Juliannek, Alannek és Nicholasnak, akik ebben a világban éltek, valamint Beatrice-nek és Edmundnak, akiknek remélhetőleg sosem kell ilyen világban élniük.

Előszó

Canaris reménybeli életrajzírója aligha választhatna nehezebb témát. Habár eddig is számos kiváló történelmi munka született – főként André Brissaud és Heinz Hoehne tollából –, a britekkel szoros kapcsolatot ápoló német admirális alakját még manapság, halála után ötven esztendővel is rejtély övezi. Annak ellenére, hogy Canarisról a háború után ezernyi elemzés jelent meg, a britekkel fenntartott talányos kapcsolata ma is árnyékot vet a II. világháború szinte minden fejezetére. Ennek okán némi megilletődöttséggel vállalkoztam arra, hogy fáklyám erőtlen fényével bevilágítsak az Abwehr máris túlontúl sokat bolygatott zugaiba.

Általában véve mindenki komoly kockázatot vállal, aki titkos hadműveletekkel kapcsolatos anyagokkal dolgozik. Az adott hírszerző szervek tagjaival régóta fennálló barátság csak hátrány, hiszen a jelenleg is titoktartási kötelem alá eső, így értelemszerűen nem kutatható eseményekről említést sem lehet tenni. Sokszor a legtapintatosabb és legszívélyesebb puhatolózás is az elutasítás és hallgatás falába ütközik, ami arról tanúskodik, hogy a koronának tett eskü ma is kötelezi a minden más téren egyébként készséges és közlékeny forrásokat. Aki arra vállalkozik, hogy a brit titkosszolgálatok háborús tevékenységével kapcsolatban végezzen kutatásokat, egy dolgot biztosan megtanul: e szolgálatok tisztjeit semmiképpen sem lehet esküjük megszegésére rávenni. Azok számára, akik hisznek abban, hogy hatékony és lojális hírszerző erők nélkül egy nemzet önkéntelenül is bukásra van ítélve, ez felettébb megnyugtató.

Mindazonáltal mindig öröm olyanokkal beszélni, akik részt vállaltak abban, amit Lewis Namier már egy kevésbé anyagias korban is a modern kori történelem „tranzakcióinak” nevezett. Namier emellett arra is rámutatott, hogy a legtöbb hétpecsétes titok valahol megjelent nyomtatásban, csak el kell olvasnunk – ha tudjuk, mit keressünk. Az előzetes tudás a hathatós érvelés és a pontos következtetések csodálatos ösztönzője, habár a nyomtatott irodalom teli van pontatlanságokkal és félrevezető nyomokkal, és sokszor még a kiadatlan archív anyagok is ellentmondanak egymásnak.

A fentiek illusztrálására Namier felidézett egy történetet a nagy Sir Arthur Conan Doyle-ról, aki a Gare de Lyon és a Gare du Nord között egész Párizson átkelt taxival, és akinek nagylelkű borravalóját a bérfuvaros e szavakkal nyugtázta: „Köszönöm, Sir Conan Doyle.” A legnagyszerűbb detektívtörténetek szerzője felkapta a fejét. „Honnét tudja, ki vagyok?” – kérdezte, mire a sofőr így felelt: „Olvastam a lapokban, hogy Cannes-ból Marseille érintésével utazik ide. Láttam, hogy a haját a cannes-i divat szerint vágatta le, a csizmáin pedig ott a marseille-i sár.”

„Ennyiből képes volt felismerni?” – hüledezett az író.

„Nem – jött a válasz –, a bőröndjén is ott áll a neve, jó nagy betűkkel.”

Sok minden megjelent nyomtatásban, ami segíthet összpontosítani a Canaris és brit ellenlábasa, Sir Stewart Menzies között fennálló kapcsolatra, így nem lehet kétséges, hogy a két kémfőnök együttes erővel és Churchill hallgatólagos beleegyezésével olyan megegyezést próbált nyélbe ütni a britek és németek között, ami jóval korábban véget vethetett volna a háborúnak.

Arra vonatkozóan, hogy Canaris és Menzies találkozott-e személyesen, az olvasónak kell választ adnia. A közvetett bizonyítékok Menzies háború utáni, újságíróknak szánt és gyakran idézett kijelentését – miszerint a találkozóra sosem került sor – megcáfolni látszanak, habár, korántsem meglepő módon, egyetlen olyan hozzáférhető irat sem maradt fent, amely alátámasztaná a személyes találkozó tényét.

A hatalmon lévők döntési kritériumait sokszor nem könnyű megérteni, még ha ezek a döntések jól átlátható módon, egy demokratikus kormányzási folyamat részeként születnek is. Különösen igaz ez háborús időkben. Ennek a kötetnek nem is célja megítélni azokat az államférfiakat és tisztviselőket, akiknek a döntései befolyásolták a II. világháború menetét. Amint azt Leo Amery egyszer megjegyezte: ha egy közszereplőt tisztességgel akarunk megítélni, nekünk is tapasztalattal kell rendelkeznünk a nagy ügyeket illetően. A hírszerzés világában a helyzetet tovább bonyolítja, hogy a döntéshozók előtt olyan zavaró és élesen különböző választási lehetőségek állnak, amelyeket az ezen a téren járatlan megfigyelők meg sem értenek.

Canaris története hatásosan mutatja be, milyen alternatívák kínálkoztak a nagyhatalmak számára a 20. század legnagyobb válsághelyzetében. Az olvasónak azonban magának kell eldöntenie, össze lehet-e mérni egymással a kézzelfogható esélyt, hogy a háború két évvel korábbi befejezése milliók életét menthette volna meg, és a győztesek által 1945-ben kovácsolt hatalmi egyensúlyt, ami fél évszázadra többé-kevésbé az egész világ békéjét bebiztosította, még ha ezért Közép- és Kelet-Európának hatalmas árat is kellett fizetnie.

Canaris 1943-ban hiába próbált békés egyezségre jutni; azonban ennek egyik következményeként a 20. században kíméletlenül elpusztított Németország romjain egy olyan új, immár kétségbevonhatatlanul demokratikus és keresztény állam épülhetett fel, amely elkötelezettje az együttműködésnek, a konszenzusnak és a náci rezsim szöges ellentétét képviselő értékeknek. A Szövetségi Köztársaság, minden botlása ellenére, két nemzedék óta az európai béke stabil és megbízható sarokköve.

Egy ilyen gyökeres átalakulás talán Németország 1943 és 1945 között zajló módszeres megsemmisítése nélkül is lehetséges lett volna. Ugyanakkor – amint azt a náci rezsim ellen aktívan fellépő, az 1950-es évek német társadalmába beilleszkedni mégis csak a legnagyobb nehézségek árán képes családok keserves tapasztalatai is bizonyítják – a nácizmus és a pogánygyűlölet vírusa talán túlélt volna egy kevésbé drasztikus beavatkozást.

A 21. századi Németországot vélhetően Canaris is olyan nemzetnek tartaná, amely – Keynes szavaival élve – visszatért a „nyugati civilizáció történelmi gyökereihez”; amilyen szülőhazáért az összeesküvők küzdöttek, és amilyenért végső soron a kis admirálissal együtt az életüket adták.

Előszó a második angol kiadáshoz

Canaris tengernagy életrajza (közel harminc év után az első ilyen jellegű angol mű) heves vitát robbantott ki a történészek között, akik a 2005. tavaszi első megjelenés után kézbe vették. Jómagam hálás vagyok azért, hogy észrevételeik szinte kizárólag olyan tényekre irányultak, amelyek nem kapcsolódnak szorosan munkám fő mondanivalójához.

Annyi bizonyos, hogy korlátozott német nyelvtudása miatt sok történésznek és kritikusnak nem könnyű megértenie a német kémfőnök pályafutását. Jómagam a német forrásokat legalább olyan fontosnak találtam, mint a német ellenállással és Canaris személyével kapcsolatban meglehetősen elutasító briteket. Az emberi természetből fakad, hogy bár a történeti források rendkívül hasznosak, a kor döntéshozóinak szemlélete óhatatlanul is eltorzítja őket.

A rejtély még több mint ötven évvel a háború vége után is kibogozhatatlannak tűnik, és Canaris személye éppoly titokzatos maradt, mint mondjuk a vasálarcos férfié vagy azé az ismeretlené, aki a lőporos összeesküvés{1} idején a sötét lámpást tartotta. A hamis, ám sokszor elismételt érvelés, miszerint a német ellenzék bármikor tetszése szerint megszabadulhatott volna Hitlertől, továbbra is árnyékot vet Canaris feddhetetlenségére. Egy általánosan elfogadott elmélet legnagyobb előnye, hogy feltétel nélkül elhiszik – csakhogy a vég nélküli ismétlés még nem tesz igazzá egy állítást, és amint arra más kontextusban már rámutattak: amennyiben az igazság nem teljes értékű bizonyítékokon alapul, azt mindenkor, akár a nemzeti mitológia csorbulása árán is meg kell kérdőjelezni.”

Canaris története nem fed fel semmilyen eddig ismeretlen igazságot a II. világháborúval kapcsolatban, még ha az intuíció és a képzelet valószínűsíti is ennek létezését. A homályt azért itt-ott átjárják a reménysugarak – még nem tudhatjuk például, hogy az 1941 utáni időszakra vonatkozó moszkvai akták közzététele eloszlathatja-e azt. A londoni iratok sokszor hiányosak egyes kényes kérdések vonatkozásában, ami, mint az nemrégiben bebizonyosodott, visszaélésekre ad alkalmat. Amerikában, ahol a dokumentumok teljesebbek, a szellemi légkör jelenkori változásai azt valószínűsítik, hogy az ezekhez való hozzáférés egyre nehezebbé válik. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy ez a kötet hű interpretációja az ezekben az iratokban fellelhető bizonyítékoknak – a legtöbb pedig az, hogy meggyőzőbb, mint más munkák.

A jelenkori általános nézet szerint Nagy-Britannia és Németország úgy harcolt egymással hat éven át, hogy fel sem merült a kompromisszumos megoldás lehetősége. Canaris pályafutása ékesen bizonyítja, hogy ideje felülvizsgálnunk ezt a nézetet. Hasonlóan elterjedt félreértés övezi XII. Pius személyét is, akiről e kötetben nemcsak az bizonyosodik be, hogy tevékeny szerepet vállalt Róma zsidó lakosságának megmentésében, de az is, hogy küldetésének tartotta kieszközölni a békét, ami – mint látni fogjuk – 1943-ban nagyon is reális törekvés volt. Az ártatlanok céltalan meggyilkolásának és a holokauszt borzalmainak egyedül ilyen módon lehetett volna véget vetni.

A magyarok számára Canaris története különösen megrendítő lehet. A tengernagy asztalán csupán egyetlen fénykép állt: egy fiatal magyar tiszt, Szentpétery portréja. Emellett hasonlóan közeli kapcsolatot ápolt Horthy tengernaggyal is. Canaris sok szempontból nagyra becsülte Magyarországot, és rengeteget tett azért, hogy keresztülhúzza Berlin és Moszkva vele kapcsolatos számításait. A magyar hírszerző szervek felvilágosult megközelítése nagyban megkönnyítette az együttműködést. Ami biztos: rengeteg kutatómunkát kell még végezni, amíg megismerhetjük e kapcsolat minden, Canaris számára is fontos vetületét.

Ez a kötet semmiképpen sem próbál minden bizonyítékot bemutatni, valamennyi problémát megoldani, vagy minden dokumentumhoz megjegyzést fűzni – csupán meg akarja jeleníteni a 20. század egyik legérdekesebb alakjának a pályafutását, és egyúttal egy olyan történetet mesél el, amelyet a kor kutatói bűnösen elhanyagoltak.

Bevezetés

Átkozottul merész, és (…) átkozottul peches.

SIR STEWART MENZIES CANARISRÓL{2}

– Soltikow őrmester! – csattant fel a tiszt, amint a Gestapo-főhadiszállás alagsorában kitárult a sötét cella nehéz fémajtaja. A fogoly éppolyan rémülten pattant fel, mint bárki más, aki közvetlen életveszélyben tudja magát. Egy vödör és egy sikálókefe hullt csörömpölve a padlóra. Néhány lépéssel a Gestapo-őr előtt rendezetlen küllemű, ősz hajú férfi lépett csoszogva a cellába. Soltikow arcán felismerés villant. Négy éve, 1940-től szoros munkakapcsolatban állt ezzel az idős férfival. Wilhelm Canaris tengernagy többé már nem volt a haditengerészet nagy tekintélyű tisztje, aki Hitler hírszerző hálózatát irányította. Alig lehetett ráismerni.

– Soltikow őrmester – harsant a parancs –, utasítsa a fogolytársát, hogy takarítson fel.

Azzal az ajtó becsapódott, és mindkét rab térdre rogyott.{3} 1944. július 20. – Stauffenberg hírhedt kísérlete arra, hogy megszabadítsa Németországot Hitlertől – közvetlenül ugyan nem érintette Canarist, mégis felszította a gyanakvást a politikailag mindig is megbízhatatlannak tartott tengernagy iránt. A letartóztatás és a vallatás nem váratott sokáig magára. Most, 1944 nyarának végén Canaris rövid időre fellélegezhetett. A tengernagy túlságosan is sokat tudott ahhoz, hogy a szigorúan ellenőrzött Népbíróság elé állítsák, a Gestapo pedig képtelen volt az admirálisra bizonyítani a júliusi merényletben való bünrészességét. Vallatóinak egyetlen reménye maradt: hogy az elszigetelődött Canaris talán elárulja magát régi munkatársa, Soltikow gróf előtt. A két férfi négy éve ismerte egymást, és Canaris mindig is „született hírszerzőnek” tartotta Soltikowot. Miközben a két fogoly beszédbe elegyedett, a cellában elhelyezett három mikrofon minden szavukat pontosan továbbította.

Canarisnak nem voltak illúziói a jövőjét illetően. Még ha a szövetségesek bombái megölték is a Népbíróság gyűlölt bíráját, Freislert, a tengernagy nem menekülhetett a náci „igazságszolgáltatás” elől. Végtére is a háború idején Canaris legkedveltebb mondásai közé tartozott, hogy „mind bitófán végezzük” – ahogyan azt Soltikow is pontosan tudta. Csakhogy a tengernagy még megalázott és megtört állapotában sem engedett az éberségből: amint Soltikow beszélni kezdett, diszkréten a falakra mutatott, majd az ujjaival körkörös mozdulatot tett a füle körül.

Innentől kezdve két beszélgetés zajlott párhuzamosan: egy hangos és kényszeredett a hallgatóság kedvéért, továbbá egy halk és bizalmas egymás között.

Soltikow Dohnanyinak, az ellenzéki ügyvédnek az unokatestvére volt, aki fontos szerepet vállalt a Hitlerhez közeli Abwehr-körök összeesküvésében. Canaris őt bízta meg azzal, hogy a Berlinben állomásozó semleges diplomatáktól gyűjtsön információt, Soltikow pedig hatalmas lelkesedéssel látta el a feladatot. Az így szerzett értesülések – többek között az amerikai atomfegyverprogram megismerésének szempontjából – döntő fontosságúak voltak az Abwehr számára. Soltikow gyűlölte a nemzetiszocialistákat, és a Gestapo már csak ezért is vaskos aktát vezetett róluk. Canaris emiatt állhatott készen arra, hogy megnyíljon előtte. Akárhogy is, miután hosszasan méltatlankodott afelett, hogy a Gestapo nem átallotta őt egy napon emlegetni a merénylettel, a tengernagy olyan gondolatokat osztott meg rabtársával, amelyeket – annak ellenére, hogy az Abwehr felső vezetésének köre komolyan mérlegelte azt – nyilvánosan senki sem szellőztetett meg. „El tudja képzelni, Soltikow gróf – suttogta Canaris –, hogy az angolok azt fontolgatták, szakítanak az oroszokkal, és Winston Churchill azt mondta, a mi oldalunkon harcolna a Kelet és a bolsevikok ellen? Gondoljon csak bele, az első tapogatózó lépéseket az Abwehren keresztül tettük meg.”

„Ha Németország békét akart kötni Angliával, szüksége volt egy olyan szervezetre, amelyben London is megbízott – folytatta Canaris, majd hozzátette, hogy erre a célra egyetlen „eszköz” lehetett alkalmas: a saját irányítása alatt álló Abwehr. – Churchill is tudta, hogy tőlem nem kell tartania, hogy sosem árultam volna el az oroszoknak egy ilyen ajánlatot.”{4} A helyzet ironikus voltát (Berlinre éppen a reménybeli szövetségesként emlegetett Nagy-Britannia bombái záporoztak) Soltikow és Canaris egyaránt felismerte, az idősebb férfi azonban azt is tudta, hogy a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. A háború néhány hónapon belül véget ér, őt pedig felakasztják, mielőtt a közeledő szövetséges tüzérség moraját meghallhatná.

1939-45 eseményei az azóta eltelt időben sem veszítettek vonzerejükből. Minden hónapban újabb elemzések jelennek meg, amelyek igyekeznek új megvilágításba helyezni a stratégiai mozzanatokat, a diplomáciai erőfeszítéseket és – egyre merészebb, bár még mindig bátortalan léptekkel – a legyőzött németek tapasztalatait.

E fejlemények dacára, meglepő módon Wilhelm Canaris tengernagy neve továbbra is ismeretlen maradt. Habár az 1970-es évekig kitartóan jelentek meg az elemzések Hitler hírszerzésének vezetőjéről, a történészek későbbi nemzedékei látható érdektelenséggel tekintenek személyére és tetteire, amelyekkel elősegítette a szövetségesek ügyét.

Mindeközben kihalt az a nemzedék, amely brit vagy német oldalon valamilyen kapcsolatba került Canarisszal, akinek a neve így annyira a homályba vész, hogy egy nemrégiben megjelent és egyébként kiváló tanulmány, amely Churchill és a hírszerző világ kapcsolatát boncolgatja, mindössze kétszer – akkor is csak futólag – említi Canaris nevét.{5}

Magának Churchillnek bizonyára megelégedésére szolgálna ez a fejlemény, hiszen ő mindig kivételes tehetséggel leplezte a hírszerző munkát, sőt olykor a tényektől is távol tartotta magát, ha azok a legkisebb foltot ejthették azon a makulátlanul fénylő patinán, amely a „legfényesebb órával” kapcsolatban áll. Viszont tudomásunk szerint bizalmas körökben teljes mértékben elismerte, milyen sokkal tartozik Anglia Canarisnak – hogy a tengernagy valóban egy Németország és Anglia közötti béke megkötésén munkálkodott, nemcsak 1940-ben, de 1943-ban is.

Nem sokkal a háború után Churchill Chartwellben fogadta Soltikow grófot.{6} A társalgás számos témakört érintett, mielőtt megállapodott az Anglia ellen irányuló, ám kudarcba fulladt 1940-es német megszállási törekvéseknél. Soltikow megkérdezte Churchillt, tudta-e előre, hogy Hitler nem fogja erőltetni az Oroszlánfóka-hadmüveletet. A nagy brit államférfi csendesen felállt, odalépett a könyvespolchoz és levette az egyik korai Canaris-életrajzot. Minthogy az Abwehr jelentős mértékben – és London szempontjából előnyös módon – túlbecsülte azoknak a brit erőknek a nagyságát, amelyeket a London körüli hat megye területén állomásoztattak a német megszálló erők visszaverésére, Churchill azt a benyomást keltette Soltikowban, hogy Nagy-Britannia valóban sokat profitált a Canarisszal ápolt kapcsolatból, mivel az admirális túlzott borúlátással ítélte meg a náci Németország esélyeit.

Hogy Churchill a háború idején ápolhatott valamiféle kapcsolatot Canarisszal, azt saját hírszerzésének vezetője, „C”, azaz Sir Stewart Menzies is sugalmazta, amikor a háború után bevallotta: az „ellenlábasával” való személyes találkozás lehetősége is szóba került, ám „ennek a külügyminisztérium gátat vetett”, nehogy felbőszítse az oroszokat.{7}

Menzies már azért is nagyra tarthatta Canarist, mert mindketten „ádáz antikommunisták” voltak. Az Abwehr „szovjet részlege” a világ Szovjet-Oroszországról legtájékozottabb, egyedülálló hírszerző egységének számított. Mint látni fogjuk, Nagy-Britannia és Oroszország már szövetségesek voltak, amikor Menzies még mindig hálásan fogadta az Abwehr jelentéseit a szovjet erők nagyságáról, és az Abwehr Churchill politikai hírszerzésének nagyrabecsülését is kivívta.{8} Menzies egyszer példátlan módon, a finn hírszerző hálózaton keresztül a legújabb rádiólehallgató berendezésekkel is ellátta az Abwehrt, hogy az a német invázió előtti napokban részletes képet kaphasson a szovjet hadrendről.

A két titkosszolgálat együttműködése viszont korántsem merült ki az Oroszországgal kapcsolatos adatok megosztásában. „C” nyilvánvaló megkönnyebbüléssel nyugtázta azt a megjegyzést, amelyet a tengernagy Franco tábornok hírszerzőfőnökének tett – „Megmondhatja Franco tábornoknak, hogy soha egyetlen német katona sem teszi a lábát Anglia földjére”{9} –, amikor a britek éppen a német megszállástól rettegtek a leginkább; márpedig a müncheni Institut für Zeitgeschichte dokumentumai szerint az üzenetet Londonnak is szánták. Ráadásul, amint az 1940-ben szintén nyilvánvalóvá vált, Canaris mindent megtett azért, hogy Spanyolország ne sodródjon bele egy Gibraltár elleni támadásba, és a Földközi-tenger kulcsának megkaparintásával ne jelenthessen potenciális fenyegetést a Brit Birodalomra nézve. Amikor pedig „C” Churchill parancsára nem kevesebb mint 13 millió font értékű aranyrúd átadására adott felhatalmazást Franco és parancsnokai számára – akiket ilyen módon is meg kívántak győzni „a semlegesség előnyeiről”{10} –, az üzletet nyélbe ütő közvetítő mallorcai bankár, Juan March Canaris régi ismerőse volt.{11}

Emellett Canaris bocsátotta Franco rendelkezésére azokat a kulcsfontosságú érveket, amelyekkel a tábornok túljárhatott Hitler eszén, amikor a két vezér a Pireneusok lábánál, Hendaye-ben találkozott egymással. Hitler azt hitte, rövid úton meggyőzheti Francot Gibraltár közös, spanyol-német megszállásának előnyeiről – végtére is Németország ekkorra már elfoglalta Európa nagy részét. A Caudillo, aki végül nem adott felhatalmazást a németeknek arra, hogy áthaladjanak a spanyol területeken, olyannyira hajlíthatatlannak és „meglepően jól informáltnak”{12} bizonyult, hogy Hitler a későbbiekben „foghúzáshoz” hasonlította a feszült légkörben lezajlott találkozót. Évekkel később Göring azt mondta Ivone Kirkpatricknek, hogy Németország akkor követte el a „legsúlyosabb hibát”{13} a háború során, amikor 1940-ben Hitler elmulasztotta lerohanni Spanyolországot.

1940 újév napján, nem sokkal a fenti esemény után Menzies magához hívatta az Abwehr kettős ügynökét, Dusko Popovot, alias „Triciklit”. „Többet akarok tudni azokról, akik közeli kapcsolatban állnak Canarisszal” – mondta Menzies, miközben könyvespolcokkal teli dolgozószobájában, a kandallóban pattogó meghitt tűz előtt békésen konyakozgattak.{14} Idővel „C” egyre jobban belemelegedett a témába: „Tudjuk, hogy Canaris, Dohnanyi és Oster nem meggyőződéses nácik. Inkább lojális tiszteknek vagy hazafiaknak nevezhetnénk őket. 1938-ban Churchill tárgyalt Canarisszal. […] Végső soron én csak folytatni szeretném, amit ő megkezdett.” Mintha csak jelezni akarná, hogy ő is tisztában van a kérés különös természetével, Menzies még hozzátette: „Magam foglalkozom az üggyel. Minden megszerzett információt egyenesen nekem továbbítson, közvetítők nélkül.” A szláv származású Popov ezt a találkozást tartotta pályafutása csúcsának, és valóban mindent megtett az ügy előmozdítása érdekében.

Mindez arra utal, hogy Menzies túllépte a szokványos szakmai érdeklődés kereteit, és nem csupán egy ellenséges hírszerző hivatal és annak vezetője semlegesítése érdekében próbálta a lehető legtöbb információt beszerezni. Mindamellett felvetődik az érdekes kérdés, hogy Churchill egyáltalán miként került kapcsolatba Canarisszal. 1938-ban Churchill még nem lépett hivatalba, ezért nem egyértelmű, hogyan találkozhatott a német hírszerzés fejének akár csak a küldöttjével is. Ugyanígy nem magyarázhatjuk meg egykönnyen Soltikow felvetését sem, miszerint London a háború későbbi szakaszában fontolóra vette, hogy szakít Moszkvával, és szövetségre lép egy nem náci Németországgal – habár ez a lehetőség a mindenütt összeesküvést szimatoló Sztálinban is felmerült.{15}

Talán nem csupán véletlen egybeesés, hogy a néhai Hugh Trevor-Roper professzor mellett a politikai hírszerzés másik tisztje, aki a Canaristól érkező információt kiértékelte, éppen a KGB beépített embere, Kim Philby volt, akinek a bimbózó angol-német béketárgyalásokkal kapcsolatos árulkodó adatok összegyűjtése mellett a megegyezés minden lehetséges módon történő ellehetetlenítése is a feladatai közé tartozott.

Mindkét hírszerző alulértékelte az értesülések fontosságát, így Trevor-Roper egyenesen csalódást keltőnek találta az Abwehrt – rá láthatóan nagyobb hatást tett Schellenberg SS-szervezetének erőszakossága. A röviddel a háború után a Cornhill Magazine-ban{16} megjelent cikkében Trevor-Roper még Canaris és az Abwehr kritikáját is megfogalmazta. Az előbbit „katolikus misztikusnak” nevezte (az ügyesen megfogalmazott frázis egyszerre vette célba a brit kormányzati körök két legdivatosabb előítéletét), míg az utóbbit „meglehetősen inkompetens társaságnak” bélyegezte – pedig 1941-ben a németek olyan sok brit és amerikai titkos üzenetet megfejtettek, hogy Goebbels ezt jegyezhette le naplójába: „Ha a britek annyi részletet tudnának rólunk, mint mi őróluk, annak súlyos következményei lennének.”{17}

Ráadásul, amint azt ma már széles körben elfogadják, Philby azt tekintette legnagyobb eredményének, hogy az Abwehren keresztül sikeresen megzavarta Németország és Nagy-Britannia közeledési kísérleteit. Ebbéli törekvéseit az Abwehr isztambuli állomásának viszonylag fiatal, ám korántsem jelentéktelen ügynöke, Erich Vermehren átállásának elérése koronázta meg. Philby (aki megbízhatatlan forrás, ezért minden szavát távolságtartással kell fogadnunk) 1988-ban, nem sokkal a halála előtt így írt: „Ez a munka a szívügyem volt. Közvetlenül voltam felelős számtalan német haláláért.”{18} Miután London viszonylagos biztonságát választották, Vermehrenék Philby édesanyjának lakásába költöztek. Mint oly sokan, ők is a karizmatikus Philby hatása alá kerültek, és habozás nélkül átadták neki kapcsolataik listáját, rajta a németországi földalatti katolikus mozgalom tagjainak nevével, valamint azok lehetséges szerepével egy háború utáni demokratikus és keresztény Németországban. Amikor a háború végén a szövetségesek kapcsolatot próbáltak kiépíteni ezekkel a személyekkel, azt kellett tapasztalniuk, hogy mindnyájukat deportálták vagy kivégezték.

Vermehren és hitvese, Plettenberg grófné átállásának más hatása is volt – Himmler könyörtelenül kihasználta a kínálkozó lehetőséget arra, hogy kierőszakolja Hitlernél az Abwehr felszámolását és Canaris nyugdíjazását.{19} A Canaris által reménykedve említett „eszköz” megszűnt létezni.

Ám ha Philby és a britek közül mások is munkálkodtak Canaris tekintélyének aláásásán, arra nézve is találunk utalásokat, hogy korábban – amikor a tengernagyot még az a veszély fenyegette, hogy a Harmadik Birodalom egymással versengő hírszerző szervei közelharcának áldozatául esik – többen is akadtak Angliában, akik készek voltak erélyesebben fellépni védelme érdekében. Máig rejtély, hogyan is halt meg pontosan Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal feje és a náci Németország kémvilágában Canaris leghalálosabb vetélytársa, akit 1942 májusában – alig néhány nappal az után, hogy kierőszakolta Canaristól az Abwehr hatáskörének részleges feladását – Prága egyik külvárosában öltek meg. A prágai és a londoni cseh illegalitás által bőszen ellenzett merényletet, amint azt látni fogjuk, az SOE (Special Operations Executive – a németek által megszállt európai területek ellenállását koordináló és támogató brit katonai és titkosszolgálati szervezet elnevezése – a szerk.) ügynökei hajtották végre, méghozzá „C” beleegyezésével és támogatásával, és annak biztos tudatában, hogy a csehekre brutális megtorlások várnak majd. Csakugyan így történt: Lidice települését a földdel tették egyenlővé, és annak minden felnőtt lakosát kivégezték.

Ugyanakkor Heydrich likvidálásával „C” az elkövetkező hónapokra bebiztosította Canaris elsőbbségét a német hírszerzővilágban. Ez az idő elegendőnek bizonyult arra, hogy újabb tárgyalások kezdődjenek a két oldal békepártjai között.{20} Habár ezek a puhatolózások számos formát öltöttek, biztosak lehetünk abban, hogy a felszín alatt komoly diplomáciai és titkosszolgálati erőfeszítések történtek, sőt ezek bizonyos esetekben meglehetős nyilvánosságot is kaptak. Amint a később kivégzett diplomata, Von Hassell 1943 márciusában a naplójába írta: „Tegnap Anglia egyértelmű ajánlatot kapott, hogy csatlakozzon Németországhoz, a Nyugat szabadsága és biztonsága érdekében.”{21}

Canaris története tehát nagyobb figyelmet érdemel. Szervezete és tisztjei nem csupán a háborús gépezet részét alkották; a háború alatt mindvégig a titkos angol-német kapcsolatok, illetve a Hitler tolmácsa, Paul Schmidt által „jó szándékúnak”{22} nevezett személyek által közös álláspont kialakítását célzó, valamint a fokozódó erőszaknak és az öngerjesztő globális konfliktusnak gátat vetni kívánó kísérletek középpontjában álltak.

Mindeközben ugyanez a szervezet legitim módon és – még a háború első éveiben is – sikeresen folytatott titkosszolgálati harcot a szövetségesek ellen: tekintélyes mennyiségű félrevezető információt hintett el, és – különösen a Franciaország lerohanása előtti időkben – óriási kavarodást okozott a britek körében. Még ennél is hatékonyabban zavarta össze Moszkvát, mielőtt a Barbarossa-terv gyakorlati megvalósítása megkezdődött volna. Maga Hitler is kaján elégtétellel jegyezte fel: az Oroszország elleni 1941-es offenzíva kezdeti szakaszában részben azért volt annyira hatékony, mert a főparancsnokság a szovjet haderők nagyságára és elhelyezkedésére vonatkozó legapróbb részletekkel is tisztában volt, mielőtt a megszálló gépezet mozgásba lendült volna. Ez pedig kizárólag az Abwehr érdeme volt.

Ha pedig ez sem lenne elég, az Abwehr a náciellenes összeesküvők védelméből is kivette a részét. Emellett egyedülálló módon kivonta magát a Harmadik Birodalom árjásítási törvényeinek hatálya alól, amivel sok zsidó életét mentette meg. Ráadásul, amint látni fogjuk, Canaris személyesen avatkozott közbe azért, hogy sok más személyt is megmentsen az SS kivégzőosztagaitól.

Persze ellen kell állnunk a kísértésnek, hogy piedesztálra emeljük a tengernagyot, aki a maga módján könyörtelenül vetette latba a félrevezetés, a félretájékoztatás és a megtévesztés szinte minden eszközét, amelyek nélkül egyetlen titkosszolgálat sem lehet sikeres – és aki talán túlságosan is sokáig tartozott a „hívők” közé. Canarisnak több idő kellett a nemzetiszocializmus valódi természetének felismeréséhez, de miután meggyőződött arról, hogy a nácik romba döntik a hazáját (mind szó szerint, mind morális értelemben), többé nem habozott a rezsim hatalmát belülről módszeresen aláásni, illetve megegyezést keresni a Nyugattal. Mindeközben óhatatlanul is eleget kellett tennie Hitler kívánságainak, abban a meggyőződésben, hogy csakis akkor tarthatja fenn a befolyását és hatalmát, ha kerüli a náci felső vezetőkkel való nyílt összeütközést.

Annyi veszély és annyi csalódás közepette csakis egy félelmet nem ismerő, kötélidegzettel rendelkező ember vállalhatta ezt a harcot. Ellenlábasával, „C”-vel szemben – akinek a megítélése többé-kevésbé állandó maradt – Canaris, korántsem meglepő módon, sokkal ellentmondásosabb alak, akit legalább annyian becsmérelnek, mint ahányan dicsőítenek. Még azok is vonakodnak ítéletet mondani, akik közelről ismerték őt. Mint minden hozzáértő kémfőnök, Canaris is gyorsan felmérte mások személyiségét, a sajátját azonban senkinek sem fedte fel. Kétségkívül született vezető volt, hiszen az általa szervezett Abwehr egyszerre bizonyult rendkívül hatékonynak és száz százalékig lojálisnak azokhoz az értékekhez, amelyeket Canaris honosított meg a szervezetben. Más németországi és külföldi titkosszolgálatokkal szemben az Abwehr például egyáltalán nem tolerálta a politikai merényleteket.

Nem tudhatjuk, hogy Canaris csakugyan a lelke mélyéig vallásos, már-már betegesen érzékeny tiszt volt-e, ahogyan sokan tartják. Egy dologban azonban biztosak lehetünk: minden ízében a régi haditengerészeti hírszerzői hagyományt testesítette meg, amelytől nem lehetett elválasztani a kiemelkedő intellektust és fegyelmet, a szigorú erkölcsiséget és a világ beható ismeretét.

Amint azt Reinhard Gehlen tábornok, a Német Szövetségi Hírszerzést utóbb létrehozó egykori hírszerző tiszt megjegyezte, a történelmi irányvonalak követése és azok továbbvitele Canaris ritka adottságának számított: „Intellektuális érdeklődése messze meghaladta mindazt, ami szokványosan elvárható a magas rangú tisztektől. Olyan jellemvonásokat mutatott fel, amelyek a 19. század első fele után kivesztek a tisztekből – jellemvonásokat, amelyek az olyan tiszteket, mint Roon, Von der Goltz, Yorck von Wartenburg vagy Clausewitz és Moltke hatalmas, nem csupán katonai jellegű vívmányok elérésére sarkallt. […] Canaris tudta, hogyan gondolkodjon globális szinten: így lehetett képes arra, hogy sokszor kísérteties pontossággal jósolja meg a világ eseményeinek menetét.”{23}

Mi sem állhatott volna távolabb a porosz generálisok világától, akik monoklis szemmel meredtek korlátozott látóterükre: Európa csatatereire.

Canaris és a nemzedékéhez tartozó valamennyi tengerésztiszt számára, bármely országban éltek is, a flotta testesítette meg a katonai hierarchia csúcsát. A tisztek számára a haditengerészet kínálta a legnagyobb harctéri kihívást, amellyel az elemek állandó fizikai fenyegetése is párosult.{24} Maga Canaris az 1914-18-as háború három nagy tengeri hadjárata közül kettőben is részt vett, így aligha érthetjük meg őt, ha nem tárjuk fel haditengerészeti pályafutását – e tekintetben sokban hasonlított az I. világháború legendás haditengerészeti hírszerzőfőnökéhez, „Blinker” Hall admirálishoz, akit Canaris odaadóan csodált, és akivel kadét korában, 1908-ban, Kielben, ha futólag is, de szinte biztosan találkozott.{25} Mindketten élvezték beosztottjaik feltétlen hűségét. Mindketten többé-kevésbé a semmiből építették fel szervezetüket, és mindketten olyan hozzáértéssel művelték a mesterségüket, amivel a hadsereg tisztjeinek körében csak nagy ritkán találkozni.

Akárcsak a világ összes tengerésztisztje, Canaris számára is a brit Királyi Haditengerészet (Royal Navy) szolgált modellként, amely 500 éves történelme során mindvégig veretlen maradt; ez határozta meg viselkedését és természetesen a stratégiai döntéseit. Amint azt a német flotta egy angol szakértője írta a háború előtt: „Ahogyan az rendjén való és helyes, a haditengerészeti szolgálat terén a mi országunk mutat példát az egész világ számára, és mint mindenki más, Németország is a mi példánkat követi.”{26}

Márpedig ez a szolgálat nem a nyúlszívűeknek való volt. A flotta, „bármely tiszt bátorságának, jártasságának és fegyelmezettségének végső próbája”{27}, a legnagyobb kihívást és a legnagyobb dicsőséget testesítette meg, ráadásul a képletet a szárazföldi hadjáratok polgári áldozatai sem bonyolították.

Korántsem meglepő módon a Királyi Haditengerészet a brit állam minden más szervénél előbb felismerte Canaris hírszerzői képességeit. S ami még fontosabb: a vele kapcsolatos első jelentéseket nem kisebb személyiség vehette kézbe, mint Winston Churchill.

1. A flotta hagyományai

Szeretném kifejezni csodálatomat a rendkívül hősies és rettenthetetlen magatartásért, amit a Császári Német Haditengerészet tanúsított a küzdelmekben. A harcokban részt vevő tisztek és a legénységi állomány bátorsága és fegyelme megkérdőjelezhetetlen.

J. D. Allen kapitány, hms Kent, az 1914-es falkland-szigeteki csatáról írott jelentésében{28}

A brit cirkáló ágyúi tüzet nyitottak. A tűzvezető tiszt a harcban edzett veteránok higgadtságával, sőt közönyével adta meg a távolságot, és figyelte, amint a szürke lövedékek a levegőben az ellenség felé röppennek.

A német hajón, amely az éles és rideg hajnali fényben teljes mozdulatlanságba dermedt, jelét sem lehetett látni harci tevékenységnek. A hadihajó profilja élesen elkülönült a chilei öböl szikláitól, amelyek, ha csak átmenetileg is, de menedéket kínáltak a világ leghatalmasabb flottájának bosszúja elől.

1915. március 14-én reggel a HMS Glasgow parancsnoka még egy zord mosolyt is megengedett magának. Amint a Más-a-Tierra meredek szirtjei felbukkantak, Luce kapitány már ki tudta venni a négy kéményt a német könnyűcirkálón, a Dresdenen, amelyet ő és a társai már hónapok óta, a múlt évben lezajlott Falkland-szigeteki ütközet óta – ami megpecsételte az Atlanti-óceán déli részén állomásozó német flotta egészének sorsát – kerestek.

Amint a Glasgow tüzet nyitott a Dresdenre, többé már az a tény sem számított, hogy a cirkáló a semleges chilei vizeken horgonyoz; az efféle finomkodást a brit flotta, Luce emlékezetes kifejezésével élve, „a diplomatákra hagyta”. Elérkezett az idő: ha nem is a brit haditengerészet történetének egyik fontos fejezetét zárták le, de legalábbis kitöröltek egy régóta kínos lábjegyzetet.

Noha egy fél világ választotta el a német és brit hadak által vívott élethalálharctól, a politikusok és tengernagyok – köztük Winston Churchill – bősz indulattal viseltettek e lábjegyzet iránt. A dráma amellett, hogy aránytalanul sok magas rangú tengerésztisztet és időt kötött le, egy kis tócsába vetett óriási kőhöz hasonlóan olyan hullámokat vetett, amelyek messze túlmutattak az Atlanti-óceán déli térségein.

A Dresden hírszerző tisztje zsenialitásának köszönhette, hogy mindeddig sikerült elkerülnie üldözőit. Ő volt az, aki túljárt a britek eszén, és aki ezen a rideg márciusi napon megfosztotta Luce-t az őt megillető diadaltól. A fiatal és szőke hajú, ám máskülönben nem túl „németes” Wilhelm Canaris hadnagy, Hitler titkosszolgálatának későbbi feje máris a legjobb úton járt afelé, hogy hatékonyan keresztezze a britek terveit.

Ha meg akarjuk érteni, hogy ez a látszólag jelentéktelen esemény miként vethetett ekkora hullámokat, fontos mélyebben is megismernünk Canaris hátterét, a császári Németország flottájának hagyományait és mindenekelőtt a Királyi Haditengerészettel a Dél-Atlanti-óceán feletti ellenőrzés megszerzéséért folytatott küzdelmét.

A 20. század elejének egyik nagy paradoxonja, hogy az angol-német haditengerészeti vetélkedés, amelyet oly gyakran – és helyesen – tartanak az I. világháború egyik közvetett kiváltó okának, valójában a két szemben álló fél kölcsönös tiszteletén és nagyrabecsülésén alapult.

Ehhez annak ellenére nem férhetett kétség, hogy a két haditengerészet tradíciói élesen különböztek egymástól, s bár az öt évszázada gyakorlatilag legyőzhetetlen brit armada egy felkapaszkodott, alig egy nemzedékre visszatekintő haderővel találta magát szemközt, a veteránok és az újoncok közötti formális kapcsolatot mindig a szívélyesség és a kölcsönös tisztelet jellemezte.

Mindazonáltal a két fél egyaránt elkerülhetetlennek tartotta az összecsapást, különösen 1903 után, amikor a német flotta még azzal sem tudta kierőszakolni a britek szövetségét, hogy tervet szőtt Manhattan lövetésére és egy New York-i partraszállásra.{29} London konokul úgy döntött, Oroszországgal és Franciaországgal létesít szorosabb köteléket, így veszi körül Németországot, hogy ezáltal vegye el a birodalmi érdekek elleni közvetlenebb fenyegetés élét. Egy amerikai tiszt akkortájt meg is jegyezte a Királyi Haditengerészet egyik tisztjének: „Kétsége se legyen afelől, hogy a következő háborút Németország ellen vívjuk.”{30} Ám még ezek a tisztek is – akik pedig meggyőződéssel vallották, hogy a következő háború Anglia és Németország között fog eldőlni – felvállalták a haditengerészeti hagyományok közös testvériségét. A Királyi Haditengerészet a világ valamennyi flottájának példaképe volt, és különösen igaz ez a feltörekvő és újsütetű Császári Német Haditengerészetre.

E kapcsolat alapvető jellemzőjének számított egy bizonyos fokú lovagiasság, amely még akkor is megnyilvánult, amikor a háború első heteiben a két flotta elszánt ellenfelekként találkozott egymással.

Az események nyitóakkordjaként Coronelnél és a Falkland-szigeteknél került sor kiterjedt manőverekre: először a Királyi Haditengerészet egyik ékköve szenvedett el pusztító támadást; másodszor a britek mértek gyors és döntő fontosságú ellencsapást. Coronelnél egy német raj sikeresen számolta fel a Cradock tengernagy parancsnoksága alatt álló erőket, a vereséget pedig még keserűbbé tette az a tény, hogy a csapás teljesen váratlanul érte a briteket. Hat héttel később a Falkland-szigeteknél a Királyi Haditengerészet fenséges bosszút vett, amikor egy híján az összes német hajót elsüllyesztette.

Ugyanakkor úgy zajlott le mindkét tengeri csata, hogy a felek kölcsönösen tisztelték ellenfelük bátorságát. Igazi régi vágású ütközet folyt, légi támogatás és ártatlan polgári áldozatok nélkül, ahol mindent a tüzérség és a tengerészek hozzáértése döntött el (hiszen a történelemnek ebben a szakaszában a vizek még jobbára mentesek voltak az aknáktól és a tengeralattjáróktól). Ezekben a tengeri csatákban a tüzérség egy-egy hatékony akciója pillanatok alatt százakkal végzett. Az oldalsortüzek, amint a védtelen tengerészek áldozatul estek a repeszeknek, minden alkalommal megtizedelték a zsúfolt hadihajók legénységét, az pedig fel sem merült senkiben, hogy esetleg a tengerbe ugorjon: a hideg vízben bárki pillanatok alatt megfagyott volna. Csakis a bátorság, a fegyelem és a hozzáértés elképzelhető legerősebb elegye lehetett képes arra, hogy ilyen körülmények között is lelkes harcra buzdítson. S mégis, a tisztek és a matrózok, akiknek többsége harminc évvel korábban még nem élt, időről időre azt bizonyították, hogy képesek „úgy harcolni és halni, akár az angolok”.

Az ütközetben részt vevő brit tisztek jelentései rendszeresen kitértek az ellenség halálmegvető bátorságára, miközben a németek nem kevesebb lovagiassággal idézték fel a britek érdemeit.

Így történhetett, hogy miután Graf von Spee hajóraja Coronelnél megsemmisítette Cradock admirális cirkálóraját – és ezzel több száz tengerész, köztük Cradock halálát okozta –, a német konzul, aki nem átallott tósztot mondani „a Királyi Haditengerészet pusztulására”, hirtelen a német flotta tagjainak sötét és vészjósló tekintetével találta magát szembe.

Von Spee válasza egy sebész szikéjének ridegségével vágta el az önfeledtnek és örömtelinek szánt győzelmi ünnepet: „Én egy bátor és tiszteletre méltó ellenségre iszom” – jelentette ki.{31} Von Spee még a háború előttről ismerte Cradockot, akivel kölcsönösen élvezték egymás társaságát.{32} Véletlen módon mindketten előre megérezték halálukat: Cradock a Falkland-szigetek kormányzójának, Von Spee pedig Valparaisóban utalt erre.{33} Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1914 előtt a két flotta számos alkalommal együttműködött, mindenekelőtt a dél-amerikai vizeken, ahol a régi nagyhatalmak még mindig naszádokkal demonstrálták gazdasági és politikai befolyásukat az újvilág előtt. Amint azt Pochhammer kapitány, a falklandi ütközetet túlélő egyik magas rangú német tiszt írta Sturdee tengernagynak: „Akárcsak önök, mi is sajnáljuk, hogy a háború ilyen fordulatot vett, hiszen békeidőben személyesen is jó kapcsolatot ápoltunk az angol flottával és annak tisztjeivel.”{34}

Sturdee így válaszolt Pochhammernek: „Igazán nagyra becsüljük hajóik tüzérségét. Szerencsétlen módon a két ország háborúban áll egymással. Mindkét flotta tisztjeinek, akik barátokra tettek szert a másik haditengerészet soraiban, végre kell hajtaniuk a kötelességüket, amit az önök tengernagyai, kapitányai és tisztjei a végsőkig meg is tettek.”{35}

Hivatalos jelentésében (amelyet megkurtítottak, mivel háború idején nem illik emberséget mutatni az ellenség irányában) Sturdee ennél is tovább ment: felidézi a szétlőtt és lángokban álló Gneisenaut, amely, bár három oldalról is tűz alatt állt, maradék fegyverzetével tovább harcolt; mielőtt Sturdee parancsot adott a tűz beszüntetésére, sikerült egy utolsó találatot is elérnie Sturdee zászlóshajója, az Invincible ellen. „Bámulatosan küzdöttek, a fegyelmük pedig egyenesen fenséges lehetett. […] A csata után is mindnyájan jó barátok maradtunk, és egyetértettünk abban, hogy nem akartunk harcolni, de meg kellett tennünk.”{36}

Ezek a megjegyzések önmagukban is tanúsítják, hogy a német és brit tengerésztisztek között olyan bensőséges és kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolat jött létre, amely túlmutatott az adott katonai konfliktus keretein, és tovább erősített egy olyan bajtársias köteléket, amelyre más haderőnemek szintjén nem találunk példát.

A Falkland-szigeteki ütközetből azonban sikerült kimenekülnie egy német hajónak: a Dresden cirkálónak, amelyet a HMS Glasgow makacsul, ám eredménytelenül vett üldözőbe. A sötétségnek, a ködnek és mindenekelőtt a fürgeségének köszönhetően a könnyűcirkálónak sikerült elszöknie, ezzel csorbítva Sturdee tengernagy diadalának nagyszerűségét. Az elkövetkező négy hónapban a Királyi Haditengerészet példátlan erőket koncentrált a Dresden ellen. Sok hétnek kellett eltelnie, amíg a Falkland-szigeteknél aratott teljes győzelmet bármelyik szereplő kiélvezhette volna, akik kölcsönös féltékenységét a Dresden minden egyes manővere csak tovább szította.

Az üldözés alatt az Admiralitás és Sturdee között cserélt nézetek immár kevésbé voltak elismerőek, mint ami egy bátor ellenségnek kijárt volna. Talán egyetlen korábbi hajsza sem korbácsolta fel ennyire az indulatokat az Admiralitás berkein belül.

Luce kapitány, a HMS Glasgow parancsnoka okkal jegyezte meg, hogy csakis „a leggyorsabb ellencsapással törölhetjük le a Királyi Haditengerészet történetének e szégyenfoltját”, amit Coronel okozott. Ennél azonban többről is szó volt: Cradock utasításait az Admiralitás – amelynek első lordját ebben az időben Winston Churchillnek hívták – olyan rosszul szövegezte meg, hogy a Graf von Spee admirális gyengébb erőitől elszenvedett vereséget a britek sokkal inkább a vezérkar átmeneti bénultságának köszönhették, mint az elsőrendű német tüzérségnek.

Mindezért a mai napig leginkább Churchillt hibáztatják, aki a flottamanőverek tekintetében első lordként csak igen korlátozott mozgásteret engedett a haditengerészet vezérkari főnökének.{37} Az általa és Battenberg által felállított vezérkar 1913-ban, a hadjárat első heteiben csúfos kudarcot vallott. Cradock olyan ellentmondásos parancsokat kapott, hogy kötelességének érezte a támadást, jóllehet erőivel semmiképp sem érhetett el átütő sikert, és a Falkland-szigeteknél hat héttel később elért diadal is csak részben törölhette el a katasztrofális tévedés emlékét.

Az incidenst Churchill reputációja is megszenvedte, és a haditengerészet vezérkari főnökére, „Jackie” Fisher admirálisra is hasonlóan nagy nyomás nehezedett. A sikeres falklandi akció nemigen oldotta a feszültséget: Fisher riválisa, Sturdee altengernagy briliáns stratégiájának köszönhetően váratlan győzelmet aratott, ami még szembeötlőbbé tette Fisher vezérkarának korábbi botlását.

Mindezek fényében a Dresden megmenekülése a Falkland-szigeteki ütközetből roppant kínos mozzanatnak számított. Ameddig a Dresdent nem csípték el, a Coronelnél elszenvedett vereségre emlékeztette Churchillt, és megmérgezte a Falklandnál aratott diadal örömét. Fishernél e mozzanatok mellett a Sturdeeval kapcsolatos rosszindulatú káröröm is jelen volt, hiszen az altengernagynak a Dresden elfogására való képtelensége kitartóan háttérbe szorította korábbi sikereit. Márpedig minél tovább tudta Sturdee sikertelenségét kihasználni, annál nagyobb volt az esély, hogy saját botlásait nem veszik tüzetes vizsgálat alá.

Ennek eredményeként abban a több mint három hónapban, amíg a Királyi Haditengerészet hiába igyekezett a Dresden nyomára jutni, szokatlanul sok és heves hangú üzenetváltásra került sor. Fisher ezért is jelezhette Jellicoe-nak, a hadiflotta parancsnokának: „[Sturdee] bűnös hanyagsága, amiért nem küldött egy hajót Punta Arenasba, végzetes módon meggátolta az ön könnyűcirkálóit, hogy a Dresden nyomába eredjenek.”

Ugyanez a hangnem köszönt vissza Fisher Sturdeenak küldött üzeneteiben is, amelyben a vezérkari főnök valóságos tirádákat zúdított az altengernagyra, amiért az nem képes elfogni a Dresdent. Pedig Sturdee minden tőle telhetőt megtett. Hosszasan fejtegette stratégiáját, és védhető magyarázattal szolgált az addigi kudarcokra, amikor azonban ez sem bizonyult hatásosnak, olyan emlékezetes és arcátlan hangvételű üzenetet fogalmazott meg, amelynek élét a titkosított üzenet szokásos tömörsége sem tudta elvenni: „Úgy vélem – jelezte Sturdee –, három különböző sürgöny útján követelni a következő hadműveletemet legalábbis meglepetésszerű.”

Fisher hasonló modorban válaszolt: „Üzenetének utolsó bekezdése nem helyénvaló, így többé ne tegyen ilyen megjegyzéseket.” Sturdee megpróbáltatásai az után sem értek véget, hogy hazavezényelték Angliába. Miután Londonba ért, Fisher kerek két órán keresztül várakoztatta, aztán pedig alig öt percre fogadta „Falkland hősét”, akinek győzelméről említést sem tett, ellenben tovább ostorozta őt, amiért nem tudta elfogni a Dresdent. Amikor pedig a nap folyamán a király a Buckingham-palotába hívatta a hőst, hogy beszámolót kérjen tőle a csatáról, Fisher haladéktalanul Scapa Flow-ba küldte Sturdeet, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megakadályozza a királyi kihallgatást. Sajnálatos módon ilyen ádáz és nemtelen versengések még a legnagyobb vezérkari főnökökre is jellemzők lehettek.

Hogy Luce kapitány a Glasgow fedélzetén mit hallott erről az ellenséges pengeváltásról, nem tudni. Neki mindenesetre saját személyes oka is volt arra, hogy kiegyenlítse a számlát a Dresdennel. Coronelnél Lucenak el kellett menekülnie Von Spee elől, a falklandi ütközetben pedig parancsba kapta, hogy vegye üldözőbe a hadrendből kiváló Dresdent, ám azt gyorsan szem elől tévesztette. Ily módon maga is érintve volt a bosszantóan kínos incidensben.

Ez a közös kudarc kapcsolta össze azokat a hajókat, amelyekre másutt jóval nagyobb szükség lett volna, a Dresden azonban, számos briliáns megtévesztő manőver révén, mindig kisiklott a Királyi Haditengerészet markából. Amint azt Fisher epésen megjegyezte: „Ha a Dresden eljut a Bengáli-öbölbe, sokkal fogunk tartozni Sturdeenak.”

A Dresden hírszerző tisztje, miközben az orránál fogva vezette az ellenséget, nem csupán rendszeresen tudta frissíteni a hajó üzemanyag- és élelmiszerkészleteit, de az erőket is elvonta (köztük a HMS Inflexible-t, Glasgow-t és Bristolt) az Északi-tengertől és angol Grand Fleettől. Mindemellett Latin-Amerika-szerte felültette a Királyi Haditengerészet hírszerző tisztjeit, és sorozatban tévesztette meg a brit ügynököket, informátorokat, diplomatákat, akiknek lázas üzenetváltásai csak jobban kihangsúlyozták a haditengerészet hírszerzésének, a londoni Admiralitásnak és a dél-atlanti hajóraj vezetésének tévedéseit.

A Dresden hírszerző tisztje, aki ennek a – Királyi Haditengerészet szempontjából egyre inkább megalázó – bújócskának a szabályait diktálta, még csak a húszas évei elején járt. Canaris hadnagynak kivételes nyelvérzéke volt (hat nyelven folyékonyan beszélt), és legalább ilyen jól ismerte a spanyol ajkú Amerikát, ahol – miután 1911-ben Kielben kijárta a kadétiskolát – évekig szolgált 1914 előtt.

Canaris, aki egy napon helyi tisztségviselőket vesztegetett meg, másnap pedig hamis sürgönyöket indított útnak, már az előtt a Királyi Haditengerészet látóterébe került, hogy a Luce parancsnoksága alatt álló HMS Glasgow azon a fagyos márciusi reggelen a Cumberland-öbölben kiszúrta a Dresden régóta keresett sziluettjét. Canaris cselei és színlelt manőverei nyomán a Dresden haladási irányával kapcsolatban tucatszám keletkeztek a félrevezető és pontatlan üzenetek.

A falklandi vereséget követően Berlin felvetette, hogy a Dresdennek az Atlanti-óceánon keresztül meg kellene próbálnia visszatérni Európába, amit a kapitány, Lüdecke érthető módon öngyilkosságnak tartott. Miután konzultált Canarisszal, Lüdecke kapitány úgy döntött, hogy egy másik tervet léptet életbe: északi irányban, a chilei partoktól mintegy 200 mérföldnyire haladt, és a lehető legtöbb ellenséges kereskedőhajót igyekezett elfogni, mielőtt Chile semleges vizein keresett magának menedéket.

Canarisnak legelőször is szenet kellett felkutatnia; csakhogy a német kiszolgáló hajók nem válaszoltak a hívására. December 12-én a könnyűcirkáló elérte Punta Arenast, ahol Canarisnak sikerült meggyőznie a helyi hatóságokat, hogy engedélyezzék ott-tartózkodását, amíg feltölti szénkészletét. Szerencsés véletlen folytán az üzenet, amelyben a chilei kormány – brit nyomásra – megtagadta a jogot a Dresden szénkészleteinek feltöltésére, csak másnap érkezett meg Punta Arenasba. A szerencse pedig a későbbiekben sem pártolt el Canaris mellől.{38}

Canaris egy pillanattal sem akart tovább maradni a feltétlenül szükségesnél. Pontosan tudta, hogy a hajó felbukkanását a brit konzul, Milward százados jelenteni fogja. Valóban: a britek nem kevesebb mint öt hadihajót küldtek, hogy a Dresdent csapdába ejtsék.

Amint az Admiralitás értesült arról, hogy Lüdecke kereket oldott Punta Arenasból, Sturdeet táviratban buzdították arra, hogy folytassa az üldözést, az üzenet pedig – ha az altengernagy fejében esetleg megfordult volna egyéb alternatíva is azon kívül, hogy elsüllyessze a Dresdent – egyértelművé tette, hogy „a cél a megsemmisítés, nem az elfogás”.

Ám miközben a Királyi Haditengerészet keresztül-kasul átfésülte Patagónia vizeit, a Dresden menedéket talált a félreeső Hewett-öbölben, azután pedig a még félreesőbb Christmas-öbölben. Punta Arenasban az elszánt Milward ugyan hírét vette a német hajó jelenlétének, üzenetét azonban mind az Admiralitás, mind Stoddart – aki Sturdee helyét vette át, miután az hazautazott Londonba – figyelmen kívül hagyta. Canaris mindkét esetben hamis információval traktálta a helyi brit ügynököket, ily módon „meggyőzte” üldözőit, hogy valójában egészen máshol tartózkodik.

Február 14-én a Dresden utáni hajsza lecsillapodott; ekkor a hajó heves hóviharba került, ám február 19-én, az Ausztráliának szánt 2400 tonnás árparakománnyal haladó Conway Castle-nek az elsüllyesztésével tovább folytatta a cirkáló-hadviselést, ami várható módon csak még jobban felszította Fisher haragját Stoddart iránt.

Ekkorra már többen észlelni vélték a Dresdent; a HMS Kent is meglátta, ám a hajó ezúttal is kicsusszant a hálóból, amivel egy újabb magas rangú tengerésztiszt, ezúttal J. D. Allen kapitány ádáz dühét és csalódottságát váltotta ki. Néhány nappal később, miután hírét vette, hogy a Falkland-szigeteknél tanúsított magatartásáért kitüntetésre terjesztették fel, Allen így írt: „Nem éreztem örömet, mert túlságosan elevenen élt bennem a kudarc, hogy nem tudtuk elfogni a Dresdent. Inkább tudtam volna elsüllyeszteni, semmint hogy ekkora tisztességben részesüljek.”{39}

Stoddart mostanra az ügy valóságos megszállottja lett. Annak tudatában, mekkora jelentőséget tulajdonít London a Dresden elpusztításának, és elődjére – erre való képtelensége miatt – mennyire neheztelt az Admiralitás, Stoddart rászánta magát, hogy személyesen veszi kézbe az ügyet. Miután találkozott Milwarddal, meggyőződött arról, hogy a Dresden még mindig a térségben tartózkodik. Sajnálatos módon, az Admiralitáshoz is eljutott az a hír, amelyet Canaris nagy műgonddal terjesztett egész Patagóniában, miszerint a hajó a Smyth-csatornától északra terpeszkedő fjordlabirintus legtávolabbi szegletében, a Vast Hope-öbölben vesztegel. Churchill és az Admiralitás bekapta a csalit, tehát Stoddart is ezen a nyomon indult el – a kétségbeesett Milward hiába sürgönyözte meg neki, hogy csak beetetésről van szó. A HMS Glasgow, Bristol, Orama és Kent egyaránt részt vett a hajszában, miközben Fisher nem mulasztotta el jelezni, hogy azokra a hajókra égető szükség lenne az Északi-tengeren. A cselvetés nyomán nem csupán sikerült négy brit egységet elvonni a térségből, hogy a Dresden nyugodtan továbbhajózhasson a Csendes-óceán felé, de az egyik hajó, a Bristol a feltérképezetlen korallzátonyok között még a kormánylapátját is eltörte, így tetemes időre szárazdokkba kényszerült.

Mostanra féltucatnyi brit cirkáló immár három teljes hónapja játszott bújócskát a Dresdennel. Ezek után legalábbis meglepő, hogy az Admiralitás ismételten bedőlt Canaris álhírének, miszerint a Dresden visszatér a Jóreménység-fokához. A tehetetlen Luce ismét csak megfordította hajóit, hogy ezen a lehetetlen helyen folytassa tovább a keresést.

Csakhogy ezúttal más is közbeavatkozott: a haditengerészet hírszerző hivatalának legendás 40-es szobája, „Blinker” Hall tengernagy irányítása alatt és a jobbára Cambridge-ben végzett kódfejtő csapatával, amely célul tűzte ki, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon Canarisszal.

Hall, aki ez alkalommal Canaris végzete lett, 1908-ban ellátogatott Kielbe, ahol Vanfield szerint találkozott is az ifjú Canarisszal. Miután titkosszolgálati adatgyűjtést végzett, Hall minden bizonnyal feljegyzést készített az összes tisztről, akivel csak találkozott, kiváltképpen az olyan ígéretes kadétokról, akik remekül beszéltek angolul (ahogyan Canaris is, jóval az előtt, hogy kieli tanára, Hughes lelkesen megdicsérte volna írott angolját).

Hall, akinek figyelmét állítólag a lélek legapróbb rezdülései sem kerülték el, talán a Dresden és a tettre kész hírszerző tiszt legalkalmasabb ellenfele lehetett. Évekkel később, a második „német háború” idején Canaris is tanújelét adta Hall iránti tiszteletének – amikor hírét vette annak, hogy a londoni haditengerészeti hírszerzés élére új vezető került, megjegyezte: „A Haditengerészeti Hírszerző Hivatal már nem olyan körültekintő, mint Hall tengernagy idején volt.”{40}

Ezután, a HMS Glasgow rádiós tisztjének szavaival élve: „Megfordult a szerencse.” Hall csapata visszafejtett egy üzenetet, amelyet Canaris küldött egy szénszállító hajónak: „Juan Fernandez felé tartok. Ott találkozunk március 9-én. Fogytán a szén.”

Luce-nak nem is kellett több. A Kenttel és az Oramával kifőzte, hogyan kaphatná el a Dresdent. Mindeközben Lüdecke sürgönyt kapott a császártól, aki az ő belátására bízta, hogy megadja-e magát. Amint vette az üzenetet, Lüdecke arról informálta a chilei hatóságokat, hogy bevár egy chilei hadihajót, amely a Cumberland-öbölben felügyelheti a hajó átadását.

Mostanra Canaris taktikázása komoly visszhangot vert Londonban, ezért Churchill azonnal reagált az üzenetváltásra, amelyet ezúttal is Hall csípett el. Amikor értesült arról, hogy a Glasgow többé-kevésbé látótávolságba került a Dresdentől, parancsot adott az azonnali támadásra. Hall ugyanakkor – annak jellemző példájaként, miként használta a magas rangú hírszerző tiszt a belső kommunikációs csatornákat arra, hogy féken tartson egy politikust – kiszivárogtatta a hírt Maurice Hankey kabinetfőnöknek. Hankey-nek persze mondani sem kellett, milyen bonyodalmakkal járhatott az eset, hiszen Chile semleges hatalom, így Churchill parancsa komoly politikai következményekkel járhatott.{41}

A bomba az Asquith, Churchill és Grey részvételével zajló, sebtében összehívott találkozón robbant, ahol Asquith – aki előtt érthető módon titokban tartották az egész incidenst – a legkevésbé sem tűnt elégedettnek, és végül láthatóan „feltüzelt” állapotban távozott. Az összejövetel láthatóan mindenkit megviselt, leszámítva az örökké higgadt és közömbös Greyt, Luce parancsát azonban így sem vonták vissza, ezért március 14-én végre sor kerülhetett egy olyan hajsza záró mozzanatára, amely aránytalanul hatalmas stratégiai és politikai energiákat őrölt fel.

1915. március 14-én, közvetlenül napkelte után, a Glasgow kapitánya is meggyőződhetett arról, hogy ezúttal szó sincs hadicselről. Amint a chilei Cumberland-öböl kopár sziklái felbukkantak, a semleges vizeken ott lebegett a Dresden, amely oly sokáig gúnyt űzött a britekből.

Amíg a Glasgow és az Orama nyugat felől, addig a Kent keletről közeledett. Luce-nak – akinek el kellett menekülnie Von Spee elől a Coronelnél, és aki elveszítette a Dresdent a Falkland-szigeteknél, majd hónapokon át követte a Canaris által széthintett hamis nyomokat – érthető módon nem fűlött a foga a diplomáciai megoldáshoz. A semlegességre emlékeztető chilei hadihajók távollétében Luce – aki nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a Dresden még most is német lobogó alatt hajózik – 8400 yardról tüzet nyitott, majd egy második sortüzet is a hajóra zúdított.

Ezen a ponton a Dresden, amely a teljes pusztulás küszöbén állt, megadhatta volna magát, ám ahogyan a Gneisenau és a Falkland-szigeteknél harcoló többi német hadihajó egyértelművé tette, mindez igen távol állt volna a német flotta szellemétől. Amint a Kent is csatlakozott az akcióhoz, Lüdecke viszonozta a tüzet, de mivel nem tudta időben felvonni a horgonyt, súlyos taktikai hátrányba került, és hamarosan felvont fehér zászlóval kezdeményezett tárgyalásokat.{42} Ennek láttán Luce beszüntette a tüzet, és kivárta a kis csónakot, amelyet az ostromállapot közepette bocsátottak vízre a Dresdenről, és amelyben a kis termetű, ám makulátlanul elegáns Canaris hadnagy közeledett a Glasgow felé.

A Királyi Haditengerészet nehéz tengeri távcsövei megállapodtak a karcsú alakon, aki látható érdektelenséggel, zavartalanul folytatta útját a brit hajó felé, miközben a gránátok a csónak veszélyes közelségében hulltak a vízbe. A német tiszt közönyösen fogadta a veszélyt, ahogyan arra a kor valamennyi tengerésztisztjét megtanították.

Canarist, aki feszesen szalutált, amint a Glasgow fedélzetére lépett, haladéktalanul Luce elé kísérték, aki hűvösen, de illően fogadta. A német tiszt a Cambridge-ben végzett tanárától Kielben elsajátított makulátlan és magabiztos angolsággal mutatott rá, hogy a Dresden semleges vizeken tartózkodik – amint azt néhány nappal korábban Churchill, Asquith és Grey is megjegyezte.

Amennyiben hihetünk a korabeli feljegyzéseknek, Canaris jó benyomást keltett. Tartása magabiztos volt, de sohasem arrogáns. Nemigen adta jelét annak, hogy egy olyan hadihajót képvisel, amelyet nemsokára eltüntetnek a víz színéről.

Amint azt egy másik német tiszt írta egy későbbi háború után: „A blöff funkciója éppen az, hogy helyreállítsa az egyensúlyt az egyik ember hiányosságai és a másik fölénye között. Miután e téren nem támaszkodhatunk tényekre, csak a kézzelfogható erőforrásoktól független pszichológiai eszközökre, ez a fegyver különösen hasznos annak, aki hátrányban van.”{43}

Canaris, amint azt üldözői az elmúlt hónapokban a maguk kárán is megtapasztalták, kitűnően beszélt angolul. Luce ennek ellenére megtagadta volna a nemzetközi testvériséget, amely származástól és nemzetiségtől függetlenül egymáshoz kötötte a tengerésztiszteket, ha nem érzett volna szakmai csodálatot az elkerülő taktikák láttán, amelyek segítségével ellensége az elmúlt hónapokban az orruknál fogva vezette a briteket, még ha természetesen szóba sem kerülhetett, hogy ennek a szimpátiának bármiféle jelét is adja. A rövid találkozó így formális légkörben zajlott.

Luce kurtán megkérdezte Canarist, bevonja-e hajója a zászlaját, mire Canaris azt felelte: „Láthatja, hogy még ott lebeg az orrban.” Luce válaszként közölte, hogy egyértelmű parancsot kapott: el kell pusztítania az ellenséget, bárhol akadjon is rá. A nemzetközi törvények betartatását a diplomatákra hagyja.{44} A szóváltás részleteitől függetlenül Canaris küldetésének csupán egyetlen célja lehetett: meggátolni a hajó brit kézre kerülését, és ezzel egyidejűleg elkerülni a Dresden személyi állományának további veszteségeit. Miután a hajó megadásáról jó szívvel egyetlen német tiszt sem tárgyalhatott, Canarisnak időt kellett nyernie, hogy a németek felkészülhessenek az elsüllyesztésére. Miután a Dresden az öböl sekély vizében horgonyzott, kiemelt gondot kellett fordítani arra is, hogy esély se maradjon a későbbi kiemelésére.

Canaris ugyan visszatért a hajójára, hogy Luce üzenetét elvigye kapitányának, de utolsó cselvetésként sikerült meggyőznie a chilei hatóságokat, hogy küldjenek csónakot a Glasgowra, és hivatalosan is tiltakozzanak, amiért Luce – kétségkívül akaratlanul – tüzet nyitott a chilei kormányzó hajójára. Ezzel ismét sikerült időt nyernie. Amíg Luce a chileiek előtt mentegetőzött, és teljes kártérítést ígért az általa okozott kárért, Lüdecke utolsó embereivel és tisztjeivel kijutott a partra. Öt perccel később, 10.45-kor a Dresden elülső lőszerraktárát hatalmas robbanás rázta meg, amely élesen visszhangzott a zord sziklák között, és mindenkibe belefojtotta a szót a Glasgow fedélzetén.

A Dresden legénysége biztonságban partot ért, és ujjongva fogadta, amint a hajó, amelynek árbocán még mindig repkedett a fekete-fehér német lobogó, oldalára dőlt és elsüllyedt. A brit legénység szintén üdvrivalgásban tört ki, Luce pedig lovagiasan felajánlotta, hogy a Dresden tizenhat sebesültjét elviszi a legközelebbi kórházba. Canarist és a legénység többi tagját letartóztatták, bár közülük utóbb sokan megszöktek. Korántsem meglepő módon a parancsnoka engedélyével lelépő Canaris az elsők között volt.

Miután folyékonyan beszélt spanyolul (a leggyengébb akcentus nélkül tárgyalt a chileiekkel), könnyedén elvegyült a dél-amerikaiak között. A kivételes nyelvérzék ritka találékonysággal párosult. Sofia Krause, akinek nővére, Olga néhányszor fogadta Canarist és több tiszttársát a villájában, így emlékezett vissza: „Sötét haja és bőre volt, művelt és udvarias ember benyomását keltette. Nem látszott németnek. Nem volt jó megjelenésű, de annál vonzóbbnak tűnt a személyisége.”

Señora Krause tanúja lehetett Canaris szökése első szakaszának, amelyet nyilvánvalóan alaposan, több ember bevonásával terveztek meg. „Német származású sógorom adott neki pénzt és hamis útlevelet. Egy reggel Canaris megérkezett a szigetről. Feszült lett a légkör. A szobámat nem hagyhattam el, de az ablakból mindent láttam. Canaris szokott öltözékét viselte: feszes öltönyt, aktatáskával. Egy darabig nálunk volt, azután távozott, de már házalók által hordott ruhákban és szinte az egész arcát eltakaró sapkában. A vasalt német táskát is vászonzsákra cserélte.”{45}

Canaris ezt követően, részben gyalog, részben lóháton, átkelt az Andokon. Karácsonyra elérte Buenos Airest – nyolc hónapjába telt, amíg megtette az utat a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán partvidéke között. Itt a kimerült, lerongyolódott és elgyengült németet a római nagykövet, Von Bülow egyik unokatestvére fogadta be, aki vállalta, hogy segíti őt a hazautazásban.

A vagyonos és hazafias Von Bülow család remek kapcsolatokkal rendelkezett. A nagykövet rokonának hatalmában és szándékában állt segíteni, még ha ez kivételes diszkréciót és taktikai érzéket követelt is az akkortájt még a brit üzleti és politikai érdekek középpontjában álló nagyvárosban.

A feltörekvő hadnagy, Canaris egy időre megszűnt létezni; helyette életre kelt a gyászoló chilei özvegy, Reed Rosas, aki Európába utazott, hogy átvegye hollandiai örökségét. Miután a holland Frisia gőzössel útnak indult, Canaris fesztelenül beszédbe elegyedett az angol utasokkal, elbüszkélkedett angol édesanyjával, és agyafúrt módon arra használta fel az utazás hosszú heteit, hogy még behatóbban megismerje az angol szokásokat és nyelvet. Nagy népszerűségnek örvendett az utasok körében, és ügyes bridzsjátékosnak bizonyult.

Mire a Frisia elérte Plymoutht, Canaris akkora magabiztosságra tett szert, hogy készségesen segédkezett az angol flotta tisztjeinek, akik utastársairól faggatták. A hajó végül, fedélzetén a német hadnaggyal, engedélyt kapott, hogy folytassa útját Rotterdamba, ahonnét Canaris, chilei útlevelének köszönhetően, gond nélkül átjutott Németországba. Néhány hónappal később Németországban ezüstérmet vertek a Dresden „hősies elsüllyesztésének” emlékére. A későbbi események fényében talán helyénvaló, hogy az emlékérem egyetlen ismert példánya ma a greenwichi Tengerészeti Múzeumban található.

Így ért véget az első összecsapás Hitler leendő hírszerzőfőnöke és a Királyi Haditengerészet között. A Canarisról szóló korai életrajzok hosszan elidőznek azon, mekkora hatást gyakorolt Luce kapitány és a tisztikara a láthatóan angolbarát németekre. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Canaris szintén mély benyomást tett, főként azokra – köztük Churchillre, Hall tengernagyra és Jackie” Fisherre –, akik sokáig bottal ütötték az illékony Dresden nyomát, ezért alighanem jóleső, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázták a hajó elpusztítását és félelmetes hírszerző tisztjének – igaz, csak időleges – fogságba esését.

Canaris ezzel az incidenssel magára vonta a német Admiralitás legfelsőbb köreinek figyelmét, miközben Londonban, az Admiralitás berkeiben – most először, de korántsem utoljára – róla szóló akták cseréltek gazdát. És az sem lehet kétséges, hogy Winston Churchill is új, kellően tágas bugyrot nyitott a körmönfont németnek az emlékezetében.

2. Úriemberek szövetsége

A titkosszolgálati munka mindig az úriemberek kiváltsága. Ha nem így történik, minden erőfeszítés kudarcra van ítélve.

NICOLAI EZREDES, A NÉMET CSÁSZÁRI HÍRSZERZŐ SZOLGÁLAT FŐPARANCSNOKA{46}

Miután visszatért Németországba, eposzba illő utazása és a Királyi Haditengerészettel folytatott, remekül dokumentált párbaja révén az ifjú Canaris kisebb fajta hősnek számított a haditengerészet berkeiben, olyasvalakinek, aki láthatóan hírszerző munkára termett. Vajon 1915 Németországában milyen lehetőségek kínálkoztak egy ilyen tehetséges tiszt számára?

Nicolai gyakorta idézett szavai régóta megnyugvással szolgáltak a világ hírszerzői számára, hiszen arra utaltak, hogy bármennyire is a felbujtás, a zsarolás, a megvesztegetés, sőt a likvidálás tartozik az eszköztárukba, a kémkedés végső soron mégiscsak tiszteletre méltó hivatás. Csakhogy Németországban – szemben Angliával, Oroszországgal, Franciaországgal, sőt Ausztriával – az igény, hogy a formálódó nagyhatalom saját titkosszolgálatot nyisson, számos lelkiismereti aggályt keltett.

Hogyan vehették rá a porosz tiszteket – akiket a potsdami helyőrségben arra tanítottak, hogy tanúsítsanak örök hűséget és feddhetetlenséget („immer treu und redlichkeit”), továbbá legyenek egyenesek, őszinték és lojálisak –, hogy kémekké és kettős ügynökökké váljanak?

Angliában nem csak a hosszú évszázadok óta dúló belső érdekellentétek tették a mindennapi élet részévé a kémkedést. Ugyanilyen fontos szerepet kapott a politikai manőverekben is, amelyek révén a szigetország megőrizte függetlenségét, és meggátolta, hogy Európa Anglia érdekei ellenében egyesüljön (bár egyes katonai körök még itt is lesújtó véleményt formáltak a titkosszolgálati munkáról). Oroszországban a belső elnyomás brutális módszereit már az előtt alkalmazta a rettegett Cseka, hogy Felix Dzserzsinszkijben felötlött volna az NKVD gondolata. Metternich alatt a kémkedés még a viszonylag szabad szellemű Ausztriában is valóságos művészetté fejlődött – Európa egyik legrettegettebb titkosrendőrsége az 1815-ös bécsi kongresszus idején még az itt megjelent uralkodók szemétkosarait is tüzetesen átvizsgálta.

Németországban a 19. század elején nyomát sem lehetett látni ilyen becsvágyó törekvéseknek. A hercegségek és fejedelemségek szolgálatában álltak ugyan ügynökök, mégis egészen Bismarckig kellett várni, hogy ezeket valamilyen szervezetté próbálják kovácsolni. 1866-ban, az Ausztria elleni rövid hadjáratban, majd a későbbi francia-porosz háború idején a korábbi primitív és gyakran improvizáción alapuló kémkedési módszereket a Wilhelm Stieber által vezetett tábori csendőrséggel közeli munkakapcsolatban álló porosz katonai hírszerzés helyezte érvényen kívül – ám a vezérkar még az új Német Birodalom megszületése után is vonakodott áldását adni egy titkosszolgálat létrehozására.

„Mindennél jobban aggaszt – írta egy hadügyminiszter nem sokkal ez után –, hogy a fiatal tiszteknek évről évre kétes hírű elemekkel kell rendszeres kapcsolatba kerülniük.”{47}

Amikor II. Vilmos császár végül engedélyezte egy ilyen szervezet felállítását, csupán szerény, 300 ezer márkás költségvetést és alig tucatnyi tisztet rendelt a feladathoz. Németország így semmiképpen sem vehette fel a versenyt Franciaországgal vagy Angliával, amelyek birodalmi hagyományai globális hálózatot és roppant titkosszolgálati költségvetést követeltek meg. A császári Németország titkosszolgálatával összevetve még az osztrák császári és királyi Evidenzbüro is felsőbbrendűnek számított, amelyet Redl ezredes felségárulása után Urbanski von Ostrymicz altábornagy értő irányításával szerveztek újjá (elég csak a Balkánon szétszórt ügynökök kiterjedt hálózatára utalni).

A német szolgálat beérte más, „potenciálisan ellenséges” országokkal kapcsolatos katonai hírek beszerzésével, sőt kifejezetten megtiltotta a gazdasági vagy politikai fejlemények vizsgálatát. A német katonatiszteket nem készítették fel arra, hogy politikai problémákon törjék a fejüket, rendőri módszereket alkalmazzanak, vagy akár odáig alacsonyodjanak, hogy politikai machinációkba keveredjenek. Az ilyen kétes tevékenységek szigorúan ellenkeztek az erkölcsi normákkal, amelyeket minden német tiszt a magáénak vallott.

A megbízható katonai hírszerzés kifejlődése ellen hatott a német külügyminisztérium saját titkosszolgálatának féltékenysége és a különböző német politikai tömörülések – amelyek érthető örömmel nyugtázták, hogy az új katonai hírszerzés valóban csak a szokványos katonai célpontokkal foglalkozik – körében végzett nem hivatalos hírszerző munkája is.

A fentiek eredményeként a Német Birodalom a világ legfélelmetesebb hadigépezetét vallhatta magáénak, ám eközben nem rendelkezett központilag irányított politikai hírszerzéssel. A diplomaták úgy gyűjtötték be a híreket, hogy vajmi keveset foglalkoztak katonapolitikai jelentőségükkel, a katonák pedig politikai összefüggéseiktől megfosztott híreket értékeltek ki. A katonai és a politikai hírszerzés semmilyen kapcsolatban sem állt egymással.

Ezért 1914-ben, korántsem meglepő módon, a német vezérkar nem rendelkezett megbízható információval sem Franciaország, Anglia, Oroszország és Szerbia politikai célkitűzéseiről, sem azokról a válaszlépésekről, amelyeket ezen országok ellenségei fontolgattak. Ha például csak sejtette volna, miként reagál majd London a belga semlegesség németek által történő megsértésére, ezt a lépést – Asquith szavaival, „már-már osztrákos faragatlanságot”{48} –, továbbá a hírhedt Schlieffen-terv egyéb elemeit a német vezérkar talán egyöntetűen céltalannak ítélte volna.

Igaz, 1912-ben már az is komoly előrelépésnek számított, hogy Ludendorff ezredes megbízta a viszonylag fiatal Nicolai főhadnagyot a feladattal: reformálja meg a katonai hírszerzést, és hozza létre az új hivatalt, amely a hadsereg belső köreiben IIIB néven vált ismertté. Maga Walther Nicolai a régi vágású porosz tiszti kaszt jellegzetes képviselője volt. A braunschweigi tisztek nemzedékéből származó katona talán csak egy dologban különbözött társaitól: Nicolai a haza jövőjének védelmét nem csupán a német tisztikar feladatának tartotta, de minden rendelkezésre álló eszközzel való megóvását személyes kötelességének is érezte. Az ultrakonzervatív és monarchista Nicolainak így a legkisebb gondot sem okozta, hogy hírszerző hivatalának fennhatóságát addig feltáratlan területekre is kiterjessze.

Ludendorff támogatta ebbéli törekvésében. Legtöbb kortársával ellentétben őt lenyűgözte a hírszerzői hivatás, sőt azt is felismerte, hogy az általa vizionált jövőbéli „totális háború” megnyeréséhez elengedhetetlen lesz egy jól működő titkosszolgálat. Ilyen eszközzel minden önkényuralomnak rendelkeznie kell, ha egy efféle háborút óhajt megvívni.{49}

Már ezekben a korai időkben felmerült egy nehézség, amely egy nemzedékkel később, még a II. világháború idején is kísértette a német hírszerzést. Nicolai hírszerző tisztjei, akiket a hadsereg szervezeti felépítésében a hivatalos rövidítés szerint IC-nek neveztek, sosem tudták teljes bizonyossággal, hogy a főparancsnokságnak vagy a vezérkarnak tartoznak-e engedelmességgel. A szolgálati rendet Ludendorff szándékosan azért nem definiálta pontosabban, hogy Nicolaion keresztül maga felügyelhesse a szolgálatot. Felesleges mondani, hogy a civil felügyelet mindkét férfi számára elfogadhatatlan lett volna.

Ebből következően kevés kémfőnök ragadta meg olyan határozottan a gyeplőt, ahogyan azt 1913-ban Nicolai tette. Ekkorra már őrnaggyá nevezték ki, jóllehet alig töltötte be a negyvenet; a vilmosi (vagy ami azt illeti, a későbbi) Németországban egy ilyen fontos poszton ez bámulatra méltó eredménynek számított. A legtöbb porosz katonatiszttel összhangban Nicolai is a háborút látta az emberiség legmagasabb rendű céljának, amely nélkül – amint arra Moltke figyelmeztetett – a materializmus, az ateizmus és a tunyaság fertője várna ránk. Nicolai számára a háború egyet jelentett az „ítélet napjával”.

Mindazonáltal amikor beköszöntött a várva várt háború, az első hónapok a titkosszolgálat operatív szintjén – ha a kiértékelés fent részletezett hiányosságait leszámítjuk is – totális fiaskónak bizonyultak. Nicolai ügynökeit bámulatos könnyedséggel füstölték ki Franciaországból és Oroszországból, ugyanekkor a vezérkar is hirtelen rádöbbent, milyen stratégiai előnyökkel járhat egy jól működő titkosszolgálat, ezért olyan követelményeket támasztott Nicolai parányi szervezetével szemben, amelyeket az sehogyan sem elégíthetett ki.

A krónikus információhiány még arra is rákényszerítette Nicolait, hogy Párizsban újra bevessen egy utoljára a negyven évvel korábbi francia-porosz háború idején szolgálatot teljesítő, 73 esztendős ügynököt, bizonyos Schlugát. Mindemellett a hírszerző és hírértékelő csoport között meglehetősen éles demarkációs vonal húzódott, ennek eredményeként a viszonylag kis szervezeten belül egyik osztály sem tudta, mit csinál a másik (ez a 20. századi hírszerző szolgálatok közkeletű és vissza-visszatérő, egyáltalán nem Németországra korlátozódó gondja).

Nicolai tehát minden tőle telhetőt megtett a helyzet javításáért, és 1916 végére, amikorra Ludendorff Németország szinte teljhatalmú ura lett, végre esélyt kapott arra, hogy szervezetének tevékenységét a politikai szférára is kiterjessze. Ezután a IIIB feladatához tartozott a sajtó cenzúrázása és a belföldi hírszerzés és a háborús hangulat fenntartását célzó propaganda. A köztársaságpártiakat elnyomták vagy megvesztegették. Nacionalista pártokat alapítottak, hogy szorgalmazzák Kelet-Európa meghódítását, és megnyerjék a német kisebbségeket a háborús céloknak. A háború lendülete egyre magasabbra repítette Nicolai korábban jelentéktelen szervezetét. Az ezredesi kinevezés és a megnövelt költségvetés már lehetővé tette, hogy Nicolai megerősítse a pozícióját, kiterjessze az ügynöki hálózatot, és a belső kémelhárító szervezetek feletti fennhatóságot magának szerezze meg. 1917-re szinte már egyetlen szövetséges hadmozdulat sem akadt, amelyről Nicolai ügynökei ne informálták volna előre a főparancsnokságot, és a Közel-Keleten is egyre többen épültek be a brit erőkbe. Ha hihetünk Schellenbergnek, Nicolai vetette fel Ludendorffnak az ötletet, hogy Lenint lepecsételt vasúton kocsiban, Németországon keresztül küldjék vissza Oroszországba, miután Habsburg Károly császár – aki aggodalommal gondolt bele, hogy birodalmára nézve milyen következményekkel járhat egy oroszországi forradalom – nem adott engedélyt a Svájcban élő kommunista vezető közvetlenebb úton, Ausztrián keresztül történő hazatérésére.{50}

Nicolainak köszönhetően Canaris, miután véget értek a megpróbáltatásai, azonnal munkába állhatott. Olyan tevékenységet végezhetett, ahol bőséggel kamatoztathatta találékonyságát és az angolszász szokások ismeretét. Canaris mostanra megismerte és nagyra becsülte az angolszász világot. Élete legelső szerelme az amerikai Edith Hill volt; egy vagyonos üzletember leánya, akivel 1913 utolsó hónapjainak java részét töltötte. A viszony rövid úton véget ért, ám Canaris még korábban megismerte az angolszász szokásokat és üzleti magatartást.{51}

A Kapitanleutnanttá kinevezett Canaris, noha újra és újra megszenvedte a háború előtt, a trópusokon összeszedett malária utóhatásait, kezdetben Kielben állomásozott, ahol egy torpedónaszád parancsnokságát bízták rá. A Nicolaihoz tartozó német haditengerészeti hírszerzés azonban nem nézte jó szemmel, hogy egy ilyen leleményes tiszt szokványos harci feladatokra vesztegeti el a tehetségét. Canarisról mindenki tudta, milyen érdemeket szerzett az ellenség félrevezetésében. Tudták róla, hogy eredményesen dolgozott az ellenséges területeken, és ügynökei révén nem csupán az utánpótlást szervezte meg, de gondosan összehangolt manőverekkel a teljes Királyi Haditengerészetet is az orránál fogva vezette.

1915 tavaszán Olaszország – az osztrák-magyar császár, Ferenc József szavaival élve, „a történelemben példátlan hitszegésről” tanúságot téve – felrúgta a hármas szövetséget, egyszersmind hadat üzent Ausztriának és Németországnak. Az olaszok, akiket a briteknek és a franciáknak új adriai területek ígéretével sikerült a maguk oldalára állítani (tegyük hozzá, a térségben pánszláv ambíciókat dédelgető oroszok legnagyobb szörnyülködésére), abban a tudatban indultak háborúba, hogy a titkos londoni szerződés értelmében övék lesz Trieszt, Dalmácia egy része és Dél-Tirol is.

A Földközi-tenger térsége, amely a Brit Birodalom kommunikációs vonalai szempontjából kulcsfontosságúnak számított, immár fontos hadszíntérré és – amint azt minden flotta jól tudta – a tengeralattjáró-hadviselés fontos terepévé lépett elő, noha sem Ausztria, sem Törökország nem rendelkezett számottevő tengeralattjáró-flottával (habár az előbbi tekintélyes csatahajókat is magába foglaló flottát állított ki). A német U-hajó flotta 4000 mérföldnyire (6400 kilométernyire) állomásozott a legfontosabb osztrák haditengerészeti támaszponttól, Cattarótól. Tengeralattjárók számára ez roppant távolság: egy U-21-esnek jellemzően több mint egy hónap kellett ahhoz, hogy az Északi-tengerről idáig jusson. A másik megoldásnak – a kisebb tengeralattjárókat szétszerelni, vasúton Pulába juttatni, majd ott újra összeszerelni azokat – nem volt stratégiai értéke, még ha így meg is takaríthattak volna két hetet. A kisebb tengeralattjárók kevéssé voltak hatékonyak.

Ezzel egy időben, miközben az amerikaiak egyre ellenségesebben szemlélték az Északi-tengeren zajló tengeralattjáró-aktivitást, fokozódott a nyomás, hogy az U-hajókat mielőbb bevessék a Földközi-tenger térségében – nem utolsósorban azért, mert ezek megkönnyíthették volna a franciák és britek által felügyelt Észak-Afrikában kifejtett felforgató tevékenységet. Az év végére nagyszámú tengeralattjáró utazott délre, hogy kiterjessze a pszichológiai hadviselést. Ezek számos szövetséges hajót süllyesztettek el a Madeirán fekvő Funchalnál. Az ilyen hadművelet sikeressége ugyanakkor teljes mértékben attól függött, hogy a hajók képesek lesznek-e feltölteni készleteiket – erre pedig olyan helyen kellett sort keríteni, ami a Földközi-tenger túlsó oldalán fekvő Cattarónál közelebb esett az otthoni vizekhez.

A törzsi harcosoknak, akik készen álltak arra, hogy felemeljék a forradalom zászlaját az Észak-Afrikát megszállva tartó franciák és olaszok ellen mindenekelőtt modern fegyverekre és pénzre volt szükségük, amit az Adriai-tenger keleti térségénél közelebbről kellett eljuttatni ide. A Földközi-tenger medencéjének nyugati felében csupán egy ország maradt semleges: Spanyolország. Egyedül Spanyolország nyújthatott alkalmas támaszpontot a tengeralattjárók számára, bár annak érdekében, hogy a semlegességnek legalább a látszatát fenntartsák, az ügyet a legteljesebb diszkrécióval kellett kezelni. Spanyolország tehát a német háborús célok szempontjából kulcsfontosságúvá vált, még ha a háborúnak ebben a szakaszában Nicolai szervezetének sok tagja alá is becsülte ezt a tényt.

Nicolai madridi képviselője, Kalle őrnagy katonai attasé volt. Kalle láthatóan unalmasnak találta a gigászi hadak küzdelmeinek helyet adó, frontoktól távol eső Spanyolországot, ezért az áthelyezését kérte Berlintől. „Itt kevés a fontos hír” – írta.

A madridi nagykövetségen dolgozó haditengerészeti hírszerző tiszt, Hans von Krohn Korvettenkapitan, aki egy vagyonos portugál iparmágnás leányát vette feleségül, remek kapcsolatokat ápolt portugál üzletemberekkel, de a spanyolországi kiküldetés őt sem hozta tűzbe (még a brit titkosszolgálat is tudott arról, hogy viszonyt folytat egy francia nővel). Von Krohnból az elhivatottságot és a képzelőerőt is hiányolták berlini felettesei, akik úgy érezték, a spanyolul folyékonyan beszélő és Latin-Amerikát jól ismerő Canaris remekül megfelelne a madridi ügyek előmozdítására. A spanyol társadalom szimpatizált a németekkel, és miként manapság, akkoriban is nagyra értékelte a jó modort. Végtére is a királynő anyja osztrák hercegnő volt.

Így azután 1916 tavaszán a jelentéktelen küllemű, de magabiztos Señor Reed Rosas nem messze a német nagykövetségtől elfoglalt egy kis lakást, ahol nemsokára találkozott Von Krohnnal és Eberhard von Stohrer követségi titkárral, későbbi nagykövettel. Közösen vitatták meg a szövetségesek hadmozdulatait, és próbáltak módozatokat találni Németország helyzetének javítására. Reed Rosast, alias Canarist sosem hívták a német nagykövetségre, és a néhány diplomata, aki tudott a létezéséről, csupán fedőnevét – gyermekkorában ráragadt gúnynevét –, a „Kikát” ismerte, amelynek jelentése „kukucskáló” – jóllehet a későbbiekben, Canaris számára végzetes módon, a Reed Rosas név is ismertté vált a nagykövetségen.

„Kika” egy született hálózatépítő ösztönös zsenialitásával gyűjtötte maga köré az ügynököket és informátorokat, hogy nyomon követhesse a szövetséges hajók mozgását. Hálózata hamarosan valamennyi fontosabb spanyol kikötőbe elért. Valenciában a konzul helyettesére, Carlos Frickére számíthatott; Cadizban egy szívélyes üzletember ajánlotta fel szolgálatait, miközben a spanyol kereskedőhajók német parancsnokai – mint Meyer kapitány a Romáról – szintén készséggel szállítottak adatokat. „Kika” hamarosan több olyan spanyolt is beszervezett, akik mindennap Gibraltáron dolgoztak, és csak napnyugtával tértek vissza a kontinentális Spanyolországba.

Az ezektől a forrásoktól megszerzett értékes információt Canaris eljuttatta Von Krohnnak, aki rádión tartotta a kapcsolatot Cattaróval, onnan pedig a tengeralattjáróknak továbbították a híreket. Ily módon a szövetségeseknek egyre komolyabb gondot okozott a tengeri szállítás, ugyanakkor a német tengeralattjáró-flotta hatósugara még most sem ért az adriai támaszpontoktól keletebbre. Ezen a helyzeten pedig változtatni kellett. Canaris tehát nekilátott a feladatnak, hogy olyan flottát bocsásson Németország rendelkezésére, amely a szövetségesek orra előtt képes biztosítani a császári tengeralattjárók utánpótlását.

Bármely országot vesszük is szemügyre, a vagyon és a befolyás kevesek kiváltsága.{52} Háborúban a hivatásos kémek feladata biztosítani a hozzáférést ezekhez a személyekhez. A háborús Spanyolországban a legtöbb szálat pénzügyi befektetők kis csoportja mozgatta, és – ami kivált Canaris hasznára válhatott – ezek az emberek közeli kapcsolatban álltak a német bankokkal. Néhányuk egyenesen a 19. századi Haut-Banque Németország burzsoá környezetéből származott, akiknek gyermekei a század előrehaladásával egyre befolyásosabbá váltak a világ pénzügyi fővárosaiban. Ezeket az embereket mindkét oldal rangidős diplomatái megkörnyékezték, ám Ratibor herceg, a német nagykövet és a Metternich család sarja, bizonyos előnyöket élvezett, amikor mondjuk Ullmann-nal vagy Echevarrietával tárgyalt – hogy csak kettőt említsünk Spanyolország legbefolyásosabb pénzemberei közül.

Ullmann egy vagyonos, asszimilálódott német zsidó családból származott, amely Spanyolországban telepedett le. Őt, mintegy összekötőként a németek és a spanyol ipar között, Ratibor mutatta be Canarisnak, akinek életében a pénzember később is fontos szerepet játszott. A baszk Horacio Echevarrieta Spanyolország leggazdagabb emberének számított; újságokat és bankokat birtokolt, de Canaris sürgető igényei szempontjából még nagy jelentőséggel bírt, hogy számos hajógyárral is rendelkezett. Ullmann és Echevarrieta persze nem volt könnyű eset. Bármennyire szimpatizáltak is a németek ügyével, egy diplomatikus hangvételű német távirat szerint „nem érdeklődtek különösebben Németország támogatása iránt”. Őket csak egyvalami érdekelte: még több pénzt keresni. Ennek leghatásosabb módja pedig – békeidőben és háborúban egyaránt – a fegyverkezés. Az ilyen emberek Németország iránt mutatott szimpátiája nem jelzett mást, mint hogy a spanyol fegyveres erők, a nagy angol fegyvergyárak, a Vickers és az Armstrong legnagyobb bosszúságára nagyban függtek a német fegyverszállítmányoktól.

Canaris, aki a háborús büdzsé felett rendelkezett, befolyást gyakorolhatott az eseményekre. Hajókra volt szüksége, hogy ellássa a tengeralattjárókat, továbbá a hajók valódi céljának leplezéséhez spanyol legénység kellett. Így történt, hogy a hajókat egy latin-amerikai, Reed Rosas rendelte meg dél-amerikai használatra. A hajók idővel útnak is indultak, ám addig is gyakran tettek próbautakat a Cadizi-öbölbe – ahol a sötétség leple alatt tengeralattjárókkal találkoztak, hogy feltöltsék azok üzemanyag- és élelmiszerkészleteit.

1916 márciusában a madridi brit hírszerzés már ezt a vészjósló hangú üzenetet küldte haza: „A német U-hajókkal kapcsolatos helyzet különösen súlyos. Azt tesznek a Földközi-tengeren, amit csak akarnak.” Canaris mostanra nagyrészt elérte, amit célul tűzött ki. A német tengeralattjárók jobbára akadálytalanul támogathatták az észak-afrikai törzseket, és a konvojban haladó szövetséges hajókra is rátámadtak.

De bármennyire sikeres lehetett az itteni tevékenysége, Canaris szívesebben vállalt volna újra aktív szolgálatot, és tért volna vissza Berlinbe. Talán a szüntelen színjáték is kezdte megviselni az idegeit – a brit és francia ügynökök egyre otthonosabban mozogtak Reed Rosas lakásában. A benne lakozó konzervatív porosz tisztet talán még ekkor is viszolygással töltötte el a kémkedés. Talán úgy érezte, a háború eldőlni látszik. Barátai, Ullmann és Echevarrieta kétségkívül tisztában voltak a háború kimenetelével és Amerika küszöbön álló közbelépésével, ahogyan azt is tudták, hogyan módosítja ez az üzleti képletet.

Egyik kapcsolatuk, az egyik legbefolyásosabb brit szövetséges szintén ekkortájt, 1916 telén bukkant fel Madridban. Ez a férfi mindenkinél hamarabb felismerte Canarisban azt az ellenséget, akivel a brit hadiipari elitnek is számolnia kell. Ő volt az akkori világ fegyvergyártásának koronázatlan királya: Basil Zaharoff, a Vickers igazgatója, Európa összes fegyvergyártójának partnere és bizalmasa, a halál leghírhedtebb kufárja, aki most Spanyolországra is kivetette a hálóját.

Még csak nyolc hónapja zajlott a háború, amikor Zaharoff kijelentette, hogy „keresztülhúzza a németek számításait Spanyolországban”. Azt tervezte, hogy saját szervezetével száll szembe az AEG-Siemens spanyolországi vízerőmű-monopóliumával. Így ellátogatott Spanyolországba, és mindent előkészített, hogy „abban a pillanatban, amint aláírják a békét, megalakulhasson a spanyol vállalat, és megkezdődjön a munka”. Ez lett volna az előjátéka annak, hogy a spanyol haditengerészetet Vickers (Whitehead) torpedókkal fegyverezzék fel a meglévő Schwartzkopf modellek helyett, és általában is betöltsék a vesztes Németország által hagyott vákuumot. Fontos megjegyezni: Zaharoff egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a szövetségesek fognak győzni, és ezt spanyol barátai tudomására is hozta.{53}

Nincs rá bizonyíték, hogy Zaharoff és Canaris valaha is találkozott egymással, viszont számos közös barátjuk volt, például Juan March, a mallorcai bankár, aki később Canaris legfontosabb kapcsolata lett Franco tábornok felé. Zaharoff és Ullmann ismerték egymást, és jól emlékeztek egymás nevére – ha másért nem, azért biztosan, mert Canaris és Zaharoff egyaránt büszkén tekintett görög kapcsolataira. Akárhogy is, a háború végén Zaharoff a lehető legdiszkrétebb ügyekben kereste fel Canarist Berlinben, ami egyszerű és futó munkakapcsolatnál mindenképpen többre utal.{54}

Azt sem szabad elfelednünk, hogy bár a britek mellett állt, Zaharoff minden oldallal igyekezett jó kapcsolatokat ápolni. Hall tengernagy, a Haditengerészeti Hírszerző Hivatal főnöke sosem bízott benne (okkal: Zaharoff ki nem állhatta őt, és még Clemenceau-t is meggyőzte arról, hogy száműzze Hallt Lloyd George versailles-i delegációjából), és bár a fegyvergyáros a britek oldalán állt, a brit titkosszolgálat feladatai közé tartozott annak biztosítása, hogy ez így is maradjon.

Zaharoff tevékenysége sokszor zavarta össze Londont, hiszen sosem lehetett biztosan tudni, milyen hosszú távú politikai játszmákat is folytat. „Gyakran úgy tűnt, mintha azt hinné, a háborút elsősorban a saját, és csak másodsorban a szövetségesek érdekei szerint szeretné lefolytatni.”{55} Zaharoff például meggyőzte a szövetségeseket arról, hogy számukra is előnyös, ha ő titkos kapcsolatokat tart fenn ellenséges cégekkel. Mindez olykor furcsa anomáliákat eredményezett – a leghíresebb, amikor a francia csapatokat jó 22 kilométernyire vonták vissza a frontvonaluk mögé, hogy a briey-i és thionville-i kohók és fegyvergyárak német kézben maradhassanak. A háború során nem is folytattak hadműveleteket az ipartelep ellen, pedig az kulcsfontosságú szerepet játszott a németek utánpótlásában.

Juan March, Zaharoff és Canaris barátja hasonlóan szövevényes játszmát folytatott. March először még a háború elején Palmában bukkant fel a brit alkonzul radarernyőjén. „Egy rendkívül gazdag helybéli, bizonyos March, aki dohánycsempészetből szerezte a vagyonát, erősen németpárti, és a német konzul személyes barátja.”{56} Az alkonzul emellett megjegyezte: „Juan March közvetítésével ezek a csempészek már dolgoztak Németországnak, jóllehet a legtöbb hajójukat Gibraltárban regisztrálták, és azok brit zászló alatt hajóznak.”{57}

Ezeket a hajókat többek között arra használták, hogy a német ügynököket Olaszország területére juttassák. „A további lépés, a tengeralattjárók ellátása – jegyezte meg az alkonzul – nem kifogásolható, minthogy e hajók gazdája és legénysége egyaránt mallorcai; tehát spanyol alattvaló, aki nem kötött szövetséget Nagy-Britanniával, és csak azért használja a mi zászlónkat, hogy elkerülje a spanyol ellenőrzést.”{58}

Canaris közeli munkakapcsolatot ápolt Marchsal és egy másik mallorcaival, Jaume Sabrával. Amint a brit írta: „A Baleár-szigetek, különösen Cabrera és Espardell elhelyezkedése kiválóan alkalmas tengeralattjárók titokban elvégzett ellátására. A lakosság nagy része törvényt nem ismerő csempész, akikre nem terjed ki a spanyolok fennhatósága.” Ezeket az embereket Juan March és Sabra irányította, s bár mindkettő szívélyes kapcsolatban állt a britekkel, Smith konzul az igazsághoz híven jegyezte fel: „Nem hinném, hogy Mr. Sabra bármelyik oldalnak is igaz barátja lenne. Ő kétségkívül semleges abból a szempontból, hogy készen áll kiszolgálni mindkét oldal igényeit.”{59}

A jelentés nyomán London további információt követelt Marchról és az olajkereskedő konszernjeiről. A válasz nem lehetett volna lehangolóbb: „March minden fontosabb hajótulajdonossal kapcsolatban áll, és kétségkívül megteheti, hogy jóra vagy rosszra használja fel a folyékony üzemanyag forgalma felett gyakorolt hatalmát.”{60} Tehát jobbára March felelt „a tengeralattjárók mindennemű szükségletének kielégítéséért”.{61}

London közvetlenül nem szállhatott szembe Marchsal, ezért az együttműködésre történő motiválással próbálta semlegesíteni. Smith utasítást kapott, hogy jelezze: March Gibraltáron bejegyzett hajói elveszthetik a zászlóikat, sőt zár alá kerülhetnek, ha March nem mutat több szimpátiát a brit ügyek iránt. Miután a fenyegetés élét anyagi előnyök ígéretével tompították, 1915 vége felé London már arról értesülhetett, hogy „March nagy vonalakban egyetért az együttműködési javaslatunkkal, és feltétlen támogatásáról biztosított”.{62}

Miután March arra kényszerült, hogy szorosabb együttműködést folytasson a britekkel, Reed Rosasszal ápolt kapcsolatát fokozottabb elővigyázatosság jellemezte, bár a továbbiakban is segített Canarisnak a tengeralattjárók üzemanyagkészletének feltöltésében – igaz, vélhetően magasabb árat is követelt ezért. Több mint valószínű, hogy Canaris kötelességének érezte személyesen is jelenteni Berlinben, mekkora nyomást gyakorolnak a britek Marchra. A követségi rejtjelkulcsokban nem lehetett megbízni, és ha March továbbra is mindkét oldal pártján állt, Berlin felé alapos magyarázattal kellett szolgálni azt illetően, milyen célra is megy el ez a rengeteg pénz.

Akárhogy történt is, 1917. február 21-én Canaris váratlanul elhagyta Madridot, hogy a szárazföldön keresztül hazatérjen Berlinbe. Nem jutott messzire. Február 24-én az olaszok letartóztatták Genovában. Canaris azzal a védhető ürüggyel utazott Svájc felé, hogy megromlott egészségét próbálja helyrehozni az Alpok hegyvidéki klímáján, és talán meg is ússza, ha a francia titkosszolgálattól nem érkezik füles, hogy Reed Rosas valójában német ügynök. Az értékes hírt egy madridi német nagykövetségre beépült francia kém szolgáltatta. Ez az ügynök többször hallotta, amint a nagykövet óvatlanul is elejtette Reed Rosas nevét, de bővebbet nem tudott róla, és fogalma sem lehetett arról, hogy ki is az említett illető. Mindazonáltal az információt annak rendje és módja szerint közölte tartótisztjével, aki ezt le is jegyezte. Canaris Genovában még ki tudta magyarázni magát, ám Domodossola határállomásán ismét feltartóztatták, és ezúttal bilincsbe verték.

A domodossolai események a mai napig rejtélyes ködbe burkolóznak. Egy szenzációhajhász változat szerint Canarisnak, miután megölt egy papot, és belebújt a reverendájába, sikerült megszöknie – bár ezt a romantikus kalandtörténetet vélhetően akkoriban sem hitték volna el. Egy józanabb verzió szerint Canaris egy pap társaságában utazott, és mindkettőjüket letartóztatták.{63}

A legvalószínűbb változat szerint a pap révén Canaris érintkezhetett spanyol barátaival, akik feltehetően az olasz hatóságok legmagasabb szintjén, talán éppenséggel a Vatikánon keresztül eszközölték ki Canaris szabadon bocsátását. Ezt a változatot támogatja a német Admiralitás által március 3-án elküldött távirat is, amely elismeri ugyan a letartóztatás tényét, de kiemeli, hogy Canaris „szabadulása valószínűnek tűnik”. Az a tény, hogy az olaszok a franciák és a britek méltatlankodása ellenére szabadon engedték Canarist, ékesen jelzi, milyen befolyásos, Olaszországgal merőben szokatlan csatornákon keresztül is kapcsolatokat ápoló spanyolországi barátok álltak mögötte. Az olaszok előre megjósolható módon kompromisszumos megoldást találtak. Szabadon bocsátották a németet, de egy Marseille felé tartó hajóra tették, abban a biztos tudatban, hogy a francia hatóságok fogadóbizottságot küldenek elé. Csakhogy a hajó kapitánya spanyol volt, és készséggel elfogadott egy tekintélyes summát Canaristól, cserébe azért, hogy ne francia, hanem spanyol kikötőben tegye ki. Az elbűvölő és spanyolul folyékonyan beszélő német sikeresen meggyőzte a kapitányt arról, hogy egy marseille-i kikötés végzetes lenne a számára. Canaris végül Cartagenába érkezett, ahol leverte a lábáról a malária. Ennek ellenére március 15-ére visszatért Madridba, ahol azonnal kérvényezte áthelyezését, de a berlini vezetés vonakodott áthelyezni. A német Admiralitás sürgöny útján válaszolt: Jelenleg nincs alternatívája annak, hogy Spanyolországban maradjon.” Újabb és nagyobb tengeralattjárók tartottak a Földközi-tenger felé.

Mindeközben a brit haditengerészeti hírszerzés és főként a tekintélyt parancsoló Hall tengernagy egyre inkább felismerte, hogy a háború előrehaladásával Spanyolország kritikus hadszíntérré válik. Spanyolország nem csupán hátteret biztosított a szövetségesek földközi-tengeri érdekei ellen irányuló felforgató aknamunkának, de hidat alkotott a Wilhelmstrasse államhivatalai és a tengerentúli világ között. Hall számára egyszeriben mindennél fontosabb lett annak ismerete, hogy mit tervez Canaris Spanyolországban, és mit gondol minderről a spanyol kormány.{64} Ráadásul ezzel egy időben – köszönhetően annak, hogy a 40-es szoba elfogta és visszafejtette kódolt üzeneteit – Von Krohn tevékenységére is fény derült.

Az elkövetkező hat hónapban Canaris Madridban maradt, és tovább építgette a hálózatát, bár felmerül a kérdés, hogy mennyire sikeresen, hiszen mostanra a Brit Haditengerészeti Hírszerzés az összes követségi kódot megfejtette. Úgy tűnik, ezt a néhány hónapot Canaris utazgatással töltötte, és megerősítette rezidentúráját, kapcsolatait. Nem tudhatjuk, volt-e bármiféle köze ahhoz a viszolyogtató felvetéshez, amit Von Krohn 1917 júniusában juttatott el Berlinbe: „Annak érdekében, hogy lezárjuk a spanyol-portugál határt, továbbá megnehezítsük a kommunikációt a portugálok és a szövetségesek között, azt javaslom, fertőzzük meg a határvidéket kolerabaktériummal, […] két üvegfiolányi tiszta tenyészettel…”{65}

Berlin becsületére legyen mondva, hogy már másnap elutasította az ajánlatot, de miután Németország továbbra is blokád alatt maradt, a takarmány és a trágya sem juthatott el a német földművesekhez, így újra meg újra napirendre került az ötlet, hogy biológiai hadviseléssel vágjanak vissza, ami a semleges országok haszonállat-állományát, azon belül is elsősorban a Buenos Airesbe hetente behajózott argentin marhákat érintette volna. Ez az elképzelés már kedvező fogadtatásra talált, így Von Krohnra várt a feladat, hogy megtalálja az alkalmas módszert, amellyel a kockacukrokba rejtett, lépfene-kórokozókkal teli ampullákat Cartagena spanyol kikötőjéből eljuttathatták Argentínába. Szinte bizonyos, hogy a szállítást végül Reed Rosas hajói végezték el, amelyek a rakományt egy tengeralattjáróról vehették fel – feltehetően arról az U-35-ösről, amely 1917. június vége felé ért Cartagenába, és magával hozta a császár Spanyolország királyának szóló bizalmas levelét, majd néhány hónappal később visszatért, hogy felvegye Canarist. (1918 februárjában az U-35 szinte bizonyosan szállított lépfenét rejtő kockacukrokat, amelyek egy része Hallhoz került. Ő megragadta az alkalmat, hogy informálja erről Spanyolország királyát, és ezzel is hozzájáruljon Ratibor herceg néhány héttel későbbi visszahívásához.){66}

Canaris csak nagy nehézségek árán randevúzhatott az U-35-össel – a német nagykövetségre beépült francia ügynök megszolgálta a bérét. Először a szövetségesek hajói tartóztatták fel az U-35-öst a Baleár-szigeteknél, majd a tengeralattjáróra történő átszállás közben az egyik hajóján, a Román utazó Canarist fogták el kis híján a franciák. A jelentések szerint a franciák elől a négy percig tartó manővert a napkelte rejtette el (amire 6.40-kor került sor). Függetlenül attól, hogy csak egy hajszálon múlt az elfogása, Canaris október 9-én partra szállt Cattaro osztrák támaszpontján, ahol spanyolországi erőfeszítéseit első osztályú Vaskereszttel honorálták. Az indoklásban külön kiemelték „kivételes jártasságát, amellyel valamennyi küldetését végrehajtotta”.

Odahaza Kielben – sok más tiszttel egyetemben, akik páratlan lehetőségeket láttak arra, hogy kiéljék bátorságukat, képzelőerejüket és találékonyságukat – a Német Császári Hadiflotta tengeralattjáró-flottája csábította magához. Hamarosan megkezdődött a hosszú kiképzés, amelynek egyhangúságát csak az oldotta, hogy Canaris találkozott Erika Waaggal, akit a háború lezárása után eljegyzett, és feleségül is vett.

Waag kisasszony érzékeny, muzikális és jó képességű, 24 esztendős hajadon volt, akinek a bátyja Canaris mellett dolgozott, ám a háborúnak ebben a szakaszában még csak gondolni sem lehetett szorosabb kötelékekre. Canarist Pulába helyezték, majd november 28-án végre teljesülhetett nagy álma: saját hajót kapott, az UC-27-et; amikor pedig váratlanul megürült az U-34-es kapitány helyettesi posztja, Canaris lehetőséget kapott arra, hogy még közelebb kerüljön az ellenséghez.

Canaris sikeresen végezte a munkáját, és az U-34-es komolyan hozzájárult azokhoz a győzelmekhez, amelyeket a német tengeralattjárók a Földközi-tengeren a felfegyverzett brit kereskedőhajók ellen arattak. Canaris neve még a császár fülébe is eljutott: „Van ennek az embernek bármi köze a görög függetlenségi háború hőséhez?” – kérdezte az uralkodó az egyik jelentés hallatán.

Mindazonáltal az Egyesült Államok hadba lépése visszavonhatatlanul megváltoztatta az erőviszonyokat, és a szövetségesek háborús célja immár a Habsburg Birodalom szétforgácsolása lett. A szerbek és a horvátok máris szemet vetettek az Osztrák Császári Hadiflotta vagyonára, így 1918 októberében Cattaro sorsa is megpecsételődött. A német flotta valamennyi tengeralattjáróját visszarendelték Kielbe, így november 8-án a cattarói kontingens is útnak indult Kiel felé. Canaris ekkorra már saját tengeralattjárónak, az U-128-nak parancsolt. Amint Kielbe ért, felsietett a parancsnoki toronyba. Sosem felejtette el a látványt, ami fogadta: a Nagy Flotta valamennyi hajóján vörös zászlót vontak fel. A császár órákon belül elmenekült Hollandiába. Két nappal később aláírták a fegyverszünetet. A világ, amelynek tiszteletére Canarist nevelték, s amelyről azt hitte, még évszázadokig fennmarad, menthetetlenül elveszett.

Nehéz elképzelni, hogy a teljes széthullás milyen hatást gyakorolt egy olyan tisztre, akit a feltétlen engedelmesség szellemében neveltek. Semmi sem akadt Canaris gyermekkorában vagy hátterében, ami felkészíthette volna a totális összeomlás döbbenetére. A világnak, amelybe született, örökre leáldozott. Habár sosem felejtette el az értékes leckéket, amelyeket Nicolai szervezetének tagjaként megtanult, igazán megbocsáthatjuk neki, ha ezekben a válságos pillanatokban nem a jövőbe tekintett, hanem a múltba és a boldog gyermekkorba révedt, amelynek virágzó Németországa immár romokban hevert körülötte.

3. Aranyifjúság

Talent ist nur ein Spielzeug für Kinder. Est Ernst macht den Man und Fleiss das Genie. (A tehetség csak játék a gyermeknek. Komolyság teszi a férfit, igyekezet a géniuszt.)

THEODOR FONTANE{67}

Pontban tizenkettőkor egy hintó húzódott le a duisburgi Steinbart Gimnázium kapujához, és az alacsony, vézna, sötétszőke hajú fiú, hóna alatt jókora köteg könyvvel, beszállt, hogy hazasiessen a januári hóesésben. Az új évszázad csak alig két héttel korábban köszöntött be, Németországon pedig eluralkodott a feltétlen derűlátás és a jólét érzete. A minden fronton megmutatkozó műszaki előrelépés, a fejlődésbe vetett hit s főként a kitartóan emelkedő életszínvonal mind-mind azokat igazolta, akik az eljövendő 20. században egy új kor hajnalát látták.

A Wörthstrasse 110-es szám klasszikus villája és parkja felé tartó diák csupán egy volt a számtalan fiatal közül, akiket csendben, de magabiztosan arra neveltek, hogy felelősségteljesen álljanak az új Németország szolgálatába, amely olyan csodálatos lehetőségeket tartogatott, mint a korábbi nemzedékek idején még sohasem. Ezek a gondolatok természetesen messze álltak a fiútól, aki, miután hazatért, nem a könyvek, hanem inkább kutyái társaságát kereste. A fiatal diák, akinek világát – azaz a család kertjeit és teniszpályáit – öles fal választotta el a külvilágtól, viszonylag ritkán került kapcsolatba kortársaival. A társasági élet az otthon és a család hagyományának jegyében a tűzhely körül zajlott, olyan mértékű elszigeteltségben, amit a 20. század végének felgyorsult világa elképzelhetetlennek tartott volna.

Canaris egyik életrajzírója ezt a kényelmes gyermekkort bélyegezte „ezüstkanál”-létnek. Ami biztos: az ifjú Canaris – a négy testvér közül a legfiatalabb, és a második fiú – ennek minden aspektusát kiélvezte, és ezekre az időkre később is nosztalgikus elfogultsággal emlékezett. Ha gúnyolták is az iskolában aprócska termete vagy – német léptékkel mérve – különc neve miatt, a háza volt az ő vára, amely felett sosem ment le a nap. Az 1887. január 1-jén egy Dortmundhoz közeli kis bányászvárosban született fiú talán felfigyelt a bányászok önfeláldozására és nélkülözésére, de valószínűbb, hogy – amint azt egy szerző megfogalmazta – „inkább befolyásolták őt szülei és az a burzsoá miliő, amelyet neki, illetve bátyja és két nővére számára teremtettek”.{68}

A későbbi események tükrében paradox módon az ilyen német otthonok számára a kiváltságok és a magától értetődő felsőbbrendűség fellegvára, Anglia szolgált mintaképként. A villa falait angol vadászjeleneteket megörökítő nyomatok díszítették; Angliából származott az ezüst teáskészlet, ahogyan számtalan utalás is az angol uralkodó arisztokrácia önfegyelmére és értékeire vonatkozott. Még az egyenruhás nevelőnő is Angliából érkezett, aki bevezette a házban azt a különc szokást, hogy a stratégiai fontosságú helyeken salátástálakat helyezett el – ily módon a gyermekek a lehető legegészségesebb módon csillapíthatták hirtelen támadt éhségüket.

Nem mintha ezek számítottak volna a legmeghatározóbb élményeknek. A fiú, aki lovaglásban és teniszben korán kitűnt (s akinek apja egy helyi gyár vezetőjeként sokat dolgozott), az egyetlen férfi volt a házban. Bátyja, Carl korán elhagyta az otthont, hogy fontos pozícióban, a Thyssennél helyezkedjen el. Wilhelm termete és sötét bőre miatt alapvetően különbözött a korszak kisportolt és férfias küllemű ideáljától. Az otthoni nőuralom szintén nyomokat hagyott a jellemén. Nyilvánvalóan élvezte nővérei kitüntető figyelmét, ennek ellenére introvertált és tartózkodó maradt. Diáktársai, amikor később megkérdezték őket, csak nagy nehézségek árán tudtak emlékezni a félénk és visszahúzódó fiúra.

Ezt az érzékeny természetről árulkodó félénkségét, három testvére és szülei szüntelen örömére, a fiú humorérzékével igyekezett palástolni. Canaris, mint oly sokan, akik mindennapos küzdelmet vívnak a számukra ismeretlen és kihívásokat támasztó világgal, az irónia maszkját öltötte magára – talán így válaszolt az életét meghatározó legfontosabb befolyásra: szülei alapvetően különböző személyiségére. Apja nyers, arrogáns és feltörekvő, ugyanakkor tehetséges üzletember volt, míg édesanyja, Auguste Amelie Popp sokkal kifinomultabb jelenség: egy frankföldi erdőkerülő leánya, egy sziléziai katolikus család leszármazottja, aki kitartott a porosz felfogással élesen ellentétes osztrák gyökerei mellett. Canaris családja katolikus volt, amíg Wilhelm nagyapja át nem tért a protestantizmusra, hogy feleségül vehessen egy protestánst, és olyan hivatást választhasson (mint mondjuk a tiszti pálya), amit a kor Poroszországában katolikusok nem vállalhattak.

Ahogyan azokban a liberális szellemű időkben jellemzőnek számított, a család csak ünnepnapokon járt templomba, ám ettől függetlenül nem kétséges, hogy Canaris, már csak mélyen vallásos édesanyja miatt is, markánsan keresztényi légkörben nevelkedett. Habár a későbbiekben egyik egyház rítusait sem gyakorolta, Canarist kétségkívül arra tanították, hogy létezik egy magasabb rendű tekintély, amely látja és megítéli az emberek cselekedeteit. Szabadságának röpke hónapjaiban sokszor keresett megnyugvást a magasztos spanyol katedrálisokban, és a brit hírszerzés, némiképp becsmérlő módon, „katolikus misztikusnak” bélyegezte.

Az sem lehet kétséges, hogy a burzsoá kapitalizmus egyik befolyásos tagjának kivételes helyzetben levő gyermekeként és örököseként az ifjú Canarist abban a szellemben nevelték, hogy egészséges gyanakvással viseltessen a marxizmus iránt, amely egyre növekvő befolyást gyakorolt a Ruhr-vidék „proletariátusára”, ahogyan mind több keletről érkező munkás vegyült az itteni tömegekbe, és a hagyományos alárendeltségi rendszer helyét az ideológiai kötelékek vették át. Habár Bismarck szociális intézkedéseit (állami nyugdíj, közjóléti törekvések) Canaris apja is helyeselte, a marxizmus „mételyét” saját társadalmi osztályának jóléte és jövője elleni fenyegetésnek tartotta.

Későbbi pályafutása során magát Canarist is ez a kettősség jellemezte: felelősséget érzett beosztottjai és a kevésbé szerencsések jóléte iránt, ugyanakkor ösztönösen elvetette a marxizmust és minden egyéb szélsőséget. Ez a nézet, amelyet a vele egyívásúak közül oly sokan osztottak, a legletisztultabb és legdidaktikusabb formájában XIII. Leó pápa Rerum Novarum kezdetű, 1891-es pápai enciklikájában jutott kifejezésre.

Ez a szinte töretlen burzsoá ősiséggel rendelkező család sosem áhítozott arra, hogy a német társadalom uralkodó osztályába lépjen. Canaris családfája a 16. században gyökerezett, ám arról sosem sarjadzottak arisztokrata hajtások – most azonban, a 20. század eleji Németországban, a gyarmati hódítás, a tengeri terjeszkedés és a lélegzetelállító ipari fejlődés korában a felkapaszkodott burzsoák előtt is megnyíltak azok a lehetőségek, amelyek mindaddig az arisztokrata kaszt kiváltságainak számítottak.

Mindezek ellenére a család bizonyosan megdöbbenéssel hallgatta, amikor a szüleivel tett égei-tengeri hajóút után az ifjú Canaris bejelentette, hogy csatlakozni kíván a Német Császári Hadiflottához. Nem szabad elfelednünk, még legmerészebb álmaiban sem gondolta volna soha senki, hogy a Canaris családnak bármi köze lehet a tisztikarhoz vagy a császári Németország hadseregének vezetését hagyományosan alkotó Junker osztályhoz. A Canarisok között egyetlen hivatásos katona sem akadt, ami persze nem jelentette azt, hogy a család ne teljesítette volna a kötelességét (Canaris apja például a metzi utászezrednél szolgált); egyszerűen csak úgy vélték, a tiszti pálya túlságosan rosszul fizetett egy ilyen sikeres iparmágnáscsalád sarjai számára.

Ez a hozzáállás vonatkozott a parvenünek számító haditengerészeti szolgálatra is, ám a hajóút során az ifjú Canaris nem csupán a büszke Osztrák Császári Hadiflotta vadonatúj hajóit látta Pulában és Triesztben, de valami olyat is, ami ennél is maradandóbb hatást gyakorolt rá: nevezetesen azt a szobrot, amelyet Athénban emeltek a görög függetlenségi háború hőse, Kanarisz tengernagy emlékére. Talán a szokatlan névazonosság miatt, talán német diáktársai gúnyos megjegyzéseinek hatására Canaris képzeletét megragadta a heroikus történelmi alak: betéve ismerte minden hőstettét, mintha csak a család egy hírneves tagjának emlékét fogadná be. Dacára Canaris sosem múló lelkesedésének, semmilyen rokoni kapcsolat nem bizonyítható.{69}

A család Itáliából származott, amint abból a díszes családfából is kiderült, amelyet Cesare Amé, az Olasz Katonai Hírszerző Szolgálat (SIM) főnöke ajándék gyanánt, fényűző kivitelben készíttetett el és köttetett be. Az észak-itáliai Canarisi család a 17. században érkezett Németországba, ahol tökéletesen asszimilálódott – mindazonáltal bizonyos latin jellegzetességek nemzedékekkel később is kiütköztek: maga Canaris például irtózott a hidegtől (csak ritka esetben vetette le a nagykabátját), ugyanakkor imádta a Földközi-tenger országait.

Canaris szenvedélyes érdeklődése a családdal vérségi kapcsolatban nem álló görög történelmi alak iránt az apára korántsem meglepő módon nem gyakorolt nagy hatást, noha az eleinte bátorította fiát, sőt az eredeti szobor egy lekicsinyített másolatát is beszerezte, amelyet a házukban állíttatott fel. A kibontakozó vita végére az apa azzal tett pontot, hogy egyértelműen fia tudtára adta: ha csakugyan megszegi a családi tradíciót, és belép a fegyveres erőkhöz, csakis valamelyik nagy múltú lovasezred jöhet szóba, ahol nagyra tartják a társasági etikettet, és ahol az ifjú Wilhelm megfelelő emberekkel találkozhat. Ez a vita az egyetlen dokumentált eset, amely az ifjú Canaris és a meglehetősen távoli apa kapcsolatára vethet némi fényt. Az incidens azt jelzi, hogy a kapcsolat korántsem lehetett felhőtlen, és az apa minden becsvágyának súlya – függetlenül az ellenérzéseitől – a fiú vállát nyomta. A család két férfitagja közötti hallgatólagos vetélkedés, ha megfosztjuk is minden pszichológiai tartalmától, fontos tényező lehetett Canaris jellemfejlődése szempontjából. „Feminin” oldala, amely rajta csüngő nővérei hatására erősödött meg, a későbbiekben is megmutatkozott, amikor – plátói szinten – igen szoros kapcsolatba került olyan fiatalabb férfiakkal, mint Reinhard Heydrich vagy Szentpétery.

A lovaglásban mindig is kitűnő ifjú Canaris számára tehát kerestek egy alkalmas helyet az egyik bajor nehézlovassági ezrednél. Főként az angol-német háborús kapcsolatok későbbi alakulása szempontjából érdekes belegondolni, mi történt volna, ha Wilhelm él a lehetőséggel, hogy apja kedvére tegyen, és csatlakozik a számtalan lovasezred valamelyikéhez, hogy aztán Flandria vértől-sártól csatakos harcmezőin géppuskákkal mészárolja le a gyalogosokat (bár a II. világháború idején a német lovasezredek ironikus módon egy követ fújtak a belső ellenállással, ezért politikailag teljesen megbízhatatlannak nyilvánították őket).

Szerencsére a váratlanul közbeavatkozó végzet megmentette Canarist ettől a pályától, amely idővel bizonyosan felőrölte volna minden becsvágyát és tehetségét. 1904-ban Canaris apja szívrohamot kapott, és meghalt. Az ifjú Wilhelm megmenekült a rutinszerű almozástól, csizmapucolástól és díszmenetektől. Miután sikeresen letette az „Abiturt” – a középiskolai érettségit, amelyet könnyedén abszolvált –, útja nyílegyenesen vezetett Kielbe, a német hadiflotta otthonába.

A német flotta számára, amely nem cipelte hátán a császári német lovasság feudális örökségének terhét, Canaris ideális jelöltnek ígérkezett. Először is, jó családból származott. Képességeihez sem férhetett kétség – az írásbeli vizsgákat olyan fölényes magabiztossággal teljesítette, hogy szokatlan módon elengedték szóbeli vizsgáit. Az egyre inkább technokrata vezetés szemében ez sokat nyomott a latban. Ráadásul a német haditengerészet mindig is nagyra tartotta a tisztesség- és kötelességtudatot, így Canaris édesanyjától örökölt lappangó vallásossága jó benyomást kelthetett. Briliáns tehetsége ellenére sugárzott belőle a komolyság, amit sok német író, köztük Fontane is istenített. A fiatalember nyelvi képességei is lenyűgözték a vizsgabiztosokat. Az ifjú Wilhelm máris folyékonyan beszélt három nyelvet. S ami a flottánál – és minden más haderőnemnél – talán mindennél fontosabbnak számított, tűnjék bármennyire jelentéktelen apróságnak is: Canaris a jó modornak sem volt híján.

1905. április 1-jén több más 18 éves aspiránssal együtt Canaris kadét megkezdte tanulmányait a Császári Haditengerészeti Akadémián, hogy csatlakozzék a fiatal, de máris büszke és öntudatos elithez. A viszonyok minden bizonnyal spártaiak voltak, még ha nem is olyan primitívek, mint amilyenek a brit Királyi Haditengerészet fiatalabb kadétjaira vártak Dartmouthban. A szigorú szárazföldi alapkiképzés után kilenc hónap következett az Északi-tengeren, egy iskolahajó fedélzetén, ahol az ifjak elsajátították a tengerészet, a navigáció és a tüzérség alapjait. Egy kadéttárs feljegyezte, hogy Canarisnak sosem okoztak gondot a vizsgák: „Nem sokat beszélt, de annál több dolgot értett meg.” Humorérzékének itt is jó hasznát vette, ugyanakkor sztoikusnak és meglepően keménynek bizonyult.

1908 elején a kieli kadétokat meglátogatta a Királyi Haditengerészet egyik hajója, a William Reginald Hallnak, a Brit Haditengerészeti Hírszerzés későbbi főnökének parancsnoksága alatt álló HMS Cornwall. Semmi sem bizonyítja, hogy Hall felfigyelt volna Canarisra, de miután látogatása alatt szorgosan gyűjtötte az adatokat a német flottával kapcsolatban, akár meg is akadhatott a szeme egy-két tehetségesebb kadéton.

Az év későbbi részében Canarist tengerészhadapróddá nevezték ki, és ebbéli minőségében a Bremen cirkálóra került, amely szerencsés módon Latin-Amerikába vitte. Itt tovább tökéletesíthette spanyoltudását, valamint alaposan megismerkedhetett az általa felkeresett országok kultúrájával és történelmével. Mindemellett arra is lehetősége nyílt, hogy közvetlen közelből tanulmányozza a Királyi Haditengerészetet, hiszen valamennyi nagyhatalom komoly erők állomásoztatásával próbálta itteni érdekeit megvédeni. Canaris már ekkor tanújelét adta „csalhatatlan ösztöneinek és kapcsolatteremtő képességének”,{70} amelyeket a későbbi évek során is nagy haszonnal kamatoztatott. Spanyoltudása és fiatalos komolysága sokak számára rokonszenvessé tette, de a művelt latin-amerikaiak, akik ifjabb korukban szimpátiával tekintettek a görögök függetlenségi törekvéseire, a „görög kapcsolatot” is igen nagyra tartották. Különösen a chileiek fogadták be, amikor a két hadiflotta között szoros kapcsolat szövődött. Canarist a chileiek még Bolívar-érdemrenddel is kitüntették. Ekkorra már makulátlanul, bár némi chilei akcentussal beszélt spanyolul, és remekül eligazodott az ország politikai mozgalmai és vezető személyiségei terén is.

Mindezek ellenére egy éven belül visszatért Kielbe, és a feszes kiképzési ütemnek megfelelően az Északi-tengeren, egy kis torpedónaszádon teljesített szolgálatot. Ez a feladat még békeidőben is emberpróbálónak bizonyult: a körülmények a legmagasabb fokú hozzáértést és rátermettséget követelték meg. A jelentések szerint gyakorlatilag egyedül Canaris nem szenvedett a tengeribetegségtől. Azok – köztük Dönitz tengernagy, Hitler utódja –, akiknek későbbi véleménye szerint (Dönitz esetében a nürnbergi peren hangzott ez el) Canaris „sosem volt igazi tengerésztiszt”, összekeverték a lojalitást a képzettséggel. 1912 őszére a 25 esztendős, immár hadnagyi rangban szolgáló Canarist nemzedéke egyik legjobb tengerésztisztjének tartották. Mire szeretett cirkálójára, a Dresdenre került, jártasságával és megbízhatóságával már komoly hírnevet szerzett. Egy jelentés szerint korát meghazudtoló nyugodt temperamentummal bírt, emellett remek kapcsolatot ápolt az emberekkel, ami „politikai téren a lehető leghasznosabb”. Ám mindehhez Canarisnak előbb még ki kellett tanulnia a legfelsőbb szinteken – nem pedig Dél-Amerika banánköztársaságaiban – alkalmazott politikát.

Ehhez a balkáni háborúk mellett az az igény szolgáltatta a megfelelő alkalmat, hogy a flotta megvédje a német érdekeket a Földközi-tenger keleti térségében. Canarist a Dresdennel együtt az Adriára, majd Isztambulba vezényelték át, ahol első kézből ismerhette meg a korszak geopolitikai problémáit. Egy fejlemény különösen az érdeklődése homlokterébe került: a német-angol rivalizálás.

Isztambul, amint arra egy diplomata az I. világháború kitörése előtt rámutatott, nem csupán egy ország fővárosa volt: számtalan olyan globális léptékű gazdasági, politikai és vallási érdeket testesített meg, amelyekről az avatott tekintet már 1914 előtt is megállapíthatta, hogy menthetetlenül összeütközéshez fognak vezetni. Miközben a Vickersen keresztül az Aranyszarv és a Stenia dokkokat ellenőrző britek Sir Ernest Cassel útján megalapították és birtokolták a Török Nemzeti Bankot, a német üzleti érdekek sem csorbulhattak. A Siemens egy Berlint és Bagdadot összekötő vasútvonalon dolgozott; Krupp szorgalmasan pénzelte a politikusokat; a félelmetes Liman von Sanders a legjobb úton járt afelé, hogy Liman pasa legyen, és hadjárata révén – amit az amerikai nagykövet leplezetlenül csak „féktelen, őrült tombolásnak” nevezett – meghatározó katonai erővé nője ki magát, amely „díszlépésben […] és tábori szürkébe öltözve parádézik”.{71}

A fiatal és fogékony Canaris ebben a miliőben ismerte meg a geopolitika alapvonásait. A parton, a német érdekeltek által tartott számtalan fogadáson az ifjú tiszt rengetegszer hallhatta, hogy – a német-török kapcsolatok egyik szakértőjének szavaival – „közös politikai célunk és Németország érdeke fenntartani az Indiai-óceán felé vezető szárazföldi útvonalat, így számunkra minden eddiginél szükségesebb Törökország gazdaságának megerősítése”.{72}

Ennél vészjóslóbb jövőképnek tűnt, hogy ez az elképzelés kéz a kézben járt egy másik nézettel, miszerint: „Anglia a szárazföldön csak egy helyen támadható, mégpedig Egyiptomban. Egyiptom elfoglalásával Anglia nem csupán a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzést, valamint az India és Ázsia felé vezető útvonalakat vesztené el, de a Közép- és Kelet-Afrika feletti uralmat is.”{73}

Ebben a környezetben a bagdadi vasútvonal – amelynek finanszírozásából Németország legbefolyásosabb üzleti körei, köztük a Deutsche Bank, a Dresdner Bank és a Siemens ipari óriásvállalat is kivette a részét – olyan nagy jelentőséggel bírt, hogy a munkálatokkal kapcsolatos hírekről a vezető politikai körök is rendszeresen értesültek.

Canaris, korántsem meglepő módon, minden információt elraktározott magában. Figyelemmel kísérte a legfrissebb fejleményeket, és kutatta a később kibontakozó folyamatok árulkodó előjeleit. Tudta, hogy Németország két évvel korábban négy, a danzigi Schichau dokkjaiban épült torpedónaszádot szállított ide. Néhány hónappal korábban a Deutsche Bank megszerezte a Török Petróleum Társaság 25 százalékos részesedését, míg a Hamburg-Amerikai Hajótársaság oly sikeresen robbant be a baszrai fuvarozási piacra, hogy egy csapásra véget vetett a britek Mezopotámiába irányuló tengeri kereskedelemben élvezett monopóliumának, sőt gyakorlatilag feltételeket tudott szabni a briteknek.{74}

1912 végére Canaris tehát tengerészeti ismereteit az európai politikatérkép megismerésével gazdagította, a rákövetkező esztendőben – a béke utolsó évében – pedig arra is alkalma nyílt, hogy a latin-amerikai világgal kapcsolatos ismereteit is elmélyítse. A mostanra főhadnagyi rangot elért, magabiztos és jóvágású Canaris készen állt a politikai instabilitás előtte álló kihívásaira.

Mexikóban újabb forradalom robbant ki. Az ország, amely a 19. században oly sok vihart ért meg, és amely az elkövetkező években az európai és amerikai érdekek összecsapásainak helyszíne lett, ezúttal is az eltérő gazdasági érdekek periodikusan kirobbanó konfliktusainak egyikét élte meg. Amíg a legtöbb európai hajó tisztes távolságot tartott, addig a Dresden az utolsó 20 mérföldet is megkockáztatta a Tampico folyón, csak hogy megmentse Huerta elnököt a lázadóktól, akik a közeli finomító olajával akarták lángba borítani az egész folyót. Huerta mellett a Dresden több száz amerikait is kimentett, és elvitt az amerikai hadihajókhoz, amelyek vonakodtak vállalni a kockázatot. Huertát 1914 júliusában végül egy viszonylag biztonságos helyre, a jamaicai Kingstonba költöztették.

Amikor néhány héttel később kitört a háború, Németország még komolyabban vette mexikói érdekeit, jóllehet ez azzal a nem várt következménnyel járt, hogy ezek az érdekek, amelyek miatt az amerikaiak máris nehezteltek, az Egyesült Államok hadba lépéséhez vezettek – köszönhetően annak, hogy a Brit Haditengerészeti Hírszerzés elfogta a hírhedt Zimmermann-táviratot, amelyben a németek segítséget ajánlottak Texas mexikói megszállásához.

Ám mindez még a németek előtt állt. Amikor a Dresden arra készült, hogy hazainduljon Németországba, még csak a balkáni események híre borzolta a kedélyeket, bár, amint azt Canaris is jól tudta: „Auf den Balkan ist immer etwas los.”{75} A felkavaró üzenet, miszerint a Belgrádnak adott ultimátum lejártával az osztrákok és oroszok háborút indítottak, előrevetítette a későbbi borzalmakat. Miután napokon belül minden nagyhatalom belépett a háborúba, Németországból visszavonták a korábbi, visszatérésre utasító parancsot, és a Dresden elindult utolsó útjára. A korszak végére emlékeztető ceremónia keretében a hajó legénysége a kazánokban elégette a fontosabb papírokat, majd minden felesleges rakománytól megszabadult. A hajó zongorája, amely oly sok kellemes estét szerzett a tiszti állománynak, ugyanerre a sorsra jutott – a muzikálisabb tisztek, amint azt az emlékiratok megemlítik, még néhány könnyet is megengedtek maguknak a piano elvesztése felett. A világ, amelyben Canaris nevelkedett, a végéhez közeledett, s amint azt Grey brit külügyminiszter megjegyezte: „Életünkben nem látunk többé hasonlót.”{76}

4. Finis Germaniae

Milliárdokra tehető vagyonok váltak füstté. […j Többé semmi sem lehetett ugyanaz, sem gazdasági, sem politikai vagy társadalmi értelemben.

LORD HOME UNOKÁJÁNAK ÍROTT LEVELÉBŐL{77}

A háború dicstelen vége a tengeralattjáróján találta Canarist, akit a kieli kikötőben horgonyzó hadihajók lázító vörös lobogói vettek körül. A császári Németország romokban hevert. Felemelkedett a kommunista forradalom zászlaja, s úgy tűnt, megszámláltattak annak a német tisztikarnak a napjai, amely a vesztébe kormányozta az országot. Canaris lakonikusan jegyezte le a tengeralattjáró naplójába: „Háromszoros hurrával engedtük le a zászlónkat.”{78} Mintha az évtizedes vasfegyelem is eltűnt volna egy csapásra. Azokban az országokban, ahol évszázadok óta stabilitás uralkodik, igencsak nehéz elképzelni az ilyen társadalmi átalakulással és forradalommal együtt járó káoszt és elkeseredettséget. Minden sarkon anarchia tombolt, amelyet tovább szított az általánossá vált éhínség és a legyőzöttség tudata. Nem maradt sem tekintély, sem rend, és a novemberi forradalmárok, miként a forradalmárok általában, hamar felismerték, mennyivel könnyebb elpusztítani egy régi rendszert, mint felépíteni egy újat.

A Kiel körüli barakkokban üzleteket vagy bordélyokat rendeztek be; minden főbb útvonal mentén bűnözők leselkedtek, hogy megfélemlítsenek, kiraboljanak, sőt megöljenek bárkit, aki tisztnek vagy középosztálybelinek tűnt. A császári haditengerészet, Németország és személy szerint a császár büszkesége nem létezett többé, és ami még szörnyűbb, a forradalom katalizátora lett. A matrózok elsőként emelték fegyverüket a tisztekre; nem azok a tengerészek, akik Canaris alatt vagy a többi kisebb tengeri járművön – tengeralattjárón és torpedónaszádon, sőt a Dresden cirkálón – szolgáltak, hanem az olyan hatalmas hadihajók legénysége, amelyeken a társadalmi feszültségek nagyobb teret kaptak. Canaris sosem feledte, miként szivárogtak be a marxisták a legénység soraiba, hogy előidézzék egy olyan intézmény teljes pusztulását, amelyre ő az életét tette fel. Később, az 1920-as években minden tisztekre és matrózokra vonatkozó kritikát visszautasított – a szemében a felkelésért teljes egészében azokat a felforgató elemeket terhelte a felelősség, akik megfertőzték az embereket a felkelés vírusával.{79} Mindez, viszonylag liberális beállítottsága ellenére, egy életre meggyőződéses antikommunistává tette.

A sötétség óráiban a tiszti állomány mégis új életre kelt. Kielben egy Von Loewenfeld nevű tiszt titokban afféle védegyletet szervezett a tisztekből, akik, miután eljött az alkalmas pillanat, helyreállíthatták a fegyelmet a flottán belül. Ez a mozgalom, amelyben helyet kaptak azok a legkiválóbb tengeralattjáró-parancsnokok is, akikkel Canaris szoros kapcsolatot ápolt, nyilvánvalóan őt is vonzotta – jóllehet ekkortájt a szociáldemokrata Gustav Noskével is kapcsolatba került, aki ki akarta húzni a kommunista lázítók méregfogát, és egy mérsékeltebb, ám szocialista államot képzelt el. A szakállas és harcias küllemű Noske a hadsereggel ápolt kapcsolatai kiaknázása révén tervezte megszilárdítani a helyzetét. Mindez csak azoknak a tiszteknek a segítségével valósulhatott meg, akik meg tudták fegyelmezni a „népi flotta” irányításuk alatt álló állományát. Canaris abban a biztos tudatban találkozott Noskével, hogy a rendet csak egy határozott személyiség állíthatja helyre, és bizonyos mértékig el is kötelezte magát mellette.

Mindeközben január elején a Spartacus Szövetséghez tartozó Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg egy szovjet stílusú köztársaság megvalósítására irányuló kommunista puccsot kísérelt meg, amelyhez ezúttal is a fellázadt tengerészeket használták fel. Az úgynevezett „népi flottához” tartozó matrózok megszállták a Wilhelmstrassét, és betörtek a kancellária épületébe is. A Spartacus Szövetség hívei géppuskákkal megerősített barikádokat állítottak fel. Néhány héttel korábban az első szovjet pártkongresszus a német fegyveres erők teljes felszámolását követelte. A két agitátor viszont nem érte be ezzel a radikális lépéssel, amely Németország egész hagyományos elitjének rosszallását kivívta. Röpiratában Liebknecht a fegyveripart támadta, és a társadalom minden bajáért a halál kufárjait kárhoztatta. Ő maga azt szorgalmazta, hogy a német fegyvergyártást teljes egészében szüntessék meg, minthogy az, mint állította, része annak a nemzetközi fegyverkereskedelmi láncolatnak, amelyet maroknyi, nem a hazaszeretet, hanem kizárólag a profit által motivált befolyásos pénzember irányít. A kijelentés sok helyütt kavart vihart; nem utolsósorban a német iparvállalatok körében is, akik néhány hónappal korábban azért is döntöttek a háború befejezése mellett, mert rettegtek a gyáraikat államosítani akaró kommunistáktól.

A hadsereg azonban nem törődött bele ilyen könnyen saját felszámolásába. A halálra rémült szocialista kancellár, Friedrich Ebert, uralmának fenntartásához egyedül a hadseregre támaszkodhatott, e támogatásért cserébe pedig a civil közigazgatás rendet teremtett, és törvényen kívül helyezte az anarchiát. A hadsereget felszólították arra, hogy tartsa be az egyezséget. Ebert olyan embert keresett, akiben a tisztikar is megbízott – Noske személyében rá is talált az új hadügyminiszterre.

Ehhez a robbanóelegyhez adódott Canaris spanyolországi múltjának egyik meghatározó alakja, aki néhány héttel korábban célszerűnek találta, hogy visszatérjen Németországba. Ez a választékosan öltözött úriember, aki a Légion d’honneur rendjelszalagját viselte, Basil Zaharoff volt.{80} Zaharoff, aki szörnyülködve tapasztalta a kommunizmus előretörését Németországban – abban az országban, ahol tekintélyes fegyveripari befektetésekkel rendelkezett –, és akit nem kevésbé aggasztott Liebknecht gondolatmenetének iránya, Berlinben találkozott Noskével és Canarisszal. Az utóbbival folytatott beszélgetéséről nem maradtak feljegyzések, ám egy emlékeztető, amelyet Zaharoff küldött Canaris egyik munkatársának, megállapította: „A legsürgetőbb feladat gátat vetni a bolsevik propagandának, amely szándékosan viszályt próbál szítani, hogy ezáltal a fegyverkereskedelem minden formáját felügyelet alá vegye vagy megszüntesse. Canarisszal beszélni Liebknechtről; az utóbbi nem lehet tárgyalási pozícióban az év végére.”{81}

Zaharoff láthatóan a legalkalmasabb pillanatban fogalmazta meg az igényét, a Canarisszal néhány évvel korábban Spanyolországban kiépített kapcsolat pedig konszolidálódni látszott. A tisztekből és önkéntesekből álló Noske-féle Freikorps a hadsereg hathatós támogatásával könyörtelenül leszámolt a felkelőkkel: január 15-én éjszaka letartóztatta Liebknechtet és Luxemburgot, akiket az Eden Hotelbe, a Von Hoffmann tábornok parancsnoksága alatt álló lovasgárda-hadosztály főhadiszállására vittek, ahonnan Waldemar Pabst százados a felkelők elleni hadműveleteket irányította.

Canaris összekötő tisztként a lovasság és a flotta közötti kapcsolattartásról gondoskodott. Pabst és Canaris remekül megértették egymást; előbbi egyenesen „a legjobb emberemnek” nevezte az utóbbit. Canaris maga is viszonozta az előzékenységet, amikor visszaemlékezett azokra a Freikorpsnál eltöltött „csodálatos napokra”.

Ami Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet illeti, az ő idejük lejárt. Pabst és a legtöbb tiszt szemében ők ketten testesítették meg mindazt, amit gyűlöltek a kommunizmusban. Sokan egyetértettek az egyik német tiszttel abban, hogy Luxemburg bántó fejhangja – amelynek hallatán állítólag még a szovjet Politbüro sokat tapasztalt tagjai is összerezzentek – „állandó sértés a civilizált németséggel szemben”{82}. A páros az idegeneket (Luxemburg lengyel zsidó volt), a gyökértelenséget és a fanatizmust testesítette meg. Pabst elhatározta, hogy amint lehet, likvidálja őket. Egy őrt arra utasítottak, hogy mindkettőt a Moabit börtönbe kísérje, és útközben, amikor „szökést kísérelnek meg”, lője agyon őket. Számos változat kering arról, ami ez után történt. A hivatalos verzió szerint „Karl Liebknechtet agyonlőtték, amikor menekülni próbált, Rosa Luxemburgot pedig egy ismeretlen ölte meg, miközben a börtönbe kísérték”.

Liebknechtet, aki a Hotel Edennél – ahol a tömeg kis híján meglincselte – korábban súlyos sebeket szerzett, valójában a kíséret egyik tagja, Horst Pflugk-Hartung gyilkolta meg, miután „javítás” céljából megállította a kocsit. Luxemburgot már korábban a szállodánál agyonlőtték, azonban Vogelnek, a járműparancsnoknak az idegei felmondták a szolgálatot, és a katona a Landwehrkanalba lökte a holttestet, amit egészen májusig nem találtak meg. Pabst és Zaharoff e gyászos és brutális mozzanatokkal teljesítette kitűzött célját.

Canarist eközben Bajorországba vezényelték, hogy az ott kibontakozó polgári engedetlenségi mozgalmat mérje fel. Canaris legalább három életrajzírója (Abshagen, Buchheit, Brissaud) is Liebknecht és Luxemburg meggyilkolása előttre teszi a bajorországi utazást. Maga Canaris mindig is tagadta szerepét a bűntényben, bár életének ebben a szakaszában aligha képzelhető el, hogy sajnálta volna a két kommunista lázítót. Noskével való kapcsolata is az irányukban mutatott könyörtelenségtől függött. Amikor bajtársai utóbb faggatták az ügyről, Noske ingerülten hárította el a kérdéseket: „Olyanok maguk, akár a vénasszonyok. A háború az háború! Maguk ott se voltak.”

Ráadásul Canaris – Spanyolországban töltött éveinek köszönhetően – immár maga is tettre kész, bár még ifjú részese volt annak a nemzetközi fegyverkereskedelmi hálózatnak, amelyet Liebknecht fel akart oszlatni. Fivére, Carl, aki ekkor még a Thyssen fegyvergyáránál dolgozott, utóbb a mai napig német tankokat gyártó Krauss-Maffei igazgatója lett. Canaris e kapcsolatok nélkül nem lehetett volna olyan hatékony Spanyolországban, és amint azt Zaharoff pályafutása is igazolja, ez a kör meglehetősen szövevényes kapcsolatrendszeren alapult.

Kétségtelen, hogy Canaris értesült a páros meggyilkolásáról, nem utolsósorban azért, mert régi barátja és bajtársa, Pflugk-Hartung, a január 15-i éjszaka eseményeinek főszereplője küldte Bajorországba. A bajorországi felmérés valójában csak Canaris eltávolítását célozhatta, akinek későbbi pályafutására sötét árnyként vetülhetett volna a gyilkosság. Canaris valódi szerepére talán sosem fog fény derülni, bűnrészességéhez azonban nem férhet kétség, ahogyan az is biztos, hogy kapcsolata az eseményekkel jobboldali, mély kommunistaellenes meggyőződéséről árulkodott.

Az elkövetkező hónapok az elővigyázatos és konstruktív szövetségkötések jegyében teltek. Canaris összekötő tisztként, az Admiralitás bennfenteseként és főként Noske bizalmasaként fokozatosan kulcsfontosságú megfigyelője lett annak, miként alakul ki a háború utáni Németország legfontosabb törésvonala a politikai élet és a hadsereg között. Mindeközben három évvel korábbi pforzheimi szerelmének, Erika Waagnak – akivel két nap múlva eljegyzést is kötött – a felkutatására is maradt ideje. A politikai helyzet zavarosságát tekintve a szenvedélyes románc bizonyosan nem könnyítette meg Canaris dolgát, ám a későbbiekhez hasonlóan ezúttal sem engedte, hogy az érzései kötelességtudata fölé kerekedjenek.

Miután bevégezte bajorországi küldetését, arra tért vissza Berlinbe, hogy barátja, Pabst Liebknecht és Luxemburg meggyilkolásában játszott szerepét hadbíróság vizsgálja. Vogelt, aki Luxemburgot szállította, letartóztatták; nem sokkal ezután bűntársa, Pflugk-Hartung is lakat alá került. A bírósági tárgyalás elkerülhetetlennek tűnt.

Canaris meglátogatta a foglyokat, begyakoroltatta velük védekezésüket, és minden részletet kidolgozott, hogy a nyomok véletlenül se vezethessenek barátjához, Pabsthoz. Canaris annak lehetőségét is megvizsgálta, miként segíthetné elő pénzzel és hamis papírokkal a tisztek külföldre szökését. Canaris már ekkoriban is magas szinten művelte a csalás és megtévesztés művészetét.

A tiszteket végül felmentették; kivéve Vogelt, akit „fegyelmi vétségért és hatalommal történő visszaélésért” kétéves börtönbüntetésre ítéltek, de ő sem maradt sokáig a börtönben. Május 17-én egy fiatal hadnagy, bizonyos Lindemann jelentkezett a Moabit börtön őrségénél, a legfelsőbb katonai bíróság által kiállított paranccsal, amelynek értelmében a foglyot másik börtönbe kellett átszállítani. Néhány perc múlva mindkét férfi eltűnt. A dokumentumok és Lindemann Oberleutnant egyaránt hamisnak bizonyultak. Vogel órákon belül biztonságban a holland határhoz ért, és ha hihetünk Pabstnak, „Lindemann” még ez előtt visszavette igazi nevét, és újra Canaris lett.

Egy fogoly megszöktetése egy német katonatiszt által, aki nem átallja meghamisítani a legfelsőbb katonai bíróság parancsát – nos, ez a kor léptékével mérve rendkívüli eseménynek számított. A hatóságok, korántsem meglepő módon, magyarázatot követeltek, és új vizsgálat indult annak felderítésére, miként szökhetett meg Vogel. A szökevény közvetlen környezetéből sokakat letartóztattak; Canarist is, ám ő mindössze nyolc napot töltött előzetes fogságban, aztán katonai bíróság elé állították. A bizottság javarészt éppen azokból a tisztekből állt, akik az egész akciót elindították, így Canarist értelemszerűen szabadon bocsátották, ázsiója pedig sosem látott magasságokba szökött. Akadt valaki, akire a jobboldali politikusok és tisztek diszkréciót és fortélyt igénylő küldetéseket is rábízhattak. A magas rangú tisztek immár a 33 esztendős, éppen házasság előtt álló férfi nevét emlegették leggyakrabban, ha azt latolgatták maguk között, hogy – akár „a szabályok megszegésével is” – miképpen állíthatnák helyre Németország régi dicsőségét.{83}

Nem meglepő módon csupán idő kérdése volt, mikor keveredik Canaris újabb politikai játszmába. Az intrika ezúttal határozottan jobbról indult, és Canarist régi patrónusával, Noskével fordította szembe. A versailles-i szerződés büntető kitételeit a tisztikar mindig is elutasította, és miután a kormány az aláírásával fogadta el ezeket, óhatatlanul súrlódások keletkeztek. Ebbe a lőporos légkörbe dobtak égő gyufát a szövetségesek, amikor 800 „háborús bűnös” kiadását követelték. Miután a listán a német királyi család tagjai, Tirpitz tengernagy, Ludendorff és Hindenburg, továbbá a német közélet jelentős szereplői szerepeltek, a követelés érthető módon felháborodást szült.

A háttérből irányító Ludendorff támogatásával egy kelet-poroszországi bürokrata, a legkülönfélébb tisztekkel körülvett, sápkóros Wolfgang Kapp egy puccsot készített elő, amely azt a célt szolgálta volna, hogy helyreállítsa Németország feudális dicsőségét, ami alapján el lehet utasítani a versailles-i békeszerződés kitételeit.

Miután dönteni kellett, hogy tiszttársait vagy Noskét követi-e, Canaris az előbbieket választotta. A Noske által kezdeményezett általános sztrájk azonban megbénította a lázadókat, és a Reichswehr jelentős része sem foglalt állást. A hősöknek kijáró megbecsülést váró, ám ehelyett ellenséges kirohanások célpontjaivá váló Kapp-pártiak gyorsan feladták a küzdelmet. Kapp viharkabátban és puhakalapban osont ki a kancelláriáról, ahová három nappal korábban cilinderben és frakkban vonult be. A vezetők többsége hasonlóan meghunyászkodva hagyta el a porondot.

Az álom alig két nap alatt szertefoszlott, és Canarist újra letartóztatták. Ő azonban most is jól játszotta meg a lapjait, még ha a játszma kimenetelét el is számította. Ezúttal – az adott korban figyelemre méltó módon – győzött a konszenzus. A kormány, szüksége lévén a tisztikar támogatására, nem sok értelmét látta a bosszúállásnak; a tisztek pedig a maguk részéről felismerték, hogy sokkal többet érhetnek el, ha nem a köztársaság ellen, hanem annak üdvéért cselekszenek. Így maradhattak el a hadbírósági ítéletek és a sortüzek. Noskét Otto Gessler váltotta a miniszteri székben, az összeesküvőket pedig csendben szabadon engedték, noha mindnyájuk ellen külön vizsgálat indult, hogy tisztázzák a puccskísérletben játszott szerepüket. Canaris, viszonylag fiatal tisztként, elkerülte a komolyabb retorziókat; ráadásul Gesslernek jó kapcsolatot kellett a puccs idején ismét csak reménytelenül megosztottá váló flottával kialakítania: a matrózok ezúttal is riasztó könnyedséggel szerelték le a tiszteket, és vették át a parancsnokságot.

A július 23-án Kielbe vezényelt Canaris azt a feladatot kapta, hogy a demoralizált és sok szempontból megbénult haditámaszponton segítse a normális állapotok visszaállítását. Miután a szövetségesek sok hajót elsüllyesztettek vagy lefoglaltak, a tengerészek zöme a szárazföldön állomásozott. Korántsem meglepő módon a fegyelem vészesen meglazult: fontos objektumokat nem vagy csak alig őriztek; a haditengerészet raktárait kifosztották, így a fegyverkészleteknek is lába kelt. A versailles-i békeszerződés értelmében minden egyes hajó üzemeltetéséhez a szövetségesek engedélye kellett. Emellett a Danzigi-öböl is Lengyelországhoz került, ami igencsak megnehezítette a flotta ráncba szedését, és jelentős mértékben hozzájárult az eluralkodó reménytelenséghez. Ha a balti-tengeri állomásra valóban az a fontos feladat várt, hogy a versailles-i szerződés következtében Kelet-Poroszországban rekedt több ezernyi németet Németország többi részével összekapcsolja, hatalmas fejlődést kellett produkálni.

Canaris és tiszttársai nem hátráltak meg a nyomasztó feladat láttán. Hála a németek ösztönös szervezőképességének, fokozatosan helyreállt a rend. Canaris minden héten előadásokat szervezett a legénységi állománynak, részletezte az addig elért fejlődést, és külön kiemelte, hogy a flotta újjáépítése a haditengerészet valamennyi tagjának felelőssége. Mindez akkoriban előremutató kezdeményezésnek számított. Emellett Canaris, aki kivételes meggyőzőképességgel rendelkezett, ezekben a vészterhes időkben is gondoskodni tudott a megfelelő szintű ellátásról. A rákövetkező év márciusára a keleti-tengeri hajóraj ütőképes, négy nagy hadihajóból és közel tucatnyi kisebb torpedónaszádból álló egységgé vált.

Ugyanakkor ezzel a németek ki is merítették a Versailles-ban meghatározott kereteket, miközben a szövetségesek a haditengerészet személyi állományának 15 ezer főre csökkentését követelték, méghozzá úgy, hogy a tisztek száma nem haladhatta meg az 1500-at. Canaris nem engedte, hogy az ilyen formalitások gúzsba kössék. A szélnek eresztett, puccs utáni haditengerészeti dandár legjobb tisztjeit korábban már összegyűjtötte, hogy belőlük alakítsa ki az új flotta magját; most újabb, a versailles-i szerződés betartását ellenőrző szövetséges ügynökök – ez esetben a kieli Szövetséges Haditengerészeti Felügyelő Bizottság – előtt láthatatlan titkos tartalékot képezett.

Céljai eléréséhez Canarisnak pénzre volt szüksége, és miután találkozott Zaharoff-fal és másokkal, szemernyi kétség sem maradt benne afelől, honnét szerezheti azt meg. A fegyverek eladása busás haszonnal kecsegtetett, ő pedig rendelkezett a szükséges összeköttetésekkel, hogy felhajtsa és továbbadja azokat. A színen egy dán közvetítő is felbukkant, aki jó kapcsolatokat ápolt a vásárlókkal, kivált az újonnan létrejött balti államokkal, amelyek bősz igyekezettel fegyverezték fel újonnan alakult flottáikat. A dán olyannyira lelkesen végezte munkáját, hogy a kereslet hamarosan meghaladta a kínálatot. (Miután a közvetítők 40 százalékos jutalékot zsebeltek be, a buzgalom nagyon is érthető.)

Richard Protze hadnagy segítségével (aki a harmincas években szintén kapóra jött a fegyverüzletek nyélbe ütésénél) Canaris néhány hónap alatt, gyakorlatilag a szövetségesek képviselőinek orra előtt hozott létre egy új fegyverraktárt és kiképzőközpontot. Számos radikális, jobboldali tisztnek találtak új feladatokat ezeken a helyeken, Canaris pedig egyre szorosabb kapcsolatba került azokkal a csoportokkal, amelyek nem támogatták a jelenlegi rend fenntartását. E csoportok egyikét a látszólag jelentéktelen, ráadásul osztrák Adolf Hitler vezette. Semmi sem bizonyítja, hogy ebben az időszakban személyesen is találkoztak volna, még ha a jobboldali összeesküvések szövevényes, sötét világában hallottak is egymásról.

Ha Canaris ekkor még nem is találkozott Hitlerrel, hamarosan olyasvalakit sodort az útjába a végzet, akivel szétválaszthatatlanul összefonódott a sorsa. 1923 júniusában a Berlin iskolahajó fedélzetére vezényelték, az alkalom pedig merő véletlenségből egybeesett egy kivételesen rámenős, olykor a ripacskodástól sem visszariadó kadét, Reinhard Heydrich érkezésével.

Canaris – nem utolsósorban tiszttársai miatt, akik fájóan nélkülözték azt a „fineszt”, amit oly nagyra értékelt háborús bajtársaiban – sok szempontból unalmasnak találta az iskolahajót. Hasonlóképpen büntetésnek érezte, hogy egy időre távol került az életét az elmúlt három évben meghatározó intrikáktól és konspirációktól. Az összeesküvés szenvedélyévé vált, éppoly fontossá, mint a család vagy a karrier. Amikor viszonylag alantas pozícióba, egy gyakorlóhajóra helyezték át, úgy tűnt, csak elvesztegetik értékes képességeit. Depresszió és melankólia lett rajta úrrá, amit csak a fiatal és fogékony kadét, Heydrich felbukkanása tört meg, akinek szélsőséges természete azonnal magára vonta Canaris figyelmét.

A német haditengerészet javára legyen mondva, hogy Heydrich a legnépszerűtlenebb kadétnak számított a fedélzeten. Heydrichet – egy operaénekes és egy festő fiát, akinek szenvedélyes, művészi temperamentuma a katonás fegyelem oltóanyagától képtelen arroganciává és brutalitássá dagadt – társai szüntelenül gúnyolták magas fejhangja miatt (a többi kadét csak „kecskének” nevezte), könyörtelenül ugratták, és állandóan belekötöttek. Canaris – akinek a maga idejében szintén kijutott társai zaklatásaiból, ráadásul neve, jelentéktelen termete és érzékeny természete miatt állandóan kívülállónak érezte magát – sajátságos kapcsolatot alakított ki Heydrichhel. A két férfi gyakran találkozott a szárazföldön, és az ifjú kadét, aki ügyesen hegedült, duetteket játszott Canaris feleségével, amíg az idősebb tiszt felöltötte szakácssapkáját, és elkészítette a vacsorát.

Nem tudhatjuk, Canaris rájött-e, hogy a már akkor is harcosan antiszemita fiatalember valójában maga is részben zsidó, bár nyilvánvaló, hogy a későbbi években tudomást szerzett erről, noha ezt egyetlen szóval sem említette meg barátainak és munkatársainak (lásd 12. fejezet). Úgy tűnik, a problémás származás csak még szorosabbra fűzte kettejük kapcsolatát.

A Kielben szövődött kapcsolat Canaris élete végéig tartott, noha idővel a két férfi halálos vetélytárs lett. Amint arra később Canaris mindkettejüket jól ismerő titkára visszaemlékezett: „Heydrich és Canaris között mindig volt egyfajta mélyről fakadó összhang. Mintha azt mondták volna a világ többi részének: olyan tapasztalatokon osztoztunk a flottánál, ami megkülönböztet bennünket mindenki mástól.”{84}

Heydrich nem maradt sokáig a haditengerészetnél. Miután egy felbontott eljegyzés miatt (ami súlyos fegyelmi vétségnek számított, és szégyent hozott a haditengerészetre) elbocsátották, politikusabb vizekre evezett. Úgy tűnik azonban, hogy Canaris jóvoltából belekóstolhatott a hírszerzésbe – annyira mindenképp, hogy az meghozza az étvágyát, és rátaláljon arra a világra, amely kitörési pontot kínált különös elképzeléseinek és kisebbrendűségi komplexustól gyötört személyiségének.

Canaris mindeközben leszálló ágba került. A malária és a depresszió megtette a magáét, ő pedig készen állt rá, hogy megváljon a flottától, ha nem kap ösztönzőbb feladatot – ám ekkor az események újabb fordulatot vettek. Canarist az Admiralitásra hívták, hogy megtudakolják tőle, lenne-e kedve egy „kényes” tengerentúli küldetéshez.

A háború utáni első évek kezdeti sokkjának átvészelése után a németországi szélsőjobb- és baloldali mozgalmak egyaránt kifáradtak, így a hatalom elérkezettnek látta az időt, hogy módot találjon a Versailles által rákényszerített kényszerzubbonyból való megszabadulásra. A legégetőbb feladatnak a szárazföldi haderők és a haditengerészet Nagy-Britannia és Franciaország figyelő tekintetétől távoli újjászervezése tűnt.

A hadsereg parancsnokságának élén álló Hans von Seeckt vezérezredes zsenialitásának köszönhetően a versailles-i békeszerződés újrafegyverkezést tiltó passzusainak „mérgét” részben máris sikerült közömbösíteni.

Miután a szövetségesek létrehozták az új Lengyelországot, a Szovjetunió képében egy olyan ország is megjelent a színen, amely buzgón kívánta támogatni Németország katonai célkitűzéseit. Nemzetbiztonsági szempontból Lengyelország legalább annyira volt szálka Moszkva, mint Németország szemében. Egy csapásra újjáéledt az orosz kapcsolatokat kiemelten kezelő bismarcki politikai irányvonal, és bár a két hatalom ideológiája jobban nem is különbözhetett volna egymástól, a katonai hierarchiák közös platformra találtak abbéli igyekezetükben, hogy kikerüljék a Nyugat követeléseit és figyelő tekintetét.

Ám amíg Moszkva remek terepet kínált a hadsereg és a – még csak embrionális – légierő kiképzéséhez, illetve újbóli felfegyverezéséhez, meleg vizű tengeri kikötők híján nem segíthetett a német haditengerészetnek. Ráadásul a flotta, amely a rémálomba illő kieli matrózlázadást is megtapasztalta, a tiszti állomány szintjén harcosan antikommunista lett. Akadt azonban egy ország, amely földrajzi adottságait tekintve megfelelt a céloknak, ráadásul maga is kétségbeesetten vágyott saját hadiflottára: Japán.

1924 nyarán a civil ruhás Canaris útnak indult Oszaka felé, hogy felügyelje a tevékenységet, ami a versailles-i szerződés talán legsúlyosabb megszegésének számított: a Japánban zajló titkos tengeralattjáró-építési programot. Az U-hajókat mint az agresszív állam legagresszívabb fegyvernemét a szövetségesek egyértelműen betiltották. Ha a Szövetséges Felügyelő Bizottságon múlt volna, Németországban egyetlen tengeralattjárók építésére alkalmas üzem sem maradt volna – Japán azonban saját tengeralattjárókra vágyott, a németek pedig meg akarták őrizni technikai fölényüket. A két ország egyre hatékonyabban működött együtt, nem utolsósorban azért, mert a japánok meggyőződése szerint egyedül a németek tudták, hogyan építsenek a Csendes-óceánon is bevethető tengeralattjárókat.

Hollandiában a japánokkal való kapcsolattartást biztosító fedőcéget hoztak létre, Canarist pedig Oszakába küldték, hogy a németek pontosan megértsék Japán elvárásait, és a kulturális különbözőségek ne okozzanak fennakadást. A küldetés alig 12 napig tartott, a Canaris által készített jelentés mégis szorosabbra fűzte a két ország kapcsolatát, és lerakta a későbbi, még bensőségesebb együttműködés alapjait. Annak fényében, hogy azokban az években a japán és a brit flotta milyen jó kapcsolatokat ápolt egymással, ez nem lebecsülendő vívmány.

A Királyi Haditengerészet minden bizonnyal megneszelt valamit, mert a britek fokozták a még mindig harmatgyenge német államra nehezedő nyomást, ám a haditengerészet újonnan kinevezett főnöke, Adolf Zenker altengernagy más becsvágyat dédelgetett: véget akart vetni a titkos fegyverkezési programnak, hogy annak helyébe nem kisebb tervet, mint a Királyi Haditengerészettel történő szoros együttműködést léptessen. Zenker hitt abban, hogy miután a Királyi Haditengerészet vetette ki a legtöbb korlátozást a német flottára, annak jóindulatát kell elnyerni ahhoz, hogy ezeket a tiltásokat feloldják. Zenker ráadásul meggyőződéssel vallotta, hogy a brit hírszerzés mindent látó szeme előbb-utóbb felfigyel a titkos újrafegyverkezésre is.

1924. október 3-án Zenker bejelentette, hogy a japán haditengerészettel való együttműködés többé nem élvez elsőbbséget, emellett korlátozni akarta a titkos fegyverkezési program mögött bujkáló ipari és kereskedelmi érdekcsoportok befolyását is. „A haditengerészet irányvonalát – mint írta – nem határozhatják meg az üzleti érdekek.” Canarist újfent íróasztal mögé rendelték, ahol, bár megbízhatóan dolgozott, megfosztották természetes környezetétől, ez a tény pedig felettesei figyelmét sem kerülte el. Arno Spindler kapitány, aki akkortájt sokat találkozott vele, így írt: „Felkavart lelke csakis a legnehezebb és legszokatlanabb feladatokban talált megnyugvást.”

A Zenker-irányvonal azonban bármilyen jó szándékú volt is, nem ingathatta meg a versailles-i béklyók lerázására felesküdött érdekcsoportokat és személyeket. Utóbbiak közé tartozott Walter Lohmann százados, egy brémai kalmárcsalád vadhajtása is, akinek apja a hatalmas, észak-németországi Lloyd hajótársaság igazgatójaként dolgozott. Lohmann, aki odaadó intrikusként bolondult a titokzatosságért és rejtett egyezségekért, habozás nélkül szövetkezett Canarisszal a Zenker által megtestesített kompromisszumok megtorpedózására.

Ettől kezdve titkos pénzek jutottak tucatnyi olyan kirakatcéghez, amelyek látszólag polgári hajózással vagy vitorlásépítéssel foglalkoztak. 1923-ban a Navis GmbH-t azzal a látszatcéllal hozták létre, hogy kiszolgálja az észak-németországi vitorlásklubok igényeit. A példát hamarosan egy sor hasonlóan biztos pénzügyi alapokon álló vállalkozás követte. Az ugyanebben az évben alapult Trayag GmbH után alig 18 hónap alatt fél tucat ilyen fedőcég jött létre – például a Berliner Öltransport GmbH, a Caspar Werke, valamint a kiemelten fontos vállalkozásnak számító Phoebus filmtársaság, amelynek propagandája révén Lohmann növelni kívánta a német ipar amerikai ismertségét.

A lázasan zajló titkos tevékenységek közepette alighanem elkerülhetetlen volt, hogy – amint Canaris megemlítette a tengeralattjárókat Lohmann-nak – egy újabb fedőcég jöjjön létre. Ezúttal a titkos U-hajóépítési program támogatása volt a cél, de miután Zenker aláaknázta a japán kapcsolatokat, egy hasonlóan barátságos, ám közelebbi flottát kellett találni. Elérkezett az idő, hogy Canaris felelevenítse a spanyol haditengerészettel ápolt kapcsolatát, amelyet a háború óta eltelt években régi barátja, Basil Zaharoff tartott életben. Mindez szerencsésen egybeesett az Admiralitás spanyolországi ügynökhálózat létrehozására irányuló igényével. Canaris magától értetődő választásnak tűnt, és két napon belül, 1925 júniusában meg is érkezett Madridba, hogy felmelegítse a régi kapcsolatokat, és minden fontosabb kikötőben ügynöki hálózatot kezdjen kiépíteni.

Canaris Barcelonában az üzletember Carlos Baumot Martha fedőnévvel alkalmazta; Valenciában Carlos Fricke (fedőneve Fernando), Cartagenában Alfred Mentei (Edoardo), Cádizban Riccardo Classen (Ricardo) dolgozott neki. Ezeket az ügynököket támogatta az a hálózat, amelyet Canaris saját háborús tapasztalatai nyomán keltett életre.

Hivatalos megbízatása mellett Canaris arra is gondot fordított, hogy új otthont találjon a tengeralattjáró-programnak. Régi barátai, Ullmann és Echevarrieta segítségével rövid úton felvilágosította Berlint, mennyire hasztalan az együttműködése a „harmadosztályú” Banco de Catalunával, és megjegyezte, hogy partneri szerepre egyedül Echevarrieta méltó. Egy szerencsés véletlen folytán Echevarrieta, „Spanyolország leggazdagabb embere” éppen pénzszűkében volt (a nagy befolyással rendelkező spanyol iparbárók körében ezzel korántsem állt egyedül). Ha pedig a német tőke készen áll arra, hogy segítsen Echevarrietának elkerülni a csődöt, sőt elősegíteni Ullmann-nal együtt régóta dédelgetett álmának, a független spanyolországi fegyvergyártás megteremtésének megvalósítását, az miért ne támogatta volna Németország törvénytelen tengeralattjáró-programját?

Canaris szerencséjére ezek a magasabb érdekek egybecsengtek a spanyol flotta fiatalabb tisztjeinek törekvéseivel, akik nem kötelezték el magukat annyira Zaharoffnak, mint feletteseik. Habár éppúgy nehezteltek a vezetőiknek adott titkos juttatások miatt, mint a világ bármely flottájának fiatal tisztjei, a háborúból jól ismerték a német tengeralattjárók képességeit, és mohón vágytak arra, hogy azok a spanyol haditengerészetet is erősítsék. Újabb szerencsés fordulatként néhány héttel később spanyol haditengerészeti küldöttség járt Németországban, amely rövid úton arra a következtetésre jutott, hogy csupán egyetlen emberrel köthet üzletet: Canarisszal. Egyedül ő értette a nyelvüket, és ő ismerte a gyengéiket. Így történhetett, hogy Canaris alig néhány hónapon belül a német és spanyol haditengerészeti újrafegyverkezés halmazainak metszetében találta magát. Ekkortól kezdve Berlinben semmilyen spanyol haditengerészetet érintő kérdést nem szavaztak meg Canaris jóváhagyása nélkül.

Az események kezdtek felgyorsulni. Echevarrieta meghívást kapott, hogy jachtján, a fényűző Cosmo Jacintán vitorlázzon Kielbe. Lohmann nagylelkű hitelkeretet biztosított számára a Deutsche Banknál, a spanyol királyt pedig arra „ösztönözték”, hogy kérje fel Echevarrietát spanyol flottának szánt torpedónaszádok építésére. Echevarrietának azonban mindehhez pénzre volt szüksége. Zaharoff és néhány más brit üzletember idejében megneszelte, mi történik, és felajánlotta támogatását a bajba jutott iparbárónak, amennyiben az a britek, de legalábbis a Vickers érdekeit támogatja Spanyolországban. Ez a lépés ugyanakkor megerősítette Canaris és Lohmann helyzetét Berlinben, ugyanis így még több hitelt sikerült kijárniuk a Deutsche Banknál, amelynek egyik igazgatója – az Echevarrieta szempontjából árulkodó nevű dr. Luck – Madridba utazott, hogy Ullmann hathatós együttműködésével finanszírozási szerződést írjon alá a mágnással.

Egy csapásra lehullt a béklyó, amelyet a Bank of England és a Zaharoff támogatását élvező britbarát Constructora Naval erőltetett a spanyol fegyverkezési programra. Zaharoff, úgy tűnt, a Földközi-tenger keleti térségében próbálta megemészteni a kudarcot. Vélhetően szándékosan próbált pártatlan maradni, mindenekelőtt a spanyol király iránti tiszteletből, akinek jóindulata sokat nyomott a latban, hiszen Zaharoff az unokatestvérével, Marchena hercegnőjével folytatott viszonyt. Természetesen azt a tényezőt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy más üzleti körökkel együtt Zaharoff is érdekelt volt Németország csapásmérő képességének növelésében – különösen franciaországi érdekeinek tett jót a német hadsereg újjáéledése, de legalábbis egy újrafegyverkezési program veszélye.

Amint arra Philip Noel Baker is rámutatott: „A kitartó propaganda […] meggyőzte arról a franciákat, hogy Németország bosszúháborúra készül. […] Ily módon sikerült fenntartani a nyugtalanságot Franciaországban, […] amelynek hatására a francia parlament hatalmas éves költségvetést irányzott elő hadianyagok vásárlására.”{85}

Spanyolország számára ezek a fejlemények egy új és meghatározó pénzügyi orientáció kezdeteit vetítették előre. A Constructora Naval kihullásával a spanyol társadalmi elit úgy érezhette, hogy megszabadult a brit főváros által kifejtett nyomástól. Canaris jelentése szerint a spanyol haditengerészet minden szinten élénken neheztelt a britek által támogatott óriásvállalatra, amiért úgy érezte, „az a saját érdekeit Spanyolország érdekei elé helyezi”.

A spanyolok ezúttal sem késlekedtek kifejezni nagylelkű hálájukat. Lohmannt meghívták Spanyolországba, hogy egy német kereskedőhajó fedélzetén mutassa be az új német technológiát, a demonstráció fénypontja pedig nem kisebb esemény lett, mint a király látogatása – a német hajó árbocára az uralkodó saját zászlóját húzatta fel, miközben egy új hajtóműrendszert tanulmányozott. Amint Lohmann nem mulasztotta el berlini feletteseinek figyelmét felhívni: ez volt a legelső alkalom, hogy Spanyolország királya egy külföldi kereskedőhajón húzatta fel lobogóját.

Ami ennél is fontosabb volt, Lohmann hozzátette, hogy a spanyolul folyékonyan beszélő Canaris jó kapcsolatokat ápol mindenkivel, aki csak számít Spanyolországban. „A spanyol flottával való együttműködésünk nagyrészt azon a tényen alapul, hogy bírja Echevarrieta, számos tiszt és udvari ember és nem utolsósorban a király bizalmát is.”{86}

Amikor lefektette a spanyol állam legfontosabb szerveivel ápolt hosszú távú kapcsolatának alapjait, Canaris alaposan ki is használta ezt a bizalmat. 1928-ban formális megállapodást kezdeményezett Bazan tábornokkal, a titkosrendőrség fejével, és konszolidálta kapcsolatait a spanyol haditengerészet hírszerző és kémelhárító szolgálataival. Ugyanekkor kapcsolatba lépett a hadsereg hírszerzésének vezetőivel is, és megszerezte engedélyüket ahhoz a kiképzési tervhez, amelynek keretében azokat a német pilótákat tanították be, akik utóbb a spanyol légierőhöz csatlakoztak, és éles bevetési tapasztalatokra is szert tettek, amikor Spanyolország leverte a marokkói felkelést. Canaris ily módon került kapcsolatba Alfredo Kindelan tábornokkal, a légierő rangidős tisztjével és Gomez Jordana gyarmatügyi miniszterrel. Ezeket a kapcsolatokat is a Németország és Spanyolország rendőri együttműködésének szorosabbra fűzését célzó terv szolgálatába állította. Az elgondolást a későbbiekben részletesen is megtárgyalta Martinez Anido spanyol belügyminiszterrel. Az említett férfiak tíz éven belül kivétel nélkül kulcstanácsadói posztra kerültek egy fiatal tiszt mellett, aki a későbbiekben évtizedekre magához ragadta az ország irányítását – és akivel Canaris ekkor még nem találkozott. A fiatal tisztet Francisco Francónak hívták.

A katonai együttműködéssel kéz a kézben jártak az üzleti projektek is. A Lufthansával közös vállalkozásként jött létre egy spanyol légitársaság, a példát pedig bankok és biztosítótársaságok követték. Canaris ráadásul nem korlátozta tevékenységét Spanyolországra; kihasználva az ország Latin-Amerika felé kiépített kapcsolatait, újabb támadást intézve a brit tőke csökkenő jelentőségű, de még mindig fontos bástyája ellen, hasonló vegyes vállalatokat hozott létre Argentínában is.

Nem meglepő, hogy felfelé ívelő pályáján Canaris új ellenségeket is szerzett, akik szövetkeztek a német politikai paletta bal oldalán elhelyezkedő régi ellenlábasaival, és közös erővel ellentámadásba lendültek. Ebben Lohmann talán legkalandosabb vállalkozása, a filmgyártó Phoebus látványos összeomlása is segítette őket. Emellett Lohmann egészsége is beleroppant abbéli hiábavaló igyekezetébe, hogy nyomon kövesse az általa teremtett sokfejű szörnyeteg pénzügyeit. Amint újabb fedőcégek szorultak a könyvvizsgálók közbelépésére, Lohmann az űzött vad stratégiáját alkalmazta: szüntelen mozgásban maradt. Vonatról autóra, majd repülőre szállt, s miközben kapkodó beosztottjainak egymás után mondta tollba az emlékeztetőket, egyedül úgy talált kiutat az általa épített labirintusból, hogy neki se vágott.

Amikor a Phoebus csődbe ment, a baloldali sajtó sajnálatos módon túlontúl könnyen talált bizonyítékot arra, hogy az egész kártyavárat az Admiralitás tőkéjének szilárd, ám titkos alapjára építették fel. A Die Weltbühne, amely a Liebknecht-ügy óta célkeresztben tartotta Canarist, elérkezettnek látta az időt a kirohanásra. Canarist, aki nagyobbrészt ártatlan volt a Phoebus ügyében, hazacitálták Spanyolországból, majd miután kikérdezték, a berlini rivaldafénytől mérföldekre eső Wilhelmshavenbe vezényelték át. Gessler hadügyminiszter lemondásra kényszerült; helyét Groener tábornok vette át, akinek alapos vizsgálata ugyan felmentette Canarist, ám a nyomozás egyszersmind azt a szörnyű eredményt is napvilágra hozta, hogy összességében nem kevesebb mint 26 milliárd márka folyt el Lohmann „befektetésein” keresztül.

Canaris számára nem lehetett könnyű, hogy az egyik pillanatban még Spanyolország királya és más magas rangú személyiségek körében ecsetelte a német műszaki fejlődés vívmányait, a másikban pedig egy viszonylag jelentéktelen területre száműzték, ahol idejétmúlt és komoly stratégiai értéket nem képviselő hajók vették körül. Egyedül a Spanyolországban általa megkezdett munka folytatódása, illetve a német haditengerészeti hírszerzés és a fontosabb spanyol kormányszervek között szövődött kapcsolatok fennmaradása szolgálhatott megelégedésére. A német külügyminisztérium részben megsemmisített aktáiból azt is tudhatjuk, hogy történtek kísérletek Canaris spanyolországi visszahívására. A nyugalmazott tengerésztiszt, Messerschmidt kapitány javaslatára egy spanyolországi német ügynök, Welczek német nagykövet levelet írt a Reichswehr-miniszternek, kiemelve Canaris „jó kapcsolatát a királlyal” és a „nagyfokú bizalmat, amelyben Spanyolország egyéb fontos személyiségei részesítették”. Ugyanakkor mind a haditengerészet új vezetője, Raeder tengernagy, mind a miniszter eltökélte magát, hogy Canarist, a személyét övező „bizonyos kényes kérdések okán”, távol tartják Spanyolországtól.{87}

Raeder azt is tudta, hogy az ellenséges német sajtó árgus tekintete elől nincs biztonságosabb menedék a távoli óceánnál. Ekkor vette kezdetét Canaris kétéves „szokványos” haditengerészeti szolgálata, amelyet a háború előtt épült és már 1914-ben is elavultnak számító Schlesien iskolahajó fedélzetén első tisztként töltött.

Az elkövetkező két év levelezése alapján ez a szokványos szolgálat sem nélkülözte az önfeledt pillanatokat. Habár valódi cirkálóként aligha állta meg a helyét, a Schlesien a Földközi-tengeren végzett számtalan körútja során legalább a német haditengerészet legnemesebb hagyományainak szellemében körbehordozhatta a német zászlót. Az egyik ilyen út során gazdag görögök Korfun bált adtak Canaris tiszteletére; a vendéglátókat olyannyira lenyűgözte a görög nevű tiszt, hogy neki ajándékozták a görög nemzeti hős, Kanárisz admirális fényképét, amely ezután díszhelyet foglalt el Canaris otthonában. A Schlesien ellátogatott Angliába is, bár a feljegyzések fájó hiánya miatt semmit sem tudhatunk Canaris és a Királyi Haditengerészet vendéglátóinak megbeszéléseiről.

Canaris minden beszámoló szerint remekül értette a dolgát, a matrózok és a tisztek egyaránt szigorú, de igazságos feljebbvalóként ismerték. Ezek után aligha meglepő, hogy 1932. december 1-jén őt nevezték ki a Schlesien kapitányának. A Canaris kivételes tehetségének kibontakozására oly sok lehetőséget biztosító hírszerzés, a titkos paktumok és a leplezett újrafegyverkezés világa mindennél távolabbinak tűnt. Aztán két hónappal később a Schlesien legénységének többi tagjával együtt Canaris is értesült arról, hogy Németország élén új kancellár áll. A neve: Adolf Hitler.

5. A kémfőnök

Tengerésztiszt, tehát intelligens ember.

Thomas Troubridge Kapitány, berlini haditengerészeti attasé, 1936-39{88}

A német haditengerészet kezdetben némi kétkedéssel tekintett a lenyalt hajú, Chaplin-bajszú kisemberre, akinek brutális követői – egy tiszt fogalmazása szerint – abba a „kivételes barna uniformisba” öltöztek. A terroron, zsidóellenes intézkedéseken és pogány ideológián alapuló taktika értelemszerűen nem vonzotta a császári haditengerészet kebelén nevelkedett, ezért a szíve mélyén monarchista meggyőződésű tiszteket, ugyanakkor az antikommunista retorika megpendítette az érzelmi húrokat a kieli matrózlázadás szörnyűségeit megtapasztalókban. Ráadásul Hitler roppant agyafúrtan felkereste Wilhelmshavent, és olyan közönség előtt szónokolt, amelynek soraiban sok civil ruhás tiszt is ült. A retorika, a hang markáns osztrák hordozása, a recsegő r-ek és a színpadias manír mire elért az északnémet hallgatóság füléhez, különös módon hatásos eleggyé ötvöződött.

Másnap egy tiszt, Schroeder kapitány kilépett a sorból, és meghívta Hitlert a Köln cirkáló fedélzetére, ahol az új kancellár, vendéglátóját megdöbbentve olyan műszaki részletekről kérdezősködött, amelyek arról árulkodtak, hogy Hitler messze többet tud a német flottáról, mint bármely politikus, akivel Schroeder korábban találkozott. Miután aláírta a vendégkönyvet, Hitler szóban is kifejezte kellemes benyomásait: „Remélem, én is segédkezhetek egy birodalomhoz méltó flotta újjáépítésében.”{89}

Maga Canaris is pozitív benyomásokat szerzett. Miként a németek milliói, ő is megmentőt látott Hitlerben, aki felveszi a harcot a közös ellenség, a gyűlölt bolsevizmus ellen. A szélsőséges antiszemitizmus aligha hatott Canarisra – aki küllemét tekintve igencsak messze állt az árja eszménytől, ráadásul a későbbiekben számos zsidó életét mentette meg –, ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy a Reichstagban található fő ellenfelei éppen azok a zsidók és kommunisták voltak, akiket a német tiszti kaszt, jogosan avagy sem, még mindig a bolsevik zsidókkal azonosított. Bármekkora távolság választotta is el Hitlertől a későbbi években, nem lehet kétséges, hogy ekkoriban a hívek közé számított, és amint azt látni fogjuk, nem állt távol tőle a nácik rokonszenvének előítéleteik – ideértve az antiszemitizmust is – elfogadása útján történő megnyerése sem.

Mégsem a feltétlen meggyőződés jutott kifejeződésre abban a balszerencsés incidensben, amely 1933. május 23-án történt, amikor Göring ellátogatott a Schlesien fedélzetére. Göringet gyakran és hevesen gyötörte a tengeribetegség. Amikor egyszer halálsápadtan felbukkant a tiszti étkezdében, Canaris egyik tisztje teljes komolysággal azt mondta neki, hogy értesülései szerint a vadászrepülő ászt fogják kinevezni az Északi-tenger legfőbb haleledel-ellátójának, így mostantól halászhálót kell viselnie makulátlanul fehér egyenruháján. Göring, korántsem meglepő módon, nem találta tréfásnak az elszólást, sőt megtorló intézkedést követelt, amiről Canaris csak színlelt bókokkal tudta lebeszélni. Végül a hivatalos eljárás elmaradt, és Berlinbe történő visszatérése után a Reichsmarschall is elfeledkezni látszott a történtekről.

Az egyes haderőnemek közötti versengést jól jellemző humoros epizódtól függetlenül Canarisnak mindig is meggyűlt a baja a feletteseivel. Ennek legjobb példája közvetlen feljebbvalója, Bastian ellentengernagy volt, aki egyszer arról sürgönyözött Canarisnak, hogy a Schlesien kapitánya „fordítson több figyelmet” az admirális „személyére és vágyaira”. Az apró-cseprő előírásokkal kapcsolatban elkeseredett hangú vita bontakozott ki, ami csak tovább mélyítette a két tiszt közötti szakadékot.

Bastian 1928 óta szüntelenül panaszkodott a Canarisszal elég feszült viszonyban levő Raeder tengernagynak, aki készséggel szorította Canarist a háttérbe. Raeder sosem ismerte fel képességeit, és túlságosan élesen emlékezett arra, hogy a diplomaták mennyire megnehezítették a dolgát, amikor ki akarta őt vonni Spanyolországból. Raeder a legkülönbözőbb flották vezérkarában is megtalálható régi vágású tisztként mindent feketének vagy fehérnek látott – Canarisszal kapcsolatban pedig minden bosszantotta: vitatott egyéniség volt, mindenféle sötét üzelmekben vett részt, mindenekelőtt pedig gyanús társaságban mozgott. A kétes hírű spanyol üzletemberekkel folytatott ügyletek szintén nem emelték Canaris fényét a haditengerészeti irattár egykori vezetőjének – egy alacsony rangú hivatalnok gyermekének – szemében.

Így azután nem csoda, hogy 1934. szeptember 29-én Canarist átvezényelték Swinemünde partvédelméhez, ami a német haditengerészet esetében egy szibériai száműzetéssel ért fel. Itt, a létező legtávolabbi és legfélreesőbb szolgálati helyen Canaris csakis a monoton szolgálat mérhetetlen unalmát megtörő, végtelen és elhagyatott partszakaszokon történő lovaglásból meríthetett vigaszt.

A sok száz kilométerre fekvő Berlinben ugyanakkor a történelem malmai tovább őröltek – sőt, egy ideje Raeder számításainak keresztülhúzásán és Canarisnak az események középpontjába csempészésén munkálkodtak. Az első, Canarisra nézve komoly következményekkel járó fontos fejleményre 1932. június 2-án került sor, amikor az Abwehr élére Conrad Patzig százados került. A kinevezés kisebbfajta szenzációt keltett, hiszen addig sosem állt tengerésztiszt a német katonai hírszerzés – a régi császári vezérkar híres IIIB osztálya – élén.

Patzig elődje, Bredow ezredes, amint arra később Patzig is rámutatott, „becsvágyó ember” volt; igaz, a tengerésztiszt mindjárt hozzá is tette: „Az ilyen becsvágyó emberekkel különösen könnyű bánni” – márpedig Bredow egyre jobban bízott Patzigban, a fontos haditengerészeti hírszerzés (V) fejében. A kémelhárító tevékenység elsődleges célpontjának Lengyelország számított, csakhogy az Abwehrnek sem késztetése, sem elég erőforrása nem volt ahhoz, hogy komolyabban odafigyeljen a még mindig az orosz-lengyel háború diadalmámorában élő lengyelekre. A kémelhárítás szempontjából Königsberg, Stettin és Danzig kikötője kulcsfontosságúnak számított, ezért az Abwehrnek mindenképpen el kellett nyernie a haditengerészeti hírszerzés támogatását. Így tehát a hadsereg legnagyobb döbbenetére Bredow, aki a Reichswehr minisztériumának vezető tisztviselőjévé lépett elő, távozásakor Patzigot ajánlotta utódjának.

Patzig hatékony hírszerzőfőnöknek bizonyult. Rövid úton megnyugtatta a hadsereget, és kivívta alatta szolgáló tisztjei megbecsülését. Patzig pontosan tudta, hogy gőzerővel folyik a német újrafegyverkezés, és ezzel együtt óhatatlanul ki kell terjeszteni a titkosszolgálati munka terepét. Ezért is ajánlotta fel a Szovjetunió elleni együttműködést a litván hírszerzésnek, és épített ki kapcsolatokat más ügynökségekkel – igaz, nem az olaszokkal, noha felülről parancsot kapott az Olaszországgal ápolt kötelékek szorosabbra fűzésére. Patzig, mint a legtöbb osztrák és német, sosem bízott meg az olaszokban; meggyőződéssel hitte, hogy valamennyi kódjukat feltörték, a brit és francia ügynökök pedig rég beférkőztek soraikba.

A nemzetiszocialisták hatalomra kerülésével tehát felpezsdült a hírszerzés tevékenysége, és Canaris szempontjából ez lett a második meghatározónak bizonyuló esemény. Amint az akkortájt köztudomású volt, Hitler megszállottan lelkesedett azért, amit a brit hatalom kulcsának tekintett: a titkosszolgálatért. Nagy-Britannia és annak világbirodalma iránti csodálata nem ismert határt, és ha a Bengáli lándzsás lett volna a kedvenc filmje, a gyarmati világ többi brit hősét – akiknek a két háború közti időszakban Buchan és sok más szerző is emléket állított – is megismerhette volna. Bizonyosan kedvelte Kiplinget, bár nem valószínű, hogy valaha olvasta minden brit ügynök kötelező olvasmányát, a Kimet.

Mégis, Hitlert – és ami azt illeti, számos „bajtársát” – mindennél inkább vonzotta az a hatalom, amelyet egy mindent látó titkosszolgálat gyakorolhatott. Schellenberg, az SD tisztje és az a férfi, aki később letartóztatta Canarist, elismerően írta: „Ha valóban meg akarjuk érteni a Brit Titkosszolgálat lényegét, el kell vonatkoztatnunk a szokványos elméletektől.” (Gestapo-kézikónyv Nagy-Britanniáról, 1940) A szigorú szervezettség és körültekintés német ideái nem mindig bizonyultak elegendőnek a sikeres kémmunkához, Németország új urai pedig olyan embert kerestek, aki nem a szokványos módon vezetné a hírszerzést. Valakit, aki, ha csak áttételesen is, de rendelkezett némi ismerettel a brit titkosszolgálat működéséről. Ugyanakkor olyasvalakit, aki jó kapcsolatokat épített ki a hadiipar, a pénzemberek és a politika felső köreivel.

A fordulat kedvezően érintette Canarist, aki Juan Marchsal ápolt kapcsolata segítségével Zaharoff-fal és Hitler arisztokrata csatlósával, Thyssen báróval is megismerkedett – akik mindketten azokat az erőket képviselték, amelyek meg akarták „menteni” Európát a bolsevikoktól. Miután ezek a körök leginkább a német fegyverkezés felgyorsítására vágytak, olyasvalakit kellett választaniuk, akit ismertek és akiben megbíztak. 1934-ben Zaharoff nem véletlenül vette egy kalap alá Canarist és Thyssent – mint két olyan megbízható embert, akivel régi barátja és Clemenceau egykori kabinetfőnöke, George Mandel együttműködhetett Németországban.

A fenti fejlemények mellett egy negyedik – és a későbbi események fényében talán váratlannak tűnő – fejlemény is Canarisnak kedvezett: a befolyásos Biztonsági Szolgálat (SD, Sicherheitsdienst) vezetője egykori kollégája, Heydrich lett, aki közvetlenül Heinrich Himmler SS-főnöknek tartozott engedelmességgel.

Heydrich kitartó adatgyűjtéssel, kínzással és zsarolással olyan rettegett és hatalmas belföldi kémhálózatot épített ki, amely a hétköznapi élet minden területére befurakodott. Ő maga is csodálattal tekintett a brit titkosszolgálatra, még fedőnevét is az SIS-főnök, „C” után választotta meg (jóllehet a Broadway Buildings folyosóin aligha értékelték az elismerést). Heydrich a német élet valamennyi aspektusát uraló hálózatot akart, ahogyan véleménye szerint az angol osztályrendszeren keresztül a brit titkosszolgálat is uralta Angliát. S miközben fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy kiterjessze az SD hatáskörét, Heydrich óhatatlanul is Patzig tyúkszemére hágott. 1934 áprilisában Göringnek le kellett mondania a rendőrség irányításáról az SD javára; a tartományi rendfenntartó erők fokozatosan központi irányítás alá kerültek. A Patzig által „gumioroszlánnak” titulált Von Blomberg tábornok, a hadügyminiszter képtelen volt gátat vetni az SD-nek, amely egyre nagyobb szeletet hasított ki az Abwehr felségterületéből.

Patzig, a híres Graf Spee zsebcirkáló későbbi parancsnoka gyorsan felmérte a helyzetet. Azonnal látta, hogy Heydrich és az SD hosszú távon Németországra, rövid távon az Abwehrre nézve jelent komoly veszélyt. A Röhm-féle puccs is, a „hosszú kések éjszakája” is – amelynek következtében a hadsereg tétlenség formájában nyújtott támogatása mellett az SA zsarnokságát és vérontását az SS zsarnoksága és vérontása váltotta fel – ebben a meggyőződésében erősítette meg. A baljós esemény – amelynek során tábornokokat saját otthonaikban öltek meg, másokkal (közöttük volt Von Papen két adjutánsával, akikkel az íróasztaluknál végeztek) pedig ott számoltak le, ahol tudtak – csak igazolta Patzig sejtését: az új rendszert bűnözők és gazemberek irányítják. A tény, hogy elődje, Von Bredow is az áldozatok között volt, az egész Abwehrt megdöbbentette. A tisztikar egyik tagja, Hans Oster őrnagy ekkor fordult a rezsim ellen.

Patzig ugyan elszánta magát az utóvédharcra, de nyugalmasabb megbízatást keresett. Heydrichhel való munkakapcsolata egyre több súrlódással járt. Heydrich Németország valamennyi fegyveres intézményéről listát követelt, ezt Patzig azonban elutasította azon az alapon, hogy ilyen lista egyrészt nem létezik, másrészt ez nemzetbiztonsági kockázatot is jelentene. Az SD-vel folytatott pengeváltás Blomberg és Patzig között heves vitákhoz vezetett. Ennek során az előbbi védelmébe vette az SS-t, „a Führer szervezetét”, mire az utóbbi ezt találta mondani: „Akkor sajnálom, hogy a Führer nincs tudatában, mekkora disznóól van alatta.” Patzig teljesen elszigetelődött, pályafutása az Abwehrnél már nem tarthatott soká. Akárki váltja is fel Patzigot – jegyezte meg ekkortájt Blomberg –, „konstruktívabb munkakapcsolatot” kell kiépítenie az SD-vel.

Habár semmi sem bizonyítja, hogy Heydrich a háttérben Patzig elmozdításáért és Canarisszal történő felváltásáért lobbizott, nem elképzelhetetlen, hogy Himmleren keresztül némi nyomást gyakorolt azért, hogy szabaduljanak meg az egyik tengerésztiszttől, és a helyére egy másikat ültessenek – ezúttal olyat, akiben megbízhatnak.{90} Akárhogy is, Patzig még a háború után is elővigyázatosan – ha nem épp kitérően – állította: Canaris egyszerűen azért kapta meg az állását, „mert nem találtam nála alkalmasabbat”.

Akármennyire alkalmas volt Patzig leváltására, a haditengerészet soraiban – talán magát Patzigot leszámítva – senki nem akadt, aki komoly esélyesnek tekintette volna Canarist. Ám függetlenül attól, hogy az SS részéről lobbizott-e mellette bárki, Canaris viszonylag kikezdhetetlen előmenetellel rendelkezett – ha valaki rászánta magát, hogy tanulmányozza az aktáját. Rendre túljárt a brit és a francia titkosszolgálat eszén, a fegyverkezésben érintett pénzemberek és iparbárók mágikus körével jó kapcsolatokat ápolt, és ha más téren nem is, a fehér asztalnál szoros kötelék fűzte őt a báránybőrbe bújt farkashoz, Heydrichhez. A kitartó szóbeszédnek köszönhetően, miszerint belekeveredett a Liebknecht-afférba, harcos antikommunista hírében állt, ezért ideológiai szempontból is megbízhatónak tűnt. Mindehhez járult tengerésztiszti múltja.

Végső soron ez utóbbi tényezőnek köszönhette a kinevezését. Amikor Patzig bejelentette Raeder tengernagynak, hogy mérlegelnie kellene Canaris kinevezését, az admirális gondolkodás nélkül rávágta: „Lehetetlen.” Raeder fagyosan mutatott rá, hogy aligha azért száműzte Canarist Swinemündébe, mert a német felső vezetésben bármilyen szerep betöltésére alkalmasnak találta. Éppen ellenkezőleg: Raeder úgy számított, hogy Canaris négy éven belül beadja nyugdíjazási kérelmét, amivel diszkréten véget vet ellentmondásos és – Raeder szempontjából – meglehetősen jellegtelen haditengerészeti pályafutásának.

Patzig ezen a ponton játszhatta ki a Heydrich-kártyát, és ekkor szögezhette le, hogy Canaris az egyetlen személy, aki zöld ágra vergődhet az SD-vel. Bizonyosan előállt a legerősebb érvvel is: ha Raeder megátalkodottan ellenzi Canaris kinevezését, a megoldás mindennél egyszerűbb. Más alternatíva nem lévén, a hadseregtől neveznek ki valakit az Abwehr élére. Patzig ezúttal is helyesen mérte fel ellenlábasának gyengéit. Pontosan tudta, hogy Raeder, a konzervatív, régi vágású tengerésztiszt a kisebb rosszat választja, de a katonai hírszerzésről nem mond le a szűk látókörű szürke egyenruhások javára.

Nem lehetünk biztosak abban, hogy Canaris volt az egyetlen mindkét oldal számára elfogadhatónak tűnő jelölt, akit ebből kifolyólag az SS és a hadsereg is támogatott; viszont ez tűnik valószínűnek. Akárhogy történt is, Canaris csak néhány hete állt az Abwehr élén, de az SD és az Abwehr kapcsolatát mindinkább egyfajta status quo kezdte jellemezni. Ez a nyugalmi időszak szintén azt a feltevést erősíti, hogy Canaris valóban Heydrich favoritja volt. Ha hihetünk Inge Haagnak, Canaris egyetlen ma is élő titkárának, a két férfi ekkoriban még kedélyes viszonyban állt egymással{91}: „A Canaris és Heydrich közötti kapcsolatot nyugodtan nevezhetjük bensőségesnek. A flotta hagyományainak megfelelően bizonyos dolgokat magától értetődőnek tekintettek; bajtársak voltak, akik együtt szolgáltak a tengeren, és olyan kötelék fűzte őket egymáshoz, amit a Canaris körül dolgozó többi tiszt nem érthetett.”{92}

Heydrich özvegye a köztük levő kapcsolatot „atyainak” nevezte, és Himmler is szinte babonás tisztelettel viseltetett Canaris iránt. Nem kétséges, hogy a színes kémtörténetek, amelyek Heydrich kadét korában szorosra fűzték a két férfi kapcsolatát, akkor sem veszítettek érdekességükből és fordulatosságukból, amikor felidézték őket az egykori csirketenyésztő Himmlernek. Ha Canaris a tíz évvel korábbi, személyesen elkészített vacsoráknál csakugyan bevezette Heydrichet a titkosszolgálati munka sejtelmes világába, meglepő lenne, ha Heydrich elfeledkezett volna mentoráról.

Maga Canaris minden bizonnyal hitt abban, hogy együtt tud majd dolgozni Heydrichhel. Patzig adhatott néhány tanácsot az SD-vel kialakítandó munkakapcsolatra vonatkozóan, de ezeket Canaris egy kézlegyintéssel elintézte, és megjegyezte, hogy tudja, miképpen bánjon „ezekkel az ifjoncokkal”. A naplójába ugyanakkor azt jegyezte be, hogy Heydrich „erőszakos fanatikus, akivel nehéz lesz nyíltan és barátilag együttműködni”. Heydrich a maga részéről sosem bízott Canarisban, és mindig kiigazította munkatársait, ha azok lekezelően csak „ravasz vén rókának” titulálták Canarist.

Amint Canaris is tudta, az SD az Abwehr valamennyi telefonvonalát lehallgatta,{93} ám ez sem gátolta meg a két férfit abban, hogy egymás kertszomszédságába költözzenek a Schlachtensee mellett, és esténként – akár a régi szép időkben – elmerüljenek a kamarazene élvezetében.

Így történhetett meg, hogy 1935. január 2-án a Tirpitzufer ötemeletes, szürkegránit épülettömbje első ízben köszöntötte gazdájaként az alacsony termetű, beteges arcszínű, ősz, sőt szinte fehér hajú férfit, akit a kis portásfülke és az ott dolgozó tiszthelyettes mellett elhaladtában a két kis felvonó és a felülről megvilágított, osztott lépcsőház fogadott. A felvonók egyike felvitte a felső emeletre, ahol a kétszárnyú ajtó magas, a hatalmas íróasztaltól és néhány széktől eltekintve teljesen üres irodára nyílt. Nyolc óra volt, és a környező irodákban alig néhányan dolgoztak. Patzig, a tengerésztisztek jellemző alaposságával, a bútorzat nagy részét is magával vitte.

Canaris kinevezését államtitokká nyilvánították, és ahogy többen rámutattak: az államrendőrség hazaárulók ellen alkalmazott drákói szigora és a „hosszú kések éjszakáján” kivégzett „árulók” emléke épp elég elevenen élt az emberekben ahhoz, hogy az ilyen titkokat meg is tartsák. A Canarist még Spanyolországba is követő Brit Admiralitás 1935 és 1939 között reménytelenül nyomát vesztette. Attaséi és hírszerző tisztjei mind úgy tudták, hogy továbbra is Swinemündében szolgál. A rangidős haditengerészeti attasé, a golfért és a vitorlázásért rajongó Troubridge kapitány, noha a német haditengerészet minden fontos képviselőjével megismerkedett, és mindnyájuk nevét híven lejegyezte naplójába (mi több, felesége révén a befolyásos Rathenau családdal is kapcsolatban állt), úgy tűnik, egyetlen alkalommal sem találkozott Wilhelm Canarisszal. Troubridge valójában, ha ellene fordíthatjuk az általa használt frázist, a hírszerzői munkához „mentálisan ingatag” volt, annak ellenére, hogy késöbb, amikor a náci Németország vezetőivel kapcsolatos „első kézből származó” információit átadta, Churchill-lel és Brackennel is együtt ebédelt. Ő egészen 1939-es visszahívásáig úgy tudta, hogy az Abwehr feje Tippelskirch tábornok (valójában a német hadsereg szálláscsináló testületének parancsnoka).{94} Nem véletlenül jegyezte meg a kor egyik történetírója, hogy a NID-et „ezekben az években nagyon gyengén szolgálták Németországban”.{95}

A chilei katonai attasé, akivel Canaris szoros kapcsolatot ápolt (köszönhetően annak, hogy a Dresden elsüllyesztése után a tiszt nagyban hozzájárult a chilei internálótáborból történő szökéséhez), naprakészebbnek bizonyult. Amikor a német származású chilei, Alfredo Hoffmann látogatást tett Canarisnál, a társalgás a korra olyannyira jellemző módon alakult:

– Sosem felejtem el, mennyi mindent tettek értem a chileiek. Bármire hajlandó vagyok, hogy a segítségére legyek. Mit tehetek önért? – érdeklődött előzékenyen Canaris.

Hoffmann óvatosan előhozakodott a kérésével.

– Láthatnám a balti flotta hadgyakorlatát?

Ami ezután következett, jól jellemzi Canarist. A tengernagy felemelt hangon, nyersen elutasította a kérést.

– Lehetetlen. Azon a hadgyakorlaton egyetlen külföldi attasé sem vehet részt. – Ezután suttogóra fogta a hangját, és hozzátette: – Mint chilei és tengerésztiszt, nehéz helyzetbe hoz ezzel, de kötelességem megvizsgálni minden lehetőséget. Valaki meg fogja keresni.

Néhány héttel később, amikor Hoffmann már minden reményt feladott, hogy láthatja a hadgyakorlatot, az Abwehr egyik tisztje egy hamis német sajtóigazolvánnyal és a hadgyakorlat idejére érvényes vadonatúj személyazonossággal jelent meg nála.{96}

A példa jól illusztrálja Canaris rugalmasságát, amellyel úgy építgette a jövőjét, hogy közben a múltbéli adósságokról sem feledkezett meg. Attól a naptól kezdve minden olyan értékes információ, amit Hoffmann megszerzett, automatikusan eljutott az Abwehrhez is.

A legtöbb diplomata ugyanakkor, ha bele is futott Canarisba, Berlinben dolgozó vezérkari tisztként tartotta számon, aki csak ritka alkalmakkor jár koktél partikra. Egy fiatal angol újságíró szintén belebotlott, de csak jelentéktelen protokollfeladatokat tulajdonított neki.{97} Canarisnak még akkor is sikerült háttérben maradnia, amikor egy lengyel tisztnek sikerült a hadügyminisztérium két munkatársát beszerveznie, és emiatt hatalmas botrány tört ki. A lengyel nagykövet, Lipski – visszaemlékezése szerint – egy pillanatig sem gyanította, hogy Canaris az elhárítás főnöke: „Meglátogatott egy korosodó, ősz hajú admirális. Nagy hatást tett rám kedélyes jóindulatú modorával… Soha nem gondoltam volna, hogy ő a német hírszerzés feje.”{98}

Ezt a találkozást éppen a Sosnowski-ügy tette szükségessé. Jurek von Sosnowski, ez a magas, „jóvágású és szemtelenül merész ördög, elbűvölő mosolyával és borzongatóan hűvös tekintetével”{99} félelmetes ellenfélnek bizonyult. Az elszegényedett egykori lovastiszt, akit, miután elhagyta a szerencse, Berlinbe vezényeltek, a szó szoros értelmében halálos hatást tett a gyengébbik nemre: egymás után csábította el a kisebb rangú nemesi családok nőtagjait. Végül egy bizonyos Frau von Natzmer került a látóterébe, aki Guderian tábornok törzskarában dolgozott – ahol ekkortájt épp a Lengyelország és Franciaország lerohanásában néhány évvel később oly hatásosnak bizonyuló páncélos-villámháború stratégiáját finomítgatták.

Sosnowski a berlini társasági élet egy másik központi alakjának, a lóversenyt és színházat egyaránt szívesen látogató Benita von Falkenhaynnak a segítségével Frau von Natzmert is megdolgozta. A csábítást hamarosan zsarolás követte, amelynek eredményeként az addigi néhány információmorzsa helyett valósággal dőlni kezdtek az I.N.6-tal, a Guderian stratégiai tervezéssel foglalkozó ügyosztályával kapcsolatos titkos iratok. A zsaroló minél jobban növelte a nyomást, a szerencsétlen áldozat annál kétségbeesettebbé és közlékenyebbé vált. Frau von Natzmert sikerült pénzügyi függőségben is tartani: a férfi szokás szerint pénzt is adott a nőnek, de ahhoz sosem eleget, hogy az fedezni tudja az adósságait, amelyeket éppen Sosnowskinak köszönhetett.

Natzmer számára egyértelművé tették, hogy ha meg akar szabadulni a lengyel titkosszolgálattal való „kapcsolatától”, olyan lányokat kell beszerveznie a hadügyminisztériumból, akik készek pótolni őt. Natzmer, talán nem meglepő módon, eleget tett a követelésnek, és egy éven belül Sosnowski több mint száz – az orosz területeken folyó titkos német fegyverkísérleteket és a német páncélos-járműtechnika legfrissebb eredményeit részletező – dokumentumot gyűjtött össze. A lengyel ügynök még Guderian széfjének kulcsait is meg tudta szerezni.

Sajnálatos módon az Abwehrnek nagyjából ezzel egy időben sikerült „átállítania” a fiatal berlini katonai attasét, Griff Tchaikowsky hadnagyot. Ez a gyenge és tapasztalatlan lengyel Sosnowski tökéletes ellentétpárja lehetett volna: ahol Sosnowski nagy körültekintéssel járt el, ő gondatlanul; előítéletei és érzelmei vezérelték, szemben a könyörtelen számítással. Tchaikowsky – aki új gazdái parancsára hamis dokumentumokat játszott a lengyelek kezére, mintha azok Guderian ügyosztályáról érkeztek volna – egy napon a lengyel nagykövetség sötétkamrájában nagy meglepetéssel fedezett fel néhány, kétségkívül az I.N.6-tól származó eredeti iratot. Ritkán járt ennyire tragikus következményekkel, amikor a jobb kéz nem tudta, mit csinál a bal. Tchaikowsky bemutatta az iratokat a döbbent Abwehrnek, amely ezután Heydrich mindent látó SD-jével együtt folytatta le a vizsgálatot. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy felfedjék a lengyelek informátorát. Sosnowski egyik pezsgős vacsoráján váratlanul felbukkant a Gestapo, hogy felsorakoztassa a hisztérikusan sikoltozó női vendégeket és ideges férfi kísérőiket. Maga Sosnowski egy Ausztriában kiképzett lengyel lovastiszt hűvös eleganciájával fogadta a nyomozókat.

– Maga kém! – ripakodott rá az egyik Gestapo-tiszt.

– Nem, nem vagyok – felelte kimért hangon.

– Akkor titkos ügynök.

– Ön téved – közölte mosolyogva Sosnowski.

– Majd én megmondom, ki maga – vette át a szót Richard Protze, az Abwehr embere. – Maga lengyel hírszerző tiszt.

Amikor a vádakat néhány hónappal később a Népbíróságon is elismételték, Sosnowski összecsapta a bokáját, és vigyázzállásba vágta magát. Őt végül kicserélték néhány Varsóban tetten ért német ügynökre, Frau von Natzmert és Frau von Falkenhaynt azonban 1935 februárjában kivégezték. Az általuk kiszolgáltatott dokumentumokat a lengyel titkosszolgálat végül túlságosan szépnek ítélte ahhoz, hogy igazak és valódiak lehessenek, ezért azokat nem létezőnek tekintették.{100}

Az incidens, majd a rá következő, fogolycserével kapcsolatos tárgyalás Varsó és Canaris között az Abwehr és a Sicherheitsdienst első közös akciója volt. A gördülékeny lezajlás reményt keltő volt abból a szempontból, hogy a két szervezet együttműködése a jövőben is harmonikusan folytatódik, ám ezért olyan árat kellett fizetni, ami már Patzigot is megrémítette: az Abwehr kulcsfontosságú építőkocka lett Németország diktatórikus építményében. A német főparancsnokság hírszerző szolgálata és az SD brutális biztonsági apparátusa közötti határvonal kezdett elmosódni.

Mindez eleinte nyugtalanságot okozott az Abwehr tisztjeinek körében. Úgy tűnt, az ősz hajú admirális túlságosan könnyen adta be a derekát annak a Heydrichnek, akivel szemben Patzig fogcsikorgatva próbálta megőrizni a függetlenségét. Ezeknek a kritikus megjegyzéseknek Canaris megjelenése is tápot adott – amint a beosztottak nem mulasztották el megjegyezni, az Abwehr új vezetője nem különbözhetett volna jobban az energikus, lendületes és találékony Patzigtól. Canaris fáradt, szétszórt és korántsem katonás tiszt benyomását keltette. Egyik tisztje meg is jegyezte: „Patziggal összevetve határozottan leharcoltnak és öregnek tűnt.”{101} Egy másik szerint: „Nagyon meglepett bennünket, hogy inkább tűnik civilnek, mint magas rangú német tisztnek.”

Canaris már első beszédében egyértelművé tette, hogy az SD és a személyesen Heydrich irányában kialakult neheztelő légkörnek változnia kell. Bemutatkozó beszédében szándékosan nácibarátnak mutatkozott, és még „a Gestapóval való bajtársias együttműködés”{102} kifejezést is használta, amibe a jelenlevők közül sokan valósággal beleborzongtak – erről a tényről a tengernagy egyes életrajzírói megfeledkezni látszanak, akik szívesebben időznek el Nicolai sokat idézett kijelentésénél, miszerint a kémkedés az „úriemberek területe”. Bizonyára a hírszerző tiszteket megnyugtatandó, Canaris is tett erre egy futó utalást, mégis abban a biztos tudatban szólalt meg, hogy szavait az Abwehr kötelékében dolgozó SD-szimpatizánsok – mindenekelőtt Rudolf Bamler, a III. ügyosztály, a kémelhárítás főnöke, aki az SD-vel a legközelebbi munkakapcsolatban állt – órákon belül jelentik Heydrichnek.

Canaris azt is tudta, hogy a Wehrmacht és az SD közötti együttműködés kérdése is napirenden van. Másnap, miután elmondta bemutatkozó beszédét, Canarist a többi vezérkari tiszttel együtt meghívták a berlini operaházba. Hitler maga mondott beszédet, amelyben tagadta a „hadsereg hűtlenségéről szóló szóbeszédet”, megerősítette tábornokaiba vetett bizalmát, és minden kritikus megjegyzést elvetett, amellyel a párt illette azokat. A beszéd révén Hitler szét akarta foszlatni a pletykát, miszerint a párt és a hadsereg vezető tisztségviselői között egyre fokozódik a feszültség, egyszersmind háttérbe kívánt szorítani minden széthúzást, ami a birodalom kulcsfontosságú kapcsolatrendszerét megmérgezhette volna. E téren sikerrel is járt: a tábornokok hiúságának legyezésével el tudta hallgattatni a vezérkaron belüli kritikus hangokat. Rövid időre úgy tűnt, a fekete egyenruhás „bajtársakkal” létesített kapcsolatot harmónia és megértés jellemzi majd.

Canarisnak, aki Keitel és Jodl mögött foglalt helyet, szemernyi illúziója sem lehetett afelől, hogy – amennyiben az elkövetkező években ő és az egész Abwehr bizonyos fokú szabadságot és függetlenséget kíván élvezni – az álláspontok közelítésében neki is szerepet kell vállalnia.

Canaris ennek jegyében dolgozta meg tisztjeit, és meggyőzte őket arról, hogy – amennyiben önálló döntésekre és akciókra képes szervezetté akar fejlődni – az Abwehrnek nincs más választása, mint „együtt úszni az árral”. Mindez természetesen nem jelenti azt, sietett rámutatni, hogy az Abwehrnek át kellene vennie a náci párt módszereit. Amint az egyik tiszt, akire láthatóan nagy hatást tett az admirális, még aznap megjegyezte: „Minden tevékenységünket úriemberként kell végeznünk, ahogyan azt főnökünk is teszi.”{103}

A bizalmas megbeszéléseken Canaris egyértelművé tette, hogy a külső ügynökségektől érkező, brutális eszközök alkalmazását követelő parancsokat a legkülönfélébb módszerekkel – félrevezetéssel és késleltetéssel, ám sohasem nyílt ellenszegüléssel – kell megkerülni. Az Abwehr tisztjei is ráébredtek, hogy főnökük korántsem a párt buzgó bürokratája, annál sokkal árnyaltabb jellem. A beosztottakat Canaris (ahogyan a régi időkben Heydrichet) mindig atyai modorban kezelte, sőt bevezette azt a haditengerészeti hagyományt is, hogy a tisztekkel való társalgásban a Német Hadseregben gyakorolt merevebb „Sie” helyett az informális „Du”-t használta.

Amikor az eseményeket megtárgyalta tisztjeivel, Canaris sosem mulasztotta el kimutatni megvetését a közönséges viselkedés iránt. Zsarolás szóba sem kerülhetett – ami azt illeti, a Sosnowski-ügyet is felhasználta arra, hogy rámutasson e módszer hiányosságaira –, és egyértelművé tette, hogy az Abwehren belül egy pillanatig sem tolerálna hasonló taktikát. „Ha bármelyik tisztem is ezekhez a módszerekhez folyamodik – figyelmeztette az ügyosztályok vezetőit, miután az ügy elérte a drámai végkifejletet –, a lehető legnagyobb szigorral fogok fellépni ellene.”{104}

Canaris filozófiája szerint a jó hírszerzés nem alapulhat sem kényszeren, sem zsaroláson. Az emberi kapcsolatok kulcsfontosságúak. Egy ügynökkel bizalomra építkező kapcsolatot kialakítani messze célravezetőbb, mint a kémregényekből ismert sötét üzelmeket gyakorolni – bár, mint látni fogjuk, az Abwehr sem játszott mindig a fair play szabályai szerint, és a zsarolás bizonyosan nem állt távol tőle, különösen ami a II. világháború idején tevékenykedő ír ügynököket illette. Mindazonáltal az ecet és a méz közül Canaris habozás nélkül az utóbbit választotta.

Hasonló okokból, noha a szabotázsnak egy teljes ügyosztályt (a II. ügyosztályt) szánt, kétkedéssel szemlélte annak munkáját, nem utolsósorban azért, mert az ártatlan polgári lakosságra nézve veszélyt jelentett. Az Abwehr tisztjei fokozatosan, egyik a másik után, megtanulták, hogy a jelentéktelen külsejű admirálisban érdekeik erős és elszánt védelmezőjére akadtak, és ahogyan egy Abwehr-tiszt néhány héttel később rámutatott: „Több van benne, mint amennyi első látásra szembeötlik.”{105}

Felesleges mondani, hogy Canaris a Führerhez is bejáratos lett. 1934 decembere (az Abwehrben zajló hatalomátvétel) és 1935 márciusa között nem kevesebb mint tizenhét alkalommal beszélt négyszemközt Hitlerrel. Miként bármely ország elhárításának főnöke, ő is bármikor találkozhatott az állam legfőbb vezetőjével, ám Canaris esetében e kiváltságot valóban szokatlan nagylelkűséggel értelmezték. Az első találkozásról nem maradtak fent feljegyzések, de szinte biztosak lehetünk abban, hogy Canaris pályafutása és jelleme kivételesen jó benyomást tett Hitlerre.

Először is, vegyük kozmopolita életszemléletét. Talán Canaris volt az egyetlen politikailag is megbízható (értsd antikommunista) személy Hitler közvetlen köreiben, aki valamelyest ismerte a külvilágot. Sokat cikkeztek arról, milyen imádattal csüngött Hitler Ribbentropon,{106} az egykori whiskykereskedőn, aki a skótokkal üzletelt, és akiről Hitler emiatt – jobbára alaptalanul – azt feltételezte, hogy széles körű ismeretekkel rendelkezik a Brit Birodalomról. Ha pedig Ribbentrop igazi világfinak tűnt Hitler szemében, aligha elképzelhető, hogy Canaris – aki mindent tudott a titkos fegyverkezési programokról és a világ vezető bankárjairól – ne lett volna számára a geopolitikai bölcsesség valóságos kútfője.

Másodszor, Canaris jó hallgatóság volt, márpedig e tulajdonság nélkül senki sem férkőzhetett Hitler bizalmába. Canaris nagyon jól tudta, hogyan hallgassa meg és bűvölje el Hitlert, hogyan játssza ki ellene jellemének gyengeségeit. Canaris az osztrákok és általában Európa Alpoktól délre fekvő területeinek szeretetét saját gyengéi közé sorolta, és bár Hitler a későbbiekben a klein bourgeois Ausztriájának minden általa gyűlölt jelenségét megtestesítette, Canaris eléggé ismerte a közép-európai temperamentumot ahhoz, hogy „kijátssza” őt – még ha ehhez Hitler előítéleteit, beleértve az antiszemitizmust, ki kellett is szolgálnia.

Willi Grosse kutatásai szerint{107} annak a lehetősége is fennáll, hogy egyik megbeszélésükön maga Canaris vetette fel a viszolyogtató elképzelést, miszerint a Németországban élő zsidókat a David-csillag viselésére kellene kötelezni. Mindez természetesen jóval a haláltáborok épülése előtt történt, ennek ellenére – bár életrajzíróinak egy része menteni igyekszik Canarist azon az alapon, hogy az ötletet nem annyira faji, inkább földrajzi megfontolások motiválták – a beszélgetés, már ha csakugyan sor került rá, Canaris életének egyik legsötétebb mozzanata. Pedig ebben az időszakban, az Abwehr átszervezésének első sikerei nyomán, sajnos nagyon is elképzelhető, hogy amikor Canaris „megoldást” kínált a Németországban élő zsidók problémájára, a Führer kegyébe akart férkőzni. Mint korábban említettük, Canarist harcos antikommunista meggyőződése is befolyásolta (ami akkoriban számos ponton rokonságot mutatott a zsidógyűlölettel), ugyanakkor az I. világháborús Spanyolországban töltött flottaszolgálata és későbbi mentőakciói alapján – amikor zsidó származásúakat is felvett az Abwehr állományába – nem bélyegezhetjük egyértelműen antiszemitának. Sikeresen működött együtt a zsidó bankárokkal, köztük Ullmann-nal, és rendszeresen mentett meg zsidókat a koncentrációs táborok borzalmaitól, amikor külföldi ügynökökként besorozta őket. A beszélgetést, amelynek során a sárga csillag viselésének kérdése felmerült, az is kiprovokálhatta, hogy az Abwehr, a Harmadik Birodalomban egyedülálló módon, mentesült az árjásítási törvények hatálya alól, amelyek valamennyi zsidó számára megtiltották, hogy közhivatalt vállaljanak.

Canaris szemében a cél szentesítette az eszközt: márpedig ha az Abwehr döntő szerepet kívánt játszani Németország jövőjében, és főnöke nem lehetett az árja értékek mintapéldánya, védettséget kellett szereznie az árulás, a szentimentalizmus és a zsidóbaráti érzelmek vádjai ellen. Mindez azt jelentette, hogy Canaris nemcsak cimborált az ördöggel, de még mérget kotyvasztani is segített neki.

Canaris becsvágyó volt. Jól tudta, hogy szervezete csupán egy Hitler Németországának titkosszolgálatai közül (lásd az ábrát a 108. oldalon), ezért célul tűzte ki az Abwehr jólinformáltságát, így megkerülhetetlenségét. Márpedig az Abwehrnek osztoznia kellett a Sicherheitsdiensttel, a Haditengerészeti Hírszerzéssel, a Göring-féle Forschungs Amttal, Rosenberg Külpolitikai Hivatalával, a Német Kisebbségi Hírszerző Központtal és a külügyminisztériummal. Egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy az Abwehr ki tud lépni riválisainak árnyékából, amikor azok valamilyen módon mindannyian Hitler füleként ténykedtek. A külügyminisztériummal való kapcsolat különösen problematikus volt – nem csupán Ribbentrop féltékenysége miatt, de azért is, mert a diplomaták és a hírszerző tisztek közötti feszültség óhatatlanul is árnyékot vetett e két szervezet együttműködésére. A diplomácia, természetéből következően mindig igyekszik elkerülni a kémtevékenységből fakadó incidenseket, míg a hírszerzői munka során magától értetődik a kockázat, hogy ilyen incidensek kipattanhatnak – azért is, mert a kémtevékenység gyakran olyanokat érint, akiknek a természetétől a diplomáciai megfontolások sajnálatos módon messze állnak.

A hitelesség és dominancia elérésére Canaris minden fronton megerősítette a védelmét. A külügyminisztériummal szívélyes munkakapcsolatot épített ki egy korábbi tengerésztiszt és kolléga, Von Weiszäcker révén, aki akkor államtitkárként dolgozott, de a Vatikán német küldötteként hamarosan még fontosabb szerepet töltött be, a háború idején pedig Hitler parancsára Canarisszal közösen dolgozta ki XII. Pius pápa elrablásának tervét.

A háború késői éveiben a békére törekvő országok közül sok a Vatikánon keresztül juttatta el üzeneteit Londonba. Canaris és Weiszäcker is egy csapásra felújította baráti kapcsolatát: a német haditengerészet szabadkőműves-szelleme könnyedén megolvasztotta a jeget, amelybe a Tirpitzufer (német Admiralitás) és az Aussen Amt (külügyminisztérium) közötti kapcsolatok dermedtek.

Az SD vonatkozásában az Abwehr tisztjeinek Canaris szűzbeszéde után is megmaradt tartózkodása egy csapásra szertefoszlott az egyik sörpincében tartott estén, amelyet január 13-án (kevesebb mint két héttel az után, hogy Canaris az Abwehr élére került) célzottan az Abwehr és az SD tiszti állományának szerveztek. A hangulat kedélyesre sikeredett; a tábori szürkék és a feketék a szó legjobb értelmében elvegyültek egymással. Himmler, akit várható módon Heydrich képviselt, jól kijött Canarisszal: nem is álmodhatott jobb kémfőnökről, mint a joviális modorú, mégis éles szemű tengerésztiszt.

A véletlen folytán éppen ezen a napon tartottak népszavazást a Saar-vidéken. A Lotaringiától délre fekvő gazdag szénmezőket a versailles-i békeszerződés 45-50. cikkelyeinek értelmében elcsatolták Németországtól, a bányászati jogot pedig tizenöt évig Franciaországra ruházták. Miután a kiszabott időszak a végéhez közeledett, a térség hovatartozásáról népszavazáson kellett dönteni; a lakosság több mint kilencven százaléka a Németországgal való újraegyesülést választotta. Mindennek fényében korántsem meglepő, hogy a berlini sörpincében gemütlich (kedélyes) volt a hangulat. Mindkét fél önfeledt vidámsággal nyugtázta a német befolyás diadalát.

Nem egészen egy héttel később, január 17-én Canaris és Heydrich megbeszélést tartott, hogy megalkossák az SD és az Abwehr kapcsolatát rögzítő, később „tízparancsolatként” ismertté vált szabályzatot. A tízpontos program életre hívását az indokolta, hogy Patzig a maga idejében nem engedte az SD-t beleavatkozni az Abwehr politikai munkájába, különösen azokba az ügyekbe, amelyeken az Abwehr a politikai rendőrséggel, a Gestapóval közösen dolgozott. Az ekkor nyélbe ütött egyezség sértetlenül hagyta az Abwehr titkosszolgálati munka terén élvezett monopóliumát, cserébe viszont az SD aktív részese lett a politikai kémelhárítási tevékenységnek.

Az év végén hivatalos formába öntött megegyezés mindkét fél megelégedésére szolgált. Miután a kémelhárítás fogalmát nem definiálták egyértelműen, természetesen mindkét fél számára bőséges mozgástér maradt. Ráadásul az Abwehr a katonai ügyek egyeduralkodó szervezete maradt, és amint azt a hírszerzői munkához kicsit is konyítók láthatták: egy olyan országban, mint a Harmadik Birodalom, nem okozhatott nehézséget tevékenységének politikai területre történő kiterjesztése sem. A katonai és politikai hírszerzés közötti határvonal még jól működő demokráciákban is meglehetősen képlékeny. Canaris azon az alapon végezhetett politikai hírszerzést, hogy az elengedhetetlenül fontos a katonai döntéshozáshoz. Ily módon továbbra is Ribbentrop tyúkszemén taposhatott, és amint hamarosan kiderült, a külügyminiszter saját hírszerzői hálózatának lekörözésével még inkább Hitler bizalmába férkőzhetett.

Mindemellett amikor együttműködést ajánlott az SD-nek, kétirányú utcába került. Canarisnak köszönhetően nemcsak Heydrich láthatott bele a katonai ügyekbe, de az Abwehr is megfigyelői hálózatot hozott létre a pártban, így 1938 decemberében a diplomata Von Hassell azt jegyezhette le naplójába, hogy „az egyik pozitív megközelítés […] a teljes párt megfigyelése a hadsereg hírszerző szolgálatán [Canarison] keresztül”{108}.

Ugyanekkor Canaris nekilátott, hogy saját hírszerzői gépezetét is kiépítse. Az Abwehrt öt ügyosztályra osztották (lásd az ábrát a 112-113. oldalon). A Pieckenbrock ezredes parancsnoksága alatt álló I. ügyosztály a titkos külföldi hírszerzésért felelt. A II. ügyosztály (szabotázs), amelyet Helmuth Grosscurth őrnagy vezetett, az ellenséges vonalak mögött végrehajtott szabotázsokat és kommandó akciókat készítette elő. Ehhez az ügyosztályhoz tartozott egy félelmetes különleges egység is, amelynek osztagait, kiképzésük helyszíne alapján, „brandenburgiaknak” nevezték. Ezek a többnyelvű, könnyen mobilizálható és az ellenséges vonalak mögött végzendő munkára kiképzett osztagok – a mai különleges egységek igazi előfutárai – hatékonyan vették fel a harcot az NKVD-vel Murmanszkban, sőt a SAS-sel a dunai Vaskapunál, majd utóbb Lerosnál. Ugyanakkor ezek az egységek a későbbiekben egy esetleges Hitler elleni felkelés magját is alkothatták.

A III. ügyosztály (kémelhárítás) Rudolf Bamler őrnagy vezetésével az Abwehr és az SD közötti összeköttetésért felelt, illetve belföldi biztonsági szolgálatként a beszivárgó egységek, árulók és kémek felderítését végezte.

E három ügyosztály mellett egy úgynevezett „külföldi ügyosztály” is létezett, amelyet az a Leopold Birkner tengernagy vezetett, akit Canaris még a wilhelmshaveni időkből ismert. Ez a csoport értékelte a külföldi katonai hírszerzők információit, valamint kapcsolatot tartott fenn a külföldön állomásozó katonai és haditengerészeti küldöttekkel, illetve a Berlinbe vezényelt külföldi attasékkal.

Végezetül a Hans Oster vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló Z ügyosztály az adminisztrációs és szervezési feladatokat végezte: sok szempontból talán éppen ez valamennyi hírszerző szolgálat legfontosabb – bár legkevésbé átlátható – része. A Z ügyosztály foglalkozott a finanszírozási kérdésekkel is, bár a költségvetéssel kapcsolatos kényesebb problémákat sokszor maga Canaris oldotta meg.

Miként más hírszerző szolgálatok esetében is történt, a szervezet szokványos módon nem finanszírozható pénzügyi tranzakcióit egy civil fedőcég közvetítésével végezték el. Jelen esetben a fedőcéget a Transmare névre keresztelték, annak vezetője pedig egy levantei zsidó lett, akit csak az Ino báró fedőnéven ismertek. Ino török állampolgár volt, és Canarishoz hasonlóan kapcsolatai révén több fegyverkereskedőhöz szorosan kötődött.{109} Ő is Spanyolországban kezdte pályafutását, ahol először 1916-ban hívta fel magára a brit hírszerzés figyelmét. Stewart Menzies már 1925-ben önálló aktát szentelt neki. Ino tucatnyi álnevet használt; valójában Misrachinak hívták. A brit hírszerzés Fekete Könyvébe Von Rolland báróként jegyezték be. Canaris rendszeresen látta vendégül Berlin magyar bárjaiban. Canaris és az Abwehr kivételezett státusát igazolja, hogy Ino egészen 1939 nyaráig zavartalanul utazgathatott Németországban. Ekkorra az Abwehr már rég saját útlevél- és vízumrészleggel rendelkezett, és Ino a Führer személyes engedélyével mentesült az árjásítási politika jegyében hozott nürnbergi törvények hatálya alól.

Oster, a Z ügyosztály feje Bredow meggyilkolásától az ellenállási mozgalom elszánt harcosának számított. Makulátlan küllemű lovastisztként – aki meggyőződéssel hitte, hogy az élet olyan akadálypálya, amelyet csak értelemmel és intelligenciával küzdhetünk le – eleinte gyanakvással tekintett Canarisra. Feszült kapcsolat alakult ki közöttük. Amíg Canaris óvatosan és kétértelműen fogalmazott, Oster már-már az ostobaságig kitartott kéretlen egyenessége mellett. Mindazonáltal mindkét férfi mélyen vallásos volt (ha hitét nem is gyakorolta formálisan), ezért az erkölcsi megfontolások sokat nyomtak számukra a latban. Ráadásul Oster úgy érezte, hogy a Canaris által vezetett Abwehrnél mindig nyíltan beszélhet – ennek jelentőségét pedig, ahogyan Abshagen fogalmaz, „csakis azok érthetik meg, akik a saját bőrükön tapasztalták meg a náci rendőrállamot”.

1935 és 1937 között Canaris tekintélyes mértékben kiterjesztette szervezetét. A kezdetben százötven főnél is kevesebbet foglalkoztató Abwehr kevesebb mint három év alatt közel ezerfősre hízott. A növekmény sokszínű volt, és amint azt mások is dokumentálták,{110} három kategóriára oszlott. Az első csoportba az uralkodó szolgálatában felnövő, régi vágású császári tisztek tartoztak, akik kitartottak a 19. századi értékek mellett. Őket egészítették ki azok a tisztek, akiket 1918 után Von Seeckt képzett ki, és akik a Reichswehrben – a Versailles által engedélyezett kis német haderőben – szolgáltak: olyan magasan képzett férfiak, akiknek műszaki képzettsége akkortájt páratlannak számított, ebből következően a bürokrata megközelítést részesítették előnyben. Mindkét csoport kellően apolitikus volt – ellentétben a harmadik csoport tagjaival, azokkal a fiatal tisztekkel, akik már 1933 után fejezték be az iskoláikat, így sokkal inkább a párt befolyása alá kerültek. Végtére is Hitler számtalan lehetőséget és hivatást adott a kezükbe.

Tiszttársaikkal összehasonlítva mindhárom csoport tagjai átlagon felüli intelligenciával rendelkeztek, mégsem alkottak olyan koherens egészet, amint azt képzelnénk. Amíg Bamler a meggyőződéses nácik közé tartozott, addig Oster a tökéletes ellentéte lehetett. „Pieckivel” (Pieckenbrockkal), a Rajna-vidék száraz technokratájával szemben hamisítatlan, ódivatú porosz katonatisztként, sarkantyúsan-monoklisan állt a Bamlert 1939-ban felváltó „Benti” (Bentivegni).

1938-ban, miután a Reich magába olvasztotta Ausztriát, ezt a sokszínű állományt Lahousen ezredes – aki „a régi Ausztria tipikus császári és királyi katonatisztjeinek mintapéldánya” lehetett volna – személyében egy újabb típus gazdagította. A tárgyilagos, keserűen gúnyos, magával ragadó és üdítően frivol Lahousen remekül eligazodott az intrikák útvesztőjében. Osztrák k. u. k. (császári és királyi) képzettségéből kifolyólag (még a régi császári és királyi titkosszolgálatnál, az Evidenzbürónál is dolgozott) Lahousen mélyen megvetette a porosz tiszti kaszt képviselőit (bár arra ügyelt, hogy ezt az előítéletét ne reklámozza túlzottan, és csak a háború után nevezte egykori munkatársait „született poroszoknak, tipikus berlini nyárspolgároknak”{111}).

Ez a nagy hatalmú hírszerző szolgálat magját alkotó különc csoportosulás remekül leképezte a kémfőnök gyengéit. Canaris, leszámítva az egyszerű tábori ágyon kiélvezett rendszeres sziesztákat, a munkája megszállottja volt, és a legtöbb ilyen emberhez hasonlóan mások személyiségének megítélése során hajlott az önfejűségre. Ki nem állta például a túl kicsi fülű vagy túl erős termetű embereket. „Ez egy kidnapper” (emberrabló) – használta az angol szót, miután olyasvalakivel találkozott, akinek megjelenése valamiért megrémítette. Máskor ha valaki kellően jó modorral rendelkezett, és „jóvágású vagy magával ragadó” volt, készséggel tolerálta az intellektuális hiányosságokat.

Hasonló szertelenség jellemezte Canaris irodájának bútorzatát is. Miként szerény életvitelét, munkahelyét is spártai viszonyok uralták. Ahogyan feleségének el kellett adnia hegedűjét, hogy felépíthessék a Schlachtenseenél levő szerény otthonukat, úgy Canaris irodájában sem jutott hely hivatali díszeknek. Egy tábori ágy, egy szófa és egy elnyűtt szőnyeg (amelynek kijavíttatását Canaris következetesen megtagadta) – ez fogadta az idelátogató külföldi követeket és törzstiszteket. Íróasztalán ott állt szeretett hajója, a Dresden makettje; a falra egy világtérképet akasztott. Máskülönben, „őse”, Kanárisz görög tengernagy egy arcképét, illusztris elődje, Nicolai ezredes ködös fotográfiáját és a három kis bronzmajmot – a vakság, süketség és némaság jelképét, amelyet sokan az Abwehr szimbólumának tartottak, jóllehet szélesebb jelentéstartalommal bírt, és Kiplingre és az angolszász világra is utalt – leszámítva nem sok emlékezetes motívum akadt. Az egyébként jellegtelen iroda berendezését a sarokban álló széf tette teljessé. Az 1936 januárjától kibontakozó események ütemét tekintve akár azt is feltételezhetjük, hogy Canarisnak egyszerűen nem maradt ideje a bútorzattal foglalkozni – akárhogy is, gyűlölte az irodai munkát, és talán úgy érezte, annak végtelen unalmát semmilyen dísztárggyal nem csökkentheti.

Mindeközben a német újrafegyverkezés gőzerővel folytatódott. Februárban az Abwehrt annak kiderítésével bízták meg, hogy mi lenne Franciaország, Nagy-Britannia, Csehszlovákia, Lengyelország és Spanyolország feltételezhető válasza a sorozás és az újrafegyverkezés hivatalos bejelentésére. Március első hetében a franciák közölték, hogy 18 hónapról két évre tolják ki a sorkatonai szolgálat időtartamát. Hitler csak erre az alkalomra várt – március 16-i bejelentése, miszerint a német hadsereg harminchat hadosztályra bővül, amint akkortájt írták, „Németország lefegyverzésének sírfelirata”{112} lett.

A franciákat és briteket a lépés készületlenül érte; a stresai konferencia képtelen volt gátat vetni a német törekvéseknek, habár a nemzetközi felhördülés alkalmat adott Canarisnak arra, hogy március 29-én a neves előd, Nicolai stílusában tollba mondjon egy direktívát: „A külpolitikai feszültség időszakai mindig próbára teszik a hírszerző szolgálatokat és azok képességeit. Mindenkitől elvárom, hogy legjobb tudása szerint szolgálja a szülőhazát.”

Rövid átmeneti időszak kezdődött. A Reichswehrből Wehrmacht lett, a Truppenamtból Generalstab, a Reichswehrministeriumból Kriegsministerium. Az Abwehr neve nem változott, tevékenységi köre és büdzséje azonban nőtt. Erre az időszakra főként a potenciálisan ellenséges külföldi titkosszolgálatok soraiba történő beszivárgás kezdetei és a baráti hírszerző szervekkel való együttműködés kiterjesztése jellemzők. Canaris kezdett közelebbi kapcsolatot ápolni a magyar katonai hírszerzés fejével és Roatta ezredessel, az olasz elhárítás főnökével. Ezek a tisztek angolbarátnak számítottak, így a kirekesztett Berlinnel ellentétben jobban beleláttak a francia és brit titkosszolgálatok munkájába. Haditengerészeti múltjának köszönhetően Canaris döntő fontosságú kapcsolatokat kovácsolt. Az I. világháborúban együtt szolgált Magyarország kormányzójával, Horthy Miklóssal, azáltal pedig, hogy felvette a kapcsolatot a Patzig által bűnösen elhanyagolt Roattával, egyszerre vívta ki Hitler és Mussolini elismerését.

A Harmadik Birodalom egymással versengő hírszerző szolgálatainak viperafészke:

Ezzel egy időben az Abwehr, ismét csak az SD-vel együttműködésben, szoros hálót font a német fegyvergyárakat ellenőrző francia és brit ügynökök köré. E hálón számos ügynök fennakadt; többek között Demphoff kapitány is, akit névleg a csehek alkalmaztak, de értesülései Párizsba és Londonba is eljutottak. Demphoffot, miután, Canaris szavaival, „feláldozta életét, tisztességét és családi vagyonát a szülőhaza elárulásáért”, hazaárulásért felakasztották. Előkerültek a marxisták, a kommunisták és ezernyi más, politikailag megbízhatatlan elem is, akiket a fontos állásokból habozás nélkül kirúgtak, és akiket az Abwehr és az SD gyakran könyörtelen hatékonysággal csípett nyakon. Az Abwehrt esetleg dilettánsok vagy szélsőséges hazafiak gyülekezőhelyének tartók véleményének ellentmondott, hogy az elhárítás egyszerre volt azok félelmetes ellenfele, akik katonai titkokat próbáltak kicsempészni Berlinből, és szolgált a belső elnyomás hatékony eszközeként. A szállodákban immár szinte kizárólag csak az Abwehr és az SD ügynökei, besúgói laktak. Németország minden ipari létesítményének vezetőségében ott ült az Abwehr képviselője.

Egy évvel később, amikor Hitler megszállta a Rajna-vidéket az Abwehr reputációja már az egekben szárnyalt. 1936 tavaszának eseményei révén Canaris pozíciója tovább erősödött. 1936 februárjának elején, Hitlerrel történő személyes találkozása során Canaris megmutatta a Führernek a francia és csehszlovák vezérkar által közösen elkészített tervet Németország megtámadására. Habár a dokumentum utóbb hamisítványnak bizonyult, hatására Hitler márciusra hozta előre a Rajna-vidék remilitarizálását, ám mielőtt áldását adta volna a „téli hadműveletre”, a hírszerzéssel fel akarta méretni a brit kormány várható reakcióját. Az Abwehr pedig, a külügyminisztérium legnagyobb bosszúságára, hajszálpontosan fel tudta becsülni London válaszát. Míg a londoni követség attaséi – akiket az Admiralitásra hívtak, ahol megmutatták nekik a flotta mobilizálásának terveit – kurtán csak annyit sürgönyöztek Berlinbe: „A helyzet súlyos. Háború 50/50″, addig Canaris megnyugtatta Hitlert, hogy London a kisujját se fogja mozdítani. Forrásai – akik között mostanra akadt valaki, aki a londoni politikai hírszerzés legfelsőbb köreivel is nagyon közeli kapcsolatban állt – egyértelművé tették, hogy London nem ellenezné Hitler lépését. Amikor Nagy-Britannia és Franciaország képtelen volt hatásos választ adni a nemzetközi békeszerződés ilyen kirívó megszegésére, illetve a locarnói egyezmény felrúgására, Canaris, aki jóslatát beigazoltnak tekintette, később emlékeztetőt fogalmazott meg a kiküldött attasék részére, hogy a nemzetközi feszültség óráiban is „őrizzék meg a hidegvérüket”… Geyr von Schweppenburg londoni katonai attasé, aki a légierőtől és a flottától delegált kollégáival egyetemben aláírta azt a szerencsétlen sürgönyt, nem nyelte le szó nélkül a békát. Ő, aki minden komolyabb együttműködést elutasított az Abwehrrel és Birkner tengernagy ügyosztályával, konok önelégültséggel jegyezte meg: „Én Londonban is úriember maradok.” Canaris ugyan kiélvezhette a belső és külső ellenségek felett aratott diadal ritka perceit, annak azonban nem sokáig örülhetett, hogy a szűk látókörű Von Schweppenburg a posztján maradt. Nagy-Britannia egyre inkább a lekenyerezés politikáját választotta, és a néhány hónappal korábban aláírt angol-német haditengerészeti egyezmény köré egyfajta együttműködés kezdett szerveződni, amellyel London gyakorlatilag zöld utat adott a német újrafegyverkezésnek.

Mindeközben, 1936 forró júliusában egy olyan eseményre is sor került, amely lehetővé tette Canaris számára, hogy kamatoztassa valódi tehetségét: Spanyolországban a köztársaságpárti rendőrök meggyilkoltak egy konzervatív politikust, Calvo Sotelót. Napokon belül kirobbant a spanyol polgárháború, és Canaris számára új lehetőség adódott.

6. Spanyolország

Otthagytam, hogy emlékezetébe vésse, ahogyan magam is emlékezetembe véstem, azon szavakat, amelyeket a nemesen komor szobában váltottunk; abban a spanyol palotában, amely arányaiban éppoly fenséges volt, mint azon a fenséges földön minden. […j Belélegeztem azt, ami mindig is Európa megváltása volt-a spanyol keresztes hadjárat légkörét.

HILAIRE BELLOC{113}

1936 októberében a salamancai püspöki palota falai között kurta parancsszavak és a mészkőnek pendülő sarkantyúk visszhangzottak. Ide, a spanyol építészet e remekébe zsúfolták be a fegyveres felkelés valamennyi szükséges kellékét: hadianyagot, katonákat és lovakat, továbbá a modern hadviseléshez nélkülözhetetlen telefonokat és távírókat, amelyek mind egyetlen embert, Spanyolország új „megmentőjét”, Francisco Franco tábornokot szolgálták.

Miután a királypárti ellenzék vezetője, Calvo Sotelo elleni merénylet lángra lobbantotta a rég előkészített gyújtózsinórt, a hadsereget alig néhány napon belül felszólították a köztársasági kormány elleni felkelésre. Amíg a hadsereg sikeresen harcolt Navarrában, Aragóniában és Galíciában, a katonai zendülés komoly késedelmet szenvedett Madridban és Barcelonában. Ugyanakkor a marokkói hadtest irányítása Tetuánban biztosan Franco tábornok kezében volt. Franco ekkor Salamancában tartózkodott, ahol egy latin-amerikait, bizonyos Juan Guillermót várt ebédre. Az iratai szerint Juan Guillermo argentin állampolgár volt. Szerencsére a Stuttgartból induló és nagy magasságban repülő gépnek nem kellett megállnia Franciaországban, hogy megtankoljon. A minden felesleges súlytól megfosztott belső teret benzineskannákkal zsúfolták tele, amelyek között kialakítottak egy ülőhelyet Señor Guillermo számára – aki természetesen nem volt más, mint Wilhelm Canaris.

Két hónappal korábban Franco Tetuánban felkért két németet – Johannes Bernhardt üzletembert és Adolf Langenheimet, a marokkói náci párt vezetőjét –, hogy segítsenek neki légihidat építeni Tetuán és a spanyolországi Sevilla között. Franco csapatainak nem voltak hajóik és más szállítóeszközeik, amelyekkel átjuthattak volna a Gibraltári-szoroson. A spanyol légierő a kormány mellett kötelezte el magát, míg a haditengerészet-javarészt kommunista – matrózai lemészárolták a tiszteket. A Marokkóban rekedt Franco mindent megadott volna azért, hogy a szoros túlsó oldalára szállíthassa csapatait. Amikor Saenz de Buruga ezredes megkérdezte Francót: „Mit fogunk tenni, ha nem tudjuk átjuttatni az afrikai hadtestet?” A tábornok a rá jellemző módon így válaszolt: „Mindent megteszünk, ami csak lehetséges és szükséges, de meg nem adjuk magunkat.”{114}

A „minden lehetséges” körébe Mussolini megkeresése is belefért, a Duce azonban, miután megkapta Franco üzenetét, vastag, kék ceruzával egyetlen szót firkantott a sürgönyre: „Nem!”

Franciaország, a spanyol kormány fegyverszállítója lévén, még kevésbé hajlott a segítségnyújtásra. London a semlegesség morális bástyájába vonult vissza, és a fejlemények alakulását figyelte. Kezdetben Berlin sem tűnt kevésbé közömbösnek. Amikor Bernhardt és Langenheim, zsebükben Franco Hitlernek címzett levelével, egy Lufthansa-géppel a német fővárosba érkeztek, meglehetősen hűvös fogadtatásban részesültek. A Ribbentrop előtti külügyminisztériumban az elővigyázatosság és a diszkréció lehetett volna a német diplomaták mottója. Herr Dieckhoff, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője megjegyezte: „Mindennél fontosabb, hogy a német vezetés és párt a lehető legszigorúbb tartózkodással viszonyuljon az ügyek jelenlegi állásához. A lázadóknak nyújtott segítség rövid úton kitudódna, […] ami kereskedőhajóinkra és hadiflottánkra nézve súlyos következményekkel járna.”

Dieckhoff a titkos légi szállításokat „kivitelezhetetlen és a legkevésbé sem reális” alternatívának tartotta, majd hozzátette: „Megfontolandó, hogy esetleg megállapodást kössünk Franco képviselőivel arra az esetre, ha megszereznék a hatalmat; ám ha ez be is következik, a német hatóságoknak akkor is távol kell tartaniuk magukat az egész incidenstől.” Von Neurath német külügyminiszter, amikor takaros kézírásával ellenjegyezte az emlékeztetőt, mindehhez a maga részéről csak annyit tett hozzá: „Pontosan.”

A két német azonban nem hagyta lerázni magát, és elment a párt főhadiszállására. Böhle körzetvezető bemutatta őket Rudolf Hessnek, aki három párt-tisztségviselő társaságában Bayreuthba küldte őket, ahol Hitler éppen Wagner Gyűrű-sorozatának díszelőadását tekintette meg. Langenheimnek és Bernhardtnak ki kellett várnia a Wilhelm Furtwängler vezényletével bemutatott „Valkűr” hősi eposzának végét, csak ez után járulhattak a Führer elé, hogy kézbesítsék Franco levelét. Hitler szívélyesen fogadta a futárokat, majd a késői óra ellenére azonnal összehívta – a szintén az Operában tartózkodó – Göringet, Blomberget és Canarist, hogy megvitassák Franco segélykérő levelének ügyét.

Göring és Blomberg egyaránt kétkedett egy esetleges intervenció sikerében, habár Göring később azt állította: azonnal meglátta a remek lehetőséget arra, hogy a légierő gyakorlatozhasson.{115} Göring, aki a Nyugattal ápolt kapcsolatokat mindenkor szem előtt tartotta, valójában semmiképpen sem akarta megkockáztatni Franciaország és Nagy-Britannia megharagítását. Egyedül Canaris kelt azonnal a terv védelmébe. Spanyolszakértőként mindenkinél jobban ismerte az elmúlt hetek fejleményeit, hírszerzői útján pedig arról is értesült, hogy Sztálin elérkezettnek látta az időt egy kommunista kormány hatalomra juttatására. Amennyiben Sztálin sikert arat, érvelt Canaris, Délnyugat-Európára a Kreml teszi rá a kezét. Franciaország, ahol a populista kormányzat máris komoly előretörést könyvelhet el, hamarosan követni fogja a példáját, és akkor a kommunisták magát Németországot fogják fenyegetni.

Canaris csendben, de kitartóan szorgalmazta tovább a katonai beavatkozást. Habár Göring túl bizonytalannak tartotta a katonai felkelést ahhoz, hogy támogatást kapjon, az elhárítás főnöke, miután felvázolta a stratégiai távlatokat, az érvelését Franco kivételes személyiségére építette fel. 1935 folyamán Madridban alaposan megismerkedhetett Francóval; többször találkozott vele és a hadügyminisztérium tagjaival, hogy megvitassa a spanyolországi német fegyvereladásokat. Ő is szigorú önmegtartóztatásban él, akárcsak Hitler, jelentette ki Canaris. A Führerhez hasonlóan Franco sem dohányzott, nem ivott alkoholt, és lehetőség szerint kerülte az intim érintkezést a nőkkel. Canaris felidézte, mit mondott Franco a tisztjeinek Marokkóban: „Nem akarok sem nőket, sem tivornyákat.” Franco ráadásul tehetséges, higgadt és sziklaszilárd hadvezérnek bizonyult: 33 évesen Napóleon óta ő volt Európa legfiatalabb tábornoka. Spanyolország „megmentőjének” tetszetős portréja felrajzolása közben Canaris természetesen nem időzött el Franco független és kiszámíthatatlan természeténél, a „külföldi rendszerek” felett érzett megvetésénél vagy azon meggyőződésénél, hogy Spanyolország minden más európai állam felett állt.

Canaris érveinek meggyőző ereje idővel megtette a magáét. Miután Hitlerben személyes szimpátiát ébresztett a tábornok iránt, arra is rátért, milyen anyagi előnyökkel járhatna Franco megsegítése. Amint azt Canaris halkan megjegyezte, a fegyverszállítások által nem „elhanyagolható” mennyiségű külföldi valutára tehettek szert. Zaharoff, Juan March és Ullmann kebelbarátja ezen a téren mozgott igazán otthonosan. Pontosan tudta, hogyan lehetne fegyvereket csempészni az Ibériai-félszigetre. Canaris hálózata Európa valamennyi nagyvárosába, így Londonba is elért, márpedig ott arról értesült, hogy bizonyos fontos érdekcsoportok Franco pénzügyi támogatására készülnek. E támogatás révén a spanyolok bőkezűen megfizethették a német segítség és fegyverek árát. Végtére is Spanyolország természeti erőforrásokban gazdag, és a győzelem esetén aligha lesz szűkmarkú.

Canaris ezután egy született bűvész könnyedségével húzott további kártyákat elő az ingujjából. Fennállt a veszély, hogy ha Németország nem támogatja Francót, Mussolini végül a nacionalisták oldalára áll, és így Olaszország Németország támogatása nélkül is ki tudja terjeszteni befolyását a Földközi-tenger medencéjének egészére.

A gördülékeny és megalapozott érvelés bizonyosan nagy hatást gyakorolt a provinciális politikusi és hadvezéri elmékre, főként hogy azzal a meggyőző erővel adták elő, amely csak a legtapasztaltabb hírszerző főnökök sajátja. Akik azzal érvelnek, hogy a hírszerzés és az elhárítás nem befolyásolhatja számottevően a katonai döntéseket és eseményeket,{116} nyilvánvalóan nem számolnak a döntéshozók merevségének és a kémfőnökök rugalmasságának kölcsönhatásaival. Canaris, amikor kiszámított pontossággal felvázolta a perspektívákat, tökéletes példáját nyújtotta annak, milyen döntő befolyást gyakorolhat egy jól informált és felkészült hírszerző. Mire hajnali négy órakor berekesztették a tárgyalást, Göring és Blomberg egyaránt belement abba, hogy aznap találkozzék a spanyol küldöttséggel és Canarisszal, aki arról is meggyőzte Hitlert, hogy a felkelés sikere teljes mértékben a Francónak nyújtott segítségtől függ. Hitler döntése kézzelfogható módon megváltoztathatta Spanyolország jövőjét.

Canaris szempontjából a Spanyolországnak nyújtott segítség egyet jelentett azzal, hogy ő került a német-spanyol kapcsolatrendszer középpontjába, márpedig ennek a fejleménynek 1940-re messzire nyúló hatásai lettek. Ha meg akarta oldani az itt felmerült problémákat, Hitlernek meg kellett bíznia Canaris értesüléseiben és Francóval kialakított kapcsolatában. Mindez lehetővé tette, hogy Canaris megszilárdítsa helyzetét Hitlernél, és ugyanakkor Franco bizalmát is elnyerje. Csak hab a tortán, hogy mindeközben kapcsolatba kerülhetett a brit hírszerzéssel is, amelynek ügynöki hálózata érthető módon a Földközi-tenger medencéjének teljes nyugati térségét felölelte.

Göring, Blomberg és Canaris ezután gyorsan megegyezett arról, hogy támogatja a nacionalistákat. A hadsereg, várható módon, kevésbé lelkesedett az elgondolásért. Beck vezérkari főnök bármilyen közvetlen beavatkozás ötletét elvetette, míg Von Fritsch vezérezredes kétségkívül valamennyi keményvonalas porosz tábornok szkepticizmusát fejezte ki, amikor felcsíptette monokliját, hogy Spanyolország térképén a közlekedési hálózatot tanulmányozza, majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét: „Sajátságos. […] Micsoda különös ország, mintha nem is lennének vasutak.”{117}

Miközben a vezérkari tisztek homlokráncolva vizsgálták térképeiket és az európai vasúti menetrendeket, az Abwehr akcióba lendült. Canaris felébresztette Csipkerózsika-álmából régi ügynöki hálózatát, hogy durva becslést kapjon a köztársaságpártiak készleteiről és katonai erejéről, azután megalakultak a segítségnyújtási program alapjait megteremtető fedőcégek. Bernhardt a frissen létrejött Hisma (Spanyol-Marokkói Szállítási Vállalat) igazgatója lett, míg Göring a Rowakot (Nyersanyagokat és Késztermékeket Felvásároló Vállalat) segített megalapítani. Egyre több új cég bukkant fel, amelyek a Sofindus (Sociedad Financiera Industrial Ltd.) névre keresztelt konszernbe tömörültek. Ezek a vállalatok pedig nem csupán német tőkére épültek – Londonban is bőséggel akadtak olyanok, akik célszerűnek látták Francóba fektetni a pénzüket. A nyitottabb szemléletű brit kereskedelmi bankok készen álltak rá, hogy pénzalapjaikat Canaris régi barátja, Augusto Miranda rendelkezésére bocsássák, aki Franco londoni fegyverügynöke lett, és természetesen alaposan kihasználta Canaris másik régi kapcsolatát: Zaharoffot és a Vickers-birodalmat. A Vickers már régóta fente a fogát Spanyolországra, és mindig is az ország jobbratolódása volt az érdeke. Bármilyen elánnal hirdette a brit kormány a be nem avatkozás nemes politikáját, a Vickers minden szempontból pozitív fejleményként értékelte Franco színre lépését. Sir Charles Craven a Vickers-Armstrongtól már 1934. március 14-én így írt kereskedelmi partnerének, Mr. Spearnek, az Egyesült Államokban működő Electric Boat Company képviselőjének: „Elhiheti nekem, minden lehetősége megvan annak, hogy a spanyol kormány jóváhagyja bizonyos hadihajók építését. […] Természetesen Spanyolországban manapság nagyon is borús a helyzet, de én őszintén remélem, hogy semmit sem tesznek majd a jelenleg is zajló jobbratolódás ellen, mivel úgy tűnik, a mostani kormány kimondottan szimpatizálna a Sociedaddal, és beindítaná a szerény haditengerészeti programot, amelyre oly égetően szüksége van.”{118}

Csakugyan: Franco első repülőgépe, amelynek segítségével a Gibraltári-szoros felett eljuthatott a tetuáni afrikai hadtesthez, Londonból érkezett.{119} Manapság is vita tárgya, hogy vajon e gép nélkül megvalósulhattak volna-e a tábornok tervei.

A Brit Munkáspárt szimpatizált a köztársaságpártiakkal, és Clement Attlee sztrájkokkal is fenyegetőzött arra az esetre, ha London a legkisebb együttérzést mutatja a felkelők irányában, ám London üzleti körei felkészültek arra, hogy profitáljanak Spanyolország gyengeségéből és fegyveréhségéből.{120} Az sem meglepő, hogy Franco Németország felé fennálló adósságait éppen Londonban egyenlítették ki.{121} A spanyol arisztokrácia befolyásos barátokkal rendelkezett a Cityben, és a Juan Marchhoz hasonló figurák korántsem mentek ritkaságszámba.

A spanyolországi szállítások beindulását húsz Junkers-52-es és hat Heinkel-51-es vadászgép és a hozzájuk való muníció és tartalék alkatrész küldése jelezte. Ezt követően a német fegyveres erők spanyolországi képviseletére a hadsereg egyik rokonszenvező tisztjét, Walther Warlimont ezredest (fedőneve „Waltersdof”) nevezték ki. Canaris személyesen Francónak címzett levelét Bernhardt és Langenheim vitte Spanyolországba; ebben az elhárítás főnöke azonnal tárgyi segítségnyújtást ígért, emellett arra is célzott, hogy Németország repülőgépekkel támogatja a tábornok légihíd kiépítésére irányuló erőfeszítéseit.{122}

Ugyanakkor abban a tudatban, hogy Mussolini nem habozik majd felkapaszkodni a fedélzetre, amint hírét veszi a német közbeavatkozásnak, Canaris felvette a kapcsolatot olasz kollégájával, Roattával. A Mancini fedőnéven futó Roatta hamarosan a spanyolországi olasz egységek parancsnoka lett, Warlimont pedig útnak indult Tetuánba, hogy Francóval tárgyaljon a segítségnyújtás feltételeiről. Nyár végére német és olasz repülőgépek Franco marokkói erőinek több mint 15 ezer katonáját szállították át a kontinensre. Az afrikai hadtestet fegyelmezett, brutális és kemény harcosok, a nacionalisták legütőképesebb csapatai alkották, így az átszállított csapatok alapvetően megváltoztatták a félsziget hatalmi viszonyait.

Mire Canaris megérkezett Salamancába, mindenkin eluralkodott a derűlátás, és a felkelők következő hónapra tervezett Madrid elleni offenzívájáról folytak a beszélgetések. Madrid külső kerületeit máris elfoglalták, elesett Toledo, bekerítették Oviedót. Ebédnél Franco, Luis Orgaz tábornok, a katonai kiképzés parancsnoka és Franco fivére, Nicolas a háború mielőbbi befejezéséről beszélt. Az optimista hangulatot egyedül az mérgezte meg, hogy Esquividánál a Franco lovasságára súlyos csapást mérő orosz tábornok, Pavlov parancsnoksága alatt nemrégiben szovjet tankok bukkantak fel. A német kémfőnök előzékenyen meghallgatott mindenkit, de ő maga, amíg kettesben nem maradt Francóval, beérte néhány semmitmondó megjegyzéssel. Ezután ugyanazzal a fölényes hozzáértéssel, amellyel Hitlert is meggyőzte a spanyolországi beavatkozás szükségességéről, Francót is rávette, hogy feltétlenül a németekre kell támaszkodnia. Érveit az Abwehr egyik hatásos jelentésével támasztotta alá, amely részletesen leírta, mit szándékoznak tenni a franciák és a szovjetek a spanyol konfliktus megoldására.

Canaris a katonáknál olyannyira célravezető higgadt, megalapozott érveléssel Franco tudtára adta kémei értesüléseit. Mindenhonnan nyugtalanító hírek érkeztek. A tábornok talán azt hitte, hogy minden a tervei szerint halad, ám a Szovjetunió, a Komintern, Franciaország és Nagy-Britannia egyaránt aktivizálta magát, és a becslések szerint nemzetközi brigádok keretei között 50 ezer önkéntes indult útnak.

Ráadásul az önmagában is jelentős személyi állományt a Franciaországból és a Szovjetunióból kitartóan érkező tankok, repülőgépek, gépfegyverek és lőszer is kiegészítették. Franco eleinte közönyös kétkedéssel meredt a németre, Canaris azonban alaposan felkészült az előadásra. Nyolc olyan orosz teherhajót is meg tudott nevezni, amely az elmúlt hónapokban hadianyaggal megrakva haladt át a Dardanellákon, sőt a hajók rakományát tételesen is ismertette. A Kurák nemrégiben érkezett Barcelonába negyven teherautóval, tizenkét páncélkocsival, hat tüzérségi löveggel, négy repülőgéppel, 700 tonna lőszerrel és 1500 tonna élelmiszerrel. Egy másik hajó, a Komszomol további nyolc harckocsit, 2000 tonna muníciót és 100 tonna orvosi felszerelést szállított. A nemzetközi baloldali mozgalomnak sikerült megvalósítania a határokon átnyúló együttműködést, és új tényezőként jelent meg a képletben – ráadásul olyan tényezőként, amely alapvetően megváltoztatta a helyzetet. Amint azt egy Franco oldalán a nemzetközi brigádok ellen harcoló angol is megjegyezte, ezek az emberek „szinte érzéketlenek voltak a halálra és a kimerültségre”.{123}

Canaris természetesen elég jól ismerte Franco jellemét ahhoz, hogy tudja: a külföldi beavatkozás Spanyolország belügyeibe még nagyobb elszántságot szül. Franco azonnal megvonta a mérleget: „A nemzetközi zsoldosok megpróbálják Spanyolországba kényszeríteni az idegen eszméket és Moszkva uralmát.” Elfogadta, hogy új haderőt kell szembeállítania ezzel a törekvéssel, ezt pedig csakis Németország és esetleg Olaszország biztosíthatja. Canaris ugyanakkor felismerte, hogy Franco vonakodna egy ennyire súlyos függőség felvállalásától, ezért külön kihangsúlyozta, hogy Hitler támogatása semmilyen kihatást sem gyakorol Spanyolország önállóságára. Miután ezt egyértelművé tette, Canaris azt is nyomatékosan tudatta, hogy a németek a háborúban csak alapvetően új megközelítést várnak el. Berlin a módszeres előretörés helyett Madrid azonnali elfoglalását várta, ami lehetővé tette, hogy Berlin, Róma és Lisszabon elismerje az új nemzeti kormányt, ezáltal pedig Hitler is lendületesebb segítségnyújtási programot kezdhessen.

Franco a várható módon reagált: „Nem irthatom ki a másik oldalt, nem pusztíthatok el városokat, mezőgazdaságot, ipari létesítményeket és termelőüzemeket. […] Ha kapkodnék, rossz spanyol lennék. Ha kapkodnék, nem nevezhetném magam hazafinak. Úgy viselkednék, mint egy idegen.”

A tábornok büszkén felvetett fejjel folytatta: „Adjon nekem légierőt, adjon tüzérséget, adjon harckocsikat és lőszert, […] és én nagyon hálás leszek. De semmiképp se várjon tőlem kapkodást. Ne kényszerítsen arra, hogy a győzelemért mindent feláldozzak, hiszen ehhez sok spanyolt meg kellene ölnöm, […] a kormányom kevésbé biztos alapokon állna. […] Városról városra, faluról falura, egyik vasútvonalról a másikra akarom elfoglalni Spanyolországot. Semmi sem vehet rá arra, hogy változtassak az eredeti ütemterven; így talán kisebb lesz a dicsőség, de a végén nagyobb lesz a békesség.”{124}

A mérhetetlen magabiztosságot a szinte misztikus nemzeti öntudattal ötvöző, bravúros előadás mély benyomást tett Canarisra, aki, mint a színlelt hűség és a cinikus szövetségek világában tevékenykedő hírszerző tisztek, sosem szűnt meg csodálni a nyílt őszinteséget és a nemes érzelmeket, amelyekkel Franco hirdette eszméit. A Franco odaadó római katolicizmusától elválaszthatatlan megingathatatlan hit, amely sok más angol politikushoz és íróhoz hasonlóan Hilaire Bellocot is lenyűgözte, olyan képet festett Canaris előtt a lelkes diktátorról, mint akit áthat az Isten és Spanyolország iránt érzett kötelességtudat – amelynek láttán a Harmadik Birodalom pogány lakájai csakugyan alacsonyabb rendűnek tűntek. Mindebből következően a Berlin és Franco között óhatatlanul fellépő vitákat rendre Canaris simította el – ahol tehette, a spanyolok javára. Canaris saját keresztényi erkölcseinek is jobban megfelelt, hogy Franco fokozatosan foglalta el az országot, és nem a felperzselt föld taktikáját folytatta. Emiatt a későbbiekben elszörnyedve figyelte a kommunisták által elszenvedett könyörtelen megtorlásokat, és figyelmeztette Francót, hogy a rögtönítélő bíróságok és tömeges kivégzések aligha férnek meg a keresztény etikával – mégis, amikor Franco már az egész országot vérbe fojtotta, Canaris akkor sem volt hajlandó egy kalap alá venni őt Himmlerrel vagy Heydrichhel, noha az események sötét árnyékot vetettek hosszan tartó barátságukra.{125}

Ennek egyik oka az lehetett, hogy Franco ugyan könyörtelenül fellépett politikai ellenségeivel szemben – akik szerinte nem voltak méltók a kegyelemre –, de sosem tette magáévá a náci Németország fajelméleteit. Canaris és a Caudillo egyik későbbi, dokumentált beszélgetésében a német figyelmeztette a spanyol vezért a totalitarizmus veszélyeire: „Ha jól értettem, Spanyolország király nélküli királyság lesz, ön pedig korona nélküli király – jegyezte meg. – Vajon ez a fajta diktatúra nem rejt magában olyan kockázatokat, mint amilyeneket mi Németországban már megtapasztaltunk?” – utalt árnyaltan a német faji törvényekre. Franco válaszként átadta Canarisnak a hetente megjelenő Noticiero de Espana egy példányát, és arra kérte, hogy olvasson fel belőle egy cikket, amely a zsidókkal szembeni toleranciára és az antiszemitizmus elvetésére szólított fel. Amint azt Franco életrajzírója, Brian Crozier megjegyzi: az a tény, miszerint Franco a fasizmus vértezetét öltötte magára, „nem jelenti, hogy hagyta volna befolyásolni a viselkedését a nácik által, még kevésbé azt, hogy magáévá tette volna azok zsidóellenes elméleteit”.{126}

Madrid ugyan még hosszú hónapokig nem esett el, de ez nem gátolta meg Berlint abban, hogy néhány héttel később hivatalosan is elismerje a nacionalista kormányt.

Canaris hamarosan nyélbe ütött egy egyezményt, amely a német bombázó- és vadászgéprajok mielőbbi bevetését célozta. Kifejtette Francónak, hogy a Kondor-légió néven ismertté vált német légi különítmény Hugo Sperrle tábornok parancsnoksága alatt fog állni, és a katonai ügyvivőt, Wilhelm Faupel altábornagyot (Hitler I. világháborús csapattestparancsnokát) az új kormány mellé delegálják, mihelyt Madrid elesik. A német ajánlat az alábbi feltételeket tartalmazta:

1. A spanyolországi német alakulatokat német parancsnok alá helyezik, aki a német légi haderők ügyeit illetően kizárólagos tanácsadói hatáskörrel dolgozik Franco tábornok mellett. Színleg fenntartják a spanyol irányítás látszatát.

2. Valamennyi Spanyolországban tartózkodó egység ehhez a német légi különítményhez csatlakozik.

3. A német légi támaszpontokat megfelelően, szükség esetén gyalogsági erősítéssel védik.

4. A szárazföldi és légi hadmozdulatok – különös tekintettel azon kikötők mielőbbi megszállására, amelyeket Moszkva csapatai megerősítésében felhasználhatna – szabályosabb, tevékenyebb és összehangoltabb mederben folynak.

Ezek a feltételek – nem utolsósorban azért, mert a legtöbb magas rangú német tiszt kevés tapintatot tanúsított a spanyolokkal való kapcsolattartásban – tág teret engedtek Canaris tárgyalóképességének. Franco és német tanácsadói között nemegyszer vezetett heves szóváltáshoz, hogy a porosz tisztek képtelenek voltak elfogadni azt a bűnös hanyagságot, ahogyan a spanyolok a fegyverzetüket karbantartották. Canaris, mint mindig, mindkét fél álláspontját megértette, és elejét vette a vitának, mielőtt az eszkalálódott volna.

Amikor pedig ez lehetetlennek bizonyult, sosem kritizálta Francót, csupán mindent megtett az érintett német tiszt eltávolíttatásáért. E törekvés jegyében szabadította meg Francót a poroszosan pedáns Faupel tábornoktól, hogy annak helyébe a karrierdiplomatát és régi barátját, Eberhard von Stohrert ültesse. Amikor pedig a Kondor-légió parancsnoka, Sperrle ment Franco idegeire, Canaris egyetlen jelentése is elég volt ahhoz, hogy mást nevezzenek ki a helyére.{127}

E diplomáciai tevékenységgel párhuzamosan Canaris gyakorlatiasabb módokat is talált Franco ügyének előmozdítására. Ha hihetünk az Abwehr IIIF ügyosztálya vezetőjének, Richard Protzénak, Canaris, amikor Göring felvetése nyomán igyekezett rávenni a fegyverkereskedőket, hogy ellenségeinek gyatrább minőségű termékeket szállítsanak, régi, jól bevált módszert elevenített fel. Utasított egy német-holland fegyverkereskedőt, Josef Veltjenst, hogy minden olyan leselejtezett I. világháborús fegyvert vásároljon fel, amelyeket a versailles-i szerződést követően éppen Canaris segítségével sikerült külföldön eladni. A puskák, karabélyok, lőszerek és gránátok tömegével kerültek elő Csehszlovákiában és a Balkánon. A fegyvereket ezután a német gyártók vették kezelésbe: leráspolyozták az ütőszegeket, tönkretették a lőszereket, csökkentették a kézigránátok töltetét, vagy késleltetés nélküli gyújtókat szereltek be. A készleteket ezután szétosztották Lengyelország, Finnország, Csehszlovákia és Hollandia fegyverkereskedői között, akik aranyért adták azokat tovább a köztársaságpárti hadseregnek. Ez a kétes tisztességű, ám közkeletű szabotázs már csak azért is Canaris ínyére lehetett, mert áldozatai kivétel nélkül a köztársaságiak soraiból kerültek ki.

Néhány hónap elteltével Canaris kezében a csekély formális hatalom mellett tekintélyes mértékű, szokás szerint ezúttal is hatékonyabbnak bizonyuló informális befolyás összpontosult. Németország és Spanyolország ügyében nem születhetett olyan döntés, amire ne adta volna az áldását, ráadásul befolyása nem csupán e két országra korlátozódott. Canaris, aki ekkoriban aktívan részt vett az olasz segítségnyújtási tervek koordinálásában, még Mussolinit is meggyőzte arról, hogy írjon a római német nagykövetnek, és azt kérje tőle, hogy a spanyolországi olasz részvételt illető megbeszélések során a német kémelhárítás főnökének ne csupán megfigyelői, hanem tárgyalói státusa legyen. E fejleménynek köszönhetően a Németország és Olaszország közötti együttműködés egy csapásra szorosabbá vált.

A két ország együttműködését a Spanyolországnak nyújtott segítség üllőjén kellett megedzeni. Mindeddig Canaris – már csak Roatta iránti megbecsülése és Itália iránti rokonszenve miatt is – óvakodott túllépni a hírszerzői munka keretein, és túlságosan tevékeny részt vállalni az olaszokkal kapcsolatos politikai törekvésekben, jóllehet az Abwehr 1935-ben, London közvetítésével, fegyverekkel is támogatta az abesszíniai felkelőket.{128} (Canaris mindig tartott attól, hogy Olaszország egyoldalú akciója olyan veszedelmes példát teremtene Németország számára, amelyet a nácik egy napon óhatatlanul követnének.) Spanyolország azonban, szemben Abesszíniával, lakmuszpróba volt a bolsevizmust fő ellenségnek tartók számára, márpedig a spanyolországi szovjet intervenció léptéke drámai módon figyelmeztetett Moszkva céljaira és képességeire.

A Berlin és Róma közötti diplomáciai kapcsolatok rohamos ütemben javultak. Roattának többé nem kellett megkérnie osztrák kollégáját, Lanousent, hogy kémleljen át az Alpok felett, és mérje fel a német haderőket. Novemberben aláírták az „acélpaktumot”, amelynek titkos záradéka Olaszország földközi-tengeri és Németország kelet-európai céljainak előmozdítását szolgálta – ezzel pedig Németország és Olaszország sorsa látszólag elválaszthatatlanul összekapcsolódott egymással. Amint Olaszország egyre mélyebbre merült a konfliktusba, úgy szűkült önálló diplomáciájának mozgástere. Franciaország és Nagy-Britannia kezdte elszigetelni az olaszokat, így Rómát Berlin kitárt karjaiba taszította.

A spanyolországi intervenció, miként végső soron a kommunizmus térnyerésének megállítása, megpecsételte az olasz-német szövetséget. Mire Canaris 1936. december 6-án leült tárgyalni Ciano olasz külügyminiszterrel, gyakorlatilag készen állt egy „jövőre vonatkozó módszeres és hatékony program”. Amíg Németország a Kondor-légiót küldte, addig Mussolini jól felszerelt fasiszta milíciákat indított útnak, hogy azok működjenek együtt a spanyol hadsereggel. 1937 elejére ez az erő már egy 50 ezer gyalogosból álló hadosztályt tett ki, bár a kezdeti sikerek után a guadalajarai fronton a nemzetközi brigádok látványosan visszaszorították az olaszokat. Miután az ütközetben részt vevő nemzetközi brigádok egyike német zsidókból és kommunistákból állt, a nyugati liberális sajtónak volt min csámcsognia az olasz intervenció kapcsán.

Az olaszokból még a nacionalista katonák is gúnyt űztek. Ebben a kényes helyzetben Canaris mindennemű olaszokra vonatkozó kritikát megtiltott tisztjei körében, és gyakran utazott Spanyolországba, hogy elsimítsa a nézeteltéréseket, sőt barátkozásra buzdítsa a Kondor-légió rangidős tisztjeit és az olaszokat, noha azok gyakorlatilag alig voltak beszélő viszonyban egymással.

Egészét tekintve a német jelenlét nem váltott ki ilyen ellenérzéseket. Ezzel egyidejűleg – bár Spanyolországban rengeteg alkalom nyílt a német haditechnika éles tesztelésére – a német katonákat szigorú titoktartásra eskették fel. Ekkoriban még az is előfordulhatott, hogy azokat a tiszteket, akik beszéltek családtagjaiknak küldetésükről, letartóztatták, és hazaárulás vádjával halálra ítélték. Később, amikor a háborús helyzet kedvezőbb lett, Franco puhatolózva felvetette Canarisnak, hogy esetleg kivonhatnák a Kondor-légiót. Hitler és Franco között sosem létezett titkos katonai szövetség, jóllehet 1939 áprilisában Canarist megbízták a feladattal, hogy próbálja rábeszélni Francót az antikomintern paktumhoz való csatlakozásra. Mindazonáltal, noha ötmilliárd márkát érő katonai segítségben részesült – amit a németek Spanyolországnak szánt „feltétel nélküli ajándéknak” neveztek –, Franco sosem lett Hitler bábja, politikáját pedig mindig is a feltétlen engedelmesség diplomatikus megtagadása jellemezte, ahogy a maga módján Canaris is ezt a politikát szolgálta.

Ahogyan azt 1937. április 19-én kelt dekrétumában, amikor hivatalos mozgalommá tette a fasiszta pártot, maga Franco megfogalmazta: „Ama történelmi korszak elindítójaként, amelyben Spanyolország beteljesíti a sorsát […] a Caudillo teljhatalmat gyakorol. […] A Caudillo Istennek és a Történelemnek tartozik felelősséggel.”{129}

Így tehát, bár kitartott az antikomintern paktum mellett, Franco Franciaországgal is kacérkodott, és egy francia-német háború esetére semlegességet ígért Párizsnak, ha az cserébe beszünteti a köztársaságiak támogatását. Amint a spanyol nagykövetet a német külügyminisztériumba hívatták, hogy adjon magyarázatot a demarsra, Von Weiszäcker megjegyezte: „Amikor a spanyol politika kiszámíthatóságára utalt, megjegyeztem, hogy bennünket akkor is meglepett az a sietség, amellyel Spanyolország 1938 szeptemberének kritikus napjaiban semlegességet ígért Franciaországnak.”{130} Canaris a későbbiekben részletesen tájékoztatta Francót az európai helyzetről, és meggyőződéssel vallotta, hogy Spanyolországnak ki kell maradnia a küszöbön álló európai háborúból. Akárhogy lesz is, Berlin, amikor minden hadianyagot Európa középső térségébe csoportosít át, visszafogja majd a német szállításokat.

Miközben az európai helyzet egyre válságosabbá vált, a spanyolországi konfliktus mindinkább elveszítette polgárháborús jellegét, és a térség a külföldi hatalmi érdekek összeütközésének színtere lett. Ezek után, ahogy az várható volt, a Szovjetunió és Németország hírszerzőfőnökei személyesen is részt vettek az összecsapásban. Amíg az argentin Guillermo köntösébe bújt Canaris a félszigeten dolgozó ügynökök között ingázott, az orosz kémfőnök, Jan Karlovics Berszin Gorjev ezredesnek, a madridi szovjet nagykövetség katonai attaséjának adta ki magát.{131}

Az Abwehr Algecirasban, Wilhelm Leissner korvettkapitány (fedőneve Gustav Lenz ezredes) irányításával egy állomást is létrehozott a szovjet ügynökök és tevékenységük nyomon követésére. A csapat rövid úton elkezdte felfedni a kommunista ügynököket, főként azokat, akik a Londonból és Hollandiából Spanyolországba fegyvereket szállító szovjet cégekkel kapcsolatban álltak. Hágában a szovjet fegyverkereskedők befolyásos hálózatára akadtak, amelyet Walther Krivitszkij tábornok vezetett. A spanyol polgárháború Európa-szerte egyedülálló és példa nélküli esélyt teremtett az ügynökök beépülésére, a Szovjetunió pedig kapott a lehetőségen. Az Abwehr kirendeltségei a Gestapóval szorosan együttműködve, könyörtelen szigorúsággal kezdték felgöngyölíteni az ellenséges hálózatokat – ugyanakkor Canaris elveszítette Eberhard Funkot, az egyik legjobb ügynökét, aki mindig hasznos értesüléseket szállított a köztársasági erőkről.

Canaris viszont, hosszú távú tervei szempontjából sajnálatos módon, nem tudta elcsípni a Komintern egyik ügynökét, aki a Times tudósítójaként csatlakozott Franco tábornok erőihez: Kim Philbyt, aki a II. világháború idején fontos szerepet játszott abban, hogy Canaris képtelen legyen kiharcolni az angol-német kiegyezést. Pedig Krivitszkij, Canaris hollandiai ellenlábasa kis híján azonosította Philbyt, amikor Amerikába szöktetése után elárulta a külügynek, hogy Moszkva kezében van „egy angol, akit újságíróként küldtek Spanyolországba”.

Philby – ekkor már beszervezett, rejtjelkulccsal is rendelkező szovjet ügynökként – Spanyolországban kapcsolatba került az Abwehrrel, és látta, mennyire befolyásos szervezet. Rövid úton felmérte, hogy a német támogatásnak és az angolszász tőkének köszönhetően Franco meg fogja nyerni a háborút. Annak érdekében, hogy kommunista gazdáit információval lássa el, Philby mindent elkövetett, hogy megkedveltesse magát a Franco főhadiszállására küldött német tisztekkel.

A spanyolországi német tisztek egyike, Ulrich von der Osten (fedőneve Don Julio){132} gyakran találkozott Philbyvel, aki oly módon is megpróbált a német kegyeibe férkőzni, hogy bemutatta neki angol szeretőjét, Bunny Doble-t. Philby később azt állította, hogy Von der Osten messze fontosabb volt nála, és a német rendszeresen meghívta őt az „Abwehr főhadiszállására” – ami arcpirongató túlzás, hiszen a burgosi Convento de las Esclavas, ahol Philby járt, egyszerű logisztikai lerakat volt. A viszonylag fiatal Von der Osten csak érintőleges kapcsolatban állt az Abwehrrel, mégis lehetővé tette Philby számára, hogy az a német hírszerzés szakértőjének pózában tetszelegjen, sőt a gyanútlan Von der Ostent egyenesen magas rangú Abwehr-tisztté léptesse elő. Mindez pedig döntő fontosságúnak bizonyult Philby brit hírszerzésnél nemsokára felívelő karrierjében.

E spanyolországi ismeretségeknek köszönhetően Philbyt a háború idején alkalmasnak találták a – szovjetek által „Európa legveszélyesebb emberének” tartott – Canarisszal kapcsolatos értesülések kiértékelésére. Ha a tengernagy sejtette volna, milyen hatékonysággal szabotálja Philby a későbbi terveit, kétségkívül mindent elkövetett volna a Times tudósítójának előkerítéséért. Egyes közvetett bizonyítékok alapján feltételezhetjük, hogy az Abwehr ugyan gyanakodott, de természetesen nem léphetett fel könnyen az akkori világ legbefolyásosabb napilapját képviselő újságíró ellen. Mindazonáltal az „újságíró” Philbyt Spanyolországban tett első utazása során Córdobában letartóztatták, és épp csak sikerült lenyelnie a különlegesen kezelt rizspapírból készült rejtjelkulcsot.{133}

Az Abwehr láthatta volna az aktát a letartóztatásról, sőt éppenséggel ki is kényszeríthette volna az akciót, hiszen a Gestapóval karöltve idegenrendészeti tanácsokkal is ellátta a spanyolokat. Mindazonáltal ekkoriban az Anglia és Németország közötti háború távolinak tűnt, míg a Szovjetunióval folytatott harc egyre inkább kezdett kikristályosodni. Az Abwehr és a brit hírszerzés ügynökei együttműködtek egymással, kicserélték a szovjet hálózatokkal kapcsolatos értesüléseiket. Németországban és Angliában ekkortájt a legtöbben teljes értetlenséggel fogadták volna, ha valaki London és Moszkva későbbi szövetségét jövendöli.

Ám amíg 1939-ben, alig néhány héttel a II. világháború kitörése előtt lezárult a spanyol polgárháború, az európai diplomáciai erőfeszítések hangsúlya is változott. Miközben Hitler közép-európai ambícióinak beteljesítése felé kezdett fordulni, Spanyolország szerepe egyre inkább a nemzetközi feszültség fenntartásában merült ki. Amint azt Hitler az 1937. november 5-én tartott katonai konferencián megfogalmazta: „Franco teljes győzelme nemkívánatos a német érdekek szempontjából; nekünk inkább a háború folytatódása áll érdekünkben.”{134}

Canaris nem táplált illúziókat: pontosan tudta, hogy a német politika célja a köztársaságiak legyőzése és Franco német függőségének fenntartása. Amíg a háború folyt, elvonhatta a figyelmet arról, amit Hitler a Szudéta-vidéken művelt. Ugyanakkor Hitler számítása szerint ahogy Mussolinit egyre komolyabban sikerül bevonni a félsziget ügyeibe, Olaszország annál kevésbé tudja majd Németország Ausztriával kapcsolatos terveit ellenezni.

Amint Európa egén sötét fellegek gyülekeztek, Canaris spanyolországi útjai, amelyek elvonták figyelmét az egyre súlyosbodó közép-európai válság eseményeiről, egyre inkább menedékül szolgáltak számára. Canaris egyfajta „szüntelen örömforrást” látott Spanyolországban. Szerette Spanyolországot – nem csupán látnivalói vagy tájai miatt; magáévá tette légkörét, karakterét. Tisztjei is megjegyezték, mennyire fellelkesült, valahányszor az Ibériai-félszigeten járt. A kátyús spanyol utak, a fejletlen, sőt sok helyen szinte feudális viszonyok nem is eshettek volna a modern Németország kényelmétől távolabb, és mégis: makulátlan spanyoltudásának, kevéssé németes megjelenésének és kivételes értelmének köszönhetően Canarist bárki a rongyos hegységek, ablak nélküli templomok és vályogból épült falvak közt magát otthon érző spanyolnak nézhette volna.

Spanyolország ha el is mélyítette az európai ideológiai konfliktus törésvonalait, egyszersmind tudatosította Canarisban, mennyire erősen vonzzák őt a nem német kultúra értékei. A hosszú hónapokban, amíg a kis félreeső fogadókban lakott, déli ételeket ízlelt, és a magasztos katedrálisok szinte áthatolhatatlan sötétjébe fúrta a tekintetét, talán maga is eltűnődött a helyzet iróniáján, hogy bármennyire befogadja is a spanyolság értékeit, éppen német volta miatt gyakorolhat a félsziget sorsára befolyást. S miközben a német állam hű szolgája és a német hazafi a döntő megmérettetés előtt állt, a diplomáciai és katonai tevékenység fókusza mind távolabb került Spanyolország poros síkságaitól, és közeledett a keleti Alpok hófödte csúcsai felé.

7. Elesett végvárak

A náci rendszer győzelme esetén a háború messze nagyobb, felfoghatatlan léptékű katasztrófát okoz Németország és az egész emberiség számára.

CANARIS, IDÉZI LAHOUSEN, TITKOS JELENTÉSEK A BRIT HÍRSZERZÉSNEK, 1946{135}

Miközben Németország és a Szovjetunió egyre elkeseredettebben vívta a hírszerzők háborúját Spanyolországban, a szovjet és német ügynökök Európa más részein is összemérhették tudásukat és vakmerőségüket. A német hadsereg és a szovjet katonai vezetés közötti kapcsolat óhatatlanul is tovább romlott.

Alig tíz évnek kellett csak eltelnie, hogy a szívélyes kooperációt a kölcsönös gyanakvás váltsa fel, amelyet Hitler tovább erősített, amikor felmondta az 1926-ban kötött titkos katonai kiképzési egyezményt, majd felgöngyölítette a korábbi vezérkari főnök, Von Seeckt által gondosan kiépített együttműködési hálózatot.{136} A világ két legnagyobb hadserege ezzel élesen elkülönült, és szemben álló táborokba vonult. Mindezek ellenére Hitler egyik rögeszméje maradt, hogy serege sosem hagyott fel a weimari köztársaság idején Von Seeckt sugallatára megszületett gyakorlattal: az orosz haderőkkel való titkos összhang fenntartásával. Hitlert nem hagyta nyugodni, hogy a két hadsereg megőrizte az egymás iránt táplált rokonszenvet, ami egy napon saját diktatúrája ellen fordíthatja őket.

Ian Colvin szemléletes példájával: „Tegyük fel, hogy a német és szovjet tábornokok titokban továbbra is találkoztak egymással, és felpanaszolták: »Mi, katonák még megértenénk egymást – ez a két politikai rendszer, a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus fordítja egymás ellen a népeinket.«”{137}

Az 1926-os katonai kiképzési egyezményt német részről Von Seeckt tábornok írta alá,{138} míg az oroszoktól a kiváló tiszt, Tuhacsevszkij marsall – aki még a cár seregében kapott kiképzést, és egymaga megtestesíthette volna az orosz katonai tradíciókat – jegyezte ellen a megállapodást. V. György 1936 februárjában tartott temetésén Tuhacsevszkij képviselte hazáját. Az Abwehr hírét vette, hogy londoni tartózkodása során titokban találkozott a fehéroroszok megbízottjával, Miller tábornokkal, majd amikor hazafelé, Moszkvába utazott, Berlinben fehérorosz emigránsokkal is beszélt. Érdekes módon a marsallnak ugyan vissza kellett volna térnie Londonba, VI. György koronázási ünnepségére, de ehelyett egy titkos volgai állomáshelyre vezényelték.

Canaris minden ilyen eseményt szorgalmasan feljegyzett. Az év folyamán fokozatosan kapcsolatban került az európai szovjetellenes kémelhárítás valamennyi vezetőjével, és felmelegítette az osztrák-magyar haditengerészet tisztjeivel az I. világháború idején Pulában kiépített régi kapcsolatokat is. Egykori munkatársai a „császári és királyi” Ausztria adriai haditengerészeti támaszpontjairól immár a magyar titkosszolgálatokat erősítették; Canarist legfőképp egy fiatal magyar tiszt, bizonyos Szentpétery bűvölte el. Szentpétery és magyar kollégái nagyon is tudatába voltak annak, mi folyik tőlük keletre.{139} Budapest Moszkvára függesztette figyelő tekintetét, és idővel Canaris is az itteni jelentésekre hagyatkozott. Szentpéteryt pedig olyannyira megkedvelte, hogy a fényképét az íróasztalára is kitette.{140} Ezzel párhuzamosan a német hírszerzés a balti államokkal és Japánnal is kapcsolatot létesített – az utóbbit maga Ribbentrop is szorgalmazta, aki Japánt minél szorosabban a Szovjetunió elleni antikomintern paktumhoz akarta kötni.

A spanyolországi események idején Canaris egy időre szem elől tévesztette Tuhacsevszkijt, ám 1937 júniusának első felében a TASSZ-tól hírét vette, hogy a tábornokot és hét másik társát hazaárulás vádjában bűnösnek találták és agyonlőtték. Ezzel vette kezdetét a szovjet főparancsnokság véres megtisztítása. Összesen több mint 35 ezer tisztet, a tábornoki kar kilencven százalékát végezték ki.

Canarisnak ekkor alighanem eszébe jutott, hogy egy évvel korábban Heydrich kölcsönkérte tőle az Abwehr kézírásszakértőjét, aki bárhová alá tudta hamisítani Tuhacsevszkij kézjegyét. Ezzel egy időben Heydrich a lejárt német-szovjet katonai kiképzési egyezmény másolatát is kikérte, Canaris azonban nem ismerte fel az összefüggést, ezért az Abwehr tisztjeinek kellett rámutatniuk arra, hogy Heydrich szervezte meg az egészet. A hamisított aláírások segítségével Heydrich képzeletbeli levelezést kreált Tuhacsevszkij és a német tisztek között. A kompromittáló dokumentumokat abban a biztos tudatban bízták a cseh titkosszolgálatra, hogy azok eljutnak Benes cseh elnökhöz, rajta keresztül pedig Moszkvába, Sztálinhoz.

Heydrich egy a szovjeteknek és az SD-nek egyaránt dolgozó, Párizsban élő emigráns orosz, a kettős ügynök Szkoblin tábornok útján szoros munkakapcsolatot tartott fenn a szovjet titkosszolgálat több tagjával. Heydrich Hitler parancsára gyártott hamis dokumentumokat. Mint azt később kifejtette Canarisnak, a Führer találta ki, hogy tizedeljék meg a szovjet hadsereg vezetését. Ráadásul Hitler és Heydrich egyaránt hitte, hogy a hamis iratokban lapul az igazság magva is – a szovjet főparancsnokság talán nagyon szoros kapcsolatban áll a német tábornokokkal. Amikor Canaris a vérfürdőben való érintettsége miatt összeütközésbe került Heydrichhel, döbbenten tapasztalta Heydrich cinikus közömbösségét. „Mi az ördögnek kellett belekeverednie egy ilyen akcióba?” – akarta tudni.

Canaris nem sejtette, hogy Heydrich a maga módszereivel csak kismértékben járult hozzá a tisztogatáshoz, ugyanis Sztálin mindenképpen elszánta magát tábornokai megölésére. Az a tény azonban, hogy Heydrich az orosz tisztek békeidőben történő módszeres lemészárlásához ürügyként felhasználható iratokat hamisított, mindenképpen azt mutatja, hogy Canaris protezsáltja többé már nem tartozott azon német tisztek közé, akiket még kötött a porosz erkölcsi kódex. A munkatársak, akik látták Canarist a Heydrichhel folytatott találkozó után, „mély lelki megrázkódtatáson” átment személynek írták le.{141} Az incidens többé-kevésbé meggyőzte arról, milyen morális mélységekbe taszíthatja hazáját annak jelenlegi vezetése.

Amint azt Richard Protze, Canaris munkatársa megjegyezte: „Canaris ekkor kezdett elfordulni Hitlertől.”{142} Emellett ekkortájt foszlott szerte Canaris Heydrichhel kapcsolatos utolsó illúziója is. Egykori protezsáltja, majd támogatója olyan szörnyeteggé vált, aki felett elvesztette befolyását. Ennek okán a „mester”, jóllehet a személyes kapcsolatok szintjén továbbra is készséges és szívélyes maradt, félelmetes eszköztárának minden fortélyát bevetette, hogy kifogja a szelet egykori „tanítványa” vitorlájából, és gátat vessen Heydrich sötét üzelmeinek.

A Tuhacsevszkij-eset után az SD egyre sűrűbben tévedt az Abwehr felségterületére. Az Abwehr jogai minden téren csorbultak. Heydrich eleinte biztosan úgy gondolta, hogy ha Canarist juttatja az elhárítás élére, akkor kevesebbet kell aggódnia az Abwehr miatt; bizonyára meg fogják érteni egymást. Csakhogy a Tuhacsevszkij-eset sikerének lázában Heydrich még német tisztek ellen is vizsgálatot indított. Március 22-én letartóztatta Ernst Niekischt – aki segített kialkudni az 1926-os szerződés feltételeit az oroszokkal –, majd további tizenkilenc németet, köztük Canaris egyik tisztjét is lefogták.

Heydrich ezzel átlépte a határt, és nemsokára rá kellett ébrednie, hogy az Abwehr harc nélkül nem fogja megadni magát. A tárgyaláson a bírák között ült a tengernagy is. Amikor a meghallgatás véget ért, és a Gestapo sehogyan sem tudta bizonyítani tisztje bűnösségét, Canaris előlépett, tüntetőleg megrázta a vádlott tanújának kezét, és fennhangon arra kérte, hogy az ő irodájának nyújtsa be költségigényét.{143} A már-már kérkedő kiállás ráébresztette az Abwehr tisztjeit, hogy főnökük kiáll az övéiért, és nem kell mindenben meghajolniuk az SD előtt. Az SD és az Abwehr közötti feszültség egyre tapinthatóbbá vált. Aki már dolgozott bármekkora hivatali apparátusban, pontosan tudja, mennyi fortély áll rendelkezésre, ha valaki késleltetni kívánja vetélytársai kéréseinek teljesülését. Az Abwehr a továbbiakban is teljes együttműködést ígért az SD-nek, ám ezek az ígéretek egyre távolabb kerültek a valóságtól. A fejlemények persze nem kerülték el Heydrich figyelmét, aki figyelmeztette tisztjeit, hogy ne dőljenek be a „nyájas kisembernek”. Canaris, sziszegte Heydrich, „ravasz vén róka”.

Heydrich ugyanekkor más fronton is támadást indított a tábornoki kar ellen. Bizonyítékokat hamisított, hogy elpusztítsa Von Fritsch főparancsnokot, és botrányt szított, amelybe Blomberg hadügyminiszter is belebukott. Blomberg egy kétes hírű nőt vett feleségül, és a menyegzőn a Harmadik Birodalom számos prominens tagja – köztük Hitler és Göring is – részt vett ugyan, ám a hadügyminisztert ez sem óvta meg a skandalum következményeitől, miután valaki „kiszivárogtatta” a sajtónak, hogy felesége egykor prostituáltként dolgozott. Az eleinte a porosz tiszti kaszt merev hagyományaival való szakítás dicső példájaként ünnepelt frigy (von Blomberg arája igazi petit-bourgeois-nak tűnt) hamarosan botránykővé vált.

A főparancsnok esetében Heydrichnek egy Schmidt nevű férfit sikerült rákényszerítenie arra, hogy Fritsch szeretőjének vallja magát. Schmidt valóban homoszexuális kapcsolatot tartott fent egy bizonyos Frisch kapitánnyal, Canaris pedig kieszközölte Protzénál, hogy készítsen fényképet erről a tisztről, mielőtt az SS eltüntetné. Bár a vád végül nem állt meg, Frischt és Schmidtet egyaránt meggyilkolta az SD, Fritsch tábornokot pedig sosem helyezték vissza hivatalába. A botrányok elsősorban a vezérkar meggyengítését célozták, ami szigorúbb politikai felügyeletet tett lehetővé. A vezérkar mozgásterét tovább korlátozták, amikor 1938. február 4-én létrehozták a Hitler személyes irányítása alatt álló új német főparancsnokságot, az OKW-t – a háborúban aztán a hadsereg kettős vezetésének végzetes következményei lettek.

Richard Protze meggyőződése szerint ezek az események megmérgezték Canaris és Hitler kapcsolatát.{144} 1938 nyarán Hitler egy Gross Born-i katonai felvonuláson már így beszélt: „Én sem fogok visszariadni attól, hogy akár tízezernyi tisztet is elpusztítsak, ha azok ellenszegülnek az akaratomnak.” Az orosz tisztogatásokra tett egyértelmű utalás nem kerülte el a jelenlévők figyelmét, miközben Hitler máris továbbment: „Mit számít ez egy 80 milliós nemzetnek? Nem hírszerzőket akarok. Brutális férfiakat akarok.”

A tábornokok elleni intrikák és a moszkvai tisztogatások túlságosan is hatásosan illusztrálták Canaris előtt, mennyire meggyengült a tradicionális német tisztikar a náci rendőrállam modern világában. A tisztek többé nem tekinthették magukat a német politika királyválasztóinak; fokozatosan, de könyörtelenül a mezsgyére szorították őket. Amikor a Horchersben elődjével, Patziggal ebédelt – aki akkor tért vissza a koronázási szemléről, Spitheadből, ahol a Gräf Spee zsebcirkálón parancsnokolt –, Canaris nem csupán az angliai fejleményeket hozta fel, de méltatlankodva sorolta el Himmler és Heydrich bűneit is.

Patzig, akit nemsokára a haditengerészeti személyi állomány törzsfőnökének neveztek ki, szintén megosztotta az észrevételeit Canarisszal: „Nem vezetheti tovább az Abwehrt. Adja be a lemondását. Gondoskodni fogok róla, hogy egy fontos posztra küldjék.” A leköszönés végső eszközével nem sokkal később Ludwig Beck tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke is élt, ez az út pedig mindig nyitva állt Canaris számára. Canaris azonban nem volt Beck. Bármennyire ragaszkodott is a német tisztikar erkölcséhez és értékrendjéhez, nem tartozott a keményvonalas poroszok közé. Gyakorlatias felfogású elhárítóként teljes magabiztossággal mozgott az intrika világában, ám sokakkal együtt, akik a hírszerzésnek és a kémelhárításnak szentelik az életüket, ő is kétségbeesetten vágyott az önigazolásra: olyan nemes célra, amely ellenpontozta az alkalmazott módszereket.

Canaris mostanra meggyőződéssel vallotta, hogy Patzig ajánlata bármennyire csábító lehet, rá fontos küldetés vár. Mostantól nemcsak az Abwehrnek az SD gátlástalan törtetesével szembeni önállósága megőrzéséért küzdött, és az elhárítást olyan eszközzé akarta kovácsolni, amely a nevéhez híven elháríthatta azt a háborút, amelybe Heydrich, Himmler és Hitler módszerei óhatatlanul taszították hazáját, és amely katasztrofális következményekkel járhatott mind Németország, mind egész Európa számára. „Nem mondhatok le – közölte Patziggal –, mert utánam Heydrich jönne.”

Mostantól, mintha egyszeriben megvilágosodott volna, Canaris azt tekintette elsődleges feladatának, hogy Hitler belső ellenzéke legyen. A sors a diktatúra megfigyelésének és túlkapásai mérséklésének funkcionáriusává tette (ekkor kezdett naplót vezetni). Ugyanakkor fenn kellett tartania egy olyan szervezetet, ami demonstrálta: létezik egy tisztességes Németország, amely képes a gengszterállamtól függetlenül cselekedni. Szervezetét áthatotta az európai civilizációk erkölcsisége – parányi, de hatékony trójai faló lehetett a bűnözők fellegvárában, a tisztesség és becsület jelzőtüze a morális széthullás egyre sötétedő éjszakájában.

Canaris ekkor kezdte el „nyílt parancsokra” és „titkos direktívákra” osztani a tiszttársainak adott utasításokat.{145} A nyílt parancsok egyértelműen jelezték az Abwehr és Heydrich SD-je között húzott éles választóvonalat. Jellemzőik közé tartozott:

1. A politikai tevékenységekbe történő be nem avatkozás jegyében az Abwehr katonai feladatokra korlátozása.

2. Az SD és a Gestapo által alkalmazott valamennyi módszer határozott elvetése.

A „titkos direktívák”, amelyeket a háború végén Lahousen ezredes hozott nyilvánosságra, azt célozták, hogy bármi áron megakadályozzák a háborút:

1. Egy titkos szervezet létrehozása az Abwehr II-n belül azzal a céllal, hogy a náciellenes erők helyzetét megszilárdítsa, és azokat minden, a jövőben elképzelhető illegális, rendszerellenes cselekményre felkészítse.

2. A fanatikus nácik és az SD kémeinek módszeres eltávolítása az Abwehr kötelékéből.

3. A Gestapo, az SD, az NSDAP és a külügyminisztérium által fenyegetett személyek védelme.

4. Az Abwehr II (szabotázsközpont) tevékenységének korlátozása – a lázas tevékenység látszatának fenntartása mellett.

Amikor a háború már elkerülhetetlenné vált, ezekhez az utasításokhoz az SD kijátszásának részletezett módszerei – és a szigorú elv, miszerint „egyetlen olyan parancsot sem szabad végrehajtani, amely emberrablásra, merényletre vagy mérgezésre irányul” – járultak.{146}

Amint az már az első „titkos direktívából” kiderül, Canaris a legnagyobb csendben olyan embereket gyűjtött maga köré, akik képesek lehettek Hitler tervei teljesülésének meggátolására. Mindeközben arról is gondoskodott, hogy nézeteit a fontosabb nyugati forrásokkal, köztük Londonnal is ismertesse diszkréten. A News Chronicle londoni tudósítója, Ian Colvin ekkoriban nyerhetett először „betekintést önálló diplomáciájába”.{147} Ekkortájt keletkezett az a Juan Marchnak tulajdonított levél is, amely egy madridi barátnak íródott:

„Hitler rendszere semmi jót nem tartogat a jövőre nézve. Basil Zaharoff, aki ismeri az ő Németországát, és megpróbált boldogulni a nemzetiszocialista söpredékkel, egyetért velem. S ami ennél is fontosabb, Canaris ugyanígy gondolja: nem kedveli új urait, és nem is bízik bennük. Jelen pillanatban ő a mi legjobb szövetségesünk Európában. […] Zaharoffot elborzasztja a lehetőség, hogy Németország újabb világháborút indíthat el.

Canaris nem az, aminek látszik. Megtanulta a leckét, és már csak azért ragaszkodik hírszerzői hatalmához, hogy megismerje Hitler terveit, és hátráltassa azokat, amíg másokat nem segíthet hatalomra.”{148}

Ahogy egyik munkatársa utóbb megírta, Canaris úgy érezte:…..muszáj a helyén maradnia, mert az többet számít, mint a Hitlerről vagy a Harmadik Birodalomról alkotott véleménye. Úgy érezte, kötelessége fenntartania a befolyásos Abwehrt, annak ezernyi ügynökével, az ellenőrzése alatt álló egész világot beszövő hálójával és hatalmas anyagi erőforrásaival együtt. Azt akarta, hogy mindezt az emberi jogok, a nemzetközi törvények és erkölcs magasabb rendű eszméjével azonosítsák.”{149}

Az 1937. november 5-én tartott titkos kis konferencia révén Canaris arról is meggyőződött, hogy Hitler elszánta magát a háborúra, ezért maga köré kezdte csoportosítani a „titkos direktívák” szellemében a „háború elhárításán” dolgozókat. Maga Canaris nem vett részt a konferencián. Nem volt jelen más, csak a három haderőnem vezérkari főnöke, Hitler hadügyminisztere, külügyminisztere és adjutánsa, Hossbach ezredes, akinek a találkozón készült jegyzőkönyvét a nürnbergi tárgyaláson bizonyítékként használták fel.{150}

Németország – közölte némiképp meglepődött hallgatóságával Hitler – „semmit sem nyerhet az elhúzódó békével”. Németországnak „Lebensraumra” van szüksége, és fegyverzetbeli elsőbbsége csupán 1943-ig tart ki. Ausztriát és Csehországot „villámgyorsan” a birodalomba integrálhatják. Amint azt Göring néhány nappal később az 1937 novemberében Berlinben tartózkodó William Bullit amerikai követ előtt nyilvánvalóvá tette, Németország semmitől sem tartott annyira, mint hogy Bécs, Budapest és Prága szövetséget köt a Habsburg Monarchia visszaállítására.{151} Egy ilyen fejlemény azonnali háborúra szolgáltatott volna okot.

Ám ha Canaris és sok német nagyon is tisztán kezdte látni, milyen irányba tart Hitler, London nem jutott el ugyanerre a következtetésre. A Lordok Házának elnöke, Lord Halifax ekkoriban Berlinben tartózkodott, és látszólag Löwenstein herceg meghívásának tett eleget, amikor megtekintett egy vadászkiállítást. Chamberlain a meghívás elfogadására buzdította Halifaxot, hogy találkozhasson Hitlerrel és Göringgel. A látogatás, mint nővéreinek megírta, egybecsengett „az Európa megbékítésére hozott nagyszabású terveivel”{152}.

Chamberlainre nagy hatással volt az 1931-es gazdasági összeomlás, és leginkább azért aggódott, hogy a kiterjedt újrafegyverkezési program miatt óhatatlanul és meredeken emelkedő költségek megállíthatják a gazdasági fejlődést, amelyet öt év előrelátó pénzügyi politikájával alapozott meg. Ráadásul ő Franciaországot sem tartotta megbízható szövetségesnek – végtere is a Rajna-vidék német remilitarizálása leginkább a franciákat érintette, mégis éppen ők nem adták jelét annak, hogy közbe kívánnának lépni.

A német vezetés taktikusan szelídebb hangot ütött meg, és biztosította a szerényen visszahúzódó, ám méltányos főrangot, hogy Németország a békés határrevízió híve. Halifax így azzal a meggyőződéssel tért vissza Londonba, hogy „a németek nem terveznek kockázatos játszmát”{153}. Halifax a kabinet tudtára adta, hogy a németeket túlságosan is leköti saját hazájuk építése, így semmi ok az izgalomra. „Mindazonáltal – tette hozzá – arra számítok, hogy közép-európai követeléseiket majd kitartóan erőltetik, de nem oly módon – vonta le a konklúziót emelkedett hangon –, hogy az mások intervenciójára okot, netán alkalmat szolgáltasson.”{154}

Itt érdemes rámutatni, hogy Halifax kollégái közül senki, még Eden sem kifogásolta ezt a Hitlerrel való békés megegyezés lehetőségét sugalló, sőt azt kívánatos fejleménynek tartó elemzést. Még a külügyminisztériumban sem akadt senki – dacára a Vansittart és Wigram személye körül később szövődött legendáknak –, aki a konzervatív kormány politikájával szembeszegült volna, amikor az olyan egyezségre próbált jutni, amely eltántoríthatta Hitlert a háborútól. Abban a dokumentumban, amelyet 1937-ben Sir Orme Sargent állított össze a kabinet részére, a külügy magas rangú tisztviselője többek között megjegyezte: „Az alapvető elképzelés szerint az egykori szövetséges hatalmaknak természetesen ki kell egyezniük Németországgal, hogy egy baráti és kölcsönös engedményeken alapuló megállapodással eloszlassák az aggodalmakat, és elejét vegyék Németország újabb önhatalmú lépésének. Európa számára ez az egyetlen konstruktív lehetőség.”{155}

Ám ha a brit kormánykörökben nem is akadt senki, aki felmérte volna Hitler Ausztria-politikájának várható következményeit, Berlinben Beck tábornok, a vezérkari főnök nagyon is felkavarónak találta Ausztria megszállásának gondolatát. Ahogy minden intelligens német stratéga, ő is tudta: mint mindig, Ausztria elfoglalása ezúttal is csupán előjátéka a német betörésnek Közép- és Délkelet-Európába. Az offenzíva egyet jelentett a balkáni fronttal, a németek délkeleti irányú terjeszkedésével, idegen fajok asszimilációjával, a Habsburg Monarchia utódállamainak behódolásával, végső soron pedig az erőteljes külföldi érdekek csorbulásával.

A kollégái megjegyezték, hogy Canaris Beckkel való találkozása után egyre több időt töltött Oster ezredessel. Az OKW létrejöttével Canaris immár közvetlenül tartozott annak vezetője, Wilhelm Keitel tábornok, a meglehetősen nehézkes württembergi tiszt alá, aki „jó” házasságot kötött Blomberg leányával. Keitel és Canaris soha nem jött ki egymással. A nürnbergi tárgyaláson Keitel – akárcsak Jodl – beismerte szövetséges kihallgatóinak, hogy „mindig is voltak gondjai Canarisszal”{156}.

Csakhogy Canaris, bármennyire elkötelezte is magát a rendszer aláásása mellett, ekkoriban még nem volt olyan helyzetben, hogy bármit is tehetett volna Ausztria küszöbön álló megszállása ellen. Jodl naplójának 1938. február 12-i bejegyzése szerint még egy fortélyos tervet is kovácsolt, hogy hamis, ám hihetőnek tűnő szóbeszédet terjesszen, s ezzel elterelje a figyelmet Németország valódi céljairól. Ha az Abwehr feje akart maradni, Canarisnak nem volt más választása, mint a kétkulacsos politika folytatása: egyidejűleg támogatni és lehetőség szerint hátráltatni Hitlert. Miközben az Abwehr fejeként minden szakértelmét latba vetette Németország közép-európai hegemóniájának megalapozása érdekében, az admirális továbbra is elkötelezetten feltárt minden olyan lehetőséget, amellyel megakadályozhatott egy európai háborút. Mindebbe belefért Hitler abbéli törekvésének maximális akadályozása is, hogy megerősítse a párt befolyását a hadseregben, és a liberális demokráciákat is a Hitlerrel szembeni ellenállásra biztatta.

Február elején Hitlert leginkább az aggasztotta, hogy mit szól a világ közvéleménye, ha mozgósítja az osztrák határon felsorakozott német egységeket. A hadgyakorlattal kapcsolatos szóbeszéd nem tévesztette meg az osztrák kancellárt, Schuschnigget, aki március 9-ére váratlanul népszavazást írt ki. Amint azt Jodl is lejegyezte naplójába: ettől a népszavazástól várták a monarchia pártján állók megerősödését. Hitler, akit megrémített ez a lehetőség, életbe léptetve az osztrák trónörökös után elnevezett Otto-hadműveletet, elrendelte Ausztria a népszavazás napján történő elfoglalását. A németek, akiket az osztrákok kitörő örömmel és virágesővel fogadtak, vértelen győzelmet arattak, amelyet ráadásul London sem ítélt el. A metternichgassei brit nagykövetséget már-már illetlen sietséggel alakították át főkonzulátussá.{157}

Canaris az elsők között érkezett Bécsbe, ahol különleges osztagot alakított, hogy az osztrák irattárakból minden őt érintő dokumentumot megszerezzen. A ZL néven ismert osztag még az SD megérkezése előtt rátette a kezét azokra az iratokra, amelyek akár csak megemlítették Canaris nevét. A tengernagy nyilvánvalóan aggódott amiatt, hogy az osztrák iratok a Londonnal és a fegyverkereskedő körökkel tartott kapcsolatairól árulkodnának.{158} Canaris jól ismerte az osztrák hírszerzés főnökét, Lahousen ezredest. Lahousen és Canaris rendszeresen cseréltek információt elhárításaik közös célpontjáról: Prágáról. Lahousen szerény, szórakoztató és elbűvölő jellemével az osztrák tiszti kaszt jellemző képviselőjének számított. Amikor a tengernagy nekilátott, hogy az Abwehrbe olvassza az osztrák hírszerzés elemeit, állítólag mélyen Lahousen szemébe nézett, és azt kérte: „Igazi osztrákokat hozzon nekem. Nem akarok osztrák nácikat a szolgálatnál.”{159}

Egy hónappal az Anschluss után, 1938. április 21-én Hitler magához hívatta Keitelt, és megparancsolta neki, hogy dolgozza ki Csehszlovákia lerohanásának terveit. Az OKW második embereként Canarist is informálták, s mint Beck vezérkari főnököt, a hallottak őt is felkavarták. A háború kockázata egyre nagyobb lett, és Canaris attól tartott, hogy a Cseh Köztársaság elleni támadás kiterjedt európai háborúhoz vezet, amelyben Németország nem győzhet. Canarisnak ezúttal sem maradt más választása, mint tovább űzni a kettős politikát: miközben támogatta a prágai kormányt aláásó Szudéta-vidéki aktivistákat, lépéseket tett a válság megfékezésére is. Ezzel azonban nem csupán téteket helyezett el mindkét oldalon, hogy mérsékelje az esetleges veszteségeket, ahogyan sokan látják.{160} Tudatos lépéseket tett az Abwehr befolyásának megőrzése érdekében, hogy amikor az ellenállás azt követeli, ne kelljen kompromisszumokat kötnie, és szűk mozgástérrel beérnie.

Ewald von Kleist-Schmenzin, a konzervatív monarchisták vezetője és a junker porosz földbirtokos-hagyományok megtestesítője is a diktatúra belső ellenségei közé tartozott. Kleist jó kapcsolatokat ápolt Angliával; azoknak az angol újságíróknak, akikről gyanította, hogy kapcsolatban állnak a brit elhárítással, Canaris nevét is megemlítette.{161} Canaris elszánta magát, hogy megismeri a kívülállók számára Anglia korántsem egyértelmű álláspontját. Ribbentrop azt jelentette, hogy Anglia nem tiltakozna a Csehszlovákia elleni német akció ellen, Beck tábornok azonban nem hitt ebben. 1938 júliusában Kleist találkozott Colvinnal, és azt tudakolta, hogy szerinte Anglia harcolna-e. Azután lehalkította a hangját. „A tengernagy azt akarja, hogy valaki menjen Londonba, és derítse ki. Lenne a britek számára egy ajánlatunk és egy figyelmeztetésünk.”{162}

Hitler mindeközben adjutánsát, Wiedemann kapitányt küldte Lord Halifax megpuhítására. A merőben szokatlan küldetést Wiedemann szeretője – egy bécsi zsidó –, Stefanie Hohenlohe segített nyélbe ütni, aki Hitler és Lord Rothermere között is közvetített. Rothermere, amint az a Németországban nemrégiben publikált iratokból kiderül, el volt ragadtatva a nőtől, akit egészen annak haláláig pénzelt.{163} Hohenlohe hercegnő (aki a házasságán keresztül szerezte a címet) kapcsolata Rothermere-rel groteszk ellenpontja az angol-német közvetítők komoly erőfeszítéseinek, ugyanakkor élénken illusztrálja, hogy Berlin a London nácibarát köreivel ápolt jó kapcsolat fenntartásának érdekében az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodott.

A pikáns elképzelés, hogy Halifax komoly beszélgetést folytatott az atlétatermetű, ám döbbenetesen unintelligens, korábbi nehézsúlyú bokszoló Wiedemann-nal, az angol-német diplomáciai kapcsolatok történetének egyik legszínesebb epizódja. Annyi bizonyos, hogy egyik fél sem lett okosabb. Miközben Hitler elégedetten hallgatta Wiedemann némiképpen önelégült beszámolóját arról, hogy Halifax semmit sem óhajt annyira, mint látni Hitlert, amint a király oldalán végiglovagol a Mallen(!){164}, Beck ezt jegyezte le a naplójába: „Azt hiszem, végzetes hiba elhinni, hogy Nagy-Britannia nem viselhet hosszan tartó háborút. Nagy-Britannia háborús erőfeszítései mindig is hosszú távúak voltak, hiszen ereje éppen a birodalom kimeríthetetlen forrásaiban rejlik.”{165}

Beck továbbment: „Ha pedig harcol, nem annyira Csehszlovákia megsegítésére teszi, hanem azért, hogy legyőzze az új Németországot, amely felrúgja a békét, és fenyegetést jelent az államiság brit alappilléreire: a Törvényre, a Keresztényiségre és a Toleranciára.”{166}

Wiedemannt, akárcsak Hohenlohét és odaadó hódolóját, Rothermere-t, az Abwehr berkeiben nem vették komolyan. Wiedemann Canarisszal a Hohenlohe és Rothermere viszonyát övező ellenséges sajtóvisszhanggal kapcsolatban{167} folytatott pedáns levelezése híven illusztrálja az események naiv és lekicsinylő olvasatát. Ha Angliát meg kellett győzni a veszély valódi nagyságáról, a tengernagy csakis saját módszereit vethette latba. Miután Beck irodájában megbeszélést tartott Beckkel és Kleisttel, meg is született a terv.

„Ha enged Hitlernek – jegyezte meg Beck –, a brit kormány két legfontosabb itteni szövetségesét veszíti el, a vezérkart és a német népet.” A tábornok ezután az összeesküvők cinkos hangján hozzátette: „Ha határozott bizonyítékot szereznek Londontól, hogy a britek beavatkoznak, amennyiben lerohanjuk Csehszlovákiát, én véget vetek ennek a rezsimnek.”

Kleist feltette a kérdést, hogy mi számítana ilyen bizonyítéknak „mire Beck így felelt: „Nyílt kiállás, hogy a britek háború esetén Csehszlovákiát segítik majd.”{168} Akkor és ott döntés született arról, hogy Kleistet küldik Londonba, ahol az Canaris segítségével átadhatja az ajánlatot a brit politikai élet politikai irányvonalra befolyást gyakorló kulcsfontosságú szereplőinek.

Kleist személyét bölcsen választották meg. Hamisítatlan úriember volt, emellett Hitler tántoríthatatlan ellensége: makulátlan modorú, nemes tartású és „mélyen őszinte”{169} férfiú. Kleist Londonba juttatása önmagában is kihívást jelentett Canaris számára. Kleist minden lépését figyelte a Gestapo, ezért, legalábbis hivatalosan, a titkosrendőrség engedélye kellett ahhoz, hogy elhagyhassa az országot, Londonban ugyanakkor fennállt annak a veszélye, hogy német kémnek nézik. Kleist Colvinon keresztül bizalmasan értesítette a brit elhárítást, míg Canaris, aki hírszerzőként fittyet hányt az útlevélrendszer formaságaira, vadonatúj személyiséget kreált Kleist számára. A Tempelhof repülőtér körkörös árkádja alá érkezésekor Kleist már nem csupán egy volt az útlevelük lepecsételésére türelmesen várakozó német utasok közül, de olyan civil, akinek a kísérője egy német tábornok (az unokatestvére) volt, és aki az OKW egyik Mercedesével érkezett ide. Az autó, anélkül hogy kitérőt tett volna az útlevél- vagy vámvizsgálat helyszíne felé, egyenesen a kifutóra hajtott, a civil utast pedig maga a tábornok kísérte fel a gépre. A folyamatot senki sem zavarta meg kérdezősködéssel. A civil utas kényelmesen hátradőlt az ülésében, rokona, Von Kleist tábornok pedig visszaült a kocsijába, és elhajtatott a hadügyminisztérium felé.

Croydonban a britek már várták Kleistet; felültették egy Londonba tartó buszra, majd taxin a Park Lane Szállodába vitték, ahol Lord Lloyd a Claridges egyik különtermében várta vacsorával. Lloyd nem beszélt németül, Kleist nem beszélt angolul, ezért a két férfi franciául társalgott. Kleist jelezte Lloydnak, hogy Csehszlovákia megszállásának mozgósítási terve készen áll, majd utalt a tábornokok vonakodására, a nép körében eluralkodó félelmekre és a fegyveres erők készületlenségére. Ha a britek határozottan kiállnak Hitler ellen, a tábornokok hajlandók őt letartóztatni, és véget vetni a náci uralomnak. Minden terv készen áll erre. Beck korábban közölte, hogy szeptember 30. a béke legutolsó lehetséges napja. Onnantól az eseményeket tulajdon lendületük viszi tovább.

Később Kleist ugyanezeket a pontokat tekintette át Sir Robert Vansittart korábbi adminisztratív államtitkár, a kabinet akkori diplomáciai tanácsadója előtt. Kleist – „Van” beszámolója szerint – a junkerhagyományt testesítette meg, és Lengyelországot illetően nem hajlott kompromisszumra. Vansittart később kijelentette: „Az általam ismert németek közül csak Kleistben volt elég elszántság, hogy fellázadjon Hitler ellen. Csakhogy ő az egyezségért cserébe a lengyel korridort akarta.”{170} Ez a rögtönzöttnek tűnő megjegyzés bizonyos fokú kelletlenségre és talán bűntudatra utal. E beszámoló szerint Kleist – akit utóbb felakasztottak ezért az erőfeszítéséért – nem hagyott kétséget Vansittartban afelől, hogy a tábornokok komolyan gondolják a dolgot (fel is sorolt néhány olyan tisztet, akik részt vesznek az összeesküvésben), ám ez élesen ellentmond Kleist saját változatának, mi több, a háború után nyilvánosságra került brit hivatalos dokumentumoknak is, amelyek egyike sem tartalmaz Lengyelországra vonatkozó utalást.{171} „Van” vagy képmutatóan ravaszkodott, vagy Kleist támogatói bázisát akarta felmérni anélkül, hogy ezért cserébe bármit is adott volna.

„Van”-t átitatta az 1906-os Eyre Crowe-memorandum szelleme, miszerint Németország – aktuális vezetőitől és szándékaitól függetlenül, csupán méretei és csapásmérő képessége folytán – szüntelen fenyegetést jelent a brit érdekekre nézve, ezért szenvedélyesen kikelt a németekkel való megegyezés ellen. Ő, akit egy német diplomata egyenesen „németiszonnyal”{172} vádolt, utóbb prófétai szavakkal figyelmeztetett egy másik Londonban állomásozó németet, Theo Kordtot: „Ha szükséges, Nagy-Britannia követni fogja Sámson példáját, ledönti a Brit Birodalom oszlopait, és magával együtt Hitlert is a romok alá temeti.”{173} Ez a „szenvedélyes szembenállás” azzal, akit A. J. P. Taylor „az európai történelem visszatérő alakjának, a jó németnek” nevezett, sajnálatos módon a német ellenzék és a brit diplomatakörök későbbi tárgyalásainak is visszatérő motívuma lett. Amint azt Colvin fagyosan megjegyezte: „Számomra úgy tetszett, Lord Vansittart megjegyzéseinek vajmi kevés köze van a fő problémához.”

Egy dolog azonban biztos: Kleist a háborút ellenző prominens személyiségek sorolása közben Canarisról is említést tett. Ha Colvinnak beszélt róla, biztosan említette Londonban is, amikor Vansittart további részleteket követelt Hitler titkos ellenzékének felépítéséről és céljairól. Kleist tehát – abban a hitben, hogy a bizalmas beszélgetések bizalmasak is maradnak, és beszélgetőtársa nem Németországgal, hanem Hitlerrel és a nácikkal szemben táplál rossz érzéseket – végső soron egy Hitler elleni titkos összeesküvést adott ki. Kleist természetszerűleg feltételezte, hogy ő és Vansittart ugyanazon az oldalon állnak. Az idős úriember ezzel végzetes hibát követett el.

A társalgás másnap megismétlődött Chartwellben is, ahol Churchill ünnepélyes keretek között fogadta Kleistet. Formálisan ekkor vette kezdetét a Canarisszal való „tárgyalás”, amelyet Sir Stewart Menzies, a brit kémelhárítás vezetője szerint Churchill „kezdeményezett”. Kleist, akárcsak „Van”-ben, Churchillben sem hagyott kétséget afelől, hogy a tábornokok puccsra készülnek. (A tetszetős elmélet, miszerint Kleist nem tudta, hogy Halder, Beck utódja mit tervez ezzel kapcsolatban, nem állja meg a helyét.){174}

Kleist kérése, hogy a britek bocsássanak ki hivatalos támogató levelet, amelynek segítségével Beck megnyerhette a tábornokok támogatását, felrúgta a diplomácia minden szabályát. Ilyen fontos iratot egyetlen kormány sem adhatott ki valakinek, aki nem a hivatalos német kormányt képviselte. Halifax mégis azt kérte Churchilltől, hogy küldjék el a levelet, amelyet Kleist visszatérése után futár juttatott el Berlinbe, így az néhány nappal később Canaris íróasztalán feküdt.{175} Ha London nem is ébredt rá a cseh krízis közeli voltára, Churchill levele szerint bizonyos körök jól mérték fel a közeli jövő eseményeit:

„Kedves Uram!

Úgy tekintettem önt, mint olyasvalakit, aki kész Európa békéjének megőrzéséért, a brit, francia és német nép kölcsönös hasznát biztosító hosszan tartó barátság fenntartásáért kockázatot vállalni.

Bizonyos vagyok benne, hogy ha a német hadsereg vagy légierő erőszakkal átlépi a csehszlovák határt, az újabb világháborúhoz fog vezetni. Éppoly biztos vagyok abban, hogy Anglia együtt harcol Franciaországgal, mint 1914 júliusának végén voltam, és az is bizonyos, hogy most az Egyesült Államok is erősen náciellenes. Egy demokráciának nem könnyű előzetesen és hidegvérrel határozott nyilatkozatot tenni, de ha Németország támadást intéz kisebb szomszédja ellen, amelynek nyomán véres harcok törnek ki, azzal az egész Brit Birodalmat felrázza, és súlyos döntésekre kényszeríti.

Nem szeretném, ha téves következtetésre jutnának e téren. Egy ilyen háborút, ha egyszer megkezdődik, a legvégsőkig fogunk vívni, és nem csupán azt kell megfontolnunk, mi fog történni az első hónapokban, de azt is, hol fogunk állni a harmadik vagy negyedik év végén.”

Churchill tehát megjósolta, hogy Németország szörnyű vereséget fog szenvedni, Kleist pedig, azokkal a német hazafiakkal együtt, akiket képviselt, „megfontolta a szavait”{176}.

Beck számára a levél, amely a továbbiakban hivatalosan is megerősítette Halifax nézetét – miszerint „ha a háború kitör, lehetetlen megmondani, hol ér véget” –, aligha ért fel formális támogatással, de sok szempontból elegendőnek bizonyult a dolgok mozgásba lendítéséhez. A londoni szkeptikusok évtizedeken át mondogatták, hogy a színjátékban nem Halifax, hanem a Churchill-lel együtt „ábrándokat kergető német ellenzék játszotta a naivat”{177}. A bizonyítékok szerint a tábornokok mégis készen álltak a cselekvésre, még ha maga Beck mostanra inkább a tisztéről való lemondás mellett döntött is. Ráadásul lemondása benyújtása előtt Beck pontosan megismerte Csehszlovákia megszállásának tervét – még azt is tudta, hogy a hadjáratot szeptember végére tervezik.

Beck augusztus elején – miután Hitler a tábornokai előtt tartott jüterborgi beszédében kijelentette, hogy az év őszén erőszakkal szándékozik megoldani a cseh kérdést – mondott le. A logikusan gondolkodó Beck azonnal felmérte, hogy, miként a nappalra éjszaka következik, Németország lépését is az európai hatalmi egyensúly megbomlása és a „matematikai bizonyossággal” Németország vesztét okozó világháború követi majd. Utódja, a bajor Franz Halder tábornok már elővigyázatosabbnak bizonyult. Dohnanyi, az Abwehr ügyvédje megjegyezte, hogy Halderből teljesen hiányzott a forradalmi hév; sokkal jobban elveszett egyenruhája részleteiben. De még Halder is – aki első találkozásuk alkalmával, Dohnanyi legnagyobb visszatetszésére, mielőtt a bal lábát keresztezte a jobbal, gondosan egy zsebkendőt terített a jobb combjára, hogy megóvja nadrágjának vasalt élét – készen állt az összeesküvés fonalának felvételére és a meglévő tervek továbbfejlesztésére, abban a biztos meggyőződésben, hogy Hitler a teljes pusztulásba vezeti Németországot.

Így Beck lemondása megszilárdította az ellenállást, és nem vezetett „a tervek összeomlásához”{178}. A kulcsfontosságú új mozzanatot azon tábornokok felbukkanása jelentette, akik a Beck iránti tisztelet jeleként készen álltak az összeesküvésben való részvételre. Szeptember 14-ére Von Witzleben tábornok, a berlini térség parancsnoka megegyezett Halderrel és a többiekkel abban, hogy letartóztatja Hitlert, amint az Berchtesgadenből visszatér a fővárosba. Helldorf gróf, Berlin rendőrfőnöke a párt többi vezetőjét fogta volna le, míg Hoeppner tábornoknak, a 3. páncéloshadosztály parancsnokának Witzleben jelére Berlin körülzárása lett a feladata. Brockdorff-Ahlefeld gróf, a potsdami helyőrség parancsnoka szintén Witzlebent támogatta, míg Fritz von der Schulenburg, a német koronaherceg korábbi vezérkari főnökének fia Berlin kormányzati negyedét biztosította. Ezeket a terveket titokban szőtték, kérlelhetetlen precizitással.

Canaris a részletes tervezést Osterre hagyta, aki a hadsereg beosztásán felül Von Dohnanyi és a legfelsőbb haditörvényszéken dolgozó dr. Sack segítségével a Hitler elleni vádiratot is elkészítette. A kiváló professzor, dr. Karl Bonhoeffer elnökletével még egy pszichiáterekből álló bizottságot is felállítottak, ami készen állt a Führer beszámíthatatlanná nyilvánítására és elmegyógyintézetbe zárására. Canaris személy szerint ellenezte a potsdami helyőrség Reichskanzlei elleni katonai puccsát; szívesebben vette volna a könnyebb és kevésbé cirkalmas megoldást – elszánt fiatal tisztek egy csoportja elrabolja Hitlert, akit egészen addig fogva tartanak, amíg a felkelés sikerrel nem zárul. Abban minden összeesküvő egyetértett, hogy ezt követően, amíg meg nem határozzák a jövő kívánatos politikai rendszerét, egy polgári kormány – vagy kezdetben egy katonai rezsim – fogja vezetni az országot. „Szeptember elejére – írta Halder – megtettük a lépéseket, hogy megszabadítsuk Németországot ettől az eszelőstől.” Amint azt Churchill is megjegyezte, nem kis lépésekről volt szó: „Nem lehet kétséges, hogy létezett ilyen terv, és komoly intézkedéseket tettek a megvalósítására.”{179}

Az összeesküvés teljes egészében azon állt vagy bukott, hogy Franciaország és Nagy-Britannia bejelentse: Csehszlovákia megtámadása esetén közbe fog avatkozni; azonban ahogy teltek a napok, a beavatkozás esélyei egyre csökkentek. Amint azt Wheeler-Bennett írta, az összeesküvők és a tábornokok „minden értelemben a tűzzel játszottak. […] Nincs olyan zsonglőrmutatvány, nincs az a szemfényvesztés, ami ilyen nyugodtságot, időzítést és kiegyensúlyozottságot kívánna”{180}. London és Párizs hasonló kihívással szembesült, hogy összeszedje minden bátorságát, és szilárd, egységes frontba tömörüljön.

Londonnak azonban más szándékai voltak. Néhány nappal az után, hogy Kleist augusztus 23-án visszatért Berlinbe, Chamberlain Londonba hívatta Neville Hendersont, Berlin brit nagykövetét, aki vehemensen ellenezte Kleist hivatalos fogadását. Chamberlain, aki eleinte közönyösen fogadta Kleist látogatását, és megjegyezte, hogy Kleist mondanivalójának java részét „nem szabad tekintetbe venni”, mostanra meggondolta magát (talán a hírszerzői jelentések is alátámasztották Kleist „ajánlatát”). Amint azt egy kiváló történészünk írta: „A hivatalos dokumentumok és akták hallgatnak. A vonatkozó iratokat talán még mindig titokban tartják, vagy rég megsemmisítették.”{181}

Akárhogy történt is, a kutatható iratokból az derül ki, hogy augusztus 28-án Chamberlain két fontos utasítást adott Hendersonnak: a Csehszlovákia elleni lépéseket illetően részesítse a Führert „komoly figyelmeztetésben”, de ezután a „legnagyobb titokban” készítse elő Hitler és Chamberlain személyes találkozóját. Az, hogy a második utasítás alapjában véve érvényen kívül helyezte az elsőt, a legkevésbé sem zavarta a két férfit. Hendersonnak ráadásul „saját nyomatékos közbenjárására”{182} sikerült is visszavonatnia az első parancsot. Ily módon Chamberlain és Hitler találkozóját az általános vélekedéssel szemben már nem egészen egy héttel Kleist visszatérése után eltervezték, nem pedig két héttel később, amikor szeptember 12-én, a nürnbergi pártgyűlésen Hitler élesen kikelt a csehek ellen.{183} Szeptember 5-én este a tervezés már előrehaladott állapotban volt.

Theodor Kordt, a német nagykövetség egyik munkatársa azon az estén erősítette meg Kleist üzenetét, amikor találkozott Sir Horace Wilsonnal, a kormány első számú ipari szaktanácsadójával és Lord Halifaxszel. Halifax a néhány héttel későbbi müncheni konferencia után szabadkozva mondta Kordtnak: „Nem sikerült olyan egyenesnek lennünk, amilyenek önök voltak velünk. Amikorra átadta nekünk az üzenetét, máris azt mérlegeltük, hogy Németországba küldjük Chamberlaint.”{184}51

Egy brit hivatalnok szavaival, Kleist „kötéllel a nyaka körül jött el Németországból, hogy az életét kockáztatva figyelmeztesse Nagy-Britanniát”, csakhogy Chamberlain, Henderson és Vansittart nem óhajtott egyezkedni a tábornokokkal, és segíteni őt egy nem náci vezetés hatalomra juttatásában. Minden bizonnyal többről volt szó: nem csupán arról, hogy egy hivatalos kormány mindig is vonakodik egy követ fújni az összeesküvőkkel. Chamberlain kétségkívül úgy érezte, elnyerheti Hitler háláját és hajlandóságát a megegyezésre. Meggyőződéssel vallotta, hogy „az értelem és a jó példa egy diktátorra is hat”{185}. Ha Chamberlain feddhetetlennek mutatkozott, rádöbbenthette Hitlert, hogy meg kell egyeznie vele. És csak úgy mutatkozhatott feddhetetlennek, hogy elutasította a tábornokok puccsában való részvételt. Ráadásul, amint arra Lord Home – aki Lord Dunglassként bárkinél jobban ismerte őt – rámutat: Chamberlain azt hitte, hogy Hitlerben „a kommunista Oroszországgal szemben tántoríthatatlan szövetségesre” tehet szert, amit a Von Seeckt szellemében nevelkedett német tábornokoktól nem várhatott el biztosan. Ha a Szovjetunió felbőszítésétől való félelem eltántorította Nagy-Britanniát a Németországgal való későbbi megegyezéstől, hasonló kihatással járt az is, hogy a britek rettegtek egy Moszkva elleni fontos szövetséges elvesztésétől.

Mint láthattuk, Vansittart vonakodott egyezségre jutni a tábornokokkal, míg Neville Henderson – aki, mint minden nagykövet, irtózott a gondolattól, hogy a háta mögött jussanak egyezségre – már-már primadonnára valló sértettséggel küzdött az összeesküvők ellen. Az ő javára legfeljebb annyit írhatunk, hogy mint minden diplomata, Henderson is úgy tartotta: a diplomácia sokkal fontosabb annál, semhogy kívülállókra, sőt katonákra bízzák, még ha azok az istenített poroszok közül kerültek is ki.{186}

Ha magukhoz akarták ragadni a kezdeményezést, Hendersonnak és Chamberlainnek gyorsan kellett cselekednie. Canaris és Oster tudatta a berlini brit katonai attaséval, hogy Hitler Csehszlovákia ellen tervezett inváziójára „szeptember vége felé, legvalószínűbben 28-án” kerül sor. A figyelmeztetést augusztus 21-én kézbesítették, ugyanazon a napon, amikor Kleist Londonban közölte a tábornokok elhatározását, hogy szeptember végére cselekedni fognak. A figyelmeztetések sugallata alapján Hitler szeptember 12-i nürnbergi beszéde volt a mozgósítás előzménye, ezért a puccsra, a már ismertetett tervek szerint, nem sokkal ez után, amint szeptember 14-én Hitler visszatér Berlinbe, sor fog kerülni. Mindezek alapján Hendersonnak és Chamberlainnek szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy 12-e után a tábornokok azonnal akcióba lépnek. Amint azt A. J. P. Taylor cinkosan megjegyzi, Chamberlain valamilyen „intuitív okból” úgy érezte, hogy szeptember 12. előtt lépéseket kell tennie.{187} Az információt Halifaxnél, illetve Vansittartnál jártukkor a német diplomatatestület további követei, Kordt és Böhm-Tettelbach is megerősítették.{188}

Hitler, akit szinte valamennyi tábornoka elárult, egy jól átgondolt és – tekintve a német nép akkori háborúellenességét{189} – bizonyosan széles körű támogatásra számító puccsal állt szemközt. Úgy tűnt, pályafutásának hátralévő éveit legjobb esetben is egy beszámíthatatlan bűnözőknek fenntartott elmegyógyintézetben fogja eltölteni.

Hogy mindettől megmenekült, azt nem az SS-nek, a Gestapónak vagy Ribbentropnak köszönhette – akinek egyébként sejtelme sem volt az egész összeesküvésről –, hanem éppen a briteknek. Chamberlainnek sikerült meggyőznie magát, hogy „bár Hitler gondolkodását sem engedmény, sem meggyőzés, sem hatalom” nem változtatta meg, „az ő ésszerű viselkedése képes lesz erre”{190}. Chamberlain, abban a biztos tudatban, hogy a német vezért szinte biztosan félre fogják állítani, ha ő nem lép közbe, emellett tört lándzsát. Talán úgy érvelt magában, hogy Hitler megbékítése esetén továbbra is fenntartható a világbéke.

Habár sokan érveltek azzal, hogy a tábornokok csak „ábrándokat kergettek”{191}, mindkét oldalon számtalan bizonyíték utal arra, hogy a puccs terveit tudományos alapossággal dolgozták ki.{192} A katonaságra vonatkozó stratégiai tervekben, Halder és Witzleben összehangolt akciói mellett, a puccsban a kormányzati apparátus más részein dolgozó szimpatizánsok is részt vállaltak – a külügyminisztériumban például oldalfegyvereket osztottak a támogatóknak.{193}

Szeptember 14. délutánján – azon a napon, amelyet a Csehszlovákia elleni invázió tervének bejelentésére jelöltek ki – kísérteties nyugalom honolt a Bendlerstrasse háztetői felett. A tábornokok csak a jelre vártak, ám a délután incidensek nélkül múlt el, és vacsoraidőre Canaris már azt is tudta, miért. Lahousennel, Pieckenbrockkal és Groscurthszel étkezett, amikor a hadügyminisztériumból üzenet érkezett. Chamberlain bejelentette, hogy Berchtesgadenbe szándékozik repülni, megtárgyalni a csehszlovák kérdés megoldását. Lahousen visszaemlékezései szerint a tengernagy azonnal elvesztette az étvágyát, és csendben letette az evőeszközöket.

Akkortájt, amint azt Chamberlain titkára, Lord Dunglass is megjegyezte,{194} „az államfők nem repkedtek, hogy találkozzanak egymással”. Maga Chamberlain még életében nem repült, utazását már csak ezért is „újszerűnek, merésznek és bámulatosnak” tartották. Útiterv, részletes program és tolmács nélkül indult el, ami azt jelzi, hogy magának a repülésnek is ugyanolyan célja volt, mint az azt követő megbeszélésnek. A béke iránti vágy talán ilyen merőben rendhagyó viselkedést követelt, ám ha meg akarta gátolni a tábornokok terveit, mindenképpen a repülőgépet kellett választania, hogy elejét vegye Hitler visszatérésének és letartóztatásának. Henderson, Chamberlain utasításának megfelelően, a legnagyobb titokban készítette elő a találkozót, amelyről még a külügyminisztérium tisztségviselői – akiknek szokványos körülmények között egy ilyen utazást meg kellett volna szervezniük – sem tudtak.

Mindezek arra utalnak, hogy Kleist figyelmeztetésbe burkolt ajánlata Chamberlain számításai szempontjából semmiképpen sem lehetett elhanyagolható szempont. Noha aligha lehetett barátja annak, amit a német ellenállás „mítoszának” nevezett, még Wheeler-Bennett is elismeri: „Valóban vannak olyan bizonyítékok, amelyek szerint a puccs tervezésével akkor hagytak fel, amikor Mr. Chamberlain első ízben repült Németországba.”{195} Ugyanakkor kitart amellett, hogy az elméletet, miszerint Chamberlain elébe vágott a tábornokoknak, csupán a „leghalványabb bizonyítékok” támasztják alá. (A háború után, amikor Wheeler-Bennett is írt, ez meglehetősen népszerű elméletnek számított, de olyan tanúk cáfolták mindkét oldalról, mint Gisevius, Halder, Kordt, Colvin, Bartlett és mások.)

Annyi bizonyos, hogy Vernon Bartlettet, az egyik újságírót, aki Chamberlaint Münchenbe kísérte, megkereste egyik korábbi ismerőse a vezérkartól, aki szerint Chamberlain döntése, hogy találkozik Hitlerrel, megmentette a Führert és a bandáját az azonnali letartóztatástól.{196}

David Astor később azt írta, hogy a Kleist-misszió sikertelensége a II. világháborúhoz vezető egész pokoli hercehurca „legszomorúbb elszalasztott lehetősége”{197}.

„Micsoda! Meglátogatja azt az embert?”{198} – kiáltott fel Canaris, aki méltatlankodva felpattant az asztal mellől, és egy falatot se evett azután. A világ egyik fele talán örvendezett, ám a másik fele, benne Hitler elhárításának főnökével, a Reich vezető bankárával, Haljmar Schachttal és sok más prominens némettel, elborzadva hallotta a hírt. A Csehszlovákia elleni inváziót elhalasztották, a szemben álló tábornokoknak, valamint a Potsdamban és máshol várakozó felkelő csapatoknak pedig nem maradt más választása, mint visszakozni. Canaris megtapasztalt egy kevés kémfőnöknek megadatott érzést. Kitárta a karjait a britek felé, azok pedig előzékenyen végighallgatták, aztán nemhogy nem támogatták, de éppenséggel az egész stratégiáját elárulták. Tekintve Hendersonnak a háború elkerülésére irányuló szinte beteges, bár méltányolható elszántságát, illetve Hitler pozitív oldalának keresését, korántsem elképzelhetetlen, hogy Chamberlain látogatásának legnagyobb titokban és sietséggel történő megszervezésére a Führer tábornokai általi sebezhetősége is rányomta a bélyegét.

Mind Chamberlain Hitlernek küldött üzenete – „Holnap reggelre készen állok az utazásra”{199} –, mind Hitler azonnali beleegyezése azt jelzi: mindkét oldal tisztában volt a személyes kockázatokkal. Canarisnak megbocsátható, hogy a Brit Birodalom iránti csodálata és elismerése miatt járt pórul aznap délután. Az angol-német hírszerzői együttműködés mindig kívánatos célnak számított, ám arra még az Abwehr főnöke sem számíthatott, hogy a britek ilyen választ adnak Kleist látogatására. Egyszerűen alábecsülte Chamberlain eltökéltségét, hogy az dűlőre jusson Hitlerrel. Akadnak persze más nyugtalanító gondolatok is. Vajon Nagy-Britannia erői a maguk árnyalt módján vágytak a Németország elleni háborúra? Attól tartottak, hogy a monarchia és a tábornoki kar hatalmának visszaállítása ugyanakkora fenyegetést jelenthet a hatalmi egyensúlyra? A sors és a végzet – ahogyan azt Canaris utóbb megjegyezte – nem hagyta magát eltántorítani, hiába akarták jó szándékú emberek őszinte igyekezettel megmenteni Németországot és Európát mindattól, ami végül bekövetkezett? Az események talán önálló életre keltek, hogy lendületük az államfőket és a kémfőnököket még az irányítás esélyétől is megfossza? A pokolba vezető utat csakugyan jó szándékkal kövezték ki. Canaris elméje aznap este kétségkívül minden lehetőséget, minden változatot végigfuttatott, de bárhogy vizsgálta is a történteket, egy következtetést mindenképpen le kellett vonnia: súlyos hiba volt Kleistet Londonba küldenie. Szigorúan szakmai oldalról nézve félreértette London szándékait, ami megbocsáthatatlan vétek volt. A tengernagy mindenesetre kimentette magát az ügyosztályok vezetőinél, és korán visszavonult.

8. Kommunikációs vonalak

Egy megosztott Európa olyan közös ház, amelynek lakói hadilábon állnak egymással.

LORD HALIFAX{200}

Chamberlain berchtesgadeni látogatása nem csupán a „belső megoldás” esélyétől fosztotta meg Németországot, de Hitler azon követőinek helyzetét is megszilárdította, akik szerint Anglia sosem szállna harcba Közép-Európa érdekeiért. Canaris félreértette London szándékait, Ribbentrop azonban telibe trafált. A felkapaszkodott borkereskedő Angliáról alkotott torz nézeteinek – amelyeket felesége előítéletei és saját, nagykövetként ott eltöltött boldogtalan kiküldetése is erősített – köszönhetően továbbra is a Führer egyetlen „Anglia-szakértőjének” szerepkörében tetszeleghetett, míg Canaris, aki haditengerészeti háttere miatt mindig is tisztelte Anglia hatalmát és stratégiáját, meggyőződhetett arról, hogy a Csehszlovákia elleni háború immár elkerülhetetlen.

Szeptember 28-án Canaris megosztotta a francia és angol fronton vívott háborúval kapcsolatos félelmeit Keitellel{201}, de Chamberlain megerősítette, hogy Németországba szándékozik repülni. Fontos felidézni, hogy Chamberlain akciói a teljes kabinet, így Duff Cooper feltétlen támogatását bírták.{202} A müncheni egyezmény a konfliktust mindenáron kerülni akaró brit kormány ténykedésének természetszerű következménye lett. Hogyan is kockáztathatott volna meg egy azonnali háborút az ország fennmaradásáért felelős miniszterelnök, aki tisztában volt hazája gyengeségével és felkészületlenségével?

Amikor Nagy-Britannia és Franciaország hallgatólagos beleegyezésével Csehszlovákiát megcsonkították, Benes cseh államfő jogosan jelentette ki: „Boldogan feláldoznám hazámat a világbékéért, de a döntéssel csak egy újabb világháborút szítottak.” Csakhogy Prága német megszállása nem okozott azonnali háborút: Franciaország, amely a Szovjetunióval együtt garantálta Csehszlovákia függetlenségét, áldását adta a német hódításra, a cseh területek felosztásának nemtelen harcába pedig Lengyelország és Magyarország is beszállt (dacára annak, hogy Canaris előre figyelmeztette Horthy Miklóst). Hitler tehát joggal reménykedett abban, hogy a hadizsákmány pozitív hatást gyakorol a lengyel kormányra. Ha látja Csehszlovákia végét, Lengyelország is megérti, hogy érdekeit egy Németországgal kötött szövetség szolgálja a legjobban. Végtére is, alig négy évvel korábban Németország egy közös német-lengyel hadseregre tett ajánlatott, amely Pilsudski marsall irányítása alatt felosztotta volna Oroszország nyugati felét.{203}

A hályog csak 1939 márciusában hullt le Chamberlain szeméről. Prágának a müncheni egyezmény felrúgását jelentő megszállásával a Hitlerrel való kiegyezés – noha nem bevallottan ez maradt a brit kormány elsődleges prioritása – többé nem számított nyilvánosan felvállalható stratégiának. A közvélemény indulata fellobbant, és amint Hitler Danzig és a lengyel korridor miatt növelte a lengyelekre nehezedő nyomást, Chamberlain pánikba esett, a kormány pedig beleegyezett abba, hogy Nagy-Britannia éles határvonalat húzzon: történelmi és (tekintve, hogy Anglia hagyományosan vonakodott beleártani magát a kontinens ügyeibe) példa nélküli garanciát kínált Varsó részére, amennyiben Lengyelországot támadás érné. Aki kicsit is ismerte a lengyel mentalitást, tudhatta, hogy egy ilyen garancia Varsó szemében egy biankó csekkel ért fel – de legalábbis nem ösztönözte a lengyeleket a kompromisszumos megoldásra. Mindez új feladatokat adott a német diplomáciának.

Az Abwehr ekkoriban már több hónapja komoly érdeklődést mutatott Ukrajna Kárpátok alatt fekvő része, Ruténföld iránt. Canaris tisztikarának sok tagja Ruténföldben látta Ukrajna „Piemontját”, amelynek bátorították függetlenségi törekvéseit is. Felesleges mondani, hogy ez az elképzelés különösen a császári Ausztriából érkezett Abwehr-tiszteket, így elsősorban Eugen Konowalez ezredest, egykori k. u. k. ulánustisztet vonzotta. Maga Canaris nem lelkesedett Ukrajnáért, bár elismerte, hogy segítséget nyújthat a német kisebbségek mozgósításában. Ugyanakkor 1939 kora tavaszán az elhárítás ruténfóldi vállalkozásának útjában újabb akadályt tapasztalt: nevezetesen a Szovjetunió érdekeit övező hirtelen támadt tiszteletet.

1939 februárjában Churchill egyik barátja, Leo Amery házába, az Eaton Square 112-es szám alá volt hivatalos. A vacsorán négyen vettek részt: a vendéglátón és Churchillen kívül Leo fia, Julian, valamint Richard Coudenhove-Kalergi gróf, az európai egység ügyét felkaroló páneurópai mozgalom vezetője. Coudenhove-Kalergi kora egyik legfigyelemreméltóbb alakjának számított: egy osztrák diplomata gyermekeként látta meg a napvilágot, aki tokiói állomáshelyén feleségül vett egy japán udvarhölgyet. Julian szerint{204} a gróf azon kevesek közé tartozott, akik ismerték a történelmet működtető „hátsó mozgatórugókat”.

Leonak korán távoznia kellett. Miután felállt az asztaltól, lopva odasúgta Juliannek: „Gondoskodj róla, hogy Winston eleget igyon.” A kellemes este az elsötétített étkezőben, szivarok és konyakok felett folyt tovább. A jelenlévők megvitatták az Európában kialakult helyzetet, Churchill pedig ennek örvén ecsetelte, milyen közeli kapcsolatba került a szovjet nagykövettel, Majszkijjal. Az egyre sűrűsödő kubai szivarfüstben Coudenhove-Kalergi előzékenyen végighallgatta a politikust, mielőtt feltette volna a légkört egyetlen pillanat alatt megdermesztető kérdést.

– Tisztában van azzal, Mr. Churchill, hogy Hitler és Sztálin épp egy megállapodást készül aláírni?

– Micsoda? – hördült fel Churchill. – Az lehetetlen… Minden héten találkozom Majszkijjal, a szovjet nagykövettel. Tudnom kellene róla. Kitől hallotta ezt?

Coudenhove-Kalergi egy pillanatig nem felelt, azután titokzatosan elmosolyodott.

– Egy vatikáni forrástól.

Ez Churchillbe fojtotta a szót. Kevés dolog volt rá ilyen hatással. Miután néhány percig némán meredt a szivarfüstbe, Churchill megcsóválta a fejét.

– A Vatikántól? Akkor bizonyára igaz.{205}

Amint azt az asztal körül ülők valamennyien tudták, a Vatikán mindig is gondot fordított arra, hogy értesülései pontosak és megalapozottak legyenek. A hírt az tette igazán meglepővé, hogy Moszkva ekkortájt Londonnal is tárgyalásokat folytatott. Coudenhove-Kalergi vatikáni forrását valójában az Abwehr egyik kapcsolatán, egy osztrákon, vélhetően magán Lahousenen keresztül fizette le.{206} Canaris tudott Coudenhove-Kalergi vatikáni forrásairól és Ameryvel fenntartott kapcsolatáról,{207} ugyanakkor alig várta, hogy folytassa Churchill-lel az 1938 nyarán, Kleist látogatásával kezdetét vevő „beszélgetést”. Az idő előrehaladtával Canaris egyre kiterjedtebb kapcsolatokat épített ki a Vatikánnal; ebben a déli német katolikus arisztokrácia tagjai is segítségére voltak, akik közül sokat (mint Marogna von Redewitzet) az Abwehr is beszervezett.

Habár a Hitler és Sztálin közötti tárgyalások augusztus 24-ig nem zárultak le, nem kétséges, hogy a hagyományos német „keleti politika”, a Moszkvával való együttműködés fájdalmas és felkavaró lehetett azok számára, akik – mint Churchill – szoros és évtizedes múltra visszatekintő kapcsolatokat ápoltak Oroszországgal.{208} Az elkövetkező konfliktusban a Brit Birodalom a Szovjetunió segítségére szorulhatott, ráadásul egy szovjet-német közeledés csakis a Nyugat, azon belül pedig a britek tengerentúli birodalmi érdekei ellen irányulhatott.

Ha pedig ezek a gondolatok azon a napos, ám hűvös belgraviai délutánon végigfutottak Churchill agyán, úgy a Tirpitzuferen, egy még hűvösebb napon, Canaris is megjegyezhette, hogy az Abwehr ukrajnai akciója a szovjet-német egyezkedés hatására egy csapásra véget ért.

Ám ha az Abwehrnek egy időre félre is kellett tennie az ukrajnai terveket, minden más szempontból gőzerővel zajlott a felkészülés az ekkor már mindenki által elkerülhetetlennek tartott konfliktusra. Az Abwehr pénzügyi és emberi erőforrásai tekintélyes mértékben megnőttek. Az elhárítás éves költségvetése 2.600.000 fontnak (mai értéken számolva ötmilliárd fontnak) felelt meg; a könyveiben több mint 30 ezer személy neve szerepelt, közülük 8000 tartozott az Abwehr tiszti állományába.{209} Ugyanakkor az idő múlásával Canaris továbbra is küldött követeket Londonba. Schwerin gróf Menziesszel és Godfrey-val, a haditengerészeti hírszerzés vezetőjével együtt ebédelt. Mindkettő kérte, hogy Schwerin adja át legmelegebb üdvözletét a tengernagynak.

A Nagy-Britannia ellen irányuló hírszerző tevékenység – amelyet Hitler az 1935-ös angol-német haditengerészeti egyezmény{210} nyomán betiltott – most újra erőre kapott. Az Abwehr ügynökei az angol társadalom minden szintjére beépültek. Az egyik legtevékenyebbnek Robert Treeck báró számított; házat és kis birtokot vásárolt, és hamarosan együtt vadászott a Beaufort Hunt tagjaival – azokkal a vagyonos földbirtokosokkal, akik már-már úriemberhez méltó kötelességüknek érezték, hogy a titkosszolgálat későbbi főnökének, Sir Stewart Menziesnek, aki maga is MFH (falkamester) címet viselt a Beaufortban, kémkedjenek.{211}

Egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy Menzies tudott Treeck abwehres kapcsolatáról,{212} mi több, Kelet-Európa bizonyos területein – elsősorban Ukrajnában – az SIS és az Abwehr együttműködött a szovjetek ellen.{213} Ez a kapcsolat, bár hivatalosan nem folytatódhatott, túlélte a harcok kirobbanását – kiváltképpen Finnországban, ahol 1940-ben éppen a németek gondoskodtak arról, hogy a szovjetek ellen harcoló finnek segítségére siető brit erők áthaladhassanak (a német légi- és szárazföldi erők legalábbis azt a parancsot kapták, hogy ne akadályozzák a brit csapatok mozgását).{214}

Mindeközben már 1937-től javában zajlott az Egyesült Államok ellen irányuló hírszerző tevékenység is, amely elsősorban az amerikai katonai repüléstechnikai fejlesztések elorozásában merült ki. Ezt a tevékenységet siker koronázta: 1937 végén az Abwehrnek még a szupertitkos Norden bombavető irányzék terveit is sikerült megszereznie.

Az Abwehr hasonló érdeklődést mutatott az Egyesült Királyság és a RAF által kifejlesztett lokátor rendszerek iránt. Habár a fejlesztőmunka a legnagyobb titokban zajlott, az Abwehr mindenről tudott. Amikor a Luftwaffe egyik tábornoka, Milch 1939 elején egy vadászgép-különítménnyel Angliába utazott, vendéglátói döbbenettel hallgatták, amikor tudakolni kezdte, „hogyan is állnak a radarjuk fejlesztésével”. Milch kérdése teljesen készületlenül érte az angolokat. Amint azt az egyik brit titkos ügynök bánatosan megjegyezte: „Amennyire tudhatjuk, az ő hírszerző tevékenységük némiképpen hatékonyabb a miénknél.”{215}

Miközben az Abwehr fokozta angliai tevékenységét, védelmi és pénzügyi fronton is szorosabbra fonódott az együttműködés – ahogyan az gyakran lenni szokott a háború küszöbén álló országoknál. Miután gőzerővel zajlott a fegyverkezés, a britek, tekintélyes summáért cserébe, a legkülönfélébb fegyvereket rendelték Németországtól. Ezeket az ügyleteket német oldalról az Abwehr ügynökei ütötték nyélbe. 1939 késő tavaszán a britek odáig mentek, hogy hatalmas kölcsönt is felkínáltak Németországnak. Számos német és szovjet forrás egyetért abban,{216} hogy a kölcsön – amelynek feltételeit a Reichsbank tagjai és a Bank of England tisztviselői tárgyalták meg – a korabeli megfigyelők szerint egyértelmű biztatás volt Németország számára, hogy indítson háborút Szovjetunió ellen.

Halifax június 29-én beszédet mondott a Chatham House-ban, ahol az alábbi – a jelen lévő németeknek szánt – megnyugtató szavak is elhangzottak: „Az európai szellemek felülemelkednek a politikai határvonalakon. Egy megosztott Európa olyan ház, amelynek lakói hadilábon állnak egymással. Külpolitikánknak szem előtt kell tartania […] a távolabbi jövőt.”{217}

A beszéd a brit politika klasszikus fordulatával kezdődött: „A múltban mindig ellenálltunk azon törekvéseknek, hogy egyetlen nagyhatalom más nemzetek szabadságának árán uralja Európát. A brit politika tehát nem tesz mást, csak követi a történelmi irányvonalat.” Azonban a kompromisszumkészségre tett burkolt utalás sem maradt el: „Ha azt láthatjuk, hogy mások szándékai egybeesnek a miénkkel, akkor, határozottan ki merem jelenteni, meg tudjuk vitatni a problémákat. Egy ilyen új légkörben megvizsgálhatjuk a gyarmati múltat, a nyersanyagokat…” Egyetlen tapasztalt diplomata figyelmét sem kerülhette el az angol-német viszonyra vonatkozó célzás.

Gordon Etherington-Smith, a berlini nagykövetség akkortájt frissen kinevezett követségi titkára emlékei szerint 1939 nyarán maga kézbesített egy táviratot a külügyminisztériumba, amelyben London azt tudakolta a németektől, hogy miért nem érkeztek még meg azok a fegyverek, amelyekért az angolok előre fizettek. Mindez alig hat héttel a háború kitörése előtt történt. „Feddhetetlen modorú munkatársam a német külügyminisztériumban kényszeredetten és félig tréfálkozva jegyezte meg: »Drága barátom! […] Örüljön, ha egyáltalán megkapja ezeket – legalábbis olyan formában, ahogyan várja.«”{218}

A kibontakozó lengyel válsághoz London és Berlin egyaránt ambivalensen állt hozzá, ami életben tartotta a brit hírszerzés és a német haditengerészet kapcsolatát. Ennek következtében azok a kötelékek is továbbfejlődtek, amelyeket az 1937-es koronázási szemle öt napig húzódó ünnepségein – amelyeken VI. Györgyöt leszámítva valamennyi méltósággal találkozott – Patzig kovácsolt.{219} A német és a brit flotta közötti régi, 1914 előtti bajtársias kapcsolat – részben annak a ténynek köszönhetően, hogy mindkét haditengerészet kötelekében sok olyan tiszt akadt, akinek a családja már nemzedékek óta a flottánál szolgált – ezúttal is figyelemre méltó módon ellenállt a nemzetközi politikai feszültségnek.

Amint azt a brit ügynök, Frederick Winterbotham megjegyezte, amikor egy Lübeckben tett látogatáson megismerte a német flottát: a tiszti étkezdében csupa „kellemes modorú” rokon lélek gyűlt össze, akiket nem lehetett egy napon emlegetni a német hadsereg tisztjeivel. „Ezek a fiatalemberek javarészt a régi rendszer német tengerésztisztjeinek fiai és unokái voltak, ezért alapvetően különböztek a hadsereg képviselőitől.”{220}

Ebben a kontextusban érdemes kiemelni, hogy a brit titkosszolgálatot és az SIS-t szinte kizárólag a kommunizmust legfőbb ellenségüknek tekintető németbarát elemek uralták. Azokat a Komintern-ügynököket leszámítva, akik a harmincas években mindkét szolgálatba beépültek (és akiket legfőképpen Cambridge-ben és Oxfordban toboroztak), a magas rangú tisztek – Churchill szavaival szólva – „ádáz antikommunisták” voltak.{221} Csak akkor kezdtek a szolgálatok olyan szervezetté kovácsolódni, amelyben a németellenesség is helyet kaphatott,{222} miután Churchill elbocsátotta Vernon Kellt, az MI5 fejét – bár a Haditengerészeti Hírszerző Hivatal vezetője, Godfrey tengernagy, aki a spanyol polgárháború óta szoros kapcsolatban állt Canarisszal, még ezután sem zárkózott el a német törekvések bizonyos fokú átérzésétől.

Amint a németek angliai beépülése folytatódott, Canaris, korántsem meglepő módon, azt tapasztalta, hogy munkáját a rosszabb fizetésért és rosszabb körülmények között dolgozó brit ügynökök csak megkönnyítik. Az angol rejtjeleket máris sikerült megfejtenie, és „itt-ott” a brit hírszerzésbe is beépült.{223} Vegyes nézeteket alakított ki a brit titkosszolgálatokról. Canaris egyszer azt mondta egyik tisztjének: „Elmondhatom, hogy ami a pénzt illeti, nem jutalmazzák megfelelően a szolgálatot, és ha a legkisebb kétségük támad, nem habozzák elárulni az embert.”

Az Abwehr számára különösen Hollandia, a német és a brit érdekek között félúton fekvő „senki földje” kínált érdekes lehetőségeket. Hollandia már régóta a britek előretolt állásának számított, ahonnét az ügynökök nyomon követhették a németországi fejleményeket. Az Abwehr különösen sikeresen fészkelte be magát az itteni hírszerző hálózatba. A hágai MI6 állomás egyik alulfizetett brit alkalmazottja naponta tett jelentést a Németország ellen irányuló brit hírszerző tevékenységekről az Abwehrnek.

Mindazonáltal, ha az Abwehr fokozta is tevékenységét, Canaris, amikor augusztus 17-én a szervezete hivatalos felkérést kapott, hogy kerítsen „lengyel egyenruhákat” Heydrich részére, vonakodni látszott. A tengernagy Keitelhez ment megtudakolni, mire kellenek az egyenruhák, Keitel pedig elmagyarázta, hogy a lengyel vonalak mögött nemsokára titkos akciókra kerül sor. A beszélgetésről Canaris naplójának a Lahousen által lemásolt egyik rövid részletében találunk feljegyzést. Canaris szerint Keitel védekező álláspontot vett fel, és erősködött, hogy nem érdeklik az „efféle hadműveletek”, de miután a parancs közvetlenül a Führertől érkezett, nem az ő tiszte megkérdőjelezni. Végül arra biztatta Canarist, hogy mondja meg az SS-nek: „Az Abwehrnek nincsenek lengyel egyenruhái.”

Az uniformisokat, származásuktól függetlenül, egy sötét ügyben használták fel: elítélt bűnözőket bújtattak beléjük, akiknek megparancsolták, hogy provokáció gyanánt rohanjanak le egy német rádióállomást a lengyel határon fekvő Gleiwitznél. (A támadókat kivétel nélkül lelőtték, amint az adóra rontottak.) Canaris nem volt olyan helyzetben, hogy keresztülhúzza Heydrich terveit, naplójának töredékei szerint azonban újfent hangsúlyozta Keitelnek, hogy ha vérontásra kerül a sor, Nagy-Britannia „minden rendelkezésére álló eszközzel harcolni fog”. Keitel ugyanakkor hasonló magabiztossággal állította, hogy a britek nem avatkoznak közbe.{224} Tekintve a Londonból érkező ellentmondásos üzeneteket, mindkettőjük számára megbocsátható a szélsőséges meggyőződés. Három héttel korábban, a lengyeleknek márciusban tett ígéretek ellenére Wohltat német kereskedelmi tisztviselő, miután tárgyalt Sir Horace Wilsonnal, ezt táviratozta Berlinbe: „Egy angol-német megnemtámadási szerződés feloldozná Britanniát a Lengyelországnak tett kötelezettségvállalása alól.”{225} Dahlerus svéd üzletembert – Göring egyik barátját – a békés megoldás érdekében szintén bevetette mindkét oldal (a diplomaták legnagyobb bosszúságára). Lord Halifax olyan komolyan vette a küldetését, hogy áldását adta egy elhúzódó és merőben szabálytalan levelezésre, amely gyakorlatilag megkettőzte és összezavarta a hivatalos csatornákon keresztül zajló, máris egyre terjengősebb tárgyalásokat.{226}

Augusztus 22-én Hitler Berchtesgadenbe hívatta tisztjeit, hogy megvitassa velük Lengyelország megszállását és a lengyel értelmiség, arisztokrácia, zsidóság és papság ellen tervezett könyörtelen intézkedéseket. Habár Schmundt adjutáns a feljegyzések készítését megtiltotta, Canaris a háttérben, egy kőoszlopnak támaszkodva lefirkantotta a fontosabb részleteket noteszébe. Hitler szándékai a civilizált hadviselés minden normáját felrúgták. Miután a Sztálinnal kötött paktum küszöbön álló aláírása feltüzelte, Hitler engedte felszínre törni a lengyelek iránti szélsőséges érzelmeit.

Canaris egy pillanatig sem habozott a briteknek kiszivárogtatni a Hitler által tett megjegyzéseket. Kleist Stockholmban tartózkodott, és újra kapcsolatba lépett a brit diplomatákkal; ám ez az értesülés, majd a két nappal később aláírt Molotov-Ribbentrop-paktum híre csak újabb tápot adott a lekenyerezési politika híveinek. Amikor Halifax augusztus 25-én behívatta a lengyel nagykövetet, már ragaszkodott ahhoz, hogy „Danzig státusában változtatást kell eszközölni”.

A lengyelek azonban, miután kieszközölték a brit támogatást (lehetett az bármily ingatag), nem szándékoztak meghátrálni: különösen nem akkor, amikor a német és szovjet külügyminiszter már az ország felosztásáról tárgyalt. Néhány nappal később, amikor Hitler egy teljhatalmú lengyel megbízott Berlinbe küldését követelte, és a svéd üzletember, Dahlerus – saját beszámolója szerint – kis híján kieszközölt egy békés megoldást Danzig státusának megváltoztatására, Henderson a holmiját csomagoló lengyel kollégájára talált. Lipski, akit Varsó arra utasított, hogy „ne folytasson konkrét tárgyalásokat”, a lengyel elitre mindig is jellemző túlzó magabiztossággal jelentette ki Hendersonnak: „Semmilyen német ajánlatot nem áll szándékában elfogadni, mert ha háború lesz, a nácikat legyőzik, a lengyel hadsereg pedig nemsokára diadalmasan vonul be Berlinbe.”{227}

Ebben a vészterhes légkörben a nyugtalanság a legkülönösebb formákban nyilvánult meg. Szeptember 2-án egy Abwehr-forrás figyelmeztette Denis Daly ezredest, a berlini brit nagykövetség munkatársát, hogy másnap reggelre villámtámadást terveznek London ellen, ahová hamarosan el is küldték az erről szóló rejtjeles üzenetet. „Meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben nem akartak megtéveszteni bennünket – emlékezett vissza később Daly ezredes. – Aki a hírt hozta, hatalmas kockázatot vállalt.”{228} Hitlert állítólag maga Halder beszélte le a rendhagyó, elszigetelt támadásról. A briteket viszont senki sem informálta a változásról, így a légvédelmi szirénák meg is szólaltak – épp miután Chamberlain józan hangú helyzetértékelő beszédét befejezte a parlamentben.

Mindeközben a Tirpitzuferen – miután Lahousennek felolvasta Hitler lengyelekkel kapcsolatos beszédének részleteit – Canaris kijelentette: ha a vereség Németország számára súlyos csapás, akkor egy német győzelem valóságos katasztrófa. Tehát minden erőfeszítést meg kell tenni a háború lerövidítéséért, az Abwehrnek pedig továbbra is távol kell magát tartania minden olyan módszertől, ami sérti az etikus háború elveit.{229} Néhány nappal később, miután értesült róla, hogy kezdetét vette a Lengyelország elleni támadás, a tengernagy egy másik kollégájának komoran megjegyezte: „Ez Németország vége.”

Ennek ellenére az Abwehr 1939 szeptemberében minden ellenlábasánál agresszívabbnak bizonyult: a kulcsfontosságú pontokon zajló összecsapásokra kiképzett különleges egységei elkezdtek beszivárogni Lengyelországba, továbbá a Nagy-Britannia elleni könyörtelen szabotázsakciók előkészületei is megkezdődtek. Ha Canaris reménykedett is a békében, immár nem lehetett illúziója a britekkel vívott háború küszöbön állásáról, neki pedig kötelessége volt terveket szőni a brit érdekeltségek ellen. Az ír Köztársasági Hadsereggel kapcsolatokat ápoló Lahousen megjegyezte, milyen sikeresen robbantotta fel az IRA a kiemelt célpontokat, köztük 1939 elején a Hammersmith hidat. Vajon meg lehet-e győzni az íreket arról, hogy háború esetén katonai célpontokat és lőszerraktárakat támadjanak?{230}

Lahousen kísérlete, hogy megvesztegetéssel és hízelgéssel a maga oldalára állítsa az IRA-t, mind rögtönzőképességét, mind a régi k. u. k. Evidenzbürónál szerzett gyakorlatát próbára tette. A legelső, vallási jellegű gondot az jelentette, hogy az IRA több magas rangú tagját megdöbbentette Németország küszöbön álló támadása a katolikus Lengyelország ellen. Ők, akárcsak a katolikus Európa egésze, a fő ellenséget az istentelen Moszkvában látták. Mindazonáltal a harcok kezdetekor lenyelték ezeket az aggályaikat, és 1940 januárjában pokolgépeket helyeztek el a Waltham Abbey-i fegyvergyárban. A súlyos szabotázs komoly károkat okozott az MI5 reputációjának és Vernon Kellnek, akinek ügyosztályát előre figyelmeztették a támadásra.

A látványos akció, majd a nyomában következő merész tengeralattjáró-támadás – amely során Scapa Flow-nál elsüllyesztették a Királyi Haditengerészet hajóját, a Royal Oakot – nagyon hatásosan demonstrálta, hogy az Abwehr ügynökei továbbra is teszik a dolgukat, és az MI5, bár kétségkívül ért el sikereket a német hálózat felgöngyölítésében, korántsem olyan eredményes, mint azt hinni szeretné.

Az Abwehr a hagyományos terepen – a diplomáciai és katonai körökben – tovább folytatta az ügynökök beszervezését. 1938 márciusától 1941 májusáig Canaris egy sandhursti végzőst, Mohamed Salman iraki tisztet is felhasználta. Ő háttere és kiképzése folytán brit tisztekkel állt kapcsolatban, és mindent tudott a brit páncélosokról. Salman kapitány Sandhurstben és más helyeken, szoros együttműködésben a brit hadsereggel{231} páncélos-hadviselést tanult, így nemcsak a szigorúan titkos műszaki adatokhoz fért hozzá, de a magas rangú brit tisztekkel is állandó társasági kapcsolatot ápolt. Ráadásul az általa szerzett értesüléseket diplomáciai csatornákon keresztül sikerült az Abwehrhez juttatni (olyan személyes leveleknek álcázták őket, amelyeket fivérének, Ahmed Salman vezérőrnagynak, egy másik Abwehr-ügynöknek és az iraki légierő parancsnokának címzett). Miután az Abwehrnek állandó ügynöke dolgozott Bagdadban, nem okozott nehézséget az információt Tirpitzuferre történő eljuttatása. Mindennek köszönhetően a német páncélosparancsnokság mindent tudott a brit harckocsik csapásmérő képességéről, ezek az adatok pedig fontos szerepet játszottak abban, hogy 1940 tavaszán sikerült megfutamítani az angol-francia erőket. A későbbiekben, tankcsatái során Rommel tábornagy is sokat profitált Salman titkos jelentéseiből.

Canaris angliai forrásai közé tartozott Tyler Kent, az amerikai nagykövetség egyik rejtjelezője is, aki 1939 októberétől a Külügyminisztérium „szürke kódjával” Churchill és Roosevelt levelezéséről készített másolatokat. Ez a levelezés magától értetődően szigorúan titkos volt, hiszen tartalmazta a „rombolókat támaszpontokért” megállapodás részleteit (Churchill az amerikai haditengerészet ötven rombolójáért cserébe több brit támaszpontra vonatkozóan 99 éves bérleti jogot kínált fel). A táviratok betekintést nyújtottak Churchill stratégiai terveibe – többek között abba az óhajába, hogy az amerikai hadiflotta segítsen a Királyi Haditengerészetnek felvenni a harcot a német erők ellen. Kent mintegy ötven ilyen táviratot mutatott meg egy vonzó orosz hölgynek, bizonyos Anna Volkovnak, aki a londoni olasz nagykövetségen keresztül juttatta el azokat az Abwehrhez.

Ezekből az üzenetekből Canaris a franciaországi brit erők nagyságáról és elhelyezkedéséről éppúgy mindent megtudhatott, mint a várható katonai stratégiáról, az angol-amerikai együttműködésről vagy az amerikai segítségnyújtás mértékéről. Nem ok nélkül állította, hogy „szinte olyan, mintha az Abwehrnek magában a háborús kabinetben lenne ügynöke”. Mire Kent 1940 májusában lebukott, a brit és francia erőket felőrölték Franciaországban, egy hét múlva pedig a külföldön állomásozó brit haderő kiürítette Dunkerque-et.

Miután Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, az Abwehr alig néhány hónapon belül a brit kormányzat minden számottevő pontján kapcsolatokkal rendelkezett, emellett számos angol jobboldali szervezet támogatását, a Halifax köré tömörülő jó szándékú, németbarát, a konzervatív párt legbefolyásosabb részét képviselő tory főnemesek (Brocket, Darnley, Londonderry, Buccleuch stb.), illetve hatalmas pénzemberek támogatását is élvezhette.{232}

Amellett, hogy a brit társadalom legmagasabb szintjeire is beférkőzött, a hírszerzés a kényesebb területeken is figyelemre méltó sikereket ért el. Többet tudott a folyamatban lévő brit-amerikai tárgyalások állásáról, mint a brit kormányzat legtöbb tagja. Ismerte a Nagy-Britanniában kifejlesztett szigorúan titkos technológiákat, beleértve a radart; emellett minden politikai, katonai és stratégiai lépést, amit csak London meg kívánt tenni az amerikai támogatás kieszközlésére, pontosan fel tudott mérni. Még olyan kockázatos szabotázsakciókra is vállalkozhatott, mint a Királyi Haditengerészet hajóinak a legbiztonságosabbnak hitt brit kikötőkben történő elsüllyesztése vagy a legjobban őrzött lőszergyárak levegőbe repítése. Ügynökhálózata az Anglia számára oly sorsdöntő időkben szüntelen harcot vívott ellenlábasaival, bár a szervezetet a kiváló történész, a néhai Hugh Trevor-Roper fagyosan csak így jellemezte: „Vitathatatlanul hatástalan.”{233}

Ha mindez még nem volna elég, a britekre a hollandiai Venlóban újabb csapás várt, amikor a Walter Schellenberg parancsnoksága alatt álló SD elrabolt két brit összekötőt: Stevenst, az MI6 tisztjét és a monoklijával és viharkabátjával a Harminckilenc lépcsőfok című filmben ábrázolt kémtípust megtestesítő üzletembert, Bestét.

Best és Stevens az SD ügynökein keresztül azokkal lépett kapcsolatba, akiket a befolyásos és Hitler megbuktatására törekvő német érdekkör tagjainak vélt. Richard Protze a két angolt az Abwehrnek akarta megszerezni, és feltehetően minden mozdulatukat nyomon követte. Akárhogy is, amikor november 9-én a különc órásmester, Georg Elser{234} a müncheni Brauhausban saját készítésű bombájával merényletet kísérelt meg Hitler ellen, ezüsttálcán kínálta fel az SS-nek a lehetőséget, hogy a támadást összekapcsolja a britekkel, és Bestét, majd a németbarát Stevenst is elfogja.

A korabeli feljegyzések szerint Canarist nem informálták az SD akciójáról, és másnap, amikor meghallotta a hírt, a tengernagy megkérdezte Protzét: „E pillanatban miben mesterkednek a barátai, Best és Stevens?” Amikor Protze azt felelte, hogy „állandó megfigyelés alatt állnak Hollandiában”, Canaris indulatosan felcsattant, hogy jelenleg mindkettőjüket az SD irodáiban hallgatják ki.

Az SD megzavarta az Abwehr egyszerűnek induló megfigyelési akcióját, és alanyait arra használta fel, hogy a brit tisztekből kiszedje német összeesküvőtársaik nevét. Best, aki jól beszélt németül, és a német arisztokrácia sok tagját ismerte, nem bízott német kapcsolataiban, ezért megpróbálta figyelmeztetni Stewart Menziest, az SIS akkori helyettes vezetőjét és az akció irányítóját. Az aktív hírszerző tiszt, Stevens – aki az SIS broadwayi főhadiszállására vezető kommunikációs vonalat egyedüliként használta – azonban felülbírálta döntését.

Az Abwehr, amely a német követségi titkár, Von Putlitz jóvoltából – aki, miután a nagykövet bizalmasan figyelmeztette, átszökött a britekhez – máris komoly presztízsveszteséget szenvedett, óvatosan kezelte a hollandiai ügyet. (Homoszexuális hajlamait kihasználva az SIS sikeresen zsarolta meg és vette rá Von Putlitzot arra, hogy kémkedjen a főnöke után, aki azonban Von Putlitz patinás származása miatt – ami ekkortájt is sokat nyomott a latban – megtévedt attaséja számára felajánlotta a menekülés esélyét. Amikor a követségi autóban együtt utaztak, színtelen hangon csak ennyit jegyzett meg: „Úgy tudom, egy kém van az irodámban.” Putlitz huszonnégy órán belül nyomtalanul eltűnt.)

Venlo markánsan bizonyította – már ha Canarisnak szüksége volt bármiféle bizonyítékra –, hogy az SD továbbra is az Abwehr territóriumának megszállásával próbálkozik. „Schweinerei, amit Heydrich művel!” – üvöltötte magából kikelve. Az eset arra is rádöbbentette, hogy a feltörekvő Schellenberg is veszélyt jelent az Abwehrre nézve.

„Nem hagyott kétséget afelől, hogy a Schellenberggel történő kapcsolataink során óvatosnak kell lennünk” – jegyezte fel Canaris egyik titkára.{235}

Akármilyen megfontolások rejlettek is Best és Stevens elrablása mögött, az akció, miközben újabb szöget vert a brit elhárítás koporsójába, hatalmas propagandaértékkel bírt a németek számára. Nem lehet kétséges, hogy a vallatás során, legjobb szándéka dacára, mindkettő számtalan hasznos részletet elárult a brit hírszerző szervekkel kapcsolatban.

Schellenberg hírhedt listája – amelyen azon brit állampolgárok neve állt, akiket Anglia megszállása esetén haladéktalanul el kellett fogni – részben a páros által kiszolgáltatott adatokon alapult. Egy jó kapcsolatokkal rendelkező politikus nem véletlenül jegyezte meg: „Nem tudhatja, mi az a pesszimizmus, hacsak nem csinálta végig 1940-et.”

A brit hálózat kiterjesztésével párhuzamosan az Abwehr a lengyel vonalak mögött is megkezdte akcióit. Az II. ügyosztályhoz tartozó Brandenburg-különítmény különlegesen kiképzett egységei készen álltak a kulcsfontosságú hidak és létesítmények elfoglalására. Habár Lengyelország azonnal mozgósítást rendelt el, nem állhatott ellen Guderian páncélosainak és a Luftwaffe elsöprő erejének; ez azonban nem jelentette azt, hogy a megszállók akadálytalanul törhettek előre. A lengyelek derekasan küzdöttek, így a későbbi harcokban megedződött német csapatok rövidnek, ám annál keményebbnek tartották a hadjáratot.{236}

Canaris szeptember 12-én érkezett Sziléziába, hogy Keitel révén első kézből szerezzen értesüléseket a harcokról. Az alkalmat azonban arra is kihasználta, hogy a lengyel értelmiség, zsidóság és katolikus papság módszeres megsemmisítése ellen erélyesen tiltakozzon. Lahousennek köszönhetően e kérdéssel kapcsolatban is fennmaradt egy naplótöredék: „Megmondtam Keitelnek, hogy tudok a Lengyelországban tervezett tömeges kivégzésekről és arról, hogy elsősorban a nemességet és a papságot akarják kiirtani. Az atrocitásokért végső soron a Wehrmacht lesz a felelős, amelynek a szeme láttára mindezt elkövették.” Keitelt nem hatotta meg a kirohanás.

Canaris erősen felkavarónak találta a lengyel történéseket. Von Hassell, diplomata és korábbi római nagykövet, aki nem sokkal a frontról való hazatérése után találkozott vele, így írt naplójában: „Canaris, miután látta brutális hadviselésünk eredményeit, teljesen összetörten tért vissza Lengyelországból.”{237}

Canarisnak egyéb oka is lehetett a kétségbeesésre. Az Abwehrt arra kényszerítették, hogy segédkezzen az SD-nek a letartóztatásokban. A háború óhatatlanul közelebb lökte egymáshoz a két szervezetet. A Heydrich listáján szereplők kézre kerítésében az Abwehr parancsnoksága alá tartozó tábori csendőrség szorosan együttműködött az SD-vel, és bár nyilvánvaló, hogy magukban a tömeges kivégzésekben nem vettek részt, mellékszereplőként mégis a történések részesei lettek. Lahousen feljegyezte, hogy új direktívával egészítették ki azokat az utasításokat, amelyeket Canaris az SD-vel való együttműködés vonatkozásában korábban adott ki. Immár különös jelentőségre tett szert „az Abwehr II tevékenységének korlátozása, a lázas tevékenység külső látszatának fenntartása mellett”, még ha a lengyel biztonsági kérdések terén nem gátolhatta is meg az Abwehr SD-vel történő együttműködését.

Bizonyos esetekben ugyanakkor az Abwehr tevékenyen próbálta aláásni a Gestapo lengyelországi akcióit. Paul Metternich közbenjárt Canarisnál, hogy megmentse egyik hozzátartozóját, aki csatlakozott a lengyel földalatti mozgalomhoz. Az Abwehr tudatta az illetővel, hogy az SD vadászik rá, ő azonban, igazi lengyel hazafiként, nem fogadta el az Abwehr segítségét, inkább a dicső halált választotta.{238}

Canaris ekkor kezdett aktát vezetni a kivégzésekről, és tisztjeire is ráripakodott, ha azok nem tudták megadni a pontos számokat és részleteket.{239} Az atrocitások részletei számos érzelmi kitörésre indították Canarist és Ostert – ha szükséges, akár erőszak árán is el kell távolítaniuk Hitlert. Canaris mostanra teljesen megváltozott. Habár addig Oster számított a Hitler-ellenes katonai összeesküvés motorjának, a tábornokok is felfigyeltek rá, hogy Canaris egyre inkább átveszi az irányítást. „Akkoriban ő tartotta mozgásban az egészet” – írta Halder.{240}

Canaris egyik tábornokot a másik után kereste fel az üzenettel, hogy „Hitlertől meg kell szabadulni”. Akárcsak a háború előtt, sok tábornok egyetértett a céllal – jellemző módon nem mindegyikük. Paulus például, akit a sztálingrádi összeomlás előestéjén neveztek ki tábornaggyá, ezt válaszolta Canarisnak: „A különleges akciók, kivégzések és letartóztatások feltétlenül szükségesek a lengyel hadjárat követelményeinek kielégítéséhez.” Megfigyelhető volt, hogy a fiatalabb tisztek, akik kiképzésüket már a náci érában kapták, kevésbé hajlottak a konspirációra, mint idősebb társaik.

Canaris lázasan dolgozott, hogy ahol lehet, életeket mentsen. Miután visszatért Berlinbe, számos bajba került lengyel, köztük – a berlini amerikai főkonzul közbenjárására – egy prominens varsói zsidó rabbi megmentésére szervezett segítségnyújtást. Mindenkit igénybe vett, aki csak segíthetett; olyan külföldi katonai attasékat is, mint a spanyol Juan Luis Rocamora.

Szeptember egyik napján Canaris elment a spanyol nagykövetségre, és elmondta Rocamorának, hogy féltucatnyi menekült lengyel frontvonal közeléből történő evakuálásában kellene segítenie. Canaris tudta, hogy a következő héten a Berlinben állomásozó összes katonai attasét meghívják Lengyelországba. Rocamora két autóval a megfelelő időben, a megfelelő helyen lehetett, hogy ott felvegyen öt, hamis papírokkal rendelkező személyt, majd azokat Berlinbe szállítsa. Ezután a menekülteket a lakásán kellett elrejtenie. Canaris két másik attasét is felkeresett, ám azok elutasították. Rocamora a rá jellemző módon azonnal kötélnek állt. Canaris nem mondta el neki, kik a menekültek; csak annyit árult el, hogy „az ország elitjéhez tartoznak”, és az egyikük nagyon beteg. „A Gestapo nem teheti rájuk a kezét.”{241}

Egy másik személy, akit Canaris ki akart menekíteni, még nagyobb befolyást gyakorolt az Abwehr jövőjére. Canaris Poznanban (Posenben) tartózkodott, amikor egy sápadt, halálra vált asszonyt vezettek elé, akit még a háború előtti Berlinből ismert. Szymańska asszony a lengyel katonai attaséhoz, Szymański ezredeshez ment feleségül, aki német szellemben, Posenben nevelkedett, a háború előtt Császári Hadseregben kapott tiszti képzést, és a háború előtti Berlin diplomáciai köreiben lelkes németbarátként ismerték. A brit katonai attasékkal, köztük Troubridge kapitánnyal – akivel többször találkozott (a legutolsó alkalommal még azt is megtanította neki, hogyan kell lengyelül helyesen kiejteni a nevét) – is kapcsolatot ápolt.

Szymańska asszony kihallgatása során megemlítette Canaris nevét, ami mintha varázsige lett volna. Később így írt: „Észrevettem, hogy a német tiszt alig tudta leplezni döbbenetét, amikor kiejtettem a nevet. Az egész hanghordozása és tartása megváltozott. Sajnálta, amiért nem engedélyezheti Nyugatra utazásomat, de kirendelt egy katonai járművet, hogy azzal vigyenek Poznanba.”{242}

Miután megérkezett Poznanba, Szymańska asszonyt azonnal az Abwehr parancsnoksága alatt lévő katonai szerelvényhez kísérték. Canaris üzenetet küldött, amelyben meghívta őt a vasúti kocsijába, ám a büszke lengyel asszony megjegyezte az egyik tisztnek: „Nem tud ő idejönni, hogy azonosítson?” A fiatal tiszt elképedten válaszolt: „Aligha tudna önnel beszélni ennyi ember előtt.”

Canaris tiszti nemzedékében az előzékeny és lovagias jellem alapkövetelménynek számított. A tengernagy megnyugtatta Madame Szymańskát, aki – mint abban a helyzetben minden lengyel – tudni akarta, hogyan harcolt a hazája. Canaris fejében már ekkor ott motoszkálhatott a gondolat, hogy ezúttal nemcsak egy bajbajutott lengyel asszonyt ment meg, de talán újabb kommunikációs vonalat nyit London felé akkor, amikor a háború előtt létesült csatornák túlnyomó része lezárult.

Madame Szymańska azt kérte, hogy segítsen neki eljutni varsói családjához, Canaris azonban lebeszélte erről, majd miután rájött, hogy az asszony több nyelven beszél, ráadásul szemrevaló és kulturált jelenség, a semleges Svájcot ajánlotta. Az Bern mellett döntött, ami jól mutatja, milyen gyorsan vágott az esze. A svájci főváros remek választás lehetett, hiszen itt nemcsak szabad lengyel külképviselet, de egy kivételesen fontos MI6 hírszerző állomás is működött. Amint Nicholas Elliot, az MI6 fiatal tisztje (aki a háború későbbi éveiben kapcsolatba került az Abwehrrel) megjegyezte: „Canaris tudta, hogy bármit mond ennek a hölgynek, az lengyel hazafiként haladéktalanul jelenti a lengyel hírszerzésnek, onnét pedig minden eljut hozzánk.”{243}

A háború után Ian Corvin megkérdezte az asszonyt, hogy Canaris megpróbálta-e valaha is beszervezni. Madame Szymańska így válaszolt: „Az admirális sosem kérte, hogy bármit derítsek ki számára a szövetségesekről, pedig tudnia kellett, hogy Bernben kapcsolatban állok a honfitársaimmal, rajtuk keresztül pedig a britekkel.”{244}

Canaris 1939 telén többször is ellátogatott Bernbe, és Madame Szymańskán keresztül tudatta a britekkel, hogy Németország „előbb vagy utóbb háborút indít szövetségese, Oroszország ellen”. Félreérthetetlen utalásokat tett arra is, hogy a német ellenzék kész véget vetni a Nagy-Britannia elleni háborúnak, és elmozdítani a helyéről Hitlert. Az elkövetkező néhány évben a brit hírszerzés beleláthatott az egyik legagyafúrtabb német döntéshozó elméjébe, aki közvetlen közelről figyelte meg a német főparancsnokság tevékenységét. „Mindig a nagyhatalmi politikáról beszélt, ezáltal éreztette a küszöbön álló eseményeket. Nem taglalta a katonai kérdéseket – nem próbált bujtogatni, ahogyan az ügynökök szoktak. Amikor megszólalt, mindig a birodalomról és Oroszországról, Nagy-Britanniáról és Amerikáról beszélt.”

A Szymańska-kapcsolat megmutatta, hogy az SIS és az Abwehr kommunikálhat, sőt akár együtt is működhet. Szymańska asszony férjét elfogták a szovjetek, ám a britek kivételes közbenjárásának köszönhetően elengedték, és átadták a nyugatiaknak. (Az eset szinte példa nélkül állt a szovjet fogságba esett lengyel tisztek körében.){245}

Amint a németek egyre erősebben szorongatták Európát, majd a rákövetkező tavaszon szétverték a francia és angol hadsereget, ez a kapcsolat értékes hírforrásnak bizonyult a német szándékokat illetően, és nagy segítséget nyújtott az egyre szorosabb ostromgyűrűbe fogott ellenségnek.

A háború alatt senkinek sem sikerült lelepleznie ezt a kapcsolatot, ám ami ennél is jellemzőbb, ez mindvégig egyirányú maradt – amint azt Madame Szymańska megfogalmazta: „[Canaris] rajtam keresztül egyetlenegyszer sem próbált kideríteni semmit.” Hála az Abwehr kiterjedt hálózatának, Canarisnak egyáltalán nem okozott gondot, hogy mindig pontosan tudja, mi történik Londonban. Tudta – talán mindenkinél, még maguknál az angoloknál is jobban –, milyen válsághelyzet fenyegeti Nagy-Britanniát, és ha az nem nő fel a kihíváshoz, végleg leáldozik a civilizált világnak. Canarist éppen ez a „kétkulacsos” politika emelte magasan a korábbi nemzedékek hírszerzői és kémei fölé: habár kíméletlen támadásokat intézett az ellenséges hírszerző szolgálatok ellen, mindig gondoskodott arról, hogy a győzelemmel ne pusztítsa el az ellenséget. Kémfőnökként pontosan tudta, hogy a náci Németország totális győzelme az egész világra nézve katasztrófa lenne, és egy bámulatos ügyességet követelő zsonglőrmutatvánnyal segítheti ellenségeit, eközben pedig hazáját is megmentheti a teljes pusztulástól.

Amikor Churchill megtapasztalta 1940 legsötétebb perceit – a megvert hadsereget, a küszöbön álló megszállást, Franciaország és a többi szövetséges elhullását, a defetista kabinetet –, senki sem érezhette át kétségbeesését úgy, mint Canaris, aki mindkét oldalról értesült Németország mindent elsöprő erejéről és Nagy-Britannia szánalomra méltó gyengeségéről. Az Abwehr túlságosan jól ismerte azokat, akik a következő tavaszon megpróbálták kipuhatolni a békés megoldás esélyeit.

Amikor egy tiszt komoran megjegyezte Canarisnak, hogy szerinte a britek nem fognak kitartani, a tengernagy indulatosan felcsattant: „Persze hogy kitartanak!” Ha akadt vezérfonala azoknak a társalgásoknak, amelyeket azon a télen berni lengyel barátjával folytatott, csakis az lehetett, hogy Nagy-Britanniának többé nem szabad megegyezésre törekednie Hitlerrel. Még ha nem is maradt befolyásos szövetségese, voltak barátai – azoknak a „jó németeknek” a körében, akik nem látták volna szívesen London elestét. Canaris személyében olyan segítőre találtak, aki minden fortélyt és eszközt bevetett, amivel csak egy nagyhatalom rátermett kémfőnöke rendelkezhetett, azért, hogy húzza az időt egy máskülönben elveszett ellenség érdekében. London nem ügynökre talált Canarisban, hanem minden kétséget kizáróan erős szövetségesre. Talán remélte, hogy egy napon az ügynökévé teheti Canarist, ám a tengernagy éppúgy elkerülte a britek felügyeletét, ahogyan legjobb tudása szerint a náci németekét is.

Canaris két fronton is hasznosította magát. Felajánlotta támogatását egy Hitler elleni összeesküvéshez, és minden olyan bizonyítékot egybegyűjtött, ami a díszes náci építmény valódi természetét leleplezhette, egyszersmind a lehető legtöbb kommunikációs csatornát nyitotta a britek felé. Lehetett Madame Szymańska bármily egzotikus jelenség, csupán a semleges fővárosokból kiinduló hálózat egyik végpontja volt. Amint Guderian páncélosai mögött a németek Európa erődítményét húzták fel, Canaris titkos földalatti csatornák szövevényes hálóját építette ki. Svájcban, a Vatikánban, Spanyolországban és Finnországban az Abwehr tisztjei ugyanazt a parancsot kapták: színleg vakon együtt kell működni a Führerrel, ám eközben fenn kell tartani a kapcsolatot a britekkel – ha szükséges, egy harmadik félen keresztül.

Amint 1940 drámája kibontakozott, és megkezdődött Nagy-Britannia „legfényesebb órája”, az Abwehr, merőben rendhagyó és döbbenetes módon, a Brit Birodalom „őrangyalának” szerepét játszotta el.

9. A felszínen tartani egy birodalmat

Inkább kihúzatnám három-négy fogam, minthogy újra keresztülmenjek ezen. HITLER{246}

1939. szeptember 19-én Churchill azt javasolta a kabinetnek, hogy a brit erők aknásítsák el a norvég vizeket, majd vizsgálják meg, milyen módon zárhatnák el Narvik kikötőjét (amelyen keresztül létfontosságú nyersanyagok áramlottak Németországba), és szállhatnák meg a területet. Az Abwehr órákon belül értesült a javaslatokról, amelyek természetes módon Norvégia semleges státusára is kihatottak. Canaris azonnal felismerte Churchill felvetésének jelentőségét, és tőle szokatlan módon személyesen ment a haditengerészet vezérkarához, ami Raeder admirális szemében csak megnövelte az értesülés súlyát.{247}

Hitler ugyanakkor Norvégia megszállására még gondolni is vonakodott. A hadsereg vezérkara sosem tekintett katonai célpontként a skandináv országra. Amikor a katonai hírszerzés Norvégiával kapcsolatban adatokat keresett, nem talált mást, csak egy poros, 1907-ből származó jelentést a fegyveres erők felméréséről. Hitler, akit inkább a nyugati offenzíva tervei foglalkoztattak, nehezen szánta rá magát a döntésre, és az utolsó pillanatig azt kérte Vidkun Quislingtől, a norvég fasiszták vezérétől, hogy Norvégia maradjon semleges.{248} Quisling azonban megerősítette a hírt, miszerint a britek Narvik elfoglalására készülnek, és ez – valamint a fejlemény, hogy a Királyi Haditengerészet sikeresen kiiktatta a német zsebcirkálókat – már elgondolkodtatta Hitlert.

Akárhogy is, 1939. október 10-ére Hitler már Norvégia megszállásáról beszélt – a lengyelországi hadjárat sikere után számításba kellett vennie az északi területek biztosításának igényét. Oroszország nyilvánvalóan Finnország megszállására készült. A lehetőség, hogy a britek Narvikon keresztül a finneket segítsék – még ha az adott pillanatban nem állt is fenn –, nem várathatott sokáig magára. Ennél is többet nyomott a latban, hogy Narvik azon a kulcsfontosságú útvonalon feküdt, amelyen a vasérc a svédországi Kiruna-Gallivare vasércmezőiről a Harmadik Birodalomba jutott. A német hadiflotta szintén sokat adott volna azért, ha megelőzhette volna a Királyi Haditengerészetet a norvég bázisok elfoglalásában. December 14-ére Hitler döntést hozott az offenzíva megkezdéséről, és a Weserübung-hadművelet céljaira nyolc hadosztályt különített el.

„Norvégia elfoglalása rettenetes súlyú döntést követelt – írta Jodl. – Az egész német flottát kockára tettük.”{249} Jodl szerint a megszállási terv véglegesítésére április 2-án került sor, méghozzá Canaris jelentései alapján, amelyek szerint „a brit csapatok és szállítóeszközök készen várakoznak Anglia északkeleti partjai mentén”. Az Abwehr természetesen rövid úton értesült a brit kabinet március 12-i döntéséről is, miszerint felélesztik a Narvik elfoglalásával és a Németországba vezető északi útvonalak lezárásával kapcsolatos korábbi terveket.

Canaris többek szerint abban reménykedett, hogy a németek hátrébb szorulnak, így egy újabb puccskísérlet esetén Hitler kiszolgáltatottabb lesz. A tábornokok kétségkívül számoltak azzal, hogy kihasználják a Hitler presztízsét ért csapást, ám azt semmi sem bizonyítja, hogy Canaris a narviki hadmozdulatok részleteit kiszolgáltatta volna a briteknek.{250} Az admirális el akarta kerülni a további harcokat – láthattuk, mennyire sokkolták őt a lengyelországi események –, helyettese, Oster, azonban abban reménykedett, hogy a német vereségek eléggé meggyengítik Hitlert ahhoz, hogy a tábornokoknak esélyük legyen a cselekvésre. Ebben az időszakban Canaris láthatóan nemigen hitt a tábornokokban: morális „gyávaságuk” akkora csalódást okozott neki, hogy egy ideig látni se kívánta őket.

Mindazonáltal nem tett lépéseket Oster megakadályozására, aki a holland katonai attasét, Gilbert Jacob Sas ezredest informálta a küszöbön álló norvégiai invázióról. Ez a hazaáruló tett (mert egy olyan információ kiadása, amely számtalan katonatárs halálát okozza, kimeríti a hazaárulás fogalmát) jól mutatja, milyen kétségbeesetté váltak az összeesküvők. Nincs rá bizonyíték, hogy Canaris áldását adta erre a lépésre. Sas mindenesetre továbbította a figyelmeztetést a berlini norvég követségre, ám a diplomata, aki kézhez kapta, annyira hihetetlennek találta, hogy végül nem továbbította Oslo felé. Ugyanakkor a hadműveletet megelőző német csapatmozgások így is nyomra vezették a brit konzulokat és ügynököket. „Tudtunk minden csapatmozgásról, amint azokra sor került, csak ők [Londonban] nem tudták, hogy mihez kezdjenek ezzel” – mondta állítólag egy brit hírszerző tiszt.{251}

Április 8-án délutánra a norvég kormánynak már semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy bármelyik pillanatban kezdetét veheti az invázió: ekkorra kihallgatták azokat a túlélőket – jobbára egyenruhás katonákat –, akik a HMS Trident által előző nap megtorpedózott Rio de Janeiróról menekültek meg. Mindössze az maradt kétséges, hogy a németek az egész országot, vagy csak Narvikot akarják-e megszállni. Canaris talán segíteni akarta a szövetségeseket, de az Abwehr ezúttal is gyakorlott módon zavarta össze az ellenséget. A norvég flottát teljesen készületlenül érte a támadás, és a parlamentben Chamberlainnek is a jelentések „zavarba ejtő sokféleségével” kellett magát mentegetnie.

A norvég invázió sikeréért részben Canarist illette a kétes értékű dicsőség, jóllehet a német flotta komoly veszteségeket szenvedett: a Királyi Haditengerészet, fedélzetükön Dietl tábornok hegyi alakulataival, nem kevesebb mint tíz rombolót süllyesztett el. Mindezek, illetve a Blücher Oslói-öbölben történt elvesztése ellenére, nem utolsósorban a túlerőben lévő és ellentámadásba lendülő norvég csapatok ellen derekasan küzdő Dietlnek köszönhetően, a hadjárat sikerrel zárult. Az Abwehr Oslo német megszállásának előkészítésében is döntő szerepet játszott. Egy Abwehr-tiszt, bizonyos Pruck már január 30-án ideérkezett; feladata egy előretolt oslói hírszerző állás létrehozása és a norvég erők elhelyezkedéséről – méghozzá több hónappal a támadás megkezdése előtt – részletes adatok szolgáltatása volt. Pruck állomása olyannyira hatékonynak bizonyult, hogy az általa küldött információk felhasználásával a vezérkar heteken belül részletes hadműveleti tervekkel tudott előállni. A potenciálisan ellenséges vonalak mögött tevékenykedő, előretolt hírszerző központok létrehozása az Abwehr specialitásának számított. A ma már szabványosnak számító eljárás (amely, mint azt a jelenkori közel-keleti események is mutatják, nem mindenkor sikeres) akkoriban a küszöbön álló támadás segítésének forradalmian új és rendkívül hatékony módszerének számított.

Pruck ténykedése nagyban segítette az Oslót végül elfoglaló ejtőernyős-alakulatokat. Néhány héttel később Pruck felesége megkísérelte megosztani az SD-vel azt a gyanúját, hogy az Abwehr Hitler ellen szervezkedik. Canaris, nála ritkaságszámba menő könyörtelenséggel, elintézte Himmlernél, hogy az asszonyt elmegyógyintézetbe zárják.{252}

Norvégia hatásosan illusztrálta a brit hírszerzés korlátait és ellenfelének hatékonyságát. Az Abwehr ezúttal is megmutatta, hogy mennyit ér.{253} Amint a norvégiai hadjárat véget ért, Canarist felkereste a külügyminisztérium néhány tisztviselője, akik Franciaország tervezett megszállása előtt Canaris ügynökein és tisztjein keresztül kívántak bizonyítékokat szerezni arra vonatkozóan, hogy Hollandia és Belgium visszaél semleges státusával. A tisztségviselők egy dokumentumot is szerkesztettek, amelyet diplomáciai „fehér könyvként” hivatalosan ki akartak adni: ebben kívánták minden belső vagy külföldi szkeptikus előtt igazolni a küszöbön álló inváziót. A kötetben a hollandok és belgák minden „bűnét” felsorolták, és hírszerzői adatokra hivatkozva bizonyították volna be, mekkora fenyegetést jelent Németország számára a semlegesség „megszegése”, ezzel teremtve ürügyet a háborúra.

Dacára annak, hogy Canarisnak sok barátja volt a külügyminisztériumban, és Németország a totalitárius államok sorába tartozott, az admirális minden részvételt visszautasított ebben a tervben, sőt az ügyosztályok vezetőit is minden manipulálható vagy felnagyítható adat visszatartására utasította.”

Nem mintha Canaris immúnis lett volna a nyomásgyakorlásra és a fenyegetésre; egyszerűen csak kitartott amellett, hogy az Abwehr vezetőjeként csak a legmagasabb szintű vezetésnek tartozik elszámolással. Nem volt hajlandó segédkezni a hivatalnokoknak a tények meghamisításában, akiknek így csalódottan kellett távozniuk az irodájából.

Néhány hónappal Norvégia előtt Canaris újabb kommunikációs csatornákat nyitott London felé, abban a reményben, hogy megelőzheti a közelgő konfliktust. Azokban az időkben, amikor még élénken élt a remény, hogy Hollandia, Belgium és Franciaország invázióját el lehet kerülni, véget lehet vetni a vérontásnak, és helyre lehet állítani Európa békéjét, semmit sem akart a véletlenre bízni.

Ezekben a reményekben a Vatikán is készségesen osztozott. Canaris 1939 vége felé megújította kapcsolatát az őt még berlini nuncius korából személyesen ismerő XII. Pius pápával. A pápa a katolikus közösség nagy tekintélyű vezetőjeként Európában hagyományosan, évszázadok óta a döntőbíró szerepét töltötte be a nemzetek közötti nézeteltérésekben, és a kontinentális hierarchiában az állami vezetők felett állt. A világot Spanyolország és Portugália között felosztó tordesillasi és zaragozai egyezmény e hatáskör megnyilvánulása volt, de ennek nyomai napjaink protokolljában – amikor a pápai nuncius sok országban még mindig előjogokat élvez más nemzetek diplomáciai képviselőivel szemben – is láthatók.{254}

Vajon a pápa készen állt közvetíteni Németország és Nagy-Britannia szemben álló körei között, hogy ezzel elejét vegye a háború eszkalálódásának? Nos, a pápa sosem habozott ezt megtenni, jóllehet a titkos közvetítő szerepe korántsem volt ínyére. Így aztán személyesen nem fogadta az Abwehr ügynökeit, de ajánlataikat elolvasta, majd továbbította azokat a brit követnek, Sir Francis d’Arcy Osborne-nak. Emellett azt is pontosan tudta, milyen veszélyek leselkednek a Vatikánra, a német és osztrák katolikusokra és mindenekelőtt a németországi jezsuitákra, ha Berlin náci köreiben megsejtik, hogy közvetítő szerepet vállalt.

Az Abwehr egyik, Müller nevű ügynöke XII. Pius német tanácsadóján, Kaas bíboroson keresztül próbálta kieszközölni, hogy e közvetítő tevékenység céljaira igénybe vehessék a Vatikán irodáit.{255} Beck és a tábornokok ezúttal is részletes ajánlatot készítettek, és felajánlották az esélyt Nagy-Britanniának, hogy békés megegyezésre jusson egy konzervatív, Hitlertől megfosztott Németországgal, amely kész visszaállítani Csehszlovákia és Lengyelország területi integritását (habár Ausztria vonatkozásában nem kötelezték el magukat).

Canaris ugyanakkor szkeptikusan várta a tárgyalások kimenetelét – londoni forrásainak jelentései alapján valószínűsítette, hogy Nagy-Britannia számos kulcsfontosságú vezetője nem tudott a tervről. A királyt, a külügyminisztert és a miniszterelnököt (ekkor még Chamberlaint) leszámítva kevesen tudtak erről a háttérben zajló egyezkedésről. Sem Churchillnek, sem Vansittartnak nem mutatták meg a vonatkozó dokumentumokat, jóllehet Cadogan, Orme Sargent és Strang (a külügyminisztérium elsődleges szakértői) látták őket, akárcsak helyetteseik, Kirkpatrick, Makins és Frank Roberts. Az utóbbi három lelkesen és elkötelezetten dolgozott a német béketörekvések ellen. Makinsről régóta gyanítani lehetett, hogy erősen szimpatizál Moszkvával; Roberts nemes egyszerűséggel letette a telefont, amikor a hadüzenet előestéjén Göring kompromisszumos megoldást ajánlott; Kirkpatrick pedig az egyik Londonba menekült német szerint „ragaszkodott a Morgenthau-tervhez{256} vagy bármilyen Németország végleges eltiprását eredményező megoldáshoz”.

Ha ezeket az elemeket nem vesszük számításba, akkor is sokan igyekeztek szabotálni egy ilyen közeledési kísérletet. Moszkva minden bizonnyal lépést tartott az eseményekkel; az SD, amelynek vatikáni ügynöke, még leírni is szégyen, egy Benedek-rendi szerzetes volt, hasonlóképpen. Jelenlétét ügyesen kiszivárogtatta valaki a briteknek az SD-től, hogy ezzel összezavarja Osborne-t, aki Londonból máris egyre ellentmondásosabb táviratokat kapott, amelyek arra figyelmeztették, hogy figyeljen oda a szeminaristákra. Osborne gúnytól csöpögő hangon válaszolt: „A német papnövendékek tetőtől talpig a legélénkebb skarlátszínben járnak, ami aligha segíti elő a titkos ügynöki munkát.”{257} A hír ennek ellenére igaznak bizonyult, és gyanakvóvá tette Londont, amely a Venlo-incidens kellemetlen utóhatásaiból még most sem tért magához.

Ráadásul a német ügynökök a vatikáni rejtjeleket is feltörték. Habár XII. Pius külön gondot fordított arra, hogy ne hagyjon írásos nyomokat, d’Arcy Osborne-nal folytatott megbeszéléseire többen felfigyeltek (többek között a franciák, akik mindig rettegtek attól, hogy a hátuk mögött és az ő kárukra kötnek egyezséget.)

Utólag megállapíthatjuk, hogy ezeknek a manővereknek kisebb esélyük volt a vérfürdő megakadályozására, mint az 1938-as konspirációnak. Miután a háború kirobbant, a tábornokok lelkesedését jócskán lehűtötte az a tényező, hogy a Nyugat egy esetleges németországi puccsból katonai előnyöket kovácsolhat – bár ezért aligha hibáztathatók azok, akik a békés megoldást keresték. Amint azt Owen Chadwick írta: „A britek elvesztegették az esélyt. Egy olyan diktatúrában, mint Hitleré, aligha várhatták, hogy az összeesküvők levetkőzzék névtelenségüket, megadják a rangjukat és a születési évüket. […] Pedig az antiszemiták kormányból való eltávolításával és Lengyelország függetlenségének helyreállításával elkerülhették volna a Végső Megoldást.”{258}

Ám ha ezek a tárgyalások el is buktak, az Abwehr tett a Nyugatnak egy utolsó szívességet. Beck, Oster és Canaris megegyezett abban, hogy Müllert Rómába küldi, és figyelmezteti a Nyugatot a küszöbön álló, május 10-re tervezett offenzívára. Müller nem maradt sokáig Rómában, de találkozott egy magas rangú belga diplomatával, és megadta neki a dátumot. Mielőtt elhagyta Olaszországot, és visszatért Berlinbe, Müller elővigyázatosan arra kérte az olasz határőrt, hogy üssön egy kihagyott belépési bélyegzőt az útlevelébe. Az olasz megtette a szívességet, és a dátumot május 1-jeként, a belépés helyét pedig Velenceként adta meg.

Utólag visszatekintve, az elővigyázatosság bölcs lépésnek bizonyult. Amikor Müller felkereste Canarist, az átadott neki egy sürgönyt, amit Hitler „tajtékozva” fogadott:

„Belga Követség, Szentszék

A brüsszeli Külügyminisztériumnak

1940. május 1.

A német vezérkar egyik tisztje ma Rómába érkezett, hogy jelentse, miszerint a Belgium és Hollandia elleni invázió bizonyosan május 10-én vagy közvetlenül az után várható.”

Müller rádöbbent, hogy a belga diplomata-rejtjelezést feltörték, és többé-kevésbé tulajdon halálos ítéletét tartja a kezében. Szerencséjére útlevelének pecsétje és rangjának gondos álcázása megkímélte Müllert az SD kihallgatótisztjeitől, bár, mint később visszaemlékezett rá, abban a pillanatban már a kivégzőosztag sortüzét is hallani vélte. Ugyanakkor Canaris egyik tisztje – a pomerániai Rohleder, aki különös gondossággal nyomozott az árulás ügyében – rövid úton kiderítette, hogy a bizonyítékok Müllerhez vezetnek.{259} Canaris csak a legnagyobb nehézségek árán tudta megakadályozni, hogy a belső nyomozás ne vezessen tragikus következményekhez. Az eset után Oster mindenesetre a Vatikánnal és Müllerrel való összes kapcsolat megszakítására adott parancsot.

A figyelmeztetés ellenére a Wehrmacht bámulatos könnyedséggel törte át a nyugati védelmet. A Nyugat lerohanása, részben Manstein tábornok briliáns képzelőerejének is köszönhetően, káprázatos sikert hozott. Az I. világháborúban oly merészen küzdő francia hadsereg hetek alatt felmorzsolódott. „C’est la dislocation” – mondta a demoralizált Weygand a döbbent Churchillnek, aki sosem gondolta volna, hogy a Wehrmacht úgy hatol át a Verdunnél oly derekasan harcoló hadseregen, mint kés a vajon.

Az Abwehr Brandenburg-különítményének egységei mindenütt az előőrsökkel együtt érkeztek, és még Guderian páncélosai előtt elfoglalták a stratégiai fontosságú pontokat. Canaris, akit egyrészről megdöbbentett a francia és a brit hadak széthullása, másfelől megrészegített a Tirpitzuferen egymásnak koccanó pezsgőspoharak csilingelése, önkéntelenül is mérhetetlen büszkeséget érzett saját egységei felett, amelyek minden szinten hatékonyan járultak hozzá a hadművelet sikeréhez. Ugyanakkor a könnyű diadalt ünneplő tábornokok sem tudták rávenni Canarist arra, hogy teljes szívéből együtt örüljön a többiekkel, hiszen a diadalmámor mögött ott lappangott a nyugtalanító kérdés: folytatják-e a britek a küzdelmet, és egyáltalán, miként bízhat London a 20. század leghatékonyabb katonai gépezetének való ellenállásban?

Korának léptékével mérve Canaris mint tengerésztiszt természetesen művelt férfiúnak számított, így pontosan tudta, hogy Nagy-Britannia sorsa nem csupán a Franciaország északi partvonalán bekövetkezett eseményeken múlik, hanem egy olyan térségen is, amelyet Hitler következetesen alábecsült: a Földközi-tenger medencéjén. Mindkét hadszíntér kiemelt szerepet kapott, ám amint a brit külföldi haderők maradéka Dunkerque-be vonult vissza, nem a Földközi-tenger, hanem a La Manche-csatorna tűnt a sürgetőbb kihívásnak. A franciaországi háború a végéhez közeledett, és küszöbön állt az angliai csata.

Május tündöklő tavaszi napjaiban a brit kormány közel állt ahhoz, hogy bedobja a törölközőt. A kabinet több tagja is a béketárgyalások pártján állt. Egyikük, Rab Butler olyannyira átadta magát a kétségbeesésnek, hogy akkori borúlátásának emléke megmérgezte későbbi pályáját, és tönkretette esélyeit arra, hogy évtizedekkel később átvegye a konzervatív párt vezetését.{260} A béketábor tagjai a madridi brit nagykövetségen és ismét csak a Vatikánon keresztül puhatolóztak. Maga a Vatikán is azt várta, hogy Nagy-Britannia tárgyaljon a békekötésről – felismerte a veszélyt, hogy Németország megtámadja és legyőzi Nagy-Britanniát, ami azzal a szörnyű kilátással járt együtt, hogy a Vatikánra is ez a sors vár. A fő veszély azonban az volt, hogy Nagy-Britannia elvesztésével az európai civilizáció vége is beköszönt. Churchill a rá jellemző módon válaszolt a félelmekre: Somerville admirálisnak megparancsolta a francia flotta elpusztítását. Kerülhetett ez bármennyi életbe (ez esetben 1200 francia tengerészébe), és bármennyire megdöbbentette a Királyi Haditengerészetet, hogy ágyúit egykori fegyvertársai ellen kell fordítania; bármennyire megmérgezte is az angol és a francia flotta jövőbeni kapcsolatát, semmilyen tett sem demonstrálhatta volna hatásosabban, hogy a britek, járjon bármilyen következménnyel, elszánták magukat a harc folytatására. Rómában a bíborosok elolvasták nunciusaik sürgönyeit, és felkészültek a hosszú háborúra.

Két héttel az előtt, hogy Churchill meghozta a végzetes döntést a francia flotta elsüllyesztéséről, különös kapcsolat alakult ki az Abwehrrel, ami megcsillantott egy halvány reménysugarat a sarokba szorított brit vezető előtt. A későbbiekben így írt: „Kiváló hírszerzésünk megerősítette, hogy Hitler kétséget kizáróan elrendelte az Oroszlánfóka-hadmüveletet.”{261} Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a német haditengerészet terveinek „bizonyos részleteiről” már júniusban értesült. Ez igen figyelemreméltó, mivel a nagy vonalakban megalkotott tervet csak július 2-án továbbították Keitelnek részletes kidolgozásra. Természetesen létezett egy inváziós forgatókönyv, amelyet Raeder admirális még 1939 novemberében készített, de ez jóval az előtt keletkezett, hogy Hitler kifejezte volna ilyen irányú szándékát. Churchill tudta, hogy a terv szerint, saját szavaival, „nem csak a keleti partvonali fronton – ahova a vezérkari főnökök, az Admiralitás és jómagam is összpontosítani kívántuk az erőinket – indulna támadás”.{262}

Mint korábban megjegyezték,{263} ez az értesülés nem származhatott légi felderítés vagy felszíni megfigyelés útján. Az sem lehetséges, hogy a titkos Ultra program már ekkor ilyen eredményes lett volna. Az Ultra csak május 22-én kezdte el feltörni az első igazán fontos kódokat, és „aranytojásai” hetekig csak a Luftwaffe hadműveleti rejtjeleire korlátozódtak – amelyek talán hasznosak bizonyultak a Coventry vagy London elleni légitámadások előrejelzésében, de nem sokat árultak el a stratégiai döntésekről.{264} A Churchill által megtudott „részletek” csakis olyasvalakitől származhattak, aki közeli kapcsolatban állt a német haditengerészet vezérkarával vagy a főparancsnoksággal. Németországban is csak legfeljebb tucatnyi magas rangú tiszt tudhatta, amit Churchill tudott – Canaris természetesen közéjük tartozott. A néhány tiszt előtt ismertté vált Oroszlánfóka-hadművelet a meglepetésre épített: „A hozzávetőleg a Ramsgate-től egy a Wight-szigettől nyugatra eső pontig érő széles frontvonal teljes hosszára terjedt ki támadás.” Ian Colvin szavaival: „Mr. Churchill kezét ekkortájt olyasvalaki vezette, akinek Hitler legközelebbi tanácsadói is megnyíltak.”{265}

Amikor így cselekedett, Canaris még előrébb lépett a hazaárulás ösvényén, hiszen a megszállás részleteinek kiszolgáltatásával számtalan német tengerész életét sodorta veszélybe. Canaris természetesen abban a meggyőződésben cselekedett, hogy egy ilyen információval felfegyverkezve a britek megtehetik a szükséges ellenlépéseket, és az Oroszlánfóka-hadművelet értelmét veszti.

Úgy tűnik, nem csupán a német megszállás tervei jutottak el Churchillhez. Az értesülésekkel együtt némi reménysugár is beszivárgott, amely bevilágította a veszteség és kétségbeesés óráit. Az információ forrása bizonyos mértékig támogatást nyújtott Churchillnek, akinek meg kellett küzdenie a kabinet békekötésre hajló tagjaival is. Amint Churchill pompás szónoki képességről árulkodó beszédei bezengték az étert, Canaris hazavitte a tiltott szövegekről készített Abwehr-átiratokat, és felolvasta azokat a feleségének.{266} Erika Canaris szerint az egyik ilyen beszéd felolvasása után megjegyezte: „Szerencsések az angolok, hogy igazi államférfi vezeti őket.” Canaris olyasvalamit talált Churchill üzeneteiben, amit Beck és a többi belső ellenálló már régóta hiába keresett Angliában: gerincet és kitartást.

Richard Protze később így emlékezett: „Canaris nagyra tartotta Churchillt. Ugyanazok voltak nevük kezdőbetűi, és ő a nagy »W. C.«-ként hivatkozott rá. Amikor a brit államfő egy merész húzással fokozta a Németországra nehezedő nyomást, ő azt mondta: »Mit tehetnénk a nagy W. C. ellen? Én csak a kis W. C. vagyok.«”{267}

A háború után, amikor Michael Soltikow megkérdezte Churchillt, hogyan lehetett annyira jól informált az „Oroszlánfókával” kapcsolatban, Churchill válasz gyanánt rámutatott Colvin Canarisról írott könyvére.{268} Hogy az elhárítás miként érte el Churchillt, máig vitatott. Egyesek szerint Müllert küldték Rómába, és a Vatikánon keresztül játszották át az értesüléseket.{269} Más, bár korántsem döntő érvényű bizonyítékok Spanyolországra utalnak.

Az Abwehr nemcsak a hadműveleti tervek részleteinek átjátszásával támogatta Churchillt; Canaris számos más fronton is a segítségére sietett. Tudatában volt, hogy maga Hitler is fenntartásokkal viseltetik a terv iránt, nem utolsósorban azért, mert tudta, Nagy-Britannia megszállása még nehezebbé tenné az esetleges szövetséghez vezető kompromisszumos megállapodás nyélbe ütését – végtére is, miért kellene megszállásban gondolkodni, ha egy németbarát ötödik hadoszlop elfoglalja Londont? (Ezt az ötletet, hogy ezzel is késleltessék az inváziót, Churchill jóváhagyásával közvetítették a német felső vezetés felé.) Canaris mindenestre azt tanácsolta a főparancsnokságnak, hogy legyenek elővigyázatosak az „Oroszlánfókával” kapcsolatban.

Canaris, aki a terv részleteinek London felé történő kiszivárogtatásában fontos szerepet játszott, most látható élvezettel továbbította a brit előkészületekkel kapcsolatban szerzett értesüléseket, amelyek arra utaltak, hogy erős ellenállással kell számolni. Canaris jelentései szerint a britek alaposan megtervezett védelmi rendszert építenek fel. Amint a német flotta és hadsereg a keskeny, illetve széles frontvonalon történő partraszállás esélyeit latolgatta, az invázió folyamatos késedelmet szenvedett. Minden egyes haladékkal újabb jelentés érkezett Canaristól, amely a brit erőket harminckilenc hadosztályra becsülte, jóllehet a megszállási területet legfeljebb tizenhat brit hadosztály védte.

Egy szeptember 5-én kelt Abwehr-jelentés már-már költői túlzásokat enged meg magának:

„A Turnbridge Wells és Beachy Head közötti térségben (különösen Rye kisvárosában, ahol nagy homokbuckák vannak), továbbá St. Leonardban a védelmi vonalak valóságos labirintusát építették ki. Ezeket a védelmi vonalakat ugyanakkor olyan jól elrejtették, hogy a felületes szemlélő a homokdombok, fürdőhelyek és a mezők felől semmi rendkívülit nem lát.”{270}

A jelentés a továbbiakban komor képet rajzol a harcias St. Leonardról és a páncélozott járművekkel teli közeli golfpályáról – olyan képet, amelyet Sussex derék lakói még akkoriban is csak nagy nehézségek árán egyeztethettek volna össze a valósággal.

Miután a Luftwaffe nem tudta elpusztítani a lengyel és cseh pilótákkal is megerősített RAF-et, a Keitel és Raeder július 2-án kelt direktíváiban követelt légi fölényt nem sikerült kivívni, Canaris jelentései pedig azt a vélekedést támasztották alá, miszerint a brit szigetek megszállása túlságosan is költséges vállalkozás lenne. A későbbiekben Londonban is megjegyezték és kielemezték, miért volt képtelen az Abwehr jelenteni a brit erők krónikus gyengeségét Anglia déli részében. Sir Stewart Menzies, aki az I. világháború idejéből és Spanyolországból is jól emlékezett Canarisra, egyre nagyobb elővigyázatossággal kezdte tanulmányozni ellenlábasát, és ezen a téren olyannyira nem ismert kompromisszumot, hogy egyik beosztottja meg is jegyezte: Jobban ismerte Canaris jellemét, mint a sajátját.”{271}

Menzies spanyolországi kollégájától tudta, hogy az admirális szkeptikus Nagy-Britannia német megszállását illetően.{272} Menzies emellett kiemelt figyelmet fordított azokra az üzenetekre is, amelyek Madame Szymańska és Svájc közvetítésével jutottak el hozzá.

Az elkövetkező néhány hónap eseményei még inkább elmélyítették az érdeklődését, nem utolsósorban azért, mert azok fókuszában egy olyan ország állt, amit mindkét férfi jól ismert: Spanyolország. Mint korábban említettük, Canaris pontosan tudta, hogy Nagy-Britannia hatalmának kulcsa a Földközi-tenger, a Földközi-tenger kulcsa pedig Gibraltár. Ha Németország el tudja foglalni Gibraltárt, a britek helyzete a Földközi-tenger teljes térségében tarthatatlanná válik. Rommel későbbi hadjáratai is sikert arathattak volna, ha a Gibraltári-szorost német ostromágyúkkal zárják el. Mindez minden tengerésztiszt szemében magától értetődő tény volt, akármelyik nemzet szolgálatában állt is.

Léteztek német tervek arra vonatkozóan, hogy behatoljanak Spanyolországba, majd támadást indítsanak Gibraltár ellen, sőt azok némelyikét részletekbe menően is kidolgozták. Nem kellett más, csak Spanyolország támogatásának megszerzése. Amikor október 23-án Hendaye határ menti vasútállomásán Hitler találkozott Francóval, úgy gondolta, a legkisebb ellenállást sem fogja tapasztalni annak az embernek a részéről, akit éppen ő segített hatalomra. Végtére is Franco sosem tarthatta volna meg Spanyolországot a szovjetek támogatását élvező köztársaságiakkal szemben, ha nem állnak mellette német katonák és fegyverek. Franco szinte mindent Hitlernek köszönhetett.

Számos későbbi beszámolóval ellentétben{273} Franco valójában elsőként érkezett Hendaye-be. Stille német diplomata – nagykövet és Canaris régi jó barátja, Von Stohrer utasítására – elkísérte Francót a vonathoz, és feljegyezte, hogy „egy perccel korábban” érkeztek.{274} Ám ha Franco udvarias akart is lenni Hitlerrel, és nem szándékozott késve érkezni, más szempontból korántsem hajlott az engedményekre.

A spanyol diktátor alaposan felkészült a találkozóra. Tudta, mit akar majd Hitler, és gondosan megtervezte, milyen érvek alapján utasítsa el.

Tudta, hogy Hitler a német katonai felsőbbrendűséggel, különösen Nagy-Britannia megtámadásának és megszállásának terveivel próbál majd hatást gyakorolni rá. Franco mindenre felkészült, ugyanis Canaris részletesen elmondta Serrano Suhernek, Franco külügyminiszterének és sógorának, mire számítson, sőt olyan adatokat is kiszolgáltatott Sunernek, amelyek komoly előnyt adtak Franco kezébe, amikor a beszélgetés óhatatlanul is Gibraltár elfoglalásának konkrét terveihez vezetett. Canaris nem ajánlotta Sunernek, hogy bármilyen, Nagy-Britannia ellen irányuló szövetséget kössön Németországgal. Amikor Suner Anglia küszöbön álló inváziójával kapcsolatban kérdezte Canarist, a tengernagy kurtán így felelt: „Mondja meg Francónak, hogy egyetlen német katona sem teszi a lábát Anglia földjére.”{275}

Mind Canaris, mind Von Rintelen tábornok hatékonyan vett részt Gibraltár ostromtervének elkészítésében. Mindketten jól ismerték a feladathoz szükséges tüzérségi ütegek típusát, és tudták, hogy rendelkezésre állnak-e a Német Birodalomban. A müncheni Huszadik Századi Történeti Intézet dokumentumai szerint{276} Canaris ezután beszélt Martinez Campos tábornokkal, a spanyol vezérkari főnökkel, hogy az tanácsot adjon Francónak, milyen adott nehéztüzérségi ütegeket kérjen Gibraltár ostromához. Ezt annak biztos tudatában tehette, hogy ilyen kaliberű fegyverek – a termelés váratlan félbeszakítása miatt – nem állnak rendelkezésre Németországban. Az admirális ahhoz is ragaszkodott, hogy Franco részletesen fesse le az évek óta tartó konfliktusok eredményeként, Spanyolországban kialakult nyomorúságos viszonyokat.

Akárhogy is, Franco egyáltalán nem bizonyult szolgálatkésznek. Az SD spanyolországi ténykedése szinte naponta sértette meg méltóságát és hazájának szuverenitását. Az SD, amely a tőle szokott lelkesedéssel látott munkához, még azt a szóbeszédet is elterjesztette, hogy Berlinben már Spanyolország felosztását tervezik, ami egy zászló alá terelte a spanyolokat, és megerősítette Franco hatalmát.{277}

További inzultusként az SD saját irodát nyitott a spanyol posta központjában, és náci bélyegzőkkel hitelesítette a küldeményeket; tehát azok a levelek, amelyeket nem a diplomaták kézbesítettek, magukon viselték a cenzúra – természetesen horogkeresztes – bélyegzőjét is. Mindez mérhetetlenül bosszantotta a spanyol vezetőket, akiknek a figyelmét a semleges és szövetséges országok követei szinte naponta felhívták erre a vaskos jogbitorlásra, és akiknek még Franco szidalmait is el kellett viselniük, amikor az felfedezte, hogy saját postájának egy részét is ily módon jelölték meg.

Az SD azzal tette fel a koronát a szívélyes német-spanyol viszony teljes romba döntésére, hogy Spanyolországba utaztatott kétszázhúsz ügynöke segítségével – egy látványosan megrendezett légi baleset útján – megpróbálta eltenni láb alól az egyik tábornokot, aki a szövetségesekkel való szorosabb együttműködést szorgalmazta, majd hasonlóan ügyetlen kísérletet tett Varega tábornok felrobbantására. Mindezt politikai fronton is könyörtelen nyomásgyakorlás kísérte: Himmler régi fegyvertársának, Beigbedernek, a korábbi berlini katonai attasénak és Canaris személyes jó barátjának eltávolítására is kötelezte Francót. A Caudillónak tehát volt miért neheztelnie.

A hendaye-i tárgyalásról fennmaradt hivatalos beszámolók fukarul bánnak a megbeszélések részleteivel. A külügyminisztérium élén a Beigbedert felváltó Serrano Suner Franco tilalma nyomán nem térhetett ki ezekre az emlékirataiban, az amerikaiak által 1946-ban kiadott hivatalos német dokumentumok pedig azzal a lakonikus megfigyeléssel szakadnak meg, hogy a „beszélgetés feljegyzései hiányosak”.

A megbeszélésekről – amelyeket joggal nevez „fiaskónak” – talán Paul Schmidt, Hitler jóindulatú és ragyogó képességű tolmácsa adja a legszínesebb leírást. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy Franco mindenben követte Canaris tanácsait. Amikor Hitler Gibraltár kérdésével hozakodott elő, és szövetséget ajánlott Francónak – amely révén a Szikla „egyszer s mindenkorra” Spanyolországé lehetett volna (vagyis, Schmidt szavaival, kijátszotta az „adut”) –, Franco nem szólt semmit. Amint Schmidt utóbb írta: „Az arckifejezése alapján meg nem mondtam volna, hogy az elképzelés teljes meglepetésként éri, vagy csak a választ latolgatja.”{278}

Franco ezt követően kiselőadást tartott az élelmezési és mezőgazdasági nehézségekről, amelyek Spanyolországot a polgárháború évei után sújtották. Amikor Hitler élelmiszer-szállítmányokat ígért, Franco sokatmondó mosollyal jegyezte meg: szerinte Németország nincs olyan helyzetben, hogy ilyen nagylelkű ígéreteket tegyen. Ezután a Caudillo legalább tucatnyi nagy kaliberű tarackot követelt. Hitler úgy emlékezett, mintha ezekből is hiány lenne, ezért inkább bombázógépeket ajánlott fel, mire Franco egy újabb hosszú monológba vágott bele, hogy kifejtse, mekkora szüksége van a tüzérségre a partvédelemben. Amikor Hitler valószínűtlennek tartotta az angolok Spanyolország elleni támadását, Franco szemrebbenés nélkül kioktatta arról, hogy az amerikaiak is a briteket támogatják, és értesülései szerint a Királyi Haditengerészet végszükség esetén akár kanadai bázisokról is kész harcolni. A fenti információ Canaris közvetítésével jutott el Francóhoz, akit Martinez Campos alaposan kioktatott ezekben a kérdésekben.

Valaki, aki közel került a tárgyaló felekhez, megjegyezte: „Canaris semmit sem vetett papírra, se táviratokat, se üzeneteket nem küldött. Egyszerűen tájékoztatta Martinez Campost, aki mindent továbbadott Francónak.”{279} Canaris azt is felvetette Camposnak, hogy tartsák rossz állapotban a spanyol úthálózatot, minthogy az SD ügynökei annak alapján mérik fel Spanyolország harckészültségét.

Canaris ugyanezt az üzenetet Vigonnak, Franco hírszerzőfőnökének is elismételte. Ha Franco mereven kitart a tüzérségi ütegek és az élelmiszer-szállítmányok mellett, leleplezheti Hitler blöffjét.

Mindenekelőtt, nyomatékosította Canaris Vigon előtt is, a Caudillónak gondoskodnia kell arról, hogy „egyetlen német katona se tehesse a lábát Anglia földjére”. Ezek után, korántsem meglepő módon, egy német megfigyelő ezt jegyezte fel: „Franco aznapi hendaye-i álláspontját teljes mértékben Canaris befolyásolta.”{280}

Miután Hitler januári időpontot javasolt Gibraltár egyesült német és spanyol hadak általi elfoglalására, Franco újabb, részletekbe menő és történelmi utalásokkal megtűzdelt értekezésbe kezdett arról, hogy Spanyolországnak kizárólagos jogában áll Gibraltár visszafoglalása és a több évszázadnyi jogfosztottság megbosszulása.

Amint arra Schmidt is felfigyelt, minél higgadtabb, halkabb és lágyabb lett Franco hangja (amely ennek ellenére mit sem veszített tekintélyéből), annál indulatosabban és türelmetlenebbül érvelt Hitler. A Führer végül meghátrált – ekkor ejtette el a sokat idézett megjegyzést, amellyel a tárgyalást egy foghúzáshoz hasonlította –, és miután elviharzott, Ribbentropra és Sunerre hagyta a tárgyalás befejezését. Ribbentrop azonban, aki gazdája kedvéért mindenáron ki akarta harcolni a megegyezést, már kevésbé diplomatikusan viselkedett, és leginkább olyan tanítónak tűnt, aki elégedetlen diákja hozzáállásával. „Alá kell írnunk a közös megegyezést holnap reggel nyolc órára. Megértette? Nyolc órára!” – ripakodott Sunerre, majd fontoskodva hozzátette: „Holnapra Franciaországban kell lennem, Pétainnél.”{281}

Suner, mint a vele egyívású spanyolok többsége, pontosan tudta, hogyan kezelje az ilyen tárgyalópartnereket. A másnap reggel Serrano Suner nélkül virradt fel. A diák, nemhogy nem készítette el a házi feladatát, de meg sem jelent. Csupán államtitkárát, a mindig joviális Espinosa de los Monterost küldte maga helyett, akinek jellemét némiképpen dekadens bécsi neveltetése még színesebbé tette, s aki ennek köszönhetően a leghalványabb spanyol akcentus nélkül, sőt baráti szívélyességgel beszélte a németet.

Ribbentrop hitetlenkedve meredt a nyájas spanyolra, aki gemütlich bécsi németséggel szabadkozott a késedelemért, majd ugyanilyen kedélyesen megígérte – mintha csak valamilyen apró-cseprő ügyről lenne szó, mondjuk mit válasszon a Sacher étlapjáról –, hogy amint a Caudillo jónak látja meghozni a döntést, eljuttatja a kérdéses dokumentumot Németországba.{282} A régi császárváros bája és a cikornyás spanyol etikett együtt még a német külügyminiszter temperamentumának is túlzottan sok volt. Ribbentrop Hitler megjegyzését visszhangozva – „Jezsuita disznó!” – sarkon fordult, és bevágta maga mögött a vagon ajtaját.

Sunert egy hónappal később Berchtesgadenbe hívatták, hogy a Reichminister további nyomást gyakorolhasson rá, a spanyol állhatatosság azonban ezúttal is meghátrálásra késztette a németeket – a követ ekkor arra hivatkozott, hogy ha Spanyolország egyetért is az alapelvvel, időbe telik, amíg felkészül. Franco már decemberben tudta, hogy ha a kérdést márciusig képes lesz halogatni, akkor nyert ügye van, hiszen Hitler azután már keletre függeszti tekintetét, és ha a Barbarossa-terv kidolgozása a végső stádiumba ér, aligha jut elegendő fegyverzet Gibraltár elfoglalására.

Bármennyire is nagy a kísértés, hogy a figyelemre méltó szóváltást teljes egészében Canaris számlájára írjuk, a Pireneusok lábánál zajló különös eseményekben – amelyeket joggal nevezhetünk a háború egyik fordulópontjának – egyéb tényezők is szerephez jutottak. Canaris maga is tudhatta, hogy Churchill, alkalmazva az ilyen körülmények között klasszikusnak nevezhető taktikát, Franco és számos tábornoka részére tízmillió dollárt helyezett el a New York-i Swiss Bank Corporation egyik számláján, hogy „meggyőzze őket a semlegesség előnyeiről”{283}.

A bőkezű támogatás átadásának kényes feladatát Churchill egy igazán színes egyéniségre, Alan Hillgarth parancsnokra bízta. Hillgarthot – az egykori tengerésztisztet, aki megsebesült a Dardanelláknál – 1933-ban mallorcai alkonzullá nevezték ki, és Franco felkelésének előestéjén Churchill már ebbéli minőségében találkozott vele. Több mint valószínű, hogy Churchill Hillgarth legjobb itteni emberével, Juan Marchsal is tárgyalt, bár ezt egyelőre semmi sem bizonyítja. March természetesen régről ismerte Canarist, és rajta keresztül Hillgrathnak is jó oka lehetett megismerkedni vele. Churchill agyában, miközben Mallorcán kitárgyalta a német haditengerészeti hírszerzés múlt-, jelen- és jövőbéli tevékenységét, bizonyára megmaradt az a név, amellyel legutóbb az I. világháborús sürgönyökben, az illékony Dresden keresése során találkozott.

Akárhogy is, Hillgarth a kincstár és mások tiltakozása ellenére Marchot használta első számú közvetítőként a tábornokok felé. Churchill így írt Godfrey admirálisnak: „A tény, […] hogy kétes eszközökkel szerzett pénzt, semmiképpen sem befolyásolja jelenkori használhatóságát.”{284} Ráadásul Hillgarth, más tanácsadók, köztük Cadogan – aki nagy gyanakvással szemlélte Hillgarthot – bosszúságára Churchill legbizalmasabb titkosszolgálati tanácsadója lett. „Én erős támaszt látok Hillgarthban” – jelentette ki Churchill Hoare előtt, miután az egykori tengerésztiszt ellenségei valóságos panaszáradatot zúdítottak rá.{285}

Az efféle megvesztegetés még békeidőben sem – amikor a kisebb országok magas rangú politikusait ezzel az eszközzel kell rávenni a nagyobb szomszéd akaratának elfogadására – számít rendhagyó módszernek. Akik úgy tesznek, mintha ilyesmi nem is létezne, elrugaszkodnak a politika mindennapi valóságától, és aligha alkalmasak a közszolgálat magasabb szintjein vállalt tisztségek betöltésére. A háborúban mindkét oldal óhatatlanul alkalmazta a módszert, és a tekintélyes költségvetéssel rendelkező Abwehr bizonyára maga sem idegenkedett az ilyen lépésektől – ahogy természetesen az sem lepte meg, ha ellenségei vetemedtek ilyesmire.

Mégis Spanyolországban a két fél között mintha együttműködés alakult volna ki. London felfigyelt rá, hogy az Abwehr sok hasznos információt visszatart az OKW-tól. Ha a hírszerzés magas rangú tisztjei között megindult is a szóbeszéd Canaris és a britek szövetségéről, sokan inkább annak tulajdonították a brit védelem hatékonyságát, hogy „az Abwehr kezdi elveszíteni a fonalat”. Mégis bizonyítékok utalnak arra, hogy a fontosabb körökben másként kezdték értékelni a történteket, és meglátták az együttműködésben rejlő lehetőségeket.

Vegyük például Don Daniel de Araost, de Sacrelirio báróját, a hajómágnást és a spanyol flotta nyugalmazott tisztjét. A báró feleségét Spanyolország-szerte angolbarát érzelmeiről ismerték, jóllehet a házaspár mindkét tagja Canaris személyes baráti köréhez tartozott. Sokan felfigyeltek rá, hogy a báró hajóvállalata brit támogatással virágzik, miközben De Araos köztudottan a tengernagy barátja.

Ez pedig az információcsere alacsony szintjének számított; messze e felett álltak a magasabb rendű érdekek. Churchill személy szerint is érdeklődött Spanyolország iránt, és Hillgarth – aki a háború után is az egyik legbizalmasabb tanácsadója maradt – bevetése arra utal, hogy az Ibériai-félszigeten zajló eseményeket döntő fontosságúnak tartotta.

Erre más fővárosokban is felfigyeltek – különösen Moszkvában, ahol az Ibériai-félszigeten zajló nyugtalanító események hírét olyan férfi jelentette, aki jól ismerte Canaris befolyását… Kim Philby, aki nemsokára az SIS ügynökévé avanzsált, a Times tudósítójának álruhájában tájékoztatta Moszkvát a spanyolországi fejleményekről. Korántsem véletlenül a Moszkva által beszervezett legtehetségesebb angol újonc éppen a Földközi-tenger nyugati térségében zajló történésekre összpontosított.

Churchill és Canaris egyaránt sokat tett azért, hogy az elkövetkező években megóvja Spanyolországot a háborútól. Mindketten ugyanazt a célt tűzték ki maguk elé: Spanyolország semlegességét. Mindketten felhasználtak minden eszközt, amivel segíthették e cél teljesülését. De vajon egyéb közös tervet is dédelgettek?

Miután a Földközi-tenger medencéjének nyugati fele lekerült a Wehrmacht lehetséges célpontjainak listájáról, a brit szigeteket pedig „markánsan megerősítették és védték”, a háború dinamikája óhatatlanul más irányba fordította Hitlert. A tűzhányó, amely megkímélte Spanyolországot, még mindig aktív volt, és az egyes országok kémfőnökei azt kutatták, melyik irányba tör ki. Miután észak és nyugat felé a végsőkig elment, Németország immár a Szovjetunió végtelen síkságai felé fordult.

10. Totális háború

A háborúknak szokásuk váratlan következményekhez vezetni. JULIAN AMERY{286}

Miközben a Földközi-tenger egyik végében a diplomáciai adok-kapok játékot kasztíliai fennköltséggel játszották, a tenger túlsó végében egy árnyaltabb és különösebb, ám egyre meghatározóbb dráma bontakozott ki. Isztambul fenséges mecsetjében, az Aja Szófiában, ahol igazhitűek tömegei fohászkodtak a hatalmas Allahhoz, egy blézert és flanel nadrágot viselő, a kezében bédekkert szorongató fiatal angol férfi nézett fel hunyorogva a bizánci templom sötét terét át- meg áttűzdelő széles fénypászmákra.

Kevés turista járt errefelé; annál több hithű muzulmán ült törökülésben a földön, elmerülve az imádságban. Egyikük sem figyelt fel a cingár, inas alakra, aki elkapta az angol pillantását, majd egy gyászos és elhanyagolt küllemű, nagykabátot viselő férfi felé biccentett. A kopott külsejű férfi az angolhoz fordult. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, majd a bizánci falazat által határolt roppant térben az elhanyagolt megjelenésű férfi alig észrevehetően meghajolt az angol felé. Az 1940 végén névleg még a náci Németország szövetségesének számító, de mindenkor elővigyázatos és gyanakvó szovjet hírszerzés a háború kitörése óta első alkalommal nézett farkasszemet a brit titkosszolgálattal.{287}

Julian Amery, a flanel nadrágot viselő fiatal brit – akkoriban az isztambuli követség fiatal attaséja – így emlékszik vissza a puhatolózó lépésekre: „Szeptember egyik napján különös dolog történt. A Regenceben – a diplomaták és ügynökeik által sűrűn látogatott orosz étteremben{288} – elköltött ebédnél egy cseh hírszerző tisztet, aki azért tartózkodott Isztambulban, hogy szabotálja a Balkánon keresztül Németországba juttatott alapvető hadianyagok szállítását, a szovjet főkonzul egyik tisztviselője váratlanul megkörnyékezett. A tisztviselő tanácsot kért, hogyan szervezzen hasonló szovjet szabotázsakciót a németek ellen.”

A britek és a szovjetek, akik még ekkoriban is óvakodtak a személyes találkozástól (bár az ifjú Amery ezt az akadályt is leküzdötte), közvetítőként használták fel a csehet.{289} 1941 januárjában a cseh és a szovjet katonai elhárítás (GRU) magas rangú tisztjei közötti titkos találkozón megegyezés született arról, hogy egy cseh tisztet Moszkvába csempésznek, habár a kijelölt személy, Pika ezredes végül csak áprilisban jutott ki az oroszokhoz.{290}

Miközben az egykori Ottomán Birodalomban ezek az események zajlottak, Berlinben – többé-kevésbé ugyanebben az időpontban – különös történések ellenpontozták azokat. A merész húzás értelmét könnyű átlátni. 1940. szeptember 7-én az Abwehr III. (kémelhárító) ügyosztályának vezetője lepecsételt és „szigorúan titkos” bélyegzővel ellátott borítékot kapott Hitler főhadiszállásáról. Az üzenet így szólt:

„Az elkövetkező négy hétben nagy katonai erőkkel megszálljuk a keleti területeket. Október végére a mellékelt térképen ábrázolt harcrendet valósítjuk meg. Ebből a harcrendből Oroszország nem következtethet arra, hogy Keleten akarunk támadni. Másrészről a Lengyelországban és Cseh-Morvaországban felsorakoztatott erős és jól képzett német alakulatok láttán Oroszország is fel fogja ismerni, hogy készek vagyunk minden pillanatban és hatalmas erőkkel megvédeni érdekeinket egy orosz támadással szemben, különösen a Balkánon.”{291}

A Jodl tábornok által aláírt memorandum jól tükrözte, milyen bizalmatlansággal viseltetett a német főparancsnokság a szovjetek irányában. A vezérkar tartott egy esetleges orosz támadástól a német háborús célok szempontjából kiemelt fontosságú romániai olajmezők ellen. Augusztusban a német csapatok, miközben felkészültek az olajmezők ellen irányuló orosz támadásra, Lengyelország keleti részén két hadmozdulatot is végrehajtottak, ugyanakkor ebben a szakaszban még nem született konkrét terv a Szovjetunió megtámadására – noha a lehetőség természetesen számtalanszor felmerült a háború előtt, és még 1939 nyarán, a Londontól felvenni kívánt kölcsön tárgyalásai során is feltételként fogalmazódott meg. Sztálint persze a legkevésbé sem vonzotta a lehetőség, hogy magára vonja a Wehrmacht támadását, és ezáltal enyhítsen az ostromlott Nagy-Britanniára nehezedő nyomáson.

Ennek ellenére a fejlemények jelentőségét a német és a szovjet elhárítás egyaránt felismerte, és meg is tették az ennek megfelelő óvintézkedéseket. A geopolitikai megfontolások mindenképpen az ellenségeskedések felé hatottak. A Wehrmacht csillapíthatatlan igénye az olajra és nyersanyagokra, a német érdekek Ukrajnában, az orosz érdekek Finnországban – mind olyan tényezők voltak, amelyek fokozatosan egyre hűvösebbé tették a két ország kapcsolatát. Mint korábban említettük, amikor a britek az oroszok ellen küzdő finnek segítségére siettek, a németek jóformán semmit sem tettek ennek megakadályozására. Moszkva pedig egyre gyanakvóbb szemmel tekintett szövetségesére.

Jodl emlékeztetőjéből egyértelműen kiderül: mindenekelőtt a Balkán volt az a térség, ahol Németország és Szovjetunió nem egyezett meg befolyási övezeteinek határában. Ez a tényező nagy súllyal esett latba a német-szovjet kapcsolatok megromlásakor. Ahogyan az I. világháború előtt a Nagy-Britannia és Franciaország aktív támogatását élvező pánszláv mozgalom szikraként robbantotta be az egymásnak ütköző osztrák és orosz érdekek puskaporos hordóját, úgy a britek ezúttal is kulcsfontosságú szerepet játszottak abban, hogy Jugoszlávia tekintélyes nagyságú éket verjen Moszkva és Berlin közé.

Franciaország elestével rohamléptekkel nőtt Németország Belgrádra gyakorolt befolyása. A német követ a főváros legbefolyásosabb külföldi diplomatája lett: hídfőállásokat épített ki a jugoszláv médiában, és megszilárdította amúgy is tekintélyes üzleti érdekeltségeit. A nyomására az angolbarát régensherceg, Pál beszüntette a németellenes propagandát, és bezárta a jugoszláv hazafiasságnak teret engedő intézményeket; ugyanakkor körültekintően kapcsolatot kezdeményezett a szovjetekkel, és követet delegált Moszkvába.

Amint azt a német követ is pontosan tudta, a belgrádi kommunisták Franciaország megszállása után már nem antant-, hanem németellenes brosúrákat terjesztettek. A belgrádi németek első ízben hallhattak olyan felhívásokat, amelyek a kulcspozíciókba való „fasiszta beszivárgás” elleni fellépésre szólítottak fel.{292} Ez a mozgalom más országokban, így Bulgáriában is teret nyert, ahol a kommunista párt – ismételten Moszkva buzdítására – beszüntette a brit imperializmus elleni propagandát, és más ellenállók oldalán a német befolyás ellen vette fel a harcot.

A Bolgár Kisgazdapárt vezetője, Obov is megjegyezte: nem lehetett kétséges, hogy Moszkva „rémülettel és riadalommal” szemlélte a Balkán német megszállásának lehetőségét.

Feltűnő módon az októberben tartott firenzei értekezleten Ciano és Mussolini egyaránt kifejezték az európai szovjet terjeszkedéssel kapcsolatos fenntartásaikat, mire Hitler mindkettőjüket megnyugtatta, hogy a szovjeteknek egyetlen, az olasz érdekeket – kiváltképpen az Adriai-tenger keleti térségét, beleértve Albániát és Jugoszlávia egyes részeit – fenyegető balkáni akcióját sem fogja eltűrni.{293}

Mire Molotov november 10-én Berlinbe érkezett, a Németország és a Szovjetunió közötti – színleg még mindig szívélyes – viszony gyorsan romlott. Amikor Ribbentrop megkérdezte, hogy Moszkva csatlakozna-e egy háromhatalmi egyezményhez, Molotov Finnországgal kapcsolatban fenntartásának adott hangot. Ribbentrop a maga részéről elfogadhatatlannak tartotta Finnország teljes annektálását, majd megjegyezte kollégájának, hogy miután az olaszok komoly nehézségekkel szembesülnek Görögországban és a Földközi-tenger keleti felén, elképzelhető egy olyan forgatókönyv, hogy Görögországot Németországnak kell megszállnia. Molotov látszólag belement ebbe – végtére is a görögök nem tartoztak a szlávok nagy családjába –, ám ezután felhozta a Balkán többi, sokkalta problémásabb területét, és arra kérte Németországot, hogy támogassa az orosz érdekeket Bulgáriában. Bulgária – amelyet egy király, ez esetben a német származású Borisz kormányzott – sokkal nyitottabb volt a német szándékokra, mint Belgrád. Ribbentrop széles karmozdulatot tett, és utalt arra, hogy Moszkvának inkább a Perzsa-öböl irányába kellene kiterjesztenie befolyási körét. Molotov szkepticizmusát szinte tapintani lehetett a megdermedt levegőben. „A befolyási zónák határainak megvonásához pontosság szükséges” – jegyezte meg.{294}

A müncheni Huszadik Századi Történeti Intézet aktái szerint egy Törökország ellen intézett közös német-orosz támadás is szóba került.{295} Molotov ezzel kapcsolatban szintén Bulgária Moszkva oldalára állását követelte. A Balkán ezúttal is mindkét fél számára érzékeny és döntő fontosságú térségnek bizonyult.

Amint Keitel informálta Canarist a tárgyalásról és Molotov nézeteiről, így fogalmazott: „Ki akarják terjeszteni a befolyásukat a Balkánra és a Dardanellákra. A Führer ebben egy olyan terv kezdeti lépéseit látja, amely révén be akarják keríteni Németországot.”{296} A Hitlerrel történt találkozás során Molotov kimért modora és a Balkánnal kapcsolatos hajlíthatatlansága Keitel rossz érzéseit igazolta. „Bulgária és Románia sorsa Szovjetunióra tartozik” – közölte kéretlen egyszerűséggel Molotov. Jugoszlávia ismételten terítékre került: „Szovjetunió, távlati érdekeinek védelmében, tudni akarja, mit terveznek a tengelyhatalmak Jugoszláviával.” A szovjet külügyminiszter hanghordozása elárulta: Moszkva balkáni kémei hónapok óta arra figyelmeztettek, Németországnak nem áll szándékában, hogy Szovjetunió meghatározó szerepet játsszon Európában.

A Molotovval folytatott megbeszélés Hitler legrosszabb félelmeit igazolta: Sztálin közönséges gazember, ezért Moszkva és a brit ellenállás letörésének leghatásosabb módja, a december 18-án kelt 21. direktíva szavaival: „Egy gyors hadjárattal összeroppantam Szovjet-Oroszországot.” Állítólag az egyik ilyen megbeszélésen, nem sokkal az után, hogy Molotov végighallgatott egy kiselőadást a „megvert és legyőzött britekről”, a RAF támadást intézett Berlin ellen, és a diplomatáknak egy bunkerban kellett menedéket keresniük. Úgy mondják, Molotov az alábbi epés megjegyzést tette vendéglátójának: „Ha legyőzték Nagy-Britanniát, miért egy légvédelmi óvóhelyen tartjuk a találkozót?”

A titkosszolgálatok közül nem csak a britek használták fel a cseheket. Az Abwehr szintén rendelkezett egy cseh kapcsolattal Isztambulban és a Balkánon: Paul Thummellel. Thummel, Himmler régi jó barátja utóbb az Abwehr prágai vezetője lett, és a cseh elhárításnak dolgozott. Canarishoz hasonlóan ő is elszánta magát, hogy lehetőségei szerint meggátolja Európa teljes náci megszállását.

Thummel, akit a brit hírszerzés az A-54-es kóddal rejtjelezett, aligha végezhette tevékenységét Canaris tudta nélkül – valószínűbb, hogy Canaris őt is Londonhoz vezető kommunikációs csatornaként használta. Thummel a prágai szovjet konzulátussal is kapcsolatban állt, ezért egyre fontosabb közvetítői szerepet töltött be a brit és szovjet hírszerzés között.

A brit külügyminisztérium összeállított egy listát azokról, akik a háború kirobbanása és 1941 áprilisa között a német oldalon a békés megoldásra törekedtek,{297} bár ez a lista értelemszerűen nem tartalmazza a fent részletezett titkos kapcsolatokat.

Akárhogy is, Thummel december 19-én, nem sokkal az Oroszország megszállására vonatkozó tervek közzététele után érkezett Canaris irodájába. Canaris belefeledkezett a gondjaiba, azért csak annyit mondott Thummelnek: „Törökországba megyek, és maga is velem jön.” Nem tudjuk, milyen közös ügy szólította Canarist és Thummelt Törökországba, de az gyaníthatóan kapcsolatban állt Hitler direktívájával{298} és a hirtelen támadt igénnyel, hogy megismerjék a balkáni szovjet és brit tevékenység természetét. A német főparancsnokság mindenesetre meggyőződéssel hitte: London minden reményét Moszkva háborúba lépésébe veti.{299} Ugyanakkor Isztambulban, amint azt Amery is tanúsíthatta, az oroszok és a britek még mindig gyanakodva méregették egymást. Canaris, a kommunizmus esküdt ellensége másoknál is nagyobb veszélyt láthatott Nagy-Britannia és a Szovjetunió közeledésében. Egyrészről biztosan vágyott arra, hogy a németek elpusztítsák a kommunista hordákat, ugyanakkor nagyon jól tudta, mivel járna egy kétfrontos háború: Németország gyors vereségével. Ami még Napóleon katonai géniuszának is ellenállt, aligha pottyan az osztrák tizedes által vezetett Wehrmacht ölébe.

Canaris szempontjából a Szovjetunióval való konfliktus csak egyetlen előnnyel kecsegtetett: feléleszthette London antikommunista koalíció erősítésére irányuló törekvéseit. Márpedig a Balkánon zajló események éppen ezt a reményt aknázták alá.

Az Oxfordban tanult és az európai uralkodók közül leginkább angolbarát Pál régensherceg bizonyosan kiváló kapcsolatban állt a belgrádi brit nagykövetséggel. Biztonsági szolgálatának megtiltotta, hogy lehallgassa a követség telefonvonalait, és személyesen figyelmeztette a brit nagykövetet, hogy a postáját az olaszok is elolvassák, akik számos követségi rejtjelet feltörtek.{300} Ilyen fokú előzékenység nem maradhatott viszonzás nélkül.

Amint Moszkva szükségesnek tartotta a brit titkosszolgálatokkal történő együttműködést, hogy Pált elűzzék, egy elégedetlenkedő jugoszláv katonai és egyházi körök által is vonzónak látszó tervet sikerült kovácsolni. A háború kitörésekor az ifjú Julian Amery éppen a dalmáciai tengerparton nyaralt, de apja befolyásának köszönhetően eljuthatott Belgrádba, ahol a brit követség egyik tiszteletbeli attaséja lett.

1940 első hónapjaiban Amery belevetette magát a térség problémáiba, és közeli kapcsolatot épített ki a jugoszláv ellenzék prominens tagjaival. Mentora, egy Jakob Altmeier nevű briliáns marxista, a Manchester Guardian és a Frankfurter Allgemeine Zeitung alkalmi tudósítója minden ajtót megnyitott számára. Amery nemsokára több forrásból – mindenekelőtt a hazafias köröktől, az ortodox egyház és a hadsereg képviselőitől – értesült arról, hogy a britek helytelenül cselekedtek, amikor Pál hercegbe vetették a bizalmukat. Pál nem volt sem katona, sem szerb – csupán fehérorosz és értelmiségi. Szerbia tisztessége nagyobb értéket képviselt, mint a béke vagy a gazdasági fellendülés. Mi értékük van az anyagi javaknak, ha egy ország eljátssza a becsületét?

A hivatalos brit álláspontot, amelyet a külügyminisztérium és bizonyos mértékig az SIS is képviselt, nem befolyásolta ez a fajta érzelgősség. Pál régensherceg barát volt, így rendkívül hasznos. Csakhogy a frissen alakult SOE számára, amellyel a fiatal Amery is kapcsolatba lépett, ezeket a megfontolásokat felülbírálta a háború realitása.

Amery és az SOE szempontjából csak keveset lehetett veszíteni azzal, ha a szerbeket felkelésbe vezetik. Ha Jugoszlávia ellenáll a németeknek, a Nagy-Britannia megszállására szánt erők egy részét leköti, ráadásul – amint azt a Balkán történelmét ismerő megfigyelők mindegyike jól tudta – ezzel óhatatlanul is határozott válaszlépésre kényszeríti Berlint, ami Oroszország és Németország kapcsolatát is döntően befolyásolja majd. Amery ezt így fogalmazta meg: „Csak halvány esély volt rá, hogy Oroszországot is bevonhatjuk a háborúba. Ez a legrosszabb esetben is azt jelentette, hogy a németeknek meg kellett harcolniuk a Balkánért ahelyett, hogy az ölükbe hullt volna, és a háborúknak szokásuk váratlan következményekhez vezetni.”{301}

Canaris és az Abwehr felismerte a bizonyos belgrádi tisztek által megtestesített veszélyt, ám a Horvátországból érkező értesülésekre támaszkodtak. Csak kevés német rendelkezett azzal a szellemi rugalmassággal, hogy elképzelje, amint az Oxfordban végzett és az angol királyi családdal remek kapcsolatot ápoló Pál régensherceget, a Balkán leginkább angolbarát uralkodóját a brit titkosszolgálat néhány renitens tagja eltávolítja. Az SIS, amelynek vezetője, Menzies sosem békélt meg az általa „ostoba amatőrnek” tartott SOE-vel (még ha ezzel nem is könnyítette meg ügynökei életét), nem favorizálta a puccsot. Canaris tehát ebből a forrásból kevés olyan értesülésre tehetett szert, ami a közelgő eseményekre figyelmeztette volna.

Úgy tűnik, Canarist ezúttal teljes meglepetésként érte, hogy egy ország inkább a tömeges öngyilkosságot választja, semmint behódolna a németek egyre fokozódó nyomásának. Von Hassell naplójának március 27-i – a puccs napján kelt – bejegyzése teljes értetlenségről árulkodik: „Az ügy még nem teljesen világos. Összeesküvés a britekkel?” A kérdőjel szerint Von Hassell, aki alig néhány napja látta a brit morált lelkesen dicsérő Pált, egyszerűen nem tudta elképzelni őt mint a britek által elűzött uralkodót,{302} legalábbis addig nem, amíg Pált ilyen szoros kötelék fűzte Londonhoz.

Az Abwehr naplója{303} szintén arról árulkodik, hogy Jugoszlávia 1941 februárjától egyre fokozottabb figyelem középpontjába került, sőt a március 4-i bejegyzés a stratégiai fontosságú pontok megerősített védelméről is beszámol – noha más nem utal arra, hogy a jugoszláv tisztikar tagjai ellen akarnának szegülni Berlin akaratának.

Amíg az ifjú Amery keményen dolgozott a Pál ellen fellépő erők egy akolba terelésén, apjának, a Times korábbi balkáni tudósítójának teljes körű támogatását is élvezhette. Habár most Isztambulban állomásozott (a belgrádi brit nagykövet helyesen mérte fel motivációját, és megtiltotta neki, hogy visszatérjen), a fiatal Amery a távolból is bátorította a „haladás” erőit a jugoszláv fővárosban. Ezzel egy időben a puccs terveibe apját is beavatta. Az Amery-archívum számos dokumentuma megerősíti, hogy a március 26-i eseményeket az apa magas rangú hírszerző tisztekkel is megtárgyalta.{304}

Március 26-én este – egy nappal az után, hogy Jugoszlávia aláírta a háromhatalmi egyezményt – Leo Amery szenvedélyes hangú rádióbeszédben emlékeztette a jugoszlávokat: Koszovó mezején Lázár fejedelem az ottomán uralomnak való behódolás földi koronája helyett a mennyei koronát választotta. Mintha csak mindenki erre a jelre várt volna. Pál herceget órákon belül elmozdította helyéről a puccs, amelynek élén a légierő és a hadsereg tisztjeinek egy csoportja állt, akik közül sokan Moszkvával és a brit nagykövetség bizonyos köreivel is kapcsolatokat ápoltak. Leo Amery másnap ezt írta naplójába: „Sokan mások, mint Rab Butler […] jóindulatúan a rádióüzenetemnek tulajdonították [a puccsot]. Akárhogy is, elképzelhető, hogy a kérelmem hatott néhány ingadozóra, […] de úgy vélem, Julian jóval nagyobb szerepet vállalt, amikor hónapokon át biztatta az ellenállási mozgalmat. […] Ideje hazatérni, megünnepelni Julian születésnapját.”{305}

A két Amery a maga módján segített berobbantani a már amúgy is feszült német-szovjet kapcsolatok lőporos hordóját. Akciójuk gondoskodott arról, hogy az elkövetkező sarkvidéki fagyban kihunyjanak a jó szándékú közeledési kísérletek pislákoló lángjai – hiába próbálták olyan nagy formátumú politikusok elkerülni a Moszkva és Berlin közötti háborút, mint Von der Schulenburg, Németország moszkvai nagykövete. Miközben ezt az alapvető célkitűzést teljesítették, ezzel egyidejűleg számottevően késleltették a konfliktus kirobbanását, hiszen a németeknek értékes időt kellett áldozniuk Jugoszlávia elfoglalására. Karl Ritter, a német külügyminisztérium OKW-hoz delegált összekötőtisztje később így fogalmazta meg a Barbarossa-terv öthetes késlekedésének sorsdöntő következményeit: „A késlekedés miatt a németeknek téli ütközetet kellett vívniuk Moszkváért, és a háború itt veszett el.”{306}

A belgrádi puccs emellett további következményekkel is járt. Ezeket Angliában és Németországban talán csak kevesen ismerték fel – bár Canaris bizonyosan közöttük volt. Pál herceg, amint az Von Hassell naplójából is kiviláglik, aktívan próbálta segíteni a London bizonyos köreiben továbbra is népszerű{307} békekötési kezdeményezéseket, amelyek mellett maga Von Hassell is elkötelezte magát.{308} A béketábor hívei (akik szintén nem szerepeltek a külügyminisztérium fent említett listáján) a valószínűleg Hitler áldásával tevékenykedő Hesst, Hitler helyettesét, Sir Samuel Hoare-t, Spanyolország akkori nagykövetét, valamint Canaris régi barátját, Hohenlohe herceget is maguk mellett tudhatták.{309}

Canaris régóta használta közvetítőként a Lufthansa ügynökét, Otto Johnt Samuel Hoare felé.{310} Ahogy teltek a márciusi napok, egyre újabb szóbeszédek láttak napvilágot Hess küszöbön álló spanyolországi látogatásáról, illetve arról, hogy Churchillt felváltja „a megbékélési politika olyan híve, mint Hoare”{311}. Március 5-én Hoare találkozott Hohenlohéval, és az olasz nagykövet szerint olyan kérdésekről is beszéltek, mint Churchill Hoare-rel történő helyettesítése a miniszterelnöki székben, vagy Rab Butler kinevezése Eden helyett külügyminiszterré.{312}

„Ezzel kapcsolatban felvetődött – írta Von Hassell a naplójába –, hogy Németország és Oroszország konfliktusa talán hidat ver a Nyugattal való megegyezés felé.” Ez a gondolatmenet természetesen éppúgy találkozott Canaris helyeslésével, mint a brit titkosszolgálatban Menzies köré tömörült „ádáz antikommunisták” tetszésével. Ám ugyanez a gondolatmenet, miután ismertté vált, tettekért is kiáltott.{313} A brit arisztokrácia magas rangú képviselőivel és a királyi család tagjaival egyaránt kapcsolatban álló Von Hassell természetesen olyan nézetnek adott hangot, amely Németország és Nagy-Britannia befolyásos köreiben közkeletűnek számított, és amelyet a háború előtt a hivatalos brit politika is képviselt.{314}

A puccs híre derült égből villámcsapásként érkezett. Habár a háromhatalmi egyezmény, amelynek aláírását a bécsi Belvedere-palotában (amelyet még „a Belgrádot vitézül megostromló” Savoyai Jenő építtetett) március 25-én a jugoszláv kormányra is rákényszerítették, arra sarkallta az Abwehrt, hogy felfigyeljen a szerb hadsereg soraiban észlelhető elégedetlenségre és arra a bánásmódra, amely a hazatérő jugoszlávokat Belgrádban várta (ahol a feldühödött tömeg kigúnyolta és megköpködte képviselőit), a főparancsnokság láthatóan kevés vagy semmilyen figyelmet sem szentelt ezeknek a jelentéseknek. Ilyen drámai fejleményekre senki sem számított Berlinben – a lusta, ám annál szenvedélyesebb szerbek idővel biztosan lenyugodnának. Ahogyan azt néhány héttel korábban egy bolgár diplomata megfogalmazta: „Szeretném én látni, hogy a Balkán bármelyik országa megkockáztatna egy összecsapást a világ legjobban felszerelt és legjobban irányított hadseregével.”{315}

Hitler viszont bősz haragra gerjedt. Március 28-án, alig néhány órával a puccs után az azt megszervező „klikket” „a katonai helyzet felmérése alapján holdkórosnak” nevezte (aminek helytállóságát a szemben álló felek erőviszonyai alapján nem is lehet vitatni).

Csakhogy azok, akik Ameryvel együtt egy nem kívánt békekötés esélyeit szükségszerűen megsemmisítő döntő intervencióra játszottak, jól helyezték el tétjeiket. Hitlert a düh és a bosszúvágy a Kelet ellen fordította.

Nem egész egy hónap múlva, amikor Oroszország egyezményesen biztosította támogatásáról Belgrádot, amint az a moszkvai nagykövetével, Von Schulenburggal folytatott megbeszélésén is kiderült, Hitler is kezdte felmérni a történések valódi horderejét. Hitler ádáz indulata még a nagykövet meglehetősen józan hangú feljegyzésének lapjain is átsüt:

„Hitler megkérdezte tőlem, mi az ördög ütött az oroszokba, hogy Jugoszláviát támogatják. […] Azt feleltem, ezáltal akarják érvényesíteni az orosz érdekeket a Balkánon. Amellett ez egy kísérlet a béke megteremtésére.

Hitler még most sem tudta, milyen szervezőzseni állhat a puccs mögött, bár szerinte nem annyira Oroszország, inkább Anglia volt a felelős, még ha a Balkán lakói szerint Oroszország tehet mindenről. […] Elmondtam neki, hogy semmi sem bizonyítja az oroszok hivatalos részvételét az ügyben.”{316}

A nagykövet hasonló különbségtétellel élt, mint az I. világháború után megjelent diplomáciai „elemezések”, amelyek azt taglalták, hogy a szerb titkosszolgálat a „Fekete Kéz” útján vajon a kabinet tudta nélkül szervezte-e meg az osztrák trónörökös 1914-es meggyilkolását. Schulenburg egyértelműen különbséget tett a kormány és annak titkosszolgálata között. Ahogyan azt a brit titkosszolgálatra köszöntőt mondó Sztálin megjegyezte a tiltakozó Churchillnek, miután az cáfolta, hogy kormánya részt vett volna Hess Nagy-Britanniába csábításában: „Az Orosz Hírszerző Szolgálat gyakran csak akkor informálja a szovjet kormányt a szándékairól, miután már elvégezte a munkát.”{317}

Hitler még egy hónap múlva is a puccs lehetséges indítékait találgatta, ami tehetetlen haragját bizonyítja, illetve arra utal, hogy az Abwehr és Canaris ezúttal „elaludt” – de legalábbis reményeik, miszerint Pál régensherceg közvetítőként léphet fel Németország és Nagy-Britannia között, hamisnak bizonyultak. A fenti jegyzőkönyvből nyilvánvaló, hogy Canaris a faggatózásra nem túl helyénvaló vagy zavaros válaszokkal szolgált.

A beszélgetés hátralévő részében Hitler az oroszok „megbízhatatlanságát” taglalta, és megjegyzést tett a Balkánon összevont orosz haderőkre. Ennél is fontosabb ugyanakkor, hogy két alkalommal is elismételte meggyőződését, miszerint Oroszország sosem támadna rá Németországra, még ha szerinte „erős gyűlölet élt is bennük”.

Ezzel együtt Hitler mérgének javát Anglia számára tartogatta, amely szerinte még vérlázítóbban árulta el őt, mint Moszkva. Hitler mintha még mindig abban reménykedett volna, hogy a vöröskeresztes Burckhardton és Pál régenshercegen keresztül a brit körökkel kapcsolatban álló Von Hassell segítségével békét köthet Angliával. Nem könnyű eloszlatni azt a benyomást, hogy Canaris, Von Hassell bizalmasa nem egyszerűen tájékoztatta Hitlert a lépésekről, amelyek nyomán végre egyezség születhetett bizonyos londoni körökkel (ahogyan arra Hitler láthatóan törekedett is). Tekintve Hess és Hoare fellépését, a jelenkori kutatások meggyőzően érvelnek a lehetőség mellett, hogy ezeket a béketapogatózásokat a Führer áldásával készítették elő.{318}

A feltételek, amelyeket egyes kutatók szerint papírra is vetettek – hogy az 1941 májusában Nagy-Britanniába repülő Hess már kész ajánlattal szolgáljon{319} –, nagy valószínűséggel az alábbiakat tartalmazták, e pontokat pedig, legalábbis Von Hassell szerint, a britek támogatták is:{320}

1. Hollandia és Belgium függetlensége visszaáll.

2. Lengyelország függetlensége, leszámítva a német tartományokat, helyreáll.

3. Emellett semmilyen különleges igénye nincs keleten, „még Csehszlovákia irányában sem”.

4. Németország visszakapja a korábbi német gyarmatokat.

5. „A Brit Birodalom egyébként csorbítatlan marad.”{321}

A belgrádi puccs egy csapásra szertefoszlatta ezeket a reményeket, és minden a békekezdeményezés kisiklatásával fenyegetett, emellett arra emlékeztette Hitlert, hogy Anglia valójában félelmetes és kíméletlen ellensége. Amint azt Von Schulenburg hűvös hangon megjegyezte: „Hitler meglepettségét fejezte ki afelett, hogy Anglia milyen tapasztaltan vezet félre más országokat, és a pénz és a gyűlölet erősebbnek bizonyul az értelemnél és logikánál.”

Hitler tovább is ment: „Az angol ígéretek és hazugságok révén először Lengyelországot, amelynek a legjobb feltételeket ajánlottuk, azután Franciaországot, amely soha nem akart háborúzni, majd Hollandiát, Belgiumot és Norvégiát, most pedig Görögországot és Jugoszláviát kényszerítette bele a tragédiába.”{322}

Ám Hitler, aki állításainak egy részét Ribbentrop és a bolgár miniszterelnök, Filov tárgyalásaira alapozta, azt is magabiztosan jelentette ki, hogy Sztálin sosem kötne szövetséget Londonnal.{323} Filov egyre csak azt hajtogatta Ribbentropnak, hogy Sztálin „nem tud együttműködni Nagy-Britanniával vagy Franciaországgal”.

Ezt a nézetet London bizonyos körei is osztották. A márciusi puccsot megelőző német-angol viszony szempontjából figyelemre méltó a brit hírszerzés szovjet hadrenddel kapcsolatos adatok gyűjtésében tapasztalható buzgalma. Az SIS helsinki képviselője a szovjet katonai adások lehallgatásához még rádiókészülékeket is szerzett a finneknek.

Miközben a németek 1941 márciusának elején megkezdték a Barbarossa-terv részletes kidolgozását, a brit hírszerzés Finnország közvetítésével nagy mennyiségű információt szerzett a szovjet hadrendről. Három hónappal korábban a Bletchley Park orosz szekciója nem kevesebb mint nyolcszáz orosz haditengerészeti üzenetet, továbbá a szovjet szárazföldi és légierők ötszáz üzenetét fogta el naponta.{324}

Canaris számára a legfontosabb feladat az Abwehrnek a Jugoszlávia elleni támadás, a Marita-hadmüvelet előkészítésének kötelmei alóli mentesítése volt. Canaris ezúttal is kétfelé játszott: az Abwehr félelmetes horvátországi Jupiter-hálózatát felhasználta a német megszállás előkészítésére, ugyanakkor a jugoszláv vezérkar magas rangú tisztjeit is figyelmeztette, hogy pusztító erejű légitámadás indul Belgrád ellen, ezért gondoskodniuk kell a főváros evakuálásáról.

A háború előtti berlini lengyel nagykövet, Lipski szerint{325} a magas rangú jugoszláv tiszteket írásos üzenetben értesítették, amely a támadás napjaként virágvasárnapot jelölte meg. Az üzenet nem maradt fenn. Akárhogy is, a város kiürítésére vonatkozó kérést figyelmen kívül hagyták, habár április 3-án a jugoszláv kormány „nyílt városnak” nyilvánította Belgrádot. Három nappal később, április 6-án, a különböző becslések szerint mintegy 10-17 ezer polgári lakos halt meg vagy sebesült meg súlyosan a támadások során.{326}

A háborút immár tulajdon lendülete hajtotta előre. Canaris, aki Pieckenbrock és Lahousen társaságában érkezett a romhalmazzá bombázott Belgrádba, elkeseredetten mérte fel a pusztítást. A romok még ekkor is füstölögtek, a levegőt az égés és rothadás nehéz bűze telítette el. A tragikus képet még elszomorítóbbá tették a szétroncsolt és véres tetemek között céltalanul kóborló vadállatok, amelyek a főváros állatkertjéből szöktek ki. Canaris, amint végigjárta a Duna és a Száva összefolyására néző városfalakat, minden utcasarkon a halállal találkozott.

Nem tehetett semmit, amivel gátat vethetett volna a pusztulásnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy megkezdődik az Oroszország elleni szörnyű háború. Jugoszláviát néhány héten belül semlegesítik, azután gőzerővel folyhat tovább a Barbarossa tervezése. Oroszország áprilisra tervezett megszállását végül júniusra halasztották, habár Hitler legtöbb tábornoka érdekes módon úgy emlékezett a háború után, hogy őket csak a legutolsó pillanatban tájékoztatták, a támogatásukat pedig Oroszország állítólagos háborús készülődésére való hivatkozással nyerték el. Ezek az állítások természetesen köszönő viszonyban sem voltak a valósággal, amint azt az offenzíva legádázabb ellenzője, Von Rundstedt is megtapasztalta, amikor erői lerohanták a teljesen felkészületlen szovjet állásokat.{327}

Amikor a nap végén Zemlinben, a Dunára néző belgrádi peremkerületben karosszékébe rogyott, Canaris csak ennyit mondott: „Nem bírom ezt tovább. Holnap elindulunk Spanyolországba.” Egyes történészek ebben egy megfáradt öregember megnyilatkozatát látják, aki alig várta, hogy Sevilla kockaköves utcáin vagy Córdoba roppant katedrálisában vigaszt és enyhülést találjon – pedig az utazás időpontja nagyon is jelentőségteljes, hiszen pontosan akkor, amikor Canaris elérte Spanyolországot (április második hetében), Sir Samuel Hoare madridi brit nagykövet és „a béketábor vezetője” a külügyminisztérium utasításával szöges ellentétben egy hét szabadságot vett ki, és Sevillába, illetve Gibraltárra utazott.

Hoare, akiben Harold Nicholson egyenesen Churchill utódját látta, jobbára kísérő nélkül utazott a német ügynököktől hemzsegő országban, amelyek közül néhány – mint Otto John, a Lufthansa-ügynök – közvetített Hoare és Canaris között.

A láthatóan gyanakvó Roger Makins nem is állta meg szó nélkül: Jegyzőkönyvbe kell vennem, hogy a nagykövet Gibraltárra utazott, jóllehet kategorikusan utasítottuk rá, hogy ne tegye. Az utazásairól nem tájékoztatott bennünket, ahogyan arra sem adott magyarázatot, miért érezte szükségét annak, hogy egy hetet Gibraltáron töltsön.”{328} Gibraltár akkori kormányzója, Mason Macfarlane tábornok a háború előtt Berlinben szolgált katonai attaséként, és futó ismeretséget kötött Canarisszal. (Hoare példáját, aki épp akkor utazott kéretlenül Gibraltárra, amikor Canaris a közeli Algecirasban tartózkodott, egy évvel később maga Menzies is követte. Lásd a 12. fejezetben.)

Természetesen semmi sem bizonyítja a két férfi találkozását, kapcsolatba lépésük mégis valószínűnek tűnik, főként ha figyelembe vesszük, hogy Hohenlohe és Hoare néhány héttel korábbi találkozóján az angol-német közeledés kérdése is szóba került. Három nappal később, április 19-20. hétvégéjén, számos feljegyzés szerint, rövid időre maga Hess is Spanyolországba látogatott, és megpróbálta meggyőzni Francót.

Spanyolország után Svájc következett, és egy újabb találkozó Szymańska asszonnyal, aki megkérdezte: „Németország meg fogja támadni Törökországot?” Canaris erre így felelt: „Nem, nem fogjuk megtámadni Törökországot. Talán inkább Oroszországot.” Canaris tehát a britek tudtára adott egy közelgő és nagy horderejű eseményt, talán részben abban a reményben, hogy ezzel hathat a londoni „ádáz antikommunistákra”. Viktor von Schweinitz ezredes szerint Canaris szabadon járt-kelt, és indoklás nélkül repült oda, ahová csak akart, mert Németországban „jóformán senki sem tudta, hogyan működik egy hírszerző szolgálat”. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Canaris, pontosan Hitler elvárásai alapján, csupán nyitva tartotta a kommunikációs csatornákat London felé – Canaris éppen londoni kapcsolatai miatt állhatott a náci hierarchia egyik kulcsfontosságú posztján.{329}

Canaris ugyanakkor egy további kapcsolatot is ápolt brit ellenlábasával, ily módon szemernyi kételyt sem hagyott a britekben Németország szándékait illetően.

A britek és a finnek megállapodása – miszerint az utóbbiak nyomon követik az orosz csapatmozgásokat – magában foglalta az anyagi és tárgyi feltételek útjának biztosítását Helsinki felé, jóllehet 1941 januárjára már Menzies is tudta, hogy a Wehrmacht több mint ezerötszáz tagja, köztük egy teljes Abwehr-különítmény, állomásozik Finnországban.

Június 6-án, 16 nappal a Barbarossa-hadművelet beindítása előtt, Menzies – miután megjegyezte, hogy „a nemrégiben szerzett hírek szerint egyre szorosabb az együttműködés a finn vezérkar és a németek között” – újabb lehallgató berendezések Finnországba szállítására adta áldását.{330} Menzies ebben az időszakban biztos lehetett benne, hogy a finnek leplezni tudják a németek előtt Londonnal fenntartott titkos kapcsolatukat, vagy ami még valószínűbb, Canaris nem fogja akadályozni az orosz rádióüzenetek lehallgatását; azon egyszerű okból sem, hogy az SIS berendezéseinek használatából a Wehrmacht is profitálhat. A felvetés, hogy az Abwehr a Menzies által leszállított kémeszközöknek köszönhetően felmérhette a teljes orosz hadrendet, a legjobb esetben is pikáns.

Valószínűleg mindkét fél vonzónak találta a bolsevizmus elleni fellépés lehetőségét, Canaris azonban láthatóan elég reálisan mérte fel a lehetőségeket, és tudta: egy ilyen lépéshez Churchillnek nyilvánosan el kellene köteleznie magát, ami aligha fog megtörténni. Amikor Hess májusban – nagy valószínűséggel Hitler jóváhagyásával – Nagy-Britanniába repült, beigazolódott Canaris sejtése: a németek olyan szerencsejátékba kezdtek, amit Churchill, aki a háborúnak ebben a szakaszában súlyos észak-afrikai vereséggel nézett farkasszemet, ha életben akart maradni a politikai porondon, nem kockáztathatott meg.

Canarist Churchill iránti jól dokumentált nagyrabecsülése sem indította arra, hogy nagy esélyt adjon a „nagy W. C.” és Hitler megegyezésének. Emellett Canarisnak a legkevésbé sem állt érdekében az ország náci vezetését változatlanul hagyó egyezség kialkudása. Azt persze mind Canaris, mind külügyminisztériumi munkatársa, Weiszäcker pontosan tudta, mennyire örülni fog Churchill, ha Németország figyelme kelet felé fordul – azért is, mert így enyhül a Nagy-Britanniára nehezedő nyomás. Churchill ráadásul hitt abban, hogy Oroszország még a 20. század leghatékonyabb katonai gépezetének is félelmetes akadályt fog jelenteni.

Churchillhez hasonlóan Canaris is kétkedett a Szovjetunióval szembeni győzelem kiharcolásának lehetőségében, és bizonyosan egyetértett Weiszäckerrel, aki szárazon megjegyezte: „Vajon egy orosz falu felégetése segít elsüllyeszteni egy brit rombolót?”{331}

„Meggyőződésem, hogy ez az Oroszország elleni hadjárat, amelyben a Führer minden nehézsége megoldását látja, csak túlterheli Németországot, és megsemmisíti a béke maradék reményét is” – írta Canaris az OKW-nek címzett emlékeztetőjében.{332} Keitel a várható módon, harcias hazafiként válaszolt: „Kedves Canarisom, talán elboldogul az elhárítás terén, de maga akkor is tengerész. Ne próbáljon kioktatni a katonai stratégiáról.”{333}

A Barbarossa mennykőként csapott le a Szovjetunióra. Az Abwehrnek köszönhetően Hitler tábornokai ismerték az orosz hadrendet, és teljes készületlenségben érték az ellenséget. Churchill ismételt figyelmeztetéseire Sztálin nem hallgatott, és belesétált az Abwehr által gondosan felállított csapdákba. A németek heteken belül több mint félmillió hadifoglyot ejtettek, és Manstein harckocsijai elérték a Dnyepert.

A Lengyelországban szerzett tapasztalatok után Canarisnak nem lehetett kétsége afelől, milyen sors vár az orosz lakosságra – főként az után, hogy olvasta Hitler március 31-én kelt rendeletét, miszerint a meghódított keleti területeken valamennyi kommunista vezetőt és orosz komisszárt „fizikailag likvidálni” kell. Amennyiben az SD egységei nem álltak rendelkezésre, a Wehrmacht alakulataira vártak a tömeges kivégzések. Canaris jól tudta, hogy ahol lehetséges, ott Himmler és Heydrich szántszándékkal vonja be a hadsereget ezekbe a civilizált hadviselés valamennyi elismert normáját figyelmen kívül hagyó cselekményekbe.

A módszeres „tisztogatás” Canaris tiltakozása ellenére is tovább folyt, jóllehet a tengernagy figyelmeztetett arra, hogy a tömeges kivégzések nem csupán a hadsereg morálját ássák alá, de az ukránok vagy akár a kisebb muszlim közösségek – amelynek férfitagjait, akiket körülmetéltségük miatt zsidóknak hittek{334}, az SS tagjai könyörtelenül kiirtották – oroszellenes felkelését is meggátolják.

Amint azt Lahousen is megjegyezte: az érvek itt „semmilyen hatással sem járnak”. Keitel válasza: „Ezek az ellenvetések a lovagias háborús eszmény termékei. Nekünk itt egy ideológiát kell elpusztítanunk.”

Néhány nappal a Barbarossa előtt olyan esemény történt, amely még egyértelműbbé tette Canaris számára, hogy a régi német értékeknek végleg leáldozott. Június 4-én meghalt az idős császár. Habár a rendszer komoly erőfeszítéseket tett halála jelentéktelenségének hangsúlyozására, az ünnepélyes, bár külsőségeiben szerény temetésen sok tiszt részt vett. Canaris is közöttük volt, akárcsak Oster. Von Hassell szerint mindkét férfit mélyen megindította az esemény.{335}

11. Élethalálharc

Hallotta az újságot? Heydrichet megölték.

CANARIS SPITZYNEK{336}

1941. szeptember 8-án Reinicke tábornok az alábbi, a szovjet harcoló alakulatokkal szembeni bánásmódra vonatkozó rendelkezést adta ki:

„A bolsevik katona minden jogát elvesztette arra, hogy tisztességes ellenfélként, a genfi egyezménnyel összhangban bánjunk vele. A függelemsértés legkisebb jelére is könyörtelen és lendületes megtorlásra kell parancsot adnunk, […] aki pedig ezt a parancsot nem kellő eréllyel hajtja végre, azt meg kell büntetni.”{337}

Canaris kötelességének érezte a tiltakozást, és az Abwehr jogi osztályának segítségével egy memorandumot szerkesztett – bár elfogadta, hogy a hadifoglyokkal szembeni bánásmódot szabályozó genfi egyezmény talán nem irányadó –, amely szerint: „A nemzetközi jog alapvető rendelkezései elfogadhatatlannak tartják a foglyok megölését és megcsonkítását. Mindemellett minden hadviselő félnek érdeke megvédeni a saját katonáit a rossz bánásmódtól, amennyiben azok fogságba esnének.”

A Szovjetunióban zajló féktelen mészárlás hangsúlyosabbá tette az SS kivégzőosztagainak szerepét, ezzel pedig az Abwehr fennhatóságának megkurtítása is újra napirendre került. Canaris „engedékenysége” sokak figyelmét felkeltette, és az akta, amelyben Heydrich az Abwehr politikai megbízhatatlanságának bizonyítékait gyűjtötte, egyre vastagabbra hízott.

Pedig az Abwehr, tevékenységének objektív elemzése alapján, a létező legmagasabb szinten végezte a munkáját. Moszkva nem hitt Churchillnek, jóllehet ő személyesen és többször is figyelmeztette Sztálint a küszöbön álló német offenzívára. Az Abwehr dezinformációs hadjárata – amely olyan álhíreket dobott fel, mint egy Spanyolország elleni támadás – nemcsak a szovjeteket, de szinte mindenki mást is megtévesztett. Amint azt Harold Nicholson írta naplójában: az Oroszország elleni támadás ötletét „mindenki fantasztikusnak” találta.{338}

Ennek ellenére az Abwehr ismét azon kapta magát, hogy hazai fronton újabb harcot kell vívnia Heydrich szervezetével. 1941 augusztusában Schellenberg és dr. Walther Huppenkothen SS-jogász a Horchersben együtt ebédelt Canarisszal. Huppenkothen megjegyezte, hogy Canaris határozottan „nem porosz katonatípus”, a tengernagy rendelkezett egy titkos fegyverrel. Tudta, hogy Heydrich – legalábbis a nürnbergi faji törvények szó szerinti alkalmazása esetén – részben zsidó származású, ami egy ennyire magasra törő személy számára igen zavaró tény. A Heydrich-családfa részleteinek megszellőztetése nyomán Heydrich számtalan belső és Gestapón kívüli ellensége derékba törhette az SD-vezér pályafutását.{339} Ahogyan egy kortárs írta: „Heydrichnek állítólagos zsidó származása komplexust okozott. Mindig árjább akart lenni mindenki másnál.”

Más történészek vitatják a zsidó „vérkeveredést” Heydrichhel kapcsolatban, mivel a nagyapa, „Süss”, az apja, Bruno születése után vette feleségül Heydrich nagyanyját.{340} Ez természetesen nem döntő érv, hiszen Süss ettől még nagyon is lehetett Bruno vér szerinti apja. Az érvelés, amely szerint Süss nem zsidó volt, hanem katolikus, a fajelmélet áltudományának gyakorlói és a nürnbergi törvények alkotói szemében nem sok vizet zavart – emlékezzünk csak Bécs háború előtti polgármesterének, az antiszemita Karl Luegernek a kijelentésére: „Ebben a városban én döntöm el, ki a zsidó.” Mindettől függetlenül, amint azt Halle egyik lakója Heydrich apjáról, Brunóról megjegyezte: „Az itteniek többségének szemernyi kétsége sem volt zsidó származása felől.”{341}

Heydrich roppant erőfeszítéseket tett azért, hogy – azok igazságtartalmától függetlenül – elhallgattassa a zsidó származásával kapcsolatos szóbeszédet. 1935 és 1937 között jogászai segítségével háromszor is cáfolta a zsidó származásáról szóló híreket. Az egyik ilyen ügyben egy szemtanúnak nyoma veszett; a „Sarah Heydrich” feliratú családi sírkőnek, amelynek helyébe egy kevésbé gyanús „S. Heydrich” feliratút ültettek, hasonlóképpen. Az Abwehr Heydrich-aktájában, amelyet 1934-ben még Patzig adott át Canarisnak, egyebek mellett a bírósági tárgyalások iratai, valamint a sírkövet átdolgozó lipcsei kőfaragó számlája is megvolt.{342}

Miközben gőzerővel folyt tovább a keleti offenzíva, Heydrich és Canaris külsőleg szívélyes viszonya fokozatosan megromlott. Minél könyörtelenebbül léptek fel az SS és a hadsereg osztagai – sőt az Abwehr Brandenburg-különítményének tagjai – az orosz hadifoglyok és polgári lakosok ellen, Canaris annál elszántabban igyekezett óvni az Abwehr jó hírét. A néhány zsarolási akció (amelyet többnyire ír kémek bevonásával hajtottak végre, kevés eredménnyel){343} hamar lefutott, és a munkatársak is felfigyeltek rá, hogy aki „táborokat” vagy civilek elleni lépéseket javasolt, hamar az Abwehren kívül találta magát (e csoportba tartozott a Párizsba kihelyezett Langendorf is, aki a spanyol menekülteket táborokba internálta volna).

Mindazonáltal bármennyire éles is volt a kontraszt a két férfi módszerei és meggyőződése között, Heydrich és Canaris továbbra is összejárt. Mindketten Berlin zöldellő peremkerületében, a Schlachtensee partján laktak: Canaris fatornácos házát – a mára Waldsängerpfadra átkeresztelt épületet – osztatlan kert választotta el Heydrich impozánsabb rezidenciájától, amelynek kettős oromzata a klasszikus náci alpesi stílus jegyeit viselte magán. Az élesen különböző házak híven tükrözték tulajdonosaik jellemét: amíg a Canaris-villa puhafa burkolatú falait könyvespolcok borították, addig Heydrich házában a totalitárius stílus legmarkánsabb hagyományait idéző, súlyos fémajtó és vasszobrok domináltak. A házak közelsége már önmagában okot szolgáltatott a két férfi esti találkozóira, amelyeken Heydrich hegedűjátékát Canaris felesége kísérte zongorán, miközben maga Canaris gyakran és legszívesebben valamilyen fűszeresen mediterrán ételt főzött.

Mindezek dacára Heydrich továbbra is keselyűként körözött Canaris és az Abwehr felett. Mire a németek rátámadtak a Szovjetunióra, javában nyomozott az Abwehr és az állítólagos hazaárulás ügyében, amelyet Belgrád ostroma idején követett el. Az ifjú Schellenberg, a Venlo-incidens „hőse” Belgrád német megszállása után a brit nagykövetség elhagyott részén egy távirat másolatát találta, amelyet a brit katonai attasé elmulasztott megsemmisíteni. A távirat így szólt: „Hű barátunk, »Ferenc-József« szerint a Luftwaffe elsöprő erejű bombatámadást indít a főváros ellen. Informálja a jugoszláv kormányt.”

A sürgöny Londonból érkezett, de Schellenberg más iratokból rövid úton kiderítette, hogy a „Ferenc-József”-figyelmeztetések azokon a titkos hadműveleti iratokon alapultak, amelyeket az Abwehr prágai irodájának széfjében őriztek. A Gestapo többször megismételt vizsgálata nem tárt fel döntő bizonyítékot, de Heydrich ennyivel is alá tudta támasztani kijelentését, miszerint a prágai hatóságok túlságosan is elpuhultak az egykori külügyminiszter és jól ismert náciellenes Reichsprotektor, Von Neurath irányítása alatt.

Cseh- és Morvaország vezetése valóban erélytelennek tűnt. A csehek fortyogó indulatát és németek elleni összeesküvéseit csak alig leplezte el a kedélyes közömbösség fátyla, de az SS akárhány kísérletet tett Von Neurath eltávolítására, Hitler meghagyta őt a posztján, ugyanakkor ígéretet tett rá, hogy a háború után végez „azokkal az átkozott csehekkel”.{344}

Hitler csak akkor kezdett jobban odafigyelni Heydrichre és Himmlerre, amikor azok hosszú listákba szedték az állítólagos ellenállók nagy léptékű, „szabotázsra és a termés megsemmisítésére” irányuló terveit. Az SD-nek a prágai rendőrfőparancsnok, Karl Böhme aktív közreműködésével sikerült bizonyítania, hogy Von Neurath alatt gyorsan romlik a prágai biztonsági helyzet, ezért új protektorra van szükség, aki a tartomány vezetésében Von Neurathtal ellentétben „nem kíván együttműködni a csehekkel”. Böhmének köszönhetően Heydrich mindig naprakész információkkal rendelkezett a prágai helyzetről, és amikor szeptember 21-én Hitlerrel ebédelt, el is kápráztatta őt jólinformáltságával. Heydrich tudatosan rombolta Von Neurath hitelét, és azt állította, hogy a birodalom egységét fenyegeti veszély. Hitlert alaposan felbőszítették a csehek, akikre a vidéki osztrákok minden engesztelhetetlen gyűlöletét rászabadította. Anélkül, hogy Von Neurathtal beszélt volna, Heydrichet birodalmi helytartóvá nevezte ki, és SS Obergruppenführerré léptette elő.

A magas rangú vezetők, mint mindig, ezúttal is a saját pecsenyéjüket sütögették. Himmler részéről a lépés biztosította, hogy az SS gyakorlatilag egy egész állam felett átvette az uralmat, míg Martin Bormann-nak, Hitler rejtélyes moszkvai kapcsolatának{345} Heydrich félreállítását és az állami bürokrácia adminisztratív tagjává alacsonyítását jelentette.

Maga Canaris a legkevésbé sem elégedetten nyugtázta a hírt. Először is, Heydrich nem adta fel korábbi posztját; továbbra is az SD feje maradt, s mint ilyen nem szűnt meg fenyegetni az Abwehrt. Másodszor, kinevezésének köszönhetően Heydrich miniszteri státusra tett szert, így közvetlenebb befolyással lehetett Hitlerre. Akik már dolgoztak egyetlen személynek alárendelt szervezetben, pontosan tudják, hogy a hatalom mindennél fontosabb forrása, ha valakinek az irányító személyéhez van hozzáférése.

Heydrich még most is csak 37 éves volt, mégis milyen hosszú utat tett meg, amióta kitették a német haditengerészettől.

Maga Heydrich egy pillanatot sem vesztegetett; tüstént nekilátott reputációjának – mint a birodalom jövendőbeli reménysége – a csehek eltiprása révén történő megerősítéséhez, ugyanakkor minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált arra, hogy felkutassa azokat a dokumentumokat, amelyek terhelők lehettek az Abwehrre nézve. A Gestapo, amelynek mindeddig a „régimódi úriember”, Von Neurath korlátozta a tevékenységét, most a leghalványabb erkölcsi kötöttségek nélkül láthatott munkához. Letartóztatták és megkínozták a cseh miniszterelnököt, Alois Elias tábornokot; ezrével fogták el a gyanúsítottakat, és százakat végeztek ki a rögtönítélő bíróságok döntései nyomán. Az elrettentő hadjáratot azért indították, hogy – Heydrich szavaival – „a germanizálás ősi módszereit ezeken a cseh férgeken is kipróbálják”. A zsidóknak különösen volt okuk rettegni a „Prágai Hóhértól”: a csehországi zsidóságot még az előtt az újonnan létesült theresienstadti gettókba, majd onnét a haláltáborokba szállították, hogy a wannseei konferencia végérvényesen megpecsételte volna az európai zsidók sorsát. A protektorátus területéről deportált 93.942 zsidó közül csak 3371 érte meg a világháború végét.{346}

Miközben a csehek földalatti szervezkedésének brutális eszközökkel vetett véget, Heydrich az Abwehrre nehezedő nyomás fokozásáról is gondoskodott. Egy titkos rádióadó elleni október 3-i rajtaütés során a Gestapo számos kódolatlan üzenetet talált, amelyeket a rádió szerencsétlen sorsú kezelőjének nem sikerült megsemmisítenie öngyilkossága előtt. Az üzenetek ezúttal nem „Ferenc-Józsefre”, hanem egy bizonyos „Renére” hivatkoztak. Abendschön Gestapo-főnök szerint: „A Renének tulajdonított információ számomra olyannyira titkosnak tűnt, hogy Prágában csak nagyon kevesen tudhattak róla – Frank, a protektor adjutánsa, Geschek, a Gestapo főnöke és dr. Holm, más néven Paul Thummel az Abwehrtől.”{347} Canaris döbbenetére Heydrich határozottan fellépett Thummel ellen; ilyen módon az Abwehrt és az SIS-t összekötő szálat készült elvágni.

Amikor Thummelt letartóztatták, az SD-re csak úgy záporoztak a tiltakozások Canaris, Bormann, sőt még Himmler részéről is, aki évek óta ismerte Thummelt. Az Abwehr és az SD közötti feszültség egyre jobban erősödött. Canaris újfajta agresszivitást érzett Heydrichben, és amikor reggelenként lovagolni ment Schellenberggel, az ifjú tiszt készségesen rámutatott, hogy a feszültséget csupán Canaris és Heydrich újbóli megegyezése oldhatná.{348}

Novemberben Canaris Prágába utazott, és Schellenberg szerint nagyon őszinte hangú megbeszélést folytatott Heydrichhel, aki Thummel letartóztatásának ürügyével akarta megfélemlíteni Canarist, a „hazaáruló” Abwehr fejét.{349} Heydrich ugyanakkor túljátszotta a szerepét, és az alábbi szóváltásból, amelyet Schellenberg jegyzett le, az is kiderül, hogy a tengernagy nem hagyta magát megfélemlíteni.

– Habár tárgyalást ajánlottam önnek, tengernagy úr – kezdte Heydrich kimérten –, nem akarom leplezni a tényt, hogy a háború után az Abwehr jelenlegi területén az SS vesz át mindent.

– A háború után, kedves Heydrich? – csóválta a fejét mosolyogva Canaris. – Ön nagyon is jól tudja, hogy amíg én életben vagyok, senki sem nyúlhat az Abwehrhez.

– Senki, admirális úr? Még a Führer se? – kérdezte Heydrich.

Canaris könnyedén hárította a támadást.

– Ne adjon a számba olyasmit, amit nem mondtam. Amint azt ön is tudja, a Führer nem érintett ebben a kérdésben. Csak magáról és rólam van szó. Ez teljesen nyilvánvaló.{350}

A két férfi megegyezett abban, hogy Thummelt kiengedik, de szigorú megfigyelés alatt tartják, ehhez viszont a tengernagynak is kompromisszumot kellett kötnie. Canaris végül elismerte: elérkezett az idő, hogy „az Abwehr és az SD között bizonyos kérdéseket mélységükben megvizsgáljanak”. Közös megegyezés született arról, hogy megszüntetik az elmúlt hónapokra fájóan jellemző súrlódásokat a két szervezet között. Schellenberg megfigyelése szerint a megbeszélés alatt Heydrich elsápadt, mint aki úgy érzi, hogy az admirális túljárt az eszén. Canaris csak nagy ritkán engedett át területet ellenlábasainak. Az örökké gyanakvó Heydrich joggal tehette fel a kérdést: mi oka lehetett erre a stratégiai visszavonulásra?

Thummel tehát tovább folytathatta munkáját az Abwehrben, így figyelemmel kísérte a cseh ellenálláshoz tartozó három tiszt, Balaban ezredes, Masin ezredes és Vaclav Moravec százados tevékenységét. Az előbbi kettőt a Gestapo gyorsan elfogta, a harmadik, Moravec azonban illékonyabbnak bizonyult.

Miután a Gestapo elveszítette a türelmét, ismét letartóztatta Thummelt, aki továbbra is tagadta a hazaárulás vádját, és hűsége jeleként felajánlotta, hogy segít a Gestapónak megkeresni Moravecet – ehelyett azonban megpróbálta figyelmeztetni a renitens cseh tisztet. Amint újabb terhelő bizonyítékok gyűltek össze Thummel ellen, Heydrich ismét megzsarolta Canarist, hogy további engedményeket csikarjon ki tőle.

Vajon nem Thummel cselekedete a legnagyobb fokú hazaárulás a Harmadik Birodalom történetében? Szüksége van-e a Führernek további bizonyítékokra az Abwehr bűnösségét illetően? Heydrich irodájából ilyen kérdések záporoztak az Abwehrre, amelyek közül a leghangsúlyosabb: miért engedte az Abwehr Thummelnek, hogy kapcsolatokat építsen ki a brit titkosszolgálattal?

Miközben a Paul Thummel elleni nyomozás folytatódott, Menzies, nemcsak prágai hálózatának, de az Abwehrnek köszönhetően is óhatatlanul tudomást szerzett a történtekről. Menzies mindent tudott a Heydrich-féle SD és az Abwehr rivalizálásáról. Amikor Paul Thummelt másodjára is letartóztatták, Canaris váratlanul látogatást tett Spanyolországban. Az SD ekkoriban készített, Canaris spanyolországi tevékenységét megörökítő feljegyzései azt mutatják, hogy az Abwehr főnökét már saját oldaláról is szoros megfigyelés alatt tartották – ennek ellenére saját Abwehr-tisztjeinek jóvoltából gyakran hosszú órákra sikerült eltűnnie. Az SD ugyanakkor még így is felfigyelt arra a tényre, hogy Canaris négy jókora bőrönddel érkezett meg Madridba, ám azok nélkül távozott onnan. Mivel a tengernagy gyakran használta Spanyolországot London felé történő információtovábbításra, aligha hihető, hogy a britek ne értesültek volna egyre ingatagabb helyzetéről.

A brit hírszerzéshez vezető számos csatornán keresztül Canaris pontosan tudtul adhatta, mekkora nyomás alá került. A Halina Szymaňskán keresztül nyitott kommunikációs vonal{351} a német alkonzul, Hans Bernd Gisevius útján továbbra is funkcionált. A Canarisszal kapcsolatos értesülések Menzies munkatársainak közvetlen köréhez is eljutottak. Egyikük így emlékezett: „Nagyjából ekkoriban vált egyértelművé számunkra, hogy a rosszfiúk, mármint az SD tagjai vadásznak Canarisra.”{352}

Március 20-án Thummelt harmadszor is letartóztatták – ezúttal is Moravecet próbálta értesíteni, sikertelenül. Másnap a Gestapo, Thummel információja alapján, a megbeszélt találkozó helyszínén érte Moravecet, aki a percekig tartó tűzpárbajban megsebesült. Moravec több mint ötven lövést adott le támadóira, mielőtt fegyverét maga ellen fordította. Amikor rátaláltak, két automata fegyver és kilenc üres tár hevert mellette.

Canaris feltehetően közbeavatkozott Himmlernél, hogy megmentse Thummel életét, érvként pedig felhasználta Thummel kapcsolatát az SIS-szel, ami idővel Himmlert is érdekelni kezdte.{353} Thummelt – akárcsak Canarist és sok más rejtélyes londoni kapcsolatot – végül két héttel a háború lezárása előtt végezték ki.

1942 áprilisára Canaris tehát biztos lehetett abban, hogy Heydrich gyakorlatilag a teljes ellenőrzést át fogja venni a szervezete felett, ráadásul az SD fejének a Wehrmacht franciaországi hírszerzői funkcióira is fájt a foga. Mindezek Canaris minden törekvését semlegesítették, és amint azt Paul Thummel szerencsétlen esete is bizonyította, kockázatosabbá tették az Abwehr és London kapcsolattartását.

Londonban Menziest aggodalommal töltötte el az eshetőség, hogy Heydrich fogja átvenni az Abwehr elsődleges funkcióit Európában, így feltehetően Franciaországban és a Balkánon is. Menzies mindenkinél jobban tudta, min fáradozik Canaris. Vajon nem készíttette el ellenlábasának teljes pszichológiai profilját? Nem őt vádolták azzal munkatársai, hogy jobban ismerte Canarist, mint saját magát?

Miközben Canaris és Heydrich egymással csatározott, a két férfi kapcsolata egyre feszültebb lett. Canaris egy alkalommal, miután személyes találkozójukon Heydrich minden egyes feltételét elfogadta, olyan dokumentumot fogalmazott meg, amelyből módszeresen kihagyta a legfontosabb engedményeket. Ezzel olyannyira felbőszítette Heydrichet, hogy az nem is volt hajlandó újra találkozni az Abwehr főnökével, akit kerek két órán át várakoztatott az irodája előtt. Heydrich csak az után enyhült meg, hogy Canaris érdekében Keitel avatkozott közbe. Ahogy a brit hírszerzés egyik tagja ekkortájt cinikusan megjegyezte: „Az egész olyan, mint a szerelmesek civódása.”{354}

A huzakodásból született egyezmény, a két ügynökség kapcsolatát szabályozó újabb „tízparancsolat” a május 18-i prágai találkozón került véglegesítésre. Heydrich reményei szerint ez a tárgyalás lett volna az utolsó, mielőtt az Abwehr teljes egészében az SD fennhatósága alá került.

A találkozó délelőtt 10.30-kor kezdődött a Hradzsin pompás Német Csarnokában, nem messze attól a helytől, ahol a szörnyű harmincéves háború kezdeteként a Német-római Császárság helytartótanácsának két tagját kivetették az ablakon. Aznap „az Abwehr, a Gestapo és az SD együttműködésének átszervezése” volt napirenden. Canaris és Heydrich mellett a két Gestapo-főnök, Nebe és Müller, valamint az egyre inkább elmaradhatatlan SD-hírszerzőfőnök, Schellenberg is megjelent. Canarist két ügyosztályvezetője, Bentivegni és Pieckenbrock kísérte el.

Schellenberg szerint Heydrich azonnal a lényegre tért: „A birodalom biztonsága múlik azon, hogy centralizált alapon szervezzük újjá a titkosszolgálatokat.” Az Abwehr „alkalmatlannak” bizonyult a feladatára, ezért vezetői helyébe olyan, az SS központjaiban kiképzett tiszteknek kellett lépniük, akik közvetlenül Heydrichnek feleltek. A kirohanás semmilyen reakciót nem csalt ki a találkozó alatt mindvégig higgadt és egykedvű Canarisból, aki az egyik engedményt a másik után tette meg, míg végül az egyezmény láthatóan nem hagyott számára más választást, mint lemondani a vezetésről, és hagyni az Abwehr beolvasztását az SD égisze alatt létrehozott egységes szolgálatba. Az elkövetkező hetekben Heydrich minden olyan pontot papírra vetett, amelyről itt megállapodás született, és a listát elküldte Hitlernek. Heydrich, miután nyilvánvalóan megnyerte a csatát, nem siettette a dolgokat. A Thummel-üggyel kapcsolatos jelentést két nappal korábban küldte el a keleti frontra, Hitler főhadiszállására, és a szabványos protokoll szerint meg kellett várnia a Führer válaszát, mielőtt továbbíthatta az újabb dokumentumokat – ezúttal arról az egyezményről, amelyben az Abwehr elfogadta az SD hatáskörének jelentős kiterjesztését.

A prágai tárgyalás részleteit titokban tartották, ám a Thummel letartóztatása körüli hercehurca ellenére a Menzieshez közeli körökben már hetekkel korábban tudták, hogy Canaris Prágába fog látogatni.{355}

Egyesek Menzies aggodalmait az edwardi lovagiasság egyfajta beleivódott eszményének tulajdonítják (végtére is a hírszerzőfőnökről mindig is azt rebesgették, hogy VII. Edward törvénytelen fia), és emlékeztetnek arra, hogy Menzies 1939-ben Schwerin gróf útján a legmelegebb üdvözletét küldte Canarisnak.{356} Ennél ugyanakkor valószínűbb, hogy Menzies, a könyörtelen pragmatikus arra a meggyőződésre jutott, hogy az SD és Heydrich hatalmának megerősödése káros hatással lenne az angol-német hírszerzői kapcsolatokra.

Jó egy évvel korábban, 1940 decemberében Menzies új kommunikációs csatornát nyitott Canaris felé egy kettős ügynökön, Dusko Popov dalmáciai bankáron keresztül, akinek természetes bája, szexuális kisugárzása és életereje igazi raguzai gavallérra vallott. Miután beszervezte, az Abwehr Londonba helyezte Popovot.

Menzies meghívta az ügynököt egy kellemes hétvégére vidéki házába, és arról is gondoskodott, hogy egy gyönyörű és életvidám osztrák lány boldoggá tegye. Popov így emlékszik erről emlékirataiban: „Menzies bevitt kis dolgozószobájába. Puha karosszékek, egy kandalló, ahol csodálatosan pattogtak a lángok, könyvespolcokkal borított falak…” A szokásosan pajkos korholás után, miszerint Popovnak „túl sok van a rovásán”, Menzies a lényegre tért: „Máris tekintélyes mennyiségű információval rendelkezünk az Abwehr számos tisztjéről, beleértve Canarist is, de én még többet akarok tudni mindenkiről, aki közelebbi kapcsolatban áll vele.”

Menzies mintegy magyarázkodva hozzátette: „Talán segítségére lesz, ha elmondom, mi okom van erre. Tudjuk, hogy Canaris, Dohnanyi és Oster nem meggyőződéses nácik. Inkább lojális tiszteknek vagy hazafiaknak nevezhetnénk őket. 1938-ban Churchill tárgyalt Canarisszal. […] Churchill arra a következtetésre jutott, hogy Canaris a német Hitler-ellenes erők egyfajta katalizátora. Ezért akarok többet tudni azokról, akiket a maga közelében tart. Én végső soron csak folytatni szeretném, amit ő megkezdett.”

Általános feltevés, hogy Menzies a Kleist-féle látogatásra utal, jóllehet az utalás, miszerint a tárgyalást Churchill „kezdte”, azt jelzi, hogy nem zárhatjuk ki egy Canaris és Churchill közötti külön megbeszélés lehetőségét sem, amelyre talán Hillgarthon keresztül Spanyolországban került sor.

Menzies, az „ádáz antikommunista” már csak szakmai okokból is Canaris túlélését akarta, ám 1942 első hónapjaiban úgy tűnt, mintha a brit titkosszolgálat feje semmit sem tehetne Canaris „játékban maradásáért”. Márpedig ha Nagy-Britannia valaha is szakítani akart Szovjet-Oroszországgal, szüksége volt Canaris és a német ellenzék szövetségére. Colvin a hidegháború kezdetén Menzies ezzel kapcsolatos véleményét idézte: „Az egységes fellépéshez, amit [Canaris] az egyik zsarnokkal szemben ki akart vívni, a másik zsarnokkal is le kellett számolni.”{357}

A Heydrich elleni merénylet ötlete először 1941 októberében fogalmazódott meg, de nem az SIS köreiben. A katonai hírszerzés cseh főnöke, Frantisek Moravec ezredes szerint (aki nem volt rokona Vaclav Moravec kapitánynak, ellenben közeli kapcsolatban állt az SIS-szel), bár éppen elég hazafias oka is lehetett egy ilyen akciónak, mégis a politikai megfontolások domináltak. A száműzött Benes elnököt alig ismerték el Londonban, mivel a brit vezetésnek, amint az a Von Hassell-lel néhány hónappal korábban folytatott tárgyalásaikból is kiderült,{358} nem állt érdekében Csehszlovákia létrehozása. Habár több mint két éve dúlt a háború, a külügyminisztérium még mindig tartotta magát a Münchenben hozott területi „korrekciókhoz”.

Moravecnek az is feltűnt, hogy a britek nem szűnnek meg azért korholni a cseheket, amiért ilyen megadással tűrik a német megszállást. „Részben igaz, hogy a németek Csehszlovákiában nem tanúsítottak ugyanolyan brutalitást és kíméletlenséget, mint Lengyelországban, Görögországban és Szovjet-Oroszországban.”{359} A Heydrich elleni merénylet minden kérdésre megoldást nyújtott: feltüzelte a cseh ellenállást, az egész világnak megmutatta, hogy a csehek készek harcolni, talán még a margóra szorult Benesnek is segített kieszközölni valamiféle segítséget a külügyminisztérium bürokratáinál. Amint arra Moravec később rámutatott, sosem „képzelte” volna, hogy a németek megtorlásként Lidice teljes lakosságát lemészárolják.{360}

Moravec ugyan Menzies közelében dolgozott, de a merénylet megtervezését és a merénylők kiképzését 1941 őszén mégis az SOE végezte. Az ügy az SOE hatáskörébe tartozott, és az SIS már csak az időrendiség miatt sem állhatott a merénylet mögött – habár, amint azt látni fogjuk, 1942 májusában, az Abwehr és Heydrich prágai összecsapásának hónapjában Menzies is kritikus szerepet játszott a küldetésben.

Az „Antropoid” fedőnevű merénylőcsapat már beszivárgott a városba, ám a közötte és a helyi ellenállás vezetői között zajló parázs hangú vita után megegyezés született, miszerint az ejtőernyőscsoport vezetője, Alfred Bartos sürgős üzenetet küld Moravecnek Londonba, hogy fújja le az akciót.{361}

Bartos maga is úgy vélte, hogy a terv figyelmen kívül hagyja a helyi viszonyokat, és könyörtelen megtorlásokat válthat ki a németekből, emellett súlyosan korlátozza majd a cseh titkosszolgálat tevékenységét is, amire London oly nagy hangsúlyt helyezett, ezért egy ügynök útján tiltakozott Londonnál a merénylet ellen:

„A merénylet a szövetségesek számára a legkevesebb eredménnyel, nemzetünk számára pedig beláthatatlan következményekkel járna. Nem csupán a túszok és a politikai foglyok élete kerülne veszélybe, de sok ezer ártatlané is. Az ország példátlan megtorlást szenvedne el. […] Ezért is könyörgök: SILVER A-n keresztül adjon parancsot arra, hogy a merényletre ne kerüljön sor. A késlekedés veszélyes. Adjon ki azonnali parancsot.”{362}

Az üzenet a továbbiakban jelezte: ha a külpolitika feltétlenül megkövetel egy merényletet, válasszanak más célpontot.

Benes titkára, Prokop Drtina úgy emlékszik, hogy Benes megparancsolta Moravecnek, hajoljon meg az otthoni ellenállás előtt, amelynek álláspontját tiszteletben kell tartaniuk. „Semmit sem tehetünk a hazai szervezet beleegyezése nélkül.”{363} Egy másik beszámoló szerint Benes ugyanakkor elrendelte, hogy ne válaszoljanak a sürgönyre.

Moravec nemcsak Benesnek, de Menziesnek is megmutatta az üzenetet, aki „nem felelt semmit”. Bár semmi sem bizonyítja, hogy Menzies a kétségbeesett üzenet figyelmen kívül hagyására biztatta Moravecet (a titkosszolgálatok kényesen ügyelnek arra, hogy még egy háború idején se kapcsolhassák őket össze merényletekkel), nyilvánvaló, hogy nyomást gyakorolt ennek érdekében. Egy biztos: a küldetést nem fújták le. Moravec szavaival: „A háború után megtudtam, hogy a britek nem fújták le a merényletet, sőt a továbbiakban is ragaszkodtak annak végrehajtásához, méghozzá a tudtom nélkül.”{364}

Amikor André Brissaud megkérdezte Moravecet, hogyan történhetett ez meg, különös választ kapott: „Nem tudom megmondani. Nekem azt mondták, hogy Heydrich fontos brit ügynökök nyomára jutott, és azok védelmében Heydrichnek meg kellett halnia.”{365} A legfontosabb prágai brit ügynököt, Paul Thummelt ekkorra már természetesen Theresienstadtba deportálták.

Habár a kérdés eldöntése az olvasóra vár, a szerző semmiképpen sem akarja azt sugallni, hogy Canaris brit ügynök volt. Az „ügynök” terminus az illető irányítására utal; bár egyes brit körök biztosan reménykedtek abban, hogy szövetségesből ügynökké „lép elő”, Canaris nemigen hagyta magát irányítani (jóllehet ez sem gátolta meg az amerikai hírszerzést abban, hogy Canarisnak a 659-es kódszámot adja – ami beszervezettséget, de legalábbis közeli kapcsolatot sejtet). Mindazonáltal Heydrich „fontos brit ügynökök védelmében” történő megölése csak akkor tűnik elfogadhatónak, ha a Menzies és Canaris közötti mind fontosabb dialógus tovább folytatódott. Ezt a párbeszédet nemcsak az tette fontossá, hogy stratégiai betekintést kínált Londonnak – alapvetően kihatott arra a közös európai „egységre” is, amelyéit Menzies szerint Canaris dolgozott, és amelyben maga Menzies is reménykedett. Canarisnak és az Abwehrnek fenn kellett maradnia. Ezt Menzies korábbi lépése is fényesen bizonyítja: abban a biztos tudatban juttatta el a lehallgató berendezéseket a finnekhez, hogy azok továbbítani fogják Canarisnak a szovjet hadrenddel kapcsolatos értesüléseket – tehát a törekvések korántsem voltak egyoldalúak.

Amikor május 27-én a csehek végrehajtották a világháború egyetlen, magas rangú német tisztségviselő ellen intézett merényletét, és útban az irodája felé megtámadták Heydrich Mercedesét (valójában Heydrich csak megsebesült; csupán június 4-én, a kórházban halt bele a sérüléseibe), nemcsak a cseh függetlenség, de az Abwehr útját is egyengették.

Habár a Heydrich elleni sorsdöntő támadást egy precíz robbanószerkezettel végezték, az SD főnöke még kiugrott az autóból, és leadott néhány lövést a merénylőkre, mielőtt rádöbbent, hogy a bomba reteszei felszakították a gyomrát.

Semmi sem bizonyítja, hogy Canaris akarta volna Heydrich halálát, még kevésbé azt, hogy tett is volna ezért. Talán remélte, hogy megmenthet magának valamennyit az Abwehrből, és valamilyen módon nyitva hagyhat néhány kommunikációs csatornát London felé. Az angolok azonban nem osztották derűlátását. Menzies tudott Canaris dilemmájáról, és azok szerint, akik jól ismerték, könyörtelenül célratörő emberként nem ódzkodott volna ellenlábasa megsegítésétől, különösen akkor, ha saját szolgálatának érdekei is ezt kívánták.{366} Az „Antropoidot” nem az SIS szervezte, ezért is árulkodó tény, hogy amikor a küldetés egész jövője megkérdőjeleződött, Moravec éppen Menziesszel tartotta a kapcsolatot. Ha hihetünk neki, Menzies gondoskodott arról is, hogy a merényletet ne fújják le.

A maga részéről Canaris bizonyára megdöbbent azon, milyen gyorsan meghallgatásra találtak imái, bár Heydrich halálhírét biztosan vegyes érzelmekkel fogadta – őszintén megindult például Heydrich temetésén, ahol több szemtanú is sírni látta. Ám ezzel együtt Heydrich személyében talán legerősebb ellenfelét veszítette el – akivel együtt az új tízparancsolat is sírba szállt.

Canaris ugyanakkor olyasvalakit temetett el, akit egykori pártfogoltjaként bizonyosan kedvelt. Gondolatban kétségkívül foglalkoztatta a különös végzet, amely összesodorta, majd a rettenetes háború által egymás ellenségévé tette őket. Szövevényes elméjében talán az a gondolat is felötlött, hogy végső soron ő maga felelős Heydrich haláláért. Ez a tudat bizonyára még elevenebbé tette gyászát, még ha szakmai szempontból meg is könnyebbült.

Amikor egy nappal Heydrich halála után Ribbentrop korábbi titkára, a fiatal tiszt, Reinhard Spitzy találkozott a tengernaggyal, esélyt látott arra, hogy néhány, Heydrichről elejtett becsmérlő megjegyzéssel behízelegje magát Heydrich ellenségének kegyeibe, Canaris egész egyszerűen ledorongolta: „Belebotlottam Canarisba – emlékezett Spitzy –, aki azt mondta: „Hallotta az újságot? Heydrichet megölték!« »Helyes – feleltem. – Hála istennek, az a disznó se lesz útban.« Canaris erre azonnal kihúzta magát, és megparancsolta, hogy jelentkezzek az irodájában. Egy ideig szomorúan nézett rám, mielőtt azt mondta: »Nem szeretem, ha valaki ilyen kifejezéseket használ. Először is, egy emberi lényről van szó, aki ráadásul halott is; másodszor, nem engedhet meg ilyen hangot egy admirális előtt.«”{367}

Canaris nyilván helyre akarta tenni Spitzyt, ám a reakció hevessége azt is jelzi, mennyire felkavarta őt Heydrich halála. Legtehetségesebb pártfogoltja, akivel oly sok éven keresztül tartotta a kapcsolatot, s akihez a legszorosabb plátói kötelék fűzte, immár halott volt.

Sosem bizonyosodott be, hogy London és személy szerint Menzies az utolsó pillanatban hirtelen szükségesnek érezte a csehek „befolyásolását”, nehogy Heydrich elpusztíthassa az Abwehrt. A külügyminisztérium a „csehek belügyének” tekintette a Heydrich elleni merényletet, és tagadott mindennemű brit részvételt.

Annyit azonban nagy biztonsággal kijelenthetünk: Menzies szempontjából a merénylet azzal a kézzelfogható eredménnyel járt, hogy Canaris és az Abwehr még teljes másfél évig többé-kevésbé szabadon folytathatta tovább tevékenységét, ami május 18-a után nemigen tűnt valószínűnek. Más pozitív fejlemény nem következett be. Az ejtőernyősök akciója nyomán nem erősödött meg a cseh ellenállás; nem „lobbantak lángra” sem a Skoda pilseni fegyvergyárai, sem az olomouci magtárak.

Egyéb tekintetben, rettenetes megtorlások következtek: Lidicét, ahol az ejtőernyősök menedéket leltek, a földdel tették egyenlővé, és a cseh hírszerző hálózatot gyakorlatilag teljesen felszámolták. Lidice 199 férfilakosát helyben agyonlőtték. A184 lidicei nőt Ravensbruckba deportálták; a 88 gyermeket szintén elhurcolták abból a célból, hogy „jobb nevelést” kapjanak. A gyerekek közül nyolcvanegyet Chelmno haláltáborában gázosítottak el.{368}

Benes és a csehek kétségkívül hosszú távú előnyöket kovácsoltak az incidensből: kapcsolatuk a külügyminisztériummal javult, és a soron következő brit kormánynál elérték a müncheni egyezmény elutasítását, így Cseh- és Morvaországból a háború után 1,5 milliónyi németet telepítettek ki – habár az SIS-t ez akkoriban már aligha foglalkoztatta.

Amint közeledett 1943, a Canaris által szorgalmazott európai „egység” kérdése egyre sürgetőbbé vált. A tengernagy minden energiáját ez emésztette fel, ami minden eddiginél komolyabb béketörekvéseket eredményezett Berlin és a szövetségesek között.

12. Békevágy

1940-ben is sokat beszéltek a békéről, nekem mégis úgy tűnik, hogy 1943-ban kerültünk hozzá igazán közel.

JULIAN AMERY{369}

Néhány hónappal a tragikus és véres prágai események előtt, egy szeles napon különös találkozásra került sor Londonban, az SIS központjában.

A Broadway Buildings 1941 őszén, bármily közel esett is a St. James’s Parkhoz és a Buckingham-palotához, komor helynek számított. A felvonó bronzrácsa csikorogva csapódott össze. A gombot a két utas helyett a sötét öltönyt viselő felvonókezelő nyomta meg. Az egyik fiatal volt, és csillogó szemű, a másik jóval idősebb és tapasztaltabb, ennek megfelelően mogorvább küllemű. Amikor az utóbbi, miután kurta mosollyal nyugtázta az előbbi érdeklődő pillantását, kiszállt a negyedik emeleten, a liftben maradt utas a kezelőhöz fordult, hogy megtudakolja, kivel találkozott az imént. „De hát ő volt az igazgató.” Kim Philby ekkor láthatta először főnökét, az MI6 fejét, Stewart Menzies ezredest.

Philby 1940 nyarán lépett ki a Timestól, és állt a titkosszolgálat D ügyosztályának szolgálatába, amelyet ekkortájt olvasztottak be az SOE-be – abba a szervezetbe, amelytől Churchill „Európa lángba borítását” várta. Philbyt a Gestapóval és a Sicherheitsdiensttel kapcsolatos tudásanyaga népszerű előadóvá tette a New Forestben, a Beaulieu-ben kiképzett SOE-ügynökök szemében. 1940 novemberében ezek döntő többségét a hollandok tették ki, akik hat hónappal később, miután elhagyták Beaulieu-t, egy brit torpedónaszádon utaztak a tengerpartra. Ötvenötüket elfogták a németek, akik a segítségükkel tudtak beépülni a holland földalatti mozgalomba. A legtöbbjüket a kapcsolatukkal együtt letartóztatták és kivégezték. Az 1940. május és 1944. szeptember között Hollandiába küldött száznegyvennégy szövetséges ügynök közül száztizenhatot gyilkoltak meg.{370}

A nemrégiben megjelentetett CIA-jelentések szerint{371} Philby részt vett a hollandok elleni „Északi-sark” fedőnevű akcióban, amelynek során meg kellett hiúsítani minden kísérletet az Orániai-ház restaurációjának előkészítésére. Amikor a holland kormány kiszemelt miniszterelnöke, Herman B. W. Beckman egy éjszaka a schevingeni tengerparton várakozott arra, hogy egy brit hajó felvegye, és Londonba, Wilhelmina királynőhöz vigye, a németek számos munkatársával együtt letartóztatták. Egyiküket Menzies is ismerte, miután az „titkos kapcsolatot létesített közte és német ellenlábasa, Canaris admirális között”.{372} Erről a kapcsolatról nem tudunk részleteket, de az eddig megismert tények ismeretében nem kell hozzá nagy fantázia, hogy meghatározzuk elsődleges célját.

A szovjeteknek bizonyosan nem állt érdekükben egy hollandiai királypárti ellenállási mozgalom megerősítése, de amint láthattuk, annál nagyobb prioritást élvezett a „C” és Canaris közötti kapcsolat megszakítására irányuló törekvés.{373} Ha „C” valóban Hollandiát használta egyik kapcsolataként Canaris felé – ami az ország földrajzát és modern kori történelmét tekintve logikus lépésnek tűnik –, ez éppen elég okot szolgáltatott Philbynek arra, hogy elárulja az SOE hollandiai ügyét.

A hollandiai SOE-ügynökök tragédiájának körülményei máig felderítetlenek, ám a CIA korábbi szovjetszakértője, William E. Henhoeffer szerint Philby „elválaszthatatlanul belebonyolódott” az 1940-41-es eseményekbe.{374} Szerinte Philby a hollandiai SOE-akció részleteit londoni szovjet kapcsolatának játszotta át, aki továbbította azokat Moszkvának, amely – az 1939. augusztusi náci-szovjet paktum hírszerzői együttműködési kitételének megfelelően – Berlint is informálta.

Menzies jól ismerte Philby kommunista múltját, sőt, amikor Hitler a Szovjetunióra támadt, azt a maga hasznára is fordította. Philby feladatai közé tartozott a „kapcsolatok fenntartása a szovjetekkel”. Menziest bizonyára szórakoztatta a lehetőség, hogy hamis információval látja el a szovjeteket, és ha ezt Philbyn keresztül tette, azzal hitelt is kölcsönzött a híreknek. Csakhogy, amint azt később egy bizalmasának írta: „Senki sem gondolta volna róla, hogy ilyen hétpróbás gazember.”{375}

Nem valószínű, hogy Menzies gondolta volna: egy velejéig elkötelezett szovjet ügynököt szervezett be, aki mindent megtett a németek és a britek közötti egyezség létrejöttének megakadályozásáért. Ráadásul – tekintve, mekkora hangsúlyt fektetett „C” a Canarisszal való kapcsolattartásra – Menzies aligha engedte volna közel Philbyt az Abwehrtől és Canaristól származó értesülésekhez, ha sejti, hogy azokat egyenesen továbbítják Moszkvába. A tapasztalt hírszerző tisztekben esetleg megfogalmazódik a kérdés: Menzies talán szántszándékkal szivárogtatta ki a Canarisszal kapcsolatos adatokat a szovjeteknek, hogy ezáltal brit oldalról tartsa fenn a Moszkvára nehezedő nyomást? Egyes bizonyítékok szerint Menzies kellően rugalmas lehetett egy ilyen komplex megtévesztő manőverhez.

Mint azt Menzies is sejtette, Moszkva nem táplált illúziókat Canarisszal kapcsolatban. A szovjetek halálos ellenségüknek tekintették a tengernagyot. A róla szóló egyik titkos akta szerint ő volt „a világ legveszélyesebb hírszerzője, aki képes manipulálni a nemzetközi ipari és pénzügyi köröket”.{376}

1942 második felében Menzies mégis kellő bizalmat táplált Philby iránt ahhoz, hogy őt – és a fiatal oxfordi történészt, Hugh Trevor-Ropert – bízza meg azoknak az információknak a kiértékelésével, amelyek különböző források útján, az elfogott Abwehr-üzenetekben – amelyek kódjait 1942 decemberétől már teljes körűen feltörték, és számos jelentésben továbbították – jutottak el „C”-hez.

A két fiatal kiértékelő sok közös tulajdonságon osztozott – közel hozta őket egymáshoz intellektusuk és a teuton világ iránti megvetés, bár az erkölcsi és logikai megfontolások legalább bizonyos mértékben tompították a Trevor-Roperben lángoló németgyűlöletet. Akárhogy is, 1942 vége felé Trevor-Roper meglepve tapasztalta Philby reakcióját az általa készített és Canarisszal kapcsolatos kiértékelésre.

Ahogyan arra Trevor-Roper sok évvel később visszaemlékezett: „1942 végén az irodám a náci párt és a német vezérkar között a titkosszolgálati munka terepén vívott küzdelem vonatkozásában bizonyos következtetésekre jutott – amelyeket az idő is igazolt. A német elhárítást […] és vezetőjét, Canaris tengernagyot a párt nem csupán hozzá nem értéssel, de hazaárulással vádolta, Himmler pedig kísérleteket tett az admirális félreállítására és egész szervezetének átvételére.”{377}

Amennyiben hihetünk abban, hogy előző év decemberében Menzies és Popov beszélgetésére csakugyan sor került, Trevor-Roper jó egy évvel lemaradt az események mögött.{378} Bárhogy történt, a dátum, amint az a folytatásból kiderül, kiemelten fontos:

„Maga Canaris tengernagy akkoriban többször utazást tett Spanyolországba, és jelezte hajlandóságát a velünk való tárgyalásra; még azt a lehetőséget is felvetette, hogy találkozna ellenlábasával, »C«-vel.”

„Ezeket a következtetéseket híven megfogalmaztuk, és a végleges iratot biztonsági engedélyezés céljából átadtuk Philbynek.”

Philby, miután oly könyörtelenül elbánt Canaris és Menzies holland közvetítőivel, természetesen nem szívesen működött volna közre a két kémfőnök közötti újabb kommunikációs csatorna létesítésében. 1942 decembere, mint látni fogjuk, döntő fontosságú hónap e kapcsolat szempontjából. A puszta gondolat, hogy Menzies és Canaris találkozhat egymással, még a hitetlen kommunisták szívébe is istenfélelmet ültetett.

Trevor-Roper szerint Philby nem vette komolyan az értékelést. „Philby kategorikusan megtiltotta” a jelentés közreadását, és az egészet „spekulációnak” nyilvánította.{379} Trevor-Ropernek ugyanakkor nem kellett aggódnia: a jelentés végül biztosan eljutott „C”-hez – igaz, Menzies semmi újat nem tudott meg belőle Canarisról.

Egy évvel később Philby egy másik jelentés útját állta el: ezúttal egy Hitler meggyilkolására irányuló összeesküvéssel kapcsolatban, csakhogy Trevor-Roper most a hadbíróságot is megkockáztatta azért, hogy erre felettesei figyelmét felhívja. Tervor-Ropert végül áthelyezték, és csak Menzies közbenjárása mentette meg a lefokozástól.{380}

Nem csak ezek a jelek utaltak arra, hogy Canaris tárgyalni kíván. Canaris küldötte, Schwerin még a háború előtt együtt ebédelt Menziesszel és Godfrey tengernaggyal, a haditengerészeti hírszerzés fejével.{381} Bizonyítékok utalnak rá, hogy Canaris reményei szerint közös haditengerészeti kötődésükre építve akart kapcsolatot létesíteni Godfrey-val, aki az értelmes és józan gondolkodású tengerésztisztek ritka, ám annál értékesebb kasztjába tartozott (ahogyan Menzies a Királyi Lovasság tradícióit testesítette meg). Ráadásul Godfrey pártfogója a legendás Hall tengernagy volt, akit Canaris régóta nagy becsben tartott.

A madridi brit haditengerészeti attasé, Don Gomez-Beare kapitány feljegyezte: „Egy ideig úgy tűnt, mintha Canaris gyakorlatilag meghívná a Haditengerészeti Hírszerző Ügyosztályt, hogy kezdjenek tárgyalásokba vele.” Egy forrás szerint Gomez-Beare kapcsolatba is került Canarisszal – méghozzá, felesleges is mondani, Juan March közvetítésével{382} –, és megfigyelése szerint Canaris „olyan utalásokat ejtett el, miszerint szívesen beszélne egy bizonyos tengerésztiszttel”. Gomez-Beare szerint ez a bizonyos tengerésztiszt nem más, mint Ian Fleming, Godfrey tengernagy segédje, aki folyékonyan beszélt németül, és régóta érdeklődött Canaris iránt.

Ám ezeknek az érdekes lehetőségeknek egyszeriben vége szakadt, amikor 1942 augusztusában Churchill hirtelen és minden nyilvánvaló ok nélkül úgy döntött, meneszti Godfrey-t a haditengerészeti hírszerzés éléről, és a Királyi Indiai Flotta élére helyezi (ahol nem sokkal később zendülés tört ki). Godfrey lett az egyetlen magas rangú tiszt, aki a háború végén nem részesült kitüntetésben, és akit máig nem tisztázott okok miatt helyeztek át. Godfrey lovaggá ütés nélküli elbocsátása posztjáról mérhetetlen hivatalos elégedetlenségnek adott táptalajt. Godfrey kiemelkedően intelligens tisztként az általa vezetett Haditengerészeti Hírszerző Ügyosztályt félelmetesen hatékony szervezetté formálta, ezért önkéntelenül is felmerül bennünk: ehhez a példátlan és érthetetlen eseményhez talán Canarisszal létesített kapcsolata is hozzájárult.

A tengernagy társaságában tartózkodó Juan Marchot idéző források szerint Canarist láthatóan felzaklatta a hír. „A Haditengerészeti Hírszerzés nem olyan körültekintő, mint Hall admirális idejében volt – jegyezte meg Canaris, majd hozzátette: – Hogyan lehet dűlőre jutni egy szervezettel, amelynek ilyen gyakran változik a vezetője?”{383}

Miután Godfrey kihullt a képből, Canaris logikus módon Menziest, a Schwerin-féle ebéden részt vevő másik britet vette célba. Dacára a Venlo utáni óvintézkedéseknek, valamint a gyanakvás és bizalmatlanság légkörének, amelyet Canaris közeledése óhatatlanul kiváltott az SIS-ben, láthatóan Menzies sem zárta ki kettejük kapcsolata elmélyítésének lehetőségét.

Ez részben amiatt is így történhetett, mert néhány hónappal korábban Menzies újabb bizonyítékot látott arra, hogy német ellenlábasával együtt lehet működni. 1942 elején „C” arra a következtetésre jutott, hogy Franciaországban nem szükségszerűen De Gaulle-nak vagy Darlan tengernagynak, az amerikaiak favoritjának kellene visszaszereznie a hatalmat; egy jelölt lehet Henri Giraud tábornok, aki nagy hozzáértéssel vezette a francia 7. hadsereget a Franciaországért vívott 1940-es háborúban.

Csakhogy Giraud-t a németek nem csupán elfogták, majd a szászországi Königstein várába börtönözték, de miután a szövetségesek érdeklődést mutattak iránta, Hitler megparancsolta Canarisnak, hogy a tábornoknak meg kell halnia. Még ha meg is tudott volna szökni, az esélyek Giraud ellen szóltak: a 63 éves, közel 190 centiméter magas, félkarú, németül két szót sem beszélő tábornok aligha vegyülhetett el.

Hitler Giraud megölésére vonatkozó parancsa valahogyan, bár nem egyértelmű, miként (a politikai merényleteket még a Harmadik Birodalomban sem rádió útján rendelték meg), Londonba is utat talált. A briteknek aztán feltűnt, hogy a tábornokot, Hitler kifejezett parancsa ellenére, senki sem háborgatja.

Felvetették, hogy Menzies elrendelte az MI9-nél (az ügynökök kimenekítésére szakosodott alosztálynál) Giraud 1942. márciusi megszöktetését. Erről 25-én Cadogannel is tárgyalt, aki a következőt jegyezte le naplójába: „Érdekes beszélgetés »C«-vel LUCAS-ról [ez volt Giraud fedőneve] és a későbbi tervekről.”{384}

A tábornoknak valahogy – ma sem tudni, hogyan – sikerült megszöknie, azután jellegzetes külseje és a kitűzött tekintélyes vérdíj ellenére Svájcba jutnia. 1942 végén Észak-Afrikában volt, ahol átvette az irányítást Darlan admirálistól, aki régóta szálka volt a britek szemében, és akit – feltehetően brit segédlettel – karácsony szentestéjén gyilkolt meg egy ifjú francia „idealista”.

Lanousen szerint Canaris kétségkívül szerepet játszott a szökés megszervezésében. A tengernagy a későbbiekben ügyesen leszerelte a kritikusokat, akik őt okolták Giraud likvidálásának „kudarcáért”. Azt állította, hogy Prágában magának Heydrichnek adta a „munkát”, mielőtt néhány nappal később magát a Reichsprotektort is likvidálták.

Láthatjuk, hogy Menzies és Canaris érdeke ezúttal is egybeesett. Ha Menzies bizonyítékot akart arra, hogy Canaris nem fogja a kapcsolatukat Nagy-Britannia kárára hasznosítani, akkor Giraud megszöktetésével a tengernagy bizonyosan igazolta „jóhiszeműségét”.

Ám ha Menzies legendás ösztöneivel megérezte is, hogy Canarisban rokon lélekre akadt, láthatóan és különös módon közömbös maradt a tekintetben, hogy saját szervezetén belül ezt a kapcsolatot bizonyos körök óhatatlanul is rossz szemmel nézik.

Menzies a pályafutása során következetesen alábecsülte a kommunista hírszerző szolgálat könyörtelenségét és beépültségét a brit hivatalokba, Canaris azonban pontosan tudta, mekkora kockázatot vállal, amikor kapcsolatot tart fent Menziesszel. A tengernagy már a háború előtt azt mondta barátjának, Juan Marchnak: „Beépültem a Haditengerészeti Hírszerző Ügyosztályba és az MI6-ba. Ha tehát egyetlen német is, legyen bármily befolyásos vagy diszkrét, kísértést érezne arra, hogy a brit titkosszolgálatnak dolgozzon, én tudni fogok róla.”

Az admirális a továbbiakban azt is elárulta, tudja, hogy a brit szolgálat egyes részei talán fellépnek majd a Londonnal ápolt titkos kapcsolata ellen: „Abban a szolgálatban is vannak másként gondolkodók, és előfordulhat, hogy a titkosszolgálat egyik része hű marad, de a másik nem habozik elárulni az ilyen németeket nekem vagy az Abwehr más tagjának.”{385}

Az elővigyázatosságot kétségkívül igazolták az Abwehr 1939 szeptembere és 1941 januárja között, orosz hírszerzőktől szerzett értesülései. Canaris tehát megérzésének és tapasztalatának köszönhetően pontosan felmérhette, milyen mértékben épültek be a szovjet ügynökök a brit intézményekbe.

1942 végére a Fáklya-hadművelet során a szövetségesek partra szálltak Észak-Afrikában. A legtöbb történeti munka nem mulasztja el megjegyezni, hogy a németeket teljes készületlenségben érte az offenzíva, ami az Abwehr vétkes mulasztását bizonyítja. Más források felvetik, hogy Canaris talán szántszándékkal nem továbbította ügynökei jelentését a vezérkar felé.{386}

Ugyanakkor a müncheni Huszadik Századi Történeti Intézet dokumentumai szerint az Abwehr pontosan megjósolta a partraszállást. Az algecirasi állomás aligha hagyhatta figyelmen kívül, ahogy a szövetséges hajókat összevonták a szorosban – márpedig Algeciras még a rosszakarói szerint is az Abwehr egyik legkitűnőbb előretolt állása volt. A Münchenben található iratok szerint a hírszerzői értesüléseket az Abwehrre mindig is féltékeny Ribbentrop bírálta felül, aki inkább a spanyol nagykövetségen dolgozó saját embereiben bízott. A németek így magukévá tették a madridi kancellária világgá kürtölt nézetét, miszerint a szövetségesek partraszállására nem kerül sor az év vége előtt – és figyelmen kívül hagyták az Abwehr jelentését.{387}

A hírszerzői rivalizálástól függetlenül a partraszállás számtalan érdekes és vélhetően nem várt mellékhatással járt. Először is, a szövetségesek számára teljesen váratlan módon a német erősítés gyors megérkezése – amelyet Vichy hirtelen pálfordulása tett lehetővé – megmentette az Afrikai Páncélos Hadtestet a küszöbön álló pusztulástól.

Másodszor, az észak-afrikai partraszállás nyomán „Menzies immár olyan helyzetbe került, hogy nyílt, közvetlen tárgyalást kezdeményezhetett”{388} Canarisszal, és elfogadta a meghívást, amelyről Trevor-Roper és Gomez-Beare megemlékezett.

Foglalkozzunk tehát azzal, hogy sor került-e ilyen tárgyalásra. Első pillantásra úgy tűnik, a találkozó végül nem történt meg. Menzies, amikor a háború után Canarisról kérdezték, egyszerűen azt felelte, hogy „a külügyminisztérium megakadályozott” minden ilyen találkozást, nehogy „megsértse Oroszországot”{389} – ám a külügyminisztérium közbelépéséhez vagy akár csak helytelenítéséhez egy ilyen találkozóról mégiscsak tárgyalni kellett. Ha tehát a személyes tárgyalást megakadályozták is, a felek mindenképpen előkészítették azt.

Miután meglehetősen kényes kérdésről van szó, korántsem meglepő, hogy egyetlen dokumentum sem említi a felek ajánlkozását. Ezért hivatalosan nem került sor a találkozóra, habár, amennyiben hihetünk Menzies szavának, a legmagasabb szinteken foglalkoztak a kérdéssel. Az egyetlen nyomot Colvin szolgáltatja: ő 1942 végén egy magas rangú hírszerző tiszttel tárgyalt, aki megkérdezte tőle: „Szeretne találkozni Canarisszal?” – ami arra utal, hogy ekkoriban folyhatott a tárgyalás előkészítése.{390}

Egy másik változat szerint Eden nem adott engedélyt Menziesnek a találkozóra.{391} Hivatalos iratok ezúttal sem maradtak fenn, a magyarázat mégis teljességgel hihetőnek tűnik, hiszen Eden a Moszkva és London közötti feszültség – amely nem utolsósorban a szovjetek területi követelései miatt alakult ki – időszakában minden bizonnyal a szovjetek érdekeit részesítette előnyben. Eden még Churchillnél is komolyabban vette a klasszikus napóleoni irányvonalat, miszerint Oroszország Nagy-Britannia természetes szövetségese. Miután az amerikaiak is beléptek a háborúba, Churchill már nem mutatott ekkora megértést a szovjet követelések iránt. Amint arra London akkori moszkvai nagykövete, Sir Stafford-Cripps élénken emlékezhet, 1942 decembere csakugyan az angol-szovjet kapcsolatok mélypontja lett.{392}

A tárgyalásra vonatkozó dokumentumok hiányában felvetődik a kérdés: hol tartózkodott a két kémfőnök azokban a hetekben, miután Canaris – Trevor-Roper és Gomez-Beare emlékei szerint „késő ősszel” – „meghívta” Menziest. Ha Eden bizonyult az ügy kerékkötőjének, érdemes megjegyezni, hogy december 7-étől a hónap végéig Eden Moszkvában tartózkodott, így személyesen nem volt elérhető. Attól a pillanattól kezdve, hogy Eden 7-én reggel Eustonból Skócia felé indult, Menziesnek nem kellett attól tartani, hogy az ő részéről bárki is közbeavatkozik.

Abshagen szerint Canaris 1942. december végén Spanyolországban tartózkodott, és néhány nappal újév előtt érkezett meg Algecirasba, ahol a legnagyobb felszabadultsággal viselkedett: tréfálkozott, főzött a tisztjeinek, sőt szakácssapkát és kötényt is öltött, amíg elkészítette a német karácsonyi sült pulykát. Számos szerző megemlékezik arról, mennyire derülátónak tűnt az admirális, jóllehet a „Fáklya” sikere miatt kemény hangú kritikákkal illették. „Canaris néhány órára feledte az aggodalmait, […] újra atyáskodó jó barátja lett a tiszteknek.”{393}

Aligha meglepő, hogy az ünnepek Spanyolországban találták Canarist, aki mindig is nomád életét élt, és szabadon utazhatott, ahová csak neki tetszett – bár a karácsonyt és az újévet a legtöbb német hagyományosan a családja körében töltötte el.

Még érdekesebb tény, hogy Menzies, „aki sosem ment messzebb a St. James parknál – hacsak a birodalom érdekei meg nem kívánták”{394} –, titokban a közeli Algírban és Gibraltáron tartózkodott, amíg Canaris a szilveszteri vacsorát készítette. Karácsony este – Frederick Winterbotham The Ultra Secret című könyve tanúsága szerint – Menzies „pompás étket költött el egy algíri kis ház napsütötte tetején”.

A háború idején Menzies mindössze kétszer hagyta el Angliát; ez alkalommal Algecirast és Canaris közvetlen közelségét választotta.

Winterbotham szerint Menzies akkor repült ide, amikor meghallotta a „londoni híreket”, miszerint Rivet ezredesnek, a francia titkosszolgálat vezetőjének sikerült elmenekülnie Franciaországból, és Algírba jutnia. Mindez azonban sem Menzies Londonból történő távozásának időpontjával, sem annak hirtelenségével nem egyeztethető össze.

„C” személyi titkára, Patrick Reilly a háború után a következő érdekes történetet adta elő Anthony Cave Brownnak: „Ez volt a legkülönösebb epizód, amit »C« asszisztenseként éltem meg. 1942. december elején »C« megkérdezte tőlem, mit szólnék egy kis szabadsághoz.” Reilly valamikor december harmadik hetében hagyta el az irodát, amikor „C” még az íróasztalánál dolgozott. „Amikor visszatértem, »C«-t megint az íróasztalánál találtam” – emlékezett Reilly, aki csak negyven évvel később tudta meg, hol járt Menzies a két időpont között. „Úgy gondolom, azért adott szabadságot, mert nem akarta, hogy ott legyek, amíg ő külföldön jár” – tette hozzá Reilly.

Felvetették, hogy Menzies a Darlan admirális elleni merényletet szervezte meg Algírban,{395} ám ez sem tűnik valószínűnek. Darlan meggyilkolása – habár sokan vágytak rá Churchill köreiben – nem az SIS-re tartozott. Ahogyan a korábbi prágai incidensnél, a merénylet nyomai ezúttal is az SOE-hez (amennyiben egyáltalán felvethető a britek érintettsége), nem pedig Menzies irányította szervezethez vezetnek. A Darlan admirális halálához vezető eseményeket a mai napig ellentmondások övezik – az ő amerikaiakkal folytatott tárgyalásai nyomán Cadogan sarkosan megjegyezte: „Nem tehetünk semmit, amíg meg nem öltük Darlant.”{396}

Prágával ellentétben Darlan meggyilkolásának kiemelt politikai jelentősége volt, ami a titkosszolgálat főnökének érintettségét – kivált az után, hogy Darlan utódja az a Giraud lett, akinek pályáját maga Canaris is egyengette – logikussá tette. Mégsem tűnik kielégítőnek az a magyarázat, mely szerint Menzies egy konok francia „félreállítása” miatt mentette ki magát Londonból.

Ugyanakkor jól tudhatjuk a Churchill és Eden közötti egy évvel korábbi levelezésből, hogy az SIS hatékonyan részt vett a német ellenzéki békepuhatolózások komolyságának megítélésében.{397} Ám ha Menzies távollétének oka nem volt más, mint titokban találkozni német ellenlábasával, és feltárni a kölcsönös „megegyezés” lehetőségeit, semmi sem bizonyítja azt, hogy a találkozóra valóban sor került.

Miután megemlékeztünk két főszereplőnk földrajzi közelségéről, közelebbről is meg kell vizsgálnunk az indítékokat, amelyek lehetővé tehettek egy ilyen találkozót – egy példátlan lehetőséget arra, hogy – amint azt egy történész felvetette – két kémfőnök végrehajtsa a háború legnagyobb puccsát, és tárgyalást kezdjen a fegyveres konfliktus mielőbbi lezárásáról.{398}

Ha Nagy-Britannia ki akarta aknázni Canaris megegyezésre tett ajánlatát, ennek bizonyosan most érkezett el a pillanata. A meghívást ismételten kiterjesztették; a két kémfőnök közötti bizalmi kapcsolat Giraud kiszabadítása során kiállta a gyakorlati próbát, a három háborús év tapasztalatai pedig mindkét fél számára megmutatták, milyen veszélyek leselkedhetnek még rájuk.

A Churchill által kezdeményezett „beszélgetés” fonalát – nem utolsósorban azért, mert a hírek szerint egyes német körök, dacára annak, hogy a németek és az oroszok ezerszám mészárolták egymást Sztálingrád alatt, a Sztálinnal való megegyezést szorgalmazták – fel kellett venni.

A semleges hatalmak 1942 szeptemberében elküldött, majd Menzies által elfogott titkos távirataiban is szerepelt egy baljóslatú utalás „Németország és Oroszország különbékéjére”. A japán kormány hetek óta dolgozott az egyezség nyélbe ütésén.{399} Ráadásul, miután utalást tett „az információ rendkívül bizalmas természetére”, a következő tavaszon maga Hitler is bevallotta Oshima japán nagykövetnek, hogy Németország „1942 vége felé egyszer már komoly békeajánlatot tett az oroszoknak”{400}.

Az ajánlat, Hitler szavaival, felkínálta „minden elfoglalt terület visszajuttatását, leszámítva Ukrajnát”.

Nagyjából a német békeajánlattal egyidejűleg Eden moszkvai küldetése – Churchill szavaival élve: „minden csinnadratta nélkül” – véget ért, és az angol-szovjet viszonyt továbbra is a határok kényes kérdése, a kölcsönös gyanakvás és az ideológiai ellentét határozta meg. Sztálin sosem tudott szabadulni a rögeszmétől, hogy az Oroszország elleni német offenzívát valahogyan Londonban tervezték meg, csak az utolsó pillanatban a közös terv félresiklott, és Nagy-Britannia háborúban maradt Németországgal. Ezzel egyidejűleg a német hadsereg továbbra is lendületes hadjáratot folytatott. Sztálingrád megadása legfeljebb hetek kérdése lehetett.

A német közvélemény titkos állambiztonsági szondázásának eredményei szerint 1942 késő őszén terjedni kezdett a szóbeszéd, miszerint küszöbön állt a megállapodás Moszkvával.{401} Maga Canaris arra utasította az ügynökeit, hogy tartsák a kapcsolatot az oroszokkal; ezeket a rendelkezéseket „C” is olvashatta, hiszen december elejétől, miután az Abwehr kódjait feltörték, az Abwehr üzenetváltásainak jelentős részét az ISOS elcsípte. Ráadásul a svéd biztonsági szolgálat nyomon követte a stockholmi német nagykövetség tevékenységét és telefonbeszélgetéseit, és felfigyelt rá, hogy küldöttek érkeznek Keiteltől.{402}

1942 májusától Edgar Klaus, a Vöröskereszt alkalmazásában lévő rigai zsidó, stockholmi Abwehr-ügynökként Canaris egyik tisztjétől, Werner Boeningtől kapott parancsot a szovjetekkel való tárgyalásra. A tengernagy ragaszkodott hozzá, hogy Klaus minden kommunikációs csatornát tartson nyitva, főként azt, amelyik a svédországi orosz nagykövethez, a tekintélyt parancsoló Alekszandra Kolontaj asszonyhoz, Lenin régi harcostársához vezetett, akit Klaus egy közös szlovén barátjukon keresztül ismert meg.

Mindezen túl 1943 november végén a német külügyminisztérium titkosított üzeneteiből Peter Kleistnek, Ribbentrop egyik barátjának Stockholmba utazását is kiolvashatta, aki egy Moszkvával kötendő különbéke lehetőségeit próbálta ott feltárni.

A jelenkori német kutatások szerint ezek a fejlemények riadalmat okoztak Londonban, és sajátságos eredménnyel jártak: bizonyosan Menzies és Canaris kapcsolatának megerősödéséhez vezettek, a berlini külügyminisztérium ugyanis komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy az Abwehr ne értesülhessen Kleist küldetéséről. Azok szerint, akik ekkortájt Canaris környezetében dolgoztak, az admirális nem a saját külügye, hanem „londoni forrásai” útján tartott lépést a fejleményekkel.{403}

Kleist küldetése válasz lehetett a Sztálin 1942. október 19-i beszédében elejtett utalásokra, és érdekes módon egybeesett azokkal az időkkel, amikor Churchill hangot adott meggyőződésének, hogy az oroszok veszíteni fognak. Ráadásul ekkoriban komoly, a határrendezés kérdéseit illető nézeteltérések kerültek napvilágra Churchill és Roosevelt, illetve Churchill és Sztálin viszonyában.

Moszkva ezek után továbbra is okkal hitte azt, hogy ha a szövetségesek meg is tesznek mindent, nehogy Oroszország teljes vereséget szenvedjen, a kisujjukat sem mozdítanák Oroszország döntő győzelemhez segítéséért.{404}

Mire Kleist december 2-án megérkezett Stockholmba, arra utaló jeleket lehetett látni, hogy a náci felső vezetés egyes tagjai szerint is elérkezett az idő a háború lezárására. Reinhard Spitzy a szovjet újságírónak, Lev Besziminnek írott levelében{405} megemlékezett arról, hogy Himmler is jóváhagyta az akkori békekezdeményezéseket. Spitzy ezt később azzal egészítette ki, hogy „a szlávokról alkotott véleményünk miatt vesztettük el a háborút”.

A náci rezsim külső és belső megfigyelői már 1942 novemberében felfigyelhettek arra, hogy a goebbelsi propaganda nyelvezete az enyhülés jeleit mutatja. Nem kellett már végeláthatatlan kirohanásokat hallgatni a „zsidó bolsevikokról”, és a Sztálint érő személyes hangú támadások száma is érezhetően kisebb lett.{406} Néhány héten belül már Klaus is jelenthette, hogy Kolontajjal folytatott megbeszélései pozitív fordulatot vettek, sőt a nagykövet szerint „Oroszország sosem akart háborút Németországgal”{407}.

Ezzel egy időben az isztambuli törökök is hangsúlyos utalásokat hallhattak a japán nagykövettől a németek és oroszok közti lehetséges békekötésről. A japánok különösen nagy részt vállaltak ebben a folyamatban: miközben kínosan ügyeltek rá, nehogy háborúba keveredjenek a Szovjetunióval, lelkesen üdvözöltek volna bármilyen egyezséget a szövetséges németek és a túlságosan is közeli oroszok között.{408}

Szükséges rámutatni, hogy ezek a kezdeményezések csupán gyenge szalmaszálak voltak, ám az eseményeket követők számára az eljövendő dolgok hírnökeiként szolgáltak. 1942 végére Von der Schulenburg, Németország egykori moszkvai nagykövete azt is felajánlotta, hogy személyesen verekszi át magát a szovjet fronton, és terjeszti Sztálin elé a békeajánlatot.

A keleti fronton, miközben néhány héttel a sztálingrádi dráma után, Manstein ihletett vezetésével a németek 1943 elején elfoglalták Harkovot, minden korábbinál nagyobb lendülettel folyt a békés megoldás keresése.{409} Manstein szárnysegédje szerint a békekötés lehetősége ekkoriban több hónapon át foglalkoztatta a tábornokot.{410}

Manstein 1968-ban így írt: „Egyre inkább bíztam abban, hogy a Dnyepernél és Harkovban indított 1943. márciusi sikeres ellentámadást követően még mindig van esélyünk arra, hogy kellően hatékony vezetés mellett, ha mást nem is, a fegyvernyugvást kiharcolhassuk.”{411} 1943 áprilisára a semleges Svédországban számos „jól értesült” forrás vélte tudni, hogy „küszöbön áll az orosz-német béke”{412}44.

Már ekkor, december elején elegendő bizonyíték látszott összegyűlni Churchill Németország és Moszkva különbékéjével kapcsolatos vissza-visszatérő neurózisának megvalósulását illetően. Bármennyire kritikus hangot ütött is meg Sztálinnal, és érzéketlen maradt az oroszokkal szemben – akik szerinte „mindenképp tovább harcoltak”{413} Churchill nem tudott szabadulni a keleti fegyvernyugvás lidércétől, amely 1917 óta kísértette a Nyugatot.

A legérdekesebb kérdés így tehát az: vajon kihasználta-e Churchill Eden 1942. decemberi távollétét arra, hogy felhatalmazza Menziest a Canarisszal való találkozásra és a tárgyalások folytatására? Kevéssé valószínű, hogy Menzies, akit engedelmességre neveltek, önállóan elő mert volna állni egy ilyen kezdeményezéssel. Ha Menzies 1942 decemberében találkozott Canarisszal, akkor azt legalábbis Churchill hallgatólagos beleegyezésével tette. Churchill mindenképp a maga hasznára fordíthatta a személyes tárgyalást – ha másért nem is, kipuhatolhatta a németek Moszkvával kapcsolatos igazi szándékait. Canaris maga jól ismerhette ezeket, hiszen, annak adjutánsán, Stahlbergen keresztül személyes kapcsolatot ápolt Mansteinnel.{414}

Akárhogy is, Churchill elutazott Amerikába, ha tehát felbiztatta is Menziest, személyesen nem volt elérhető, hogy további tanácsokkal szolgáljon. Ha valami rosszul sült el, Churchill tökéletes alibivel rendelkezett, és kétségkívül veretes szidalmakkal illette volna Menziest, mielőtt új „C”-t keres helyére.

A háború után, amikor Németország térdre kényszerült, és napfényre kerültek a haláltáborok borzalmai, senki sem akarta nyilvánosan beismerni, hogy folytak ilyen tárgyalások ezzel a „vadállati” ellenséggel. Ha tehát sor is került a találkozóra, ezt minden szinten határozottan tagadták.

Miután tisztáztuk az indítékokat és a földrajzi közelséget, csak azt kell meghatároznunk, miként találkozhatott egymással a két kémfőnök. Ebben a logisztikai problémában minden bizonnyal kulcsszerepet kapott az Algecirastól csupán rövid hajóútra fekvő Gibraltár.

A háborúnak ebben a szakaszában Algecirasban számtalan Gibraltárról érkező brit tiszt megfordult – miután jóízűen elfogyasztották Canaris pulykáját, az Abwehr tisztjei akár velük együtt is mulathattak volna a Hotel Reina Maria Cristina fényűző táncparkettjén. Menziestől és Canaristól sem állhatott távol egy városban vagy annak közelében lebonyolított találkozó, bár feltételeznünk kell, hogy a Venlo-incidens miatt Menzies a szokottnál is komolyabb óvintézkedéseket tett. Mások egy távolabbi helyszínre, a spanyol-portugál határon fekvő magányos kolostorok valamelyikére tippelnek.

Azt sem lehet kizárni, hogy maga Canaris, nagy személyes kockázatot vállalva, látogatta meg az SIS egyik állomását, vagy akár magát a „Sziklát”. Amint azt Menzies is elismerte, „átkozottul merész” volt, biztonságát pedig csakis Menzies úri szava garantálta – ám a kémek bennfentes világában ennek elégnek kellett lennie. A háború későbbi részében Canaris legalább egy alkalommal felkereste az SIS egyik irodáját a megszállt Franciaország területén.

Colvin ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy amikor Mason Macfarlane (a háború előtt berlini katonai attasé) volt a sziget kormányzója, létezett egy részletesen kidolgozott terv Canaris elrablására, London azonban nem adta rá áldását. „C” tehát, ha akarta, pontosan tudhatta, hol keresse a városba érkező Canarist.

Ha a találkozóra valóban sor került, az magyarázatot adhat Canaris újévi jó kedélyére. Spitzy, aki néhány héttel korábban találkozott a tengernaggyal, elborzadva látta, mennyire búskomorságba zuhant.{415} Úgy tűnt, az admirális most újra rátalált derülátó énjére.

Canarist talán jobb kedvre hangolták az amerikai szándékokról – a semleges Törökország közvetítésével – megszerzett értesülések is, amelyek hangsúlyozták: „Annak érdekében, hogy Németország semmiképp se lehessen »bolsevik«, felmerült, hogy teljes veresége előtt megállapodásra kellene jutni vele Oroszország ellenében, és meg kell menteni gazdasági stabilitását.”{416}

Nem könnyű kitalálni, miről volt szó egy olyan tárgyaláson, amely talán meg sem történt. Ugyanakkor szinte biztosan középpontban állt az az igény, hogy 1943-ban véget kell vetnie Németország és a Nyugat háborújának. Canaris nem táplált illúziókat a tekintetben, hogy Németország elveszíti a háborút. Ő maga már a legelső napon sem hitt a német győzelemben. Számára legfeljebb az lehetett kérdéses, milyen árat kell fizetni a konfliktus azonnali rendezéséért. Valaki, aki ekkortájt jól ismerte Menziest, feljegyezte: „Mint mi mindannyian, ő is azt remélte, hogy véget vethet a konfliktusnak.”{417} Ez pedig megkövetelte, hogy a britek hatalomra segítsenek egy alternatív kormányt, és megegyezzenek Hitler ellenzékével. Mindez együtt járt azzal, hogy közös frontot kellett nyitni a Vörös Hadsereg ellen, amelynek nyugati menetelését Harkovnál megállíthatták volna, ha a Wehrmacht – nemcsak néhány hétre, de akár hosszú évekre is – a keleti frontra irányíthatta volna át minden erejét. A sakk-matt helyzet előbb-utóbb elvezetett volna a fegyvernyugváshoz.

Mindkét férfi a régi rend képviselője volt, és ösztönösen szimpatizáltak minden olyan megoldással, amely a kommunizmus egész Európában való elterjedése előtt véget vethetett a harcoknak. Mindezeken a főbb csapásirányokon túl a tárgyalás egy olyan kérdést is érinthetett, amely 1938 januárja óta foglalkoztatta Canarist – amikor a német tudósok egy csoportja a Naturwissenschaftban bejelentette a magfúzió felfedezését és annak esetleges felhasználását egy tömegpusztító fegyver megalkotásában.

Hála a fizikus Weiszäckernek (a diplomata fiának) és Hitler azon meggyőződésének, hogy az atomfizika „zsidó áltudomány,”{418} a világelső német magkutatási program rövid úton véget ért. A legtöbb magas rangú német tábornokhoz hasonlóan Canaris is régóta vallotta, hogy bárki alkotja is meg ezt a fegyvert, „a világ ura” lesz, ezért minden ebbe az irányba mutató német kísérlet megakadályozására szánta el magát. Az Abwehr védelmét kiterjesztette Weiszäckerre és a Vilmos Császár Intézet többi atomfizikusára, akiket teljesen elszigetelt az SD-től. Canaris és Weiszäcker között megállapodás született arról, hogy az Abwehr segít hátráltatni az atomfegyverprogramot.{419} Ezzel egyidejűleg Canaris attól is rettegett, hogy az amerikaiak a német nagyvárosok ellen vetik be az atomfegyvereket, amennyiben azok a háború előtt elkészülnek.

Nem kétséges, hogy a két kémfőnök megvitatta volna az európai zsidóság sorsát – annál is inkább, mert az elfogott üzenetekből Menzies értesült a haláltáborok létezéséről is.

Ám bármilyen reménykeltő lehetett egy ilyen tárgyalás, történt egy olyan diplomáciai esemény, amely egy csapásra véget vetett Németország és Nagy-Britannia megegyezési esélyeinek. Két héttel az újév után, amit Canaris oly önfeledten ünnepelt meg, Churchill, Roosevelt és vezérkari tisztjeik, valamint De Gaulle és a szerencsés Giraud részvételével kezdetét vette a Casablancai konferencia.

Az 1943. január 24-i nyilvános záróbeszédében Roosevelt kijelentette: „A béke csakis a német és japán hadigépezet teljes elpusztítása nyomán köszönthet be, […] ami egyet jelent Németország, Olaszország és Japán feltétel nélküli megadásával.”{420}

13. Feltétel nélküli megadás

Meggyőződésem, hogy a másik oldal megfosztott bennünket az utolsó fegyverünktől, amivel véget vethettünk volna a háborúnak.

CANARIS TENGERNAGY{421}

Roosevelt szavai propagandaszempontból katasztrofális hatással jártak, hiszen a fáradhatatlan Goebbels éppen ezzel a frázissal próbálta meggyőzni a német népet arról, hogy jobb folytatni a háborút, mint elszenvedni a szörnyű nélkülözéseket, amelyek a szövetségeseknek való feltétlen megadást követnék. Az állami propaganda naponta sulykolta a fejekbe, milyen tragikus következményekkel járna mindez.

Ahogyan azt egyik munkatársa feljegyezte, Canaris egyszerre fogadta indulatosan és lemondóan a hírt: „Hogyan hihetik, hogy véget vethetnek a háborúnak, ha a feltétlen megadásról beszélnek? A tábornokaink ezt nem fogják lenyelni.”{422}

Canaris tovább is ment: „A történészeknek nem lesz olyan gondjuk, mint a legutóbbi háború idején, hogy meghatározzák, ki kezdte az egészet. Más azonban a helyzet, ha azt tekintjük, ki miatt húzódott el. Meggyőződésem, hogy a másik oldal megfosztott bennünket az utolsó fegyverünktől, amivel véget vethettünk volna a háborúnak.”{423}

Egyes történészek arra a következtetésre jutottak, hogy a „feltétel nélküli megadás” szófordulat Roosevelt hirtelen támadt ötlete, pedig ez igencsak távol áll az igazságtól. A frázis a vezérkari főnökök 1943. január 7-i tárgyalásának jegyzőkönyveiben is felbukkan, és már Roosevelt Casablancába utazása előtt a washingtoni politikai irányvonal része lett. Roosevelt több okból is előre kidolgozta az elképzelést – ezeket meggyőzően fejtette ki a diplomata Frank Roberts, aki maga is jelen volt a konferencián. Roberts 1988-ban így emlékezett Dick Lambnek:

„Azt hiszem, a feltétlen megadás eredetileg Roosevelt ötlete volt. […] Winston pedig úgy érezte, muszáj elfogadnia, hiszen amúgy is annyi olyan kérdés volt, amiben ő és Roosevelt nem értettek egyet.

Mindemellett az az általános nézet terjedt el, hogy Németországot ezúttal maradéktalanul le kell győzni – így ne terjedhessen el újra az 1918-as legenda, miszerint Németország katasztrófáját az okozta, hogy a német szocialisták hátba döfték a nemzetet –, egyúttal pedig meg kell erősítenünk a náciellenes erőket.”{424}

Robert arra utalt, hogy Churchill és Roosevelt nyilvánvalóan megvitatták a kérdést a német ellenzékiekkel, ám arra a következtetésre jutottak, hogy „Németországot ezúttal maradéktalanul le kell győzni”… A német ellenzék felmérésekor Churchill részben Menzies jelentéseire támaszkodott, függetlenül attól, hogy a két kémfőnök találkozott-e egymással a konferenciát megelőző hetekben.{425}

Roberts tovább is ment:

„Akkortájt, igaztalanul vagy sem, de Churchill és Eden egyaránt arra az álláspontra helyezkedett, hogy aligha létezik olyan német ellenzék, amelyik, még ha vonzónak találná is a »feltétlen megadás« bármely alternatíváját, képes lenne meghozni a kívánt eredményt.”

Ha hihetünk Robertsnek, ezekből a szavakból az következik, hogy Churchill véleménye szerint Canaris még az Abwehrrel és a tábornokokkal az oldalán sem lehetett képes a rezsim megdöntésére. Robert ugyanakkor további érveket is közölt, amelyek vélhetően érvénytelenítettek minden más megfontolást:

„Végül, de nem utolsósorban a kemény fellépés célkitűzése lehetett a Sztálinra történő hatásgyakorlás és a gyanakvásának eloszlatása, hogy esetleg készek lennénk kiegyezni egy nem kommunista Németországgal; ezzel elejét vehetjük egy Hitlerrel kötött, az 1939-eshez hasonló esetleges alkunak.”{426}

Roberts itt Churchill azon aggodalmára utalt, miszerint Moszkva talán megegyezik a háta mögött Hitlerrel. Ezt a félelmet azzal a szükséggel kapcsolta össze, hogy Berlin és London között minden kapcsolatot meg kell szakítani. Ahogyan azt Roosevelt megfogalmazta: „Ezt az egész oroszkérdést […] maga Joe bácsi is megrendezhette volna.”{427}

Ugyanakkor az is lehetséges, hogy ha meg akarták gátolni a Moszkva és Berlin közötti különbékét, akkor a szövetségeseknek, mintegy alternatív megoldásként, éppen a németekkel való tárgyalást kellett mérlegelniük.

Roosevelt saját emberétől, Allen Dullestól és az OSS svájci képviselőjétől is kapott bizonyítékot, hogy „a német és orosz népek egyezségre tudnának jutni egymással”{428}. A nézetet, amelyet eredetileg Adam Trott, a Nagy-Britanniával kiterjedt kapcsolatokat ápoló német diplomata fogalmazott meg, Dulles még a Casablancai konferencia előtt híven továbbította Rooseveltnek. Ez a lehetőség pedig a nyugati államférfiak számára felért egy lidércnyomással. Trott, aki a háború előtt Oxfordban tanult, pontosan tudta, milyen érzékeny pontra tapint a komor előrejelzéssel.

William Cavendish-Bentinck, akkor a külügyminisztérium magas rangú tisztviselője, szintén megosztja velünk az akkortájt a felsőbb körökben az alternatív megoldásokkal kapcsolatban keringő eszméket:

„Az I. világháború után a hadsereg szelleme nem hagyta el Németországot. Ha nem követelik a feltétlen megadást, ugyanez a II. világháború után is megtörténhetett volna. Ha a hadsereg harci szelleme töretlen maradt volna, a német vezérkar hamarosan akár az oroszokkal is megegyezhetne. […] Én magam nem tartottam kapcsolatot német tábornokokkal, de ha a július 20-i bombamerénylet után megalakul egy Goerdeler-kormány, az adu ász az ő kezükben lett volna.”{429}

Bentinck kijelentése szerint a Whitehall bizonyos köreiben igenis felmerült a már 1938-ban is Hitler ellen szervezkedő, Canaris és a tábornokok egy része által támogatott német ellenzékkel történő kiegyezés, és úgy tűnik, az ötletet a legfelsőbb vezetés szintjein sem vetették el azonnal.

Feltétel nélküli megadás ide vagy oda, a német ellenzékkel folytatott tárgyalások nem értek véget. Éppen ellenkezőleg: megkettőzött erőfeszítéssel folytatódtak, mintha a hangzatos bejelentés valóban csak Sztálin megnyugtatását szolgálná, ám Németország és a Nyugat kapcsolatát nem befolyásolná másként. Canaris – aki továbbra is áttételes kapcsolatban maradt Menziesszel, és rövid úton felismerte, hogy, mint mindig, ezúttal is két különböző dolog, amiről a kormány beszél, és amit valójában tesz – lázasabban dolgozott, mint bármikor: fenntartotta a Menzieshez vezető kommunikációs csatornákat, és számos fronton kapcsolatot kezdeményezett az amerikaiakkal is. Gisevius Svájcban azt a parancsot kapta, hogy frissítse fel a kapcsolatát Madame Szymańskával, és erősítse meg azokat a Bernben tartózkodó Allen Dullesszal. Miután Gisevius bebizonyította Dullesnak, hogy a rejtjeleit feltörték, a két férfi többet és őszintébben tárgyalt egymással.

London előtt nem maradt titok ez a felfokozott tevékenység. Németország talán elveszítette a háborút, de több ütőkártyát is tartogatott a kezében. Az SIS főhadiszállásán Philby is felismerte a veszélyt, ezért hatásos ellenlépések mellett döntött. Ahogyan ő maga írta:

„1943-ban rejtjeles üzenetet kaptam, miszerint Canaris Spanyolországba készül. Madridtól Sevilláig autóval tette meg az utat, éjszakára pedig egy Manzanares nevű helyen állt meg. A spanyol polgárháború napjaiból jól ismertem azt a várost, és tudtam, hogy Canaris csak egyetlen helyen szállhat meg: a Paradorban.

Ezért Cowgillnek [a kémelhárítás vezetőjének] küldtem egy emlékeztetőt, amelyben felvetettem, hogy értesítenünk kellene az SOE-t, ha akciót kívánnának indítani Canaris ellen. Amennyire a Paradort ismertem, nem okozott volna túl nagy nehézséget, hogy néhány kézigránátot dobjanak a hálószobájába.

Cowgill beleegyezését adta, és továbbította az üzenetemet »C«-nek. Cowgill néhány nappal később megmutatta nekem a választ. Menzies hivatalos, zöld színű tintájával írta le: »Nem akarok semmilyen akciót az admirális ellen.«”{430}

A Casablancai konferencia alatt a magas rangú német hírszerző tisztek emlékei szerint Hitler parancsot adott Churchill megölésére,{431} ám Lahousen naplójában az áll, hogy „az ilyen terrorcselekményeket” éppen Canaris tengernagy nyomására vetették el – habár Keitel ennek ellenére kiadott egy parancsot, hogy a nacionalista arabok végezzenek Churchill-lel. 1943. június 1-jén, amikor a londoni visszaúton lelőtték a BOAC egyik gépét, életét vesztette Leslie Howard és Alfred Chenfalls (aki szivarral a szájában kísértetiesen emlékeztetett Churchillre). Az egész háború idején ez volt az egyetlen BOAC-gép, amelyet támadás ért. Úgy tűnik, Canaris befolyása sem terjedt ki mindenkire.{432}

Philby szovjet gazdáinak be kellett érniük a tengernagy mozgásának és a neki köszönhetően felfokozott diplomáciai tevékenységnek – amiről hamar belátta, hogy az nem korlátozódik az Abwehrre vagy a német ellenzékre – nyomon követésével.

Az ekkor beépített emberként, a Skoda kereskedelmi ügynökeként dolgozó Reinhard Spitzy is puhatolózó békeindítványokat tett. Spitzy – szoros együttműködésben Schellenberggel, és úgy tűnik, Himmler áldásával – 1943 januárjában, néhány nappal Casablanca előtt kapcsolatba lépett az amerikaiakkal az Ibériai-félszigeten, február harmadik hetében pedig Svájcba utazott, hogy Bernben találkozzék Dullesszal.{433} Az utóbbi tárgyalás hajnali háromig tartott, és a bolsevizmus fenyegetését éppúgy érintette, mint a Németország és a Nyugat közötti megegyezés szükségét. A találkozón Canaris barátja és ügynöke, Max Hohenlohe herceg is jelen volt.

A tárgyalás reménykeltő hangnemben folyt. Dulles pozitívan ítélte meg a kompromisszumos békét, amely megőrizte Németország integritását, elismerte az Anschluss jogosságát, és segített védőkordont húzni Oroszország köré. Hohenlohe és Spitzy egyaránt azzal a benyomással távozott, hogy amíg London a különböző érdekek összehangolásával kívánja helyreállítani Európa hatalmi egyensúlyát, addig Dulles olyan egységes Európában gondolkodik, amely az amerikai kereskedelmi érdekek hatalmas és kiterjedt piaca lehet. A megegyezésre törekvő németek éppen ilyen bátorítást vártak.

Nagyjából ezzel egy időben, 1943 februárjában Canaris lakonikus hangvételű üzenetet kapott az akkor Szmolenszkben állomásozó Treskow tábornoktól, a Hitler ellen szervezkedő erők egyik kulcsfigurájától: „Legfőbb ideje cselekedni.” Február 22-én Canaris találkozott Treskow tábornokkal. Ez alkalommal a hírszerző tisztek tartottak konferenciát, ahová Canaris egyik tisztje elhozott egy kisebb plasztikbombát és a hozzávaló időzítőt, amelyeket vélhetően az SOE készleteiből csíptek le. Dohnanyi, Canaris vezérkarának egyik tagja külön is találkozott Treskowval és Schlabrendorff-fal, és megegyezett velük arról, hogy merényletet kísérelnek meg Hitler ellen, amint az felkeresi a hadseregcsoportot.

1970-ben Deutsch professzorral folytatott beszélgetésében{434} Spitzy így jellemezte Canaris hozzáállását: „A tengernagy mindenről tudott, és azt mondta, »Jó lenne, ha sikerülne, és én megvédem önöket, de ilyen hatalmas bűnök után nem csaphatjuk be a történelmet egy olcsó trükkel. Vezekelnünk kell.« A francia szót használta [explation].” Egy másik összeesküvőnek megjegyezte: „Csak egy dolog alapján fogják megítélni: hogy sikert arat-e.”{435}

Canaris, bár mindig is idegenkedett a merényletektől, ha egyezségre akart jutni a Nyugattal, nyilvánvalóan nem látott más megoldást.

1943. március 13-án a robbanószert feljuttatták Hitler gépére, mielőtt az elhagyta Szmolenszket, a konyakos üvegekkel teli ládának álcázott bomba azonban nem robbant fel – a szélsőséges hidegben a gyújtószerkezet felmondta a szolgálatot. Schlabrendorff Rastenbergbe repült, és magához vette a csomagot, mielőtt azt kinyitották volna.{436}

Vélhetően az amerikaiakkal többé-kevésbé Casablancával egy időben megkezdődő tárgyalások is a Hitler elleni merényletre buzdítottak. Miközben Hohenlohe, Spitzy és Dulles Svájcban találkozott, a béketábor amerikai hívei január végén Isztambulba látogattak.

Ezeket a fejleményeket Canaris előre látta: 1942 végén, amikor vacsorát adott a Schlachtensee melletti házban, arra kérte Paul Leverkuent, hogy létesítsen Abwehr-irodát Isztambulban. Leverkuen így emlékezett a háború után: „Canaris egy szót sem ejtett béketárgyalásokról, de nem lehetett kétséges: azért küldött Isztambulba, hogy használjam ki az adódó lehetőségeket.”{437}

Canaris tudta, hogy a háború előtt Leverkuen meglehetősen jó kapcsolatban állt William Donovan tábornokkal, az amerikai OSS-nek, a CIA előfutárának későbbi vezetőjével. Leverkuen hamarosan kapcsolatba is lépett az amerikaiakkal. Erről így írt: „Nagyjából a sztálingrádi katasztrófával egy időben történt, hogy az első amerikai békekezdeményezések elértek hozzám.”{438} Ebből fejlődött ki az a dialógus, amely a nemrég nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint sokkal mélyebb volt, mint azt eddig bárki is sejtette. Canarist és Giseviust az OSS olyan jól ismerte, hogy még kódnevet is adott nekik.

A kezdeti puhatolózások George Earle pennsylvaniai kormányzótól, Roosevelt személyes követétől eredtek, aki, mielőtt megérkezett Isztambulba, Casablancába is elkísérte az elnököt. Earle Isztambulba érkezését a bolgár fővárosban – ahol korábban Earle követként tevékenykedett – egy „Adrienne” néven ismert kabarészínész közreműködésével számos színes esemény követte. Bulgária német megszállása után Earle visszatért Amerikába, ahol Roosevelt régóta latolgatott egy olyan küldetést, ami elfogadható lehetett az Earle rendhagyó diplomáciai módszereit elítélő külügyminisztérium számára is. Habár Roosevelt kétkedve szemlélte a német belső ellenállást, nem hagyhatta figyelmen kívül a Dulleson keresztül Svájcból érkező értesüléseket. Ezért, miközben arra készült, hogy a feltétel nélküli megadás említésével megnyugtatja Sztálint, Roosevelt megbízható közvetítői útján a németekkel is informális kapcsolatokat létesített.

Earle bulgáriai követ korában számos ellenséget szerzett. Amint betette a lábát Isztambulba, a szovjetek mindenhová nyomon követték, és alighanem ők rejtették el a csomagjai között azt a bombát is, amely a Parc Hotelben, Earle érkezése napján robbant fel. Néhány héttel később a szovjet ügynökök másik bombatámadása csak alig hibázta el a német nagykövetet, Von Papent. A bomba meghibásodott, és megölte a merénylőt, akinek szétroncsolódott maradványai között a török rendőrök a szovjet érintettségre utaló bizonyítékot találtak.

Az Earle-incidensben senki sem sérült meg komolyabban, így a kormányzó az Abwehr-ügynök Leverkuenen keresztül napokon belül felvehette a kapcsolatot Canarisszal. Colvin szerint megtárgyalták „a békekötés esetleges feltételeit, amelyeket Amerika is kész volt mérlegelni”.{439}

Von Papen maga is támogatta ezeket a kapcsolatokat. Habár korábban a náci agresszió leglelkesebb hívei közé számított, 1943 februárjára feltehetőleg már a Hitler-ellenes összeesküvésben is komoly szerepet játszott. Amint arra Leverkuen visszaemlékezett: „Beszéltem a nagykövetnek a közeledésről, mire Herr von Papen februárban kisebb beszédet is tartott a katonatemetőben.”

Von Papen beszédében többek között megemlítette: „Mindig is nagyra tartottuk azokat az embereket, akik az óceán túlsó partján a történelmet alakították, és kezdeményezőképességük, lendületük révén létrehozták a korlátlan lehetőségek földjét. Fejet hajtunk Washington, Ábrahám Lincoln, Monroe és a többiek előtt. Mindazonáltal nem lennénk ellene, ha a Monroe-elvet Európára is kiterjesztenék.”{440}

Az utolsó mondat, állította Leverkuen, a továbbra is gyanakvó és ellenséges Ribbentrop elaltatását szolgálta. Ribbentrop persze nem volt egyedül. A gondolat, hogy Von Papén esetleg különbékét köt a Nyugattal, a Kremlben is komoly fejtörést okozott.

Von Papen kijelentései szinte azonnali reakciót váltottak ki. 1943 márciusának elején a török külügyminiszter, Numan Menemenjoglu informálta Papent, hogy Monsignor Spellman, New York érseke Törökországba látogat, és mindenképpen találkozni óhajt a nagykövettel.{441} Spellman kiválasztása is ékesen jelzi, milyen fontos szerepet vállalt a Vatikán az európai háború befejezésében. Habár Ribbentropnak sikerült meggátolnia a találkozót, az amerikaiakkal ápolt isztambuli kapcsolatok megmaradtak. Leverkuen, aki tíz évet élt az Egyesült Államokban, továbbra is bizakodott, és többször is megnyugtatta fiatalabb munkatársait, hogy küszöbön áll egy békeegyezmény.{442}

Júniusra Hitler régi ellensége, Adam Trott is megérkezett Isztambulba, hogy tárgyaljon Von Papennel. Trott Svájcban több megbeszélést is folytatott Dullesszal. A tárgyalások visszatérő motívumának számított, mennyire idegenkednek a britek attól, hogy egyezségre jussanak a német ellenzékkel. Miközben Roosevelt láthatóan kétkulacsos politikát követett – formálisan feltétel nélküli megadásra szólított fel, ám eközben informális tárgyalásokat folytatott –, London rövid úton kihátrált azokból a kapcsolatokból, amelyekre 1942 végén Canarist és a német ellenzék többi tagját bátorította. Ha a legfelsőbb vezetés szintjein, amint azt Roberts és Bentinck is alátámasztja, a kialakult helyzet polémiát okozott is, mostanra sikerült közös álláspontot kialakítani, amelynek értelmében Németországot el kellett tiporni.

Leverkuen, akárcsak isztambuli kollégái, nyomon követte a Balkán eseményeit. Márpedig ezt az aspektust szemlélve egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy a britek és amerikaiak távol tudnák tartani az oroszokat Közép-Európától. Amikor Jugoszláviában Nagy-Britannia a monarchiapárti partizánok helyett Tito kommunistáit kezdte támogatni, láthatóan kiegyezésre törekedett Moszkvával – nem csupán a háború vonatkozásában, de a háború utáni évekre is. Ezek a folyamatok egyre sürgetőbbé tették, hogy a németek dűlőre jussanak az amerikaiakkal.

Fontos emlékeztetnünk rá: mindez egy évvel a szövetségesek normandiai partraszállása előtt történt. A németekkel a kapitalizmus halálos fenyegetése elleni együttműködés lehetősége legalább annyi amerikait vonzott, mint britet. Az amerikaiak persze a briteknél könnyebb helyzetben voltak, hiszen nekik személy szerint nem kellett aggódniuk a németek miatt. Amerikát nem szállták meg, még csak nem is bombázták; az Atlanti-óceánon, Észak-Afrikában és Olaszországban zajló konfliktus szokványos katonai összeütközésként zajlott. Amerikai oldalról mindeddig senki sem adta tanújelét az engesztelhetetlen gyűlöletnek, bár a zsidókkal szembeni bánásmód joggal háborította fel az amerikai társadalmat.

Miközben folytak a tárgyalások, Von Papen helyzete egyre nyilvánvalóbb lett a szövetségesek számára, akik megfigyelték, hogy bár Hitler megtartja állomáshelyén Von Papent, a családtagjait sosem engedik ki Németországból vele egy időben. A német ellenzék és a náci vezetés egyaránt vérmes reményeket táplált, hogy a ravasz diplomata elér valamit az amerikaiaknál – Hitler legalábbis nem tűnt elégedettnek Von Papen erőfeszítései láttán. Augusztusban – amikor a török külügyminiszter kifejtette Sir Hugh Knatchbull-Hugessennek, hogy Von Papen úgy értesült, hamarosan visszahívják Németországba, ahol Ribbentrop helyébe lép – a megbeszélések újabb lendületet vettek. Egy ilyen fejleményt nem lehetett másként értékelni, mint a kompromisszumos béke kiharcolására irányuló teljes léptékű diplomáciai erőfeszítésként.

Az OSS egyik későbbi értékelése szerint Von Papen azt mondta a török külügyminiszternek, hogy „saját és Törökország szerepe egyaránt világossá válik. Az ő nyomására Törökországot fogják felkérni a közbenjárásra, a békekötés biztosítására.”{443} Az értékelés szerint Von Papen azt a lehetőséget sem zárta ki, hogy ő lehet Hitler utódja. Ahogyan Ribbentropnak megsürgönyözte, amikor az megakadályozta Spellmannal való találkozóját: „Ha nincs értelme békéről tárgyalni, nincs értelme a külföldi követségeknek sem.”{444}

Amikor Leverkuent Isztambulba küldte, Canaris is illeszkedett a béketapogatózások új irányvonalához, ám eközben, nem utolsósorban az ellenséges brit fogadtatás láttán, egyre inkább visszahúzódott.

A török külügyminiszternek adott válaszában Hugessen is leszögezte, hogy „a mi kikötésünk a feltétel nélküli megadás”, távirata azonban „a témával kapcsolatban májusban kiadott korábbi útmutatásra” irányította a figyelmet, elismerve a felvetés régebbi voltát és az amerikaiak és németek közötti béketárgyalások előrehaladását.{445}

Roberts a feltétlen megadási doktrínától való minden eltéréssel kapcsolatban részletekbe menően feljegyezte gondolatait, és a rendhagyó „Von Papen békekezdeményezése” címmel arra utalt, hogy a német nagykövet amerikaiakkal folytatott tárgyalásai nagy felbolydulást keltettek.

A megbeszélések immár Londonra és Churchillre is kihatást gyakoroltak. A brit miniszterelnök nyárra mintha már egy engedékeny félfordulatot is tett volna; mindenesetre ösztönzőleg jegyezte meg: „Nincs szükség arra, hogy a »feltétel nélküli megadás« szüntelen ismétlésével meggátoljuk ezt a folyamatot.”{446}

Habár Churchill mindössze ez egyszer tett hivatalos utalást a Casablancai irányvonal gyengülésére, az előző hetek tevékenysége ékesen jelzi, milyen távol kerültek a szövetségesek a Casablancai nyilatkozatok szellemétől. A feltétel nélküli megadás talán nem is lett annyira feltétlen – ahogyan az néhány hónap múlva Olaszország esetében is bebizonyosodott.

Mindeközben Skandináviában újra felerősödtek azok a hangok, amelyek már a háború korábbi szakaszában is megbékélésre szólítottak fel. Itt a legbefolyásosabb svéd család sarja, Wallenberg gróf számított az első számú közvetítőnek, aki Londonban és Berlinben is kiváló személyes kapcsolatokat ápolt. A brit dokumentumok ezen a téren is hallgatnak, de 1943 májusára a kapcsolattartás egyértelműen rendszeressé vált. Abban a hónapban Wallenberg közvetítésével Churchillhez is eljutott a britek által jól ismert Carl Goerdeler, az új német miniszterelnöki poszt legesélyesebb várományosa által készített memorandum.

A memorandum azt kérte a szövetségesektől, hogy „szüntessék be a nagyvárosok bombázását, mert a kommunikációs eszközök megsemmisítése csak még nehezebbé teszi egy puccs kivitelezését”. A szövegrészlet hangneme és tartalma egyaránt azt jelzi, a kérés csupán egy üzenetváltás része, amelyet két fél egyetlen közös cél érdekében folytatott. Amint az Bentinck megjegyzéséből is kiderül, a Goerdeler-kormányt komoly alternatívaként mérlegelték Londonban.

E kapcsolatok mellett a Vatikánon keresztül is újraaktiválták az Abwehr és a Nyugat közötti kommunikációs vonalakat. Josef Müller és Beck tábornok újra tanácskozott Canarisszal annak esélyéről, hogy a Vatikánon és Osborne-on keresztül kiegyezésre jussanak Londonnal.{447} Egyetértettek abban, hogy kísérletet kell tenniük, ezért Müller Rómába utazott, és találkozott a pápa tanácsadóival; a Gestapo azonban követte, és rövid úton le is tartóztatta.

Talán nem meglepő, de a brit iratokban (mindeddig) nem bukkantak ennek nyomaira – a vatikáni és német dokumentumokból azonban kiderül, hogy nagyon is előrehaladott tárgyalások folytak. A pápa egyik tanácsadóján keresztül feltette Osborne-nak a legfontosabb kérdést: ha a németek eltávolítják Hitlert, fennáll-e a béke esélye, vagy a feltétel nélküli megadás doktrínája eleve kizár minden ilyen lehetőséget? Osborne válaszát nem tartalmazzák a brit iratok, de a Vatikán állásfoglalásából kiolvasható, hogy nem utasította el kategorikusan a lehetőséget. Mindenesetre március 6-án Osborne táviratot kapott Orme Sargenttől, aki visszahívta Londonba. Osborne-nal Londonban hosszasan ismertették a nem hivatalos irányvonalat, és ami a titkos tárgyalások szempontjából még fontosabb, új rejtjelkulcsot is kapott.{448}

A vatikáni dokumentumok szerint a pápa jelezte: egy német puccs után kész közvetítő szerepet játszani a háborús felek között, és különleges követet küldeni Berlinbe, ezzel is jelezve a világnak, hogy Németországban új időszámítás kezdődik.{449} A pápa olyannyira fel kívánta vállalni a közvetítő történelmi szerepét, hogy nyíltan még a zsidóüldözés borzalmai ellen sem emelte fel a hangját, nehogy tönkretegye az esélyeit.

Amint azt Kessel, a Szentszéken Weiszäcker mellett dolgozó diplomata megjegyezte, az a félelem, hogy feléget minden hidat a náci vezetés felé, s ezáltal elveszti az esélyét a békéért történő közbenjárásra, szüntelen lelki fájdalmat okozott a zsidók sorsa felett aggódó XII. Pius pápának. Bizonyosan olvasta a karmelita apácává lett zsidó, Edith Stein szemrehányó leveleit és biztatásait, hogy a Vatikán karolja fel a zsidók ügyét. Ezek a mai napig ékesen árulkodnak arról, milyen erkölcsi kihívásokkal kellett szembesülnie a pápának, XII. Pius azonban meggyőződéssel hitte, hogy a nyilvános fellépéssel egyetlen zsidó életét sem mentheti meg, és ha szükséges, mindent fel kell áldozni a legszentebb célért: véget vetni a háborúnak és vele azoknak a viszonyoknak, amelyek lehetővé teszik az ártatlanok futószalagszerű megsemmisítését. Amikor a pápa 1942-es karácsonyi beszédében ennek ellenére alig burkolt célzásokat ejtett a zsidók szenvedéseire, ezzel Hitler és Mussohni dühét egyaránt kivívta. „Krisztus földi helytartójának […] sosem szabadna kinyitnia a száját” – fenyegetőzött Mussolini.{450} Hitler, mint látni fogjuk, komolyabb ellenintézkedéseket is fontolóra vett.

Akik ekkortájt naponta látták a pápát, jól tudták, hogy XII. Pius „napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra” keserves lelki tusát áll ki, hogy olyan megoldással álljon elő, amely segíti a zsidókat, de nem teszi tönkre a béke esélyeit.{451} Igaz, ez a lelki tusa sem gátolta meg a pápát abban, hogy a legtöbb római zsidót személyes közbenjárásával mentse meg, miután az olasz fegyverletétel után, 1943 szeptemberében megérkeztek a németek.

Róma elfoglalásának előestéjén Weiszäcker és a pápa hajnalig ügyködött azon, hogy Róma zsidó lakosságát a Vatikánon belüli biztonságos helyekre vagy a falakon kívül eső, területen kívüli státust élvező vallásos otthonokba menekítse. Miközben a pápa elrendelte, hogy a katolikusok nyissák meg otthonaikat a zsidók előtt, Weiszäcker körüljárta a Vatikán falait, és meggyőződött róla, hogy minden útjába kerülő német tiszt tudja: „a Führer közvetlen parancsára” tiszteletben kell tartani a Vatikán szuverenitását és semlegességét. Erőfeszítéseiknek hála, a valamivel több mint 8000 római zsidóból (az SS adatai szerint) mintegy 7000-et sikerült megmenteni. A Vatikán területen kívüli státusának tiszteletben tartása emellett az „ellenséges” diplomatáknak, köztük Osborne-nak is, lehetővé tette, hogy zavartalanul dolgozhassanak tovább. Osborne ellenlábasa, Weiszäcker már nem részesült ebben a kiváltságban, amikor néhány hónappal később Clarke tábornok vezetésével megérkeztek az amerikai egységek.

A pápát fenyegető veszélyeket Karl Wolff tábornok esete is megvilágította: az olaszországi SS-csapatok parancsnokaként szeptember 15-én azt a parancsot kapta, hogy rabolja el XII. Piust, és vigye Hitler rastenbergi tábori főhadiszállására. Goebbels már július 26-án írt arról, hogy Hitler el akarja raboltatni a pápát.{452}

A Hitlerrel folytatott beszélgetés jegyzőkönyvében Hewel az alábbi sötét szóváltást örökítette meg:

„Hewel: Mondhatjuk azt, hogy megszálljuk a Vatikánt és annak kijáratait?

Hitler: Ez semmin sem változtat. Azt hiszi, a Vatikán zavar engem? Egy csapásra elfoglaljuk. Az sem érdekel, hogy ott vannak a diplomáciai testületek, nekem teljesen mindegy. Az a csőcselék. Elfogjuk azt a sok disznót. […] Majd később ráérünk elnézést kérni.”{453}

A Vatikánt kétezer SS-katona vette körül, akik módszeresen minden, a mini államot és az olasz fővárost összekötő utat és föld alatti járatot lezártak.{454} Maga Hitler tökéletesen késznek mutatkozott arra, hogy elfogjon és túszként tartson államférfiakat – Lipót király, Pétain marsall, Schuschnigg és Horthy Miklós egyaránt tanúskodhatott erről.

A pápát csupán az a meggyőződés mentette meg, amelyen sok magas rangú német vezető – köztük Canaris, Himmler, sőt talán még maga Hitler is – osztozott, miszerint egy szabadon hagyott pápa hasznos lehetett a béketárgyalások szempontjából; ez az oltalom azonban gyenge lábakon állt. A pápa talán feltételesen szabadlábon maradt, de bármelyik pillanatban elfoghatták. Még az is lehetséges, hogy az érzékeny lelkű XII. Pius olykor éppen erre a végzetre várt, amely végre megszabadíthatta az őt gyötrő szörnyű dilemmától.{455}

De ha a németek reménykedtek is a pápai szerepvállalásban, 1943 után erre egyre kisebb lett az esély. A Citadella-hadműveletet megelőző különös és máig érthetetlen szélcsend – amikor a németek megpróbáltak közös nevezőre jutni Sztálinnal – után júliusban megújult az oroszok elleni offenzíva. Manstein hadműveletével a német-orosz különbéke fenyegetése szertefoszlott, ezzel párhuzamosan csökkent az angol-német megállapodás esélye is. Ha a Szovjetunió többé nem érezte szükségét a Berlinnel folytatott tárgyalásoknak, Londonnak sem volt oka kapcsolatot tartani az ellenzékkel. Németország sorsa megpecsételődött.

Az isztambuli tárgyalások megfeneklettek. Von Papen sem lett külügyminiszter, pedig egész évben és még 1944 elején is tovább tárgyalt az amerikaiak képviselőivel. A lendület fokozatosan, de biztosan elveszett.

London és Moszkva nagy vonalakban már 1941 elején közös megegyezésre jutott a háború utáni Európa sorsát illetően, és az új Európa immár biztosan Németország romjaira épült fel.

Mr. Berle az amerikai külügyminisztériumtól megkérdezte Mr. Stevensont a brit külügyminisztériumtól, hogy Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia tervezett újjáépítése „egyfajta államszövetségi rendszer keretein belül, de az oroszokkal való szoros együttműködésben, nem jelenti-e azt – legalábbis az oroszok számára –, hogy ők akarják uralni a teljes térséget”. Stevenson nyíltan válaszolt: „Őszintén szólva, a brit kormánynak félig hivatalos ígéretet kellett tennie erre; legalábbis el kellett hitetnie az oroszokkal, hogy a britek nekik fognak kedvezni.” Mr. Berle erre szárazon megjegyezte: „Ez az orosz rendszert Bécstől nyugatabbra is bevezeti.”{456}

Amint azt Canaris előre látta: Németország nem kerülhette el, hogy vezekeljen bűneiért.

14. Az Abwehr vége

Külön személyes tragédia, hogy Canaris tengernagy a rendelkezésre álló tudással talán mindenkit megelőzve felismerte az elkerülhetetlen végzet közeledtét.

PAUL LEVERKUEN{457}

Miközben az Abwehr minden lehetőséget kihasznált Isztambulban, a Vatikánban, Skandináviában és Svájcban, 1943 őszére nyilvánvalóvá vált, dacára a Casablancai nyilatkozatoknak és a Németországgal való ellentétnek, hogy a szövetségesek készen állnak tárgyalni az olaszokkal a megadás feltételeiről.

A Vatikán ezúttal is óhatatlanul részt vett a folyamatban. Osborne, a brit követ, aki távolléte után, április 8-án tért vissza Londonba, közel három hónapot töltött lázas tevékenységgel a King Charles Streeten. Osborne, nemzedékének legintelligensebb diplomatáihoz hasonlóan a feltétel nélküli megadás doktrínáját összeegyeztethetetlennek találta az európai diplomácia hagyományaival. Visszahívásával egy időben a németek amerikaiakkal folytatott isztambuli tárgyalásai kezdtek eredményeket hozni, és ekkorra tehető Szmolenszkben a konyakos ládának álcázott bombával tett Hitler elleni merényletkísérlet.{458}

Londonban Osborne számos területen kapott új utasításokat. Miután visszatért Rómába, azonnal elkezdte kipuhatolni az olasz megadás feltételeit. Június 28-ára Osborne már egy hivatalos dokumentummal is előállt, amely feltétel nélküli megadás esetén ígéretet tett arra, hogy „a fegyverletétel után az olasz nép nem fog rossz bánásmódot elszenvedni, s egy későbbi, nem fasiszta kormány és állam ellen sem nyilvánul meg rossz szándék”{459}.

Mindezek fontos kitételnek – sőt, ami azt illeti, komoly engedménynek – számítottak. Képzelhetjük, milyen hatással lett volna egy hasonló „ígéret” Canarisra és a német összeesküvőkre. Sajnálatos módon számukra – s azt kell mondanunk, a sok későbbi áldozat számára – nem adatott meg ez a lehetőség.

Az Abwehrre és személy szerint Canarisra immár minden oldalról óriási nyomás nehezedett. A szövetségesek, amint vége lett a nyárnak, láthatóan minden igyekezetükkel próbáltak kihátrálni a korábbi, reménykeltő ígéretekből; az SD pedig továbbra is árgus szemekkel figyelte az Abwehr minden mozdulatát. Viszonylag új keletű fenyegetésként a Gestapo is színre lépett, amely ekkortájt kezdte felfedezni, hogy Canaris a Vatikán útján kapcsolatban áll a szövetségesekkel. 1943 áprilisában a Gestapo átkutatta a náciellenes jogász, Dohnanyi irodáját az Abwehr főhadiszállásán. Oster ezredest, a Z ügyosztály vezetőjét elmozdították a helyéről, Dohnanyit pedig a pap Dietrich Bonhoefferrel együtt – akit az Abwehr azért mentetett fel a katonai szolgálat alól, mert értékes külföldi kapcsolatokat ápolt: többek között Chichester püspökével, akivel Stockholmban találkozott – letartóztatták.{460}

Kaltenbrunner Gestapo-főnök Canarist is kikérdezte. Különösen a Rómával és a magyar titkosszolgálattal való kapcsolata felöl érdeklődött, miután több magyar ügynök is érintkezésbe lépett Londonnal.{461}

A magyar hírszerző közösség, miként manapság, akkoriban is a britek pártján állt. A hírszerzés és a diplomáciai testület prominens tagjai olyannyira közel álltak a britekhez, hogy 1943 októberében, azaz 18 hónappal a tényleges fegyverletétel előtt Sir Hugh Knatchbull-Hugessen Isztambulnál horgonyzó jachtján még a megadás bizonyos feltételeit is aláírták.{462}

Amint az olasz erők július elején megfutamodtak a Szicíliát megszálló erők elől, egyre nagyobb nyomás nehezedett Mussolinire. A kortársak szerint Canaris ekkorra egyre kiábrándultabb és nyugtalanabb lett. Magabiztossága láthatóan kezdte elhagyni, és ellenségeinek is támadási felületet kínált azáltal, hogy nem jelezte előre a szicíliai partraszállást.

A partraszállás sikerét a „Martin őrnagy” részvételével zajló briliáns megtévesztő hadműveletnek tulajdonították, amelyről Ewen Montague oly színesen emlékezett meg A sosem volt ember című könyvében. Ugyanakkor kevésbé ismert, hogy a britek tudták: az Ibériai-félsziget érintettsége okán Canaris óhatatlanul megtudja az igazat. Az Ibériai-félsziget régóta Canaris felségterületének számított, az SIS-nek mégis jó oka volt feltételezni, hogy ha Canaris meg is sejt valamit, senkivel nem fogja megosztani a gyanúját.{463} A britek szövetségese, aki minden erejével igyekezett véget vetni a háborúnak, közel olyan hatékonyan lépett fel London érdekében, mintha valóban brit „ügynök” lett volna.

Canaris vatikáni forrásaitól idejében értesült Olaszországnak a szövetségesek oldalára állásáról is. Amikor július 25-én letartóztatták Mussolinit, Hitler számára kényes kérdéssé vált, hogy hihet-e Badoglio marsall és Viktor Emanuel király hűségnyilatkozataiban, avagy gyanakodjon árulásra. Osztrák ösztönei mindenképpen ez utóbbit diktálták (ahogyan ő látta, ilyen zavaros időkben az olaszokban semmiképpen sem szabad megbízni), ezért nem csupán Mussolini kiszabadítását, de a király és a pápa elrablását is fontolgatni kezdte.

Az admirális augusztus elején Velencébe utazott; hivatalosan tényfelderítő útra, ám – Lahousen szerint – a valóságban azért, hogy figyelmeztesse olasz kollégáját, Cesare Amét egy német megszállás veszélyeire és Hitler pápával kapcsolatos terveire. A Hotel Danieliben elköltött hivatalos munkareggelin – amelyen egyik oldalon Amé és törzskara, a másikon Canaris, Lahousen és Freytag-Loringhoven vett részt – hosszasan kitárgyalták az olasz-német viszonyt, majd Canaris karon fogta Amét, és a két kémfőnök átment a Lidóba, ahol egy további órán keresztül tárgyaltak. Canaris ekkor figyelmeztette Amét az emberrablási tervekre.

Amé későbbi emlékei szerint Canaris kijelentette: Olaszország szerencsés, hogy megszabadult diktátorától, most pedig már csak idő kérdése, mikor „szabadul fel” Németország is. A tábornok szavaival: „Azt mondta, figyeljem Olaszország északi határait, és ne adjak engedélyt a német csapatoknak az áthaladásra.”{464}

Amé Canarisszal folytatott tárgyalásán egy ritka ajándékkal is meglepte német kollégáját: „Elmondtam neki, hogy felkutattuk a családfáját, és igazoltuk, miszerint a felmenői lombardiai olaszok voltak. Ezzel láthatóan könnyekig megindítottam.”{465}

Miután a páros visszatért a Danielibe, a formális tárgyalás az olaszok megingathatatlan hűségének hangos bizonygatásával zárult. Hosszú beszédében, amelyet Canaris „nagy komolysággal” hallgatott végig, Amé biztosította róla a tengernagyot, hogy Itália „szent kötelességének” tartja a Németországgal való „fegyverszövetséget”. Canaris törzskarának egyik tisztje jegyzőkönyvet készített az elhangzottakról; ez alapján pedig memorandum készült, amely hangsúlyosan kifejezésre juttatta, hogy Olaszország Németország szövetségese marad.

Mindez természetesen kimerítette a hazaárulás fogalmát. Amé emlékei szerint „[Canaris] mélyen szerette Németországot, és 1943 eseményei, illetve a szövetségesekkel folytatott béketárgyalások kudarca után láthatóan meggyőződött arról, hogy minden olyan esemény, amely sietteti a náci államrend bukását, csak hasznára lehet az országnak a teljes összeomlás elkerülésében”{466}.

Canaris mostanra túllépett azon, hogy az ellenség tevékeny segítése révén megpróbálja kiharcolni a megegyezést. A rezsimet a lehető leggyorsabban meg kellett dönteni. Miután hazatért, Amé Németország iránti megingathatatlan hűségének bizonyságával megpróbálta elaltatni Kaltenbrunner gyanakvását, csakhogy Schellenberg egyik ügynöke beépült Amé munkatársai közé, és részletről részletre sikerült kiderítenie az igazságot a velencei tárgyalással kapcsolatban. Canaris talán valóban kezdett óvatlan lenni; talán már nem is érdekelte az egész. Mindenesetre nehéz elképzelni róla, hogy két hónappal korábban is felvállalt volna ekkora kockázatot.

Akárhogy is, amikor Schellenberg megmutatta a dossziéját Himmlernek, a Reichsführer arra utasította, hogy ejtse a nyomozást, és „hagyja békén az öregembert”{467}. Ekkorra már természetesen Himmler is a kiutat kereste, ezért szüksége volt Canaris nyugati kapcsolataira.

Mindettől függetlenül a Nyugat végül elárulta az olaszok szándékait. Roosevelt ügyetlenül elszólta magát, amikor Churchillnek rádión keresztül beszélt a „hadifoglyok felfegyverzéséről”… A Pas de Calais-i Abwehrállomás elfogta a jelet, és miután az SD képviselője az Abwehr-tiszt mögött állt, miközben az szóról szóra lejegyezte az elcsípett üzenetet, az értesülés annak rendje s módja szerint el is jutott az illetékes helyre. (A telefonbeszélgetést rádióhullámok útján továbbították, ezért azt az azonos frekvenciára állított dekódoló eszközökkel könnyen el lehetett fogni.) Az SD-tiszt jelenléte ékesen jelzi, mennyire megingott az Abwehr iránti bizalom, amióta az, a Nyugattal folytatott béketárgyalások kudarca után, hibát hibára halmozott.

Ebből az üzenetből pedig egyértelművé vált, hogy az olaszok a másik oldalra akarnak pártolni. Negyvennyolc órán belül német hadosztályok lepték el a félszigetet, és olyan riasztó gördülékenységgel hajtották végre az Alarich-hadműveletet, hogy egy csapásra lehűtötték a vérmes reményeket, amelyek szerint Olaszország kilépésével küszöbön áll a béke.

Mindeközben az SIS és Menzies szeptemberre, ha nem szakította is meg a kommunikációs vonalakat, minimálisra redukálta a kapcsolatot, hogy logikus és első számú céljára összpontosítson: a lehető leghatékonyabban kiiktassa az Abwehrt, mielőtt sor kerülne a kontinentális Európa visszafoglalására. Ellenfele ekkorra már valóban vészesen meggyengült.

Egy háborúban a konfliktus gyökeres irányváltása sokkal nagyobb kihatást gyakorol a hírszerző szervekre, mint bármely más érintett haderőre. Amint minden nappal egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Németország nem nyerheti meg a háborút, ennek kihatásai minden téren megmutatkoztak. A semleges országokból toborzott ügynökök fokozatosan kezdtek lemorzsolódni; az egykor lelkes források elővigyázatossá váltak, és konok hallgatásba burkolóztak. Amint a német győzelemmel kapcsolatos félelmek átadták helyüket a német vereséggel kapcsolatos várakozásoknak, az Abwehr legjobb ügynökeit veszítette el.

Ebben a klímában az SIS számára hamarosan lehetőség nyílt arra, hogy Isztambulban megzavarja a szervezet tevékenységét – bár ezt a fordulatot, legalábbis a felszínt tekintve, mindkét fél részéről a legjobb szándékok jellemezték.

1943 nyarának elején Adam von Trott megkérte Leverkuent, hogy segítsen barátjának és a rendszer ellenségének, Erich Vermehrennek egy posztot találni Isztambulban. Vermehren, az ifjú ügyvéd makulátlan náciellenes háttérrel rendelkezett: azért nem használhatta ki a Rhodes-ösztöndíjat, és tanulhatott Oxfordban, mert iskoláskorában nem lépett be a Hitlerjugend-mozgalomba, sőt kifejezte Hitler-ellenes nézeteit.

Vermehren kora egyik legfigyelemreméltóbb és legbátrabb hölgyét vette feleségül. Elizabeth Plettenberg grófné odaadó katolikus volt, aki számtalan alkalommal a börtönt kockáztatta, amikor a katolikus egyházon keresztül náciellenes brosúrákat terjesztett, és a háború előtt, szintén a katolikus földalatti mozgalom segítségével, széles körben hirdette XI. Pius pápa betiltott enciklikáját („mit Brennenden Sorge”), a pogány nácizmus kritikáját. Vermehren családja a náciellenes ügyvédek és újságírók útján az ellenzék számos prominens alakjával kapcsolatot tartott. Házasságkötése előtt az ifjú ügyvéd is áttért a katolikus hitre, így kapcsolatba került a földalatti katolikusokkal, egyszersmind az SIS figyelmét is magára vonta. Vermehren mindemellett a Plettenbergek révén Von Papennel is rokonságba került, és már 1943-ban kísérletet tett arra, hogy Lisszabonban átszökjön a britek oldalára.

Miután az Abwehr iskolájában rövid kurzust kapott a titkos kódokról, Isztambulba érkezését az SIS V. ügyosztályának (kémelhárításának) helyi képviselője, Nicholas Elliot is feljegyezte. Az V. ügyosztály takaros kis dossziét állított össze Vermehrenről, amióta az Lisszabonban megkörnyékezte a briteket. Még az a lehetőség is felmerült, hogy kettős ügynököt faragnak belőle.{468}

Vermehren felesége a Gestapo rendelkezése értelmében nem hagyhatta el Németországot, így Vermehren hosszú hónapokig egyedül végezte szerény munkáját: olykor-olykor jelentést küldött a közel-keleti brit hajómozgásokról. A háború után a brit propaganda igyekezett felnagyítani a szerepét, pedig alig volt több megdicsőült követségi titkárnál, akit egyedül az a gondolat foglalkoztatott, hogy kimenekítse a feleségét a Gestapo karmai közül, és valamiképpen mindketten átszökhessenek Nyugatra. 1943 decemberében Vermehren, amikor érintkezésbe lépett egy Cribb nevű tiszttel, „Blimp ezredes szakasztott másával”, felújította kapcsolatát a britekkel.{469}

Cribb az ilyenkor szokványos eljárást követte: „Á, szóval át akar állni, mi? Akkor miért nem iszunk meg valamit a Parc Hotelben?” Vermehren azt hitte, a fickó megőrült, hogy az SD ügynökeitől hemzsegő helyet választja. A város szinte valamennyi kémje a Parc Hotelbe járt, ezért a helyet Vermehren „kollégái” is szigorú megfigyelés alatt tartották. Cribb valójában csak a szokásos próbatétel elé állította Vermehrent: amikor az közölte vele, hogy valahol másutt kellene találkozniuk, Cribb azonnal egy másik, sokkalta diszkrétebb címet javasolt: saját perai lakását.

A megbeszélt estén Cribb várta Vermehrent, ám néhány perc után feltárult egy rejtekajtó, és megjelent a mosolygó Nicholas Elliot, aki, szintén a hivatalos eljárás jegyében, egyértelművé tette, hogy pontosan tudja, kivel áll szemben. „Erich Vermehren? Jól tudom, hogy Oxfordban akart tanulni?”

Vermehren, későbbi visszaemlékezése szerint, abban a pillanatban „hatalmas megkönnyebbülést” érzett. „Mintha máris Anglia földjét tapodtam volna.”

Vermehren 1943 decemberének végére kidolgozta felesége megszöktetésének terveit, majd a legnagyobb titoktartás mellett, a külügyminisztérium segítségével megszerezte azokat a papírokat, amelyek lehetővé tették, hogy a felesége csatlakozzon hozzá Isztambulban. Senki sem sejtette, hogy egy rövid németországi távollét után hitvesével együtt fog visszatérni, mivel az asszony szerepelt a Gestapo feketelistáján.

A szöktetés igen figyelemreméltó mozzanata, hogy a Vermehrent Isztambulba juttató vonaton több SD-tiszt is utazott, egyikük épp a szomszédos hálófülkében. Ez az útitárs az út első szakaszában tartózkodóan viselkedett, ám amikor a szerelvény elérte Bulgáriát, Vermehren feleségét leszállították, majd közölték vele, hogy az iratai nincsenek rendben, ezért jelentkeznie kell a szófiai német követségen. Az asszonyon ezúttal is segítettek a német diplomata barátok, így elkerülhette a Gestapo börtöneit, és néhány nap múlva csatlakozott férjéhez Törökországban – köszönhetően a Berlin és Isztambul között hetente kétszer közlekedő diplomata-futárgépnek, amely leszállt érte Szófiában.{470}

Elliot London engedélyével heteken belül elintézte Vermehren befogadását. Nem tudjuk, London felmérte-e, hogy a szöktetés ekkora szenzációt okoz majd, viszont az ellenséges hírszerzés összezavarása a közelgő D-nap előtt mindenképpen prioritásnak számított. Az SIS s benne Philby fontos szerepet játszott a figyelemelterelő hadműveletben, amely „a német főparancsnokságot döntéshozó képességétől” volt hivatott megfosztani.

Akárhogy is, Vermehren átállása az SD kezébe adta az eszközt, hogy leszámoljon régi vetélytársával, az Abwehrrel. Himmler, Bormann és a többiek Hitler hirtelen indulatára számítottak, és gondosan megtervezték az Abwehr sorsát megpecsételő jelenetet. Vermehren átállításának hírére (a szövetségesek nem csupán azt állították hamisan, hogy Vermehren az Abwehr kiemelt ügynöke volt Isztambulban, de azt is, hogy vele együtt értékes kódkönyvek is a birtokukba kerültek) Hitler haragja nem ismert határokat. Utoljára még magához hívatta Canarist, hogy leszámoljon vele. Hitler indulatában kétségkívül közrejátszott, hogy lelke mélyén talán még ekkor is élt benne a Nyugattal Von Papenen és az Abwehren keresztül megoldható kiegyezés reménye. Ha csakugyan így történt, a Vermehren-eset a napnál is világosabbá tette, hogy az Abwehr többé nem számol a kiegyezés esélyével, sőt éppen ellenkezőleg: a legénység elhagyja a süllyedő hajót.

A találkozóról készült egyik beszámoló szerint Hitler Canarist a szolgálat széthullásával vádolta. Canaris erre higgadt hangon azt felelte, hogy „ez aligha meglepő, tekintve, hogy Németország elveszíti a háborút”{471}. Hitler persze nem ezt akarta hallani. Miután elbocsátotta az admirálist, eltökélte magát, hogy Himmler alá rendeli az Abwehrt.

Alig két héttel később, február 18-án rendeletet bocsátott ki, amely megvalósította Heydrich régi vágyát: Himmler és Kaltenbrunner irányítása alatt egyesítette a német hírszerző szolgálatokat. Jóllehet Heydrich két évvel korábban hiába küzdött ezért a célért, a szelleme tovább élt.

Mindez persze már mit sem számított. Canarist nem tartóztatták le, hazaárulással sem vádolták; egyszerűen nyugdíjba küldték. Miután levonult a színpadról, a szervezet, amelyet kilenc év alatt oly nagy eltökéltséggel épített fel, szó szerint a darabjaira hullt szét. Több száz tiszt – akik szakterületük legapróbb részleteit is tökéletesen ismerték – jelentkezett aktív katonai szolgálatra; még a keleti frontra is. A nyugati fronton jellemzőnek tarthatjuk azt a reakciót, amit Herman Giskes, az Abwehr kémelhárító főnöke mutatott, aki Philby segítségével számos hollandiai SOE-ügynököt buktatott le. Giskes inkább lemondott posztjáról, semhogy parancsokat fogadjon el a Himmler-Kaltenbrunner-Schellenberg-triumvirátustól.

Amint Gilles Perrault később írta: „Giskes munkáját és szemléletét félreismerhetetlenül Canaris személyisége formálta, aki beosztottja szemében egyszerre volt követendő példa, főnök és jelkép. Még ha kíméletlen alaposságával olykor az őrületbe is hajszolta őket a tengernagy, tudták, hogy csakis neki köszönhetően emelkedhettek felül a mocskon és véren, amelybe Németország süllyedt.”{472}

Schellenberg elég okos volt ahhoz, hogy felmérje: Canaris távozása után egy olyan hajó kapitánya lett, amelynek matrózai vagy dezertálnak, vagy már nem képesek megfelelően ellátni a dolgukat. A posztokat a katonai hírszerzési ismeretekről és módszerekről csak homályos fogalmakat alkotó SD-tisztek vették át, miközben a fáradságos munkával, hosszú évek alatt felépített ügynöki hálózat hetek alatt szétforgácsolódott, így, miközben a hírszerzők háborúja a normandiai partraszállással a csúcsára ért, az Abwehr atomjaira hullt.

Canarist négy hónapig a lauensteini várban tartották fogva, de június végére – ahogy Trevor-Roper fogalmazott – mint a Gazdasági Hadviselés Különleges Irodájának vezetője „elfogadható szinekúrát” kapott a Potsdamhoz közeli Eichében. Canaris ekkor már csak árnyéka volt régi önmagának. A feszültségben és szüntelen mozgásban töltött évek tönkretették az egészségét, míg a Hitlerrel űzött kettős játék szellemi energiáit csapolta meg.

Mindezek ellenére nem sokkal az előtt, hogy a szövetségesek partra szálltak Nyugat-Európában, még egyszer utoljára kapcsolatba lépett Menziesszel, hogy kompromisszumos megoldást kínáljon. Az amerikai hírszerzés egyik forrása szerint Canaris a D-nap előtt részletes információt szolgáltatott a német hadrendről.{473} Ha csakugyan így történt, Canaris ezúttal is úgy viselkedett, mint egy beépített brit ügynök. Átalakulása „szövetségesből” ellenséges „ügynökké” gyakorlatilag véget ért. A 659-es immár minden rendelkezésre álló eszközzel hátráltatta a német háborús erőfeszítéseket, tekintet nélkül arra, hogy ezzel milyen károkat okoz hazája katonáinak.

1944 májusában ellátogatott Párizsba, ahol, ha hihetünk a forrásoknak, felkért egy fiatal SIS-ügynököt, név szerint Keunt, hogy továbbítsa az üzenetét Menziesnek.{474} Nem sokkal később meg is kapta Menzies válaszlevelét, amelyet a Rue de la Santé lazaritánus klastromában kialakított SIS-állomásra juttattak el. Habár mindkét fél tisztában volt vele, milyen veszélyeknek teszi ki magát ezen a helyen, a zárdafőnökasszony és több más szemtanú is megerősíti Canaris jelenlétét.

A levél tartalma máig titok, ám annak kézbesítője megjegyezte, hogy amint végzett Menzies válaszával, Canaris „elfehéredett, és azt suttogta, »ezzel vége Németországnak«”. A tengernagy belső zsebébe tette a levelet, majd a két férfi sokáig teljes némaságban ücsörgött, amíg Canaris meg nem ismételte: „Finis Germaniae.”{475}

Canaris párizsi utazását az motiválhatta, hogy tudott a fiatal katolikus idealista, Claus von Stauffenberg köré szerveződő összeesküvésről – még ha kétkedett is annak eredményességében. A vezeklés ideje visszavonhatatlanul eljött. 1943-ban elvesztegették az utolsó lehetőséget is; immár túl késő volt bármilyen pozitív fejleményt várni Hitler eltávolításától. Canaris otthona magányában (a családját már Bajorországba menekítette) egyik baltikumi barátja, Kaulbars báró segítségével oroszul tanult, ám a július 20-i események rövid úton megmutatták, hogy távolról sem szabadult ki a hurokból.

Július 20-án Stauffenberg egy – ismét csak brit alkatrészekből épített – időzített bombával jelent meg Hitler főhadiszállásán, a kelet-poroszországi Rastenburgban. Az összeesküvők bombája ezúttal felrobbant. Ha a találkozót az utolsó pillanatban nem helyezik át a föld alatti bunkerből a szabadtéri sátorba, akárhová kerül is a bomba, a detonáció minden bizonnyal megölte volna Hitlert; a robbanás azonban így egyszerűen szétfújta a vékony falakat, és Hitler megint csak megmenekült.

Miután Berlinbe repült, Stauffenberg felhívta Canarist, aki azonnal megismerte a hangját. Amikor meghallotta, hogy „a Führer halott”, Canaris tapasztalt hírszerző tisztként reagált, aki pontosan tudta, hogy lehallgatják a vonalat: „Halott? Mein Gott! Ki tette? Az oroszok?”{476}

Néhány órával később a telefon újra megcsörrent, ám ezúttal az a hír jött, hogy az összeesküvés kudarcba fulladt. Canaris tüstént az irodájába sietett, ahonnét távirat útján gratulált „szeretett Führerének”. Habár ezzel senkit sem tett lóvá, az eset azt példázza, hogy Canaris összeszedte magát, és készen állt az előtte álló megmérettetésre.

Az SS fekete Mercedese három nappal később állt meg Canaris háza előtt. Az autóból Schellenberg szállt ki, kezében a tengernagy letartóztatási parancsával.

„Gondoltam, hogy maga lesz” – jegyezte meg Canaris lakonikusan.

Amint Schellenberg oldalán az autó felé indult, Canaris megragadta a másik férfi karját. „Egy dolgot ígérjen meg. Három napon belül elintézi, hogy személyesen találkozhassak Himmlerrel.” Canaris pontosan tudta: egyedül az állhat közé és a kivégzőosztag közé, hogy Himmler Hitler posztjára pályázik, és meg akar egyezni a Nyugattal.

Schellenberg Fürstenbergbe szállította Canarist, de még ez előtt felkínálta az admirálisnak a szökés esélyét. Canaris azonban azt felelte, „biztos a dolgában”, és megbízik Schellenberg ígéretében, hogy bejuttatja őt Himmlerhez.

A fürstenbergi tömlöcben Canaris az összeesküvésben érintett többtucatnyi tábornok és magas rangú katonatiszt társaságában találta magát. Az elkövetkező napokban sokukat kivégezték, Canarist azonban megkímélték. Nincs feljegyzésünk egy Himmlerrel történt találkozóról, bár Schellenberg meggyőzően érvel amellett, hogy annak létre kellett jönnie, máskülönben a tengernagyot sokkal korábban utolérte volna a végzet.{477}

Amint Himmler is jól tudta, Canaris külföldi kapcsolatai saját túlélése, esetleg Schellenberg, sőt Kaltenbrunner megmenekülése zálogául szolgálhattak. Késő nyáron és ősszel Himmler már gőzerővel dolgozott a békekötésen; újra kapcsolatba lépett a Bernben tartózkodó Dullesszal. A britek, akik esélyt láttak arra, hogy éket verjenek Himmler és Hitler közé, jellemzőn képzelet gazdag és kíméletlen megoldást választottak: az RAF olyan küldeményeket dobott le a Bad Ischl környékén és a Német Birodalom egyéb részein élő parasztoknak, amelyeken a bélyegeket Hitler képe helyett Himmler arcmása díszítette.{478}

Himmler nem hátrált meg. Még a bebörtönzött Goerdelert is meggyőzte, hogy lépjen kapcsolatba Weizmann cionista vezetővel, és rajta keresztül juttassa el Hitler ajánlatát Churchillnek. Az ajánlatban azok a régi feltételek köszöntek vissza, amelyeket Hess vitt a Szovjetunió elleni angol-német szövetségesi tárgyalások során. A július 20-i összeesküvést követő vérfürdőben Himmler, mintegy a jó szándéka jelenként, felkutatott és agyonlövetett „minden olyan németet, aki megpróbált egyezségre jutni Oroszországgal”.{479}

Amint Canaris egyik munkatársa megjegyezte: „Meggyőződésem, hogy Himmler azért tartotta életben Canarist, mert az olyan kommunikációs csatornákat épített ki a britek felé, amelyeket Himmler magának akart.”{480} Himmler kezdeményezései pedig főként London felé irányultak.{481}

Himmler akkora értéket tulajdonított ennek, hogy Canaris még azt is túlélte, amikor egy zosseni pincében megtalálták fémdobozba rejtett naplótöredékeit. A fémdoboz Canaris egyik bizalmasáé, Schrader ezredesé volt, aki a július 20-i sikertelen puccs után néhány órával öngyilkosságot követett el.

A napló lapjai mellett Hitler orvosi kartonjai is előkerültek: köztük annak a doktornak a szakvéleménye, aki egy I. világháborús gáztámadás után beszámíthatatlannak nyilvánította Hitlert. Még nagyobb károkat okoztak a német atrocitásokról szóló jelentések, amelyeket Dohnanyi és az Abwehr további tagjai állítottak össze; Bonhoeffernek a brit ügynökökkel Svájcban és Svédországban folytatott tárgyalásairól készült jelentések, illetve a Vatikánon keresztül a britekkel folytatott üzenetváltások átiratai.

Walther Huppenkothen Gestapo-biztos – akinek három hétbe telt átvizsgálni az anyagot – jelentése egy példányát Hitlernek, egy másikat pedig „Martin Bormannon keresztül Himmlernek” küldte el.{482} Hitler parancsot adott az iratok előkerülésének titokban tartására, és mint Huppenkothen megjegyezte, „fenntartotta magának a jogot, hogy döntsön az ügy folytatásáról”. Elegendő bizonyíték gyűlt össze, hogy „az összest felkössék”, de Hitler, aki csak most szembesült az elleni irányuló összeesküvés kiterjedt voltával, még több részletet akart, ezért munkához láttak a kihallgató tisztek.

Canarist Osterrel, Müllerrel és a katonai „Prominenz” számos korábbi tagjával egyetemben a Gestapo főhadiszállásán, a Prinz Albrechtstrassén tartották fogva. A rabok érintkezhettek egymással, bár megbilincselték őket, és társaival együtt Canarisnak is, akár a matrózoknak, egy iskolahajó fedélzetén kellett felsikálnia a padlót – az SS-börtönőrök legnagyobb örömére.

Canaris azonban, úgy tűnik, beletörődött a sorsába. Kétségkívül támaszt talált keresztényi szemléletében is, amikor magára vette a rossz bánásmód „keresztjét”, miközben kihallgatói ellen (akik ekkor még nem folyamodtak erőszakhoz) kíméletlen szellemi háborút folytatott, és briliáns következetességgel fedte fel intellektuális gyengeségeiket. Egy sajátságos technikát fejlesztett ki arra, hogy információt szedjen ki az őrökből, akiket olyan ostobának tűnő kérdésekkel gyötört, mint: „Ugye visszaszorítottuk már az oroszokat a Visztula túlsó partjára?” Az őrök válaszként gyakran valós adatokat szolgáltattak arról, hol tart éppen a Vörös Hadsereg. Az a könnyedség, amellyel a bolondot játszotta (ez mindig is hatékony eszköz egy kémfőnök arzenáljában), még azokat is megdöbbentette, akik közelebbről ismerték őt. Canaris másodlagos fontosságú ügyekkel vezette félre kihallgatóit, tudatosan eljelentéktelenítette az igazságot, és olykor bűnbánóan beismerte valamely teljességgel irreleváns hibáját, csak hogy ezzel félrevezesse a nyomozókat.

Ily módon sokakat megmentett attól, hogy vele együtt börtönben végezzék (közülük is elsősorban Lahousent és Leverkuent). Más rabok nem rendelkeztek ilyen morális és szellemi tartalékokkal. Oster a tagadhatatlan bizonyítékok súlya alatt összeomlott, másokat pedig kínzással törtek meg.

1945-ben, dacára az ellenséges hadak közeledésének, a nyomozók gőzerővel folytatták a munkát, mígnem februárban baljós fordulatot vettek az események. Hitler, aki mostanra megtudta, hogy Himmler a béketárgyalások folytatásához akarja felhasználni az életben maradt összeesküvőket, úgy döntött, nincs értelme ezt a lehetőséget hajszolni, és elkezdte felégetni Himmler hídjait. Február 2-án Berlinben felakasztották Goerdelert. Ugyanazon a napon a Népbíróság halálra ítélte Klaus Bonhoeffert, Dietrich Bonhoeffer fivérét és Hans Johnt, Otto John testvérét. Másnap a szövetségesek példátlan erejű légitámadást intéztek Berlin ellen: a Népbíróság épülete romokban hevert, és a Gestapo börtönei is súlyos károkat szenvedtek. Döntés született arról, hogy a rabokat Buchenwaldba és Flossenbergbe kell evakuálni.

Canaris ekkor került át a 22-es cellába. A 21-es cellában Lunding kapitány, Canaris egykori ellenlábasa, a dán hírszerzés főnöke raboskodott. Lunding később úgy emlékezett, hogy bár az admirális, akit azonnal felismert, sápadtnak tűnt, szürke öltönyében és szőrmebéléses nagykabátjában is megőrizte katonás tartását. A két kémfőnök azonnal kommunikálni kezdett egymással, az alábbi rejtjelkód segítségével:

1	2	3	4	5
1	A	F	L	Q	V
2	B	G	M	R	W
3	C	H	N	S	X
4	D	I	0	T	Y
5	E	K	P	U	Z

Az első kopogtatással mindig a betűcsoportot jelezték, a másodikkal pedig az ábécé betűjét. Lunding így rendszeresen érintkezett Canarisszal, és az a benyomása alakult ki, hogy a tengernagy még ekkor sem mondott le a megmenekülésről. Döntő bizonyítékot mostanra sem tudtak felhozni ellene.

Március 17-én maga Kaltenbrunner hallgatta ki az admirálist. Az osztrák, akinek a kezei mindig is egy középkori orgyilkost juttattak Canaris eszébe, órák hosszat társalgott Canarisszal a börtönudvaron. A beszélgetés részleteiről semmit sem tudunk. Kaltenbrunner, aki bizonyára felismerte, hogy a szövetségesek partraszállása megpecsételte a sorsát, feltehetően olyan információra vadászott, amivel kiszabadíthatta a nyakát a hurokból. Ha azt akarta, hogy Canaris segítsen neki, és adja ki egyik kapcsolatát a brit oldalon, a tengernagy nem teljesítette az óhaját – Kaltenbrunner távozása után a kihallgatók már a testi fenyítésektől sem tartózkodtak.{483}

Április 1-jén és 2-án Lunding is értesült erről, bár maga a tengernagy nem panaszkodott neki. Három nappal később Hitlernek megmutattak egy újabb Zossenből származó leletet: Canaris naplójának mind az öt kötetét, amelyekben Canaris minden britekkel fenntartott kapcsolata és minden fáradozása, amit 1938 óta azért tett, hogy megegyezésre jusson Londonnal, részletesen szerepelt.

Ha Hitlernek bármi szüksége volt is erre, megkapta a bizonyítékot a „nagy összeesküvésről”, ami az ő olvasatában a Harmadik Birodalom elpusztítására irányult. Kaltenbrunner parancsba kapta, hogy minden összeesküvőt „haladéktalanul likvidáljon”{484}.

Negyvennyolc órával később megérkezett Huppenkothen, hogy megkezdje a gyorsított eljárást. Thorbeck SS-bíró parancsára a vádlottakat, köztük Canarist, a „bíróságra” vezették, amely, miután meghallgatta a vádakat és Canaris egyszerű védekezését – „nem vagyok bűnös” –, kötél általi halálra ítélte őket. Nem volt védőügyvéd, és a bizonyítékokat sem vizsgálták meg. Már csak egyetlen utolsó kihallgatásra kerítettek sort, amely után Lunding ezt az üzenetet kapta a szomszédos cellából: „Ez volt az utolsó. […] Azt hiszem. […] Durvák voltak. […] Eltört az orrom.”

Ezt követően Lunding már csak egy üzenetet kapott:

„A szülőhazáért halok meg. Tiszta a lelkiismeretem. Csak a kötelességemet teljesítettem, amikor megpróbáltam meggátolni, hogy Hitler bűnbandája a pusztulásba vigye Németországot. Gondoskodjon a feleségemről és a lányaimról.”{485}

Másnap hajnalban többek között Canarist, Ostert és Karl Bonhoeffert is elővezették, majd felakasztották. A háború után az egyik flossenbergi SS-hóhér tárgyalásán szóba került, hogy az SS utolsónak hagyta Canarist, akit „kétszer” kötöttek fel – első alkalommal csupán azért, hogy „megízlelje a halált”{486}.

Josef Müller, Canaris vatikáni közvetítője a saját cellájában várt a sorára, de „csak” annyi történt, hogy a celláját elkezdték megtölteni az aznap kivégzett rabok elégetett holttesteinek hamvai. A közeli udvaron rakott máglyáról a szél kíméletlenül a cellába hordta a hamvakat.

Aznap este már hallani lehetett a tüzérütegek moraját. Kevesebb mint tíz napon belül felszabadították a tábort, ám azokat, akik mindvégig a békés megegyezésre törekedtek, éppen diadaluk perceiben érte utol a vég. Április 16-án Berlinben felakasztották Ewald von Kleistet, akinek az íróasztalában a Gestapo egy Churchilltől érkezett levelet talált. Ekkortájt még Elsert, az órásmestert is kivégezték, aki a Brauhausban próbálta megölni Hitlert. A brit-német hírszerzőkapcsolatok minden laza szálát elvarrták. Müller valahogy életben maradt – igaz, ő főként a Vatikánnal ápolt kapcsolatokat.

Az oroszok Canaris titkárnőjét, Schwarte kisasszonyt is letartóztatták, és kérdésekkel zaklatták Canaris hiányzó naplójával kapcsolatban. Schrader özvegye, akire az egyik másolatot bízták, azt állította, hogy a július 20-i események után elégette a köteteket. Ez a napló volt a tengernagy öröksége, amely számtalan részletet felfedhetett volna arról, milyen utakon próbált megegyezésre jutni. E részletek némelyike kétségtelenül legalább annyira zavarba hozta a győzteseket, mint amennyire megdöbbentette a legyőzötteket.

Colvin szerint, aki a háború után a brit haditengerészeti hírszerzés tisztjeként dolgozott, a naplót a külügyminisztérium irattárában helyezték el.{487} Hamarosan olyan híresztelések is lábra kaptak, miszerint a Kremlbe vagy Washingtonba vitték – hatásos fegyverként a birodalom utáni lét korai időszakát élő britek ellen.

Akárhogy történt is, semmilyen naplóra nincs szükség ahhoz, hogy megállapítsuk: a tengernagynak azért kellett meghalnia azon a tavaszi reggelen, az ívlámpák bántóan éles fényében, mert sok más némettel együtt segített elpusztítani a náci Németországot és az általa megtestesített könyörtelen diktatúrát. Az összeesküvők közül egyedül Canaris rendelkezett hatékony eszközökkel ahhoz, hogy kivezesse Németországot a háborúból – amennyiben London élt volna a lehetőséggel. Hogy ezt London elmulasztotta, aligha írható a tengernagy számlájára.

Konklúzió

Minden fejlett hírszerző szolgálatnak kötelessége kapcsolatot tartani az ellenség hírszerző szolgálatával.

REINHARD GEHLEN{488}

A rejtélyes admirális, akinek viselkedése mind a háború alatt, mind az után oly sokakat zavarba hozott, valójában mentes volt az ellentmondásoktól. Habár kezdetben magáévá tette a nemzetiszocializmus eszméjét – mint olyan eszközt, amely által Németország visszafoglalhatja méltó helyét a világban –, idővel, ha nem is azonnal, kiábrándult „a Führer bűnbandájából”. Mint Beck és a német tisztikar oly sok tagja, ő is szüntelenül katonai esküjének belső ellentmondásától szenvedett: Isten nevében felesküdött egy rendszerre, amelyet később minden igyekezetével próbált megdönteni. A hűség és a kötelességtudat mindig is egy magasabb rendű Németországhoz kötötte, amely elfoglalhatta helyét a nagy civilizált nemzetek között.

Egy ilyen Németország lehetőségében még a háború idején is sok brit hitt. Keynes, hogy csak egy példát említsünk, Cambridge-ben a háború kezdetén mondott beszédében, emigráns tudósok és akadémikusok jelenlétében ismerte el, hogy „immár két Németország” létezik.

Keynes még hozzáfűzte: „Ez a háború nem a nacionalizmus és imperializmus között, hanem két eltérő életszemlélet és a civilizáltság két eltérő felfogása között folyik. A mi célunk ebben a vad, elkerülhetetlen küzdelemben nem Németország legyőzése, hanem megtérítése, a nyugati civilizáció történelmi gyökereihez való visszaterelése; […] a keresztényi etikához, a tudományos szellemhez és a törvény uralmához. Saját életünk is csak ezeken az alapokon nyugodhat.”{489}

Ahhoz, hogy megsemmisüljön az egyik – pogány, bűnöző és brutális – Németország, és megmeneküljön a másik – humanista, zsidó-keresztény és civilizált –, Nagy-Britanniával egyetértésre kellett jutni. Canaris békében és háborúban egyaránt erre törekedett, miközben e célért szinte naponta tette kockára az életét. Nem szabad ugyanakkor elfelednünk, hogy miután egy ilyen „megegyezés” a legfőbb náci, Hitler programjában is szerepelt, Canaris a maga körültekintő és agyafúrt módján ezt a tényezőt is ki tudta használni. Ahogyan azt a háború utáni Német Szövetségi Hírszerző Szolgálat vezetője, Reinhard Gehlen találóan megfogalmazta: minden valamirevaló hírszerző szolgálatnak kötelessége kapcsolatot tartani az ellenség hírszerző szolgálatával. Rövid időn belül a britek is felismerték, hogy Canaris személyében erős „szövetségesre” tettek szert, aki mindazokat a tulajdonságokat megtestesítette, amelyek a Nagy-Britanniával megegyezést kereső civilizált társadalmi elitet jellemezték.

Ezek a körülmények olyan támaszt nyújtottak Canarisnak, amit a napjaink demokráciáiban ténykedő kémfőnökök nem használhatnak. Időről időre lehetővé tették számára, hogy ne a politikai hasznosság, hanem a lelkiismerete motiválja tetteit. Amikor a külügyminisztérium hivatalnokai egy dosszié fabrikálását követelték az Abwehrtől, ami kétségkívül igazolja, hogy Belgium és Hollandia visszaélt semleges státusával, ezért megszállásuk „jogos” ellenlépés, Canaris egyetlen kézlegyintéssel elutasította őket. Nem alkalmazhatták ellene a közkeletű ellenlépéseket sem: nem okozhatták „egy dicső pályafutás dicstelen végét”, még oly módon sem fejezhették ki elégedetlenségüket, hogy megtagadtak tőle valamilyen hivatalos elismerést. A koncepciót, miszerint a hírszerzőfőnök nem más, mint a döntéshozók zsoldjában álló engedelmes bürokrata, akkoriban még nem fogadták el széleskörűen – a náci Németországot sem jellemezte olyan mértékben, mint azt hinnénk, vagy ahogyan ötven évvel később sok országban elfogadott gyakorlat lett. Amikor Churchill vagy a francia Giraud tábornok megölésére utasították, Canaris gondoskodhatott arról, hogy ne kerülhessen sor ilyen etikátlan cselekedetekre. Ami az Abwehrt és vezetőjét illette, a politikai gyilkosság mind elméletben, mind gyakorlatban elfogadhatatlannak számított.

Annak is köszönhette kivételes mozgásterét, hogy az Abwehrt olyan tisztek vállára építette fel, akik nagyobbrészt osztoztak vele értékrendszerén és céljain, és akiket szörnyülködéssel töltött el a Gestapo és az SD brutális gyakorlata. A modern idők szerencsétlen, de talán szükségszerű fejleménye, hogy a döntéshozók ma már a politikai paletta teljes spektrumán előnyben részesítik a rugalmasabb SD-modellt a függetlenebb Abwehrrel szemben.

Pedig az utóbbi modell előnyeit helyesen érzékeltette Leverkuen, aki megjegyezte: az Abwehr olyan fokú magabiztossággal rendelkezik, hogy „végül a szüntelenül változó események közepette is »rátalál a helyes megoldásra«”.

„Amikor egy vezető azt látja, hogy olyan éleslátással és gazdag képzelettel megáldott emberekkel dolgozik, akik egyben fegyelemre nevelt tisztek is, akik egyaránt hozzászoktak az engedelmességhez és a parancsaik betartásához, akkor az olyan személyes és hivatalos kapcsolatrendszert kovácsol, amilyet sehol másutt nem találni.”{490}

Nem az az egyetlen megemlékezés az Abwehr egyedülálló jellegéről, amelyik színesen jellemzi a kreatív energiákat, amelyeket hiába is keresnénk a modern hírszerző világot alkotó szürke hivatalokban és bürokratákban.

Mint láthattuk, Canaris reménye, hogy a szovjet kommunizmus ellen szövetségre lépjen Nagy-Britanniával, korántsem volt légből kapott. Az Abwehr és a brit hírszerzés egészen a háború végéig kicserélte egymással az orosz fenyegetéssel kapcsolatos információit. Az a tény, hogy az olyan magas rangú köztisztviselők, mint Roberts, Wheeler-Bennett és Makins, egyöntetű figyelemmel és érzékenységgel reagáltak a Németországból érkező békekezdeményezésekre, markánsan tanúskodik e lépések helytállósága mellett. Az Abwehr páratlan hatékonyságú orosz szekciójának köszönhetően Canaris pontosan tudta, milyen mélyen beépültek az orosz ügynökök a brit vezetésbe. Mindazonáltal 1942 végén készen állt vállalni a kockázatot, hogy találkozzon brit ellenlábasával, és a kompromisszumos béke lehetőségeiről tárgyaljon. Amint azt a korabeli iratok egyértelműen bizonyítják, ez a béke 1943-ban közelebb került, mint 1940-ben, nem utolsósorban azért, mert az amerikai hírszerzői körök támogatását is élvezte. Az eshetőség, hogy Hitler különbékét köt Sztálinnal, Churcráll legnyomasztóbb rémálma volt, miközben Sztálin szüntelenül Churchill és Roosevelt megegyezésétől rettegetett – amint az események mutatják, nem ok nélkül.

A Vermehren átállását követő történések is jól mutatják, hogy Philby tevékenysége elsődlegesen a London és Berlin közötti kiegyezés megakadályozására irányult.

A Philby anyjának lakásában elszállásolt Vermehren házaspár tudatta Philbyvel a német katolikus földalatti mozgalom legfontosabb tagjainak adatait. Ezeket a személyeket – akik a háború után egy konzervatív, kereszténydemokrata német kormány gerincét képezhették volna – Philby KGB-s kollégái módszeresen likvidálták. Amikor a szövetséges hírszerző tisztek a háború után megpróbáltak kapcsolatba lépni velük, azt találták, hogy legtöbbjük nyomtalanul eltűnt vagy meghalt.

Amint később Philby szenvedélyes hangon visszaemlékezett rá (s ezúttal, úgy tűnik, szokásával ellentétben még csak nem is ferdítette el az igazságot): „Azért cselekedtem úgy, ahogy, mert Németország teljes veresége szinte a szívügyem volt. Erős érzelmekkel viseltettem a háború iránt, és számtalan német haláláért voltam közvetlenül felelős.”{491}

Canaris személyes tragédiája, hogy ezt a nézetet, dacára a kiterjedt – és még több mint fél évszázaddal az események után is titkos – tárgyalásoknak, végül a háborús kabinet és a Whitehall is osztotta, akik számára „kisebb súllyal esett latba a háború befejezése, mint Németország eltiprása”{492}.

Ahogyan azt a befolyásos tisztviselő, Wheeler-Bennett 1943-ban – Németország és a Nyugat közeledésének időszakában – maró gúnnyal megjegyezte: „A háború befejezésekor nem tárgyalhatunk úgy, mintha léteznének »jó« és »rossz« németek. Ez elidegeníthetetlen része a feltétel nélküli megadás doktrínájának.”{493}

Csakhogy, amint azt Olaszország példája mutatta, a feltétel nélküli megadást is feltételekhez lehet kötni, s amint a nyugati hírszerző szolgálatok kezdték megneszelni egy Berlin és Moszkva közötti esetleges megegyezés lehetőségét, a Németországgal kötött béke stratégiai fontosságúvá vált. 1942 szeptemberének „legtitkosabb” táviratai – amelyek semleges országok, főként Portugália közvetítésével értek el Londonba – feltárják előttünk a párhuzamosan folyó tárgyalások menetét, amelyek 1942 őszétől 1944 nyaráig szinte tökéletes szimmetriát alkottak egymással. A legtöbb békepuhatolózás közvetve vagy közvetlenül Canarishoz vezetett.

Nyilvánvalóan bármennyire foglalkoztatta is a szövetségeseket, hogy mielőbb véget vessenek a vérontásnak, az államférfiak ennél is fontosabbnak találták, hogy bebiztosítsák a tartós békét. Az I. világháború után szerzett tapasztalatok bebizonyították, hogy le kell számolni a német militarizmussal, még ha emiatt pontosan azokat a családokat kellett is pusztulásra ítélni, amelyek sarjai Hitler legkövetkezetesebb ellenzékét alkották.

Mindezek felett stratégiai megfontolások is szerepet játszottak. Miután Churchill Teheránban megfogalmazott tervét – miszerint az Adriai-tengeren partra szálló szövetséges haderők a Duna irányában bevonulhattak Közép-Európába – Roosevelt és Sztálin egyaránt elvetette, elkerülhetetlenné vált, hogy a Vörös Hadsereg érje el elsőként Kelet-Európát.

A Szovjetuniónak tett informális brit kötelezettségvállalások már 1941-ben azzal a háború utáni „megoldással” számoltak, hogy a németek után maradt hatalmi vákuumot Közép-Európában Szovjet-Oroszország fogja betölteni. A Moszkvától való félelem és a keleti irányú német terjeszkedés elősegítése Chamberlain háború előtti lekenyerezési politikájának alappillére volt, amely értelemszerűen meggátolta a német ellenzékkel való kiegyezést; Churchill utóbb már azért sem egyezhetett meg a „jó németekkel”, mert fenn kellett tartania a Moszkvára nehezedő háborús nyomást. Paradox módon az angol-német kapcsolatok homlokterében mindig is a Szovjetunióhoz fűződő viszony állt.

A brit stratégák mindezek felett az Európa hatalmi egyensúlyát könnyedén felborítani képes gigász elleni védekezés legjobb módszerének Németország háború utáni felosztását látták. Canaris története mindennél hatásosabban illusztrálta az angol-német kapcsolatban rejlő izgalmas lehetőségeket, valamint azok gyakorlati korlátait. Azoknak, akik manapság e kapcsolat továbbfejlesztésén tevékenykednek, szintén nem árt észben tartaniuk a történelmi leckét.

A tényezők, amelyek miatt romba dőltek Canaris számításai, természetesen a tengernagy előtt sem maradtak titokban. Nagyon is jól ismerte Churchill és Sztálin gondolkodását, mégis úgy érezte, igaz németként és európaiként minden tőle telhetőt meg kell tennie hazájának a pusztulástól való megmentéséért. Vezérkarának tett megjegyzéseiből tudhatjuk, hogy tisztában volt vele: Németország a modern történelemben példa nélkül álló pusztítás okozója lesz. Erős erkölcsi érzékkel rendelkező hazafiként megpróbálta megkímélni Európát a háború tragédiájától, a számtalan polgári és katonai áldozattól. Pályafutása mindennél ékesebben bizonyítja: Németország nemcsak akkor kezdett érdeklődni a béke után, miután a háborúban vesztésre állt. Jóval az előtt, hogy az objektív megfigyelők bármiféle gyengülést is láthattak Németország katonai erejében, Canaris már a britekkel való megegyezésen fáradozott. Ha a brit kormány 1938-ban komolyabban vette volna személyes követét, Kleistet, még az a lehetőség is fennáll, hogy a 20. század legvéresebb háborúja teljes egészében elkerülhető lett volna.

A kudarc sem kisebbíti Canaris érdemeit, amelyek markáns emlékeztetői lehetnek az egyéni felelősségvállalás történelemformáló erejének még abban a korban is, amikor másról sem hallunk, csak a csapatmunka fontosságáról.

Canaris közbelépése csakugyan megváltoztatta a háború menetét. Az a támogatás, amit Hendaye-ben nyújtott a Hitlerrel tárgyaló Francónak, kétségkívül nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a britek 1940 legsötétebb napjaiban megszilárdíthatták helyzetüket a Földközi-tenger medencéjében. Amint azt Göring később gyászos hangon megfogalmazta Kirkpatricknak: Németország ott és akkor veszítette el a háborút.

Amikor Dunkerque után következetesen és szántszándékkal túlbecsülte az inváziós csapatokkal szemben felsorakozott brit erők nagyságát, sikeresen hátráltatta s végül érvénytelenítette az Oroszlánfóka-hadműveletet.

Az erkölcsi normák iránti elkötelezettsége az Abwehr munkájának minden vetületét áthatotta. Talán olykor túlbecsülte legközelebbi munkatársainak mentális képességeit, de bizalmasainak tisztességében mindenkor bízhatott, és ezen a téren talán sosem kellett csalódnia. Nem volt abban a helyzetben, hogy a holokauszt példátlan és rettenetes eseményeire befolyást gyakoroljon, ugyanakkor számos zsidót megmentett a biztos deportálástól.

Az Abwehr összeomlása és az SD-be történő beolvasztása minden hírszerzés számára példaként szolgálhat: ha a kémkedés nem párosul egészséges etikai érzékkel, hamarosan az egész szervezet megfertőződik, megpecsételve ezzel mind a hírszerző tisztek, mind a felettük álló politikusok sorsát.

Mást is megtanulhatunk a német Abwehr tragédiájából. Ha valaki elolvassa az Abwehr és Nagy-Britannia kapcsolattartásának történetét, óhatatlanul is nagy hatást tesz rá a brit politika tudatossága. Churchill minden válsághelyzetben biztosan megállt a lábán, és folytatta saját politikáját, ami olyan fokú morális tartalékokkal látta el hazáját, hogy az Európában és a transzatlanti kapcsolatokban egyaránt vezető szerepet játszhatott.

Amióta 1989-ben lerombolták a berlini falat, és véget ért az európai hidegháború kora, a Canaris előtt tornyosuló kihívások távolibbnak tűnnek, mint valaha. Ám ahogyan azt a jelenkori konfliktusok is mutatják, a nyugati civilizáció értékei, amelyeket Canaris oly elszántan védelmezett, a 20. század végére sem mentesültek a fenyegetésektől. A hírszerző szolgálatokra nehezedő politikai nyomást azonnal felismerhetjük, ha csak a modern kori kémfőnökök tevékenységét nézzük – ami Canaris szemléletével összehasonlítva legalábbis erősen kétes tisztaságú. S bár nekik aligha kell olyan magas árat fizetniük, mint Canarisnak, amikor igaz lelkiismeretére hallgatott, ebben a kis közösségben nemigen akad olyan, aki ne adózna legalább egy főhajtással, de még inkább irigységgel az előtt, ahogyan a kis admirális a modern idők legnagyobb konfliktusának halálos útvesztőjében is mindig a maga útját járta.

Richard Bassett: Hitler’s Spy Chief, 2005

Hungarian translation © Babits Peter, 2006

Weidenfeld & Nicholson

Alexandra Kiadó

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: Szommer Gábor

A kiadvány magyar változatát Bocz József tördelte

ISBN 963 370 002 7

{1} Az angol katolikusok összeesküvése az uralkodó ellen 1605-ben. (A szerk.) „Francis Edward S. J.: The Story of the Gunpowder Plot, 1969.

{2} Sir Stewart Menzies és Anthony Cave Brown beszélgetése. Idézi: The Secret Servant. London, 1988. 6. o.

{3} A beszámoló Soltikow: Ich war mitten drin. Bécs, 1980 című emlékirataiban jelent meg. Habár Soltikow igazi karót nyelt arisztokrata és nőcsábász, beszámolójának hangneme meglepően szenvtelen, és meggyőző.

{4} Soltikow, i. m. 428-429. o.

{5} Lásd Stafford: Churchill and Secret Service. London, 1997.

{6} Soltikow, i. m. 428. o.

{7} Cave Brown, i. m. 8. o.

{8} Gehlen: DerDienst. Berg, 1971.119. o.

{9} Lásd Leon Papeleux: Entre Hitler et Franco. Párizs, 1977. Emellett még Hans Stille vallomása a müncheni IfZ-ben.

{10} Stafförd, i. m. 203. o.

{11} Allfrey: Man ofArms: Life and Legend ofBasil Zaharov. London, 1989.

{12} Stille, IfZ.

{13} Kirkpatrick: The Inner Circle. London, 1959. 195. o.

{14} Popov: Spy Counter Spy. London, 1957.62.0.

{15} Padfield: Hess. London, 1991. 297. o.

{16} Cornhill Magazine. XI. évfolyam, 1950. március.

{17} Goebbels: Napló, 1939-1941. London, 1982. 1941. március 21.

{18} Philbyt idézi Cave Brown: Treason in the Blood. New York, 1994. 328. 0.

{19} A szerző beszélgetése Vermehrennel, 2004. április 12.

{20} Lásd Ingeborg Fleischhauer: Die Chance des Sonderfriedens. Siedler, 1986; továbbá Paul Leverkuen: Die Abwehr. 1954. 7. fejezet.

{21} Frankfurter Zeitung. 1943. március 28; idézi Von Hassell: Napló. London, 1948. 266. o.

{22} Schmidt: Statisten auf der Weltbuehne. 9. o.

{23} Gehlen, i. m. 56. o.

{24} Banfield-magániratok, Trieszt.

{25} Banfield-interjú, 1982. április 4.

{26} Lásd Erlam: The Germán Navy. London, 1939.

{27} Banfield: The Art of Naval Warfare. Trieszt, 1979. mzs 1. o.

{28} Geoffrey Bennett: Coronel and the Falklands. London, 1962.177. o.

{29} Ezek a tervek, amelyek Németországban csak nemrégiben láttak napvilágot (lásd F. A. Z. Archívum), más megvilágításba helyezik az Európa és az Egyesült Államok közötti, 20. század eleji versengés megítélését.

{30} F.A.Z. Archívum.

{31} Bennett, i. m. 110. o.

{32} Dresden iratok, kiadatlan, Chile.

{33} Von Spee két fiával együtt veszett oda, akik mindketten alatta szolgáltak tengerésztisztként.

{34} Bennett, i. m. 155. o.

{35} Uo. 150. o.

{36} Uo. 151.0.

{37} Legalábbis a vezető brit szaktekintély, Bennett erre a következtetésre jutott.

{38} Banfield hozzáteszi, hogy bár az üzenet időben megérkezett, kihirdetésére – köszönhetően némi kenőpénznek, amit Canaris a Dresden pénztárából fizetett ki – csak a hajó útnak indulása után került sor.

{39} J. D. Allen kapitány naplója, kiadatlan.

{40} Lásd MacCormack: A Life oflan Fleming. London, 1978.

{41} Stafford, i. m. 80. o.

{42} A korabeli felvételeken tisztán látható a fehér zászló, habár a német nemzeti lobogót ezzel együtt sem vonták be.

{43} Lásd Paul von Lettow-Vorbeck: Heia Safari. 1921.

{44} Az Admiralitás változata, amely érthető módon nem óhajtotta kihangsúlyozni a hadiflotta és a külügyminisztérium között feszülő ellentéteket, leszögezte, hogy a Canarisszal folytatott tárgyalások során Luce, mintegy előrevetítve a későbbi háború angol-német viszályának egyik jellemző frázisát, „feltétel nélküli megadást” követelt. Lásd Ian Colvin Chief of Intelligence (London, 1951) c. művének bevezetőjét.

{45} Krause emlékiratai, kiadatlan, Chile.

{46} Gerd Bucheit: Der Deutsche Geheimdienst. München, 1966. 17. o.

{47} Uo. 17.0.

{48} Asquith: Letters to Venetia Stanley. Oxford, 1982. 26. o.

{49} Heinz Hoehne: Patriot in Zwielicht. München, 1976. 149. o.

{50} A szerző interjúja Zita császárnéval, 1983. augusztus.

{51} Hoehne, i. m. 53. o.

{52} David Kelly: The RulingFew. London,1952.

{53} Allfrey, i. m. 39. o.

{54} Uo. 4. fejezet.

{55} Richard Deacon: AHistory ofthe British Secret Service. London, 1969. 218. o.

{56} PRO (FO 372/715 40624 62729)

{57} PRO (FO 372/714/44763 50055)

{58} Uo.

{59} FO 372/715/66312, n 129.

{60} FO 371/2468 80541.

{61} FO 371/72761 87167 n 141.

{62} FO 185/1237 749.

{63} Faragó: The Game of the Foxes. New York, 1971. 6. o.; és André Brissaud: Canaris. London, 1973. 9. o.

{64} Patrick Beesley: Room 40. London,1982.190. o.

{65} Uo.20. o.

{66} Hoehne, i. m. 19. o.

{67} Theodor Fontane: Unter ein Bildnis Adolf Menzels. In: Fontane: Collected Works. Frankfurt, 1978. 103.0.

{68} Hoehne, i. m. 1. fejezet.

{69} Peter von Gephardt: Stammbaum der Familie Canaris. Magánkiadás, Berlin, 1938. Canaris-iratok.

{70} K. H. Abshagen: Canaris. Stuttgart, 1948. 33. o.

{71} Lásd Morgenthau: Secrets of the Bosporous. 1918.

{72} Wiedenfeld: Die Bagdhadbahn. 1911.19. o.

{73} P. Rohrbach Die Bagdhadbahnban. 1902.

{74} Gottlieb, i. m. 24. o.

{75} A Balkánon mindig történik valami.

{76} Grey: Tiventy Five Years. 1923. 20. o.

{77} Lord Home: Letters to a Grandson. London,1983. 18. o.

{78} U-128 hajónapló, 1918. november 29. BAA.

{79} Hoehne, i. m. 60. o.

{80} Allfrey, im. XVI. o.

{81} Störmer; idézi Allfrey, i. m. XVII. o.

{82} Hoehne, i. m. 63. o.

{83} Abshagen, i. m. 51-57. o.

{84} A szerző interjúja Inge Haaggal, 2004. március 26.

{85} Philip Noel-Baker: The Private Manufacture of Armaments. London, 1936. 379. 0.

{86} BA/MA OKM/20.

{87} PRO 5559 HE 396300.

{88} Thomas Troubridge kapitány naplója R. N. 1936-39, IWM.

{89} Hoehne, i. m. 137-139. o.

{90} Allfrey, i. m. 252. o.

{91} A szerző interjúja Inge Haaggal, 2004. március 24.

{92} Uo.

{93} Hoehne, i. m. 321. o.

{94} Troubridge, i. m.

{95} Deacon, i. m. 22. fejezet; lásd még Colvin, i. m. 20. o.

{96} Hoffmann, kiadatlan napló, Chile.

{97} Colvin, i. m. 23. o.

{98} Uo.

{99} Uo. 47. o.

{100} Uo.

{101} Gerhard Henke, Bericht and Errinerungen eines Ic, Die Nachhut, 1967. november 15.

{102} Hoehne, i. m. 205. o.

{103} Oscar Reile: Geheime Westfront. München, 1962. 47. o.

{104} Leverkuen, i. m. 200. o.

{105} Abshagen, i. m. 109. o.

{106} Lásd Reinhard Spitzy: How we Squandered the Reich. London, 1995.

{107} Lásd Willi Grosse: Die Juden Stern. Magániratok.

{108} Von Hassell: Diaries. London, 1948. 26. o.

{109} Lahousen kihallgatása. KV 2173. 1945. október. IWT és PR.

{110} Abshagen, i. m. 107-123. o.

{111} Lahousen, PRO KV 2173.

{112} John Wheeler-Bennett: The Nemesis of Power. London, 1954. 333. o.

{113} Hilaire Belloc: „The Salvation of Spain”. In: Places. London, 1942.

{114} Brissaud, i. m. 34. o.

{115} Hoehne, i. m. 223. o.

{116} Lásd például John Keegan későbbi írásait.

{117} Faber du Faur, 3. sorozat, II. kötet. AA Archives.

{118} Noel-Baker, i. m. Craven Spearnek, 1934. március 14.

{119} Hoehne, i. m. 221. o.

{120} Colvin, i. m. 35. o.

{121} Brissaud, i. m. 43. o.

{122} Uo. 38. o.

{123} Peter Kemp: The Thorns of Memory. 76. o.

{124} Brissaud, i. m. 44. o.

{125} Uo. 100. o.

{126} Brian Crozier: Franco. London, 1967. 156. 0.

{127} Merkes, 3. sorozat, II. kötet. AA Archives.

{128} Lásd Stille vallomása, IfZ.

{129} Brissaud, i. m. 97. o.

{130} Uo. 98. o.

{131} Hoehne, i. m. 231. o.

{132} Cave Brown: Treason in the Blood. New York 1994.191. o.

{133} Uo. 189. o.

{134} Hossbach-memorandum. Idézi Brissaud, i. m. 91. o.

{135} PROKV2/173. 2.Uo. 182. o.

{136} Uo. 182. o.

{137} Colvin, i. m. 39. o.

{138} Wheeler-Bennett, i. m. 179. o.

{139} Hoehne, i. m. 234. o.

{140} Uo. 234. o.

{141} Uo. 240. o.

{142} Colvin, i. m. 43. o.

{143} Uo. 41.o.

{144} Colvin, i. m. 43. o.

{145} PRO KV2/173.

{146} PRO KV2/173.

{147} Colvin, i. m. 46. o.

{148} Allfrey, i. m. 253. o.

{149} Buchheit, i. m. 191. o.

{150} Lásd Hossbach: Zwischen Wehrmacht und Hitler 1934-38. Hannover 1949. 186. o.

{151} Colvin, i. m. 45. o.

{152} NC/18/1/1026.1937. október 30.

{153} CAB 23/90 43 (37). 1937. november 24.

{154} Uo.

{155} Orme Sargent idézi Lord Home: Letters to a Grandson. London, 1983. 37.0.

{156} Jodl tábornagy kihallgatása, 1945. október. Átirat az IfZ-ben.

{157} Lásd G. E. R. Gedye: Fallen Bastions. London, 1939.

{158} Canaris egyebek mellett – elsősorban Magyarországon és a balti államokban – a Harmadik Birodalom által törvényen kívül helyezett titkos társaságokhoz tartozó külföldi hírszerző szervek vezetőivel is kapcsolatban állt. Az osztrák titkosszolgálat a 18. század óta hagyományosan szoros kötelékeket ápolt ezekkel a szervezetekkel, s mint minden kémelhárító szolgálat, személyes aktákat vezetett a szomszédos országok vezető hírszerző tisztjeiről.

{159} Karl Bartz: Die Tragädie der Deutschen Abwehrs. Salzburg 1955. 10. o. Colvin, i. m. 50. o.

{160} Padfield: Himmler. London, 1995.232. o.

{161} Colvin, i. m. 57. o.

{162} Uo. 60. o.

{163} Lord Rothermere és Hohenlohe bizarr történetével kapcsolatban lásd Martha Shad: Hitler’s Spionin. München, 2002.

{164} Roberts: The Holy Fox. London, 1991.203. o.

{165} Beck, idézi Hoehne, i. m. 216. o.

{166} Uo.

{167} Schad, i. m. 38. o.

{168} Colvin, i. m. 62. o.

{169} Wheeler-Bennett, i. m. 410. o.

{170} Uo.

{171} Woodward and Butler. Third Series ii. 683-9.

{172} Spitzy, i. m. 283. o.

{173} Uo. 284.0.

{174} A Kleist-látogatás egy másik félreértelmezésével kapcsolatban lásd Donald Cameron Watt Churchill and Appeasement című esszéjét (Blake-Louis: Churchill. London, 1993).

{175} A levelet Fabian von Schlabrendorff, az Abwehr alkalmazásában álló ügyvéd kézbesítette Kleistnek.

{176} Rés zben idézi Wheeler-Bennett, i. m. 410. o.

{177} Roberts, i. m. 308. o.

{178} Cameron Watt, i. m. 206. o.

{179} Winston Churchill: The Gathering Storm. London, 1948. 103. o.

{180} Wheeler-Bennett, i. m. 410. o.

{181} Wheeler-Bennett, i. m.

{182} Henderson: Failure of a Mission. London, 1940. 147. o.

{183} Bloch: Ribbentrop. London, 2003.209. o.

{184} Rothenfels: The German Opposition to Hitler. Illinois, 1948. 62.0.

{185} Home, i. m. 53. o.

{186} Hendersont német nevelőnő gondozta, és amikor németekkel beszélt, anyanyelve helyett szívesebben használta a németet.

{187} A. J. P. Taylor: Origins of the Second World War. London, 1962. 170. o.

{188} Rothenfels, i. m. 263. o.

{189} Home, i. m. 54. o.

{190} Uo.

{191} Roberts, i. m. 203. o.

{192} Lásd Colvin, Gisevius, Spitz, Vernon Bartlett, David Astor stb.

{193} Spitzy, i. m. 246. o.

{194} Home, i. m. 63. o.

{195} Wheeler-Bennett, 422. o.

{196} Harold Nicholson: Diaries. 1938. szeptember 20., London.

{197} David Astor: Balliol Record. 1982.

{198} Colvin, i. m. 69. o.

{199} Weitz: Hitler’s Banker. London, 1999. 237. o.

{200} Lord Halifax, beszéd a RIIA-n. 1939. június 29.

{201} Hoehne, i. m. 297. o.

{202} Home, i. m. 64. o.

{203} Hoehne, i. m. 310. o.

{204} Julian Amery: Approach March. London, 1973. 70. o.

{205} Amery Crosby Kemper előadás, i. m.

{206} Uo.

{207} Leo Amery naplója: The Empire at Bay. London, 1988. 396. o. 1935. augusztus 13. Leo Amery az első brit államférfiak között látogatta meg Hitlert, és megjegyezte: „[Hitler] nem vesztegette az idejét formaságokra, azonnal rátért a politikára, […] amely téren, számomra úgy tűnt, meggyőzően érvelt. […] Összességében nézve, nagyobb ember, mint amire számítottam. […] Érdekes lesz látni, mi lesz belőle, […] ha megmarad.”

{208} Deacon, i. m. 171. o.

{209} Colvin, i. m. 76. o.

{210} Faragó, i. m. 15. o.

{211} Cave Brown: The Secret Servant. New York, 1987. 177. o.

{212} Uo. 144.0.

{213} Bizalmas információ A. C. L.

{214} Frederick Winterbotham: The Nazi Connection. London, 1978. 164. o.

{215} Uo. 14.0.

{216} Spitzy, i. m. 256. o. Továbbá Lamb, i. m. 110-114. o. és David Marsh: History ofthe Bundesbank. London, 1991.

{217} Lord Halifax, Beszéd a Chatham House-ban, i. m.

{218} Interjú G. Etherington-Smithszel. 2004. január 29.

{219} Patzigot egy „megindító szertartás” keretében az 1918-as kapituláció után Scapa Flow-nál elsüllyesztett német hadiflotta egy relikviájával is megajándékozták.

{220} Winterbotham, i. m. 142. o.

{221} Padfield, Hess, i. m. 118. o.

{222} Uo. 119. o.

{223} Colvin, i. m. 54. o.

{224} Uo. 82. o.

{225} Horace Wilson, 1939. július 24., idézi Lamb, mint fent, 110. o.

{226} Lewis Namier: Diplomatic Prelude. London, 1948. 417. o.

{227} A brit külpolitikával kapcsolatos dokumentumok: FO 371/39178.

{228} Colvin, i. m. 84. o.

{229} Lahousen, PRO KV2/173.

{230} Johnson: Germany’s Spies and Saboteurs. New York 1995.12. o.

{231} Uo. 76.0.

{232} Jebb, emlékeztető Beaverbrookról. Idézi Lamb, i. m. 136. o.

{233} Trevor-Roper, Cornhill magaziné, i. m.

{234} Elser a II. világháború egyik legrejtélyesebb alakja. Az egyszerű órásmestert a britek azzal vádolták, hogy az SD szolgálatában állt, ám ha közelebbről is megvizsgáljuk, a provokáció vádja nehezen egyeztethető össze Elser hátterével és neveltetésével (lásd Stern: Der Wahre Gegner).

{235} Inge Haag, interjú. 2004. március 26.

{236} Neal Ascherson: Strugglesfor Poland. London, 1985.

{237} Hassell, i. m. 73. o.

{238} Tatiana Metternich: Bericht eines ausgewoenlkhen Lebens. Bécs, 1978.178. o.

{239} Alexander von Stahlberg: Die verdammte Pflicht. Németország, 2002.313. o.

{240} Halder: Diaries. London, 1998.

{241} Metternich, i. m. 138. o.

{242} Colvin, i. m. 89. o.

{243} Bizalmas információ.

{244} Colvin, i. m. 91. o.

{245} Josef Garlinski: The Swiss Corridor. London, 1981. 84. o.

{246} Schmidt, i. m. 502-503. o. Továbbá Colvin, i. m. 131. o.

{247} Hoehne, i. m. 384. o.

{248} Uo. 385. o.

{249} Colvin, i. m. 108. o.

{250} Abshagen, i. m. 205-211. o.

{251} Colvin, i. m. 110. o.

{252} Hoehne, i. m. 263-269. o.

{253} Paradox módon Narvik, noha Hitler pozícióját a legkevésbé sem rendítette meg, az utolsó szeg lett Chamberlain pályafutásának koporsójában, és kikövezte az utat Churchill felemelkedéséhez. E tekintetben Narvik Hitler ellenségeinek legmerészebb álmait is túlszárnyalta. „Magától kínálkozik a párhuzam a jelenkori (2003-2004-es) nagy-britanniai eseményekkel, ami aláhúzza Nicolai gyakran idézett irányelvét, miszerint a második legősibb mesterségnek mindig ragaszkodnia kell a feddhetetlenséghez.”

{254} Robert Cooper: The Breaking of Nations. London, 2003. 21. o.

{255} Owen Chadwick: Britain and the Vatican in the Second World War. London, 1986. 98. o.

{256} A Morgenthau-tervet Roosevelt háborús kormányának egyik tagja, a pénzügyi tárca vezetője, Henry Morgenthau dolgozta ki 1944-ben, és abban a háború utáni Németország teljes ipari potenciáljának megbénítását szorgalmazta. Morgenthau egyebek mellett minden negyven év alatti német férfi sterilizálását is felvetette.

{257} FO 371/24962/72.

{258} Chadwick, i. m. 98. o.

{259} Hoehne, i. m. 400. o.

{260} Interjú Lord Ameryvel. 1993. szeptember 18.

{261} Churchill. Their Finest Hour. London, 1949. 576. o.

{262} Uo. 310. o.

{263} Colvin, i. m. 118. o.

{264} Stafford, i. m. 189. o.

{265} Colvin, i. m. 118. o.

{266} Uo.

{267} Protze, idézi Colvin, i. m. 119. o.

{268} Soltikow, i. m. 6. o.

{269} Colvin, i. m. 117. o.

{270} Uo.

{271} Deacon, i. m. 276. o.

{272} Werner Emil Hart vallomása. 1953. június 23. IfZ.

{273} Schmidt, i. m. 500. o.

{274} Stille vallomása. IfZ.

{275} Hart, i. m.

{276} Uo.

{277} Hart, i. m.

{278} Schmidt, i. m. 501. o.

{279} Hart, i. m.

{280} Uo.

Nem minden Franco szolgálatában álló tábornok kötelezte el magát a szövetségesek mellett. Egyikük, Muhoz Grande tábornok még a berlini SD-t is értesítette arról, hogy Franco Canaris hibájából maradt ki a háborúból.

{281} Ez a diplomáciai irányzat, amint azt a Biztonsági Tanácsban 2003 márciusában történt események is mutatják, sajnálatos módon reneszánszát éli az angolszász nemzetek egyes „diplomáciai” köreiben.

{282} Schmidt, i. m. 502. o.

{283} Stafförd, i. m. 202. o.

{284} WSC Godfrey-nak, ADM 223/490.

{285} Stafford, i. m. 203. o.

{286} Beszélgetés Julian Ameryvel. 1993. szeptember 19.

{287} Uo.

{288} A Regence-ben ma is a sötét falburkolatokkal elválasztott asztaloknál szolgálják fel az ügynököknek az erős vodka-citromot. A diplomaták, főként a konzulok kedvelt helyének számít; az ő neveiket kis réztáblákon is feltüntetik az asztaluknál.

{289} Amery: Approach March. 191. o.

{290} Lásd Callum MacDonald: The Killing of Obergruppen-Führer Reinhard Heydrich. London, 1989.

{291} Wehrmacht napló. IfZ.

{292} Amery, i. m. 172. o.

{293} Michael Bloch. Ribbentrop. London, 2003. 340. o.

{294} DGFP DzXI no. 325.

{295} Hart, i. m.

{296} Keitel, idézi Brissaud, i. m. 218. o.

{297} Lásd PRO FO 371 26542, C4216/324/18.

{298} Brissaud, i. m. 232. o.

{299} Jodl, idézi Brissaud, 233. o.

{300} Cecil Parrott: Memoirs. London, 1978.

{301} Amery, i. m. 177. o.

{302} Von Hassell, i. m. 165. o.

{303} Abwehr-napló. IfZ.

{304} Amery Archívum, Churchill College.

{305} Leo Amery: Diaries. 1941. március 26-27.

{306} D. C. Poole: „Light on Nazi Foreign Policy”. In: Foreign Affairs. 1946. október. XXV.

{307} Hassell, i. m. 162. o.

{308} Uo. 156. o.

{309} Padfield: Hess. 30. fejezet.

{310} Obersturmbahnführer Kiesel jelentése július 20-áról: Nordwestdeutsche Hefte. 1947. január 2.

{311} Harold Nicholson, i. m. 1941. március 2.

{312} Goredetsky szerint (Grand Illusion. London, 1995) Churchill azt fontolgatta, hogy leváltja Edent a külügyminisztérium éléről. Lásd még: „Documenti Diplomatici 1940”. V. kötet.

{313} Cave Brown: Treason in the Blood, i. m. 8. fejezet. Philby nézetei a londoni körökről, amelyek „még mindig alkudoznak a németekkel”.

{314} Padfield: Hess. i. m. 8. fejezet. Picknett, Prince és Prior: Double Standards. London, 2003.

{315} Dragonoff: 1940. december 13. IfZ.

{316} IfZ 1084153. 1941. április 28. 1715-1745.

{317} PRO Prem 3 434/7. Sir A Clark Kerr és Mr. Birse.

{318} Padfield: Hess. I. m. 363. o.

{319} Uo.

{320} Egyes kutatók hozzáteszik, hogy vélhetően az európai zsidóság védelmében is óvintézkedések történtek (lásd Padfield: Hess, illetve Picknett: Double Standards)

{321} Von Hassell, i. m. 1941. februári bejegyzések.

{322} IfZ 1084153. 1941. április 28. 1715-1745.

{323} IfZ 1085/53.

{324} Stuart Smith Tittmann-nak. PRO HW14/10.

{325} Colvin, i. m. 136. o.

{326} A bombázásokkal kapcsolatos legjobb beszámolót lásd: Andreas Graf Razoumousky: Kampf um Belgrad (München, 1982).

{327} Liddell Hart: The Other Side of theHill. London, 1948. 174. o.

{328} PRO FO 371 26905/C4161.

{329} Schweinitz, idézi Colvin, i. m. 137.0.

{330} E. O’Halpin: „Intelligence and National Security”. 17. évfolyam, 3. szám.

{331} Weiszäcker. 1941. április 4. IfZ.

{332} Canaris, idézi Brissaud, i. m. 241. o.

{333} Uo.

{334} Uo. 245. o.

{335} Von Hassell, i. m. Június 4.

{336} Spitzy, i. m. 328. o.

{337} Reinicke, idézi Brissaud, i. m.

{338} Nicholson, idézi Gorodetsky: Stafford Cripps Mission to Moscow. Cambridge, 1984.118. o.

{339} Milch: Napló. 1946. március 29.

{340} Macdonald, i. m. 6. o. Továbbá Hellmut G. Haasis: Tod in Frag. Hamburg, 2002.

{341} Lásd Heidrich Schlusselfigur des Dritten Reiches. Düsseldorf, 1972.

{342} Pieckenbrock, idézi Brissaud, i. m.

{343} Johnson, i. m. 6. fejezet.

{344} Macdonald, i. m. 108. o.

{345} Lásd Gehlen, i. m.

{346} Macdonald, i. m. 109. o.

{347} Abendschoen, idézi Brissaud, i. m. 256. o.

{348} Uo. 257. o.

{349} Uo. 258. o.

{350} Uo. 264. o.

{351} Garlinski, i. m. 88. o.

{352} Bizalmas információ.

{353} Lásd 14. fejezet.

{354} N. E. 1993. május 14.

{355} Uo.

{356} Lásd 7. fejezet.

{357} Hálás vagyok a néhai Nicholas Elliotnak, amiért megerősítette, hogy a „közvetett elismerés” Menziestől ered.

{358} Lásd 10. fejezet. 216. o.

{359} Moravec, idézi Brissaud, i. m.

{360} Uo.

{361} Macdonald, i. m. 155. o.

{362} Brissaud, i. m. 272. o.

{363} Uo.

{364} Uo.

{365} Uo. 273. 0.

{366} Bizalmas információ.

{367} Spitzy, i. m. 328. o.

{368} Haasis, i. m. 132. o.

{369} JA a szerzőnek, 1993. március 14.

{370} Cave Brown: Treason in theBlood. I. m. 9. fejezet.

{371} Bizalmas információ.

{372} Cave Brown, i. m. 248. o.

{373} Herman Friedhoff: Requiemfor the Resistance. London, 1988.

{374} Cave Brown, i. m. 248. o.

{375} Uo. 247. o.

{376} Fleischauer, i. m. 56. o.

{377} Trevor-Roper: The Philby Affair. 1968.101. o.

{378} Lásd 11. fejezet.

{379} Trevor-Roper, i. m. 103. o.

{380} Cave Brown, i. m. 311. o.

{381} Lásd 6. fejezet.

{382} Lásd McCormack, i. m.

{383} Uo.

{384} Sir Alexander Cadogan naplója. Március 25. PRO FO 800/293-4.

{385} Deacon, i. m. 274. o.

{386} Colvin, i. m. 160. o.

{387} Hart, i. m. IfZ.

{388} Deacon, i. m. 282. o.

{389} Cave Brown: Secret Servant. i. m. 6. o.

{390} Colvin, i. m. 147. o.

{391} Cave Brown: Treason in the Blood. i. m.

{392} Gorodetsky: Sir Stafförd Cripps. I. m. 286. o.

{393} Abshagen, i. m. 329. o.

{394} Cave Brown: Secret Servant. i. m. 452. o.

{395} Uo.

{396} Általános beszámolóhoz lásd Cave Brown, i. m.

{397} Prem 4/100/8.

{398} Lásd Deacon, i. m.

{399} NA HW 1/933.

{400} HW 1/1659. A tokiói török nagykövet FM-nek: Angóra, 1943. május 2.

{401} IfZ SD Berichten, 1942. november.

{402} IZMPAA4 Nr 0014 IF 23.3.42.

{403} Fleischauer, i. m. 4. fejezet.

{404} IfZ SD i. m. 1943. november-augusztus.

{405} IfZ Spitzy. 1978. február 14.

{406} Fleischauer, i. m. 4. fejezet. IfZ SD Berichten.

{407} PAA AA. 1943. január 23.

{408} HW1/1659.

{409} Stahlberg, i. m. 315. o.

{410} Uo.

{411} Mansteinz-Fuchs, Manstein: Soldat im 20ten jahrhundert Militarischpolitische Nachlese. München, 1981.

{412} Svenska Dagblatt, 1943. április 30.

{413} Gorodetsky, i. m. 285. o.

{414} Stahlberg, i. m. 320-355. o.

{415} IfZ Spitzy-iratok (Besymin, 1978. február 14.).

{416} NAHWI/1320.

{417} Bizalmas információ.

{418} Lásd Skorzeny, i. m.

{419} Brissaud, i. m. 19. fejezet.

{420} Lásd Michael Beschloss: The Conquerors. New York, 2002.12-19. o.

{421} Canaris Lahousennek. Idézi Colvin, i. m. 162. o.

{422} Colvin, i. m. 163. o.

{423} Uo.

{424} Lamb, i. m. 223. o.

{425} Beschloss, i. m. 13. o.

{426} Lamb, i. m. 222. o.

{427} Beschloss, i. m. 13. o.

{428} Garlinski, i. m. 129. o.

{429} Bentinck, idézi Lamb, i. m. 223. o.

{430} Knightley: The Master Spy. 105-106. o.

{431} Lahousen kihallgatása, KVetc. I. m.

{432} Más elméletek szerint a gépet azért lőtték le, mert egy olyan szervezet magas rangú képviselői is a fedélzetén tartózkodtak, amely a zsidók Németországból történő kimenekítését és palesztinai letelepítését tűzte maga elé célul. Maga Howard régi, patinás osztrák családból származott. Lásd Colvin: Might 777.

{433} Spitzy, i. m. 348. o.

{434} Spitzy, beszélgetés Deutsch professzorral. 1970. május 23. IfZ.

{435} Canaris, idézi Abshagen, Brissaud i. m.

{436} Lásd Colvin, i. m. 161. o.

{437} Leverkuen, idézi Colvin, i. m. 181.0.

{438} Uo.

{439} OSS-üzenet. 1944. február 24. Bern IN-3659.

{440} Von Papen „hősök napi beszéde”. 1943. február, idézi Leverkuen: German Military Intelligence. i. m.

{441} Uo. 24. o.

{442} Bizalmas információ.

{443} OSSRG266/108A.

{444} Leverkuen, i. m. 24. o.

{445} Lamb, i. m. 224. o.

{446} WSC. 1943. augusztus 14. idézi Lamb.

{447} K. Sendtner: Die Deutsche Militaropposition im ersten Kriegsjahrpubl. In die Vollmacht des Wissens. München 1956. 470-472. o. Lásd még Harald Volcke: Albrecht von Kessel. Freiburg 2001. 268-278. o.

{448} Chadwick, i. m. 256. o.

{449} Uo.

{450} Ciano naplói. 5. kiadás. 1948. 232. o.

{451} Kessel, idézi Volcke, i. m. 268. o.

{452} Goebbels naplója. 1943. július 26.

{453} Felix Gilbert: Hitler Directs his War. Oxford, 1950.

{454} Beszélgetés Karl Wolff-fal: In: Die Welt. 1972. március 6.

{455} Chadwick, i. m. 275. o.

{456} Adolph Berle, Memorandum Cordell Hullnak. 1941. szeptember. Továbbá beszélgetés Ralph Stevensonnal, idézi: Guardian. 1958. június 30.

{457} Leverkuen, i. m. 209. o.

{458} A brit tervezésű bomba a sarkvidéki hideg miatt mondta fel a szolgálatot.

{459} ADSS 7,439 és 458.

{460} Lamb, i. m. 252. o.

{461} Bizalmas információ.

{462} Lásd Colvin, i. m. 165. o.

{463} Deacon, i. m. 374. o.

{464} Lásd Amé interjú. In: Corriere della Sera. 1980. április 16.

{465} Uo.

{466} Ame, idézi Brissaud, i. m.

{467} Lásd Schellenberg: Memoiren. Köln, 1956.

{468} Cave Brown: Treason in the Blood. I. m. 312. o.

{469} Bizalmas információ.

{470} Mathias Wegner: Ein weites Herz. München, 128. o.

{471} Brissaud, i. m. 315. o.

{472} Uo. 318. o.

{473} Cave Brown: Bodyguard ofLies. New York, 1976. 595. 0.

{474} Uo. 599. o.

{475} Uo.

{476} Brissaud, i. m. 321. o,

{477} Schellenberg, i. m. 204. o.

{478} Fischerhuette Archiv Toplitzsee. Stájerország, Ausztria.

{479} Mailet PRO 15.12.1944 FO 371/35178; Prem 3/197/1.

{480} Protze, idézi Colvin, i. m.

{481} Padfield, i. m. 58. o.

{482} Walther Huppenkothen vallomása. Nürnberg, IWT.

{483} A beszámoló javarészt Bartztól származik, i. m.

{484} Müller, idézi Rattenhuber. IfZ.

{485} Lunding, idézi Colvin, i. m. 210. o.

A háború után két spanyol diplomata Svájcba kísérte Canaris özvegyét és leányait, akik innét Spanyolországba utaztak, hogy Franco tábornok vendégeiként kezdjenek új életet. Valamennyien megesküdtek, hogy hátralévő életükben nem beszélnek sem az admirálisról, sem az Abwehrről.

{486} Lásd IHT. 1950. október 16.

{487} Colvin, i. m. 218. o.

{488} Gehlen i. m.

{489} Robert Skidelsky: John Maynard Keynes. London, 1991. 51. o.

{490} Leverkuen, i. m. 198. o.

{491} Philby iratainak Sothebys katalógusa. 1994. július.

{492} Lamb, i. m. 286. o.

{493} FO 371/391/37.

Kérj Könyvet.

KATTINTS IDE!

Angster Mária – Ikertörténetek (PDF könyv)