boldogtalan vagy! – tanácsolja a szerző. Tanácsát érdemes megfogadni, s amennyire a mi viszonyaink közt lehetséges, alkalmazni: nem csupán a házasságunk, kapcsolataink válhatnak harmonikusabbá, hanem mi magunk is, ha – jobb későn, mint soha! – önmagunkat vizsgáljuk meg és alakítjuk át, hogy alkalmasak legyünk a boldogságra.

„A leghasznosabb és legizgalmasabb könyv a házasságról, amelyet valaha olvastam.”

Virginia Ironside

a A Woman c. női magazin problémarovatának szerkesztője

89,- Ft

A Park Kiadó Hétköznapi pszichológia c. sorozatának eddig megjelent kötetei: Paul Hauck: A féltékenység Tony Laké: A magány Phyllis M. Shaw: Barátkozni jó Allan Pease: Testbeszéd Paul Hauck: Légy’ jó önmagadhoz Paul Hauck: Fő a nyugalom!