Skip to content

Richard Friedenthal – Luther élete és kora (PDF – Átirat)

Találatok: 26

797

Table of Contents

Kolostori élet

Utazás Rómába

Lázadó és reformátor

A „szent római birodalom”

Kihallgatás Augsburgban a bíboros előtt

Három nagy vitairat

A kiközösítő bulla

A wormsi birodalmi gyűlés

Nyelvezete nem könyvnyelv, hanem élőbeszéd. Mielőt

Egy hollandus pápa

Campeggio pápai nuncius először egy különszövetség

A doktorné asszony

Sacco di Koma

A második reformáció

Kronológia

RICHARD FRIEDENTHAL

Luther

ÉLETE ÉS KORA

Harmadik kiadás

GONDOLAT • 1983

A forditás az alábbi kiadásból készült Richard Friedenthal: Luther. Sein Leben und seine Zeit R. Piper und Co. Verlag, München 1967 A kiadást engedélyezte G. Weidenfeld and Nicolson Ltd., London


Fordította TERÉNYI ISTVÁN

ISBN 963 281 229 8

©Richard Friedenthal 1967 ©Terényi István jogutóda, Hungárián translation 1973


Tartalom

I. rész. EGY LÁZADÓ ÚTJA

Parasztivadék és bányász fia

Az erfurti diák

A szerzetes

Kolostori élet

Harc a kommentárokkal

Úton Wittenbergbe

Utazás Rómába

Emelkedés a szerzetben

Az első kritikus kollégiumok

Lázadó és reformátor

II. rész. ROHAM

A kilencvenöt tétel

A „szent római birodalom ”

Ágoston-rendiek és dominikánusok

Kihallgatás Augsburgban a bíboros előtt

A Miltitz-intermezzo

Tizenhét napos vita

Három nagy vitairat

Ulrich von Hutten

A kiközösítő bulla

Idézés a császár és a birodalom színe elé

A wormsi birodalmi gyűlés

Wartburgba

Az ediktum

A német Biblia

Forrongás Wittenbergben és másutt

Csalóka tavasz

Egy hollandus pápa

Sickingen és a lovagok bukása

Félhomály

A paviai csata

A nagy német parasztháború

III. rész. A WITTENBERGI REFORMÁTOR

A doktorné asszony

A nem szabad akaratról

Sacco di Roma

A protestánsok

A második reformáció

Életalkony

Kronológia

I. RÉSZ

Egy lázadó útja


Parasztivadék és bányász fia

Születési éve 1483. A tankönyvek és történeti munkák szerint ez még a középkor, és sokat vitatkoztak már azon, hogy mennyiben volt Luther középkori, vagy pedig már a kezdődő újkor emberének tekinthető-e. A korszakoknak ilyen szétválasztása nagy történeti tömbök szerint, amelyeket futólagos, sok évszázadot felölelő visszapillantással gyakran monolitoknak tekintenek, egyre kérdésesebbé válik. A középkorról alkotott elképzelések változáson és sokféle értékelésen mentek keresztül, a sokáig általános érvényűnek elfogadott, „komor, zavaros, sötét” megjelöléstől a táblaképek aranyló ragyogásáig, amelyet a romantika fedezett fel, és amelynek fényében átszellemültnek látta annak a kornak egész életét. Végül egy mitikus „középkori embert” állítottak elő retortában, amelyben mindenféle ingredienciákat elegyítettek össze, szentképekről lekapart festéktörmelékeket, magasba nyúló katedrálisok ódon köveiről lecsipkedett mohát, mindezekből viszonylag kis mennyiségeket, misztikából viszont jó maréknyival. Ebből az eszményített képből, ha bizonytalan vonásokban is, sok minden megmaradt. Él még az elképzelés egy határtalanul jámbor és hivő Nyugatról, amely pápa és császár alatt szép egységet alkotott, és nagy tettekre volt képes; akkoriban minden ember biztonságban érezhette magát azon a helyen, amelyet Isten akarata jelölt ki számára a rendi társadalomban, míglen némelyek vakmerő nyughatatlansága kitaszította a bizonytalanságba. Lutherban, mint ezeknek az individualistáknak legmarkánsabb alakjában, annak a középkori egységnek nagy megbontóját látták, amely persze inkább a teológusok és filozófusok gondolataiból emelt nagy katedrálisokban létezett, mint a valóságban. A szétválasztás, megosztás már megvolt, mint a késő római császárkor öröksége; az egyháznak keleti és nyugati egyházra való különválását pedig a rákövetkező évszázadok érlelték meg. Hogy a keleti egyház a középkornak nevezett komplexum legnagyobb részében egyenlő félként állt szemben a római egyházzal, sőt időnként jelentős fölénybe került — ezt a tényt a kizárólag nyugat-európai determináltságú történeti tradíció egyre növekvő mértékben ignorálta és eltakarta. Ezt a folyamatot még meggyorsította a hatalmas — az „ezeréves” jelzőt egyedül megérdemlő — bizánci birodalom felbomlása, mely 1204-ben kezdődött, amikor „a jámbor keresztes vitézek ” meghódították, és kegyetlenül kifosztották Konstantinápolyt, s 1453-ben fejeződött be, amikor a törökök szétrombolták a keresztény világnak ezt a nagy bástyáját. Luther születése táján azonban már fordulat következett be: a moszkvai nagyfejedelemség lerázta magáról a tatár uralmat; III. Iván feleségül vette Zoé bizánci hercegnőt, felvette a „cár” és a görög „autokratór” címet; az „igazhitű egyház” még egyszer nagy felemelkedést élt meg; azt a gondolatot képviselte, hogy a „harmadik Róma” küldetése üdvösséget hozni a világnak. Amikor Luther első nyilvános fellépése során, Lipcsében, kétségbe vonta a pápának azt a jogát, hogy az egész kereszténység legfőbb urának tekintse magát, határozottan utalt a görög egyházra. Tiltakozott az ellen, hogy a görög egyház híveit „eretnekeknek” vagy „hitetleneknek” nevezzék, s az ellenük folyó harcra búcsúleveleket árusítsanak, és keresztes hadjáratokat hirdessenek.

A nyugati keresztény világ egysége is súlyos megrázkódtatásokat szenvedett. A nagy szkizma két, majd három táborra szakította Európát, s egyszerre két, három, sőt öt pápa is volt, akik kölcsönösen kiátkozták egymást. A konstanzi zsinat (1414 — 1418) csak igen nehezen bírta helyreállítani az egységet. Husz János cseh reformátor megégetése kirobbantotta a majdnem húsz évig tartó huszita háborúkat; Csehországot nem sikerült legyőzni, és a pápai kúria kénytelen volt eltűrni, hogy ott egy „eretnek egyház” létezik. Konstanzban diadalmaskodott az a gondolat, hogy a zsinat mint legfelső fórum fölötte áll a pápának. Attól fogva állandóan felszínen maradt s tovább gyűrűzött a zsinat szupremáciájának elve. Mint az egyház „fejében és tagjaiban való” megreformálásának lehetőségét megcsillantó nagy reménység determinálta a kedélyeket és a politikát; Luther fellépése szempontjából is döntő jelentőségű volt. Születése évében Rómában IV. Sixtus uralkodott, a Rovere-dinasz tia első tagja, legkorábbi képviselője annak a reneszánsz pápaságnak, amely elsősorban itáliai részfejedelemség lett, és nem tudta többé a népek fölött álló döntőbíró szerepét játszani. A népek mentek a maguk útján, élükön Franciaországgal, amely már létrehozta a saját „gallikánus” nemzeti egyházát; nem volt még egy ország, ahol az uralkodónak az egyházi birtokok adományozása és az egyházi méltóságok kinevezése terén oly nagy rendelkezési joga lett volna, mint a francia királynak. A német császárok ilyen irányú törekvései meghiúsultak, s végül a kései középkor nagy pápái teljesen szétzúzták a császári hatalmat. A francia királyok viszont győztek, aminek eredményeként egységes és igen erős államhatalommal rendelkeztek. 1483-ban VIII. Károly lépett trónra, aki a római kúria elleni oppozíciót egy sorsdöntő lépéssel továbbvitte: hadaival betört Itáliába, és szétrombolta az itáliai államoknak azt az egész rendszerét, amelynek irányítására a pápák törekedtek. Ezzel olyan küzdelem kezdődött, amelyben részt vett minden európai hatalom. A harc Luther egész életén át tartott, és döntően meghatározta mind az ő, mind a reformáció sorsát. Ha egyáltalán beszélni lehet a Nyugat egységének megosztásáról — lévén ez az egység igen kérdéses fogalom —, úgy azt politikai síkon Franciaország készítette elő és valósította meg akkor, amikor a wittenbergi szerzetes még nem volt sehol, és fel sem merülhetett az a gondolat, hogy a dologban Németországnak valamiféle szerepe lehet.

Midőn Luther megszületett, Németországban III. Frigyes császár uralkodott; a világ legtétlenebb uralkodója, a Habsburg, aki csupán konok következetességgel és nagy ravaszsággal űzött dinasztikus házasságpolitikája révén szerzett meg nem érdemelt világtörténelem jelentőséget. A birodalomban alig-alig mutatkozott, több ízben is az a veszély fenyegette, hogy leteszik a trónról, sőt még ausztriai örökös tartományaiban is erősen szorongatták; sohasem volt pénze, városainak polgáraitól kunyerált kölcsönöket, még a bécsi kapuállónak is tartozott; politikai téren a legmeddőbb ötlettelenség jellemezte. Csak dinasztiája érdekében rakott le házassági szerződések és dinasztikus kapcsolatok formájában mindenütt, ahol lehetett, nagy „időzített aknákat”, amelyek később merőben váratlan módon explodáltak, s alaposan megváltoztatták Európa arculatát. Ha emiatt most fölényes bölcsességet tulajdonítanánk neki, némileg a későbbi fejleményekből való helytelen visszakövetkeztetés hibájába esnénk.

Frigyes aligha sejthette, hogy hat várományos elhalálozik majd, mire dédunokája, Károly elfoglalhatja a spanyol trónt. Még kevésbé lehetett előre kiszámítani, hogy a Jagellók hatalmas birodalma, amely Frigyes korában a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt, oly hamar összeomlik, és másik dédunokájának, Ferdinándnak valósággal az ölébe hullik Magyarország és Csehország mint a későbbi nagy Habsburg-birodalom fundamentuma.

A címzetes császáraitól teljesen elhanyagolt Németországban a tényleges hatalmat már régóta a (szokásjog alapján kialakult) világi és egyházi területek birtokosai, a választófejedelmek, érsekek, hercegek, fejedelmek, grófok és még kisebb uraságok gyakorolták. Az egyik ilyen miniatűr potentát területén, a Harz hegység déli peremén elterülő Mansfeld grófságban, Eislebenben pillantotta meg a napvilágot Martin Luther, 1483. november 10-én. Ez a törpe államképződmény pontosan tükrözte az egész németség politikai nyomorúságát, amely nem volt friss keletű, hanem évszázadok óta tartott, és még további évszázadokra átöröklődött. Luther és az általa elindított mozgalom sorsára rendkívül jelentős az a körülmény, hogy éppen ilyen bonyolult, szövevényes, szétforgácsolt állapotokba született bele. Állam? Jóságos ég, hát állam ez? Ország? Még országocskának sem lehet nevezni. Uralkodó? Még az sem volt tulajdonképpen. A grófi család két ága még ádázul civakodott a hatalom birtokáért, mind a kettő a mansfeldi családi várban lakott, halálosan gyűlölte egymást, külön éltek, az egyik „elülső szárnyi”, a másik „hátsó szárnyi” ágnak nevezte magát a várkastélyban elfoglalt lakrészek fekvése szerint. Később még egy „középrészi” ág is kialakult, és az .örökségfelosztások, családi civakodások a legteljesebb széthullásra vezettek; a grófság annyira eladósodott, hogy néhány évtizeddel Luther halála után zárgondnokság alá került, és magdeburgi, halberstadti, szászországi feudális urak osztozkodtak rajta. Az öreg reformátor, aki szülővárosában halt meg, azért utazott oda, hogy megpróbálja egyességre bírni a civakodó grófokat. Utolsó levelében a reménykedés hangján arról számol be Katalin asszonynak, hogy a fiatal uraságok szánkirándulást rendeztek, s milyen vidáman csilingelt a sok csengő; így ünnepelték meg a hátsó és az elülső traktusban lakó rokonok kibékülését. A kibékülés azonban nem bizonyult tartósnak.

Tarka rongyokból összefércelt bohócruhára emlékeztet a „szent római birodalom” térképe, ha különböző színekben próbáljuk ábrázolni a rengeteg kisebb-nagyobb önálló területet. És e színes foltokon belül egyáltalán nem is lehet feltüntetni a hűbéri jog folytán kialakult, egymást keresztező kapcsolatokat és az egyházi hatóságok privilégiumaiból adódó átfedéseket. A birtoklásnak ez a szétszórtsága nemcsak Türingiát jellemezte, ahol egészen napjainkig fennmaradt, hanem majdnem mindenütt ilyen állapotok uralkodtak. Ahhoz az apokaliptikus időszakhoz, amely utána következett, s amelyről már akkor homályos jóslatok keringtek, mintegy előjátékul a 15. század vége a bolondünnepek, a maskarás felvonulások, a legbolondabb viseletek virágkora volt. És egy bolondirodalomé is, amely A bolondok hajója szerzőjének, Sebastian Brantnak a személyében először hozott német költőnek európai hírnevet, s mely a Till Eulenspiegelről szóló népi műben örök életű alakot teremtett. Minden apró-cseprő fejedelmi udvarban ott ült ura lábánál az udvari bolond, aki gyakran okosabb volt a gazdájánál, gyakran éppoly szomorú félidióta volt, mint ő; néha magas méltóságra kapaszkodott fel a „szórakoztató tanácsadó”, mint például Miksa császár udvari bolondja, Kunz von der Rosen, aki a trón mögött titkos birodalmi kancellárrá emelkedett, és kereplőjével nagy vagyont harácsolt össze. A tréfák nyersek és könyörtelenek voltak, de nevettek rajtuk. Jóízű kedélyességgel mesélték el egymásnak Kunz egyik leglátványosabb mókáját, amelyet egy birodalmi gyűlés idején rendezett meg. Összecsődítette a város vakjait, fütyköst adatott a kezükbe, a piactéren egy cölöphöz kövér disznót köttetett, és kihirdette a világtalanoknak: azé a disznó, aki leüti. A magas uraságok és a nép egyszerű fiai harsogó kacagással nézték, amint a disznóra áhítozó vakok vadul eltángálják, véresre verik egymást. Ebben a hátborzongató jelenetben a kor olyan allegóriája tárul elénk, amely nem szorul tudálékos magyarázatra.

Mansfeldban serényen dolgoztak az emberek, leszámítva a százvalahány ünnepnapot, amelyek akkoriban a tarka Szentek Kalendáriumát (A 11. században összeállított jegyzék a szent napokról, ünnepekről) megtöltötték. A grófság gazdag volt ásványi kincsekben. A mansfeldi rézbányászat, amely a 12. században indult meg, egészen a 19. század végéig virágzott, és a „Mansfeldi Rézpala Bányatársulat” volt a legrégibb és a legnagyobb német bányavállalat. A nagy kiterjedésű telepréteg vastagsága azonban alig érte el a fél métert, s abból is csupán a legalsó, mintegy tíz centiméteres réteget volt érdemes kitermelni, amely 2 — 3 százalék rezet meg némi ezüstöt tartalmazott. Végtelen fáradság, már magas fokra fejlesztett ércelőkészítés és kohótechnika kellett az akkoriban rendkívül fontos fém előállításához. A grófok a folytonos örökségi osztozkodások és torzsalkodások következtében már a 15. század közepe táján erősen lezüllesztették a jövedelmező bányagazdálkodást. Ezzel viszont lehetőségek adódtak arra, hogy munkások kisebb csoportokba társulva saját szakállukra keressenek új lelőhelyeket, vagy aknázzanak ki tárnákat. E vállalkozásokat a mansfeldi és az eislebeni rézkereskedők finanszírozták. Ilyen bányász-részvállalkozó volt Luther apja, Hans Luder. Vájárból küzdötte fel magát, végül egész sor kis bányatársulásban volt résztulajdonos Mansfeldban, sőt három olvasztóhutát is bérelt többedmagával. Mindezek valószínűleg törpevállalkozások voltak, ám elég szép jövedelmet hajtottak neki. Vagyont ugyan nem szerzett, de házat vásárolt, és arra is tellett, hogy Márton fiát taníttassa. 1534ben halt meg, szerény örökséget, 1250 forintot hagyva hátra.

A német bányászat akkoriban a legkiválóbb volt egész Európában, és németek írták az első nagy, klasszikus szakkönyveket, amelyek más országokban is nagy megbecsülésnek örvendtek. Ezért különös, hogy Luther, egy bányász fia, aki iparvidéken nőtt fel, oly ritkán beszélt apja foglalkozásáról. Asztali beszélgetéseiben ezt szokta mondani: „Paraszt fia vagyok. Apám, nagyapám, dédapám igazi parasztok voltak.” Az elődök, akiknek sorát visszafelé nem lehet messzire követni, valóban parasztok voltak, kiterjedt rokonsággal rendelkező nemzetség, amelynek a Türingiai-erdőben levő Mohra volt az ősi fészke. Nevük eredeti formája a Lothar keresztnév lehetett, amelyet később Ludernak vagy Lüdernek írtak, sőt a Loder és Lotter változat is előfordul; a reformátor csak akkor választotta a Luther alakot, amikor írásait publikálni kezdte. A Luderok nem voltak elnyomott örökös jobbágyok, hanem viszonylag tehetős szabad parasztok, akik csupán a szász választófejedelemnek fizettek szerény összegű örök haszonbért. Azok a faluközösségek, amelyekhez tartoztak, önkormányzatot élveztek, amelybe felülről csak ritkán szóltak bele. Megvoltak a saját helyi törvényeik, amelyeket maguk hoztak, bírságokat és büntetéseket róttak ki, és önállóan gazdálkodtak a közösség pénzével. A helyi törvények egyike szigorúan megszabta az öröklés rendjét: nem a legidősebb, hanem a legfiatalabb fiú örökölte a gazdaságot. Az idősebbeknek másutt kellett kenyér után nézniük. Luther apja a legidősebb fiú volt; négyen voltak fiútestvérek: Nagy-Hans, Kis-Hans, Veit és Heinz. Hans Luder nem sokkal nősülése után kivándorolt; fiatal feleségével, Margarethe asszonnyal a mansfeldi grófságba költözött. Először Eislebenben telepedett le, ahol Márton fia született, egy évvel később áthurcolkodott Mansfeld városba, s haláláig ott lakott.

A Luder-Lutherok — kortársaik leírása szerint — „alacsony termetű, barnás fajta” voltak. A kis termet előnyt jelentett a bányásznak, aki igen szűk aknában dolgozott, gyakran görnyedt testtartásban. Nehéz, verejtékes munka. Védelmi berendezések akkoriban még alig léteztek, a ventilláció igen tökéletlen volt, a vájárt állandóan gázömlések és vízbetörések veszedelmei fenyegették. Hans Luder keményen dolgozott, és kemény ember volt. Lukas Cranach megfestette az ő és felesége arcképét, amikor már megöregedtek. Szigorú vonású arcok, fáradhatatlan munkában eltöltött hosszú évtizedek mély barázdáival; az asszony némileg hasonlít Albrecht Dürer sok szüléstől kiaszott anyjához. Kilenc gyermek jött meglehetősen gyors egymásutánban a világra, talán még több is; nincsenek pontos értesüléseink arról, hányan haltak meg kicsiny korukban. Hans Ludernak — úgy látszik — csak a későbbi esztendőkben ment jobban a sora, amikor Márton fia már kikerült a családi fészekből; a mansfeldi dokumentumok városi tanácsosnak mondják. Luther gyermekkorában, ha nem is éppen szegénység, de igen szigorú takarékosság és könyörtelen fegyelem uralkodott a házban. Luther — bár mindig nagy tisztelettel beszélt szüleiről — keserűen felpanaszolta, hogy a legcsekélyebb vétség miatt is irgalmatlanul elpáholták. Egy elcsent dió elég volt arra, hogy anyja véresre verje; apja pedig hasonló alkalmakkor úgy elagyabugyálta, hogy utána „bújt előle, és haragudott rá”. Maga Luther egészen más elvek szerint nevelte gyermekeit, és inkább lazaság, sőt időnként egyenesen hanyagság uralkodott háztartásában, amelyet az ő Frau Káthéje kormányzott. Jakob Burckhardt arról beszélt egyszer, hogy az elpáholások világtörténete fölöttébb tanulságos lenne. Hiszen nemcsak elpáholt gyermekek, elpáholt népek is vannak. Luder apa annak a nevelési módszernek volt a híve, amelynek lényegét a közismert mondás így fejezi ki: „Aki a gyermekét igazán szereti, fenyítéstől nem kíméli.” Nem kétséges, hogy az ilyen fegyelmezési metódus eltörölhetetlen nyomokat hagy a gyermek lelkében. A makacsság, Luther jellemének egyik alapvető és végzetes vonása már korán felébredt, és mindjobban erősödött, különösen, mikor igazságtalanul büntették. Kialakult lelkében egy könyörtelen bíró képe; az általános felfogás ilyennek képzelte el az Égi Atyát. Gyökeret vert benne a gondolat, hogy kényrekedvre ki van szolgáltatva, s nem hivatkozhat sem jó magaviseletre, sem érdemekre. Gyengébb lelki alkatú gyermekeknél ez meghunyászkodást, fásult engedelmességet eredményez; az erősebbeknél viszont az ellenállás minden képességének kifejlődését serkenti. Sok idő kellett ahhoz, hogy Lutherban ezek az energiák teljesen megérlelődjenek; de amikor megérlelődtek, annál nagyobb erővel törtek ki.

Hans Ludert nem kell valamiféle fura zsarnoknak tartanunk, inkább azt mondhatjuk róla, hogy az akkori felfogás szerint a jó családapa mintaképe volt. Fiától tudjuk, hogy kedvelte az italt, mint a bányászok általában, és néha kissé kapatosan tért haza. Olyankor azonban a könnyű mámorban nyájasan viselkedett, „nem olyan veszettül kötekedve, mint te, gyalázatos fickó!” — ahogy a reformátor később haragosan szemére vetette egyik unokaöccsének, aki nála nevelkedett. A keményen dolgozó, nehéz munkát végző Hans Luder azonban aligha lehetett megrögzött alkoholista. Nyilván értett hozzá, hogy jó viszonyban legyen munkatársaival, ami nélkülözhetetlen feltétele az eredményes munkának olyan területen, ahol a legszorosabb együttműködésre van szükség; már korán ő lett társainak szószólója és képviselője a magisztrátusnál. Egy tulajdonságát mindenesetre továbbadta fiának: a szívós és fáradhatatlan szorgalmat.

A Luder-ház családi életéről nem tudunk semmit. Tekintettel a bő gyermekáldásra, nem lehetett csak patriarkálisan szigorú: a fiúk meg a lányok alkalmasint sok időt töltöttek magukra hagyva, játszópajtásaik körében, mialatt az apa a fekete, kemény márgapalát csákányozta az aknában, az anya pedig a háztartás teendőivel foglalatoskodott, vagy rőzsét cipelt haza a hátán, amint azt Luther meséli. Az anya ilyenkor kedvenc dalát dúdolgatta, amely nem hangzik éppen vidáman: „Senki nekünk nem kedvez / Mindkettőnknek vétke ez.” Gyakran esett szó szerencsétlenségekről és gonosz rémekről. A bányászéletet szorongó, nyomasztó érzések és gondolatok fonták körül; a sok baleset mögött alattomos és gonosz szellemeket, démonokat, ördögöket sejtettek. Egy este az apa azzal a borzalmas históriával tért haza, hogy egyik társát az aknában sátánfiak támadták meg, összemarcangolták az egész hátát, úgyhogy a szerencsétlen ember iszonyú kínok között kiszenvedett. Amikor Luderék egyik gyermeke meghalt, az anya meg volt róla győződve, hogy a szomszédasszony ölte meg, aki boszorkány. Ha vihar vagy jégeső pusztított, a templomi szószékről szenvedélyes prédikációk hangzottak el a boszorkányok ellen. Ördögök és gonosz szellemek ellen azt tartották a leghatékonyabb védekezésnek, ha hátat fordítanak neki. Luther is ezt tanulta a szülői házban, s e szokás annyira megrögződött benne, hogy élete végéig ragaszkodott hozzá. Mindenütt éltek a füvek, ráolvasások varázserejébe vetett ősi pogány hiedelmek, amelyek keresztény szokásokkal keveredtek; a háztartási eszközöket szenteltvízzel hintették meg, vagy pálmaleveleket fektettek kereszt alakban a tűzhelyre. Szent Annát, a bányászok védőszentjét hívták segítségül a bajban. Hogy egyébként a Luder családban imádkoztak volna, arról a reformátor sohasem tett említést. Biblia vagy legalább egy, az egyszerű hívekhez szóló ájtatos olvasmány nem volt a házban, valószínűleg semmiféle könyv sem. Hans Luder, mint annak a társadalmi rétegnek a zöme, amelybe tartozott, nem becsülte valami sokra a papokat meg a szerzeteseket. Élete egyik legkeservesebb csalódásának tekintette, hogy az ő tehetséges elsőszülött fia a mihaszna zsolozsmázó, imádkozó fráterek közé akar állni. Neki merőben más volt a vágya: arról ábrándozott, hogy fiából jónevű jogász lesz, aki majd a Luderok felfelé törekvő ágát felemeli a polgári osztály legmagasabb elérhető szintjére, fejedelmek vagy magisztrátusok tanácsosai közé.

Ez a vágy már korán megérlelődhetett benne, és már korán kezdett hinni Márton fia észbeli képességeiben. Az ötéves fiúcskát beíratta a mansfeldi latin iskolába; eleinte egy rokon cipelte mindig a hátán oda-vissza, mert a kis gyermeklábak még nem bírták a hosszú utat. A verések új időszaka következett. Luther nyolc évig járt a mansfeldi latin iskolába, de soha egyetlen barátságos szót sem tudott mondani róla. „Szamáristállónak és ördögiskolának” nevezte, amelyben „tirannusok és botozómesterek” basáskodtak; „pokol és tisztítótűz” volt az. Megemlíti, hogy egy reggel az iskolamester tizenötször vesszőzte meg. A korabeli pedagógiai traktátusok címlapjain valóban ott ékeskedik az iskolamesterek jogaraként a kerti seprű nagyságú virgács. A tanító többnyire ágrólszakadt, rosszul fizetett, gyenge képzettségű ember volt, egész gyerekhordával kellett vesződnie, amely különböző korosztályokból verődött össze, az ábécével birkózó kicsiktől a nagyobb csemetékig. Feladata abból állott, hogy megtanítsa a nebulókat olvasni, írni és mindenekelőtt latinra. Tankönyv mindössze kettő volt, azok is ősrégi művek: a kései antik korban élt Donatus latin grammatikája meg Alexander de Villa Dei hexameterekben írt latin nyelvtana a 12. századból. A latin, a középkori kései latin, az egyházi, hivatali, üzleti nyelv, minden karrier kulcsa volt, akár egyházi, akár világi pályán akart valaki érvényesülni. Ezért az iskolákban irgalmatlanul paukolták a latint. A virgács mellett jól szervezett spicliszolgálat is támogatta a katedrán trónoló iskolamestert. „Farkas” felkiáltással jelezték a denunciánsok, ha valaki nem latinul, hanem németül mondott valamit; külön „farkascédula” nyilvántartást vezettek a vétkesekről; a verésen kívül megszégyenítő büntetés volt a szamárgallérnak nevezett fakeret, amelyet a delikvens nyakába akasztottak. Mindenesetre tény, hogy Luther ott megtanult írni — keze írását élete végéig bámulatra méltóan finom vonalú és rendkívül tiszta betűvetés jellemezte —, és annyira elsajátította a latin nyelvet, hogy azon biztosan és erőteljesen tudta kifejezni magát. Mindamellett különös, hogy századának legnagyobb német nyelvtanítója ötéves korától harmincadik életévéig egy idegen idióma kényszerzubbonyában szorongott, míglen hirtelen levetette magáról, s anyanyelvét használhatta, amely tüstént csodálatos hajlékonysággal engedelmeskedett neki.

A német nyelvet nem tanították az iskolában, sőt egyéb tantárgyat sem. A hitoktatás is mindössze abból állott, hogy a tanulókkal bemagoltatták a Szentek Kalendáriumát, a Paternostert és az Ave Mariát, de ezek is inkább csak a nyelvi gyakorlószövegek szerepét töltötték be. Luther számára később a tanultaknál sokkalta nagyobb jelentősége lett annak, amit nem tanult az iskolában. Egyetlen szó sem esett ott történelemről, sem hazájának történetéről, sem a világ egyéb részeinek históriájáról. Luther ezt később nagyon sajnálta, és a nagy városok tanácsurainak szóló szép írásában igen erélyesen hangsúlyozta a históriaoktatás hasznosságát. És általában a tőle s főként Melanchthontól származó újabb iskoláztatás olyan fordulatot teremtett, amelynek jelentőségét és kihatásait szinte nem is tudjuk kellőképpen felmérni. Egyetlen szó sem esett az iskolában államról, „alkotmánytanról”, s ennek végzetes következményei lettek, amikor Luther belesodródott kora politikai életébe. Mit tudtak meg a gyermekek a „szent római birodalomról”, amelyben éltek? Erről még megbízható tudományos művet sem írtak, nemhogy tankönyvet. Igaz, bajosan is lehetett volna egyetlen kötetbe belepréselni a dinasztikus, egyházi, világi-egyházi vagy exterritoriális képződmények roppant sokféleségét. Földrajzról vagy természetrajzról sem esett szó az iskolában. A Föld lapos korong, a középpontja Róma vagy Jeruzsálem. Azokról a nagy felfedező utazásokról, amelyeknek a mi felfogásunk szerint hallatlan mértékben ki kellett volna bővíteniük a világképet, legfeljebb néhány tudós szobájába jutott el valamelyes hír. Luther később is aligha látott térképet, gyermekkorában bizonyosan nem. Még számolni sem tanult meg; Adam Riese híres számtankönyvei csak évtizedekkel később jelentek meg. Mindig is hadilábon állt a számokkal, még születési évét is hibásan adta meg. De az idejével és munkabírásával sem számolt soha. A felsorolást még tetszés szerint lehetne folytatni. Akadt néhány humanista iskola, ahol valamivel többet nyújtottak. Mansfeldban kizárólag a latint paukolták, s virgáccsal verték hozzá a taktust.

Az apa folyvást arra törekedett, hogy elsőszülött fiából urat faragjon, s minden nélkülözhető garast erre a célra kuporgatott össze. A nagy Magdeburgba küldte, ahol a „közös élet testvérei ” nívósabb és sokkal tekintélyesebb iskolát tartottak fenn. Ott azonban csupán egyetlen esztendőt töltött, s kérdéses, hogy e vallási közösség jámborsága, amely merőben különbözött az apai ház légkörétől, múlékony benyomásoknál mélyebb hatást gyakorolt-e lelkére. Emlékezetében csak egy buzgó vezeklő képét őrizte meg, aki az utcákon nagy feltűnést keltett, mert Anhalt hercege volt; ferences barátcsuhát öltött, kéregető tarisznyával járt-kelt a városban, az állandó böjtöléstől szinte csontvázzá soványodott. A tizennégy éves Márton is koldult, és énekelt a gyermekkórusban, ily módon kellett megkeresnie megélhetési költségeinek egy részét. Ez azonban egyáltalán nem számított szégyelnivaló dolognak, még a jobb módú szülők gyermekei is követték ezt a szokást. A koldulás akkoriban még megszentelt jellegű intézmény volt, a vagyonos koldulórendek is gyakorolták, a szegényekről való gondoskodás egyik formája volt, minden templomajtónál kéregettek, a kéregetés hozzátartozott az egyház életéhez. Nagy létszámú, jól szervezett kolduscéhek működtek, festői rongyokba öltözött kolduskirályokkal, akik nemegyszer állig felfegyverkezett bandavezérek voltak. Alapjában véve nagystílű koldulásnak kell tekinteni a pápai kúria pénzszerzési módszerét is, a búcsúlevelek és kegyelmi privilégiumok árusítását. Luther mindenesetre megtanult énekelni. A zene volt az egyetlen művészet, amely közel állt hozzá.

Eisenach, ahol Luderéknak rokonaik éltek, volt a következő állomás. A közben izmos legénykévé cseperedett fiú valószínűleg itt lelt először valamivel barátságosabb otthonra, a Schalbe család házában. A família vallásos volt, és szoros kapcsolatban állott a Wartburg lábánál levő franciskánus kolostorral. Luthernak itt is volt egy élménye, amely mélyen belevésődött emlékezetébe: a ferencesek egyik társukat életfogytiglanra befalazták egy vezetőfülkébe, mert Dániel próféta könyvéből vett veszedelmes jövendöléseket hirdetett. Luther később gyakran visszatért erre a Johannes Hilten nevű emberre, aki komor szavakkal ecsetelte a közelgő katasztrófát, a világ pusztulását, s kijelentette, hogy az 1516-os esztendő nagy fordulatot fog hozni — ebben mindössze néhány hónapot tévedett.

A Szent György-plébánia iskolája a jók közé tartozott, az ifjú Márton immár biztos érzékkel használta a keservesen bebiflázott latin nyelvet, gyorsan és ügyesen írt, az előírt verselési gyakorlatokkal is sikeresen birkózott meg, s hamarosan ő lett a felső osztály eminens diákja. A Schalbe-ház baráti körében ösztönzést, biztatást kapott, és olyan pártfogókra lelt, akikkel később is kapcsolatban maradt. „Az én kedves Eisenachom” — így emlegeti később a várost; ezt a jelzőt egyetlen más tartózkodási helyével kapcsolatban sem használja soha. A verések időszakát átvészelte. Az akkori idők emberei vajmi keveset törődtek a pubertáskor bajaival, nehézségeivel, s mi a magunk részéről merő spekulációnak tartanánk minden olyan kísérletet, amely az e téren hiányzó adatokat mai elméletek felhasználásával próbálná rekonstruálni. Sőt mi több, véleményünk szerint nagy fenntartással kellene kezelni azt a néhány kijelentést, amelyet Luther gyermekkorára és a szülői házra vonatkozóan tett, mint egyetlen forrást, amely korai éveiről tudósít, éppúgy, mint egyéb visszapillantásait. A tizenhét esztendős ifjú minden bizonnyal az a „fürge, eleven, vidám fickó” volt, akinek tanulótársai leírták: alacsony, izmos testalkat, kemény koponya, éles tekintetű, mélyen ülő barna szempár, barna üstök. Vidáman járt-kelt kórustársaival, alamizsnát gyűjtögetve. Az ilyen kápsáló diákokat a köznyelv „Partekenhengst”-eknek, „alamizsnacsődöröknek” nevezte. Disznótorok idején nagyobb porciók jutottak nekik. Luther mint idősebb diák, vidáman istápolta a kis Heinrich Schalbét az iskolában és tanulmányaiban. A „vidám” szó nem véletlenül kívánkozott oly gyakran a tolla hegyére, még akkor sem, amikor döntő fontosságú vitairatain dolgozott, vagy amikor bibliafordításának előszavát írta. A vidámság mindenképpen hozzátartozott lényéhez. De persze lelkében a derű tőszomszédságában ott fészkelt az öröklött súlyos melankólia, a töprengésre, önkínzásra való hajlam, mindaz, amit maga a lelke csomóinak nevezett; és ezek a csomók sokáig nem akartak megoldódni. Eisenachban aligha okoztak fájdalmat neki. A világ barátságosnak és derűsnek látszott. Hans Luderra, a kemény apára is valamivel jobb napok virradtak. Elhatározta, hogy miután sikerült kifizetnie adósságait — a rézkereskedőknek tartozott —, az első megtakarított összegeket Márton továbbtaníttatására fordítja. A híres erfurti egyetemre esett a választás. Az ifjú gyalog zarándokolt oda. 1501 április végén felvették az egyetemre, és nevét így jegyezték be a matrikulába: „Martinus Ludher ex Mansfeldt.”

Az erfurti diák

Luther négy évig tanult az Erfurtban. A „művészeti fakultáson” (facultas artium) tanulmányozta a „szabad művészeteket”, majd jogi tanulmányokat folytatott. Teológiával nem foglalkozott. Ez a négy esztendő nem csekély hányadát teszi ki tanulással eltöltött idejének, de megtérése és szerzetesi élete mind a saját maga, mind a későbbi Luther-kutatók szemében teljesen beárnyékolta és szinte jelentéktelenné degradálta az erfurti periódust. Tizennyolc éves fejjel iratkozott be, és huszonkettedik életévéig tanult az erfurti egyetemen. Általában ezt az időszakot szokták egy tehetséges fiatalember döntő fontosságú fejlődési szakaszának tekinteni. Luther esetében erről jóformán semmit sem tudunk, pedig a reformátor még a kolostorban átélt vívódásait is készségesen tárta fel. És amit Luther visszapillantásaiban mond el, az mindig erősen színezett. Ha hiányos iskolázottságát, fogyatékos ismereteit vetik szemére ellenfelei, védekezik: ó nem, ő alaposan megtanulta mindazt, amit tanítottak neki; dicséri tanítómestereit, de mindjárt hozzáteszi, nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ami a „lényeget” illeti, abból semmit sem tudtak nyújtani neki. Saját szavai szerint ott Erfurtban vett először a kezébe Bibliát — ami nagyon is hihető —, és csak futólag nézegetett bele. Első életrajzírója és tanítványa, Mathesius, igazi mintaifjúnak ábrázolja: „Jóllehet eleven és vidám fiatal legény volt, minden áldott reggel templomba ment, és buzgó fohászkodással kezdte a tanulást. Azt szokta volt mondogatni, hogy aki serényen imádkozik, több mint felét elvégezte a tanulnivalónak. Sohasem aludt el, egyetlen előadást sem mulasztott, szívesen kérdezgette praeceptorait, tiszteletteljesen érintkezett velük, gyakran ismételt társaival, és amikor nem volt nyilvános előadás, mindig az egyetem könyvtárában tartózkodott.” Tehát semmi haszontalankodás, semmi letérés az egyenes útról, amely a nagy reformátorig vezet. A vizsgákat is a megengedett legrövidebb idő alatt teszi le: hetvenöt kandidátus közül mint harmincadik már egy esztendő után baccalaureus, két további év után tizenhétből mint második már magister. Az apa határtalanul boldog, s annyira respektálja magas titulus birtokába jutott fiát, hogy attól fogva nem is tegezi többé. Igen drága ajándékkal lepi meg, a Corpus Juris teljes kiadásával; mert azt reméli, hogy az ő Mártonjából híres jogász lesz, fejedelmek vagy magisztrátusok jogtanácsosa, amilyen például egyetemi professzora, Henning Goede.

Az erre az időszakra és Erfurtra vonatkozó egyéb közlések majdnem kizárólag azt motiválják, miként vált Luther lázadóvá és reformátorrá. Az „előreformációs” áramlatok és személyiségek buzgó keresgélése oda vezetett, hogy egy szerteágazó háló egy-egy szemének tekintenek jóformán mindenkit, aki valaha valamit mondott a pápa vagy a búcsú ellen. Ez némileg történetietlen szemléletnek

tűnik előttünk. Az egyházban uralkodó állapotokat még a pápaság virág- és fénykorának dicsőített periódusokban is állandóan kritizálták, igen élesen kritizálták, gyakran erősebb kifejezéseket használva, mint Luther. Az utolsó évszázadban inkább enyhült a bírálat, legalábbis nem öltött olyan drasztikus kifejezési formákat, mint azelőtt. Már aligha mert bárki is egy pápát, méghozzá egy olyan hatalmas pápát, mint VII. Gergelyt, a római kúria világhatalmi pozíciójának tulajdonképpeni megalapítóját, „szent Sátánnak”, „farkasnak” meg „tigrisnek” nevezni, ahogyan egykor Damiáni Szent Péter tette, aki ráadásul még odadobta legfőbb ura lába elé ostiai püspökségét, a legmagasabb bíborosi méltóságot — ilyesmi nem fordult elő többé —, s kolostori magányba vonult vissza, hogy megírja négykötetes művét a „klérus Sodomájáról és Gomorrájáról”. Az egész élet elpolgáriasodásával — és ugyanakkor az egyházkormányzásban egyre erősebben megnyilvánuló bürokratizmussal — összefüggően leginkább csak pénzről, adókról és egyéb, ugyancsak anyagi természetű panaszokról esett szó meg arról, hogy e pénzeket meg nem engedett módon használják fel Rómában. Egy erfurti krónikás, az egyházhoz feltétlen hűséggel ragaszkodó Miklós bencés szerzetes így panaszkodik 1490-ben: Az emberekben megvan a szándék, hogy a hivők nyájának jó juhai legyenek, csak jó pásztoruk lenne! A pásztor azonban nemcsak a gyapjút akarja lenyírni róluk, s nemcsak a farkasoktól kívánja megvédeni őket. „A húsukat is le akarja tépni a testükről, és el akarja nyelni,vigaszt azonban keveset vagy éppen semmit sem nyújt, jámborságot sem — miféle pásztor az ilyen?” Ez a hasonlat minduntalan vissza-visszatér; a „Legeltesd az én juhaimat” bibliai mondás volt az a nagy tekintély, amelyre a egyház hivatkozott. Csakhogy a nyáj magatartása megváltozott; már nem nagyon tetszett az a felszólítás, hogy engedje magát türelmesen megnyírni. Ebben a tekintetben az erfurtiak kiváltképpen ingerlékenyek lettek, s volt is rá némi okuk. Az ő pásztoruk a mainzi érsek volt, nemcsak mint egyházi, hanem mint világi uruk is, ha egyáltalán külön lehetett választani a kettőt. Erfurt jellegzetesen példázza a „szent római birodalomban” uralkodó mérhetetlenül kusza, sajátos rétegződésű állapotokat, s mivel Luther éppen itt töltötte a fejlődése szempontjából döntő fontosságú éveket, indokolt, hogy ezeket kissé közelebbről is szemügyre vegyük.

Város volt, mikrovilág, de a középkori világkép a várostól indult

ki, nem a vidéktől. Már Ágoston (Augustinus), Luther szerzetesrendjének névadó szentje és állandó példaképe is Isten városát tette meg eszméinek alapjául; Aquinói Tamás szintén a városból kiindulva rajzolta meg a maga világképét, s a város körül mindenféle „tartományokat” képzelt el. Ilyen város volt Erfurt is, és egészen tekintélyes „tartomány” vette körül: 76 falu meg mezőváros, kilenc igazgatási körzetre osztva. Ennél nagyobb területe csak Nürnbergnek volt, amely szinte fejedelemségnek is beillő „tartományt” mondhatott magáénak. Értékes birtok volt ez tehát, annál is inkább, mivel Erfurt Németország közepén, nagy kereskedelmi útvonalak metszőpontjánál feküdt, fontos átrakodóhelynek számított, s az átmenő kereskedelmi forgalom gazdaggá tette. Ezenkívül egy akkoriban igen jövedelmező iparág központja is volt: Türingia szinte monopolhelyzetet élvezett annak a ma már feledésbe merült kék kelmefestéknek a gyártásában, amelyet a csülleng nevű, a keresztesvirágúakhoz tartozó növényből (Isatis tinctoria) állítottak elő. A leveleket megőrölték, víz hozzáadásával péppé gyúrták, majd erjesztették, levegőn oxidálták; így készítették a rendkívül kapós festéket, amely iránt a színeket kedvelő középkorban roppant nagy kereslet mutatkozott. A büszke erfurtiaknak igen bátor katonáik is voltak; ezekkel nagy körzetben véget vetettek a türingiai rablólovagok garázdálkodásainak; egy-egy rablófészek kifüstölése után a meghódított földet felszántották, és bevetették csüllengmagvakkal, ami a diadalnak mindenképpen hasznosabb szimbóluma volt, mint a szokványos sóval beszórás. Büszkék, harciasak, gazdagok voltak az erfurtiak, ezért szüntelenül rángatták a rájuk kényszerített igát, amelyet a távoli Mainzban székelő érsek fennhatósága jelentett. De az igát sohasem sikerült teljesen lerázniuk, mint más nagy városoknak, sohasem tudtak felemelkedni a szabad birodalmi városok rangjára, jóllehet Erfurt Németország három vagy négy legnépesebb városa közt szerepelt — a lakosság lélekszámára vonatkozó adatok mind pontatlanok —, és akkoriban alig maradt el Róma mögött, amelynek hozzávetőleg negyvenezer lakosa lehetett. Tehát ne úgy képzeljük el, hogy Luther diákéveit, egy félreeső vidéki fészekben töltötte, amilyen Wittenberg volt, ahová tíz évvel később került. Egy nagy metropolisban tanult, olyan egyetemen, amely a birodalom határain túl is a legjelentősebbek közé számított. Az akkori német főiskolák között az erfurti volt a legmodernebb. Ott a filozó-fiában a nominalizmus „via moderna” irányzata uralkodott. A humanizmus is ott talált először erős támaszra, és a virágzás rövid időszakában, amelynek a reformáció eseményei vetettek véget, az erfurti egyetem még azt a hallatlan vakmerőséget is elkövette, hogy a különben mindenütt uralkodó teológiai fakultást detronizálva a filozófiai fakultást állította az első helyre. Ez valóságos forradalom volt az egyetemi életben, és a régihez ragaszkodók köreiben szinte akkora megdöbbenést keltett, mint a wittenbergi szerzetes lázadása. Még azt megelőzőn, hogy Luther elégette a kiközösítő bullát, Erfurtban egy bátor fiatal docens, Hermann von dem Busche ünnepélyes aktus keretében meg merte semmisíteni a hagyomány által megszentelt tankönyveket. És a számos országból összesereglett diákság messzi földön híres volt nyughatatlanságáról. Sehol sem volt annyi felkelés, csetepaté — gyakran véres is —, mint itt; és amikor a harc megkezdődött, nem volt még egy egyetem, amely oly szenvedélyesen állt volna ki Luther mellett, mint az erfurti.

Az egyetemi felvétel és beiktatás még szelíden és eléggé középkorian ment végbe. A német egyetemek többsége párizsi mintára „nációkba” szervezte diákjait, azaz olyan csoportokba, amelyeknek tagjai egyazon ország fiai voltak. Az erfurti egyetem nem követte ezt a módszert, viszont minden diáktól szigorúan megkövetelte, hogy valamelyik „bursá”-nak nevezett közösség tagja legyen, és ott internátusban, állandó felügyelet alatt éljen. A diákok féltékenyen őrizték egyetemi polgári rangjukat a városi polgársággal szemben, de a bursában iskolás fegyelem uralkodott, amely szinte kolostori volt; elő volt írva az étkezések, az imádkozások, az eltávozások és visszatérések időpontja, s mindezt ellenőrizték. Ellenőrizték, hogy a diákok milyen előadásokat vesznek fel tantervűkbe; aki olyan kollégiumot kívánt hallgatni, amely nem volt kötelező, annak külön engedélyt kellett kérnie a rektortól. Uniformizált ruhában kellett járniuk, hogy a városban mindenki felismerhesse őket. A magistereken kívül még pedellusok is közreműködtek a felügyeletben. A diákok kizárólag a számukra engedélyezett könyveket használhatták, s Luther kezébe aligha került olyan mű, amely akár a legcsekélyebb mértékben is eltért volna a professzorai által igaznak ítélt úttól. Ilyenformán tehát a fiatal Luthert valóban engedelmes mintadiáknak képzelhetjük el, aki a hajnali négy órát jelző harangszóra kelt fel, és este nyolckor feküdt le, ahogyan a szabályok előírták.

Természetesen nem ez volt minden. Már az egyetemi beiktatásnál el kellett szenvednie egy régi, meglehetősen durva avatási ceremóniát, amelynek „depozíció” volt a neve. A jelöltnek szarvakkal és szamárfülekkel „díszített” sapkát húztak a fejére, annak jeléül, hogy az illető még nem diák, csak afféle „állati lény”. Utána következett a depozíció, az állatiság levétele, a sapkát lerántották róla, őt magát pedig belenyomták egy hideg vízzel teli dézsába; ez volt az újszülött akadémikus megkeresztelése. Luther később egy épületes prédikációjában utalt erre a szokásra, mint az alázatosság és türelem gyakorlásának példájára. Az ember — úgymond — élete folyamán lépten-nyomon ilyen „letevéseket ” kénytelen elszenvedni; így például a hivatalnokokat a polgárok meg a parasztok, a házasembereket az asszonyok „deponálják és jól meggyötrik” — voltaképpen az egész emberi lét szimbóluma ez. A diákok egyenruhája hasonlított a papi öltözékhez, s túlnyomó többségük valóban papi pályára készült. De azért a talárhoz fegyvert is viselt mindegyik, rövid kardot, amely nem csupán díszül szolgált. A pontosan beosztott napirend ellenére gyakoriak voltak a csetepaték. Luther legjobb barátját, akinek nevét nem ismerjük, egy ilyen összetűzés során ölték meg, s halála valószínűleg szerepet játszott abban, hogy Luther a kolostori életet választotta. Az étkezésekhez, amelyek igen bőségesek voltak, hivatalosan sört is engedélyeztek az egyetemi hatóságok, de bizonyára nem minden diák érte be azzal. Azt a bursát, amelyben Luther lakott, „Sörtömlő” néven emlegették; hivatalos, komoly neve „Szent György-bursa” volt. Jobb vendéglő több is akadt a városban. A professzorok általában igen kedélyes urak voltak, kivéve azokat, akik a régi, ájtatosabb irányzatot képviselték. Az utóbbiak közé tartozott Luther egyik tanítómestere, Usingen, aki tanítványa példáját követve, ötven-egynéhány éves korában szintén Ágoston-rendi szerzetes lett. A magukat büszkén „poétáknak” nevező és latin verseket faragó humanista tanárok a klasszikus forrásokból kissé szabadabb, fesztelenebb életformára merítettek példát. Vezéregyéniségük a szép, mindig optimista, tehetséges Eobanus Hessus volt. Ügyesen verselt Ovidius stílusában, remekül bírta az italt, ragyogóan szónokolt, és kitűnő előadásokat tartott az egyetemen, ő volt az, aki később — Luther akkor már Wit-tenbergben tartózkodott — rövid időre még egyszer felvirágoztatta a főiskolát, mint „Eobanus király” szelíden kormányozva és Erasmust mint körének patrónusát tisztelve. Alatta már kialakult a későbbi diákegyesületi és diákszövetségi élet előformája, pontos italozási szabályokkal, tisztségekkel és a „Georgenhof”-ban rendezett ünnepi lakomákkal. Egy résztvevő még kései visszaemlékezéseiben is élénk színekkel ecseteli, hogy a daliás szépségű Eobanus milyen nagy hatást gyakorolt előadásaiban a diákokra. A méltóságteljes viselkedés, a gravitás is nagy szerepet játszott ebben, a kor stílusának megfelelően. Eobanus igen imponáló jelenség volt, „amikor józan volt, és még nem ivott”. Állítólag ezernél többen hallgatták előadásait, ez a szám azonban nem egyeztethető össze az egyetem anyakönyveiben szereplő számadatokkal.

A humanisták köréhez más természetű egyéniségek is tartoztak. Mint Luther diákköri barátja, bizonyíthatóan köztük volt a nagyon tehetséges Crotus Rubianus, a későbbi Dunkelmannerbriefe (Sötét férfiak levelei) szigorúan titokban tartott fő szerzője; e levelekről még szó lesz a továbbiakban. Meg kell említenünk Euricius Cordust, aki epésebb, elégedetlenebb természetű és ezért szatirikus epigrammák írására igen alkalmas volt; ezeket még Lessing is becsülte, sőt fel is használta a saját bökverseiben; kora Erfurtjára vonatkozólag a legintimebb adalékokat hagyta az utókorra. Egyik ellensége — állandóan voltak torzsalkodások — azt állította, hogy Cordus jobban ismeri a „cavatákat”, mint az egyetem előadótermeit. A cavaták a domboldalon emelkedő dómtemplom alatti bolthajtások voltak, a feslettség fészkei, amelyek középkori szokás szerint többnyire a templomok árnyékában húzódtak meg. Cordus mindenesetre jól ismerte ezeket a helyeket, otthonosan járt-kelt a Sperlingsgasséban is; az utóbbit később Dr. Faustról nevezték el, aki akkoriban vendégszerepeit Erfurtban. Az erfurti humanista kör mentora és mecénása, Mutianus gothai kanonok, aki a vendégfogadóban „hallotta Faust hánya veti kérkedéseit”, megvetően tenyérjósnak, nagyképű és bolond fickónak nevezte Faustot. Luther is megemlíti őt Asztali beszélgetéseiben, Melanchthon pedig — akit nagyon bosszantott, hogy Faust Wittenberggel is kapcsolatba került, sőt magisteri vagy doktori címre pályázott ott — „sok ördög árnyékszékének” titulálja. Az a titokzatosság, amely a varázsló körül szövődött, s amely mitikus alakká tette, akkor még csak kialakulófélben volt; ebben az időben inkább csak afféle nagyokat füllentő csavargónak tartották. Mindenesetre jellemző, hogy ez a figura is belekísértett Luther életébe.

Cordus megemlít egy sokkal ártalmatlanabb akadémiai kóklert, aki Itáliából nagy bölcsességet hozott magával, és az „Aranykereszthez” címzett fogadó udvarában szabadelőadásokat tartott. Az udvari kútnál pódiumfélét emeltetett, ott ültek a hallgatók, szorosan egymáshoz zsúfolódva, könyvrakásokon meg ócska hordókon. A szónok „olasz modorban”, rögtönözve beszélt, zúgó tapsot és csengő pénzdarabokat aratva. Mint Apolló követe lépett fel, az istenség az olajszagtól bűzlő környezetet „illatos költőműhellyé” varázsolta a kedvéért; Horatiusról meg Juvenalisról csevegett, és hángzatos szavakkal magasztalta önmagát, mint „új prófétát”. Nem lehet állítani, hogy Erfurtban csupán szigorú skolasztika létezett. Még az egyetemen is találni olyasmit, ami nem skolasztika. Egy fiatal docens, a sváb Emser, később Luther konok ellenfele, előadásokat tartott a nagy humanista, Reuchlin nemrég megjelent Sergius című komédiájáról, amelynek tárgya egy szerzetes-sarlatán kigúnyolása. Egy másik magister Ulrich von Hutten első dialógusainak egyikét taglalta hallgatói előtt.

Luther a tankönyveken kívül az antik klasszikusok műveiből is olvasott egyet-mást. Vergilius állt legközelebb hozzá, akit az egyház keresztény költőfejedelemmé emelt, mivel a Negyedik Eclogában — úgymond — megjövendölte Krisztus születését. Az antik költészethez azonban sohasem vonzódott igazán, és ha egy-egy görög szerzőt idéz, csupán azért teszi, mert az idézett mondatban általános érvényű bölcsességet vél felfedezni. Az ilyen passzusokat minden valószínűség szerint a közkézen forgó antológiákból szedegette ki. A legtöbbre Aiszóposzt becsülte, akinek meséi „teli vannak jó tanítással, erkölccsel, neveléssel és tapasztalattal”; Terentius olvasását a nyelvoktatásban ítélte hasznosnak. Az egész humanista lelkesedéstől távol állott, már diákkorában is, később még inkább. A humanistáktól eltérően sohasem faragott latin epigrammákat, nem énekelt semmiféle Chloéról, nem művelte a kölcsönös magasztalás költészetét sem, amelynek az volt a lényege, hogy a szerény poétatársak új Horatiusnak, Pindarosznak vagy Martialisnak nevezték ki egymást. Nem volt társaságkerülő, de egyik „körhöz” sem csatlakozott.

Egy bizonyos kör, amely átmenetileg jelentőségre tett szert, a közeli Gothában kanonoki tisztséget betöltő Mutianus körül csoportosult. Ennek a Mutianusnak (akinek tulajdonképpen Konrad Muth volt a neve) jelentős befolyását és hírnevét nem könnyű megmagyarázni. Azok közé az emberek közé tartozott, akik a háttérben maradva szeretnek tevékenykedni, szálakat szövögetni s azokat erre-arra huzigálni; szinte betegesen irtózott a nyilvánosságtól, és egyetlen sort sem publikált soha életében. Az volt a passziója, hogy fiatalembereket tanácsokkal irányítson, buzdítson, sőt néha fel is tüzeljen; ha aztán pártfogoltjai „túlságosan messzire mentek”, megrettenve húzódott vissza dolgozószobájába. Noha kimagasló szellemi képességekkel igazán nem dicsekedhetett, sikerült valóságos pókhálót szőnie, amelynek szálai messzire nyúltak. Ha valakit Mutianus dicsért vagy ajánlott, az majdnem annyit nyomott a latban, mint Erasmus ajánlólevele. Még az egyébként túlzottan óvatos Szász Frigyes választófejedelem is hallgatott rá, s megkísérelte megnyerni őt Wittenbergben alapított új egyeteme számára. Mutianus azonban minden ajánlatot elhárított magától; beérte azzal a hatalommal, amelyet kényelmes kanonokságában ülve, a háttérből gyakorolt, s ez a hatalom néhány évig valóban nagy volt. A kor azonban nem tűrte sokáig az efféle csendes hálószövögetést, erősebb szelek kezdtek fújni, széttépték a háló vékony fonadékát. Mutianus elszegényedett, életének utolsó évei nyomorúságosán teltek el, pártfogói könyöradományaiból tengődött, és mindenfelől gyanakvás vette körül. Nem csoda, hogy Luther sem az erfurti évek alatt, sem később nem került kapcsolatba vele.

Ez a mutianusi kör azonban csak Erfurt perem jelenségének tekintendő; részvevőinek szakadatlan levelezgetései és öndicséretei szereztek neki tényleges jelentőségéhez viszonyítva aránytalanul nagy hírnevet. A soktornyú város közepében ott magaslott a dóm és a Severus-templom, egy várszerű komplexum, a maga festői és gazdag fantáziájú vonalaival; a középkor építészeti emlékei ezek. Nemcsak templomok és kápolnák együttese, hanem valóságos kis város a városon belül, jelentős kiváltságokat élvező rendházakkal s ezek kanonokjaival, akik a hierarchikus egyház arisztokráciáját alkották. Az erfurti polgárok „idegen testnek” tekintették őket, annál is inkább, mert a kanonokok többsége a „külföldi nemességből” került ki. Jómódban éltek, bőséges egyházi jövedelmeikből, lakóházaik éppoly fényűzők voltak, mint pompás faragványokkal díszített üléseik a székesegyházban; ezek a stallumok világosan mutatták, hogy ezek az urak másnak és különbnek tartják magukat a közönséges népnél, amely a templomhajó padsoraiban szorong. Drágaművű, intarziákkal díszített asztaloknál ültek, finom borokat ittak; hatalmas borospincéik gazdagsága csak akkor derült ki igazán, amikor megkezdődött a „papok elleni roham”, és az elvetemült nép odáig merészkedett, hogy maga is igyék a jóféle malváziából meg a frankföldi borokból. Mint majdnem minden országban, itt is ágyasokat tartottak a kanonokok.

Szajhát Würzburgból hozott,

Tizennégy éve kanonok,

De misét sose mondott

— pellengérezte ki egyiküket egy népi rigmus szerzője. A közvéleményt nem is annyira az háborította fel, hogy a kanonokok ágyast tartanak; ez mint emberi gyengeség elnézhető, ha ezek a dámák szerényen meghúzódnának a ház falai között meg az ágyban. A közvéleményt elsősorban az dühítette, hogy a ledér nőszemélyek „polgári és nemes asszonyokat megbotránkoztatva” gőgösen jártak-keltek, erősen kifestve, ékszerekkel teleaggatva, s majdnem ugyanolyan elsőbbséget igényeltek, mint kitartóik. Néha az utóbbiaknak is nyakukra nőtt egy-egy úrhatnám barátnő. Cordus szellemes költeményt írt arról, hogy a magas egyházi főhatóság hiába rendeli el újra meg újra: a kanonokok ezentúl csak „szolgálókat” tarthatnak: egy papnak sincs szolgálója, hanem mindig dominája, vagyis úrnője. Misekönyv helyett ezek a magas uraságok járadékleveleket, kötelezvényeket olvastak nagy buzgalommal — ezek elégetése a későbbi felkelések idején ugyancsak a fő célok közt szerepelt —, és könyörtelenül behajtották az adókat, ők maguk mindennemű adótól és illetéktől mentesek voltak, ezért a magisztrátus is gyűlölte őket. Mivel privilégiumaikat a mainzi érsektől kapták, természetesen erős fellegvárai voltak az Erfurt fölötti egyházi uralomnak, amelyet a város hiába igyekezett magáról lerázni. E fellegvár körül elszórtan még sok kisebb erőd és bástya emelkedett városszerte, mindegyiknek megvoltak a maga privilégiumai, mindegyik adómentességet élvezett, s mindegyik éppoly éberen ellenőrizte jövedelmeinek pontos behajtását, mint a magisterek diákjuk, Luther Márton tanulmányait. Erfurt területén kilencvennél több templom és kápolna, továbbá harminchat kolostor volt; az Ágoston-rendi kolostor, amelybe Luther belépett, a kisebbek közé tartozott. Jóformán valamennyi rend képviselve volt itt, a viseletek és a regulák, életmód sokféle árnyalatával. Szigorúbb, „reformált” rendházak is voltak köztük, de kisebb számban; időnként egy-egy híres, vezeklést hirdető prédikátor jelent meg a színen, mennydörgő szavakkal ostorozta a romlott állapotokat, sőt hadjáratot hirdetett a búcsúlevél-árusok ellen, akik kívülről behatolva ellepték a várost, s a maguk privilégiumait és kegyelmi eszközeit nagyobb hatásúnak, jobbnak tüntették fel, mint a helybeli lelkiatyák hasonló jellegű privilégiumait. Ilyesmi azonban csak kivételesen fordult elő. A szerzetesek életmódját általában a kötetlenség jellemezte. Többnyire nem is tartózkodtak a kolostorban, az előírásokkal nem törődtek, és mindenfelé ott nyüzsögtek a városban. Minden ünnepségen, mulatságon meglehetett őket találni, vidáman ettek-ittak, ahol erre alkalom nyílt. Sokukra nagyon is ráfért ez, mert a nagy dotációval járó alapítványi helyek haszonélvezői mellett volt egy széles réteget alkotó egyházi proletariátus is, amely kopott, foszladozó csuhában járt, és kéregetett. Az elméletileg egy rendet alkotó papság társadalmi tagozódása valójában eléggé pontosan hasonlított az egész akkori társadalom struktúrájához, amely arisztokráciából, polgárokból és plebejusokból állott, csupán azzal a különbséggel, hogy egyetlen privilégiumot minden papi személy egyformán élvezett — a „character indelebilis”, a felszentelés fényéből fakadó „eltörölhetetlen jelleg” privilégiumát, amely minden esetben a leghatározottabban érvényesült, még olyankor is, ha papi személy igen súlyos bűnt követett el, amilyen például a lopás, a házasságtörés vagy akár a gyilkosság. A klérus elleni panaszok hosszú listáján első helyen állt az a követelés, hogy papi személyek ilyen vétkeikért világi bíróság elé tartozzanak.

A vezeklésre intő prédikációk és panasziratok olvasása azonban ne vezessen félre minket — nem szabad mindent olyan sötétnek látnunk, amilyennek az akták feltüntetik. Erfurtnak megvoltak a maga nagyszabású ünnepségei és processziói. A templomokat és kápolnákat állandóan díszítették, dús faragványokkal meg drága sírlapokkal, amelyek részint a nürnbergi Peter Vischer híres öntőműhelyéből kerültek ki, mint Luther egyik tanárának, a jogtudós

Henningnek a sírlapja is. Az ötvösök rengeteg monstranciát és kelyhet készítettek, de ezekből csak kevés vészelte át a papok elleni nagy roham viharát. Szent Severus csontjai gyönyörű, súlyos ezüstszarkofágban pihentek; a tanács később beolvasztatta az ezüstkoporsót, és pénzt veretett belőle, amely sokáig „Sargpfennig” (koporsófillér) néven volt forgalomban. A kolostorokban természetesen nemcsak olyan szerzetesek tanyáztak, akik kizárólag a testi jólétükkel törődtek, s akik a piacterekre szaladtak, ha ott valami látnivaló akadt. Voltak köztük csendes tépelődők és imádkozók is, amilyen Luther lett. Ez azonban mit sem változtat az összképen, nem ad magyarázatot arra, hogy ez az egész színesség és pompa, amelynek maradványai ma esztétikai örömet keltenek bennünk, miért omlott össze a papokat rohamozók fejszecsapásai és a wittenbergi szerzetes röpiratainak hatása alatt. Elkorhadtak az egész társadalmi épület tartógerendái, amelyek valaha oly szilárdan álltak, mint az erős tölgyek; a szellemi alapok különösen mélyen megrendültek, és még kevésbé tartósaknak bizonyultak.

Nincsenek adataink arról, hogy Luther abban az időben mit fogott fel a körülötte kavargó jelenségekből. De bizonyosra vehető, hogy éles látású és jó felfogású fiatalember lévén, már sokkal többet szívott magába, mint professzorainak tanításait. A diákélet zabolátlan megnyilvánulásaitól minden valószínűség szerint távol tartotta magát; ellenkező esetben későbbi ellenfelei okvetlenül kajánul kikürtölték volna viselt dolgait, annál is inkább, mivel maguk sok tapasztalatot szereztek ilyen vonatkozásban, például Emser és Eck. Luther — kissé prédikációs hangnemben — megjegyzi, hogy a diákok „két előadást hallgattak a legszorgalmasabban, a Gambrinus királyét meg a Tannhauser lovagét”, aki tudniillik a Vénuszhegyről tudott nekik egyet-mást mesélni. Mindazonáltal maga is „eleven és vidám legény” volt, s nem hisszük, hogy kizárólag tanítómestereitől kérdezgette alázatos tisztelettel, hogy a dialektikának melyik fejezetét tanulmányozza következő lépésként. Nagy energiával gyűrte le penzumát — egész életén át hallatlan szorgalommal dolgozott —, és tökéletesen elsajátította az előírásos módszert, amelyben elsősorban a vitatkozást értékelte. Az ellenvetésekre adott gyors, találó válaszok, az érvekkel való viaskodás — ez alkotta a skolasztikus technikát. Az érv „mélysége” vagy „igazsága” nem volt döntő fontosságú, inkább az számított, hogy a riposzt éles és harapós legyen. Luther élete végéig megőrizte disputáló harci kedvét; a reformáció története nagy viták egyetlen hosszú sorozata. Luther már korán mesterien vitázott. Diáktársai „filozófusnak” nevezték; a szón nem a filozófiai spekulációkra való hajlamot értették, hiszen az effélék Luther számára sohasem jelentettek semmit, hanem a fogalmaknak, a logikának, a dialektikának ügyes alkalmazását és kezelését. A „művészeti fakultás”, amelyhez Luther tartozott, éppen e képesség kiművelésére volt hivatott; azért szervezték, hogy a magasabb, a tulajdonképpeni teológiai fakultásnak az előiskolája legyen. Luther türelmetlenül várta, hogy eljuthasson a teológiai tanulmányokig, mert ezt a stúdiumot tekintette a legfontosabbnak. Türelmetlensége tükröződik abban a későbbi panaszában, hogy a „művészeti fakultáson” csupán üres szalmacséplés folyt. Amikor később súlyos buzogánycsapásokat mért ellenfeleire, dikciójának gyakori gorombasága következtében átsiklunk afölött, hogy telitalálatait éppen a beléje paukolt dialektikus módszernek köszönhette.

Jó, engedelmes diák volt, szorgalmasan köszörülte elméjét, buzgón imádkozott, és gyors egymásutánban rakta le vizsgáit. Társai azonban nemcsak a „filozófus” nevet ragasztották rá, hanem a „muzsikus” jelzőt is megkapta tőlük. Egész életén keresztül a zene volt az a művészet, amely legközelebb állott hozzá. A tantervben ez is szerepelt, de mint matematikai gyakorlat, mint zeneelmélet; éppoly skolasztikus jellegű stúdium volt, mint a többi tantárgy, és megingathatatlan tekintélyekre — a késő latin Boethiusra s követőire — épült. Az előírt oktatási programban szereplő „zene”, „matematika” és „asztronómia” megjelöléseknek jóformán semmi közük a mi fogalmainkhoz. A stúdium évszázadok óta rögzített kánonját a számmisztikában hétben állapították meg, és a „hét szabad művészet” között a grammatika foglalta el az első, legelőkelőbb helyet. A mi felfogásunk szerinti művészetekből a festészetet és a szobrászatot mint kézművesmesterséget, gépiesen végzett, alantasabb rendű tevékenységet kizárták, és a zenét csupán „matematikailag” vették be. A „művészeti fakultáson” (facultas artium) a „művészetek” lényegében „tanok”. Grammatika, retorika, dialektika — ez volt az első hármas egység, a trivium; ezt követte a matematikai négylevelű lóhere: aritmetika, geometria, zene és asztronómia. „Szabad művészeteknek” nevezték, mivel szabad emberhez méltónak tekintették ezt a hét stúdiumot. Az egyház tanaihoz kötődtek, és az egyházat kellett szolgálniuk, nem pedig „az erők szabad játékát”, vagy „a művészet a művészetért” öncélúságát, vagy éppen — itt a matematikára gondolunk — „az egzakt természettudományos kutatást”. A világegyetemnek Isten alkotta harmóniáját kellett magyarázniuk. A dialektikának az volt a rendeltetése, hogy „az igazat” bizonyítsa, és az asztronómia azt tanította, hogy a csillagok elmozdíthatatlanul szilárd égi jelek. A zenének szintén az volt a célja, hogy az egyetemes összhangot részletekbe menően magyarázza. Luther erfurti éveiben még Johannes de Muris kétszáz esztendős zeneelmélete volt az abszolút tekintély, amely a még régebbi, 12. és 13. századi zenét reprezentálta.

Luther ezt is elsajátította. De más, gyakorlati zenével is foglalkozott. Fiú korában sokat énekelt a gyermekkórusban. Jó hangja volt. Most, Erfurtban, megtanult lanton játszani. A lant nem a mostani hathúros gitár volt, hanem drága, nehezen kezelhető hangszer. A legfelső, a melódiahúr kivételével mindegyik húr duplán volt ráfeszítve, maga a hangolás negyedóráig tartott és finom hallást igényelt, ami Lutherban meg is volt. A hasas, öblös lant-testből áradó hangokat igen erősnek érzékelték a kortársak, akiket még nem kényeztetett el, nem tett tompulttá a zenének szüntelen zuhogó áradata. A lant mindjárt az orgona után következett, még vagy száz évig zenekari hangszerként szerepelt, míg végül a vonós hangszerek kiszorították. A fogások nem voltak rajta könnyűek, a hangjegyek külön tabulatúrán, betűkkel voltak feltüntetve; tankönyvek csak néhány évvel később jelentek meg nyomtatásban. Nem tudjuk, kitől tanulta Luther a lantművészetet, arról sincsenek adataink, hogy miként játszott, vagy énekelt. De az úgynevezett „népdal” akkoriban virágkorát élte. Ez részint egyházi, részint világi jellegű énekek hagyománykineséből merített. Az emberek minden feszélyezettség nélkül énekelték felváltva mind a két fajtát; az első nyomtatott dalgyűjteményekben egyaránt találhatók egyházi és világi dalok, egy Mária-ének dallamát habozás nélkül ráhúzták egy szerelmes nóta szövegére, és fordítva. Még Bach is megtette ezt: karácsonyi oratóriumában felhasználta világi kantátáit. A „paródia” e formája már egyenesen hátborzongató, amikor a „Marterliedlein”-ekben („Kíndalocskák”) egy bebörtönzött és máglyára ítélt szerencsétlen röviddel halála előtt megénekli nyomorúságát, a „magasságos egekben trónoló Istenhez” fohász-

kodik, de a szöveget a Rajta, Gretlein, gyürkőzz neki pajzán dalocska dallamára énekli. Vagy egy még kísértetiesebb példa, amikor a máglyának egy másik áldozata a Szerelem szerelemnél lakik dallamára panaszolja el sorsát. A különféle gúnydalok is divatoztak; ezek egyes mesterségek művelőit csúfolták ki, például a szabókat. A politikai és propagandisztikus célokból költött énekek szintén nagy szerepet játszottak; az ilyen dal harci eszközzé, röplappá vált, és gyakran többet mondott el a korabeli eseményekről, mint a követségi jelentések. Táncdalokat is énekeltek, néha olyankor, amikor körtáncot jártak. Itt sem hiányzott a szatirikus elem: a zöldellő réten a „büszke apácák” a szerzetesek elé léptek, ünnepélyes „Domine” megszólítással hajoltak meg szerelmi partnereik előtt, és „boldog évet” kívántak a menyasszonynak. A májusfát ezzel a dalocskával táncolták körül:

Páterka andalgott az éjben,

Apácácskával kéz a kézben,

Május volt akkor, ihajla!

A kései középkorban jámborabb énekekre néhány helyen még a templomban is táncoltak, ha nem is éppen Erfurtban. Nem hisszük, hogy Luther mint fiatal diák részt vett az ilyen énekes-táncos vigadalmakban, de ebben az időben a szigorú reformátort sem látjuk benne, aki csak a templomi énekeskönyvet tartja megengedhetőnek. Akkor, később, száműzni akarta a hangos nevetést és tréfálkozást: „A musicának a lelket kell megörvendeztetnie; a szájnak nincs belőle öröme. Ha buzgón énekel az ember, akkor a lélek nyugodalmasan megül a testben, játszik, és különleges gyönyörűségét leli benne.” Úgy vélte azonban, hogy a zene mindenekelőtt hatékony vigaszt tud nyújtani a bánat és a kísértés idején: a Sátán a búskomorság szelleme, nem bírja elviselni az örömet, ennélfogva irtózik a zenétől. Luthernak fiatal korában is gyakran kezébe nyomták barátai a lantot, amikor számtalan súlyos melankolikus rohamainak egyike gyötörte. Egy alkalommal a padlón fekve találták, szinte élettelenül; oda vitték hangszerét, mire pengetni kezdte a húrokat, s a hangok hatására magához tért.

A derű és a komorság mindig egymás mellett lakozott Luther lelkében. Volt egy népdalparódia, amely így kezdődött: „Ez a kislány elvesztette cipellőjét”; erre a dallamra jámbor szöveget írt: „Isten kegyét elvesztettem …” Az első verziót alkalmasint vidám baráti körben maga is énekelgette a többiekkel, lantján kísérve a dalt; de aztán a második lett a dala. Magisteri vizsgáját fényes eredménnyel állta meg, és sikerét látványosan ünnepelték meg. öregkorában nosztalgiával gondol vissza arra az időre, amikor még oly színesen tudott ünnepelni a világ: „Milyen fényesen nagyszerű és gyönyörű volt, ahogyan a magistereket promoveálták, fáklyákat vittek előttük, és megtisztelték őket”, vagy ahogyan az új doktorokat lovon végigkísérték az egész városon — „mindez odalett, nincs többé. De én szeretném, ha megmaradt volna.” Most meg kellett kezdenie a jogi tanulmányokat, mert az apa így kívánta. Asztalra került a Justinianus-féle Codexjuris óriási kötete, az oldalaknak több mint felét elfoglaló glosszákkal és kommentárokkal meg a további kiegészítő magyarázatokat tartalmazó kötetek, amelyeket Luther szintén beszerzett. Apja nem sajnálta a pénzt, ha életének dédelgetett tervéről volt szó, arról, hogy fiát az akkoriban újonnan felemelkedő társadalmi rétegben, a jogászok között láthassa. Már jómódú menyasszonyt is kiszemelt neki. Tanárai igen jó véleménnyel voltak róla; biztos karrier állott előtte.

Egyik erfurti diáktársa, a szintén jogi tanulmányokat folytató Justus Jonas közléséből tudjuk, hogy Luther a szakkönyveket Gothában vette meg. Onnan gyalog tér vissza, útközben „borzasztó égi jelenés támad előtte, amelyet utóbb arra magyarázott, hogy szerzetessé kell lennie. Erfurtba visszaérkezve titokban eladja a jogi könyveket, és pompás collatiót, esti lakomát készíttet…, meghív rá néhány tudóst, valamint néhány feddhetetlen erkölcsű erényes hajadont meg asszonyt, és fölöttébb vidáman társalkodik velük. Amikor elkövetkezik a szedelőzködés ideje, szívélyes köszönetét mondva jó hangulatban távoznak, nem sejtve, mit forgat fejében, ő, Luther Márton pedig még azon az éjszakán elment az erfurti Ágoston-rendi szerzetesek kolostorába. Mert így határozott, és szerzetes lett.”

Egy másik forrásból még azt is tudjuk, hogy az említett búcsúlakomán „szokása szerint musicát művelt, mivel jó musicus volt”. A búcsúvacsorán sokan vettek részt; de Lutheron kívül senki sem látta azt a félelmetes vihart és villámot, amely a földre sújtotta, és arra a fogadalomra késztette, hogy beáll szerzetesnek. Erre vonatkozólag saját szavai természetszerűen megbízhatatlanok, és későbbi magatartásának „igazolására” szolgálnak, mint egyébiránt minden, amit a kolostorban történt fordulat után ilyen vonatkozásban elmondott. Mindjárt a sorsdöntő lépés megtétele után igazolnia kellett magát apja előtt, akit előzőleg nem értesített elhatározásáról, jól tudván, hogy az öreg hevesen ellenezné szándékát. Ennél az eseménynél lényegesnek tartjuk ezt a mozzanatot: Luther életében először tagadja meg az engedelmességet, saját akaratát szegezi szembe a legnagyobb tekintéllyel, amelyet akkor ismer, az apjával, és egy magasabb tekintélyre bízza magát, az egyházra. Ez a kenyértörés nem volt könnyű számára. A család volt világszemléletének magva, apja a legfőbb bíró, aki büntette, verte, de segítette is, és költséget nem kímélve megteremtette számára a tanulás lehetőségét. Azt a vihart, amely 1505 nyarán tört Lutherra Stotternheim mellett, más viharoknak kellett megelőzniük, hogy megérlelődjön benne ez az elhatározás.

Sokan és sokat foglalkoztak ezzel a témával. Külső élmények hatásában keresték az okot: meghalt egy jó barátja, más halálesetek is megrendítették, akkoriban a pestis újra pusztítani kezdett, és elragadta két testvéröccsét. Hallunk egy korábbi utazásáról: nem sokkal Erfurton túl, kardját a testébe döfte, és megsértett egy ütőeret; majdnem elvérzett; amikor visszavitték bursájába, a szorítókötés felszakadt, a sebesült rettegett, hogy meg kell halnia, és Szűz Máriát hívta segítségül. Az eset igen rejtélyes, és nem tudjuk megmagyarázni; meztelen karddal nem szoktak csak úgy játszadozni, a kardot hüvelybe dugva viselték, s csupán veszély esetén rántották ki, veszedelemről viszont egyetlen szó sem esik ebben a históriában, de lant játékról igen, amely — úgymond — vigasztaló hatással volt a sérültre. Luther gyakran szenvedett súlyos depresszióban, mint általában az erős természetű egyéniségek és az alkotó szellemek; csak ő sokkal nyíltabban és nyomatékosabban beszélt róluk, mint mások. Barátja, Melanchthon a későbbi időből is feljegyzett róla ilyen rohamokat. A „depresszió” volt a kor általános jegye, valami „mély örvénylés”, nyomasztó elkomorodás terjedt el, amely erősen tükröződött az akkori képzőművészet alkotásaiban. A haláltánc minden földi dolgok múlandóságának legkedveltebb szimbóluma volt, s mielőtt Holbein némileg enyhébb, humanista jelleget adott neki, csontvázak minden borzalmával ábrázolták. Amikor Luther apja előtt igazolni próbálja döntését, maga is halálfélelemről és agóniáról beszél, amelyek „falként” veszik körül. Amikor aztán megszegi szerzetesi fogadalmát, e további és még jelentősebb lépésének indokolására az ismert mondást említi: „A kétségbeesés teszi az embert szerzetessé!”

De miért fogta el a kétségbeesés? A kolostorba vonulás nem volt olyan szörnyű dolog, sokan megtették a jó ellátás kedvéért. Luther erről is beszél apjának, kijelenti, hogy ő nem a „hasa kedvéért” lett szerzetes. Talán megundorodott a világtól? Ez is fölöttébb valószínűtlen, hiszen a világból nem sokat látott még akkor. Ő maga később azt állítja, hogy a túlságosan kemény szülői nevelés kergette a kolostorba: „Nagyon komor és szigorú életem volt mellettük, ez okozta, hogy azután egy klastromba menekültem.” Ezt az indoklást sem fogadhatjuk el, túlságosan is utólagos magyarázat, s már azért sem helytálló, mert a szülői házból való kikerülés után Luther jó egynéhány esztendeig sokkal szabadabb életet élhetett.

Véleményünk szerint Luther olyan tekintélyt keresett, amelynek alárendelheti a maga hajthatatlan akaratát. Mindig is hitt a tekintélyben, gyakran szinte végzetesen. Apja már nem volt számára elegendő tekintély. Az iskolai ismeretanyag tekintélyét is egyre inkább kezdte kétségbe vonni, főleg mióta a jogi kommentárokat tanulmányozta. Később igen gyakran és nagyon élesen bírálta ezeket a kommentárokat, amelyekben „az így lehet értelmezni” mellett mindig megtalálható „a másként is felfogható” szempont taglalása. Ebben a stádiumban az egyházat biztos fundamentumokra épült intézménynek látta. Az egyház olyan tekintély volt, amelyet nem vitatott senki. Csak amikor Luther, a szerzetes, ebben a tekintélyben is kételkedni kezdett, fordult közvetlenül Istenhez, mint legfelső, minden kételytől mentes fórumhoz, amilyennek a Biblia hirdeti. Élete végéig a Biblia maradt számára az egyetlen tekintély, amely mellett nem állhat meg semmi.

A vallási megtérések kategóriájába tartozó jelenségek lényege nem foglalható össze egységes érvényű formulában. Minden olyan próbálkozás, amely egy mondattal akarja megmagyarázni ezeket, szem elől téveszti azt a tényt, hogy egy fiatal zseni rendkívül bonyolult jelenség. Az egyszerű körülményeket is nagyon jól számításba lehet venni: Luther fogadalmat tett, miután a villám mellette csapott le, s megalkuvást nem ismerő természet lévén, fogadalmát mindenképpen be akarta váltani, jóllehet barátai igyekeztek erről lebeszélni, azzal érvelve, hogy az ilyesmit nem kell halálosan komolyan venni. Az is lehetséges, hogy már akkor, a vidám lantpengetés és jókedvű társaság ellenére, elevenen élt benne a bűn gondolata, s talán éppen az, hogy különösebb bűnök elkövetésével nem vádolhatta magát, hanem egész létezését általában vétkesnek érezte, játszott közre elhatározásában. Ma már nehéz ilyen gondolatokat és érzelmeket átérezni. A bűntudat jóformán teljesen eltűnt; még olyankor sem szokott jelentkezni, ha minden korábbi gyalázatosságot felülmúló, iszonyatos gaztetteket követnek el. De abban a korban nagy hatalom, hatalmas mozgatóerő volt a bűntudat. Kis gyermek koruktól fogva prédikálták az embereknek, sokszor — mint Luther esetében is — a szó szoros értelmében beléjük verték, és állandóan a tudatukban tartották. Akkor még magát az életet „szennyesnek” fogták fel, a testet, a „húst” tehernek, a „testi gerjedelmeket” — nemcsak a nemiséget, hanem már az evés-ivást is — tisztátalan nyűgnek. „Minél tovább mosakszunk, annál tisztátalanabbak leszünk” — mondta egyszer kézmosás közben Luther egyik barátjának. Aki ezt a mondást túlságosan ósdinak érzi, majdnem ugyanezeket a szavakat megtalálja Franz Kafkánál, aki alapjában véve szintén vallásos beállítottságú ember volt, és tisztaság utáni sóvárgása, „a világ szennyétől” való irtózása szinte hajszálpontosan megfelel a kései középkor hangulatainak. „Bűnös vagyok lényem minden apró zugáig” — olvassuk a költő naplójegyzeteiben ; már más emberekkel való puszta beszélgetés is „tisztátalanná tesz”. Az „eszméletlen magány” utáni vágy szenvedélyes szavakban jelentkezik Kafkánál, és Luther szerzetesi idejének fő problémájával való párhuzamként ez is megnyilvánul benne: „Szüntelen hívó kiáltás van a fülemben: Bárcsak jönnél, te láthatatlan bíróság!”

A világ szennye elől csak a magányosságba lehet menekülni. Mint menekvés, adva volt a kolostor. „Amikor fiatal voltam — mesélte Luther —, dicsérték ezt a mondást: »Szeressétek az egyedüllétet, így tiszta marad a szívetek«, és hozzáfűzték Szent Bernát szavait, aki azt mondta, hogy valahányszor emberek között járt, mindig beszennyeződött. Az egyházatyák életrajzaiban is olvasunk egy remetéről, aki senkit sem akart magához engedni, senkivel sem akart beszélni, mivel úgy vélekedett, hogy aki emberekkel érintkezik, ahhoz nem tudnak odamenni az angyalok.” Luther az Ágoston-rendiek kolostorában kereste a magányt, s ott remeteként élt, jóllehet a rend szabályzata nem ezt írta elő. Ott állott a láthatatlan ítélőszék elé, a haragos bíró elé, mert úgy tanulta, hogy Isten haragos bíró, akitől rettegni kell. Fejlődésének későbbi magyarázatában megtérését már követelményként értelmezi, amely nem egyedül rá érvényes: Isten azért sújt bennünket, hogy megtérjünk. Mi azonban nem fordulunk feléje, hanem menekülünk előle, a pápaság idején a kolostorba mentek az emberek. De Isten felé kell fordulnunk, aki ver minket, Őhozzá kell megtérnünk.

Idős korában, kolostorba vonulásának egyik évfordulóján, asztaltársaságának a tényközlés egyszerűbb nyelvezetén mesélte el, hogy tizennégy nappal előbb, amikor úton volt, a lecsapó villámtól nagyon megrémült, s halálos félelmében így kiáltott fel: „Segíts meg, Szent Anna, szerzetes akarok lenni! ” Azt is elmondta, hogy fogadalmát megbánta, és sokan igyekeztek lebeszélni róla. Ő azonban állni akarta adott szavát, barátainak búcsúvacsorát adott, és azok elkísérték a kolostorig. Azt mondta nekik: „Ma láttok utoljára”. Könnyezve kísérték el a jóbarátok. Apja haragudott rá. „Én azonban konokul kitartottam szándékom mellett. Nem gondoltam arra, hogy valaha is elhagyom a kolostort. Teljesen meghaltam a világ számára, úgy gondoltam, mindvégig, amennyi időt ád nékem az Isten …”


A szerzetes

Életének döntő ifjú- és férfiéveit, igazi harci időszakát Luther a kolostorban töltötte mint szerzetes. Ezekről az esztendőkről csak igen gyér adataink vannak. Különös, hogy kolostorbeli társai, mikor Luther híres és hírhedt lett, oly rendkívül keveset beszéltek el róla, jóllehet minden oldalról kifaggatták őket. Erre az időszakra vonatkozó saját kijelentései és nyilatkozatai természetszerűen többnyire polemikus jellegűek, és szenvedélyesen hangsúlyozzák, mennyire meggyötörte a pápaság az embereket, s ő maga mennyit vívódott.

„A kolostorban enni- és innivalónk volt elég, de szívünkben és lelkiismeretünkben szenvedés és gyötrelem fészkelt, és a lélek szen vedése mindennél nagyobb. Gyakran megrémültem Jézus nevétől, és amikor felnéztem Hozzá a keresztre, olyannak tűnt nekem, mint a villám” — mondotta később. „A kolostorban nem gondoltam asszonyra, pénzre, javakra, hanem mindig csak azért remegett és vergődött a szívem, hogy Isten kegyelmes legyen hozzám.”

„Nem csupán a földi jót dobtuk el magunktól, hanem a testünket is sanyargattuk böjtökkel, önkínzásokkal, és megraktuk egyéb súlyos, elviselhetetlen terhekkel, úgyhogy némelyek gyakran megtébolyultak ezek miatt, és minden erejük elhagyta őket, sőt végül a lelkük is odaveszett. Magam is ilyen voltam … El sem tudtam képzelni, hogy oly hamar el fogom hagyni a pápa törvényét. Keserű és keserves volt számomra a gondolat, hogy pénteki napon húst egyem, s hogy a pápa törvényei és rendeletei semmit se számítsanak. Uram Isten, milyen nehéz volt nekem, mire meg mertem tenni.”

A legsúlyosabb kísértésről is beszél, amely voltaképpen a szenteknek van fenntartva:’ „Az, amit desertio gratiaenak szoktak nevezni; az ember szíve ilyenkor úgy érzi, hogy Isten az ő kegyelmével elhagyta, és nem akar róla tudni többé.”

Engedelmesség, szegénység, tisztaság (szüzesség, castitas) — ezek voltak a szerzetesi fogadalom sarkalatos pontjai; elfordulás a világtól és kizárólagosan az imádkozáshoz fordulás — ez volt az előírt út. A külső világtól való elzárkózás megvalósult a külön kis szigetet alkotó kolostorban; az engedelmesség lényegét az jelentette, hogy a szerzetesek teljesítették a rend elöljáróinak utasításait, és magukra nézve kötelezőnek ismerték el közösségük előírásait; e közösség viselet, regula és szokások tekintetében különbözött más szerzetesrendektől. A szerzetesi intézmény már hosszú fejlődésen ment keresztül, amikor Luther a kolostori életet választotta. Egyike volt azoknak a nagy hatalmaknak, amelyek meghatározó módon befolyásolták a nyugati világot. Luther fellépésével nagyhatalmi helyzete véget ért. Megmaradt ugyan, és a régi rendek még később is nagy és jelentős személyiségeket termeltek ki magukból, de régebbi világmozgató szerepét nem tudta visszanyerni többé.

A szerzetesség több mint ezer esztendős múlt után a 15. század vége felé kései vagy végső szakaszába lépett. Ez az ezervalahány esztendő azonban igen fontos. A kortársak számára végtelenségnek, örökkévalóságnak tűnt. „Emberemlékezet óta” — mondották, és akkoriban az emberek emlékezete nem nagyon messzire nyúlt visz-sza. Az időnek mint az emberi életet szabályozó lényeges tényezők egyikének feloldása alapjában véve már akkor is a szerzetesség alapelve volt, amikor a legelső ilyen közösségek megalakultak. Szinte azt mondhatnánk, hogy a szerzetesek voltak a végtelenség, az örökkévalóság feltalálói, de mindenesetre ők vitték be ezt a fogalmat a nyugati világ tudatába. A szüzességi fogadalom, a nemiség megtagadása nem csupán egy különlegesen nehéz feladat vállalását jelenti, amelynek végrehajtása megszabadít minden e világitól, s megnyitja az utat az örökkévalóság kizárólagos szemléléséhez. Az aszkéta ugyanakkor a nemzedékek egymást követő menetéből is kiválik, amely a saját húsukból-vérükből sarjadt gyermekek, unokák és dédunokák révén olyan kézzelfogható konkrétsággal érzékelteti az időbeli mozgást, amilyenre semmiféle időszámítás nem képes. Luther életére roppant kihatással volt az a körülmény, hogy a fejlődése szempontjából döntő éveket ilyen időtlenségben töltötte, s hogy azután hirtelen kidobódott a világba, ahol döntésekre és cselekedetekre kényszerült évről évre, hónapról hónapra, napról napra. Gyakran vágyódott vissza a kolostor csendjébe, kiváltképpen az első időkben; csak hosszú vonakodás után engedte magát kirángatni onnan. Ezt elég világosan megmondta, és nincs okunk kételkedni benne, hogy így is volt. A napvilág és a napi események éles fénye elvakította; a maga utánozhatatlanul drasztikus módján kijelentette, hogy úgy rohant el, mint egy „megvakított ló”.

Az egészen korai idők remetéje szökevény volt. A görög anakhoréta szó eredetileg, egészen világi értelemben, olyan egyiptomi fellahot jelent, aki a kései császárkor igen modernné bürokratizált Egyiptomában az elviselhetetlenül súlyos adóterhek elől megszökve a sivatagban húzta meg magát, ahová senkinek sem volt kedve üldözni. Egyszerű emberek, fellahok voltak az első remeték, műveletlen emberek, ellenségei minden tudásnak, semmilyen csak némileg is jelentős teológiai irat nem maradt utánuk, nem is tudunk ilyenről, csupán legendák szólnak róluk, amelyek mindenesetre az egész középkori élet és gondolkodás fundamentumához tartoznak. Létük időtlensége, amelyet kizárólag imádkozással és kákagyékény-fonással töltöttek el, legszebben a minden sivatagi szerzetesek ősatyjáról, a thébai Pálról szóló elbeszélésben jut kifejezésre. Még azt sem tudták róla, hogy hány évet élt; akkor derült ki, hogy száztizenhárom esztendős, amikor a már kilencvenéves Szent Antal ráakadt egy barlangban, ahol valaha hamispénzverők rendezték be műhelyüket. Matthias Grünewald az isenheimi oltárképen megfestette ezt a találkozást. A már haldokló Pál ezt kérdezte Szent Antaltól: „Kérlek, mondd meg nekem, hogy van, mint van most az emberiség? Építettek-e új házakat a régi városokban? Kié most a világ birodalma? . . . Vannak-e még egyáltalán emberek, akiket a démonok tévelygésben tartanak …”

A démonok, az ördög sokféle alakban: ők a remeték egyedüli társasága. Gyakran jönnek, mert az aszkézis, bármily keményen és könyörtelenül gyakorolják is, semmiképpen sem véd meg a kísértéstől. Mint tudjuk, Luthert szintén gyakorta felkereste a kísértés, akkor is, amikor már nem élt aszketikusan. Azokban a legrégibb időkben pedig egyenesen kívánták a megkísértést, keresték a keserűséget, sőt a mártíromságot, miután elmúlt az igazi, véres mártíriumok kora, amelyben a római államhatalom és a hóhér által oly sokan nyerték el a vértanúság koronáját. Thébai Pál legendájában határozottan kimondja: a remeték azért fohászkodtak, hogy kard által halhassanak meg. A Sátán azonban, az alattomos ellenség, olyan tortúrákat eszelt ki, amelyek nem hoztak gyors halált; a Sátán a lelket akarta lemészárolni, nem a testet.

A kísértés: ez mindenekelőtt az asszonyt, az érzékiséget jelentette. Azt a vad nőgyűlöletet, amely minden baj forrását az asszonyi nemben látja, az egyiptomi szerzetesek plántálták az egyházba, ahol mély gyökereket vert. Szent Antal megkísértése egészen Luther koráig a képzőművészet legkedveltebb és gyakran titkos élvezettel ábrázolt témája volt. Sokkal komolyabban vették ezt a dolgot a régi atyák, akik nem ismertek, vagy nem tűrtek meg semmilyen művészetet. Jól illusztrálja ezt az alábbi példa. Egy remete ősz, öreg anyját átviszi egy folyón, kezeit gondosan bebugyolálja köpenyegébe. Anyja megkérdezi, miért teszi ezt, mire a remete így válaszol: „Az asszony teste tűz. És még a te érintésed is azt idézte elő, hogy más asszonyokra gondoltam.” Az antifeminizmus az egyházban sokféle változásokon ment át, és később a fokozatosan erősödő Mária-kultusz némileg tompította a nőgyűlöletet. De azért megmaradt, legalábbis a szerzetesrendek reguláiban és útmutatásaiban. Az Ágostonrendi szabályzat szerint egy asszonyra még ránézni is veszedelmes; ha a pillantás rátapadt, az már bűnnek számított, és a rendtársak minden ilyen esetet kötelesek voltak elöljáróiknak jelenteni, mint ahogy általában figyelniük kellett egymást. Ha pedig valamelyikük ténylegesen a testiség bűnébe esett, következett a büntetés; a vétkest börtönbe zárták, lábát béklyóba verték, kenyéren és vízen tartották. Luther saját szavai szerint szerzetes korában nemigen szenvedett a libidótól, a nemi vágytól. Nőkre egyáltalán rá sem nézett, még olyankor sem, amikor mint pap a gyónásukat hallgatta. „Nem akartam az arcukat megismerni, mialatt hallgattam őket. Erfurtban egyáltalán nem gyóntattam asszonyokat, Wittenbergben mindössze hármat.” Tekintettel arra, hogy önvallomásait a brutalitásig menő őszinteség jellemzi, állítását teljesen el kell fogadnunk. Ebben az összefüggésben egészen nyíltan beszél arról is, hogy „a test szükségletéből” pollúciói voltak. Ez egyébiránt olyan probléma volt, amely az egyházi tekintélyeket komolyan foglalkoztatta, és Gerson, a nagy skolasztikus külön értekezést írt a kérdésről. A nehézség a pontos megkülönböztetésben rejlett — az analitikus különbségtevés szenvedélyét illetően a skolasztikusok még napjaink pszichoanalitikusait is túlszárnyalták — ; vajmi bajosan lehetett megállapítani a határvonalat a bűnös szándékosság és a testnek felelősségre nem vonható aktusa között. Luther nyilatkozatai azonban annyira határozottak és néha nyersek, hogy véleményünk szerint kevés terünk van komplikáltabb magyarázgatásokra. Az ilyeneket szívesen átengedjük e terület szaktudósainak, azzal a kérdéssel együtt, hogy mennyire érezte, vagy nem érezte magát bűnösnek Luther ifjúkori maszturbációk miatt. Ha ő „a test szükségletéről” beszél, akkor ezt nagyon egyenes értelemben gondolja; általában a test szükségleteit oly nyíltan a nevükön nevezi, hogy az ijedelmet keltett a későbbi idők gyengédebb kedélyeiben. Hogy ezt a témát végleg lezárjuk: az akkori emberek, a maiaktól nagyon eltérő módon, elfogulatlanabbul, szoros közelségben éltek, többedmagukkal háltak egy szobában, mindenki szeme láttára vagy más emberek közvetlen közelében végezték minden szükségletüket, úgyhogy a manapság oly nagy szerepet játszó tabu-magatartás aligha alakulhatott ki. Úgy gondoljuk, ezzel elesik azon spekulációknak nagy része is, amelyek csak tabukoncepcióból képesek kiindulni.

A mai élet túlszexualizálása a szerzetesi élettel kapcsolatban előszeretettel emlegeti a nemi problémákat. Ezek kétségkívül megvoltak, de — amint még majd látni fogjuk — többnyire egyszerűen oldódtak meg. Luther szempontjából még egy másik körülmény is fontos: úgy látszik, csekély hajlama volt víziókra, extázisokra. Ez legvilágosabban a misztikához való viszonyában jut kifejezésre. A misztika víziókból táplálkozott, és ezekben nagyon messzire ment el; akadtak misztikus apácák, akik mint „Krisztus menyasszonyai” révületükben testileg érezni vélték a Megváltó ölelését, vérének „hullását”, és misztikus nászukat ünnepelték. Mindezt Luther gyorsan és határozottan elutasította; ami a német misztikában érdeklődését lekötötte — bár meglehetősen rövid ideig -, az az a próbálkozás volt, hogy miként lehetne a közvetlenül Istenhez vezető utat megtalálni. Az ilyen kísérlet rezonáló húrt pendített meg a lelkében.

Hogy rövidre fogjuk a szót: véleményünk szerint Luther a fentebb érintett pont tekintetében a rendi regulához híven ragaszkodva élt a kolostorban. Ha ehhez még bizonyítékra volna szükség, amelyet ilyen esetekben nem éppen könnyű felkutatni, úgy hadd hivatkozzunk arra a tényre, hogy Luther ellenfelei a legszorgosabb kereséssel sem tudtak kiásni semmiféle olyan momentumot, amelyet „bűnbeesésnek” lehetne nevezni.

Mindazonáltal egész szellemi fejlődésére döntő hatással volt az a meggyőződése, hogy a mai pszichológiai irányzatokat megelőzve azt vallotta: a libidó, a testi vágy áthatja az egész embert és az egész életet. Neki erre még ott volt keze ügyében a „concupiscentia” skolasztikus fogalma, a mohó megkívánás, de ezt a fogalmat nem szabad kizárólag a nemiségre vonatkoztatni. Mindenesetre ez vezette őt el a bűnről és a bűnös emberről alkotott felfogásához, amely mindig is az egyház sarkalatos tézise volt, és az antik nézetekkel való világtörténelmi szakítást vonta maga után. A „hús” e koncepció szerint nem csupán a test bizonyos részét, a phallust jelenti, amelyet az ókoriak a megtermékenyítő erő szimbólumaként isteni rangra emeltek. A hús az egész emberi testet jelenti, minden tulajdonságával egyetemben; éles ellentéte az Isten felé törekvő léleknek. Luther ilyen értelemben sorolja fel az általa tapasztalt megkísértéseket, a „haragot, türelmetlenséget, mohó vágyat”, és egyetlen szóval sem utal arra, hogy a kísértések legnagyobbika a libidó lett volna.

A régi szerzetesi vétkek voltak ezek, amelyeket először a sivatagi atyák soroltak fel, és mint a „hét főbűnt” foglaltak jegyzékbe. Luther nem imádkoztak tökéletesen valamennyit, és egynéhányuknak szerzetes korában sem lehetett számára különösebb jelentősége. Mit jelenthetett neki a „fösvénység” vagy a „torkosság”, amikor oly

komolyan vette a teljes szegénységre vonatkozó fogadalmat, és állandóan böjttel sanyargatta magát? Mit jelenthetett neki az „irigység”, amikor minden gondolata kizárólag a saját lelki problémái körül forgott? Arra már inkább és alaposabb okkal gondolhatott volna, hogy a régi szerzetesek ismerték azt a halálos bűnt, amelyet „accidiá”-nak, „jóra való restségnek”, a kötelességtől, munkától való húzódozásnak neveztek. A bűnkatalógusnak már a legkorábbi magyarázói is igy vélekedtek, hogy az „accidia” közel áll a szomorkodáshoz, a hipochondriához, és öngyilkossági gondolatokat szülhet. Luther korában a temperamentum-elmélet nyomán a melankólia divatos fogalommá vált, és az orvosok a kifejezés szó szerinti fordítását követve a „fekete epére” vezették vissza. Luther gyakran szenvedett melankolikus, hipochondrikus súlyos depressziókban. Maga úgy vélekedett, hogy ezek a kolostori túlerőltetések következményei; de a hajlam valószínűleg már előbb is megvolt benne. Minden erejével igyekezett leküzdeni a szív restségét és eltompulását, főleg ezért fordult szembe a hitélet szokványos, kényelmes rutinfelfogásával. Hangja akkor a legharagosabb, amikor a „langyosokról” be. szél, akik azt hiszik, hogy a minimális követelmények teljesítésével már mindent megtettek, amit kell. Egész harca akörül forog, hogy az egyház — amint ő látta — ezt a minimumot már kielégítőnek tartja.

A harag szintén egyike a halálos bűnöknek; Luther nehéz harcokat vívott ellene, és a viaskodásban gyakran ő maradt alul. A rendi regula előírta, hogy a testvérek közt támadt civódásokat — szoros együttélésnél ez állandó probléma — haladéktalanul el kell simítani. A szabályzat egyik passzusa — mintha egyenesen Lutherra szabták volna — kimondta: jobb az olyan, aki gyorsan haragra lobban, de éppoly gyorsan kész jóvátenni hibáját, mint az olyan, akiben lassan fejlődik ki az indulat, és nehezebben engesztelődik. Luther haragja hirtelen, vad szenvedéllyel szokott lángra lobbanni, és hihetetlenül gyorsan csillapult szelídséggé, békülékeny hangulattá — ez a két vonás jellegzetes tulajdonságai közé tartozott. Gyakran ragadták veszélyes helyzetekbe, másfelől viszont békülékeny hajlandóságát is leleplezték. Jó példa erre, amikor első és legádázabb ellenségének, a haldokló Tetzelnek barátságos hangú levelet küld, méghozzá a lipcsei disputa izgalmai közepette, ahol saját élete forgott kockán.

Kevélység, büszkeség, „superbia” — ez is a halálos bűnök közé

tartozott, sőt a lista élén szerepelt, mint olyan vétek, amely a többinek a szülőanyja. Tulajdonképpen már az is bizonyos fajta gőg volt, hogy a remete elkülönült a többiektől, és így kiváltságos helyzetet akart magának biztosítani, a „közönséges” fivérek és nővérek előtt. Az a tézis, amely szerint a „tökéletesek” vagy majdnem tökéletesek csak kevesen lehetnek, a nagy többséget a „gyengék” alkotják, még messzebbre, az egyház kialakulásának kezdeti szakaszáig nyúlik vissza.

A kevélység már az aszkézis által is veszedelemmé vált a sivatagi atyák számára, akikről nem ok nélkül szólunk részletesebben; mert a sivatag melegházi atmoszférájában már kisarjadt a szerzetesség minden alapformája, gyakran vad variációkban. Az aszkézis szó eredetileg az antik kor hivatásos atlétájának kemény tréningjét jelentette. Az első remeték „Isten atlétáinak” nevezték magukat, és hamarosan sportvetélkedés indult meg köztük, hogy melyikük képes nagyobb teljesítményre. A legelső remeték még szelídek és jámborak voltak. Nem szerkesztettek regulákat, nem dolgoztak ki büntető rendszabályokat még akkor sem, amikor csoportokba és kolostori közösségekbe kezdtek tömörülni, ők csak „mások” akartak lenni, mint a pogányok. Sötét vagy egészen fekete zubbonyfélét viseltek, megkülönböztetésül a görög filozófusok fehér köpenyétől; megvetették a testápolást, amely a kései antik korban elpuhultsághoz és a forró fürdők túlzott használatához vezetett, enni pedig csak annyit ettek, amennyi feltétlenül szükséges volt. Nem sok idő múltán azonban hőseik, akik az aszkézisben rekordokat állítottak fel, a csodatevők, példaképek hírnevére tettek szert. Kezdetben ezek a magány rekordjai voltak. Később a szélrózsa minden irányából odalátogató bámulók többet akartak látni: csodákat, folytonos csodákat, emberfeletti és embertelen önsanyargatásokat. Kialakult az „Isten atlétáinak” különleges típusa: az ilyenek egyre súlyosabb és súlyosabb láncokat meg vasnyakörveket aggattak magukra; földbe mélyesztett agyaghordóban vagy magasra függesztett lécketrecben laktak; az egyik ilyen fakír forgó kalitkát ácsoltatott magának, amilyenben mókust szoktak tartani. A pálmát Simeon (Szümeón Sztülitész), a híres oszlopszent vitte el, ez a nyilván mérhetetlenül erős és szívós szervezetű parasztivadék, aki két évre befalaztatta magát egy elhagyott épületbe, majd felköltözött egy sziklára, amelyet kőtömbökkel szorgosan magasíttatott, s életének utol-

só harminc esztendejét húsz méter magas oszlopon töltötte, szüntelen imádkozások és ritmikus térdhajlítások közepette, ő volt az első oszlopszent. A szó anyagi értelmében közelebb lenni az éghez, s egyre tökéletesebbé válni ugyanazon imák és mozdulatok merőben számszerű ismétlése által — ez volt az ilyen vezeklők formulája, amely kevésbé heroikus változatokban egészen Luther koráig fennmaradt. Simeon egyik csodálója megkísérelte a mester gyakorlatait összeszámlálni, de ezerkétszáznegyvennégynél abbahagyta a számlálást. A szent halála után az „oszlop “vagy emelvény körül zarándokhely keletkezett, remek architektúrájú kolostorral, amely a kései antik kor egyik legnagyobb ilyen jellegű építménye volt. Simeont nem tekintették különc csodabogárnak, hanem az egyház nagy dicsőségének és büszkeségének. A vezeklési gyakorlatok pusztán számszerű felfogása egyike volt azoknak a pontoknak, amelyeket Luther támadott.

De a szerzetesség másik ősformája is létrejött a sivatagban: a kolostor, pontos regulával, abbdval („atya”, apát), szervezett gazdasággal. A tétlenséget már a remeték is veszedelmesnek tartották, ezért foglalták el magukat gyékény fonással. A kolostorok azonban e téren még tovább mentek. Szent Antal a maga festői megkísérléseivel világhírű lett; a másik egyiptomi szent, Pachomius (Pakhumiosz), aki a kolostor világmozgató szervezeti formáját megalapozta, hamarosan feledésbe merült. Nem volt körülötte semmi, ami az emberek képzeletét izgathatta volna, amiből legendák szövődhettek volna. Pachomius nagy szervező volt, a rend embere, olyan egyházatya, aki rendkívül jelentős hatást gyakorolt a nyugati világra, amely folyton a rendről beszélt, de leírhatatlan rendetlenségben élt. A sivatagi kolostorban is folyt a gyékény- és kosárfonás, de üzemszerűen: közvetítő kereskedők gondoskodtak arról, hogy a termékek eljussanak a városokba, s ott felvevő piacra leljenek; a kolostor saját bárkáin szállította a Níluson a portékát, a kolostor földeket vásárolt, voltak kőművesei, ácsai, szabói, sarukészítői; a kolostor az egész környék gazdasági centrumává fejlődött, és az ország világi hatóságainál is hamarosan nagy lett a becsülete. S ami talán a legfontosabb, a kolostor véget vetett a mindennemű tudástól való tudatos elfordulásnak, amely annyira jellemezte a remetéket. Minden szerzetesnek el kellett sajátítania az írás-olvasás tudományát; a Bibliát könyv nélkül megtanulták. Pontosan megfogalmazott

regulákat szerkesztettek a szerzetesi közösségben élő férfiak és nők számára (akkor már apácazárdák is voltak). Szigorú fegyelem, nem egyéni elhatározás szerint, hanem az elöljárók felügyelete alatt — ez volt az új közösségek egyik alapeleme. És ilyen kolostorba lépett be Luther is.

Pachomius óta, aki a 4. század derekán halt meg, a kolostori forma természetesen sok változáson ment keresztül, de több mint egy évezred alatt a lényege sokkal kevésbé változott, mint bármely más egyházi intézményé. Véleményünk szerint az is fontos körülmény, hogy Luther az egyházi életnek ebben a legkorábbi formájában nőtt fel. Újra meg újra utalt a kereszténység korai időszakára — a reformáció korának más mozgalmai ezt még sokkal erősebben hangsúlyozták —, amelyen természetesen az első kolostorokat és remetéket megelőző „őskeresztény” időket értette. De úrrá lett rajta az az elképzelés, hogy szakadatlanul tartó „hanyatlás” következett be: a „kései kor”, amelynek teljes visszaforduláshoz kell vezetnie. Állandóan elhangzottak ilyen értelmű jövendölések; alig akad olyan évszázad, amelyben nem találkozunk szenvedélyes protestálásokkal, „a világ végére” hivatkozásokkal. Calabriában Joachim de Fiore apát, a hatalmas IX. Gergely pápa pártfogoltja, a Hohenstauf-korban világtörténeti rendszerbe foglalta ezt a felfogást ; a későbbiek során erre még visszatérünk. A császárság és a pápaság harcának idejéből származott Luther Ágoston-rendje is, éppúgy, mint a másik két kolduló rend, a ferenceseké meg a dominikánusoké.

Az Ágoston-rend szintén hanyatlás, más nagy szerzetesrendek lehanyatlása, pusztulása után keletkezett mint megújhodás. A szerzetesség egész története ilyen fellendülések és lehanyatlások szakadatlan folyamata. A „reformáció” az egyháztörténet állandó fogalma és újra meg újra visszatérő szükségszerűség volt. Amikor Luther szerzetes lett, az Ágoston-rend — mint majdnem valamennyi szerzetesi közösség — két pártra szakadt: az egyik reformokat kívánt, a másik ellenzett minden ilyen irányú törekvést. A szerzetesrendek nemcsak egymással folytattak küzdelmet, saját kebelükön belül is ádázul viaskodtak. Az „obszervánsok”, a rendalapító Assisi Ferenc reguláinak szigorú védelmezői majdnem két évszázadon át fundamentumáig rázták meg az egyházat, miglen alkalmaz-

kodtak, vagyis jobban mondva míg véresen le nem számoltak a „radikálisokkal”, és ki nem irtották, el nem nyomták őket.

A szerzetesi fogadalmak egyike az engedelmesség volt. A szerzetesek saját rendjük elöljáróival szemben ezt komolyan vették; de ami a többi egyházi intézményt, nem utolsósorban a pápaságot illeti, ezekkel rengeteget polemizáltak, engedetlenséget tanúsítottak velük szemben, s nem csupán a franciskánusok. Érdekes megemlíteni, hogy éppen az Ágoston-rendieket tekintették a pápai kúria leghűségesebb fiainak és védelmezőinek. Egészen Luther fellépéséig büszkén hangoztatták, hogy az ő soraikból soha egyetlen eretnek sem került ki, amit vajmi kevés rend tagjai állíthattak saját közösségükről.

A szegénység volt a másik fogadalom. Ez már az egyiptomi kolostoralapítások idején illúzió volt. Az egyes szerzetes nem mondhatott ugyan semmit a magáénak, de a kolostor gazdagodott, s nagy apátnak nem csupán azt tekintették, aki fegyelmet tartott a testvérek között, hanem azt is, aki nagystílű gazdasági intéző volt, „a birodalom gyarapítója”. A korai középkor nagy kolostorai egyben a szellemi kincsek „gyarapítói” vagy legalább megőrzői is voltak, és amit e téren produkáltak, az a letűnt századokból ránk maradt legértékesebb örökségek közé tartozik. Hasonló érdemeket szereztek környékük gazdasági fejlesztésében is, vadon erdőket irtottak, új termőföldeket teremtettek, utasoknak szállást adtak, betegeket ápoltak, s minderre gyakran kellett hivatkozniuk, hogy létjogosultságukat megvédelmezzék. De szegénységről nem volt szó többé. Bőkezűen pártfogolták a művészetet, s e mecénási tevékenységükért ma is hálásak vagyunk nekik. Nagy földbirtokok urai lettek; némelyik apát joggal viselte a hercegapát címet, és úgy is élt, mint valami fejedelem. Roppant vagyonokat szereztek, és a leghatalmasabb szerzetesi lovagrendnek, a templomosnak éppen ez lett a veszte — a középkor legiszonyatosabb Justizmord-perében megsemmisítették; a rend nagymesterét és sok tagját megégették, a rend vagyonát, amely kiterjedt bankügyletekből gyűlt össze, elkobozták. Ez volt a középkor első szekularizációja. Még Luther korában sem merült feledésbe, bár csak félénk suttogással mertek róla beszélni. A radikális franciskánusok „szegénységi vitája”, amely még sokkal több áldozatot követelt, szintén nem ült el teljesen. Arról volt szó, hogy a rend „balszárnya” komolyan akarta venni a rend alapítójának, Assisi Ferencnek szigorú szegénységet előíró parancsolatait, és a tulajdon minden formáját elutasította, míg a „jobbszárny”, a „konventuálisok” használni akarták azokat a javakat és hagyatékokat, amelyekkel kezdték elhalmozni a rendet. Luther idején a franciskánusok már rég visszatértek az engedelmességhez. De téziseik tovább éltek, és megérték feltámadásukat.

Luther Ágoston-rendi kolostorában szó sem volt szegénységről. Saját szavai szerint „volt elegendő enni- és innivalónk”; a böjtöket is csak mérsékelt formában tartották meg. Az Ágoston-rend nem tartozott az olyan dúsgazdag szerzetek közé, amilyen a bencéseké volt, de azért tehetősnek számított, az egyes kolostorok különféle birtokokkal rendelkeztek, távoli vidékeken is voltak majoraik, saját intézőkkel, ispánokkal, adószedőkkel. A birtokterület évszázadok folyamán állt össze, és sohasem csökkent; ami egyszer az egyházra szállt, az „örökre” a tulajdonában maradt, míg ellenben a világi birtokok tulajdonviszonyai szükségképpen folyton változtak. A későbbi időkben, a 16. században az egyházi birtokok, jogok, járadékok, kiváltságok oly roppant tömeggé halmozódtak, hogy ezen az állapoton okvetlenül változtatni kellett. Az egyház évszázadokon keresztül azzal vádolta a világi hatalmakat, hogy „kapzsi módon” áhítoznak az egyházi birtokokra; a világiak viszont azt vetették az egyház szemére, hogy egyre több birtok összeharácsolására törekszik. Még a mélyen katolikus Spanyolországban is kérték az alattvalók Károly királyukat, vessen véget annak az állandó folyamatnak, amely abból áll, hogy egyre több és több föld kerül „holt kézre”; ha így megy tovább — hangoztatták —, a világiaknak előbb-utóbb semmijük sem marad, pedig nekik kell adóikkal fenntartaniuk az államot. Mivel az egyházi birtokokat — legalábbis elvileg — nem lehetett bevonni a mindig szorult anyagi helyzetben levő államháztartás támogatásába, ez az érvelés valóban igen nyomós volt. Hogy az egyes országokban az egyház mekkora birtokkal rendelkezett, azt sohasem sikerült pontosan kideríteni; Angliában az egész terület egyharmadára becsülték, és Németországban is legalább ennyinek kellett lennie. Azt a körülményt is figyelembe kell venni, hogy gyakran éppen a legjobb, legtermékenyebb és legjobban megművelt földek voltak egyházi, illetve kolostori tulajdonban.

A „szent római birodalomnak” ebből a harmadából az Ágoston-rendiek is részesedtek; Németországban 102 kolostoruk volt; a legtöbbet még a 13. században alapították, néhány pedig egészen új keletűnek számított. Az erfurti kolostor 1256 óta állt fenn, abban az évben létesült, amikor a rendet az első pápai rendelkezések konszolidálták. Luther is magára öltötte a fekete kámzsát, a fekete bőrövvel, e fölött a fehér skapulárét viselte, alsóruhája fehér gyapjúing volt. Éjszakára is fehér csuklyás skapulárét kellett felvennie, jóllehet akkoriban az emberek általában meztelenül aludtak. A kámzsát még sokáig megtartotta azután is, hogy szakított az egyházzal ; és a wittenbergi kolostorban lakott haláláig.

A bűnösségére koncentrált gondolkodás, „szívbéli fájdalom és gyötrődés”, figyelés a szívre, amely „reszketett és vergődött, hogy Isten irgalmas legyen hozzám”: ez volt, hogy Goethe kifejezésével éljünk, Luther legfőbb ügye szerzetességének időszakában. Valóban ő volt „a szerzetes”, amint a régi szerzetalapítók felfogása szerint elképzelték, kitéve a démonok kísértéseinek, viaskodva a szerzetesi vétkek lajstromában felsorolt bűnökkel: a kevélységgel, a haragos indulattal, a szomorkodással és a szívnek egészen a kétségbeesésig fokozódó tétovaságával (restségével), Luther megtartotta a szerzetesi fogadalmakat, az engedelmesség kivételével. Nem akart „Isten atlétája” lenni, aszkéta-rekordok elérésére sem törekedett. Szent sem akart lenni, holott egy szerzetes előtt feltehetően ilyen eszménykép lebeghetett, és rendje fölöttébb óhajtott is volna egy szentet, mivel fájdalmára egyetlen saját szenttel sem büszkélkedhetett, míg ellenben a franciskánusok meg a dominikánusok rendalapítói a glóriás szentek társaságába kerültek. Luther lényegében véve egészen egyszerű célt tűzött maga elé: kegyelmes Istenre akart találni. Hogy ezt a maga módján kísérelte meg, az engedetlenség volt. Sok szerzetesnek, sok remetének támadtak saját gondolatai a magányban, az egyház az ilyenekkel nem tudott, és nem is akart törődni. De Luther a maga útját nyíltan hirdette, ezáltal befolyásolt, „tévútra” vezetett más embereket — ez olyan engedetlenség volt, amelyet eretnekségnek minősítettek, és amelyért halálos büntetés járt.


Kolostori élet

A szerzetesi intézmény fejlődésének megfelelően az erfurti kolostor szigorúan hierarchikus felépítésű szervezet volt, igen pontosan megkülönböztetett rangokkal. Élén a prior állott, a miniatűr birodalomnak afféle kis monarchája vagy pápája. Közvetlen környezetéhez tartoztak a „nagyok”: az alprior, az istentisztelettel összefüggő ügyeket intéző sekrestyeigazgató, a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó prokurátor és a szerzetesjelöltek nevelését irányító noviciusmester. Maguk a szerzetesek két kategóriát alkottak. Az arisztokráciát az atyák — patres — képviselték, akik felszentelt papok és tanult vagy legalábbis olvasott emberek voltak. A „közemberek” kategóriájába tartoztak a laikus testvérek — fratres —, akik szerzetesi fogadalmat tettek ugyan, de tanulatlan emberek voltak; a páterek éberen ügyeltek arra, hogy a testvérek ne tanuljanak meg írni-olvasni. A laikus fráterek látták el a kapuőri szolgálatot, énekeltek a kórusban, betegeket ápoltak, rendben tartották a ruharaktárt, és egyéb alárendelt munkákat végeztek. Luther erfurti kolostora nem volt szegény, de korántsem tartozott az olyan gazdagok közé, amelyek kolostori szolgák, cselédek és ügyintézők százaival, sőt ezreivel rendelkezve valóságos kis várost vagy kis fejedelemséget alkottak. Néhány országban még kolostori rabszolgák is voltak, az egyház hierarchikus felépítésében és az egyházatyák hatalmas gondolatépítményeiben az ilyen rabszolgákat az Isten alkotta világrend szerves részeinek tekintették. A rend nemzetközi volt, területenkívüliséget élvezett, legfőbb vezetője a Rómában székelő generális volt, és külön saját követet tartott az egyházi hierarchia legmagasabb csúcsán álló pápa mellett; tehát közvetlenül a pápai kúria alá tartozott, autonóm bíráskodási joggal rendelkezett, külön kis egyház volt az egyházon belül. A német terület négy provinciára volt osztva, amelyek semmiképpen sem függtek össze a politikai határvonalakkal, s ezzel is mintegy hangsúlyozták, hogy a szerzet felette áll minden világi jellegű elrendezésnek. Luther, aki addig mansfeldi illetőségű volt, most Ágoston-rendi illetőségű lett. Akkor még általános volt az a szokás, hogy aki belépett a szerzetbe, keresztnevét letéve új nevet vett fel. Luther a szerzetben eleinte az Ágoston nevet viselte, de hamarosan visszatért a Mártonhoz, amit

– ha úgy tetszik némileg szimbólumnak lehet tekinteni. A rendnek megvolt a saját alkotmánya, amelyet sokkal pontosabban rögzítettek, mint a bizonytalanul körvonalazott „szent római birodalom” alkotmányát. Hetenként egyszer, a közös ebéd alatt felolvasták a rendi regulákkal együtt. Megvoltak a rend hagyományai, és meghatározott szerepet töltött be az egyház általános tervében: elsősorban prédikálás volt a feladata. Nagy tudósok és gondolkodók, amilyeneket a két másik kolduló rend, a dominikánusok és franciskánusok szép számmal tudtak felmutatni, szinte monopolhelyzetet teremtve maguknak — a skolasztika leghíresebb képviselői majdnem valamennyien domonkosok és ferencesek voltak —, az Ágoston-rendiek között nem akadtak. De egyetemeken tanítottak, és Luther is mint docens kezdte meg azt az utat, amely végül is kivezette őt a rendből.

Kezdetben ő sem volt több közönséges újoncnál. Legfeljebb annyiban különbözött tőlük, hogy a rendbeliek bizonyos gyanakvással néztek rá akadémiai fokozata miatt, amely mögött kevélységet, önteltséget sejtettek. A felvételt nem intézték el gyorsan. A noviciusnak időt kellett hagyni, hogy lelkében megérlelődjön a végleges döntés ilyen vagy olyan irányban. Luthert először a kolostor vendégházában helyezték el megfigyelés céljából. Mint engedelmes fiú közölte szüleivel elhatározását; az apa magánkívül volt a szépreményű ifjú engedetlensége miatt. Eddig nem tegezte, respektálva a magisteri titulust, amelytől legszebb álmainak beteljesedését várta. Most azonban csak per „te” írt neki, s mint Luthertól tudjuk, „megtagadta tőle minden apai hajlandóságát és jóakaratát”. Az anya kereken kijelentette, hogy tudni sem akar róla többé. Az öreg bányász, aki időközben kohászmesterré lépett elő, csak akkor adta be a derekát, amikor a gyakori pestisjárványok egyik hulláma elragadta tőle két másik fiát. Kelletlenül bár, de beleegyezését adta: „ . . . jó, menjen, adja Isten, hogy jóra váljon.” Az égiháború, a villámcsapás előidézte hirtelen megtérés históriája sehogysem tetszett a keményfejű realistának, még akkor is bizalmatlanul beszélt róla mindenkinek, amikor fia első miséjét mondta. „Hátha valami ördögi kisértet volt. Isten adja, hogy ne úgy lett légyen” — jelentette ki gyanakodva. Luthernak súlyos lelki válságokat okozott ez az első szakítás egy olyan hatósággal, amely Isten akaratából létezett; s a világrend magja a család volt.

A diákélet tarkabarkaságából olyan világba lépett, ahol csak két szín létezett: a fekete és a fehér. A világosságból a homályos derengésbe, a fürge, hangos nevetésű jó pajtások vidám társaságából a kolostori fegyelem szigorába. Elvileg tilos volt a nevetés, tilos volt minden fesztelen mozdulat. A szerzetesnek meg kellett tanulnia a hallgatást. A rend egyik tanítója irányelvként leszögezte: „A szerzetesek dolga sírni, hallgatni és üdvös csendben várakozni.” Szemlesütve kellett járni-kelni, a kezet a csuha ujjába dugva kellett tartani. Iváskor a kupát két kézzel kellett fogni; fél kézzel fogni könnyelműségnek számított. A közös étkezések alatt tilos volt minden csevegés; olyankor valamelyik testvér a rend legendáiból vagy elismert egyházi tekintélyek épületes műveiből olvasott fel részleteket. A nap — amely a kolostorban még pirkadat előtt kezdődött — szigorú pontossággal megállapított program szerint telt el. A huszonnégy óra alatt hétszer imádkoztak a kórusban és énekeltek antifona formában zsoltárokat. Két órakor volt az első közös áj tatosság, és már későre hajlott az idő, amikor elmondták az utolsó imádságot. Az első étkezés az ebéd volt. Az apró, fűtetlen cellába lakóján kívül más szerzetes nem léphetett be; nagyon hideg téli napokon felkereshették a közös melegedőszobát. A cella ajtaját nem lehetett bezárni, s ellenőrző nyílás volt rajta. Semmiféle díszítés nem volt megengedve, még szentkép sem függhetett a falon; fekvőhelyül szalmazsák szolgált, gyapjútakaróval.

Tehát hallgatás, csend; a szerzetes még a saját cellájában, még önmagához sem beszélhetett, a többiekkel csak jelbeszéddel érintkezhetett. Szigorú felügyelet és ellenőrzés alatt közösen imádkoztak a kórusban, vagy a bűnről beszéltek. Legalább minden pénteken „bűnkáptalant” tartottak. A prior e szavakkal kezdte: „Beszéljünk a bűnről!” A testvérek a földre vetették magukat. A prior megkérdezte: „Mit mondtok?” „A mi bűnünket” — hangzott a felelet. Ekkor felállhattak, és egyenként bevallották vétkeiket; ilyenkor kizárólag a regulák és előírások megszegéséről volt szó; minden egyéb bűnt a gyónásnál kellett megvallani. A káptalanban beismert vétkek ilyesfélék voltak: elkésés, elbóbiskolás a kórusban; a súlyosabbak közé tartozott a hazugság, a hallgatási parancs megszegése, nőszemélyre vetett pillantás; még súlyosabb a káromkodás, a priorral szemben tanúsított engedetlenség, ittasság. A legsúlyosabb bűnök voltak: levelek vagy okmányok hamisítása, a gyónási titok megszegése, a testiség bűne. Az enyhébb kihágások elkövetőire rosszalkodó iskolásgyerekekhez illő büntetéseket szabtak: a padlón ülve kellett ebédjüket elfogyasztaniuk, zsoltárokat kellett felmondaniuk stb. A súlyosabb bűnöknek megvesszőzés vagy börtön volt a penitenciája. Az ilyen káptalanok lényegét a közösségi élet gyakorlása alkotta: minden egyes testvérnek kötelessége volt bevádolni, megfigyelni, ellenőrizni a másikat, s megfigyeléseit jelentenie kellett, bár nem személyes jellegű vád formájában. Csak harmadik személyben beszélhetett a vétkesről: Egyik testvérünk ezt vagy azt cselekedte. Ilyenkor a közösség elvárta, hogy az illető jelentkezik, és beismerő vallomást tesz.

A gyónás más volt; maga a prior vagy az általa megbízott gyóntatóatya végezte, s mint a bűnbánat szentsége a katolikus tanítás egyik sarkalatos pontját jelentette. Papja által az egyház itt a legközvetlenebb formában lépett oda az egyes hívőhöz, és magára vállalta, hogy a bűnöst ismét kiengeszteli Istennel. Luther a gyónást a maga személyes gyakorlatában élete végéig megtartotta, de felfogásának megfelelően átalakítva: számára nem a közvetítő — a pap, egy ember — volt a szükséges közbülső instancia; közvetlenül Krisztushoz fordult, ő adja meg a feloldozást: „Krisztus ül ott, Krisztus hallja, Krisztus válaszol, nem pedig egy ember.’’ Még a wormsi birodalmi gyűlés viharában is meggyónt a régi előírt formában a trieri hercegérseknek; történtek bizonyos próbálkozások, amelyekkel az érseket igyekeztek rávenni a szigorú gyónási titok megszegésére, de erre az egyházfejedelem nem volt hajlandó. Luther később közvetlen környezetéhez tartozó barátait választotta „partnerül” a maga gyónási formájához.

Luther azzal a hévvel kezdte meg szerzetesi életét, amely minden tettét jellemezte; lázongásról, de még a legkisebb függelemsértésről sem hallunk semmit. Mint posztuláns — várományos — a közös ájtatosságok, a hórák (a zsolozsma részei) idején oldalt, a kisebb rangú testvérek között állott. Eljárt falura kéregetni a kápsálózsákkal, jóllehet a tehetős rend részéről a koldulás nem volt több hagyományos gesztusnál. Mint annyi minden, ez a rendi szabály is fikcióvá változott. Úgy látszik, a testvérek szándékosan tették ki Márton „magistert” a szokottnál nagyobb strapáciáknak, így akarván éreztetni, hogy ő is csak egy a többi közt. Ez az állapot nem tartott sokáig, két hónap elteltével novícius lett, egy évvel később letette az ünnepélyes nagy fogadalmat. Engedelmességet, teljes vagyontalanságot és szüzességet fogadott „az üdvözült Augustinus regulái szerint mindhalálig”.

A csend, a fegyelem jót tett a zabolátlanságra hajlamos ifjú embernek. Később hangoztatott sűrű panaszai ellenére az az igazság, hogy az első években jól érezte magát a kolostorban. Igaz, hogy már igen korán kezdett tépelődni. Legtöbb társától eltérően ő nem volt képes rutinszerűen felfogni azt, hogy még az apró-cseprő külsőségekben is folyton a bűnt és a bűnösséget emlegették. Szüntelenül talált magában vétkeket, és minden alkalmat megragadott, hogy azokat megvallja. Felettesei ismerték ezt a típust, és tudták, hogyan kell bánni vele. Luther még idősebb korában is hálásan emlékezik vissza arra a „finom öregre”, aki a noviciusmestere volt, s aki időnként erélyesen rászólt, ha túl gyakran hozakodott elő Isten haragjával: „Bolond vagy, Isten nem haragszik rád, hanem te haragszol Istenre!” Általában nagy kímélettel és megértéssel bántak vele mint „nehéz testvérrel”, akiből talán egyszer még a rend büszkesége válhat, ha helyesen irányítják. Persze éppen ez volt a tévedés: Luther nem akarta, hogy irányítsák, ő a maga erejéből akart „keresztültörni” Istenhez, az ő Istenéhez; a pietizmus még a 18. században is részletes elméletet és technikát dolgozott ki arra, hogyan lehet vezeklési harcok megvívásával megvalósítani ezt az áttörést. Luther ebben nem talált megértésre, ez ellentétben állott az egyház tanításával. De meghatóan hálás volt a legkisebb biztatásért is, és a rend kongregációja legmagasabb elöljárójának, Staupitz vikáriusnak a személyében életében először olyan „atyát ” talált, aki sokkal atyaibb volt hozzá, mint a tulajdon apja.

Hogy Luther milyen „bűnöket”, hibákat, mulasztásokat fedezett fel magában, és gyónt meg, nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy egy alkalommal, mikor megint szenvedélyes keserűséggel vádolta magát Staupitz előtt; „Ó, én bűnöm, bűnöm, bűnöm!”, a vikárius erélyes hangon azt felelte neki, hogy egyáltalán nincsenek is igazi bűnei. Szülőgyilkosság, nyilvános káromkodás, Isten megvetése, házasságtörés — ezek a valódi bűnök. „Készíts magadnak lajstromot, abba írd össze az igazi bűnöket, Krisztus segítsen rajtad; de ne mászkálj nekem ide ilyen tákolmányokkal és bababűnökkel, és ne csinálj minden fingból vétket!” A drasztikus fogalmazás Luthertól származik; a választékos modorú Staupitz alighanem másként fejezte ki magát. De annyi bizonyos, hogy a vikárius nagyon belelátott a fiatal szerzetes lelki szorongásaiba, megértő módon bánt vele, igyekezett őt vigasztalni. Staupitz régi nemesi család sarja volt, sokat látott-tapasztalt a világban, befolyást élvezett az udvarnál, művelt körökben szellemes prédikációi miatt közkedveltségnek örvendett, fontos megbízásokból kifolyólag sokat utazott. Bizonyára gyakran elcsodálkozott a kiálló pofacsontú, mélyen ülő szemű fiatal parasztivadék aggályoskodásán. Ilyen intenzitás minden bizonnyal idegen és kissé ijesztő volt számára; valószínűleg fölöslegesnek is ítélte az ilyesmit. De tény, hogy mindenki másnál előbb ismerte fel Lutherban a géniusz vagy legalábbis a nagy tehetség szikráját. Némelyek megkísérelték kimutatni, hogy Staupitz prédikációiban és írásaiban már fellelhetők Luther tanainak „előformái”; véleményünk szerint ez túlzás. Egyébiránt az ilyen irányú próbálkozásokhoz maga Luther is hozzájárult, és reformátorrá válásának kezdőpontjára Staupitz vikáriust állította. Mindamellett mi is igen nagy jelentőségűnek tartjuk, hogy Luther a lelki válságok és zűrzavarok éveiben ezt az „atyát” és törődő barátot tudhatta maga mellett és maga fölött.

Az összekuszáltság volt az, amely kínozta. Később a „pápaságot”, az egyházat okolta ezért, és ebből merítette tanainak döntő részét. A fiatalabbaknak, akik már csak hallomásból tudtak erről valamit, fáradhatatlanul magyarázta, hogy a kolostorban mennyire gyötörték a testvéreket. A legapróbb hiba is bűnné vált; ha valaki elakadt az imádság szövegében, vagy véletlenül hozzányúlt a szent tárgyakhoz, az már bűnt követett el; a nagy egyházatyák kijelentették, hogy aki a kórusi énekből akár egyetlen szótagot is kihagy, erről számot kell adnia a végítélet napján. Szerzetestársait mindez nem izgatta különösképpen; tudomásul vették a dolgokat, és ha efféle mulasztásokon kapták őket, türelmesen fogadták a kiszabott büntetést. De Luther számára a végítélet más volt, mint holmi szótaghibákért történő számonkérés, ő állandóan a haragvó Istent látta maga előtt, a haragos Krisztust, a bírákat, akiknek ítélete az örök kárhozatot jelentheti.

Az ilyen szorongásokat beteges, hisztériás tüneteknek, de mindenképpen esztelen túlzásoknak szokták nevezni. Luther kétségkívül súlyos pszichopatológiai természetű rohamokban szenvedett, és ez a baj nemcsak a kolostorban gyötörte. Nem egykönnyen tudnánk olyan zseniális embert megnevezni — a vallás területén legkevésbé — akiből ez a patologikus vonás hiányzott. Még a hatalom emberei is sírógörcsöt kaptak időnként, pl. Bismarck; fölösleges további példákat felsorolni. Ellenségei egyenesen epilepsziásnak nevezték Luthert; teljesen hihető, hogy elvágódott, vagy inkább földre vetette magát. Feljegyzésekből ismerjük az alább következő epizódot. Az egyik konventmisén Márk evangéliumából olvasták fel a tisztátalan lélektől megszállott ember esetét (I. 23 — 26). A megszállott így kiált fel: „Ah! Mi dolgunk van nékünk veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél-e, hogy elveszíts minket? Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje.” Luther lerogyott, és ezt nyögte: „Nem vagyok olyan, én nem!” Az esetet Cochlaeus, későbbi ellenfele említi fel, és azt a jámbor megjegyzést fűzi hozzá, hogy a szerzetestársai már akkor is démontól megszállott embernek tartották Luthert. Magasabb értelemben ez meg is felel a valóságnak.

Luther maga mondja el, hogy amikor először misézett, a szó szoros értelmében reszketett a félelemtől. A szentmiseáldozat szavai felkavarták, nem bírt szabadulni a gondolattól: „Ki az, akivel beszélsz?” El akart futni az oltártól. Csak a praeceptora tartotta vissza.

„Ki az, akivel beszélsz?” Nem is lehetne egyszerűbben és grandiózusabban kifejezni. Talán még csupán annyit kellene hozzátenni, hogy Luther szavaiban egy másik kérdés is feszült: „Ki vagyok én, aki itt most Istennel beszélek?” Nagyon távol esett ez a gondolat az egyház hierarchikus felfogásától, amely szerint a pap magasan az „egyszerű hívők” fölött áll. Luther már ezzel is kilépett, bár még korántsem tudatosan, a hagyományos szemléletek kereteiből.

De ezt akkor még senki sem érezte. Az eksztatikus ismert, sőt kívánatos jelenség volt, a „pszichopata”, a démonoktól gyötört vezeklő alakját a szentek sok legendája ismerte és legitimizálta. Luther elöljárói, kitűnő emberek és rendjük szigorú tagjai, a legcsekélyebb habozás nélkül igyekeztek a lehető leggyorsabban előléptetni a fiatal szerzetest, és egyre újabb, egyre felelősségteljesebb funkciókat ruháztak rá. Luther valóban meglepően gyors „karriert csinált”, és nemcsak Staupitz vikárius volt a pártfogója. Még egyik mogorva teológiai elöljárójára, Nathin professzorra is olyan mély hatással volt a fiatal barát szenvedélyes hitbuzgalma, hogy a mühlhauseni zárda apácáinak épületes példaként hozta fel a fiatal szerzetest, akit csodálatos megtérésére célozva „második Paulusnak” nevezett.

Csak Luther apja tartott ki konokul a hihetetlen megtéréssel kapcsolatos kételyei mellett. Mihelyt a fia letette a testvéri fogadalmat, elöljárói máris közölték vele, hogy kezdjen felkészülni a magasabb fokozat, a papi méltóság elnyerésére; az erfurti segédpüspök alszerpappá (subdiaconus), majd szerpappá (diaconus), végül áldozópappá szentelte — fontos állomások ezek egy szerzetes életében és az egyház struktúrájában. Az első mise, a primicia, olyan jelentős esemény volt, amelyet nemcsak az egyházon belül ünnepeltek meg. A szerzetes általában már alig-alig tartott kapcsolatot családjával és korábbi barátaival; Luthert a diákpajtások már elfelejtették. A primiciára azonban hívhatott vendégeket. Írt apjának, barátainak, régi tanárainak, szép latin körmondatokban, bókokkal nem fukarkodva. Hans Luder nem mulasztotta el az alkalmat, hogy immár mint tehetős kohászmester jelenjék meg a nyilvánosság előtt. A kolostor konyhájának 20 forintot adományozott; ezért az összegért majdnem egy házacskát lehetett akkoriban vásárolni. Az ünnepségre lóháton érkezett, húsz kísérővel, s az egyik szerzetes megjegyezte Luthernak; „Jó barátja lehet, ha ilyen sokadmagával jön.” Bőséges ünnepi lakoma követte a templomi szertartásokat. Luther odament apja asztalához, mert úgy érezte, még egyszer meg kell indokolnia elhatározását, hogy pap lett. A kohászmester azonban merev maradt, bár ismét a nagyobb respektust kifejező magázást használta: „Nem gondolt a negyedik parancsolatra: »Tiszteld atyádat és anyádat«?” Amikor a villámcsapás került szóba, az öreg ördögi kísértetet emlegetett. Luther azzal védekezett, hogy imádkozással és áhítattal jobb szolgálatot tehet szüleinek és barátainak, mint világi állapotában. „Adja Isten, hogy úgy legyen” — felelte Hans Luder. „Apám szavai — mondta Luther, legrégibb életrajzírója szerint — annyira megrémítettek, hogy úgy éreztem, mintha éles kard hasított volna a szívembe, amiért a tízparancsolatra emlékeztetett; nem is tudom szavait soha elfelejteni.” Az öreg csak akkor békült meg, amikor fia megházasodott, és megszületett egy unoka is, aki majdan tovább plántálhatja a Luder-Luther nemzetséget. „Akkor atyám visszafogadott kegyeibe, és újra az ő kedves fia lettem.”

A kolostori élet nem állt csupán szigorú fegyelemből, zsolozsmázásból meg bűnvallomásból; a „gyötrésekkel” kapcsolatos panaszkodások, amelyeket Luther később szüntelenül hangoztatott, polemikus színezetűek. Hasonlóképpen elfogult az a leírás is, amely a zerbsti szerzetesek „dőzsöléséről” szól. Zerbstben búcsú volt, az erfurti barátok is ellátogattak oda, köztük Luther. Megtartották a körmenetet a virággal teleszórt utcákon, majd a magisztrátus a nyílt piactéren lakomát rendezett. „Odamentünk, tömködtük a bendőnket, vedeltük a bort, és a feszületet egy időre beraktuk a kamrába, az ajtó mögé, hogy ne nézzen ránk savanyúan; amikor telezabáltuk és teleszívtuk magunkat, megint előszedtük.” Mi nem akarunk savanyúan nézni; nem lehetett az olyan „vad dőzsölés”, s tudvalévőén Luther sohasem vetett meg egy-két kupa bort. Csak az a furcsa, hogy ellenfelei később könyörtelenül felróttak neki minden kupa italt, holott bizonyos kolostorokban és apátságokban napirenden voltak az egészen másfajta lakomák.

Vessünk most egy röpke pillantást az erfurti Fekete Kolostor szigorúan őrzött falain túlra. Nem kell holmi bűnlajstromot megtárgyalnunk, de azért az Ágoston-rendi obszervánsok viszonylag szigorú kongregációját nem lehet tipikusnak nevezni. Ez a kongregáció a saját rendjén belül és még inkább az akkori kolostori élet összképében az igen gyenge kisebbséget képviselte. Akadtak nála még szigorúbb rendek, amelyek később a legenergikusabb ellenállást tanúsították a kibontakozó reformációval szemben, főleg a karthauziak. Az ilyenek azonban csak apró forgácsok voltak, és a régi rendszer védelmezőinek legbuzgóbb igyekezete sem tudott „egy maroknyi igaznál” többet felmutatni. A kolostorok és apátságok óriási többségében mindenfelé nagyon világiasan, nagyon kényelmesen éltek a szerzetesek. A kolostori konyhák híresek voltak, a kolostori sörök és likőrök még ma is azok (sok ember csak a „benediktinus” vagy a „sartrőz” szóból tud e szerzetesrendek létezéséről). A jól táplált, kedélyes, bort kóstolgató barát, akinek derekán az rózsafüzér szinte csak mellékes kelléknek tűnik — ezt a figurát nem a 19. század zsánerfestészete találta ki. A sok sörfőzdének, a malmoknak és egyéb gazdasági ágazatoknak, amelyeket igen eredményesen űztek, megvolt a társadalmi vetülete: a harc nagy része nem hitbeli kérdések vagy dogmák körül folyt, hanem e nagyon is kézzelfogható realitások miatt. A szerzetesek „exemptus”ok voltak, vagyis adómentességet élveztek; eredetileg természetesen nem azért, hogy kiváltságuk birtokában kereskedjenek, és az adók alatt nyögő polgároknak konkurrenciát csináljanak. Borméréseket nyitottak, s ezzel elkeserítették a kocsmárosokat. Malmokat üzemeltettek, ami ellen a molnárok tiltakoztak. Földeket, pénzbeli alapítványokat kaptak, hogy ezek ellenszolgáltatásaként rendszeresen misézzenek az elhunytakért, de sok kolostorban az ilyen kötelezettségek teljesen feledésbe merültek. Szegényen kellett volna élniük, és meggazdagodtak. Szüzességi fogadalmat tettek, de nem sokan akadtak köztük, akik legalább a látszatot megőrizték volna. A buja szerzetes a közmondások, a szatírák és a komoly bűnbánatra intő prédikációk állandó figurája volt; a felügyelet nélkül csavargó kolduló barátokat a közvélemény általában szoknyapecéreknek és nőcsábászoknak tekintette. Természetesen itt is közbe lehet vetni azt a formulát, hogy „de azért nem mindenki…” Minden bizonnyal nem valamennyi szerzetes élt ilyen életet, számuk azonban elegendő nagy volt ahhoz, hogy megerősítse a közvélemény ilyen értelmű ítéletét, amely egyébiránt nem Luther korában keletkezett, hanem sokkal régebben. Kell-e hivatkoznunk Olyan novellaírókra, amilyen Boccaccio volt vagy a „Schwankdichter”-ekre? (A Schwank tréfás, rendszerint tanító célzatú elbeszélés; a 16. században igen kedvelt műfaj Németországban) Hivatalos akták is szép számmal maradtak ránk, amelyek a visszaélésekről tanúskodnak. Az előírások szerint az egyházi főhatóságok látogatásokkal — visitatiókkal — ellenőrizték a kolostorokat, és ahol bomlást tapasztaltak — ami gyakran előfordult —, ott szigorú reformokat rendeltek el. A kolostorok autonómiát élveztek, nem tartoztak a területükön egyébként illetékes püspökök és érsekek bíráskodási hatáskörébe. E kérdésben az egyházon belül állandóan rendkívül heves viták folytak, de a problémát nem tudták megoldani. Kétséges, hogy a még sokkal szabadabb életmódot folytató magas prelátusoknak volt-e morális tekintélyük a beavatkozásra, a kolostori állapotok korrigálására. Így hát többnyire minden maradt a régiben. Csak néha-néha történt valamilyen intézkedés, amikor túlságosan kirívó esetek fordultak elő, amelyek ellen felemelték szavukat a világi hatóságok, hűbérurak, fejedelmek, városi tanácsok; de ilyenkor is többnyire visszautasították a beavatkozást mint az egyház megszentelt szabadságának megsértését. Krónikák mesélik, hogy szerzetesek és apácák zavartalanul együtt éltek. Tájékozott utazók pontosan tudták, útközben mely apáca-

zárdákat érdemes meglátogatni, ahol biztosan jó fogadtatásra számíthatnak. Néha olyan mentség merül fel, amely valósággal lefegyverzi a kritikát: ez vagy az a zárda — úgymond — annyira elszegényedett, hogy az apácák kénytelenek voltak ilyen életmódra fanyalodni, ha nem akartak éhen halni. A vizitációs jelentések között egy igen érdekes esetről olvashatunk, amely egy württembergi kolostorral kapcsolatos. Az ügy nagy port kavart, eljutott a pápai kúria elé, és valóságos háborúskodást robbantott ki. Azért is figyelemre méltó, mert az akták között találhatók a ránk maradt legrégibb német magánlevelek: szerelmes levelek, amelyeket szerzetesek írtak apácáknak. A jegyzőkönyv felsorolja a nővérek celláiban talált bűnjeleket: „Örökre a tied vagyok” feliratú címerpajzsokat, hegyes orrú dámacipellőket, fűzőket és „világi dalocskákat”. Messzi környék tudott róla, hogy a nővérek számos gyermeket szültek. A levelek meghatóan gyöngédek; a gvárdián népdalra emlékeztető hangnemben ír az ő aranyos „Zsuzsikájának”; a levelekben receptek is vannak, például arról, hogyan kell télire elrakni a lazacot; meg intelmek, hogy óvakodni kell a gonosz „irigyektől”; mintha a lovagi líra valamelyik művelője, egy Minnesánger írta volna. Ami az „irigyeket ” illeti, azoknak ebben az esetben fölöttébb nehéz a dolguk: az apátnő erélyesen elutasít mindennemű ellenőrző vizitációt és reformációt — pár évtizeddel a reformáció előtt —, az „irigyek” kénytelenek a világi hatalomhoz fordulni segítségért, miután az egyházi hatóságok képtelenek voltak rendet teremteni, pedig állítólag öt ven éven keresztül próbáltak valamelyes javulást elérni. Az ügyet végül a dominikánusok veszik kézbe, akik féltékenyek a franciskánusokra, és őket hibáztatják. Az inkriminált zárda apácáinak felét — a terheseket — elkergetik, de ezek hamarosan menedéket találnak a határon túl a bajor hercegnél, aki ezzel is borsot akar törni a württembergi szomszéd orra alá. Az apácák egy része Ulmba költözik, ahol a szó szoros értelmében prostituáltként él. Más részük nemesi rokonok révén visszakerül a zárdába, fejedelmek is beleavatkoznak a dologba, és a korábbi apátnő diadalmasan vonul be ismét birodalmába. A levelek tanúsága szerint hasonló események játszódtak le a Bázel melletti Klingenthal kolostorban. Túlságosan botrányos életmódjuk miatt elűzték onnan az apácákat, de hatalmas rokonaik fegyveres erőszakkal kényszerítették a bázeliakat, hogy engedjék visszatérni őket; sőt még nagy summa pénzt is kicsikartak kárpótlásul elszenvedett kellemetlenségeikért. Ezt az esetet ugyancsak a dominikánusok jelentették Rómának. Az egyik apáca szerelmese diadalmasan írja levelében: a prédikáló barátok sok ezer forintot fecséreltek el Rómában, mégsem értek el semmit.

A fentebb ismertetett két eset jól illusztrálja egyfelől az egyházi „hivatalos út” bonyolultságát és tehetetlenségét, másfelől a világi hatalmasságok erős befolyását, függetlenül attól, hogy az utóbbiak „reformálni” akartak-e, vagy egyszerűen csak védelmére keltek zárdában élő nemesi rokonaiknak, bármit műveltek is azok a kolostorok falai között. Luthernak és a többi reformátornak súlyos gondot jelentett az a körülmény, hogy számos zárda csupán a sokgyermekes nemesi családok fölös számú leányainak eltartására szolgált. Ezt az állapotot, amelynek illusztrálására rengeteg példát lehetne felsorolni, helytelen volna moralizáló szemszögből megítélni; a közvélemény tényként elfogadta, gyakran humorral és jóindulatú flegmával szemlélte, ha az állapotok nem váltak túlságosan botrányossá. A szüzességi parancsolatot hallgatólagosan — vagy akár nyíltan is — emberfeletti követelménynek tekintették. Szentek vagy kiválasztottak képesek voltak megtartani; őket ezért különleges tisztelet övezte. És akik nem bírták leküzdeni a „test gyengeségeit”, azoknál jótékonyan beavatkoztak a szentek vagy Isten Anyja, s mindent jóra fordítottak. A legelterjedtebb ájtatos olvasmány, a Legenda Aurea megnyugtató történetet beszél el egy apátnőről, aki szorgos igyekezettel szigorú rendet tart a kolostorban. „Egyszer azonban Isten akaratából az történt vele, hogy teherbe esett.” A nővérek szíve repesett a kárörömtől, hogy végre valami gyalázatosat mondhatnak róla, és feljelentették a püspöknél. Mielőtt azonban a püspök érdemben foglalkozhatott volna az üggyel, az apátnő buzgón fohászkodott Szűz Máriához, és segítségét kérte nagy bajában. „És a mi Szűzanyánk szólt az angyaloknak, hogy az ápátnőt szabadítsák meg a gyermektől; amit meg is cselekedtek.” A csecsemőt az angyalok elviszik egy remetéhez, aki felneveli; a vizitációra érkező püspök megállapítja az apátnő feddhetetlenségét, és megbünteti a rágalmazó apácákat. A történet azonban épületesebben végződik: az apátnő meggyónja vétkét a püspöknek, és elmondja azt is, hogyan segített rajta a Szűzanya. A püspök örvendezik a csodán, a remetétől elhozatja a gyermeket, magához veszi, és halála után „azt választották püspökké az ő helyébe”.

Senki sem ütközött meg az ilyen jámbor legendákon, amelyek inkább valami új, megható fényt kölcsönöztek a Mária-tiszteletnek. Abban a korban, amelyben maguk a pápák is egészen nyíltan és nagy pompát kifejtve mutatták be törvénytelen sarjaikat, püspököt csináltak belőlük, sőt a nagy uralkodóházakba is beházasították csemetéiket — nos, abban a korban kritikáról aligha lehetett szó.

Nemcsak a cölibátus vált fikcióvá. Más tényező is közrejátszott abban, hogy a reformáció idején sok kolostori intézmény oly gyorsan összeomlott. Sok apát és szerzetes a kolostor vagyonát saját tulajdonának tekintette, amellyel tetszése szerint gazdálkodhat. Ha vizitáció fenyegetett, erélyesen védekeztek ellene. Helmershausen kolostorban az ellenőrzés céljából megjelent nemkívánatos vendégeket gúzsba kötötték, majd kidobták a kapu elé; egyikük belehalt a bántalmazásokba. A kolostor lakói ezt követően dacosan felrúgtak minden regulát, zálogba csapták a templomi kincseket, és vidám korhelyéletet kezdtek; az apát, megfontoltabb férfiú lévén, eladta a kolostor földjeit, és a pénzzel odébbállott. A kolostor kapujánál így búcsúzott: „Nos, Isten áldjon, Helmershausen, engem többé nem látsz!”

Ez volt a háttér. Az előtérben pedig ott látjuk Luthert, egy másfajta kolostor lakóját, egy olyan obszerváns kongregáció tagjaként, ahol komolyan vették a regulákat. Egészen logikus, hogy a nagy tiltakozó mozgalom ilyen helyről indult ki, és hogy Németországban, a pápai fennhatóság alá tartozó hatalmas térség legengedelmesebb és az egyházhoz leghívebben ragaszkodó területén olyan szenvedélyes visszhangra talált.

Luther még sokkal komolyabban vette a rendi regulákat, mint szerzetestársai. Elöljárói ezért dicsérték mint „második Paulust”. Nem sejtették, hogy ebben hasonlatban milyen titkos értelem rejlik. Mert Luther számára éppen Pál lett a vezető, a nagy tekintély. Az apostol megtérésének története már valamiféle titkos kapcsolatban állt saját megtérésével. Most, a kolostorban olvasta, tanulmányozta Pált, és igyekezett elsajátítani az egyház első teológusának teológiáját. A Biblia mindenekelőtt a paulinus tant jelentette neki, amelyet a nagy misszionárius levelei közvetítettek.

A fiatal szerzetesnek, akit felettesei arra szemeltek ki, hogy a tu-

dós atyák közé emelkedjék, piros bőrbe kötött, teljes szövegű Bibliát adtak, az egyház által előírt, Hieronymus (Szent Jeromos) által latinra fordított Bibliát. Ez privilégium volt. Az egyszerűbb testvérek, mint már említettük, egyáltalán nem kapták kezükbe a Szentírást, csupán felolvastak nekik belőle gondosan megválogatott részleteket. Egyébként is Staupitz volt az első elöljáró, aki a kongregációjába tartozó kolostorokban Biblia-példányokat osztatott ki a páterek között, hogy tanulmányozzák a szent iratokat. Luther később azt állította, hogy a Szentírás „ismeretlen” vagy tiltott könyv volt. Ez így semmiképpen sem felel meg a valóságnak; de annyi tény, hogy használatát erősen ellenőrizték, adagolták, és a kanonizált latin változatra, illetve a különféle nemzeti nyelveken írt kivonatokra korlátozták. A teljes bibliafordításért vívott küzdelem meglehetősen pontosan jellemzi a különböző eretnekmozgalmakat a valdensektől és az albigensektől Wyclifen és Huszon át egészen Lutherig. Hogy az eretnekeknek saját anyanyelvűkre fordított Bibliájuk van, vagy ilyen készítésére törekednek, s hogy belőle olyan tanokat merítenek, amelyek ellentétesek a hivatalos egyházi tanítással — ez volt mindig a vádak és üldözések egyik fő pontja. A Biblia németre fordításaiéit Luther legnagyobb alkotása, egész életpályájának legfontosabb műve, a reformációs mozgalom voltaképpeni magva és Luther hatásának legtartósabb tanúbizonysága.

Most olvasta először a hagyományos latin szöveget. Állandóan olvasta, újra meg újra, emlékezetébe véste, végül szóról szóra tudta szinte az egészet, és bármikor játszi könnyedséggel tudott idézni belőle. De hogyan olvasta? Úgy, hogy mindent azonnal átfordított gondolatban, nem németre, hanem lutherira. Gondolkodására még erősen rányomta bélyegét a latin, amelynek használata a szerzetesek között kötelező volt; de ha latinra fordította is le, amit olvasott, lutheri latinság volt az. Elhamarkodott volna részünkről azt állítani, hogy itt már egy rendszer, egy tan kezdetei sarjadoznak. Luther egyáltalában nem tartozott a nagy rendszerező elmék közé, ezt már elég sokszor megállapították. Érzéssel, szenvedéllyel olvasta mindazt, ami „neki szólt”. Merő képtelenség még elgondolni is, hogy egy évezred irodalmából összeállított szöveggyűjtemény minden darabja, minden sora mondhatott neki valami fontosat. Luther nem volt filológus, és a „szövegkritika”, amelyet a további évszázadok folyamán oly sokan műveltek, nem az ő dolga volt, bár hamarosan ezzel is foglalkozni kezdett. Amit akkor akart, az a „világos” szöveg volt, a „meztelen igazság”. Ranke egyik ifjúkori, zseniális írásában — Zűr Kritik neuerer Geschichtsschreiber (Az újabb német történetírók bírálatához) — ugyanezt a kifejezést használja, és a maga területén hasonlóképpen reformációt vezet be: „Meztelen igazság minden dísz nélkül… a többi menjen Isten hírével!” Szomorúan eltekintünk annak vizsgálatától, hogy a történetíró mennyire tudja megvalósítani ezt a célt; már a kitűzése is nagy tett volt, és Rankéban, aki eredetileg teológusnak készült, a lutheri hagyomány félreérthetetlen bizonysággal felismerhető. Lutherra talán még jellemzőbb a „világos isteni Ige” állandó hangoztatása, amely a jelszava lett. Ez ellentétben van a hagyomány „homályával”; a tradíció ugyanis folyton azt hangsúlyozta, hogy a Biblia nehezen érthető eredeti szövegét csak a tudós, az egyház által elismert tudós képes megfejteni, megmagyarázni, és csak óvatosan szabad hozzáférhetővé tenni a hívők nagy tömege számára.

Luther bibliaolvasása is elég hamar feltűnést keltett. Maga később úgy mesélte, hogy a piros bőrbe kötött könyvet elvették tőle, de ez bizonyára túlzás. Valószínűbben hangzik a praeceptor, Usingen professzor szava; amikor egy ízben Luthert e stúdiumába elmerülten találta, így szólt: „Ej, Márton testvér, mi a Biblia? A régi tanítókat kell olvasni, ők a Bibliából kiszítták az igazság éltető nedveit, maga a Biblia mindenféle lázongó gondolatokat kelt.” Ez volt az egyház határozott álláspontja és gyakorlata. És az egyház hivatkozhatott arra, hogy a szertelen bibliaolvasás valóban elég sok lázadást idézett elő; és még nagyobbak következtek. A kérdés mind a mai napig nincs véglegesen eldöntve: a keresztény világ még mindig két hatalmas pártra oszlik, az egyik magának a Bibliának az olvasását tekinti alapvető fontosságúnak, a másik a hagyományt a maga magyarázataival és bibliaszemelvényeivel.

Maga Luther szintén egy tradíció megalapítója lett. Itt a kolostorban kezdő volt, kereső, és feletteseinek véleménye szerint gyenge felkészültséggel rendelkezett ahhoz, hogy olvasmányait kellőképpen megeméssze. Bevált és elismert kommentárok szép számmal voltak; ezek ismerete kötelességnek számított, fontosabb kötelességnek, mint az írásé, amelynek valódi értelmébe az egyházatyáktól kezdve a legnagyobb szellemek igyekeztek roppant erőfeszítéssel behatolni. Következésképpen Luthernak is meg kellett ismerkednie ezekkel a tekintélyekkel meg az előírt kommentárokkal, amelyek az egyházatyák műveit magyarázták.

Olvasta hát a Bibliát, és tanulmányoznia kellett azokat a kommentárokat, amelyek az Ágoston-rendi remeték számára kötelező olvasmányok voltak. Szerzők és címek, amelyek ma már csak keveseknek mondanak valamit; kötetek, amelyeket a skolasztikával foglalkozó szaktudósok is csak jelentős erőfeszítéssel vesznek a kezükbe — nemcsak szellemi, hanem fizikai értelemben véve is, mivel több kilós, roppant fóliánsok. Többnyire aztán az a feladat, hogy „kiválogatott passzusok” révén be kell bizonyítani — az efféle módszer hihetetlenül szívós — a ma érvényes tanok értelmében valamilyen tézist, megállapítást, mondjuk azt, hogy az erfurti kolostorban tanított nominalizmus már aggasztó téveszmék rendszere volt. Vagy az ellentézist, hogy éppen Ockham állott az újkor felszabadító gondolkodásának kezdetén. Luthernak ezt a harcát is körvonalaznunk kell. Számára ez alig volt kevésbé fontos, mint a bűnbánati harc és a „kegyelmes” Istenért folytatott viaskodás; mert Isten előtt az engedelmes szerzetes számára Istennek az a képe állt, amelyet az egyházatyák rajzoltak meg.


Harc a kommentárokkal

A kép, amelyet Luthernak tanulmányoznia kellett, az évszázadok folyamán erősen meghomályosodott. Átlakkozták, megtisztogatták, újra átfestették. Az egyházatyák, akiknek sora hozzávetőleg a római birodalom végével zárul le, a legkorábbi és a legelőkelőbb tekintélyeknek számítottak, s aki rájuk hivatkozott, szilárd talajon állt. Az egyházatyák már fejtegették, kommentálták, értelmezték az Írást, és korántsem voltak mindig azonos véleményen. Időbeli sorrendben Óriginész a legelső és egyben a legtermékenyebb közöttük; hatezer művét sorolják fel, ezeket diktálta, hét gyorsíró jegyezte szavait. Nem sokkal halála után eretnekség gyanújába került. Arius és Athanasius viszálya miatt évszázadokra kettészakadt a nyugati világ. Luther szerzetesi életének első esztendejében kapott a noviciusmestertől egy Athanasius-értekezést, amelyet a „finom öreg” saját kezűleg másolt ki egy ódon kódexből, minthogy a kolostor igen szegényes könyvállománnyal rendelkezett. Athanasius jó ortodox olvasmány volt azóta, hogy a harcias pátriárka a niceai zsinaton győzelemre vitte tanítását, amely szerint az Atya egylényegű a Fiúval. Hogy ebből milyen súlyos következményekkel járó szakadások adódtak, Luther csak később tudta meg, amikor kissé közelebbről kezdett az egyháztörténettel foglalkozni. Számára Augustinus, az egyházatyák sorának utolsó és legnagyobb egyénisége volt a legfőbb tekintély, akire legtöbbször hivatkozott, már csak azért is, mert kongregációjának ő volt a patrónusa. Luthernak még külön előnyt jelentett, hogy Augustinust, az antik kor világnyelvén író legutolsó jelentős szerzőt eredetiben, ragyogó stílusú, erősen egyéni színezetű latin szövegben olvashatta, míg a görög egyházatyákat csupán fordításban, többnyire csak idézetekből vagy szemelvénygyűjteményekből ismerte meg.

Augustinus után a pangás szinte elképzelhetetlenül hosszú időszaka következett, valóban sötét évszázadok, fél évezred, amelyben csak másoltak, kompiláltak, parafrázisokat gyártottak. A tespedésnek az vetett véget, hogy a dermedt szellemi világba betörtek az arab és a zsidó filozófusok, fordításaikban életre keltették az antik szerzőket és önálló gondolatokat hoztak; mindez védekezésre és elszánt harcra serkentette a nyugati világot, s aktivizálódásának eredményeként új teológiai és filozófiai iskolák jöttek létre. Az iskolák — a székesegyházi iskolák és a belőlük kifejlődött egyetemek —

— a „skolasztika” gyűjtőnevet kapták, s mestereik alkották a tekintélyek második nagy csoportját. Luther, amikor harcát megkezdi, többnyire megvetően így emlegeti őket: „a szofisták”. A humanisták sem vélekednek róluk sokkal kedvezőbben, s rendkívül gunyorosan pocskondiázzák azokat, akik valamikor világuralmi pozíciót foglaltak el a szellem birodalmában. Még a nevüket is a tompa agyú pedantéria és korlátoltság szimbólumaként emlegették, például a hatalmas Duns Scotusét. Elfelejtették, hogy „a skolasztika” nem volt egységes irányzat, hanem tarka sokféleség; hogy nem szűk korlátoltság jellemezte, hanem éppen a szinte korlátlan kísérletek miatt került veszélyes helyzetbe, mivel a gondolkodás birodalmát minden irányban ki akarta terjeszteni, és egész területét fel akarta tárni. Feledésbe merültek az ádáz harcok, amelyek e törekvések közben lezajlottak — főleg Párizsban, a középkor virágkorának „univerzitásán” —, s e harcok a szó szoros értelmében vérre mentek, a viaskodók a fejüket kockáztatták, még ha dominikánusok voltak is vagy franciskánusok. A máglya ezekhez az emberekhez még közelebb volt, mint Lutherhoz és kortársaihoz, és nem egy közülük valóban a lángokban végezte életét, vagy börtönben pusztult el. A viták nagy részét maga az egyház is elfeledte. Újabban a 12. századot a „nyílt század” elnevezéssel illették, mivel oly készségesen tárulkozott ki a Keletről jövő hatalmas áramlatok előtt, mivel oly szenvedélyesen és nyíltan vitatkozott; de sok kérdést nyitva hagyott, éppen a döntő fontosságúakat. Azután ismét lezárultak a határok. Ugyanaz következett, mint az egyházatyák korszaka után: kommentáltak, kivonatoltak, tovább forgatták a malomkereket. Luther és kortársai az irányzatok mestereit már csak a „kései skolasztika” által összeállított kivonatokból és magyarázatokból ismerték; bekövetkezett a záró vagy befejező stádium.

A nagy harcok olyannyira feledésbe merültek, hogy a pápaság hajdani legkeményebb ellenfelei „tananyaggá” tompultak, ahogyan az rég letűnt forradalmárok esetében már lenni szokott. Annak idején William Ockham, a száműzött és kiátkozott angol franciskánus protektorának, a hasonlóképpen kiközösített Bajor Lajos császárnak müncheni udvarában volt kénytelen menedéket keresni, hogy elkerülhesse a máglyahalált. Tanítása azóta annyira utat tört magának, hogy vezető rangot vívott ki. Mint a „viamoderna”, a modern tan képviselői, az ockhamisták Luther idején már száz év óta uralkodtak a legfontosabb egyetemeken, köztük a még mindig legnagyobb egyetemi tekintélynek számító párizsin, továbbá sok német főiskolán, így az erfurtin is. Luther tanítómesterei ebben az irányzatban nőttek naggyá. De nem ez volt az egyetlen iskola.

A szaktekintélyek tartós hadállásokat építettek ki maguknak a régebbi csatatéren. Voltak tanszékek, ahol a dominikánusok kötelező erejű nagy tanítójának, Aquinói Tamásnak a nézeteit oktatták; másutt scotista meggyőződésű professzorok tanítottak, akik a franciskánus Duns Scotust, Tamás egykori ellenfelét tekintették szellemi vezérüknek; és akadtak olyan főiskolák, ahol paritásos alapon osztozkodtak egymással a konkurrens irányzatok. Az egykor eretneknek bélyegzett Ockhamból most Doctor Invincibilis (a legyőzhetetlen doktor) lett, Duns Scotusból Doctor Subtilis (a finom megkülönböztetések mestere), Tamásból Doctor Angelicus (az angyali). Az utóbbinak tanítómestere, Albertus a Magnus (a nagy) állandó jelzőt kapta, mivel univerzális elméjével kora egész ismeretvilágát átfogta. Ezek a nagy doktorok külön csoportot alkottak, amely közvetlenül az egyházatyák után következett.

Újabb, hasonlóképpen nagy tekintélyek nemigen akadtak, de azért Luther buzgón olvasta Gerson párizsi ockhamista írásait. Gerson a konstanzi zsinaton jelentős szerepet játszott, s rendkívül nagy tekintélyre tett szert, a pápai kúria viszont ellenszenvvel viseltetett iránta, mivel Gerson a zsinati gondolat erélyes képviselője volt. Rómában egyébként is csak úgy messziről figyelték a filozófiai irányzatokat, gyakran aggodalommal, néha beleavatkozva, de sohasem együttműködve. Egyetlen pápa sem járult hozzá saját gondolataival a skolasztika fejlesztéséhez. Már származásuk következtében is túlnyomó többségükben jogászok vagy nagystílű adminisztrátorok voltak. Az a katedrális, amelyet vezetésük alatt a bolognai egyetem felépített, a kánonjog volt, az egyház struktúrájának fundamentális könyve. Ez rögzítette az egyház szervezeti felépítését úgy, amint az a 12. századtól kifejlődött. Legfontosabb darabjai a pápák dekrétumai voltak; Luther korában Decretales címen emlegették e művet. A wittenbergi kapuk előtt lejátszódó híres jelenetben Luther elégette a Decretales egyik példányát, mint a római egyház alapkövét; a kiközösítő bullát csak kevésbé lényeges ráadásként dobta a tűzbe.

A kolostorban nem olvasta az egyháznak ezt az alapvető könyvét. Előbb a kommentárok előírt irodalmával kellett megbirkóznia; ezek az egyházatyák kommentárjaihoz írt kommentárok voltak. Több mint háromszáz év óta Petrus Lombardus, a „magister sententiarum” állt az élen a szentenciák vaskos könyvével. A középkori oktatástechnika nem rendszerekkel, hanem, szinte matematikai módszert alkalmazva, tantételekkel dolgozott. A rendszer amúgy is adva volt, és minden igazság alapvonásai egyszer s mindenkorra szilárdan álltak; a tanító (és a filozófusé vagy a teológusé is, mert a kettőt nem lehet különválasztani) feladata abban állott, hogy ezeket az igazságokat bebizonyítsa. A skolasztikus módszer megalapítója, Abaelardus — ő is üldözött volt, kolostori fogságban végezte életét — a tétel, az ellentétel és a szintézis dialektikáját ragyogóan vezette be. Valamely tantétel bizonyítása a következő módszer szerint történt: pro és kontra felsorakoztatták az egyházatyák ide vonatkozó, gyakran ellentétes vagy „látszólag” ellentétes kijelentéseit, majd leszűrték a „tulajdonképpeni értelmet”. Így fejlődött ki a szentenciákban vagy tézisekben való gondolkodás technikája, amelyet eleinte Luther is megtartott; 95 tételét teljesen a hagyományos módszerrel állította össze. Első egyetemi funkciója is abból állott, hogy szentenciákat adott elő, és azokat magyarázta. Az ilyen oktatónak „sententiarius” volt a neve. Ez irányú tevékenységének ránk maradt legkorábbi dokumentumai a Lombardushoz fűzött megjegyzések. A bibliamagyarázathoz egy másik szaktekintély szolgált neki kalauz gyanánt; a franciskánus Nicolaus Lyranus, aki ötvenkötetnyi Örök poslillákat (Postillae Perpetuae) írt az ó- és az Újtestamentumról.

Ennyi név és könyveim után tartsunk egy kis pihenőt, fújjuk ki magunkat. Hogyan olvastak akkoriban? Egészen másként, mint manapság; már a külsőségek is különböznek a maiaktól. A könyv minden esetben súlyos fóliáns volt, nehéz fatáblákba kötve, vastag papirosra írva vagy nyomtatva; pulpitusra rakta, aki olvasni akart belőle. Könnyű, kis formátumú könyvek nem léteztek a kolostorokban. A szerzetes mindkét kezével fogta, úgy, ahogyan az ivókupát is két kézre kellett markolnia. Egy-egy könyvet ritkán olvastak el elejétől a végéig, ami — szentenciákról lévén szó — nem is igen volt szükséges. Többnyire antológiákat, válogatott szemelvényeket, idézetgyűjteményeket forgattak vagy az enciklopédiáknak és lexikonoknak azokat az előformáit, amelyek „minden tudnivalót” egyetlen kötetben foglaltak össze. A nagy skolasztikusok kiadványain gyakran ez a megjelölés szerepelt: Quodlibet (Ahogy tetszik), utalva arra, hogy bárhol fel lehet ütni. Az olvasmányoknál olyan rendszertelenség és önkényesség uralkodott, hogy annál nagyobbat jószerével el sem lehet képzelni, s ez nemcsak Lutherra érvényes. Másfelől viszont arról az intenzitásról is aligha tud fogalmat alkotni a mai ember, amellyel a régiek olvastak, ha a szövegben olyasmit találtak, ami „hozzájuk szólt”, ami szikrát csiholt a lelkűkben. Olyankor a könyv állagával mit sem törődve, pennát ragadtak, és a széles margóra felelet, kérdés vagy kétely szavait rótták fel. Luther vadul összefirkált kötetei részint ránk maradtak. A szentenciák sorában bármely, véletlenül felbukkanó részletkérdésénél is mindig „az egészről” volt szó.

Persze nem mindenki olvasott így. Petrus Lombardus vagy Nicolaus Lyranus ódon köteteit lapozgatva nemritkán örvendetesen felüdítik a szemet a margókra firkált színes vonalkák, játszadozó állatok és groteszk figurák. A zabolátlan jókedvig terjedő szerzetesi humor tanújeleinek folytatása még a reformáció korabeli legádázabb traktátusok és brosúrák iniciáléiban és fametszeteiben is felfedezhető. Hihetőnek tartjuk, hogy Luther, akinek humora legrokonszenvesebb tulajdonságai közé tartozik, hébe-hóba szintén felemelte tekintetét a szentenciákról és definíciókról; máskülönben nem lehetne megérteni későbbi stílusát.

Fontos, hogy mit olvasott Luther. E téren is erősen túlzott és történetietlen elképzelések uralkodnak. Luther nem ült jól összeválogatott, gazdag szemináriumi könyvtárban, ahol a „teljes kritikai kiadások” mellett az alaposan megírt kiegészítő irodalmi termékek is megtalálhatók. Mellékesen hadd jegyezzük meg: a skolasztika nagy klasszikusainak teljes és kritikai kiadása ma sem áll rendelkezésünkre. Luther ellenfelei később gyakran hangoztatták, hogy mi mindent nem olvasott, és hogy mily végzetes volt, hogy nem ismerte a legjobb szerzőket, akiknek értekezései az egyház tanítása szempontjából döntő fontosságúak. Ezzel kapcsolatban fel kell hívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy Luthernak alig egynéhány könyv állt rendelkezésére. Korabeli képek szavahihető tanúsága szerint azokban az időkben még a nagy hírű tudósok könyvtára is elfért egy faliszekrény két-három polcán, s még azok a polcok sem voltak tele. A kolostori könyvtárban több kötet és kézirat volt ugyan, de korántsem annyi, hogy számukat különösen impozánsnak lehetne elképzelni.

Luther olvasmányai tehát szűk körre szorítkoznak, kizárólag teológiai műveket, szentenciákat olvas, s ezeket rendkívül intenzív figyelemmel tanulmányozza. Időtlenül és merőben történetietlen ül él a kolostorban. Későbbi pályafutása szempontjából ez is döntő fontosságú. Jóformán semmit sem tud országáról, nem ismeri földrajzát, alkotmányát, történetét; utóbb gyakran sajnálkozik ezen, s tanácsolja, hogy az ifjúságnak történelmet is kell tanítani. Tájékozatlansága, amikor a világba kivetődve maga csinált történelmet, döbbenetes következményekkel járt. Ezekért nem lehet őt felelőssé tenni.

De még teológiai téren is rendkívül hiányosnak kell ítélnünk azt az irányítást és oktatást, amelyet kapott. Korának teológiája szegényes volt; tanítómesterei jó szándékú, derék emberek, de csak átlagos képességű koponyák voltak, és az átlagos szellemi színvonal nemcsak Erfurtban, hanem még a világhírű Párizsban, a nagy Oxfordban is elég siralmas képet mutatott. A 15. században is akadtak igen magányos, nagy egyéniségek, mint például a Mosel menti Kuesból való Nicolaus Cusanus, Lutherhoz hasonlóan szintén parasztivadék; mostanában egyre többen úgy vélekednek, hogy vele kezdődik az újkori gondolkodás és kutatás. Fölöttébb kérdéses, hogy műveiből eljutott-e valami az erfurti Fekete Kolostorba, akár csak titkos föld alatti utakon is, amelyeknek kinyomozása oly nagy élvezet és gyönyörűség a hatások kutatóinak. De azért lehetséges, hogy Lutherhoz eljutott egy és más az ilyen földalatti csatornákon. Egy ízben megemlíti, hogy szóba került Husznak, a nagy eretneknek a neve is, és egyik tanítómestere igen óvatosan annak a véleményének adott kifejezést, hogy Huszt igazságtalanul ítélték el. Ami Luther előtt feküdt a súlyos, masszív olvasópulton, az a kései kor sötét színekkel átfestett képe volt. A művészettörténetben késő gótikának nevezzük.

Késő gótikus fametszetek díszítették Luther erfurti tanítóinak jámbor traktátusait is. Ha beléjük lapozunk, egyszeriben elénk tárul az a világ, amelyben Luther, a szerzetes élt. Ezt a világot nemcsak a mérföldek, hanem az esztendők százai is elválasztják Itália szellős, antikizáló csarnokaitól, a reneszánsz mesterek, a pápák és az elegáns, szkeptikus írók Rómájától; ezeket az írókat az egyház fejedelmei pártfogolták, titkári minőségben környezetükben tartották. Luther világában még mindenütt látható az a göcsörtös gyökérzet, amely az erdőbe nyúlik vissza; az arcok érdesek, gyakran torzak, az allegóriák vaskosak. Johann Paltz páternak, aki tanítómesteri funkciót töltött be Luther kolostorában, Égi Kincsesbánya címmel kiadott traktátusa az érvek kincsesbányája a búcsú mellett, amelyet Paltz mindenfelé hirdetett prédikációiban. Van a könyvben egy metszet: az ember meghökkenve nézi, s alig akar hinni a tulajdon szemének. Az „erős várat” látjuk a képen, magas falakkal és jó fegyverekkel védve, körülötte pedig a világ, teli

ördögökkel, akik erővel és sok csellel igyekeznek bevenni a várat. Nyitva hagyjuk a kérdést, hogy vajon ez a kép adta-e az első ösztönzést Luthernak harci dala megkomponálásához. Nála minden végtelenül egyszerű, lapidáris, alig egynéhány súlyos tőmondatban van összesűrítve; egyáltalán: egész hatásának titka az egyszerűség. Paltz páternál viszont, a szövegben is, még mindig az összefonódó indák világa uralkodik, az argumentumok pedantériája, egy-kettő-hárommal; minden oldalon fityegnek a felirati szalagok. Négy sereggel támadnak az ördögök, szöges buzogányokkal és lándzsákkal felfegyverkezve, az egyház vára ellen, amely a traktátus szerint a búcsút védelmezi. Négy mellvédről angyalok védik az erődítményt ; mellesleg szólva egészen jó, korszerű fegyverekkel lövöldöznek az ördögökre, mozsárágyúkkal, csatakígyókkal, amelyek az egyház tekintélyét jelképezik, meg muskétákkal, amelyek kissé szerényebben az észokokat akarják szimbolizálni.

A búcsú körüli „pusmogás” sohasem hallgatott el teljesen, és nyíltan is elég gyakran hallatszottak ellene tiltakozó hangok. A vár, a mozsárágyúból lövöldöző angyalokkal egyetemben, az egyszerűbb lelkek meggyőzését célozta, akik a latin szöveget nem értették; a páter azonban a tanultakat is meg akarta győzni, de érvei majdnem olyan naivak, mint a képek. Itt kerül összeütközésbe Lutherral, aki még a lábánál ül, és olyan kérdéseken vívódik, amelyeknek megoldása Paltz számára olyan egyszerű. A páter kénytelen ugyan megállapítani, hogy a búcsú eredete körül sok vita folyik, de véleménye szerint merőben feleslegesen: „Az egyház helyesli a búcsúkat, búcsúkat osztogat, következésképpen azok léteznek, ergo sünt.” Ez az alaptézis, amelyet sokféleképpen variál. A pápa állásfoglalása a búcsút fölülemeli minden kétségen; az egyházi rangsort ez a bibliai mondás szabja meg: „Legeltesd az én juhaimat.” Ezt egészen nyíltan így magyarázza Paltz atya: a legeltetés fogalma a juhok gyapját, az aklot és a juhászkutyákat is magába foglalja. Az utóbbiak a szerzetesrendek, mindegyiknek megvan a maga sarka az akolban, megint csak a négyes elrendezés szerint: a feketefehér dominikánusok, a szürke ferencesek, a fehér karmeliták és negyediknek a fekete Ágoston-rendiek, a szerző saját szerzetesrendje. A kutya-allegóriát nem Paltz atya találta ki. A dominikánusok büszkén vallották magukról, hogy ők „Domini canes”, „az Úr kutyái”; címerükben is szerepelt a kutya, amelyről a legenda szerint Szent Domonkos anyja álmodott. Azt álmodta, hogy gyermeket szült, aki olyan volt, mint egy kiskutya, szájából láng lövellt, amely meggyújtotta az egész világot. Andrea da Firenzének a firenzei Santa Maria Novella-templomban látható hatalmas festményén, amely a harcoló és a diadalmaskodó egyházat ábrázolja, a kép alsó szélén a foltos kutyák, a dominikánusok, üldözik az eretneket, és egészen a szélén, sarokba szorítva, látni a kétségbeesett heretikust, aki végveszedelmében igyekszik kitépni könyvéből a veszélyes lapokat, mielőtt a sors utoléri.

Ezt a festményt Luther nem ismerte, de olvasta Paltz traktátusát meg a hozzá hasonló művek egész sorát. Nem állítjuk, hogy már akkor „protestált”, vagy akár csak ellenszenvet érzett volna. De ez a teológiai „triviális irodalom ” világosan tükrözi azt a világot, amelyből jött, és amely ellen azután fellázadt. Paltz jó ortodox volt, de néha túlságosan buzgónak mutatkozott érveiben, és később, amikor „a gyermek a kútba esett”, „veszedelmesen aggasztó” mondatokat bizonyítottak rá, amelyek — úgymond — egyáltalán nem fejezték ki az egyház „igazi nézetét ”. Ezek csak afféle utólagos meggondolások; az egyház,, igazi nézetei” a Luther koránál három-négy évszázaddal előbb élt nagy klasszikusok műveiben lappangtak, s ezeket az ő idejében nemigen olvasgatta senki — sem az erfurti kolostorban, sem Rómában. Az egyház gyakorlata — és elvégre erről van szó — merőben más képet mutatott.

Egy másik tanító és egy másik fametszet: Gabriel Biel, a tübingeni teológus, a kései skolasztika egyik kiváló alakja, aminek ma mondjuk, a legújabb és legalaposabb tekintélyek egyike, aminek akkoriban tartották; műveit rengeteg példányban nyomtatták ki, még Spanyolországban is. A passióról írt értekezés címlapja fesztelen közvetlenséggel, a szerzőt professzori pulpitusán, „Gabriel Biel” felirattal belehelyezi a keresztre feszítési jelenetet ábrázoló képbe; mellette vetnek kockát a poroszlók, hogy melyiküké legyen Krisztus palástja, fejük fölött áll Szűz Mária. A szerző előtt nyitott könyv — ő is mindkét kezével fogja —, és abból ad elő. A miséről írott művét — négyszáz oldal, két hasábra osztva, fólió formátum — Luther oly alaposan tanulmányozta, hogy még öregkorában is sok részt tudott belőle könyv nélkül idézni. Roppant munkabírására jellemző, hogy a hatalmas fóliáns tartalmával alig néhány hónap alatt meg tudott birkózni. Nem viszolygott tőle, sőt nagyon érde-

kesnek találta ezt a legújabb teológiát, az ockhamizmus „via moderná”-ját.

Luthernak semmi érzéke nem volt a filozófiához, és hamarosan megkezdte első harcát a filozófia meg a hit kérdéseivel kapcsolatos filozofálás ellen. Manapság a skolasztikát többnyire úgy kezelik, mint a filozófia történetének egyik fejezetét, ami sok súrlódásra vezet. Mai értelemben vett filozófia a középkorban nem létezett. A filozófia csak „a teológia szolgálója” lehetett, szerény cseléd, akinek víz- és fahordás a dolga. Kant ehhez a felfogáshoz a következő szellemes megjegyzést fűzte: nem lehet tisztán látni, hogy a szolgáló „a fáklyát viszi-e nagyságos asszonya előtt, vagy az uszályát cipeli-e utána”. Ez már a felvilágosodásnak és egy világi személynek a szerénytelen hangja. A középkorban egyetlen világi ember sem szólhatott bele filozófiai kérdésekbe, kizárólag klerikusok és főleg szerzetesek juthattak szóhoz; a kört még jobban leszűkítve azt mondhatjuk, hogy filozófiai kérdésekkel szinte csak dominikánusok és franciskánusok foglalkoztak. De az ő kezük is meg volt kötve, nekik sem volt könnyű dolguk. Harcaikat itt nem követhetjük nyomon, de erre nincs is szükség; Luther aligha vett tudomást róluk. A csatazaj, a fegyverek csörgése az ő idejére már elnémult ; többnyire inkább csak afféle szellemi lovagi tornákat vívtak egymással az ellenfelek. Csupán egy nagy vita nem ült még el, talán a legfontosabb valamennyi között. Az úgynevezett „univerzáliavita”mai szemmel nézve puszta szóharcnak, „szerzetesi civakodásnak” tűnik. Valójában sokkal többet jelentett. Arról volt szó ugyanis, hogy melyik számítson: a hierarchikus felépítés a maga monarchikus csúcsával vagy pedig az egyes ember.

Közbülső formák is voltak, de a könnyebb érthetőség kedvéért egyszerűsíthetjük a dolgokat. Lényegében két párt küzdött egymással: a „realisták” és a „nominalisták”. Az „univerzália”, amelyek körül a harc dúlt, az általános fogalmak voltak. Az univerzália a realisták felfogása szerint az egyes dolgoktól függetlenül léteznek, mint lényeg (e lényeget nevezték realitásnak). A nomiI nalisták ellenben csupán neveket (nomina) láttak az univerzáliában.

Kezdetben csupán nevek és fogalommegjelölések körül folyó vita volt ez, de a középkorban semmit sem lehetett „a gondolkodás szabad terében” tárgyalni. Minden probléma szükségképpen teológiai lelkiismereti kérdéssé vált. Az első nominalista a maga gondol-

kodási kísérleteit — nem voltak többek bátortalan próbálkozásnál

— a Szentháromság fölöttébb kényes problémájára irányította, és eljutott odáig, hogy a Szentháromságot három külön istenségre bontotta fel. Ezzel eltűnt, és nézeteit csupán az ellenfelei által idézett citátumokból ismerjük. A középkori gondolkodás valóban „univerzális” volt: minden az egyház, a hitrendszer egyetemességében összpontosult, és a filozófiának is ezt kellett szolgálnia. Mai felfogás szerint az ismeretelmélet problémájáról volt szó; de minden olyan próbálkozás, amely a középkori gondolkodást a később kifejlődött terminológia kifejezéseivel akarja megmagyarázni, nagyon kétes. A középkorban minden egyes szó vagy fogalom mögött egy egész, teljesen más világ áll, már maga a nyelv is más, latin, középkori latin, amely gúnyosan dacol minden fordítási erőfeszítéssel. És minden szó mögött ott áll az egyház tekintélye is; sok merész gondolkodóról nem tudunk egyebet, csak azt, hogy elítélték őket, és ránk maradt néhány kiragadott és megbélyegzett „tézisük”, amelyeket talán még el is torzítottak. Azt az elképzelést, hogy a dolgok fölött valamiféle „realitás” vagy lényeg lebeg, és a földi világ dolgai csupán e lényeg visszfényei, ma „hiper-idealizmusnak” neveznénk, és a „realizmus” szó egészen mást jelent nálunk, mint jelentett a középkorban. De azért óvakodjunk az önteltségtől, s gondoljunk arra, hogy aligha van még egy fogalom, amely oly sokféleképpen alkalmazható, mint éppen a realizmus fogalma. Az embernek a középkorban bele kellett illeszkednie a hierarchikus egyház univerzális építményébe, és itt az általános fogalmak mindenesetre realitást jelentettek.

Sokáig folytak a harcok, hol ilyen, hol olyan irányban. Roppant nehézségek mutatkoztak abban a törekvésben, hogy az egyszer s mindenkorra szilárdnak elfogadott hitigazságokat bevonják a filozófiai értelmezésekbe. E nehézségek a legkülönfélébb kompromisszumokhoz vezettek; Aquinói Tamás „mérsékelt realizmusa” volt köztük a legjelentősebb. Mint ahogy általában Aquinói Tamás egész tana mérsékelt, arányos, kiegyenlített, olyannyira, hogy az már az emberfelettiség vagy akár az embertelenség határát súrolja. Nincs hely benne semmilyen személyes jellegnek, nem érződik benne sem a szerző egyénisége, sem a kor története, amelyet egyetlen középkori gondolkodó sem ignorál annyira, mint ő. A császár és a pápa ádáz viaskodásának zajából egyetlen hang sem hatol be a csöndes szellemi építmény falai közé, amelyet II. Frigyes, az eretnek császár környezetéhez tartozó egyik nagyúr fia alkotott. Az értelem — ez a nagy szó, amelyet bevezet a vitába; saját természetének megfelelően az értelem és a hit egységét látja az egész világrendben kirajzolódni; a világ, az egyház társadalmi, szigorúan hierarchikus rendje értelmes, Isten akarata szerint való rend.

Egyébiránt Tamás a római egyház számára csak Luther halála után, a tridenti zsinattal, majd a neotomizmus különféle változataiban vált kötelező tanítóvá. Hogy Luther nem olvasta, vagy ha olvasta, határozottan elutasította, az nem véletlen, s nem tulajdonítható csupán annak, hogy az Ágoston-rend a dominikánusok nagy mesterét nem nézte jó szemmel. És nem is csak azért utasította el, mert az Aquinói személytelensége taszítóan hatott rá, bár ez is közrejátszhatott. Az emberi temperamentumok között vannak bizonyos affinitások: már csak ezért is közelebb állott Lutherhoz Augustinus vagy akár Clairvaux-i Bernát, akiben a nagy prédikátort és a nép emberét becsülte. Ami az egyes téziseket, dogmatikai tételeket illeti, ezek nem játszottak akkora szerepet, mint azok gondolják, akik a definíciók buzgó összehasonlításából vonnak le ilyen következtetéseket. Luther azonban elsősorban a hitbeli kérdésekkel kapcsolatos filozofálást ellenezte. Legfőbb ellenvetése az volt, hogy Tamás „filozófusként” és „tekintélyként” bevezette, érvényre juttatta Arisztotelészt, akit kezdetben az egyház határozottan elutasított, „ő a felelős azért, hogy most Arisztotelész, minden jámborság rombolója uralkodik.” Luther számára gyűlöletesek a spekulációk, a pogány filozófustól átvett „száz kérdés “-ben „nincs egyetlen olyan szó sem, amely Krisztusban való bizakodásra késztetné az embert”. Folyton csak beszél, beszél, „mert elcsábítja őt a metafizika”; ez Luther döntő szava Tamásról.

Metafizika: ez Luther számára egyszerűen a filozófiai következtetést jelenti, az antik filozófiától tanult dedukciókat és definíciókat. Végül is kedvetlenül „avas Arisztotelésznek” titulálja a nagy görög tudóst, arra utalva, hogy művei oly sok kézen mentek keresztül; görögről lefordították őket arabra, arabról latinra, és mint sokszor átrakott, sokáig hevertetett áruk, már elvesztették frisseségüket. A nagy természetkutatóból, aki kora teljes tudásának átfogására törekedett, afféle tiszteletbeli, „honoris causa” egyházatya lett, akire nyugodtan lehetett hivatkozni. Természettani gondolataiból levont következtetése — a mozgás fényéből egy első és legfőbb princípiumra, egy istennek nevezhető mozdulatlan mozgatóra kell következtetni — átment a skolasztikusok logikai istenbizonyításai közé; éppígy az egymásból folyó és egyre fokozódó argumentumok egész sora is. Mindez idegen volt Luthertól, ő nem akart ilyen architektonikus szerkezetű konstrukciót. Idegen volt tőle az egész lépcsőzet-elmélet, amely pontosan fokozatokra osztotta a „tökéletességhez” vezető utat: a legfelső e földi életben teljességgel elérhetetlen ; a második talán elérhető, de csak ritka esetben; csupán a legalsó érhető el általában mindenki számára, aki „megszokásból” Istenben bizakodik. Így definiálta Aquinói Tamás. Gabriel Biel mindjárt a legalsó foknál kezdte, a „közönséges embernél”, akit az egyház kiváltképpen szemmel tart, bölcsen figyelembe véve gyermekeinek gyengeségét. Merőben gondolati sémák voltak mindezek, semmilyen kapcsolatban sem álltak a gyakorlati élettel; a legfelső fok mindenesetre a szenteknek volt fenntartva. Luther lázadozik e fölöttébb arisztokratikus rangsor ellen. Ő maga akar Isten elé lépni, közvetlenül, mint személy a személy elé, mindennemű garádicsok és korlátok nélkül. Ehhez nincs szüksége matematikai-logikai istenbizonyítékokra; Isten létezése számára nem kérdések és ellenkérdések tárgya. Más emberek közvetítését sem kívánja, és az egyház az ő szemében emberek által létrehozott intézmény. Ez lesz az ő nagy csatakiáltása, amely nagyon messzire elhallatszik.

De a gondolkodás birodalmában is nagy változások következtek be. Luther sem tudta kivonni magát hatásuk alól, bármennyire tiltakozott a „szofisták” ellen. Aquinói Tamás imponáló egységtana után olyan periódus következett, amelyet az a némileg torz és kétes átmeneti próbálkozás jellemzett, hogy a kutatást és a hitet külön kell választani. Meghirdették az úgynevezett „kettős igazságot”: ami a filozófia birodalmában „igaz ”, annak a hit birodalmában nem kell okvetlenül igaznak lennie; olyan formula, amely korántsem maradt meg csupán a skolasztikusoknál.

Csak a nominalisták győzelme hozott világos döntést: itt a hit, ott a tudás és a kutatás. Isten kifürkészhetetlen, következésképpen a hit birodalmába tartozik; a tudás és kutatás tárgya e világ, s ez azoknak az embereknek a dolga, akik ezzel óhajtanak foglalkozni. Az univerzália nem „reália”, hanem csupán az ember által kigondolt jelek, e világ azon dolgaira vonatkoznak, amelyek a tapasztalás számára hozzáférhetők. Ebből indul ki a tapasztalásra és kutatásra irányított tudományok egész fejlődése. Ez volt a legradikálisabb fordulópont a középkori gondolkodásban. Ockham szerint Istennek semmi köze e világ berendezéseihez, Isten szabad, abszolúte független, nincs alávetve a mi értelmünk törvényeinek. Hogy ezt a gondolatot minél pregnánsabban fejezhesse ki, Ockham merészen a következő paradoxonhoz folyamodik: Isten egészen másnak is teremthette volna a világot, mint amilyen; ha akarta volna, egyesülhetett volna egy kő, egy fadarab természetével, vagy akár mint szamár jöhetett volna a világra. A paradoxon, a bosszantóan kiélezett állítás, amely később Luthernál nagy szerepet játszott, általános diadalt aratott, és senki sem botránkozott meg rajta. Viszont a dolgok természeténél fogva Ockham ezáltal összeütközésbe került a pápasággal, amelynek a világrend eme formájában nem jutott megfelelő súlyú pozíció.

Ockham a fejlődésnek azt a pontját jelenti, ahol az iskolák mesterei kilépnek az egyetemi oktatás kereteiből. Már nem elvont problémákról és definíciókról van szó, hanem egészen határozottan hatalmi kérdésekről, a földi világ és a kor dolgairól. Ha Isten oly mérhetetlen távolba kerül, akkor a pápa mint Isten helytartója és a mennyország kulcsainak őrzője sokkal lejjebb lép; lehet róla vitatkozni. Meg is indul a disputálás, mégpedig kiadósan. A rendkívül kritikus hangú, igen veszedelmes vitairatoknak egész irodalma jön létre; élesen vitatják azt a felfogást, amely szerint a pápaság magasan fölötte áll minden világi intézménynek; a padovai Marsilius határozottan követeli, hogy a pápaság funkcióját tisztán egyházi jellegű feladatokra kell korlátozni; tézisei tovább gyűrűznek, és a reformáció idején újult erővel hatnak.

Luther az ockhamizmust felhígult és kései formájában ismerte meg; Ockhamot „mesterének” nevezi ugyan, de nem lehet pontosan tudni, mennyit olvasott és értett meg az írásaiból. A mester műveinek csak egy része jelent meg nyomtatásban; számos kézirata csak a 19. században került újra napvilágra. Viszont jól ismerte Luther Gabriel Biel értekezéseit. Tanítványainak később úgy nyilatkozott Bielről, hogy az is „terminista” volt, vagyis olyan nominalista, akinek a terminológia nem a magasabb rendű „realitást”, hanem végső soron az emberek által konvencióként létrehozott egyezményes jeleket jelentette. Mint mondotta, terministáknak neveztek „egy szektát a főiskolákon, és magam is közéjük tartoztam. Ezek a tomisták, a scotisták és az albertisták ellenfelei voltak, és ockhamistáknak is nevezték magukat Ockhamról, a kezdeményezőről; ez a legújabb szekta, és Párizsban is a legerősebb.” Majd — már lutheribb módon — arról beszél, hogy egy terministának valamely dologról helyes és szabatos kifejezésekkel kell szólni, „és nem szabad a szavakat idegen értelemben, összevissza használni… Egy áccsal a saját terminusait használva kell beszélnem, tehát sarokvasat kell mondanom, nem görbített vasat, fejszét és nem baltát. Ugyanígy Krisztus szavait is úgy kell hagyni, amint vannak …”

Értelmezés, allegória: ez volt a ráfestés, amely Luther szemében homályossá tette a képet. A Bibliát már igen korán kezdték allegorikusán magyarázni, az antik filológusok nyomán, akik már Homéroszt is így magyarázgatták, jóllehet, éppen a homéroszi eposzok voltak erre a legkevésbé alkalmas művek. Amikor a kereszténység összeütközésbe került az antik kultúrával, s az egyházatyák korában meg kellett állnia a helyét, védekeznie kellett, bizonyítania kellett fölényét, ehhez már nem voltak elegendők a Biblia egyszerű szövegei. Így hát „mélyebb” értelmet adtak ezeknek; a „csak szó szerinti” értelmet megkülönböztették a szöveg szellemi és misztikus értelmétől. „Illetlen” részeket átértelmeztek, másoknak filozófiai értelmet tulajdonítottak, hogy kivédjék a pogányok gyakran kaján kritikáját. A Salamon király által írt Énekek Énekét az egész középkorban allegorikusan fogták fel, mint „az egyház mátkaságát” Krisztussal; innen ered, hogy az egyházat „menyasszonynak” szokták nevezni. Végül minden bibliai szövegnek négyféle érteltelmezése vált kanonikussá: a „történeti”, a szavak szerinti értelmezés, már amennyire a szöveget meg tudták érteni; az „allegorikus”; a „tropologikus”, vagyis jelképes; és az „anagogikus”, amely a mélyebb értelemhez vezetett. Luther a kolostorban sokat kínlódott ezekkel, és haragosan elutasítja az ilyen bibliamagyarázatokat: „Az egyházatyák annak idején különleges örömüket lelték az allegóriákban, körbesétáltak velük, és minden könyvet telitömködtek ilyenekkel. Óriginész szinte fejedelme és királya az allegóriáknak, és az egész Bibliát megtűzködte olyan titkos értelmezésekkel, amelyek kutyagumit sem érnek. Az ok abban keresendő, hogy ők mind csak a maguk önteltsége, feje és vélekedése után mentek, ahogy ők látták a dolgokat, és nem követték Szent Pált, aki azt kívánja, hogy engedjük a Szentleiket hatni.”

Az allegória mint a szimbolika fiatalabb és gyengécske testvérhúga, nemcsak a bibliamagyarázatban vált mindenhatóvá. Az egész életet allegóriákban fejezték ki — a képzőművészetben, az irodalomban, a népi előadásokban, sőt még a politikában is. Az allegóriának megvolt az az előnye, hogy közérthető tudott lenni egy olyan korban, amelyben a szó még ritka, a nyomtatott szó még ritkább volt, s csupán kevesek olvasták. A kép, az ábrázolás viszont hozzáférhető volt mindenki számára, s ez így maradt sokáig, még a reformáció idején is. Mindenki megértette a csontvázat, a haláltáncot, a 15. század legkedveltebb allegóriáját. Mindenki tudta, miért ábrázolják a pápát két óriási kulccsal; a kulcsok azt jelentik, hogy a pápa nyithatja-csukhatja a mennyország kapuit. Allegorikusán fogták fel az egész állat- és növényvilágot. Állatok, növények diadalmasan vonultak be a heraldikába, amely a középkorban az egyik legfontosabb művészetnek vagy tudománynak számított, és rendkívül nagy politikai jelentősége is volt. A címerekben a ragadozó állatok erények kifejezőivé váltak, egy virág pedig fenyegető igényt és háborút jelenthetett. El lehet mondani, hogy az egész egyházi képzőművészet allegorikus-heraldikus jellegűvé vált, s végül már a pápák és a kardinálisok sem hivatali méltóságuk régi szimbólumait, hanem családi címereiket használták. Mindez idővel ellaposodott, kimerült. Felütötte fejét az individualizmus. A művészet lázadozni kezdett. Luther fellázadt a Biblia négyféle allegorikus magyarázása, az írás négyszeres átfestése ellen. Az egyszerű szöveget akarta, a „tiszta, világos Igét”, nem a körülírásokat. Ez a törekvése harcot jelentett egy évezred hagyománya ellen, a háromszáz esztendős kommentárok ellen, amelyeket időközben a legnagyobb doktorok kommentárjai támasztottak alá, és magyaráztak tovább. De harcot jelentett „a filozófus” ellen, a szofisták ellen is. Harcot a tekintélyek teljes egésze ellen. „Fura ember voltam én szerzetestestvéreim között” — emlékezett vissza azokra az időkre. Ugyanazt fejezte ki a következő hasonlattal: „Az Úristen higanya voltam, amit bedobott a halastóba, azaz a szerzetesek közé.” Pedig nagyon szerény volt akkor, gyakran aggályoskodón szerény; egyetlen biztató szó szinte túlzott hatást gyakorolva rá, felegyenesítette, és egyetlen kételkedő szó porba sújtotta. Amikor az erfurti könyvtárban tekintetét körüljártatta a vaskos köteteken, későbbi beismerése szerint így szólt magához: „Gondolj csak a pápa és az egyház nagy tekintélyére. Egyedül te vagy okos? Tévedhetsz


Úton Wittenbergbe

Luther karrierje gyorsan ívelt felfelé. Pappá szentelték, végigjárt néhány tanfolyamot, átdolgozta magát a nagy kommentárokon, körülnézett egy kicsit a skolasztikában; egy év múlva már megkapta feletteseitől a parancsot, hogy menjen át Wittenbergbe, ahol erkölcsfilozófiát fog tanítani. Nem szívesen ment. Még korántsem végzett kételyeivel és lelkiismereti kérdéseivel, tulajdonképpeni „fő dolgával”, amely sokkalta fontosabb volt neki, mint a szentenciák és szentenciamagyarázatok tanulmányozása. A kolostor nyugalma jó hatással volt rá; időt is engedett neki a belső szemlélődésre. Hogy mégis gyötrődött közben, annak az volt az oka, hogy gyötrődni akart; az első szerzetesek is kívánták a vértanúságot, a szorongattatásokat és megkísértéseket. Elöljárói felismerték ezt; a körültekintő Staupitz úgy vélte, itt az ideje, hogy Márton testvérnek valami elfoglaltsága legyen. Luther huszonöt esztendős volt ekkor.

A régi alapítású, egyetemmel rendelkező, gazdag és híres Erfurtból így csöppent a szegény és kicsiny Wittenbergbe, amely inkább falu volt, mint város. A vidék félig-meddig pusztaságnak számított, lakosságáról azt tartotta a közvélemény, hogy barátságtalan. Luther mint egyetemi tanár is rendjén belül maradt, és rendje felügyelete alatt állott. Az alig néhány évvel azelőtt alapított wittenbergi egyetemen takarékossági okokból a tanerők egy részét Ágostonrendi szerzetesekből szervezték; Luther a wittenbergi kolostorban lakott, és ott is maradt élete végéig. Ami az egyetemet illeti, ne gondoljunk valami impozáns és nagyon igényes intézményre. Tanári kara huszonkét professzorból állott, s közöttük csak alig egynéhány olyan oktató akadt, akit a szó mai értelmében is professzornak lehetne nevezni. A diákok száma a kétszázat sem érte el, és sokan még gyerekemberek voltak; tizenkét, tizennégy vagy tizenöt éves fejjel kerültek a főiskolára, vajmi sovány szellemi poggyásszal. A választófejedelem elsősorban mint „ellenintézményt” alapitotta a wittenbergi egyetemet: unokafivérének és ellenfelének Lipcsében ott volt a hercegi Szászország részére az „országos egyetem ”; nem tűrhette, hogy a választófejedelmi Szászországnak ne legyen saját főiskolája, így hát Wittenbergben alapított egyet. A két fejedelem konkurrálása még akkor is éreztette hatását, amikor Luther harca már folyt; az első viadalok Lipcse és Wittenberg között zajlottak le, s eleinte nagyon „akadémikus” jellegűek voltak. Lipcse mint a legrégibb német egyetemek egyike, erősen tudatában volt elért fölényének. Még 1409-ben alapították Prágából kivándorolt német tanárok és diákok, akik a prágai egyetemen összekülönböztek a csehekkel. A kenyértörésre Husz miatt került sor; már akkor is az eretnekség kérdései körül dúlt a harc, mert a németek „igazhivők” voltak, és azzal vádolták a cseheket, hogy Husz követőiként Wyclif tévtanait fogadták el. A Konstanzban megégetett nagy eretnek neve, még inkább a történtek után kirobbant pusztító háborúk emléke Lipcsében elevenebben élt, mint bárhol másutt, ezért ott különös gonddal törekedtek arra, hogy erősen demonstrálják az egyház iránti hűségüket. Szászország e részének fejedelme, György herceg maga is szigorúan konzervatív elveket vallott, gyűlölt minden újítást, és élete végéig kérlelhetetlen ellensége maradt Luthernak. Egyébként nagy hozzáértéssel kormányozta sokfelé elszórt birtokait; igazi régi szabású német „harcos” volt; hatalmas szakállt viselt, amely deres sörényként egészen az övéig ért; igyekezett némi rendet teremteni fejedelemsége kolostoraiban és apátságaiban, bár ez irányú fáradozásai meddők maradtak; a birodalmi gyűléseken mindig azok között szerepelt, akik újra meg újra felhánytorgatták a régi panaszokat Róma és az egyház rossz gazdálkodása ellen.

Unokatestvére, a választófejedelem — aki Bölcs Frigyes néven vonult be a későbbi történelemkönyvekbe — egészen más típust képviselt. Bölcs nem volt ugyan, inkább csak óvatos, sőt ravasz, időnként alattomos; nem volt „harcos”, határozottan került mindennemű katonai jellegű kalandot, ebben valóban bölcsességet lehet felfedezni, ami rangbeli társaiból teljességgel hiányzott. Nem akart háborúkat indítani, még hadjáratokat sem kívánt vezetni soha; nem tartott igényt arra, hogy „a birodalom gyarapítójának” szerepében tetszelegjen; annyira békés természetű volt, hogy már alu-székonynak tartották — nagyon igazságtalanul, mert Frigyes rendkívül okosan és körültekintően tudott vigyázni a saját érdekeire. Udvari festője, Lukas Cranach sok portrét készített róla, de ezeken megtévesztő az arca: némelyiken lágy, szivacsosan puha. Aleander nuncius Wormsban epébe mártott tollal ír róla, és „kövér mormotának” nevezi. Más portréin viszont szinte paraszti vonások tűnnek elő, amelyek még markánsabban jelentkeznek fivére és uralkodótársa, az „Állhatatos” melléknévvel felruházott János arcképein. És végül Dürer is megörökítette: fenséges tartásban, fejedelmi pompában, erélyesen villogó szemekkel. Ezek a szemek megértetik velünk, hogy ez az egyébként oly óvatos úr a legjelentősebb alak volt valamennyi fejedelemtársa között, akik minden erőszakosságuk ellenére sem tudtak határozottak lenni. Mindez benne rejlett, és még sok egyéb olyan tulajdonság is szunnyadhatott énjében, amely sohasem került napvilágra. Annyira zárkózott volt, hogy az már az emberkerülés határát súrolta; mindenkit, a tanácsosait is oly sokáig várakoztatta, hogy valósággal kétségbe ejtette őket. Sohasem házasodott meg, nem tudni, miért — talán viszolygott a házasélettől (három törvénytelen gyermeke volt), talán nem tudta eldönteni, kit vegyen feleségül, talán azért, mert nagyon elhízott. Ájtatos ember volt, fiatalabb korában elzarándokolt a Szentföldre, ami jó sok pénzébe került, drága relikviákat hozott magával, amelyekhez egyre újabb és újabb ereklyéket vásárolt. Ez volt a legnagyobb kincse; unokatestvére, György viszont kemény tallérokat gyűjtött. A drága relikviákat a wittenbergi vártemplomban állította ki közszemlére; Luther állítólag e templom kapujára szögezte ki a búcsú ellen írt téziseit. Udvari festője, Lukas Cranach fametszetekkel illusztrált kalauzt szerkesztett a gyűjteményhez, lelkes szavakkal magasztalva annak áldásos voltát. Pontosan ötezeröt ereklye volt a gyűjteményben, s azt is pontosan kiszámították, hogy aki minden darabot kellő áhítattal szemlél meg, az ezernégyszáznegyven három évi búcsúban részesül, vagyis ennyi esztendővel kevesebb időt kell majd a tisztítótűzben szenvednie. A legkülönfélébb apró „részecskék” voltak ott láthatók, mint például egy szalmaszál a kisded Jézus jászolából, egy szál Szűz Mária hajából, egy csepp a tejéből; a nagyobb darabok között szerepelt a Heródes által Betlehemben meggyilkoltatott csecsemők egyikének teteme. Ehhez az alapítványhoz csatlakozott szorosan az egyetem. Frigyes élete végéig megmaradt a maga hitében; személyesen sohasem fogadta Luthert. Mindazonáltal büszke volt az egyetemére, és büszkesége még nagyobb lett, amikor a szerzetes révén világhírnévre tett szert a wittenbergi univerzitás. Nem hisszük, hogy ez lett volna az egyetlen ok, amiért Frigyes megvédte Luthert. Éppoly kevéssé hisszük, hogy a választófejedelem leikébe mélyen behatolt az új tan; túlságosan öreg és nehézkes volt már ahhoz, hogy befogadja. Inkább az az igen egyszerű érzés lehetett az indítéka, hogy igazságtalanság történt, hogy egyik védencével csúnyán el akarnak bánni, és nem volt hajlandó ezt eltűrni. Túlságosan szimpla magyarázat? Lehet; de hadd jegyezzük meg, hogy az ilyen egyszerű erények feljegyzésére rendkívül ritkán nyílik alkalom. Pedig, mint ebben az esetben is, világtörténelmi jelentőségű következményekkel járhatnak.

Frigyes nemcsak ereklyéket gyűjtött. Az idomtalan külsejű emberben, aki a vadászatban lelte legnagyobb örömét, bámulatosan finom ízlésű műértő is rejlett. A hús- és hájpárnák közé ágyazott apró szemek biztos érzékkel fedezték fel Németország legnagyobb tehetségeit, még mielőtt azok híressé váltak volna. Foglalkoztatta Albrecht Dürert, akit akkoriban még alig ismertek; magához hívta, és magánál tartotta Lukas Cranachot, akinek a műhelye később valóságos kis üzemmé bővült, s a reformáció „képpropagandája” számára majdnem olyan fontossá vált, mint a nyomdászat. Németalföldi, sőt olasz festőket is meghívott udvarába, és a kissé rejtélyes velencei művésszel, Jacopo de’Barbarival az itáliai szellem egy fuvallata is behatolt a német mesterek vadul összefonódott indadíszei közé. Amikor Luther Wittenbergbe került, az alapítványi templomot Dürer, Cranach, németalföldi, olasz, francia mesterek tizenkilenc oltára díszítette; egyik sem élte túl a képrombolás viharát.

Luthert nem érdekelte a képzőművészet, jóllehet nyelve gazdag erőteljes képekben. A festményeket csak abban az esetben becsülte, ha didaktikus célokat szolgáltak; az építészet sem mondott neki semmit, a kőből emelt építmények éppoly keveset jelentettek számára, mint a nagy skolasztikusok gondolat-kupolái. Minden művészet közül egyedül a zene állt hozzá közel, ennek megvoltak a maga következményei a protestantizmus fejlődése szempontjából. A nyelv zenéje és művészete is vonzotta, a nyelv egyik legnagyobb mestere lett. Útban Wittenberg felé már alkalma adódott rá, hogy kissé gyakorolja magát, és gazdagítsa szókincsét. Gyalogszerrel tette meg az utat, ahogyan azt a szerzetesi regula előírta. Ez volt az első hosszabb utazása. A későbbiek során sokat utazott, eleinte „az apostolok lován”, később lóháton és kocsin is. Részint gyalog, részint nyeregben ülve nagy területeket járt be Németországban, megismerte Svájcot, sőt Itália egyes részeit is. Kiszámították, hogy élete folyamán hozzávetőleg húszezer kilométert utazott ily módon. Az országút akkoriban más volt, mint manapság. Luther a klastrom csendjéből egy hihetetlenül tarka, de egyben vad és veszedelmes világba lépett ki. Az útonállás abban az időben éppoly gyakori jelenség volt, mint napjainkban a bankrablások. A rablólovagok az utóbbi, különösképpen elvadult időszakban azzal igyekeztek a rettegést fokozni, hogy levágták az utazó kereskedők kezét. Egy harcias nemes úrhölgy, Agathe Odheimer, a következő határozott utasítást adta fegyvereseinek: „Ha valamely kalmár nem adja oda, amit már szóban kicsikartatok tőle, messétek le kezétlábát, aztán hagyjátok ott.” Elbocsátott zsoldosok vonultak errearra az országúton, amely csak mély keréknyomoktól keresztül-kasul szabdalt földút volt; ők is fosztogattak, loptak, ahol csak lehetett; mindenféle csavargó népség vándorolt: kóklerek; koldusok, akik gyakran szintén kóklerek voltak, és csonkaságuk szörnyű látványával akartak szánalmat kelteni; szegény diákok, szerzetesek; félig szerzetes begardok és félig apáca beginák, akiket szabad nézeteik és szabad életmódjuk miatt az egyházi hatóságok fölöttébb gyanakvó szemmel néztek. Sokféle ruházat, megkülönböztető jelvény, más és más beszédmód. A szabályzat előírta, hogy a szerzetes lesütött szemmel, kezét csuhája ujjába rejtve zarándokoljon, ne bámészkodjon jobbra-balra, attól pedig különösképpen óvakodjék, hogy nőszemélyen feledje tekintetét. Luther még valószínűleg így rótta az utat. De a füle nagyon éles volt. Már akkor kezdett „a közember szájára figyelni”, amint azt később a tolmácsolásról szóló levelében kifejtette. Az utcáról, a piactérről szedegette össze nyelvezetének gazdagságát, amelyben a kézművesek szakmai zsargonja, a jámborok halk fohászai, a fuvarosok szilaj szitkai és tömör káromkodása egyaránt megtalálhatók. A kor egész anarchiája és festői tarkabarkasága úgyszólván ki volt teregetve az országútra. Az úton énekeltek, koldultak, születtek és meghaltak emberek;

mellette a gabonaföldön szerelmespárok hevertek, ami a művészet kedvelt témái közé tartozott; az út szélén, a városok és a civilizáció közelségét jelezték a Luther lelkét annyira nyugtalanító haragos Égi Bírót utánzó könyörtelen földi igazságszolgáltatás tanújelei, a bitófák, rothadó hullákkal, az akasztófára szögezett kezekkel, lábakkal és egyéb testrészekkel.

Luther már első útján is szemléltető oktatásban részesült a német föld sokféleségéről és szétdaraboltságáról; erről a kolostorban nem tudhatott meg semmit. Erfurtból Weimaron keresztül vezetett az útja — a város akkor még kisebb volt, mint Goethe idején, amikor lakosainak lélekszáma elérte a hatezret —, de már állt ott egy várkastély, és a szász hercegek egyik rezidenciája volt. Naumburgot is érintette, a nagy püspöki székhelyet, amely hatalmas templomáról és remek szobrairól volt nevezetes; az utóbbiakat figyelemre sem méltatta, mint ahogy Goethe sem vett róluk tudomást. A legközelebbi stáció Halle volt, szintén jelentős egyházi központ, a fél Németországban szerteszórt területek fölött uralkodó mainzi érsek székhelye. Luther aztán a „hercegi Szászországba’’ lépett, amely későbbi ellenségének, György hercegnek engedelmeskedett, majd a „választófejedelmi Szászországba’’ ment át, ahol későbbi ura és oltalmazója, Frigyes tartotta kezében a hatalmat. Egyre északabbra haladt, fel egészen a szász választófejedelemség legtávolabbi zugáig, mert ott feküdt Wittenberg, „a barbárság határán”, amint humanista körökben akkortájt mondani szokták. Odaát terült el „a szent római birodalom porzótartója” — Brandenburg őrgrófság, homok, mocsarak, erdőségek, sovány föld, félig szláv lakosság. Luther már Wittenberg felé vezető útja során is áthaladt olyan falvakon, ahol általában vend nyelven beszéltek a parasztok. Ezek a falvak nem az út két oldalán elnyúló hosszú falvak voltak, hanem szláv típusú körfalvak, idegen szokásokkal, idegen ruhaviselettel; itt nem feketében, hanem fehérben gyászoltak; a fehérben-feketében járó parasztokat a lakosság többi része lenézte, „alacsonyabb rendű fajtának” tekintette, így nem csoda, ha azok nem éppen barátságosan fogadták a vidékükre vetődött utasokat. Gyarmat, peremvidék volt ez a Szászország.

Németországnak sohasem volt középpontja, fővárosa, uralkodó kultúrcentruma. Mind szellemi, mind politikai jellegű mozgalmai a határterületekről indultak el, és ez a jelenség más világrészekben is megfigyelhető. A római birodalom peremvidékéről jött a kereszténység, az észak-afrikai gyamatról jött Augustinus, aki talán maga is afrikai volt. Nos, Wittenberg szintén efféle határváros volt, piszkos fészek az Elba mentén, amelynek két partját a mi szemünkben rozogának tűnő fahíd kapcsolta össze; kétezer lakos, erődítmények, várkastély és az alapítványi templom, benne a választófejedelem relikviagyűj teménye.

Luther Wittenbergből keltezett első levelei nyomott hangulatról árulkodnak. A „civilizáció határa” meg a „közel a barbársághoz” kifejezések tőle származnak. Az egyetem rektora, Pollich, a választófejedelem korábbi háziorvosa, nagy műveltségű humanista, még élesebb kifejezéssel élve kijelentette, hogy úgy érzi magát Wittenbergben, „mint egy sintértelepen”. Az egyetemről szóló prospektus, amelyet a jogász Scheurl szerkesztett, nem fukarkodott a nem egészen fair reklámszólamokkal, de a propaganda hatástalannak bizonyult, mert a hallgatóság száma már az első pár esztendő alatt a felére csökkent. A prospektus szerint Wittenbergben olcsó az élet (ez igaz lehetett), évi nyolc forintból ki lehet jönni; a levegő kitűnő, nem kell félni a pestistől (ez viszont már enyhén szólva túlzás volt, mert a városban gyakran pusztítottak járványos betegségek, amelyeknek oka részben a mi fogalmaink szerint hajmeresztő közegészségügyi állapotokban keresendő). Az egyetemnek — úgymond — nagyobb számú és jobb tudósokból álló tanári kara van, mint Padovának (ide eljutni, ez volt a vágya minden ambiciózusabb német diáknak) vagy Bolognának. Ez az állítás egyáltalán nem fedte a valóságot. Az egyetem alapítója, Pollich, kétségkívül jelentős egyéniség volt, három fakultás doktora, amelyek akkor még nem különültek el egymástól olyan élesen: filozófiát, teológiát és orvostudományt adott elő egyidejűleg. Az utóbbi területen egy olyan tankönyvet hagyott hátra, amely halála után még két évszázadig hatást gyakorolt e tudományágra. Anatómiai műve, amelyet egy 13. századi régi mester olasz szövegé nyomán írt, már a címlapképen egymás mellett mutatja a régi és az új korszakot. Nehéz gótikus karosszékben ülve látjuk a tanítómestert, kezében könyvvel — kétségkívül az antik Galenus művével, mert Galenus az orvostudományban éppoly abszolút tekintélynek számított, mint egy egyházatya a teológiában. De a professzor előtt boncolóasztalon hulla fekszik, amelyet a némileg félős és bizonytalan fa-

mulus felnyitott. Ez akkoriban nagy merészség volt, sokakat megbotránkoztatott ; még a sokkal szabadabb felfogású Itáliában Leonardo is kénytelen volt tanulmányaihoz az akasztófáról ellopatni egy hullát. Pollich „modern” ember volt, filozófiai kérdésekben is, és ezekben az antik költőket és gondolkodókat hasznosabbnak ítélte, mint a skolasztikusokat. Emiatt vitába keveredett a wittenbergi egyetem tanári karába meghívott Konrad Kochhal. Ez Wimpfenben nőtt fel, s e helyről Wimpinának nevezte magát. A vita során elhangzott a közkedvelt „eretnekség” szó; a választófejedelemnél azonban Pollich befolyása érvényesült, mire Wimpina Brandenburgba távozott, az Odera menti Frankfurtba, ahol katedrát kapott az ott alapított új egyetemen. Csupán azért érdemel említést, mert amikor Lutherral megkezdődött a vita, Wimpina a frankfurti egyetemről tüstént hallatta hangját, s most már Luther elleni támadásaiban hangoztatta az eretnekség vádját; az egyetemi oktatók közti nézeteltérésekben ez a vád a hatékony érvek között szerepelt.

Wimpinánál fontosabb volt egy igazi nagyság, Jodokus Trutfetter, az „eisenachi doktor”, „az arisztoteliánusok fejedelme” ebben a szász mikrovilágban, amelyen kívül aligha ismerték. Írt egy logikát, és a skolasztikus stílus nagy dialektikusának számított; egy másik műve, az egész fizika „summája” összefoglalta mindazon természettani ismereteket, amelyekhez hozzájutott. A könyv nagyjából azt foglalta magában, amit Luther is tudott a természettanból, s ami az ő műveltségi horizontját is alkotta. Igen sommás ismeretanyagot nyújt égről, csillagokról, földről, kőzetekről, fémekről, növényekről, állatokról; az emberi testet széthajtható ábra mutatja be, hogy a belső szerveket is lehessen látni, de a szemléltetés szemérmesen a húgyhólyagnál végződik. A szerző ízelítőt nyújt a pszichológiából, a fiziognómiából, a tenyérjóslásból, a földrajzból, és a műben találunk egy világtérképet is, amely Amerika körvonalait nagyon pontatlanul tünteti fel. Elgondolkodtató, hogy a kortársak óriási többsége hosszú ideig mily kevéssé vett tudomást az Újvilágról; Luther nem áll egyedül ebben a tekintetben. A szánalmas világtérképecskén Dürer stílusára emlékeztető pufók angyalkák fújják minden oldalról a szeleket. A körvonalakat alig-alig lehet kivenni. De hát V. Károly császár, az új kontinens ura, maga is csak felületesen törődött ezzel a roppant kiterjedésű birtokával.

Az eisenachi doktor a wittenbergi egyetem többi méltóságával egyetemben igen hűvösen fogadta az Erfurtból jött fiatal szerzetest. Luther „a wittenbergi tudósvilág hideg, dölyfös északi szeléről” ír. De azt sem látjuk tisztán, hogy mint docensnek mit kellett nyújtania. Ráadásul Arisztotelészről kellett előadnia, akit ki nem állhatott, sőt az arisztotelészi fizikáról, amely minden területek között a legidegenebb volt számára, s amelyről jóformán semmit sem tudott. Az arisztotelészi etika szintén az ő reszortja volt; emellett még neki magának is tovább kellett tanulnia. Tény az, hogy elnyerte a magasabb fokú képesítést, baccalaureus lett, és a legkülönfélébb oktatási feladatokat bízták rá. Ez mindenesetre arról tanúskodik, hogy felismerték nagy munkabírását. Az egyetemi létrán elérte a sententiariusi fokot; közben elpanaszolja egy eisenachi barátjának, hogy egyáltalán nem jut hozzá a teológiához, „a dió beléhez, a csont velejéhez”. Mielőtt a csontot feltörhetné, váratlanul visszarendelik Erfurtba. Ott még barátságtalanabbul fogadják, mint Wittenbergben. Erfurtban annyira rossz véleménnyel vannak az újsütetű wittenbergi egyetemről, hogy nem akarják elismerni az ott letett vizsgákat; vitáznia kell a vizsgadíjak miatt, amelyeket nem tud megfizetni, mert apja még mindig neheztel rá, s így pénzért nem szívesen fordulna hozzá; végül mégis engedélyt kap, hogy a szentenciákat magyarázhassa régi kolostorában néhány szerzetestársa előtt, akiket a prior jelölt ki. E robotmunkától úgy szabadul meg, hogy elkezd héberül tanulni. Közel akar férkőzni a Biblia eredeti szövegéhez. Roppant szegényes segédeszközök állnak rendelkezésére, Reuchlin Rudimentája (Alapelemek), amelyből valóban csak a héber nyelv alapelemei sajátíthatók el.

A csöndes kolostor körül azonban egy másfajta, nem akadémikus jellegű vita tombolt, és Luther most ismerkedett meg közelebbről a lázadás, a felkelés fogalmával. Fölöttébb valószínű, hogy Luther páter nem sokat értett meg az egész villongásból, amelyet a „kerge esztendő” néven emlegettek. A skolasztikusok tanait elutasította, de a társadalmi rendnek azt a szigorúan hierarchikus modelljét, amelyet ők felépítettek, a magáénak vallotta. Piramishoz hasonló a világ — tanították a skolasztikusok —, Isten akarata szerint legalul vannak a rabszolgák, jobbágyok, majd fölöttük a polgárok, a nemesek, fel, egészen a monarchikus csúcsig. Mit tudott ő azokról az évszázadok óta tartó elkeseredett harcokról, amelyek a városok-ban dúltak a plebejusok és a patríciusok között? Mit tudott a patrícius „nemzetségekről”, amelyeknek tagjai éppoly nemesi rangúnak tartották magukat, mint a földbirtokos lovagok? Mit tudott a parasztfelkelésekről? A krónikák tele voltak ilyen eseményekkel, ám ezek nem tartoztak a szerzetes olvasmányaihoz; a császár és a pápa torzsalkodásáról azonban hallott, és egyelőre határozottan a pápa mellett foglalt állást. Erfurtban a viszonyok kiváltképpen bonyolultak voltak, mivel a város a mainzi választófejedelem területéhez tartozott, jóllehet meglehetősen nagy autonómiával rendelkezett. De mindig akadtak „belpolitikai” ügyek, amelyekbe a fejedelem bele akart avatkozni; sok polgár egyenesen az ország ellenségének tekintette őt, és egyházi méltóság viselője lévén, mindenki gyűlölte, aki helytelenítette a főpapi kormányzást. Az egyetem és a kolostorok magától értetődő módon mindig a választófejedelem pártját fogták. A kiváltságosok közé tartoztak, és ezt fennen fitogtatták is. Adózási problémákkal kezdődött az egész. Az adózás kényes ügy volt ezekben az időkben. A városi tanács nagy összegeket vett fel hitelbe, és a summák jó része a tanácsosok zsebébe vándorolt. A polgárok tudni akarták, „mikor lészen vége a megadóztatásoknak”, és elszámolást követeltek. Egy bizottság kezdte firtatni a „nagytekintetű urak” ügyeit, egy írnok jegyezte a vizsgálat jegyzőkönyvét. A tanácsurak csak kelletlenül adtak a feltett kérdésekre felvilágosításokat; közben minden eshetőségre számítva értesítették a választófejedelmet, aki zsoldosokat küldött oda. Kellner, a fő-fertálymester, mikor nem tudott száz forint kiadásról okmányszerűen számot adni, a patrícius teljes gőgjével vetette oda az írnoknak: „Ha nem tudod, mire adtam ki, írd, hogy a bordélyházban vertem el! ” Most már a fegyverek is előkerültek. A polgárok csoportokba verődtek, utcai harcokat vívtak az érsek zsoldoskatonáival; a diákok is beavatkoztak, de ők húzták a rövidebbet. Az egyetem főépülete leégett, a könyvtár megsemmisült. Új városi tanács került hatalomra, amelyben a plebejusok, a kisebb kézművesmesterek és mesterlegények dirigáltak. Egy sommásan lefolytatott tárgyalás után a gyűlölt fő-fertálymestert kihívó szavaiért felakasztották. Osztályharc ez tehát, ám különböző fejleményekkel komplikálva: a polgárok „külföldi” hatalmakat is bevonnak, a szász választófejedelemhez fordulnak, neki akarják átadni a várost; más fejedelmek és püspökök is beavatkoznak; majdnem kisebb vagy nagyobb háborúvá fajul a dolog. De, mint akkoriban minden felkelés, ez is kompromisszummal és fegyverszünettel végződik. Az érsek megtartja a várost, a polgárok megkapják azt a jogot, hogy maguk választhatják a tanácsot, és a kiadásokról elszámolást követelhetnek. Mint minden fegyverszünetnél, itt sem tartották meg a megegyezést; néhány évvel később újabb zendülés tört ki, ezúttal felnégyelték a városi tanács jogtanácsosát, ami akkoriban a „hazaárulás” szokványos, nyilvánosság előtt végrehajtott, hátborzongató élvezettel végignézett büntetése volt; a parasztháborúban pedig Erfurt még egyszer vad harcok színtere lett.

Egy epizód ez: az úgynevezett nagy történetírás az ilyen eseteket rendszerint átengedi a helyi krónikáknak, maga beéri azzal, hogy felvázolja a kor általános erjedését. Akkoriban egész Németország vulkanikus iszapvidékhez hasonló, ahol szüntelenül kis erupciók követik egymást, feltörnek, majd elcsendesednek. Luther megőrizte emlékezetében ezeket az eseményeket, és gyakran beszélt róluk. „Nem könnyű széttépni egy kormányzatot” — vélekedett akkor, és azt mondta, hogy húsz évig Erfurtnak nem volt igazi kormányzata. Szinte a sors iróniája, hogy Luther ebben az esetben ugyanazon mainzi érsek pártján állott, aki néhány évvel később első nagy ellensége lett, s aki miatt kilépett a világba. Sebastian Franck, akit Luther a „rajongók” közé sorolt, Német krónikákban azt írta, hogy még sohasem olvasott olyan felkelésről, „ahol a tömeg bölcsebben cselekedett volna, mint ebben a szinte szükségessé vált zendülésben”. Luther sohasem tudta megbocsátani az erfurtiaknak, hogy felakasztották a fő-fertálymestert. Akkor plántálódott beléje az első ellenszenv a „Herr Omnes”-szal, a „Mindenki Úr”-ral szemben, ahogy a tömeget nevezte; élete végéig az volt a véleménye, hogy a tömeg vak, és vakságában hajlamos bűntettek elkövetésére.

Hogy akkor Erfurtban valóban állást foglalt-e, nem tudni. Csak nézte az utcai harcokat, az égő egyetemet, a széttépett könyveket. A humanisták elmenekültek, csupán bizonyos idő eltelte után tértek vissza. A régi városi tanács urai közül is sokan biztos helyre húzódva várták meg, míg a nagy urak, az érsek és püspöktársai úgy-ahogy konszolidálták a helyzetet. Csalóka átmeneti világ volt ez, nem becsületesen stabilizált helyzet, hanem valamiféle lebegő állapot, amelyben egyik csoport, egyik párt sem volt elégedett, és nem is lehetett az; mindenki a maga pillanatnyi kis előnyeit leste, a „Herr Omnes” pedig egység nélkül, vezetés nélkül készen állt arra, hogy egyszer odacsapjon, de tartós küzdelemre nem volt képes — nos, ilyen világ vette körül Luthert életének és a német történelemnek döntő jelentőségű éveiben.

Egyelőre még nem állt fel; ott ült görnyedezve tanulmányi füzetei előtt, amelyek sok vesződséget okoztak neki. De nem sok idő múltán rendjének elöljárói ismét Wittenbergbe helyezték át.


Utazás Rómába

Mielőtt Wittenbergben újra megkezdte előadásait, egy másik megbízatást kapott; a rend bizonyos ügyeinek intézésére Rómába kellett utaznia. A később kialakult Luther-legendában ez volt a nagy fordulat, a döntő kihatású élmény. Rómában — úgymond — „saját szemével látta az egyház romlottságát, és elhatározta, hogy küzdeni fog ellene”. A legendákban többnyire lappang valami igazság; ez az utazás sokat jelentett a fiatal szerzetesnek. Róma városa minden jámbor zarándok legfőbb célja volt. Egy római zarándoklattal tetemes mennyiségű búcsút lehetett elnyerni. Sokan sóvárogtak arra, hogy láthassák a szent helyeket, s akiknek megadatott, azok életük legnagyobb élményeként őrizték római útjuk emlékét. Luther páter is így fogta fel kiküldetését.

Az utazás oka a rendjében folyó sok vita egyike volt; a viták többnyire szervezeti kérdések körül forogtak. Oly apró-cseprő ügyecskék voltak ezek, hogy itt nem érdemes velük foglalkozni. Reformerek vitáztak azokkal, akik nem akartak reformokat, és még a pártokon belül is voltak — ennyit megemlíthetünk — ellenzéki csoportok. Mindegyik Rómához fellebbezve próbált érvényt szerezni a maga igazának, és egy meglehetősen kilátástalan ügyben, ilyen fellebbezés kapcsán került sor Luther utazására. Az erfurti kolostor delegátusát kellett elkísérnie. A két szerzetes gyalog vágott neki az útnak, 1510-ben, egy borús novemberi napon. Nem csekély testi fáradalmakkal járt egy ilyen utazás. Az Alpokba még nem mentek turisták, hogy a szép hegyi tájakban gyönyörködjenek. E hegyvidék nehezen leküzdhető akadályt jelentett az utasnak; komor szirtfalaival veszélyes vidék volt, legvadabb helyeinek pokolbeli neveket adtak. Senkinek sem jutott eszébe csak úgy passzióból megmászni valamelyik hegyet, mert mindegyik „halálos veszedelemmel” fenyegetett. A maga korában Leonardo volt az egyetlen ember, aki nagyon magányosan felkapaszkodott az egyik csúcsra, a Monte Rosára, és ott körülnézett. Mindenki más meggörnyedve lépkedett, mert nagyon kellett figyelni az utat. A Septimer-hágó, amelyen át Milánóba lehetett jutni, nem volt könnyű sétaút. Az ösvény szélén keresztek jelezték azokat a helyeket, ahol utasok a mélységbe zuhantak. Luther Svájcról csak annyit tartott meg emlékezetében, hogy lakosai izmos testalkatúak; „robustissimi”-nak nevezi őket, összehasonlítva a jóval kevésbé robusztus alkatú türingiaiakkal; földműveléssel nem foglalkozhatnak, csak állattenyésztéssel, vagy „másutt keresik” megélhetésüket, azaz mint zsoldosok Franciaország és a pápa szolgálatába állnak. Egy más alkalommal a különböző német törzseket összehasonlítva dicséri a svájciakat, akik „elsők a németek között, élénkek és őszinték”. Svájcról azonban sommásan csak így vélekedik: „Csupa hegy meg völgy az egész, semmi egyéb.” Csodálkozó szemmel ereszkedik alá a lombardia-síkságra, mint mindenki, aki Németországból érkezik oda. Gazdagságot lát, gondosan megművelt, csatornákkal és öntözőárkokkal erezett termőföldeket, nem olyan mérföldekre terjedő kopár pusztaságot, mint Wittenberg körül: „Nagyon termékeny, jó és derűs ország!” Az emberek udvariasak, sohasem feledkeznek meg az „uram, asszonyom” (messer, madonna) megszólításról, sem a „köszönöm szépen ”-ről (grammerzi), szeretnek énekelgetni, még magukban is dúdolgatnak; a bor jó és tüzesebb, mint a Luther által ismert német bor. A két szerzetes egymás mögött gyalogol, mert így írja elő a regula. Szállásgondjaik nincsenek; egyik Ágoston-rendi klastromtól a másikig mennek, és Lombardiában különösen sűrűn vannak ilyenek, ráadásul baráti kapcsolatokat tartanak a Staupitz által képviselt obszerváns irányzattal. Luther Milánóban szeretne misét mondani, hogy ily módon is kifejezze háláját Istennek, aki eddig minden veszedelemből épen kivezette. Nagyon meglepődik,

amikor megtudja, hogy ott nem a római rítus szerint tartják az istentiszteletet, hanem a Szent Ambrus (Ambrosius)-féle szertartás szerint, amelyhez féltékenyen ragaszkodnak. „Itt misét nem celebrálhat” — mondják a német páternak. Ez is ráeszmélteti arra, hogy mennyire más és bonyolultabb a világ, mint amilyennek a kolostorban tanulta.

Zuhogó esőben, majd hózáporban kelnek át az Appennineken. Luther panaszkodik a veszélyes itáliai levegőre, a „halálos vízre”, amelytől egyszer csak gránátalmák nedvének szopogatása mentette meg őt és társát. Firenzében megbetegszik, valószínűleg bélműködési zavarai vannak; régente egyetlen itáliai utazó sem kerülte el ezt a nyavalyát. A Mediciek városának pompájából nem lát semmit, de nagy dicsérettel szól a kórházakról: „királyi épületek, igen jó konyha, finom italok, figyelmes szolgák, nagy tudású orvosok, tiszta ágyak”. Ilyesmit addig el sem tudott képzelni. Amikor beszállítják a beteget, hivatalos leltárt vesznek fel ruhadarabjairól, „majd fehér inget adnak rá, és szépen festett ágyba fektetik”. Az italt tiszta pohárban kapja, az ápolók „még a kisujjukkal sem érnek hozzá”, hanem tálcán viszik a beteghez. A felügyeletet előkelő, fátyolos hölgyek látják el, akik naponta váltják egymást, és még az ismeretlen szegényekkel is törődnek. A lelencházakat is megcsodálja, ahol a gyermekeket a legjobb módon nevelik, „egyforma, azonos színű ruhákban járatják őket, és atyailag gondoskodnak róluk”.

Az év végén érkeznek meg Rómába. Megpillantásakor Luther a földre borul: „Köszöntelek, szent Róma!” A Porta del Popolón lépnek a városba; mindjárt balra van a szállásuk, a Santa Maria Ágoston-rendi klastrom, amelyet vezetősége csupa válogatott testvérrel népesített be, hogy a pápa előtt a lehető legkedvezőbb benyomást keltő módon reprezentálják Szent Ágoston rendjét. Alig két évtizeddel Luther látogatása után a kolostor áldozatul esett azoknak a pusztításoknak, amelyeket Károly császár katonái műveltek. A vandál dúlás „sacco di Róma” néven vonult be a történelembe. De a Santa Maria del Popolo-templom, amelyben Luther ájtatosságát végezte, még ma is áll. Luthernak nem volt érzéke Róma műkincseihez, de ezekből egyébként is jóval kevesebb volt látható, mint amennyit a reneszánsz kori Rómával kapcsolatos bizonytalan elképzelések sejtetni engednek. Egy szegény német szerzetes egyáltalán be sem juthatott a gazdag gyűjteményekkel rendelkező palotákba.

Amit Luther látott, még a középkor Rómája volt, az tárult szeme elé már a Porta del Popólónál. Amikor a Ponté Molléról először pillantotta meg a Szent Várost, a panorámából még hiányzott a legdominánsabb részlet, a Szent Péter-bazilika kupolája; az új építménynek csak az alapjait rakták le akkoriban, és az építkezési költségek fedezésére az egész keresztény világban külön búcsúleveleket árusítottak, amelyek Luther életében hamarosan jelentős szerepet kaptak. Az antik romok közül dárdahegyek módjára meredeztek mindenfelé a nagy római nemzetségek várszerű palotáinak tornyai, mert e paloták egyben erődök is voltak, éppúgy, mint a bíborosok nagy házai, sőt maga a Vatikán is, amelynek erős és bevehetetlen központját az Angyalvár alkotta. Ide szoktak menekülni a pápák, s ez Luther korában is igen gyakran megesett. A halmokon ókori építmények romjai emelkedtek, akkor még jóval magasabbra, mert később az óriási Palazzo Farnese és különféle új templomok építkezéséhez az antik romokból igen nagy mennyiségű követ hordtak el. A Colosseum egyes részein még a legfelső üléssorok is megvoltak, az óriási termák boltívei is, amelyek aztán belekerültek a hasonló architektúrai hangolású monumentális barokk konstrukciókba. A milliós lélekszámú antik Róma városfalai most „messze kint” húzódtak, mert a hajdani nagy területnek csupán szinte szánalmasan kis töredéke maradt lakott település. Mintegy a folyóhoz lecsúszva néhány összezsúfolódott negyed szorongott, bennük szűk „gótikus” utcák kanyarogtak. Hozzávetőleg negyvenezer ember lakott itt, alig több, mint az akkori Nürnbergben vagy Augsburgban; össze sem lehetett hasonlítani az olyan pompás nagyvárosokkal, mint Velence vagy Párizs, Konstantinápolyról nem is beszélve. Az utcák keskenyek voltak, szeszélyes kanyarokkal, kiszögellésekkel, s nemegyszer zsákutcába torkollottak. Csak II. Gyula, az akkor uralkodó vasöklű pápa üzent hadat e zűrzavarnak. Ebbeli tevékenységét pompás márványtáblán örökítette meg, amelyen szép metszésű régi római betűk hirdették: „II. Gyula pápának, aki kiterjesztette az egyházi állam határait, felszabadította Itáliát, és a szűkre épített, szabályos utakat nélkülöző Róma városát új utakkal ékesítette, amelyek méltók az Imperium felségéhez. ” Az emlékszöveg aláírói a régi római titulust használva mint „aedilis”-ek szerepelnek.

Luther olyan várost látott maga előtt, amely részint építkezési terület, részint omladékhalmaz volt. Jól megfigyelte, milyen mélyre süllyedt az antik Róma: „Ahol most házak állnak, ott azelőtt tetők voltak, olyan vastag a törmelékréteg, amint azt jól látni a Teverénél, ahol két kopjányi magasságban áll a törmelék.” A Rómáról készült korabeli ábrázolások, amennyiben nem az antik világ szépségének idealizált ábrándképei, mindenütt magas törmelékhalmokat mutatnak, amelyek a Colosseum első árkádsoráig érnek, vagy embermagasságot meghaladó karéjban veszik körül a diadalíveket; mindenfelé burjánzik a fű, a romokon bokrok tenyésznek; a Forumon marhacsordák legelnek; a hepehupás talajon egyengetésnek, kövezésnek nyomát sem látni, sőt még utat sem lehet felfedezni.

Luther mint kolduló szerzetes elzarándokolt minden előírt stációhoz. A kolostorban kezébe nyomták a szokványos nyomtatott útikalauzt, amelyet a már a középkorban is ismert Mirabilia Romát mintájára állítottak össze. Szó sem volt benne az új műkincsekről és építkezésekről, és nem is lehetett. A Sixtus-kápolnában még ott állt a magas faállványzat, amelynek legfelső deszkáin, a mennyezet alatt, fekvő helyzetben festett Michelangelo. „Mint egy macska, amely a lombardiai víztől golyvát kapott, hasát felhúzva az áliáig, szakállát égnek meresztve — írja magáról egyik szonettjében —, az ecsetről pedig festékek tarka mozaikja csöpög az arcomra.” A Vatikán magánlakosztályaiban Raffaello tevékenykedett, akkor kapta első jelentős római munkáját: a pápa szobáinak kifestését; e termek a „Stanzák” néven ma a Vatikán leghíresebb látnivalói közé tartoznak. Akkoriban csak néhány kiváltságos személy gyönyörködhetett a remekművekben, amelyek Luther római tartózkodása idején még korántsem készültek el teljesen. Csábító az a gondolat, hogy Luther találkozhatott a vele majdnem egykorú, már híressé vált Raffaellóval, akit még a zsugori hírében álló Gyula pápa is kényeztetett, jóllehet Michelangelóval minden garasért keményen alkudozott. Ha látta, minden bizonnyal álmélkodva nézte a szépen öltözött művészt, aki valóságos diszkísérettel járt a munkahelyére, sőt nemegyszer valamelyik szeretőjét is magával vitte a Vatikánba, hogy jobb legyen a hangulata; ilyesmi Németországban egyszerűen nem létezett, Németországban még a legnagyobb művészek is kézművesmesterek maradtak. Luthernak némelyek kissé naiv módon szemére vetették, hogy Róma új műkincseiből semmit sem vett észre; de hát ugyanez áll Erasmusra és még sokakra, akik nem voltak kolduló szerzetesek. Az éppen akkoriban elkészült „Stanza della segnatura” megtekintése csak erős idegenkedést keltett volna benne. Merőben más világ volt az, mint az övé. Ugyan mit mondhattak volna neki az Athéni iskola tágas csarnokai Arisztotelésszel, akit csak gyűlölni tudott ? És mit mondhatott az egyházat dicsőítő legnagyobb kép, az ugyanabban az évben festett Disputa, amelyen nem disputái senki, hanem az egyházatyák jól elrendezett gyülekezete látható, a fölöttük lebegő égi rend tükörképe. A festmény Gyula pápa nagybátyjának, IV. Sixtusnak demonstrálja a hierarchia épületének tökéletes és kiegyensúlyozott szépségét.

A rákövetkező évszázadokban Raffaello műveit a kompozíció és a korrekt rajzolás mintaképeinek tekintették, s ezért csodálták őket; pedig nem ilyen elgondolás alapján fogantak. A pápa akarata szerint és a Szent Péter-templom általa tervezett központi építményének megfelelően az uralkodó és harcoló egyház vezéreszméjét voltak hivatva szolgálni, és a festő teológiai tanácsadói a dogmatikai részletekig mindent pontosan előírtak neki. A tisztán stílustörténeti és esztétikai szemlélet ezt a körülményt rendszerint figyelmen kívül hagyja. A kortársak megcsodálták a hatalmas Gyula pápát, aki még egyszer magasra emelte a korábbi pápák caesari törekvéseinek zászlaját, és szívesen vette, ha nevét (Gyula = Julius) Caesar nevével kapcsolták össze. Páncélkesztyűsen, a szó szoros értelmében fegyveres kézzel ő mutatta még egyszer félelmetesnek az ecclesia mililanst, a harcos egyházat.

Luther azonban zarándokútjain is alkalmat talált arra, hogy dicsérje a Pontifex kemény kormányzását. A rendetlenség, a zűrzavar éveiben Róma valósággal rablóbarlang volt, de Gyula pápa erélyes rendszabályokkal igyekezett rendet teremteni. „A bargello — mesélte Luther —, a város őrségének kapitánya, minden éjjel háromszáz szolgával körüllovagol a városban, erős őrcsapatot tart. Akit elcsíp az utcán, azt kifaggatja; ha valakinél fegyver van, azt vagy felakasztják, vagy a Teverébe fojtják, vagy megkorbácsolják.” A hét zarándoktemplom előírt meglátogatása még mindig elég kockázatos volt, mert némelyik messze kívül feküdt a városon. Luther útikalauzában első stációként a San Paolo Fuori le Muratemplom szerepelt, az Ostia felé vezető úton. Bozóttal benőtt vad terepen kitaposott zarándokösvények vezettek a nyugati világ akkor legnagyobb templomához, amely pompás antik oszlopsoraival még Konstantin korában épült. Az út nem volt biztonságos a kalózok miatt, akik a folyó felől rendszeres rablóhadjáratokkal tartották rettegésben a vidéket; Róma egész környéke hírhedt volt egészen a 19. századig. A nagyurak csatlósokkal, fegyveres kísérettel utaztak; a kis zarándokok jobb híján csapatokba verődtek össze, de még így is gyakran megsarcolták őket. Az egy nap alatt lebonyolítandó, megerőltető zarándoklat odakint, a San Paolo-templomnál kezdődött; onnan mentek a Via Appián, a katakombai mártír-sírok közelében levő San Sebastianóhoz, a Lateránhoz, a Santa Crocéhoz, a Szent Kereszt tiszteletére emelt templomhoz, a Szent Keresztére, amelyet Konstantin anyja, Heléna ásott ki Jeruzsálemben, a San Lorenzóhoz, a Santa Maria Maggioréhoz és végül a Szent Péterhez. Jó egynapi gyaloglás kellett ehhez, homokban és agyagban, keskeny ösvényeken és gyatra utakon. „Én mindent elhittem” — mondta később Luther. Saját bevallása szerint szinte sajnálta, hogy még élnek a szülei; mert a „nagy búcsú” elnyerése révén boldoggá tehette volna őket a másvilágon. ,,A nagy búcsú” elnyeréséhez elsősorban a Lateránba kellett elzarándokolni. Ez volt a pápák legrégibb székhelye, a legenda szerint Konstantin császár ajándékozta a pápának annak jeléül, hogy az egész nyugati világot átadja neki. Luther idején a Laterán nagy, meglehetősen tervszerűtlen ül egymáshoz rótt épületek konglomerátuma volt, ókori és középkori részekkel, tornyokkal és védőfalakkal, amelyek mentén törmelékhegyek éktelenkedtek. A zarándokösvény a legszentebb objektumhoz vezetett — ahhoz a lépcsőhöz, amelyen Krisztus felment Pilátus palotájához. A lépcsőt angyalok vitték át Rómába, épen, sértetlenül. Aki térden csúszva felment a huszonnyolc lépcsőfokon, az minden egyes fokért kilencévi búcsút biztosított magának; az a kereszttel megjelölt fok, amelyen Krisztus leroskadt, duplán számított. Luther szívesen misézett volna ott a Lateránban, de túlságosan nagy volt a tolongás. „Nem jutottam hozzá, és helyette megettem egy főtt heringet” — mondta később goromba gúnnyal. Nem evett ő akkor semmit; a zarándoknak üres gyomorral kellett az utolsó stációt jelentő Szent Péter-templomba érkeznie, hogy ott megáldozhasson.

A Szent Péter-székesegyházról, amely akkor óriási építkezési terület volt, Luther csak keveset mond. A régi Konstantin-féle bazilika egy része még állott, s elkülönítve az istentisztelet helyéül szolgált. A bejárat előtti tágas, kövezetlen térről lépcső vezetett fel a keskeny oszlopsorokból és kétoldalt csupasz falazatból kiképzett homlokzathoz. A szerzetes a sok oltár egynémelyike előtt elmondta imádságait; csak a kuriózumok maradtak meg emlékezetében: a kötél, amellyel Judás felakasztotta magát, egy kődarab, amelybe ujjnyi széles barázdát vájtak a Krisztus megtagadása miatt bánkódó Péter könnyei.

Luther négy hetet töltött Rómában. Társának sikerült kedvezően elintéznie a rábízott ügyet. Hivatalos útjaira Luther is elkísérte, és így némi fogalmat alkothatott magának az egyház óriási igazgatási apparátusáról. Csodálta a rendet: „Az ügyes-bajos dolgokat meg peres ügyeket annak rendje-módja szerint akkurátus pontossággal meghallgatják, kivizsgálják, megítélik és megtárgyalják.” De azok a pénztárasztalok is megmaradtak emlékezetében, amelyek a hosszú folyosókon álltak minden ajtó előtt. Mindegyik asztalnál más és más eset elintézésének taksáját kellett befizetni: felmentések fogadalmak alól, házasságkötést gátló tilalmak feloldása, házasságon kívül született gyermekek törvényesítése és még számtalan „kivétel”, amely a pápai kúria pénzügyi politikájában nem kivétel volt, hanem általános gyakorlat. Luther háromezerre becsülte az „írnokok” számát, akiknek egy része tekintélyes titkár, humanista és szellemes írások szerzője volt. Ez a szám azonban túlzás, mint minden, amit utólag Rómáról mondott. Az a megjegyzése azonban aligha jár messze az igazságtól, hogy a Cancelleria a maga nyüzsgésével nem sokban különbözött a velencei vagy az antwerpeni nagy piactól.

Ha a Lateránban nem is, más templomokban misézhetett, ami egy Rómába látogató külországi szerzetes számára még fontosabb volt, mint egy egyetemes gyónás. Minden országból rengeteg papi személy tódult ide. Gyorsan kellett lebonyolítani a miséket. Nemritkán ketten miséztek egyszerre, az olasz papok nógatták őket, „passa, passa, gyerünk, gyorsabban”, és „szempillantás alatt összetákoltak egy misét”. A római istentisztelet mindig is visszatetszést keltett az északi országok fiaiban, „külsőségesnek” érezték. Goethét igazán nem lehet buzgó templom járónak nevezni, de itáliai utazása során elpanaszolja, hogy a pápa csak ide-oda mozgott az oltár előtt, közönséges pap módjára mormolva a miseszöveget; pedig ő azt várta tőle, hogy „aranyszáját kinyitva elragadtatással beszéljen az üdvözült lelkek elmondhatatlan boldogságáról”.

Az antik kor fennmaradt emlékei közül Luther csak a Pantheont jegyezte meg magának. Ez szintén siralmas állapotban volt, a bejárat nagy oszlopcsarnokát fele magasságig égetett téglával befalazták, oromzatára négyszögletes tornyot ragasztottak. Luther nagyon szerzetesi szemmel nézi „a pogányok valamennyi istenét”; felfogása szerint az isteni gondviselés azért gyűjtötte össze mindezeket a pogány istenségeket egy helyre, hogy Krisztus egyetlen csapással „halomba dönthesse” őket. A Capitolium — kopár domb az Aracoeli templom hatalmas tömbjével — számára biztos jele annak, hogy a rómaiaknak Isten akarata szerint el kellett bukniuk, hiába volt övék a világ minden gazdagsága. Csak ez az egy épület maradt meg, mert olyan nagy kövekből „öntötték egybe, hogy nem lehetett szétrombolni”. Ájtatos zarándokhoz illően megtekintette a katakombákat is; fáklyafényben ereszkedtek le, és ez a látogatás szintén különleges érdemnek számított. Hivő áhítattal vette tudomásul azt a felvilágosítást, hogy negyvenhat mártír-pápa és százhetvenhatezer közönséges mártír van eltemetve a katakombákban.

Luthert ne olyasféle turistának képzeljük el, aki minden nevezetes látnivalót meg akar tekinteni. Célja az egyetemes gyónás utáni feloldozás volt, a római zarándoklat koronája. Szállásán, az Ágoston-rendi kolostorban nyilván sok időt töltött imádkozással. Ottléte alatt nem voltak nagy egyházi ünnepek; a pápát egyszer sem látta. Gyula pápa éppen egyik hadjáratával volt elfoglalva; folytonosan hadjáratokat vezetett, amelyekkel — mint a márványtábla hirdeti — kitágította birodalmának határait. Luther bizonyára a Santa Maria del Popolo kápolnáiban ájtatoskodott; ha akad egy bennfentes szerzetestárs, aki magyarázgat neki, akkor már a síremlékekről leolvashatta volna a Rovere-ház egész történetét (Gyula pápa ebből a nemzetségből származott), valamint az előző évtizedek más pápáinak jelentősebb tetteit.

Sajnos, csak a szokványos szerzetesi fecsegést hallotta. Mielőtt az egyház oly biztosnak látszó épületét komoly veszedelem kezdte fenyegetni, Rómában nagyon nyíltan beszéltek az emberek, s nem rejtették véka alá a véleményüket. Hivatalos cenzúra nem létezett; ezt csak a század közepén, az ellenreformációval vezették be. De Luther idején és az egész előző korszak folyamán csupán azokat a nézeteket tartották veszedelmesnek, amelyek a dogmát érintették, vagy elvileg vonták kétségbe az egyház intézményeit. Az újra meg újra meghirdetett dogmatikai alaptézis szerint az egyházi tisztet betöltő személyben — legyen az pápa, bíboros vagy egyszerű áldozópap — a méltóságot feltétlenül tisztelni kell, függetlenül az illető emberi fogyatékosságaitól. Nagy szentek bordélyháznak, a kereszténység pöcegödrének nevezték Rómát, s ezt senki sem vette tőlük rossz néven. Nagy pápák minden elképzelhető bűnnel vádolták elődeiket, ha ezt saját érdekük szempontjából célszerűnek vélték. Egy közismert mondás szerint Rómában Szent Aranytallért és Szent Ezüstgarast tisztelik legjobban, mert e szentek közbenjárása nélkül nem lehet semmit elérni. A kolduló rendek vezeklést hirdető prédikátorai jól tudták, hogy akkor csődül köréjük leggyorsabban a tömeg, ha szenvedélyesen, tüzesen, az életből vett drasztikus részletek kiteregetésével szónokolnak a főpapok fényűzése ellen. És a mindig fürge római néphumor megteremtette a paszkvillus ősformáját. A Palazzo Braschi előtt állott egy antik szoborcsonk, amelyet Pasquinónak nevezett el a nép; erre szoktak mindenféle gúnyverseket aggatni, amelyeket kisemberek és nagyurak egyaránt nagy gyönyörűséggel olvastak. A pápai kúria kellős közepén a pápa titkárainak volt egy külön „pletykaszobájuk’’, a „bugiale”, innen terjesztették mulatságos adomáikat és fullánkos rágalmaikat. A paszkvillusok szerzői óvatosságból a névtelenség homályába húzódtak, és az erélyesebb pápákat többnyire csak haláluk után merték becsmérelni; de akkor a gúnyiratok valóságos özöne árasztotta el a várost, majd elapadt, hogy bizonyos idő elteltével helyet adjon a következő hullámnak. A gúnyiratokból olyan antológiát lehetne összeállítani, amely messze túltesz mindazon, amit Luther Rómáról és a pápákról valaha is mondott. Luther a pápai udvarral kapcsolatban majdnem mindig általánosságokban mozgott, a római „gyalázkodó iskola’’ viszont éppen a nagyon is személyes részletekben lelte legnagyobb élvezetét, kajánul célozgatott a pápák szerelmi ügyeire, fattyúira, fiúkegyenceire, és irgalmatlanul kipécézte testi fogyatékosságaikat.

Luther mindebből végső soron azt az általános benyomást szerezte, hogy Rómát olyan „férgek és sáskák hada” lepte el, amilyen talán még az ókori Babilont sem. Szerzetestársai a konventben elmesélték neki a közszájon forgó eseteket, amelyek a Cancelleriában uralkodó korrupciót illusztrálták. Azt például, hogy egy cortigiano, egy udvaronc Szent Aranytallérnak juttatott adományaival elérte, hogy a nevére írtak huszonkét plébániát, hét prépostságot és negyvenkét egyéb javadalmat. Elmondták Luthernak, hogy sok római pap lelkiismeretlenül gúnyt űz az eucharisztia misztériumából, és misézés közben ezt mormogja: „Kenyér vagy, kenyér maradsz.” Az ilyen dolgok — mondotta később — fájdalmasan érintették. A testvérek megmutattak neki egy különös domborművet egy utcasarkon, a Szent Péter-templom előtt. A régészek szerint egy antik Mithrasz-ábrázolás töredéke. De akkoriban azt tartotta a közhiedelem, hogy a dombormű asszonyt ábrázol, karján a gyermekével. Ő az a híres Johanna, a nő pápa, akire egy körmenet idején, az egész hivősereg jelenlétében jött rá a vajúdás. Mainzból származott — mesélték —, eredetileg Jutta volt a neve, a szeretője férfiruhába bújtatva vitte Rómába, ahol szorgalmasan tanult, neves egyházatya lett, és nagy tudományáért pápává választották. Az egész középkor készpénznek vette ezt a legendát, és Rómában általánosan el volt terjedve a nép között. Luthernak elmondták a testvérek, hogy egyedül a Szentatya kerüli el azt az utcát, amelynek sarkán a képmás áll.

„Mindent elhittem” — jelentette ki később Luther. Elhitte a római botránykrónika legfrissebb keletű históriáit is, amelyeket valamivel halkabban meséltek el neki. Például azt, hogy Sándor, a nemrég elhunyt Borgia-pápa azt a mérget vette be, amellyel egy gazdag kardinálist akart eltenni láb alól; meg hogy vérfertőző viszonyt folytatott saját leányával, Lucreziával. Ezt a nagystílű erotikust mi már jobban ismerjük, mint kortársai, mégpedig saját ceremóniamesterének, Burkhardnak a leírásából, aki minden pikantéria nélkül, hűvös tárgyilagossággal, jegyezte fel gazdája gonosztetteit. De egyéb forrásaink is vannak. Viselt dolgait, vatikáni szerelmi ünnepségeit engedjük át azonban az erkölcstörténetnek, amelynek egyik leghálásabb fejezetét az ő személye alkotja. Csupán még annyit kívánunk megjegyezni, hogy a Sándor pápa üzelmei miatt érzett erkölcsi megbotránkozás amúgy igazán csak a moralizáló 18. században vált általánossá; Luther korában keveset beszéltek erről, és maga Luther is alig tesz róla említést. Igaz, felháborodtak a fényűző pompa, a korrupciók, az egyházi javadalmak árusítása és a pápák folytonos háborúskodásai miatt; sőt még az is szóba került, hogy Rómában nem is titkolják szenvedélyüket azok az egyházi személyek, akik fiúszeretőt tartanak; de a pápák magánéletével kapcsolatos pontosabb részleteket mégis csak az itáliaiak meg a külföldi követek pertraktálták; az utóbbiak jelentései igen tárgyilagos információkat közölnek a különféle „Ganümédészekről”, szeretőkről, jövedelmükről és magas rangjukról. VI. Sándor uralkodásában, mivel az Luther idejére esett, a pápaság történetének mélypontját szokták látni, amely megmagyarázza az egyház épületének szörnyű megrázkódtatását. Ez azonban túlságosan leegyszerűsített magyarázat. Véleményünk szerint a Borgia csupán különösen szembetűnő fokozása egy régóta megkezdődött fejlődési folyamatnak, és erről a folyamatról kell most egyet-mást elmondanunk. Egyetlen méltatlan pápa nem sodorhatta veszélybe a pápaság intézményét; ebben a tekintetben teljesen helytálló az a tézis, hogy az egyházi tiszt méltósága független viselőjétől. Mi történik azonban, ha a Szentszék betöltőinek egész sora folyamatosan ugyanolyan vagy hasonló bűnökkel terhelt személyiség? Mennyire állhatott biztosan az egyház hatalmas, hosszú évszázadok alatt emelt épülete, amelyet Raffaello a maga grandiózusán könnyed ecsetjével a tökéletes egyensúly harmonikusan lebegő állapotában ábrázolt ?

Akkoriban nagyon is kézzelfogható, eleven valóságot jelöltek a „szimónia” és a „nepotizmus” szavak, amelyek ma a történelmi szakkifejezések kategóriájába tartoznak. A szimónia a megvesztegetést, az egyházi tisztségek pénzért való árusítását, a nepotizmus pedig a pápák unokaöccseinek, atyafiságának érvényesülését jelentette. Mind a kettő megvolt már régóta, de a Luther korát megelőző évszázadban nagy arányokat öltött. Alig volt olyan pápaválasztás, amelyről azt mondhatták volna, hogy szimónia nélkül zajlott le; a követek jelentéseiben könyvelésszerűen pontos tételeket találunk arról, hogy a pápajelöltek kinek mekkora összegeket és egyházi méltóságokat ígértek támogatásukért. A magas és közepes egyházi tisztségek árusítása elismert gyakorlattá vált; pénzszűke esetén maguk a kardinálisok unszolták a pápát, hogy e jól bevált eszközhöz folyamodjon. Divatban volt még egy szokás, amely különösen Itálián kívül okozott ádáz ellenkezést — a „pluralizmus”; ez azt jelentette, hogy ugyanazon kegyelt személy egyszerre három, négy, sőt tíz, vagy akár tizenöt magas tisztséget viselt. Ez is igen gyakori jelenség volt, jóllehet a kánonjog szigorúan tiltotta. Luther idejében aligha akadt olyan bíboros, akinek ne lett volna négy-öt busásan jövedelmező egyházi javadalma, főleg külföldön; a kialakult szokás

megengedte, hogy az ilyen javadalmakat az illetők átruházhassák családtagjaikra, s ilyenformán a pápák elsődleges nepotizmusán belül egy másodlagos nepotizmus fejlődött ki. Az évszázadok óta kialakult pápai nepotizmus azonban Luther korára egészen óriási arányokat öltött: a pápai családok Itáliában hatalmas tartományok uraivá váltak. Hercegségekre, királyságokra áhítoztak. Ezeket azonban előbb el kellett venni birtokosaiktól, ami nem ment háborúk és hadjáratok nélkül. A fegyveres vállalkozásokat az „egyházi hatalom” minden eszköze is támogatta, amelyek között nagy szerepet játszotta kiközösítés,az interdiktum Itália csatatérré változott, főleg akkor, amikor a külföldi hatalmak — Franciaország, Spanyolország, Németország — is beleszóltak a küzdelmekbe. Egy egész évszázad nagy döntései Itália földjén történtek meg. Csakis ennek az összefüggésnek a figyelembevételével érthetjük meg Luther korát és Luther sorsának legfontosabb fordulatait.

De ne maradjunk ezeknél az általános elmélkedéseknél, mert ezek csak akkor állnak meg szilárdan a lábukon, ha a korszak személyiségeiben megtestesülve látjuk őket. Lépjünk be ismét a csöndes Santa Maria del Popolo-templomba, ahol Luther ájtatoskodni szokott. A nemes márványpompa nem mondott neki semmit, s bennünket is hidegen hagynak a síremlékek fölé hajló diadalívek szép lendületű vonalai. A reneszánsz művészete a legnemesebb anyagokból megalkotott tökéletes szépségű formáival olyan személyeket is dicsfénybe öltöztetett, akik cégéres gazemberek vagy nyomorult intrikusok voltak. Sansovino az egyiküket, Ascanio Sforza bíborost elevenebb módon formázta meg, mint addig szokásban volt: a kardinális párnájára könyököl, mintha fel akarna ébredni. Ha valóban felébredne, szép históriákat tudna mesélni a saját „pluralista” életéről meg a pápaválasztások alkalmával zsebre vágott sápokról, amelyeket még nagy summákhoz szokott földijei is példátlannak találtak.

A Borgia-családot Giovanni Borgia képviseli, VI. Sándor legidősebb fia, akit öccse, Cesare gyilkolt meg. Mellette nyugszik anyja, Vannozza, a leghíresebb és leggazdagabb pápai metresz, aki politikai tevékenységet is folytatott, mert nem hiányzott belőle a politikai tehetség. Vagyonát körültekintő módon házakba fektette, az ő tulajdonában voltak a város legismertebb vendégfogadói, amelyekben nagyurak és külföldi követek szálltak meg; itt olyan információkat kaphattak, amelyekhez másutt nehezen jutottak volna. Ebbe a

templomba mégis elsősorban a Rovere-nemzetség temetkezett. Ez volt a reneszánsz kor első nagy dinasztiája; utána következett a Borgia-dinasztia, majd a Medici-dinasztia, amely a reformáció egész sorsdöntő időszakában uralmon volt. II. Gyula mint IV. Sixtus unokaöccse jutott a trónra, és Sixtusszal kezdődik azoknak a fejedelmeknek a kora, akik a pápai trónust csupán bázisnak használták gátlástalan hatalmi törekvéseik és családi terveik megvalósításához.

A Rovere-nemzetség egészen jelentéktelen kézművescsaládból származott; Sixtus franciskánus kolduló szerzetes volt, majd a rend generálisává küzdötte fel magát, végül szimónia révén megszerezte a pápai tiarát. Unokaöccse, Gyula az elsők között volt, akiket az új pápa kardinálissá nevezett ki; de nem feledkezett meg négy másik unokaöccséről és egyik törvénytelen fiáról sem, akik Riario néven vonultak be az előkelő római világba. A „nepote” jótékonyan pontatlan megjelölés volt. A Sixtus-időszak botránykrónikája semmiben sem marad el a Borgia-koré mögött. De ami még ennél is rosszabb volt, Sixtus területhódítási politikára is vetemedett. Eltökélte, hogy fiacskájából, Girolamo Riarióból herceget vagy nápolyi királyt csinál. Kiközösítések dörgedelmes igéi hangzottak el és vonattak vissza; Firenzét a Rovere-pápa a „dómbeli gyilkossággal” akarta családja számára biztosítani; mise közben, a kardinális unokaöcs jeladására a dómban megölték az ifjabbik Medicit. A terv mégsem sikerült, az idősebbik Medici-fivér, bár súlyosan megsebesítették, el tudott menekülni. Sixtus kiközösítette a „lázadó” várost; a toscanai püspökök zsinata egy memorandummal reagált erre, amely a pápát „anyja, az egyház kerítőjének és az ördög vikáriusának” titulálta. Az idézett szavakat érdemes megjegyezni, mert jellemzők Luther korának terminológiájára. A nepote bíboros maradt; öregkorában még szerepelt azok között, akik Lorenzo fiát — azét a Lorenzóét, akit meg akart gyilkoltatni — X. Leó néven pápává választották ; ő az első Medici-pápa.

Giulio Rovere nagybátyjának, Sixtusnak az iskolájában nőtt fel és vált erőssé; Sixtus utódja, a genovai VIII. Ince alatt Giulio már „második pápának” számított a tiara aggályoskodó viselője mellett, aki jóformán kizárólag saját családja érdekeivel törődött. Az olasz krónikaírók Incétől datálták a pápáknak azt a szokását, hogy fattyaikat nyilvánosan elismerték, s nem bújtatták el őket a szégyenlős nepote szó mögé. Ince a Vatikánban nagy pompával ünnepelte meg törvénytelen fiának egy Medici-lánnyal kötött házasságát, s attól fogva a nagy fejedelmi házak is megtisztelőnek, politikai szempontból előnyösnek tartották, ha pápák fiaival vagy leányaival házasságot kötöttek. Ince után a Borgia-pápa következett, akinek uralkodása alatt Gyulának Franciaországba kellett menekülnie. Ennek messzemenő kihatásai lettek: a száműzött Giulio Rovere előkészítette a franciák első itáliai hadjáratát. Addig a pápák területpolitikája Itáliára szorítkozott, és ami azon kívül volt, többnyire nem nagyon érdekelte őket. Most azonban belebonyolódtak a világpolitikába, és ebből a hálóból nem tudtak többé kikecmeregni. Behívták a franciákat, de mikor nagyon is sikert arattak, el akarták őket űzni Itáliából; más hatalmakkal szövetkeztek ellenük, svájci zsoldoscsapatokat béreltek; a korszak összes erői mozgásba lendültek. Több mint fél évszázadig tartott ez a mozgás, hullámzott hol erre, hol arra, híres csatákkal, amelyek ma már teljesen feledésbe merültek, vereségekkel, amelyeket már rövid idő múlva kezdtek elfelejteni az emberek; folyt a „Világ Asszonyság” nagy játéka. Akkoriban kezdték a csatatereket „hadszíntereknek” nevezni. Színpadiasak voltak a kiátkozások hátborzongató szövegei, a keresztes háborúra felszólító nagy proklamációk, a népek békéjét hirdető magasztos szólamok ; a pápa azt hangoztatta: a békét akarja biztosítani, s közben egymásután indította a hadjáratokat, többnyire apró területfoszlányok meghódításáért. Ez a szüntelen háborúskodás Luther kortársait sokkal inkább izgatta, mint a Vatikán magas falai mögött folyó zsibvásár.

II. Gyula pápa egy ilyen hadjáraton járt 1511 elején, amikor Luther Rómában zarándok-kötelességeit abszolválta. A pápa egymásután kreálta a különféle szövetség-kombinációkat, amelyeket aztán felbontott. Hagyományossá vált, hogy a mindenkori konstellációnak „szent liga” volt az elnevezése. Velencét a pápa szét akarta zúzni, és kiközösítette, de aztán feloldozta, és megáldotta, amikor a franciák erősebbeknek bizonyultak, mint gondolta. Luther visszatérése után megemlíti ezeket a mozzanatokat. Mint jóravaló Ágoston-rendi szerzeteshez illik, akkor még teljesen egyértelműen a pápa mellett foglal állást: a velenceiek egyházi tulajdonra mertek kezet emelni. De azért — vélekedik Luther — valaki megmondhatta volna a Szentatyának, hogy a szelídséget engedje érvényre jutni: „Engedj, ez Isten akarata! ” Gyula pápának azonban az a véleménye: „Nem, nem, ragaszkodunk jogainkhoz!” És így rettenetes vérontásra kerül sor.

A szelídség nem tartozott az erőszakos Gyula pápa jellegzetes vonásai közé. Miután Velencét megalázta, folytatta a háborút, most már az addigi szövetséges, Franciaország ellen. Meg akarta hódítani Ferrarát, Parmát, Piacenzát, Mirandola grófságot. Mirandola grófjának özvegye gyermekei számára védelmezte az ősi család várát. A hatvannyolc éves pápa semmivel sem törődve téli hadjáratot kezdett, amelyet saját generálisai lehetetlen vállalkozásnak tartottak. A legelső vonalba lovagolt, oldala mellől két lovászt leterített egy ágyúgolyó, amelyet a Szentatya később megmenekülése emlékére a híres loretói kegytemplom mennyezetére függesztetett. Buzdította katonáit, a vár védőit megfenyegette, hogy mind egy szálig lekaszaboltatja őket; amikor az ostromlók ágyúi rést ütöttek a falon, a grófné kapitulált. Még mielőtt az eltorlaszolt kapukat kinyithatták volna, a pápa faládában felvonatta magát a szétlőtt fal tetejére, hogy elsőként lépjen az elfoglalt vár területére. Jellemző tulajdonsága volt, hogy a hirtelen fellobbanó harag, a békülékenység vagy a diplomáciai ravaszkodás gyorsan váltogatták nála egymást. Most is ilyen fordulat következett be: a bátor özveggyel kegyesen bánt; beérte azzal, hogy örökéből elűzze, és személyesen kisérte ki a kapun.

Folytatta a hadjáratokat. Bolognát bevette, majd megint elvesztette; a pápa monumentális szobra, Michelangelo alkotása, darabokra zúzódott a kövezeten, és ércéből ágyukat öntöttek; háború maradt a jelszó évtizedekig Itáliában. A Franciaországgal tartó kardinálisok Pisában zsinatra gyűltek össze, amelynek az volt a célja, hogy a pápát letegye; Gyula Rómába ellenzsinatot hívott egybe, amely kiátkozta a franciabarát kardinálisokat. Az aggastyán belebetegedett a túlságos megerőltetésekbe, és már úgy látszott, hogy napjai meg vannak számlálva. Ezzel uralmának egész épülete egy pillanatra összeomlott. Pompeo Colonna püspök vezetésével a rómaiak felrohantak a Capitoliumra, és kikiáltották a köztársaságot. A szívós öreg azonban még egyszer összeszedte magát, és a köztársaság kísérlete szertefoszlott. A vezérek elhagyták Rómát, hogy adandó alkalommal visszatérjenek.

Röviden, keresztmetszetszerűen ismertettük ezt az egy évet, az 1511-es esztendőt. De ne szorítkozzunk kizárólag a főszereplő, II.

Gyula bemutatására, akit honfitársai riadt csodálattal „Rettentő”nek neveztek. A pápaság történetével foglalkozó szerzők többnyire csak a tiara viselőjére koncentrálják minden figyelmüket. Pedig nem kevésbé fontos a többi szereplő sem, akik a történések színpadán nyüzsögnek, a bíborosok és egyéb főrangú személyiségek széles köre. „Róma”, az elkeseredett panaszok központjában álló Róma is magában foglalja a bíborosokat, a nepotékat, a Colonnák és az Orsinik nagy nemzetségeit, híveikkel egyetemben; a számtalan egyedi akciót, amelyek teljessé teszik az összképet, s amelyeket a „korrupció” szó csak igen fogyatékosan jellemez. A bíborosi kalap viselői közül csak egyet ragadunk ki: a paviai kardinálist, akit a pápa egyik unokaöccse, az urbinói Francesco Maria a nyílt utcán gyilkolt meg. A krónikás szerint a kardinálisok „égnek emelt kezekkel” mondtak köszönetét, hogy megszabadultak a gyűlölt parvenütől, akit a pápa a porból emelt ki, elhalmozott földi javakkal, időnként elkergetett magától, de aztán mindannyiszor visszahívatott; a leírásból nem hiányoznak a szokásos vádak, amelyeket a krónikás részletesebben ismertet. Ez a pápai kegyenc — Alidosi volt a neve —, aki minden valószínűség szerint semmirekellő alak lehetett, feltehetően az aggastyán Gyula dacosságának és határtalan embermegvetésének köszönhette karrierjét, nem pedig annak, hogy „ganümédészi” minőségben nyerte el a Rovere-pápa vonzalmát, mint sokan állították. Más ilyen kegyencekről is tudunk; efféle alakok elég gyakran bukkantak fel, és ha a kardinálisok összefogtak ellenük; aligha reformtörekvés volt az indítékuk, inkább minél nagyobb részt akartak maguknak biztosítani a roppant zsákmányból, s ennek érdekében a fegyveres erőszaktól sem riadtak vissza. A pápaság gyöngesége végső soron nem teológiai jellegű volt. Már maga az a tény is aláásta szilárdságát, hogy dinasztiaváltozás idején az uralomra jutott új nemzetség első dolga volt az előző dinasztia nepotéit megfosztani lehetőleg minden birtokuktól, mindezzel gyarapítva saját gazdagságát. Az egyház nagy, fő fogalmát alkotó hagyomány helyébe más-‘ féle hagyomány fejlődött ki — tradícióvá vált, hogy minden egyes pápaválasztással bizonyos fajta „forradalom” járt együtt. Az előző birtokviszonyok, hatalmi viszonyok meginogtak, összedőltek; újak keletkeztek, de ezek is csak a mindenkori pápa haláláig tartottak.

Az egyháztörténetben II. Gyula uralkodását röviden úgy szokták jellemezni, hogy ez volt az egyházi állam újonnan megalapításának

időszaka. Márvány emléktábláján azzal dicsekszik, hogy Itáliát megszabadította az idegen uralomtól; de ez nem volt sokkal több reményt kifejező aktuális frázisnál, amely hamarosan értelmét vesztette. A művészettörténet méltán dicséri személyében Bramante, Raffaello, Michelangelo nagy pártfogóját. Erasmus egy kis szatírát írt róla, amelynek szerzőségét ugyan váltig tagadta, de mégis szinte teljes bizonyossággal az ő művének kell tartanunk. A szatíra címe Julius exclusus (a mennyországból kizárt Gyula). Arról szól, hogy a pápa meghal, megjelenik a mennyország kapuja előtt, s ki akarja nyitni a földön oly nagyszerűen bevált kulcsokkal, de azok nem illenek a zárakba; csakis abból a célból készültek, hogy pénzesládákat nyitogassanak velük. A türelmetlenkedő Gyula lármájára elősiet” Szent Péter, de nem hajlandó őt utódának elismerni, s tiltakozása még erélyesebbé válik, amikor Gyula hatalmas haditetteivel kérkedik, s azokat érdemeiként emlegeti. Gyula végül hadat üzen a mennyországnak; a hadjárataiban elesett harcosok lelkei, mihelyt megérkeznek, segítségére lesznek.

Michelangelo Mózes-szobrán, amely egy óriásinak tervezett síremlék egyetlen elkészült darabja, a Rovere-pápa vonásait vélik felismerni. Ha egyéniségének nagyszerűbb oldalait nézzük — amelyek nem hiányoznak —, ez a megállapítás talán helytálló. De hogy új Mózesként törvénytáblákat adott népének, azt igazán senki sem állíthatja; az ő törvényei egy caesari szellem gátlástalan önkényéből fakadtak. Az évszázadok biztos távolából megcsodálták az ilyen „reneszánsz egyéniségeket”; a kortársak számára Gyula még a többi reneszánsz pápánál is félelmetesebb volt, ezért is kapta a Terribile, a Rettentő melléknevet. Az általa előkészített megrázkódtatások aláásták a talajt, amely aztán utódainak lába alatt beomlott.

Nem tudjuk, hogy Luther Rómában megérzett-e már valamit ebből. Buzgón járta a zarándok-stációkat, és áj tatosságainak java részét abban a Santa Maria-templomban végezte, amelynek oldalkápolnájában egynéhány pápai unokaöcs és pápai kreatúra alussza örök álmát. Jó szerzetesként tért vissza, az elnyert búcsúk gazdag készletével ellátva, gyalogszerrel, ahogyan jött; Padovát érintve átkelt a Brenner-hágón, majd Augsburgon át megérkezett a kis Wittenbergbe. Barátainak és ismerőseinek csak az Örök Város nagyságáról mesélt; elmondta, hogy Róma kiterjedése jócskán kitesz egy német négyzetmérföldet, „olyan távolság ez, mint Wittenbergtől a

Poltersbergig”. Csak nagy harcának megkezdésekor beszélt az egyház romlottságáról, amelyet „saját szemével” látott, saját élményei közé másoktól hallott dolgokat vegyítve. Mint oly sok zarándok, római tartózkodása idején ő is csak „bizonyos visszásságokat” látott, és csupán apró foltokat fedezett fel az egyház vakítóan ragyogó pajzsán. Az volt a véleménye, hogy mindezt könnyen el lehetne tüntetni, ha végre egy jó pápa megreformálná az egyházat „a főben és tagokban”, mert ezt remélte, ezt várta mindenki. Addig ki-ki a saját kis hatókörében igyekezett javítgatni. Ilyen feladat várta a hazatérő Luthert is Wittenbergben és rendjében.


Emelkedés a szerzetben

Luther gyorsan haladt előre pályáján. Itáliából való visszatérte után néhány évvel már rendje kongregációjának legfelső vezetésében foglalt helyet. Erfurtban persze nem becsülték, és túlságosan vitatkozó, kellemetlen természetű embernek tartották. De Wittenbergben szükség volt rá. Szüksége volt rá Staupitznak, aki békességre törekvő természet lévén, belefáradt a szervezeti kérdések körül évek óta folyó vitákba, és a fiatal, temperamentumos Luther pátertől aktív segítséget remélt.

Staupitz nemcsak vigasztalta, bátorította Luthert, amikor a fiatal szerzetes lelkiismereti gyötrelmek krízisében vergődött. Többet tett ennél: valósággal beleterelte, belekényszerítette hivatásába, kezdetben egészen akadémikus és gyakorlati módon, azáltal, hogy újabb és újabb funkciókba emelté. Luther maga kishitű volt a csüggetegségig. ő a kolostori életet okolta ezért; mi inkább úgy gondoljuk, hogy a bizonytalanságnak és a tétovázásnak lappangási időszaka volt ez, amely nagy embereknél gyakran megelőzi azt a pillanatot, amikor rendeltetésüket felismerve lerombolják belső gátjaikat. Húzódozott, vonakodott. Erfurtban kifejezetten barátságtalanul kezelték; békétlenül távozott onnan. Wittenbergben előléptették, sőt protezsálták. Betegnek gyöngének tettette magát, és kijelentette pártfogójának, hogy nem él már sokáig. Hogyisne, erről szó sem lehet, humorizált Staupitz: még szükség van rá itt a földön, de ha netán mégis a mennyországba kerülne, Isten is jól tud használni egy alaposan felkészült hittudós doktort. Mert most doktorrá kell lennie, és emellett prédikálnia is kell! „Lesz mivel elfoglalnia magát.” Luther — még igen jellegzetesen skolasztikus módszert alkalmazva — tizenöt okot sorolt fel, amelyek miatt nem képes elvállalni a neki szánt feladatot. Erre Staupitz erélyesebb hangot ütött meg, és a rendi fegyelemre hivatkozott: „Kedves barátom, ne akarjon okosabb lenni az egész konventnél!” Luther panaszosan jelentette ki: „Staupitz uram, a halálomat fogja okozni kegyelmed. Még negyedévig sem bírom ki!”

Staupitz kinevezte a wittenbergi kolostor prédikátorává, elintézte, hogy doktorrá promoveálják, és átengedte neki saját egyetemi katedráját, amelyet sok utazása és missziója miatt nemigen tudott ellátni. A takarékos választófejedelmet némi fáradsággal sikerült rávennie, hogy a teljesen pénztelen szerzetes helyett lefizesse az igen magas promoveálási illetékeket. Kérését azzal indokolta meg, hogy bizonyos benne: a fejedelem főiskolája rendkívül használható, kiváló tanerővel gazdagodik. A levelek, amelyeket Staupitz a választófejedelemmel váltott, szemléltetően illusztrálják az akkor legnagyobb német „ország” uralkodójának minden apró-cseprő ügyben megnyilvánuló takarékoskodását. Ilyen dolgokról van szó a levelekben: méltóztassék őkegyelmessége „néhány téglát” átengedni várkastélya építkezéséből az Ágoston-rendi kolostor építkezéséhez (ez a munkálat mellesleg szólva sohasem fejeződött be). A kolostor kápolnája apró, favázas, rozoga alkotmány volt, gerendákkal aládúcolva, hogy össze ne dőljön, benne gyalulatlan deszkákból összeácsolt szószék; egy későbbi látogató leírása szerint nem sokkal volt jobb állapotban annál, „amilyennek a festők szokták pingálni a betlehemi istállót”. A kolostornak volt egy kis kertecskéje, egy körtefa állt benne, amelynek lombja alatt Luther gyakran beszélgetett Staupitzcal. Egy régi sörfőzde is tartozott a klastromhoz. A szerzetesek hálóházát és a sörfőzdét összekötő épületnek toronyszerű emelete volt, ott kapott egy aprócska szobát a fiatal professzor. Harmincéves korára életében először jutott saját külön helyiséghez, ahol zavartalanul és felügyelet nélkül dolgozhatott. Élete végéig munkahelye maradt ez a szobácska. Büszke volt a kicsiny helyiségre, amely még a régi klastrom maradványaihoz tartozott. Amikor Luther már világtörténeti jelentőségű alakká nőtt, gondterhelten látta, hogy az új erődítmény-építkezések előbb-utóbb „felzabálják az ő szegény szobácskáját, ahonnak megostromolta a pápaságot”. Úgy vélte, a kis szobát meg kellene őrizni az utókor számára. De „felzabálták”, igaz, hogy csak később. Azt azonban még meg kellett élnie, hogy a bástyák, nagy ágyuk, várfalak erősebbeknek bizonyultak — legalábbis akkor —, mint az ő kis íróasztala és az „Ige”, amelybe kizárólagos bizodalmát vetette.

Az Ige volt most az ő világa; a bibliai olvasmányok docense lett az öt professzorból álló teológiai fakultáson. Karlstadt, a dékán, tette fejére a doktorkalapot, amelyet Luther attól fogva a csuklya helyett viselt, és ujjára húzta a doktorrá avatásnál az ezüst doktorgyűrűt, amely a választófejedelem ajándéka volt. A doktorrá avatási ünnepség két napig tartott, vitákkal, órák hosszáig elhúzódó tudós szónoklatokkal, harangzúgással és felvonulásokkal a városon keresztül. A dékán előbb egy csukott, azután egy nyitott Bibliát nyújtott át Luthernak.

Az avatást követő napon, reggel hétkor kezdte meg első előadását; a szerzetesek korán keltek. Felnyitotta a Bibliát Mózes első könyvénél, és magyarázni kezdett hallgatóinak, akiknek száma aligha haladta meg az egy tucatot. Doktori címét, amelynek megszerzésére csak szabódva, Staupitz kényszerítésének engedve vállalkozott, mindig nagyra tartotta, és nem pusztán egyetemi titulusnak, hanem különleges hivatásnak fogta fel. „A Szentírás doktora” — így írta alá nyomatékosan Albrecht mainzi érsekhez intézett legelső írását is, azt a dokumentumot, amellyel élete nagy küzdelme megkezdődött. Amikor magára haragította a császárt és a pápát, amikor az ördög azt sugdosta fülébe: „Nem vagy elhivatott!”, azzal a gondolattal vigasztalta magát — gyakran mondogatta később —, hogy doktor, és esküje a Szentírás tanítására kötelezi. Igaz, a doktorrá avatáskor arra is meg kellett esküdnie, hogy nem ad elő „idegen”, az egyház által elítélt tanokat, sőt hogy a fakultásnak azonnal jelenti, ha ilyesmiről tudomást szerez.

Doktori és docensi tevékenysége még nem merítette ki feladatkörét. Prédikálnia kellett, eleinte a kolostorban, szerzetestársainak, majd a plébániatemplomban is. A hatalmas erejű egyházi szónokból ezekben a prédikációkban még semmi sem érződik. Latinul fogalmazta meg az elmondandó beszédeket; sohasem rögtönzött. Általában távol állt tőle a kapucinusok vagy akár az Ágoston-rendiek népies prédikáció stílusa, amelynek még a 17. században is oly ragyogó képviselője volt a szintén Ágoston-rendi Abraham a Santa Clara, színpompás szavaival, szójátékaival és legszélesebb körű publikumhoz szóló, épületes célokat szolgáló történetecskéivel. Luther szigorú volt e tekintetben is, mint ahogy általában szigorúság jellemezte őt ebben az időszakban. Ha prédikációiban napi eseményekre hivatkozott, azokat Wittenberg életéből vette. A diákok ittak, többet ittak a kelleténél, ami általános jelenség volt akkoriban; Luther elég gyakran ostorozta az „iszákos németeket”. De a diákok mulatságaikon táncoltak is a polgárlányokkal, és mulatozás közben olyan jelenetek játszódtak le, amelyeket Luther felháborítónak talált. Jelentették neki, hogy a leányzók a diákok barettjeit, a diákok pedig a leányzók koszorúit csapták a fejükbe. Ezt az illetlen tréfát rendkívül kemény és elítélő módon kiprédikálta; a szülők megszívlelték a figyelmeztetést, attól fogva eladósorba került leányaikat nem engedték el ilyen mulatságokra, és az Ágoston-rendi páter „a legmódosabb, legtekintélyesebb polgároknál híveket, hallgatóságot, tiszteletet és dicséretet nyert”. Az esettel kapcsolatosan figyelembe lehet venni, hogy a „koszorú” a hajadoni ártatlanságot szimbolizálta. Mindazonáltal ritkán fordult elő, hogy az ilyen ártatlan táncmulatságokat ennyire szigorúan kiprédikálták volna.

A rendi kötelességek megtartása terén vasfegyelmet tartott, mind önmagával, mind szerzetestársaival szemben, akiknek felügyelője volt. Pontosan abszolválta a napi hét ájtatosságot, és ha kiküldetései miatt elmulasztotta valamelyiket, a végkimerülésig igyekezett pótolni, kolostorbeli társainak ámulatára, akik ritkán fogták fel ilyen rigorózusan a dolgokat. Megválasztották alpriorrá, körzeti vikáriussá, akinek tucatnyi más kolostort kellett ellenőriznie. Bizonyosra vehető, hogy mindenütt féltek látogatásaitól. Nagy feltűnést keltett a kolostoron kívül is Gothában elmondott beszéde; ebben a rágalmazás fölött tört pálcát, élesen elítélve a szerzetesek szüntelen árulkodásait, megbélyegezve a „kis szenteket”, akik felfuvalkodottságukban többnek képzelik magukat testvéreiknél. Nem sokkal később így ír egyik barátjának: „Munkámhoz két írnokra vagy kancellistára van szükségem; jóformán egyebet sem .eszek naphosszat, csak leveleket fogalmazok . . . kolostori prédikátor vagyok, asztalfőnök, naponta a plébániatemplomba hívnak prédikálni, tanulmányi felügyelő vagyok, vikárius, vagyis tizenegy kolostor priorja, Litzkau melletti halastavaink ellenőrje, a herzbergi barátok jogi ügyvivője, Pál apostolról tartok előadásokat, anyagot gyűjtök a zsoltárhoz, s mindezt, mint már említettem, időm legnagyobb részét igénybe vevő munkám, a levélírás mellett. Ritkán marad annyi időm, hogy a test, a világ és az ördög mindeme kísértései közepette elvégezzem zsolozsmáimat, vagy misét mondjak. Most már láthatod, mennyire lopom a napot.” Ráadásul az állandóan fenyegető pestis újra támadásba lendül. Luthernak azt tanácsolják, meneküljön biztosabb helyre. „Hová? Remélem, a világ nem fog elpusztulni, ha Márton testvér elpusztul. Ha a dögvész tovább terjed, a testvéreket majd elosztom az egész földön; engem ide állítottak, és engedelmeskednem kell kötelességemnek.”

Később is, valahányszor pestis fenyegetett, barátainak tanácsa és nyomatékos kérése ellenére a helyén maradt. A vvormsi birodalmi gyűlés előtt tett legendás hírű kijelentése, az „Itt állok. Másként nem tehetek”, nem csupán egyetlen történelmi pillanatban tanúsított egyszeri magatartás volt. Mindig szem előtt kell tartanunk a pestist, lett légyen az bubópestis, tífusz, kolera, kiütéses tífusz vagy egyéb járvány, amely azokban az időkben pusztított. Az oly gyakran használt „pestilenciális”, „dögletes” szónak nem átvitt értelme volt, hanem nagyon is konkrét és közvetlen veszedelemre utalt — olyan fertőzésre, amelynek szinte kivétel nélkül gyors halál volt a következménye. A járványokkal telített légkörnek jelentős szerepe volt a mindig újra meg újra fellángoló kiliasztikus mozgalmakban, amelyek a közeli világvégét hirdették.

Luther kolostori életét ezekben az években — mint láttuk — nemcsak a vezeklés és a lelkiismereti problémákkal való viaskodás töltötte ki. Később mindezt összevonta, és magyarázói követték ebben. Tanítása fejlődése szempontjából mindenesetre döntő fontosságú időszak, még beszélnünk kell róla. De emberi fejlődése szempontjából sem szabad alábecsülni: a tevékeny élet, a gyakorlati feladatok ellátása hasznos előiskola volt annak számára, akiből nem sok idő múltán egy hatalmas mozgalom feje, fáradhatatlanul munkálkodó vezére lett. Nagy rendszerező sohasem vált belőle, sem olyan nagy szervező, mint Kálvin. De igen jelentős emberismeretre tett szert ezekben az években, Goethe kifejezésével élve látta „a hangyaboly nyüzsgését”, igen realisztikus véleményt alakított ki e hangyák gyámoltalanságáról, s ezt a véleményét élete végéig megtartotta. Nyelvezete gazdagodott, amint arra már utaltunk, amikor elmondtuk, hogyan tette meg első utazását Erfurtból Wittenbergbe. Egyre többet tapasztalt az életből, figyelő szemmel nézte, mi történik a városokban, a falvakban, az országutakon, a különféle rétegekben, amelyek az akkori Németországot szinte pattanásig megtöltötték nyugtalansággal, civakodással és reményekkel. Akkoriban az országúton politizáltak; a városokban, ahol mindenki mindenkit ismert, többnyire óvatosabban visszahúzódtak az emberek. Az országúton beszédbe elegyedett a nemes a paraszttal, a lóháton utazó apát a kolduló baráttal, a nagy tudományú magister a bordélyossal; az ilyen beszélgetésekből nőttek ki azok a vitairatok és dialógusok, amelyek jobban tükrözik a kor zavaros nyugtalanságát, mint a birodalmi gyűlések suta aktái meg a lényeget palástolgató hivatalos nyilatkozatok.

Luther sokat utazott, gyalog rótta az országutakat. Goethe utazásait és vándorlásait dicséretes módon pontosan feltérképezték; ha valaki egyszer ilyen pontosan fel tudná jegyezni Luther útjait, még sűrűbb hálózat lenne az eredmény. Nem sokkal azután, hogy Wittenbergbe helyezték, egész Németországon keresztül Kölnbe kellett mennie, hogy részt vegyen a rend konventjén; oda-vissza két hónapig gyalogolt, homokos utakon, a kolduló barátok silány sarujában. Amikor körzeti vikárius lett, ellenőrző kőrútjait szintén per pedes apostolomra, azaz gyalogszerrel tette meg. Amikor Rómában bosszankodik, hogy a prelátusok öszvérháton járnak, gőgösen kiemelkedve a közönséges népből, amikor kikel az ellen, hogy a pápa, „noha erős és egészséges, hallatlan pompa közepette, emberekkel viteti magát, mint valami bálvány” — a kolduló barát személyes élményei is közrejátszanak kifakadásaiban. Mi azonban a magunk részéről már pusztán fizikai szempontból is rendkívül nagyra értékeljük az évekig tartó folytonos gyaloglásokat. Véleményünk szerint Luther aligha lett volna képes megbirkózni mindazzal, amit később le kellett gyűrnie, ha — mint maga állította — tizenöt esztendőn keresztül kizárólag lelkiismereti problémákkal vívódott volna. Az is kétséges, hogy szívós teste kibírta volna-e az eljövendő fáradalmakat, ha szervezetét meg nem edzi a anyatermészet meg a friss levegő. Írásainak frissesége nem a klastromi cellából és a stúdiumokból fakad. Mindamellett ne gondoljunk olyan természeti élményekre és természetrajongásra, amilyenek csak a 18. században jöttek divatba. Luther korában az anyatermészet ehhez még nagyon is barátságtalan, goromba és vad jelenség volt, korántsem afféle angolpark, aminek a rokokó szentimentalizmusa látta. Luther szerette a virágokat (általában az egész középkor virágkedvelő volt), és kis csokrot tűzött a ruhájára, amikor ellenfelei előtt megjelent Lipcsében, hogy vállalja az életveszélyes disputát. Emlékezetében híven megőrizte azt a körtefát, amely alatt Staupitz rábeszélte őt feladatainak vállalására. De tájakról sem tőle, sem kor társaitól nem hallunk semmit. A kolduló barát, bőrig ázva vagy átizzadva, örült, ha átléphette a legközelebbi Ágoston-rendi klastrom küszöbét. Mint körzeti vikárius egyik rendelkezésében nyomatékosan figyelmezteti a felügyelete alá tartozó rendházak lakóit, hogy el ne mulasszák langyos vízzel megmosni a hozzájuk betérő vándor lábát. A lábmosás még szent cselekmény volt akkoriban.

A sok levél közül, amelyeket az említett időszakban írnia kellett, néhány megmaradt. Ezekben a szigorú rendi elöljáró néha szelíd és türelmes oldaláról is megmutatkozik. Megszökött egy szerzetes — sokan oldottak kereket; a „szökött barát ” nem a későbbi időszak speciális jelensége volt, hanem közismert figurának számított. Néha falkákba verődve csatangoltak, félelmet keltve a lakosságban, s volt úgy is, hogy beálltak az útonállók közé. Luther levélben kérte annak a kolostornak a priorját, ahová az említett szökött szerzetes némi csavargás után bezörgetett, küldje el hozzá a megtévedt bárányt, „hogy a gyalázatnak vége legyen”. Az illető — írta — nyugodtan jöhet, nem kell félnie. „Tudom én, tudom én, hogy szükségképpen botrányok fordulnak elő. Nem csoda, hogy elesik az ember; az csoda, hogy ismét felemelkedik. Nem esett-e el maga Péter is, hogy ráeszméljen: ő is csak ember? . . . vagy még az ég egyik angyala is (Lucifer), ami minden csodán túltesz, és Ádám a Paradicsomban? Nem csoda tehát, ha egy ilyen ingadozó nádszálat megzavar a szél. ”

Nemcsak a klastromi élet szűk körét látja. Az utakon ott vonulnak a zarándokok. Egy-egy új, nemrég híressé vált helyhez való zarándoklás korántsem volt mindig jól megszervezett, egyházi hatóságoktól vezetett processzió. A vezeklést hirdető prédikátorok beszédeiben hemzsegnek a panaszok. Családapák zúgolódnak, hogy asszonyaik és serdülő gyermekeik a jámborság ürügyén elhagyják otthonukat, és az ilyen zarándoklás alatt akaratlanul, de sokszor akarattal is, mindenféle „veszedelemnek” teszik ki magukat; cselédek használták ki a szent alkalmat arra, hogy egy időre megszabaduljanak munkájuktól, amely igazán nem lehetett könnyű, hiszen patriarkális szokás szerint hajnali kakaskukorékolástól sötétedésig tartott. A ház urát és asszonyát akkor még megillette az a jog, hogy testi fenyítést is alkalmazhassanak cselédeikkel szemben; hadd említsük meg, hogy ez a joguk hivatalosan csak 1919-ben tűnt el a porosz Gesindeordnungból. A zarándoklók seregével együtt vonultak a csodatevő tárgyakkal, ereklyékkel kereskedő kufárok, akikre Luther kiváltképpen haragudott, mert engedély nélkül, hamisított garancialevelekkel árulták portékáikat; választófejedelmének gyűjteményét természetesen respektálta, hiszen abban minden egyes darab hitelességét pecsétekkel ellátott jótálló írások igazolták. Mindenütt hiányzik a felügyelet és az ellenőrzés. Ez a püspökök dolga lenne, de nekik egyéb gondjaik vannak. Luther csak „hortyogó papokat” lát meg „az egyiptominál is feketébb sötétséget”.

Nem a lázadó vagy a reformátor hangja ez, hanem az aggodó szerzetesé; szavainak csak a később bekövetkező események adnak oly súlyos kicsengést. Akkoriban sok hasonló hangot lehetett hallani. A püspökök és a magas prelátusok életmódja általános megbotránkozást keltett. „Íme, miket művelnek a püspökök: sok paripát tartanak, nagy tiszteletet követelnek, degeszre tömik pénzeszsákjukat, finom tyúkhúst esznek, és ringyók után szaladgálnak” — prédikálja Geiler von Kaysersberg, a strassburgi székesegyházi szónok. A hívők megnyugtatására hozzáteszi, hogy vannak azért jámbor prelátusok is, és a „szent római birodalom” területén három kegyes német püspököt nevez meg. A püspök megjelölés már csak afféle külső homlokzat volt, fedőnév egy erősen világi és gyakran igen nagy hatalmat jelentő pozíció számára, amelyet fejdelmek fiai vagy főnemesek töltöttek be. A püspököket választó testület, a székeskáptalan, szigorúan elsáncolta magát a közönséges néptől, a plebstől; hébe-hóba polgári származású személyeket is beengedett sáncai közé, de sokkal szívesebben választottak meg valami nagyurat a környező területekről, mint egy nem nemest, aki nem tudta volna megvédeni őket a szomszédos rablólovagok betöréseitől. A közvélemény már fel sem vette, hogy püspökök páncélt öltve, lóháton hadjáratra indulnak. Az elkeseredés inkább abból fakadt, hogy a harci buzogányon kívül a kiközösítés és interdiktum „egyházi fegyverét” is forgatták és ezzel egy olyan megengedhetetlen és járulékos fegyvert, amellyel szemben világi ellenfelük nem tudott mivel védekezni. Az egyházi urak egyébiránt ágyúikat is felvonultatták, mert úgy tapasztalták, hogy az interdiktum hatékonysága már megkopott. A vezeklést hirdető papok beszédét általában mindig óvatosan kell kezelnünk, ha forrásként használjuk őket; de a krónikák és korabeli feljegyzések szintén igen gyakran említenek ilyen eseteket. A meglehetősen ártatlan hangzású „Stiftsfehde” (egyházi alapítványi háború) szóval jelölték ezeket a hadjáratokat, amelyek főleg sík vidéken folytak. Az ellenfél területét elpusztítani, falvait felperzselni, amúgy is szegény parasztjait koldusbotra juttatni — ez volt a gyakorlat; a jól védett, erősen körülbástyázott városok és püspöki székhelyek többnyire elkerülték ezt a sorsot.

Az anarchikus állapotokat „bizonyos visszásságoknak” nevezik, és kérdezgetik, miért nem lehet az ilyesmit megakadályozni. A Szentatyának kellene beavatkoznia, de hát neki egyéb gondjai vannak, mint a püspököknek is, ahogyan már láttuk. Az emberek nagy reményeket fűztek egy zsinathoz. De ez a remény igen gyenge volt, kiderült ez Konstanzban és Bázelban egyaránt. Lehetett-e várni, hogy az ilyen püspökök és prelátusok majd önszántukból megreformálják magukat? A fejedelmek, akik saját atyafiságukat ültették a püspöki székekbe? A kisnemesség, amely a kolostorokkal tartatja el a leányait? Nem mi tesszük fel ezeket a kérdéseket; a kortársak hangoztatták szüntelen. De érdemleges választ nem tudott rájuk senki.

Luther páter, körzeti vikárius sem tudott magának más választ adni, csak azt, hogy a saját kis hatáskörében kell mindent elkövetnie, ami erejéből telik. Rendszeresen végigjárja a felügyeletére bízott tizenegy kolostort; rövid úton elmozdítja funkciójából az egyik priort, aki nem tud fegyelmet tartani; beszél egy melankóliában szenvedő testvérrel, s ugyanazokkal a szavakkal próbálja őt vigasztalni, mint saját magát. Az érzékek állítólagos „okossága” szüli az ilyenfajta nyugtalanságot, a „szem” az (így nevezi a Biblia szerint), amely gonosz és csaló, és „hogy magamról szóljak: hű, milyen nyomorúságosan gyötört, lelkem legmélyéig felzaklatott”. Ilyen esetben Krisztus keresztje az egyetlen segítség, akkor az átok áldássá válik.

Ez a tevékeny élet, amely másvalakit jól és teljesen kielégített volna, nem nyújtott elegendő táplálékot „nyugtalanságának”, amely egy pillanatra sem csillapult lelkében. A barátjának írt sommás és félig humoros levélben, amelyben beszámolt bokros teendőiről, a prédikátori funkcióról, a halastó ellenőrzéséről, a kolostorok felügyeletéről s az egyik kolostorával kapcsolatos jogtanácsosi feladatáról, megemlítette, hogy kevéske szabad idejében Pál apostol leveleit és a zsoltárokat tanulmányozza. Ezekről kezdett előadni, s ez a stúdium lett kiinduló pontja annak a fordulatnak, amely őt rebellissé és reformátorrá tette.


Az első kritikus kollégiumok

Luther docensi tevékenysége fölöttesei akarata szerint rendi kötelességei közé tartozott; a wittenbergi egyetem rendelkezésére bocsátották, hogy ily módon kedvében járjanak a takarékos választófejedelemnek, aki nem szándékozott sokat költeni az általa alapított új intézményre. Luther, aki még javában vívódott önmagával, és korántsem volt egészen tisztában „tanával”, elkezdett tanítani, s közben tanult. Megtalálta az első lelkes hallgatókat, és nem sok idő múltán az addig jóformán teljesen ismeretlen wittenbergi egyetem híre messzire terjedt; mindenfelől özönlöttek oda a diákok, és Hamlet herceggel, aki ott tanult, a wittenbergi univerzitás neve végül a világirodalomba is bevonult.

De amikor Luther elfoglalta a katedráját, az egyetem még kicsi volt. Lutherról jó véleménnyel voltak mind a szerzetben, mind a fejedelmi udvarnál. Staupitz azt remélte, hogy a fiatal páter egykor majd az Ágoston-rend és az anyaszentegyház egyik világító lámpása lesz; az egyháznak nagy szüksége volt új lámpásokra, mert a régiek — úgy látszik — kiégtek. Luther azonban nem a hagyomány szentelt viaszából táplálkozó szelíd lánggal világított. Felugrott a katedrára, és fáklyát lobogtatott a kezében.

Patetikus hajlamú író valahogy így képzelné el az ifjú professzor indulását. A valóság nem ilyen volt: Márton páter kimérten lassú léptekkel, a regula szerint lesütött szemmel közeledett az emelvényhez; a rendi szabályzat értelmében tilos volt minden heves mozdulat. Mint rendszerető docenshez illik, fellapozta gondosan előkészített füzeteit, és azokból magyarázott. Modern professzor volt, a nominalizmus via moderna irányzatának híve, és az Új testamentumnak Erasmus által nemrég kiadott görög ősszövegét használta, amelyet akkor még csak igen kevés egyetemi oktató vett figyelembe; többségük fölöslegesnek, sőt veszélyesnek tarfotta. De használta a háromszáz esztendős vagy újabb keletű kipróbált kommentárokat is, a „négyszeres értelem” szerinti magyarázat jól bevált formáit. Hallgatói számára — ebben megint haladó szellemről tett bizonyságot — külön szövegeket nyomatott, nagy betűkkel és széles sorközökkel, amelyekbe be lehetett jegyezni a professzor magyarázatait. A Biblia két „fő részéről” tartotta előadásait, a zsoltárokról és Pál apostolnak a rómaiakhoz írott leveléről; ezek álltak szívéhez legközelebb.

Pál volt a tanítója, és A rómaiakhoz írt levél az a tekintély, amelyre hivatkozott. Látszatra előadása beosztásában is a szokványos sémát követte. De amit tizenkét vagy húsz főnyi hallgatóságának előadott, az tartalmában egészen más valami volt: rebellió vagy mások szerint kirívó anarchia, még ha meg is tűzdelte sok jó, ókeresztény tétellel. Vad, komor, radikális nézetek, a feltétlenség követeléseinek újra meg újra hangoztatásával. Luther a saját véleményét fejtegette, tekintet nélkül minden tekintélyre, lett légyen az nyomtatott mű vagy az egyházfejedelmek élő tekintélye. A fiatal professzor még a világi hatalmasokról is tiszteletlenül megmondta a véleményét. György szász hercegnek igen határozott tanácsokat ad arra vonatkozólag, milyen magatartást tanúsítson Edgár fríz gróffal folytatott viszályában; Szászország átnyúlva egész Németország fölött, igényt tartott a távoli Frizföldre, és hosszú évtizedek óta részint alkudozásokkal, részint fegyveres erővel próbálta igényét érvényesíteni. Luthernak ez határozottan nem tetszik. Lelkében bármily viharok dúlnak is, a legerélyesebben sürgeti a békét. Még merészebben korholja az uralkodó pápát, II. Gyulát, Velence ellen viselt véres háborúja miatt. Igaz, hogy Velence kezet emelt az egyház vagyonára, és dicséretre méltó, hogy a pápa az egyház főhatalmának elismerésére kényszerítette. De szelíden kellett volna eljárnia, Istenre bízva a vita eldöntését, nem pedig fegyverrel kierőszakolnia a győzelmet. És Luther mindjárt heves vádakkal folytatja. Nem bűn-e az,

ami Rómában történik? A pápai kúriában eluralkodott szörnyű korrupció, a hegyekké tornyosult feslettség, a becsvágy, a kapzsiság, a káromlás ?

Erről így, külön, természetesen nem tartott kollégiumot. A politikai kirohanások csak a margón szerepelnek, vagy merőben más, tisztára teológiai gondolatmenetekbe vannak beépítve. Luthert alapjában véve nem az foglalkoztatja, ami Rómában vagy bárhol másutt történik, hanem a saját lelki üdvössége. Örök kárhozatra vagyok-e ítélve mint bűnös, vagy elnyerhetem-e mégis az üdvösséget? Biztosan tudhatom ezt, vagy halálom pillanatáig állandó félelemben kell hánykolódnom? Luther egyértelműen a félelmet, a rettegést, a remegést és a minduntalan visszatérő kísértést hangsúlyozza, amellyel az embernek meg kell küzdenie. Szüntelen polemizál a lagymatagokkal és önteltekkel („justitiarii” néven emlegeti őket), akik azt hiszik, hogy Isten színe előtt már igaznak tekinthetik magukat, holott magabiztosságuknak a legcsekélyebb alapja sincs. Újra meg újra szembefordul az egyház gyakorlatával és tanításával, amely túlságosan tekintettel van a gyöngékre és a középszerűekre, nem akar tőlük sokat kívánni. Luther az erősek pártján áll, akik a legvégső konzekvenciáktól sem félnek. A füzeteikbe szorgalmasan jegyezgető és közben sok hibát ejtő hallgatók feje fölött saját magának kiáltja oda: Kárhozott vagyok, vagy nem? Az embernek olyan erősnek kell lennie, hogy még az elkárhozást is igenlően tudja fogadni, ha Isten az ő kifürkészhetetlen akarata szerint kárhozatra ítéli. Istent még akkor is szeretni kell.

Mindamellett még szilárd hittel áll az egyház talaján. Ha engedetlen is, még magától értetődő módon beszél arról, hogy végső soron a tekintélynek — amelyet állandóan kétségbe von — kell eldöntenie, mi a helyes, és mi a helytelen. A téveszméket hirdető, az eretnek, bármily jámbor is a viselkedése, csak a saját feje után megy, és még büszke is erre: „A kiátkozás, az anathéma az az igen erős fegyver, amellyel porba sújtatnak az ilyenek!” így kiált fel, vagy így jegyzi meg kimért latinsággal előadásában.

Mi lesz most a sorsa ennek az eretneknek és rebellisnek? Letartóztatják, megégetik, vagy legalábbis életfogytiglan bezárják ama kolostori börtönök valamelyikébe, amelyekben már oly sokan tűntek el? Még szelíd bírálat sem éri. A választófejedelem örömmel hallja, hogy milyen tehetséges docens tanít az egyetemén. A zsoltárokról szóló előadásokat még ki is akarja nyomatni, de a szándékot nem követi tett. Luther legkritikusabb kollégiuma, a Pál apostol római leveléről tartott előadás nyomtalanul eltűnik, a diákok jegyzeteivel egyetemben. Olyan tökéletesen eltűnik, hogy még a Luther ellen indított eretnekper folyamán sem idéz belőle senki, pedig gazdag bizonyító anyagot lehetett volna benne találni a vádlott ellen. De nem volt meg, az egész reformációs időszak alatt sem került elő. Luther összegyűjtött műveit már életében kinyomtatták, majd később is, újra meg újra; egész könyvtárakat töltöttek meg a mellette és ellene írt könyvek. Csak négyszáz esztendővel később került napvilágra ez a döntő fontosságú dokumentum. A legbámulatosabb és a hangyaszorgalommal keresgélő és kommentáló kutatók számára a legmegszégyenítőbb dolog az volt az egészben, hogy a kéziratok — köztük Luther szép és tisztán olvasható saját keze írása is — nem valami félreeső vár könyvtárában porosodtak, hanem annak rendje-módja szerint katalogizálva a világ két legnagyobb könyvtárában, a vatikániban meg a berliniben őrizték őket. A Vatikánban megtalálták Luther egyik diákjának az előadásokról készült jegyzeteit, s ezeket a Vatikán könyvtárosa, Denifle páter bőségesen felhasználta Luther ellen írt nagy terjedelmű művében. Ezzel a viták új korszaka kezdődött, és a protestáns teológia számára is sok új szempont vetődött fel. Csak ezután került elő a berlini állami könyvtár kincsei közül Luther saját kezűleg írt teljes fogalmazványa, épen és sértetlenül ; a 18. század óta őrizték ott hűségesen és olvasatlanul. Ezt a kuriózumot csak azért említjük, mivel szemléltetően mutatja, hogy a szentenciák és szentencia-kommentárok alapján dolgozás középkori szokása úgyszólván halhatatlan, és éppúgy örök jelszó marad a humanisták követelése: „vissza a forrásokhoz”.

A Denifle dominikánus páter nagy művének megjelenését követő pro és kontra eszmefuttatások során egy új Luther-kép alakult ki, és bizonyos szentenciák továbbra is megtartották szerepüket, bár a kutatók igyekeztek szélesebb és mélyebb távlatokban megrajzolni a képet. Határozottan törekedtek arra, hogy a vitába belevigyék a középkor egész teológiáját; újra megvizsgálták, és úgyszólván újra felfedezték a skolasztikát. Ebben a megvilágításban Luther úgy jelenik meg, mint aki vajmi keveset tudott, és igen fogyatékosan ismerte a nagy mesterek műveit, amelyeket persze csak napjainkban adtak ki és tanulmányoztak kielégítő módon, s ezek mellett még más, alapvetően fontos iratok is napvilágra kerültek, amelyek eddig az archívumokban szunnyadoztak. A 20. század tudományossága több száz esztendő alatt épült fel, gazdag könyvtárakkal, folyóiratokkal rendelkezik a világ minden sarkában, megvannak a maga időközben tisztázott és rögzített dogmatikus nézetei. E tudományosság fóruma előtt bizony szánalmasan hat egy fiatal docens 1517-ben tartott egyetemi előadássorozata. Mennyi mindent nem olvasott, mennyi mindent hagyott figyelmen kívül, mennyi mindent értett félre! És milyen kedvezőtlen megvilágításba kerülnek most a tanítói is, akik mindenkor rendjükhöz híven ragaszkodó, jó szerzeteseknek érezték magukat, s közben gyanútlanul vagy túlhajtott buzgalmukban sok olyat tanítottak, ami nagyon is támadható volt. Mennyire kétessé vált az egész nominalizmus, még ha Luther előtt és Luther korában egy egész évszázad legelterjedtebb irányzata volt is, és a legmagasabb tudományos tekintély, a párizsi egyetem is ezt az irányzatot képviselte. S végezetül, Luther korának egész teológiájáról kiderül, hogy fölöttébb gyenge lábakon állt, egy harc megvívásához igen rozoga fegyverekkel rendelkezett, öntelt volt és szinte „nem katolikus”. A megigazulás lutheri alaptézise körül még a reformátor életében és a halálát követő években súlyos viták dúltak a római egyház kebelén belül; egy bíborosnak is szemére vetették, nem is alaptalanul, hogy ebben a kérdésben hangoztatott véleménye alig különböztethető meg a lutheri tantól. A protestánsok közt sok változás és szakadás történt ebben az alapvető kérdésben, még a legújabb korban is. Az előkerült dokumentum és Luthernak más, újabban felfedezett korai írásai számos kérdést vetettek fel. Mennyire fejlesztette ki Luther a rendszerét vagy annak alapgondolatait, amikor katedrára lépett? Bizonyos volt-e már az üdvözülésben, vagy még ingadozott? Mennyire állt még az egyház talaján, és mennyire távolodott már el attól?

Ezeket a kérdéseket át kell engednünk a teológusoknak. Nem könnyű a dolguk manapság; fakultásuk nem az egyetemek uralkodó fakultása többé, mint Luther korában; nézeteik már nem hoznak izgalomba királyokat, császárokat és egész népeket. Sőt inkább védekezniük kell egész népek és a legszélesebb rétegek közömbössége ellen. Egyikük, Karl Barth, aki igen erős hatást gyakorolt, „állandó zarándoklásnak” nevezi a teológiát. Az emberi gondolkodás természeténél fogva tökéletességre, zárt egységet alkotó rendszerre áhítozik, s a teológia ezt a szükségletet nem képes kielégíteni. A teológia „tört” gondolkodás és beszéd, amely mindig csak egyes, különböző oldalakról egyazon tárgyra irányított gondolatokban és mondatokban megy végbe. Véleményünk szerint ez a megállapítás igen pontosan ráülik Lutherra és fejlődésének e legkorábbi fázisára. Bizonyításaiban könnyen ki lehet mutatni a töréseket, a teljesség és a rendszer hiányát. Luther valóban vándorol, de ez az ő zarándoklása egészen más, mint korának gyakran oly vidám és tarkabarka zarándokmenetei, amelyek sokszor már a könnyelműség és a szabadosság határán csapongtak. Luther semmit sem vesz könnyedén, mindent súlyosan fog fel. Nem lépked gondtalanul, mint aki meggyőződött a megadott tanítás és ígéret bizonyosságáról. Fáradságosan küzdi magát előre, mint aki ár ellenében gázol egy folyóban, amely minden pillanatban leránthatja őt a mélybe. Az elbukás, az elmerülés — ettől retteg szüntelen. Minden ember bűnös: nos, jó, ezt mindenki tudta, de azért életét nem dúlta fel ez a tudat, gyónt, megbánta vétkeit, vezekelt, lerótta a büntetést — lehetőleg módjával —, és letette a gondját. Luther katolikusabb, mint a katolikus tan, szerzetesibb, mint rendbeli testvérei, akiknek az emberi tökéletlenséghez okosan alkalmazkodó előírások szóltak. Neki mindez túlságosan kevés. Már az ellen is elkeseredetten hadakozik, amit a skolasztika tanítói hajlandók elismerni — azt tudniillik, hogy az ember bizonyos „jeleket” fedezhet fel magán, amelyekből arra következtethet, hogy részesül Isten kegyelmében. Ez a legdögletesebb pestis — így mennydörög. Az erős szavakkal nemigen fukarkodik, és sokszor már fel lehet fedezni benne azt, amivé később vált — minden idők egyik legnagyobb polemikusát. A szigorúan előírt latinból önkéntelenül is átvált a németre, amikor azokról beszél, akik oly elégedettek önmagukkal, s annyira biztosak a dolgukban. Egy ilyen öntelt embernek, aki csupán „jó szándékaira” hivatkozik, ezt feleli a Sátán: „Ha, simulj csak, kedves kis macska, vendégeket kapunk! — a pokolban!” Vagy azok felé int, akik hiúk: „No nézd csak, baglyocskám, milyen szép vagy, pávatollaid vannak?” Beszél azokról, akik magukat csodaszépnek és ragyogóan tisztának érzik, holott lelki értelemben véve ragadnak a piszoktól; ilyen szavakat dörgöl az orruk alá: „Amikor apró gyermek voltál, s édesanyád a karján tartott, sohasem ejtettél a mellére olyasmit, aminek rossz szaga volt? Vagy úgy illatozol-e a jó szagoktól, hogy a patikárius egykor majd drága balzsamot fog készíteni belőled? Ha anyád nem tett volna minduntalan tisztába, saját piszkodba döglöttéi volna bele!”

Inkább népies prédikáció ez, mint egyetemi kollégium, és feltehető, hogy az ilyen passzusoknál a diákok kissé fellélegeztek. Mert amivel a fiatal docens egyébként traktálta őket, az bizony nehéz koszt volt. Luther mindig sokat, nagyon sokat követel az emberektől, szinte a lehetetlent. Azt, hogy változzanak meg, de teljesen. E szót a Biblia eredeti görög szövegéből vette, s ily módon a filológia azonnal vallási tan és követelmény lett a számára. A felismerés, hogy a görög metanoia szó, amely az egyház által jóváhagyott, hivatalos latin szövegben mint poenitentia, vezeklés szerepelt, még többet jelent, az egész gondolkodás megváltoztatását — ez a felfedezés a kinyilatkoztatás erejével hatott rá, egész gondolkodásának és hitének kulcsává lett. Ez nyitotta fel előtte a mennyek országát; nem volt szüksége a pápa kulcsaira, amelyek az egyház tanítása szerint erre a funkcióra hivatottak, sem az egész gyakorlatra, amely a kulcshatalomról szóló tanhoz csatlakozott. Mert a poenitentia már nem csupán vezeklés volt, hanem vezeklési büntetésekkel és bűnbocsánattal kapcsolódott össze. Hatalmas apparátus fejlődött ki e célból, csúcsán a pápai kúria egyik legfontosabb hivatalával, a nagypoenitentiariusi rangot viselő bíbornokkal. Ott, Rómában döntöttek vezeklésről, büntetésről s ennek búcsúval történő enyhítéséről. Az egyház igazgatása egyre növekvő mértékben bürokratizálódott, centralizálódott, s e folyamat eredményeként Rómában olyan hatalmi központ alakult ki, amellyel szervezettség tekintetében a világ egyetlen intézménye sem versenyezhetett. Rengeteg sok helyiségében hivatalnokok hada nyüzsgött, könyvelt, pénzeket számolt, s konferenciatermeiben világpolitikai jelentőségű pénzügyi tranzakciókról tárgyaltak. Amikor Luther Rómában járt, megcsodálta ezt a pontosan és gyorsan működő apparátust. Most azonban elviselhetetlennek találta, hogy lelkiismereti kérdésekben ott mondják ki a végső szót, méghozzá pénzzel, fizetségekkel kapcsolatban. Metanoia, a „gondolkodás és érzület átváltozása”: ez annyit jelentett számára, hogy az embernek belsőleg alapvetően meg kell javulnia, és magát teljesen át kell engednie Isten kegyelmének.

Innen indult ki, itt kezdődött a harc, amely immár nem csupán a saját keblében lakozó ellenség ellen irányult, hanem kifelé is, a tradíció, az egyház ellen. Ennek azonban még egyáltalán nem volt tudatában. Tanított, előadásai során kifejtett egy „véleményt”, amelyet — úgy hitte — mindenütt elfogadnak majd, még Rómában is, ha ott helyes értesüléseket kapnak. Csak azokat az akadályokat kell elhordani az útból, amelyek az utóbbi időben felhalmozódtak. Az „utóbbi idő” alatt az elmúlt három vagy négy évszázadot értette; valóban azok során épült ki az egyház egész hivatali szervezete és a fogalmak hozzá tartozó magyarázata. Hogy az említett akadályok lerombolása forradalmat jelent, mert itt korántsem csupán teológiai fogalmakról volt szó, hanem e világ dolgaival összefonódott hatalmi kérdésekről, világpolitikáról, világméretű pénzügyi politikáról s a legjelentősebb szociális döntésekről — mindezzel a szerzetes nem lehetett tisztában. Mint említettük, még elfogulatlanul beszélt tanítványainak a kiközösítés fegyveréről, amely porba sújtja a saját fejük szerint gondolkodó eretnekeket, ha fellázadnak az egyház tekintélye ellen. És senki sem ütközött meg ezen. Sőt ellenkezőleg: még Luther sokkal idősebb és híresebb kollégái is beültek az előadásaira, s hallgatták fejtegetéseit. Köztük volt az egyetem első rektora is, Pollich, a finom ízlésű humanista, az anatómus, a filozófus. Így nyilatkozott Lutherról: „Ez a szerzetes új tant fog hozni.” Nem tudjuk, aggodalom vagy reménység csendült-e ki szavaiból.


Lázadó és reformátor

Semmi sem állt távolabb Luthertól, mint hogy a lázadás útjára lépjen. Alapjában véve konzervatív természet volt, és sok tekintetben az is maradt. Elfogadta a dolgok rendjét olyannak, amilyennek felfogása szerint Isten teremtette. Beilleszkedett az egyház hierarchiájába, és azon volt, hogy az évszázadok alatt kialakult struktúrában elfoglalja a maga helyét. Prédikált a szentekről, tisztelte szerzetének elöljáróit és annak legmagasabb rangú védnökét, a pápát. Tanulmányait a legjobb elismert tekintélyekre alapozta, s ha éppen rendje védőszentjét, Augustinust találta a legeslegjobb tekintélynek, véleménye összhangban volt az egyházatyák túlnyomó többségének felfogásával, akik a legkülönfélébb formákban szintén az „augustinizmust” hirdették.

De rabiátus, rebellis korban élt, és e kor legnagyobb fia lett, olyan felforgató, amilyet addig még keveset látott a világ. Mindenfelől zúdultak feléje a szellemi áramlatok, még olyankor is, amikor toronyszobácskájában ülve Bibliája fölé görnyedt, s csakis a „tiszta szöveget” akarta olvasni és megismerni. Már ennél az olvasásnál magához ragadta őt a kor egyik leghatalmasabb mozgalma, a humanizmus. A szó ma már meglehetősen bizonytalanná vált jelölés, amelynek elmosódásához a humanista szó helytelen használata is erősen hozzájárult. Manapság olyan szelíd lelkű emberbarátot neveznek humanistának, aki iszonyodik a háborútól, az emberöléstől, akit semmire sem kötelező ünnepi alkalmakkor ünnepelnek, de ha komolyra fordul a helyzet, gyorsan megfeledkeznek róla. Luther korának humanistái egészen más vágású emberek voltak — az egyetlent, a nagy Rotterdami Erasmust kivéve, aki valóban méltóságot tudott kölcsönözni a békítő, pártok között közvetítő szellemről alkotott elképzelésnek; az életben tragikus alakká vált. E kivételtől eltekintve a korabeli humanisták keményebb fából faragott férfiak voltak, és engedékenységre vajmi kevéssé hajlottak. Éppen ellenkezőleg, harciasak voltak, kötekedők, s nemcsak pennával, papiroson. Sokan közülük kardot viseltek az oldalukon, és ha úgy adódott, ki is rántották hüvelyéből. A legtöbben nem a szobatudósok életét élték. Már diákkorukban kóboroltak, kéregettek, és nagyjából ugyanezt csinálták akkor is, amikor már híres emberek lettek. Műveiket gazdag és előkelő uraknak ajánlották, s a dedikáció némi tiszteletdíjat hozott a konyhára, mert akkoriban még nem létezett írói honorárium. Kevesen haltak meg közülük ott, ahol születtek; és ritkán fordult elő, hogy hosszabb ideig megmaradtak volna egy helyen. Az újabb kor első bohémjai voltak ők, a középkori vágánsok utódai, s a középkori és új oly felbonthatatlanul kapcsolódik össze náluk, mint minden kortársuknál abban az időszakban, amelyet a kényelmes „átmenet” szóval szoktak jelölni. Számunkra azonban az új a fontosabb; babonáikkal és latinságukkal nem törődünk. Mellesleg megjegyezve, lázadozásuk már a latinnál kezdődött. Vissza „a forrásokhoz”, ez volt a jelszavuk, „ad fontes”. Antik szerzők elkallódott szövegeinek újrafelfedezői voltak az első humanisták; a forráskutatók egyik legkorábbi hőstette az volt, hogy egy apácakolostorban megtalálták Plautust. Vissza a forrásokhoz : ez annyit jelentett, hogy vissza kell térni az igazi latin nyelvhez, hadat kellett üzenni a skolasztikusok szerzetesi latinjának. A skolasztikusok kifejlesztették a maguk külön nyelvét, egy igen eleven, eredeti latin nyelvet, olyan szó- és jelentésformákkal, amelyeket az antik szerzők nem ismertek. Egyházi latin volt ez, szerzetesek írtak, gondolkoztak e nyelven. Ha Arisztotelészre hivatkoztak is, az nem az antik bölcselő volt már, hanem egy egyházatyává emelt mester, akitől a gondolkodás, a dialektika, a logikai bizonyítás egynémely alapformáit igyekeztek átvenni. Hitbeli kérdésekben a pogány filozófus nem mondhatott semmit, és ez volt Luther álláspontja e nagy tekintéllyel szemben. Az igazi latinhoz a görög felfedezése is csatlakozott. Konstantinápolyból számos tudós menekült Itáliába a törökök elől, s egyikük Firenzében kinyomtatta Homéroszt. Majd teljes fenségében előlépett Platón is, akinek eddig a katolikus világban jóformán csak a nevét ismerték, és csupán lappangó, föld alatti hatást tudott kifejteni az „újplatonikus” vagy jobban mondva plotinusi befolyások révén. Abban az évben, amikor Luther Rómában a szent helyeket zarándokolta végig, Raffaello Athéni iskola című képének közepére állította Platónt, Arisztotelész mellé, s ez akkor program volt, egy olyan nagy változási folyamat ünnepélyes dokumentálása, amely megmozgatta az egész itáliai humanista világot. Luther aligha törődött valaha is Platónnal, s amit korának humanistái a görög költő-bölcselő műveiből kiolvastak, annak szintúgy vajmi kevés köze volt az antik világhoz. De a görög nyelv már itt volt, az Újtestamentum eredeti nyelve. A „vissza a forrásokhoz” itt azt jelentette, hogy a Hieronymus (Jeromos)-féle latin fordítás helyett most már az „eredeti szöveget” lehet olvasni. Sőt még egy lépés történt: kezdett ismertté válni az Ótestamentum héber szövege is, bár ez nagy nehézségekkel járt. Zsidók segítségét kellett kérni hozzá, amit a tekintélyek nagyon rossz szemmel néztek, de enélkül nem ment a dolog. Ádáz harcok robbantak ki, és az egyikbe Luther is belesodródott Rómából való visszatérése után.

Kezdetben merőben akadémikus jellegű torzsalkodások folytak; nyelvi kérdésekről, kutatási célokról, tudományos-filológiai problémákról vitatkoztak. De aztán a fiataloknak az öregekkel vívott harca lett. A humanisták, már életkoruknál fogva is, alkották a fiatal generációt; sokan közülük, mint például Melanchthon vagy Eck, Luther ellenfele, jóformán még ki sem nőtték gyerekcipőjüket, de már híressé váltak, mert megtanultak görögül, ami rendkívül ritka és értékes tudásnak számított akkoriban. Ezek az ifjú humanisták új társadalmi réteget, világi testvéri közösséget alkottak. Áttörték a régi rendet, amelyben kizárólag a szerzetes volt illetékes arra, hogy az ismeretszerzés, a tudás, a kultúra és a kutatás kérdéseivel foglalkozzék, természetesen a megengedett határokon belül. A humanisták meghódították az egyetemeket. Ott ültek mindenütt, jobban mondva megfordultak mindenütt, egyik helyről a másikra vándorolva; gyakran elűzték és fenyegették őket, de szatíráikkal, epigrammáikkal, vitairataikkal ők is fenyegettek másokat. Kezdett kialakulni az „értelmiség” rétege, a mindig nyugtalan, a hatóságok szemében gyanús szellemi embereké, akiket „a bomlás kovászának”, züllesztő, fegyelmezetlen, individualista elemeknek bélyegeztek, és más efféle titulusokkal tiszteltek meg. Az a nagy időszak, amelyben a hatalmas győzelem és a mérhetetlen dicsőség ígérete lebegett a szemük előtt, hamar elmúlt. Élükön a nagy Erasmusszal a csendes és tiszta tudományosság birodalmának eljövetelét várták, a stúdiumok felvirágzását remélték, melyeket belátó és bölcs pápák, császárok, fejedelmek pártfogolnak. Elhamarkodottan ujjongtak, mint Ulrich von Hutten, hogy most gyönyörűség az élet, vagy óvatosabban nyilatkoztak hasonló értelemben, mint Erasmus, aki szintén úgy vélte, az ókori görög-római világ jobb megértésével aranykor virrad a világra. A régiek a mitikus őskorba helyezték az aranykort, és azt tartották, utána következett az ezüstkor, amelyet a vaskor váltott fel. Vaskorban éltek a humanisták, anélkül, hogy sejtették volna; de az ágyúk és puskák vasnyelve elég hamar ráeszméltette őket a valóságra.

Egyelőre még nagyon bátrak és bizakodók voltak, s harciasan forgatták az élc, a szatíra fegyvereit. Spalatin udvari káplán az akkor már tekintélyes egyetemi docens hírében álló Luthertól szakvéleményt kért az úgynevezett „Reuchlin-vita” ügyében, amely megmozgatta az egész humanista világot. Ez a világ nem volt olyan nagy, amilyennek magát látta, de egymással még szoros barátságot tartó képviselői mindenütt ott ültek, szorgalmasan leveleztek egymással, és állandóan foglalkoztatták a nyomdászatot is, amely egyre jelentősebbé kezdett válni. A középkorban is folytak nagy viták, ádáz szellemi viaskodások, de akkor még csak pergamenre rótt, néhány példányban lemásolt kéziratok formájában, a főiskolák

szűk körére szorítkozva, többnyire csak Párizsban. Most azonban mindenfelé, gyakran még félreeső helységekben is felállítottak nyomdákat, és a szatirikus fametszetekkel illusztrált vékony füzetek és brosúrák terjesztették széltében a vitatkozók nézeteit. Mindent kinyomtattak, újranyomtattak, terjesztettek — jó barátot és azonos gondolkodású társat dicsőítő költeményeket, személyi rosszindulatból vagy bosszúvágyból fakadt gúnyverseket, kolduló célzatú hízelgéseket, védőiratokat még a legsötétebb ügyek igazolására is, mindent. E zagyvalékokból csupán egyetlen kis brosúra maradt eleven, az Epistolae obscurorum virorum (Briefe der Dunkelmánner, Sötét férfiak levelei), amely egy félreeső birodalmi városkában, az elzászi Hagenauban jelent meg 1515-ben. A ,,szent római birodalom” szétforgácsoltságának és a belső egyenetlenkedéseknek legalább az az egy jó következménye megvolt, hogy majdnem teljes sajtószabadság uralkodott; nem azért, mintha nem lett volna cenzúra, hanem azért, mert minden város ragaszkodott a saját cenzúra jogához. Amit az egyik helyen betiltottak, azt hamarosan publikálták egy másik helyen; a nyomdászok és kiadók többnyire tekintélyes polgárok lévén, maguk is latba vetették befolyásukat, és jó hasznot húztak a pártok civakodásából, annál is inkább, mivel akkoriban nem kellett szerzői honoráriumokat fizetni. Az említett brosúra két párt harcát tükrözi. Az egyiket a kölni dominikánusok alkották (ők rejlenek a „Dunkelmánner”, sötét szellemű férfiak megjelölés alatt), a másikat a „több fényért” harcoló fiatal humanisták. Az erőviszonyok fölöttébb egyenlőtlenek voltak. A kölni teológusok még az egyház egész tekintélyére és hatalmi apparátusára támaszkodhattak, könyvek és emberek megégetése is módjukban állott, mivel ők látták el az eretnekeket üldöző bírák funkcióját. A támadók fiatal literátusok voltak, egy részük nemrég szökött meg valamelyik kolostorból, másik részük fél lábbal még a klastromfalak közt állott; ellenfeleik gúnyosan „poétáknak” nevezték őket. A névtelenség homályába burkolóztak, mert az ügy életveszélyes volt. Sohasem sikerült egészen pontosan kideríteni, hogy melyik résznek ki a szerzője; sok írás friss kedvvel végzett közös munka eredményeként született meg, vagy szűk baráti körben folytatott beszélgetésekből keletkezett. Annyi bizonyos, hogy Erfurtból indult ki e csoport; Crotus Rubianus és a fiatal Hutten is hozzá tartozott. Már kezdett kirajzolódni az egymással szemben álló jelentős centrumok geográfiája, mely Luther egész korára rányomta bélyegét. Erfurt már régóta afféle „új Prágának” számított, azaz olyan városnak, amelyet eretnek gondolatok fertőztek meg; Köln és a közeli Leuven viszont a régi szellem, a skolasztika és az ortodoxia fellegvára volt. A kölni teológusok büszkék voltak régi, híres egyetemükre, amely ősei közé számíthatta Albertus Magnust és Duns Scotust; Erfurtban a nominalizmus „via moderná”-ját követték, sőt már túl is haladtak rajta. Kölnben Institoris és Sprenger inkvizítorok 1489ben megjelentették a híres Boszorkányok pörölyét (Malleus Maleficarum), a boszorkányok és varázslók üldözéséről szóló, a témát első ízben átfogó és alaposan tárgyaló kézikönyvet, amely új korszakot nyitott a „gonoszok” addig meglehetősen rendszertelenül folyó üldözésében, és VIII. Incétől a pápai helyeslést is kivívta. Voltaképpen ez volt a „kölni iskola” legnagyobb teljesítménye, mert egyébként megmaradt a bevált kommentároknál meg a régi latin nyelvnél. Erfurtban a fiatalok körében azon az új latin nyelven beszéltek és írtak, amelyet a klasszikusok igazi régi nyelvének tartottak, s amelyet szellemesen, lendületesen, agresszív szellemben tudtak használni. A vakmerő szatíra csupán alkalomnak fogta fel a „Reuchlin-esetet”: a skolasztikát akarta nevetségessé tenni; a szerzeteseket gúnyolta ki és a szerzetesi életet, amelynek a fiatal szerzők nemrég fordítottak hátat; az ereklyék bálványimádáshoz hasonló kultuszát állította pellengérre. A szatíra formája a nem tudatos önleleplezés volt: a „sötét férfiak” (Dunkelmánner) fesztelenül levelezgetnek egymással, s közben elárulják tudatlanságukat, ostobaságukat. Szeretnek enni-inni, jókat aludni, élvezik a szeretkezés gyönyöreit, s mindehhez a maguk igazolására megfelelő példákat találnak a Bibliában. Idézik a Prédikátor Salamont: „Éld életedet a te feleségeddel, akit szeretsz, a te hiábavaló életednek minden napjaiban …” Vagy: „Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegszenek; az egyedülvaló pedig mi módon melegedhetik meg?” Mindezt közismert régi szerzetesanekdoták fűszerezik: egy rajtakapott dominikánus anyaszült meztelenül ugrik ki szeretőjének ablakán; egy másiknak a babája fizetség fejében lehúzza a csuháját, és otthon használható darabokra szabdalja, miáltal beteljesült az írás szava: „Megosztoznak ruháimon”. Kijut a gúnyból a búcsúknak is: a szerzetesek megírják egymásnak, miféle istentelen dolgokat beszél mindenütt a nép az egyházi javadalmakról, a Rómába vándorló német pénzekről. A már régóta közszájon forgó sérelmekről esik itt szó, csak szellemesebb formában. S az egész szatírán sötét fonalként húzódik végig a mélységesen tisztelt Reuchlin elleni per; a „sötét férfiak” a vesztére törnek, s ez már korántsem tréfadolog, mivel a máglya készen áll előbb a könyvek, majd a szerzők számára is. A művecske dévaj tónusa könnyen megtévesztheti az olvasót, pedig életre-halálra megy a játék. A szatíra íróinak egyik harci eszköze, hogy az obskurantistákat „barbár szerzetesi latinsággal” beszéltetik. A mai olvasó ebben nem talál semmi szellemességet, mivel a latin mint világnyelv rég elvesztette jelentőségét. Sőt már akkor is inkább csak a fiatalok mulattak az olyasmin, hogy például a levelező szerzetesek „servitutem incredibilem” (hihetetlenül szolgai alázatosságot) emlegetnek egymás iránt üdvözlési formula gyanánt. A „Magister Mistladerius” (ganajrakó) vagy „Schlauraff” (ravaszdi szajrézó) mint tulajdonnevek szintén eléggé együgyűnek hatnak a mai olvasó szemében. De a fiatal poéták nagy ügyért harcoltak. Ezek az újítók, a fennálló állapotok bírálói az Ótestamentum haragos prófétáinak arzenáljából veszik fegyvereiket. Itt, a Sötét férfiak leveleiben, a Salamon kényelmes életbölcsességét valló szerzetesek ellen Cefanja (Sofóniás) prófétát idézik, aki megjövendöli a harag napját: Isten „szövétnekkel” fogja „megmotozni” Jeruzsálemet, lesújt mindazokra, akik (bor)„seprejükön” hevernek és elégedetten úgy vélekednek, hogy „sem jót, sem rosszat nem cselekszik az Úr.” A borseprő-üledék a régi, elavult, ósdi teológia, amelyen a „sötét szelleműek”, az obskurantisták terpeszkednek — a lámpás az Erasmus és Reuchlin által gyújtott fény, az új és igazi tan, amely a régi nyelvek ismeretére megy vissza.

Erről volt szó. Megtilthatják-e a kölni dominikánusok a kutatást még abban az esetben is, ha a cél Isten igazi Igéjének feltárása? Eretnekségnek lehet-e bélyegezni már azt is, ha valaki az eredeti héber szöveget olvassa a Hieronymus-féle „szentesített” latin fordítás helyett ? Bűnnek számít-e már az a vélekedés is, hogy a nagy egyházatya, jóllehet művével jelentős érdemeket szerzett, egyikmásik kifejezést tévesen értelmezte, és hibásan fordította latinra? Manapság senkit sem izgatnak ezek a kérdések; a filológia rég kiharcolta lét jogát; de nem gondolunk arra, hogy milyen elkeseredett küzdelmet kellett vívnia. Mert a hagyományos latin szöveget az egyház tekintélye szentesítette. Aki e szöveget megtámadta, bizonyságot tett arról, hogy lázadó.

Pedig Reuchlin, aki az egész vitát kirobbantotta, nem volt lázadó. Az egyház hűséges fia maradt, és a régi hitben halt meg, bár elítélték. Eredetileg nem is tudós és nyelvkutató volt, hanem jogász, sokat utazott Franciaországban és Itáliában, mint diplomata gyakran végzett különféle megbízatásokat, és hosszú időn át magas bírói tisztségeket viselt. Csak meglett korában kezdett foglalkozni nyelvi tanulmányokkal, mint mondotta „pihenés és felüdülés végett, a sok ügyes-bajos dolog és az udvaroknál uralkodó nyüzsgések után”. Egy kis birtokocskán fehér pávákat tenyésztett, és itt kezdte meg csendes kutatásait is, amelyek élete legzajosabb vitáját eredményezték, nagyobb veszedelembe sodorták, mint politikai tevékenységének bármelyik mozzanata. Laikus volt, dilettáns, és kora legnagyobb szaktekintélyévé emelkedett a héber nyelvben, amelynek első grammatikáját ő adta ki Németországban. Emiatt keveredett harcba a „szakértőkkel”, s a harcnak szinte groteszk jelleget adott az a körülmény, hogy a „céhbeli szakemberek”, a dominikánus teológusok, akik meg akarták őt semmisíteni, a héber nyelvhez még csak nem is konyítottak. A héber nyelv tanulmányozását fölöttébb gyanús dolognak tartották, amit jobb átengedni az átkozott zsidóknak; keresztény embernek ott a jól bevált Hieronymus-féle latin szöveg, azt kell használni. Reuchlin hallatlanul nagy szorgalommal fáradozott azon, hogy megtanulja a héber nyelvet; minden arra vetődött rabbinust meghívott a házába, hogy néhány újabb szó értelmét tisztázhassa. Ismereteinek zömét Itáliában sajátította el, ahol a kis Soncino városkában egy gazdag zsidó család már félszáz héber iratot publikált. Az olasz humanisták egyike, Pico della Mirandola gróf jól megtanulta ezt a régi nyelvet; platonista volt, s olyan egyetemes vallásról ábrándozott, amely a görögség, a zsidóság és a kereszténység elemeit foglalná magában. Még a Talmud tanulmányozásához is hozzá mert kezdeni, sőt a kabbalától sem riadt vissza, ami még veszedelmesebb vállalkozás volt, mert a kabbala varázslásnak számított, s kincskeresők próbáltak a segítségével rejtett értékeket felkutatni. Reuchlin egészen másfajta kincseket akart gyűjteni és feltárni, amikor e titkos tudományokat Itália szabadabb légköréből — még a pápai udvarnál is megértést tanúsítottak a héber tanulmányok iránt — a sokkal nyomasztóbb levegőjű Németországba magával vitte. Azt hitte, meg fogja találni bennük a világegyetem univerzális megértésének kulcsát, a kabbala nyomdokain, szimbólumról szimbólumra haladva eljut majd a szellem legvégső, legtisztább formájához. Reuchlin nyelvmisztikus volt, sok tekintetben Johann Georg Hamann és Herder előfutára. Szentül hitte, hogy a régi zsidó patriarchák nyelvében az emberiség ősnyelve őrződött meg abból az időből, amikor Isten még az emberek közt járt-kelt, és a patriarchák nyelvéből fejlődtek ki a későbbi nyelvek. Elmélkedéseibe a számmisztikát is belevonta. E tekintetben helyes nyomra bukkant, bár nem is sejtette; a legújabb kutatás is foglalkozott a kabbala szó- és számmagyarázatának hallatlanul nehéz problémáival, mert úgy látszik, a kabbala kozmikus számés viszonyértékekhez kötődik. A kabbala azonban Reuchlin számára mást jelentett: az Újtestamentum és ezzel Krisztus megjövendölését, a Messiásra vonatkozó ótestamentumi próféciák értékes kiegészítését. Az Isten megjelölésére szolgáló írásjeleket egy további betűvel kiegészítve Jézus neveként értelmezte át, egy másik helyen pedig a Szentháromság előre megsejtését vélte felismerni az írásjelekben. A szó mindenekelőtt a szellemet, az isteni lényeg titkát jelentette Reuchlin számára. Isten, aki örül a lélekkel való érintkezésnek, lélekké akar változni: „Isten szellem, a szó a lehelete, az ember lélegzik, Isten a szó.” Ártatlan spekuláció a mi szemünkben; egy laikus bűnös vakmerősége és eretneksége a kölni teológusok felfogása szerint, ők ugyan nem értették sem a kabbalát, sem a Talmudot, de meg voltak róla győződve, hogy azok mögött csak az ördög műve rejtőzhet.

Amit a dominikánusok egyáltalában tudtak, azt egy Johann Pfefferkorn nevű kikeresztelkedett zsidónak köszönhették, aki az egész vitának gyászos központi figurája lett. Ez az ember a konvertiták fanatikus buzgalmával és a nem ritka zsidó öngyűlölettel igyekezett korábbi hittestvéreit megtéríteni. Ehhez szükségesnek tartotta a héber írások megsemmisítését; ennek megindokolására igen önkényes és kétes formában készített kivonatokkal állt első, így bizonyítva, hogy a héber iratok nem tartalmaznak mást, csak „káromlásokat”. Ha a zsidók szent könyveik megsemmisítése után is konokul ragaszkodnak vallásukhoz, el kell űzni őket. Spanyolországban, az ott igen hatalmassá vált inkvizíció a királyi házaspárral, Izabellával és Ferdinánddal szorosan együttműködve már tömegméretekben végre is hajtotta a zsidóság elüldözését. Az indokul szolgáló érveket ott is egy zsidó konvertita szállította, akiből burgosi érsek lett, és akinek írásai új neve alatt — Paulus de Sancta Maria — Németországban is forgalomban voltak. A kölni dominikánusok úgy gondolták, ők is végrehajthatnak egy ilyen nagyszabású akciót. Buzdították védencüket, és Pfefferkom Miksa császártól, aki hadjáratai során akkor éppen Padova előtt táborozott, kieszközölt egy megbízólevelet, amelynek értelmében minden héber nyelvű írást be kell szolgáltatni Pfefferkornnak átvizsgálás, illetve megsemmisítés céljából. A fanatikus zelóta felkereste Reuchlint, és arra kérte, vegyen részt az Istennek tetsző munkában. Reuchlin elutasította, és ezzel megkezdődött az a harc, amelyben a humanisták első ízben tömörültek nagy párttá. A „Reuchlin-ügy” a „Luther-ügy” előjátéka lett. A két pör még részleteiben is hasonló módon zajlott le: vádak, idézések, politikai okokból adódó halogatások és végül mégis elítélés.

A zsidókérdés körüli harc egyébiránt csak másodlagos szerepet játszott; a humanisták gátlástalanul felhasználták a legkedveltebb zsidóellenes vádakat is, amikor Pfefferkomt támadták; még annak csinos feleségét is élvezettel vonták be polémiáikba, ők elsősorban a tudomány szabadságáért harcoltak, mivel úgy látták, hogy az veszélyben forog; és így is állt a helyzet valóban. Reuchlin szakértői véleményt adott ki Pfefferkom eljárása ellen. Ebben gondosan osztályozta a héber iratokat, energikusan védelmébe vette a szívéhez oly közel álló kabbalát, és csupán két kisebb írást talált elítélendőnek, amelyeket maguk a zsidók is helytelenítettek. Ami a zsidók megtérítését illeti, Reuchlin kifejtette, hogy „értelmes, okos disputákkal, szelíden és jóságosán” kell őket megtérésre bírni, s e célból héber tanszéket kell létesíteni az egyetemeken.

Reuchlin nem gondolt valamiféle türelmi rendeletre. Korától, egész évszázadától idegen volt a tolerancia gondolata, s még hosszú időbe tellett, mire ez a gondolat utat tört. De az ő szájából szólalt meg az értelem és a békülékenység első, még bizonytalan hangja. Nyomban könyörtelen elutasításba ütközött. Pfefferkom megjelentetett egy Handspiegelt (Kézitükör), amelyben durva rágalmakkal illette Reuchlint, aki — úgymond — egyáltalában nem is tud héberül, s azért védelmezi a héber írásokat, mert a zsidók megvesztegették ; az utóbbi vádat, úgy látszik, később is hatékony rágalmazási fegyvernek tekintették, mert ugyanezzel gyanúsították Lessinget is, miután Bölcs Náthánját megírta. Reuchlin egy Augenspigellel válaszolt, ami okulárét jelentett, és szimbólumként a címlapon is szerepel a rajza. Védekezett a rágalmak ellen, és nem fukarkodott ő sem a gorombaságokkal. Erre beavatkoztak a dominikánusok. A brabanti Hoogstraeten városkából való Jakob van Hoogstraeten inkvizítor lett az ortodoxia élharcosa, és hosszú időre a humanisták réme, mumusa. Védelmére később azt hozták fel, hogy korántsem írt olyan csapnivalóan rossz latinsággal, amilyennel a Sötét férfiak leveleinek szerzői vádolták, s hogy igen használható morálfilozófiai értekezést írt. A finom ízlésű eretnekégető és denunciáns a mi szemünkben még ellenszenvesebb, mint a goromba fanatikus. Hoogstraeten fáradhatatlanul hirdette, hogy a lehető legkeményebben kell eljárni. Reuchlinnak a kabbaláról írt munkája elleni írásában már Luthert is célba vette, felszólítva a pápát: „Kelj harcra, Leó, neved oroszlánbátorságával” az Isten szőlejét pusztító rókák ellen; kifejezéseit később megtaláljuk a Luthert kiközösítő bulla szövegében.

Reuchlin perbe fogása közvetlenül megelőzte a Luther ellen indított eljárást, a két ügy hamarosan keresztezte egymást. Hoogstraeten mint eretnekbíró megidéztette Mainzba az öreg tudóst, s már máglyát is rakatott, hogy elégettesse Reuchlin Augenspiegeljét. Az érsek azonban megtiltotta az exekuciót, s elrendelte, hogy az ügyet a pápa elé kell terjeszteni. X. Leó Speyer püspökére bízta a döntést. A püspök tanácsosai elutasították Hoogstraetent, sőt 111 forint kárpótlás megfizetésére ítélték, s megtiltották neki, hogy az üggyel tovább foglalkozzon. Hoogstraetennek esze ágában sem volt engedelmeskedni, a pápához fellebbezett, és számára kedvező szakvéleményeket szerzett be a leuveni meg a párizsi egyetem teológiai fakultásától. Rómában tizennyolc prelátusból szervezett bizottság felmentette Reuchlint. Csak Silvestro Mazzolini (Prierias), a pápa udvari teológusa szavazott a felmentés ellen; néhány évvel később ő lett Luther első vádlója. A humanisták ujjongtak korai örömükben, rajzokkal illusztrált kiadványban ünnepelték hősüket, Reuchlint, aki győztes imperátorként diadalmenetet tart, mögötte kullognak legyőzött ellenségei, Hoogstraeten és társai, akik már csak tehetelenül nyögdécselik: „Tűzbe vele! Tűzbe vele!” A „reuchlinista” szó párt jelvénnyé válik, levelekben sokan reuchlinistának nevezik magukat, még az aláírásokban is, félszáz röpirat jelenik meg

Reuchlin ügyével kapcsolatban; Hutten beavatkozásra bírja nagy barátját, Sickingent, a condottierét, aki fenyegetésekkel kényszeríti a kölnieket, hogy a speyeri ítéletet ismerjék el, Reuchlin költségeit térítsék meg, és átmenetileg váltsák le inkvizítori hivataláról Hoogstraetent. Csak a Luther körül fellángoló legnagyobb izgalmak idején veszik elő ismét a Reuchlin-ügyet, és 1520-ban a pápa meghozza végleges döntését: Reuchlin könyve tilalmas, mivel a zsidóknak kedvez; ezért elítéli. Reuchlin köteles megfizetni a perköltségeket, amelyek tetemes összegre rúgtak, mivel a vádlottnak Rómába kellett utaznia. Reuchlin alávetette magát az egyház ítéletének, amely még hallgatásra is kötelezte, s nem sok idő múltán meghalt. Nagyon szerette másodfokú unokaöccsét, Melanchthont, akit Ábrahám áldásával bocsátott el Wittenbergbe, mint ifjú docenst. De még neki sem írt többé egyetlen sort sem, miután tudomására jutott, hogy az ifjú csatlakozott Lutherhoz.

Reuchlin nem volt lázadó, nem volt harcos, de méltóságteljes jelenség volt, már külsőleg is: magas termetével, biztos fellépésével egy antik római senatorra emlékeztetett. Mint tudós nemzetközi hírnevet vívott ki magának, s feddhetetlen életet élt. Hivő voltát csak túlbuzgó fanatikusok vonhatták kétségbe. Hogy az ortodoxia védelmezői éppen őt szemelték ki áldozatul, szemléltetően mutatja, milyen reménytelenül merevvé vált a frontjuk. Az is megmutatkozott, mennyire túlbecsülték befolyásukat. Ez a vita jól megvilágítja számunkra a Luther fellépését közvetlenül megelőző időszak egész színpadát: ott látjuk a folyton utazgató császárt, az állandóan tétovázó és bizonytalan Leó pápát, a már erőssé vált humanista pártot, amely itt állta ki az első erőpróbát. Igaz, a humanista párt egyben gyengeségét is elárulta: sokan már a fenyegető vihar első jelére aggodalmasan suttogóra fogták hangjukat, igyekeztek másokat lebeszélni a merész kiállásról, s maguk is iparkodtak óvatosan félrehúzódni, Erasmusszal az élükön, aki eleinte mosolygott, de azután kelletlenül húzta félre a száját, amikor a „Sturm und Drang” harcias fiataljai túlságosan gyakran és túlságosan dicsérő hangnemben emlegették a nevét. Hamarosan szétfutottak, ki merre látott, amikor már többről volt szó, mint egy tudományos vitáról, a héber tanulmányok kérdéséről.

Luther páter még feddhetetlen volt, amikor Frigyes választófejedelem számára szakvéleményt kellett írnia a Reuchlin-ügyről, amelynek sorsa Rómában még nem dőlt el. Semmiféle komplikációt nem látott az egészben. Határozottan Reuchlinnak fogta pártját, akit nagyra becsült, és akinek héber nyelvtana nélkülözhetetlen segédeszközül szolgált bibliaolvasásához. Reuchlin — jelentette ki Luther — csupán egy „nézetet” adott elő, amikor a zsidó nyelvű iratok értékességét hangsúlyozta, s nem állított semmiféle „hittételt”. Hát már ez is eretnekség? Ha ez a felfogás elharapódzik, akkor a kölniek hamarosan „megszűrik a szúnyogot, a tevét pedig elnyelik”, ahogyan a Biblia mondja. Luther erélyesen szembefordul az efféle szőrszálhasogatással, és leszögezi, hogy a kölni cenzoroknak sürgősebb és százszorta fontosabb dolgokkal kellene törődniük: a „belső ellenséggel”, a bálványimádással; e téren az inkvizítorok bőségesen foglalkoztathatnák bölcsességüket, buzgóságukat és „szeretetüket ” is, igazán fölösleges ilyen tőlük távol eső kérdésekkel bíbelődniük.

Ami pedig a zsidókat illeti — állapítja meg Luther —, a kölniek a maguk térítési túlbuzgalmával megszegték azt a határozott bibliai tanítást, amelynek értelmében Istenre kell hagyni, hogy megváltoztassa a zsidók megátalkodott lelkületét. Egyedül Istennek kell ezt a művet elvégezni, belül munkálkodva; ember ne kontárkodjék bele. Luther ekkor még hisz az ilyen megtérésben; idősebb korában egészen másként beszélt, és az ügyet nem Istenre, hanem a fejedelmére kívánta bízni, akit több, rendkívül ádáz és könyörtelen hangnemben megfogalmazott vitairatában a zsidók elűzésére szólított fel.

Most még nyugodt és higgadt, legalábbis kifelé. Amint azt fentebb említett szakvéleményében is hangsúlyozza, számára a „belső” a fontos, lényegében a saját belső mivolta, amely még mindig egészen feldúlt, a sokféle hivatalos teendő és elfoglaltság közepette. Érzi, hogy a belső harcot végig kell vívni. A humanista testvéri közösség szatirikus pamfletjeit jelentékteleneknek és felületeseknek tartja. Mivel szűkebb körben már jól ismerik a nevét, néhány humanista írás már vele is foglalkozik, ellenszolgálatok reményében szokványos hízelgésekkel halmozzák el. Luther hűvösen elutasítja e közeledési kísérleteket. Valójában sohasem tartozott igazán közéjük; sem tanulmányai alapján nem lehet őt a táborukhoz sorolni, sem a mai, átvitt értelemben nem tekinthető humanistának.

Az írás, a Biblia, annak tiszta szövege — ez volt az ő stúdiuma.

Ehhez kellett neki Reuchlin héber nyelvtana, ehhez kellett az Újtestamentum görög szövege, amely Erasmus kiadásában akkor jelent meg először nyomtatásban. Luther abban a szó teljes értelmében vett tudományos kutató volt, hogy a legújabb, merőben új ismereteket ígérő segédeszközöket használta; még egyes szavak is, amelyeket az eredeti szövegből először most értett meg, rendkívül nagy jelentőséget nyertek, és döntő módon hatottak felfogására. De azért mindez még mindig csak „külső” valami volt, segédeszköz, ösztönzés, mint Staupitz vigasztaló szavai. Saját legszemélyesebb kételyei és megkísértései jelentik azt a kiindulási pontot, amelyet

— mint maga mondotta — az ördög adott meg neki. Az ördög lett az ő „teológiájának apja”, így fogalmazta meg a maga jellemző, mindig veszélyes, a legélesebb paradoxonokkal élő kifejezésmódján. Az ördög kísértései nélkül sohasem ismerte volna meg Isten kegyelmét. És ez a kegyelem, amely nem barátságos, magától kisugárzó szelíd jóakaratot jelent a számára, hanem nehezen kivívott és újra meg újra kivívandó szabadulást a kínoktól — ez a kegyelem válik tanításának központi fogalmává. Ezt a kegyelmet csak hit által lehet elérni.

Jellemző az a megjegyzése, hogy viaskodnia kellett a Bibliával, miután az összes létező magyarázatok semmit nem tudtak neki mondani. „Sokkal jobb saját szemünkkel nézni, mint másokéval.” Itt a lázadó beszél. Az egyház egész tanrendszere azon az elven alapult, hogy az egyes embernek bele kell illeszkednie a közösségbe, nem engedhető meg, hogy az egyes ember a saját szemével nézzen. Még a wormsi birodalmi gyűlés ítéletének hivatalos aktájában is ez a lázadás szerepel mint Luther döntő tette, vakmerő aktusa. „Bizonyos, hogy az egyes magányos barát, szerzetes tévelygésbe esik, ha saját véleményét szembeállítja az egész ezredéves kereszténységgel — az ilyen vélemény szerint a keresztény világ mindig tévelygésben leledzett.” így fejezte ki magát a fiatal császár akaratának első önálló kinyilvánításában, amikor Luthert elítélte. Személyes vélemény volt az övé is, de pontosan egybevágott az egyház nézeteivel. A katolikus egyház mind a mai napig ezt az álláspontot képviseli. Joseph Lortz, aki művében őszintén igyekszik feltárni és ábrázolni Luther egész lényét és jelentőségét, szintén kiemeli, hogy Luther fejlődése egyéni folyamat, „ő csak magát látja és hallja, minden mást félretol, vagy a saját gondolatait olvassa bele a szövegekbe”.

Ezzel úgymond nagy lehetőség nyílik meg a bírálat előtt, amely eddig többnyire kicsinyes kritizálásból állott. Az isteni kinyilatkoztatás úgy, amint az az ó- és Új testamentumban foglaltatik, átfogó proklamáció. „Az ilyen átfogó jellegű üzenetet azonban egyetlen ember sem képes egymaga tisztán megőrizni, önmagára beállítva egyoldalúan válogat belőle. Ezt az átfogó birtoklást csakis egy szervezet tudja megőrizni, amely éppúgy Isten műve, mint az Ige kinyilatkoztatása: az egyház. Erre a hordozóra azonban Luther lényegében véve nem volt tekintettel. Ebből eredően nem is őrizte meg egyenletesen a kinyilatkoztatás teljes körét, hanem eretnek módon, egyedileg reagált.”

Korunk egyik tekintélyét idéztük, és nem tartjuk szükségesnek felsorolni, mi mindent lehetne nézete ellen felhozni. Luther egyáltalán nem érezte magát eretneknek, sem akkor, sem később: ő reformálni akart. Az igaz, hogy személyes élményéből indult ki — de hogy is lehetett volna másként, ráadásul egy olyan korszakban, amikor a vezetés és útmutatás roppant kétessé vált, vagy éppenséggel hiányzott. Egy magányos szerzetesnek állandóan, újra meg újra fel kellett vetnie és meg kellett ragadnia a kérdéseket; az ilyen szerzetesekből, barátokból tevődik össze az egyháztörténet.

Luther harcának megmagyarázása azért nehéz, mert a fejlődésére vonatkozó tanúbizonyságok nagyon különböző fajtájúak. Két folyamat zajlik lelkében egyidejűleg: az egyik a teológus harca, aki azért küzd, hogy megszabaduljon az általa ki nem elégítőnek ítélt hagyományos kategóriáktól és magyarázatoktól; a másik a lelkipásztor gyakorlata és szükséglete, aki maga előtt látja korának visszásságait, és javítani akar a helyzeten. Amikor a hitről beszél, úgy érzi, hogy körülötte hitetlenség uralkodik; amikor szenvedélyesen támadja azt a tévhitet, hogy az ember „pusztán jó cselekedetek által” megigazulhat, akkor nem régebbi egyháztanítók szubtilis definícióiból, hanem saját jelenének gyakorlatából merít tanácsot. Hogy az egyháznak és a világnak hitbeli dolgok tekintetében időnként sürgős megújulásra van szüksége, az nem csupán Márton barát merész tézise volt; bomlás és reform szüntelen váltakozásából állt az egész történelem, és aligha merte állítani akkoriban bárki is, hogy a legutóbbi évszázadok fejlődése olyan állapotot eredményezett, amelyet örvendetesnek vagy akár csak tűrhetőnek lehetett volna nevezni.

Luther páter és docens még nem akart reformálni, még kevésbé lázadni. Tisztába akart jönni önmagával, s mikor úgy érezte, hogy tisztán lát, missziós tevékenységet akart kifejteni, hirdetve felfogását. Ezt csak „véleménynek” tekintette, éppúgy, mint Reuchlinnak a héber iratok hasznosságáról vallott nézetét, amelyet nem lehet hittételként kezelni. Misszionáriusi lelkülete egészen következetesen elvezette őt Pál apostolhoz, az első misszionáriushoz és az első teológushoz, valamint Augustinushoz, a római pogány világ misszionáriusához és a nyugati egyház első teológusához. A „vissza a forrásokhoz” ezt a korai keresztény időszakot jelenti Luther számára, nem pedig az antik kort, mint a humanisták számára. E tekintetben összhangban volt a „legjobb tekintélyekkel”; ami később következett, azt csak pótlólagos kibővülésnek, zűrzavarnak, felesleges komplikálásnak ítélte. Ennyiben valóban tanítványa volt Ockhamnak, akinek híres tétele, a „borotva” néven emlegetett formula így hangzik: a lényeges dolgokat nem szabad fölöslegesen megsokszorozni. Luther a maga nyelvén így vélekedett: „Az írás doktorai nem az olyanok, akik úgy akarnak házat építeni, hogy a mennyezet szintjén kezdenek dolgozni, és a tetővel kezdik. Az ilyenek szökdécselnek, mint a zergék, s előbb-utóbb nyakukat szegik.”

A középkori skolasztika pedig elvileg a tetővel kezdte az építést: felülről lefelé gondolkodott. A mennyezet, az ég elsősorban és mindenesetre adva volt, s bár a skolasztikusok szerényen abból indultak ki, hogy Isten felfoghatatlan, ember őt meg nem ismerheti, mégis haladéktalanul munkához láttak: aprólékos pontossággal leírták, definiálták, és rangok szerint ismertették az égi hierarchiát. Csak azután ereszkedtek alá a földre, az emberekhez és az emberek rangsorához, de itt is legfelül kezdték, a szentekkel, majd fokonként mentek a legalsó garádicsig, a közönséges, bűnös emberekig.

Luther nem hajlandó elismerni ilyen rangsort. Tudni sem akar a „rendről”, a középkori gondolkodók kedvenc fogalmáról. (Lelkes, romantikus utódok ennek megfelelő rendet próbáltak felfedezni a közönséges bűnös emberek középkori életében is.) Szerzetesi neveltetése ellenére „fegyelmezetlen”. Közvetlenül akar Istene elé lépni, kezében csak a Bibliát tartva, amelyben minden megmondatott, amelyben minden benne foglaltatik.

Nincs szüksége Isten létezését bizonyító logikai, matematikai vagy metafizikai érvekre. Isten létezése olyan világos számára, mint a templomban vagy az imádság végén elhangzó ámen. Úgy szól hozzá, mint személy a személyhez, bár a mérhetetlen távolságnak teljes tudatában van. Érzi, hogy szánalmas és parányi lény, az eredendő bűn terhe alatt nyög, mint minden ember, állandóan ki van téve a bűn csábításainak, és félelmetes bíró előtt áll, akinél egyedül csak abban reménykedhet, hogy kegyelmet kap. Csakis kegyelem, nem pedig jog; érdemeket nem hozhat fel maga mellett, még akkor sem, ha élete feddhetetlen. Isten csakis azáltal mutatta meg az embereknek irgalmát, könyörületét, kegyelmét, hogy Krisztus személyében a földre küldte saját tulajdon fiát, és engedte, hogy kereszthalált szenvedjen. Ebben kell hinni, csak ettől a hittől „igazul meg” az ember. Luther mindig „csak” kizárólagosságokban gondolkodik, ezért hirdeti így: „csak kegyelem által”, sola gratia, „csak hit által”, sola fide, „csak Krisztus által” — később ez lett a reformáció három döntő kijelentése. Egyszerűek és érthetők, olyan háromságot alkotnak, amelyet sokkal könnyebben lehetett felfogni, mint a Szentháromság misztériumát; az utóbbi megmagyarázása már az első évszázadokban nagy és súlyos következményekkel járó szakadásokra vezetett. Luther hatásának titka az egyszerűség.

Természetesen egyáltalán nem volt egyszerű az út, amelyet meg kellett tennie, mire eljutott ezekhez a tételekhez. Saját skrupulusaiból indult ki. Meggyónta vétkeit, amelyekről mi semmit sem tudunk, és nem talált megkönnyebbülést, ő már bűnnek fogja fel egyáltalában „a húst”, a saját maga egész létezését, a maga hajthatatlan akaratát. Ezzel már eljut odáig, hogy bűnnek tekinti, ha az ember a saját akaratából próbál az üdvösségig eljutni; a legélesebb formában elutasítja a „szabad akaratot”, és tanításának alaptéziseként proklamálja a „nem szabad”, a „szolga”, a leigázott akaratot. Ebben is, mint valamennyi fő gondolatában, Pál a tanítómestere. Luther magatartása, eljárása itt is igen személyes jellegű: az egész Bibliából mindenekelőtt egyetlen irat, sőt abból eleinte csak egyetlen mondat: Pál apostolnak a római gyülekezethez írott levelének egy mondata ragadja meg figyelmét. Luther teológiája „római levélteológia”, és a protestantizmus egész teológiája azóta is mindig ebből a levélből kiindulva foglal állást. „Ez az episztola az Újtestamentum igazi fő része és a legszíntisztább evangélium” — írja

Luther előszavának elején, amikor fordítását kiadja. Meg kell tanulni könyv nélkül, foglalkozni kell vele mindennap; s ő valóban így is tett. Alapvető nézeteit, egész magatartását az életben, még az államhoz való viszonyát is egy, A rómaiakhoz írt levélhez fűzött kommentárban lehetne összefoglalni.

A mai történeti felfogás szerint Pál apostol alakja némi távolságban áll az evangéliumoktól; a legkorábbi időszak misszionáriusa, egy kívülről és belülről fenyegetett, még nagyon bizonytalan lábakon álló közösség problémáival viaskodik; ha nincs is tudatában, őt magát is fenyegeti a zsidó hagyomány öröksége, mert abban nevelkedett, és annak teológiai iskolájából került ki mint rabbinus. Luther nem ilyennek látja: az ő szemében Pál maga a Biblia, a „fő részaz evangélikus mozgalom alapítója számára akkor még az evangéliumok meglehetősen a háttérben maradtak, és csak olyankor esik szó róluk, ha Pál is megemlíti őket, vagy ha belőlük lehet az apostol kijelentését megmagyarázni. Ebben a tekintetben Luther teológus és egy teológus tanítványa.

De van a Bibliának még egy része, amely szintén „fő rész” a számára: a Zsoltárok könyve. Ez más okokból ragadja meg, mint nagy költemény és zene, bár ezt csupán érzi. Mint teológus először a hagyomány magyarázatát követi, és azon fáradozik, hogy a zsoltárok négyszeres értelmét kihüvelyezze, s minden sorban Jézusra való utalást fedezzen fel, nem pedig Dávidra, mert Jézust hallja itt beszélni vagy énekelni. A Zsoltárok könyvéről is el lehet mondani, amit A rómaiakhoz írt levélről: Luther egész későbbi művére rányomta bélyegét, s hatása főleg a nyelvezet lendületességében és az érzelmek gazdagságában mutatható ki. A rabbinisztikus hagyomány a költészeti-zenei koncepcióról szóló hasonlatban mesélte el a zsoltár keletkezését: Dávid aludt, és feje fölött a sötétben egy hárfa függött, amely az éjféli szélben magától megszólalt, a király felébredt, és a hangokhoz hozzákomponálta szavait, a húrok játékának engedelmeskedve. Mire megvirradt, elkészült a mű. Luther első publikációja a „nyolchúros psalteriummal” foglalkozik, amelynek hangterjedelme egész oktávot foglal magában; legkorábbi előadásait is erről tartotta, és ezzel szerezte első lelkes hallgatóit; a zsoltárokból nőtt ki egész dalszerző tevékenysége, és az éneklő reformáció hatalmasabb lett, mint a disputáló és hadakozó reformáció. A francia protestánsoknál a zsoltáréneklés volt az istentisztelet egyedüli megengedett „díszítménye”, de a csatába is zsoltárokat énekelve vonultak. Luthernak a bűnbánati és harci zsoltárok voltak a legfontosabbak; legjobban a második zsoltárt szerette, amely mintha egyenesen az ő ügyéről szólna: „A föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen: Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket! ”

A docens egyelőre még nem gondolkodott ennyire rebellis módon, vagy ha voltak is ilyen gondolatai, azokat nem tárta a nyilvánosság elé. A hagyomány és neveltetése még erősen a bűvkörében tartotta. Mindamellett fejlődését nem lehet csak a megmaradt dokumentumok írásban rögzített passzusaiból vagy későbbi keletű visszaemlékezéseiből kiindulva magyarázni; az utóbbiak közül egészen határozott élményeket emelt ki, amelyek „villámként” hasítottak tudatába, és megvilágosították elméjét. Az ilyen szellemi villám csak akkor gyújt, ha már bizonyos mennyiségű felhalmozott gyúlékony anyagba csap bele. Manapság megszoktuk, hogy a fejlődéstan gondolatai között járjunk-keljünk, és gyakran talán túlságosan messzire kalandozunk. Egészen a távoli hegyekben csörgedező vékonyka erecskéig követjük a „befolyásokat”. A régebben élt ember számára a nagyon hirtelen fordulat és változás a közelebb fekvő forma, amelynek hitelét nagy példák is igazolták: Pál megtérése, Augustinus megtérése. Luther visszapillantva arról beszél, hogy miközben toronyszobácskájában A rómaiakhoz írt levél tanulmányozásába mélyedt, határozott megvilágosodás szállta meg elméjét, amely a legkomorabb lelki válság időszaka után megnyitotta előtte „a Paradicsom kapuját”, és a legtisztább fényben mutatta meg neki Krisztust. Meggyőződése szerint csak ekkor találta meg a kulcsot: a hit nem az ember cselekedete, hanem Isten kegyelme. Újabban megkísérelték időbelileg pontosabban meghatározni ezt a „toronyszobácska-élményt”, de hát ez bajosan lehetséges. Ráadásul még valóban igen groteszknek ható buzgalommal, de a legnagyobb komolysággal vitatkoztak azon is, hogy az inspiráció melyik helyiségben következett be: a dolgozószobában-e vagy a „titkos helyiségben”, azaz a szerzetesek árnyékszékében, mert az egyik diák kéziratában van egy rövidítés, amelyből némelyek az utóbbit vélik kiolvasni. Hogy Luther a maga közismerten keresetlen modorában ilyesmit is mondhatott, teljesen elképzelhető; egyébiránt ennek éppúgy nincs semmi jelentősége, mint annak a próbálkozásnak, hogy meghatározzák a pontos napot. Luther mindig a legszenvedélyesebb képeket használja: ez vagy az úgy érte, mint „a fejszecsapás”; „őrjöng”; a nyugtalanság kergeti erre-arra; egyetlen szó a pokol mélyére taszítja, egy másik szó a magasba ragadja stb. Távol áll tőle, hogy emiatt panaszkodjék, mindezt szükségesnek találja az üdvösségéhez; véleménye szerint az a legrosszabb megpróbáltatás, ha az embernek nincsen megpróbáltatása.

A humanizmuson kívül még egy áramlat jutott el hozzá, amelyről sokan úgy vélekednek, hogy lényegében véve ez határozza meg fejlődését: a német misztika. Luthernak ezekben az években véletlenül kezébe kerül egy ismeretlen szerző kis terjedelmű irata, amelyet Frankfurtban nyomtattak ki. Így is emlegették: A frankfurti; Luther Német teológiának keresztelte el. Szerzőjének Tauler dominikánus prédikátort tartotta, akinek több egyházi beszédét is olvasta. A német misztika másfél évszázaddal azelőtt virágzott, nagy időszaka rég elmúlt, Luther korában csak nagyon keveset ismertek a misztikusok műveiből, nyomtatásban alig egy-két ilyen jellegű írás jelent meg, és a misztikus irányzat legkiemelkedőbb alakjának, Eckhart mesternek munkáiból semmi sem. A legújabb időkben a német misztika külön kutatási ággá terebélyesedett, és időnként a legbadarabb módon visszaélhettek vele bizonyos politikai „sötét férfiak”, akik egyéb hittételeik mellett hasznosnak tartottak egy „valódi német vallást”. Ez már eltűnt. De ezentúl is behatóan és az őket jogosan megillető nagyrabecsüléssel foglalkozik a tudomány azokkal a 14. századi férfiakkal és nőkkel, akik vízióikat, eksztázisaikat, imádságaikat a legkülönfélébb német dialektusokban, vagy a 14. században használt latin nyelven, vagy a beavatottaknak szánt titkos nyelven lejegyezték. Ezek az írások lefordíthatatlanok, és még a középfelnémet szaktudósainak is óriási nehézségeket okoznak. Amit ma a be nem avatott különösen „költőinek” és megragadónak talál bennük, az eredetileg mind szigorú és képletes volt; s ami ma rendkívül merész paradoxonnak tűnik, az akkor a misztikus közösségek fivérei és nővérei számára magától értetődő volt.

Luther semmit sem tudott Eckhart mesterről, akiből ma a német misztika minden magyarázata kiindul. És egyáltalán semmit sem tudott „a német misztikáról”, amely azóta olyasvalami lett, mint a mítoszalkotás „gótikus embere”. Eckhart dialektikája, az intellektus és az értelem erős hangsúlyozása minden valószínűség szerint csak taszító hatást gyakorolt volna Lutherra. De hát egyáltalán nem olvasott tőle semmit, mert a nagy mester írásai teljesen megsemmisültek, vagy szétszóródtak. Ami Luther kezébe került, az csupán néhány lapnyi töredéke, maradványa egy nagy mozgalomnak, amely a föld alatt tengette tovább életét, egészen kis létszámú összejöveteleken, a titkos nyelvet értő vagy érteni vélő beavatottak között. Mint ilyen földalatti mozgalomnak, amelynek tanait kézről kézre s főleg szájról szájra adták tovább, a német misztikának mindenesetre megvan a maga nagy jelentősége. Azt jelezte, hogy az egyházi élet gyakorlata sok embert nem elégített ki. Az egyházi tekintély álláspontjáról nézve a mozgalom hívei individualisták voltak, egyéni utakon jártak; maguk akartak eljutni Istenhez, közvetítő nélkül. E tekintetben Lutherhoz hasonlóan lázadók voltak, és az egyház a maga szempontjából következetesen járt el, amikor elítélte őket, és mozgalmuk elfojtására törekedett. De a „csendeseket” nehéz volt megtalálni; visszavonultan éltek, többnyire példamutató módon, s gyakran csupán aligha cenzúrázható jelek, gesztusok révén érintkeztek egymással. E szerteágazó mozgalom irodalmából csupán gyér töredékek maradtak ránk, ezért igen nehéz áttekinteni és a gyakran ellentmondásos nézeteket megmagyarázni. Mint „ellenállási sejtek” igen jelentős szerepet játszottak. Ilyen beállítottságú családokból és nemzetségekből rekrutálódtak az „Isten barátai”, híveik voltak Gerrit Groote „Devotio moderná”-jában; a Thomas Kempisnek tulajdonított, Krisztus követéséről (De imitatione Christi) c. műben az egyik legelterjedtebb elmélkedési könyvet hozták létre, amelyet mélabús hangulatú és a többi misztikus írásra jellemző merész képektől tartózkodó lírája miatt az egyházi hatóságok a megengedett olvasmányok közé soroltak. Az újrakeresztelők meg a testvéri közösségek később átvették és továbbvitték a misztika gondolatait. A jellegzetes ismertetőjel mindig az volt, hogy egészen kis csoportot alkottak, amely szívósan védekezett a nagyobb közösségbe — egyházba vagy államba — való beilleszkedés ellen; az azonos gondolkodás, magatartás, életmód sokkal erősebb egységbe kovácsolta őket, mint a meghatározott dogmák; éppen ezért minden hatóság gyűlölte mint „megfoghatatlan”, érthetetlen és gyanús oppozíciót.

A misztikusok nagyrészt a mi számunkra is megfoghatatlanok maradnak; mint minden eretneknek tekintett mozgalom tagjai, ők is csak ott bukkannak a felszínre, ahol üldözik őket. Állandóan „álcázniuk” kell magukat, és könnyen félrevezet, amit mondanak, még inkább az, amit ellenségeik mondanak róluk. Éppen a mi korunk tapasztalatai tanítottak meg minket arra, hogy milyen élesen kell figyelnünk, amikor ítéletet akarunk alkotni az ilyen nyilatkozatokról. Milyen sok a kettős értelmű kijelentés; milyen könnyen megtévesztenek a megadás „bárányszelídségű” szavai és Krisztus mint bárány volt a misztikusok legfőbb szimbóluma. A jámbor kijelentések mögött szívós védekezés lappanghat, amely minden hangos protestálásnál hatékonyabb. A kettős értelemből fakadnak azok a rendkívül problematikus képek is, amelyek mindig a lélek és a test határmezsgyéjén játszanak. Az Istentől való megittasultságot olyan dal magasztalja, amelyben „nyolc legény mulat a lelki kocsmában” ; a kockák, amelyekkel játszanak, a „mély és éles érzékek”, s azokat „az istenségbe vetik bele”; „ráfekszenek a ringyókra, akószám isszák a bort, semmi sem elég, Isten a legfőbb jó”. Az Isten szerelmével való játszadozás a Tizenegy Szűz Mondásaiban éri el az elképesztő bizarrság tetőfokát; az egyik hajadon például kijelenti: „Szerelem kórságába estem /beteg a szívem és a lelkem,/tovább már nem is tagadom:/ ágyba dönt engem a bajom.”

A misztikusok titkos csoportjai gyakran köztiszteletben álló apácazárdákban, kitűnően vezetett iskolákban működtek, de mindig nagyon magukba zárkózottan éltek, kint a világban azonban szép számmal kószáltak hangosabb, szilajabb szabadcsapataik. Köztük a begárdok és a beginák váltak a legismertebbé, akik erre-arra zarándokoltak, prédikáltak, és a rossz nyelvek szerint „szabados életet” éltek. Alamizsnákból tartották fenn magukat, s ezzel a kolduló szerzeteseknek támasztottak konkurrenciát. Nyugtalanító próféciákat és komor jóslatokat terjesztettek a nép között. A begárdok mondásait „hazugságoknak” bélyegezték, ennek ellenére országszerte ismerték azokat; a beginákat gyakran azzal vádolták, hogy közönséges szajhák. Bajos volna megmondani, mennyi csavargó népség csatlakozott hozzájuk; azt pedig még hozzávetőleg sem lehet megállapítani, hogy misztikus eszméik mennyire függtek össze az „igazi misztikával”. Minden felügyelet alól kibújtak, sokszor elűzték, elítélték őket, ünnepélyes zsinati határozatokban is, amelyeket újra meg újra meg kellett ismételni. Lehetséges, hogy közülük némelyek valóban igen szabados életmódot folytattak, bár e tekintetben van egy gyanús momentum: olyan püspökök ítélték el őket, akik a leggátlástalanabb módon együtt éltek ágyasaikkal. Az a tézis viszont, amely szerint az Istenben való teljes feloldódás teljesen szabaddá teszi az embert, olyannyira, hogy már nincs is többé saját akarata, következésképpen nem is vétkezhet, még akkor sem, ha „a testiség bűnébe” esik nos, ez a tan, úgy látszik, néhány egészen vad szektát produkált, amelyeket a hatóságok irgalmatlanul üldöztek. Vad kicsapongásaikról szóló vallomásaikban, különösen, ha a kínpadon csikarták ki belőlük, mindig felfedezhetők a szexuális irigység és a mérgezett szexuális fantázia bizonyos vonásai, amelyek a boszorkányperek vallomásanyagaiban is előfordulnak. A misztikának sok különböző arca volt, akadt köztük a magafeledésig odaadó arc, erőltetett gondokodástól élesen feszült arc, meghökkentő fintorokba torzult arc. A radikálisokat nem lehet kihagyni az összképből anélkül, hogy azt meg ne hamisítanánk, és édeskéssé ne tennénk.

Luther elolvasott egy kis szöveget, amelyet erőteljes régi német nyelven írtak. Rögtön, 1516-ban ki is adta; ez volt az első publikációja, amelyet az olvasóközönség szélesebb rétegeinek szánt. „Nemes könyvecskének” nevezte, amely „helyesen megmondja, mi a különbség a régi és az új ember között”. Több bölcsességet talált benne, mint „a főiskolák tanítóinak valamennyi könyvében együttvéve”; az ő tudományosságuk „vas és cserép” e könyvecskéhez képest. Nem mint egyetemi docens, hanem mint népnevelő beszél; inti az olvasót, ne ítéljen elhamarkodottan, ha a műben némely dolgokat gyengének vagy szokatlannak talál, amelyek „felül lebegnek, mint hab a vízen. Bizony a Jordán fenekéről válogatta össze egy igazi izraelita”, akinek a neve azonban nem ismeretes. Maga Tauler művének véli, akinek egy prédikációgyűjteményét is olvasta, s akiről szintén a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott, kijelentve, hogy Tauler minden iskolateológusnál különb. „A lélek igaz útja a felül lebegő értelmen keresztül” — ezt hirdeti Tauler prédikációgyűjteményének címlapja; Luther azonban nem igazodik a szavak felett lebegő misztikus értelemhez. A saját gondolatait is beleviszi és odaírja a margóra, örvend, hogy ezt a két régi tanúbizonyságot felfedezte, s másokkal is közölheti.

Főleg az hat rá igen erősen, hogy a felfedezett művek olyan „szívből fakadón” szólnak, méghozzá az ő anyanyelvén. A misztika alapvető elképzelései azonban idegenek maradtak számára, és ezt az első, futó jellegű ismeretséget hamarosan maga mögött hagyta. Nem volt érzéke a misztikusok víziói és eksztázisai iránt: „Azzal ugyan még korántsem láthatod meg Istent, ha gondolataiddal poroszkálsz, és az ég felé kapaszkodsz” — jelenti ki türelmetlenül. Istent nem lehet testi szemekkel meglátni, ez nem adatott meg senkinek, „csakis hittel” lehet meglátni.

Tehát még a misztikus jellegű szöveget is saját szemével akarja olvasni. Egyéb áramlatok is eljutnak hozzá. Említettük a humanizmust és a misztikát. A legerősebb áramlat, a kor társadalmi és politikai erjedése, még teljesen ismeretlen maradt Luther páter előtt; azokban a könyvekben, amelyeket olvasott, ilyesmiről szó sem esett. Mindazonáltal ez az áramlat körülfogta hatalmas hullámaival, s e hullámok magasra csapódó taréjait vándorútjain nemegyszer látta is. De ez az áramlat csak akkor ragadta meg teljes erejével, hogy magával sodorja és elborítsa, amikor kilépett cellájából és a szerzetesi életből.

II.


Roham


A kilencvenöt tétel

Luther 1517-ben lépett ki cellájának időtlenségéből az időbe és a világba. Október 31-én, déli tizenkét óra körül — így hangzik a hagyományos változat — kiszögezte a búcsúra vonatkozó kilencvenöt tézist a wittenbergi vártemplom kapujára. Üjabban viták folynak arról, hogy pontos-e a dátum, s hogy egyáltalán kiszögezte-e tételeit. Amennyiben kiszögezte, nem tudni, hogy kézzel írott vagy nyomtatott szöveg volt-e; mindkettő szokásos volt, a templomajtó az egyetemi hirdetőtábla szerepét töltötte be, ahová különféle közleményeket szoktak kifüggeszteni. Máskor is szögeztek ki ilyen vagy olyan téziseket. Luther történelmi jelentőségű kézirata nem maradt ránk, „ősnyomtatvány” sem került elő, ha egyáltalán volt ilyen. Az ügy azonban nagy feltűnést keltett. A szöveget sokan lemásolták, mindenfelé szétküldték, majd kis formátumban vagy plakátszerűen nagyobb formátumban sok helyütt kinyomtatták, lefordították németre, tanulmányozták, vitatkoztak róla, s felolvasták vagy vezérszavakban, „Schlagwortokban” idézték azoknak, akik nem tudtak olvasni. A röpirat, mint később Luther mondotta, „tizennégy nap alatt bejárta egész Németországot, mivel az egész világ panaszkodott a búcsúlevelek miatt”. Kétségbevonhatatlan tényként kell megállapítanunk: valóban az egész világ panaszkodott, s az egész világ elolvasta a téziseit, vagy legalábbis hallomásból értesült róluk. Talán nem felel meg a valóságnak, hogy Luther döngő kalapácsütésekkel kiszögezte a templomajtóra tiltakozását — bizonyos, hogy iszonyatos erejű csapást mért az egyházra. A protestáns felekezetek születésük napjaként ünnepük meg a wittenbergi tételek kiszögezését.

Luthernak nem állt szándékában „csapást mérni az egyházra”. Az volt a célja, hogy akadémikus körben vitára szólítsa fel a teológusokat a tudósok nyelvén és teológiai kérdésekről. Ez általános szokás volt vitás vagy nehéz problémákkal kapcsolatban, és az egyetemi élet mindenütt tézisek megfogalmazása, valamint e tézisek megvitatása közepette folyt.

„Én prédikátor voltam itt, a helybeli kolostorban és újsütetű doktor — emlékezett vissza Luther arra az időre —, heves szenvedéllyel bújtam a Szentírást.”

Azt is mondja: egyáltalában nem tudta, voltaképpen micsoda a búcsú, „mint ahogy senki sem tudta”. Azért kezdett ellene prédikálni, mivel mindenféle hírek jutottak a fülébe a búcsúlevelekkel való kufárkodásról, amelyet felháborítónak és károsnak tartott. Még a wittenbergi várkastélyban is prédikált erről tartományúra, a választófejedelem előtt, és emiatt „kiesett a kegyéből”; Frigyes ugyanis büszke volt az ő nagy ereklyegyűjteményére, amely tekintélyes mennyiségű búcsút biztosított az ájtatos zarándokoknak. A választófejedelemnek arra is gondja volt, hogy a búcsú révén befolyó pénz országában maradjon. Csak akkor mutatkozott hajlandónak a búcsúprobléma komolyabb megvizsgálására és megvitatására, amikor színre lépett egy bizonyos Johannes Tetzel, akit Luther „nagyszájú vásári kikiáltónak” („grosser Clamant”) bélyegzett.

Mielőtt azonban idáig fejlődtek az események, a fiatal és „forrófejű” doktor előcsatározásnak nevezhető harcot vívott meg merőben akadémikus terepen. Erői megnövekedtek, tanítás közben sokat tanult, tevékenysége tetszést aratott, tanítványokat, híveket szerzett. Nem szabad lebecsülni egy olyan docens öntudatosságát, aki érzi, hogy minden oldalról helyeslés veszi körül. És az olyan prédikátorét sem, aki úgy tapasztalja, hogy beszédei hatást gyakorolnak hallgatóságára. E két funkciójából nőtt ki akciója.

Egyetemi oktatói minőségében kezdte el. Tanításának irányvonala nagy elismerést vívott ki, főleg az a harca, amelyet a skolasztikus teológia és az Arisztotelész nevébe csimpaszkodó teológiaifilozófiai fejtegetések ellen folytatott. Diadalmasan írta Lang barátjának Erfurtba, ahol még teljesen tartotta hatalmi pozícióit a „régi iskola”: „A mi teológiánk és Szent Ágoston sikerrel nyomul előre, és Istennek hála, uralkodik a mi egyetemünkön. Arisztotelész kénytelen leszállni trónusáról, és romlásának megy elébe, talán örökre. A szentenciákkal foglalkozó kollégiumok bámulatosan népszerűtlenekké váltak.” Egyik tanítványa számára disputációt rendezett kilencvenhét tézisről, amelyeket kinyomattatott, és sokfelé szétküldött, abban a reményben, hogy élénk vita alakul majd ki. Senki sem reagált erre a kilencvenhét „őstézisre”, noha ezek igen agresszív módon bírálták az akkor uralkodó doktrínákat. Senki sem vette észre, hogy Luther már lényeges pontokat tett vita tárgyává. Az egésznek a legparányibb visszhangja sem volt. A tudós világ egyszerűen nem vett róla tudomást.

A következő lépést prédikátori és lelkipásztori tevékenységéből kiindulva tette meg, s ezúttal megtalálta a közönséget. A nála gyónó hívektől értesült Tetzel dominikánus szerzetes búcsúprédikációiról, s olyan részletek jutottak tudomására, amelyek felháborították és felizgatták. Maga Luther sohasem hallotta ennek a Domonkos-rendi barátnak a beszédét. Wittenbergben Tetzel nem prédikálhatott, mert a választófejedelem nem engedte be a maga területére — részint nem akarta csökkenteni saját ereklyegyűjteményének jövedemezőségét, részint politikai okokból. De a közeli Brandenburgban minden ajtó tárva-nyitva állott Tetzel előtt, és a szászországi hívők csapatostul mentek át a határon, Jüterbogba, Zerbstbe meg egyéb helységekbe, hogy megszerezzék maguknak a hőn óhajtott búcsúleveleket. Bámulatos dolgokat meséltek: Tetzel látványos pompával jelenik meg, harangzúgás jelzi jöttét, a magisztrátusok ünnepélyesen fogadják mindenütt; a templomokban, ahol prédikál, hatalmas vörös kereszt van felállítva két vörös zászló között, amelyeken a pápai címer látható; utazókocsija tele van aggatva búcsúcédulákkal; magas, erős férfi, hatalmas erejű hangja van, prédikációi nagy hatásúak. Hogy Tetzel valójában miket mondott, nem tudjuk pontosan megállapítani; ezeket a prédikációkat senki sem jegyezte fel. De hamarosan nagy vita lángolt fel körülötte. Luther a híveitől kapott információkra hivatkozva azt állította, hogy Tetzel iszonyatos kijelentésekre ragadtatta magát, s ilyeneket mondott: „És ha te Isten Anyját ejtetted volna teherbe, nekem olyan felhatalmazásom van a pápától, hogy még ezt is megbocsáthatom neked, feltéve, hogy annyit teszel be a pénzesládába, amennyi dukál.” Amikor a nagy nyugtalanság elkezdődött, természetesen Tetzel eskü alatt tagadta, hogy ilyen kijelentést tett volna, és az inkriminált nyilatkozat tényleg valószerűtlenül hangzik. Annyi azonban bizonyos, hogy a sok búcsúkampányban edzett prédikátor meglehetősen vaskos nyelvezetet használt, és a híressé vált versike: „Mihelyt a pénz a ládikába hullik / Tisztítótűzből a lélek kiugrik”, nagyjából megfelel annak, amit Tetzel fennmaradt beszédei és írásai tartalmaznak. Luther a prédikátornak egyéb vad állításait is idézi. Például: a pápa vörös búcsúkeresztjének éppoly nagy az ereje, mint Krisztus keresztjének. Vagy: maga Szent Péter sem oszthatna több kegyet, mint amennyit ő, mármint Tetzel nyújthat.

Bizonyosra vehető, hogy Luther a prédikátor mondásait később kiélezte, kihegyezte, főleg akkor, amikor polemizáló írásaiban idézett belőlük. Másfelől az sem kétséges, hogy Tetzel akciója kimerítette a vásári kufárkodás fogalmát. Luthert azonban akkor nem annyira az egyes szavak ingerelték fel. Az egész üzletelés hozta ki a sodrából, sokkal inkább, mint a velejáró körítés, amely korántsem volt szokatlan jelenség. Hosszú évtizedek óta járták már a búcsúlevél-árusítók az országokat, néha nagy pompával, egy bíbornok vezetésével, néha szerényebb külsőségek között. Mindenütt felállították az adományok befogadására szolgáló, súlyosan megvasalt ládákat; mindenütt plakátokat függesztettek ki, az összegek pontos taksájával: fejedelmi rangúak 25 forintért, prelátusok és bárók 10 forintért, tekintélyes polgárok 6 forintért, kevésbé tekintélyes polgárok 1 forintért, le egészen a kisemberekig, akik már fél vagy negyed forintért hozzájuthatnak a búcsúlevélhez. Asszonyok ezt nyomatékosan hangoztatták — férjük akarata ellenére is szerezhettek maguknak búcsúlevelet, ők alkották a vásárlók zömét: „úgy rohantak Jüterbogba, mint az őrültek”; a férfiak bizalmatlanabbak voltak. Luther már erfurti tanítómestere, Paltz írásaiban is olvashatott arról, hogy minden körben jelentős ellenzéke volt az emberek jámborságát kiaknázó üzletelésnek. A fejedelmek panaszkodtak, hogy a pénz kiáramlik az országból; tudósok különféle kifogásokat emeltek dogmatikai szempontból kétes állítások ellen; a nép erősen morgolódott, sőt káromkodott; egyre többen kérdezték, hogy a töméntelen pénz hová megy voltaképpen, s nem fordítják-e merőben más célokra, mint állítják. Mindebből Luther füléhez is eljutott egy és más, miközben vándorútjait járta.

Mégsem ezek az inkább külsődleges dolgok izgatták Luthert, ő a kegyelem problémájával viaskodott gyötrődve, s most szorongatni kezdte a kérdés: vajon a „kegyelmi eszköz” az üdvösség útja, vagy talán csak „jó cselekedet”, amely azt a megnyugtató érzést kölcsönzi az embernek, hogy megtette a magáét, és többre nincs szükség. Már régóta foglalkoztatta az a felismerés, hogy az egyház túlságosan nagy értéket tulajdonít az ilyen külsődleges eszközöknek és módoknak; előadásaiban is beszélt erről, és a gyülekezet előtt is fejtegette ezt prédikációiban. Magát a búcsút még nem vitatta, éppoly kevéssé, mint a pápa tekintélyét. Csupán azt gondolta — mint hivő és engedelmes szerzetes —, hogy bizonyos visszásságok elharapóztak. Meg volt róla győződve, hogy csak fel kell hívnia az illetékes egyházi hatóságok figyelmét, s azok tüstént belátják: véget kell vetni a túlkapásoknak.

Ezt tette, és ez döntő lépés volt. Szerény és tiszteletteljes stílusban megírta véleményét az illetékes egyházi hatóságoknak. A búcsút kihirdető mainzi érseknek: Luther még nem tudta, mi volt e mögött; elszomorító história volt az. Írt továbbá a brandenburgi püspöknek, akinek egyházmegyéjéhez Wittenberg tartozott. A jelek szerint más magas egyházi méltóságokhoz is fordult, ezek a levelei nem maradtak ránk. Elővigyázatosabban és korrektebb módon aligha járhatott volna el. Nemcsak arra hivatkozott, amit a nála gyónóktól Tetzel fellépéséről hallott, hanem a búcsúprédikációkra vonatkozó nyomtatott és részletes instrukcióra is, amelyet a mainzi érsek egyházi és világi tanácsadóival folytatott megbeszélései nyomán adott ki. Luther úgy hitte, hogy ami a probléma dogmatikai oldalát illeti, egészen biztos talajon áll. Egy búcsúprédikátor néphez szóló beszédei során buzgalmában esetleg olyasmit mond, ami az egyházi tanítással nem egészen áll összhangban, sőt erősen vitatható. De amit a birodalom legmagasabb rangú egyházfejedelmének kancelláriája ad ki nyomtatásban, az minden kétséget kizáró módon az egyház nézetét tükrözi. E pont körül utóbb még sok magyarázkodás, huzavona folyt, és Luther későbbi harca által megkönnyítette ellenfeleinek, hogy az ügynek ezt az oldalát elhanyagolják. De most még 1517 októberében vagyunk.

E hó utolsó napján írta meg levelét az érseknek; sorainak több instancián kellett keresztülmenniük, míg eljutottak a nagyúrhoz. Luther méltán fogta fel ezt az írását élete egyik legfontosabb dokumentumának, másolatot készített róla, s azt gondosan megőrizte. A levélben arra kéri az érseket, intse meg búcsúprédikátorait, és vonja vissza a búcsúmegbízottainak szóló instrukciót. A kérés előterjesztésénél a levélíró gondosan ügyel a titulusokra, alázatosan hangsúlyozza saját személyének méltatlanságát, kifejezésre juttatja, hogy félő tisztelettel tartozik viseltetni az érsek iránt, aki „ura és pásztora Krisztusban”. Sokáig vonakodott — úgymond — a levélírástól, de lelkiismerete nem engedi, hogy tovább várjon. Felsorolja, mik jutottak a füléhez, s azt is nyomatékosan kijelenti, hogy ő maga Tetzelnek egyetlen prédikációját sem hallotta. Aggodalommal tölti el azonban a gondolat, hogy a boldogtalan embereket az ilyen beszédek félrevezetik, és hamis elképzelések áldozataivá válnak. Irgalmas Isten — kiált fel —, „hiszen így a szerencsétlen lelkek, akik a Te pásztori gondoskodásod alá tartoznak, legjobb Atya, a halálba vezettetnek ilyen útmutatása által!” Egészen tűzbe jön, kilép a bevezető és záró formulák alázatos hangneméből. Sőt még fenyegetőzik is: az érseknek egykor majd számot kell adnia azokról a szörnyű hibákról, amelyek e téren történnek. Mellékeli a maga téziseit, és külön hangsúlyozza a fő pontokat.

Egészen naivul kérdezi: „Mit tegyek?” Csupán arra kérheti az egyházfejedelem őkegyelmességét, „tegye félre a könyvecskét” (a nyomtatott instrukciót),,és irányozza tekintetét atyai gondossággal erre az ügyre. Szerényen hozzáfűzi: ha az érsek úr kegyeskedik egy pillantást vetni a mellékelt tételekre, azokból megállapíthatja, mennyire „bizonytalanok” a búcsúra vonatkozó nézetek, amelyeket a búcsúprédikátorok oly feltétlenül „biztosaknak” hirdetnek beszédeikben.

Nem tudjuk, hogy az érsek kegyeskedett-e egy pillantást vetni a tézisekre. Azt mindenesetre megértette, hogy a nagy búcsúlevélakciót veszély fenyegeti. A szerzetes szándékát „dacos”-nak minősítette, és kijelentette tanácsosainak, hogy személy szerint neki semmi köze az ügyhöz. Attól tart azonban, hogy „az értelmetlen népet felingerlik és tévútra vezetik”, ezért megtette a szükséges lépéseket. A téziseket átadatta a mainzi egyetemnek, és megindíttatta a processus inhibitoriust, ami annyit jelentett, hogy ezentúl Luther e kérdésben nem nyilatkozhat. Az érsek ebben az iratában az akkor szokásos terminológiával „szent ügyletnek” nevezi a búcsúlevelekkel folytatott kereskedést. A környezetének teológusai által szerkesztett szakvélemény Luther kilencvenöt tétele közül csupán egyet ragad ki, azt, amelyik kívánatosnak tartja, hogy a pápa ne adhasson korlátlan mennyiségben búcsúengedélyeket. A szakvélemény leszögezi, hogy a pápa hatalmának ilyen vonatkozásban való korlátozása ellenkezik a hagyományokkal; Luther formális elítélését nem tartja szükségesnek. Az érsek mindenesetre a pápához továbbítja a kényelmetlen ügyet, részint azért, hogy megszabaduljon tóle, részint azért, hogy a pápai kúria szemrehányásaival szemben biztosítsa magát.

Mielőtt továbbmennénk, néhány szót kell szólnunk arról, hogyan is állt azokban az években a „szent ügy”, hiszen e körül lángolt fel hamarosan a nagy harc. Luther saját állítása szerint voltaképpen nem is volt tisztában a búcsú fogalmával. Ez természetesen ilyen formában túlzottan kiélezett állítás: téziseiben is teljes mértékben elismerte a búcsút mint az egyház egyik szokását; csupán a visszaélést kifogásolta és azokat a magyarázatokat, amelyek véleménye szerint túlságosan messzire mennek. Erről akart vitatkozni. A mainzi érsek szintén csak a búcsú szokását, a gyakorlatot ismerte; teológiai-dogmatikai problémák nem foglalkoztatták, nem is volt teológus, hanem a Hohenzollern hercegi ház fiatal tagja, aki fölöttébb kétes politikai és pénzügyi sakkhúzások eredményeként jutott magas méltóságába. Luther erről mit sem tudott, amikor levelét megírta. Kolostorbeli tanítói sem tudtak sokat a búcsúról, és ha műveikben egyáltalán szóba hozták, igen határozatlan és bizonytalan módon nyilatkoztak róla. Hogy Leó pápa mit tudott e témáról, az sem világos; ő sem volt teológus, hanem származása szerint Medici-herceg és elsősorban diplomata. De a teológusok, akik e tárgykör kérdéseit fejtegették, sem tisztázták az ezzel kapcsolatos problémákat; kötelező és autoritatív tan a búcsúról nem létezett, csak „nézetek” voltak meg a pápai bullákban szereplő tételekre való hivatkozások. A mainzi érsekhez hasonlóan a pápa is szakteológusoknak adta tovább az ügyet véleményezés végett. Luther mint szakteológus és professzor a legteljesebb mértékben illetékesnek tartotta magát arra, hogy nézeteit vitára bocsássa. Ez volt és még sokáig ez maradt a felfogása. De tudományos vitára nem került sor, hiába remélte. Az ügy csakhamar politikai térre terelődött, és a közvélemény érdeklődésének kereszttüzébe került.

Bármi volt is a búcsú az előző évszázadok alatt, most politikai kérdés lett belőle. Búcsút akkor kezdtek nagyobb mértékben hirdetni, amikor az első keresztes háborút szervezték. Megindokolásához nem volt szükség részletesen kidolgozott „elméletre”: a keresz-tesek sürgető kívánságának tettek eleget, akik a szent ügy érdekében magukra vállalt fáradalmakért és veszedelmekért az egyház áldására és bűneik bocsánatára is igényt tartottak; ami a vétkeket illeti, jó egynéhány keresztes vitéz „bőséges készletet” vitt magával. A búcsú ugyan nem volt bűnbocsánat, hanem az egyházi büntetések elengedése; de a teológiai fogalmak és a nép vaskosabb felfogása már kezdettől fogva összekuszálódtak. Nem az elmaradozva bicegő elmélet, hanem a gyakorlat volt mindig a döntő. A keresztes háborúk során a búcsú, amely addig a helyi püspökök hatáskörébe tartozott, a pápák privilégiuma lett. Mivel e kegyelmi eszköz iránt egyre növekedett a kereslet, a pápai kúria gyakorlata módosult: ha valaki fogadalmat tett, hogy beáll a keresztes vitézek közé, ezt a fogadalmát megfelelő összeg lefizetésével megválthatta. A kereslet nőttön-nőtt, és a kör egyre bővült, mindig újabb bővítéseket csatoltak a régebbi szokásokhoz. A búcsú népszerűségének oka a középkori ember rendkívül realisztikus felfogásában keresendő: félt a vétkeiért kijáró büntetéstől, s kész volt azt megváltani, méghozzá pénzben. Az ősi germán jogi felfogás is ismeri a Busse szót a pénzbeli kárpótlásra, még gyilkosság vagy emberölés esetén is. Egyházi értelemben a „Busse” szó mást jelentett, de ilyen értelmezésben csak az egyházatyák elméleti fejtegetéseiben szerepelt. A nép továbbra is tartotta magát ahhoz az egyszerű elképzeléshez, hogy fizetséggel el lehet törölni a bűnt. A népi hit és a dogmatikusok magasabb elméleti nézetei között tehát mély szakadék tátongott, és a kérdés nem dőlt el még Luther idején sem.

Az elméletnek alig volt ideje arra, hogy lépést tarthasson a tömegigények növekedésével. Olyan sokan akartak maguknak mind több bűnbocsánatot szerezni, hogy a keresztes hadjáratok ehhez már nem nyújtottak elegendő lehetőséget. Búcsút biztosító keresztes háborúnak minősítettek minden olyan hadjáratot vagy háborút, amely az eretnekek és a pápa ellenségei ellen folyt. A búcsú története egyúttal hadtörténet. Sőt a középkor gazdaságés pénzügytörténete is, mivel a sokféle egyházi adók és illetékek egyike sem hajtott akkora jövedelmet, mint a búcsú. Ez lett a legközvetlenebb privilégiuma és bevételi forrása a pápai kúriának, amely a pápák avignoni fogsága óta megteremtette a maga óriási igazgatási apparátusát. Az akkoriban kialakuló itáliai bankok bekapcsolódtak az ügyletekbe, és búcsúpénz-átutalásokkal végrehajtották legko-

rábbi nagy tranzakcióikat; Luther korában a búcsúüzlet — főleg közép-németországi, kelet-európai és skandináviai viszonylatban — az augsburgi Fugger-ház kezében volt. A középkori emberektől az adókat rendkívül nehezen lehetett behajtani, és még a világi uralkodóknak is csak ímmel-ámmal adóztak, többnyire rövid időre és meghatározott célokra. A világi uralkodók részéről ilyen körülmények között érthető volt az a törekvés; hogy az oly bőven folydogáló búcsúpénzek egy részét megszerezzék maguknak. Meg is szerezték olyankor, ha a világpolitikai konstelláció kedvezett nekik; az ezzel kapcsolatos szívós és ádáz alkudozások egész íveket töltenek ki a história könyvében. Luther idején a pápaság politikai hatalmának állandó csökkenése folytán már az volt a helyzet, hogy a királyok és fejedelmek magától értetődő módon igényt tartottak a búcsúpénzekből való részesedésre; a pápa e bevételeknek csupán egyharmadára, legjobb esetben a felére számíthatott.

Az elmélet, a teológiai magyarázat abból indult ki, hogy a búcsú csak egyházi büntetések alól ad felmentést, a böjtölés, a zarándoklat, a számkivetés által való elégtétel, azaz satisfactio alól. A kör később kitágult: a pápa — úgymond — minden „ideigvaló”, bizonyos ideig tartó büntetés ura, és az ilyenek közé sorolták a tisztítótüzet is. A pokol már kívül esett a pápa hatalmi körén, mivel a pokol az örök kárhozatot jelenti, és ebben a kérdésben egyedül Istent illeti a döntés joga. A tisztítótűzzel azonban, amelynek az a rendeltetése, hogy a bűnös embert megtisztítsa, a pápa rendelkezhetett, már itt a földön is. Hétesztendei búcsú azt jelentette, hogy az illetőnek halála után hét évvel rövidebb ideig kell a tisztítótűzben szenvednie. Hogy mennyi lesz a tisztítótűzben eltöltendő büntetés ideje, az persze nyitott kérdés maradt; de már ennyi engedmény is fölöttébb kívánatosnak tűnt. A középkori emberek többnyire jobban féltek a tisztítótűztől, mint a pokoltól. A pokol, az örök kárhozat alapjában véve minden elképzelésüket felülmúlta; a tisztítótűz viszont, éppen „múlandósága” folytán, azzal a reménnyel kecsegtette őket, hogy egyszer majd csak készen lesznek a megtisztulással. A tisztítótűz időtartamának megrövidítését, a lelkek feletti roppant hatalmat, amely ebben a rendelkezési jogban rejlett, a skolasztika azzal indokolta meg, hogy a pápa rendelkezhet az egyház titkos kincsével — thesaurusával —, amely Krisztus és a szentek fölöslegben levő érdemeiből gyűlt össze. Az az elkép-

zelés, hogy minden egyes hivő — mint az egyház misztikus testének tagja — részesülhet ezekből az érdemekből, régi keletű. De csak a 13. és 14. század folyamán alakult ki az a tantétel, hogy ez készlet, amellyel a pápa rendelkezik, aki abból — mintegy aprópénzre váltva — tetszés szerint juttathat minden jóakaratú embernek. Nem véletlen, hogy ezt a tant a leghatározottabb módon éppen VI. Kelemen, az avignoni pápa szögezte le 1343-ban kiadott Unigenitus kezdetű bullájában (A szerző VI. Kelemen Unigenitus kezdetű rendelkezését bullának nevezi; ez azonban extravagáns, azaz kánonjogi kiegészítés.); a pápai kúria új adópolitikája és a roppant jövedelmek korábban sohasem látott arányú felhalmozása az ő idejében érte el csúcspontját. Majd látni fogjuk, hogy terelődött Luther figyelme az említett bullára; a kolostorban még semmit sem tudott róla.

Arról viszont tudomása volt, hogy van „teljes” és „részleges” búcsú, s hogy teljes búcsút csak a pápa adhat. Tudott a jubileumi évről, amely teljes búcsúval járt együtt; ezt először 1300-ban hirdette meg a pápa, s hatalmas zarándokseregeket vonzott — ekkor első ízben — Rómába: aki a hét római zarándoktemplomot végigjárta, teljes búcsút nyert. Luther maga is felkereste a hét templomot. A jubileumot eredetileg úgy hirdette meg a pápa, hogy százévenként rendezik meg, de az óriási siker miatt egyre rövidülő időszakonként megismételték — ötven évenként, majd harminchárom évenként, mivel Krisztus ennyi ideig élt a földön, végül huszonöt évenként, tekintettel az emberi halandóságra, s ez a szám akkoriban nagyjából meg is felelt az átlagos életkornak. Hamarosan e téren is érvénybe lépett a „pótlék” szokása: az is megkaphatta a teljes búcsút, aki maga helyett másvalakit küldött zarándokúira, vagy lefizette az utazás költségeit. De mindez még nem volt elég; a 15. században a legkülönfélébb célokra befizetett összegekért lehetett búcsút nyerni: templomépítkezésekre, Hollandban a nagyon hasznos gátépítésekre, a török elleni háborúk támogatására — a keresztes hadjáratok óta ez állandóan hangoztatott és mindig hatásos jelszóvolt —, vagy azoknak a háborúknak a támogatására, amelyeket a pápák Itáliában viseltek ellenfeleikkel. Majd megint csak tovább bővült a kör: a hivők a búcsút a tisztítótűzben szenvedő elhunyt hozzátartozóik javára fordíthatták. Ez mindenesetre későbbi fejlemény, mivel a teológusoknak e tekintetben komoly aggályaik voltak. A pápai kúria kánon jogászai azonban végül is alig öt ven évvel Luther fellépése előtt keresztülvitték ezt az újítást, amely óriási tetszést aratott. S a búcsúk inflációja még ezzel sem ért véget. Az elhunyt hozzátartozók javára nyalábszám lehetett búcsúcédulákat vásárolni; az úgynevezett „vajaslevelek” felmentést adtak a böjti parancsok alól; kétesen szerzett földi javak esetén is meg lehetett szerezni a felmentést, amennyiben a jogos tulajdonos már nem volt fellelhető; aki úgynevezett gyónási levelet vett, annak nem kellett a helybeli papnál gyónnia — ami gyakran kellemetlen lett volna —, hanem bármely más lelkésztől kaphatott feloldozást. Ez az utóbbi olyan előnyt jelentett, amelyet a búcsúprédikátorok a világi papság nagy bosszúságára alaposan ki is aknáztak.

A búcsú kérdése időnként heves vitákat váltott ki, valóságos forrongást okozott. Már a 14. században tiltakozott a búcsúárusítás ellen Wyclif, majd Husz, akit ha nem is kizárólag ezért, de ezért is égettek meg. Husz ügye különlegesen figyelemre méltó, mivel feltárja a búcsúkereskedelem és a kúriai politika teljes összefonódását ; továbbá azért is, mivel Luthert első fellépésétől fogva azzal a veszélyes és fenyegető szemrehányással illették, hogy ő is „cseh”, egy „második Husz”. Husz akkor emelte fel erélyesen tiltakozó szavát, amikor egy pápa, pontosabban XXIII. János ellenpápa, búcsút hirdetett meg azoknak a „keresztes vitézeknek”, akik hajlandók fegyvert fogni ellensége, László nápolyi király ellen, vagy pénzt adnak e hadjárat támogatására. XXIII. János eretneknek bélyegezte és kiátkozta Huszt, amikor tudomására jutott, hogy a cseh pap az ő búcsúja ellen prédikál, és egyébként is veszedelmes téziseket vall a pápai tekintélyről. Ezt a pápát magát nem sokkal később a konstanzi zsinat mint méltatlan bitorlót detronizálta; a részletesen kifejtett indokolás eretnekséggel, szimóniával, feslettséggel, valamint azzal vádolta, hogy elődjét eltétette láb alól. A vádpontok mindegyike talán nem felel meg teljesen a valóságnak, de az egyház törölte őt a pápák névsorából, s helyette ellenfelét, Gergelyt ismerte el, egyikét ama három pápának, akiket Luther előtt száz évvel egymás ellenében választottak meg, mindegyiket kétes és szabálytalan körülmények között, s akik miatt három részre szakadt a nyugati keresztény világ. Husz magisternek a XXIII. János által meghirdetett „keresztes hadjárati búcsú” elleni prédikációi Prágában szenvedélyes tüntetésekre vezettek. A nép nyilvánosan elégette a búcsúleveleket; diákok kordét vontattak keresztül-kasul a városon, a kordén két prostituált ült, akiknek búcsúcédulát aggattak a nyakába; Vencel király is beleavatkozott az ügybe; viták dúltak a teológusok között; végül Huszt a konstanzi zsinat elé idézték, és ott mint eretneket máglyahalálra ítélték. Áldozatul esett a nagy egyházi gyűlés egységre törekvő politikájának; a zsinat ugyan elnapolta az annyira óhajtott teljes megújhodást (reformot „a főben és tagokban”), de elrettentő példát akart statuálni, hogy megmutassa: az egyház és a pápaság tekintélyét minden körülmények között meg kell óvni. Hogy a szakadásnak véget vessen, egy új, negyedik pápát választott, akivel a pápák újabb, azóta is folyamatos listája kezdődött. Az a szakadás azonban, amelyet Husz elítélése idézett elő, nem szűnt meg, sőt a véres huszita háborúk és egy cseh külön egyház megalakulása által még Luther korában is éreztette utóhatásait. A konstanzi zsinat tagjai ignorálták azt a kegyetlenül ironikus körülményt, hogy Husz egy olyan pápa tekintélye ellen fordult, akit ugyanaz a zsinat fosztott meg mint érdemtelent főpapi métóságától, amelyik Huszt mint eretneket elítélte. Győzött a kompromisszum, a gyakorlat, valamint az a tézis, hogy a tisztségnek fölötte kell állnia viselője mindennemű méltatlanságának.

A búcsú gyakorlata Luther idején a következő volt: a pápa beható tárgyalások után bizonyos területeken, meghatározott célok érdekében külön bullában búcsút engedélyezett. Biztosokat neveztek ki a kampány lebonyolításának irányítására, néha bíborosokat, akik pápai legátusként tevékenykedtek; instrukciókat adtak ki, amilyen például a mainzi érsek által kibocsátott utasítás is volt; jól bevált búcsúprédikátorokat irányítottak a kiszemelt területre; mindegyik prédikátor segédekből népes vezérkart szervezett magának. Az ilyen kampányok nemegyszer gondos előkészítést igényeltek, valóságos hadjáratok voltak stratégiai és taktikai irányítással; diplomáciai nehézségeket kellett elhárítani. Mindez igen sokba került, és a költségek gyakran elnyelték a bevételek legnagyobb részét. A biztosok, albiztosok és egyéb funkcionáriusok jutalékot kaptak, amelynek százalékaránya igen különböző volt; a gyakran nagy pompával megrendezett fellépések szintén jelentős összegeket emésztettek fel. A mainzi érsek is szemrehányásokat kapott Rómából, ahol már Luther fellépése előtt nyugtalanságot keltettek a sovány bevételekről szóló jelentések. Az érsek kénytelen volt a túlzott mértékű költekezés miatt megróni biztosát, Tetzelt; egyben figyelmeztette, legyen gondja rá, hogy emberei mind a szószéken, mind a szállásukon „illendőbb módon” viselkedjenek. A súlyos pántokkal megvasalt ládákat csak a bankok — Németországban a Fugger-ház — képviselőinek jelenlétében volt szabad kinyitni, és a bennük talált összeg nagyságát hivatalos jegyzőkönyvben rögzítették. Sikkasztások gyakran fordultak elő; sok hamis és devalválódott pénzdarab is került a ládákba, amin a pénzérmék terén uralkodó általános zűrzavart tekintve nem lehet csodálkozni. A Fugger-ház nemcsak az ügylet „kiskereskedelmi” részét intézte, hanem a nagy tranzakciók lebonyolítását is vállalta, a váltóátutalásokat Rómának. A későbbi állam kölcsönök stílusában sokszor nagy összegekre kalkulált búcsúengedélyeket vásárolt fel előre, s azokra hitelt folyósított. Az egész kialakult rendszer fontos része volt a pápai kúria pénzügyi politikájának.

Ebben a nagy keretben, amely átfogta egész Európát, csupán apró színfolt volt a boldogtalan Tetzel, akinek a neve a véletlen puszta szeszélyéből került bele a világtörténelembe. Igazságtalanul ő lett a bűnbak, számtalan karikatúra, gúnyvers, sőt rágalmazás tárgya. Az utólagos pletykákat olyannyira kedvelő kor stílusában később elhíresztelték róla, hogy bűnei miatt Miksa császár halálra ítélte, s csak a szász választófejedelem kérésére kegyelmezett meg neki; hogy számos törvénytelen gyereke volt; hogy nagy vagyont harácsolt össze. Luther maga igaztalannak minősítette és elítélte ezeket a híreszteléseket, bár a Tetzel előéletére vonatkozó történeteknek hitelt adott. Amikor Tetzel már halálos betegen feküdt, engesztelő hangú levelet küldött neki, s megnyugtatta, hogy „a gyereknek egészen más az apja” — amivel a búcsúvitára célzott, nem pedig Tetzelnek valamelyik esetleges fattyúgyerekére.

Mindazonáltal bizonyos fokig igazat kell adnunk a Tetzelről keringő népi mendemondának. Lehet, hogy szorgalmasan iparkodott, használhatóbb volt, mint sokan mások, akik ugyanabban a tevékenységi körben működtek. Elképzelhető, hogy más területen derék egyházi szónok lett volna. De hát ő éppen ezt a területet választotta. Nem lehet minden nevet ismerni és megőrizni az emlékezetben ; így hát sok-sok társa vétkeit neki kell a történelem ítélő-széke előtt viselnie. Alakja elég robusztus ahhoz, hogy elbírja. A legjellemzőbb ismérve mégsem a vásári kóklerkedés, bár ahhoz is értett.

Kiváló képességű szervező volt, tudott fejedelmekkel meg városi hatóságokkal tárgyalni, és jól irányította segédei népes csapatát. Nagy kísérettel utazott, albiztosokkal, szolgákkal, sőt bankhivatalnokokkal, akik jelen akartak lenni az elszámolásnál, de azonfelül — ami különösen rossz vért szült a közvéleményben — búcsúosztó minőségben maguk is közreműködtek. Tetzel sokfelé megfordult búcsúkampányai során. 1504-ben ő hirdette meg Poroszországban a nagy búcsút a német lovagrend javára, amely akkor súlyos harcban állott az oroszokkal; ezzel kapcsolatban egyszerűen „hitetleneknek” nevezték a keleti egyház híveit. Prédikált Szászországban, Sziléziában, és erélyesen elhárította az útjában álló akadályokat. Egy polgármester azzal fogadta, hogy városában már egy másik búcsúakciót vettek tervbe, mire Tetzel fölényesen kijelentette: az ő búcsúja sokkal hatékonyabb, mint a konkurrens prédikátoré, következésképpen őt illeti az elsőbbség. És büszkén tette hozzá: „Ahol én jártam, oda másvalaki nem egyhamar jön utánam.” Magabiztossága volt az ereje.

Meg volt róla győződve, hogy jó ügyet szolgál, és az eszközöket illetően aligha gyötörtek skrupulusok. Ha albiztosai beszédeikben túlzott és megbotránkoztató állításokra vetemedtek — valószínűleg ezektől származik néhány Tetzelnek felrótt kifejezés —, úgy vélte, hogy ez nem tartozik rá. Arra hivatkozhatott, hogy elöljárói — felfelé mind, egészen a csúcsig, a római kúriáig — szintén ugyanehhez az elvhez tartják magukat. Nem akadt rá példa, hogy a búcsúk körüli visszásságokra — bármilyen közismertek és botrányosak voltak is azok — az illetékes magas fórumok helytelenítéssel vagy megrovással reagáltak volna. Ellenben valamennyi búcsúbulla súlyos büntetésekkel fenyegetett meg mindenkit, aki a prédikátorokat akadályozni merészelné tevékenységükben. Tetzel, aki mint dominikánus prior inkvizítor is volt, egy krónika szövege szerint így fenyegetőzött: „Akik prédikációim és a búcsú ellen mernek beszélni, azoknak letépetem a fejét, és véresen a pokolba lököm, az eretnekeket megégettetem, hogy máglyájuk füstje magasabbra csap a város falainál.” Alkalmasint a prédikációit is ilyen népies hangvétel jellemezte; a ránk maradt hiteles szövegek nem sztenogramok, hanem minták más búcsúprédikátorok számára, s természetesen óvatosabb a megfogalmazásuk. De ezekből is jól kirajzolódik a tapasztalt agitátor alakja. Megszólaltatja a tisztítótűzben szenvedő lelkeket, akik könyörögnek élő hozzátartozóikhoz: Könyörüljetek rajtunk, keservesen gyötrődünk, kevéske alamizsnával megválthattok minket, ne legyetek kegyetlenek, ne hagyjatok a lángok között kínlódni bennünket. Negyed forintért meg lehet kapni azt a levelet, „amelynek erejénél fogva az isteni és halhatatlan lelket biztosan és szabadon a paradicsomi hazáig vihetitek”. Rettenthetetlen bátorsággal fordul a „gyilkosokhoz, uzsorásokhoz, rablókhoz, mindennemű megátalkodott bűnöshöz: Itt az idő meghallani Isten hangját, aki nem a vétkes halálát, hanem megtérését kívánja”.

A búcsú kétségkívül roppant népszerűségnek örvendett, mégpedig nem csupán gyilkosok és vétkesek között. A búcsú biztonságot ígért, igen bizonytalan időben. Már a pontosan megszabott tarifákban is volt valami megnyugtató: mindenki a helyén érezte magát a rendi társadalomban — amennyiben meg volt elégedve ezzel a renddel, amit nem minden rétegről lehet elmondani, legkevésbé a parasztokról meg a szegényekről. Tetzel a városokban aratta legnagyobb sikereit. Ott mozgósíthatta a magisztrátust, a helyi egyházi hatóságokat, bár az utóbbiaknak gyakran nem tetszett, hogy Tetzel megbízatására hivatkozva minden más istentiszteletet egyszerűen betiltott arra az időre, amíg ő a városban tartózkodik. De a búcsú mindennél előbbre való volt. A búcsúprédikátor a pápa közvetlen képviselőjeként lépett fel. A reá ruházott teljhatalomnál fogva ugyanolyan kegyelmekben részesíthetett bárkit, mint maga a Szentszék (csupán néhány különösen súlyos esetnél nem élhetett e jogával). A búcsú ellen irányuló támadás tehát egyben nyílt támadást jelentett a pápai tekintély ellen, s ebből lett a nagy vita, amelyről Luther professzornak akkor még sejtelme sem volt. ő maga a téziseiben lelkiismereti kérdéseket feszegetett; nem is gyanította, mekkora lavinát fog elindítani. „Az egész világ panaszkodik” — írta; de a legtöbben nem lelkiismereti aggodalmaik miatt háborogtak, hanem a szeretett pénz miatt; szörnyülködve számoltak utána, mennyi jutalékot vágnak zsebre a búcsúlevél-árusítók, milyen sokba kerül a pompa, amelyet kifejtenek; a fejedelmek is számolgattak, alkudoztak részesedésük felett; a pápai kúria ugyanezt csinálta. Pénzről volt szó, semmi másról.

De ne essünk a prédikátorok stílusába, és ne háborodjunk fel tetszelegve. A búcsú jól szervezett, jól működő intézménnyé fejlődött. A népgazdasággal foglalkozó történészeknek érdemes lenne kutatásokat végezniük e téma területén. Kiderülne, hogy majdnem minden nagyobb és bonyolultabb építkezési vállalkozást búcsúkból kellett finanszírozni; nemcsak templomok, hanem hidak és gátak építését is. Még a 19. században is megvolt a székesegyházépítési lutri intézménye; ennek bevételéből emeltek magas tornyokat a gótikus korból származó, befejezetlenül maradt székesegyházakra. A búcsú azonban nem volt lutri, bár némelyek ahhoz hasonlították. Inkább a kötvényes biztosítás előfoka volt, nem életbiztosítás, annál sokkal fontosabb: a túlvilágra szóló biztosítás. Döntő szerepet játszott benne a számítás, mint ahogyan a halottakért mondott misék esetében és általában az egyházi praxis minden ágában ez volt a helyzet. Az akkori idők emberei nemigen értettek a számolás tudományához, és a számjegyek — például a hetes — még megőrizték ősrégi mágikus jelentőségüket. Ha „hétévi búcsút” ígértek, az többet jelentett számukra, mint amennyit a mai józan számjegyek jelentenek nekünk. A nagyobb számjegyek még inkább valami határozatlant, bizonytalant jelöltek, mint pédául az ezres, amelyhez a szörnyen nagy képzete mellett még világvége-gondolatok is kapcsolódtak. Csak kevés beavatott értett a nagy számokkal való műveletekhez; a számvitel még többé-kevésbé titkos tudomány volt, amelynek ismerete utolérhetetlen fölényt biztosított a bankoknak. A Fuggerek voltak az elsők, akik Itáliából Németországba vitték a kettős könyvelés alkímiáját: búcsú-üzleteiknél is nagy hasznát vették. Ami a hívőket illeti a számok világában: ők a biztosítási kötvényhez hasonlítható búcsúlevelekkel a megnyugvás felbecsülhetetlen érzését vásárolták meg maguknak. Megtették, ami tőlük tellett, kiegyenlítették tartozásukat, mégpedig világos, áttekinthető és általánosan elismert módon. Az egyház mindenkor azt prédikálta híveinek, hogy az alamizsnaadás a keresztény ember legelső rendű kötelességei közé tartozik; az alamizsnálkodás módozatait és mértékét azonban a hivők belátására és jámborságára bízta. Aki most búcsúlevelet vett, vagy a legmagasabb egyházi tekintély által kívánatosnak minősített miséket megrendelte, vagy egyéb, ugyancsak hivatalosan előírt adományokat tett, bizonyos lehetett afelől, hogy „jámbor”. Ez a jámborság mérhető volt, okmányszerűen fel lehetett mutatni, és a közösség elismeréssel vette tudomásul; a krónikák az adományokat, alapítványokat részletesen felsorolják, s az adományozókról elismerő szavakkal emlékeznek meg. Ily módon még egy szőrösszívű uzsorás hírében álló kereskedő is „megigazultnak” érezhette magát. (Mellesleg megjegyezve minden kereskedő uzsorásnak számított, s az egyház érvényben levő kamatszedési tilalma értelmében azokis voltak.) Nos, ez volt az a pont, ahol Luther merőben másféle „megigazulástana” a leghevesebben ütközött össze a realitással.

Luther nem tudott számolni, és ez a szó legtágabb értelmében veendő; egyébiránt a szó betű szerinti értelmében sem tudott számolni, számjegyekkel bánni; az iskolában nem tanulta meg, és ebbeli fogyatékossága élete végig megmaradt. De biztonságot, bizonyosságot sem akart, és ez igen világosan jut kifejezésre kilencvenöt tételében: azt akarta, hogy az ember szüntelen viaskodjék a vele született eredendő bűnnel. „Urunk és mesterünk, a Jézus Krisztus ezt mondva: Térjetek meg … akarja, hogy a hívek egész élete megtérés legyen” — hangzik első tézise. Maga is megvívta ezt a harcot, és most mindenki számára hirdeti. Ne legyen nyugalom, ne legyen számlák kényelmes összeegyeztetése. Senki sem segíthet, egyetlen ember sem segíthet, a pápa sem, hiszen az is csak ember. Mindenki egyedül áll bírája előtt mint individuum. Senki sem tudhatja biztosan, elegendő igazi töredelmet érez-e; még kevésbé tudhatja, hogy teljes bocsánatot nyer-e; legkevésbé pedig búcsúlevél által. Megbocsátást csakis igazi bűnbánat eredményezhet, újra meg újra megismételt töredelem és vezeklés.

Krisztust kell követni szenvedésen, halálon és poklon keresztül

— írja téziseinek összefoglalásaképpen —, sok kísértés által, nem pedig a prédikált „békesség” által. S valóban pörölycsapásokkal akarja hirdetni: nem „békesség, békesség, és békesség nincsen”, hanem „a kereszt, a kereszt!”

Ezt követelte a plakát elején és végén. Nem tudott számolni, és nem számolt azzal, hogy követelése milyen következményeket von maga után. Még abban a hiszem ben volt, hogy az ilyen tételek vagy „nézetek” fölött vitatkozni lehet. Ugyanakkor, jóllehet maga sem tudott róla, hatalmas erejű agitátor volt. Téziseinek bevezető és befejező részei között politikai dinamit rejtőzött. Nem elvileg vitatta a búcsút, hanem nagyon alárendelt szerepet juttatott neki a periférián. Nem vitatta a pápa pozícióját, de jelentős korlátokat szabott teljhatalmának. Nem tagadta „az egyház kincséről” szóló tant, ugyanakkor azonban határozottan hirdette, hogy az egyház igazi kincse az evangélium. Rendkívül magas hőfokú politikai lázítás izzott ebben a kijelentésében : az evangélium „gyűlöletes, mivel az elsőkből utolsókat csinál”, az egyház búcsúkincse viszont az utolsókból elsőket csinál, s ezt „kellemes hallani”. Luther egyúttal a nép nagy embere is, és a nép szószólójaként lép fel: előadja, milyen „csípős” beszédeket hallott vándorlásai közben a búcsú ellen; és az ilyen beszédeket nem lehet erőszakkal elfojtani, mert az nevetségessé tenné az egyházat és a pápát. Az emberek a maguk együgyű módján ilyen kérdéseket tesznek fel: Miért fizetteti meg a pápa a búcsút, miért nem adja ingyen, ajándékba? A pápa olyan gazdag, miért nem építteti fel a Szent Péter-templomot a saját vagyonából? És ha hatalma van a tisztítótűzben szenvedő lelkek fölött, miért nem üríti ki egyszerre az egész tisztítótüzet, miért hagyja benne tovább gyötrődni a szegény lelkeket ? Vagy: jámbor emberek oly sokat adakoztak már az elhunytak lelke üdvéért; nos, ezeket az összegeket miért nem adja vissza a pápa, ha állítólag hatástalanokká váltak, és újabb összegeket kell áldozni e célra.

Luther csak referálni akar arról, miket hallani a nép körében. Véleménye szerint a „csípős beszédeket” könnyen el lehetne hallgattatni, ha úgy prédikálnák a búcsút, ahogyan azt a pápa gondolja és óhajtja. Még meg van győződve róla, hogy Leó pápa — akiről éppoly keveset tud. mint Albrecht mainzi érsekről — jóságos, jóakaratú Szentatya, akit lelkiismeretlen alárendeltjei félrevezetnek. Még elég sokáig ezt a felfogást vallja. Azt is hiszi még, hogy a püspökök rendet teremthetnek, kényszeríthetik a búcsúprédikátorokat, hogy „a pápa megbízatásait adják elő, ne pedig a saját álmaikat”. Mindjárt gyakorlati tanácsokkal is szolgál, miként kell „álmok” nélkül prédikálni: például, hogy jobb a pénzt a szegényeknek, az ínségeseknek adni, mint búcsúlevelet vásárolni rajta, önös célból, azért, hogy az illető megszabaduljon a maga büntetésétől. Gyakorlati kereszténység-tanának nem kevesebb, mint tíz tézisét hirdeti meg.

Az egész nem nevezhető sem tannak, sem rendszernek, és nem is lehetett az. Tételek egymást követő, egymással lazán összefüggő sora; az a céljuk, hogy vita alapjául szolgáljanak. Több tézis szinte monológ, és Luther legbelső személyi meggyőződését fejti ki. Más téziseiben a politikai harci jelszavak harsánysága és lendületessége érződik. És vannak a tézisek közt olyanok is, amelyek úgy hatnak, mint egy — még láthatatlan — gyülekezetnek szánt prédikációk. Sok mindent lehet ebbe az egylapos szövegbe beleolvasni, és sok mindent lehet belőle kihüvelyezni; ez is, az is megtörtént hamarosan, de később még inkább. A dokumentumot csak a bevezetés és a befejezés vaskapcsai tartják össze; ezek foglalják magukban Luther hitvallását.

A lap tehát kiment a világba. Hatott, és Luther volt a legjobban meglepve, hogy milyen hatást keltett, mert nem ilyenre számított. A címzettek, a tudósok, nem jelentkeztek; senki sem jött el a vitára. Ellenben reagált rá a nép minden rétege, az egyszerű nép, polgárok, értelmiségiek, művészek; Albrecht Dürer Nürnbergből egész paksaméta fametszetet és rézkarcot küldött ajándékba a jámbor szerzetesnek; a lelkészek is megmozdultak, fejedelmek is felfigyeltek, mindenki mást olvasott ki a tézisekből. S valóban, a tételeket mintegy szét lehetne osztani a különböző társadalmi osztályok vagy csoportok között. A szegények figyelmét az a passzus ragadta meg, hogy az elsőknek utolsókká, az utolsóknak elsőkké kellene lenniük. A lapot nemcsak olvasták, hanem plakátként ki is függesztették, és tartalmát „lefordították” a tudatlanoknak. Végül — de nem utolsósorban — hatást keltett az, hogy lám, mégiscsak akadt valaki, aki bátran meg merte mondani a véleményét. Morgolódás és „pusmogás” mindig is volt; a birodalmi gyűlések örökösen előhozták erőtlen sérelmeiket, burkolt szatirikus célzások és latin epigrammák szintén akadtak szép számmal; néha egy-egy tudós óvatos formában bíráló megjegyzéseket tett. Luther téziseit viszont mindenki úgy értelmezte, hogy végre akadt egy egyszerű szerzetes, aki hangosan kimondta, amit ki kellett mondani. Lényegtelen, hogy Luthert félreértették, vagy valamiféle „programot” magyaráztak bele téziseibe. Határozott, pontosan körvonalazott programok ritkán csináltak világtörténelmet. Éppen Luther plakátjának általános jellege és sokrétűsége garantálta a hatást. És mindenesetre az az érzés is — amit nem lehet egyes tézisekkel alátámasztani —, hogy írójában roppant erő és elszántság, bátorság és meggyőződés lakozik. Ez nem fordult elő gyakran a német történelemben, és a megelőző kétszáz vagy még több esztendő alatt egyáltalán nem lépett fel olyan személyiség, akiről ezt el lehetett volna mondani.

Az egész világ panaszkodott, mondja Luther később, visszapillantva az eseményekre. „És mivel a püspökök meg a doktorok valamennyien hallgattak, és senki sem akarta a macska nyakára kötni a csengőt — mert a prédikáló rend inkvizítorai mindenkit megfélemlítettek a máglyával —, a Luther lett az a doktor, akit magasztaltak, hogy végre mégis jön valaki, aki beavatkozik.”

Hozzáfűzi, hogy a dicsőségnek egyáltalán nem örült; „a dallam túlságosan magas kezdett lenni a hangomhoz képest”.


A „szent római birodalom”

Milyen volt az a világ, ahová Luther kisodródott? Induljunk ki magából Lutherból: szerzetes volt és ezáltal tagja egy olyan nemzetközi szervezetnek, amely exterritoriális jogokat élvezett, vagy legalábbis követelt; legfőbb vezetője Rómában székelt, és a nyelve is nemzetközi volt, a latin; Luther még ezen a nyelven fogalmazta meg téziseit, és még később is használta, műveinek és leveleinek fele latin nyelvű. Mansfeldi alattvalóból lett Ágoston-rendi szerzetessé, s mint Ágostoni-rendi szerzetes a wittenbergi egyetemen tanított, amely Bölcs Frigyes szász választófejedelem területéhez tartozott. Az előző évszázadban történt örökségfelosztás óta két Szászország létezett, ennyit Luther is tudott. Az egyiknek, a választófejedelminek Frigyes herceg, a másiknak unokatestvére, György herceg volt az ura; ez a megosztottság hamarosan nagyon érezhető következményekkel járt Lutherra nézve. Sok más fejedelemségben is bekövetkeztek ilyen területi megosztottságok; az úgynevezett „szent római birodalom” világi és egyházi birtokok sokaságából összefércelt tarkabarka rongyszőnyeghez hasonlított, s az egésznek az élén a császár állott mint a birodalom címzetes feje. Hogy a birodalmon belül milyenek a viszonyok, arról Luthernak fogalma sem volt. Világi ügyekben való tudatlanságát újra meg újra hangsúlyoznunk kell, mivel ezek a világi ügyek most úgyszólván testközelbe kerültek hozzá, és napról napra, hónapról hónapra döntéseket, cselekvést kö veteltek tőle. Ő lett „a nap embere’’. Az ország hallgatott rá. Vége szakadt a csendes kolostori életnek, amelyet a horae canonicae szabályoztak ; vége szakadt a rend ügyeit intéző funkcionárius, az egyetemi docens még mindig rendszeres tevékenységének is, amelyet át tudott tekinteni. Most áttekinthetetlen dolgok ostromolták, minden társadalmi osztály és réteg követelései, várakozásai, szilaj reménykedései. Meggyűlt a baja püspökökkel, érsekekkel, majd bíborosokkal, a pápával, a császárral, s így belesodródott a világpolitika zűrzavarába. Ez a világpolitika még sokkalta szövevényesebb, áttekinthetetlenebb volt, mint a német birodalom, amelyet alig lehetett birodalomnak nevezni. Érthető, hogy Luther eleinte félt, csendben maradt, sőt szinte azt mondhatnánk: meglapult. Téziseinek mennydörgésszerű visszhangja megrémítette, egyáltalán nem örült neki. „A dallam túlságosan magas kezdett lenni a hangomhoz képest.” Igen finom hallása volt; minden érzékszerve közül ez fejlődött ki benne legerősebben. Máris hallott éles és magas hangokat, vad sopánkodásokat, barátoktól és jóakaróktól jövő aggályos hangokat; elsősorban a felettes hatóságok kancelláriáiból jövő vékony fisztulahangokat, amelyek rendreutasították. „Beszéd- és írástilalom” — parancsoltak rá Mainzból.

Luther nem volt hozzászokva az ilyen hangnemhez. Rendjének önként vállalt parancsolatait hűséggel teljesítette, mértéken felül is, amint rendtársai vélekedtek róla; dicsérték, előléptették; mint egyetemi oktató és mint prédikátor szép sikereket ért el, s ez elkényeztette. Befolyásra tett szert az udvarnál, és a lehető legjobb viszonyban állott minden tekintéllyel, akit ismert. S most hirtelen egy olyan magasabb tekintélybe ütközött, amely tudni sem akart a wittenbergi „vakmerő barátról”. Bizalommal és aggodalomtól hajtva fordult a mainzi érsekhez, de a nagyúrtól nem kapott választ; csak a kancellária küldött neki szigorú hangú utasítást és fenyegetéseket.

Ki volt ez az érsek, akit Luther „legjobb atyjának” és pásztorának titulált? Kezdjük az ő személyével annak a tarkabarka rongyszőnyegnek a megszemlélését, amelynek „szent római birodalom” volt a neve. Luther levelében a következő titulusok szerepelnek: Mainz és Magdeburg érseke, valamennyi német érsek prímása, Brandenburg őrgrófja. A felsorolás nem teljes: a fiatal nagyúr mindezeken felül még a nagy halberstadti püspökség birtokosa és mainzi választófejedelmi minőségében a birodalom főkancellárja is volt. A mél- [oldalhiány…. 176.]

[folyt: 177. oldal]

A kánonjog tiltotta magas egyházi tisztségek halmozását. Albrecht huszonhárom esztendős korában lett magdeburgi érsek; már ez is súlyos csapás volt a szász választófejedelem számára, mert előzőleg az ő testvére töltötte be ezt a méltóságot. Albrecht megszerezte a halberstadti püspökséget is. A harmadik és legmagasabb pozícióra való kinevezés fejében a pápa a neki járó pénzeken felül külön magas összegű kompenzációt követelt, mivel csak ebben az esetben volt hajlandó félretenni kánonjogi aggályait. Mainzban, ahol rövid idő leforgása alatt három érsek halálozott el, vonakodtak az újabb költségeket összehozni. A Fugger-ház hajlandónak mutatkozott az ügy anyagi részének elintézésére, és előlegezte a kívánt összegeket. Jakob, a „Gazdag”, előrelátó üzletember lévén, gondoskodott róla, hogy az adósság rövid idő alatt amortizálódjék. Kieszközölte annak a búcsúnak a meghirdetését, amelynek jövedelme hivatalosan a Péter-templom építkezésének támogatását szolgálta, és amelynek intézésével Mainzot bízták meg; hivatalnokai felügyeltek a kampány lebonyolítására; feladataik közé tartozott Tetzel ellenőrzése is; ők számoltak el Albrechttal és Rómával. A Fuggerek üzleti könyveiben pontosan fel vannak jegyezve a tételek; az összegek megnevezésének azonban nem sok értelme lenne, mivel különböző pénznemekről és alapvetően különböző pénzértékekről van szó, amelyekre vonatkozóan megbízható átszámítási kulcs nem áll rendelkezésünkre. Hozzávetőleg csupán annyit mondhatunk, hogy a dolog annyiba került, amennyi a német birodalmi kormányzat egyévi átlagos jövedelmének felelt meg.

A fiatal Albrecht hercegről érdemes még néhány szót szólni. Mint Tetzelt, őt sem szabad kivételes esetnek tekintenünk, hanem rendjének reprezentatív alakját kell benne látnunk. Nem volt olyan harcias úr, mint más egyházfejedelmek, akik páncélt öltve, lóháton hadjáratokat vezettek. Az általa veretett érméken látható ugyan a kard és a püspöki pásztorbot, egymással keresztet alkotva, de ennek csupán heraldikai jelentősége volt. Azt akarta érzékeltetni vele, hogy nemcsak püspök, hanem nagy kiterjedésű birtokok ura is. A Majna és a Rajna menti területeken kívül óriási birtokai voltak Közép-Németországban (ottani rezidenciája Halle), magáénak mondhatta továbbá Erfurtot és még jókora területeket Hessenben. Mindez évszázadok alatt halmozódott össze, és állandóan növekedett, sohasem csökkent. Éppen ez az állandóság jellemezte az egyházi fejedelemségeket a világi területekkel szemben, amelyek örökösödési osztozkodások következtében egyre több részre hasadoztak, úgyhogy Luther idején már vagy fél tucatnyi Welf-hercegség és -fejedelemség tarkította a birodalom térképét. A három egyházi választófejedelemség közül területileg a mainzi volt a legnagyobb és leghatalmasabb, utána következett a trieri és a kölni. De Albrechtban nem lehetett felfedezni semmilyen hatalomra törést és uralomvágyat, mint erőszakos elődeinél, akiknek egyike még a sírkövén is a középkori egyházfejedelmek büszke hatalmi pózában ábrázoltatta magát; áldásra emelt kezekkel magasodik két német királyocska között, akik szinte törpéknek látszanak mellette. Albrechtot nem fűtötték ilyen magasra törő ambíciók; aggályoskodó, ingadozó volt világéletében, egészségi állapotát sem lehetett éppenséggel robusztusnak nevezni, amiben különféle szerelmi viszonyai is szerepet játszottak. A becsvágy ugyan nem hiányzott belőle, és nagy terveket is dédelgetett magában, de ezeket hamarosan feladta; a céltudatos intrikálásban, amelyhez a kortárs nagyurak egynémelyike oly mesterien értett, járatlan volt. Jól akart élni, s ebbeli vágyában hivatkozhatott felséges felettese, Leó pápa példájára, aki trónra lépésekor határozottan kijelentette, hogy ezentúl élvezni kívánja az életét. Leóhoz hasonlóan Albrecht is kedvelte a művészeteket, és pártfogolta a művészeket; Matthias Grünewald volt az udvari festője, levelezett Dürerrel, foglalkoztatta Lukas Cranachot, és a humanisták — köztük a fiatal Hutten — helyet találtak az udvaránál. Albrecht szívesen ábrázoltatta magát Szent Jeromosnak maszkírozva, amint könyvet tart a kezében, bíborosi kalapja pedig a falon lóg; vagy mint pusztában élő szentet, ami már kevésbé illett életmódjához. Igen kedvelte a társaságot, és azt akarta, hogy mindenki szeresse. Később Luthert alapjában véve respektálta, és titokban becsülte, noha a reformátor igen goromba támadásokat intézett ellene. Sok ingadozása között az a gondolat is megfordult a fejében, hogy megnősül, és egyházi fejedelemségéből világi hercegséget csinál, mint brandenburgi unokatestvére (szintén Albrecht) tette Poroszországban. De ez a terve is csak afféle játszadozás maradt, mint általában minden elképzelése. Portréja — nagy, húsos arc, hosszú és bizonytalan hajlatú orr, Fortuna elkényeztetett kegyencének kis szája, elbiggyesztett ajka — középszerű, élveteg embert mutat, akinek szo-

morkás szemei azt is elárulják, hogy még az élvezetek kelyhéből sem tud nagyokat kortyolni.

Ilyen középszerű egyéniségek szép számmal akadtak a németországi magas klérusban; nem kívánjuk itt felvonultatni őket. Valamennyien félénken hallgattak, amikor kitört a nagy vihar; sokan közülük — Albrecht is — aggodalmasan kémleltek körül, s azon töprengtek, milyen formában tarthatnák meg birtokaikat, ha az új hit bizonyulna erősebbnek. Semmi sem mutatja szemléltetőbben, milyen pókhálóvékonnyá kopott az „egyházfejedelem ” fogalma. Egyikük sem állt ki harcra, hogy védelmezze azt a hitet, amelynek magas pozícióját köszönhette. Egyáltalán, senki közülük nem vállalt magára nagyobb szerepet, összehasonlítva olyan impozáns egyházi fejedelmekkel, mint Wolsey kardinális, aki diktátorként kormányozta Angliát, és aki tulajdonképpen szabaddá tette az utat VIII. Henrik tevékenysége számára, vagy mint d’Amboise bíboros, aki nem kevésbé energikusan tartotta kezében a francia politika gyeplőjét —, nos, ezekkel összehasonlítva a német prelátusok minden pöffeszkedő pompájuk ellenére igazi vidéki kispolgároknak tűnnek. Angliában is, Franciaországban is egy király volt, egy központi hatalom, egy főváros, egy nemzet, egy állam.

Németországban viszont a „szent római birodalom” fikciója létezett. A megelőző évszázadban az elnevezés még azzal bővült, hogy a birodalom „a német nemzeté”. A toldalék nem a büszkeség kifejezője volt, hanem lemondás arról az eszméről, amely szerint egyetlen császárság egyesítse magában az egész nyugati világot. Ez az eszme mindig csak eszme maradt, hirdetői Nagy Károlyra hivatkoztak; ő volt az egyetlen, akiről valóban el lehetett mondani, hogy tartalommal töltötte meg a császári címet. A középkor német császárai — bár kimagasló egyéniségek is vannak köztük — mindig alulmaradtak a pápaság ellen vívott harcukban; a legnagyobb császári dinasztiát, a Hohenstaufokét, teljesen szétzúzták, és utolsó sarja, a félig még gyermek Konradin vérpadon végezte életét. A nagy időkre való emlékezés halványan pislákolt tovább, és homályos mondák keringtek egy nagy császárról, aki egyszer majd visszatér, és akkor újra kivirágzik a birodalom dicsősége. Az emlékezést századok múltán a humanisták igyekeztek újra feléleszteni. Megteremtették egy történelmi kép vagy legalábbis egy történelmi tudat s ezzel egy addig szerfölött határozatlan nemzeti érzés kezdeteit. Az akkoriban újra felfedezett Tacitus Germania című munkájában megtalálták az első nemzeti hőst, Arminius személyében. Arminius a teutoburgi erdőben legyőzte a római hadsereget; győzelmét a humanisták példamutatásnak tekintették a Róma elleni új harc számára; magasztalták azokat az erényeket, amelyeket Tacitus a régi germánoknak tulajdonított, és — ugyanúgy, mint Tacitus — példaképül állították őket egy elpuhult nemzedék elé. Az ilyen magasztalásoknak, a régi dicső múlt felidézésének egész irodalma kezdett kialakulni, amire nagy szükség is volt, mivel a németek öntudatossága hosszú idő óta igen gyenge lábon állott, és a messzi múltba kellett visszamenniük, hogy büszkének érezhessék magukat.

A megelőző két évszázadban egyetlen kiemelkedő alakot sem lehet látni. Korunk óvatosabban ítélkező történetírása némi erőlködésssel iparkodik ugyan elismerésre méltó vonásokat találni a 14. és a 15. századi uralkodókban, de Luther kortársai másként vélekedtek: az ő szemükben a Prágában székelő IV. Károly a birodalom „fő mostohaapja”, a végtelen hosszú ideig uralkodó III. Frigyes pedig zsugori volt és nem fejedelmi személy, félig polgár. Majd a következő Habsburg foglalta el a trónt: Miksa, az „utolsó lovag”. Hatalmas sasorrával, villogó szemével, vadász-szenvedélyével és hadi dolgok iránti vonzalmával ő legalább külsődlegesen megfelelt a kívánt császárképnek. A humanistáknak és egyéb toliforgatóknak meg a művészeknek határozottan imponált, s nem volt még uralkodó, aki

— hála az akkor nekilendülő nyomdászatnak — akkora kép- és könyvpropagandával rendelkezett volna, mint ő. Dürer egy egész falfelület nagyságú fametszetén óriási diadalívet emelt neki, ezzel a felirattal: „A dicsőség és a hatalom kapuja”. A hatalom azonban papíroson maradt. Miksának nagyszabású és átfogó tervei voltak birodalmi reformról, országos békéről, birodalmi kormányzatról; folyton háborúskodott, és nem ért el semmit, kivéve azt, hogy házasságkötések révén tovább erősítette dinasztiája pozícióit; a Habsburgoknak ez a házi receptje előre nem sejtett világpolitikai konstellációkban be is vált. Elődeihez hasonlóan a birodalmat mellékes ügyként kezelte, bár zengzetes szólamokban fennen hangoztatta, milyen hatalmassá akarja tenni, ő is csak ünnepélyes alkalmakkor, díszfelvonulásokon mutatkozott Németországban; érdekei Ausztriához fűzték meg főleg Burgundiához, amelyet házasság révén szerzett meg magának. Hangsúlyozta német lovagi mivoltát, de gyermekeit és unokáit francia szellemben neveltette, és mindig csak ezen a finomabb nyelven írt nekik. Közismert volt, hogy pénzügyi és politikai kérdésekben egyaránt megbízhatatlan; néhány év leforgása alatt minden pénzügyi és diplomáciai hitelét elvesztette. Pénztelensége köznevetség tárgya lett, annál is inkább, mert egyre grandiózusabb terveket kovácsolt, amelyeket a birodalom peremén vagy még azon is túl akart megvalósítani, ősrégi, de szerfölött kétes jogosultságú örökségi igényekre hivatkozva Skandináviát, Magyarországot, sőt még Portugáliát is a birodalomhoz akarta csatolni. Egészen komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy pápává választatja magát, az őt finanszírozó pénzemberek tiltakozása miatt azonban kénytelen volt elgondolását elejteni. De általában igen kérdéses, hogy terveit mennyire vette komolyan. Legfontosabb tanácsadója, aki szinte korlátlan befolyásra tett szert az udvarában, „szórakoztató tanácsadó” és udvari bolondja, Kunz von der Rosen volt. Kunz egyik fő — és méghozzá történeti — figurája annak a nagy bohóc-előjátéknak, amely a nagy tragédiát bevezette. Miksa uralkodásának időszakát ezzel a két szóval lehet jellemezni: lovagi torna és bohócjáték.

Luther egy alkalommal azokról a farsangi játékokról tesz említést, amelyekről római utazása alatt hallott. Alaposan kigúnyolják a császárt, hogy milyen szegény. Jön a dózse, degeszre tömött pénzes zacskóval, és jobbra-balra osztogatja a kerek aranydukátokat; utána jön Miksa, egyszerű szürke vadászzekében, apró kalappal a fején; nála is van egy tarisznya, ő is szeretne valamit osztogatni, de hiába turkál benne, ujjai alul kibökődnek a lyukakon, mert a tarisznya üres és lyukas. Luther hazafias érzülettel mutat rá az olaszok fennhéjázó kevélységére, amely azután — úgymond — Isten akaratából el is nyerte súlyos büntetését. De az üres tarisznyában nyúlkálás kétségkívül találó szimbólum; Miksa sohasem tudott megfogni és megtartani valamit.

A császár szegénységének kigúnyolását nem lehet igazságtalannak minősíteni, mert nem tisztes szegénység volt az, hanem a „lovagias” adósságcsináló fényűző pompával körített fizetésképtelensége. Miksa fűnek-fának tartozott, sokszor egészen jelentéktelen összegeket vett kölcsön, s nem vetette meg az apró ajándékokat sem, kelméket vagy más termékeket. Elzálogosította örökös tartományainak minden néven nevezendő ásványi kincsét, s ezáltal lehetővé tette, hogy a Fuggerek és más nagybankok óriási gazdasági befolyást szerezzenek

Németországban. A kapott pénzeket olyan háborúkra és uralmi tervekre költötte, amelyek mindig a Habsburg-ház további felemelkedését célozták. A fejedelmek nem csupán féltékenységből és önzésből tagadtak meg tőle katonát és pénzt, amikor csak tehették. Miksa dinasztikus politikája, amelyet unokája és utódja, Károly még nagyobb arányokban folytatott, rányomta bélyegét a kor egész német politikájára. A fejedelmek és más rendek önzése kétségtelenül nagyfokú volt. Olyan császárt akartak, aki lehetőleg reprezentatív figura legyen, s lehetőleg ne legyen túlságosan hatalmas; de eszük ágában sem volt, hogy erre a célra még pénzt is adjanak. A „kalmárszellem ”, amelyet oly előszeretettel vetettek mások szemére, Németországban diadalát ülte, és a fejedelmek ebben egyek voltak a városokkal. Csak a terhek megosztásában nem értettek egyet: a fejedelmek azt akarták, hogy terhek oroszlánrészét a városok viseljék. Kicsinyes alkudozások után olyan csekély hozzájárulásokat fizettek, hogy azok szánalmas alamizsnák voltak ahhoz képest, amit más országok önként megajánlottak. Egy német császárnak — bármily büszkén hangzott ez a cím — ritkán volt annyi pénze, hogy kifizethesse utazásainak költségeit és a vendégfogadások számláit. Zsigmond császár, akit egy évszázadon keresztül magasztaltak azért, hogy véget vetett a nagy egyházszakadásnak, összehozta a konstanzi zsinatot — ez a Zsigmond császár a zsinatra menőben kénytelen volt az Angliából magával hozott, ajándékba kapott ezüsttárgyakat Hollandban elzálogosítani, így tudott csak eljutni a Boden-tó partjára. Ott is adósságot csinált, számláit nem tudta kiegyenlíteni, lopva osont ki a városból, otthagyva asztalneműjét. A zsinat krónikása mélabúsan jegyzi meg, hogy Zsigmond asztalneműje évekig hevert ott; „senki sem akarta megvenni”, mivel óriási címersasok voltak rápingálva.

Miksa is gyakran eltűnt, amikor hitelezői már túl erősen szorongatták; olyankor vadászni ment, vagy megtisztelt látogatásával néhány várost, és velük fizettette ki tartozásait. A német császároknak nem volt fővárosuk, az országnak nem volt középpontja; csupán a hagyományos kapcsolatok szerteágazó hálózata tartotta össze lazán a „szent római birodalmat”. Aachenban koronázták a királyt, Frankfurtban választották; a nürnbergi várban őrizték a birodalmi klenódiumokat, amelyek nélkül a választás érvénytelen volt. Augsburg pedig a kereskedelem és a pénzvilág fővárosa volt; ott ültek a nagy pénzemberek, akik a választás kimenetelét eldöntötték. Vékonyka fonal kötötte össze a császárságot Rómával, hogy a „római birodalom” nevének létjogosultsága legyen: a hagyomány értelmében a német királynak csak az adta meg a császári méltóságot, hogy Rómában a pápa megkoronázta.

Németországnak nem volt központja, és nem voltak határai. Hasztalan kísérelnénk meg a határvidékek hihetetlenül kusza szövevényének leírását; a szőnyeg szegélyének csupán néhány markáns szakaszát mutathatjuk meg, amelyek a Luther kori történelem szempontjából fontosak. Burgundia, vagyis Németalföld, államjogilag a birodalomhoz tartozott, de csak félig; a Franciaországgal határos területek francia hűbérbirtokoknak számítottak. Oly nagy volt a bizonytalanság, hogy Németalföld régensnője, Margit maga sem ismerte ki magát, és unokaöccsétől, a császártól kért eligazítást. Svájc ugyancsak félig tartozott a birodalomhoz, sőt valójában már el is szakadt tőle, mióta Miksa esztelen és veszteségekben bővelkedő háborút vívott a kantonok szövetségével. Északkeleten szintén felemás helyzet alakult ki. Itt feküdt Poroszország, a német lovagrend földje, formailag a rend egykori jámbor lovagjainak „egyházi” birtoka, akik szüzességi és engedelmességi fogadalmat tettek. Poroszország kívül esett a birodalom határain, és a rend a grunwaldi (tannenbergi) csatában elszenvedett katasztrofális veresége óta egyre nagyobb mértékben volt kénytelen a lengyel király védelme alá helyezni magát, mivel a császárra vajmi kevéssé számíthatott; végül hűbéri viszony alakult ki ebből a helyzetből. Itáliában a mindenkori hadi helyzettől függően a császár hol felújította, hol elejtette a feudális korból származó hűbérúri igényeket; Luther egész élete folyamán tartottak ezek a harcok. Savoia és Provence birodalmi hűbér volt, a Franciaországtól elválasztó formális határvonal Verduntől és Toultól nyugatra, az Argonne-okon át húzódott. Mindezekért a területekért viták, hadjáratok, háborúk folytak hosszú évtizedeken keresztül. S még ezeken felül voltak egyéb, kisebb, önálló vagy félig önálló képződmények, amelyek körül időnként civakodások törtek ki. Ilyen volt például Bouillon hercegség, amelyet a jámbor Gottfried elzálogosított Liége (Lüttich) püspökének, hogy fedezhesse keresztes hadjáratának költségeit. A terület birtok jogáért dúló vita all. századtól a 16. századig, sőt még tovább is tartott, és végleg csak a francia forradalom döntötte el.

Az egész monstrum-képződményről egyszerűen lehetetlen pontos térképet rajzolni. A korabeli térképek rajzolói nem tüntettek fel határvonalakat, mivel ilyenek a valóságban nem is léteztek; nem voltak sem határoszlopok, sem határpillérek, még kevésbé árkok, sövények, falak, mint később. Nem voltak birodalmi adók, bár Miksa megpróbálkozott egy ilyen adónem bevezetésével, de nem fizette senki; nem voltak birodalmi vámok, bár elméletileg ezt is tervbe vették; nem volt birodalmi hadsereg, birodalmi rendőrség, sőt birodalmi jog sem; csak egy Legfelső Birodalmi Törvényszék létezett, amelynek az volt a feladata, hogy ideiglenesen békességet teremtsen ; ez, anyagi eszközök híján, és minthogy határozatainak nem tudott érvényt szerezni, árnyékként tengődött. Ez a jogi bizonytalanság — éles ellentétben Angliával, ahol a common law volt érvényben — jelentette talán a legnagyobb bajt, amelyet még súlyosbított, hogy az egyházi kánonjog elsőbbséget igényelt magának, és világi jellegű ügyekbe is minduntalan beleszólt. Egyébiránt a régi szász jog mellett, amelyet a Sachsenspiegelben kodifikáltak, a római jog is kezdett utat törni magának, és még ott volt a Fehderecht (magánháború viselésének joga) meg a Feme (a titkos bíróságok feudális jogszokása).

Nincs jogunk szörnyülködni; államjogi szörnyszülöttekben a mi korunk sem szegény. Németországnak nem volt középpontja, de maga központi fekvésű volt, területét és lélekszámát tekintve Európa legnagyobb országának számított, virágzó városokkal, a kor legfejlettebb bányászatával, művészi fokon álló kézműves-iparágakkal. Mainzban találták fel a könyvnyomtatást, s az új mesterséget német nyomdászok honosították meg Itáliában és Spanyolországban. Nürnbergi mesterek órákat, mérőműszereket készítettek, ők csinálták az első földgömböket és csillagászati térképeket. Nürnbergben nyomtatták ki még Luther életében Kopernikusz művét, egy protenstáns lelkész előszavával, a reformátor nem csekély bosszúságára. Német geográfusok dolgozták fel az Újvilágról szóló információkat, és tévedésből ők nevezték el az új kontinenst Amerikának. A városok jelentették a birodalom fényét és erejét, s hatásuk, befolyásuk a birodalom bizonytalan határain túl igen messzire kisugárzott. A Hanzának, noha mint politikai hatalom már nagyon meggyengült, még megvoltak az erődszerűen kiépített lerakatai Londonban, Skandináviában, Oroszországban; ezek privilégiumaikkal enklávét alkottak az idegen országok testében. A Fuggerek fiókvállalatokat létesítettek Rómában, Krakkóban, Antwerpenben, Madridban; megszerezték maguknak a magyarországi rézbányákat, az erdélyi sóbányákat, az almadéni higanybányákat. A Welserek augsburgi bankháza gyarmatot alapított Venezuelában, képviseletet tartott fenn Lisszabonban és Indiában. A Höchstetterek, a Paumgartnerek, Nürnbergben a Tucherek is csaknem ilyen jelentős szerepet játszottak. A német potentátok egyikéről sem lehet elmondani, hogy nagyvonalú egyéniség lett volna; birtokaik határai körül csipkedtek fel csip-csup koncokat, vagy házasság révén akartak valahol még egy darab földet szerezni, mert a fejedelmi-dinasztikus politika ezt tartotta a bölcsesség netovábbjának. Ám ezek a kereskedők „királyi kalmárok” voltak. Szerezni akartak. Saját követeik voltak, akiknek szavára jobban odafigyeltek az érdekeltek, mint bármelyik választófejedelem követére. Saját futárpostát szerveztek, amely sokkal gyorsabban működött, mint a királyok futárai. Híreik voltak az első újságok, és kivonatban mint újságokat nyomtatták ki őket; az üzleti szempontból fontos információkat persze nem publikálták.

Európa zűrzavaros térképére illesszünk egy fedőlapot, amely feltünteti e kereskedőházak támaszpontjait, fiókjait, lerakatait, útvonalait és kapcsolatait. Mindezek szilárd hálózatot alkottak, amelynek szálai biztosan vezettek keresztül minden akadályon, leküzdve városok, tartományok, fejedelemségek helyi törvényeinek paragrafus-gátjait, árulerakatokra és tranzitvámokra vonatkozó rendelkezések szövevényes labirintusát. Csak ezen a fedőlapon uralkodott rend és fegyelem. Itt kínos pontossággal számoltak, szabályos mérlegkimutatásokat készítettek, amelyek szembeállították a tartozásokat és követeléseket, egyszóval olyan titkos tudománnyal dolgoztak, amelyről a fejedelmeknek és a császárnak halvány fogalmuk sem volt. Csak itt ismerték ki magukat az ötszáz különböző pénznem rejtelmeiben, csak itt tudták, melyik pénznek mennyi az ezüsttartalma, csak itt voltak tisztában a kétezer helyi mértékkel és súllyal. Fel sem lehet mérni, hogy ezek a kalmárok mekkora fölényben voltak kortársaikkal szemben; igazán nem akarjuk lebecsülni napjaink nagy üzletembereit, de ilyen vonatkozásban össze sem lehet hasonlítani őket a régiekkel.

Luther és kortársai jól ismerték ezeket a nagy kereskedő- és bankházakat, amelyeket „monopóliumoknak” neveztek; a szónak nem kellett megvárnia a 19. századot. Éppúgy panaszkodtak rájuk, mint a rabló módján harácsoló Rómára meg az egyházra, amely elviselhetetlenül súlyos terheket rótt rájuk. Tehetetlenek voltak velük szemben. A birodalmi gyűléseken siránkoztak a rendek; határozatok születtek, de nem lett semmi foganatjuk. A császár rögtön beavatkozott. A birodalmi gyűlések határozataival némi nyomást gyakorolt a bankokra, újabb és magasabb összegű kölcsönöket zsarolt ki tőlük, majd minden további kellemetlen nehézségtől mentesítette őket, kijelentve, hogy a rendelkezések rájuk nem vonatkoznak; ugyanazt a „kivételezési” módszert alkalmazta, amely a pápai kúria gyakorlatában is olyan jól bevált.

A birodalom tulajdonképpeni hatalma a városokban fészkelt. A birodalmi városok szuverén jogokat élveztek, csak a császár állt fölöttük, de még neki sem tartoztak felelősséggel; saját szakállukra kötöttek szövetségeket, viseltek hadjáratokat, zsoldoscsapatokat tartottak, saját tüzérségük volt, amely gyakran igen komoly ütőerőt képviselt; számos város, például Nürnberg, jelentős területek felett gyakorolt hatalmat. Igen rossz viszonyban voltak az egyre jobban feltörő fejedelmekkel, és még rosszabban az egyházi fejedelemségek uraival. A helyi krónikákban köteteket töltenek ki a püspökökkel és érsekekkel folytatott harcok, amelyekből többnyire a városok kerültek ki győztesen. A magas egyházi személyiségek, akik titulusukban valamelyik város nevét viselték — Köln, Augsburg, Mainz, Bréma stb. —, ritkán székelhettek ott, és még ritkábban szólhattak bele „saját városuk” ügyeibe; Bonnban, Aschaffenburgban vagy Halléban, tehát „kívül” laktak, és onnan dirigálták messzire szétágazó területüket. A magisztrátusok féltékenyen őrizték városuk szabadságjogait, és ha kellett, fegyverrel védték meg azokat. A városok szabadsága és a fejedelmek önállósága körül forgott minden: a „szent római birodalom ” többi lakosának szabadsága még csak szóba sem került. Pedig a népességnek majdnem kilencven százalékát még mindig a parasztság alkotta.

De a nagy hatalmú magisztrátusok által igazgatott, jól felfegyverzett rendőrséggel, pontosan rögzített alkotmánnyal rendelkező városokban is igen súlyos ellentétek feszültek. A patríciusok és a plebejusok között, a városi tanácsurakat adó privilegizált „nemzetségek” és a céhek képviselői között dúló harcok évszázadokig tartottak, s legtöbb esetben a céhek győzelmével vagy félgyőzelmével végződött. Az alsó rétegekben azonban folytatódott az erjedés: a hatalomból részt akartak kapni a kézművessegédek, a bérmunkások is, vagyis azok, akiket később a „proletariátus” szóval jelöltünk. És e réteg alatt még egy réteg képződött, amely Marx terminológiájában mint „lumpenproletariátus” szerepel. Rendkívül nyugtalan és nyughatatlan elemekből tevődött össze, sok csavargó és facér zsoldoskatona sodródott közéjük, akik hajlamosak voltak arra, hogy bármilyen alkalom ürügyén összeverődjenek, épületeket rohanjanak meg, fosztogassanak, s utána gyorsan eltűnjenek. Valamennyien fegyvert viseltek.

Erjedés, nyugtalanság, magánháborúk, háború, erőteljes gazdasági fellendülés, világméretű kapcsolatok és tervek, nyomasztó tömegnyomor végtelenségig lehetne folytatni a kontrasztok felsorolását. Ebbe a nyugtalanságba hullott bele Luther plakátja, egy papírlap, egyetlen papírlap. Hatását csakis a történelmi előfeltételek magyarázzák meg, és kora adottságai határozzák meg a további folyamatot. Rebellió volt mindenütt. A fejedelmek és a rendek lázongtak a császár ellen, akit maguk választottak. Az egész ország lázadozott a „római zsarnokság” ellen, amint az egyház főhatalmát nevezték; a városok a világi és az egyházi fejedelmek ellen; a városokban a plebejusok a patríciusok ellen; a parasztok felkelésre készen — minden korabeli beszámolóban, minden birodalmi gyűlés jegyzőkönyvében kifejezésre jut az előre nem sejtett eseményektől való félelem. Többnyire még inkább csak bizonytalan aggodalom. A nép közt még régi, komor próféciák járnak szájról szájra a közeledő világvégéről vagy arról, hogy megkezdődik egy új, igazságosabb kor, amikor majd az utolsókból elsők lesznek, amint Luther a téziseiben is említette. Konstanz óta újra meg újra beszéltek és írtak a reformról; egy igen elterjedt, erősen szociális hangvételű brosúra névtelen szerzője naiv jóhiszeműséggel egyenesen azt állította, hogy Zsigmond császár — éppen Zsigmond, a legmegbízhatatlanabb német uralkodók egyike — konkrét programot dolgozott ki a reform megvalósítására. De ez már régen volt; az „egy évszázaddal ezelőtt” akkoriban jószerével annyit jelentett, mint „emberemlékezet óta”; Zsigmondból azóta szép császáralak lett, Dürer is ilyennek ábrázolta, a hatalmas Károly oldalán, mindkettőt pompás szakállal, amely az igazi uralkodó és az igazi férfi ismérvének számított.

Egymás mellett állt a rebellió és a tradíció, a reformot sóvárgó vágy és egy mitikus-misztikus császárban való hit, aki majd egy csapásra rendet és jobb állapotokat fog teremteni. De hogy ez mi módon történik, az teljesen nyitott kérdés volt. Nagyobb stílű összefogást nem lehetett elérni, pedig ugyanakkor Anglia, Franciaország, Spanyolország egységes állammá és nemzetté kezdett konszolidálódni. A Hanza, amely az előző időszak legnagyobb hatalma volt, tagvárosainak önzése következtében már lehanyatlott. A svájci kantonok szövetsége, a legerősebb külön szövetség, kivált — vagy kiűzték — a birodalomból. A dél-németországi sváb szövetség bizonyult az egyetlen némileg potens nagyobb kombinációnak. De ez sem volt állandó jellegű szövetség, a tagságát alkotó fejedelmek és városok hol kiléptek, hol beléptek, és céljai is gyakran változtak. Később még csak a parasztháborúban játszott veszélyes szerepet, utána végleg felbomlott. A kisnemesség arról ábrándozott, hogy egy lovagi szövetségbe tömörül, pedig mint rend már a teljes bomlás állapotában volt, bár maga nem tudott róla. A parasztok a „Bundschuh” („bocskor”) jelszavát írták zászlóikra. Semmiről sem beszéltek annyit, mint szövetségekről, ugyanakkor minden kapcsolatot elutasítottak a legszűkebb körre szorítkozókon kívül; minden megkötött szövetség szétesett, mielőtt a szerződésen megszáradt a tinta. Németország nyitva állt minden oldalról. A nyugtalanság jóval Luther fellépése előtt megkezdődött, és az egész évszázadon át tartott.

Lehet más képet festeni, és festettek is: ez a kép jámbor, szorgalmas népet ábrázol, amely az ünnepekkel bőven megtűzdelt Szentek Kalendáriuma szerint élt, ezeket az ünnepeket ájtatosan megtartotta, templomait pompásan díszítette. És ez mind igaz. Az is igaz, hogy a hagyományban — bármilyen kétessé vált — mind vallási, mind gyakorlati és társadalmi téren valami nyomasztó, roppant erő rejlett, nehézségi erő, amely a fejlemények során döntő módon éreztette hatását. Nagy területek, egész országrészek és tartományok maradtak semlegesek, szinte érintetlenek, vagy helyezkedtek várakozó álláspontra, amikor kirobbant a vita. A nyugtalanságnak megvoltak a maguk „gócai”, elsősorban ezek váltak gyújtópontokká; gyakran egészen kis foltok a térképen.

A főszerepet itt is a városok játszották. A városok nélkül a reformációs mozgalom rövid idő leforgása alatt zátonyra futott volna. A városok voltak a kultúra hordozói a középkor virágkora óta; katedrálisokat építettek, amelyek éppúgy kifejezték polgári büszkeségüket, mint vallásosságukat; dicshimnuszt lehetne énekelni e városokról; de az utolsó szakaszt szomorú akkordokkal kellene befejezni. Egyikük sem tudta átvenni a vezetést, egyformán erősek voltak, egyformán féltékenykedtek egymásra, valamennyien bezárkóztak magas falaik közé, gondosan elsáncolták magukat kifelé, valamennyien vakok voltak az őket fenyegető veszedelmekkel szemben. Így aztán egymás után a fejedelemségek kezére kerültek. Már belülről is fellazultak. Legerősebb és legjelentősebb családjaik, élükön a keményfejű és éles szemű Fuggerekkel és Welserekkel, akik Dél-Amerika, Afrika, Kelet-Ázsia felé kémlelődtek, már elég korán abbahagyták a messzire tekintést; minden ambíciójuk abban merült ki, hogy jószágokat, arisztokrata rangokat szerezzenek maguknak, és kis uraságok legyenek vidéki birtokaikon. Egész világot behálózó cégeiket likvidálták, amikor az általuk túlzott mértékben finanszírozott Károly császár csődje fenyegető közelségbe került. A „szent római birodalom” likvidálása tovább tartott, különböző szakaszokban; végleges felszámolása a francia forradalom biztosainak szeme előtt ment végbe. A birodalmi városok dicsőségének örökre vége szakadt ekkor, és az ezerre rúgó birodalmi uraságokkal együtt az egyházi fejedelemségek is akkor tűntek el, utoljára Mainz, amely a legtovább reménykedett fennmaradásában.

De térjünk vissza az 1517-es esztendőhöz és Albrecht mainzi érsekhez, aki Luther téziseit egy róla szóló jelentéssel Rómába küldte. A pápa korrekt módon úgy döntött, hogy az ügy megvizsgálására az Ágoston-rendi generális mint Luther elöljárója illetékes. Csakhogy Tetzel dominikánus szerzetes és ráadásul inkvizitor volt. Mihelyt szeme elé került Luther plakátja, tüstént kijelentette: „Az eretnek három héten belül tűzre vettetik, és fürdősipkában utazik az égbe.” Rendtársaitól hamarosan támogatást kapott. A kirobbanó vitát eleinte két rivális rend közt dúló „csuhás civakodásnak” fogták fel, és kaján örömmel figyelték mindazok, akik a szerzetesrendeket nem szívlelhették. Innen is ferde és profán fénysugarak világítják meg a „német nemzet szent római birodalmának” nevezett nagy, központi fekvésű országban uralkodó állapotokat.


Ágoston-rendiek és dominikánusok

Ulrich von Hutten, mint már említettük, a mainzi érsek udvaránál élt, ahol a kolduló szerzetesrendeket nem valami sokra becsülték, akár dominikánusok voltak, akár ferencesek vagy Ágoston-rendiek. Innen írta 1518 elején egy barátjának: „Talán még nem is tudsz róla? A szászföldi Wittenbergben egy párt fel akar lázadni a pápa tekintélye ellen; egy másik párt viszont a pápai búcsúkat védelmezi. Mindkét tábort szerzetesek vezetik a harcba. Ezek a rettenthetetlen generálisok, forrófejűek, hevesek, könnyelműek, üvöltöznek, ordítoznak, könnyeket ontanak, eget verő panaszokat óbégatnak, no és még vannak olyanok is, akik íráshoz ülnek, meg könyvtárakba szaladgálnak; téziseket árulnak, ellentéziseket, végkövetkeztetéseket, gyilkos cikkeket . . . Remélem, kölcsönösen elpusztítják egymást…”

Háromszáz esztendővel később Lessing egyik ifjúkori, tüzes és tiszteletlen korai írásában szintén szerzetesek civakodásának fogja fel az ügyet, és ennek illusztrálására egy Luther korából származó levelet idéz. A levelet egy humanista írta Antwerpenből egy másik humanistának, aki Spanyolországban élt. (A humanisták minden országra kiterjedő levelezést folytattak egymással, s egész Európában kiépítették postahálózatukat és állomásaikat, akárcsak a Fuggerek.) A szóban forgó levél írója szerint az egész vitát minden valószínűség szerint az irigység és rosszindulat pattantotta ki. „Az Ágoston-rendiek irigykednek a dominikánusokra, a dominikánusok az Ágoston-rendiekre, és mindketten együtt a ferencesekre — lehet-e egyebet várni, mint a legádázabb viszálykodásokat?”

Lessing még idézi X. Leó pápának egy korántsem hiteles, de számára nagyon is hihetően hangzó kijelentését: „Jófejű ember az a Márton testvér; az egész csupán szerzetesi perlekedés.”

Sok kortárs nagyjából így ítélte meg a helyzetet a vita kezdeti fázisában. Csak a dominikánusok vették nagyon komolyan kezdettől fogva. Már a Reuchlin-ügyet is teljes határozottsággal a magukénak tekintették, s még mindig nem tudták elintézni úgy, ahogyan akarták; most pedig újabb ügy támadt, a Luther-ügy, amely hamarosan elfeledtette az egész előjátékot. Tetzel már máglyával fenyegetőzött. Szerzetestársai felkapták a jelszót. Valóban a két rend konfliktusa következett be. A dominikánusok összegyűjtötték hadaikat, és nagygyűlést rendeztek Odera-Frankfurt egyetemén.

Az Ágoston-rendiek körében teljesen úrrá lett a csüggedés. Luthert a priorja nyomatékosan kérte, hogy maradjon csendben. Mint mondotta, a dominikánusok „már ugrálnak örömükben”, hogy immár az Ágoston-rendiek is az eretnekség hírébe kerültek; mert hát a domonkosok listáján is akadtak foltok. A prior nem Eckhart mesterre gondolt, akit már elfelejtettek, hanem talán Savonarolára, akire még nagyon jól emlékeztek. De főleg arra a négy dominikánus szerzetesre célozhatott, akiket néhány évvel ezelőtt Bernben megégettek; az volt a vád ellenük, hogy csalárd módon csodát akartak produkálni, s egyik novíciusuk testére mesterséges eszközökkel Krisztus-stigmákat fabrikáltak. Az ügy nagy feltűnést keltett, és mindenfelé számos publikáció jelent meg róla, még költemények is. A prior elmondta, hogy értesülései szerint az odera-frankfurti nagy Domonkos-rendi konvent százhat ellentézist állított össze Luther téziseivel szemben; de a dominikánusok nem érték be ezzel az akadémikus jellegű aktussal. A konvent úgy határozott, hogy hivatalos formában feljelentést tesz Luther ellen Rómában, s bevádolja mint eretneket. Ez sokkal veszélyesebb lépés volt, mint a mainzi érseké. Frankfurtban templomi szószékről hirdették a Domonkos-rendiek, hogy Luther három héten belül máglyára kerül; s ez a fenyegetés többet jelentett Tetzel magánvéleményénél. Hétről hétre érlelődött, egyre konkrétabb alakot öltött, egyre veszedelmesebbé vált az ügy, és Luthernak most már szembe kellett néznie vele.

Nem tartozott a félénk emberek közé, de — egy későbbi nyilatkozata szerint — még mintegy „elvakított” volt. Közvetlen környezetétől nem sok segítséget kapott. Az egyetem professzorai óvatosan elhúzódtak tőle, és azon sopánkodtak, hogy az ő főiskolájuk is belesódródott a vitába. Egy hamburgi lelkész ezt mondta neki: „Az igazságot beszéled, jó Márton testvér, de nem fogsz elérni semmit. Menj vissza a celládba, és mondjad: Isten irgalmazzon nekem!” Barátságos vagy lelkes visszhang csak a távolból érkezett. Luther, mivel úgy érezte, hogy többszörösen is félreértették, magyarázatokat fűzött kilencvenöt tételéhez. Ezúttal is igen korrektül járt el; a kommentárokat megküldte egyházi felettesének, a brandenburgi püspöknek azzal a kéréssel, hogy belátása szerint korrigáljon, tö-

röljön, vagy akár semmisítse meg az egészet. „Semmi sem olyan nehéz, mint megállapítani az egyház igazi tanítását” — jelentette ki, s hozzáfűzte: tisztában van azzal, hogy ő maga mennyire bűnös ember. Ebben a levélben is hangsúlyozta, hogy odaadó engedelmességgel viseltetik a pápa iránt. Csakhogy maga Luther is hétről hétre továbbment. Már túllépett a tézisekben hangoztatott nézeteken; a búcsút egyre kétesebbnek találta, a pápa kormányzási hatalmát úgyszintén. A középkorban a „két kard” koncepciója uralkodott : az egyik kard a pápáé, a másik a császáré; a pápai kúria ebből a koncepcióból fejlesztette ki azt a felfogást, hogy a pápának joga van a főhatalomra minden birodalom és ország fölött. Luther a „két kard” teóriáját már merészen „pokoli kitalálásnak” nevezi, amelyet csak később agyaltak ki ;-a korai időkben nem létezett, és a görög egyház sohasem fogadta el. Ez utóbbi pontot hamarosan újra fejtegeti és védi majd. Az eretnekégetésekről is beszél: a Bibliában sehol sem esik szó ilyesmiről, sem Pál apostol leveleiben, sem az evangéliumban.

Luther korai írásai olyanok, mint a vulkánok, amelyeknek lejtőit szelíden zöldellő növényzet vékony kérge borítja. Ilyen kérget alkotnak írásaiban azok a minden bizonnyal őszinte kijelentések, amelyek az egyházhoz való hűségét hangoztatják; alattuk ott izzik a tüzes láva, amely bármelyik pillanatban felszínre törhet. Luther gyanútlanul szállítja a fát a dominikánusok máglyájához, amely egyelőre még igen kevés rőzséből áll, és az a kevés is meglehetősen nedves. Eddig latinul írt, „nézeteket” fogalmazott meg, amelyektől azt várta, hogy teológus körökben vitákat gerjesztenek. Most hirtelen németre vált át, beszédet ír „a búcsúról és a kegyelemről”. Tulajdonképpen ez a füzetecske hatott először valóban széles körben. Több mint húsz különféle kiadásáról tudunk; ez szinte hihetetlenül magas példányszámot jelent abban a korban, amikor viszonylag csak igen kevesen tudtak olvasni, amikor a könyvárusok még málhás lovak hátára kötözött fahordókban vagy legfeljebb szekéren szállították portékáikat egyik helységből a másikba, s állandóan ki voltak téve annak a veszélynek, hogy a helyi cenzúra nem engedi meg a nyomtatványok terjesztését, vagy vámokat meg mindenféle illetékeket követelnek tőlük. Luther egyébiránt nem kapott honoráriumot ezért az írásáért, mint ahogy egyetlen más művéért sem. Szerzetes lévén, professzori munkájáért sem járt neki fizetés; a rend egyszerűen kölcsönadta őt a választófejedelemnek. Még azt az új csuhát is több ízben szerényen kellett sürgetnie, amelyet megígértek neki; Pfeffinger fejedelmi tanácsos újra meg újra megvétózta ezt a felesleges kiadást, míglen Luther udvarbeli pártfogói közbeléptek, s megküldték neki a fekete csuhát. Valóban koldusszegény kis szerzetes volt az, aki most küzdőporondra lépett egy eszközökkel korlátlanul rendelkező világhatalom ellen.

Fentebb említett füzetecskéjében Luther nem a tudósokhoz, hanem a néphez fordul. Szűkszavúan, könnyen megjegyezhetően, húsz cikkelyben — „először, másodszor” stb. — foglalja össze mondanivalóját. Anyanyelve úgy engedelmeskedik gondolatainak, mintha mindig is németül írt volna. Micsoda, eretneknek akarják bélyegezni? Nos, csak kiabáljanak, „fütyülök az efféle ordibálásokra”. Kicsodák-micsodák ezek a szájaskodók? „Sötét agyúak, akik hozzá se szagoltak a Bibliához, sohasem olvasták a keresztény tanítást, sohasem értették meg saját tanítóikat.” Csupán a maguk „lyukas és szakadozott véleményét” mutogatják. „Új tanítók” új tanokkal állnak elő, de azok hamisak. A búcsú nem vezet jóra, aki akarja, vehet magának, de az ilyenek csak a „lusta és álmos keresztények”. Sokkal jobban cselekszik az, aki ínségben szenvedő embereket támogat, aki legközvetlenebb környezetében gyámolítja felebarátait; és ha marad fölös pénze Isten akaratából, abból még mindig juttathat valamit a távoli Rómában lakozó pápának is, az új Péter-templom építkezésére vagy „máshová”. Ezt mindenki megértette, a „máshová” szót is, mert ekkor már nagyon sokan kételkedtek abban, hogy a búcsúpénzeket valóban a Péter-templom építkezésére fordítják. „Aki mást mond neked, az félrevezet, vagy a lelkedet az erszényedben keresi, és ha abban egy fülért talál, az kedvesebb neki minden léleknél.” Ez volt a az hangnem, amelyet a nép hallani akart. Ezzel a füzetkével Luther az ország szószólója lett, olyan erőteljes nyelvezetet használva, amilyenhez foghatót még nem hallott a világ. Hogy számára többről van szó, mint az erszényben lapuló fillérről, azt egyelőre még nem vették észre.

A brandenburgi püspök sem figyelt fel Luthernak a téziseihez fűzött magyarázataiban levő veszedelmes fordulatokra. Az eddigiek során ismételten hangsúlyoznunk kellett, hogy Luther minden világi kérdésben roppant tájékozatlan volt. Másfelől azt is meg kell állapítanunk, hogy a magas egyházfejedelmek bámulatos tudatlanság ról tettek tanúbizonyságot egyházigazgatási és teológiai téren. A mainzi Hohenzollem-herceg alig vett tudomást a szemtelenkedő barát téziseiről; a brandenburgi püspök — Schulze volt a neve — egyáltalában el sem olvasta, amit Luther korrigálás végett megküldött neki. Először mit sem sejtve, barátságosan kijelentette, hogy nincs ideje az irattal foglalkozni; később a lehnini kolostor apátját elküldte Lutherhoz, néhány kegyes sor írással: Luther munkájában nem található semmi nem katolikus állítás, és a búcsúprédikátorok ügyködését maga is „szerénytelennek” tartja; most az volna a legjobb, ha Luther hallgatna. Nyilván úgy hitte, hogy hamarosan lecsillapodik a vihar. Schulze püspök — úgy is mint jogász, úgy is mint igazgatási szakember — feltehetően nem akarta szükségtelenül kiélezni Brandenburg és Szászország viszonyát. Sőt néhány héttel később megengedte Luthernak a német nyelvű sermónak (beszéd) és a latin nyelvű magyarázatának kinyomtatását, ami meg is történt. Luther úgy gondolta, ezzel a maga részéről lezárta az ügyet, és most már háborítatlanul további stúdiumainak szentelheti idejét. Behatóbban kezdett foglalkozni egyház joggal és egyháztörténettel, s igyekezett kinyomozni a búcsúra vonatkozó elméletek családfáját.

De hamarosan abba kellett hagynia a búvárkodást, nem volt rá ideje. Az „ordibálások”, amelyekről azt hitte, hogy könnyűszerrel végzett velük, folytatódtak. Az ellenfelek ellentézisei is megjelentek nyomtatásban, és egész bálányi érkezett belőlük Wittenbergbe. A diákok a wittenbergi egyetem ellen irányuló arcátlan támadásnak minősítették, és a piactéren elégették e példányokat. Luthernak ez egyáltalán nem tetszett, helytelenítette az eljárást, és elítélő véleményének prédikációiban is hangot adott. Hallgatni akart, amint azt a püspöknek megígérte.

A dominikánusok viszont korántsem akartak hallgatni. Erősítést kaptak egy tudományos nagyság, a híres Dr. Eck személyében, aki az ingolstadti egyetem professzora volt, és Luther fő ellenfele lett. Ettől fogva a közvélemény úgy fogta fel a vitát, hogy az nem a két szerzetesrend, hanem Eck és Luther között folyik. Van ebben valami kicsinyesség, és határozottan ellentmond a nagy történelmi eseményekről vagy hatalmas szellemi mozgalmak harcáról alkotott mai elképzeléseinknek, de hát akkor így látták az ügyet. Eck volt az, aki erőteljesen szorgalmazta az eljárást, ha az akadozott, ő volt az, aki nem hagyta elaludni az ügyet, szívósan vitte tovább évekig, évtizedekig. Éppoly harcos természet volt, mint Luther, és éppoly gorombán tudott odacsapni, mint ellenfele; hogy lelkiismereti kérdésekkel való szenvedélyes viaskodás késztette volna e harcra, azt nemigen lehet mondani. Csak élete vége felé vonult vissza, rezignáltan, kiábrándulva még az egyházból is, amelyet oly buzgó odaadással szolgált végtelenül sok toliharcával és különféle megbízatások teljesítésével. Élete utolsó szakaszában kizárólag lelkipásztorkodással foglalkozott Ingolstadtban. És ez a tevékenysége nem is esett messze Luther felfogásától, aki azt vallotta, hogy az embernek a maga közvetlen környezetében kell jótékonyan munkálkodnia.

De addig nagyon hosszú időnek kellett eltelnie. Eck is paraszti családból származott, mint Luther. Magas, erős, tenyeres-talpas ember volt, a természet harsány hanggal és kitűnő emlékezőtehetséggel áldotta meg; az utóbbinak kiváltképpen nagy hasznát vette, mert vitapartnereit a legkevésbé ismert tekintélyek műveiből vett idézetekkel valósággal lehengerelte. Tudása kizárólag a tankönyvek, az előírt olvasmányok anyagának felhalmozása; már kiskorában is fantasztikusan sokat kellett olvasnia, hiszen éppoly csodagyermek volt, mint Melanchthon, tizenkét esztendős fejjel annyira „késznek” számított, hogy felvették az egyetemre. Visszaemlékezéseiben Cato, a szigorú cenzor áll olvasmánylistája élén; felsorolja, hogy elolvasta Senecát, Isidorusnak a dialektikáról írt öt könyvét, a kánonjogot, valamennyi tekintély legnagyobbikát a kommentárokkal egyetemben ; „az ábécé sorrendje szerint bevágta” az összes pápai határozatokat, dekretálisokat, és igen gyakran idéz belőlük, nagy bánatára vitapartnereinek, akik erre nem képesek. Sőt átrágta magát az Ágoston-rendi Trionfo könyvén is, amely a pápa hatalmáról szól, és a legfantasztikusabb mű a maga nemében: a szerző azt bizonygatja benne, hogy a Szentatya nemcsak Istenhez hasonló, hanem Istennel egyenlő helyet foglal el. Mindezt tízvagy tizenegy esztendős fejjel biflázta be Eck; tizenöt éves korában már magister, és kisujjábban van az egész skolasztika. Nagyon korán „kész lett”, és attól fogva nem fejlődik tovább. Egy időre a humanistákhoz csatlakozik, akik feltörőben vannak, de aztán teljes határozottsággal a tekintély oldalára áll át. Ott kielégítheti eminens tanulói becsvágyát, kardinálisok bizalmasa lehet, ő a nagy Eck, a minden feladatra alkalmas Eck; Eck és mindig újra Eck és Eck, a későbbi birodalmi gyűléseken is folyton őt emlegetik, nélkülözhetetlenné válik, ő az egyetlen, aki fáradhatatlan íráskészség tekintetében bizonyos fokig lépést tud tartani Lutherral. De szárazon, tudálékosan ír; sohasem sikerül gyújtó hatást elérnie, rendszerint vaskos salabaktereit nem olvassák, eladatlanul hevernek a könyvárusok polcain. Nyersesége miatt saját pártjában sem nagyon kedvelik; a kardinálisok terhesnek érzik, hogy makacsul beneficiumokat koldul tőlük; néhány igen szerény javadalommal tömik be a követelőző száját. Ellenfelei a kor nélkülözhetetlen harci eszközéhez, a rágalmazáshoz folyamodva elmondják mindennek, főleg szajhák után szaladgáló kéjencnek és telhetetlen borvedelőnek; egy korábbi humanistatársa gonosz latin gyászkölteményt jelentet meg, amelyben elparentálja Doktor Eck „legeslegjobb ágyasát valamennyi között’’; Nürnbergből egy közderültséget keltő pamflet kel szárnyra, amely az „Eccius Dedolatus” gúnycímkét ragasztja rá. (Lefordíthatatlan szójáték, „a legyalult szöglet” (Ecke németül sarkot, szögletet jelent). Eck azonban vajmi kevéssé veszi szívére a csúfolódásokat. Vidáman iddogál tovább, és a magisztrátusok tiszteletük jeléül egyre-másra küldözgetik neki az ajándékborokat. Később kijelenti, hogy immár megbánta ifjúkori vétkeit, és ezzel a maga részéről elintézettnek tekinti az egészet. Támadási receptje egyszerű: „Akkor kell rókákat fogni, amikor még fiatalok”, minden eretnekhajlamot tüstént ki kell irtani, mihelyt felbukkan, „és ezt az ördögöt csak kínpad és kínok által lehet kiűzni”. Minden zelóták legfélelmetesebb típusához tartozik: ő az örök iskolamester. Büszkén mondta saját magáról: „Életem végéig iskolamester akarok maradni.” Csak egy dolog bántja — de az nagyon — : nem hallgatnak kellőképpen a szavára, sem hazájában, sem Rómában. Hasztalan terjeszti elő indítványait, amelyekben kifejti, miképpen lehetne hatékony védelmet szervezni az egyre növekvő eretnekség ellen. Egészen jól látja, hogy az érvek túlságosan gyengék, a teológiai indokolások túlságosan gyatrák. Arra volna szükség, hogy a pápa tetterős nunciusokat nevezzen ki, és nagy tudású, energikus embereket adjon melléjük, mégpedig olyanokat, akik jól ismerik a német viszonyokat. Aligha vagyunk igazságtalanok Eckkel szemben, ha feltételezzük, hogy saját magát is az utóbbiak közé számította. Sajnos — ismeri be gondterhelten —, ritkák az ilyenek, mint a fehér holló. Egész bajor hazájában mindössze három megfelelő képességű fér-

fiút ismer. (Nyilván magát is beleértette.) A pápai kúriához intézett memorandumaiban Eck akaratlanul olyan könyörtelenül éles képet rajzol a fennálló állapotokról, amilyet még a reformátorok leleplezéseiben is alig találunk.

Az ellenszenves ember itt úgy jelenik meg előttünk, mint korlátolt, de őszinte bajnok, aki jobbra is, balra is osztogatja csapásait. Kiváltképpen a püspökök vannak a bögyében. Luther általában úgy vélekedett róluk, hogy alszanak. Eck részletekbe bocsátkozik: Miért tűrik, hogy lelkészeik ágyasokat tartsanak? Miért követelnek még pénzt is annak fejében, hogy megtűrik az ilyen állapotokat? Miért nem látják el maguk funkcióikat, miért bízzák azokat hitvány, rosszul fizetett helyettesekre? Azok aztán a kegyelmi eszközöket pénzért árusítják a szegény embereknek, méghozzá a felettesek utasítására; négy forintba kerül a házasságtörés, hat forintba, ha mindkét szeretkező fél házasságban él, tíz forintba egy apácával való bujálkodás; a pénzbefizetésével az ügy el van intézve. Eck még tovább megy, és Rómát sem kíméli: felhánytorgatja az egyházi jövedelmekkel folytatott manipulációkat, a világi bíráskodásba való önkényes beavatkozásokat. Luther beszél itt? Nem, Doktor Eck beszél : az egyházi vezekléseket gyalázatos módon pénzbeli szolgáltatásokká változtatták át, és ez a 8. századba nyúlik vissza, amint az egyháztörténetben igen járatos doktor pontosan tudja; a régi egyház nem ismert ilyesmit, az egész „emberi mű”, és most az a helyzet, hogy a pápai poenitentiariában a lelkeket gyógyító orvosságok helyett csak arany meg ezüst van. Az egyházi hivatalokat olyan embereknek árusítják pénzért, akik annyit értenek a Bibliához és a teológiához, mint szamár az énekléshez. A nagy gonosztevők, az uzsorások és a szodomiták büntetlenül élik világukat, de ha egy szegény ördög nem tud kamatot fizetni, azt mindjárt kiközösítéssel sújtják. És hogyan tartják az istentiszteleteket Rómában? A gyóntatok csak a taksákat lesik, kutyafuttában intézik el feladatukat, hogy minél több gyónóval végezhessenek. Zarándokútján Luther ugyanezt tapasztalta, s meg is írta. Kik kapják a nagy javadalmakat? — teszi fel a kérdést Eck. Idegen, éretlen tacskók. „Meg kellene nyílnia a földnek, hogy elnyelje ezeket a kufár lelkeket.” Van abban valami kísérteties, hogy Eck majdnem szóról szóra azokat a téziseket adja elő, amelyek miatt Luthert és követőit minden skrupulus nélkül meg akarja égettetni.

Attól eltekintve, hogy Eck vagy a tortúra erélyes alkalmazását javasolja, vagy egy nagyszerű professzorokból álló testület által gyakorolt szigorú cenzúrát kíván, csupán egy valamiben „ortodox” — minden üdvöt a pápától vár. Ahogyan a németek egy jó császár eljövetelében reménykednek, úgy várja ő is minden probléma megoldását egy jó, szigorú, bölcs pápától, aki majd vasseprűvel teremt rendet. Eck, aki tízéves korától fogva dekretálisok iskolájában nőtt fel,nem ismer semmi egyebet, csak dekrétumokat, bullákat, tilalmakat. A pápának szerinte azzal kellene kezdenie a rendcsinálást, hogy elkergeti az Eck által oly élénk színekkel lefestett püspököket, megreformálja vagy feloszlatja a szerzetesrendeket, alaposan megtisztogatja a kúriát, s a tudatlan klérust jobb garnitúrával cseréli ki; Eck iskolamester, aki úgy bánik az évszázadokkal, mintha a tankönyvében lapozgatna. Belső szárazsága és gyatrasága lefegyverző módon jut kifejezésre, amikor a Szentszékhez intézett memorandumaiban a következőt ajánlja: a pápai brévékben is legyen „valami” isteni „valami” a Szentírásból — „amennyiben ezt meglehet csinálni”.

Mondanunk sem kell, hogy Eck reformjavaslatait Rómában ad acta tették. Az öreg harcost terhesnek és fölöslegesnek érezték. Becsületére válik, hogy nem keseredett el, hanem attól fogva kis egyházközségének szentelte tevékenységét. Gyűlölt ellenfelétől még azt is megtanulta, hogy a prédikálást nem szabad elhanyagolni, így hát fáradhatatlanul prédikált, annyi szentbeszédet mondott, mint csak kevesen, s ezekről pontos kimutatást vezetett, amely még ma is megvan. Tartunk tőle, hogy prédikációi éppoly szárazak voltak, amilyenek az írásai.

Művei mindazonáltal elég veszélyesek voltak Luther számára, amikor a vita megindult. Luther azonban később majdnem kedélyes hangon nyilatkozott Eckről: „Jó kedvre derített az az ember!” Az eretnekek hasznosak is — idézte Ecket, aki az ő bibliafordításával kapcsolatban tette ezt a megjegyzést. Tulajdonképpen — úgymond — ezt az Ecket pápává kellene választani, „hiszen úgy sincs valamirevaló pápájuk”.

Luther már robusztus alakká nőtt, amikor így tréfálkozott. De az első nyilak, amelyeket Eck kilőtt rá, még a töprengő, bizonytalankodó szerzetest találták el, és igen élesre hegyezett nyílvesszők is voltak köztük. Eck biztos szemmel ismerte fel, hogy a rendkívül népszerűtlen búcsúkérdésről és a búcsú még tisztázatlan dogmatikai előfeltételeiről folytatandó disputa nem sok reménnyel kecsegtet. A vitát ezért áttolta a pápai tekintély területére, kijelentvén, hogy Luther a pápa tekintélyét támadta meg. Kiváló emlékezőtehetségű ember volt, és összehasonlíthatatlanul jobban ismerte a pápai dekretálisokat, mint Luther; előszedte az Unigenitus bullát, amelyről már beszéltünk, s Luther kénytelen volt elismerni, hogy ezt a bullát nem ismeri. Luther a hitben bízott, a hitre hagyatkozott, amely szerinte kegyelem, és minden szentségnél előbbre való; Eck viszont VI. Kelemen avignoni pápa bulláját idézte. Ezzel Luther mindjárt az elején problematikus védekező állásba szorult; egy pápai bullát vitatni sokkal súlyosabb volt, mint a búcsúintézmény torz kinövéseit kritizálni; egy pápai bullával szembeszállni majdnem annyit jelentett, mint az egyház fundamentumait megingatni. És Eck hatékonyan manőverezve tovább szélesítette támadási frontját: „cseh eretnekségnek” nevezte Luther nézeteit. Ezzel ügyesen meglovagolta az eretnek Husszal szemben megnyilvánuló általános iszonyodást, felidézve a huszita háborúk még korántsem feledésbe merült borzalmait, amelyektől különösen Szászország szenvedett nagyon sokat. Politikai indulatokat kavart fel, mert a húsz évig tartó háborúkban mindig a németek húzták a rövidebbet. Rémülten menekültek a cseh hadak elől, amelyeket a híres Zizka és a nem kevésbé félelmetes hírű Prokop vezérelt. A német seregek — és erre nagyon kínos volt visszaemlékezni — már akkor menekültek, mikor meghallották a támadásba lendülő csehek rettegett harci indulóját, amely az „Istennek harcosai vagyunk” szavakkal kezdődött, s ezzel a kiáltással végződött: „Verjétek agyon őket, verjétek agyon valamennyit!” Németországban még a következő nemzedékek is borzongva meséltek a vak Zizkáról, aki lehunyt szemmel vezette embereit győzelemről győzelemre, s haldokolva még megparancsolta, hogy bőréből harci dobot készítsenek, annak pergése tüzelje harcosait további csatákra és diadalokra. A husziták mélyen behatoltak Németországba, ostrom alá fogták Magdeburgot, egyik csapatuk egészen Brémáig jutott el portyázásai során; azzal fenyegetőztek, hogy elpusztítják az egész Rajna-vidéket. Sok város csak súlyos hadisarc árán menekült meg a katasztrófától, és Szászországban még Luther korában is számos helyen lehetett látni felperzselt falvak üszkös romjait. Azt viszont már elfelejtették, milyen okok idézték elő ezeket a háborúkat; feledésbe merült a császár hitszegése, aki Husznak oltalomlevelet (salvus conductus) adott; feledésbe merült a Szűz Máriás lobogókkal Csehországba vonuló keresztesek fogadkozása, hogy tűzzel-vassal kiirtják az eretnekeket, s közben éppoly könyörtelenül kirabolták, és legyilkolták azokat is, akik a husziták és eretnekek ellenségei voltak. Azt is majdnem teljesen elfelejtették, hogy a cseh korona a „szent római birodalom” egyik legragyogóbb drágakövének számított, hogy a császárválasztó fejedelmek testületében Csehországnak még mindig döntő szava volt. Mindezt elfelejtették. A „cseh” szó az „ország ellensége” szinonimája lett, ezzel ijesztgették a gyermekeket, de maguk a felnőttek is megborzongtak hallatára.

Eck tehát „cseh eretnekséggel” vádolta Luthert, és ennél veszedelmesebb váddal nem is illethette volna. Semmi sem ártott annyira Luthernak, semmi sem okozott neki annyi bajt, mint ez. Eck addig szorongatta, hogy végül is dacosan fellázadt, és nyíltan kiállt Husz mellett. Így hajtották előre egyre tovább és tovább, lépésről lépésre taszigálták, kimanőverezték az egyházból, azt lehet mondani. Eck ügyesebb taktikusnak bizonyult a dominikánusoknál, akik maguk ellen ingerelték a humanistákat, és széles körben, egészen a legnagyobb befolyással rendelkező egyházi fejedelmekig ellenfrontot hoztak létre. Eck kis csatározásokkal kezdte meg hadjáratát a „cseh” Luther ellen. Nyársacskák (Obelisci) című írásában vetette papírra epésmegjegyzéseit; így nevezték akkoriban azokat a széljegyzeteket, amelyeket a könyvek vagy kéziratok margójára szokott firkálni az olvasó, ha a szöveg valamelyik szakaszával nem értett egyet. Luther hosszas habozás után a Csillagocskákban (Asterisci) válaszolt; ez a szó is szöveghez fűzött megjegyzéseket jelentett. Eredetileg az volt a szándéka, hogy csendesen lenyeli és megemészti ezt a „moslékot”, s folytatja egyházjogi tanulmányait, mert az egyházjog még, amint az most megmutatkozott, messzemenően ismeretlen terület volt számára. Barátai azonban nem hagyták békén: Wittenberg és Szászország becsülete — mondták — okvetlenül megköveteli, hogy a dolog ne maradjon annyiban. Ekkor még mindig csak a szerzetesrendek vitája és akadémikus jellegű polémia volt az ügy.

Az Ágoston-rendiek szintén nagy konventet hívtak egybe Heidelbergbe, és ezen Luthernak is részt kellett vennie. Staupitz rendelkezése értelmében neki kellett vezetnie a tudományos disputákat, amelyek ilyen alkalmakkor sohasem szoktak elmaradni. Luther tehát ismét vándorútra kelt, gyalogszerrel. Az utazás nem volt veszélytelen, mert az eretnekség vádja már nagy területeken felborzolta a kedélyeket. Barátai figyelmeztették Luthert, hogy ellenségei esetleg elfogják, és Rómába hurcolják; a választófejedelem is aggódott érte, és ellátta részletes ajánlólevelekkel. Ez az utazás lett Luther első diadala a nagyobb nyilvánosság előtt. Testileg is használt neki, úgyhogy megerősödve, jó kondícióban tért vissza. Heidelbergben csatlakoztak hozzá első követői Németország távolabbi részeiből, köztük jó néhányan olyanok, akik később jelentős szerepet játszottak. Más rendekhez tartozó szerzetesek, még dominikánusok is akadtak köztük. Luther volt az ifjúság embere; az idősebb professzorok — azok is, akik Erfurtban tanították — nem voltak éppenséggel elragadtatva fejtegetéseitől, amelyek még egyszer és utoljára a filozófiai doktrína és az „avas” Arisztotelész ellen irányultak. A közös megbeszéléseken kerülték a búcsú körüli viták témáját, de szűkebb körben annál többet beszéltek róla. Az ilyen konventek egyúttal kedélyes összejövetelekre is alkalmat szolgáltattak, és Luther azt írta haza Spalatinnak, hogy az 1518-as szüretelésű borok minősége kiemelkedik az átlagból. Heidelbergben már hatásosan érvényesült az a képessége, hogy asztali beszélgetések közben drasztikusan, frappánsan tudott véleményt nyilvánítani. Fiatal hallgatók lelkes hangú leveleket írogattak Heidelbergből a szélrózsa minden irányában, áradozva számoltak be a „pompás eszmecseréről”. Luther kemény koponyája, sovány és markáns arca, tüzes szenvedélyessége nagyon imponált nekik, nem kevésbé gyors észjárása, talpraesettsége, biztonsága, ahogyan a Bibliából idézett, ami akkoriban korántsem volt megszokott jelenség. És talán még nagyobb hatást tett rájuk szívélyessége a társalgásban, amelyből azonban félreérthetetlenül kitetszett, hogy Luther nem számít viszontszolgálatokra, mint általában a humanisták, hanem jó barátokat is kész elpáholni, ha szükségesnek tartja. Luther mindig értette a módját, hogyan tegyen szert lelkes barátokra és követőkre; de aztán sokat közülük elvesztett, és gorombán kárhoztatta őket. Egyelőre még minden bizonytalan és „nem dogmatikus” volt, minden tisztára Luther személyes hatásától függött. Ez pedig erős volt. Heidelbergben alakultak ki egy Luther-párt kezdeti elemei. Luther Heidelberg előtt hírhedt volt; Heidelbergben híres lett.

A harc folyt tovább, és most Luther volt az, aki új, merész lépést tett előre. Rómában még nem is döntöttek ügyében, de már arról beszéltek, hogy ki fogják közösíteni. Luther Heidelbergből megerősödve, majdnem elbizakodottan tért vissza. Egyik barátjának írt levelében így gúnyolódik, mintha már el is ítélték volna: „Minél erősebben fenyegetnek engem ezek az emberek, annál nagyobb a bizakodásom. Asszonyról, gyerekről gondoskodtam, földet, házat, vagyont már szétosztottam, hírem és tekintélyem már ízekre van szaggatva. Még csak egy van hátra: nyomorult és törékeny testem. Azt elvehetik, legfeljebb egy-két órával rövidíthetik meg az életemet, de a lelkemet nem rabolhatják el tőlem.” Aki az Igét akarja hirdetni, annak mindig számolnia kell üldözéssel és halállal. Hozzáfűzi : „A minap prédikációt tartottam a népnek a kiközösítésről és annak hatékonyságáról. Alaposan kiprédikáltam a funkcionáriusok, komisszáriusok, vikáriusok egész piszkos bandájának zsarnokságát és tudatlanságát. Az emberek csodálkoznak, sohasem hallottak még ilyesmit, és most várják, milyen bajom származhat ebből. Új tüzet gyújtottam, de az igazság szavával.”

Új tűz és új égető probléma. Luther nem megfontoltan, de csalhatatlan ösztöntől vezérelve tette meg ezt a lépést: a búcsú mellett a kiközösítés volt a leggyakrabban felpanaszolt sérelmek egyike. Az emberek még sokkal jobban féltek a kiközösítéstől, mint a tisztítótűztől ; az utóbbit — gondolták — majd csak elintézik valahogy, a kiközösítés azonban közvetlenül az életbe nyúlt bele. Az egyház ezt a fegyverét valaha csak nagyon komoly és súlyos esetekben használta ; de idővel olyan eszközzé vált, amely mindenkit fenyegetett, a legszegényebbeket is, a leggazdagabbakat is, a kisembereket azonban még inkább, mint a nagyokat. A kiközösítés már nem volt az az ünnepélyes aktus, amelyet legfelső helyről villámcsapásként zúdítottak császárokra, királyokra, nagy eretnekekre, hanem az egyházi pénzügyigazgatás egyre erősebbé váló bürokratizálódásának folyamán az adóbehajtás egyszerű és tömegméretekben alkalmazott eszköze lett. Kiközösítették az egyszerű embereket, akik nem fizették pontosan a dézsmát; kiközösítettek apátokat, püspököket, érsekeket, ha adósok maradtak azokkal az összegekkel, amelyeket tisztségük jóváhagyása fejében a pápai kúria követelt tőlük; már a 14. század vége felé több száz magas egyházi méltósággal szemben alkalmazták ezt a szankciót. Azóta folytatódott e büntető eszköz inflációja; most már az apátok és a püspökök, továbbá minden egyházi testület is élt a kiközösítés módszerével, gyakran merőben világi jellegű ügyekben is. Luther korának panaszai mindig ugyanazon gazdasági vitapontok körül forogtak: az alapítványok vagy kolostorok kereskedelmet folytatnak vámmentesen behozott árukkal, borméréseket és sörözőket üzemeltetnek; az apácakolostorok áruba bocsátják az általuk előállított textíliát; ha a magisztrátus fellép ez ellen, vagy adót akar kivetni rájuk, akkor kiközösítik; ha még akkor sem adja be a derekát, az egész várost interdiktummal sújtják, ami annyit jelent, hogy abban a helységben a papság semmiféle egyházi cselekményt nem végezhet. A kiközösítésnek három fokozata fejlődött ki: az első az egyes embert, az egyént sújtotta; a második a családjára is kiterjedt, amennyiben az illető nem fizetett, vagy nem teljesítette, amit megköveteltek tőle; a harmadik már az egész polgári közösséget bevonta a megtorlásba. Eredetileg merőben egyházi büntetés volt: a vétkes személytől megtagadták a szentségek kiszolgáltatását, s ezáltal kitaszították a hivők közösségéből. A kánonjog azonban egyre fejlődött, egyre gyakrabban avatkozott be a mindennapi élet számos kérdésébe, s ennek következtében a kiközösített személytől nemcsak a szentségeket vonták meg (tehát például nem köthetett házasságot, nem részesülhetett egyházi temetésben), hanem mindenkinek megtiltották, hogy ilyen személlyel bármiféle kapcsolatot tartson, az üzleti kapcsolatokat is beleértve. A dolog akkora arányokat öltött, hogy ősszel a fizetési határnapok egyúttal kiközösítési terminusok is voltak. A házuktól és portájuktól megfosztott kiközösítettek csapatokba verődve bolyongtak, és koldulással tengették életüket. A könyörtelenség, amellyel a kiközösítést végrehajtották, nemegyszer emberöléshez, gyilkossághoz vezetett, amint azt Luther is megemlíti prédikációjában. Dicsérettel szól azokról a világi hatóságokról, amelyek a hatáskörükbe tartozó területen nem tűrik meg, hogy a kiközösítéssel ennyire visszaéljenek. Ez a kérdés éles vitákat váltott ki. A két fél igényei minduntalan összeütköztek, és mindkét fél egyre magasabbra srófolta a maga követeléseit. A búcsúhoz hasonlóan a kiközösítés is társadalmi, gazdasági, politikai kérdéssé vált. Luther tehát még egy tüzes vasat ragadott meg.

Mint mindig, ezzel kapcsolatban sem beszél csupán visszás állapotokról és gazdasági problémákról, hanem újonnan kialakított

hittételeiből indul ki. Az áldozás vagy Úrvacsora megtagadása által egy embert ki lehet zárni az egyházi közösségből, de nem lehet kizárni az Istennel való belső közösségből: „Ezt a közösséget nem adhatja meg és nem veheti el senki emberfia, legyen az püspök, pápa, de még egy angyal sem.” Odáig nem ér el semmiféle kiközösítés. Luther csak ezek előrebocsátása után tér rá a „testi”, a külső kiközösítésre. Ez — úgymond — a nagyon régi időkben is szokásban volt, de most már annyira kibővült, hogy „temetéstől, vételtől, eladástól, emberekkel való mindennemű érintkezéstől, végül amint mondják, víztől és tűztől is” eltilt. De még ennyi sem elég, a világi hatalmat is ráveszik, hogy karddal, tűzzel, háborúval gyötörje a kiközösítetteket. Mindez ellentétben áll az írás értelmével, és méltatlan a papi rendhez. Arról nem is beszélve, hogy „a pénz vagy egyéb világi dolgok miatti kiközösítés új keletű kitalálás”. Az apostolok és Krisztus mit sem tudtak ilyesmiről. Luther „ötlete” és korai írásainak erőssége éppen az, hogy mindig újra utal a Bibliának egészen egyszerű állításaira, s teljesen ignorálja a Biblia fölé emelt bonyolult építményt. Így mindenki megértette; persze mindenki mást és mást ragadott ki fejtegetéseiből. A világi hatóságok örömmel fogadták azt a kijelentését, hogy joguk van a beavatkozásra. A szegények arra figyeltek fel, hogy a nagyfejűeket, az uzsorásokat békén hagyják, csak a kisembereknek kell szenvedniük pénzbeli tartozásuk miatt, amely gyakran oly csekély összegű, „hogy a levelek meg a költségek többre rúgnak, mint maga az adósság”. Az egyházi fórumok is nagyon jól megértették, amikor Luther fenyegetően kijelentette, hogy a kiközösítés „senkinek sem ártalmasabb és veszedelmesebb, mint éppen azoknak, akik lesújtanak vele”. Nem lehetnek-e bűnösebbek Isten színe előtt, mint akár száz olyan ember, akit ők közösítettek ki?

Mielőtt magát Luthert is kiközösítették, előbb egy szerfelett gyászos és szégyenteljes közjáték zajlott le — spicliskedéssel, ajtók mögötti füleléssel és a denunciálás egyéb szokványos kellékeivel. Mint Luther hamarosan megtudta, már ennél a prédikációjánál is „szörnyűséges kémek” ültek a hallgatóság között, jegyezgettek

— nem okvetlenül szó szerint —, és jelentéseket írtak a veszedelmes új tételekről. Egy másik prédikációjánál Drezdában Emser udvari káplán meginvitálta vacsorára, ahol egy lipcsei magister élénk vitát provokálva igyekezett Luthert rábírni, hogy ismételje meg wittenbergi beszédének fő gondolatait, az ajtó mögött pedig ott hallgatózott Tetzel egyik szerzetestársa. Jelentések mentek Cajetan pápai legátushoz, aki akkor Augsburgban, a birodalmi gyűlésen tartózkodott; Cajetan pedig továbbította azokat Rómába, a császár kísérőlevelével együtt. Ez utóbbiban Miksa arra kérte a pápát, hogy sürgősen közösítse ki Luthert. A császár akkor már betegeskedett, idegessé tette legutóbbi nagy terveinek kudarca, amelyek éppoly hebehurgyák voltak, mint a korábbiak, s nehéz tárgyalásai voltak a makacskodó rendekkel. Hogy e sok huzavona közepette egyáltalán szakított-e magának annyi időt, hogy Luthernak valamelyik autentikus írását elolvassa, az fölöttébb kétséges. Feltehetően főleg azért szánta rá magát az említett lépésre, hogy hangsúlyt adjon új, eléggé meglepő politikájának, amely a pápai kúriával való szoros együttműködésre irányult. A császári levélnek nagy hatása volt. A pápai auditor kijelentette, hogy haladéktalanul meg kell indítani az eljárást, Luther megrögzött eretnek. X. Leó brévében utasította a bíborost: Luthert el kell fogni és további parancsig szigorú őrizetben kell tartani. Egy másik irat a szász választófejedelmet szólította fel, hogy adja ki Luthert. Egy harmadik írás az Ágoston-rend generálisát utasította: küldjön ki megbízottat, akinek legyen rá gondja, hogy az eretneket valóban elfogják, kezére-lábára láncot verjenek, amint az ilyen esetekben elő van írva. Megmozdult tehát az eretnekper egész, némileg körülményes gépezete, gondosan ügyeltek a „szolgálati út” pontos megtartására.

Eddig csak feljelentésről volt szó, amelyet egy előzetes vizsgálat követett. Most szakvéleményre volt szükség annak megállapítására, hogy Luther tanai milyen mértékben gyanúsak. Ezzel a feladattal a pápai kúria hitbéli kérdésekkel foglalkozó szakértőjét bízták meg, „a szent palota magisterét”, Silvestro Mazzolinit, akit születési helyéről Prieriasnak neveztek, s aki szintén dominikánus szerzetes volt. Akkor már öreg úr volt, közel járt a hetvenhez. Két könyvet írt; az egyikben (Summa summarum) a skolasztika tanait summázta, a másikban, egy kézikönyvben, lelkiismereti kérdésekről értekezett. Mindenesetre előtte feküdt Luther kilencvenöt tétele is, nemcsak a kémjelentések, amelyek a császárnak elegendők voltak ahhoz, hogy a wittenbergi professzor kiközösítését szorgalmazza. Mazzolini azonban igen gyorsan, három nap alatt végzett munkájával; maga jelentette ki ezt büszkén egy füzetecs-kében, amelyet nagy sietve kinyomattatott, mivel irodalmi becsvágy is hevítette. Művét igazán nem lehet nagy történelmi pillanatban fogant ünnepélyes dokumentumnak nevezni. A Dialógus Martin Luthernak a pápaságról hangoztatott vakmerő állításairól címmel ellátott iratban Mazzolini hangsúlyozza, hogy öregember lévén, már elszokott a „vívástól”, és valóban, nemigen forgatja a szellemi bajvívás pengéjét. Inkább csak gorombáskodik, amit mindig fel szoktak hánytorgatni Luthernak, de Luther sokkal tehetségesebben csinálja. Mazzolini így szidalmazza Luthert: kutya, harapós kutya, foltos bőrű bélpoklos, vasorrú, ércbendőjű. Nem hiányoznak a vaskos célzások sem, például: ha a Szentatya püspökséget adományozott volna neked, te Márton, akkor mindent rendben levőnek találnál, nem igaz? Mint iskolában a tanítómester, úgy szólítja fel Luthert: Állj fel! Ezután Luther sorra elmondja a maga téziseit, amelyeket Mazzolini rendre megcáfol. A brosúrának csupán a bevezető része mond valami lényegeset. A szerző itt felülről lefelé, ugyanakkor fölfelé is tekintve, röviden és velősen summázza a pápával és a pápai tekintéllyel kapcsolatos doktrínát: az egyetemes egyházat lényegében a római egyház képviseli, a római egyházat pedig a bíborosok, legfelső szinten a pápa, aki éppoly kevéssé tévedhet, mint maga az egyház. Aki tehát a búcsúval kapcsolatosan azt állítja, hogy az egyház nem teheti meg, amit valójában tesz, az eretnek. Mazzolini ezzel tulajdonképpen már elmondott mindent; a többit, az iskolai feleltetést csak afféle ráadásnak szánta. Egy olyan ügyben, amely rendkívül jelentőssé vált az egyház számára, ritkán szolgálták a pápát ennyire felületesen és rosszul. A római kúria belátóbb urai előtt ez hamarosan világossá vált; Mazzolini megkapta a „fajankó” titulust, és X. Leó, akinek legalább a stílushoz volt némi érzéke, állítólag megjegyezte: „Inkább dolgozott volna rajta három hónapig, mint három napig.”

Amikor Luther elolvasta a füzetecskét, csak felsóhajtott: „Most majd a pápa elé kerül az ügy?” Megfogalmazta a választ Mazzolini művére, úgy vélte, hogy féktelen természetéhez képest nagyon szelíden: „Nem akarok szidalmakkal szólni kegyelmedhez, atyám.” A püspökségre való célzásra csak úgy mellékesen reagál: „Vajon nem a saját felfogása szerint ítél meg engem, tiszteletreméltó atya?” ő igazán tudhatja, milyen utakon-módokon lehet Rómában püspökséghez vagy egyéb javadalmakhoz jutni. Egyébiránt neki,

Luthernak, az a véleménye, hogy csak egy fontoskodó fecsegővel van dolga. A pápát nyilván nem is informálták. Még ki is jelenti: „Tudom, hogy a legjobb pápánk van X. Leó személyében.’’ A pápa

— úgymond — „Dániel az oroszlán verem ben ”, élete veszélyben forog. Luther arra az összeesküvésre céloz, amelyet bizonyos kardinálisok szőttek Leó meggyilkolására. Az összeesküvést leleplezték, és a bíborosok pere a közelmúltban zajlott le. Majd így folytatja Luther: őt ugyan hasztalan próbálják ijesztgetni kiközösítéssel vagy máglyával, ha a kiátkozás „kegyelmedtől vagy a kegyelmedhez hasonlóktól” származik. „Keressen magának kegyelmed másvalakit, akit meg tud ijeszteni!” És Mazzolinihoz hasonlóan ő sem veszi valami komolyan a dolgot: „Látja, tiszteletreméltó atya, igazán sietve, két nap alatt megírtam kegyelmednek a választ.”

Luther még hasznosnak is ítélte a dominikánus páter művecskéjét: kiviláglik belőle, hogyan kezelik Rómában a németeket. Ezért Mazzolini Dialógusit újra kinyomatja Lipcsében. Még mindig rendíthetetlenül bizakodik a pápában. Megküldi neki egy igen alázatos levél kíséretében a tételeihez írt magyarázatokat, írását — úgymond — a pápa neve alatt engedi útjára, „hogy minden jó szándékú olvasó lássa, milyen tiszta érzülettel igyekszem kideríteni az egyházi hatalom lényegét, és milyen nagy hódolattal tisztelem a pápai tekintélyt”. Feltételezte, hogy a mainzi érsekhez vagy a brandenburgi püspökhöz hasonlóan a Szentatya sem tudott még időt szakítani arra, hogy behatóbban foglalkozzék az üggyel.

Eddig csupán egy felszólítást kapott a római kúriától, hogy személyesen jelentkezzék Rómában, és ott feleljen nézeteiért. Ez mindenesetre aggályokat ébresztett benne. Jogtudós wittenbergi barátai azt tanácsolták, hogy fellebbezzen az idézés ellen, és kérje, hogy Németországban hallgassák ki, úgy, amint Reuchlin is tette. A birodalmi gyűlések politikai vitáiban szintén elhangzott — méghozzá igen gyakran — az a követelés, hogy a német alattvalót csak német földön lehessen bíróság elé állítani; a rendek sehogy sem akartak beletörődni abba, hogy Róma jogvitákban magának vindikálja a főhatalmat. Mazzolini szakvéleménye és az idézés azonban csak előzetes tárgyalások voltak. A hivatalos per a császár beavatkozása nyomán indult meg. Luther elítéltetését Miksa, „az utolsó lovag” idézte elő.

A Luther-ügy kezdetben a dominikánusok és az Ágoston-rendiek vitája volt, így látták a kortársak; akadémikus jellegű polémia egymással ellenséges viszonyban levő egyetemek között; Luther számára égető lelkiismereti probléma. Most a pápai kúria elé került, s belesodródott a világpolitika örvénylésébe.


Kihallgatás Augsburgban a bíboros előtt

Miksa császár 1518-ban, az augsburgi birodalmi gyűlésen lépett utoljára a nyilvánosság elé. Megöregedett, már csak nagy kínnal-bajjal tudta fenntartani hajdani daliás énjének látszatát, a nyíllövés, a lovagi torna, a vadászat már korántsem ment neki úgy, mint régen. A krónikás csodálkozva jegyezte fel róla, hogy ekkoriban már csak vizet ivott; valóban szokatlan egy lovagtól, a vad ivászatok korában, amelyek a birodalmi gyűléseken is gyakran napokra megszakították a tárgyalásokat. Miksa nagy reformtervei sorra kudarcot szenvedtek, és megfeneklettek: ha a jó szándék a nagyság ismérve volna, Miksát a nagy uralkodók közé kellene sorolni. Halála után egy öreg nemes így összegezte a véleményét; „Láncos-lobogós teringettét, uram! Mihelyt uram, a császár fejébe vette, hogy megreformálja a kormányzást, és mindenkinek jól a körmére akart nézni, bizony jól felsült vele, el is ment a kedve az élettől, és megtért őseihez.” Csupán egyetlen dolog volt még, amit a császár tőle szokatlan makacssággal állandóan szeme előtt tartott; házának, a Habsburg-Burgund dinasztiának a jövője. Azt akarta, hogy unokája, Károly, Spanyolország királya, Burgundia hercege folytassa a Habsburg-császárok sorát. Igaz, nem sokkal előbb ezt a koronát is felajánlotta nagy összegért Magyarország Jagelló-királyának, majd az angol VIII. Henriknek, maga pedig Nápolyba akart visszavonulni, beérve a nápolyi király címével. De mint oly sok más tervét, ezt az elképzelését is feladta. Elgondolásai általában mindig a pénzhiányon buktak el, és tudta: unokája megválasztása is rengeteg pénzébe kerülne. A német császárválasztás valóságos árverés, az győz, aki a legtöbbet ígéri. A Habsburg-ház pénztárai üresek. A Fugger-háznak kellene finanszíroznia az ügyet. De még ez a leggazdagabb bank sem tudta egymaga vállalni a lebonyolítást: egész konzorciumot kellett összehozni. Kikalkulálták, mennyibe kerül a fejedelmek, fejedelmi tanácsosok és egyéb befolyásos személyiségek megvesztegetése. Az összeg kerek egymillió forintra rúgott.

Az Alpokon túl az új stílusban épült Fugger-palota volt a legfényűzőbb épület: itt szállt meg a császár, akinek egyetlen rezidenciája sem közelítette meg ennek az épületnek a pompáját. Itt folytak azok a megbeszélések, amelyek eldöntötték az ország jövőjét. És itt lépett a „vakmerő barát” is a birodalmi gyűlés egyik fő alakja, Cajetan bíboros és pápai legátus elé. Ez csak afféle utójáték volt, jelentéktelen és kellemetlen mellékügy a nagyurak számára, akik a szokásos fortélyokkal csinálták a maguk nagypolitikáját.

Ezúttal valóban nagy volt a politikai cél, és igen sok ravasz csel kellett hozzá. Arról volt szó, hogy még egyszer demonstrálni kell a pápa és a császár egyetértését, meg kell mutatni, hogy az most is olyan, mint a középkor legragyogóbb időszakában. Még egyszer elővették a már jóformán feledésbe merült tant, a „két kardról”, az Imperátor világi és a Szentatya spirituális kardjáról, bármily sok viszálykodás fakadt is ebből az elméletből. Miksa még nem is olyan régen — számos ingadozásai egyikében — a bíborosok pisai ellenzsinata felé hajlott, amely francia befolyásra detronizálni akarta Gyula pápát. De aztán meggondolta magát, és Leó, a Medici-hercegből lett új pápa felé fordult, aki a maga részéről meg akarta akadályozni, hogy megint egy Habsburg üljön a császári trónra, és ilyen értelemben folytatott tárgyalásokat Franciaországgal. Most a két fél egyelőre jégre tette egymás ellen irányuló kombinációit. Cajetan bíborosra hárult a feladat, hogy ünnepélyesen meghirdesse a császár és a római kúria új összefogását. Miksáé dicsőségesen ragyogó konstelláció jegyében nagy birodalmi adó kivetésére készült: ez régi terve volt, de eddig mindig meghiúsult. Hatékony jelszót is találtak már hozzá; keresztes hadjáratot kell indítani a „kutya” török ellen. Ez is középkori jelszó volt, remélték, hogy most is hat.

A bíboros nagy pompával lépett fel. Római felfogás szerint egy kardinális-legátust még „bármiféle királyokkal” szemben is elsőbbség illet meg. Cajetan ragaszkodott hozzá, hogy bíborpiros díszkantárral felszerszámozott hófehér paripán vonuljon be a városba: megkövetelte, hogy szállásának szobáit bíborpiros atlasszal tapétázzák ki: és még egyéb követeléseket is támasztott, a császár ceremóniamesterét félőrületbe kergetve, pedig annak már igen nagy gyakorlata lehetett az elsőbbséggel járó kívánalmak teljesítésében. Cajetan a dómban ünnepi misét mondott a világi és egyházi fejedelmek jelenlétében. Albrecht mainzi érseknek, akinek a szavazatát mint fontosat, a római kúria okvetlenül biztosítani akarta, fejére tette a bíbornoki kalapot, a császárnak pedig a „két kardról” szóló elmélet szimbólumaként szentelt kardot nyújtott át. Finomra csiszolt prédikációt mondott, mert nagy tudós volt, Aquinói Tamáshoz írt kommentárjaival hírnevet szerzett magának. Nagy politikusnak is tartották, és A pápa és a zsinat hatalmáról (De auctoritate Papae et Concilii) írt értekezése a dominikánus rend generálisa rangja mellé, egy új bíborosi kollégium létrehozásakor, a kardinálisi kalapot is meghozta neki. Prédikációjában nem érintette az igen kényes aktuális problémákat. Ehelyett széles ívű történelmi visszapillantással emlékeztetett arra, hogy a mai nap, augusztus elseje, igen nevezetes dátum: ama híres actiumi ütközet évfordulója, amelynek megnyerésével Augustus kivívta a világuralmat. S miként az antik Róma akkor a világ határáig terjesztette ki hatalmát, úgy kell most a birodalom hatalmát és az egyház birodalmának hatalmát is újra kiterjeszteni az egész világra. A hitetlen törökre, a kereszténység ellenségére megsemmisítő csapást kell mérni. Miksának vissza kell hódítania Konstantinápolyi és Jeruzsálemet.

A császár jóleső elégedettséggel hallgatta ezt. A fejedelmek és a rendek képviselői tiszteletteljesen lehajtották fejüket, de közben arra gondoltak, hogy az ilyen nagyra törő célok hangoztatásával őket ugyan nem lehet megtéveszteni. Egy új törökadó? Valóban a török elleni háborúra fordítanák a begyűlt pénzt? A régi jelszó elvesztette hitelét: túlságosan gyakran használta már merőben más célok érdekében a kúria is, a Habsburg-ház is. Mindenki tudta, hogy az utóbbi Magyarországra és Csehországra áhítozik: Spanyolországot és Nápolyt már megszerezte, Németalföldet úgyszintén, és a birodalom ügye még bizonytalan volt. És a kúria? Hozzájárult-e valaha is a török elleni háborúk költségeihez ? Ha most megszavaznák az új adót, a kúria minden bizonnyal részesedést követelne magának. Pedig anélkül is állandóan folynak a pénzek Rómába, mint servitiák, annaták: újabban nemcsak a püspökök, hanem az apátok, prépostok, sőt lefelé egészen a plébánosok kinevezése fejében is jelentős, összegeket követel a pápai kúria, kiközösítéssel és interdiktummal fenyegetve azokat, akik vonakodnak a fizetéstől. Ezekről a kérdésekről kell most beszélni, csak aztán lehet szó Konstantinápoly vagy Jeruzsálem meghódításáról, bármennyire is kívánatos célok ezek minden hívő keresztény számára.

Nos, beszéltek is róluk, méghozzá alaposan. Az egyik legjelentősebb német egyházfejedelem, Liége (Lüttich) püspöke volt a vezérszónok, Erhard von der Mark, előkelő főnemesi család sarja, mint ahogy káptalanjának minden tagja is arisztokrata nemzetségek ivadékának mondhatta magát. Nagy kiterjedésű ősi birtoka a Burgund-ház két területe — Németalföld és a burgund grófság — közé ékelődött, emiatt a burgund hercegek állandóan áhítoztak rá. Erhard von der Marknak számos oka volt rá, hogy ellenséges érzülettel viseltessen a Burgund-házzal szemben, és haragudott Rómára is, amely makacsul megtagadta tőle az annyira óhajtott bíbornoki kalapot. Most aztán — felfegyverkezve egy részletes, terjedelmes regiszterrel, amely írásban rögzítette a pápaság valamennyi bűnét — harciasan nekirontott a római kúriának. Alig akadt eddig még valaki, aki olyan világosan és nyíltan kitálalt volna mindent, mint ő tette. Leleplezései mellett eltörpültek a wittenbergi szegény barátocska homályos vádjai, akinek ezekről a kérdésekről aligha lehettek pontosabb értesülései. Liége püspökének támadásai egy olyan főpap legintimebb ismeretanyagából táplálkoztak, akinek precíz információi voltak mindenről: az egyházi kinevezések fejében követelt, egyre magasabbra srófolt összegekről, a római kancellária illetményeiről, sportuláiról, a patronátusi jogokba való beavatkozásokról. Beszélt a birodalommal kötött, amúgy is előnytelen konkordátum folytonos megsértéséről, s utalt arra, hogy ugyanakkor Franciaország a Pragmatica Sanctio révén erős önállóságot biztosított magának a pápai kúriával szemben, amit Németország csak fájó irigységgel nézhet. A fejedelmek és a rendek nagy örömmel fogadták a liége-i püspök memorandumát. Erhard von der Mark nem érte be a részletek száraz felsorolásával. Beszélt a római Nimród-fiakról, a nagy vadászokról, akik szüntelen a jövedelmeket hajkurásszák. Éjjel és nappal egyébre sem gondolnak, csak arra, hogy éljenek vissza a kánonjoggal! A német pénz nagy tömege pedig, amely olyan súlyos, mint maga Atlasz, könnyedén repül át az Alpokon!

A törökadónak nevezett birodalmi adó ezzel el volt intézve, né-

hány egészen bizonytalan, általánosságban tartott indítványtól eltekintve, amelyeket a fejedelmeknek még meg kellett tanácskozniuk alattvalóikkal (ami annyit jelentett, hogy még egyszer elhangzottak, azután soha többé nem kerültek szóba). A birodalmi gyűlés annál vehemensebben firtatott egyéb kérdéseket: a felszólalók egyre-másra panaszkodtak a birodalomban elharapózott jogtiprásokra, belviszályokra, az egyre növekvő drágaságra meg a Legfelső Birodalmi Törvényszékre, amely a zűrzavar megszüntetésére volna hivatott, de magatehetetlen, mert a választófejedelmek azt állítják, hogy döntései rájuk nem vonatkoznak. Más fejedelmek pedig — úgymond — megsértik az „ország békéjét”: Gelderland hercege éppen háborút visel a vele szomszédos Holland ellen, legalább fél tucatra tehető a magánháborúk száma, amelyek során minden alkalommal több száz falu pusztult el. Minden oldalról áradtak a panaszok, és a fejedelmek mindegyikének még külön-külön is megvoltak az okai arra, hogy nehezteljen a Habsburg-házra. Ilyen körülmények között elkeseredett ellenállásba ütközött az a terv, hogy ismét e dinasztia egyik tagját ültessék a császári trónra. A császár a szerteágazó, bonyolult, gyakran összegubancolódott szálakat alig-alig bírta kézben tartani, tanácsosai nehéz helyzetben voltak. Egyik fejedelemtől a másikhoz szaladgáltak, közben bankárokkal alkudoztak, választási feltételeket tárgyaltak és pecsételtek meg, ígéreteket tettek, biztosítékokat kértek, házasságokat helyeztek kilátásba, ami a dinasztikus politika egyik fő eszköze volt.

Cajetan bíboros is nehéz helyzetben volt. Benne még olyan sok helyütt elterjedt elképzelések éltek, hogy a németek népe jámbor, készséges, legfeljebb egy kicsit nehézkes. Gyors győzelemre számított, s most nagyon kínosan érezte magát, bár a vendéglátásra igazán nem panaszkodhatott. A klímát is nehezen viselte el, törékeny alkatú emberke volt, alapjában véve tudóstípus; még Augsburgban is tovább dolgozott Aquinói Tamással foglalkozó tanulmányán, ott fejezte be „a második kötethez a második részt”. Fázott, dideregve áhítozott meleg napfényre, mint Dürer, amikor Velencéből visszatért Németországba. Hutten, aki részt vett a birodalmi gyűlésen, és egyik memorandumának ott akart érvényt szerezni, később gúnyosan írta: Cajetan még a Napot is kiátkozással fenyegette, ha nem gondoskodik egy kis melegről a hideg Németországban. Hutten a Fugger-palota cselédségétől nyert információk alapján a kardinális fényűző életmódját is kipellengérezte: bíbor öltözékében drága függöny mögött ül, csakis ezüst tányérokból hajlandó enni, egyetlen német módra elkészített étel sem elég finom neki, a kenyeret durvának, a fogolypecsenyét rágósnak, a bort túl savanyúnak tartja. Mi nem akarjuk a bíborost ilyen gúnyiratok alapján megítélni, Rabelais szerint sem, akinek Pantagruelja a párizsi könyvtárban a bőrbe kötött skolasztikus művek között Cajetan „nyerítését” is hallja. De a nemzeti előítéletektől teljesen elvonatkoztatva is kétségtelen, hogy az olasz és a német közt ellentétek voltak, s ez kihatott a Lutherral való beszélgetésre. Cajetan volt az első valóban kiemelkedő egyházi személyiség, aki a szerzetessel beszélt. Nem lehet kétségünk afelől, hogy Lutherban csak jelentéktelen kolduló szerzetest látott, egy „barátocskát”, mint később maga mondta olyan hangsúllyal, amely a „szánalmas” jelzőt is magában foglalta. Hogy ő maga is egy olyan rend tagja volt, amely formálisan a kolduló szerzetek közé tartozott, azzal sohasem törődött, annál kevésbé, mert koldulással a dominikánusok már régóta nem foglalkoztak, ő most kardinális volt, a római kúria vezéralakjainak egyike, és nyilván ingerelte, hogy a rangjának kijáró elsőbbséget a goromba németek nem respektálják kellőképpen. Nemcsak a szárnyasok húsát találta rágósnak, hanem ezeket az agyafúrt, nyakas fejedelmeket is, akik folyton csak a szájukat járatják Róma ellen, aztán időnként meglapulnak, s soha nem tudnak megegyezni semmiben, csak abban, hogy minden rendszabályt megakadályoznak. Vad bömbölésük, mohó vedelésük, falánk zabálásuk undorral töltötte el; szemében ezek az emberek valóban barbárok voltak, gótok. Cajetan gyors felemelkedését merőben más körülmények között érte el: elegáns stílusban vitázott az olasz humanistákkal; teológiai tornajátékban mérkőzött meg Pico della Mirandolával, a híres platonistával és hebraistával; legyőzte a másik veszedelmes álfilozófust, Pomponazzit, akit spekulációi odáig ragadtak, hogy a lélek halhatatlanságát is tagadni akarta. A lateráni zsinaton ő volt az, aki az efféle tanokat mint Averro- és „arab befolyását” elítéltette. Ugyanabban az évben született Gaetában, amikor szerzetesrendje Aquinói Tamást az olyan tanítómester rangjára emelte, akinek tanai kötelező erejűek. Tommaso de Vio volt az eredeti neve; mint Cajetanus („a Gaetából való”) kezdte meg pályáját a szerzetben, és nagy kommentárjaival újra életre keltette az akkor már régóta háttérbe szorult tomizmust. Teljesen Aquinói

Tamás szellemében határozott képviselője volt a szigorúan hierarchikus gondolatnak és a pápa főhatalmát hirdető doktrínának; ezt az elvet védelmezte írásművében; a római kúria ezért kegyeibe fogadta. Amellett tisztán látta a rendszer fogyatékosságait, és korántsem hiányzott belőle a kritikai szellem; számításba vette azt a lehetőséget, hogy rossz pápa is ülhet Szent Péter trónusán. De az volt a véleménye, hogy az egyház minden körülmények között szolgai engedelmességgel tartozik, s ilyen esetben nem tehet egyebet, mint hívő lélekkel imádkozik, Istentől remélve az állapotok jobbra fordulását. Később komoly szavakkal szólt az egyházról, amelyet „minden jó szellem elhagyott”, amely a tudatlanság homályába süllyedt, s erkölcstelenségével még a törököket is megbotránkoztatja. Amikor V. Károly csapatai 1527-ben kifosztották Rómát, sokan úgy fogták fel a tragikus eseményt, hogy az a világ végének, de legalábbis a pápaság végének előhírnöke. A nagy katasztrófa után Cajetan őszintén beismerte: „A föld sójának kellett volna lennünk, de úgy lezüllöttünk, hogy semmi mással nem törődünk, csak a külső ceremóniákkal meg a külső jóléttel.” Hiába fantáziálgatnánk most arról, mi lett volna, ha Cajetan bíboros ennyire belátóan beszélt volna Lutherral, vagy ha az egyháznak valamely más nagyobb megértést tanúsító főpapja vezeti a tárgyalásokat. A történelem csak a „kellő pillanatot” ismeri.

Nem az egyházi reform szükségességének felismerése, hanem egészen más oka volt annak, hogy Luther megjelenhetett Augsburgban, Cajetan bíboros előtt. A küszöbön álló császárválasztás kapcsán a szász választófejedelem szavazata hirtelen elsőrendű fontosságú lett a pápai kúria számára. Rómában határozottan meg akarták akadályozni, hogy Károly, a Habsburg-jelölt üljön a császári trónra. A pápa Ferenc francia királyt akarta jelöltetni; sőt arra gondolt, hogy ha ez nem sikerülne, magát Frigyes választófejedelmet lépteti fel. Mindenesetre úgy vélte, hogy Szászországgal csínján kell bánni. Az oly sietve megindított eretnek-eljárást egyelőre függőben hagyták. Az örökké lavírozó Miksa, aki terveihez szintén számított Szászország szavazatára, hirtelen úgy találta, hogy a wittenbergi szerzetes még hasznára lehet, ki tudja őt játszani Róma ellen. Így hát levélben felkérte kedves szász unokafivérét, hogy a szerzetest gondosan óvja meg a veszedelmektől; „egyszer talán még szükségünk lehet rá.”

A veszedelmek, amelyeket a császár nemrég maga támasztott Rómának küldött, eretnekpert sürgető levelével, nem voltak csekélyek. Egy eretnek elfogása Istennek tetsző, helyes cselekedet, sőt egyenesen kötelesség volt akkor is, ha az illetőt hivatalosan még nem közösítették ki. Luthert már megidézték Rómába, de ő nem tett eleget a parancsnak. Nem tudta, hogy megmaradhat-e Wittenbergben, mert fejedelme is lavírozott, és nagyon óvatosan távol tartotta magát az ügytől. Csak Spalatin, Frigyes udvari káplánja és titkára fáradozott azon, hogy a császár fegyveres kísérettel tegye biztonságossá Luther augsburgi utazását; az ismét megbízhatatlan Miksa azonban erre nem volt hajlandó. Luthert csak akkor merték elengedni, amikor a bíboros legátusi minőségében kijelentette, hogy a pápa teljhatalmú megbízottjaként hajlandó foglalkozni az üggyel.

Luther tehát egyetlen szerzetestársa kíséretében útra kelt, de korántsem olyan derűs hangulatban, mint amikor Heidelbergbe gyalogolt. Fejedelme már hazafelé indult Augsburgból, s útjaik kereszteződtek; Bölcs Frigyes azonban bölcsnek vélte, ha személyesen nem találkozik professzorával, s beérte azzal, hogy Weimarban húsz forintot adatott neki útiköltségre. Az Ágoston-rendi kolostorokban, amelyekbe Luther útközben betért, a testvérek óvták, figyelmeztették: „Meg fognak égetni, fordulj vissza!” Egyik barátja, Link, aki akkor a rend nürnbergi kolostorának priorja volt, megdöbbent rongyos külseje láttán. Jobb csuhát adatott neki, hogy legalább némileg elfogadható öltözetben jelenjék meg a bíboros előtt, és elkísérte őt Augsburgba. Luthert gyomorgörcsök kínozták, a várostól néhány mérföldre szekérre kellett ültetni. Komoran tépelődött. Sok utazása közül egy sem volt, amelyet ilyen sötét hangulatban tett volna meg; a járás sohasem esett ennyire nehezére, mint most. Gyomorgörcsei csak lelkiállapotának következményei voltak. Érezte: most kell eldöntenie, hogy elszakadjon-e az egyháztól, vagy sem. Azokról az intrikákról, amelyek a feje fölött, a nagypolitika magas régióiban szövődtek, sejtelme sem volt.

Nem tudta azt sem, hogy helyzete még sokkal aggasztóbb, mint amilyennek Wittenbergben gondolták. A kardinális közben — a római kúria utasításai folyton keresztezték egymást — új parancsot kapott Rómából: az eretneket elő kell állítani; vissza kell vonnia állításait; ha megtagadja, el kell fogni, és Rómába kell szállítani. Esetleges védelmezőit és pártfogóit a bíboros kiközösítéssel

és interdiktummal fenyegesse meg; ha az eretnek nem jelenne meg, minden hatóságnak kötelessége, hogy elfogatására késedelem nélkül megtegye a szükséges intézkedéseket. Cajetan nagyon furcsállotta, hogy ennyire ellentmondásos utasításokat kap Rómából. A pápai kúriának nyilván nagyon hiányos információi vannak arról, hogy milyen a hangulat Németországban. Kiközösítéssel és interdiktummal való fenyegetésekkel nem lehet jobb belátásra bírni egész városokat.

Cajetan arra az elhatározásra jutott, hogy diplomatikusan kell a kényes ügyet elintézni. Mivel azonban lelkiismeretes tudós is volt, igyekezett alaposan felkészülni. Néhány kisebb tanulmányt készített a búcsú kérdéséhez, amelyet mint jelentős teológus még tisztázandónak ítélt, s amellyel már egy évvel korábban elkészített értekezésében is foglalkozott. Bizonyos pontokon a véleménye hasonló Lutheréhoz; de a tekintély volt számára a mérvadó, az, amit VI. Kelemen az Unigenitus bullában kijelentett. Egy pápai bulla nem ilyen vagy olyan teológus „nézete”, hanem kinyilatkoztatott doktrína, amely előtt mindenkinek meg kell hajolnia.

Luther a karmeliták kolostorában szállt meg, és sokan meglátogatták, köztük választófejedelmének azok a tanácsosai, akik még Augsburgban maradtak; az utcán azonban nem mutatkozhatott. A tanácsosok végül mégis kieszközölték számára a védőkíséretet; de nem Miksától, mert ő akkor már minden kellemetlen kérdést lerázott magáról, ezt is, és elment vadászni. Cajetan bíboros, mielőtt a kihallgatásra rászánta magát, egy olasz diplomatát küldött a szerzeteshez, bizonyos de Serralonga urat, valamelyik itáliai fejedelem követét; akkoriban a birodalmi gyűléseken szép számmal nyüzsögtek ilyen olasz követek, akik fejedelmi gazdáik számára próbáltak pecsenyét sütni.

Serralonga a maga felfogása szerint „nagyon épkézláb” javaslattal állt elő, amint azt Luther még aznap este megírta Spalatinnak. A dolog egyszerű: helyeselni a legátusnak, engedelmeskedni az egyháznak, visszavonni! A revoco („visszavonom”) szócska mindössze hat betűből áll, oly könnyű kimondani! Luther: De ő bizonyítani akarja az állításait! — Serralonga: Ugyan, csak nem akar lovagi tornán lándzsát törni a kardinálissal? — Serralonga egy történeti példára hivatkozott. Több száz évvel ezelőtt — mesélte — Joachim de Fiore apát teljesen felkavarta az egész Ferenc-rendet vad jövendöléseivel, amelyek még most is szájról szájra járnak; minden bizonnyal eretnek volt, de jóslatait visszavonta, és ezzel az egész ügy szépen elintéződött. Ami pedig a búcsút illeti: nos, igazán lényegtelen, ha a prédikátorok itt-ott olyasmit mondanak, ami talán nem egészen pontos, az a fő, hogy megteljen a pénzes láda; a jó ügy érdekében el lehet nézni az ilyesmit. — Luther: Nem. — Serralonga: A pápai tekintéllyel akar disputálni, „ej,ej, hát mégis lándzsatörés”? És azt hiszi talán, hogy választófejedelme a kedvéért fegyvert fog ragadni? — Luther: Aligha. — Serralonga: És aztán hová-merre? — Luther: Valahová az ég alatt . . .

A diplomata távozott. Luther úgy irta, hogy kiutasította a kísértőt. De hozzáfűzi: „így lebegek remény és félelem között.”

Október 12-én ment el Luther a Fugger-palotába; Link barátja, továbbá szállásadója, a karmelita kolostor priorja és még néhány szerzetes kísérte. Előzőleg pontosan kioktatták, hogyan kell viselkednie egy olyan magas rangú egyházi méltóság előtt, amilyen a bíboros-legátus. Előírás szerint teljes hosszában a padlóra vetette magát. A kardinális intett, hogy keljen fel. Luther feltérdelt, és csak újabb intés után állt talpra. Mentegetőzött, hogy késve érkezett, mert várni kellett a személyének sérthetetlenségét biztosító oltalomlevélre (salvus conductus). És kijelentette: meg van győződve arról, hogy a bíborostól csak a színtiszta igazságot fogja hallani.

Cajetan, akit olasz udvaroncainak karéja vett körül, nyájas modort öltött magára, és „kedves fiának” nevezte Luthert. Szilárdan eltökélte magában, hogy illő módon fogja elintézni az ügyet, és atyai jóindulatú elöljárónak mutatja magát. Még bókolt is, elismerően nyilatkozott Luther tanultságáról, örvendetes wittenbergi docensi tevékenységéről. Majd a tárgyra tért. Három dolgot kellett követelnie: Luther vonja vissza téveszméit; Ígérje meg, hogy ilyesmiket ezentúl nem fog tanítani; végül kötelezze magát, hogy többé nem zavarja meg az egyház békéjét. A pápa így parancsolja a brévéjében. Luther arra kérte a kardinálist, mutassa meg neki az iratot. Cajetan elutasította ezt. (A bréve egészen másként hangzott, és felolvasása csak megnehezítette volna a tárgyalást.) Luther ekkor megkérdezte: melyek azok a tévtanai, amelyeket vissza kell vonnia? Cajetan, aki előzőleg alaposan áttanulmányozta Luther téziseit, kettőt idézett közülük. Az egyik az egyház kincsével kapcsolatos tétel volt, amelyet az Unigenitus bulla eléggé megcáfolt. A másik az a sokkal fontosabb, Luther számára mindenesetre döntő jelentőségű tézis, amely szerint nem a szentségek, hanem a hit által igazul meg az ember. Ez új tan, fiam — mondta a kardinális —, és ezért hamis.

Az „új ’’ és a „régi ” tan közti ellentét már Luther eddigi írásaiban is sarkalatos pontként szerepelt. Ezzel kapcsolatos felfogását Luthernak most meg kellett védelmeznie a legátus előtt: ő a maga részéről azt nevezi „új tanításnak”, amelyet nem talált meg a Bibliában, ennélfogva emberi műnek, későbbi idők hozzátételének tekint. És a továbbiakban ekörül folyt a vitatkozás. „Én azokat a bibliai helyeket tartom többre, amelyeket a téziseimben idézek” — jelentette ki Luther. Cajetan atyailag kioktatta: a pápa tekintélye a mérvadó, ő felette áll nemcsak a Szentírásnak, de még a zsinatoknak is; példa erre V. Miklós pápa, aki elítélte a bázeli zsinatot. Cajetan — nem alaptalanul — megszimatolta Lutherban a nominalistát és a zsinatelmélet hívét; ez a teória még mindig veszedelmesen tartotta magát, és fenyegette a pápa helyzetét. Gerson, a nagy párizsi teológus a konstanzi zsinaton győzelemre vitte ezt az elméletet, és Gerson még mindig nagy tekintélynek örvendett. Cajetan Luther fejére olvasta: „Te gersonista is vagy, fiam, és Gerson valamennyi követője éppoly kárhozott, mint ő maga.” Ez ugyan nem egészen volt igaz, mert az egyház óvakodott egy ilyen ítélet kimondásától. Cajetan itt mint tomista beszélt, mint előharcosa egy olyan doktrínának, amelyet ő alapított meg újra, és amelyet — remélte — győzelemre fog vinni. Mivé vált, milyen mederbe terelődött a kihallgatás? Cajetanban felülkerekedett a tudós, elragadta a vitatkozás szenvedélye. És Luther is akadémikus ellenféllé vált, merészelte a nagyúr figyelmét felhívni arra a tényre, hogy Gerson régi párizsi egyeteme éppen a közelmúltban követelte igen határozottan egy egyetemes egyházi gyűlés összehívását. „Ezért még majd felelősségre vonják a párizsiakat!” — válaszolta Cajetan rosszkedvűen. Nyilván elvesztette a türelmét. Elvégre nem disputa céljából idézte maga elé a barátocskát. Luther meg akarta jegyezni, hogy a kardinális környezetében levő olaszok gúnyosan vihognak, valahányszor ő a Bibliából idéz. Annyi bizonyos, hogy nem valami barátságos szemmel nézték a szerzetest, aki minden várakozás ellenére ilyen nehézségeket támasztott, egyre magasabbra emelte fejét,

egyre hangosabban beszélt, és az alázat minden külső jele lefoszlott róla. A diplomata de Serralonga is bele akart szólni újra a vitába, de a kardinális leintette. Cajetan most már a diplomatikus elintézésen túlmenően azt is meg akarta mutatni, hogy ő, a nagy tudós, mennyire fölényben van a wittenbergi docenssel szemben, aki csak most bukkant elő az ismeretlenség homályából. Meg aztán saját legbelsőbb meggyőződését védelmezte. Meggyőződés állt szemben meggyőződéssel. Luther a hitre hivatkozott, egyedül ez „igazít meg”, nem a szentség. Cajetan viszont így érvelt: Vajon az áldozó, aki magához veszi az Úr Jézus testét, tudhatja-e, hogy az ő hite igaz és teljes? Nem kell-e szükségképpen bizonytalannak lennie és kételkednie, hogy részesül-e a kegyelemben, avagy sem? Kételyeitől csak az egyház szabadíthatja meg; az üdv az egyház objektív teljhatalmában van, amelyet a szentség reprezentál, nem pedig az egyén szüntelen tévelygő lelkében. Megértésről szó sem lehetett itt; Luther éppen ezeket a kételyeket hagyta maga mögött.

Luther azonban eddigi írásaiban is nyomatékosan kifejezésre juttatta, hogy feltétlenül kész magát alávetni a pápai tekintélynek. Ennek tudatában a bíboros újra meg újra pápai dekretálisokkal hozakodott elő, amelyekkel Luther nem szállhatott vitába. Cajetán atyailag, erélyesen és végül szigorúan hangsúlyozta: „Hiszel, vagy nem hiszel? Ismerd el tévedéseidet, vond vissza őket, ez és semmi más a pápa akarata!” Luther azt felelte, hogy hisz, de elsőbbség illeti meg azt, amit a Biblia mond. Cajetan visszavágott: a pápa magyarázza a Bibliát.

A vita, amely gyakran igen heves szóváltássá fajult, s amelyről ennélfogva utána egyik fél sem tudott egészen pontosan számot adni, eredménytelen maradt. Luther csak a parancsot hallotta, hogy téziseit vissza kell vonnia. Gondolkodási időt kért. Cajetan nagylelkűen megadta. A szerzetes szavaiból bizonytalanságot érzett ki és hajlandóságot, hogy engedelmeskedni fog a parancsnak. Ugyanakkor az éles eszű teológusnak és tapasztalt kánonjogásznak a vita során feltűnt egy szerfölött kellemetlen pont, amely Róma figyelmét teljesen elkerülte: a búcsú, amelyet a legfelső fórum eddig még nem nyilvánított autoritatív formában dogmának; ezt a mulasztást pótolni kell, mégpedig sürgősen. A szerzetes voltaképpen szilárd talajon áll, amikor azt hajtogatja, hogy a búcsú kérdésében szabad tere van a „nézetek” vitájának. Nos, ezt a talajt ki kell húzni a lába alól. Pillanatnyilag a pápa tekintélyét kell hangsúlyozni. A barát ezt a tekintélyt egyáltalán nem tagadja. Engedni fog, mint ahogyan már oly sokan beadták a derekukat.

A tárgyalások még több napon át folytatódtak. Luthernak meg kellett beszélnie a dolgot a választófejedelem tanácsosaival, a barátaival. Nagy megkönnyebülésére váratlanul betoppant Augsburgba rendi elöljárója és atyai jóakarója, Staupitz; a város befolyásos személyiségei közül többen szintén pártjára álltak. A birodalmi gyűlés már szinte véget ért ugyan, de a tárgyalások hatása tovább rezgett a kedélyekben. Ha olyan magas egyházi méltóságok, mint Liége püspöke, nyíltan beszéltek Róma ellen, ha a birodalmi rendek egy emberként tiltakoztak az ellen, hogy az egyház állandóan beavatkozik az igazságszolgáltatásba, ha élesen kikeltek a kiközösítésük és interdictumok ellen — akkor a Luther-ügyet sem lehetett többé puszta szerzetesi civakodásnak felfogni. A teológusok vitatkozhatnak a dogmatikai részletkérdésekről. Itt arról van szó, hogy van-e joga Rómának egy német szerzetest maga elé idézni, elítélni, talán máglyára hurcolni, méghozzá olyan kérdés miatt, amely izgatja és felháborítja az egész világot. Luther többé nem érezte magát egyedül, szinte kitapinthatóan érzékelhette azt a nagy áramlást, amely immár nemcsak levelekből hömpölygött feléje, s amely egyre magasabbra emelte.

Nagyon is szüksége volt a bátorításra. Kételyei megmaradtak. Nem akart szakítást. Még mindig azt hitte, hogy a pápa hiányosan van informálva, de mihelyst megismeri a tényállást, okvetlenül igazat ad neki, és megrendszabályozza a búcsúval kufárkodókat. Később gyakran mondogatta: ha ez megtörténik, megnyugodott lélekkel tért volna vissza cellájába. Hogy így lett volna, vagy sem, azt senki meg nem mondhatja. Annyi azonban bizonyosra vehető, hogy a végleges döntés Augsburgban, Cajetan előtt következett be. Itt, Augsburgban, nem pedig három évvel később Wormsban, ahol Luther már teljesen biztos volt a dolgában, és ahol többé nem fordulhatott vissza.

Barátai, jóakarói tanácsokat adtak neki, részletekbe menően és igen óvatosan. Staupitz, a békülékenység embere, aki sok missziója során gazdag tapasztalatokra tett szert, szintén azon fáradozott, hogy valamiféle kiutat találjon. Szerette, és csodálta az ő Márton fiát merészségéért, amely belőle teljesen hiányzott. Mindenesetre

felmentette rendi elöljáróinak fogadott engedelmességi kötelességei alól. Lehetséges, hogy ezzel mintegy szabad utat akart biztosítani magának, mivel „kívülről” hatékonyabban támogathatta Luthert. Staupitz lépésének sok magyarázata lehetséges; mi ezt, a legjobb szándékút választjuk. Luther írásba foglalta tiltakozását, és újra megjelent a bíboros előtt, ezúttal nagyobb kísérettel, amelyhez Staupitz és egy jegyző is csatlakozott. E tanúk előtt Luther felolvasta nyilatkozatát: nem vonhat vissza semmit mindaddig, amíg meg nem cáfolják téziseit. Nem mondott semmit, ami ellentétben áll a Szentírással, vagy az egyházatyákkal, vagy a dekretálisokkal. De elkövethetett tévedést, és meghajlik az egyház ítélete előtt. Eddig minden rendben volt, és Cajetan elégedetten helyeselt. Ám most következett a bökkenő: Luther nyilvános disputát kívánt, Augsburgban vagy másutt, de mindenesetre német földön. Amennyiben ezt nem engedik meg, akkor ragaszkodik hozzá, hogy tételeit megküldhesse néhány egyetemnek, megvitatás céljából; Bázelt, Freiburgot, Leuvent és végül Párizst nevezte meg. Minket talán bosszant e korszak némileg fárasztó disputa-vágya, amellyel még többször találkozunk majd. Meg kell értenünk, hogy abban a korban a nyilvános fellépés volt a szélesebb körű véleményközlés egyetlen lehetősége, a nyilvános fellépés volt a „sző”, amelynek terjesztésére ma már korlátlan technikai lehetőségek vannak; az jelentette akkor a publikumot, vagy a mi elkoptatott kifejezésünkkel élve: a publicitást. Akadémiai körökben is ez volt az általános gyakorlat és eljárás; Luthernak, az egyetemekre való utalása arra vall, hogy még mindig docensfővel gondolkodott.

A kardinális ismét csak az Unigenitus bullával hozakodott elő, amelyben a probléma gyökeres megoldását látta. Luther kissé elővigyázatlanul kijelentette, hogy erről nem akar újabb vitába bocsátkozni. Cajetan kioktató hangon mgjegyezte: „Én nem vitatkoztam veled, fiam.” Szócsatáról — folytatta — szó sem lehet kettejük között; csupán a választófejedelemre való tekintettel akarja Luthert kihallgatni, és megkísérli, hogy megbékítse a pápával. Ekkor Staupitz interveniált, mire Cajetan újra nagyon engedékenynek mutatkozott, és megengedte, hogy Luther újabb írásbeli választ terjesszen elő. Búcsúzáskor nyájasan kijelentette, hogy az egész ügyet nem bíróként, hanem atyai módon óhajtja kezelni.

Luther tehát ismét tollat ragadott. Érdekes, hogy bár mint mennydörgő, villámokat szóró szónok él a köztudatban, valójában sokkal jobban engedelmeskednek neki a szavak olyankor, amikor szobácskája magányában veti papírosra gondolatait. Lenyűgöző módon a magányosságnak és ugyanakkor a nyilvánosságnak, a legszélesebb körű hatásnak az embere. Az „egyedül az ő Istenével” már hitének legbelső citadellája; csak ott érzi magát teljes biztonságban. Mihelyt a világ elé lép, hogy meghirdesse, ami számára is feltétlen követelményt jelent, bizonytalanná és hangossá válik; gyakran kiabál, majd megbánja sietségét és heveskedését, nemegyszer a másik végletbe esik, egyes vakmerő kijelentéseket visszavon ; ettől válnak írásai oly ellentmondásossá, ezért értelmezik őket annyiféleképpen. Egység csak az életében van és abban, amit ő legbelsőbb meggyőződésének tekintett. Itt nem ismert sem ingadozást, sem visszavonást.

Cajetan viszont visszavonást kívánt, semmi egyebet. Csak így intézhette el az ügyet. Amikor Luther ismét megjelent előtte, kezében egy sűrűn teleírt ív papirossal, a bíboros az eddiginél sokkal élesebb hangon követelte: Vond vissza! Vond vissza! Megint felvonultatta a nagyágyút, az Unigenitus bullát; a pápai tekintélynek erre a legfontosabb fundamentumára appellálva oktatott, fejtegetett ; Luther is kijött a sodrából, bele-beleszólt; a párbeszéd egyre illetlenebb lett, az illem formaságaira már nem is ügyelve vitatkoztak az egyház kegyelmi kincsére vonatkozó szövegrészieteken, egyes szavak értelmezésén; az odakészített könyvek közül hol ezt, hol azt kapták fel. Luther élesen megjegyezte: „Csak nem gondolja Atyaságod, hogy mi németek semmit sem értünk a grammatikához!” A kardinálist annyira elragadta a tudományos becsvágy, hogy kijelentette: még a Biblia sem mentes a tévedésektől, következésképpen nagyon is szükség van az egyház tekintélyére, amely a Szentírást kellőképpen értelmezi. Csak ezután eszmélt rá a bíboros, hogy mi a megbízatása. Szégyenkezés fogta el, hogy ilyen szópárbajba bocsátkozott a baráttal. Most már hivatkozott a pápai iratra, amelynek tartalmát eddig elhallgatta: „Felhatalmazásom van rá, hogy kiközösítselek téged és mindenkit, aki veled tart, és interdiktummal sújtsak minden helységet, amely szállást ad neked! Vond vissza!”

Luther hajthatatlan maradt. A rég várt fenyegetés alig hatott rá. Cajetan most már minden nyájasságot félredobva kiáltotta: „Eredj!

Ne kerülj többé a szemem elé, hacsak visszavonással nem jössz!” És amikor Luther kísérőivel távozni készült, Cajetan még egyszer rákiáltott: „Vond vissza!” A jelenlevők egyike sem tudta még akkor, hogy ez volt a szakítás pillanata — Luther szakított az egyházzal, az egyház szakított Lutherral.

A kardinálisnak látnia kellett a kísérők arcán az iszonyt és megdöbbenést; Luther sovány feje, mélyen ülő szeme pedig aligha kelthetett benne más benyomást, mint azt, hogy fanatikussal van dolga. Úgy ítélte meg a helyzetet, hogy az ősnemesi származású, fejedelmi udvarokhoz bejáratos, előkelő Staupitz az egyetlen személy, akivel még tovább tárgyalhat. Magához kérette tehát, Luther barátjával, Link priorral együtt. Rendkívül udvariasan viselkedett, hangsúlyozta, hogy a legőszintébb jóakarattal viseltetik Luther iránt; lényegében a visszavonásról van szó. Staupitz kitérő választ adott: már gyakran megpróbált hatni Lutherra, de sem tudás, sem szellemi erő tekintetében nem ér fel vele. A maga részéről alázatosan engedelmeskedik az egyháznak — jelentette ki, majd némi iróniával jegyezte meg: de mégiscsak a pápai kúriát képviselő bíboros itt az egyetlen, aki az ügy rendezésére hivatott. Cajetan azonban nem akart még egyszer Lutherral beszélni; csak arra volt hajlandó, hogy átadja a visszavonandó cikkelyek listáját. Staupitz után Link priort fogadta, s ezen az audiencián még tovább ment: Luthernak csupán az egyház bűnbocsánati kincsére vonatkozó kijelentéseit kell visszavonnia. Link, nyilván nagyon megkönnyebülten, helyeselt. Úgy látszott tehát, hogy a megegyezés a küszöbön áll, pedig valójában egy éles konfliktus irányában való fordulat nyitányáról volt szó. Hasonló helyzetek később is megismétlődtek Luther sorsának fordulópontjain. Mindig hiányzott az utolsó, megváltó szó, az a kis békülékeny gesztus, az az apró engedékenység, amely „mindent megváltoztatott volna”. Nem korrigálhatjuk a történelmet, amely a lehetőségek elszalasztásából és az engedékenységre nem hajlandó merevségekből áll.

Cajetan valóban úgy hitte, hogy most már sikerült elintéznie az ügyet; gúnyosan mondta környezetének: „Ennek a Márton testvérnek valamivel frissebb tojásokat kellett volna a piacra vinnie.” Számára az egyház búcsúkincsének kérdése volt a kulcskérdés, mivel az egész kellemetlen búcsúvita ebből keletkezett; ha a szerzetes visszavonja ezzel kapcsolatos állításait, akkor sokkal könnyebben lehet majd diszkreditálni az egyháznak érzékeny károkat okozó kampányt.

Ám ekkor merőben más hatalmak szóltak közbe. Az a gépezet, amelyet a római kúria egymást keresztező utasításai indítottak el, ment tovább a maga útján. Staupitz, jóllehet igen óvatosan és diplomatikusan tárgyalt a kardinálissal, izgatott lett: hirtelen megtudta, hogy legfőbb elöljárója, az Ágoston-rend generálisa már elrendelte Luther elfogatását, sőt hozzá még az övét, Staupitzét is. Tüstént levélben értesítette választófejedelmét, akinek Cajetan ígéretet tett, hogy az ügyet szelíden és békésen fogja elintézni. Panaszkodott a bíboros eljárására: tetszetős, de üres szavak, amilyenek Rómában szokásosak; valójában csak azt keresi, hogyan pusztíthatja el az „ártatlan vért”, vagyis Luthert. És ami a legfontosabb : parancs érkezett, hogy Luthert és vele együtt őt, Staupitzot is börtönbe kell vetni.

Staupitz úgy vélte, hogy Luthernak menekülnie kell, mivel még Wittenberg sem nyújthat biztonságot. Tanácsolta: menjen Párizsba, a „gersonisták”, a nominalista iskola fellegvárába; ott szívesen fogadják majd, hiszen most már híres docens; eszméi is megértésre találnak; és ha a pápa kiközösítené, fellebbezhet a zsinathoz, mint legfelső fórumhoz. Staupitz az augsburgi polgárok körében megpróbálta összegyűjteni védence számára az útiköltséget, de fáradozása sikertelen maradt. Mindenki rokonszenvezett a merész szerzetessel, fellépését hatékonynak és örvendetesnek találta, de senki sem mert ilyen nyíltan a pártjára állni. Staupitz maga is jobbnak látta eltűnni a városból, Link prior úgyszintén. Luther egyedül maradt. A szász tanácsosokkal jegyző jelenlétében megfogalmazott egy fellebbezést „az elégtelenül informált pápától a jobban tájékoztatandó pápához”. Ebben elutasítja az eddig kinevezett pápai megbízottakat mint részrehajló személyeket. Kijelenti továbbá, hogy kihallgatásra nem jelentkezhet Rómában, ahol maga Leó pápa sem tudhatja életét biztonságban; más helyen azonban kész megjelenni. Cajetannak részletes levelet küld, közli benne utolsó ajánlatát, amelynél messzebb semmiképpen sem mehet. Elismeri, hogy túlságosan hevesen viselkedett, tiszteletlen volt a pápával szemben. Hajlandó elállni a búcsúprobléma további feszegetésétől, ha ellenfelei hallgatni fognak. Ezt kihirdeti a szószékről. Aláveti magát minden feltételnek, annak is, hogy erről a kérdésről nem nyilatkozik többé sem beszédekben, sem írásokban, amelyek „ebbe a tragédiába” sodorták. Visszavonásra is készséggel hajlandó — „amennyiben lelkiismeretem ezt megengedi”. Ebben senki sem adhat neki tanácsot, bármily jóindulattal viseltetik is személye iránt. Írás közben Luther mindig kissé aggresszívebbé válik; ezúttal is megenged magának egy döfést Cajetan tomizmusa ellen, őt — úgymond — nem lehet meggyőzni Szent Tamásnak vagy a skolasztika „többi” mesterének tanításaival, ehhez jobb érvek kellenek. Az ockhamista áll itt szemben a tomistával, voltak, akik így fogták fel Luther és Cajetan találkozását. Az ilyen akadémikusán hangzó ellentéteket vajmi kevésre becsülnénk, ha nem gondolnánk arra, milyen gyilkosak lehettek — hiszen olyan tekintélyre hivatkoztak, aki halálos ítéletet hozhatott. Konstanzban Huszt is nem utolsósorban azért ítélték el, mivel bírái nominalisták voltak, maga viszont a másik iskolához tartozó „realistának” vallotta magát. Ironikus módon most fordított volt a helyzet: Luther, mint nominalista és Gerson követője állt szemben életre-halálra a „mérsékelt realistákat” képviselő Cajetannal.

Cajetan nem válaszolt. Luther formális búcsúlevélben közölte, hogy Augsburgban immár nincs mit keresnie. „Most elmegyek, és másfelé fordítom vándorbotomat.”

A kardinális hallgatott. Luthert aggódó barátai unszolták, hogy feltétlenül menekülj ön, kövesse Staupitz és Link példáját. Mindenki azt gondolta, hogy a bíboros el akarja fogatni. Cajetan azonban sokkal tapasztaltabb és óvatosabb volt, semhogy ezt tegye: nem akarta, hogy egy ilyen lépés ódiuma a pápai légátusra háruljon. A választófejedelemre akarta hárítani a pápai parancs végrehajtását. Éles hangú levélben felszólította a választófejedelmet: a „barátocskát” mint nyilvánvaló eretneket szolgáltassa ki Rómának, vagy legalábbis utasítsa ki hercegsége területéről. Ugyanakkor sietve hozzáfogott egy hivatalos búcsútan megszövegezéséhez; a fogalmazványt Rómába akarta küldeni azzal a kéréssel, hogy a pápa haladéktalanul hozza nyilvánosságra.

Augsburg birodalmi város falait és kapuit szigorúan őrizték. Luther pártfogói — egy kanonok is volt köztük — kinyittatták számára a városfal egyik kiskapuját, gondoskodtak két lóról meg egy városi szolgálatban álló lovászról; Luther csuhában lóra ült, és nyolc óra hosszat nyargalt megállás nélkül; amikor pihenőt tartottak, egyetlen falatot sem evett, egyetlen kortyot sem ivott, holtfáradtan terült el az istálló szalmáján. Csak Nürnbergben tartott hosszabb pihenőt, és érezte már némileg biztonságban magát. Majd tovább lovagolt; Lipcse és Wittenberg között eltévedt. Amikor végre újra a cellájában volt, a Fekete Kolostorban, levélben értesítette Spalatin udvari káplánt, hogy egészségben visszaérkezett, de nem tudja, meddig maradhat Wittenbergben. „Derűs és békés a lelkem. Csodálkozom, hogy az engem fenyegető veszedelmeket oly sok és jelentős személyiség nagy ügynek fogta fel.” Majd íróasztalához ült, és kinyomtatás céljából részletes beszámolót írt a bíboros előtt történt kihallgatásról, továbbá újabb fellebbezést fogalmazott meg, amely a pápa feje fölött egy eljövendő zsinathoz apellált. Mielőbb végezni akart ezekkel a munkákkal, hogy aztán Franciaországba menjen. A franciaországi utazásra az a hír ösztönözte, hogy a párizsi egyetem a közelmúltban hasonló lépést tett, ily módon tiltakozva a Pragmatica Sanctio néven ismert konkordátum érvénytelenítése ellen; a konkordátum a „gallikán szabadságjogokért” folyó küzdelem egyik értékes vívmányának számított.

Luther most teljesen egyedül volt. És talán sohasem tartotta magát nagyszerűbben, mint ezekben a hetekben. Nem hallunk többé gyomorgörcsökről, sem búskomorságról, amely olyankor szokott eluralkodni rajta, amikor ráért súlyos gondolatokkal vívódni. A harcban egészséges, sőt egyenesen jókedvű volt, minden idegszála megfeszült. Ezekben a hetekben még az ördögről sem hallunk tőle, holott az máskor mindig ott settenkedik körülötte. Higgadtnak, tisztán látónak mutatkozik, duzzad benne a körültekintő energia.

Választófejedelme sohasem volt képes igazán erélyes elhatározásokra, s ennek következtében fokról fokra csökkent a befolyása, holott valamikor vezető pozíciót töltött be a birodalomban. Most el kellett döntenie, mi történjék professzorával, Lutherral. A kardinális írt neki, és burkoltan azzal fenyegetőzött, hogy még egy birodalmi fejedelem torkát is meg lehet szorongatni kiközösítéssel meg interdiktummal. Frigyes szokásához híven tétován forgatta kezében a levelet; legszívesebben egyszerűen félretette volna abban a reményben, hogy az ügy majd magától elintéződik; voltaképpen ez volt az egyedüli erőssége, legjobb eredményeit ezzel a taktikával érte el. Még szívesebben vette volna, ha Luther egyáltalán vissza sem jött volna Augsburgból. Megküldette neki a kardinális levelét, és felszólította: nyilatkozzék az ügyben.

Luther megértette, mit vár tőle a fejedelem: „Ezennel kijelentem, hogy elhagyom Fenséged országát, és oda megyek, ahová az irgalmas Isten akarata vezérel. ” Ez azonban csupán egyik mondata volt terjedelmes írásának, amely egyben mesterien megfogalmazott kinyilatkoztatássá, ragyogó védőbeszéddé kerekedett; apjának bizony alighanem igaza lehetett, amikor úgy vélte, hogy Márton fiából nagy jogász válhatott volna. Biztos fogással ragadta ki ellenfelei eljárásának leggyengébb és legsebezhetőbb pontját. A búcsúra vonatkozóan — úgymond — hivatalos, kötelező érvényű egyházi tant mind a mai napig nem hirdettek ki; következésképpen neki jogában áll e probléma megvitatása, és ezért őt eretneknek bélyegezni felháborító önkényesség. Ha tehát Cajetan azt követeli, hogy őt fogják el, és szállítsák Rómába — ez közönséges gyilkosság ; Rómában még a pápa élete sincs biztonságban, amint arról a meggyilkolására szövetkezett kardinálisok bűnperéből nemrég egész Európa meggyőződhetett. Luther írása sokkal több volt a fejedelmének adott válasznál; ki akarta nyomtatni, hogy a nagy nyilvánosság is tudomást szerezzen róla. Ismertette a bíborossal folytatott tárgyalásait, vitáit; s közben a búcsúra vonatkozó nézeteit oly világosan és behatóan fejtette ki, mint még egyik írásában sem, amelyek ehhez képest csupán provizorikus tapogatózások. Korántsem felejtette el saját lelkiismeretének kérdéseit, de ezeket egy nagy egészbe illesztette be. Ismét Cajetan bíboroshoz intézi szavait, de egyúttal a tudományos-teológiai világhoz és általában a világhoz szól. A teológusoktól játszi könnyedséggel fordul a laikusok felé, és a címzett, a fejedelem, személyén át még a legegyszerűbb lelkeknek is meg tudja magyarázni, miről van szó. Hol áll az megírva, hogy Krisztus érdemei a búcsú kincseként az egyházra bízattak? A Szentírásban nem áll. És ha a pápai dekretálisokban áll, ugyan milyen idősek ezek a dekretálisok, mikor bocsátották ki őket ? A kereszténység tizenkét évszázada alatt a Biblia szava számított, <sak azután született meg az a dekrétum (az Unigenitus bulla), amely belekerült a kánonjogba. A Szentírásból oktassák ki őt! Bélyegezzék meg, nyilvánítsák tévelygőnek, üldözzék, taszítsák ki, mozgassanak meg ellene eget és földet: mindaddig nem von vissza semmit, amíg meg nem győzik. Maga is esküszik égre és földre, s a legmerészebb paradoxonokra ragadtatja magát, amelyek a szöveg összefüggéséből kiszakítva egyenesen szentségtörőnek hangzanak; ő is felszólít Istent és embert egyaránt, hogy kárhoztassák el, ha nincs igaza: „Biztos tudás és nem puszta vélekedés alapján fogok beszélni.” Megszólaltatja orgonájának valamennyi regiszterét, az éles és az ironikus hangokat is, s egyetlen rövid mondatban megkérdőjelezi az egész apostoli utódlás tanát; ismétli: tévedhet, de hiszen maga „Péter is tévedett, még a Szentlélek vétele után is — bizonyára tévedhet egy bíboros is, bármily tudós férfiú”. Luthernak ez az írása hatásos védekezés, vallomás, politikailag körültekintő ellentámadás, teológiailag hatásos vita, szenvedélyes, ugyanakkor hűvös, majdnem számító és mindenekelőtt bátor. Ironikus-tiszteletteljes szavakkal fejezi be: Az ő nagyurának bizonyára nehezére esett ennyi rengeteg sok szót végigböngésznie. Ajánlja magát a választófejedelem jóindulatába, de még inkább égi Urának kegyelmébe, és akadémiai titulusait elhagyva így írja alá: „Martin Luther testvér, Ágoston-rendi szerzetes.”

A választófejedelem nem hallatott magáról. Luther elutazáshoz készülődött; nem kellett hozzá sok előkészület. November végén Frigyes levélben közölte vele: helyesli elhatározását, távozásába beleegyezik. Luther búcsúvacsorára hívta meg barátait a kolostorba. Még azon az éjszakán útnak akart indulni Franciaország felé.


A Miltitz-intermezzo

A búcsúvacsora már a vége felé járt, amikor új levél érkezett a választófejedelemtől: Luther maradjon. Mi történt? Rómából különmegbízott jelentkezett, egészen új utasításokkal, s a választófejedelem most már nem tartotta szükségesnek, hogy professzora vándorútra keljen „valahová az ég alatt”. A nagy tragédiának megvolt már a maga farsangi játék-nyitánya; a továbbiak során néha egy-egy félig komikus, félig komoly intermezzo szakította meg. Egy bizonyos von Miltitz nevű úr jelentette be magát a választófejedelemnél, mint nuncius, aki fontos üzenetet hozott a pápától. Rómában elégedetlenek voltak Cajetan bíborossal, és visszatérésekor nagyon hűvösen fogadták. De az is lehetséges, hogy a Miltitz-féle misszió egyike volt ama sok vakot dobásnak a római kúria politikai kockajátékában, amelyekkel szerencsét akart próbálni. Leó pápa nagy hazárdjátékos volt a játékasztalnál is; ebből a passziójából felgyülemlett adósságai jelentős tételként szerepeltek az udvartartási költségvetésben, valamint a pápa hagyatékának roppant passzívái között; a személyi és a hivatalos kiadások szétválasztása még csak eszébe sem jutott senkinek.

A pápa választása a huszonnyolc esztendős Miltitzre esett, aki pár év óta az őszentsége kamarása címet viselte, kellemes társalgó volt, ügyes fecsegő. Leó nagyon szerette a kikapcsolódást; élvezte Ariosto és kisebb szerzők komédiáit, amelyekhez Raffaello festette a díszleteket; de éppúgy kedvét lelte táncosok, akrobaták produkcióiban vagy olyan bohózatokban, ahol például egy szerzetesnek leesik a nadrágja, és ügyetlensége miatt még el is páholják meztelen fenekét — a Medici-pápa nem volt válogatós. Miltitz nem volt szerzetes, de egyházi rangja volt, ami éppoly keveset jelentett, mint azoknak a fiatal uraknak a bíbornoki rangja, akikkel vidáman mulatozott Rómában. Szegény kisnemesi családból származott, Rómában remélte megcsinálni szerencséjét, bízva nagybátyja protekciójában, aki Medici államtitkár bizalmasa volt. Eddig még nem jutott tovább a kamarási címnél, amely bizony a ranglétra igen alacsony fokát jelentette. Kis megbízatásokból tartotta fenn magát. Így például Luther fejedelmének wittenbergi gyűjteménye számára ereklyéket vásárolt, és egyéb közvetítésekre is vállalkozott. Frigyes nagyon áhítozott az Aranyrózsára, a legnagyobb kitüntetésre, amelyet a pápa különleges erényű és magas rangú személyeknek adományozott, akik különleges érdemeket szereztek a pápai kúria szolgálatában. A szász választó jámborságára hivatkozva régóta pályázott e kitüntetésre. Miltitz most elhozta neki. Még két ajándékot is hozott magával, amelyek nem álltak közvetlen összefüggésben a jámbor életmóddal: két pápai diszpenzációt Frigyesnek Anna Wellertől született törvénytelen fiai számára. A diszpenzációk eltörölték a törvénytelen születés foltját, így a fiúk magasabb egyházi rangokat is elnyerhettek, apátságot vagy egyéb javadalmakat. A római kúriánál tudták, hogy Frigyes éppoly nagy örömmel fogadja majd ezt a gesztust, mint más fejedelmek, akiknek fattyúgyermekei ily módon lehettek püspökök és prelátusok.

A Frigyesnek szánt ajándékokon kívül Miltitz különféle pátenseket is rakott a poggyászába, hogy ezek eladásából fedezze útiköltségét, s némi „kedvtelést” szerezhessen magának, ahogyan akkoriban mondták. Kinevezési okmányok voltak ezek: pápai nótáriussá, házi prelátussá, poétává vagy doktorrá, egész nyaláb kinevezés, harmincféle titulust osztogató különféle oklevél. Végül, éles hangú pápai kiközösítő bullák meg kiközösítő levelek (brévék) is voltak a nagy bőriszákban — hetven darab, mint Miltitz eldicsekedett vele —, nyilvános kifüggesztés céljából abban az esetben, ha a választófejedelem Luther ügyében netalán megmakacsolná magát.

Miltitz hivatalosan Cajetan bíborosnak volt alárendelve, és lépéseiről tájékoztatnia kellett volna a kardinálist. Szerencséje volt: Cajetan már elhagyta Augsburgot, a császár után ment Ausztriába. A kamarás az Aranyrózsát gondosan letétbe helyezte a Fuggereknél, s derűs bizakodással továbbutazott. Remélte, hogy saját szakállára nagy fontosságú missziót sikerül ellátnia, s ha minden jól megy, egyszer s mindenkorra likvidálj a az egész kellemetlen Luther-af fért. Mindenütt szívesen fogadták mint Rómából jött embert, aki a méltóságok és nagy események forrásáról a legintimebb részletességgel tudott csevegni. És úgy beszélt, mint honfitárs, nem mint itáliai, bőven kitálalt mindent, pletykái tüstént elterjedtek a szélrózsa minden irányában, később pedig bevonultak a protestáns történeti könyvekbe és krónikákba. A pápa — mesélte Miltitz — nagyon dühös Tetzelre, porcacciónak, aljas disznónak nevezte! A dühödten hadakozó dominikánusokat egyáltalán nem szívleli őszentsége, az ostoba Mazzolinit felületesen összetákolt szakvéleménye miatt lepocskondiázta a sárga földig. Cajetan bíboros közismerten kolerikus természet, nyilván nem fogta meg helyesen a dolgot, amit egy olasztól nem is igen lehet elvárni. Ha a pápának helyes megvilágításban adják elő az ügyet, szelíden fog eljárni; Leó jóindulatú, nagylelkű, és bármikor kész a véleményét megváltoztatni (ami nagyjából igaz is volt). Emellett Miltitz nem mulasztotta el fenyegetően megjegyezni, hogy hetven kiközösítő bulla és kiközösítő levél van a bőrtáskájában.

A kamarás, aki magát büszkén pápai nunciusnak, őszentsége titkos tanácsosának nevezte, felettesének, Cajetan bíborosnak informálása nélkül Szászországba utazott, és felkereste a választófejedelmet. Helyénvalónak vélte, hogy előtte is megemlítse: nemcsak az

Aranyrózsát hozta el, kiközösítésekkel szintén el van látva. Frigyes utasítsa ki fejedelemsége területéről Luthert, ez a legkevesebb. Ugyan hová — morfondírozott a mindig álmos öregúr —, menjen talán Csehországba, ahol már úgyis éppen elég sok az eretnek? A pápa megengesztelése is lehetséges — jelentette ki Miltitz; ezt ő el tudná intézni, igen befolyásos összeköttetései vannak. Helyes — mondta Frigyes —, meg lehet próbálni. Futárt menesztett Lutherhoz: jelenjék meg Altenburgban, ahol a pápa különmegbízottja óhajt vele beszélni.

A kamarás, aki a diplomácia alsóbb régióiban eléggé otthonosan mozgott, elhatározta, hogy példát statuál, szigorúan felelősségre vonja Tetzelt. Mindenütt úgy informálták, hogy Tetzel az oka mindennek. Ha Tetzel személyét kikapcsolják, szépen megnyugodnának a kedélyek. Tetzelt morálisan lehetetlenné kell tenni, ez a módszer már eddig is sokszor bevált; kiváltképpen hatásos, ha elterjesztik, hogy feslett életmódot folytat, és sikkasztott. Miltitz tehát terjeszteni kezdte rágalmait. Tetzel már fiatal korában is olyan bűnöket követett el, amelyeknek vízbe fojtás a büntetése; gyorsan hozzáfűzte : csak a jó Frigyes választófejedelem mentette meg a haláltól. Még most is van két törvénytelen gyereke. Sikkasztásai miatt büntető eljárást kell indítani ellene. Miltitz idézést küldött Tetzelnek, hogy adjon számot viselt dolgairól. Az öreg Tetzel nagyon megrémült. Visszaírt Lipcséből, hogy nem mehet, rossz hírét költötték mindenütt, még Csehországban és Lengyelországban is; veszélyben forog, mert Luther hívei az életére törnek, így hát nem mer kimozdulni a házból.

Erre a kamarás-nuncius Lipcsébe utazott, ott magához hívatta a dominikánus rend provinciálisát, a Fuggerek helyi képviselőjét, előhozatta a bank elszámolásait, s Tetzel jelenlétében sorra vette a tételeket. No lám: az egyik hónapban nyolcvan forint, a másik elszámolás szerint százharminc forint vándorolt Tetzel zsebébe! Hozzá még tíz forint a szolgáknak, három ló, takarmány, ingyen ellátás és minden valószínűség szerint egyéb summa lopott pénzek! Tetzel teljesen összeroppant. Védekezhetett volna: ekkora jutalékok korántsem Voltak szokatlanok, mások talán még többet kaptak; de a magabiztos szónoknak ezúttal torkán akadt a szó. Kijelentette, hogy már amúgy is arra gondolt, elmegy Lipcséből. Úgy, tehát szökésen jár az esze — mondta szigorúan Miltitz —, ezért kolostori fogságban kell maradnia. A megszeppent provinciális helyeselt. Miltitz kijelentette, hogy jelentést küld a pápának. Tetzel, saját rendjétől is elhagyatva, eltűnt cellájában, kedélybeteg lett, s nem sokkal később meghalt. Már az a levél sem tudta megvigasztalni, amelyben Luther bíztatta: ne vegye nagyon szívére a dolgot, „a gyereknek egészen más az apja”.

Miltitz ezek után jó hangulatban és nagy reményekkel eltelve utazott Altenburgba, hogy Lutherral tárgyaljon. Luther meg is jelent, s ott voltak a szász tanácsosok is, akik erősen reménykedtek, hogy sikerül megoldást találni. Megállapodtak valamiféle fegyvernyugvásban : Luther hallgat, ha — mint feltételként kikötötte — ellenfelei is hallgatnak. Luther kész volt erről plakátok révén tájékoztatni a nyilvánosságot, sőt hajlandónak mutatkozott arra is, hogy személyesen ír a pápának. E levél csak fogalmazvány maradt; Miltitz tüstént látta, hogy ilyen írással nem mehet semmire Rómában. Luther ugyan a legtiszteletteljesebb formában biztosította a pápát alázatosságáról, de visszavonásra nem volt hajlandó. Javítana-e a helyzeten bármiféle visszavonás ? — teszi fel a kérdést a pápának; nem, sőt éppen ellenkezőleg, csak még jobban elmérgesítené az ügyet. Írásai szélesebb körben terjedtek el, mint valaha is remélte, s mindenfelé felizgatták az embereket. „Ma már a mi Németországunkban is szép számmal élnek olyanok, akik a művelt és ítélőképes elmék színe-javát alkotják”, s ezek nem nyugodnának meg. Nem ő, Luther a hibás: „Azok, azok, Atyám, akikkel szembeszálltam! Ők azok, akik itt nálunk károsodást és szégyent hoznak a római egyházra”, azok az emberek, akik a pápa nevével visszaélve csak a saját kapzsiságukat szolgálják a búcsúprédikációkkal. Mindazonáltal sajnálja, hogy talán túlságosan élesen kelt ki e fecsegők ellen.

Luther hajlandó volt még egy kísérletet tenni, s bár nemigen bízott Miltitzben, elfogadta meghívását egy vacsorára, amelyet a várkastélyban szolgáltak fel. A tanácsosok is ott voltak. „Azt hittem, Márton — kezdte a csevegést a kamarás —, hogy afféle aggastyán teológussal lesz dolgom, aki a kályha mellett kuporogva disputái magával. Bizony igencsak meglepődtem, amikor egy fiatal, friss erőben levő férfit láttam magam előtt. Én ugyan még akkor sem mernék arra vállalkozni, hogy Rómába hurcoljalak, ha huszonötezer fegyverest adnának mellém!” Luther közönyös arccal hallgatott. Miltitz tovább hízelgett. Utazása alatt mindenfelé megkérdezte az embereket, miként vélekednek Lutherról: „Ha egy a pápa mellett nyilatkozott, úgy három temelletted és a pápa ellen!” A fogadókban

— folytatta tréfálkozva — még az asszonyoktól is megérdeklődte, mi a véleményük a Szentszékről; ám azok félreértették a kérdést, és azt felelték: „Hát honnan tudhatnánk mi, hogy ti milyen székeken ültök ott Rómában, fából vannak-e vagy kőből?” Luther nem akart belemenni ebbé a csevegő hangnembe. Komoly maradt, és elmagyarázta: nem a búcsúlevelekkel űzött kereskedelmet hibáztatja elsősorban, nem is az öreg Tetzelt. Még csak nem is Albrecht mainzi érseket. A pápa, igenis a pápa az igazi vétkes. Pénzköveteléseivel ő hajszolta bele Albrechtot ebbe a kufárkodásba.

Miltitz erre más húrokat kezdett pengetni. A megrendültség hangján beszélt egy esetleges egyházszakadás borzalmas következményeiről. Még sírva is fakadt, állította később Luther. Emlékeztetett a huszita háborúkra. Eddig még minden egyházi kérdésekben kitört vita végtelen sok bajt zúdított a világra. Luthernak is számot kell vetnie azzal, mekkora felelősség terhelné ilyen esetben. Ez az érv nem maradt hatás nélkül; pontosan egybevágott Luther aggályaival. A tanácsosok szintén igyekeztek őt meggyőzni. Luther engedett, és elfogadta a hallgatásra vonatkozó megállapodást. Nyomtatásban is publikálta elhatározását, méghozzá olyannyira konciliáns formában, hogy követői később szomorúan állapították meg: ez a dokumentum sajnálatos letérést jelent arról az útról, amelyet ők töretlenül magasba ívelőnek szerettek volna látni.

Miltitz a tárgyalások végeztével meghatottan átölelte és megcsókolta Luthert. Azzal kapcsolatban is volt egy indítványa, hogy Luther csak német földön akart kihallgatást; úgy vélte, meg lehetne nyerni a trieri érseket, aki a szász fejedelmi ház barátja volt. Miltitz jó darabig szorgalmazta ezt a tervet, de elöljárója, Cajetan ragaszkodott hozzá, hogy a kihallgatáson maga is részt vegyen; így aztán nem lett a dologból semmi, mert Luther erről hallani sem akart. Miltitz folyton utazgatott, serényen küldözgette jelentéseit Rómába, s memorandumai nyilván nagy hatást váltottak ki, mert Leó pápa elhatározta, hogy saját legfelségesebb személyében intéz levelet Lutherhoz. Ez az írás az egész vita legmeglepőbb dokumentuma.

A levelet Sadoleto, a latin nyelv nagy tudósa fogalmazta meg elegáns stílusban, s címzettje „a mi kedves fiúnk, Martin Luther”, a teológia professzora, ő, mármint a pápa nagy örömmel értesült róla Miltitz jelentéséből, hogy Luther engedni akar. Talán szükségtelen módon némileg megfélemlítette őt az a kihallgatás, amelyet másik kedves fia, Cajetan bíboros folytatott le, talán kissé túlzott szigorúsággal. „A lélek kész, de a test erőtlen.” Heveskedés közben sok olyasmi megtörténhetik, amit józanabb megfontolás után korrigálni lehet. „így szól az Úr: Nem akarom a bűnös halálát, hanem inkább, hogy megtérjen és éljen.” Luther jöjjön Rómába, és adjon számot tételeiről közvetlenül a pápa előtt, aki atyai jóindulattal fogja ügyét kezelni.

Luther egyáltalán nem is látta ezt a levelet, amelyet a választófejedelemnek kézbesítettek továbbítás végett, Frigyes azonban visszatartotta, mivel erősen kételkedett benne, hogy professzora engedelmeskedne a felszólításnak. De még ennél különösebb indítványok is érkeztek Rómából. Miksa császár meghalt, küszöbön állott az új császárválasztás. A pápa hosszú ideig eredménytelenül próbálkozott azzal, hogy elfogadtassa saját jelöltjét, I. Ferenc francia királyt. Legátusai jelentéseiből látnia kellett, hogy szándéka keresztülvihetetlen; most Frigyes választófejedelmet vette kombinációba, mert Habsburg Károlyt semmi szín alatt nem akarta a császári trónon látni. Kecsegtető ajánlatokkal bombázta a szász választót: még arról is biztosította, hogy abban az esetben is elismeri őt császárnak, ha a választáson nem kapja meg a szavazatok többségét. Egyre-másra küldözgette utasításait Németországba, Frankfurtba, ahol a választófejedelmek előzetes tanácskozásra gyűltek össze. Ott Miltitz még egyszer tündökölhetett: Orsini legátus megbízásából felkereste Frigyest, és igyekezett rábeszélni, hogy a pápa szándéka szerint vállalja a jelöltséget. Ha erre hajlandó, a pápa egyéb kedvezések mellett előre megígéri neki, hogy környezetéből bíborossá nevezi ki azt a személyt, akit Frigyes óhajt. Magától értetődik, hogy az ajánlat megtétele során nem hangzott el Luther neve; az ígéret igen óvatosan volt megfogalmazva, s később még ezt is merő kitalálásnak állították be. Figyelembe véve a római kúriának szinte hétről hétre változó manővereit, mi egyáltalán nem tartjuk valószínűtlennek ezt az epizódot. Választási alkudozások idején a kúria úgy hajigálózott bíbornoki kalapokkal meg egyéb magas méltóságok jelvényeivel, mint zsonglőr a cirkuszban.

Alig egy héttel később megváltozott a helyzet. Leó pápa legátusainak legfrissebb információiból azt a következtetést vonta le, hogy a Habsburg elleni oppozíció teljesen kilátástalan. Sietve utasítást adott, hogy biztosítsák Károlyt különleges rokonszenvéről. Miltitz még egy ideig utazgatott ide-oda; Rómában éppúgy megfeledkeztek róla, mint a bíbornoki vörös kalapra vonatkozó ajánlatról. Végül eszébe jutott a pápának, hogy az Aranyrózsa mégsem maradhat időtlen időkig a Fuggereknél letétben; a szász választófejedelem még mindig fontos személyiség. Miltitz elvitte neki a rózsát. Frigyes, aki a halogatást rossz néven vette, nem is fogadta a kamarást. Tanácsosai vették át a szentelt olajjal megkent, ritka eszenciákkal illatosított, különleges búcsúkegyelmeket biztosító drága ajándékot. A fejedelmi jutalomra számító Miltitz csupán borravalót kapott, s még sokáig okvetetlenkedett a szász udvartartásnál, hogy térítsék meg a költségeit, de hasztalan. Más udvaroknál is próbálkozott, igyekezett némi szerepet játszani, aztán végleg eltűnik szemünk elől; állítólag lezuhant egy bárka fedélzetéről, s a vízbe fulladt.

Kis epizódszereplő volt, aki elmondta pár szavas szövegét, azután lelépett a színpadról. Mint Tetzel, ő is csak annyiban fontos, hogy egy egész réteg tipikus képviselőjét tanulmányozhatjuk benne. Sok ilyen Miltitz állt a pápai kúria szolgálatában. A szász választófejedelem elég bölcs volt ahhoz, hogy a császár jelöltséget elutasítsa, bár az ügyet alaposan megvitatta barátaival és tanácsosaival. A császárválasztásnál azonban érdemes még egy kicsit elidőznünk, mivel ez határozta meg Németország és egész Európa sorsát a Luther haláláig terjedő időszakra. Ezt akkoriban senki sem láthatta előre. A jelölt, Károly, Miksa császár unokája, Burgundia hercege és Spanyolország királya, tizennyolc esztendős ifjú volt még; a jelentések egybehangzó állítása szerint egészsége gyenge lábon állott; tiszta lap, amelyre még nem volt írva semmi. Sokan csak amolyan intermezzónak tekintették a választást, amely félig-meddig úgy is zajlott le, mint valami bohózat. Eleinte még egészen nyílt kérdés volt, ki ül majd a császári trónra. Mert volt ám konkurrencia! VIII. Henrik; a fiatal Jagelló Lajos; I. Ferenc francia király, aki egy ideig a legesélyesebb pályázó volt, majdnem félmillió dukátot osztogatott szét a választófejedelmek között, s hatalmas párthívei voltak a birodalomban. Ferenc azonban elkövette azt a hibát, hogy propagandájában igen erősen hangsúlyozta hadvezéri erényeit, Itáliában kivívott ragyogó győzelmeit, energikus lényét, tetterejét;

márpedig a német választófejedelmek éppen ilyen erőskezű uralkodót nem óhajtottak a nyakukba ültetni. Még többet ártott neki az, hogy a pápa annyira nyíltan, tapintatlanul, szinte erőszakosan támogatta a jelöltségét; akkoriban már nagyon is eluralkodott a Róma-ellenes hangulat.

A gyerekember Károly egyelőre veszélytelennek látszott. Az a hír járta róla, hogy teljesen tanácsosai befolyása alatt áll. Azt remélték, hogy más szereposztással még sokáig fenntarthatják ezt az állapotot. A propaganda úgy állította be Károlyt, mint „ősi német törzsökből sarjadt nemes ifjú hajtást”, holott anyja spanyol nő volt, őrült Johanna, nagyanyja pedig portugál; mindazonáltal az, hogy Miksa unokája volt, sokat nyomott a latban.

A döntő tényező azonban egészen egyszerűen a pénz volt. A Fugger-ház összehozta a maga konzorciumát, amelyben a Welserek mellett itáliai bankok is érdekeltséget vállaltak, és majdnem kétszer annyit tudott befektetni a vállalkozásba, mint a franciák. Leó pápa hasztalan kínálta fel az áldását, hiába ígérte meg a vörös kalapot a kölni meg a trieri választófejedelemnek, Albrecht mainzi választónak pedig, akit már bíborossá kreált, az állandó legátusi méltóságot. A részvevők többször is frontot cseréltek, minden átállást jól megfizettettek. Szász Frigyes a maga nagyon óvatos módján szintén sütögette a maga pecsenyéjét. Kifelé fennen hirdette, hogy ő megvesztegethetetlen, és tanácsosainak is szigorúan megtiltotta ajándékok elfogadását. Még a nagy Erasmust is rá tudta venni, hogy szerteágazó levelezésében ilyen képet rajzoljon róla. Ám a Fuggerház titkos üzleti könyveiből megtudjuk, hogy Frigyes unokaöccsének és örökösének megígérték a spanyol uralkodóház egyik hercegnőjét, azonkívül azt, hogy kifizetik a választófejedelem régebbi, Miksa uralkodása idejéből való adósságait. Károly tanácsosainak egyik nem lényegtelen sakkhúzása az volt, hogy szolgálatukba fogadták Franz von Sickingent, az ismert és erélyes zsoldosvezért, aki előzőleg a francia királyt szolgálta. Sickingen serege a császárválasztás színhelyéhez, Frankfurthoz közel verte fel táborát, aminek ugyancsak megvolt a maga hatása.

A szomorú maszkabál befejező aktusa a frankfurti dóm kis kápolnájában zajlott le, amelynek félhomályát akár szimbólumnak is felfoghatjuk. Károlyt egyhangúlag választották meg. Készséggel aláírt minden választási feltételt; ezekben sok szó esett a szabadságról meg arról, hogy a tisztségeket csak németek tölthetik be, s a birodalmi gyűléseken, valamint egyéb tárgyalásokon kizárólag a német nyelvet szabad használni, amelyen Károly egyáltalán nem tudott beszélni. Talán mondanunk sem kell, hogy a választófejedelmek a lehető legnyomatékosabban hangsúlyozták érdekeik tiszteletben tartását, amelyeket ők „fejedelmi szabadságjogoknak” neveztek, és most jelentősen ki is terjesztettek: részvétel a kormányzásban, beleszólás a hadüzenetekbe, szövetségkötésekbe, adókivetésekbe — csupa régi követelés, amelyeket már Miksának is előterjesztettek, ő teljesítésüket esküvel fogadta meg, de ígéretét sohasem váltotta be.

Károly maga nem volt jelen, Frankfurtban csak a tanácsosai meg a Fuggerek képviselői jelentek meg. Az újdonsült császár Barcelonában tartózkodott, és megválasztását egy hétig tartó mulatságokkal, allegorikus felvonulásokkal, álarcos ünnepségekkel ünnepelte meg. Majdnem negyven esztendeig ült a császári trónon, a leghosszabb ideig kormányzó uralkodók közé tartozott, és ez a hosszú időszak a német történelemnek sorsfordulókban egyik leggazdagabb fejezete. Károly mindössze nyolc évet töltött Németországban, azt sem egyhuzamban; a nyolc év különböző időpontokban tett, gyakran rövid látogatásokból áll össze. Hol ide, hol oda utazott, sohasem volt állandó rezidenciája; nemegyszer azért kellett Németországban tartózkodnia, mert fegyveres harcban állt a felével azoknak a fejedelmeknek, akik őt császárrá választották. Tiziano páncélban, lándzsával a kezében ábrázolta, mint győztes hadvezért a mühlbergi csata után; magányos tájon lovagol, ahol egyetlen embert sem lehet látni — Luther Szászországa ez a táj.


Tizenhét napos vita

Luther két hónapig állta a hallgatási megállapodást, ami bizonyára nehezére esett. Sistergett benne az indulat; a fejedelmi tanácsosok unszolására hallgatva megint csak engedett, s engedékenységét igen hamar megbánta, mert ellenfeleinek eszük ágában sem volt, hogy csöndben maradjanak. A búcsúproblémát Luther már maga mögött hagyta. Továbbment. Cajetannal folytatott vitája óta a pápai tekintély kérdésében látta a legnagyobb problémát. Behatóan kezdett foglalkozni a pápai bullákkal és dekretálisokkal. Az egyház és pápaság történetére vonatkozó ismeretéi még meglehetősen csekélyek voltak; tanulmányozni kezdte hát az idevonatkozó anyagokat. Nem sok ilyet talált, mert a szerzők nagyon elhanyagolták ezt a szerfölött kényes területet; ugyan ki mert volna vállalkozni arra, hogy megírja a pápák viselt dolgait ? Mindjárt rásütötték volna az eretnekség vádját. Kinek lett volna bátorsága feltárni a nagy, kötelező erejű bullák mögött rejlő nagypolitikai indítékokat? Még mindig a nagy kánonjogi gyűjtemény volt az egyház egyetemesen elismert fő könyve, amelyet minden vitában éles fegyverként lehetett használni; aki abból ügyesen tudott idézni, pozdorjává zúzott minden ellenérvet. A kánonjogi gyűjtemény alkotmány volt, hittan volt, tekintély volt a mindennapi élet kérdéseiben is, és az egyház vezetői szerint fölötte állott minden néven nevezendő világi jognak. Luther behatóan tanulmányozta, és tulajdonképpen nem annyira személyes élményeinek, mint kánonjogi tanulmányainak alapján kezdte meg igazán harcát a pápaság ellen.

Még mindig jóságos, barátságos pápának hitte Leót, aki, ha kellőképpen informálják, okvetlenül be fogja látni, hogy reformokra van szükség. Úgy vélte, hogy a pápát alattomos és becsvágyó kreatúrák veszik körül, akik közül sokan az életére törnek; eleget lehetett hallani erről. Leóról, a művészetek bőkezű pártolójáról Luther semmit sem tudott, de ez különben is hidegen hagyta volna. Viszont a Rómában folytatott bűnös üzelmekről évszázadok óta éppen eleget beszéltek. Az emberek már megszokták, hogy prédikálnak róla, felpanaszolják, és egy „angyali pápa” eljövetelében reménykedjenek, aki majd véget vet a visszás állapotoknak. Luther most az egész intézményben kezdett kételkedni; az „angyali pápa” nem jelent meg soha. Helyette olyan személyek ültek Szent Péter trónusára, akiknek viselt dolgai hallatára egyre inkább hinni kellett a régi mondások és jövendölések igazságában: eljön az Antikrisztus, sőt el kell jönnie, csak azután következhet be változás.

Így Luther szóhasználatában most, eleinte csak barátaihoz írt levelekben, felbukkan az Antikrisztus név, mint a pápa szinonimája. Hallatlanul szentségtörőn hangzik egy szerzetes szájából legfőbb urának ilyen aposztrofálása, de Luther eljutott arra a meggyőződésre, hogy az ő legfőbb ura Krisztus, nem pedig egy ember, bármilyen hatalmas is, egy ember, aki Rómában, a bűnök fertőjében él. Az Antikrisztusra vonatkozó elképzelés nagyon régi, nagyon homályos rege volt; de most még egy kérlelhetetlen történelemfelfogás ütőereje is feszült benne. A Hohenstaufok korában Joachim de Fiore apát azt hirdette, hogy a „monarchiák”, a nagy korszakok Isten által eleve meghatározott sorrendben következnek egymás után; az Antikrisztus eljövetelével válik csak szabaddá az út az új és utolsó „monarchia” számára, amely a szellem, a szabadság és a felebaráti szeretet korszaka lesz. A radikális franciskánusok tovább fejlesztették ezt a gondolatot, s emiatt a pápa elítélte őket. Minden apokaliptikus mozgalom újra meg újra erre a tanra hivatkozott; az Antikrisztus eljövetele elválaszthatatlanul összefüggött a világvégére vonatkozó valamennyi elképzeléssel, és a világvégét mindannyiszor várták, valahányszor nagy katasztrófa következett be. A mi újabb történelemértelmezéseinkhez hasonlóan, Joachim apát is igyekezett koncepciójához „tudományos alapot” keresni, persze teológiai nyelven, mivel más nem létezett akkoriban. Előre felvázolta a világtörténelem szükségszerűen következetes menetét, meghatározott és könnyen felfogható szakaszokra osztva. Nem véletlen, hogy Joachim apát tanainak a legújabb marxista irodalomban nagy figyelmet szentelnek; koncepcióját hosszú ideig II. Frigyes viharos korának kissé különös mellékjelenségeként fogták fel, mivel akkoriban sok profétikus mozgalom született a császár és a pápa viaskodása során, akik egymást kölcsönösen Antikrisztusnak aposztrofálták.

Joachim János Jelenéseiből vette az új korszak gondolatát: „És láték más angyalt az ég közepén repülni, akinél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak és nyelvnek és népnek.” A Joachim értelmezésében rejlő forradalmiságot valóban nem szabad alábecsülni; teljesen megfordította az addig általánosan elismert történelemszemléletet. Hangsúlyozta, hogy nem hátrafelé kell nézni, hanem előre. Az emberek beletörődtek abba, hogy egyre romlik a világ, s az „aranykor” örökre elmúlt. Joachim viszont azt hirdette, hogy az igazi aranykor még csak most következik majd, mégpedig nem a mennyországban vár rájuk, hanem már itt a földön elérhető, nincs is nagyon messze, sőt kezdetét pontosan ki lehet számítani. Szerephez jutott a számmisztika, a joachimiták jó egynéhányszor megjövendölték, hogy pontosan melyik esztendőben jön el az Antikrisztus, s köszönt be az új korszak. Ezek a dátumok mindannyiszor felkavarták a lelkeket, és szörnyű csalódásokat okoztak a tömegeknek. Tulajdonképpen már maga Joachim is a számmisztika alapján határozta meg a korszakok rendjét: a birodalmak hármas száma a Szentháromságból adódott. Egy harmadik birodalomról még napjaink számmisztikájában is hallottunk. Joachim számára az első kor az ótestamentum, az Atya kora; a második az Újtestamentumé, a Fiúé, a harmadik, az eljövendő kor lesz a Szentlélek birodalma. Ez elég ártalmatlanul hangzott, és az egyház nem is emelt ellene kifogást. Csak a magyarázat volt forradalmi és veszedelmes az egyház számára. A második korszakban — úgymond — a jelenleg fennálló egyház, a klérus uralkodik, s ez a korszak még nem éri el a szellem és a szabadság teljességét. A szerzetesek köréből jön majd az a férfiú, aki szabaddá teszi az utat a harmadik birodalom számára. Az üdvözítés története — ez a lényeg — tovább folytatódik. Nem áll meg. Halad előre, túllépve az egyházon és a kléruson.

Joachimot magát sohasem tekintették ama bizonyos „vezérnek”, ő csupán az új tan „Jánosa” volt. Folyt a keresés: ki az a szerzetes, aki Isten kegyelméből e nagy feladat elvégzésére rendeltetett? A keresés a legkülönfélébb formákat öltötte. Assisi Ferenc személyében vélték a megjövendölt vezéralakot felfedezni; követői hamarosan megoszlottak, voltak békés, világtól elfordult joachimiták, s voltak olyanok, akik vadul a világ felé fordulva, az erőszakos megdöntés szükségességét prédikálták. Az egyház rendkívül gyanús elemnek tekintette valamennyit, s elfojtotta mozgalmukat, gyakran véresen. De a jövendölés a szerzetesről, aki majd eljő egyszer a nagy üzenettel, tovább élt. Nem sokkal Luther fellépése előtt, 1515-ben egy dominikánus Bolognában kiadta Joachim próféciáit, amelyeket gyanútlan naivsággal éppen Medici bíboros-államtitkárnak ajánlott. Tíz évvel később Luther egyik tanítványa Nürnbergben német nyelven jelentette meg ugyanezt a könyvet, annak bizonyítása végett, hogy Luther az a megjövendölt és annyira várt szerzetes. Luther szerzetesi csuhában látható a könyvben, kezében Saturnus sarlójával, azzal kaszabolja a méltatlan pápaságot, amit oldalt egy lábcsonk jelképez. Hans Sachs az alábbi verssorokat írta a képhez:

Hős tette ez Martin Luthernak,

Evangélium igéi zúgnak,

Mi embermű, azt mind levágja,

Istennek szavát prédikálja.

Az Új Birodalom csak egy katasztrófa, a világvége által születhetik meg. Joachim előtt az a hiedelem uralkodott, hogy a világvége az Utolsó ítélet napja. Joachim ezt a második monarchia végével helyettesítette. Az Antikrisztus fogja ezt előidézni; ily módon tehát az Antikrisztus majdnem minden ördögiségtől mentes „történelmi” misszió teljesítője lett, akit Isten már eleve betervezett világtervébe. A katasztrófa-tan, amely egyébként sem ismeretlen minden korszak gondolkodásában, a legborzalmasabb zendülést kívánta, „hogy az idő beteljesedjék”, és ez az eszme már az őskeresztény elképzelésben, János Jelenéseiben is dominált. Tevékenységének korai szakaszában Luther fáradhatatlanul beszél zendülésről, harcról, háborúról, a kardról; még a wormsi birodalmi gyűlés előtt is kijelenti: Isten a harcot akarja, nem a nyugalmat, ő szellemileg értette; de szó szerint, nagyon is világi értelemben vették.

Hogy Luther mennyit tudhatott az Antikrisztus-legendákból, azt nehéz eldönteni; regék, mondák főleg a szájhagyományban élnek. Erfurtban még 1516-ban megjelent egy irat az idők végezetével eljövendő Antikrisztus életéről és uralkodásáról meg arról, „miként forgatja fel a világot az ő hamis tanításával”; Énokh és Illés próféták fogják majd az igaz hitre visszatéríteni a kereszténységet. Lehetséges, hogy Luther olvasta ezt a füzetecskét. De most félreismerhetetlenül az a meggyőződés kezdett kialakulni benne, hogy az Antikrisztus székhelye Róma. A régi megjövendölt jelek mind ezt látszottak igazolni: Az Antikrisztus Istenhez merészeli hasonlítani magát! Követeit szétküldi a világ minden tájára! Félrevezeti a népet, mindenütt zavart támaszt! Ám mielőtt legyőzettetik, szörnyű ítéletnek kell lesújtania az elvilágiasodott egyházra, és ekkor az utolsókból elsők lesznek. Így beszélték ezt már évszázadok óta.

És Luther 1519 márciusában így ír Spalatinnak: „Megsúgom neked: nem tudom, a pápa maga az Antikrisztus-e, vagy az Antikrisztusnak egyik apostola.” De ugyanakkor még kijelenti, hogy sohasem gondolt a pápától való elszakadásra. „Egészen meg vagyok elégedve azzal, hogy a világ urának nevezik őt, és az is valóban.” Fenti kijelentésének azonban sajátos mellékzöngéje van: domittus mundi, e világ ura — így szokták emlegetni a Sátánt is, akit Luther később e világ fejedelmének nevez híres harci dalában. Hát csak hadd uralkodjék a pápa ebben a világban, de „ne nyúljon dekrétumaival az evangéliumhoz, s akkor én a kisujjamat sem mozdítom, még akkor sem, ha minden egyebet elvesz tőlem”. És ebben az esetben „mereven” be akarja tartani a hallgatási megállapodást is.

Nem így lett: az események egymásba torlódtak, keresztezték egymást. Cajetan gondoskodott róla, hogy Rómában kihirdessék a búcsúra vonatkozóan általa kidolgozott dekrétumot. Ily módon akarta elfojtani azt az érvelést, hogy a búcsú kérdésében nincs mindenkire kötelező érvényű tantétel. Már önmagában ez a lépés is felbőszítette Luthert: egy újabb dekrétum! Az is tudomására jutott, hogy már készül a kiközösítése. Mazzolini új brosúrát publikált, amelynek címe: Párbeszéd a pápai hatalomról. Ebben valósággal parodizálta Joachim korszakelméletét. Joachim három „monarchiája” helyett ötöt sorolt fel, kijelentvén, hogy már az ötödik és egyben legnagyobb is megvalósult: a jelenlegi harcos egyház az. Az evangélium is megadatott már, további népek térnek meg, a pápa fog fölöttük uralkodni, ő az egyedüli bíró az egyház monarchikus és hierarchikus királyságában, bírói hatalma még a hitetlenekre, a pogányokra, a zsidókra is kiterjed. Törvényeinek és parancsainak mindenki engedelmességgel tartozik; aki nem engedelmeskedik, az elveszti üdvösségét. Mazzolini polemizál a világi uralkodókkal, akik szintén „Isten kegyelméből való” királyoknak és fejedelmeknek nevezik magukat: „Egyedül csak ő (ti. a pápa) nyerte hatalmát és tekintélyét Istentől. Senki sem teheti őt le, sem zsinat, sem egyéb hatalom, és nem ítélheti el senki, még akkor sem, ha netalán megbotránkozásra adna okot.”

Ez napi politika volt; hosszú viták folytak arról még a bíborosok körében is, hogy a zsinat leteheti-e a pápát; a pisai zsinat idején II. Gyula pápa elég közel volt a letételhez. Luthert azonban hallatlanul felingerelték Mazzolini tézisei. Most már egészen komolyan úgy látta: teljesült a régi jövendölés, hogy az Antikrisztus mint végső zűrzavar eljött, akár ötödik, akár második monarchiának nevezik; a számmisztikához sohasem volt érzéke. És most még Eck is újra nekitámadt, pedig Nyársacskája után még közeledni is próbált Lutherhoz, bár közeledése aligha lehetett egészen őszinte. Luther úgy látta, legfőbb ideje, hogy ismét a küzdőporondra lépjen. A harc volt az életeleme. Hallgatott, de ellenfelei nem tartották magukat a megállapodáshoz. Most közibük akart csördíteni.

Egész természetét híven tükrözik azok a szavak, amelyeket még Eck első támadásainak idején írt egyik barátjának: „Minél jobban dühöngenek, én annál messzebbre lépek előre. Feladom első hadállásomat, ők utánam loholnak csaholva, én tovább török előre, a következő hadállásomig, hogy ott is körülcsaholjanak. ” Az első hadállás a búcsúvita volt, a következő pedig a pápai tekintély kétségbevonása. Lutherban valami ösztönös rendező erő irányítja az előnyomulást, ez magyarázza meg roppant hatását. Valóban hadállásról hadállásra lépked, szinte logikus sorrendben, s így jut el egy olyan csúcsra, amelyet előtte nem ért el soha senki, sem a császárok, sem a gondolkodók, sem a pápasággal szemben álló sok irodalmár. Igaz, el lehet mondani, hogy az idő „beteljesült”, vagy szerényebben szólva „megérett”. De ne feledjük: az ilyen időhöz még megfelelő ember is kell, aki kimondja, megfogalmazza az eseményeket kiváltó szót, s aki elég erős ahhoz, hogy az ellenállást leküzdje.

Az ellenállás még mindig nagy veszedelmekkel fenyegette Luthert, az ő helyében a legtöbben visszariadtak volna. Mi volt Luther? Egy félig-meddig elkergetett docens, nyomorúságos kolduló barát a római hatalmasságok szemében, akik azokban a hetekben Mazzolini és Cajetan bevonásával javában azon dolgoztak, hogy egy részletes és végleges eljárással kiközösítsék. A választófejedelem csak mint kiszámíthatatlan tényező szerepelhetett Luther számításában. Lényegében véve egyedül a wittenbergi egyetem bizonyult támasznak. Az univerzitás büszke volt professzorára, aki két esztendő alatt bámulatos módon fellendítette az intézményt. A hallgatók száma megduplázódott, mindenfelől érkeztek diákok; a kezdetben jóformán ismeretlen Wittenberg már felvehette a versenyt a régi, nagy főiskolákkal. Luther mellett Karlstadt professzor volt itt a tudomány világító fáklyája; és nemrég Reuchlin ajánlására másodfokú unokaöccse, Philipp Melanchthon lett a görög nyelv docense, egy törékeny alkatú, jelentéktelen külsejű, szinte gyereknek látszó ifjú, aki kissé selypítve beszélt, s akit eleinte korántsem tartottak nagyon értékes „szerzeménynek”. Ám ragyogó humanista latinsággal megformált beszédei hamarosan megváltoztatták e véleményt; egyik szenvedélyes hangú előadása, amelyben részletesen kifejtette az egyetemi oktatás átfogó reformprogramját, egy csapásra híressé tette, és már sejtetni engedte későbbi nagyságát. Hallgatóinak száma több százra nőtt, és a régibb főiskolák most már irigyelték Wittenberget huszonkét esztendős professzoráért, aki szerényen csak a magisteri címet viselte, és magister maradt később is, amikor már világhírnév övezte a Melanchthon nevet.

Lipcse, amely már amúgy is féltékeny volt a szász választófejedelemségi Wittenberg konkurrenciája miatt, elhatározta, hogy nagyszabású disputát rendez. A disputának az volt a célja, hogy alaposan megtépázza Wittenberg hírnevét. A lipcsei professzorok elsősorban Karlstadtot akarták „leteríteni”, aki merész tételekkel és publikációkkal ingerelte őket, s Luthernak is pártját fogta. Maga Eck vállalkozott a támadó szerepére. Bízott benne, hogy megsemmisítő csapást mér az egész „wittenbergi” irányzatra; mert Karlstadt akkoriban nem csupán Luther hívének számított, hanem a „wittenbergi” irányzat egyik legjelentősebb alakjának. Tézisek és ellen tézisek formájában már igen ingerült hangú előcsatározások folytak, s Luther jól látta ezekből, hogy az akció elsősorban ellene irányul. Ezért mindent elkövetett annak érdekében, hogy maga is részt vehessen a dispután. Ez nem ment egészen könnyen; Luther ugyan hivatalosan még nem volt kiközösített személy, de már erősen ránehezedett az eretnekség gyanúja, és tudták, hogy megidézték Rómába. A lipcsei teológiai fakultás aggályainak adott kifejezést, és Szászország fejedelme, György herceg egyáltalán nem viseltetett jóindulattal Luther iránt, nem sokkal később pedig egyik legádázabb ellensége lett. A herceget azonban bosszantotta professzorainak aggályoskodása: általában nem sokra becsülte őket, az volt róluk a véleménye, hogy „ijedős emberek”, akik egy sörétes puska dörrenésére is összerezzennek. S még jobban bosszantotta, hogy Wittenberg ennyire híres lett az ő lipcsei egyetemének rovására. Most itt az alkalom, hogy Lipcse behozza a hátrányt, a híres Eck minden bizonnyal kitesz magáért. És elvégre nagyszerű lovagi tornajátéknak ígérkezik ez a teológiai disputa. A herceg a maga laikus módján buzgón foglalkozott teológiai problémákkal, később vitairatokat írt Luther ellen, amelyeknek éles hangneme semmivel sem maradt el VIII. Henrik angol király hasonló produktumaitól.

A nagy publikum előtt zajló teológiai disputák élvezése ma már kiment a divatból, de akkoriban általános volt, s ne feledjük, hogy az ilyen viták mindig a kor és a politika legégetőbb kérdései körül kavarogtak. Az ünnepélyes szellemi tornák már a középkor dereka óta közkedveltségnek örvendtek, még az iszlám világában is; a fejedelmi udvaroknál jó szórakozásnak tekintették, a hölgyek is megjelentek. Főként Spanyolországban rendeztek efféle szellemi vetélkedőket. Nagy csatákat vívtak a lélek halhatatlanságáról, új és veszedelmes régi tanokról; egy zsidónak szabad volt, vagy meg kellett védelmeznie a maga hitét egy kereszténnyel szemben; és az ilyen viadalokban az egyik fél gyakran az életét tette kockára, ami még csak fokozta a feszültséget. Itt Lipcsében is életveszélyesnek ígérkezett a teológiai viadal, és alkalmasint ez is felcsigázta György herceg harci kedvét. Mert unokatestvérétől, Frigyestől eltérően György bátor volt, szerette a nyílt szót, az erélyes gesztusokat.

Az ügy tehát lokális jellegű vitának indult, amelyben Wittenberg és Lipcse méri össze szellemi fegyvereit. György herceg pompásan feldíszítette pleissenburgi kastélyának nagy dísztermét. Címeres faliszőnyegeket aggattak fel, a favorit Eck szószékét Sárkányölő Szent György képével díszítették, a wittenbergiekét pedig, tagadhatatlanul udvariasan, Luther névadó szentjének, Szent Mártonnak a képével. A tárgyalások ünnepi istentisztelettel kezdődtek. A még ma is híres Tamás-iskola kórusa külön erre a célra komponált, tizenkét szólamú misét adott elő; a művet Georg Rhau kántor szerezte, aki később Wittenbergbe költözött, s ott mint zenepedagógus szerzett érdemeket. A poétika professzora kétórás beszédben fejtegette a vitatkozás helyes módszerét. Fúvószenekar kíséretében mindennap felvonult a páncélba öltözött polgárőrség, hogy ügyeljen a rendre, mert zavargásoktól tartottak. A wittenbergiek két kocsival érkeztek, kétszáz erősen felfegyverzett .diák kíséretében; a lipcsei diákok tőrt és kardot csatoltak övükre; a véres összecsapások még az akadémiai élet mindennapos jelenségei közé tartoztak. Mindkét részről igen feszült volt a hangulat.

Bevezetésként még viták folytak a „napirendről” és a lebonyolítás módjáról. Eck, aki erősen bízott hatalmas hangjában és rögtönző képességében, mindenáron „itáliai-módra” akart disputálni, az ellen is tiltakozott, hogy a jegyzőkönyvet nyilvánosságra hozzák. Karlstadt óvatosabb volt, ragaszkodott hozzá, hogy a lényeget írásban rögzítsék, és közjegyző által hitelesítsék. A jegyzőkönyv fontos volt, mert meg akarták küldeni a párizsi meg az erfurti egyetemnek, amelyeket döntőbírókul kértek fel. Eck még azt kívánta, hogy a pápának is küldjék meg a jegyzőkönyvet, mint legfőbb döntőbírónak. Luther azonban elutasította ezt a követelést. Már a jegyzőkönyvről folytatott vita jegyzőkönyvét is közjegyzői okiratba foglalták. Ez a bürokratikus körülményesség végigkísérte az egész disputát, amely tizenhét napig tartott.

Ha Eck kívánsága szerint folyt volna a vita — ezt ő maga jelentette ki büszkén —, hat hétig is eltarthatott volna. Kitűnő memóriájában hatalmas készleteket raktározott el szentenciákból meg dekretálisokból. Reggelenként kilovagolt, hogy felfrissüljön; lovat és kísérő lovászt a városi magisztrátus bocsátott rendelkezésére. Lovaglóostorral a kezében lépett a terembe, fel sem ment a Sárkányölő Szent György képével díszített emelvényre, hanem hanyagul járkált fel-alá, mint a kötetlen beszéd elismerten nagy művésze. Szemmel láthatóan mulatott az átlagosnál alacsonyabb növésű Karlstadton, aki aggályosán kuksolt az emelvényén, valósággal hozzátapadt jegyzeteihez, állandóan lapozgatott a maga körül felhalmozott könyvek valamelyikében, és szüntelen éberséggel őrködött azon, hogy szavaiból a jegyzők semmit ki ne hagyjanak, vagy meg ne hamisítsanak. Amellett tételei szinte még a Lutheréinál is hatalmasabb témát öleltek fel; az ember szabad vagy nem szabad akaratának mérhetetlen problémájával foglalkoztak. Ez a kérdés már a legkorábbi időben kis híján egyházszakadást idézett elő. Akkor Szent Ágoston, Luther áhítatosan tisztelt példaképe volt az, aki a maga erőteljes ólatin nyelvezetével és nem kevésbé impozáns meggyőző erejével egyszer s mindenkorra legyőzte a fő-fő eretneket és csábítót: Pelagiust, akinek a neve azóta is tovább él az egyháztörténetben, s akit az anglikán egyház még ma is ünnepélyesen kárhoztat. A pelagiánus eretnekség vétkébe esett mindenki, aki az ember szabad akaratára hivatkozott; félpelagiánusnak számított már az a vélekedés is, hogy az üdvösség elérésében az emberi akaratnak is van némi szerepe. Ágoston óta két évszázadon keresztül vitakoztak ezen; a harc azonban korántsem ért véget, és újra meg újra lángra fog lobbanni. Az egész keresztény világot megmozgató Pelagiusnak egyetlen műve sem maradt ránk; róla magáról is csupán annyit tudunk, hogy a brit szigetekről származott, nagyon szerény, istenfélő életet élt, I. Ince római püspök elítélte, utóda,

Zosimus viszont pártfogolta. Egy császári rendelkezés száműzöttnek és törvényen kívül állónak nyilvánította, mire eltűnt Rómából, és többé senki sem hallott róla. Tanítása, már amennyire rekonstruálni lehet, világos és egyszerű volt, talán még józan is, de megdöbbentő: Isten a jóra való erővel teremtette az embert; a bűn nem örökletes átok, ha valaki vétkezik, azt egyénileg, szabad elhatározásából cselekszi. Ádám bűnbeesése csupán figyelmeztető példa, de nem öröklődik át minden emberre az idők végezetéig. A halál természetes jelenség, Krisztus, aki büntelenül élt, legyőzte a halált. A kísértések, amelyeknek az ember nem bír ellenállni, csupán akadályok a tökéletesség felé vezető úton; Krisztus tanításának és példájának segítségével ezeket le lehet küzdeni. E szörnyűséges téziseket csupán Pelagius ellenfeleinek, elsősorban Ágostonnak műveiből ismerjük, ahol mint idézetek szerepelnek. De miért e felháborodás? A kiépülő egyház nem tűrhette, hogy az egyes embernek szabad akarata legyen, még akkor sem, ha a szabad akarat jó célra irányul. Már maga a puszta szó is engedetlenségre való bújtogatásként hatott, s így is értelmezték mindenkor. Már a Pelagius tanaihoz való közeledést, az úgynevezett félpelagianizmust is gyanús teóriának tekintették, és erőszakkal elfojtották. A pelagiánus eretnekségnek csak a fogalma maradt fenn.

Egy rendkívül sajátságos inverzió folyományaként az egyházban mégis gyökeret vertek bizonyos tanok, amelyek némi teret engedtek, legalábbis a félpelagianizmusnak, bár hirdetőik szenvedélyesen tiltakoztak e megjelölés ellen. Eck felháborodva és sértődötten protestált az ellen, hogy Karlstadt őt pelagiánus gondolatokkal vádolja. Pedig Karlstadt jó nyomon járt, csak hát ügyetlenül vitatkozott. Később, amikor a frontok megváltoztak, Luther volt az, aki a „szabad akarat” tana elleni harcot tekintette egyik fő feladatának; A nem szabad akaratról (A szolga akaratról) írt nagy értekezésében védelmezte felfogását Erasmus ellenében.

A kegyelemről kialakított meggyőződésével szöges ellentétben állott az a nézet, amely szerint az ember a maga erejével is hozzájárulhat az üdvösség elnyeréséhez, jó cselekedetek által. Ágostonhoz hasonlóan Luther is az „értelmes” embert látta Pelagiusban, aki nem Istenre hagyatkozik, hanem magában, a saját belátásában bízik. S most itt Lipcsében első nagy harcát vívta a pápaság ellen, amely az ő belátásának nem akart teret engedni, amely magát tartotta a legfőbb és egyedüli tekintélynek. Ez ellen fellázadt Luther „szabad akarata”.

Pelagiust nem csupán azért említettük, mivel ezen a dispután is előráncigálták. Pelagius esetében az eretnekké bélyegzésnek olyan kirívó példájával állunk szemben, amelynél elképesztőbbet aligha találunk a kereszténység történetében. Már maga az is példátlan, hogy Pelagius nem védekezhet a hosszú évszázadok során elhangzott vádak és félremagyarázások ellen: gondoskodtak róla, hogy művei nyomtalanul eltűnjenek. Csupán a nevét őrizték meg gondosan, mint a legelső és legveszedelmesebb eretnekek egyikéét. És a lipcsei vita akörül forgott, hogy Luther mennyire tekintendő eretneknek. Ecknek az volt a becsvágya és terve, hogy rásüsse az eretnekség bélyegét ; tervét hűvös számítással, ügyesen, fölényesen hajtotta végre. Ebből a disputából ő került ki diadalmasan, és nem csupán a már eleve mellette álló lipcseiek ünnepelték győztesként.

Már taktikai szempontból is nagyon körültekintőn járt el, azzal, hogy előbb Karlstadtot vette közvetlenül célba, akiben éles szemmel felismerte a sokkal gyöngébb ellenfelet. A testileg is kisebb vitapartnerrel folytatott, egy hétig tartó disputa szükségképpen kifárasztotta a hallgatóságot. Nem mindig figyeltek oda, és a lipcsei teológiaprofesszorok időnként békésen elbóbiskoltak. Az ilyen rendezvényeken fontos szerepet játszott a bajvívók külső megjelenése, a magatartásuk keltette benyomás, s e tekintetben Eck, „a mi Eckünk” határozottan fölényben volt. Fölénye még jobban érvényesült volna, ha — mint szándékában állt — sikerül Luthert teljesen kikapcsolnia. Luther még így is csak nehezen tudott eljutni a Szent Márton képével díszített pulpitusig. Mint hírhedt eretneket lépten-nyomon figyelték, gyanakodva szimatoltak utána, még ruházatának legapróbb részletei sem kerülték el a figyelmet. Ha azon a héten, amelynek napjait Karlstadt verejtékes vitatkozással töltötte, Luther néha sétát tett a városban, a dominikánusok sietve elrejtették az Oltáriszentséget a sekrestyében, hogy meg ne fertőzhesse a templomuk közelében járó eretnek pestises lehelete. A babonások tudni vélték, hogy Luther varázsgyűrűt visel az ujján, amely bizonyára ördögi erőket rejt magában ; mások szerint a gyűrűn van egy kis kapszula, abban rejtőzik segítője, a Sátán. Feltűnést keltett, amikor a szerzetesi illemkódexet semmibe véve, kezében kis szegfűcsokorral ment fel az emelvényre, és azt szagolgatta. A csokrocska, amely véleményünk szerint az egész hosszadalmas históriában az egyik legkedvesebb momentum, hamarosan rosszindulatú mendemondának adott tápot. Elterjedt, hogy egész koszorút viselt a fején, így sétálgatott arcátlanul a városban, és amikor távozott Lipcséből, akkor is koszorú volt a fején. A helybeli poéták az alábbi rigmusokban énekelték meg a hallatlan esetet:

Ott álltam Lipcsében, a nagy piactéren,

Szépséges kedvesem jöttét vártam éppen,

Arra jött a barát, koszorú a fején,

Táncra perdül legott, bizony azt hittem én.

A legapróbb elszólása, a legcsekélyebb bizonytalansága sem maradt kipécézetlenül azoknak a leveleknek és publikációknak az áradatában, amelyek már a disputa három hete alatt és mindjárt az után elárasztották az országot. A hivatalos jegyzőkönyvvezetőkön kívül állítólag nem kevesebb, mint harminc hallgató rögzítette írásban a disputa szövegét; a memorandumok és jelentések egész kis könyvtárat töltenek meg, és nagy részük már akkor megjelent nyomtatásban.

Vizsgálódásunkat arra a pontra korlátozzuk, amelyet Eck a legfontosabbnak tartott, s amely ennélfogva a „Wittenberg kontra Lipcse” vita lényegévé vált. Azt akarta bebizonyítani, hogy Luther nem csupán a búcsú kérdésében elfoglalt álláspontja miatt, hanem egész alapállását tekintve eretnek. Módszerének brutalitását sok résztvevő visszataszítónak találta, köztük Mosellanus, aki mint a poétika professzora az ünnepi beszédet tartotta. Ez a fiatal humanista így írta le Ecket: magas termetű, tagbaszakadt, hatalmas mellkasú férfi, hangja harsány, „igazi germán” hang; viselkedésében azonban inkább mészárosra vagy zsoldoskatonára, mint teológusra emlékeztet. Luther viszont „csak közepes növésű, sovány, gondoktól és a sok búvárkodástól annyira el van gyötörve, hogy közelről meg lehet számlálni a csontjait. De még friss férfikorban van. Hangja tisztán és világosan cseng. ”

Luthernak minden önbizalmára szükség volt, mert Eck veszélyesen szorongatta. Már az első szócsatában biztos fogással ragadta ki a pápai tekintély kérdését. Most újra ezt feszegette, és olyan vádakat hangoztatott, hogy Luther nézetei „cseh eretnekség”. Luther, aki már nagyon izgatott volt, ezt visszautasította. Eck alattomos oldalvágással reagált: „A páter úr ennyire ellene van a huszitáknak, valóban? Nos, akkor miért nem használja fel kiváló szellemi képességeit arra, hogy ellenük írjon?” Luther — még ingerültebben — kikérte magának az ilyen gyanúsító célzásokat. Forrt benne az indulat, és Eck, aki ismerte ellenfelét, éppen ezt akarta. Az ebédszünet után Luther egyenesen belerohant Eck csapdájába. Szenvedélyesen kifakadt: „Igenis: Husz és a husziták cikkelyei között igen sok valóban keresztény és evangéliumi tétel van!” És még meggondolatlanabb kijelentésre is ragadtatta magát: „Vannak köztük tételek, amelyeket az egyház egyáltalán nem ítélhet el!” Izgatott moraj hullámzott végig a termen. György herceg csípőre tett kézzel ugrott fel karosszékéből: „Ezt a nyavalya töri! ” A kórság, a pestis, a megátalkodott eretnekek által terjesztett métely, akik végigpusztították az ő Szászországát, akik elől az ő lipcsei egyetemének alapítói menekülni voltak kénytelenek Prágából! György herceg személy szerint is különösen érzékeny volt ebben a tekintetben, mert kellemetlen teher nyomta a lelkiismeretét: anyja Podjebrád Györgynek, a cseh eretnek királynak volt a leánya; még a keresztnevét is eretnek nagyapjától kapta. Nagyon félt attól, hogy esetleg feltételezik róla: titokban rokonszenvet táplál az eretnek ország iránt; ezért amúgy is nyers természetét mintegy túllicitálva, ebben a kérdésben rendkívül éles és merev magatartást tanúsított. Most úgy érezte, hogy az oly szilárdnak hitt talaj megingott alatta. Lázadás, zendülés — ezt jelentette a „huszita” szó; lázadást az egyház és az állam ellen. Eck nem tágított, és megfontoltan tovább manőverezett: az egyház nem ítélhet el bizonyos huszita tételeket ? De hiszen a konstanzi zsinat a leghatározottabban elítélte Huszt hitcikkelyeivel egyetemben! Luther páter talán tagadja a szent zsinat tekintélyét? Luther bizonytalanná vált: ő nem mondott semmit a konstanzi zsinat ellen. Nem? — mondta Eck. Ezt majd még be fogja neki bizonyítani. Mindenesetre Luther a huszita tanok védelmezője, patrónusa. Hazugság! — tiltakozott Luther, még jobban megzavarodva. Alapjában véve nem tiltakozhatott; amit Eck mondott, az alattomos támadás volt ugyan, de megfelelt a valóságnak. Általános izgalom és felindulás légkörében ért véget a vitanap. Ez volt Eck legnagyobb sikere, amely még sokáig éreztette hatását. „Cseh eretnek, huszita!” ez a megjelölés úgy ragadt

Lutherra, mint a bojtorján, nem tudta többé lerázni magáról; szüntelen ismételték mint nézetei veszélyes voltának bizonyítékát, és még a wormsi birodalmi gyűlésen is elítéltetésének egyik fő érveként szerepelt.

Pedig valójában Luther éppoly keveset tudott Huszról meg a huszitákról, mint Eck. Mindketten csak a zsinat elítélő dokumentumait ismerték, a „szentenciákat” és cikkelyeket, amelyeket ott kárhoztattak. Eck számára világos volt az ügy: az egyház hallatta szavát, a részletkérdések nem fontosak. Luther a kárhoztatott cikkelyek között olyan tételeket talált, amelyek megegyeztek a saját, szilárd formulákba még nem rögzített nézeteivel. Még mindig középkori jellegű szentencia-vita volt az egész, egyes tételek, mondatok, pontok körül folytba harc. És — mint Pelagius esetében — az „eretnekség” lehetőleg meghatározatlan vádja bizonyult a leghatékonyabbnak. Az mit sem számított, hogy „a husziták” nem alkottak egységet, hanem igen rövid idő után két, egymással élesen szemben álló irányzatra szakadtak — a radikális táboritákra és a „mérsékelt ” utraquistákra, kelyhesekre; így nevezték magukat, mert az úrvacsorát két szín alatt — kenyér és bor alakjában — vették. Az sem számított, hogy az utraquisták véres győzelmet arattak a táboriták fölött egy öngyilkos csatában, amely Csehország egész történetének legtragikusabb ütközete volt. Luthernak és Ecknek sejtelme sem volt a cseh történelemről, sőt általában a történelemről. György herceg valamivel többet tudott erről, és éppen emiatt fokozódott ellenszenve a baráttal szemben, aki olyan dolgokat kavart fel, amelyeket jobb lett volna nem bolygatni. Jámbor anyja beléje nevelte, hogy igaz hittel imádkozzon; anyja aggódott, ugyanakkor büszke is volt. Büszke, mivel apja hatalmas király volt, és a német koronát is meg akarta szerezni a cseh korona mellé, amelyet cseh nemesektől kapott hálából, amiért legyőzte a táboriták radikális csőcselékét. A félelem pedig azért szorongatta, mivel apja megmaradt az eretnekségben, áldozáskor a kehelyből is ivott, amit az egyház tiltott; csak titokban tért vissza a régi egyház kebelébe, alattvalóinak erről nem volt szabad tudniuk. Ebben a nem becsületes légkörben nevelkedett a királylány, az egyház és az ő népe közötti nem becsületes béke atmoszférájában; mert az egyház is csak titkos fenntartásokkal kötött paktumot a csehekkel, s engedett meg az országnak olyan különleges státust, amilyennel egyetlen más ország sem dicsekedhetett: kénytelen volt eltűrni a két szín alatt történő áldozást. Ilyen körülmények között nevelkedett György fejedelem. Ilyen körülmények között maradt Csehország „ragályfészek”, ahonnan újból a legszörnyűbb veszedelmek támadhatnak, ősrégi veszedelmek, amelyeknek a gyökerei a valdensekig, a pikárdokig nyúlnak vissza. Csehország volt Európa eretnek országa, amely az egyháztól elrugaszkodott tanaival az Isten által megszabott társadalmi és politikai világrendet is fenyegette.

György fejedelem valóban megrémült, s mivel a rend embere akart lenni, vitavezetői minőségben megbízottai révén megparancsolta, hogy ezt a kényes kérdést a továbbiakban nem szabad érinteni. Elegendő, hogy Eck ilyen bőségesen szóhoz jutott. Egyébként is mindenki tartózkodjék a személyeskedő vádaktól.

Luther nem higgadt le, de most már egészen következetesen a tárgynál maradt, és eljutott ahhoz a döntő ponthoz, amelyre felkészült: Mi a helyzet a pápa primátusával? Isteni vagy csupán emberi jogból ered? Ez volt Luther előnyomulásában a „második hadállás;” az első — a búcsú — tulajdonképpen csak alárendelt volt, és függvény szerepet játszott. A búcsút a pápa bocsátotta ki. De honnan volt ehhez hatalma ? És egyáltalában honnan származik az a mindenek fölött álló tekintély, amelyet magának követel? A Bibliában gyökerezik-e, vagy csak az évszázadok folyamán kialakult „emberi mű”? És mely évszázadokban jött létre? Luther most nagy erővel indított rohamot egy „kőszikla” ellen, amelyhez aligha mert még hozzányúlni valaki. Az egyház fundamentumául szolgáló „kőszikláról” szóló tan mind ez ideig érintetlen maradt, „sziklaszilárdan” állt, s most iszonyatosnak tűnt, hogy a barát ezt kétségbe merte vonni. A Biblia Igéiről volt szó, az egyház a Bibliának arra a helyére hivatkozott, ahol Krisztus ezt mondja tanítványának: „te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat”. Péter ezzel a kiválasztott legfőbb apostol lett; Rómába ment, s vele kezdődik a pápák szakadatlan sora; a pápaságot Krisztus alapította, következésképpen a pápaság az egyedüli tekintély, amely egészen közvetlenül és kétségbevonhatatlanul „Isten kegyelméből” való. A bibliai passzusok magyarázata vagy értelmezése kizárólag a pápa jóváhagyásával történhetett. Csak a korai századokban élt, szentnek tisztelt egyházatyák nézeteit ismerte el az egyház. Ha most előáll egy „újító”, aki a saját megítélése szerint az e bibliai helyről vallott saját véleményére akar támaszkodni, akkor az illető: eretnek. Ezt a gondolatmenetet követte támadásában Eck is: Küprianosz — kiáltott fel —, Órigenész, Augustinus, Hilarius, Khrüszosztomosz és még oly sokan mások, a nyolcadik zsinat, a khalkhedóni zsinat! ők mind hallatták szavukat, „a szenteknek inkább akarok hinni, mint egy fiatal doktornak”. Péter a kőszikla, a pápa az ő helytartója. Luther azon az állásponton van, hogy „bármily szentek, bármily tudósok is az egyháztanítók, írásaikat a Biblia szövegéhez mérve meg kell vizsgálni, és ahhoz kell igazítani, amint azt Krisztus, Pál, János parancsolta nekünk’’.

Nem pusztán szavak körül folyt a vita — bár ilyen jellege is volt —, és mindkét fél csak fogyatékos eszközökkel rendelkezett. Luther még igen kevéssé tudott görögül ahhoz, hogy felismerhette volna: a Biblia szövegében olvasható „kőszikla” tulajdonképpen szójáték, utalás Péter nevére, amely görögül követ, sziklát jelent. Eck pedig egyáltalán nem is nyúlt ilyen témákhoz. Luther Augustinus nyomán arra hivatkozott, hogy Krisztus a kőszikla. Eck ezt nem merte kétségbe vonni, mivel ez igen veszélyes lett volna. Beérte azzal az állítással, hogy „Péter is” kőszikla. Ilyen félreértések és félremagyarázások még jócskán akadtak a vitatkozás során. De az félreérthetetlenül kiviláglott, hogy itt két alapvető nézet áll szemben egymással: az egyik az individuum, a másik a tekintély. Ebben a vonatkozásban a fárasztó lipcsei vita olyan konfliktusok paradigmája, amelyek újra meg újra jelentkeznek.

Luther nem állt meg a szómagyarázatoknál. Kétségbe vonta, hogy Péter a legfőbb apostol. Ezzel elvetette az utódok által hangoztatott igényeket, elvetette a pápaság „isteni jogból” való eredetének doktrínáját; a pápa is csak ember, és Isten előtt nincs különbség úr, szolga, nagy, kicsi, szegény, gazdag között, amint azt Pál határozottan kijelentette, az apostolokra vonatkozólag is. Ha Eck a pápa isteni jogára hivatkozik, akkor a konstanzi zsinatra utal, de az is csak emberi jog, nem isteni. Az isteni jog tézise ellen felhozza azt a tényt, hogy a görög egyház sok száz esztendő óta nem ismeri el a pápát. Vajon kár hozottaknak tekintendők-e a görög keresztények valamennyien, köztük az olyan általánosan tisztelt szentatyák is, mint Nagy Baszileiosz, Nazianzi Gergely és még sokan mások? Luther hivatkozik a niceai zsinatra, mint a legszentebb zsinatra, amely lerakta a hitvallás fundamentumait: Vajon a niceai zsinat is eretneknek bélyegzendő, mivel mit sem tudott a római pápa primátusáról?

A kor egyik égető kérdésére tapintott rá, megint csupán ösztönösen, s olyan történelmi problémát hozott elő, amely mind a mai napig izgatja a kedélyeket. Hogyan áll a helyzet a keresztény világ legnagyobb szakadásával? Megszüntethető-e (több ízben is történtek ilyen irányú próbálkozások), vagy örökké megmarad? Egyáltalában mikor következett be a szakadás? Erről még most is vitatkoznak, s még hevesebb viták tárgya marad továbbra is az az aligha megoldható kérdés, hogy milyen pozíciót töltött be a római püspök a korábbi évszázadokban, és mikortól kezdve tekinthető a későbbi értelemben vett „pápának”? Luther erről a maga korában csak igen hiányos információkat szerezhetett. Nemigen állt egyéb forrásmű a rendelkezésére, mint az előző század közepén élt Platina pápai könyvtáros munkája, amely a pápák történetével foglalkozik. Platina a Vatikán óriási könyvtárában bőséges anyagot talált ugyan, de azt nagyon felületesen dolgozta fel. Ambiciózus és tájékozott humanista volt, de nem történész; mellesleg nagy Ínyenc hírében állott; a pápák történetéről írt mindenfelé utánnyomtatott művén kívül egy nem kevésbé híres szakácskönyvet is írt, amely Németországban a következő csábító címmel látott napvilágot: A test megengedett gyönyöreiről, úgymint evésről, ivásról és egyéb kellemetességekről.

Luther még tovább nyomult előre: Nemcsak a pápaság tekintélye kétséges, mint „isteni jog”, a zsinatok sem csalhatatlanok. Előfordult már, hogy tévedtek, ellentmondtak egymásnak. A két legutóbbi nagy egyházi gyűlés, a konstanzi zsinat — amelyre Eck Lutherral szemben hivatkozott — és a bázeli zsinat határozatainak lényeges pontjait maga a pápa is vitatta. Luther, jóllehet az egész disputa merőben teológiai-egyházi jellegűnek látszott, már eljutott odáig, hogy kétségbe vonja az egyház egész hierarchiáját. Eck védelmezte. Még csak két doktor és két egyetem vitája volt ez. De egy világméretű konfliktus csíráit hordozta magában.

Majdnem három hétig elhúzódott a vitatkozás. Nem mindig maradt meg az illendőség keretei között. A vitapartnerek sokszor gúnyolódtak, ordítoztak. Luther is goromba lett. Mosellanus, aki beszámolójában egyébként elismeréssel ír bámulatos Biblia-ismeretéről és tudásáról, túlságosan „harapósnak” találja és olyannak, aki „a saját útjait járja”, nézetei nagyon is „kockázatosak”, egy teológusnak szerényebben kellene fellépnie. Mindamellett a felek iparkodtak megőrizni a formákat, és megadni egymásnak a kijáró titulusokat.

A disputát berekesztették, mert György herceg a brandenburgi fejedelem látogatását várta, amely még fontosabb volt számára, mint a doktorok tornája. A wittenbergiek hazautaztak. Luther korántsem volt elégedett az eredménnyel. A wittenbergi diákok már előbb hazaindultak, miután számos csetepatét vívtak lipcsei kollégáikkal; többségükben szegény ördögök lévén, nem bírták három hétig kihúzni egy idegen városban, ahol jóval drágább volt az élet, mint Wittenbergben. Eck győztesként maradt a porondon, és ünnepeltette magát; György herceg kövér szarvast, a városi tanács bort küldött neki ajándékba. A vita jegyzőkönyvét megkapta az erfurti és a párizsi egyetem, hogy ítéletet mondjon felette. Erfurt vonakodott szakvéleményt adni ilyen jelentős tudósok vitájában. A Sorbonne 30 aranykorona tiszteletdíjat kért huszonnégy tagú bizottsága minden egyes tagjának. Így aztán semmi sem lett a dologból, mert György herceg nem akart ezért ennyi pénzt kiadni.

Memorandumok íródtak, Karlstadt és Luther jelentést tettek választófejedelmüknek, Eck pedig éles hangú levélben igyekezett Frigyest felbőszíteni az ő Doktor Lutherja ellen: a választófejedelemnek sürgősen be kell avatkoznia, „mielőtt a kártékony féreg elhatalmasodna”. Eck visszatért Ingolstadtba, ahol egyeteme újabb ünneplésben részesítette, és ajándékokkal kedveskedett neki. De nem pihent meg babérjain. Lipcsében már beszélt a brandenburgi fejedelemmel, a Hohenzollernt könnyen befolyásolni tudta Wittenberg és a Wettin-házbeli Frigyes ellen. Írt Kölnbe, Van Hoogstraeten inkvizítornak, röpiratokat fogalmazott, egyszóval fáradhatatlanul tevékenykedett.

Mintegy Eck gyanújának megerősítésére két lelkész most írt Prágából Luthernak. A leveleket felbontották; ezek az írások megerősítették György herceget abbeli véleményében, hogy Csehország felől „fertőzés” fenyeget. Udvari káplánja, Georg Emser, Luther újsütetű ellensége, mindjárt fel is használta a leveleket, amelyeket azután továbbengedtek, úgyhogy Luther mind a kettőt megkapta. A két cseh lelkész biztosította őt, hogy írásait sokan tanulmányozzák Prágában, sok ellenségének támadásai közepette nem áll barátok nélkül, értékes ajándékul megküldik neki Husznak Az egyházról (Tractatus de ecclesia) című írását; „a csehek apostolának művét, hogy megtudd belőle, milyen ember volt ő”, mégpedig saját szavaiból, nem a róla keringő szóbeszédekből vagy a konstanzi zsinat elítélő dokumentumaiból. Luther bizalmatlan volt, Eck újabb csapdáját gyanította a dologban; Husz iratát hetekig hevertette olvasatlanul. Aztán mégis elolvasta, és az értekezés óriási hatással volt rá. Spalatin barátjának azt írta, hogy már rég maga is azon az úton jár, amelyet a cseh követett: „Mindannyian husziták vagyunk, anélkül, hogy tudnánk róla, s végeredményben Pál meg Ágoston is azok voltak. Ámulatomban nem is tudom, mit gondoljak, ha Isten rettenetes ítéletét szemlélem az embereken: az egészen világos és igazi evangéliumot már egy évszázaddal ezelőtt nyilvánosan elégették, ma is megbélyegzik, és senkinek sem szabad hitet tennie mellette.”

A szócsaták nem voltak ínyére; az ilyen párviadalokban nem is nagyon ügyesen forgatta pengéjét; de különben is elavultnak tartotta az egész akadémikus vitarendszert. A lipcsei vitát követő brosúrák és röpiratok özöne aligha szerzett neki örömet, bár a goromba támadások, a finoman fogalmazott döfések, a méregbe mártott nyilak mellett magasztalások is elhangzottak. Most egészen más közönség elé akart lépni. Már a jegyzőkönyvvel kapcsolatos tárgyalások alatt is azt kívánta — eredménytelenül —, hogy ne a teológiai fakultások legyenek a döntőbírák, hanem az „egész univerzitások”. Világosan György herceg elé terjesztette: „Isten kegyelméből, a sok jó könyv elszaporodása következtében a fiatal emberek jártasabbak, mint az öregek”. Most tehát nem az öreg teológusokhoz, hanem a fiatal emberekhez és „valamennyi rendhez” akart fordulni. Életének legnagyobb és legmesszebbre kiható időszaka következett most. Írt és publikált.


Három nagy vitairat

Luther mindig gyorsan rótta a sorokat, finom tiszta kézírásával, amely akkor sem vált vaskossá vagy otrombává, amikor a gorombaságok mázsányi köveivel hajigálózott. Munkabírását még ellenségei is csodálták; harcának már kezdeti szakaszában húsz-harminc publikációt dobott ki a világba, többnyire kis füzeteket, de még nyomtatás közben is bővítette, javította ezeket, esetleg rontott rajtuk; íveket kellett kicserélni, máshová helyezni, kiegészítéseket szurkált be; néha egyszerre három nyomdászt is dolgoztatott. A nyomdászinasok az ajtaja előtt várakoztak a kefelevonatokkal, rohantak vissza a műhelybe, s másnap újra beállítottak. Luther mindent egymaga csinált apró szobácskájában, amely a kolostort a sörfőzdével összekötő folyosó fölött feküdt; nem volt sem titkára, sem egyéb segítőtársa. Wittenbergben az akkori fogalmak szerint egész nyomdaipar fejlődött ki, és a nyomdász-kiadók meggazdagodtak. Luther nem kapott honoráriumot. Írásai gyakran tíz vagy még több kiadást értek meg, de az utánnyomások többsége már nem Wittenbergben készült; nyomdák és irodalmi támaszpontok szerteágazó hálózata alakult ki, főleg Dél-Németországban. A hatalmas birodalmi városok voltak a könyvkiadás fellegvárai, de egészen apró, félreeső helységek is rendelkeztek sajtóval, s ezek akcióba léphettek olyankor, ha a nagy városok magisztrátusainak cenzúrája sokat akadékoskodott. Bázel lett a legnagyobb centrum; itt működtek a legjelentősebb nyomdászok és kiadók, akik híres humanistákat foglalkoztattak korrektori és lektori minőségben. Bázelban jelentek meg a Biblia és az Újtestamentum eredeti szövegének első, korszakalkotó jelentőségű kiadásai, az egyházatyák művei óriási kötetekben, az antik klasszikusok, Erasmus munkái. A könyvdíszeket a legjobb művészek, Holbein és mások rajzolták; a kiadványokat sok országba exportálták. Bázelban már 1519-ben napvilágot látott Luther addig publikált írásainak teljes kiadása. Az előszót egy fiatal humanista, Capito írta, aki Huttenhoz hasonlóan egy ideig még Albrecht mainzi érsek udvarában élhetett. Az előszóban világgá kiáltotta, hogy immár felébredt a laikus hívők lelkiismerete, s tiltakozik a szakteológusok gyámsága ellen. A kiadó, Frobenius tárgyilagosabban ír Luthernak: a műből egyedül Franciaországba és Spanyolországba hatszáz példányt küldött, „Párizsban vásárolják, a Sorbonne-on tetszéssel olvassák”, további szállítmányok mentek Itáliába, Németalföldre, Angliába, „már csak tíz példány van raktáron. Még sohasem volt egy könyvvel ekkora szerencsém.”

Mindent kinyomtattak, ami Luther tolla alól kikerült, még a legfelületesebb és legjelentéktelenebb vitairatot is; minden „cédulát”, ahogyan ő a plakátszerű közleményeket nevezte. Munkái körül a vitairatok, pamfletek, tézisek, antitézisek, nyomatékos cáfolatok és védekezések fergetege viharzott. Minden évszázadban fel szokott hangzani a panasz, hogy a papírözön mérhetetlen nagyságúvá duzzad; ez a folyamat a reformáció korával kezdődött. Csak nagy ügyel-bajjal lehet átgázolni ezen az áradaton, amelyben sok az iszap: undorítóan otromba gúnyolódások, rágalmazások, többnyire tompult hegyű pennák döfködései. A polemizáló tollforgatók legfőbb élvezetüket abban lelik, hogy ellenfeleik nevéből szójátékokat fabrikálnak; diadalt ülnek az iszákosság vagy az erkölcstelen életmód közvetlen vádjai, és az ellenség egy-egy grammatikai baklövésének kimutatása olyan győzelem, amelyen kéjesen el lehet csámcsogni. Luther maga is alaposan kivette részét az efféle polemizálásokból, és a gorombaság terén mindenkit lefőzött. Filológiai szőrszálhasogatásokra azonban szinte sohasem adta a fejét, ő is harcol szavakért, értelmezésekért; de neki mindig „az Ige” a fontos, a döntő jelentőségű. Harciassága persze gyakran őt is elragadja, és kedvét is leli benne: „Egy jó erős harag felfrissíti a vért” — vélte, és legdühösebb hangú füzeteinek kéziratát azon melegében a nyomdába küldte, anélkül, hogy még egyszer átolvasta volna.

Luther nyelvezetének ereje páratlan, és mind a mai napig aligha akadt még valaki, akit e tekintetben hozzá lehetne hasonlítani. Nehéz megérteni, honnan szerezte ezt a gazdagságot; tizenöt esztendeig latin szókincset használó szerzetes volt. Később is latinul írta a tudósvilágnak és a külföldnek szánt munkáit. Éppoly jól ért a hízelgő szavakkal megtűzdelt, szövetségesek megnyerését célzó humanista levelek írásához, mint ahhoz, hogy nyersen földhöz vágjon egy jelentéktelen ellenfelet. De kifejezőereje a maga teljességében csak a német nyelvben bontakozott ki, amelynek fordulatait valószínűleg akkoriban szedegette fel, amikor az országu-

takat járta. Abban az időben erőteljesen fejezte ki magát a német nép; Luther a variációk nagy bőségéből meríthetett, hiszen minden egyes dologra tucatnyi megjelölés létezett, minden egyes foglalkozásnak megvolt a saját, gazdagon tagolt szakmai nyelve. A teológiai viták szentenciák formájában zajlottak, a laikusok egymás közti beszélgetéseit közmondások fűszerezték, s ezekből Luther óriási készleteket halmozott fel. „Itt barom van meg istálló, mondta az ördög, és egy legyet hajtott anyjának ülepébe” — így hangzott egyik mondása, amely még a decensebb fordulatok közé számított. Mindazonáltal nem csupán szókincsének gazdagsága, hanem elsősorban a hanglejtése, beszédének ritmusa volt az, ami lenyűgöző erővel hatott, s itt jól érvényesült zenei tehetsége. A mai olvasó sokszor nem is tudja teljesen érzékelni ezt a ritmikusságot, mert talán semmi sincs olyan erős változásoknak alávetve, mint az ütem érzékelése. Nekünk úgy tűnik, hogy a Luther korabeli zenét — még a szerelmi dalokat és a hetyke katonadalokat is — „kitartottság”, szinte korálszerűség jellemzi, sok a nehéz félés egészhang. Ugyanígy vagyunk az e korbeli mondatokkal; sem fogékonyságunk, sem türelmünk nincs a tucatszoros ismétlések és szóhalmozások zuhatagához vagy a prédikációs stílushoz, amelyet Luther gyakran használ. De mindez merőben másként hatott akkor: nyomatékosabban, magával Tagadóbban, frappánsabban. Zenei kifejezéssel élve: az egészet előbb allegróba, prestóba, sőt „furiosó ”-ba kell transzponálnunk, csak akkor értjük meg azt a hatást, amelyet a kortársakban keltett.

Luther azonban az egész rövid, egy-két szóba tömörített mondat hatásosságát is jól ismeri, s ezt a stilisztikai fegyvert olyan bravúrosan forgatja, mint kortársai közül senki: „Nos, ha nem akarják, kénytelenek lesznek rá”! Sok képi erőben gazdag kifejezést, akcióval telített igét használ; játszik a hangfestés eszközeivel, egyáltalán szívesen játszik a szavakkal, szerelmese a hangszerének. Egészen tudatosan preludál, és „preludiumnak” nevezi az „egyház babilóni fogságáról” írt, döntő jelentőségű harci írását, amely a Rómával való végleges szakítást jelentette; maga mondja: legközelebb „más dalba” fog kezdeni még magasabb hangnemben; mintha csak valami kedélyes énekversenyről lenne szó. Harapós humorral tréfálkozik, gyakran igen higgadtan és fölényesen, néha öniróniával. De aztán újra féktelen indulattal folytatja, azokkal a rabiátus kitörésekkel, amelyeket a szelid Erasmus — és nemcsak ő elviselhetetlennek talál. Olyankor nem ismert határt, és dühe, furorja, amelyet már akkor is furor teutonicusnak éreztek, a legveszélyesebb megfogalmazásokba hajszolta bele; ezeket szükségképpen félreértették, és sokszor igazán nehéz eldönteni, nem komolyan gondolta-e az agyonverésre buzdító felszólításokat. „Ha a tolvajokat akasztófával, a rablókat pallossal, az eretnekeket tűzzel büntetjük, miért nem fordulunk fegyveres erővel az igazságtalanságnak e tanítói ellen, a kardinálisok, a pápák és az egész római Szodoma ellen, amely Isten egyházát állandóan pusztítja, s miért nem fürösztjük kezünket az ő vérükben?” Később aztán hasztalan tiltakozott, mondván, hogy ez a kijelentése nem akart öldöklésre való felszólítás lenni; hiába hivatkozott a Bibliára, ahol Dávid az 58. zsoltárban majdnem ugyanilyen szavakkal mennydörgött az istentelenek, a varázslók és a hazugok ellen. Nem mindenki ismerte úgy a zsoltárokat, mint ő, és különben sem uralkodott egységes nézet a tekintetben, hogy a zsoltáríró szavait mennyiben kell csupán „átvitt értelemben” felfogni. Az ilyen mondatok szörnyű hatást váltottak ki; véres árnyakként jártak Luther nyomában.

A nyelv erejével felfegyverezve Luther megkezdte támadását a pápaság ellen. Ez a támadás páratlan a maga nemében, hiszen Luther mögött nem állt semmi hatalom, s előtte csak a súlyosan kúszált Németország terült el, ahonnan csupán szórványosan szálltak feléje buzdító kiáltások — nemegyszer olyan emberektől, akikben nem bízott. Még választófejedelmére sem számíthatott, és korántsem lehetett biztos afelől, hogy megmaradhat-e Wittenbergben. A kiközösítés útban volt, lesújthatott a választófejedelemre is, sőt az egész országra is, amely amúgy is Szászországnak csupán a felét alkotta; másik fele György herceggel már ellenséges érzülettel viseltetett Lutherral szemben, és ez az ellenséges indulat hétről hétre hevesebbé vált. Luthernak nem volt sem pártja, sem meghatározott pártelmélete; egyáltalán nem volt semmiféle kidolgozott programja arra vonatkozóan, milyen stratégiával lehetne megdönteni egy évszázadok óta szilárdan kialakult világrendet. És legkevésbé sem tudta, hogy mit állítanak majd annak a rendnek a helyébe, amelyet támadott. Nem volt semmi egyebe, csak a Bibliája meg az a meggyőződése, hogy a Biblia majd megmondja, mit kell cselekednie, ő Istentől hivatott el, Isten jelölte ki. Ha Isten úgy akarja, ő mindent jól véghez fog vinni; ha elbukik, az is Isten rendelése lesz; vagy elejti Isten, ha másként határozott.

De talán a legbámulatosabb az a hangulat és magatartás, amellyel a „nyomorúságos barátocska”, a „vakmerő szerzetes” munkához látott. Vidáman kezdte lebontani azokat az intézményeket, amelyek „sziklaként” álltak, s a legnagyobb, a leghatalmasabb uralkodókkal is dacoltak. Harci írásai történelmi dokumentumokká váltak. Gyorsan, a pillanat számára írta ezeket, s még tréfálkozott is közben, legalábbis a bevezető részekben, mintha csak a lantját hangolgatná. A kereszténység állapotának megjavítása ügyében — ezt a címet adta három nagy írása közül az elsőnek, amelyet „a német nemzet kereszténység nemességéhez” intézett. Nem annyira a lovagokra gondolt, akik Hutten és más nemesek személyében segítséget és védelmet kínáltak neki, mint inkább a fejedelmekre és a császárra, „a nemes ifjú vérre”. Most már a laikusokhoz szól, nekik kell kezükbe venniük az ügyet, miután hiába fordult a teológusokhoz és az egyházi fórumokhoz, „mivelhogy a papi rend, amely ebben illetékesebb volna, teljesen nemtörődömmé vált”. Nagyon szerényen mentegetőzik : igen jól tudja, hogy vakmerőségnek tűnik, ha egy lenézett és szegény szerzetes, aki voltaképpen lemondott a világról, ilyen magas rangú és előkelő rendekhez úgy beszél, „mintha bizony az egész világon nem volna más, csak Doktor Luther, aki a keresztény társadalom dolgával törődne”. Hibáztassa ezért őt, aki akarja: „Talán adós vagyok Istennek és a világnak egy dőreséggel, amelyre most elszántam magam.” És még nyugodtabban, az olyan ember helyes előrelátásával, aki tudja, mire kell számítania, kijelenti: szüksége van arra, hogy a „mérsékelten értelmeseknél” mentegessék őt; „mivel a fölötte nagy bölcsek pártfogását és kegyét magamnak kiérdemelni nem tudom, noha oly gyakran kíséreltem meg nagy fáradsággal, s most már nem is akarom megnyerni, nem törődöm vele többé. Isten segítsen minket, hogy ne a magunk, hanem csakis egyedül az ő dicsőségére törekedjünk, ámen.” És brosúrája közepén, mielőtt elkezdené reformjavaslatainak kifejtését, még egyszer megismétli : „így hát ki akarom énekelni a farsangi játékot, és amennyire értelmemtől telik, el kívánom mondani, hogy a világi hatalom vagy az egyetemes zsinat mit tehetne, illetve mit kellene tennie.” Az emberben felötlik a kérdés: volt-e valaha is forradalmár, aki ilyen kedélyállapotban vágott neki feladatának.

Részint a szokványos szerzetesi stílus alázatossági formuláját látjuk,amelyet Luther addig is használt írásaiban, de ez azonnal új, félreismerhetetlen Luther-hangnemmé változik. És éppen ezt a hangnemet értették meg a „mérsékelten értelmesek”; a „fölötte nagy bölcsek ” viszont távol tartották magukat. Hirtelen fordulattal harci riadó váltja fel a szelídséget: „Isten segítsen bennünket, és adjon nekünk egyet ama harsonákból”, amelyeknek a hangjára egykoron Jerikó falai leomlottak. A pápaság hármas fallal vette magát körül. Papírosból meg szalmából vannak azok a falak. Luther majd elfújja őket.

Az első fal: a „kiagyalt ” különbség egyházi és világi rend között

— itt pápa, papok, a kolostorok népe, ott fejedelmek, urak, kézművesek és parasztok. Senki se engedje magát ilyen különbségtétellel „megfélemlíteni”: mert „a keresztény hívők valamennyien a papi rendhez tartoznak, és nincsen köztük különbség…” így mondja Pál apostol. Mi „mindannyian egy test vagyunk”, csak éppen minden egyes tagnak megvan a maga külön munkája, amellyel a többieket szolgálja. A pap is csak a maga munkáját végzi, neki is megvan a maga „hivatala”. A kereszténység által mindannyian az egyházi rendbe tartozunk, papságra vagyunk elhivatva és felszentelve. „Mert aki a keresztség kegyelméből eredt, az joggal dicsekedhet, hogy egyszersmind pappá, püspökké és pápává szenteltetett, jóllehet nem mindenki alkalmas arra, hogy ily hivatalt viseljen.” A pap addig „elöljáró”, ameddig hivatalát betölti. Ha leteszik, csakoly paraszttá vagy polgárrá lesz, mint a többiek. A papság letörölhetetlen jellege — character indelebilis — merő kitalálás. „A vargának, a kovácsnak, a parasztnak, szóval kinek-kinek megvan a maga mesterségével járó hivatala és munkája”, és mindenkinek a maga munkakörében szolgálnia kell a többieket. Belőlük tevődik össze a közösség, mint a test tagjai. Ezzel leomlik az első papírosfal.

A második fal az a tézis, hogy hitbeli kérdésekben egyedül a pápa tévedhetetlen, „akár gonosz, akár jámbor”; hogy csak a pápa magyarázhatja az írás szavait. A Bibliában nem ez áll. Ellenkezőleg, a Biblia ezt mondja: „Mi mindannyian a hitnek egy azonos lelkét bírjuk.” Következésképpen legyünk „bátrak és szabadok, és ne engedjük a szabadság szellemét (amint Pál apostol nevezi) elijeszteni a pápák költött szavai által.,., hanem frissen törjünk előre: az írás hivő megértése szerint irányítsuk mindazt, amit ők tesznek vagy tenni engednek, és kényszerítsük őket, hogy a jobb értelmet kövessék, ne a sajátjukat”.

Frissen előre, törjünk át a harmadik falon is, amelyet a pápaság emelt: azon a tézisen, amely szerint csak a pápát illeti meg a zsinat összehívásának joga. Erről sem találni semmit az írásban. Nem volna-e természetellenes, ha tűzvész törne ki, „és mindenkinek tétlenül kellene ott állnia, engedve, hogy elégjen minden, ami eléghető, csupán azért, mert nem rendelkeznek a polgármester hatalmával, vagy mert talán a tűz éppen a polgármester házába kapott bele ?” Vajon nem minden egyes polgár „kötelessége-e, hogy a többieket fellármázza és noszogassa?” Mennyivel inkább érvényes ez a lelki városra, ha ott a botránkozás tüze lobban fel. Az egyháznak csak arra van hatalma, hogy javítson az állapotokon; ha egy pápa ezt a hatalmat arra használja fel, hogy megakadályozzon egy zsinatot, amely az egyház megjavítását tűzi ki céljául, akkor a pápa mesterkedésével egyáltalán nem kell törődni, mennydörgő kiáltozásaitól csöppet sem kell félni.

A brosúra tíz oldalán Luther félresöpörte a három falat. Mondatait a mi nyelvünkre és terminológiánkra átültetve azt mondhatjuk, hogy Luther nagykorúnak nyilvánította és felelős személyiségnek tette meg az embereket. Ennek hatása túlnőtt a vallási élet problémáin, bár Luther csakis ezeket tartotta szem előtt. Végtelen zűrzavart és szörnyű vitákat idézett elő, és az egyénben, akihez felszólításait intézte, súlyos konfliktusokat, lelkiismereti gyötrelmeket, lelki válságokat kavart fel. De az egyén számára a további fejlődés is súlyos harcok közepette ment végbe több évszázadon át, amelyeket az újkor szóval foglalunk össze. Felelőssé lehet tenni Luthert a fejleményekért, kétségkívül része volt bennük. De Luther a maga századának szócsöve, hangja volt, és csakis ennek a körülménynek tulajdonítható világraszóló hatása.

A brosúra folytatódik. Luther gyakorlati jellegű indítványokat tesz: amennyiben összeülne egy zsinat — minden ország nagy reménysége —, milyen határozatokat kellene annak hoznia. Javaslatai, bármily sebtében vetette őket papírra, szintén igen messzemenő következményekkel jártak. A pápa — mondja — maradhat; nem akarja őt letenni. A pápának csak arról az igényéről kell lemondania, hogy a hármas korona alatt minden más korona fölött uralkodjék. Szentelje magát az imádkozásnak, a lelkekkel törődésnek. Udvartartását, fényűző pompáját, főleg pedig a rengeteg funkcionáriust, hivatalnokot, pénzbeszedőt, jogászt, e számtalan „férget és élősdit” jól le kell redukálnia. A bíbornoki testületet meg kell reformálni. A Rómába áramló pénzfolyamot meg kell állítani, „hogy itthon rendes kerékvágásba zökkenhessünk”. Népies nyelven előadja, amit a birodalmi gyűléseken körülményesen a német nemzet „gravamen”-jeiként elpanaszoltak, amit alázatosan indítványoztak, amikről örökösen tárgyaltak, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Egészen egyszerűen „tolvajlás és rablás” meg „praktikák” kifejezésekkel jellemzi a viszásságokat, és konkrét példákat hoz fel, többek között első ellenfelének, Albrecht mainzi érseknek a szennyesét is kiteregeti. Mindez „régi és megszokott dolog Rómában”; egyre újabb meg újabb praktikákat eszelnek ki; nem tapasztalni egyebet, mint „vételt, eladást, váltogatást, csereberét, nyüzsgést, hazudozást, csalást, rablást, tolvajlást, páváskodást, kurválkodást, alá valóságot ”; az antwerpeni vagy a velencei vásár semmiség mindehhez képest. Nem mulasztja el megemlíteni a hatalmas Fuggereket, akik oly nagy szerepet visznek ezekben az üzelmekben. És hol vannak a püspökök, papok, doktorok, akik azért kapják a fizetésüket, hogy felemeljék szavukat az ilyen gyalázatosságok ellen? „Lapozz csak tovább, majd megtudod.”

További javaslatokkal áll elő, s mindannyiszor olyan sebeket érint, amelyek már régóta sajogtak és viszkettek: a püspöki kinevezések jóváhagyását nem szabad átengedni Rómának; meg kell reformálni a kolostorokat, a bíráskodás rendszerét, véget kell vetni a koldulás körüli visszaéléseknek, meg kell szervezni a valóban segélyre szoruló nincstelenek intézményes támogatását. Állást foglal a papi nőtlenség, a cölibátus ellen, drasztikusan utalva a tényleges állapotokra. A papok úgyis ágyasokat tartanak, a pápa ezt elnézi, csak a házasságkötést tiltja nekik; pénzért felmentést kaphatnak, de házasságkötési engedélyt nem. Így aztán a szegény papok kénytelenek „szégyenben és súlyos lelkiismeret-furdalásban ülni nyakig”. Asszonyaikat papi kurváknak, gyerekeiket papi fattyúknak nevezi a nép. Egészen tárgyilagosan állapítja meg: „Nem minden pap lehet meg asszony nélkül, nem csupán a test esendősége miatt, hanem inkább a háztartás miatt. Hát akkor tartson asszonyt” — Isten parancsolja, hogy férfi és nő ne váljon el egymástól.

Luther itt egy kiváltképpen égető problémát érintett. A cölibátusnak és a házasságkötési tilalom megszüntetésének kérdése még a szigorúan óhitű hatalmasságokat is hosszú időn át foglalkoztatta; maga V. Károly sem mondhatott le azokról a jövedelmekről, amelyek Spanyolországban — birodalma legszigorúbb erkölcsű országában — a „papi fattyúkért” adott diszpenzációk fejében befolytak. A császár még Luther halála után is a különböző egyesítési kísérleteknél úgy tárgyaltatott a papok házasságának megengedéséről, mint egy olyan pontról; amelyben lehetséges a megegyezés.

Luther még számos reformgondolatot terjeszt elő ebben a brosúrájában. A kiközösítést, az interdiktumot teljesen meg kell szüntetni. Túlságosan sok az ünnepnap, számukat csökkenteni kell, mert ezek féktelen vásári tivornyákká szoktak fajulni; meg kell rendszabályozni a zarándoklatokat; nem szabad megengedni „új szent helyek” kialakulását, mivel az ilyenek csupán „nagy csődületet és pénzbevételeket” jelentenek, s a kocsmák meg a bordélyházak számát szaporítják. Újra meg újra visszatér arra, hogy milyen óriási összegeket szivattyúznak ki az országból. Ezt az igen hatékony érvet nem egyedül ő használja fel, és előtte már mások is hangoztatták. Luther azonban merészen belenyúl a világpolitika kérdéseibe is. Véget kell vetni a csehekkel folytatott egyházi civódásnak: „Legfőbb ideje, hogy végre már komolyan és igazságosan elővegyük a csehek ügyét, ők velünk és mi velük egyesüljünk …” Ebbe a kérdésbe szintén a világi hatalmaknak kell beavatkozniuk; „semmiképpen sem szabad kardinálisokat vagy inkvizítorokat ” kiküldeni, hanem értelmesen békét kell teremteni; a csehek hadd tartsák meg a kelyhet, amely nem ellenkezik a keresztény hittel, és nem eretnekség. Az egyetemek igencsak rászorulnak a megreformálásra. Luther éles szavakkal bírálja a németek fényűző öltözködését, iszákosságát, a „bársony- és selyemszatócsokat”, akik szükségtelen luxusra ösztönzik az embereket, majd az uzsoráról is alaposan megmondja a véleményét: „Ezen a téren valóban zablát kell dugni a Fuggerek és a velük egyszőrű társaságok szájába. Miként lehetséges, hogy egyetlen emberöltő alatt ekkora királyi javakat halmozhattak fel? Nem ismerem a számításaikat.”

A brosúra szinte semmit nem hagy ki azokból a kérdésekből, amelyek akkoriban foglalkoztatták és izgatták az embereket. A témák között van egy, amelynek jelentősége magasan kiemelkedik a többi közül. Ez pedig a következő: Honnan veszi a pápaság magának azt a jogot, hogy Németország életének minden területén mindenbe beleavatkozzék, és világi ügyekben is engedelmességet követeljen? A középkor elhitte azt a legendát, hogy a császár a pápától kapta hűbérbirtokul a birodalmat. Ennek alapjául szolgált a Konstantin császár ajándékozásáról szóló monda. Eszerint amikor Konstantin államvallássá tette a kereszténységet, Szilveszter pápának ajándékozta Itáliát és az egész Nyugatot, maga pedig visszahúzódott keleti tartományaiba és új székvárosába, Konstantinápolyba. És ez nem csupán monda — hangoztatták —, hanem okmány is van róla, amelyet maga Konstantin irt alá, s a pontos dátumot is feltüntette. Az egész középkor készpénznek vette a pápaságnak ezt a jogalapját, amelyből az következett, hogy a pápa fölötte áll a császárnak. Ez külsőleg abban nyilvánult meg, hogy a császár a pápának „tartja a kengyelvasat” annak jeléül, hogy az uralkodó csupán „embere”, vazallusa a Szentatyának. Az ajándékozási okmány 8. századi hamisítvány volt, II. István pápa ezt mutatta meg Pippin frank királynak, aki sem olvasni, sem írni nem tudott. Hitelességét a császárok nem vonták kétségbe, csupán harcoltak ellene, mert nem akartak meghajolni a pápák egyre magasabbra emelt követelései előtt. A közvélemény is gyakran zúgolódott. Dante a Pokolnak abban a részében, ahol korának pápáit szimónia-üzelmeik miatt egytől egyig a pokolba küldi, így kiált fel:

„Aj, Konstantinus, látod, mennyi rosszat szült nem megtérésed, de adományod, mellyel először lett egy pápa gazdag!”

A költő az egyház egész hanyatlását a gazdagsághoz, a pénzhez kötődöttségére vezette vissza. Csak a 15. században, amikor az írás-olvasás már nem kizárólag a klérus privilégiuma volt, kezdtek komolyan kételkedni a Konstantin-féle okmány hitelességében, amely akkor már a kánonjogba is bevonult. Nicolaus Cusanus bíboros már kifejezésre juttatta aggályait; az V. Miklós pápa udvarában élő humanista kör egyik tagja, az elegáns latin stílusú Lorenzo Valla pápai titkár retorikai modorban írt tanulmánya pedig teljes határozottsággal tárta fel, hogy a pápaság pozíciója szempontjából döntő fontosságú dokumentum hamisítvány. Miklós pápa jól sikerült humanista eszmefuttatásnak fogta fel Lorenzo Valla értekezését, és semmit sem tett ellene; más pápák óvatosabbak voltak, és igyekeztek „eltussolni” a leleplezést. Németországban még sokáig nem tudtak erről semmit; csak a beavatottak között járt kézről kézre a tanulmány egy-egy másolata, persze csak titokban. Hutten volt az első, aki publikálni merte, sőt kihívó hetykeséggel egyenesen X. Leó pápának ajánlotta; a pápa — úgymond — mint az igazság és a tudomány barátja bizonyára örömmel veszi, ha ez az őszinte írás napvilágot lát. Luthernak akkor került kezébe ez a kiadvány, amikor brosúráját kezdte írni. Újra igazolva látta azt a meggyőződését, hogy az Antikrisztus uralkodik Rómában. Hazugság, zűrzavar, civódás az Antikrisztus ismertetőjegyei; és okozott-e valaha is annyi bajt egy hazugság, mint az, hogy Konstantin a pápának „ajándékozta” a Nyugatot?

Történeti visszapillantás keretében igyekezett kifejteni e hamisítás következményeit. Történelmi ismeretei csekélyek voltak, de ösztöne, mint oly gyakran, helyes ösvényt mutatott neki a középkori történelem útvesztőjében. Végtelen háborúskodások és villongások keletkeztek, „megszámlálhatatlan vérontás” támadt, s mindez hamis előjel alatt. Csupán egy fikció maradt meg: „A birodalomnak a neve a miénk, de javainkat, becsületünket, testünket, lelkünket, életünket és mindenünket a pápa birtokolja.” Még tömörebben : „így zabálja fel a pápa a magot, mi meg játszadozhatunk az üres héjakkal.”

A brosúra befejezése szinte elbizakodottnak tűnik, éppúgy, mint a bevezetés: „Nos, rajta, tudok én még egy más nótát Rómáról meg hadáról, ha viszket a fülük, el is fogom nekik énekelni, és a legmagasabbra emelem a hangokat; érted ugye jól, kedves Róma, mire gondolok.”

A „csomagolás” könnyed hangneme, a kirohanások goromba tónusa, a gyakran csak éppen érintett kérdések sokfélesége ne vezessen félre bennünket: ez volt a legsúlyosabb csapás, amelyet addig Rómára mértek. Éppen az a könnyedség, amellyel Luther a „három falat” körülfújta a trombitájával, erősítette meg azt a rég kialakult benyomást, hogy valóban „papírosból és szalmából” emelt falakról van szó. A legfontosabb papíros, amellyel császárokat és királyokat ijesztgettek — közönséges hamisítvány! A németekhez szóló hazafias apellálás, akik oly sokáig „hagyták magukat becsapni és bolonddá tenni”, feltüzelte a kedélyeket. A gyakorlati indítványok imponáltak: végre akadt valaki, aki nem érte be siránkozással, dühöngéssel és bizonytalan tárgyalásokban való reménykedéssel. Mint Luther minden felhívásának, ennek is az volt a következménye, hogy ki-ki azt emelte ki belőle, ami a szívét nyomta, vagy az erszényét érdekelte. Luther valóban „minden rendhez” szólt. Brosúrája nem volt program, sem kifejlett rendszer, de beleillett minden programba, vagy jobban mondva — mivel Németországban senki sem állított össze semmiféle konkrét programot — megfelelt mindazon homályos vágyaknak és reményeknek, amelyeket az emberek tápláltak magukban. „Ho, ho, eljött!” — kiáltotta valaki Luther első fellépésekor. „Ho, ho!” — visszhang volt ez, s mindenfelől harsogott feléje. Még egyházi körökben, sőt magas egyházi körökben is érdeklődéssel olvasták a brosúrát, fejedelmek és polgárok között szintén olvasókra talált; a parasztok értesültek tartalmáról, noha nem tudtak olvasni, éppúgy, mint a frank királyok.

Négyezer példány kelt el néhány hét alatt. Ezt a számot legalább tízzel meg kell szoroznunk, ha az akkori nyomtatványok példányszámát a mai megjelenési arányhoz akarjuk átszámítani. Tüstént megjelentek az utánnyomások. Luther bizalmasabb barátai aggodalmaskodtak; ők ugyanis azt tanácsolták, hogy ne adja ki a brosúrát. Luther higgadt hangú levélben fejtette ki véleményét Link barátjának. Igazán tudhatnák már, hogy nem az elismerést és dicsőséget hajszolja. Szemére vetik, hogy élesen és harapósan fogalmaz, pedig harcolni csak erős szavakkal lehet. Majd egy olyan mondat következik a levélben, amely minden idők mindenfajta forradalmáraira érvényes: „Úgy látom ugyanis, hogy akik a mi időnkben nyugodt traktátusokat írogatnak, azokat hamarosan elfelejtik; senki sem törődik velük.”

Hát az ő traktátusa nem volt „nyugodt”, annyi bizonyos. A „fölötte nagy bölcsek”, akiket már az elején egy kézmozdulattal félretolt, aggályoskodók maradtak, és az idők folyamán mindig is szép számmal voltak utódaik. Sok mindent el lehet mondani a hatvanegynéhány oldalas füzetecske ellen, és el is mondtak mindent, amibe csak bele tudtak kapaszkodni. Reformjavaslatokat illedelmes, szerény hangnemben kell előterjeszteni; így oktatta ki Luthert már. néhány egyházfejedelem is, köztük Albrecht mainzi érsek, aki úgy vélekedett, hogy az olyan nehéz problémák, mint a pápa primátusa vagy az ember szabad akarata, alapjában véve „agyrémek”, és egyáltalán nem tartoznak a hívőkre; az ilyen kérdéseket legföljebb tudósok szűk körében lehet megvitatni, a nyilvánosság kizárásával. Ez a felfogás, amelyet az érsek a magas prelátusok mit sem sejtő naívságával adott elő, az egyházi hatalmasságok között általánosan uralkodó nézet volt. Több vonatkozásban az is maradt. Luther tette éppen az volt, hogy a laikusok felé fordult azzal — így fogta fel —, hogy a hívőket hitbeli kérdésekben nagykorúvá nyilvánítsa; a nép azonban nemcsak ilyen értelemben fogta fel tettét, s ebből eredt Luther életének tragikuma. Az emberek most már tudnak olvasni, olvassák hát a Bibliát, ott áll megírva minden, nem pedig a pápák dekretálisaiban vagy a tradíció egyéb dokumentumaiban. A „Konstantin-féle adománylevelet” csak a pápai kúria jogászai olvashatták, s ez a körülmény évszázadokon át a kúria hatalmát jelentette, minthogy a királyok és császárok csak a kardhoz meg a vadászathoz értettek valamelyest, az írásbeli dolgokat átengedték papjaiknak. Csak úgy mellékesen jegyezzük meg: sokan még ma is azon a véleményen vannak, hogy ezt a valaha a világot megrendítő kérdést csupán a tudósok felvilágosult kis körének volna szabad feszegetnie. Az említett probléma tehát nem egyszerűen történeti kuriózum, Luther kora számára pedig még nagyon is égető, fájó realitás volt. Lényegében ez volt a pápa „kulcshatalmáról” szóló elméletnek, illetve a teória gyakorlati alkalmazásának kulcskérdése.

Még egyebet is fel lehet hozni Luther brosúrája ellen. A szociális kérdést, amely számunkra a sarkalatos probléma, Luther csak futólag érintette; hosszú időnek kellett eltelnie, mire ez a probléma a maga teljes súlyával előtérbe került. Luther naív jóhiszeműséggel bízott a fejedelmekben, és nagy reményeket fűzött a fiatal császárhoz; később rá kellett döbbennie, hogy mennyire tévedett. Brosúrája eleinte csak mint politikai manifesztum hatott. A „frissen, rajta, törjünk át!” — ezek a szavak keltették a legerősebb hatást. Valamiféle tavasz várás uralkodott a német tartományokban, ha ez a hangulat gyakran apokaliptikus áramlatokkal keveredett is. A katasztrófa-teória győzelme nem sokáig váratott magára.

Az első „frontáttörési írás” után Luther haladéktalanul hozzálátott a következő, „más nóta” megkomponálásához. Egyházi hangnemben, latin nyelven adta elő. De ezt is csak „preludiumnak” szánta; egyebeket tartogatott még a tarsolyában. Hadállásról hadállásra nyomulásának szinte félelmetes következetességével, úgyszólván módszerességével, amely oly erősen elüt indítványainak hanyag könnyedségétől, ezúttal nem a római egyház intézményének külső védelmi vonalait támadja, hanem egyenesen a fellegvár falának támasztja ostromlétráját. Könyvét, amely első iratánál terjedelmesebb, a tudós világnak, a teológusoknak szánta. Ezt a címet adta neki: Az egyház babilóni fogságáról, s ez a műve pecsételte meg az egyházzal való végleges szakítását. A nemességhez szóló írását még a magas egyházi méltóságok közül is sokan elnézték neki, sőt némelyek még szívesen is fogadták; a Róma elleni panaszok és szemrehányások megszokott jelenségek voltak, és egy népszerűén megírt brosúra szerzőjének meg lehetett bocsátani, ha indulatában elvetette a sulykot. Ez a könyv azonban megbocsáthatatlan volt; és mikor kísérletek történtek a viszály megszüntetésére, sokan azt tanácsolták Luthernak, tagadja meg, illetve ne vállalja a szerzőséget, jelentse ki, hogy a művet másvalaki írta. Luther erre nem volt hajlandó. Az igazság az, hogy valaki valóban közreműködött a könyv megszerkesztésében, s részben neki kell tulajdonítanunk azt a nagyobb rendszerességet, amely a műben feltűnik. Mint második reformátor most lépett Luther oldalára a fiatal Melanchthon. Végig megmaradt másodiknak, de ez egyáltalán nem csökkenti fontosságát. Humanista volt, Erasmus lelkes tanítványa, akit mindig védelmébe vett, ha Luther mérgesen szidta az óvatoskodó öregurat. Melanchthonnak a görög nyelv, a források ismerete volt az erős oldala, és Luther megható szerénységgel mindig alárendelte magát neki, ha ilyen dolgokról esett szó. Luther — főleg kapcsolatuk kezdeti szakaszában — még arról is beszélt, hogy ha neki esetleg mennie kell, „valahová a szabad ég alatt”, vagy éppenséggel a máglyára, akkor Philipp magister folytatja majd a művét, talán jobban, mint ő. Maga Melanchthon sohasem hitt ilyen lehetőségekben. A kiegyezés embere volt, mint mestere és példaképe, Erasmus; közvetíteni akart, s még később is hajlott olyan engedményekre, amelyek miatt a reformáció hívei gyanakodva néztek rá. Nagyon jól tudta, hogy Lutherhoz viszonyítva milyen tulajdonságok hiányoznak belőle. Jámborsága a Reuchlin-kör jámborsága volt, amelyben nevelkedett, szelíd, szerény, indulatoktól mentes magatartás, amely nem ismer eksztázisokat és szenvedélyes elragadtatásokat. Családja a jómódba emelkedett kézművesek rétegéhez tartozott. Apja fegyvermester és fegyverkovács volt; korán elhalt. A fiú nagyanyjánál nevelkedett, aki Reuchlin nővére volt, s ez a másodfokú nagybácsi vezette be őt a humanista világba. Már zsenge korában kezdett kibontakozni tudományos hajlama, tehetsége; tudós maradt egész életében. Finom vonású, sovány arca, szinte túlságosan nagy szempárja a lehető legélesebb ellentétben állott Luther kemény parasztkoponyájával; de azért korántsem volt „lágy” és „félénk”, amilyennek még Luther korában sokan tekintették. A rendszerét védelmező tudós élességével még Luthernál is keményebb, sőt könyörtelenebb tudott lenni. Célja mindenekelőtt „a stúdiumok reformja” volt, amit mindjárt Wittenbergbe való meghívása után meg is hirdetett. Mint „praeceptor Germaniae”, mint a humanista gimnázium megteremtője, mint tanító és magyarázó szerzett magának mind a mai napig tartó hírnevet. De alig kisebb jelentőségű közreműködése a protestáns hittan és egy új egyházi szervezet megalkotásában; ő írta az új tan első, alapvető összefoglalásait és a nagy horderejű Augsburgi konfessziót (az „Ágostai hitvallást”). Mindenkor alá- vagy mellérendelte magát Luthernak, de ugyanakkor önálló koponya volt, agya hűvösebben és precízebben működött,mint a Lutheré. Határozottan arra törekedett, hogy a humanizmus filozófiai vívmányait egyesítse a teológiával; a nyelvtudományra a Biblia helyes megértése végett szükség van; a történeti események ismerete is fontos; mindebben kiegészítette Luthert, gyakran ellenkező előjellel is. Luther próféta volt, prédikátor, aki jövendöléseit hirdette; Melanchthon csodálta Luther „természettől heves, magas fokú és lángoló bátorságát”, amint ezt barátja fölött mondott gyászbeszédében kifejezte. Az ő bátorsága más fajtájú volt; ő engedni is mert; gyűlöletes tulajdonság ez a hajthatatlanok szemében.

Ez az új munkatárs működött közre, csendesen a háttérben maradva, Luther „babilóni fogságról” szóló írásának megszövegezésében. Mint egykor a zsidók Babilónban ették a fogság sanyarú kenyerét, úgy sínylődnek most rabságban a keresztények. Ezek a foglyok az igazi keresztények. Az Antikrisztus, aki a „szajha Babilónban” uralkodik, vetette őket láncra.

Ezek a harsonahangok még nem voltak különös újdonságok. Sokan beszéltek már Rómáról, mint a babilóni szajháról. Az új az volt, hogy Luther a szentségekről szóló tant vonta kétségbe, s ezzel az egyház alapdogmáit támadta meg. E téren is a Biblia az egyedüli fundamentum és tekintély; ami nincs az írásban, az emberek műve és későbbi toldalék. A Bibliában csak egy szentséget talál, Isten Igéjét, és csak három szentségi „jelet”, a keresztséget, a bűnbánatot és az Úrvacsorát. Ezekhez az egyház még négyet csatolt: a bérmálás, a házasság, a papi rend, az utolsó kenet szentségét; ezek egyike sem található meg a Szentírásban, következésképpen véleménye szerint nem igazi szakramentumok. De — úgymond — még az első három is változtatásokon ment át az idők folyamán és a kánoni rendelkezések miatt, úgyhogy ezeknek is vissza kell adni eredeti értelmüket. Eredeti értelmük és lényegük pedig az, hogy a hit, egyedül csak a hit dönt és hat, nem önmagában a szakramentumok használata. Szentségek nélkül is üdvözülhet valaki, ha van hite.

Ezzel Luther az egyház teljes építményét támadta meg, amely a felszentelt papok által kiszolgáltatott szentségek rendjén alapult. Legveszélyesebb támadása a kultusz legfőbb része, a mise ellen irányult. A mise nem „áldozat”, nem csupán „a hit tárgya, amint mondják”, nem olyan aktus, amelynek során Krisztust bizonyos értelemben „áldozati állattá” teszik, nem olyan áldozat, amelyet csak a pap végez el, s egyedül csak ő végezheti el. Luther szerint közvetlenül részt kell vennie az aktusban az Úr testét magához vevő laikus hívőnek is, aki hisz az ígéret igéjében; a szent cselekmény csakis így válik hatékonnyá. A puszta jelenlét az ilyen aktív közreműködés nélkül nem elég; a misének semmi értéke, ha csak úgy „elfogadják”, vagy a hivő távollétében bonyolítja le a pap, aki pénzért megrendelt miséket mond az elhunytakért. Luther az egyház egész szertartási rendszerét elutasítja, és ezt a véleményét mind a hét szentséggel kapcsolatban, fejezetenként elrendezve fejti ki. Előadása „történeti”: ő a régit akarja, nem valami újat; a régit, amint azt az írás hirdeti, nem az újat, amelyet dekretálisok és egyházi tekintélyek toldottak hozzá. A régit kell helyreállítani, teljes eredetiségében. Az egyháznak nincs joga túlmenni az írás szavain, nincs joga új tanokat meg szokásokat kitalálni, amelyeket aztán kötelező érvényűnek nyilvánít. Nem kreálhat új szentségeket; ezzel Isten

Igéje fölé emelné magát. Luther alapjában véve restaurációt akar. És mégis forradalmár.

Felfogása semmissé teszi az évszázadok folyamán felépített egész kultuszt; könyve ilyen támadásként hatott, ennélfogva összehasonlíthatatlanul nagyobb felháborodást keltett, mint első irata. Már a hét szentségnek háromra való redukálása — leginkább éppen ez — minden elképzelhető mértéket meghaladó, elvetemült szentségtörésnek tűnt. Luther történeti alapossággal veti fel a kérdést: egyáltalán mikor kezdtek először hét szentségről beszélni? Erre vonatkozólag csak egy tekintélyt talált: Dionüszioszt, a Pál apostol által megtérített görögöt, akinek a középkor jóval később keletkezett írások szerzőségét tulajdonította. Luther erről a tévedésről nem tudott, de ösztönösen éleslátón bizalmatlansággal viseltetett a keresztény misztikának e fő képviselőjével szemben. Szinte látnoki módon úgy vélekedett róla, hogy inkább Platónt, mint Krisztust követi: „Inkább Pálra hallgassunk!” Ezek szakkérdések voltak, szakteológusoknak szóltak. De hozzányúlni a szentségek hetes számához, amelyet hosszú-hosszú évszázadok tradíciója szentesített — ez a laikus hívőket is hallatlanul felbőszítette. VIII. Henrik angol király hamarosan nekiült, s papírra vetette első goromba és gyalázkodó írását Luther ellen, aki igen tiszteletlen szavakkal, ugyanolyan hangnemben válaszolt rá. „Heinz király”, amint Luther nevezte, e nekibuzdulásért megkapta a pápától a Defensor Fidei („A Hit Védelmezője”) kitüntető címet, amelyet az angol királyok még akkor is viseltek, amikor mint szakadárokat kiátkozták és kiközösítették őket. Még fontosabb körülmény, hogy Henrik még akkor is erélyesen ragaszkodott a hét szentséghez, amikor szakított Rómával, s megszervezte a maga külön államegyházát. A kultusz változásai még mindig sokkal erősebb reakciót váltottak ki, mint a dogmák módosulásai. A laikus kehelyért, a két szín alatti áldozásért folytatott harc volt a huszita villongások előidézője, és az egész reformációs időszakban ez maradt a konfliktus egyik fő pontja. A kehely használata a római egyháztól való elszakadás jelének számított akkor is, ha az illető egyébként „jó hivő” maradt, s minden más szokásnak és rendelkezésnek eleget tett. Luther maga is sokáig habozott, míg végre elszánta magát a mise hagyományos formájának megváltoztatására; emiatt súlyos küzdelmek zajlottak le. A szertartásokban, a szokásokban titokzatos erő rejlik, s ez annál nagyobb, minél titokzatosabbak azok a misztériumok, amelyeket szimbolizálnak. Ezt Luthernak is tapasztalnia kellett.

Egyelőre azonban nem gondol ilyesmire. Merészen nyomul előre ehhez a soron következő hadálláshoz, és innen is rendkivül merész indítványokat bocsát szárnyra a nemzetközi hatású tudósnyelven: nemcsak azt a doktrínát veti el, hogy az egyház kizárólagos joggal sáfárkodik a szentségekkel, s hogy a papságot különleges hely illeti meg; elvileg elveti a szerzetesi intézményt is — ismét abból az alapállásból kiindulva, hogy a puszta „jó cselekedetek” vagy érdemek a hithez képest nem jelentenek semmit. A szerzetesi lemondás nem magasabb rendű, „mint a paraszt mezei munkája vagy a háztartást ellátó asszony gondoskodása”; sőt, egy cselédlány vagy egy szolga tevékenysége kedvesebb Isten színe előtt, „mint egy hitben szűkölködő szerzetes vagy pap böjtölése és erőlködése”. Elveti a cölibátust, dicséri a házasságot; tagadja az egyház bíráskodási jogát, kiváltképpen házassági viszályokban és felmentésekben. A pápai kúriának ez a bíráskodási jog igen hatékony hatalmi eszközül szolgált, belenyúlt vele a világpolitikába, s emiatt következett be később a történelmi jelentőségű kenyértörés Angliával, VIII. Henriknek, a Defensor Fideinek Angliájával. „Ilyen kérdésekhez — írja Luther — némely tudós és polgári laikus jobban ért, mint a pápák, püspökök és zsinatok.”

A könyv sokkal élesebb hangú és élesebben átgondolt, mint az első vitairat; a császár gyóntatója, aki Luther korábbi publikációit bizonyos tetszéssel olvasta, kijelentette: ennek a műnek olvasásakor úgy érezte, mintha ostorral vágtak volna rajta végig. Luther mintegy egyetlen ütéssel két részre törte az addig általános érvényű, egységesnek elfogadott világ- és életszemléletet — a régi hitre és az új hitre.

Ugyanebben az évben, elhivatottságának tulajdonképpeni esztendejében, még egy harmadik művet is kibocsátott: A keresztény ember szabadságáról című értekezést. Ez a legkisebb a három között, terjedelme alig haladja meg az egy nyomdaívet. Két-három nap alatt írta, utolsó kísérletként, hogy talán mégis sikerül valamiféle megegyezésre jutni az egyházzal. A cím erősen megtévesztő; egyáltalán nem vitairatról van szó, nem is egyre magasabb hangokra komponált „dalról”, hanem inkább visszafordulásról; alapjában véve utópia az egész. A félreértéseket az első mondat idézte elő: „A keresztény ember szabad úr minden dolgok fölött, és nincs alárendelve senkinek.” Ez lett az általános jelmondat. Közvetlenül utána ez áll: „A keresztény ember minden dolgoknak készséges szolgája, és alá van rendelve mindenkinek.” Ezt mindenki eleresztette a füle mellett, ezt senki sem akarta tudomásul venni. A forradalmár és a nyilvánosság embere egészen visszahúzódik a kamrácskájába; nem zúg-viharzik, hanem meditál. A művecske jelentős mértékben hozzájárul Luther összképének kialakításához: Luther a magányosságnak és a széles körű hatásnak az embere egyszerre, és minden olyan kísérlet, amely őt egy szűk formulába akarja belepréselni, eleve céltalan vállalkozás. Tombolt, és — amint Erasmus a maga utolérhetetlen epigrammastílusában megjegyezte — meggyűlöltette magát azzal, hogy „a pápát a koronájánál, a szerzeteseket a hasuknál fogva ragadta meg”. Most az érzelemhez fordul. Az emberekre gyakorolt hatása jórészt lényének ebből a sokrétűségéből fakadt. Sokakat éppen az győzött meg arról, hogy ő a régóta várva várt küldött, hogy nemcsak mennydörgött-villámlott, fenyegetett, hanem „együgyűen” és szívhez szólón is tudott beszélni. Egy szerzetes, aki nem akar semmit magának, sem pénzt, sem magas egyházi hivatalt, még arra sem tart igényt, hogy egy mozgalom befolyásos pártembere és vezére legyen. Ilyennek látták őt ebben az időben az emberek, legalábbis „az ország csendes emberei”. Hozzájuk fordult ; ők is nagy erőt alkottak szétszórt, de mindenütt meglevő kicsiny, kifelé alig észrevehető köreikkel és sejtjeikkel. Már a német misztika ilyen csoportokat hagyott hátra, és Luther most teljesen az ő felfogásuk szellemében beszélt a belső és a külső emberről. A belső emberen múlik minden; a külső csak ráadás. A belső ember szabad, a külső ember kötött, fogoly, „beteg és bágyadt, éhezik, szomjazik és szenved”, de mindez nem ér el a lélekig. A hitben van a lélek dicsősége és méltósága, egy egész királyságot tudhat magáénak. A hit a „hozomány”; Luther még a régi képet használja a vőlegényről és a menyasszonyról: „Hát nem boldogító közösség az, amikor a gazdag, nemes, kegyes vőlegény, Krisztus hitvesévé fogadja a szegény, megvetett parázna kis szajhát, és megszabadítja őt minden bajtól, felékesíti minden jókkal?” A vétkek Krisztusban „elnyeletnek”, az ember ezzel megigazul. Ám ez még nem elegendő; az ember mégis itt marad a testi életben, „és kormányoznia kell saját testét, és érintkeznie kell más emberekkel”. Luther teljesen elfordul a misztikától, amely csupán az egyedül önmaga tökéletesedésére törekvő egyes embert ismerte. Az embernek jó cselekedeteket kell művelnie; de nem szabad azt hinnie, hogy elegendők az olyan cselekedetek, amilyen a böjtölés vagy az önsanyargatás; dolgozzon, mint Ádám, és ne lopja a napot. Itt már jelentkezik a protestantizmus „munkaetikája”. Luther figyelmeztet: jámbor, jó cselekedetektől még nem válik az ember jóvá, jámborrá, viszont a jó, jámbor embernek a cselekedetei is azok; jó ács jó házat épít. Azt kell nézni, „miként váljék a személy jámborrá”; nem a cselekedetek által, hanem a hit által válik azzá. A jó cselekedetek ne csupán saját kedves énünknek szolgáljanak, hanem felebarátainknak. Ahogyan Krisztus „ingyen” tette mindazt, amit az emberiségnek adott, úgy kell az embernek is „szabadon, vidáman és ingyen” szolgálnia felebarátját. Ilyen a keresztény élet, „amely sajnálatos módon manapság az egész világban nemcsak hogy pang, hanem még nem is tudnak róla, és nem prédikálják”.

Egy prédikáció tehát, és nem könnyű felfogni, mi bizonyult benne olyan veszedelmesnek a puszta jó cselekedeti jámborság ellen irányuló néhány megjegyzéstől eltekintve. Sőt, Luther igen messzire megy engedékenységében (vagy kompromisszumra való készségében, ha így jobban tetszik) azon hatalmasságok iránt, akiket az imént oly szilajul támadott. Engedelmeskedni kell a felsőbbségnek, így mondta Pál a rómaiakhoz írt levélben; Luther számára ez az apostoli kijelentés alapvető, vezérlő eszme a külsődleges élet valamennyi vonatkozásában. Aki ezt jól megérti — jelenti ki —, az igazodni képes „a pápa, a kolostorok, az alapítványok, a fejedelmek és urak számtalan parancsolatához és törvényéhez” is, amelyeket persze egynémely „megkergült prelátusok” eltúloznak, mondván, hogy azok okvetlenül szükségesek az üdvözüléshez. A szabad keresztény ember megteheti mindezt: nem azért, hogy általuk üdvözüljön, hanem, hogy példát mutasson a pápának, a püspököknek, a közösségnek vagy felebarátjának. Szenvedjen, ahogyan sokkalta nagyobb dolgokért Krisztus szenvedett. „És habár a zsarnokok igazságtalanul cselekednek, ha ilyesmiket követelnek, nem árt az nékem, ameddig követelésük nem Isten ellen való.” Luther nem véletlenül állítja a pápát egy sorba a fejedelmekkel és urakkal: számára a pápa nem több, mint „egy felsőbbség”, egy a sok közül, valami külsődleges. A lélekig nem ér le. Ezt Luther határozottan hangoztatja; a lélek szabad. Ilyenformán tehát három irata közül ez a legcsendesebb is hadüzenet. Még azt kívánjuk megjegyezni, hogy gyakran csendül fel benne is a „boldog” szó, de nem olyan elbízakodott hangnemben, mint a nemességhez intézett brosúrában, hanem inkább az érzelemhez szólón.

A három írás csak így érte el nagy hatását, ebben az összhangzatban: magas és legmagasabb, helyenként rikoltó harsonahangok; közepes erősségű intonációk gyakorlati, sőt államférfiúi bölcsességről tanúskodó indítványokkal; végül egy rendíthetetlen meggyőződés halkabb cantus firmura. Luther sok kérdést éppen csak érintett bennük; nem kevés gondolatot később visszavont, vagy éppenséggel még élesebben fogalmazott meg; sok pedig egyszerűen elsikkadt. Luther sohasem „készült” el, sem önmagával, sem a feladatával; a tökéletes befejezettséget csak mitikus eszményi alakokról lehet elmondani vagy kitalálni. De ez volt az áttörés. Lerombolta a középkori doktrínát és alapszemléletet, amely szerint a papok és a világiak két külön nép, s együtt kell egységet alkotniuk. Tan, teória volt ez; a valóság merőben másként festett. A két „nép” viszonyát az állandó torzsalkodás, ellenségeskedés jellemezte. VIII. Bonifác pápa teljes határozottsággal „az ellenség” szóval jelölte a laikus népet; már a pápaság minden világi hatalom fölött álló abszolút tekintélyét hirdető teória megalapozója, a hatalmas Hildebrand szerzetes, a későbbi VII. Gergely felállította azt a tézist, hogy a laikus világ az ördög gyülekezete, legfőbb ura a Sátán, e világ fejedelme, s földi uraságok kormányozzák, akik „csak hatalomvágy, rablás, gyilkosság, röviden szólva majdnem minden gonoszság által akarnak parancsolni az embereknek”; Hildebrand valóságos jeligeként hangoztatta Jeremiás próféta mondását: „és átkozott, aki fegyverét kíméli a vértől.” A „végtelen vérontás”, amelyet Luther igen fogyatékos középkori történeti ismereteiből idéz, nem volt pusztán tézis vagy teória. Egyre messzebb és egyre ismeretlenebb korszakokba távolodtak azok az állítólagos idők, amikor egyetértés és összhang uralkodott. Luther korára ez a távolodás már olyan stádiumba jutott, hogy a régi elképzelések teljesen elvesztették erejüket. Luther egy olyan folyamat végrehajtója lett, amely jóval előtte kezdődött el, s ekkor érte el tetőpontját.


Ulrich von Hutten

1520-ban publikált nagy harci irataival Luther népi hőssé vált, és mérhetetlen reménységek hordozója lett. Addig sokak számára alig jelentett többet, mint „érdekes esetet”, a Reuchlin-ügy valamiféle folytatását; a humanista körök mindenesetre így látták. A fiatal Hutten is azon a véleményen volt, hogy az egész csak afféle „barátpörlekedés” a dominikánusok és az Ágoston-rendiek között. Most azonban, amikor egyre nagyobb hullámokat kezdett verni az ügy, a lovag elhatározta, hogy a barát oldalára áll, mivel úgy látszott, hogy ő a várva várt, a régóta jövendölt „új ember”. Luther vallási szándékait aligha értette meg valaha is, kételyeiről és szorongásairól nem is beszélve. Neki elegendő volt az, hogy Luther egy nagy nemzeti ügyet képvisel: harcot Róma ellen, a „római idegen uralom” ellen. S mivel Hutten politikus koponya volt, vagy az akart lenni, hegyesre faragott pennájával támadásra indult: Egy új, szabadabb Németországnak kell megszületnie. A tudományok már azon igyekeznek, hogy megszabaduljanak a hosszú évszázadok óta tartó gyámkodástól. A birodalom is legyen most újra olyan erős, mint a dicső régmúltban, olyan hatalmas császár uralkodása alatt, amilyen Nagy Károly volt valaha. És az ifjú császár, akinek élete még olyan, mint a tiszta papírlap, s aki világraszóló tettekkel róhat ja tele ezt a papírlapot, vajon nem ama nagy császár ígéretes nevét viseli-e? Hutten reménykedőn, fenntartás nélkül örvendezve ezt írta egyik híressé vált levelében Willibald Pirckheimer nürnbergi patríciusnak, aki Albrecht Dürer barátja és a nürnbergi humanista kör feje volt: „ó, évszázad! Ó, tudományok! Micsoda öröm, Willibaldom, most élni és nem tétlenül ülni! A stúdiumok virágzanak, az elmék mozgolódnak! Te pedig, barbárság, vedd a kötelet, és vonulj száműzetésbe …”

Nem Hutten volt az egyetlen, aki így újjongott és reménykedett. Még a mindig óvatos Erasmus is egy új aranykor eljöveteléről ábrándozott ; X. Leóban látta a nagy mecénást, aki majd meghozza e kort, s ezt Rómának címzett, gátlástalan hízelgésekkel megtűzdelt nyílt levelében hatásos szavakkal fennen hangoztatta, bár titokban maga is megmosolyogta saját lelkendezéseit. A nagy Erasmusnak egyegy levele eseményszámba ment; mindenfelé mutogatták, lemásolták, kinyomtatták; nagy jelentőségű szellemi akciónak számított, irodalmi vonatkozásban annyit jelentett, mint a lovaggá avatás; toll emberének soha nem volt ilyen befolyása egész Európára. Huttenhoz írt néhány sora olyan ajánlólevél volt a fiatal lovag számára, amelynél értékesebb és fontosabb dokumentumot nem is kaphatott volna. Ennek birtokában szentül hitte, hogy a Habsburgok brüsszeli udvaránál mindent elérhet, s beleszólhat a világpolitikába. Ezeket az éveket az örvendező reménykedés határtalansága jellemezte; van valami megható abban, hogy a reménykedők gyanútlanságukban mennyire félreismerték a brutális realitásokat. Hamarosan jött a csalódás, amely kétségbeesésbe csapott át, s ami még rosszabb: a legtöbben nagy sietve igyekeztek meglapulni, megalázkodni, eloldalogni. Mindezt még meg kellett élnie Huttennak, pedig nem élt sokáig. Harmincöt éves korában halt meg, magányos száműzöttként, szinte mindenkitől elhagyatva, a Zürichi-tó kis Ufenau szigetén, kudarcaitól elgyötörtén, és felemésztve attól a betegségtől, amely már húszesztendős korában kezdte pusztítani a szervezetét.

De néhány röpke éven át Luther mellett ott állt a világszínpad legerősebben megvilágított előterében, harcolt, ő is mestere volt a szónak, ő is vad volt és kíméletlen, egyoldalú, rabiátus. „Meg mertem tenni”, ez volt a jelmondata, és sokat mert; magányos volt, mint Luther, párthívek nélkül, összeköttetések nélkül, amellett vagyontalan, ráadásul még beteg is; alacsony termetű, szépnek igazán nem mondható férfi, a haja szőke, arca korai ráncoktól redőzött, gyér szakálla fekete. Lénye is több színű, nemes és igen kétes vonások keveréke. Ellenségei könnyen diadalmaskodtak felette: No nézzétek csak, független akar lenni, és áruba bocsátja a szabadságát minden lehetséges potentátnak, egyháziaknak és világiaknak egyaránt! Hivalkodik a nemességével, pedig csupán nyomorúságos irodalmár, hitvány tollforgató; saját rendjének tagjai tudni sem akarnak róla! Egészséget prédikál, mivel maga igen csak rosszul áll e téren, vizet prédikál, mivel a bor már nem tesz neki jót! És lám, milyen véget ért, ezzel is megmutatva értéktelenségét: a császár, akit annyira magasztalt, elejtette, nagy barátja, a szellem fejedelme, Erasmus úgyszintén, sőt még Luther sem akart róla tudni, pedig mennyit verekedett érte. Elhagyatva múlt ki a világból. Isten ítélete.

Még többet is fel lehet hozni ellene, mint amennyit kortársai a szemére vetettek; nem hiányoznak nála a groteszk és a komikusszánalmas vonások sem. Legkomolyabb fogyatékosságát talán abban lehet megjelölni, hogy merőben képtelen volt áttekinteni azokat a politikai és társadalmi adottságokat, amelyeket pedig különböző udvaroknál folytatott tevékenysége és diplomáciai küldetései folytán jobban ismerhetett volna, mint Luther a maga szerzetesi cellájában. Félreértéseiből, hibás számításaiból hosszú katalógust lehetne összeállítani, s ha mindent egybevetünk, jóformán csak egy Don Quijote-szerű alak áll előttünk, aki szélmalom szárnyai ellen vagdalkozik.

Hutten mindenesetre más harcot folytatott, és bár ő maradt alul, ez még nem bizonyít semmit; sok jó ügynek lett már siralmas vége. Bátor volt, és a bátorság ritka tulajdonság. Csak később, nyugalmasabb időkben szokták honorálni, s Hutten sorsát a 19. században, amikor ismét egy új német birodalomról volt szó, dicsfénnyel övezték. Azoknak a gyávaságáról hallgattak, akiket hasztalan szólított fel arra, hogy most már ők is merjenek valamit.

Ulrich von Hutten régi frank nemesi nemzetségből származott, amely messze szétágazott; tagjai közül sokan várkastélyokban fészkeltek, és befolyásos pozíciókat élveztek különböző fejedelmi udvarokban. Családjának az az ága, amelyhez tartozott, szegény volt, és birtoka alig állt többől, mint Steckelburgból, egy erdőség mélyén meghúzódó, meglehetősen szomorú rabló fészekből. Nagyapja megpróbált harminckét rablólovagból összehozni egy „részvénytársaságot”; a tagok bizonyos befizetések fejében centrumként használhatták Steckelburgot ama portyáik során, amelyek kereskedőnépség kirablását célozták. A spekuláció azonban nem vált be. A városok nagyon megerősödtek, szekérkaravánjaikat erős fegyveres kíséret őrizte. Az alacsony és vézna Ulrichot, aki hadi szolgálatra alkalmatlannak látszott, apja papi pályára szánta, de a fiatalember hamarosan megszökött a kolostorból. Ekkor az apja jogászt akart belőle faragni — akárcsak az öreg Luther az ő Márton fiából —, de Ulrich megszökött, ezúttal az irodalom berkeibe, az úgynevezett „szép tudományokba”. Ezzel a művészettel még a száraz kenyeret sem lehetett megkeresni, művelése egyértelmű volt a koldulással. A pennával vívott harcok nem sokban különböztek az útonállók rajtaütéseitől. Hány országúton bolyongott Hutten Európán át, gyalog, lóháton, mindig szegényen, kopottan! Itt-ott hosszabb időre vendégül látták, feltáplálták; a szegény asztaltárs típusa, később többnyire az „udvarmester” titulust viselve, még a 19. században is megvolt, az ezzel együtt járó megaláztatásokkal egyetemben. Az ifjú literátor első alkotásai egy olyan házigazda ellen írt haragos bosszúversek voltak, aki kidobta, és szolgáival elpáholtatta. Nevét azonban, még külföldön is, egy kis füzet tette híressé, amelyben elegáns latin hexameterekben a verscsinálás nehéz tudományára oktatja az olvasót. A humanisták nagyon komolyan fogták fel a verselés művészetét; ismerni kellett a szótagok számát, milyenségét, a versmértékeket; Hutten könyvecskéjének kiegészítéseként hamarosan kommentárok jelentek meg, amelyek a glükóni, pherekratészi, phaliszkoszi versmérték bonyolult régióiba is bevezették a beavatottakat. Mindez azóta a feledés homályába süllyedt az egész újlatin költészettel együtt, amely valóban hősies erőfeszítéssel iparkodott az antik költészet színvonalára emelkedni. Hutten művecskéje sok éven keresztül tankönyv volt, számos kiadása a mai világban annyi pénzt hozott volna a szerzőnek, hogy kényelmesen megélt volna belőle. Huttennak be kellett érnie azzal a dicsőséggel, hogy füzetét Párizsban is kinyomtatták és emlegették.

Mindenesetre most már volt valaki; ismerték, barátokat szerzett, vitatkozott velük, csak valamiféle állást nem tudott szerezni magának; egyik itáliai tartózkodásának idején kénytelen volt egy időre beállni zsoldos közkatonának; és a toll kóbor zsoldosaként vándorolt ide-oda. Amikor Miksa császár Velence ellen támadt, Hutten az akcióit hazafias tettként magasztalta költeményeiben; ez volt első próbálkozása a politikai pamfletirodalomban. Csengő aranyakat ugyan nem kapott érte, de a császár költővé koszorúzta. Attól fogva koszorús fővel ábrázolták: keskeny, keserű, éles tekintetű arc, homlokán babérkoszorú. Akkoriban kezdett mindenfelé elterjedni a politikai polemikus és uszító jellegű irodalom. Hutten a német sast késztette harcias szárnycsattogtatásra; Franciaországban Lemaire a gall kakast röppentette fel az oromzatra; ősrégi igényeket szedtek elő, követelve érvényesítésüket. Első vázlatos formájában a modern politikai publicisztika valamennyi módszerét már alkalmazták és kipróbálták.

Mielőtt Hutten belépett ebbe az arénába, amelyben legnagyobb sikereit aratta, előbb még egy hazai családi háborúskodást kellett végigküzdenie, amely egyébiránt hamarosan beletorkollott a nagyobb politikába. Az egész szinte úgy kezdődik, mint valami ballada: história egy szép asszonyról, annak a Hans Hutten istállómesternek a feleségéről, akit Ulrich württembergi herceg agyonütött. A vad, féktelen német fejedelmek között talán Utz von Württemberg a legfestőibb alak. Félig még gyermek volt, amikor nagybátyja, Miksa császár nagykorúsította, s hamarosan olyan gátlástalanul garázdálkodott, hogy a parasztjai fellázadtak ellene. A „Szegény Konrád” elnevezésű megmozdulásukat, amely a legelső parasztfelkelések egyike volt, vérbe fojtották. Véresen végződött Utz szerelmi viszonya is a szép Ursulával, akit még lánykorában csábított el, belopózva a hajadon apjának „asszonyházába’’. Ursulát gyorsan férjhez adták az istállómesterhez, Hutten egyik unokafivéréhez, és Miksa, a császári gyám sürgősen összeházasította unokaöccsét Szabina bajor hercegnővel, remélve, hogy a szigorú, férfiasan energikus feleség majd kordában tartja. A herceg azonban nem mondott le szép szerelméről; leborult az istállómester lába elé — valóban úgy hangzik ez, mint valami régi népdal —, és így rimánkodott neki: „Engedd át nekem, Hans, engedd át nekem az Urselt, mert nem tudok és nem akarok lemondani róla.”

És ez indította el a tragédiát. A herceg nem bírta elviselni ezt a megaláztatást, őrjöngött dühében, amikor a Huttenok fűnek-fának elmondták az esetet, s egy vadászaton agyonütötte istállómesterét. A Huttenok állítása szerint hátulról ütötte le; a herceg azt állította, hogy párbajban, szemtől szemben. A Huttenok megbolydultak; nagy klánt alkottak, a herceg egyébként is szép számú ellenséget szerzett magának, s hogy még nagyobb legyen a zűrzavar, a szigorú Szabina hercegasszony Bajorországba menekült, a fivéreihez. Azt állította, hogy a férje a hitvesi ágyban emberhez nem méltó és „idegenben dívó” dolgokat követelt tőle; úgy látszik, az istállómester szép özvegye az ilyesmiket nem találta olyan borzasztónak, mert hercegi szeretőjénél maradt, és a Huttenok átkozódva úgy emlegették, mint „a Sváb Szövetség Helénáját”. Ulrich von Hutten terjedelmes röpiratokban védelmezte családja ügyét, és országvilág előtt bevádolta a „württembergi hóhért”.

Gyilkosság meg családi háborúskodás; de hamarosan több lett ennél, a birodalmi állapotok próbaköve. Miksa császár kitartott vad védence mellett, aki folytatta garázda (izéiméit; merész rajtaütéssel megtámadta azoknak a birodalmi városoknak egyikét, amelyek segítettek neki a parasztok leverésében. Elkergették; a császár oltalma alatt visszatért, és tobzódott a kivégzésekben, a kínzásokban; megint elkergették, s ekkor Károlynak, az új császárnak Habsburg-házipolitikája beleszólt az ügybe — felhasználta a kínálkozó alkalmat, hogy magához ragadjon egy nagy és értékes területet, amely a dinasztia számára összekötő hidat jelentett az ausztriai örökös tartományok és Burgundia között. A „württembergi kérdés” a birodalomnak ebből a sarkából évtizedeken át mérgezte a német politikát. V. Károly uralkodásának már a kezdetén igen világosan lehetett látni, hogy az új uralkodó nem lesz az annyira várt német császár, hanem egy nemzetközi imperátor, aki házának dinasztikus érdekeit sokkal fontosabbnak tartja, mint azt a birodalmat, amelynek császári koronáját viseli.

Hutten még megérte az első nagy csalódásokat, s látnia kellett, miként foszlott semmivé az új német birodalomba vetett reménye. Miksa, akit oly hévvel dicsőített költeményeiben, csődöt mondott; Hutten azt gondolta, hogy a fiatal Károlyt talán sikerül a helyes irányba terelni. Vitairataival és dialógusaival próbálta felrázni az országot; az övéihez hasonló szenvedélyes „elkötelezett” írások aligha voltak valaha is Németországban. Kezdetben latinul írt, ezáltal széles nemzetközi olvasóréteghez jutottak el írásai; később Luther hatására a német nyelvet is használta, s közvetlenül a néphez fordult. Mindig saját legszemélyesebb élményeiből és szenvedéseiből indult ki, és szenvedései nem voltak csekélyek. Egyik írásában a saját vérbajával foglalkozik, és ismertet egy új gyógyszert, a guajakfát. Akkoriban az emberek nem tartották a szifiliszt olyan szégyenletes és titkolnivaló betegségnek, mint később; Hutten ezt a traktátusát magától értetődő természetességgel protektorának, Albrecht mainzi érseknek ajánlotta; egy Rómában megjelent korábbi értekezés éppily elfogulatlan nyíltsággal szólt e betegségről Sándor pápához, és orvosságként egy imádságot ajánlott neki, amely persze semmit sem segített; egy másik római orvos a legteljesebb tárgyilagossággal publikálta azokat a szimptómákat, amelyeket páciensén, a nagy hatalmú II. Gyula pápán észlelt. Mi még ma sem tudunk ennyire szenvtelenül beszélni e nagy ragályról, amely az állandóan és mindenütt megjelenő pestis mellett mindenfelé támadott, és iszonyatos pusztításokat vitt végbe. A Hutten által leírt szenvedések menete igen hosszú, és a szellem történetének legnagyobb neveit találjuk meg benne. A ragyogó reneszánsz minden olyan ábrázolása hiányos, amely nem veszi figyelembe a „francia betegség” diadalmenetét.

„Francia betegség”, vagy „mai de Naples” — az elnevezés VIII. Károlynak 1494-ben Nápoly ellen indított szerencsétlen hadjáratával függ össze, amely nemcsak az Itália birtoklásáért folytatott végtelen háborúk kezdeteként vált gyászos emlékezetűvé, hanem talán még inkább azzal, hogy az új betegséget egész Európában elterjesztette. Állítólag a nemrégiben felfedezett Amerikából jött, s tény, hogy a mexikói indiánok ismertek és ábrázoltak egy szifilisz-istenséget; az eredet kérdése még tisztázatlan, de annyi bizonyos, hogy a 16..század legelején már rendkívül virulens formát öltött. Ellenszere nem volt; borogatásokkal, fürdőkkel, higannyal való bedörzsöléssel próbálták kezelni (a higanyt már a középkorban használták bőrbetegségek ellen). Hutten igen részletesen leírja azt a tizenegy különféle kúrát, amelyet végigcsinált. Dörzsölte magát sóval és míniummal, vasés rézrozsdával, szárított, porrá tört férgekkel, emellett koplalókúrát tartott; három hétre bezárkózott egy forróra fűtött szobába; meglazultak a fogai, s ínyét oly módon próbálta erősíteni, hogy egy darab timsót szopogatott; határtalan szomjúság gyötörte, miközben a gyomra nem vett be semmiféle folyadékot.

Életben maradt, és tizenegy kúrája közben folytatta az írást. Egyszer már abban a hiszemben volt, hogy meggyógyította a guajakfa, amely még a 18. századi gyógyszerkönyvekben is kísértett. Lignum sanctum („szent fa”) néven szerepelt, mert gyógyító hatásában annyira hittek, hogy az már szinte bálványimádás volt. A kiütéseket enyhítette ugyan, de a kórt meggyógyítani nem tudta. A sötét, nehéz fajsúlyú fát apróra hasogatták, a forgácsokból főzetet készítettek, a habját borogatáshoz használták. Hutten úgy érezte, hogy állapota jelentősen javul, közel a teljes gyógyulás. Annyira bizakodott, hogy nőül akart venni egy vagyonos frankfurti polgárleányt. A lány azonban — mai orvosi ismereteink alapján azt kell mondanunk, hogy szerencséjére — más férfit választott magának, egy „vasevőt”, ahogyan Hutten leírja, akinek „sípcsontjai másfél könyök hosszúak voltak, a teste meg akkora volt, mint egy óriásé”.

Huttent igazán nem képzelhetjük daliának; egyik dialógusában leírta önmagát és a hozzá hasonlókat. Lefesti az augsburgi birodalmi gyűlést, ahol Luther Cajetan előtt állott, s keserű megjegyzéseket tesz német honfitársaira: Tanácskoznak ezek? Komolyan szívükön viselik a birodalom sorsát? Isznak, mértéktelenül vedelnek, a birodalmi gyűlés egyetlen nagy dáridó. Öles termetű alakokat lát, pompás hímzésekkel díszített zekékben, szépen bodorított hajjal, aranylánccal a nyakukban; valamennyien részegek. Csak néhány józan akad itt, kicsi, vézna „emberkék” a nagy izomkolosszusokhoz képest, de erős a szellemük, éles az elméjük: „óvják meg az istenek a nagy kicsiket!” — kiált fel. Az általa vázolt képben figyelemre méltó módon már kirajzolódnak annak a szerepnek első körvonalai, amelyet az „értelmiség” tölt be e világ nagyjai között.

A „nagy kicsi” egymaga vívja harcát. A láza megmaradt, s róla nevezi el első két harci dialógusát: „Az első Láz”, „A második Láz”. Beszélget a betegséggel. Felszólítja a Lázt, költözzék ki belőle, keressen magának új vendéget; ajánlja neki Cajetan bíborost, egy ilyen gazdag római prelátusban bizonyára jól érezné magát; a Láznak azonban semmi kedve az aszott és vékony olasz főpap testébe költözni. Hát akkor talán megfelelnének a kövér szerzetesek, a jól táplált kanonokok? Vagy a Fuggerek, a kereskedők, az orvosok, a császár hízott írnokai és titkárai? S Hutten most már láz nélkül mondja el reformgondolatait. Nem szilárd program ez, hanem vezérszavak, de ezek nagy erővel ütnek, és telibe találják a kor általánosan felpanaszolt bajait. Véget kell vetni a sok naplopó henyélésének, a javadalmaknak, a dologtalan dőzsölésnek! Dolgozzanak végre ezek a herék is, arcuk verejtékével műveljék meg a földet, mint a többi ember! Szedjék már össze magukat a németek; így nem mehet tovább. Minden bajnak Róma a forrása, azt kell megtámadni. Következő írásában (Vadiscus vagy a római háromság) Hutten már egyenesen a nagy ellenségnek ront neki, hem csupán a szerzetesek és kanonokok segédhadait támadja: Róma és csakis Róma az ellenség. Saját itáliai tapasztalatai alapján beszél, és igen érzékeny idegre tapint rá: Rómában lenézik a németeket, jámbor, együgyű fajankóknak tartják őket, akik csak arra jók, hogy fizessenek, mindig és folyton fizessenek. Rómában áll az óriási pajta és magtár, ott halmozzák fel, amit minden országból összeharácsoltak. „És a közepében ott ül a telhetetlen zsizsik, amely falja a roppant gabonarakást, számtalan zabálótárstól körülvéve. Kiszívták a vérünket, lerágták a húsunkat, a velőnkhöz férkőztek, még széttördelik a csontjainkat is, és felőrlik egész testünket.” Újra elragadja a láz, harci riadót fúj a fosztogatók ellen, akik a német nép véréből és verejtékéből élnek. És mit csinálnak azzal a pénzzel? Öszvéreket, kéj nőket és fiúszeretőket tartanak, márványpalotákat építenek; ráadásul még szépelegni és hajbókolni kell előttük, különben erőszakkal és borzalmakkal fenyegetőznek. Mikor jön meg végre a németeknek az eszük, mikor torolják meg a gyalázatot? „Korábban még visszatarthatott minket a vallásra való tekintet és a jámbor tisztelet: most a meztelen szükség hajt!”

Így még nem írtak Róma ellen; még Luther legélesebb kifakadásai is elhalványulnak ezek mellett. Háromszoros ismétlésekben kalapálja bele Hutten a maga vezérszavait az elmékbe és a szívekbe. Minden háromszoros Rómában, a pápára, a szentek tiszteletére és a búcsúra alapozza Róma a tekintélyét; de száműzve van onnan ez a három: egyszerűség, mértékletesség, jámborság. Csak a következő három található meg bőségesen: szajhák, papok és írnokok; s gyűlöletes ez a háromság: a zsinat, a papság megreformálása, a németek ébredése.

Hutten tehát felsorolta azt a három jelszót, amelyek birodalomszerte szájról szájra jártak. Egyik receptje az, hogy meg kell szüntetni a Rómának folyósított fizetségeket; a pápa maradhat, de éljen szerényen, és kergesse el az ingyenélőket. Minden országban csökkenteni kell a papok számát, mert irdatlanul sokan vannak; az egyházi tisztségeket nem nyomorúságos, tudatlan helyettesekkel, hanem jóravaló és jól iskolázott személyekkel kell betölteni. Meg kell engedni a papoknak a házasságkötést, hogy az ágyasság szégyenletes gyakorlata megszűnjön. Reformokra van szükség.

Hutten tisztán látja, hogy’ mindez nem megy majd könnyen. Az ember sohase becsülje le ellenfeleit — mondja beszélgetőpartnere, aki nemrég tért vissza Rómából. „Kockázatvállalás nélkül nem lehet nagy tettet véghezvinni — feleli Hutten —, és ha a dolog nem sikerülne is:már a próbálkozás is hasznos.” — „Rá akarod beszélni erre a németeket?” — „Megkísérlem.” — „Kimondod az igazságot?”

— „El fogom mondani, még akkor is, ha fegyverrel és halállal fenyegetnek.”

Ez nem volt üres frázis; Hutten is rákerült arra az első kiközösítési listára, amelynek élén Luther neve állt; el kellett rejtőznie;

barátja és pártfogója, a nagy condottiere, Franz von Sickingen várában, Ebernburgban talált menedéket, amelyet „az igazságosság szállásának” nevezett. Folytatta az írást, most már németül, egyelőre nehézkes német nyelven, mert a németbe még bele kellett tanulnia, s amelyet sohasem tudott olyan élesre csiszolva forgatni, mint a latint:

Pennám deákul forgatám,

Nem érté mindenki, nem ám.

Most német nemzetem, hazám

Nyelvén kiáltok bosszúért,

Így minden német jól megért.

Ez még meglehetősen a mesterdalnokok hangja, és Hans Sachs kaptafára húzott versezete, de megvolt a hatása. Hutten népszerű lett, balladákban, katonanótákban, bökversekben emlegette nevét a nép. „Ulrich von Hutten, a nemes vér, /Sok könyvet ír, mi sokat ér” — olvassuk az egyik ilyen rigmusban.

Hutten maga legismertebbé vált német dalában („Meg mertem tenni elszánt akarattal”) így kiált fel: „Bátor vitézek, számítok rátok, /Huttent pusztulni ne hagyjátok!” A derék zsoldoskatonáknak egyéb dolguk volt, mint az, hogy egy magányos kóbor lovag szolgálatába álljanak; a fejedelmeket szolgálták, és azok maradtak a győztesek. Hutten egy akkor csak képzeletbeli „harmadik erőben”, a kisnemességben bizakodott, ahonnan maga is származott; ezt a réteget még középkori szerepében látta, pedig a kisnemesség ezt a szerepét már rég eljátszotta. Hutten ádáz elkeseredéssel küzdött a fejedelmek egyre növekvő hatalma ellen, s végül még abban is reménykedett, hogy a városokat, amelyeknek kalmárlelkületét megvetette és kigúnyolta, sikerül szövetkezésre bírnia a nemességgel; dicsérte a „papháborút”, mint olyan eszközt, amely alkalmas a római uralom lerázására; de legfőbb reménysége még mindig a császár volt, aki nélkül akkoriban nemcsak ő, hanem senki, még a paraszt sem tudott valamiféle új rendet elképzelni.

Illúziói egymás után foszlottak semmivé. Abban a levelében, amelyben Luthernak felajánlja harci szövetségét, már az első sorok így hangzanak: „Okvetlenül szánalmat kellene érezned, ha látnád, milyen nehézségekkel kell itt nekem viaskodnom. Az emberek hűsége oly megbízhatatlan. Miközben új segédcsapatokat toborzok, a régiek elszakadnak. Mindenkinek megvannak a maga aggályai és kifogásai. Főképpen az a balga hiedelem tartja rettegésben az embereket, amelyet már az anyatejjel szívtak magukba: kiengesztelhetetlen bűn fellázadni a pápa ellen, még a legméltatlanabb és legvétkesebb ellen is. Én megteszem, ami erőmből telik, és nem riadok vissza semmilyen kudarctól.” Ez a fogalmazás már elég pontosan tükrözi utolsó éveiben vallott felfogását és azokét az emberekét, akiket harcba hívott, és akik ideig-óráig ujjongva ünnepelték. Már akkoriban is létezett közvélemény, és Hutten ehhez apellált. De ez a közvélemény még határozatlan volt, nem voltak kristályosodási pontjai, szilárd káderei, sőt határozott csoportjai sem; még Hutten legjobb barátai is folyton ingadoztak. Egyetlen pártfogója, Sickingen, a condottiere már éppen arra készült, hogy zsoldosvezéri minőségben a császár szolgálatába álljon, jó magas bérért, amelyet az akkori hihetetlen zűrzavaros állapotok miatt a saját zsebéből fizetett ki, az általa toborzott katonák zsoldjával egyetemben. Hutten Brüsszelbe utazott, útja azonban hiábavalónak bizonyult: Károly még Spanyolországban tartózkodott, csak öccse, Ferdinánd volt Brüsszelben, Hutten még vele sem tudott beszélni, a tanácsosok nem bocsátották színe elé. Hutten egyre siralmasabb akciókat kezdeményezett, vagy harangozott be. El akarta fogni a pápai legátusokat, és barátai bíztatták, hogy a terv kitűnő; amikor a dologból nem lett semmi, kicsúfolták. Utána apró-cseprő, valóban groteszk vállalkozásokban forgácsolta szét az energiáját. Magánháborút folytatott egy apát ellen, aki Hutten nagy példányszámban terjesztett arcképét az árnyékszékben „teste szennyes helyének megtisztogatására” használta; Hutten megtorlásként nagy összegű pénzbírság megfizetésére kényszerítette. Más apátok ellen is hadat viselt, mivel ezeknél elfogták és felakasztották az egyik szolgáját. A nagy „papháború” odáig fajult, hogy Sickingen esztelen rablólovag-akciót indított Trier ellen, s nem sokkal később életét vesztette. Egyetlen védelmezőjének halála után Hutten menekülni kénytelen; Bázelban remél,segítséget és támogatást Erasmustól, de az óvatos aggastyán még a küszöbét sem engedi átlépni, és a városi tanács kiutasítja a kellemetlen jövevényt. Hutten legutolsó írása keserű vád a humanisták szellemi fejedelme ellen, s olyan éles szavakkal veti szemére gyávaságát és a jó ügy elárulását, amilyeneket az elkényeztetett Erasmus addig még sohasem hallott. Nem maradt adós a válasszal, amelyet látszólagos higgadtsággal Szivacsnak nevezett, hogy

— úgymond — lemossa magáról a „ráfröcskölt sarat”. Valójában érdes, szúrós ez a válasz, és Hutten legsebezhetőbb pontjait pécézi ki. A haldokló Huttenhoz valószínűleg nem jutott el az epés visszavágás. Zwingli volt az egyetlen, aki az üldözöttnek pártját fogta, és rávette a zürichi tanácsot, hogy adjon neki menedéket Ufenau szigetén. Ott halt meg a lovag, mint valami elkülönítő barakkban; a sors utolsó iróniája, hogy csupán néhány könyörületes szívű szerzetes meg egy gyógyításhoz értő plébános ápolta, aki persze nem tudott rajta segíteni. Erasmus pedig, a szelídség, a humanitás, minden ellentét békés kiegyenlítésének nagy előharcosa, nem átallotta az üldözött kiutasítására ösztönözni a zürichi magisztrátust. Hutten — írta a tanácsnak — „vissza fog élni kegyelmetek jóságával, írván csömört keltő és konokul civakodó dolgokat”, és „féktelen galádsága” még komoly károkat fog okozni Zürichnek. És éppen ő, aki már rég istenhozzádot mondott a reformáció ügyének, nem restellte hozzáfűzni: Hutten üzelmei „súlyosan árthatnak az evangéliumi mozgalomnak”, valamint a jó tudományoknak és a közerkölcsnek. E siralmas denunciálással ért véget Hutten valamennyi ábrándjának zátonyra futása után az a humanista álma is, hogy a szabadon gondolkodó szellemek egyetlen nagy testvériséget fognak alkotni.

Talán mondanunk sem kell, hogy csak adósságok maradtak utána. Volt ugyan olyan hagyatéka, amely mind a kortársaknak, mind az utókornak fontos lett volna, ha megmarad: 2000 levélből álló nagy gyűjteménye. Ezeket fejedelmek, lelkészek, tudósok írták hozzá, különböző országokból; biztosították rokonszenvükről, csodálták harcát — aztán óvatosan visszahúzódtak. A levélgyűjtemény igen gyorsan eltűnt, mivel túl sok kompromittáló anyagot tartalmazott. Eltűnése elmarasztaló ítélet a kortársak fölött, akik Huttentól eltérően nem akartak „merni” semmit; ők csak dicsérték merészségét, ameddig az beillett terveikbe, vagy biztos páholyból szemlélték, mint valami látványos színdarabot. Luthernak a lovaghoz írt leveleit szintén megsemmisítették, bár Luther más okokból távolodott el tőle. A paraszti ivadék valószínűleg sohasem rokonszenvezett igazán a lovaggal, még ha Hutten harci riadóit átmenetileg helyesléssel fogadta is. A papok elleni háborúról azonban hallani sem akart: „Nem akarom, hogy erőszakkal és agyonveréssel küzdjenek az evangéliumért — írta Hutten egyik levelére válaszolva —, az Ige győzte le a világot, az Ige tartotta meg az egyházat, és az Ige által fog az helyreállíttatni.”

Hutten vitairatainak német kiadásában a címlapon, Hans Baldung Grien fametszetén egymás mellett áll a kettő: a szerzetes, aki a képaláírás szerint az igazságon elmélkedik, és Hutten lovag a maga általános jelmondattá vált szavaival: „Át kell törnünk végre, át kell törnünk!” Alattuk lovagokból és hosszú lándzsás zsoldosokból álló harcias csapat kergeti széjjel a pápák, kardinálisok, apáturak és szerzetesek rémült seregét. Rövid ideig Hutten Luther oldalán állott, jobban mondva vele egyidejűleg harcolt, a maga módján és fegyverével: „Megteszem, ami erőmből telik, és nem riadok vissza semmilyen kudarctól.” Az áttörés nem sikerült; Huttent elsöpörték olyan hatalmak, amelyek erősebbek voltak a tolinál. Az említett címlapon látható dárdák és lándzsák bizonyultak erősebbnek, erősebbnek az Igénél is, amelyben Luther bizakodott, legalábbis ebben a korban, sőt még utána is sokáig. Utolsó levelében, amelyet Hutten már reszkető kézzel írt szigetecskéjéről egyik barátjának, az utóiratban könyveket kért; szeretne újra a tudományokkal foglalkozni; többek között küldjön neki a barátja olyan „könyvecskét, amely elmondja, miként kell tűzijátékokat csinálni”. Furcsa kívánság, mégis annyira jellemző rá. Írásai, amelyeket gyújtó nyilaknak és gyilkos ágyúgolyóknak gondolt, valójában csak világítógolyók voltak. Komor, sötét, keresztül-kasul szabdalt, kusza terepet világítottak meg. De tiszteletünket nem tagadhatjuk meg tőle, aki még a halál küszöbén is így írt egy másik barátjának: „Nem adom fel a reményt, hogy eljön az idő, amikor Isten a bátor férfiakat ismét összegyűjti a szétszórtságból; ti se adjátok fel ezt a reményt.”


A kiközösítő bulla

Luther A keresztény ember szabadságáról szóló iratát Leó pápának ajánlotta, és a Szentatyához intézett terjedelmes nyílt levelet csatolt hozzá. Ez az írása még a szüntelen ide-oda utazgató Miltitzcel folytatott tárgyalások következménye volt, s utolsó békülési kísér-

letnek szánta. Sajátos elképzelései voltak azonban az engedelmességről, s a pápához intézett levele inkább a mérhetetlenül dacos elutasítás benyomását kelti. Van benne egy olyan indítvány, amely római szemmel nézve valóban fantasztikus: a pápa inkább maradjon valamely egyházi birtokon vagy saját örökölt jószágainak egyikén — azaz mondjon le és vonuljon vissza —, s ne legyen „juh a farkasok között”. Mert „a római széknek vége. Isten haragja szüntelen csapkodta. Ellensége az egyetemes zsinatnak, nem akarja engedni, hogy oktassák, sem azt, hogy megreformálják.” A reform a bíborosok dolga lenne, de ők semmiféle reformra nem hajlandók, háromnégy jó szándékú akad köztük, de azok nem tudják akaratukat érvényre juttatni; „a betegség csúffá teszi az orvosságot, ló és szekér mit sem törődik a kocsissal”. Luther az ellene indított egész eljárás felbujtóját Eckben látja; ő az, aki „hazugságaival, körleveleivel és titkos mesterkedéseivel ennyire elmérgesítette és összekavarta … az ügyet”. A pápa parancsoljon békét és nyugalmat, s ezáltal vessen véget minden civódásnak. „De hogy én visszavonjam nézeteimet, abból nem lesz semmi… mivelhogy Isten Igéjét, amely teljes szabadságot hirdet, nem szabad és nem kell fogságba vetni.”

A pápa meg sem kapta ezt a levelet. Luther jól sejtette, hogy Eck áll a kulisszák mögött. Ecket mint a lipcsei disputa győztesét Rómába hívták, ahol buzgón kezdett tevékenykedni. Mindazt, ami addig történt, túlságosan lassúnak és körülményesnek találta: elő a kiközösítő bullával, azonnal és habozás nélkül! Újra elővették a hosszú ideig elfektetett eretnekpört. A további szakaszok nem teljesen világosak, az ügyben szereplő személyek aligha mondtak el mindent, aktákba pedig még kevésbé fektették le, hogy mi minden került szóba, s hogy milyen szempontok játszottak közre. A per hátterében nagy politikai kombinációk húzódtak meg, amelyek a pápának fontosabbak voltak, mint Luther, s amelyek a bíbornokok előtt sem voltak ismeretlenek. Erről a sakkjátszmáról nem sokkal tudunk többet a pápai kúriánál akkreditált különböző követek feltevéseinél. De nincs szükségünk e szálak felgombolyítására. Leó állandóan azzal próbálkozott, hogy egymás ellen játssza ki a hatalmakat. E tekintetben híven követte elődeinek példáját. A római kúriának ez a politika maradt az egyetlen bölcsessége. Gyakran bevált, de most már elérkezett az az idő, amikor elkopott. Az államok és vezetőik teljesen tisztában voltak az új helyzettel; egészen másként, sokkal öntudatosabban léptek fel, mint régebben. Franciaországban már egy messzemenően önálló nemzeti egyház állott fenn; Angliában Wolsey bíboros valóságos társpápaként uralkodott addig példa nélkül álló teljhatalommal; a spanyol király szintén nagy függetlenségre tett szert, s ráadásul megvolt az a lehetősége, hogy nápolyi királysága révén igen érezhető nyomást gyakoroljon Rómára, amit a római kúria rendkívül veszedelmes „bekerítésnek” tekintett, s minden tőle telhető eszközzel igyekezett elhárítani. Németország maradt az egyetlen olyan terület, ahol a pápai kúria régi hatalmi pozícióinak megtartásában reménykedett; itt erősebb támaszai voltak, mint más népeknél, amelyeknek nem voltak egyházi fejedelmei, még kevésbé olyanok, akik egy személyben választófejedelmek és tartományok urai is. Rómában úgy hitték — s ebben a tekintetben Hutten és a többiek keserű vitairatai nagyon is helytállóak voltak —, hogy a németek egyszerű, kissé korlátolt nép, amely a többihez hasonlóan időnként tiltakozik ugyan, de ha kellő szigorral lépnek fel vele szemben, mindig beadja a derekát. Mi a magunk részéről nem sokat adunk a nemzeti ellenségeskedések vagy ellentétek hangoztatására, mert az efféle nyilatkozatok igen gyakran manipulációk eredményei is lehetnek. De azt kétségtelennek kell tartanunk, hogy a rómaiak „dölyfössége” — vagy enyhébben fogalmazva: fölényérzete — igen jelentős tényező volt a katasztrófánál. Leó pápának lehetett némi alapja a büszkeségre; bármilyen siralmas volt is a világpolitikája, az ő Rómája nagyszerűen állt az egész világ előtt mint a művészetek központja, mint a hatalmas építkezések, ünnepségek, a legcsiszoltabb latinság színhelye; fejedelmi honoráriumokkal jutalmazott fűzfapoétái buzgón zengedezték ezt a nagy ragyogást, néha igazi költők is felbukkantak köztük, mint például Ariosto, és egy-egy szellemes komédiát adtak a színpadnak. Leót nyilván éppen eléggé kellemetlenül érintette, hogy egy barbár szerzetes búcsúellenes fellépése miatt késedelmet szenved a Péter-templom befejezése, azé az építményé, amely az építési terv minden egyes részletével a pápaság központi eszméjét volt hivatott demonstrálni. Súlyos vereség érte, amikor beleavatkozott a császárválasztásba. Most minden erejével azon volt, hogy az új Habsburg-Burgund-hatalmat sakkban tartsa, és ha lehet, gyöngítse. Nem tűrhette, hogy tekintélye tovább csökkenjen, méghozzá egy olyan területen, amely eddig az egyház vitathatatlan domíniumának számított. A tekintélye forgott kockán, ha most a gótok országából egy szerzetes arra mert vetemedni, hogy őt leckéztesse és kioktassa.

De azért még mindig habozott, és nem csupán politikai okokból. Mintha vidám álarcos mulatságai és szórakoztató vadászatai közepette homályosan megsejtette volna, hogy valami nagy, döntő esemény közeleg; talán túlbecsüljük ezzel, de Leó nem volt bolond, csupán hazárdjátékos, akiből hiányzott a megfontolt cselekvés képessége. Ezért uralkodásának e nagy döntése bizonytalan kockajátékká vált, hol ezzel, hol azzal próbálkozott; ilyen hazárd akció volt már a Miltitz-misszió, a különféle legátusokkal s most a Luther eretnekpörének bizottságaival való kísérletezések sorozata. Az első ülés 1520 januárjában olyan határozatot hozott, hogy a pert ismét elő kell venni, és az eljárást a szász választófejedelemre is ki kell terjeszteni. Majd bíborosokból és szerzetesrendek generálisaiból egy bizottságot alakítottak, amelynek az volt a feladata, hogy kidolgozza a kiközösítő bulla szövegét. A bizottság nem nagyon erőltette meg magát, és semmi kedvet sem érzett Dr. Luther írásainak tüzetesebb átvizsgálására; a kölni meg a leuveni dominikánusok a Bázelban megjelent gyűjteményes kiadás szövegéből már kiemeltek bizonyos tételeket, amelyeket elítéltek; a bizottság lényegében véve ezekről szavazott.

Ekkor azonban újabb presztízskérdés jelentkezett: Cajetan bíboros presztízse, aki szintén tagja volt a bizottságnak. A tapasztalt teológus és kánonjogász túlságosan felületesnek találta az eljárást. Úgy látszik, hogy egyedül neki volt világosabb fogalma az ügyről. Keresztülvitte, hogy még tíz teológust vonjanak be a bizottság munkájába — a kardinálisok teológiai képzettségét nyilván fogyatékosnak találta —, s pontosabban meg akarta állapítani: Luthernak mely tézisei kimondottan eretnekek, s melyek azok, amelyek csupán „bántok” vagy „botránkoztatók”, vagy alkalmasak az elmék megzavarására. Cajetan azonban beteg volt, gyaloghintóban volt kénytelen magát a tárgyalásokra vitetni, s akcióba lépett a robusztus Eck, aki az egész eljárást nehézkesnek tartotta. Sikerült rávennie a pápát, hogy Cajetant ejtse el. Leó új bizottságot nevezett ki, amely mindössze négy főből állott, s Eck kemény parasztkoponyája volt benne a centrum; most már minden gyorsan ment, csupán a kiközösítés szövegét kellett megfogalmazni. Leó maglianói vadászkastélyában írta alá. 0 is beteg volt, és a rákövetkező év novemberében meghalt. Mindössze negyvenhat esztendőt élt. Már akkor is beteg volt, amikor harmincnyolc évesen elfoglalta a trónt mint a legfiatalabb pápák egyike; bélsipolyban szenvedett, és a választási konzisztóriumban, a tanácskozások kellős közepén annyira rosszul lett, hogy ott a helyszínen tüstént meg kellett operálni. Szivacsszerű arcát még Raffaello sem tudta nemessé varázsolni híres portréján. Nagyon rövidlátó volt, apró szemei csak erős nagyítású lornyon segítségével láthatták a pápaságának éveit kitöltő szórakoztató látványosságokat. Élvvágyában van valami kétségbeesettség, beteges láz; abban a hiszemben volt, hogy vidámsággal meghosszabbíthatja életét; két kézzel szórta a pénzt, hogy jókedvű és elégedett embereket láthasson maga körül, és utolsó szavait is ez a vágy diktálta: „Imádkozzatok értem, boldoggá akartalak tenni benneteket!” Halála oly gyorsan következett be, hogy már nem volt idő a szentségekre és az utolsó kenetre, arra az utolsó kenetre, amelyet Luther a „babilóni fogságról” szóló írásában törölni akart az egyházi szentségek listájáról. Róma népe ebben az egyház áldásai nélkül történt kimúlásban szörnyű ítéletet látott. „Úgy lopakodtál be, mint egy róka, úgy uralkodtál, mint egy oroszlán, úgy távoztál az életből, mint egy kutya” — ez a mondás járta róla. Magasabb szempontok alapján kedvezőbb ítéletet alkotott Leóról Ranke a pápákról írt történeti művében. Mi most csupán arra a merőben fiziológiai megállapításra szorítkozunk, hogy a világtörténelmi jelentőségű ügy döntése két beteg olasznak és Luther egyik erőtől-egészségtől duzzadó honfitársának kezébe volt letéve.

Eck gondoskodott róla, hogy az oly sokáig késedelmeskedő dokumentum gyorsan nyilvánosságra kerüljön. S megint csak az egész eljárás felületességét és hanyagságát bizonyítja, hogy később, amikor a következmények megmutatkoztak, éppen Eck, a főszereplő volt az, aki magát csöppet sem feszélyezve, kijelentette: az elítélt tézisek között szép számmal vannak olyanok, amelyeket még a legtudósabb emberek sem értenének meg, s amelyeket ő maga is egészen lényegteleneknek tartott; Luther tételeit meg sem próbálták megcáfolni, noha ezt alaposan meg kellett volna tenni; a bulla egyáltalán nem tartalmaz semmi olyat, amit az evangéliumokból vettek; Rómában tulajdonképpen nem is tudják, miben állnak az eretnek téveszméi. S valóban ez jellemezte a Medici-címer alatt kinyomtatott, meglehetősen terjedelmes bullát, amelyet mindenfelé szétküldtek.

A bevezetés a legódonabb kúriastílusban, biblikusán ünnepélyes hangnemben megfogalmazott dörgedelem, utalással azokra a zsoltárversekre, amelyek Istent arra szólítják fel, hogy tiporja el ellenségeit. „Kelj fel, Uram” — „Exsurge Domine”, ezekkel a szavakkal kezdődik a bulla, amelyet így szoktak emlegetni. Az Úr hallgassa meg a pápa könyörgését, rókák settenkednek a szőlőhegy körül, hogy azt elpusztítsák, betört egy vadkan, egy fenevad. Mindjárt ezután a bulla ismét nyomatékosan hangoztatja a pápaság hagyományos jelentőségét: „Amikor felszálltál az Atyához, Urunk, ennek a szőlőhegynek a gondozását, kormányzását és igazgatását Péterre bíztad, mint a főre és a Te helytartódra, valamint az ő utódaira.” Következésképpen most Péternek is fel kell kelnie meg Pálnak és minden szenteknek és végezetül az egész egyháznak. Mert az egyháznak a Szentírásra vonatkozó igaz magyarázatát némelyek, akiket a Sátán elvakított, hazugul elferdítik, amint ezt az eretnekek mindenkor tenni szokták „becsvágyból, és hogy a nép fülét maguk felé hajlítsák”. Ezúttal a német népét, amelyet a pápák mindig különleges szeretettel kezeltek, és amelyre a császárságot is átruházták (itt nem hiányzik a politikai célzás). A pápa hosszas tétovázását a bulla türelmességgel és atyai szeretettel magyarázza: szelídséget tanúsítottak a bűnös iránt, még az útiköltségét is fedezni akarták, hogy jöjjön Rómába, s adjon számot tevékenységéről. És még most is kap végső terminusként hatvan napot. Ha addig nem vonja vissza eretnek tanait, a büntetés hatálya alá esik. A bulla negyvenegy visszavonandó tézist sorol fel, köztük Luthernak ezt az állítását: „Eretnekeket megégetni a Szentlélek ellen való.”

Természetesen ez nem minden. Felsorol olyan téziseket, amelyek az érvényben levő kánonjog szerint valóban kimerítették az eretnekség fogalmát, s ha a bullát gondosabban dolgozzák ki — úgy, mint Cajetan indítványozta —, igen hatásos lett volna e lista. De Luthernak azokat az írásait, amelyek már az egyházzal való szakítást jelentették, Rómában figyelembe sem vették. Megelégedtek azzal, hogy átvették a kölni meg a leuveni dominikánusok megállapításait. Ezek is már elég önkényesen bántak az összefüggéseikből kiragadott passzusokkal, és át is alakítottak egyes téziseket. Luther méltán tiltakozhatott: ezek egyáltalán nem is az ő tanai.

A bulla befejező része általában elítéli a felsorolt negyvenegy tételt, megtiltja azok védelmezését vagy támogatását, a császárnak és a fejedelmeknek is, és elrendeli, hogy Luther írásait meg kell égetni. Foglaljuk most össze röviden az oly sokáig elhúzódó, többször elfektetett peres eljárás történetét. Három évig tartott, 1518 januárjától 1521 januárjáig, amikor a bulla ténylegesen hatályba lépett. Kezdődött a dominikánusok denunciálásával, amelyet Tetzel ösztönzött; ezt követően Mazzolini szakvéleményt írt, és Luthert megidézték Rómába; Luther nem tett eleget az idézésnek, és azt kívánta, hogy Németországban hallgassák ki. Csak Miksa császár levele nyomán indult meg forma szerint az eretnekper. A pápa elrendelte, hogy Luthert le kell tartóztatni és Rómába szállítani. A császárválasztással kapcsolatos politikai sakkhúzások következtében ebből nem lett semmi. Csak két évvel később, 1520 elején kezdték el újra komolyan szorgalmazni az ügyet, de az még akkor is tizenkét hónapig elhúzódott. A bulla „jogi megalapozottsága” rendkívül gyönge; hogy Luther közben ténylegesen szakított az egyházzal, az más lapra tartozik. A pápai kúria méltóságát sokkal jobban szolgálta volna, ha megfogadja Cajetan indítványait. Az elítélés akkor is kétségkívül bekövetkezett volna, de sokkal jobb indokolással.

Itt helyénvalónak tűnik egy kérdés tisztázása; mi is volt a helyzet az eretnekség vádjával? Ki döntötte el, hogy valaki eretnek vagy nézetei eretnekek? A korai századokban ez a jog a zsinatokat illette meg, és a középkorban is többnyire a nagy zsinatok döntöttek az ilyen természetű kérdésekben. Az egyház fennállásának első ezer évében, a keleti nagy szakadásoktól eltekintve, viszonylag kevés esetben került sor elítélésre. Csak a 12. században kezdődött az eretneküldözés nagy időszaka; ezek a különféle népi_ mozgalmak elfojtására irányultak, a bogumilok, a valdensek, az albigensek ellen, ez utóbbiak „tisztáknak”, „katharoknak” nevezték magukat (ebből származik az eretneket jelentő német „Ketzer” szó). Ekkor történt először, hogy nem egyes és elszigetelt kis csoportok tértek le az egyház hivatalos tanításának útjáról, hanem egész területek lakosai, s ezek saját külön egyházi szervezeteket alakítottak. Ellenük egyidejűleg mind az egyház, mind az állam nagyarányú, szervezett ellenrendszabályokkal lépett fel. II. Frigyes császár, akit a későbbi korok gyanútlan romantikusai mint „szabadelvű” és „felvilágosult” szellemet magasztaltak, egy birodalmi törvényben ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy az eretnekek elleni harc az állam feladata: az eretnek nem csupán „Isten ellensége”, hanem a császáré, tehát az államé is, ezért ki kell irtani. A szenvedésre vágyó eretnekek „szenvedjék el a halált, amelyre oly nagyon sóvárognak, égettessenek meg elevenen mindenki szeme láttára, vettessenek alá a lángok ítéletének, és ez minékünk nem okoz fájdalmat, mivelhogy ezzel csak az ő saját kívánságaiknak teszünk eleget”. Ezzel a rendelettel és egy olyan császár és egy olyan pápa összjátékával, akik kölcsönösen eretneknek bélyegezték s ki akarták irtani egymást, alakította ki az állam és az egyház szilárdan közös eljárását: az egyház végezte a vizsgálatot, és mondta ki az ítéletet, a „világi kar” pedig vállalta a végrehajtást. II. Frigyes felfogásának méltó folytatása volt V. Károlyé; spanyol tartományaiban az inkvizíció elsősorban az állam eszköze volt, csak másodsorban az egyházé. Károly is az „állam ellenségét”, a rebellist, a lázadót látta Lutherban, s ragaszkodott ahhoz, hogy előbb ő sújtson le rá a kiközösítés fegyverével.

A pápa megbízottaiként a dominikánusok végezték az eretneküldözői funkciókat; Németországban már korán gyűlöletessé váltak, s csak bizonyos óvatossággal léphettek fel. Németországban nem létezett az annyira rettegett „Szent Inkvizíció”, mint Spanyolországban, és Itáliában is csak a 16. század közepén szervezték meg ezt az intézményt. Mindamellett a dominikánusok minden tőlük telhető módon igyekeztek eleget tenni „hitőrzői” feladatuknak, a Luther-ügyben is. De mi minden számított eretnekségnek? Az erre vonatkozó nézetek évszázadról évszázadra változtak, és jelentős felfogásbeli különbségek adódtak. Ádáz harcok folytak olyan kérdések körül, amelyek később szinte feledésbe merültek, s amelyeknek értelmét, jelentőségét ma már vajmi nehezen lehet felfogni. Az egyik ilyen kérdés például: az elhunytak, beleértve a szenteket is, a mennyországba érkezésükkor mindjárt „színről színre” megpillanthatják-e Istent vagy pedig csak a végítélet napján? Vádak és ellenvádak keresztezték egymást; pápák és ellenpápák átkozták ki egymást mint eretneket. Mint minden téren, idővel itt is infláció következett be; az egyház jogrendszerének egyre alaposabb kidolgozásával összefüggően megnövekedett az eretnekügyek száma. A kölni dominikánusok összeállították a varázslatok, boszorkányságok terjedelmes kézikönyvét, a Boszorkányok pörölyét, és körülbelül Luther születése idején jelent meg az e kérdésekkel foglalkozó első pápai bulla. A Luther-ügyben Husz volt a nagy példa, amelyre folyton hivatkoztak; Husz és elődje, Wyclif neve még élt Luther kortársainak emlékezetében; az Orléans-i Szűz megégetése már feledésbe merült. A Luther ellen emelt eretnekségi váddal kapcsolatban fontos még, hogy ekkor már egyre növekvő mértékben bűnnek lehetett tekinteni minden olyan kérdés feszegetését is, amely csupán az egyház valamelyik intézményes berendezését érintette. Az erre vonatkozó vélemények azonban még megoszlottak. Cajetan bíboros sem tudta eldönteni, hogy Luthernak mely tételei egyértelműen eretnekek, s melyek azok, amelyek csupán kétesek. Erasmus gúnyosan írt arról, hogy már nyelvészeti tanulmányokat vagy filozófiai nézeteket is eretnekségként lehet denunciálni. A gyakorlat merőben önkényessé vált. Az avignoni fogság óta egyetlen pápa sem merészelt többé hatalmas uralkodót elítélni és kiközösíteni, bármennyire gyűlölte is: kisebb ellenfelekkel szemben erélyesebben léptek fel.

Luther arra hivatkozott, hogy ő csupán „nézeteket” támadott meg, nem pedig dogmákat és hivatalosan meghirdetett hittételeket. A hitbeli kérdésekben kinyilvánított pápai vélemény csalatkozhatatlansága csak 1870-ben vált kötelezővé, akkor is súlyos megrázkódtatásokat okozott a katolikus egyházban. Luther korában a pápai csalatkozhatatlanság a kánonjogászok nézete volt; a kánonjogban még olyan eshetőség is szerepelt, hogy egy pápa szintén elszakadhat az igaz hittől, bár arról kevésbé esett szó, hogy mi történjék ilyen esetben. Viták folytak azokról a pápákról, akik sokak szerint eretnekek voltak — némelyikről maga az egyház is ezt állította — ; Honorius pápa esete a 7. századtól egészen a 19. századig izgatta a kedélyeket. Még erősebben vitáztak a zsinat főhatóságáról, mivel a kereszténység korai századaiban a zsinat mondta ki minden nagy problémában a döntő szót. A nagy egyházszakadásnak csak a konstanzi zsinat tudott véget vetni, s az addig történt események bebizonyították, hogy bizonyos körülmények között egy ilyen legfelső fórum nélkül a felmerült problémákat megoldani nem lehet. Majdnem minden világi uralkodó a politikai nyomás eszközeként használta fel a zsinattal való fenyegetőzést; az egész európai közvélemény a zsinatban reménykedett, abban látta minden nehézség megoldását; magas rangú egyházi körökben és a bíborosok közt is szép számmal akadtak, akik erősen rokonszenveztek a zsinat összehívásának követelésével. A római kúria ellenakcióként kifejlesztette azt a tézist, amely szerint kizárólag a pápa hívhat össze zsinatot, és a zsinati határozatok csak az ő jóváhagyása után emelkednek jogerőre. Luther e tézis megtámadásával a hierarchia legérzékenyebb pontját találta el. Nem hitbeli kérdésekről volt itt szó, hanem a hatalomról. És nem is csupán német kérdésekről: az ügy egész Európa elevenjébe vágott. Luther meglepően gyors és messzire kisugárzó nemzetközi hatása nem csekély mértékben annak tulajdonítható, hogy éppen ezt a tüzes vasat ragadta meg. Tisztára politikai szempontból nézve az lett a legvégzetesebb hibája, hogy a támadás hevében, felingerelve azoktól a szemrehányásoktól, hogy ő egy második Husz, még a zsinatok legfelső fórum jellegét is kétségbe vonta. Ezzel elvetette azt a lehetőséget, hogy konkrét fórumra lehessen hivatkozni; számára a Biblia volt az egyedüli tekintély. Ez azonban sokaknak nem volt konkrét, és magyarázatra szorult. Az egyház viszont e tekintetben szilárdabb talajon állott, és a maga részéről szintén a közvéleményhez apellálhatott: Nem mindenki hajlandó csak úgy egyszerűen tudomásul venni, hogy Dr. Martin Luther az egyetlen személy, aki a Bibliát helyesen tudja magyarázni. Később ez az érv még jelentősebbé vált, amikor Luther mellett és mögött egyre több olyan ember lépett fel, akik mind a maguk módján és különbözőképpen magyarázták a Bibliát. Az egyház ennek következtében visszanyerte legerősebb pozícióját: a hagyományra támaszkodott, úgyszólván valamennyi nagy egyházatya titkos és láthatatlan „szuper-zsinatára”, amely magasabb tekintélynek számíthatott, mint a prelátusok e világi összejövetele, ahol esetleg még laikusok is szóhoz jutnak.

Azért nyúltunk előbbre az időben, mert különben az olvasóban olyan benyomás alakulhatna ki, hogy a kiközösítő bulla — az utolsó világtörténelmi jelentőségű „nagy kiközösítés” — túlságosan korhoz kötött és szinte meggondolatlan aktus volt, bár több vonatkozásban ez igaz is. Világos, hogy Luther szakított „Rómával”, tudatosan, pozícióból pozícióba nyomulva előre. Az viszont kevésbé világos, hogy szakított-e az „egyházzal”, s egyáltalán akart-e szakítani. Voltak egyházak, amelyek messze elkanyarodtak a pápai kúriánál uralkodó nézetektől. Eklatáns példa volt erre éppen Csehország, amelyet minduntalan felhánytorgattak Luthernak. Csehország „eretnek országnak” számított, de a kúria eltűrte, hogy a hivők két szín alatt vegyék magukhoz Krisztus testét és vérét, s számos egyházi birtok szekularizációját is tudomásul kellett vennie. Az eretnek ország a római egyház tagja maradt, mert Róma nem akarta elveszíteni, nem akarta, hogy a görög egyházhoz csatlakozzék, amellyel a csehek tárgyalásokat folytattak. A görög egyházat szintén „eretneknek” tartották; Luther Lipcsében határozottan tiltakozott e felfogás ellen; a két egyház között egyébiránt állandóan folytak egyesülési tárgyalások, váltakozó sikerrel. Luther, amikor elítélték, a fennálló egyház megreformálását követelte; igaz, nagyon radikális reformot akart, amely merőben különbözött a már oly sokszor hangoztatott követelésektől. A zsinatok azért feneklettek meg, mert a magas egyházfejedelmek hallani sem akartak saját pozícióik redukálásáról. Luther bízott benne, hogy zsinat nélkül, sőt a római kúria nélkül is sikerül a reformot végrehajtania. A világi hivők tömegeihez fordult. És ez volt a megbocsáthatatlan bűn, amelyet a bulla alig érintett, ez volt a tulajdonképpeni eretnekség.

A bullát jól-rosszul megszövegezték, és a bíborosok jóváhagyták. S ha már a szöveget felületesen szerkesztették meg, magát az eljárást még hanyagabbnak kell mondanunk. Úgy látszik, Rómában az illetékeseknek halvány sejtelmük sem volt a Németországban kialakult helyzetről és közhangulatról. Minél hamarabb el akarták intézni az ügyet, s Ecket mint a legaktívabb közreműködőt bízták meg azzal, hogy publikálja a kiközösítést, és gondoskodjék az ítélet végrehajtásáról. Kinevezték nunciussá. Egy második nunciust is kiküldtek Aleanüer pápai könyvtáros személyében, elsősorban Németalföldre és a Rajna-vidékre. Kiderült, hogy az egyházi átoknak, bármily félelmetesen hangzott, már csupán csekély az ereje. Eck felhatalmazása egyébként szélesebb körre terjedt ki, mint Aleanderé; a kiközösítési gondolat újabb és tulajdonképpen botrányos értelmezésével Eck számára afféle biankó csekket állítottak ki. Saját belátása szerint más neveket is beírhatott a kiközösítő bullába. Eck nem sokat aggályoskodott: beírta Pirckheimer nürnbergi patríciust, akiben az Eccius dedolatus című szellemes pamflet szerzőjét gyanította, továbbá egy másik tekintélyes nürnbergi polgárt, Spengler városi tanácsost, valamint egy augsburgi kanonokot — mind a hárman személyes ellenfelei voltak. Eljárását már azért is szabálytalannak kell minősíteni, mivel minden eretnekperben — még az inkvizíciós bíróság előtt is — a vádlottnak joga volt nem elfogadni bírói minőségben olyan személyeket, akikről be tudta bizonyítani, hogy személyes ellenségei, következésképpen elfogultak vele szemben. Ecknek mindenesetre megvolt az az elégtétele, hogy az általa megvádolt személyek eléggé alázatosan alávetették magukat, és megbánó nyilatkozatot tettek. Szászországi utazása viszont teljes kudarccal végződött. Csupán egy-két helységben — például Meissenben és Merseburgban — tudta elérni a bulla nyilvános kifüggesztését; még Lipcsében sem sikerült ez, ahol egy évvel korábban még ünnepelték; utazása egyre inkább meneküléshez kezdett hasonlítani; megfenyegették, gúnydalokkal bosszantották; Wittenbergbe be sem merte tenni a lábát. Most vált világossá, hogy Luther ügye nemzeti ügy lett.

A másik nunciusnak, Aleandernak ugyanezt kellett tapasztalnia. A németalföldi területeken még sikert ért el, mert V. Károly tekintélyére támaszkodhatott, aki Németalföld fejedelme is volt; de már a Rajna-vidéken nehézségekbe ütközött. Kölnben, amely eddig mint a dominikánusok fő fészke az eretnekség elleni harc fellegvárának számított, Aleandert fenyegetésekkel illették. Mainzban a diákok nagy máglyát raktak, és Luther művei helyett ellenfeleinek írásait vetették a tűzbe. Aleander, aki eleinte igen bizakodó hangú jelentéseket küldözgetett Rómába, hamarosan kénytelen volt revideálni véleményét, s fejvesztetten közölte a pápai kúriával, hogy Németország lakosságának majdnem kilenctizede lutheránus eretnek és rebellis.

A fő rebellis maga egészen nyugodt volt. Frigyes Spalatin révén azt tanácsolta neki, forduljon magánlevelekben a fejedelmekhez, és adja elő nekik az ügyét. Luther a nyilvánossághoz fordult. „Ne bízd magad fejdelmekre” — írta Spalatinnak. Saját feje után ment, és kinyomattatott egy ellenbullát. A pápai bulla — úgymond —, ha egyáltalán valódi, amihez kétség férhet, „szentségtörő eretnekség”. Ezenkívül még hatásosabb eszközhöz is folyamodott: latin és német nyelven plakátokat jelentetett meg, amelyekben a császárhoz és a birodalomhoz fordult. Felszólította a császárt, a fejedelmeket, a városokat és községeket, hogy támogassák egy szabad zsinathoz való fellebbezését, és ne engedelmeskedjenek a bullának. Pártatlan bírák hallgassák meg őt — követelte, és e követelését általános rokonszenv fogadta. A Róma és a német tartományok közt állandóan parázsló ellentét a „Luther-ügytől” lángra kapott, és váratlan erejű tűz lett belőle.

Luther írásainak elégetése csak olaj volt a tűzre. Luther olyan aktussal válaszolt, amely minden nyomtatott szónál világosabban adta tudtára a világnak, hogy szakított az egyházzal. Elégette a kiközösítő bullát. De többet is tett, és tulajdonképpen ez adta meg aktusának példátlanul radikális jellegét: előbb a dekretálisokat, a pápaságnak és az egyháznak mint intézménynek alapvető könyvét vetette a lángok közé. A kortársak ezt a gesztust hallatlan merészségnek tartották, és igazuk is volt; a kiközösítő bulla elégetése csak ráadás volt, a beszámolók meg sem említik. Hogy egy szerzetes meg merje semmisíteni, nem a pápai hatalom valamelyik dokumentumát, nem egy bullát vagy szentencialistát, hanem az évszázadok alatt felépített törvényhozás egész gyűjteményét — erre még nem volt példa. Ez az aktus az egyház középkori hatalmának végét jelentette, hiszen az egyház hatalma — már amennyire a törvényekben le volt fektetve — ebben a gyűjteményben öltött testet. És Luther gesztusa a Rómától való elválást is jelentette, nem csupán a római kúriától és a pápaságtól való elszakadást. Az antik rómailatin gondolkodásból, a római császárok hagyományából nőtt ki a kánonjog, a császári Róma folytatása volt, amelynek örökségét az egyház vette át. Jogászok alkották meg a római jogot; és jogászok voltak azok a pápák, akik a bolognai egyetem nagy jogtudósaival együtt sok-sok év aprólékos munkájával felépítették a kánonjogot. A Corpus juris canonici név ma már csak gyenge rezonanciát kelt bennünk, nagyon távoli valaminek tűnik, olyan témának, amellyel legfeljebb néhány specialista foglalkozik manapság. De a középkorban és egészen Luther koráig „mennydörgés és villámlás” volt, olyan hatalom, amely száz kézzel avatkozott bele az életnek valamennyi relációjába. Luther merészségéről csak akkor alkothatunk fogalmat, ha ezt a körülményt szem előtt tartjuk.

A kánonjognak minden egyéb joggyűjteménnyel szemben megvolt az a mérhetetlen fölénye, hogy nem régi jogszokásokat kodifikált, hanem szüntelen új jogot alkotott. A pápaságnak minden egyes új, a maga korában mégoly forradalmi igényével összefüggőn új dekrétumokat csatoltak a már meglevőkhöz, amelyek attól fogva szintén hatályos jogszabálynak számítottak. A Corpus juris canonici nemzetközi érvényű volt, ami különleges tekintélyt és értéket biztosított számára az egész nyugati világban. Minden egyéb jog fölött állott. Belőle cikáztak ki azok a nagy villámok, amelyek császárokat és királyokat sújtottak porba. A Hohenstaufok korának zivataros atmoszférájában keletkeztek a dekretálisok első, alapvető jellegű, később „hivatalosnak” minősített könyvei. A gyűjtemény fő részei a két cézár-pápa, IX. Gergely és VIII. Bonifác nevéhez fűződnek. Az avignoni pápák, V. Kelemen és XXII. János gyarapították a további könyvekkel a nagy kódexet; később is kerültek bele újabb dekretálisok, egészen a 16. század elejéig. Luther elégette a „Clementinákat”, olvassuk a császárnak küldött izgatott hangú jelentésekben. Akkoriban már kevesen tudtak valamit V. Kelemenről meg az általa kibocsátott dekrétumok céljairól, annyit azonban mindenki tudott, hogy a „Clementinák” egy érvényben levő nagy törvénykönyvet jelentenek. Maga Luther is csak felületesen ismerte a hatalmas terjedelmű művet, de biztos ösztönnel ragadta ki azokat a pontokat, amelyek a legérzékenyebben érintették az egyén és a népek életét. Felháborodott azon, hogy a pápa igényt tartott arra a kánoni jogra, hogy minden eskü, még a legünnepélyesebb alól is felmentést adhat. A politikai harcban éppen ez volt a pápák egyik leghatékonyabb fegyvere. Az ellenük szegülő császárokat könnyen térdre tudták kényszeríteni azzal, hogy alattvalóikat feloldották hűségesküjük alól; ez hatékonyabb módszernek bizonyult, mint a kiközösítés, amely gyakran nem érte el a kívánt eredményt. Németországban mindig is voltak olyan fejedelmek, akik csak erre a „törvényes” felhatalmazásra vártak, hogy fellázadjanak, és elszakadjanak. Az egyháznak a házasság feletti jogi hatásköre egészen a közelmúltig ugyancsak a hatalom eszközéül szolgált, s a kúria kíméletlenül élt is vele. A kamatszedés kánonjogi tilalma szabályozta a gazdasági életet, amennyire szabályozásról beszélni lehetett, de e tilalmat állandóan kijátszották, legkirívóbb módon éppen maga a római kúria és bankárjai. Az egész törvénymű gyakorlatilag a kivételek szövevénye lett, akár püspökök, érsekek, bíborosok „kánoni koráról” volt szó (mert gyakran már gyerekkorban levő személyek is megkapták a főpapi kinevezést), akár a pluralizmusról, a szimóniáról. A világi hatalmak megkezdték saját jogrendszerük kifejlesztését, és igen jó alapot nyújtott nekik a régi római jog, amely feltámadt. Az antik római jog diadalmaskodott a kúria római joga fölött, Justinianus legyőzte Gratianust, a dekretálisok első összegyűjtőjét. Luther — anélkül, hogy sejtette volna — ezen a téren is történelmi missziót teljesített, amikor a kánonjogot eliminálta. Számára természetesen ez mindenekelőtt lelkiismereti kérdés volt. Hogy a pápa a Biblia, Isten Igéje fölé helyezi magát, hogy nem tar-

tozik számadással senkinek, hogy tévedhetetlen, hogy akkor sem fosztható meg trónjától, ha mégoly nagy „botránkozást ” okoz is — ezek az okok késztették a könyv tűzbe vetésére.

Az időpontot igen gondosan választotta meg. Éppen akkor járt le az a hatvannapos terminus, amelyet a bulla szabott neki. A jogszokás szerint, amelyet Luther figyelembe vett, a haladékot nem a bulla keltezésétől kellett számítani, hanem attól a naptól, amelyen a bullát nyilvánosan kifüggesztették, s ezzel „kézbesítették”. Luther 1520. december 10-én kora reggel, csípős hidegben, hívei és diákjai népes kíséretében kivonult Wittenberg kapuja elé. A plébániatemplom ajtajára kifüggesztett hirdetményben felszólította „az evangéliumi igazság minden barátját”, hogy vegyen részt „a pápai jog és a skolasztikus teológia istentelen könyveinek” elégetésében.

Szerzett egy példányt a dekretális-gyűjteményből meg egy gyóntatók számára kiadott lelkiismereti kérdésekről szóló kézikönyvet; a skolasztika klasszikusaival nem volt szerencséje, senki sem akarta átadni neki a birtokában levő Aquinói Tamást vagy Duns Scotust.

A menet az Elbára néző városfal előtt elterülő sintértelepen állapodott meg. Egy magister meggyújtotta a máglyát, és a három kánon jogi kötetet a lángok közé hajította; mivel abban az időben vastag papirost gyártottak, a könyvek valószínűleg csak lassan hamvadtak el a tűzben. Luther csupán ekkor lépett oda, és tűzbe dobta a kinyomtatott kiközösítő bulla kis füzetét; a jelenlevők többsége ezt nem is vette észre; halkan néhány latin szót mondott, állítólag a következőket: „Mivel megzavartad Isten igazságát, pusztítson el ez a tűz.” Majd gyorsan hazament, egészen rövid levélben közölte a történteket Spalatinnal, hogy az beszámolhasson az eseményről a választófejedelemnek. A diákok azonban nem érték be ezzel a csendes aktussal. Megreggeliztek, majd farsangi felvonulással ünnepelték meg a nagy napot, amelynek jelentőségét aligha foghatták fel. Egy szekeret pápaellenes feliratokkal és táblákkal díszítettek fel, s bejárták vele az utcákat, hogy Luther ellenségeinek írásait összegyűjtsék, majd máglyán elégessék. Hogy a közkedvelt zsidóellenes hecc se maradjon ki, a szekér elején négy maskarába bújtatott fiú ült, akik Róma pandanjaként a legyőzött „zsinagógát” jelképezték, s hangos óbégatásokkal siránkoztak a szerencsétlenségen. Egy trombitás hamis hangokat fújt hozzá; az utóbb összegyűjtött írásokat máglyára hordták, dikciókat mondtak, idéze-

teket olvastak fel a tűzhalálra ítélt szövegekből, harsány nevetések közepette; majd egy rekviem eléneklése után szétoszlottak. Csak ez a felvonulás csalt ki nagyobb közönséget az utcára.

Luthernak csöppet sem volt ínyére ez a zenebona. Másnap az előadóteremben beszédet mondott hallgatóinak, akiknek száma időközben három-négyszázra növekedett. Noha az egyetem szabályzata szigorúan előírta a latin nyelv használatát, Luther ezúttal — ez egészen szokatlan volt — németül szólt diákjaihoz. Kifejtette, hogy nagyon komoly ügyről van szó, nem diáktréfáról. Két alternatíva között kell választani; az egyik a vértanúság, a másik a pokol. Mártíromság várhat tulajdonképpen mindenkire, aki a pápaság elleni harcra szánja el magát; pokol azokra, akik megmaradnak az Antikrisztus mellett. Neki, Luthernak azonban nem adatott meg, hogy válasszon. Nem „világi okokból” szánta rá magát erre a lépésre, hanem azért, hogy felebarátait megmentse az örök kárhozattól. A könyvégetés nem elegendő: a pápai trónust kell tűzbe vetni.

E beszéd hatásáról keveset tudunk, mint ahogy általában a Luther közvetlen környezetéből származó információk igen szűkszavúak ; a bulla elégetéséről senki nem tett említést, csupán Luther leveléből tudunk róla meg Agricola magister későbbi nyilatkozatából, aki a máglyát meggyújtotta. Luther egyetemi kollégái csöndesen és ijedten meglapultak, csak Goede, a jogász fakadt ki dühösen: „Hogy mire mer vetemedni ez a rühes barát!” A kánonjogi kötetekkel szaktudományának fundamentumát látta megsemmisülni a lángok között. Luther pedig nekiült, és gyorsan megírta tettének igazolására a népszerű brosúrát: A pipa és hívei könyveinek elégetéséről mindazok érdekében, akik „a keresztény igazság . . . barátai”. Majdnem hivatalos stílusban „tudomására kívánja hozni mindenkinek” azt, ami az ő akarata és tanácsa szerint történt. Csupán egy régi szokást elevenített fel: már az Apostolok Cselekedeteiben is lehet olvasni arról, hogy „ötezer pénz árú” könyvet égettek el „Szent Pál tanításának hatása alatt”, ő maga „a Szentírás felesküdt doktora” — ezt a címét illetékességének alátámasztására ismételten hangsúlyozza — és „közönséges prédikátor”, akinek már ilyen minőségben is kötelessége fellépni hamis tanokkal szemben. Hivatkozik arra, hogy először az ő könyveit vetették máglyára. Emiatt a nép között sok zavar keletkezett, s ezért most ő égette el a pápa könyveit. A kiközösítő bullát meg sem említi. A továbbiakban harminc

pontban összefoglalja a kánonjog „fő cikkelyeit”; a tizedik pont a leglényegesebb: a pápát e földön nem ítélheti meg senki, de „az ő kötelessége, hogy minden embert megítéljen a földön”. Így áll ez megírva a dekretálisokban. „Ha ez a cikk helytálló, úgy oda Krisztus és az ő Igéje — de ha nem helytálló, úgy vége az egész egyházjognak pápástul és Szentszékestül.” A befejező részben az olvasóra bízza, hogy elmélkedjék az ő fejtegetésein. „Engem legfőképpen az vezérel, hogy a pápa az írással vagy értelemmel eddig soha, egyetlenegyszer sem cáfolt meg senkit, aki ellene beszélt, írt vagy cselekedett.” Egyedül csak erőszakkal és kiközösítéssel, királyok, fejedelmek meg egyéb hívei által „űzött el, égetett vagy másként fojtott meg “mindenkit, aki fel merészelt lépni ellene, amint az minden históriából kitűnik. A pápa sohasem tűrt meg bíróságokat, ítéleteket, hanem egyszerűen kinyilatkoztatta, hogy ő „fölötte áll minden írásnak, bíróságnak és hatalomnak”.

Széles körben helyeselték Luthernak azt a követelését, hogy pártatlan bírák hallgassák meg őt német földön. Sokan ugyanis éppen azt tartották a legtűrhetetlenebbnek, hogy a pápai kúria úgy hiszi, a birodalomban gátlástalanabbá avatkozhat bele az ügyekbe, mint más országokban. Luther feje köré glória szövődött. Fametszeteken, röplapokon, vitairatokban sugárkoszorúval övezve ábrázolták, fölötte a Szentlélek szimbólumával, a galambbal. Még nem lehetett tudni, hogy a vértanú glóriája vagy a sóvárogva várt hős dicsfénye lesz-e ez a sugárkoszorú. Mindenesetre a kiközösítő bulla fogadtatása nyilvánvalóvá tette, hogy a pápa szava önmagában már nem elegendő. Luther a császárhoz és a birodalomhoz apellált. A fiatal császár a Rajna mentén már fölfelé vonult. A szerzetes sorsa az ő kezében volt.


Idézés a császár és a birodalom színe elé

Frigyes választófejedelem a maga igen lassú és óvatos módján már azt fontolgatta, hogy Doktor Lutherját magával viszi a legközelebbi birodalmi gyűlésre. Még mindig kifejezetten elhatárolta magát Luther tanaitól, és buzgón hangsúlyozta „semlegességét”.

A dolog azonban most már becsületbeli üggyé vált számára, ráadásul veszedelmessé is: a kiközösítés veszélye őt magát is fenyegette. Levelek jöttek-mentek Szászország és a császári udvar között; jóváhagyások és elutasítások váltogatták egymást, a császári politika még nem öltött határozott formát, a római kúria magatartásától függött, a kúria pedig Franciaország és a császár között lavírozott. Aleander pápai nuncius fáradhatatlanul tevékenykedett. A Leó által Németországba menesztett nunciusok és legátusok népes garnitúrájában voltaképpen csak inellékfigura volt; mellette vagy fölötte állt még egy legátus, Caracciolo; a magas szintű politikai tárgyalások az ő hatáskörébe tartoztak. Aleander azonban arra törekedett, hogy maga játssza a főszerepet, s ezzel halhatatlan dicsőséget szerezzen nevének. És rövid ideig, Tetzel és Eck után, valóban ott áll a kor színpadának rivaldafényében. A három férfi mindegyike örök életű típust képvisel: az egyszerű katonát vagy harcost, a segédcsapatként felhasznált tudós apologétát, a magas vezérkar diplomatáját. Mindegyikük az akkori harcoló egyház egy-egy meghatározott kategóriáját képviseli, és mindegyikük megkapja az őt megillető jutalmat: Tetzelnek, a „gyalogkatonának” meg kell halnia a posztján, amelyet mint tarthatatlan állást feladtak; Eck megkapja a maga kis javadalmát; Aleander a magasabb rangú tiszteknél szokásos előléptetést : érseki és bíborosi címet, a vele járó jövedelmekkel. Erasmus, Aleander ifjúkori barátja és későbbi ellenfele, 1533-ban ezt írja róla: „Most Velencében él, egészen epikureus módon — mindamellett tisztességgel.”

Erasmus és Aleander ismeretsége még azokban a szép, reményektől duzzadó esztendőkben kezdődött, amikor mind a ketten feltörekvő humanisták voltak, mind a ketten nagyon becsvágyók, tehetségesek és nagyon szegények. Erasmus 1506-ban Itáliába ment, az új szép tudományok hazájába, az ígéret Földjére és a forráshoz, Velencébe. Ott a Konstantinápolyból elmenekült görögök kis csapatából még éltek néhányan, akik tökéletesen ismerték a régi nyelvet, és tudásukat továbbadhatták; a Laszkariszok és a Muszuroszok; és mindenekelőtt ott élt Aldus Manutius, a nagy kiadó, talán a legnagyobb alakja ennek a szakmának. Kicsi, könnyen kezelhető, elegáns itáliai kurzív betűtípussal nyomott „zsebkiadványokban” jelentette meg a klasszikusokat, s ezáltal a legszélesebb körű elterjedést biztosította az új tudománynak, olyan köntösben, amely már külsőleg is szemléltetően érzékeltette, mekkora különbség van az új, világosabb szellemi világ és a régi iskola cikornyás gót betűkkel telezsúfolt vaskos fóliánsai között. Aldus nyomban felismerte, hogy mi rejlik a Németalföldről érkezett, törékeny alkatú emberkében. Kinyomtatta. az Újtestamentum eredeti szövegét, s láttuk, hogy ez milyen nagy jelentőségű volt Luther számára; kiadta Erasmus Adagra című, válogatott latin szemelvényekből álló gyűjteményét, amely egy egész generációt ellátott mintákkal és könnyen alkalmazható formulákkal; Erasmus ujjongott örömében, amikor meglátta „a világ legcsinosabb és legparányibb betűcskéit”. Aldus arról is gondoskodott, hogy a fiatal tudósjelölt kosztot és kvártélyt kapjon apósa házában; ott hált közös ágyban, ahogy az szegény embereknél szokás volt, az éppoly szegény Hieronymus Aleanderral, aki egy friauli orvosnak volt a fia. Aldus vezette be mindkettőjüket görög barátainak akadémiaszerű körébe, ahol eredetiben olvasták Platónt és Pindaroszt. De a saját nyomdájába is elvitte a két diákot, korrektori munkát adott nekik. Erasmus egész életére megszerette a nyomdafesték szagát; a nyomdában, közvetlenül a szedőszekrény előtti asztalon írta munkáit, gyakran fejből és olyan gyors tempóban, hogy — mint mondotta — „még a fülét is alig ért rá megvakarni”. Később a két barát útjai szétváltak. Erasmusnak a szép tudományok művelése maradt az életcélja, Aleander ezeket csak ugródeszkának használta. Gyorsan haladt a karrier útján, egy jól dotált liége-i kanonoki stallum volt az első állomása, és már ott, a magas prelátusok agyafúrt politikájának egyik gyújtópontjában megismerte a követelések, vesztegetések, fenyegetések és engedmények bonyolult szövevényét, amely a magasabb régiók egyházi életének gyakorlatát jellemezte. Úgy gondolta, hogy a német viszonyokat is kiismerte, s amikor a Vatikán könyvtárosa lett, Rómában úgy tartották számon, mint az ott egyébként kevéssé ismert birodalommal kapcsolatos kérdések jól tájékozott szakértőjét. Ezért küldte őt most a pápa Németországba. Itt is, ott is felbukkant éles metszésű arca, amely eredetileg finom vonású tudósarcnak ígérkezett, de csakhamar elhízott, szemhéjai is elsúlyosodtak, a nagy orr fölött, amely miatt sokan zsidó származásúnak gondolták. Erasmus, aki levelezésében az efféle pletykákat korántsem vetette meg, buzgón terjesztette róla ezt a verziót: „Három nyelvet tud, de azt mondják, hogy zsidó”; ettől függetlenül mindenki kiváló embernek tartja — tette hozzá sietve. Az ifjúkori barátságnak tüstént vége szakadt, mihelyt ismét találkoztak. Erasmus csakhamar éppoly fenyegetett helyzetben érezte magát, mint Luther s meg volt róla győződve, hogy Aleander mindenütt intrikál ellene: „összezúzza a művemet, fennhéjázó, szemtelen, izgága, telhetetlenül sóvárog a hírnévre meg a nyereségre”; személyes beszélgetések közben persze váltig hangoztatja, hogy még mindig a régi jó barát. Pedig Erasmus úgy tudja, hogy Aleander római ügynöke révén olyan listát terjesztett Leó pápa elé, amelyen hatezer Erasmus műveiben talált eretnekség szerepel. Újabb szemléltető példáját láthatjuk annak, hogy az eretnekség fogalma terén is mekkora infláció következett be. Ezt a jelenséget egyébiránt már maga Erasmus is ecsetelte Albrecht mainzi érsekhez írt levelében: Valaha tisztességesen kihallgatták az eretneket, s a büntetés csak az áldozástól való eltiltás volt. Bezzeg most merőben másként járnak el, s a legjelentéktelenebb dolgokért is rásütik az emberekre az eretnekség bélyegét. Valamikor az számított eretneknek, aki elszakadt az evangéliumoktól, a hitcikkelyektől vagy az ezekkel egyenlő értékű tekintélyektől. Manapság már az is eretnek, aki valamiben eltér Aquinói Tamástól, sőt ha eltér valamilyen költött érvtől, amelyet „egy iskolai szofista tegnap agyait ki”; még görögül érteni, választékos kifejezéseket használni is eretnekség. Erasmus úgy látta, hogy a tudomány, a tudósok csöndes elitje forog veszélyben. És Aleander rovására írta, hogy menekülésszerűen kellett elhagynia Leuvent, dicsőségének első színhelyét, s Bázelba volt kénytelen távozni. Igaz, ott ismét egy nagy kiadó és nyomdász várta, Frobenius; egész életén át a nyomdászfejedelmek, nem a világi hatalmasságok voltak a protektorai.

Aleanderra vonatkozó szavai elfogultak: a kiegyenlítés és a szelídség nagy mestere tudott gonosz is lenni, gyűlölni, azonkívül gyakran morbid üldözési mániában szenvedett. Azt azonban helyesen sejtette, hogy a nuncius mögött egy akció húzódik meg, amely nemcsak az ő személye, hanem az „erasmusi irányzat” ellen irányul. Aleander hozta forgalomba azt a veszedelmes mondást, hogy Erasmus csak „megtojta a tojást, amelyet aztán Luther kiköltött”; e megjegyzésből kitűnik, hogy Aleander meglátta az összefüggéseket. Erasmus nézetei, jóllehet sokkal szelídebbek és engedékenyebbek voltak Luther tanainál, ha lehet, még nagyobb veszedelmet jelentettek, mint a szerzetes szilaj vitairatai; már Spanyolországban is kezdtek tért hódítani; a legmagasabb helyeken, még a császári udvarnál is voltak „erasmianusok”. Az egész humanista mozgalom már Luther fellépése előtt jelentősen megingatta a hierarchia helyzetét azzal, hogy meghirdette a „vissza a forrásokhoz” jelszót, elutasította a skolasztikát, s nem utolsósorban azzal, hogy igen hatásosan forgatta az éle és az irónia fegyverét, amelynek Erasmus lett a legnagyobb mestere. Aleander, az egykori humanista ismerte hajdani társait; Rómának küldözgetett titkos leveleiben maga is ironizált, és Ovidiusból idézett még olyankor is, amikor a veszedelmes eretnekről, Lutherról volt szó. Mindezt azonban nem „a népnek” vagy a nyilvánosságnak szánta, a nép számára „meg kell tartani a vallást”, így szólt a halhatatlan formula.

A nép most Aleander ellen fordult. A nuncius elvesztette a fejét. A pápa hallatta szavát, a legmagasabb hely kihirdette a kiközösítést. A hivatalos világi fórumok engedelmeskedtek, legalábbis Németalföldön; a liége-i püspök, Aleander egykori fölöttese, sietve máglyára hordatta az eretnek könyveit, jóllehet sok olyasmi volt azokban, amiket memorandumában maga is előhozott az augsburgi birodalmi gyűlésen. A leuveni egyetem szintén engedelmeskedett; a pápai tekintély legbuzgóbb védelmezője lett ez az univerzitás. De mi hangzott Aleander felé Németországból? Vad csatakiáltások gátlástalan röpiratokban; személye ellen irányuló fenyegetések, a papok elleni háború nyílt meghirdetése, méghozzá éppen Albrecht mainzi érseknek, a birodalom prímásának és főkancellárjának udvarából. Aleander képtelen volt mindezt megérteni. Leveleiben és sürgős jelentéseiben élesebb körvonalú, egyértelműbb portrét rajzolt magáról, mint Erasmus. Derűlátón indult el missziójára, fenntartás nélkül hitt a jól ismert és eddigelé mindig bevált eszközökben, pogygyászát jól megtömködte „expectantiákkal”, zsíros javadalmak, apátságok, püspökségek kilátásba helyezésével, de vitt magával készpénzt is, és felhatalmazása volt arra, hogy várakozásokat elutasítson, illetve legjobb esetben reményt keltsen, hogy jó magatartás esetén teljesednek a várakozások. Mindez csődöt mondott. Hol maradtak a nagy egyházfejedelmek? A mainzi, akit a pápai kúria elhalmozott méltóságokkal, a legmegbízhatatlanabbnak mutatkozott valamennyi közül; talán nem volt okos dolog a császárválasztást megelőző tárgyalások során olyan sokat ígérni neki, hiszen még azzal is kecsegtették, hogy egy német nemzeti egyház feje lesz és állandó legátus, amilyen Wolsey bíboros volt Angliában. A trieri érsek, a szász választófejedelem barátja, egyenesen jóindulattal viseltetett az eretnek iránt; a kölni érsek viselkedése legalábbis langyosnak volt nevezhető. Würzburgban, Bambergban kifejezetten rokonszenveztek a szerzetessel, asztalukhoz is meghívták; úgy hírlett, hogy még a császár gyóntatója is barátságos szavakkal nyilatkozott a lázadóról. Ebben a körben Aleander még úgy-ahogy kiismerte magát, és bízott benne, hogy itt eléri célját; mindenesetre sokba fog kerülni. De mi az ördög bújt ebbe a türelmes, jóra való népbe? „Ez már nem a régi katolikus Németország” — írta döbbenten Rómába. A lakosság kilenctizede ezt a csatakiáltást harsogja: „Luther!”, a többi még megtoldja: „Halál a római kúriára!” S ami a legrosszabb: valamennyien újra meg újra a zsinat összehívását követelik, méghozzá német földön.

Ez volt minden fenyegetés között a legfélelmetesebb. Konstanz óta egy új zsinat gondolata lidércnyomásként nehezedett a pápai kúriára. Egy zsinat a pápa trónfosztását eredményezheti, mint akkor történt, és a közelmúltban a francia kezdeményezésre összeült pisai zsinat szintén megkísérelte a pápa elmozdítását. A zsinat a pápa fölött áll — ez a jelszó állandóan hívekre talált, még a kardinálisok körében is. Ha a kúria erősen szorongatná az új császárt, ő valószínűleg felhasználná ellene e jelszót. Nagyon rosszkor állt elő a wittenbergi szerzetes a fellebbezésével: fennállt a veszély, hogy a császár Luthert fogja kijátszani, hogy nyomást gyakoroljon a pápai kúriára úgy, mint annak idején a francia király Savonarolát.

Savonarolát megégették. A zendülés örvendetes módon rövid idő alatt elült. A wittenbergi barát ellen is gyorsan kell eljárni, nyilván ugyanaz lesz az eredmény. Sietség és körültekintően végzett aprómunka, erre a kettőre van most szükség. Aleander fáradhatatlanul és szívósan igyekezett a vesztegetés és ígérgetés kis eszközeivel megdolgozni a „fontos személyiségeket”. Leveleiből nemigen lehet magasabb szempontokat kiolvasni. Mindvégig „zsebformátumú” ember maradt, mint Aldus csinos kurzív betűkkel nyomtatott kis kiadványai.

Luther kereken megmondta véleményét, s emiatt hamarosan elvesztette Erasmus és a legtöbb humanista rokonszenvét. Pedig a nagy mester a maga egész Európában visszhangzó páratlan hírnevével éppen e válságos időszakban fontosabb volt számára, mint valaha. Aleander és sokan mások Luther szövetségesét látták Erasmusban, ezért őt is üldözőbe vették. Luther egy szép stílusban megfogalmazott írásával igyekezett megnyerni szövetségeséül a nagy humanistát. Erasmus azonban, akit annyian próbáltak megnyerni maguknak, királyokat és pápákat is beleértve, gyakori tétovázásai ellenére egyetlen ponton hajthatatlanul szilárd és eltökélt maradt. „Világpolgár akarok lenni — jelentette ki —, közös mindenkivel vagy még inkább: idegen mindenkinek.” Vagy még világosabban: „Mindig is egyedül akartam lenni, és semmit sem gyűlölök annyira, mint az esküvel elkötelezett párthíveket.” Ezért Luther levelére nagyon óvatosan válaszolt; a továbbiakban még óvatosabb magatartást tanúsított. Egyre ingerültebbé lett, amikor nyersen és sürgetően felszólították, hogy foglaljon állást; úgy látta, hogy minden oldalról végzetes veszély fenyegeti életideálját: csendesen munkálkodó tudós akart lenni, pedagógus, aki értelmes, mértéktartó magatartásra, békülékenységre és a szelídség egyéb erényeire kívánja oktatni az embereket. Olyan erényekre, amelyek saját magából gyakran hiányoztak. Címerjelvénye és jelképe Terminus, a latinok határistene volt, aki egyúttal minden dolgok mértékét, a halált, a földi életben pedig a józan, határcövekekkel gondosan körültűzdelt rendezettséget jelentette. Semmit nem utált annyira, mint a vadságot és szertelenséget; minden dionüszoszi megnyilvánulástól viszolygott, s egyik könyvecskéjében (A házasságról) nála ritka hevességgel fakad ki korának zenéje ellen, amely szerinte elfajzott: „Könnyelműség! őrültség! A korübantok fuvolái, a csörgődobok lármája, amelyek szabadjára eresztik a vad szenvedélyeket! És ilyen muzsikára táncolnak a fiatal leányzók; hozzászoknak, és mi azt hisszük, hogy az ilyen zenétől nem kell féltenünk erkölcseiket!” ő, aki egész életére agglegény maradt, a házasságról elmélkedik, ő, akinek sohasem volt gyermeke, a gyermeknevelésről ír — s e témakörben mondja el legbölcsebb gondolatait. Mint Lutherban, benne is eltörölhetetlen nyomokat hagyott, hogy gyermekkorában rengeteg verést .kellett elszenvednie. Szeretettel kell — úgymond — behatolni a gyermek természetébe, óvatosan nyesegetve ferdeségeit, beleplántálva a jót, ami aztán második természetévé válik. Egy nagy trilógia megírását tervezte; az első része A balgaság dicsérete című szatírjáték lett volna, a második: A természet dicsérete, a harmadik pedig A kegyelemről, amelyet minden bizonnyal egészen másként fogott fel, mint Luther. A trilógiát sohasem fejezte be. A kor nem volt olyan, hogy Erasmus halkabb hangjaira figyelt volna. Trombiták és harsonák rivalgását követelte. Túlságosan halknak találta azokat a vallási reformgondolatokat is, amelyeket Erasmus Egy keresztény harcos kézikönyve című művében fejtegetett. A harcos bátran nyargaljon előre, vagdalkozzon, sújtson le fegyverével, büntessen és fenyítsen. Dürer is, aki Erasmust egy brüsszeli találkozásuk alkalmával lerajzolta, Németalföldről hazatérve, amikor megtudta, hogy Luthert elítélték, s a wormsi birodalmi gyűlés után: eltűnt, naplójába az alábbi intő szavakat írta a nagy tudósról: „Ó Erasmus Roterodamus, hol késlekedel? Halljad, te Krisztus lovagja, vágtass előre Krisztus Urunk mellé, védelmezd az igazságot, nyerd el a mártírok koronáját; hiszen öreg emberke vagy már, tőled hallottam, hogy csupán két olyan éved van hátra, amikor még cselekedni vagy képes. Használd ki ezt az időt, fordítsd az evangélium és az igaz keresztény hit javára …” Ám Erasmus nem lovag, és nem akar lóra pattanni; Erasmus gyalog jár. óvatosan lépkedett mindig, így most is, amikor rászánta magát, hogy a már reménytelenné vált Luther-ügyben még egy utolsó békítő kísérletet tegyen.

Eszményei mindig vonzották, sőt lelkesítették a hozzá hasonló típusú embereket; a kölcsönös megértés, a kiegyezés, a megbékélés birodalma, hitbeli kérdésekben is. De Erasmus a tudós szemével nézte a világot, s tisztánlátását még az is akadályozta, hogy olyan mérhetetlen hírnevet szerzett, mert a hírnevet összetévesztette a befolyással. Jól belelátott a mindig jelenlevő emberi balgaságba, s ebből a felismerésből született meg legerősebb műve; nem véletlen, hogy trilógiájának második és harmadik részét nem írta meg. Ám őt magát is legyőzte a balgaság istenasszonya: a hatalom „természetéről” fogalma sem volt. Abban a hitben ringatózott, hogy néhány értelmes koponya, sőt egyetlenegy is, ő maga, rá tudja beszélni a nagy hatalmasságokat, hogy abbahagyják frivol üzelmeiket. Hitt egy kis elitben, amely a szép tudományokban megtalálta a bölcsek kövét, s ezáltal hatalmat is nyert e világ nagyjai fölött. Reménykedett, mint mindenki — se tekintetben nem volt okosabb a népnél — egy jó császárban, egy jó pápában, egy jó egyházban, amelyet felvilágosult szellemű emberek ésszerű reformokkal minden torz kinövéstől megtisztítanak. Hitt egy latin egységben, amely az általa kiadott nagy klasszikusok és az általa napfényre hozott eredeti Biblia-szöveg jegyében alakul ki, hitt az antik filozófia és az evangélium összeegyeztetésében.

Leuvenből elindult a közeli Kölnbe, ahol a választófejedelmek

— köztük Luther Frigyese is — összejöttek, hogy megbeszéljék a császárkoronázás részleteit; az oly régóta várt és oly soká feltartott Károlynak most már végre meg kellett érkeznie Spanyolországból. Erasmus a birodalmi gyűlés és az események pereméig még elmerészkedett, de tovább nem; a háttérben akart maradni, jó tanácsokkal szolgálni, meggyőzéssel hatni, ily módon esetleg még sikerül elhárítania a katasztrófát, amelynek közeledését világosabban látta, mint a legtöbben. De számára még mindig a „nyelvstúdiumokról”, a jó tudományokról van szó: „Az ezek ellen táplált gyűlöletből és a szerzetesek butaságából keletkezett az egész tragédia.” Nem akar beavatkozni az ügybe, pedig — nem bírja megállni, hogy el ne mondja — püspökség várna rá, ha nyilvánosan fellépne Luther ellen. Ez nem volt üres dicsekvés; később, amikor valóban írt Luther ellen, felkínálták neki a bíbornoki kalapot. Erasmus minden ilyen méltóságot elutasított; független akart maradni. S most is a döntőbíró szerepére kívánt vállalkozni a pártok között. Az a gondolat meg sem fordult a fejében, hogy nem kérték fel ilyen szerepre, hogy csupán a neve kellene, semmi több.

Mindazonáltal még egyszer belenyúlt az eseményekbe, noha igen szerény mértékben. Frigyes választófejedelem annyira emberkerülő volt, hogy tulajdonképpen senkit sem akart látni; e tekintetben „erasmusibb” volt magánál Erasmusnál. Aleander hasztalan próbált vele beszélni; Frigyes nem fogadta. Tanácsosai útján közölte : Luthert minden gyanún felül álló bíráknak kell kihallgatniuk, és csak abban az esetben szabad elítélni, ha rábizonyítják, hogy tévtanokat hirdet.

Ezt maga Luther indítványozta Ajánlat című publikációjában. Frigyes ingadozott, hogy azonosítsa-e magát ezzel az indítvánnyal, de aztán megbeszélte az ügyet Erasmusszal, aki sürgősen kihallgatást kért tőle. A két túl óvatos „neutralista” párbeszéde elég döcögős lehetett, annál is inkább, mivel Erasmus egyetlen szót sem tudott németül, a fejedelem pedig csak keveset konyított a latinhoz. Spalatin udvari káplán volt a tolmács. Frigyes nyíltan megkérdezte Erasmu9tól, mi a véleménye tulajdonképpen Lutherról. Persze

nem kapott világos választ. A mester tréfás megjegyzéssel próbálta kivágni magát: Luther — úgymond két bűnt követett el, „a pápát a koronájánál, a szerzeteseket pedig a hasuknál ragadta meg”. Erasmus aztán a saját problémájára terelte a szót: a jó tudományokról kezdett beszélni. Ezek forogtak veszélyben, az ellenük táplált gyűlöletből fakadt az egész háborúskodás; a tudományt végzetes csapás érné, ha most túlságosan kemény intézkedések által a tudatlanok és uralomra vágyók kerekednének felül. A bulla büntető szankciói csak felháborodást keltettek. Luthert különben is mindössze csak két egyetem marasztalta el, a kölni meg a leuveni. ő, Erasmus a maga részéről helyesli Luther indítványát, amelynek egyik plakátszövegét olvasta. Luthert ki kell hallgatni, de a kihallgatást csakis szakértő és pártatlan személyekre szabad bízni.

A beszélgetést aligha lehetne Erasmus nagy tettének minősíteni, de a világhírű humanista tekintélye valószínűleg megerősítette a tétovázó fejedelmet abban a szándékában, hogy kitart Luther mellett, s támogatja indítványát. Határozottan szüksége volt rábeszélésre és tanácsra. Erasmus attól tartott, hogy véleményét félreértik majd, ezért a beszélgetés lényegét tizenkét pontba foglalva írásban rögzítette, s megküldte a választófejedelemnek. Mivel Erasmus minden sorát sietve kinyomtatták, ez a memoranduma is hamarosan nyilvánosságra került, ami szerfölött bosszantotta, mivel semmi szín alatt sem akart belekeveredni az egész ügybe.

Neki csak az volt a szándéka, hogy messziről nyúljon bele az események irányításába — lehetőleg névtelenül vagy közvetítők és szócsövek révén. Az ügyben még egy írás látott napvilágot, amely mindenfelé elterjedt; ezt általában Erasmusnak tulajdonították, pedig egy Faber nevű tekintélyes dominikánus prior volt a szerzője. A Domonkos-rendben — miként valamennyi többi szerzetben is — feszültségek és éles ellentétek voltak a renden belül és Rómával szemben; a hivatalos inkvizítorokként működő szerzetesek közt is akadtak „erasmianusok”, az új jó tudományok hívei. Közéjük tartozott az öreg prior, aki még ráadásul úgy érezte, hogy őt és kolostorát méltatlan bánásmódban részesítik, s Cajetan bíborossal heves összetűzései voltak. Mindez említést sem érdemelne, ha nem mutatná meg, mennyire nem alakultak ki addig szilárdan a frontok, milyen sokan rokonszenveztek Luther ügyével még a „legkonzervatívabb” egyházi körökben is. Ilyen körülmények között jelent meg német és latin nyelven Faber prior írása, mint „olyan valaki tanácsa, aki szívből óhajtja”, hogy a római Szentszék méltóságát mindenki tartsa tiszteletben, ugyanakkor a békesség is megmaradjon a kereszténységben. A traktátus számos gondolata felismerhetően Erasmustól származik, más részei a prior saját nézeteit tükrözik. Lutherról nagy jóindulattal szól. Ami a kirobbant vitát illeti, abban a tudomány ellenségei a ludasak, de még inkább azok, akik a búcsúval és a pápai hatalommal kapcsolatosan olyan nézetekkel hozakodtak elő, amelyek minden jámbor és tanult ember számára elfogadhatatlanok. Elítéli, hogy mindenért mindjárt eretnekséget kiabálnak, elítéli a bulla szigorát is, amely nem felel meg Leó pápa szelíd természetének. Luthert testvéri szeretettel figyelmeztetni, nézeteit pedig cáfolni kellett volna. Írásainak elégetése hatástalan, mivel „véleményei változatlanul megmaradnak sokak szívében, hiszen nem látják azokat megcáfolva”. Mint látjuk, a dominikánus prior hangja az utolsó, amely az értelemre próbál hatni. Azt a gondolatot is felveti, hogy döntőbíróság elé kellene vinni az ügyet.

De az események akkor már régen túlhaladtak Erasmuson meg hívein és minden döntőbírósági gondolaton. Most már a császár lépett a színre, aki Luther legnagyobb ellenfele maradt egész életében. Károly a császárválasztáson nem volt jelen, az eredményről Barcelonában értesült; a spanyolországi ügyek visszatartották, és bizony sok minden történt ott, amitől a lélegzete is elállhatott. Majdnem hogy szökve kellett elhagynia a felkelésektől szétszaggatott országot; uralma ott kezdettől fogva bizonytalanul volt megalapozva, és nagyon ingatag lábakon állt. A német fejedelmek aligha sejtették az új uralkodó helyzetének gyengeségét, csak gyér, egymásnak ellentmondó híreket kaptak a Pireneusi-félszigetről, amely sokáig nagyon távoli terület volt, és a régi keletű, megszilárdult hatalmak nagy meglepetésére csak a legutóbbi időben vált az európai népközösség teljes jogú, sőt veszedelmesen erős tagjává. A német fejedelmek feszült figyelemmel mustrálgatták a húszéves ifjú uralkodót. Károly jó lovas volt, és impozánsnak éppen nem mondható alkata ellenére ügyesnek mutatkozott a lándzsavetésben, a lovagi tornákon; haja hosszú, fakó fürtökben keresztezte fiús, sovány arcát; száját mindig nyitva tartotta, ami kissé ostoba kifejezést kölcsönzött neki. Keveset beszélt, tanácsosai vitték a szót; az a hír járta, hogy tanácsosai teljes mértékben uralkodnak rajta. Így hát a tanácsosokhoz kellett igazodni; Károlytól még egy pillantást is alig kaphattak. Sokan kétségbe vonták, hogy egyáltalán van-e saját akarata, és nem egy német fejedelem határozottan rokonszenvesnek találta ezt. Voltak, akik utaltak arra, hogy Károly anyja, őrült Johanna (Juana) szigorú őrizet alatt él a tordesillasi várban. Igaz, egy másik verzió is forgalomban volt: Johannát talán politikai okokból tartják fogságban, mert tulajdonképpen ő a törvényes királynő, apja, Katolikus Ferdinánd kifejezetten ráhagyta a birodalmat ; Károly csupán társuralkodó, és ha anyja meggyógyul, Károly bizonyos körülmények között esetleg kizárható a hatalomból. Híre járt, hogy a spanyol felkelők egy része ilyen terveket kovácsol. Azt is tudták, hogy Károly burgundi-németalföldi tanácsosait gátlástalan kapzsiságuk miatt határtalanul meggyűlölték Spanyolországban, ami szintén lázadásokat robbantott ki. Mindettől eltekintve még nagyon bizonytalan volt minden; azt sem lehetett biztosan tudni, hogy a fiatal, gyönge uralkodó egyáltalán megmarad-e sokáig a trónon.

Mi olyan uralkodónak látjuk V. Károlyt, akinek „birodalmában sohasem nyugszik le a nap”, egy olyan világmonarchia utolsó imperátorának, amilyenhez fogható aligha létezett valaha is; olyan vonásokkal, amelyeket Tiziano festett meg, egy embereket megvető győztes büszke arcával. Még találkozni fogunk vele fejlődésének különböző szakaszaiban; most itt, Kölnben, Aachenban és Wormsban a huszonegy esztendős ifjúval van dolgunk. Mint „ősi német törzsökből sarjadt nemes ifjú vért” reménykedve fogadták, és őt játszották ki I. Ferenc francia királlyal szemben. Jóllehet abban a korban roppant fontosnak tartották a családfákat, senki sem vett magának annyi fáradságot, hogy Károly származását közelebbről is megvizsgálja. „Német vérből” — ha elfogadjuk ezt a fogalmat — vajmi kevés csörgedezett az ereiben; ha egészen pontosak akarunk lenni, alig egy huszadrész; közeli felmenői között találunk tizennégy spanyolt vagy portugált, három franciát, két Plantagenet-ivadékot, egy-egy németalföldit, olaszt, lengyelt, litvánt és németet. Németalföldön nevelkedett, franciának nevelte őt az utrechti Adrian, a későbbi Hadrianus (Adorján) pápa; nyelvben, viseletben, életmódban csak később vált spanyollá. Életére vonatkozólag rendkívül gazdag dokumentumanyag maradt ránk, de ifjúkoráról igen keveset tudunk. Neveltetése és oktatása szerfölött hiányos volt; nem tanult sem nyelveket, sem történelmet. Történelmi elképzelése a hatalmas Burgundiáról szóló regékből táplálkozott, ezt a területet Merész Károly majdnem egy európai nagyhatalom rangjára emelte, mielőtt a nyomorúságos svájci parasztok lerántották lováról és páncélos lovagjaival együtt agyonverték. Károly kedvenc ifjúkori olvasmánya e dicső ős nagy tetteiről szóló lovagregény volt, amelyet Olivier de la Marche, a burgundiai udvar ceremóniamestere és ünnepségrendezője írt; még yustei magányában is ott tartotta kevés könyve között. A ceremónia, a burgundiai udvar egyik nagy alkotása, Károly számára a vallás rangjára emelkedett; Németalföldön már az ő korában „nouvelle religion” néven szerepelt, majd a spanyol világbirodalomba történt bevezetése után mint „spanyol etikett” uralkodott Európán, messze túl a Habsburgok hatalmi szféráján, akik ezt a stílust egészen 1918-ig megtartották. Károly élete végéig megmaradt abban a szigorúan katolikus szellemben, amelyben az utrechti Adrian nevelte. Nevelőjét később Spanyolország főinkvizítorává nevezte ki, és az inkvizíció ott az állam hatalmi eszköze lett; az eretnek Károly szemében — éppúgy, mint II. Frigyes felfogása szerint — mindenekelőtt az állam ellensége, aki az Isten által megszabott rendet fenyegeti. A kultusz előírt formáinak pontos megtartását éppoly fontosnak tekintette, mint az udvari ceremóniát. Hogy milyen volt lelki arculata, annak megítélését meghagyjuk a spekulatív elméknek, akik a külső magatartásból és a szabályokhoz való szigorú ragaszkodásból bizonyos következtetéseket mernek levonni a lelki életre. Lehetséges, hogy „misztikus impulzusok” is utat találtak Károly leikébe, és Hieronymus Bosch iránti vonzalma némileg vékony fonalként vezet azokhoz a németalföldi körökhöz, amelyeket igen sommásan a misztika gyűjtőfogalma alá szoktak vonni. Uralkodói tisztének minden fölé magasló jelentőségéről viszont egyáltalán nem misztikus, hanem nagyon is reális és precíz elképzelései voltak; az egyház legengedelmesebb fia e téren nem tűrt semmiféle pápai felsőbbséget. Bármily különös, gyakran figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a reformáció korának nevezett időszak. Károly halála után is, a spanyol uralkodók Róma ellen vívott szakadatlan harcainak kora.

Politikai síkon egész életének nagy álma Burgundia volt, a régi Burgundia magva, amely Franciaországhoz került. Bourgogne

visszahódítása volt élete legfőbb célja, amelyre már-már vak fanatizmussal törekedett; a Burgundiának nevezett gazdag Németalfölddel nem érte be soha, s ebből a telhetetlenségből fakadt a Franciaországgal való szüntelen ellenségeskedés, az egyébként oly változékony kornak egyik állandója. Mindez még csak csírájában volt meg, még csak alig sarjadzott a húszesztendős ifjúban, de e tekintetben élete végéig nem változott. Koravén volt gyermeknek és korán megöregedett; sohasem ízlelt meg semmit „az élet öröméből”; három fattyúja csupán futó kalandok gyümölcse volt. Derűnek vagy humornak a leghalványabb nyomát sem lehet egyéniségében felfedezni; komor szellemét csak a zene tudja némileg meglágyítani, a nagy németalföldi iskola rendkívül művészi, sokszólamú muzsikája, amely számos rokon vonást mutat a kései skolasztikával és a korabeli diplomácia játékával. Zenekara egyike volt kora legjobbjainak, erősen arisztokratikus jellegű létesítmény egy kiválasztott kör számára. Rekonstruálhatjuk, de minden ellenpont-részletével már nem hallhatjuk, amit a nagy mesterek, elsősorban Josquin Després, komponáltak: „absztrakt zene”, és csak absztrakciókban lehet elképzelni, milyen hatással volt Károlyra. Zenekedvelése valószínűleg összefüggött azzal, hogy szerette a mechanikai játékszereket meg az órákat. Ez a passziója Yustéba is elkísérte, ahol szép villájában hatalmas óragyűjteménye volt és ennek karbantartására külön mechanikusa. Hogy a sokféle óra járását sohasem sikerült pontosan összehangolnia, az szemléletes szimbóluma volt élete tragédiájának.

Mert a rendet, az udvari szertartások által jelképezett rendet tekintette élete céljának. Milyen rendetlenségben teltek el gyermekévei! A gyermek Károly feje fölött a nagyszülők a leggátlástalanabbul civakodtak egymással; már csecsemőkorában eljegyezték, majd felbontották az eljegyzést, s így ment ez kisfiúkorában is, összesen tízszer; e dinasztikus spekulációk kaotikus zűrzavarát csak akkor tudnánk teljesen kibogozni, ha sorra vennénk az akkori Európában elképzelhető valamennyi kombinációs lehetőséget. A házasságkötések voltak a Habsburgok nagy hatalomgyarapító eszközei; Miksa házassággal szerezte meg Burgundiát; fia, Fülöp ugyanígy lett Spanyolország ura; Károly is következetesen folytatta ezt a házassági politikát, amelynek brutalitására jellemző, hogy egyszer egy tizenkét esztendős kislányt kényszerítettek egy közismerten iszákos, durva férfi ágyába. Károly gyermekéveiben napirenden voltak a botrányos jelenetek apja és anyja között; az élvhajhász, szoknya vadász Fülöp tettleg bántalmazta, bezárta az ideges Juanát, s végül annyira felingerelte fantasztikus féltékenységét, hogy megtébolyodott, vagy legalábbis őrültnek lehetett nyilvánítani. Károlyban kifejlődött egy majdnem ugyanolyan, fanatikus nőgyűlölet, s megmaradt benne élete végéig. Sokáig habozott, hogy egyáltalán megnősüljön-e, bár állandóan sürgették. Amikor megérkezett Kölnbe, a fejedelmek és követek körében arról beszéltek, hogy a húszesztendős fiatalember állítólag nemileg még érintetlen. Több volt ez érdekes pikantériánál; igen fontos politikai kérdéssé tették azok a még függőben levő eljegyzések, amelyek háborút vagy békét jelenthettek. Még veszedelmesebb természetű rendetlenség is rányomta bélyegét a gyermek Károly fejlődésére; apja halála, akit Katolikus Ferdinánd hiába próbált elütni a kasztiliai tróntól, s az a harc, amelyet az e házasság révén szerzett apai örökségért folytatnia kellett. Nem kevesebb, mint hat elődnek kellett elhaláloznia ahhoz, hogy a brüsszeli fiú előtt végre szabaddá váljék az út. Károly ebben minden bizonnyal Isten ujját látta, amely félreérthetetlenül rá mutatott. Tizenöt éves korában nagyapja, Miksa nagykorúsította; ez a lépés is intrika volt, Németalföld erős és kényelmetlen helytartónője, Margit, Károlynak régens nagynénje ellen irányult; a cselszövést a burgundiai főnemesek kezdeményezték, és erőteljesen támogatták, s ily módon nagy befolyásra tettek szert. E főnemesi körben vette át Károly a vitatott spanyol örökséget. A spanyolok tulajdonképpen az öccsét, Ferdinándot akarták trónra ültetni, aki születésétől fogva Spanyolországban nevelkedett; a spanyol grandok éppúgy a markukban akarták tartani, mint a németalföldi főnemesek Károlyt; Ferdinándot Brüsszelbe kellett száműzni ahhoz, hogy Károly megkezdhesse uralmát. Ádáz zendülések következtek egyre-másra. A comunerók — vagyis a városok — fellázadtak a főnemesség ellen, Valenciában „Hermandad” elnevezéssel polgári kormányzat alakult; forradalmi felkelések járultak mindezekhez; a spanyol polgárháború sok tekintetben az 1525-ös német parasztháború véres előjátékának tekinthető. Mint Németországban, itt is az következett be, hogy a kezdetben igen sikeres felkelések a partikularizmus, a felkelők egyenetlenkedése és fegyelmezetlensége miatt kudarcba fúltak; győzött a főnemesség. A küzdelem kimenetele azonban még nagyon is bizonytalan volt akkor, amikor Károly sietve elhagyta Spanyolországot, hogy végre

\

megjelenjék Németországban. Sőt, még koronázási utazása alatt is rendkívül aggasztó híreket kapott. Egy „szent junta” alakult, amely anyját akarta az ország élére állítani; Károly szerencséjére a súlyosan kedélybeteg asszony nem tudta magát elszánni. Egyházi grandok is részt vettek az akciókban; Zamora püspöke nagy sereg élén vonult erre-arra, templomokat, kolostorokat fosztott ki, és felkelést prédikált. Emiatt a császári tanácsosok intézkedésekre szólították fel a pápát, de ő nem avatkozott be; a zamorai püspököt ugyan „második Lutherként” emlegették Rómában, de igen hasznosnak találták, és eszük ágában sem volt kiközösítéssel sújtani, mint az első Luthert. Franciaország a határon újra kezdte a régi háborúskodást Navarra birtokáért; fennállt az a beláthatatlanul súlyos veszély, hogy a felkelők szövetkeznek a franciákkal. Ha a német fejedelmek olyan pontosan ismerik a helyzetet, mint Károly és tanácsosai, újdonsült császárukkal szemben bizonyára még magasabb követeléseket támasztanak.

Ilyen szorongatott helyzetben volt tehát Károly, amikor megérkezett Kölnbe és Aachenba. Nagyon kellett sietnie, hogy minél hamarabb visszatérhessen Spanyolországba, nehogy ott mindent elveszítsen. Gyorsan el kellett intézni a német ügyeket, köztük a kellemetlen Luther-affért. Károly sebtében aláírta a választási feltételeket, amelyek közül egyet sem szándékozott teljesíteni. A német viszonyokat teljességgel nem ismerő tanácsosok néhány felületes intézkedést hoztak; mindenekelőtt felfogadták császári zsoldosvezérnek a nagy condottierét, Sickingent, annak ellenére, hogy az a várát, Ebemburgot „az igazságosság szállásává” tette a lutheri rebellisek számára; néhány csatlóson és darabonton kívül Károlynak nem volt semmiféle hadserege. Megpróbálták az eretnek Luthert kötetlen magánbeszélgetések révén kikapcsolni, s erre a célra Sickingen is rendelkezésre bocsátotta várát, Ebemburgot. Ekkor lépett színre a császár gyóntatója, a franciskánus Glapion, a legelső „szürke eminenciások” egyike a nagy gyóntatóatyák most kezdődő hosszú sorában. Erasmus, aki levelezett vele, úgy nyilatkozott róla, hogy még tízévi bizalmas együttlét után sem lehet kiismerni. Annyi bizonyos, hogy rendkívül nagy befolyása volt a fiatal császárnál; ennél többet a történetkutatók sem igen tudtak kinyomozni. Nem tudni, hogy közvetítő kísérletére diplomáciai megfontolásból vállalkozott-e, vagy őszintén törekedett valamiféle kiegyezésre: törekvése nem járt sikerrel. Pedig úgy látszik, hogy nagy engedményekre volt hajlandó. A tanácskozáson részt vett Brück szász kancellárnak igen nagy jóindulattal nyilatkozott Lutherról: Csak a Babilóni fogság, az szörnyű írás, — mondta —, a barátnak azt vissza kell vonnia, vagy meg kell tagadnia; Luther egyszerűen kijelentheti, hogy nem <5 írta, csak neki tulajdonítják a szerzőséget. A döntőbíróságra vonatkozó indítványt is helyeselte Glapion; még a wormsi birodalmi gyűlésen, Luther ottlétekor is azon fáradozott, hogy az ügy „nyilvánosság kizárásával” jusson valamiképpen nyugvópontra. Végül abbahagyta a meddő próbálkozásokat, és sóhajtott: ő becsülettel megtette, ami tőle tellett. Úgy látszik, Rómában túl soknak találták, amit tett; visszarendelték az udvartól, és azzal bízták meg, hogy hajózzon át Amerikába, s legyen ott a „Gyöngyöknek” nevezett új rendi tartomány megbízott vezetője. Glapion el is indult, de csak Spanyolországig jutott el, ott utolérte a halál.

Mindezekkel a lépésekkel csupán azt próbálták elérni, hogy Luthert távol tartsák a nyilvánosságtól, mivel a közvélemény amúgy is fel volt izgatva. A császári udvar támadásainak és visszavonulásainak egyes szakaszait a nemzetközi politika határozta meg; ha a pápai kúria akadékoskodott, a császári udvar azzal fenyegetőzött, hogy megengedi Luther megjelenését, ha a kúria engedett, akkor igyekeztek Luthert háttérbe szorítani. S csak akkor szánták el magukat arra, hogy Luthert Wormsba idézik, amikor a pápa egyértelműen összepaktált Franciaországgal, és a spanyolországi zavargásokkal kapcsolatos intrikái is kitudódtak. Hogy a döntés ellen izgatottan tiltakozó Aleander nunciusnak még érthetőbbé tegyék a dolgot, a tanácsosok nagyon udvarias stílusban fogalmazták meg az idézőlevelet. Az eretnektől nem sajnálták a „tiszteletreméltó, kedves, ájtatos” megszólítást. Az udvar megváltozott, magatartásának további látható jeleként magát a birodalmi heroldot, Caspar Sturmot küldték ki szolgájával, hogy Luthert Wormsba kísérje.

Hogy azonban a már kétségbeesett nunciusnak is legyen némi vigasza, sebtében megfogalmaztak egy császári mandátumot, amely elrendelte Luther minden könyvének elkobzását, és — ami még fontosabb volt — leszögezte, hogy Luthert csak tanainak visszavonása végett idézték Wormsba. Worms felé utaztában a szerzetes több helységben is látta a parancs kifüggesztett példányait. Ezúttal szekéren utazott, amelyet komája, Lukas Cranach szorgalmazására a wittenbergi magisztrátus bocsátott rendelkezésére. A rendi előírásoknak megfelelően egy Ágoston-rendi testvér ment vele kísérőként, rajta kívül még egy diák és Nikolaus Amsdorf, egyetemi tanártársa; a nincstelen barát útiköltségét szintén Wittenberg városa fedezte. Az új császári parancs Luthert is aggodalommal töltötte el. Barátai, hívei óvták, ne menjen el Wormsba, hivatkoztak Huszra és Savonarolára, Luther azonban kitartott elhatározása mellett, és az a fogadtatás, amelyben útja során majdnem mindenütt része volt, minden bizonnyal csak erősítette elhatározását. A birodalmi herold jelentette Wormsba, hogy a lakosság mindenütt kivonul Doktor Luther fogadására, s ő ezt nem tudja megakadályozni. A magisztrátusok borral kínálták az eretneket, ami csak igen tekintélyes átutazó személyiségeknek dukált. Számos helységben felkérték, hogy prédikáljon. Frankfurtban — amint a nunciusnak bizalmas emberei jelentették — az eretnek botrányos dolgot művelt: látták a szállásán „csengő lantot pengetve”. De azt is jelentették róla, hogy utazása közben több ízben súlyos rosszullét rohanta meg. Frankfurtból Luther megüzente a választófejedelemnek és tanácsosainak, hogy hamarosan megérkezik Wormsba. Frigyes megdöbbent a hírre. Az utolsó pillanatig azt remélte, hogy az ő doktora mégiscsak visszafordul, vagy legalábbis Wormson kívül, valamelyik közeli helységben várja meg, mit határoznak felőle. Luther rövid levelet küldött Spalatinnak, megemlítette súlyos rohamait, majd kijelentette: „ … a pokol minden kapuja és a levegő minden hatalma ellenére be fogunk vonulni Wormsba … Gondoskodj szállásról! ” Spalatin engedelmeskedett.

Luther harmincnyolc esztendős volt ekkor, meglett korú ember az akkori fogalmak szerint, hiszen a negyvenéves kor már az öregség küszöbét jelentette, és nem sokan élték meg az ötvenet. Károly császár huszonegy esztendős volt, akkori arcképein még fiatalabbnak látszik. Eddig egyetlen önálló cselekedetéről vagy akarat megnyilvánulásáról sem tudott a világ, csak hihetetlen tömegű címéből és rangjából ismert egynéhányat. Abban a méltóságairól szóló, fél nyomtatott oldal terjedelmű felsorolásban, amelyet tanácsosai rendkívül nagy gonddal állítottak össze, Károly „Isten kegyelméből választott római császár, a birodalom mindenkori gyarapítója; Németország, Spanyolország, a Két Szicília, Jeruzsálem, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királya, Ausztria főhercege, Burgundia hercege, Habsburg, Flandria és Tirol grófja”. A felsorolás még hosszan folytatódik, és még az elzászi kis Pfirt várkastélyt is magában foglalja; merész világhatalmi aspirációkkal végződik: „Afrika és Ázsia ura”. Amerika, amelynek meghódításához éppen akkoriban kezdett hozzá a két vakmerő spanyol kalóz, Cortez és Pizarro, nem szerepel a listán. Címer-jelmondat gyanánt Károly ezt a latin szót választotta: „Nondum” — „Még nem”.


A wormsi birodalmi gyűlés

„Itt állok. Másként nem tehetek. Isten engem úgy segéljen. Ámen.” Ezek a híres szavak, amelyeket Luther a wormsi birodalmi gyűlés előtt mondott. A hagyomány legalábbis így tartja. Hogy valóban pontosan ezek a szavak hangzottak-e el, erősen vitatható. Valószínűleg csak ennyit mondott: „Isten engem úgy segéljen”, ami az eskü szokásos megerősítése volt. De már közvetlenül az esemény után felbukkant a röpiratokban a dacos „Itt állok”, és azzal a felülmúlhatatlan pregnánssággal, amely egy szóból legendát tud csinálni, jellemezte a szerzetes magatartását. A részletesebb beszámolók nem ilyen határozottak. Luther körül nagy lárma volt, vad tolongás, cihelődés; a császár is felemelkedett székéből, az alacsony teremben fülledt volt a levegő; az idő későre járt, fáklyák imbolygó fénye világította meg úgy-ahogy a színteret. Afelől azonban semmi kétség nem lehet, hogy Luther ott állt, és nemmel válaszolt arra a felszólításra, hogy nézeteit vonja vissza.

Nem kívánunk a pillanat világtörténelmi jelentőségéről elmélkedni. Ezt akkor aligha fogta fel bárki is, legkevésbé a fiatal császár, akinek a szász választófejedelemség kicsiny, számára merőben ismeretlen egyetemén tanító rebellis docens ügyében kellett döntenie. A császárt egyéb gondok foglalkoztatták, spanyolországi gondok, itáliai háborús tervek, nagyburgund ábrándok és súlyos pénzgondok is, amelyektől élete végéig sem bírt szabadulni. A német ügyeket, amelyeknek nyomban hátat akart fordítani, nagyon terheseknek találta. Zavart okoztak világméretű terveiben. A szerzetes, akinek még a nevét sem ismerte pontosan — az előtte fekvő aktákban csak „egy bizonyos Márton testvér” szerepelt — már puszta megjelenésével ellenszenvet váltott ki belőle: egy engedetlen, sovány, fanatikus barát, egy cseh, egy huszita, aki nem hajlandó elismerni semmi tekintélyt, sem a Szentszékét, sem a legalább ugyanolyan szent császári felségét. Remélte, hogy az ügyet, amely már túlságosan nagy nyugtalanságot idézett elő, rövid és éles hangú ediktummal egyszer s mindenkorra elintézi.

A magasabb rendű gondok álltak az előtérben, nem Luther, akit

— ameddig csak lehetséges — távol akartak tartani a birodalmi gyűléstől. A Luther-ügy „querelle Allemande”, német civakodás csupán — gondolta nyilván a császár; franciául gondolkodott, ez volt az egyetlen nyelv, amelyet tudott, őt egészen más dolgok érdekelték. A wormsi összejövetel nem annyira német birodalmi gyűlés volt, mint inkább nemzetközi csúcskonferencia. A császárt nemcsak burgundiai tanácsadói vették körül; voltak ott spanyol grandok, két olasz nuncius, savoiai urak, velenceiek, dánok, lengyelek, magyarok. Egy francia követ is megjelent, zsebében ott lapult már királyának hadüzenete; az angol követ szövetségés házasságkötési ajánlatot tartogatott a tarsolyában. Nagy volt a nyelvi zűrzavar. Persze a német küldöttek is ott voltak, de erősen a második vagy a harmadik vonalba szorultak vissza. Egy osztrák úr, aki a császár örökös tartományaiból jött, így írt haza: „Olyan nyomorúságos állapotok vannak az udvarnál, hogy aki nem látta, el sem tudja hinni. A császár gyerek, önállóan nem cselekszik semmit, néhány németalföldi dirigál neki, akik bennünket, németeket nem respektálnak, és egyáltalán nem viseltetnek jóakarattal irántunk. És ami a német ügyeket illeti, azokkal mindenkit a komisszáriusokhoz utasítanak; tőlük aztán nem lehet sem választ, sem döntést kicsikarni, mindenki hangosan szidja őket… Csalafintaság az egész …”

Az őszinte hang ne feledtesse el velünk azt a tényt, hogy a németek terveit és akcióit is jórészt csalafintaság jellemezte négy hónapon keresztül, mielőtt Luthert színre engedték lépni. Mindenki a saját külön érdekeit hajszolta, miközben tiszteletteljes ábrázattal hajlongott a fiatal császár előtt, akit nem azért választottak császárra, hogy úrrá legyen felettük. Miksa császár intrikákban megőszült tanácsadói siettek még néhány sikeres akciót nyélbe ütni, mielőtt végképp le kell lépniük a porondról. Nem kevés fejedelem Franciaország érdekeit szolgálta, mert a francia király, noha a császárválasztáson alulmaradt, még korántsem lődözte el minden puskaporát. Nyers, zsoldoslelkű fejedelmek, tagbaszakadt óriások jártak-keltek döngő léptekkel, súlyos kardjukat csörtetve, tarka köntösben. Ezeknek egyáltalán nem is volt határozott véleményük. Egy-egy birodalmi gyűlés nekik csak kínálkozó alkalom volt arra, hogy vidám dáridókat csapjanak, szajhákkal szórakozzanak, lovagi tornán néhányszor lándzsát törjenek. „Csak rohangálnak, meg vagdalkoznak mindennap — írta Luther fejedelme a testvéröccsének —, és az ügyek igen lassan haladnak előre.” Pedig az ügyek, amelyekkel foglalkozni kellett volna, tulajdonképpen nagyon sürgősek voltak: birodalmi kormányzat alakítására volt szükség; a császár a birodalmi gyűlés után mindjárt el akarta hagyni Németországot. Majdnem tíz esztendő telik el, mire visszatér. Ki intézze távollétében a birodalmi ügyeket? A császárválasztási feltételek, amelyeket Károly elfogadott, ilyen esetre azt írták elő, hogy a rendekből kell kormányzati szervet alakítani,sebben a választófejedelmek viszik az irányító szerepet. Nyomban kiderült, hogy a császár nem szándékozik ígéreteit teljesíteni. Közölte, hogy helytartót fog kinevezni, s erre a posztra öccsét, Ferdinándot kívánja állítani. A fejedelmek ezt „fölöttébb sérelmesnek” találták, végül is — a birodalmi gyűlések állandó gyakorlatához híven — kompromisszum jött létre. A felizgatott kedélyek figyelmét Károly azzal terelte más irányba, hogy előhozta a Rómába vonulás gondolatát; a hagyomány szerint Németországban csak választják a császárt, de a pápa koronázza meg Rómában, ezzel az aktussal válik teljes jogú, legitim németrómai császárrá. Ám az Itáliába vonulás egyben azt is jelentette, hogy a császár felújítja a birodalom régi hűbérúri igényeit az időközben elveszített itáliai területekre; és ugyanakkor háborút jelentett Franciaországgal, amely birtokában tartotta Milánót. E politika fő mozgatója Gattinara, a császár kancellárja volt, aki a kiöregedett burgund tanácsadó, Chiévres, Croy hercege helyébe lépett. Gattinara, a piemonti olasz, a jelentéktelen családból származó jogász a hivatalnok-miniszter új típusának képviselője; Chiévres még a régi típus volt, a fejedelmi vagyonnal rendelkező burgund főnemes, aki mint a fiatal Károly nevelője és tanácsadója, hivatali tisztsége alatt megkétszerezte, vagy megháromszorozta vagyonát.

Gattinara nem is gondolhatott arra hogy olyan családi hatalmat építsen ki, mint a Croy-ház; ő csak császári urának szolgája, „minisztere” akart lenni, aki azonban irányítja az uralkodót; óriási hatalmi terveket kovácsolt számára. E tervek közül Itália állt az első helyen, és sok német fejedelem szívesen fogadta az elképzelést, mert az Itáliába vonulás a múltban is mindig „hozott valamit a konyhára”. A hadviseléshez azonban pénz kellett abban a korban, mikor zsoldoscsapatokkal, landsknechtekkel vagy svájciakkal vívták a háborúkat, akik fizetség nélkül nem harcoltak. Pénz azonban ijesztően kevés volt. A császárválasztást elsősorban finanszírozó Fugger-bankház befektetéseit féltve már lekötötte biztosítékul az ausztriai bányákat. Spanyolország kimerült, és véres polgárháborúba bonyolódott; a spanyol nagyurak a kongresszuson keservesen panaszkodtak, hogy még a rangjukhoz illő külsőségekre sem telik nekik. Fizessenek a németek. A németek viszont arra hivatkoztak, hogy a birodalom zilált állapotban van, nagy a drágaság, rengeteg ember pusztul el, zűrzavar uralkodik. S ha már felvetődött a pénzkérdés, ismét előhozták a Rómával kapcsolatos „gravameneket” és az örökös „egyházi” adókat. Ilyen alkalmakkor a „kisemberekre” is lehetett hivatkozni, s ebben az összefüggésben még a wittenbergi szerzetes is kapóra jött.

A császár tanácsosai minden tőlük telhető módon igyekeztek propagálni az Itáliába vonulás gondolatát. Minden aggályoskodás nélkül megengedték, hogy a tiszteletreméltó dominikánus prior, Faber a wormsi székesegyházban prédikáljon. Faber előzőleg Tanács című brosúrájában azt fejtegette, hogy Erasmus szellemében miként lehetne megóvni a békét. Most nem békét, hanem háborút prédikált. Az alkalmat egy haláleset szolgáltatta: Croy herceg huszonhárom éves testvéröccse, aki addigi busás javadalmaihoz nemrég megkapta Spanyolország leggazdagabb jövedelmű egyházi tisztségét, a toledói érsekséget, egy vidám hajtóvadászaton leesett lováról, s belehalt sérüléseibe. A gyásszertartáson a nagyurak valamennyien megjelentek a templomban. Rómába rémült hangú jelentések mentek a dominikánus prédikációjáról: nem a halálról és a múlandóságról szóló jámbor elmélkedés volt, hanem politikai gyújtogatás. Lutherról beszélt a dominikánus, kijelentve, hogy az eretnek üzelmeit nem szabad tovább tűrni. De kinek kell beavatkoznia a prior véleménye szerint ? Nem a pápának, hanem a császárnak! És ami még rosszabb: „Ha a pápa hibázott, akkor neked mint császárnak fel kell kelned az ő megfenyítésére!” Itália, Itália!

— így kiabált a szerzetes „hihetetlen arcátlansággal”. A fejedelmekhez fordulva pedig ezeket mondotta: „Miközben ti egymással meg a császár ellen hadakoztatok, a pápa, Velence, Franciaország és a többiek mind ellenségeskedtek a császárral. Egyesüljetek hát, és menjetek nekik!”

Ez nem a wittenbergi barát felelőtlen uszítása volt, hanem a császári kormányzat jól megfontolt lépése; a nunciusoknak még többször nyílt alkalmuk arra, hogy izgatott hangú jelentéseket küldjenek Rómának. Aleander nuncius, aki nem alaptalanul a birodalmi gyűlés legfontosabb személyiségének érezte magát, hosszas keresgélés és sok elutasítás után nem talált a városban más szállást, mint egy fűtetlen, mocskos padlásszoba-félét; nemcsak a hidegtől reszketett, hanem a fenyegetésektől is, amelyekben bőven volt része. „Ezekben a német városokban bizonytalanabbul érzem magam, mint a Campagnán” — írta egyik jelentésében, és ez a megjegyzés sokat mondott mindenkinek, aki ismerte a Róma környékén uralkodó állapotokat. Worms szűknek bizonyult, még messze a városfalakon kívül is megszállták a vendégek. Maga a császár közös szobában hált az öreg Chiévres-rel, aki neveltje fölött addig akart gyámkodni, ameddig csak lehet. A fogadókban öt-nyolc lovag osztozott egy szobán, tucatnyi csatlós szorongott egy-egy köteg szalmán. A különböző nemzetbelieknél napirenden voltak a verekedések az alantasabb rendűek és az összetűzések a nagyurak között; az egyik ülésen majdnem kézitusára került sor, amikor a Brandenburgi hevesen összeszólalkozott ellenségével, Frigyes választófejedelemmel, s már a kardok is kiröppentek hüvelyükből. A templomba vonulásnál civódás támadt az etikett miatt. Valaha a Nibelungok elfeledett korában a királynék azon civakodtak a wormsi katedrális lépcsőin, hogy melyikük vonuljon be elsőként a templomba. Most az urak azért harcoltak, hogy a misét rangjukhoz méltó helyen ülve hallgassák végig; sokan inkább tüntetően kivonultak, semhogy olyan helyre üljenek, amelyet nem tartottak elég előkelőnek. A régi dóm szobraira ügyet sem vetettek, s nyilván észre sem vették, hogy a világot jelképező asszonyalak csak elölről szép, hátát férgek pusztítják és rútítják el.

Pletykák forgószele örvénylett az egész városban. Minden tilalom ellenére röpiratok özöne árasztotta el Wormsot. A könyvárusok kirakták pultjaikra Luther brosúráit. A spanyolok összetépték az eretnek írásait, mire felelősségre vonták őket. Egy spanyol lovaskatona kivont karddal kergetett egy polgárt, az üldözöttnek sikerült eltűnnie egy kapu mögött, a spanyol pedig felbukott a lovával. „Sok német volt a közelben, de még egy ujjal sem mert egyik sem a spanyolhoz nyúlni” — írta Huttennak egyik barátja. Hatósági rendelkezéseket tartalmazó hirdetmények függtek mindenfelé, de névtelen fenyegetőzések is. És látni lehetett az eretnek képmásait meg a nunciusról készített karikatúrákat, amelyek fejjel lefelé ábrázolták a pápa megbízottját. A császári politika egyáltalán nem vette rossz néven az ilyen vihart jósló megnyilvánulásokat, ha azok beleillettek terveibe. Chiévres azt mondta a velencei követnek, hogy állítólag a wittenbergi barát százezer embert hajlandó a császár zászlai alá vezetni, ha Károly Itália ellen vonul, és megreformálja az egyházat. Luthert nyilván olyan vágású papnak vélte, amilyen az élelmes Schiner volt, a svájci Sitten püspöke, aki harcias természetű földijeit elszegődtette zsoldosnak hol ide, hol oda, így a pápának is, aki ezért bíbornoki kalappal honorálta; talán a császárnak is küldene, ha annak lenne erre pénze. A háborús veszély a levegőben lógott. Több helyen már fel is lángoltak a harcok: Németalföld határainál hadat indítottak Franciaország hívei, Gelderland hercege és a liége-i püspök testvére, aki Bouillon és Sedan felől támadott, s aki „az ardenneki vadkan” festői melléknevet viselte. Itáliában meghirdették a háborút. A Balkánon az a veszély fenyegetett, hogy a törökök beveszik Belgrádot. Dánia és Svédország között véres polgárháború dúlt. Hutten a papok elleni háborúra buzdított. A parasztháború sem volt puszta fenyegetés: súlyos zendülések törtek ki itt is, ott is …

Négy hónapig folytak a tárgyalások. Luther 1521. április 16-án vonult be kísérőivel Wormsba. Aleander nunciusnak újabb oka volt a felháborodásra: a bevonulás korántsem illett egy kiközösített személyhez. Sok kíváncsi az eretnek elé lovagolt. A birodalmi herold haladt előtte, karjára vetett köpenyén a nagy császári címerrel, amely mindenkinek tudtára adta, hogy az eretnek személye császári oltalom alatt áll. Az utcákat ellepték az emberek; a menet csak üggyel-bajjal jutott el a szálláshoz, a johanniták vendégházához, „A hattyúhoz” címzett fogadó közelében, ahol a szász választófejedelem lakott. Az eretnek tíz-tizenkét úr társaságában költötte el ebédjét. Szobájában szinte egymásnak adták a kilincset a látogatók, akik azért jöttek, hogy bátorítsák, ijesztgessék, vagy egyszerűen csak látni akarták.

Luther utazása során hozzászokott az ilyen élményekhez, de most mégis zavarba jött. Minden oldalról a lelkére beszéltek. A választófejedelem, aki maga óvatosan a háttérben maradt, elküldte hozzá tanácsosait. Schurff, a wittenbergi jogtudós ellátta instrukciókkal. Úgy hisszük, Luther félt, mint minden bátor ember, aki nagy harc előtt áll. Nem annyira a máglyától, mint inkább attól, hogy a császár, „az ősi német törzsökből sarjadt nemes ifjú vér” színe előtt kell megjelennie. Ezt a respektust mindvégig megőrizte, minden rossz tapasztalata sem tudta belőle teljesen kigyomlálni. Egy császár Isten kegyelméből császár, bármilyen legyen is. Luthernak azonban más és mélyebb aggályai is voltak. Mindenki másnál sokkal világosabban látta, hogy mit jelent az, ha ő egymaga szembeszáll a világ egyetemes tekintélyével, s végeredményben egyedül a saját lelkiismeretére hivatkozik. Félt a nagy lármától is, a sok embertől, akik a legkülönbözőbb követeléseket támasztották vele szemben. Már akkor is aggályai támadtak, amikor Hutten és Sickingen meg akarták nyerni, hogy szövetségesük legyen. Neki más céljai voltak, nem a papok ellen akart ő háborút viselni. Az Igének kell győznie, nem a fegyvernek.

A látogatók telebeszélték a fejét, s valószínűleg késő éjszakáig; kísérői közül ketten aludtak vele egy szobában. Másnap reggel kapta meg az idézést. Ügyeltek a formaságok megtartására, a nuncius felfogása szerint még kissé túlzottan is. Maga a birodalmi kancellár, von Pappenheim ment el a johanniták vendégházába, és átadta a parancsot: Luther délután négy órakor jelenjék meg a császár és a rendek előtt.

A kellő időben érte mentek, ismét ünnepélyes kísérettel. Az utcák annyira zsúfoltak voltak, hogy óvatosságból kerülő úton, kerteken meg hátsó udvarokon keresztül vezették Luthert, és egy mellékajtón bocsátották be az ülésterembe. Mikor az épület főbejárata előtt várakozók erre rájöttek, vad tumultus támadt. A darabontok csak nagy üggyel-bajjal tudták az illetékteleneket távol tartani. Sokan felmásztak a közeli háztetőkre, onnan bámultak át a püspöki palotára.

A teremben korántsem uralkodott az az ünnepélyesen rideg rend, amely a későbbi időkben jellemezte a nagy fontosságú üléseket. A császár és néhány fejedelem számára karosszékeket helyeztek el, föléjük baldachint emeltek; a hosszanti falak mentén kőpadok húzódtak. A jelenlevők túlnyomó többsége állt, és mindenki igyekezett előbbre furakodni, hogy jobban lásson és halljon. Luthernak és kísérőinek úgy kellett utat törniük. A szerzetes kedves ismerőst pillantott meg, Peutingert, augsburgi vendéglátóját, s örvendezve köszöntötte: „Doktor, hát kegyelmed is itt van ? ’’ Ám a birodalmi marsall tüstént rászólt: Itt csak akkor beszélhet, ha kérdezik. A nuncius, aki a kiközösített barát kihallgatásán nem lehetett jelen, bizalmi emberei által informáltatta magát. Ezek jelentései szerint az eretnek arcátlanul nézegetett maga körül: „Fejét ide-oda, erre-arra forgatta, s mindezt a császár jelenlétében.”

Egy pádon feküdtek egymásra halmozva Luther írásai. Megkezdődött a kihallgatás. A trieri érsek officiálisa, magas termetű, harsány hangú férfi, elmondta a nunciussal előzőleg megbeszélt nyilatkozatot: Luther azért idéztetett a császár elé, mivel két kérdésre óhajtanak választ kapni tőle: „Először: Elismered-e itt nyilvánosan a magadéinak azokat a könyveket, amelyeket a neved alatt terjesztenek? — Másodszor: Fenntartod-e azok tartalmát, avagy vissza kívánsz vonni belőle valamit?”

Luther ügyvédje felkiáltott: „Olvassák fel a címeket!”. Tartott tőle, hogy a pádon felhalmozott írások közt lehetnek olyanok, amelyek nem Luthertól származnak. Hangosan felolvasták a címeket: Luther elismerte, hogy ő írta valamennyit. S most ő kezdett beszélni, halkan és — úgy látszik — elfogódottan. Hívei csalódást éreztek, ellenfelei elégedetten konstatálták, hogy az eretneknek inába szállt a bátorsága. Az előkelő urak a méltóságot, a mértéktartó magatartást hiányolták fellépésében, s nem egészen értették, hogy ez az ágrólszakadt csuhás miként tudott ekkora feltűnést kelteni. Némelyek megjegyezték, hogy tonzúrája jóval nagyobb a szokottnál, mások „démonian villogó szemeket” véltek látni a csontos arcban. Testtartása bizonytalan volt; kioktatták, hogy a császári felség előtt térdet kell hajtania, ezért térdét a nehéz fekete csuha alatt előre tolta, nem tudván, egyszer kell-e bókolnia vagy többször. Bibliai idézeteket mondott, amelyeket a legtöbben nemigen ismertek. Hivatkozott Krisztus szavaira: „Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.” Majd a második kérdést illetően gondolkodási időt kért. Alaposan meg kell fontolnia a választ.

A császár, akit néhány kurta szóval informáltak az elhangzottakról, türelmetlen volt, de a tanácsosok és a fejedelmek méltányosnak találták a barát kívánságát. Az officiális kihirdette határozatukat: Luther megfontolhatja a választ, de csak rövid gondolkodási időt kap, másnap újra meg kell jelennie. Válaszát szabadon, élőszóval kell elmondania, nem nyújthatja be írásban, előre megfogalmazott szöveget sem szabad felolvasnia. A teremben nagy morajlás támadt, az emberek kérdezősködtek, sokan alig értették a mondottakat; az eretneket elvezették, s visszakísérték szállására. Nem volt ez hatásos fellépés, csupán előkészítése a főjelenetnek; lehetséges, hogy Luther a választófejedelem tanácsosainak javaslatára járt el így; de talán valóban elfogódott volt.

Szállásán folytatódtak a rábeszélések. Spalatin mint udvari káplán elmagyarázta neki, hogyan kell a császárt meg a fejedelmeket megszólítani. Luther asztalhoz ült, és nekifogott az írásnak. Cuspinianus bécsi historikust „e zűrzavar közepette” tájékoztatta az ülésről, és megírta neki, hogy egyetlen szót sem fog visszavonni. Majd elővett még egy papírlapot, amely ma is megvan, és kezdte felvázolni másnap elmondandó beszédét. Feljegyezte azokat az alattvalói engedelmességet hangsúlyozó cikornyás szólamokat, amelyeket tanácsadói elméjébe véstek. Majd a második kérdésre adandó válasz következett, hogy nézeteiből mit hajlandó visszavonni. Ha az embertől szóbeli választ követelnek — írta —, „elővigyázatlanságból” előfordulhat valami, ami „vagy túl kevés, vagy túl sok, s lelkiismeretem sérülést szenved…” Végül egy befejezetlen mondat: „És beszéd közben beleszövődhetnek ilyen vagy olyan gondolatok, minthogy…”

Itt félbeszakadt a vázlat, valószínűleg megzavarták az írásban; szobájában mindig voltak látogatók. A ránk maradt sorok betűi nyugodt vonalúak. Lehetséges, hogy akkor már pontosan tudta, hogy mit fog majd mondani.

Másnap, ismét csak késő délután, mivel a magas uraságoknak még sokat kellett tanácskozniuk, került sor az ő nagy fellépésére. A teremben még nagyobb volt a zsúfoltság, mint az előző napon. Sokan már a kora délelőtti órákban a bejárat előtt ácsorogtak, hogy helyet biztosítsanak maguknak, mások erőszakkal nyomakodtak be az alacsony mennyezetű terembe. Már fáklyákat kellett gyújtani. Luther ezúttal hangosan beszélt, és jól tagolta mondanivalóját. Az officiális ismét feltette a visszavonásra vonatkozó kérdést, s néhány bíráló megjegyzést fűzött hozzá: A gondolkodási idő voltaképpen merőben szükségtelen volt, hiszen Luther nagyon jól tudja, mi végett idézték meg. Hitbeli dolgokban — úgymond — bármikor készen kell állnia számadásra és válaszadásra mindenkinek, hát még a teológia neves professzorának.

Luther igen korrekt módon, a császár és a fejedelmek előírásos megszólításával kezdte. A tolongó tömegben egészen előretolták, közvetlenül a nagy uraságok elé. Még nyomatékosan elnézést is kért, ha netán valakinek nem adta volna meg pontosan az őt megillető titulust: „Nem az udvarnál, hanem a szerzetesi cellában töltöttem életemet.” Megismételte, hogy a felsorolt könyvek szerzőségét elismeri, de megjegyezte: Lehetséges, hogy a nyomtatványokban — lévén azok nem a saját kiadásai, hanem Bázelban és másutt készült utánnyomások — olyan szövegváltoztatások fordulnak elő, amelyekről neki nincs tudomása. Csak azért vállalhat felelősséget, amit ténylegesen ő írt.

Majd igen módszeresen folytatta beszédét, mintha az egyetemen tartana előadást. Írásai három osztályba sorolhatók, nem mind tartoznak egy és ugyanazon kategóriába. Elsősorban kizárólag a hívők épülésére szolgáló elmélkedéseket írt; ezekben még ellenfelei sem találhatnak semmi kivetnivalót. Ezeket semmiképpen sem vonhatja vissza, hiszen általánosan elismert igazságokat tartalmaznak. A második csoportba azok az írásai tartoznak, amelyek a pápaság ellen irányulnak. E témához érve Luther beszéde rendkívül erős politikai színezetet öltött, s veszedelmes kijelentések szerepeltek benne: „Az egész világ tanú rá — mondta —, hogy a pápai törvények és az emberektől származó tanok a legsiralmasabb módon gúzsba kötik, kínozzák, és gyötrik a hívők lelkiismeretét.” A hallgatóság élénk morajlása és félhangos helyeslése közepette beszélt a római zsarnokságról, amely elnyeli a németek javait. Erről szóló írásait sem vonhatja vissza. A féktelen gonoszságnak kiszolgáltatott nép ezt nem tudná megérteni, különösen akkor, ha a visszavonás éppen a császár akaratából történne. S végül műveinek harmadik csoportja: személyes ellenfeleivel folytatott polémiák.

Ezekkel kapcsolatban elismeri, hogy gyakran hevesebb hangnemet használt, mint ahogy egy szerzeteshez illenék. Mindazonáltal ezeket az írásait sem vonhatja vissza, mivel fennáll az a veszély, hogy visszavonás esetén a lelkiismereti kényszer még erősebb lenne, mint azelőtt.

A visszavonás háromszoros megtagadása már magában véve is több volt a soknál, hiszen azt várták Luthertól, hogy engedelmeskedik a parancsnak. Luther azonban tovább ment, s csak most tért rá arra a kérdésre, amely minden között a legfontosabb volt számára: a Szentírás tekintélyének kérdésére. „Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról” — idézte Krisztus szavait János evangéliumából. „Ha maga az Úr, aki tudta, hogy nem tévedhet, nem vonakodott meghallgatni a bizonyságot tanításai ellen akár a leghitványabb szolgától —, mennyivel inkább kell nekem, gyarló embernek, aki könnyen tévedhetek, óhajtanom s kérnem, ha valaki bizonyságot kíván tenni tanításaim ellen … Tegyetek bizonyságot, mutassátok ki tévedésemet a prófétákból és az evangéliumokból! Ha meggyőztök, bebizonyítjátok tévedésemet, készséggel visszavonom, és én leszek az első, aki tűzbe vetem írásaimat.”

Ezt sokan úgy értelmezték, hogy a barát mégiscsak hajlandó engedni. Ám Luther, ismét bibliai idézetekben, arról a vitáról beszélt a továbbiakban, amelyet tanításai felkavartak. Merészen kijelentette : „Számomra az a legörvendetesebb a világon, hogy mennyire harcolnak az emberek Isten Igéjéért… Hiszen megmondotta Krisztus: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássák e földre, nem azért jöttem, hogy békességet bocsássák, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja … között.”

Az ilyen mondatok frappáns hatást gyakoroltak mindenkire, még a császárra is, noha neki csak mintegy dióhéjba sűrítve tolmácsolták a barát beszédét. Luther pedig így folytatta: „Gondoljatok Isten csodálatos és félelmetes döntéseire! Kezdjük-e a viszály rendezését azzal, hogy megtagadjuk az ő Igéjét? Nem hozná-e ez ránk az elviselhetetlen bajok özönét? Nem volna-e ez rossz kezdete az ifjú császár uralkodásának, akitől Isten után oly sokat remélünk?”

Az ifjú császárban már rég megszületett a döntés. Az elhangzottak csak megerősítették azt a véleményét, hogy a barát rebellis, lázító. A fülébe suttogott mondattöredékekből annyit fogott fel, hogy a barát a kardot emlegette, meg hogy a fiú apja ellen lázad, és hogy iszonyatos bajok özöne zúdul a világra.

Luther mindezt még további bibliai utalásokkal támasztotta alá. Fenyegető hangon hivatkozott a fáraóra, Babilón királyára, Izrael királyaira. „Valamennyien azt példázzák: miként ásták alá birodalmuk hatalmát, amelyet oly nagyon okos tervekkel akartak biztosítani. Isten a hamisak tanácsát hiábavalóvá teszi. Hegyeket mozdít tova, hogy észre sem veszik. Ezért kell félnünk őt.”

Ez inkább szenvedélyes vezeklési prédikáció volt, mint védekező beszéd. S ebben a szituációban majdnem öngyilkosság volt a fiatal császár színe előtt, aki éppenséggel nem akart hallani Nabukodonozor sorsáról, sem birodalmak bukásáról, amikor éppen egy birodalom trónusát foglalta el maga is, s nem akart hallani túl ravasz tervekről sem, amelyek kiagyalóik vesztét okozták. A barát pedig beszéde végéhez érve térdét meghajtotta csuhája alatt, amint arra kioktatták, és mentegetőző szavakkal fejezte be szónoklatát: Távol áll tőle, hogy ilyen főméltóságokat tanítani akarjon, csupán hazájának kíván szolgálatot tenni. „És ezzel ajánlom magamat Szent Felséged és Nagyméltóságtok kegyelmébe, és alázatosan kérem, hogy ellenségeim ármánykodása miatt ne vessetek ki kegyetekből. Befejeztem.”

Barátságos és ellenséges felkiáltások kavarogtak a levegőben. A sok külföldi azt követelte, hogy Luther latinul is mondja el beszédét. Egy nemes, aki Luther közelében állt, így szól hozzá: „Ha nem bírja már szusszal, elég ennyi is, Doktor Uram!” ő volt az egyetlen, aki észrevette, mennyire ki van merülve a barát. Luther latinul megismételte beszédét. Így is csak nagyjából értették meg, hogy mit akar. A mi számunkra eléggé egyértelműek a szavai; a jelenlevők számára korántsem voltak azok. ők olyan értelmet véltek kihámozni, hogy a szerzetes hajlandóságot mutat nézeteinek visszavonására. A fejedelmek és a császári tanácsosok visszavonultak az emeletre, hogy megbeszéljék az ügyet. Úgy döntöttek, hogy az officiális szólítsa fel Luthert teljesen egyértelmű nyilatkozatra: visszavonja, vagy nem vonja vissza!

Aztán lementek az ülésterembe. Az officiális ezen a nagy napon is szerepelni akart. Korholni kezdte Luther szerénytelenségét. Ura, az érsek azonban figyelmeztetően intett neki, mire békülékeny fordulatot szőtt beszédébe: „Ha van jó az írásaid között, Márton, azt nem fenyegeti veszély. A császár kegyesen bánik majd azzal, mihelyt megváltoztatod elhatározásodat.” Első azonban a visszavonás, egészen világos szavakban, máskülönben „megsemmisülés és örök feledés” következik.

Luther válasza, amelyről maga mondotta, hogy „szarva, foga nincs”, így hangzott: „Ha nem győznek meg a Szentírás bizonyságával vagy világos észokokkal — mivel nem hiszek egyedül sem a pápának, sem a zsinatoknak, amelyek nyilvánvalóan gyakran tévedtek, és ellentmondtak egymásnak —, úgy a lelkiismeretemhez és Isten Igéjéhez vagyok kötve. Ennélfogva nem tudok, és nem akarok visszavonni semmit, mert sem nem bátorságos, sem nem tanácsos . .. bármit is a lelkiismeret ellen cselekedni . . . Isten engem úgy segéljen …”

Nagy izgalom támadt. A császár már készült felállni, eleget értett: nincs visszavonás! A barát megátalkodott maradt! Az officiális buzgalmában instrukcióin túlmenően, izgatottan kapacitálta Luthert: „Ugyan hagyd a lelkiismeretedet, Márton!” Főleg a zsinatok tekintélyének elutasítása hozta ki a sodrából, ingerülten kiabálta: „Hogy a zsinatok tévedtek, azt te sohasem tudod bebizonyítani! Az egyházi fegyelem kérdéseiben talán el lehet ismerni, hogy előfordultak tévedések. ” Luther visszavágott: „Én be tudom bizonyítani!” A császár, aki már állott, kurtán véget vetett a jelenetnek. Elég a vitatkozásból! Vezessék el ezt az embert! Intett a heroldnak, és sietve elhagyta a termet.

Vad zűrzavar és kiáltozás tört ki. Sokan azt hitték, hogy Luthert börtönbe akarják hurcolni. Körülfogták. Majdnem mindenkinél volt fegyver. Odalépett a herold, Luther megnyugtatta az érte aggódókat: Láthatják, hogy védőkíséret oltalma alatt áll! Sietve kifelé tuszkolták. A bejárat előtt a császár spanyol lovasai a menet után kiabáltak valamit, amit szerencsére a németek nem értettek meg: „A1 fuego! A1 fuego!” (Tűzbe vele, tűzbe vele!) A nyelvi zűrzavarnak köszönhető, hogy nem tört ki véres csetepaté, legalábbis nem itt és nem azonnal. Szállására érve Luther mindkét karját magasba emelve így kiáltott fel: „Túl vagyok rajta, túl vagyok rajta!”

A máglyát követelő kiabálásnak sok évvel később volt még egy utójátéka. Károly császár, miután legnagyobb tervei meghiúsultak, miután egy emberöltőn át folyton háborúkat viselt Franciaország ellen, a pápák ellen, az eretnekek és a törökök ellen, lemondott az uralkodásról, és a yustei kolostor közelében épült szép villájában töltötte élete hátralevő részét. Néha elbeszélgetett a szerzetesekkel. Egy alkalommal arról esett szó, hogy a hithű Spanyolországban, az inkvizíció szigorú ébersége ellenére is néhány eretnek gócot találtak. Könyörtelenül le kell számolni velük, jelentette ki a császár: Megégetni őket! Csak semmi könyörület! A vádlottak megbánását sem szabad enyhítő körülménynek betudni. „Helytelenül jártam el — jegyezte meg tűnődve —, hogy akkor nem ölettem meg Luthert. Nem voltam köteles megtartani szavamat.” Mert egy eretnek — így érvelt Károly — a császárnál nagyobb úr ellen vétkezik: Isten ellen. „Nem ölettem meg, és ennek következtében iszonyú naggyá növekedett ez a tévelygés. Megakadályozhattam volna …”

S még tovább fejtegette gondolatait a szerzetesek előtt, akik feljegyezték szavait. Az eretnekekkel egyáltalán nem szabad szóba állni, vitába bocsátkozni, nem szabad meghallgatni őket. „Olyan eleven és átgondolt érvekkel hozakodnak elő, amelyek könnyen megzavarhatják az embert. És mi történik akkor, ha véletlenül egy hamis érv megragad gondolataimban? Ki lehetne olyan erős, hogy azt ki tudná tépni a lelkemből?”

A két nagy ellenfél tehát, Luther halála után, még egyszer szemben áll egymással, mint egykor Wormsban. Luther is gyakran kívánta ellenségeinek halálát; nem éppen jámbor módon örvendezett, amikor valamelyikük siralmas véget ért, vagy éppen erőszakos halállal múlt ki, mint Zwingli. De szilárdan bízott az Igében, és nem lehet ráfogni, hogy lelke nem volt elég erős, hogy ellenfeleinek érvei a legcsekélyebb mértékben is megingatták volna. A császár a tekintély embere, ő a hatalomban bízik. Ez az egyetlen bizonyító eszköze; a hite, bármilyen erősnek érzi, meginoghat. Károly tragikuma, hogy meg kellett érnie legfőbb és lényegében egyetlen argumentumának, a hatalomra való hivatkozásnak csődjét, és még nagyobb tragikum, hogy a fél világ népei két táborra szakadtak.


Wartburgba

Luther nem volt „túl rajta”, ahogy gondolta. A császár és a birodalom előtt lezajlott nagy jelenettel nem ért véget a történelmi dráma. Károly császárnak is nagy napja volt, életében először: most mutatta meg, hogy nem az az engedelmes növendék és gyámkodásra szoruló kamasz többé, amilyennek általában tartották, nem utolsósorban Luther. Néhány évvel később a reformátor így írt Wormsról: „Amit ti velem tettetek, az gyémántba van vésve, soha többé kitörölni nem lehet, és még akkor is beszélni fog, amikor ti valamennyien porrá váltok, amelyet szanaszéjjel szór a szél. Mint lárvák és bálványok ültetek ott a gyerekember, Károly császár körül, aki mit sem értett az ilyen dolgokhoz, azt kellett tennie, ami nektek tetszett, és ti minden jog nélkül, lelkiismeretetek a tanúm rá, meghallgatás és megfontolás nélkül elítéltetek engem.” A fentieket az érsekeknek meg a fejedelmeknek címezte. Azok valóban festett bálványokként ültek ott körös-körül, és nem tudták, mitévők legyenek. A számukra kellemetlen dolgok elnapolása, huzavona, halogatás volt mindenkori taktikájuk, bizalmatlanság a legerősebb tulajdonságuk és fegyverük. Luther választófejedelme is bizonytalan volt. Tudtára adatta doktorának, hogy magatartásával elégedett; környezetének úgy nyilatkozott, hogy a barát mégiscsak túlságosan merész. A császár összehívta a fejedelmeket, mint a birodalmi rendek legfelső „kúriáját”, s feltette nekik a nagy kérdést: mi legyen most. Azok tiszteletteljesen és ravaszul határozatlan válaszokat mormoltak. Igencsak meglepődtek, amikor az ifjú uralkodó elővett egy papírlapot, amelyre már előre saját kezűleg felírta elhatározását, amint az később is szokása volt. Nehezen formálta a szavakat, részint hosszú, erősen előreugró álla akadályozta, részint az, hogy polip volt az orrában, s emiatt csak szájon keresztülbírt lélegzeni. De egyébként nem volt bizonytalan. „Eh bien — jelentette ki franciául —, akkor majd én közlöm a véleményemet.” És német fordításban felolvastatta, hogy mit határozott. Ez volt Károly első nyilvános akaratmegnyilvánulása és egyben bizonyos mértékig testamentuma; nézeteit és meggyőződéseit nem változtatta meg élete végéig. Lassú volt, a világtörténelem egyik legnagyobb tétovázója és makacs; emellett melankolikus, az e

típusra jellemző hirtelen dühkitörésekkel. Állandóan a halálra gondolt, már egészen fiatalon is, új meg új részletes végrendelkezéseket vetett papírra, amelyekben fontos szerepet töltött be a temetkezési hely. Németországra sohasem gondolt ilyen vonatkozásban: Burgundia földjében kívánt nyugodni, az igazi Ó-Burgundiában, amelyet vissza akart hódítani Franciaországtól; később, amikor spanyollá vált, úgy rendelkezett, hogy Spanyolországban helyezzék tetemét örök nyugalomra. Az ősök, a családfa, a genealógia: ez volt a támasza és hite. Egyházi hitét ez határozta meg. Amiben az elődök hittek, azt tartotta kötelezőnek magára és egyben az egész világra nézve, amely az ilyen hierarchikus rend nélkül nem állhatna Jenn.

Így most is tanúként idézte őseinek hosszú sorát, a legkeresztényibb német császárokat, a spanyol királyokat, az osztrák főhercegeket és a burgundi hercegeket, „ők valamennyien halálukig hűséges fiai maradtak a római egyháznak, állandóan védelmezték a keresztény hitet, a megszentelt szertartásokat, a dekrétumokat, rendeleteket és szent szokásokat.” Károly mindenesetre így látta; történeti ismeretei igen fogyatékosak voltak, burgund lovagregényeken nevelkedett, s azokban egyetlen szó sem esett a császárok és királyok évszázados harcairól, amelyeket éppen az általa emlegetett egyházi „dekrétumok és rendeletek” miatt vívtak. De ne szakítsuk félbe: „Természetes örökségként hagyták ránk e szent keresztény kötelességek teljesítését, és Isten kegyelméből eddig úgy éltünk, hogy híven követtük őseink példáját. Ezért elhatároztam, hogy ragaszkodom mindahhoz, amit őseim és én mind a mai napig megtartottunk.” Nyomatékosan megemlítette még a konstanzi zsinatot, majd így folytatta: „Bizonyos, hogy egy szerzetes egymagában tévelyeg, ha véleményét szembeállítja az évezredes egyetemes kereszténységével — e vélemény szerint a kereszténység mindig tévelygésben leledzett volna …” Ünnepélyesen kötelezte magát: birodalmát és uralkodói hatalmát, barátait, önnön testét és lelkét kész sorompóba állítani annak érdekében, hogy minden változatlan maradjon. Majd éles hangon foglalt állást az aktuális eseményekkel kapcsolatban: „Miután meghallgattam Luther válaszát, amelyet tegnap mindannyiunk jelenlétében adott, kijelentem, hogy sajnálom, amiért a Luther és hamis tanítása elleni eljárást oly sokáig halogattam. Eltökélt szándékom, hogy őt többé nem hallgatom meg. Úgy határoztam, hogy védőkísérettel haladéktalanul visszaküldöm. De feltételként megszabom, hogy nem prédikál, rossz tanítását a néppel nem ismerteti, lázadásra nem bújtogat. Mint már mondottam: elhatároztam, hogy úgy járok el vele szemben, mint nyilvánvaló eretnekkel szemben, és felszólítalak benneteket, hogy ez ügyben jó keresztényekhez illőn cselekedjetek, amint az kötelességetek, és amint azt nekem megígértétek.”

Sok fejedelem arca halálsápadtra vált; így olvasható a nuncius örvendező és a valóságnak megfelelő jelentésében. Merőben új hang volt ez, világos, köntörfalazás nélküli, nagyon személyes jellegű; tanácsadókról szó sem esett, esetleges kompromisszumokról sem. Parancs, amelyet a császár közölt alattvalóival. A szavak szinte „velősek” voltak, a fejedelmeket viszont, nagy testük, hatalmas válluk, széles kardjuk, övükön függő hosszú tőrük ellenére éppenséggel nem lehetett ilyen jelzővel illetni. A fejedelmi „szabadságról” — és ez volt a legfontosabb hitelvük — még halvány utalás sem hangzott el. Sürgősen összeültek, így csoportba verődve érezték magukat még leginkább magabiztosnak. Tanácskoztak.

A szász választófejedelem, Luther protektora, már visszavonult. A pfalzi választó szintén eloldalgott. A választófejedelmek gyűlése tehát formálisan nem volt határozatképes, és a két óvatos úr távolmaradásával éppen ezt akarta. A többieket nemcsak aggasztotta a császár parancsa; az egyébként is különösen aggályoskodó természetű mainzi választófejedelem, Albrecht kardinális valósággal vacogott félelmében. Nem az nyugtalanította, hogy választási manipulációival meg búcsúlevél-üzelmeivel voltaképpen ő robbantotta ki az egész históriát. A nép haragjától reszketett, amely személyét fenyegette. Kezébe adtak olyan röplapokat, amelyek név szerint említették őt; négyszáz nemes szövetkezett — írták ezek — Luther támogatására. Meg ilyen rigmusokat olvasott: „Kereken kimondom én, /Hogy nagy bajt csinálok én,/ Nyolcezer emberrel megyek nektek én”, és aláírásként ott állt a zendülő parasztok félelmetes jelszava: „Bundschuh! Bundschuh Bundschuh!” („Bocskor”). A fenyegetés nem volt üres frázis. Az első zendüléseket csak nagy nehezen sikerült leverni, éppen Mainz kapui előtt. Bármely pillanatban újra fellángolhatnak. Hol a segítség? Milyen csapatai vannak a császárnak, aki olyan szigorúan beszélt? Udvari hivatalnokok, darabontok, maroknyi spanyol lovas — „alig négy nyomorék csapat”, siránkozott Aleander nuncius, aki nem kevésbé szorongatott és veszélyes helyzetben érezte magát.

Éjjel vitték el Albrechtnak a lázító röplapokat, ő még virradat előtt eljuttatta azokat a császárhoz. Károly nem vette komolyan az ügyet. Bátor volt-e, vagy egyszerűen csak könnyelmű és tudatlan? Albrecht mozgósította testvérét, a brandenburgi választófejedelmet. Az javasolta a császárnak, hogy Luthert még egyszer hallgassák ki, hittudósok és néhány fejedelem jelenlétében. A Brandenburgi egyfelől a lehető legszenvedélyesebben gyűlölte a barátot és még inkább a szász választót, másfelől viszont nagyon féltette a fejedelmi „szabadságot”, s a császár magatartását ilyen szempontból fölöttébb fenyegetőnek találta. Károly nyersen elutasította az indítványt. Kijelentette, hogy nyilatkozatából egyetlen betűt sem hajlandó visszavonni. Erre a választófejedelmek — jobban mondva azok, akik még együtt maradtak tanácskozni — szerkesztettek egy memorandumot, és átnyújtották a császárnak.

Ebben, mint alázatos alattvalók fordultak Károlyhoz, akit legszentebb felségnek és „győzhetetlen császárnak” címeztek. Örömmel vették tudomásul szándékait — írták —, és többször is hangsúlyozták engedelmességüket. De aztán előálltak az új indítvánnyal: úgy gondolják, hogy Luthert még egyszer ki kellene hallgatni. Luther határozottan kijelentette, hogy tévedését hajlandó elismerni, ha erről meggyőzik. Az eseményektől távol álló nép azt fogja gondolni, hogy kihallgatás nélkül ítélték el, amiből komoly veszedelem származhat. Jobb volna tehát Luthert visszavezetni az igazság útjára. Tekintélyes teológusokat kellene összehívni, akik képesek írásainak kétes pontjait megcáfolni s rábírni a visszavonásra.

Mindezek az urak ellenségei voltak az újításoknak, és ellenségei voltak Luthernak. De ellenségei voltak azoknak az újításoknak is, amelyeket a császár magatartásában szimatoltak. Az úgynevezett választási kapituláció (feltételek) 24. paragrafusában Károly ünnepélyesen megígérte, hogy kihallgatás nélkül egyetlen németet sem szabad elítélni, akár magas, akár alantas rendű az illető. Károly még sok egyebet is megígért, s a fejedelmeknek később tapasztalniuk kellett, hogy e választási ígéretek mennyire értéktelenek, akár esküt tettek rájuk, akár nem. De ekkor ez még nem derült ki. A fejedelmek kiemelték a Luther-ügyet, hogy viszonylag jámbor módon „biztosítsák jogaikat”. Ugyanakkor kissé a közvéleménnyel is számoltak, amely nyilvánvalóan veszedelmes tényezővé válhatott. Alakult hát egy bizottság, az ilyen grémiumok örök segédeszköze. A császár hozzájárult Luther kihallgatásához, amelynek elnökéül egy jogászt nevezett ki, a badeni kancellárt. Közben eltelt néhány nap. Luthernak jóformán pillanatnyi nyugta sem volt a sok látogatótól, kíváncsiskodótól.

A kihallgatás meglepően enyhe légkörben zajlott le. Mindenképpen egy kompromisszum-formulát kerestek. A badeni kancellár szívhez szóló szavakkal beszélt a testvéri egységről, az egyház egységéről. Megemlítette a zsinatokat is, a differencia sarkalatos pontját. Jellemző módon a pápa és a pápai tekintély kérdése jóformán szóba sem került. De hogy Luther a zsinatokat sem hajlandó a kereszténység legmagasabb fórumainak elismerni, ezt tartották mind a császár, mind a fejedelmek a tulajdonképpeni eretnekségnek és merő képtelenségnek. A zsinat: utolsó lehetőség arra, hogy a már-már reménytelenné vált helyzetben helyre lehessen állítani az egységet. A kancellár megegyezésre törekedve igen messzire elment. Igen — mondotta —, nem vitás, hogy zsinatok is követtek el tévedéseket, és hát Luther is ezt állította. De a zsinatok hatalmát és tekintélyét ezért még semmiképpen sem szabad elvetni. A kancellár mint jogász finom megkülönböztetéseket tett: A zsinatok határozatai sohasem voltak „contraria”, egymásnak ellentmondók, hanem legfeljebb „diversa”, egymástól eltérők. De végül is a zsinatok sok jó és üdvös dolgot eredményeztek. A kancellár Luther lelkiismeretére is apellált, hivatkozott Szent Bernát szavaira. Szabad-e valakinek önfejűen, konokul csak a saját esze után mennie? A kancellár kijelentette: Luther sok olyasmit is írt, amit csak dicsérni lehet. Ha értelmesen viselkedik, a császárnak gondja lesz rá, hogy a „jó könyvek” megmaradjanak.

Két óra hosszat tartott a tárgyalás. Luther tiszteletteljes volt, de makacsul kitartott elhatározása mellett: csakis abban az esetben hajlandó visszavonni bármit, ha a Bibliából meg tudják cáfolni. A bizottság végül elbocsátotta mint reménytelen esetet. De a fáradozások ezzel még nem értek véget. Most a trieri érsek meg az officiálisa próbálkoztak. A magánbeszélgetések egész sora következett. Az érsek felajánlotta: ha Luther rászánná magát a visszavonásra, s emiatt nem merne visszatérni Wittenbergbe, priorságot kaphat az érsek körzetében, állandó helye lesz az érseki asztalnál. Aztán a rendi bizottság is jelentkezett még egyszer, újabb ajánlattal: Nem lehetne-e a döntést egy jövőben összeülő zsinatra bizni? Mint látjuk, mind e próbálkozásban az a törekvés nyilvánult meg, hogy az ügy ne kerüljön a pápai kúria kezébe. A bizottság által ajánlott alapon majdnem megegyezés jött létre: Luther azt mondta, elfogadja az ajánlatot, feltéve, hogy a zsinat a közeljövőben összeül, s az eldöntendő tételeket előzőleg közlik vele. Beleegyezését izgatottan jelentették az érseknek, aki még egyszer magához hivatta. És csupán itt, az utolsó órában, történt meg az igazi döntés. Luther nem hagyott kétséget afelől, hogy nem fogja feltétlenül alávetni magát egy zsinat döntésének. Mit tenne — kérdezte az érsek —, ha Írásainak bizonyos tételei a zsinat elé kerülnének ? Luther így felelt: attól tart, hogy éppen azokat a tételeket vinnék a zsinat elé, amelyeket a konstanzi zsinat elítélt. „Én is attól tartok, hogy éppen azok lesznek” — mondta az érsek. Luther erre kijelentette: akkor nem hallgathat, még ha életébe kerül, akkor sem. Azok a határozatok Isten Igéjét marasztalták el, márpedig ő attól el nem térhet. Idézett az Apostolok Cselekedeteiből: „Ha emberektől van e tanács vagy e dolog, semmivé lesz, ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt.” Ha Isten nem helyesli magatartását, néhány év és neki vége. Az érsek nem volt hozzá barátságtalan, azzal az ígérettel bocsátotta el, hogy a császárnál „kegyelmes elbocsáttatást” eszközöl ki számára, vagyis hogy még a megígért oltalom alatt vonulhat el.

Luther hamarosan meg is kapta a hivatalos értesítést, amely szerint még huszonegy napig szabadon elvonulhat. Április 26-án ebéd után hagyta el Wormsot kísérőivel együtt, két kocsin. A birodalmi herold ezúttal nem utazott velük. Frigyes választófejedelem tanácsosaival megüzente Luthernak, hogy biztonságos helyre fogják őt vinni, a legnagyobb titokban; maga Frigyes sem tudhatja, hová; így nyugodt lélekkel közölheti a császárral meg a birodalmi gyűléssel: fogalma sincs semmiről.

A kapukon kívül kis lovascsoport csatlakozott a két kocsihoz. Mindenki támadástól vagy merénylettől tartott. Oppenheimben Sturm birodalmi herold is felbukkant, kis szekerén egy darabig a menettel tartott, s csak akkor fordult vissza, amikor Luther közölte vele, hogy most már nincs szüksége a védelmére. A következő szállásokon asztalhoz ült, és írt. A császárnak szóló terjedelmes iraton dolgozott, amelyet publikálni kívánt, s amelyben még egyszer ösz-szefoglalta a történteket. Ismételten leszögezte, hogy kész „minden gyanú fölött álló, tudós, pártatlan bírák, papi és világi személyek előtt megjelenni és oktatásukat elfogadni… kikötés nélkül, kivéve Isten tiszta, világos, szabad Igéjét, amely mindenek fölött vagyon”.

Rövidebben és lutheribb módon írt komájának, Lukas Cranachnak: „Gondoltam, ő császári felsége egy vagy akár ötven doktort is egybehívatott, hogy becsületesen legyűrjék a barátot. De nem volt semmi ilyesmi, csak éppen megkérdezték: Tieid ezek a könyvek? Igen. — Visszavonod őket vagy sem? Nem. — Hát takarodj. — Ó, mi vak németek, milyen gyerekesen járunk el, és milyen nyomorult módon tűrjük, hogy a pápások nyomorúságunkban kifigurázzanak, és bolonddá tartsanak bennünket.” De azt is közli levelében, hogy jó emberek tanácsára most egy időre el fog tűnni.

Útközben a császár parancsa ellenére prédikált, és számos helységben a magisztrátus meg a lakosság a császári tilalomnak ugyancsak fittyet hányva ünnepélyesen fogadta, elébe ment, megvendégelte ; Luther aggódott, hogy a vakmerőket majd felelősségre vonják. Akadtak persze óvatosak is, akik hitelesített jegyzőkönyvbe foglaltatták, hogy előbb tiltakoztak, csak azután engedték szószékre lépni Luthert. Gotha közelében jogi tanácsadója, Dr. Schurff elbúcsúzott tőle, s Luther most már csak két kísérővel utazott tovább, egy mellékútra térve. Csak az egyik kísérő ismerte az úticélt, a másik, Petzensteiner Ágoston-rendi szerzetes nem sejtette, hogy mit terveznek, és nem is volt szabad tudnia semmit.

Hirtelen kis lovascsapat vágtatott, fenyegetően kivont karddal, a kocsi felé. Petzensteiner testvér rémülten kiugrott, és pánikszerű gyorsasággal eltűnt az erdőben. Felvont kézíjat szegeztek a kocsisra, és megkérdezték, Luthert viszi-e, mire az tüstént igennel válaszolt. A támadók hangos káromkodások közepette kiráncigálták Luthert a kocsiból, egy darabig szíjra fűzve gyalog hurcolták magukkal, majd őt is lóra ültették. A kis kavalkád óvatosságból még néhány óra hosszat erre-arra csatangolt az erdőben, azután Wartburgnak fordult. A felvonóhíd le volt engedve, a várkapitány, Hans von Berlepsch fogadta Luthert, de minden ünnepélyes formaság nélkül, mert a várőrségnek sem volt szabad megtudnia a jövevény kilétét. Elvégre nem lovasok holmi kedélyes csínyjéről volt szó, hanem a császár és a birodalom elleni zendülésről, és mindenekelőtt arról, hogy a szász választófejedelmet és országát meg kell védeni esetleg igen veszedelmes megtorló intézkedésektől. Luthert felvezették két kis helyiségbe egy mozgatható lépcsőn, amelyet éjszakára fel lehetett húzni. Így hát két felvonóhíd is őrizte. Utasítást kapott, hogy csuháját nyomban vesse le, öltsön lovagi öltözéket; addig nem mutatkozhat a várbeliek előtt, amíg tonzúrája el nem tűnik, s amíg ki nem nő a szakálla. Akkor majd „Junker Jörg” (György lovag) néven kell szerepelnie, mint a várkapitány vendégének. Lukas Cranach megfestette és fametszeten is megörökítette Junker Jörgöt: hosszú, pödört bajusszal, szakállal, dús hajzattal. Luther a csuhája alatt egy héber Bibliát meg egy görög Új testamentumot vitt magával Wartburgba, hogy legyen olvasnivalója fogságában. A két könyvet letette a kamrában álló kis asztalra. Bevittek neki egy tintatartót, pontosabban szaruból fabrikált tintatartó edénykét, amelyet akkori szokás szerint az asztal oldalára lehetett erősíteni. A tájból nem sokat láthatott, a homályos, úgynevezett ökörszemablakok kicsinyek voltak. Egyedül maradt Bibliájával, amelyre Wormsban hivatkozott. Wartburg egyidejűleg fogságot és menedéket jelentett számára.


Az ediktum

Wormsban senki sem tudta, hová tűnt Luther. A gondosan előkészített támadásról csak hetek múltán érkeztek hírek; még sokáig találgatták az emberek, mi történhetett vele. Különféle rémhistóriák keltek szárnyra, többek között az, hogy a nunciusok tétették el láb alól, átdöfött holttestét egy bányában meg is találták. Mások — és ezek közé tartozott elsősorban Aleander nuncius — a valóság irányában tapogatóztak, s erősen gyanították, hogy Luthert biztonságba helyezték valahol. Frigyes választófejedelem a birodalmi gyűlés előtt ünnepélyesen kijelentette: ő nem tud semmiről, s erre kész esküt tenni. Ez volt egyébiránt egyetlen akciója a tanácskozásokon ; továbbra is óvatosan távol tartotta magát mindentől, s amikor komolyra kezdett fordulni a helyzet, elutazott Wormsból. A nem kevésbé óvatos pfalzi választó követte példáját.

A helyzet azért kezdett komolyra fordulni, mert most már esedékessé vált a császár által ebben a kellemetlen ügyben kilátásba helyezett büntetőparancs kiadása. Károlynak nagyon sürgős volt ez a dolog; a Luther-ügynél összehasonlíthatatlanul fontosabb gondokra kellett összpontosítania energiáit. Franciaországgal már megkezdődött a háború, ha nem is „hivatalosan ”: francia csapatok a Pireneusokon átkelve benyomultak Navarra területére. Az itáliai hadjárat kérdésében még mindig nem történt döntés. Spanyolországban még javában tombolt a comunerók háborúja a zamorai püspök vezetésével, akit Leó pápa „második Luthernak” nevezett, amint azt a császári követ Rómából jelentette. Ilyen körülmények között érthető, hogy Károly türelmetlenkedett, haragudott a nehézkes német urakra, akik minden kérdésben gondolkodási időt kértek, pusmogtak egymással, közben nagy ivászatokat rendeztek, és sohasem akartak egyértelmű, világos választ adni. Annyit mindenesetre meg tudott állapítani, hogy a Franciaország elleni háborút helyeslik, feltéve, hogy azt a császár viseli, lehetőleg a saját költségén. Az is nyilvánvaló volt, hogy a pápa igen népszerűtlen Németországban. A rendek ismét memorandumot nyújtottak át Károlynak, száz pontban foglalva össze örök sérelmeiket Róma ellen, s ezek nem sokban különböztek azoktól, amelyeket az „első Luther”, a wittenbergi barát, népies nyelven hangoztatott. És magának a császárnak is, noha éppen a lehető legnagyobb szolgálatot készült tenni a pápának, megvolt az oka, hogy elégedetlen legyen Rómával. Mert mit jelentett neki a pápai kúriánál tartózkodó követe? Leó pápa Franciaországgal folytatott tárgyalásokat, holott Károllyal kötött szövetséget Franciaország ellen, e szövetség minden részletét alaposan megbeszélték, sőt a Szentatya még felháborodásának adott kifejezést amiatt, hogy a fiatal császár nem elég erélyesen indul támadásra. S ami a legdühítőbb: a pápa nyilvánvalóan nem veszi komolyan „a Károly fiút”, vidám gondtalansággal emlegeti „a jó gyermeket, a császárt”, aki okvetlenül rászorul az ő mérhetetlenül gazdag tapasztalatokon alapuló, fölényes biztonságú irányítására. Ez nagyon sértette Károly önérzetét, a legérzékenyebb pontot Károly lelkében.

A világtörténelem peremén tarka és kacskaringós arabeszkek módjára fonódnak egymásba a különféle intrikák; a pápa még azzal is megpróbálkozott, hogy sebtében toborzott svájci zsoldosokkal megtámadja Károly második királyságát, a nápolyit. Mindezekre itt nem térhetünk ki részletesen; zavaros szövevény. Az idők távlatából visszapillantva fantasztikusnak tűnik, hogy a pápa, amikor Lu-

ther révén félelmetes veszedelem fenyegette, éppen legodaadóbb pajzshordozóját, a császárt fenyegette, és megkísérelte, hogy megnehezítse helyzetét. Pedig mindenütt tüzek lobogtak, és a Szentatya feladata tulajdonképpen nem a lángok szítása, hanem oltogatása lett volna. Ám az ilyen utólagos fontolgatások nemigen hatnak a dolgok menetére. A pápaságot nem Luther taszította le arról a magaslatról, amelynek alapjai már régóta erősen alá voltak ásva.

Ez a kettős talajú politika, amely talajokon a Medici-pápa saját véleménye szerint oly elegánsan zsonglőrködött, szemléletes módon jutott kifejezésre a császárhoz küldött egymástól különböző kétnuncius személyében. Az egyiknek, Caracciolónak, a nagypolitikában kellett ravasz sakkhúzásokkal működnie; a kisebb kaliberű Aleander csupán egy feladatot kapott, amely egyszerűbbnek látszott: neki az eretneket kellett ártalmatlanná tenni. Károly le akarta zárni ezt az ügyet, és Aleanderra, aki az elmúlt hetek és hónapok alatt nemegyszer a kétségbeeséshez volt közel, most nagy nap virradt, őt bízták meg annak a rendeletnek megfogalmazásával, amely Luthert a birodalomból való kiközösítés hatálya alá helyezi. Az alkotmány szerint — ha jóindulattal alkotmánynak akarjuk nevezni azokat a laza szálakat, amelyek a birodalmat még úgy-ahogy összetartották — egy ilyen ediktumot meg kellett tanácskozni a birodalmi gyűlésen, amelynek jóvá kellett azt hagynia. Károly azonban szilárdan eltökélte, hogy császárnak fog mutatkozni, nem annak a jó gyereknek, akinek tartják. A fejedelmek előtt elmondott nyilatkozatában már megmutatta karmait. Most még tovább ment. Hallani sem akart rendi kormányzatról, amelyet a választási feltételekben megígért: távollétében helytartója fog kormányozni, aki nem lesz más, mint még nála is fiatalabb testvére, Ferdinánd. Mit sem számított, hogy az Alcalában született s születése óta Spanyolországban nevelkedett ifjú egy árva szót sem értett németül, sőt még arról is legfeljebb ködös fogalmai voltak, milyen részekből tevődik össze a „szent római birodalom”. Károly az ediktum dolgában sem akart további vitát. A rendeletet fel kell olvasni, a választófejedelmeknek meg mindazoknak, akik ott akarnak lenni, el kell fogadniuk. És úgy is történt.

A birodalmi gyűlés létszáma különben is jócskán megcsappant időközben, és formálisan nem volt már határozatképes. Sokan hazautaztak, mert a hosszabb wormsi tartózkodás igen költséges volt s amellett nagyon egészségtelen. Az esztelenül túlzsúfolt kisváros levegőjét nemcsak piszkos ármánykodások miazmái fertőzték; a mocskos utcákon, ahol katonák, szolgák, lovagok mindenfelé a falak tövébe vizeltek, belopakodott a veszélyes ragály. A változékony tavaszi idő beálltával vad erővel lángolt fel, és a legfontosabb személyiségek közül is sok áldozatot szedett. Nem tudni, tífusz volt-e vagy egyike azon állandó epidémiáknak, amelyeket mindig a pestis gyűjtőnév alá foglaltak, annyi bizonyos, hogy tízesével, százasával szedte áldozatait; főként a német klímához nem szokott spanyolokat tizedelte meg. A császár számára nagy csapás volt, hogy meghalt öreg nevelője és tanácsadója. Chiévres, Croy hercege. A birodalmi gyűlés kezdetén még vele osztotta meg hálószobáját. Most magára maradt a nagy döntések küszöbén. Gyakran emlegette sajnálkozva — még később is, amikor sehogyan sem bírt kievickélni a Franciaországgal vívott folytonos háborúkból —, hogy mennyire hiányzik neki a bölcs és fortélyos eszű öreg. „Irányított engem, de jó tanácsokat adott” — jegyezte meg szomorúan. A wormsi városi krónikás naiv módon azonban egy másik, közszájon forgó változatot említ a birodalmi gyűlésről szóló feljegyzéseiben: A császár ezt a nagyurat és testvéröccsét, a lóról lezuhant fiatal bíborost, mint aljas árulókat megmérgeztette. A magasabb körökben inkább arról beszéltek, hogy mi lesz azzal a roppant vagyonnal, amelyet az öreg Chiévres összeharácsolt. Egy követi jelentésben azt olvassuk, hogy félmillió aranydukátot a császár azonnal magának foglalt le.

Ebben az áporodott és dögletes légkörben — hogy kissé patetikusan fejezzük ki magunkat — ért véget a birodalmi gyűlés, s látott napvilágot a Luther ellen kibocsátott ediktum, amely évtizedekre sorsdöntő fontosságú dokumentummá vált ,,a német nemzet szent római birodalmának” történetében. Aleander nuncius most elérte azt, amit nagy diplomáciai sikernek könyvelhetett el. A nagydiplomácia jegyében fogalmazta meg az ediktumot, e terjedelmes körlevelet, amely hamarosan megjelent nyomtatásban.

Amikor az ediktum szövegét felolvasták a még Wormsban tartózkodó rendek előtt, a brandenburgi választófejedelem vállalkozott arra, hogy a csonka birodalmi gyűlés nevében felszólal. Röviden kijelentette, hogy az ediktummal a birodalmi rendek valamennyien egyetértenek, ez a határozatuk, s ezen egyetlen betűt sem szabad változtatni. Úgy gondolta, ily módon érzékeny csapást mér fő ellenségére, a szász választóra, Luther protektorára, s ugyanakkor erősen kidomborítja saját szerepét, hangsúlyozva, hogy a választófejedelmeknek ő a vezetője.

Az ediktum tehát kiment a világba. A nagyobb hatás kedvéért a templomban írták alá, prédikáció és mise után. A császár — írta jelentésében a nuncius — elégedettnek, sőt egyenesen jókedvűnek látszott. Mosolyogva mondta a nunciusnak: „Most már meg vagy elégedve ? ” Aleander biztosította: őszentsége és az egész kereszténység minden bizonnyal hálát ad Istennek, amiért ilyen jó, sőt egyenesen szent császárral ajándékozta meg a világot; és még egyéb hasonló frázisokkal udvarolta körül a császárt. Medici kardinálishoz írt levelében kevésbé ünnepélyes hangnemet használt. A művelt öreg humanistának önkéntelenül is Ovidius jutott az eszébe, akinek műveit ifjúkorában tanulta és jól emlékezetébe véste; tolla alá kívánkozott két sor a Szerelem művészetéből, ahol szintén vadászatról van szó, bár egészen másféle vadászatról:

„Fújjatok hallalihót, gratuláljatok, drága barátim,

Hálóban van a vad, nem menekülhet, enyém.”

„No de észre kell térnem — sietett hozzáfűzni —, elvégre a vallás szent ügyéről van szó! Hagyjuk most az ilyen gyerekségeket, és inkább kiáltsuk ezen a napon: Dicsértessék a szentséges, oszthatatlan Szentháromság!”

Ediktuma nem volt csiszolt humanista írásmű, inkább goromba fogalmazvány, mivel úgy vélte, ez való a bárdolatlan németeknek. Nyers és kézzelfogható argumentumokkal kell hozzájuk szólni; fejedelmeikhez is, akikről nem éppen hízelgő véleményt alkotott magának. Ezért olyan mondatokból állította össze az ediktumot, amelyek voltaképpen nemigen illettek finom tollához, s amelyek részben a római kúria legrégibb nyelvezetéből származnak. Luther „bűzös pocsolyába” gyűjtötte össze az ő egész átkozott tanítását; ő maga „a gonosz ellenség, aki szerzetes alakját öltötte magára”, „önkényes és szabados életet” prédikál, amelyből „kirekeszt minden törvényt, és amely egészen állati”. „A házasság megbonthatatlan törvényeit gyalázatosan bemocskolja.” A pokol sátáni küldöttének egész tana arra irányul — írja a továbbiakban a nuncius, inkább a fejedelmeknek címezve figyelmeztetését —, hogy „zendülést, meghasonlást, háborút, öldöklést, rablást és gyújtogatást” prédikáljon. Nemcsak az egyházi dekrétumokat és az egyházi törvényeket égette el felháborító arcátlansággal, hanem még arra is uszította a népet, hogy „kezeit mossa meg a papok vérében”. A „világi kardnak és jognak” még gonoszabb módon ártott. És többször is hangoztatott, igen hatásos érv: Luther a csehek követője, Husz utóda, megveti a szent konstanzi zsinatot, amely oly idejében megégette az akkori eretnekeket, és a német nemzet dicsőségévé vált. Hiszen Luther dicsekedve kijelentette: Ha Husz eretnek volt, akkor ő maga tízszeresen eretnek! Nos, ezt a tízszeres eretneket most birodalmi átok sújtja, miután a pápa már kiátkozta. Ennek értelmében felségsértésért járó büntetés terhe alatt mindenkinek megtiltatik, hogy nevezett Luthernak szállást, ételt, italt adjon, vagy őt bármi módon is segítse. Sőt mindenkinek kötelessége, hogy elfogja, és kiszolgáltassa. Aki ezen üdvös tettet végrehajtja, költségmegtérítésben és jutalomban részesül. A szembehelyezkedés a birodalmi átokkal a birodalmi hűbérek, kegyek és szabadságjogok elvesztését vonja maga után; ez a fenyegetés éppúgy szólt a fejedelmeknek, mint a városoknak. A minden néven nevezendő „rokonokat, párthíveket, pártfogókat és követőket” is ennek megfelelően megfenyegetik: „ingó és ingatlan javaik” elkobzásával. Az ilyeneket — úgymond — bárkik, akik akarják, vagy módjuk van rá, „verjék le, és fogják el”, jószágaikat pedig vegyék el a maguk hasznára; ha ez a felszólítás követőkre talál, véget nem érő polgárháborút idézett volna elő. Az ediktum végül felsorolja az eretnek írásaira vonatkozó büntető határozatokat. De ez nem volt elég, a császár még egy általános érvényű cenzúrarendeletet is kibocsátott. S ha már a sok meddő tárgyalás után a császár belelendült a rendelkezésekbe, mindenben rendet akart teremteni. Nemcsak Luther írásait tiltotta be, hanem általában minden könyvet, brosúrát és nyomtatványt a püspökök szigorú cenzúrája alá rendelt. A tilalom kiterjedt „röpcédulákra, másolatokra”, sőt fametszetekre és egyéb képekre is, amelyek sértők lehetnek pápára, prelátusra, fejedelemre, egyetemre vagy más „tisztes személyekre”. Ezentúl tilos „költeni, írni, nyomtatni, festeni, árusítani, megvenni, titokban vagy nyilvánosan birtokolni” minden ilyesfélét, összefoglalva: „amit egyáltalán csak ki lehet eszelni”. A beköszöntő újkornak ez a legelső és legalaposabb szájkosár- és cenzúrarendelete, és a jól ismert formulával végződik: mindenki ehhez tartsa magát.

A cenzúrarendeletnek még annyi foganatja sem volt, mint a

birodalmi kiközösítésről szóló rendelkezésnek. Az egész „törvénymű” a türelmetlenség és a felületesség bélyegét viselte magán. A császár már végre hátat akart fordítani ennek a kényelmetlen birodalomnak. A Rajna mentén vonult ki Németországból. Csalódottság maradt utána. A fejedelmek nem ilyennek képzelték el új császárukat, úgy informálták őket, hogy Károly puha anyagból gyúr, könnyen irányítható, törékeny egészségű ifjú. A nép sem ilyennek gondolta a „német törzsökből sarjadt nemes ifjú vért”. A pápai kúria szintén másként állította be számításaiba a császárt: semmitmondó dicséretekkel megköszönte ugyan a Károly által ‘ tett szolgálatot, ugyanakkor azonban félreérthetetlenül kifejezésre juttatta, hogy ez a magától értetődő intézkedés nem keverhető össze a magas politika nagy kérdéseivel.

Mindazonáltal Róma hajlandóságot mutatott a szövetség megkötésére. A Rajna mentén lefelé vonuló Károlyt nemcsak az „elégedetlen németek” átkai és dühös szitkai kísérték, amint ő és környezete értékelte a helyzetet. Váratlan és meg nem szolgált szerencsés fordulatok záporoztak rá. Spanyolországból híre érkezett, hogy a felkelő comunerók véglegesen vereséget szenvedtek, és a „második Luther”, a zamorai püspök fogságba került. A római kúria — legalábbis pillanatnyilag — engedékeny húrokat pengetett, ami az itáliai hadjárat szempontjából felbecsülhetetlen segítséget jelentett. Sickingent zsoldoscsapataival már szolgálatába fogadta a császár, és a császár ügyéért harcolt a francia határon, függetlenül attól, hogy közismerten rokonszenvezett a wittenbergi eretnekkel; de hát ezt el lehetett nézni neki. Ismét nagy házassági tervek kovácsolódtak, ezúttal a születése óta oly sokszor és sokfelé odaígért Károly tizedik eljegyzésének nyélbe ütésén fáradoztak. A tizedik kiszemelt ara az angol Mária volt, aki később „Véres Mária” néven vonult be a történelembe; ekkor még csak ötéves gyermek volt. Az eljegyzés célja: családi kapcsokkal megszilárdítani a Mária atyjával, VIII. Henrikkel kötött szövetséget. Milyen messze volt már Károlytól a „német nemzet szent római birodalma”, amikor Brüsszelben mindezeket a házassági kombinációkat mérlegelte! A birodalmat nyugodt lélekkel átengedte öccsének, Ferdinándnak, akit az osztrák örökös tartományok átadásával kielégített. Fényes és gazdag brüsszeli udvarában, a hazájában értesült még arról is, hogy csapatai bevonultak Milánóba, a franciák meghátráltak. Károly néhány hétre maga is táborba szállott a franciák ellen, Oudenaarde mellett, önbizalma megnőtt, és most végre férfinak és harcosnak érezte magát. Minden valószínűség szerint ekkor dobta sutba először óvatosan megtartott cölibátusát, amely egy ilyen roppant fontosságú dinasztikus személyiség esetében sokakat nem csekély mértékben aggasztott. A nagyon jól értesült olaszok egyik Wormsból keltezett jelentésében még ezt olvashatjuk róla: „Természeténél fogva nem éppen hajlamos a szerelemre, és úgy hisszük, hogy nőt még nem ismert; jóllehet a látszat szerint sok hölgynek udvarolt mind Flandriában, mind Spanyolországban, ez az általános vélemény.” így volt-e vagy nem, nem tudni; az tény, hogy a tábori főhadiszálláson egészen futó viszonya volt egy Johanna van der Gheenst nevű flamand leányzóval, akiről a nevén kívül semmit sem tudunk; e kapcsolatból leánygyermek született. A gyermek személye már korántsem számított olyan mellékes valaminek, mint az anyja: a roppant előkelő burgundi fejedelmi vér minden cseppje drága volt. Az elődök is már bőkezűen gondoskodtak fattyúgyermekeikről; Burgundia legfontosabb püspökségeibe ilyen törvénytelen ivadékokat ültettek. Károly kislányát nagynénje, Margit németalföldi régens gondjaira bízták, és az ő nevére keresztelték. A kis Margit még félig gyermek volt, amikor férjhez adták Alessandro Medicihez, a pápa egyik rokonához, s Firenze véres harcok után a szabadságával fizetett azért, hogy az ifjú pár egy hercegséget kapjon. Alessandrót meggyilkolták, és a most már tizenöt esztendős Margit hamarosan új férjet kapott Ottavio Famese személyében, aki III. Pál pápa unokája volt, s akivel rossz házasságban élt. A császár később a nagynéni, Margit utódaként Németalföld helytartójává nevezte ki, s mint Parmai Margit, szoros összefüggésbe került azoknak a véres harcoknak a kezdetével, amelyeket Hollandia vívott a függetlenségéért.

Hogy a császár mennyire hátat fordított Németországnak, az megállapítható abból, hogy miként reagált az onnan érkező hírekre, kérdésekre és megkeresésekre. Egyszerűen nem válaszolt. Az úgynevezett „birodalmi kormányzatra” hagyott mindent, és az államjogi kuriózumok kedvelői passzióval épülhetnek a birodalmi gyűlések terjedelmes véghatározatain meg a tárgyalások jegyzőkönyvein, amelyek sok kötetet töltenek meg. A császár öccse és helyettese mellé is ki kellett nevezni egy újabb helyettest, s e funkció ellátására a nyájas modorú, de egyéniségnek meglehetősen szürke pfalzi választófejedelmet szemelték ki; a rendek megválasztották a maguk követeit, akiknek a birodalom kormányzásában közre kellett működniük, de olyan kormányzatról, amely ezt a nevet megérdemelte volna, hosszú ideig egyáltalán nem lehet beszélni Németországban. Ez a helyzet igen nagy jelentőségű tényező lett a reformáció és a kezdődő forradalom sorsának alakulásában. Szinte groteszkül hat, ami itt a hangzatos frázisok mögött, mint a „szent római birodalom” vezetése, végbement. Az urak eleinte még azt sem tudták tisztázni, hogy a császár „távollevőnek ” tekintendő-e, mivel csak ebben az esetben léphetett működésbe a birodalmi kormányzat. Károly ugyanis Németalföldön tartózkodott, amely a körzeti beosztás szerint a „burgundiai körzethez” s ezáltal a birodalomhoz tartozott. A kérdést végül is az döntötte el, hogy a császár az elébe terjesztett ügyeket egyszerűen ignorálta, majd nem sokkal később Brüsszelt is elhagyta, és Spanyolországba távozott. Alapjában véve mindig is mint „távollevő” uralkodott Németországban. Később nem tudtak a delegátusok abban megegyezni, milyen arányban vállalják a birodalmi kormányzat fenntartására megszavazott költségeket, amelyek pedig amúgy is nyomorúságos összegek voltak. Mindenesetre a többség nem fizetett semmit. A Legfelső Birodalmi Törvényszék, amelynek az lett volna a funkciója, hogy vitás ügyekben felső fokon döntsön, átköltözött Nürnbergbe, és súlyos társzekereken 3500 elintézetlen ügy aktakötegeit cipelte magával.

Károly két ediktuma, főleg a cenzúrarendelet, értéktelen papír maradt. Hiábavalónak bizonyult a szigorú parancs, amely szerint tilos mindennemű, bárkire is sértő dolgot „költeni, írni, nyomtatni, festeni, árusítani, megvenni”. A nyomtatványok és fametszetek száma megnövekedett, s többet adtak el belőlük, mint valaha. A nyomdák kétszer, háromszor, ötször annyi terméket bocsátottak ki, mint azelőtt, főleg brosúrákat, röpiratokat, plakátokat — amelyeket kiszögeztek, és aztán letéptek —, karikatúrákat, külön lapokra nyomtatott vitázó verseket, balladákat, epés, szellemes, otrombán vaskos, vadul uszító és szelíden intő képsorozatokat. A kép legalább olyan hatásosnak bizonyult, mint az értékezés vagy az időközben népszerűvé vált dialógus, amelyet a humanisták praxisából vettek át, és csattanós szóváltássá fejlesztettek. A jelszó megkezdte nagy karrierjét, amelynek ma sincs vége. És annak a kornak a jelszavait manapság is fel lehet használni ilyen vagy olyan álláspont támogatására. Kétségtelen, hogy az új tanok harcosai fölényben voltak. A régi egyház ügyének bajnokai maguk panaszolták el keseregve, hogy alig találnak olyan nyomdászt, aki írásaikat hajlandó kiadni. Eck, Cochlaeus és mások, akik a Luther elleni harcra vállalkoztak, állandóan azon siránkoztak, hogy kénytelenek saját költségükön kinyomtatni műveiket; a pápai kúriától vártak kárpótlást, többnyire hiába. De ettől eltekintve az volt a legnagyobb bajuk, hogy nem értettek a nép nyelvén. Vaskos értekezéseket írtak, amelyeket telitűzdeltek az elismert egyházi tekintélyekből vett idézetekkel; folyton a hagyományra hivatkoztak; senki sem olvasta műveiket.

Az ellentábor viszont — nemcsak maga Luther — „az utca emberének szája íze szerint” beszélt. Nyersen, közérthető stílusban publikálták gondolataikat írásban és élőszóval; az utóbbi akkoriban még sokkal fontosabb volt, mint az írásbeli terjesztés. Ebben a táborban az éneknek is nagy szerep jutott, mindenütt harci dalok vezették be a rohamot. Az éneklő istentisztelet, szemben a latin nyelvű, ünnepélyesen celebrált misével: ez lett a reformációs mozgalom ismertetőjele. Ezek az énekek nem voltak a hamarosan szintén hagyománnyá váló egyházi énekek és korálok, hanem német nyelvű „Marseillaise”-ek. Szerzőik aligha voltak a nép egyszerű fiai, inkább diákok, literátus emberek; még Hutten lovag is, aki oly büszke volt elegáns humanista latinságára, most szintén németül írt, bár kissé bizonytalanul, de nagy erővel, ők adtak hangot annak, amit a nép gondolt, érzett, kívánt. Hogy másképpen kell lennie, egészen másképpen. Hogy mi mindennek kell másképpen lennie, afelől nagyon megoszlottak a vélemények; arról pedig nemigen volt elképzelése senkinek, milyen módon kellene fordítani a dolgok állásán. „Lerázni a római igát” — követelték. Sokaknak ez annyit jelentett, hogy a pápai kúria ne kapjon többé német pénzeket, reformálják meg az egyházi szertartásokat, német nyelven prédikáljanak; másoknak, mint például Huttennak is, nemzeti felemelkedést és az egyházi fejedelemségek szétzúzását jelentette, a kisnemesség erélyes közreműködésével. De a parasztok egy másik iga lerázására is gondoltak, a városokban pedig a kispolgárok meg a bérmunkások a patríciusaikra és a vagyonos „nemzetségekre ”, akikkel évszázadok óta viszálykodtak. Az országos béke, amelyet újra meg újra meghirdettek, sohasem valósult meg. Nemcsak a rablólovagok portyáztak akadálytalanul, nemcsak a kisebb és nagyobb rablófejedelmek szervezgették akadálytalanul hadi vállalkozásaikat, amelyek nagy területeket pusztítottak végig, s később például mint „hildesheimi alapítványi háború” (Hildesheimer Stiftsfehde) vonultak be a krónikába; még nagyobb, úgynevezett birodalmi fejedelmek is háborúskodtak; Franciaország ügyéért harcoltak a németalföldi határon. Feltámadt a régi vesztfáliai „Feme”, titkos megbízottait még a messzi Dél-Németországba is elküldte, ahol titkos ítélkezés után sok embert felakasztottak, gyakran nem ok nélkül, de éppoly gyakran személyes bosszúból.

Ez az anarchia tükröződik a nyomtatványok, „új hírlapok”, balladák és vitairatok vad tobzódásában. Igen gyakran itt is merőben személyi ellentétek csapnak össze, tisztára helyi jellegű vitákat folytatnak elkeseredetten. Állandóan Istent hívják segítségül, olyankor is, ha például egy kolostor sörfőzési jogáról van szó, amellyel konkurrenciát támaszt a városbeli sörfőzőknek. Feléledtek a Hohenstauf-korban élt Joachim apát régi jóslatai a közelgő világvégéről, sokan megint ezt jövendölgetik. Az Aleander nuncius által megszövegezett császári ediktum nem véletlenül emleget „zendülést, meghasonlást, háborút és öldöklést”, amelyekre szerinte Luther uszít. E jelenségek már régóta tapasztalhatók voltak a legkülönbözőbb formákban: a fejedelmek zendüléseiben, a nyugati világ fő hatalmainak meghasonlásában, a sokféle kirobbanó háborúkban és hadjáratokban, a számtalan külön akció során elkövetett öldöklésekben. Németországban mindehhez még hozzájárult a parasztság szociális mozgalmának hatalmas áramlata, amelynek hullámai már az egyházi és világi fejedelemségek küszöbét verdesték.

A császár Brüsszelben ült, Luther Wartburg várában mint választófejedelmének foglya. A császár gondolatait a Franciaországgal kezdődő háború, az itáliai hadjárat terve, a spanyolországi zavargások foglalkoztatták. Luther minderről nem tudott szinte semmit, azt sem tudta, hogy mi történik Németországban, sőt még arról sem volt sejtelme, hogy protektora, a választófejedelem milyen magatartást fog tanúsítani a jövőben. Az ediktum megtiltotta neki, hogy „költsön, írjon és nyomtasson”. A császári parancs ellen nem volt apelláta. Luther egy magasabb fórumhoz apellált, a néphez. Wormsban a Bibliára támaszkodott, az egyedüli tekintélyre, amelyet elismerhet. És most költött és írt. Németre fordította az Újtestamentumot. Ez a legnagyobb műve, amelyen nem fogott az idő.


A német Biblia

Wartburgban Luther az ördöggel viaskodott, és hozzávágta a tintatartóját; a népi képzelet ezt tartja a legfontosabbnak a wartburgi időszakból. Luther ott kezdte el a Biblia németre átültetését is, és fogságának ez sokkalta fontosabb eredménye volt, mint a kísértő Sátán elzavarása. De végezzünk előbb a tintafolt-históriával. A folt egyre nagyobb lett, míg végül a látogatók apránként lekaparták, hogy emlékül hazavigyék; ha már mindent lekapartak, új tintafolt került a falra. Tintafolt jelent meg másutt is, Coburgban, Eislebenben; ez már korán a Luther-legenda részévé vált. Mellesleg szólva hadd jegyezzük meg, hogy Luthernak aligha volt olyan tintatartója, amilyet később használtak. Az ő korában a tudósok asztalukhoz rögzített tülökben tartották a tintát. A szarvasördöggel szemben ilyen kecskebak- vagy marhaszarvból fabrikált tintásedényt használni mint fegyvert — természetesen ez is könnyen szolgálhatott volna indítékul jámbor elmélkedésekre.

Annyi azonban kétségtelen, hogy Luther gyakran érezni vélte közelében az ördögöt, a Gonoszt. Sohasem írta le olyannak, amilyennek a közhiedelem elképzelte: szarvakkal a fején, sánta lábbal, esetleg vadásznak vagy fiatal nemesúrnak öltözve. Az ilyen leírásokat átengedte ellenfeleinek, akik hamarosan terjeszteni kezdték azt a verziót, hogy a Sátán előkelő úr alakjában megkörnyékezte Luther anyját, s e viszony gyümölcse az eretnek. Luther érzi, hogy az ördög mindenütt a nyomában van, különösen az éjszaka óráiban gyötri. Az ördög neki a „búskomorság szelleme”, úgy kínozza őt, mint Saul királyt a gonosz démon, akit Dávidnak hárfajátékkal kell elűznie. Az ördög öngyilkosságra csábít; Luther nem ítéli el az öngyilkosokat, akiket életben maradásuk esetén a kor erkölcsének megfelelően szigorúan büntettek; ha meghaltak, akkor legalább a holttestüket bántalmazták oly módon, hogy szégyenszemre kivonszolták a házból. Nem — mondja Luther —, az öngyilkosok nem önként szánták el magukat erre a lépésre, hanem az ördög hatalma tett rajtuk erőszakot, úgy, „ahogyan valakit az erdőben meggyilkol egy rabló”. Az ördögöt — vagy „ördögit”, amint nevezzük — a mai kor embere sem tagadhatja egészen, ha elolvassa, mi a véleménye Luthernak a hadigépekről és mozsárágyúkról, amelyeket kortársai közül sokan lelkesen fogadtak, mint nagyszerű új harci eszközöket, s nem átallották jámbor apostolok nevét belevésni ágyúik testébe. „Nekem az a véleményem, hogy ezek a Sátán legsajátabb találmányai” — mondja Luther. „Halott, még mielőtt meglátnák” — vélekedik a katonáról, akinek kiszámíthatatlan távolságra levő láthatatlan erő ellen kell harcolnia. A pénzt is az ördög eszközének minősíti, amellyel oly sok mindent el tud érni, míg Isten az Igéje által munkálkodik. Az akkoriban kezdődő új közgazdasági szemléletek és a kapitalista gyakorlat finomságait sohasem kedvelte.

Az ördög azonban mindenekelőtt a nagy ellenfél, aki azzal a skolasztikus módszerrel disputái, amelyet Luther az egyetemen tanult. Felhozza mindazon érveket, amelyeket Luther ellenfelei használnak, s olyanokkal is előhozakodik, amelyekkel maga Luther viaskodik. „Egy vagy két ördögöm van, erősen leselkednek rám, és nagyon céltudatos ördögök. És ha a szívemben nem tudnak elérni semmit, akkor a fejemet támadják, azt gyötrik.” Szíve biztosan veri vissza a támadásokat, a feje már kevésbé. Újonnan szerzett vallási tanának teljes egészét harcba kell vetnie, hogy legyűrhesse az ellenfelet. Az ördög minduntalan mellének szegezi a kérdést: kicsoda ő, Martin Luther, hogy szembe merészel szállni a pápával és az egész szerzetesi intézménnyel? És az ördög legnagyobb ügyessége abban áll, hogy ő is tud hivatkozni az evangéliumra. Ilyen körülmények között csupán az a különbségtevés segít, hogy az Igét különbözőképpen lehet felfogni: „Az egyiknek ijesztően, a másiknak vigasztalóan hangzik. ” Luther a vigasztalást, a kegyelmet hangsúlyozza. „Az ördög itt ilyen ellenvetést tesz: Isten megmondotta : ha nem követed törvényemet, elkárhozol! Mire én azt válaszoltam neki: Isten azonban azt is mondotta, hogy éljek!”

Luther természetének egész drasztikusságával tanítványainak a bevált házireceptet ajánlotta: ha a disputálás nem segít, egyszerűen hátat kell fordítani az ördögnek, s bűzét bűzzel kell viszonozni. „Akkor abbahagyja. Másként nem lehet megszabadulni tőle.” A tanítványok ezt is hűségesen feljegyezték füzetükbe már ott, az asztalánál, mint a nagy doktor minden szavát; az anális pszichológia nagy buzgalommal foglalkozott ezzel a fonák oldallal.

Luthernak az ördög valóságos mesterkedéseire vonatkozó visszaemlékezései jórészt a későbbi évekből származnak, amikor sok testi baja támadt, a túl sok és túl gyors evés-ivás következtében teste elnehezedett, és egyre nagyobb mértékben elhatalmasodott rajta a démonhit, amelyet már a szülői házból magával hozott. Az ördög ekkor már inkább afféle hajigáló szellem, olyan, aki egy környékbeli lelkész fejéhez fazekakat meg tálakat vagdosott. Ilyen esetekben azt kell neki mondani: „Kotródj innen, Sátán! Ebben a házban én vagyok az úr, nem te!” Az ördög mindig láthatatlan. Luther úgy vélekedik, hogy majd csak a végítélet napján fogja őt megpillantani „tüzes nyilaival” együtt, amelyek hatástalanul pattannak le a hit pajzsáról, amint azt Pál apostol az epheszosziakhoz írt levelében mondotta. Wartburgban is láthatatlan volt az ördög, nem lehetett tintatartóval eltalálni. „Távol voltam akkor az emberektől — mesélte élete vége felé —, és nem jöhetett hozzám senki, csak két nemes apród, akik naponta kétszer ételt-italt hoztak. Egyszer vettek nekem egy zsákocska mogyorót, amelyből időnként eszegettem, s amelyet egy ládába zártam. Amikor leszállt az éj, nyugovóra készültem, levetkőztem a szobában, eloltottam a mécsest, bementem a hálókamrába, ágyba bújtam. Egyszercsak megindultak felém a mogyorók, egymás után nagy zajjal felcsapódtak a gerendákhoz, recsegve-ropogva, meg erősen zörögtek az ágyam mellett; de én nem kérdeztem semmit. Miután szunnyadtam egy keveset, arra riadtam fel, hogy akkora zaj van a lépcsőn, mintha hordókat görgetnének rajta lefelé; pedig jól tudtam, a lépcső el van zárva lánccal és vasrudakkal, azon nem jöhet fel senki; mégis sok-sok hordó gurult le rajta nagy robajjal. Felkelek, kimegyek a lépcsőhöz, meg akarom nézni, mi történik ott — a lépcső el van zárva. Akkor így szóltam: »Ha te vagy az, hát csak légy!« Az Úr Krisztus oltalmába ajánlottam magamat, és visszafeküdtem az ágyba.”

Az elbeszélés számunkra nem annyira az ártalmatlan hajigáló szellem miatt érdekes, mint azért, mert megtaláljuk benne Luther tartózkodási helyének pontos leírását: két lakóhelyiség: nappali szoba és hálókamra meg a láncokkal felhúzható felvonóhíd, amelynek az esetleges betolakodók ellen kellett védenie Luthert. Hans von Berlepsch várkapitány minden óvintézkedést megtett, hogy Luther tartózkodási helye ismeretlen maradjon, s valóban sikerült is ellenségei előtt eltitkolni a kiközösített eretnek rejtekét. Ez nem volt könnyű feladat, mivel Luther nem akart állandóan a négy fal között kuksolni. Időnként lement Eisenachba, könyveket kölcsönzött az ottani franciskánus barátoktól, sokszor írt és kapott leveleket, olykor messzi földről, s egyre-másra küldözgette kéziratait Wittenbergbe. Gyakran kilovagolt a környékre; a várkapitány lovászt adott mellé, aki mindenekelőtt kioktatta, hogyan kell „nemesi módon gesztikulálnia, szakállát simogatnia”, hogyan tartsa kezét a kardmarkolaton, ha útközben emberekkel találkoznak. „Luther azonban nem tudta elhagyni azt a szokását, hogy ha valahol meglátott egy könyvet, mindjárt utánanyúlt, és bele akart lapozni. Emiatt a lovász korholta, s azt mondta neki, hogy erről a szokásról tegyen le, mivel nem való nemesemberhez, és a lovaglás meg az írás-olvasás sehogyan sem illik össze.”

Luther tovább rótta a sorokat, a tintatartó tülköcskét újra meg újra meg kellett töltetnie. Wartburgi fogolyzárkájában nem kevesebb iratot szerzett, mint wittenbergi dolgozószobácskájában. A sok ülés, a szokatlan étrend, ezek mellett nagyon valószínűen a wormsi izgalmak utóhatása súlyos zavarokat idézett elő szervezetében; klauzúrájának első fél évében írt leveleiben igen gyakran panaszkodik erről. Rosszul alszik, és csak ritkán talál nyugalmat. A várkapitány szeretné felvidítani junkerját, akit a várnép a fejedelem nemes foglyának hisz, s magával viszi vadászni. A szerzetes azonban a vadászaton sem tud nemeshez illő módon viselkedni. Felkap egy üldözött nyulat, és a köpenye alá rejti; de a vadászebek megszimatolják a zsákmányt, elragadják tőle, és széttépik az állatkát. Az eset alkalmat nyújt neki némi „teologizálásra”, a kutyákban üldözőit látja, ami kissé a dominikánusokra, „az Úr kutyáira” vonatkozik. Leveleit a „remeteségből” vagy a „madarak világából”, keltezi, és írásaiban gyakran szerepelnek varjakkal, baglyokkal, denevérekkel kapcsolatos képek mint hasonlatok. A táj szépségeiért Luther korában még nem volt divat lelkesedni; a paraszti ivadék mindamellett kedvtelve nézegette a réteket, a sarjadó füvet, a szénahordást. Még mindig a szerzetes volt, vagy ismét azzá vált; a wartburgi időszak az utolsó klauzúra életében. És minden szerzetesi gondolattal, amellyel korábban viaskodott, itt ismét meg kellett küzdenie. De mindezekhez még új elemek járultak annak következtében, hogy kilépett a világba: az ellenség, az ellenfél, a sok ellenfél, ők a tulajdonképpeni Sátánok és démonok, akik leselkednek rá, s amikor ezeket a kifejezéseket használja, gyakran nemigen lehet megállapítani, kire is gondol valójában: a Sátánra és darabontjára vagy pedig a pápára és csatlósaira.

Nem szabad alábecsülni mindazt, ami súlyos teherként nehezedett a bujdosóra. Az a szinte hanyag nemtörődömség, amelyet sorsát illetően mutatott, bátorságának jele volt, s bátorsága összefüggött mártíromságra való hajlamával, a jellegzetesen német halálvággyal. A máglya még mindig nagyon közel volt hozzá. A wormsi ediktum ugyan messzemenően hatástalannak bizonyult, de mégiscsak érvényben volt. A birodalmi átok nyomán a kiközösítettet bárki kiszolgáltathatta, vagy maga is megölhette; ez Istennek tetsző és most már birodalmi határozattal szentesített, törvényes cselekedet lett volna. Hogy Frigyes választófejedelem a jövőben milyen mértékben hajlandó Luthert védelmezni, az még teljesen bizonytalan volt. A szász udvar — Luther barátját, Spalatint is beleértve — lavírozott, és óvatosnak kellett lennie, mivel még korántsem lehetett tudni, hogy a birodalmi átok szankcióit nem fogják-e a birodalmi végrehajtás során kiterjeszteni a szász fejedelemség egész területére; a szomszédos Hohenzollernek nagy élvezettel mérték volna ezt az újabb csapást a gyűlölt riválisra. Ezért Luther egyre-másra kapta a figyelmeztetéseket, hogy maradjon csöndben, vagy legalábbis legyen óvatosabb. Ekkor már olyan önálló hatalom, hogy respektálni kell. Spalatin ugyan — ameddig lehet — visszatartja a futárokkal kapott, féktelen kirohanásoktól hemzsegő kéziratokat, de mégsem meri őket elsüllyeszteni, valahányszor Luther erélyesen követeli, hogy most már haladéktalanul küldje írásait a nyomdába. Luther nem fél senki emberfiától, és nem alázkodik meg egyetlen protektora, a választófejedelem előtt. Sőt, nyíltan azzal fenyegetőzik: elmehet máshová, s nem tér vissza Wittenbergbe, amelyet ő tett világhírűvé néhány röpke év alatt. Hogy hová menne? Azt az Úristenre bízza.

Párizs, amelyre oly komolyan gondolt, már nem jöhetett számításba; írásait a párizsi teológiai fakultás éppúgy elítélte, mint Köln és Leuven, s Melanchthonnak kellett magára vállalnia, hogy választ szerkesszen a párizsi egyetem állásfoglalására. Hutten és Sickingen felajánlotta védelmét Luthernak; azt állították, hogy mögöttük állnak a birodalmi lovagok; ez azonban fölöttébb kérdéses számszerű mennyiséget jelentett. Luther biztos ösztönnel erősen bizalmatlan volt velük szemben, s hamarosan ki is derült, mennyire igaza volt. Neve most már egész Európában ismertté vált, mindenütt úgy emlegették, hogy ő a „második Husz”. Sokan úgy vélték, bizonyára Csehországba akar menni, az eretnek országba. De Luthernak a csehekkel szemben is voltak fenntartásai, s e tekintetben is helyes nyomon járt; a csehek már maguk mögött hagyták a radikális népi felkelés nagy időszakát, és Hutten egyik írásában hiába próbálta példaképpé magasztalni Zizka, a hatalmas huszita vezér alakját (sokak bosszúságára, akik hallani sem akartak ilyesmit). Hutten barátja, Sickingen nem volt Zizka; ő papi birtokokból kisebb vagy nagyobb fejedelemséget akart összeácsolni magának. Mindenfelé a lázongás szelleme mutatkozott, valami fojtott erjedés; a néptömegek mozgolódtak. Luther bennük sem bízott, nem hitt abban, hogy a ,,Herr Omnes” (Mindenki Úr), amint a tömeget nevezte, képes a kormányzásra, és a parasztság iránti rokonszenvét, jóllehet maga is onnan származott, csak mérsékeltnek lehet nevezni. Nem volt néptribunus. Hiányzott belőle a szervező képesség, vagy legalábbis igen csekély mértékben volt meg benne; és különben sem lehetett tudni, mennyire szervezhetők ezek a tömegek; erre a kérdésre csak a parasztháború adott választ. Luthernek nem volt politikai programja. Csupán egymástól elszigetelt és egymással nagyon nem egyetértő hívei voltak. A köztük támadt vita hullámai Wartburgig s elhatoltak. Zwickauban, ahol Thomas Müntzer tevékenykedett, már mozgolódtak az első „rajongók”, amint Luther nevezte őket. Wittenbergben tanártársa, Karlstadt okozott neki szomorúságot, aki külön utakon akart járni. Csak a fiatal Melanchthon tartott ki mellette. Luther alapjában véve magára maradt; még Melanchthonnal is elégedetlen volt néha.

Tulajdonképpen ez az a „sok gonosz és ravasz démon”, amely gyötörte, ahogy Spalatinhoz írt levelében elpanaszolja. Melanchthont igazán bensőségesen szerette, de egyszer igen mérgesen ráripakodott: „Nagyon nem tetszenek nekem a leveleid! Szokásod szerint túlságosan átengeded magad érzelmeidnek, amikor úgy felmagasztalsz engem, mintha én volnék Isten és az egyház ügyének egyetlen harcosa! Hát nagyon tévedsz: itt ülök tétlenül, nem sóhajtozom az egyház miatt. Sőt, az én fékezhetetlen húsom nagy tűzzel ég. A lélekkel kellene törődnöm, ehelyett a hús foglalkoztat.” Felsorolja a régi szerzetesi és „halálos bűnöket” mind, a libidót, a restséget, az aluszékonyságot stb. „Imádkozzatok értem!” Majd gyengéden hozzáfűzi: „Te fogsz majd a helyemre lépni a te képességeiddel, amelyek fontosabbak és Istentől áldottabbak, mint az enyéim.” Az efféle önvádakból, amelyek teljesen a kolostori tradíciókhoz tartoznak, sokan igen ostoba módon „érzéki excesszusokra” vagy bűnökre akarnak következtetni; ilyen feltevésre alkalmasak e sorok, ha eredeti összefüggésükből kiragadják, és önkényesen máshová csoportosítják őket. Mert Luther mindjárt utána, ugyanabban a levelében elpanaszolja, hogy immár nyolc nap óta nem írt semmit, és a hús kísértéseit igen helyesen emésztési zavaraival magyarázza, amelyek miatt később kénytelen orvoshoz fordulni. Az az állítása pedig, hogy nyolc nap óta nem írt semmit, értelmetlen túlzás. „Itt ülök lustán, és nagyon el vagyok foglalva” — írja egy másik alkalommal, vagy másutt: „Itt ülök egész nap, mint a leglustább és legszánalmasabb ember. Olvasom a görög meg a héber Bibliát. ” És „tétlenségében” nekifog — igen gyatra segédeszközökkel — a fordításnak, amellyel élete legnagyobb művét alkotja meg.

Mielőtt belekezd az óriási munkába, előkészületi időre van szüksége, azt sem lehet éppen tétlenségnek nevezni. Tíz, tizenkét, tizenöt traktátust, valóságos disszertációkká terebélyesedett hosszú leveleket, rövid feljegyzéseket és hosszú postillákat küld Wartburgból Spalatinhoz, hogy azonnal adják őket nyomdába. Luther olyan író, amilyen ritkán akad; gondossága is szinte páratlan a maga nemében : még azzal is törődik, hogy kéziratait milyen papírra és milyen betűtípussal nyomtassák ki. A wittenbergi nyomdász, Grunenberg alapos korholásban részesül: „Piszkos, hanyag, konfúzus nyomás! Rossz betűk, különböző fajta papír! Örökös slendriánság!” A másik nyomdászról, Lotterról dicsérő szavakkal nyilatkozik. Ír Strassburgba, Mainzba, ahol Albrecht érsek, első ellenfele a búcsúlevélkereskedelem ügyében, egyáltalán nem viseltetik iránta ellenséges érzülettel; a becsvágyó Hohenzollern még mindig német prímás és egyházi vezető akar lenni. Fényűző udvart tart, állandóan pénzre van szüksége, ezért újabb búcsút hirdet meg városa, Halle számára, új ereklyékkel és kegyelmekkel, amelyeknek hatóereje szinte minden eddigit felülmúl. Az ereklyék kinyomtatott prospektusa ma is megvan. A felsorolásban szerepel az a tál, amelyben Pilátus kezet mosott; Szent Kristóf lapockacsontja; egy darab abból a földből, amelyből Ádám testét gyúrta a Teremtő; részecskék a pusztában hullott mannából; rőzse az égő csipkebokorból; az időközben szentté emelt Nagy Károly és Thomas á Becket ereklyéi is helyet kaptak itt. A gyűjtemény sokkal gazdagabb volt annál, amelyet Frigyes választófejedelem egész élete folyamán nagy költségek árán a legkülönfélébb helyekről a wittenbergi alapítványi templomba gyűjtött. „Summa summarum — olvassuk a katalógusban — nyolcezer-kilencszázkilencvenhárom rész és negyvenkét egészben levő szent test”; a búcsú harminckilencmillió-kétszáznegyvenötezerszázhúsz esztendő és kétszázhúsz nap — „boldogok, akik ebben részesülnek”. Luther hallott erről, és legott elhatározta, hogy ír a „hallei bálvány” ellen. Mainzban tudomást szereztek Luther szándékáról, és az érsek ügyvivője, Capito azt tanácsolta neki, álljon el tervétől. Luther dörgedelmes levélben válaszolt egyenesen az egyházfejedelemnek: ne csapja be, és ne rabolja ki a szegény népet. Gondoljon arra, „milyen szörnyű tűz lett a megvetett kis szikrácskából”. A bíboros hagyja békén azokat a papokat is, akik a paráznaságot elkerülendő, házasságban akarnak élni; máskülönben azt fogják kiabálni: illő lenne, hogy a püspökök előbb elkergetnék szajháikat, mielőtt tisztes feleségeket elválasztanak férjüktől”. Sürgős, tizennégy napon belüli választ kér a számkivetett, a kiközösített.

A válasz nyomban meg is érkezik: „Kedves Tisztelt Doktor!”, a kardinális kegyes jóindulattal olvasta Luther levelét. Kijelenti: a szóban forgó okot már rég megszüntette, s alázatosan megígéri, hogy úgy fog viselkedni, amint az jámbor egyházfejedelemhez illik. „Testvéri és keresztényi feddést jó szívvel tudok elviselni.” Isten adjon hozzá türelmet. „Albertus manu propria.”

Ha Lutherban legalább egy parányi diplomáciai érzék lett volna, akkor most konciliáns hangot üt meg, és igyekszik megnyerni a hatalmas egyházfejedelmet. De nem is gondol erre. Kételkedik az érsek levelének őszinteségében, talán nem is ok nélkül. Capitót, a közvetítőt alaposan összeszidja, s a levelet méghozzá mindjárt ki is nyomtatja. A szász udvarral pedig, amely már abban reménykedik, hogy a mainzi érsekben új szövetségest fog találni, kíméletlen őszinteséggel közli: „Hogy én ne írjak a mainzi ellen vagy bármit, ami a közbékességet zavarhatná? Inkább veszítselek el téged, Spalatin, vagy akár magát a fejedelmet!” Közbékesség? Isten békéjéről van szó, amelyet a pápa és kreatúrája, a kardinális fenyeget. „így nem megy, Spalatin! Így nem, fejedelem!” A harcot folytatni kell. „Folyton csak disputáljunk, de sohase tegyünk valamit?” Egy más alkalommal kurtán kijelenti: „Ki akarom nyomtatni, amit írok; ha nem Wittenbergben, akkor máshol.”

Minden írása megjelenik nyomtatásban, Wittenbergben és másutt. Csak a Haliéi bálványról című műve nem kerül nyomdába; az érsek valóban okosabbnak látta lefújni az egész üzleti vállalkozást, nehogy még jobban magára haragítsa a félelmetes szerzetest, akinek nem tudta a tartózkodási helyét. Luthernak egyéb írásai mind megjelentek, hosszabb levelei is. Az Exsurge Domine kiközösítő bulla a 68-ik zsoltárból vett idézettel kezdődött; Luther felüti e zsoltárt és megírja a parafrázisát. Dávid így beszél Isten ellenségeiről: „Amint a füst elszéled, úgy széleszted el őket.” Luther átkölti a hasonlatot: „A füst felszáll, a maga akarata szerint terjeng a levegőben, úgy tesz, mintha el akarná takarni a Napot, és meg akarná ostromolni az eget. De mi történik? Jön egy kis szél, a szélesen terpeszkedő füst szertefoszlik és eltűnik, úgyhogy senki sem tudja, hová lett. Így járnak mindazok, akik ellenségei az igazságnak …” Tudomására hozták, hogy egy új ediktummal a gyónási kényszert is mozgósítani akarják ellene: a lelkészek utasítást kapnak majd, meg kell kérdezniük a náluk gyónóktól, van-e birtokukban olyan írás, amelynek az eretnek a szerzője. Luther erre értekezést ír a gyónásról, amelyet nem utasít el ugyan, de követeli, hogy ne legyen kényszerjellege. És így megint egy lépéssel továbbmegy. A három szentségből, amelyet eddig meghagyott, már csak kettő marad. Terjedelmes Templomi és otthoni postillát ír. Mintha csak amolyan mellékes műnek szánná; folytatásos füzetekben jelent meg, és hosszú időre a prédikátorok legfontosabb kézikönyve lett, ebből magyarázták a vasárnapi áj tatosságra kiválasztott bibliai passzusokat. De Luther nem elégszik meg szemelvényekkel: most már az egész Bibliát hozzáférhetővé kell tenni a nép számára. Alkalmi jellegű műveket ír, és szinte észrevétlenül közelebb és közelebb nyomul fő művéhez.

De mielőtt eljut odáig, még fel kell hangolnia lantját, és prelúdiumot kell játszania. Még szerzetes; a Mária-tisztelet nagyon elevenen él benne. Már a wormsi idézés tumultusa közepette kezdte magyarázni a Magnificalot, Mária Istent magasztaló énekét. Most befejezi e művét. Merőben más Luther szól itt. Nem mennydörög, és nem tajtékzik. Mint a korabeli festők, gyöngéd szeretettel, szelíd színekkel festi meg képeit. Máriát korának viseletében és környezetében látja maga előtt, mint „alacsony sorból való szegény leányzót”, aki alig különbözik egy cselédlánytól; az angyal közlése után is alázatos marad, „nem kürtöli világgá, hogy Istennek anyja lesz, nem követel magának tiszteletet, megy, és szorgoskodik a házban, mint azelőtt, megfeji a teheneket, főz, edényeket mosogat, söpör, úgy cselekszik, amiképpen egy cselédnek vagy háziasszonynak cselekednie illik apró-cseprő, lenézett munkálkodásokban”. Amikor Bach a lipcsei Tamás-templom számára megkomponálta a maga Magnificaját, világos és bájos dallamvonallal szintén Mária szegénységét ábrázolta. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a katolikus kultusznak ez a fő része, a hitvallások minden harcát túlélve egészen Bach koráig megmaradt, még a „csecsemőringatás” mimikus előadásának egészen középkori gyakorlata is a karácsonyi vecsernyén. Luther ebben az írásában még erősen ragaszkodik a régi hithez, bár a maga új tanítására való utalásokat sem tudja mellőzni. De mindenekelőtt az egyszerű lelkekhez szól, és nyomatékosan kijelenti, hogy képeinek megrajzolásakor „az együgyű jámborok kedvéért fest a szemek számára”. Elmagyarázza azoknak a latin szavaknak az értelmét, amelyeket a hívők oly gyakran hallanak a templomban, de jelentésükkel csak körülbelül vannak tisztában. A művecske mintegy előgyakorlat fordítási munkájához. Persze számára többről van itt szó. Mindjárt az elején hangsúlyozza, hogy Mária „saját tapasztalatából beszél”, amikor Istent dicséri. „Mert senki sem értheti meg jól Istent és Isten Igéjét, hacsak nem kapja meg azt közvetlenül a Szentlélektől. És a Szentlélektől nem is tudhatja meg, hacsak maga nem tapasztalja, nem próbálkozik, és nem érzi.” Az egész traktátus intelem az alázatra, szózat az alantas sorsúakhoz, a szegényekhez; ahol erősebb szavakat használ, azok a gazdagok, a gőgösek, köztük a dölyfös tudósok ellen is irányulnak, akik titokban „egyre magasabbra és magasabbra” vágynak. Engedékenységet, megértést hirdet, ezek az alapvető erények; sőt — élesen ellentétben későbbi magatartásával — úgy vélekedik,

hogy a zsidókkal is barátságosan kell bánni. Hátha olyanok vannak köztük, akikből később keresztények lesznek? És különben is ők kapták a bibliai ígéretet, Ábrahám ivadékai, akiktől Mária is származott, „csakis ők és nem mi, pogányok”. „A mi ügyünk merőben Isten kegyelmén áll, az ő ígérete nélkül, ki tudja, hogyan és mikor; ha mi keresztényien élnénk, és őket jósággal Krisztushoz vezetnénk, az volna az igazi helyes magatartás”. S hozzáfűzi: „Ki akarna kereszténnyé lenni, ha látja, hogy keresztények milyen nem keresztény módon bánnak embertársaikkal? Nem így, kedves keresztények, mondjátok el nekik jóságosán az igazságot; ha nem akarják, akkor hagyjátok őket; mily sokan vannak az olyan keresztények, akik Krisztust nem tisztelik, szavaira nem hallgatnak, rosszabbak, mint a pogányok és a zsidók. Maradjunk tehát ebben.” Sajnos, Luther nem maradt meg e konciliáns nézete mellett.

Az ősi megszentelt szöveg szavaihoz fűzött magyarázatai úgy hatnak, mint egy monológ a fordítói munkásság közben. Azon fáradozik, hogy „az Igét” hozzáférhetővé tegye honfitársai számára, és egyik levelében már leírta a híressé vált mondatot: „Németjeim számára születtem, nekik akarok szolgálni” Latinul írta, s nem ünnepélyes nyilatkozatnak szánta, csupán mellékesen, mintegy magától értetődőn jegyzi meg; ekkor még nem gondolt a Biblia lefordítására. De már „fő foglalkozásának” tekinti, hogy népének saját nyelvén hirdesse és magyarázza az Igét. Nem elég hallgatni a latin szavakat. Mit jelent a „magnificat” szó? Annyit tesz, mint „naggyá tenni, felemelni és Istenről sokat tartani”; ez mintegy a címe egy könyvnek, amely Isten nagy tetteiről és műveiről beszél, „hitünk erősítésére, minden kicsinyek vigasztalására és a föld nagyjainak megfélemlítésére …” Nagy dolgokat cselekedett Isten; hogyan kell ezt elképzelni? „A szavak maguktól törnek elő, folyékonyan — nem költött és egymáshoz illesztett szavak —, úgyhogy mintegy a lélek pezseg elő belőlük, és a szavak élnek, kezük és lábuk van, sőt ugyanakkor az egész test és minden él, és a tagok is mind beszélni szeretnének, így kell igazán lélekből és valóságban dicsérni Istent, ilyenkor a szó csupa tűz, fény és élet.” Luther fordítói művészetét nem is lehetne jobban jellemezni, mint saját szavaival.

Egészen következetesen jut el így fő művéhez, sok olyan kontroverzia közepette, amelyek csak afféle hordalékfákhoz hasonlíthatók, s maga is azt kívánta később, hogy ezeket elsodorja az idő. Egyébiránt fő műve is „alkalmi munka”. Egy ízben elment Wittenbergbe, noha a fejedelem ezt nagyon helytelenítette. Ottani barátai — a „kicsiny sereg”, amint egyik vitairatának dedikációjában nevezte őket — beszélték rá az Újtestamentum lefordítására. Wartburgi tartózkodásának utolsó hónapjaiban nekilát, hogy lefordítsa az Újtestamentumot. Emberfeletti feladat egyetlen ember számára, akinek csak egészen nyomorúságos segédeszközök állnak rendelkezésére. Van egy görög eredeti szövege, ezt veszi elsősorban alapul; van egy latin Vulgatája, amelyen a kolostorban nevelkedett, s amelynek nagy részét fejből tudta; s talán még beszerzett egy-két német nyelvű részfordítást, amelyek a Vulgata alapján készültek, nehézkés, gyámoltalan, bár nem méltóság nélküli nyelven. Ennyiből állott egész apparátusa. Szótárai, kommentárjai nem voltak, segítői sem, hiszen munkatársakat csak később vonhatott be a munkába; görög tudása is igen fogyatékos volt még akkoriban. Az ótestamentum fordítására akkor még gondolni sem mert; tisztában volt azzal, hogy csekély héber nyelvismerete ehhez nem elegendő. Az Ótestamentum fordítása később, a wittenbergi aráti kör tevékeny közreműködésével és hosszú évek fáradságos nunkájának eredményeként látott napvilágot. Az Újtestamentum fordításához körülbelül tíz hétre volt szüksége; ennyi idő alatt nehezére esett volna egy íródeáknak, hogy a szöveget egyszerűen lemásolja. Naponta tíz oldalt kellett lefordítania, ami pusztán fizikai teljesítménynek is páratlan bravúr. Ezekben a hetekben nem hallunk testi panaszokról, sem az ördögről, sem a sok démonról. Hallunk viszont arról, hogy nyugtalanság ütötte fel a fejét Wittenbergben és másutt. Luther kénytelen ezzel is foglalkozni, mivel már érzi, hogy misszióját fenyegetik, ködösítik, aláássák még radikálisabb, vagy mindent még jobban tudó, vagy langyos és határozatlan személyek, vagy könnyen félrevezethető emberek, s az utóbbiak között van, úgy látszik, az ő barátja és tanítványa, Melanchthon is. Mindez még erősebben sarkallja, hogy most az Igét hozzáférhetővé tegye. A „határidő szorítása” is belejátszik megterhelésébe. Már elhatározta, hogy kitör fogságából, az ő „pusztaságából”, és visszamegy az emberek közé. De előbb be kell végezni a fordítás munkáját, gyorsan, pár hét alatt. El is készült vele, bár később Wittenbergben még javítgatott a szövegen, Melanchthon, a görög nyelv nagy ismerője segítségével. A kötet — Das Newe Testament Deutzsch, Vuittemberg — 1522 szeptemberében jelent meg, Melchior Lotter nyomtatta ki, aki jobb minőségű munkájával kiérdemelte Luther bizalmát. Valóban nagy gonddal előállított nyomdatermék, a kötet végén olvasható hibajegyzék mindössze nyolc javítandó sajtóhibát tüntet fel; ez is bámulatos teljesítmény, főként ha figyelembe vesszük azt, hogy egyszerre három gépen kellett dolgozni. János Jelenéseit Cranach mester szorgos műhelyéből kikerült huszonegy nagy fametszet illusztrálja; a többi szöveghez nincs kép. Már decemberben új kiadásra volt szükség, majd egyik utánnyomás követte a másikat; az ellenfelek plagizálták Luther szövegét, de saját fordításnak tüntették fel; mind a mai napig jelennek meg utánnyomások. Itt most nem áll módunkban végigkísérni a Luther-Biblia történetét.

Bibliafordításának előtörténetével azonban foglalkoznunk kell. Luther hívei azt állították, hogy a Biblia „jóformán ismeretlen volt”; ez korántsem felelt meg a valóságnak. Már előtte léteztek német nyelvű átültetések, amelyek — többnyire ugyanazon verziót követve — tucatnál több kiadásban jelentek meg nyomtatásban, még alnémet szövegváltozatokban is. Sok ilyen kiadványt szép fametszetek illusztrálnak; kiváltképpen gazdag e tekintetben a Lübecki Biblia; a nagy nyomdász-kiadó, Koberger műhelyében készült Nürnbergi Biblia ábrázolásai mintául szolgáltak Dürer Apokalipsziséhez. Ezek a Bibliák azonban drága „díszkiadások” voltak gazdag emberek számára. Ezeknek kellett pótolniuk a még pompásabb kézzel írott Bibliákat. Minél hívebben igyekeztek utánozni a még díszesebb kivitelű kódex-bibliákat; a könyvnyomtatás művészetének első emlékében, a híres Gutenberg-Bibliában olyan gondosan utánozták a kéziratos példányokat, hogy e drága korai nyomtatványokat a hozzá nem értőknek „kézzel írott” könyvként lehetett eladni. A nép, a „beavatatlanok” számára szemelvényes kiadások készültek: az Ewangeli und Epistel Deutsch, a Perikopenbücher („perikópakönyvek” azaz szakaszos könyvek), a misén való felolvasás céljára, a hozzájuk fűzött magyarázatokkal és glosszákkal; ezeket később kiszorították a postillák, amelyeknek mintáját Luther Wartburgban alkotta meg. Az egész Biblia, a teljes szöveg kizárólag a tudósoknak volt fenntartva; láttuk, hogy Luther kolostorában csak a páterek olvashatták, az egyszerű fráterek nem, s a páterek is csupán a latin verziót kaphatták meg olvasásra, elsősorban tanulmányi célokra, de kötelesek voltak a jóváhagyott kommentárokat használni.

Évszázadokon át folyt a harc azért, hogy a laikusok (világiak) is kézbe kaphassák a Bibliát. A harc a nagy eretnekmozgalmak nyomdokait követi. Már a valdenseknek és az albigenseknek is voltak bibliafordításaik, ezeket megsemmisítették az egyházi hatóságok azokkal egyetemben, akik olvasták őket. A nagy eretnekek neve — Wyclif és Husz —, amelyet még Luther korában is irtózattal vagy titkos csodálattal ejtettek ki, jelzi a következő stádiumokat s egyben a nemzeti nyelv kifejlődésének kezdeti szakaszait.

Wyclif a 14. század végén tanítványaival már megalkotta a teljes angol Bibliát, amelynek még kemény és száraz volt a nyelvezete; az angol még csak akkoriban kezdte kiszorítani a felső réteg normann — francia nyelvét. Luther csak annyit tudott Wyclifről, hogy a konstanzi zsinat mint eretneket elítélte, s hogy halála után negyvennégy évvel tetemét kiásták sírjából, és megsemmisítették, mivel életében nem tudták kézre keríteni. Ennek az elődnek az életéről, amely sok tekintetben oly hasonló volt az övéhez, Luther nem tudott semmit. Wyclif is felemelte tiltakozó szavát az egyház gazdagsága, pénzügyi hatalma ellen, ő is Antikrisztusnak nevezte a pápát; neki is volt egy fejedelmi protektora, aki megvédte a legrosszabbtól, s engedte, hogy egy kis parókián nyugalomban éljen haláláig, jóllehet az érseki törvényszék elítélte. Wyclif is egészen határozottan a laikusok felé fordult, és szétküldte a maga „poor priest”-jeit (szegény papjait), hogy terjesszék tanait. Bibliafordítása ebből a hierarchikus egyházzal való ellentétből született meg. Az egyszerű emberek — tanította Wyclif — igen jól meg tudják érteni Isten Igéit, talán jobban, mint a nagyok és a tudósok, akik ezt a képességet maguknak vindikálják: „Krisztus az ő tanításait nem táblákra vagy állatbőrökre (pergamenre) írta, hanem az emberek szívébe.” Wyclif is hangsúlyozta, messzire túlmutatva korán, hogy szemelvények nem elegendők, a Szentírás teljes egészét kell közkinccsé tenni. Fordítása csak kézzel írt másolatokban cirkulálhatott, százhetven példány megmaradt, de minden bizonnyal sokkal többnek kellett lennie. Wyclif hatása halálával véget ért, híveit üldözték, mozgalmát vérbe fojtották, amiben — ebben is párhuzamot fedezhetünk fel Luther sorsával — döntő szerepe volt Wat Tyler parasztfelkelésének. Wyclif gondolatai a „lollardok” földalatti mozgalmában éltek tovább, erősen kibővülve és átszőve társadalmi követelésekkel.

Wyclif legnagyobb tanítványa Husz volt, aki lefordította írásait ; Luther csak ebben a formában tudhatott meg Wyclif gondolataiból egyet-mást. Husz ismét a népi nyelv eszközéhez folyamodott, ő is írt egy postillát, mint Luther, s írásaival az újcseh irodalmi nyelv megalapítója lett. A valdensek kis csoportjaiból, amelyek minden üldöztetés ellenére meg tudtak maradni, megbújva a csehországi erdőségek mélyén, keletkeztek a cseh mozgalmak, s ezek Huszban és a huszitákban egész Európára megrázó hatást gyakoroltak. Első ízben jelentkezett itt egy nagy népi mozgalom, és győztes lett; ez a többi európai országokban kitört számtalan felkelés egyikének sem jutott osztályrészül. A népi nyelv, az ének, a harci dal, a Biblia mindenki számára, a kehely is mindenki számára: ez volt a csehek nagy példamutatása. Hatása még Luther korában is érezhető volt. A csehek és a svájciak lidércnyomásként nehezedtek minden úrra; minden világi kormányzat, és egyházi hivatal azon aggódott, hogy Németország is „cseh vagy svájci” lehet egyszer. Az első német bibliafordítások is Csehországban jelentek meg, amikor a később egymással oly szenvedélyesen ellenséges csehek és a német kisebbség még békességben megfértek egymással. Egy Klááter Teplából (Tepl) való kézirat a 14. századba nyúlik vissza, egy másik Vencel király számára készült. Mindez nem csupán nyelvkutatás és a Biblia története. Minden egyes fordításhoz az eretnekség füstszaga tapad, mindegyik politikai történetet és társadalmi átrétegeződést jelent, ádáz vitát, felülről való brutális beavatkozást, olykor csendes befolyást, amely a legmagasabb körökbe is be tudott hatolni; Vencel király nővére, Anna angol királyné pártfogolta Wyclifet, mint ahogy Vencel maga, politikájának gyakorta eléggé kétes fordulatai közepette, Huszt támogatta.

Egy másik nyom szintén Csehországba vezet, azokhoz a nyelvi alapokhoz, amelyek Luther munkája számára fontossá váltak. Vencel apja, IV. Károly császár, Prágát tette meg a „szent római birodalom” fővárosává s a kontinens akkor legszebb városává. Birodalmi egyetemet alapított benne, s udvarában talált először otthonra a korai humanizmus. Ebből a körből indult ki Johann von Neumarkt kancellár kezdeményezésére az első kísérlet egy általánosan kötelező újfelnémet nyelv megalkotására, elsősorban a császári kancellária számára, de alkalmazni akarták fordításokban, imádságokban, valamint egyházatyák szövegeinek átültetésében is; ebben a munkában maga a kancellár is részt vett. A szomszédos Szászországban követték a példát, s továbbfejlesztették. Luther is ezen a dialektusok fölé emelt nyelven írt. „Én a szász kancellária nyelvén beszélek — védte magát, amikor támadták —, amelyet Németországban minden fejedelem és király, minden birodalmi város használ..nincs nekem semmiféle külön, sajátos, saját nyelvezetem.” Azt akarta, hogy mindenki megértse, és valóban meg is értették. Fenti kijelentése védekezés volt, mert nyomban szemére vetették, hogy a maga merőben sajátos, egyénieskedő dikcióját és felfogását akarja rátukmálni az emberekre. Annyi azonban bizonyos, hogy nem a kancelláriai németet használta. Mérgesen emlegeti a „kancellista urakat, rongy-prédikátorokat és bábu-írnokokat, akik önteltségükben azt képzelik, hogy hatalmukban áll a német nyelv megváltoztatása, s akik naponta új szavakat fabrikálnak”. Az ő receptje, amelyet Levél a tolmácsolásról című írásában olvashatunk, egészen más: „Nem a latin nyelv betűitől kell kérdezgetni, hogyan beszéljünk németül, ahogyan ezek a szamarak teszik, hanem a családanyát az otthonában, a gyerekeket az utcán, a közembert a piacon kell megkérdezni efelől, az ő szájukat kell figyelni, miképpen beszélnek, s aszerint kell tolmácskodni. Akkor megértenek minket, és észreveszik, hogy németül beszélünk velük.”

Híressé vált mondat. Világosan megérteti velünk, hogy Luther fordításában mennyi aprómunka és fáradság rejlik minden egyes szó mögött. Amellett Luther nemcsak az egyszerű ember szájára figyelt, akitől nyelvezetének gazdagságát és közvetlenségét kapta. Nem volt ugyan humanista a szó megszokott értelmében, de abban a tekintetben határozottan e nagy tudományos mozgalom fiának kell tekintenünk, hogy ő is „a forrásokhoz” akart visszamenni. Az eredeti görög szövegből, majd a héberből fordított, amire előtte csak kis próbálkozások történtek. Ezzel megint csak éles ellentétbe került az egyházzal. A latin Vulgata már „kanonikus” mű volt; számtalan passzusa alapul szolgált kötelező érvényű egyházi felfelfogásoknak, törvényeknek, sőt hatalmi igényeknek. Az egyház korántsem fogadta helyesléssel a Biblia lefordításának gondolatát, hanem egyenesen megrémült tőle, és minden eszközzel igyekezett minden ilyen vállalkozásnak gátat vetni. Egyetlen olyan bibliafordításról sem tudunk, amelyet a pápai kúria támogatott vagy akár csak helyeselt volna; egyedül a kommentárokat ismerte el, azokat is csupán alapos megrostálás után. Hogy ennek ellenére oly sok fordítási kísérlet történt, az világosan bizonyítja, mennyire erős volt mindenütt az ilyen irányú kívánság. Ha megrajzoljuk a fordítási kísérletek helyeit feltüntető térképet, igen sok pontot fogunk találni Csehországban, Angliában és más országokban, de a térkép közepén Róma üres folt marad; római fordítás nem létezik. S ami talán a legfurcsább: még a szentesített, egyedül érvényesnek elismert Vulgata szövege sem volt véglegesen rögzítve, noha „kanonikusnak számított”. Csak a reformációs kor nagy vitáinak hatására, a tridenti zsinat után kezdték meg a Vulgata szövegének alapos revideálását; ez a munka is fél évszázadig tartott, és nagy létszámú szakbizottságokat foglalkoztatott. Az egyház nemcsak teológiai tekintetben volt gyengén felvértezve, amikor legnagyobb harcát kellett megvívnia. Ezen a területen éppoly kevéssé volt felkészülve. A reneszánsz pápák bőkezűen pártfogolták az olasz humanistákat, gyűjtötték a szebbnél szebb kéziratokat, kezükben pompás miniatúrákkal díszített breviáriummal ábrázoltatták magukat, mint X. Leó; a Biblia szövegével azonban vajmi kevéssé törődtek, ha ugyan egyáltalában olvasták, amire nem sok bizonyítékunk van. Elegendőnek tartották a „kiválogatott passzusokat”, s ezek szinte mindig ugyanazok voltak, s elsősorban a pápai hatalom hitelesítésére szolgáltak.

Luther szűz területre nyomult be. Teljesítményének nagyságát csak akkor tudjuk érzékeltetni, ha egyedül végzett munkáját szembeállítjuk azoknak a nagy létszámú, komoly felkészültségű tudósokból álló testületeknek a fáradozásaival, amelyeknek csupán a latin szöveg revíziójához is évtizedekre volt szükségük. „Istenbe vetett bizodalommal” látott neki a feladatnak, és e szokványos kifejezés az ő számára mélyebb értelmű volt. De ezenkívül megvolt a maga személyes receptje is: „A mi Urunk Istenünk nem cselekszik semmi nagyot nisi per impetum”, és Asztali beszélgetéseinek ugyanazon helyén még egyszerűbben is megfogalmazza véleményét: mindent lendülettel, vaktában kell csinálni, „Dorsel”-ban, ami rokon értelmű az álmodozást, ábrándozást jelentő „Dusel” szóval.

így került az egyetemi katedrára is: „Ha tudtam volna, amit most tudok, tíz lóval sem bírtak volna odahúzni.” Mint megjegyezte: Hieronymus (Jeromos), elődje a bibliafordításban, szintén hasonló módon cselekedett, „csalatkozott” feladata nagyságában.

Műve nyomán mindjárt feltámadt a kritika; a kor „kritikai rovata” olyan volt, mint a mi korunké, előszeretettel rágódtak a részleteken; igyekeztek hibákat rábizonyítani. Ilyenek óhatatlanul előfordultak, de akkoriban még életveszélyes fenyegetést is jelentettek, mivel denunciálni lehetett őket mint eretnekséget és támadást az egyház megszentelt rendje ellen. Luther Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levele egyik szakaszát így fordította le: „Azt tartjuk tehát, hogy az ember egyedül hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.” Ez Luther számára sarkalatos passzus; az „egyedül hit által”, sola fide, tanításának egyik alaptézise lett. A mondat fordítása körül hamarosan ádáz civakodás lángolt fel. Luther védekezett: Nagyon jól tudja, hogy a sola (egyedül, csak) szó nincs benne a szövegben, de hát ő nem latinul vagy görögül gondolkodik, hanem németül beszél, „olyasformán, mint amikor ezt mondjuk: Der Bauer bringt alléin Kom und kein Geld” (A paraszt csak gabonát hoz és nem pénzt). Hivatkozik Ambrosiusra és Augustinusra; Aquinói Tamásra is hivatkozhatott volna, ha figyelmesebben olvasta volna. És még sok egyéb szemrehányás hullott Lutherra,mint a jégeső; jóval kevésbé fontos sorokat is kipécéztek ellenfelei. Nem csoda, ha elkedvetlenedett, különösen mikor ellenfelei arcátlanul utánnyomtatták a művét: „Most, hogy megvan németül, kész, mindenki olvashatja, és megbirkózhat vele, most három, négy oldalt is átfuthat a szemével anélkül, hogy megakadna. De arra bezzeg nem gondolnak, milyen kavicsok meg göröngyök feküdtek ott, ahol most olyan simán átsétálnak, mintha gyalult deszkapadlón lépkednének… Könnyű a szántás, ha a föld meg van tisztogatva. De erdőt irtani, tuskókat kiásni, a talajt szántásra alkalmassá tenni, ahhoz senkinek sem fűlik a foga.” A pionír örök panasza, hiszen ő úttörő volt ezen a terepen. És ha kétségbe vonták tudományos képzettségét, haragosan és önérzetesen válaszolt: „ők doktorok? Én is az vagyok … Teológusok? Én is. Könyveket írnak? Én is.” De így folytatja: „Én tudom értelmezni a zsoltárokat és a prófétákat, ők nem tudják. Én tudok tolmácsolni, ők nem tudnak…”

Luther tudott tolmácsolni. Alkotóerejének teljében volt ezekben az években. Minden áradt feléje, a szavak, a gondolatok; az emberek egyre szélesebb köröket alkotva sereglettek köréje. Bibliája felölelte az egész német nyelvterületet; és még azon túl is éreztette hatását. Az akkoriban megjelent legkülönfélébb nyelvű Bibliáknak az ő műve volt a példaképe, s elég gyakran támaszkodtak a szövegére is. A németek számára azonban a Luther-Biblia volt „a könyv”, amely az elkövetkező két-három évszázadon át nyelvüket formálta. Lehet benne földrajzi, filológiai, szövegkritikai, teológiai tévedéseket felfedezni. Mindez azonban csak periferikus jelentőségű, nem érinti a lényeget. Még a német klasszikusok költészete sem képzelhető el Luther német nyelve nélkül. Bibliája minden rétegre hatott, kivéve talán a legfelső osztályt, amely vagy egyáltalán nem olvasott semmit, vagy ahogy az már akkor megkezdődött, és rövid idő múlva teljes idegen nyelvűséggé fokozódott: csak fogyatékosán értette a németet. A német Biblia még a teljesen iskolázatlan, írni-olvasni nem tudó embereket is hatókörébe vonta, mert mások felolvastak nekik belőle. Szövegéből számtalan fordulat átment a köznyelvbe, és mind a mai napig használatos. Meglehet, nem maga alkotta valamennyit; hiszen még erősen tiltakozott is az ellen, hogy ő bármit „kitalált vagy költött volna”. Mindamellett az ő bélyegét viselik magukon, az ő beszédének és nyelvezetének ritmusa által váltak „szállóigékké”.


Nyelvezete nem könyvnyelv, hanem élőbeszéd. Mielőtt mondatait végleges formába önti, előbb ellenőrzi, nem a szemével, hanem a fülével. A hanglejtés — ebben rejlik legnagyobb erőssége; a szöveg semmiféle revíziója nem tudta ezt megmásítani; ahol megkísérelték, csak rontani tudtak hatásosságán. Luther az idegen nyelvek ritmusára is rendkívül erősen figyelt; a latint már kora ifjúságától fogva jól ismerte; a görögről azt tartotta, hogy legközelebb áll az ő németségéhez, de nem esett az elfogultság hibájába; a héber nyelv kifejező erejét is dicsérte, és világosan megjelölte azokat a helyeket, amelyeket nem tudott maximális hűséggel tolmácsolni. Büszke volt művére, ha a mindent jobban tudni akarók belekötöttek; rendkívül szerényen igyekezett kijavítani a tényleges hibákat, s ez a javító munka volt a legnagyobb teljesítménye az elkövetkező években, amikor egyéb munkásságát egyre sűrűsödő felhők árnyékolták be. A mindkét részt magában foglaló teljes Biblia 1534-ben jelent meg;

1539-ben kezdődött a revízió hatalmas munkája, amelyen Luther elnökletével a munkatársak egész „szanhedrinje” dolgozott, s amelyről pontos jegyzőkönyvet vezettek. Mindegyik munkatársa „beveti” a maga speciális ismereteit, felhasználják az egész akkor hozzáférhető szakirodalmat, a rabbinikus kommentárokat, sőt a héber Biblia mellett a kaldeus Bibliát is. Luther javasolt egy szövegrészt, „és a szólás körbemenvén, meghallgatta, hogy ki-ki mit szól hozzá a nyelv sajátossága avagy a régi doktorok értelmezése szerint”. Luther időnként kétségbeesik, kételkedik benne, hogy valóban sikerül-e megtalálnia a helyes és kielégítő megfogalmazást. „Most a prófétákon dolgozunk — írja egyik levelében —, ah, Istenem, milyen nagy és vesződséges munka a héber írókat arra kényszeríteni, hogy németül beszéljenek. Mennyire berzenkednek, egyáltalában nem hajlandók héber természetüket elhagyni és a nehézkes némethez igazodni; olyan ez, mintha a fülemülét akarnánk rábírni, hogy saját kedves melódiája helyett kakukkoljon.” Néha fáradt és kedvetlen. Salamon templomépítkezésével kapcsolatban így vélekedik: „Sok dolgunk lesz azzal a szörnyű épülettel. Szeretném tudni, ugyan honnan került elő nyolcvanvagy hetvenezer ács a baltájával. Mintha bizony az országban olyan sok ember lett volna!… Szeretnék már a könyv végén lenni.” De szívósan birkózik a feladattal. Mesterembereket keres fel műhelyükben, elmagyaráztatja magának szerszámaikat, mint Diderot, amikor Enciklopédiáján dolgozik, s valóban, a Biblia is enciklopedikus munka volt. Luther egy mészárossal feldaraboltat egy bárányt, hogy az állat zsigereit pontosabban megismerje. Amikor János Jelenéseiben az „új Jeruzsálem” kerül sorra, s a leírásban olyan ékkövek szerepelnek, amelyekről halvány fogalma sincs, a választófejedelem kincstárából drágaköveket visznek hozzá a nevüket ismertető magyarázatokkal. Nem sajnálta a fáradságot, „azon iparkodtam, hogy mindent világosan és tisztán adjak vissza németül, s bizony gyakran megesett, hogy tizennégy napig, három-négy hétig kerestünk és kutattunk egyetlen szót, és néha mégsem találtuk meg …” A halála előtti évben jelenik meg az utolsó revideált kiadás és egy évvel később még egy legutolsó a hátrahagyott korrektúrák alapján.

A mű kiadásainak számát csak hozzávetőleges becsléssel lehet megállapítani. A feltevések szerint Luther fő kiadója, Hans Lufit, Lotter utóda, többszöri kiadással mintegy százezer példányt nyomtatott ki; Lufft Lukas Cranachhal Wittenberg három leggazdagabb polgára közé tartozott. Luther sohasem vett fel honoráriumot. Ha összeszámoljuk a sok helyütt megjelent kiadásokat és a rengeteg utánnyomást, az együttes példányszámot körülbelül egy millióra becsülhetjük. A könyv hatásának legerősebb bizonyítéka, hogy nemcsak megvették, hanem újra meg újra el is olvasták. A Luther-Bibliának csupán alig egynéhány példánya maradt ránk olyan ép és kitűnő állapotban, mint az előző fordítások díszes kiállítású kötetei. A legtöbb valósággal ronggyá olvasott állapotban van. Könyvnek ennél nagyobb dicsőség véleményünk szerint nem juthat osztályrészül.

S hogyan olvasták az írást ? Immár ott volt az emberek előtt az egész Biblia, a teljes szöveg; „a szavak maguktól törnek elő, folyékonyan ..úgyhogy mintegy a lélek pezseg belőlük, és a szavak élnek, kezük és lábuk van …, csupa tűz, fény és élet”. Prófétikus szavak; s valami nem akart félelmetes jelentés is feszült bennük. A lélek, a szellem pezseg belőlük. Az írásnak keze és lába nőtt. A szó tűzzé vált. Korunk terminológiájára fordítva: az új eszköz, a könyvnyomtatás révén a Biblia mint tömegkommunikációs eszköz először tört be a kor társadalmi rendjébe. Mindenki olvasta, vagy hallgatta, hogy mások felolvastak belőle; mindenki vitatkozott, magyarázott, mindenki következtetéseket vont le a Bibliából. „A könyv” nemcsak távoli kinyilatkoztatás volt, amilyennek az egyház fogta fel a Bibliát, elsősorban annak túlvilági vonatkozásait hangsúlyozva. A Biblia a jelen valóságává is lett. Nem csupán arra tanította az embereket, miként törekedjenek a „jó halálra”, hogy elnyerhessék az égi üdvösséget. Harci jelszóvá, társadalmi követeléssé vált; a kor minden mozgalma, olyanok is — és főleg olyanok —, amelyeket ma a szocialista vagy kommunista eszmék előfutárainak tekintenek, a Biblia által meghatározott, a Szentírás által inspirált áramlatok voltak. A „tiszta, világos Ige”, amely Luther számára oly egyértelműnek látszott, homályos is volt, vagy homályosan lehetett értelmezni. A sokrétű és gyakran ellentmondásos teljes szövegből önkényesen válogattak.

Maga Luther itt nagyon individuálisan járt el, legjobb tudása és lelkiismerete szerint és a tudós teológiai és szövegkritikai-tudományos megfontolása szerint is. Megcserélt részeket, új sorrendet állapított meg; megvolt a maga egyéni véleménye arról, hogy melyek „az Újtestamentum igazi és legnemesebb könyvei”, s előszavában minden gátlás nélkül beszél erről olvasóinak. Más bibliai könyveket viszont háttérbe szorít, Jakab levelét például igazi „szalma-levélnek” nevezi, amelyből nem lehet valamirevaló magvat kicsépelni. Éles szemmel felismerte, hogy a zsidókhoz írt levél szerzője nem Pál, hanem egyik tanítványa, s ezt a véleményét a későbbi szövegkutatás igazolta. János Jelenéseit — amely később a Biblia legfontosabb része lett mindazok számára, akik apokaliptikus próféciákat hirdettek — gyanakvással szemlélte, s más írásokkal együtt külön rész gyanánt az Új testamentum végéhez csatolta, az olvasóra bízva, hogy gondoljon róla, amit akar. A víziókat nem becsülte, s az volt a véleménye, hogy „az apostolok nem látomásokkal foglalkoznak, hanem világos szavakkal prófétáinak”; azt is túlzásnak ítélte, hogy János „olyan keményen parancsol és fenyegetőzik”. De éppen a kemény parancs és fenyegetés volt az, ami a fenntartásokat nem ismerő, radikális szellemeket vonzotta. Luther maga is hajthatatlanul ragaszkodott ama néhány ponthoz, amelyet tanítása szempontjából döntőnek tekintett; egyébként azonban a Bibliát oly szabad felfogással és nagyvonalú higgadtsággal kezelte, amelyet követői soha többé nem tudtak elérni. Ebben a vonatkozásban teljesen naiv. Nem gondol a következményekre; márpedig „Luther és következményei” szükségképpen olyan problémát és olyan akadályt jelentenek, amelyet egyetlen későbbi vizsgálódó sem hagyhat figyelmen kívül.

Ha megkísérelünk tiszta képet alkotni magunknak arról, hogy Luther annak idején miként fogott bele művébe, és azt mi módon végezte be tíz hét leforgása alatt, jól tesszük, ha most figyelmen kívül hagyjuk az ilyen történeti konzekvenciákat. A munkát, amelyről jól tudja, hogy „meghaladja erőmet”, azért vállalta, mert nem akadt senki más, aki neki mert volna vágni. A Bibliára szükség van, az emberek mindenütt sóvárogva várják; az egyház nem táplálja ilyen irányú kívánságukat. „Hát akkor rajta!” — „Wohlan denn!” Ez a kedvenc szavajárása. És ne feledjük: vidáman vág neki. Az evangélium — hangsúlyozza az előszóban — „jó üzenet, jó hír, jó újság… énekel, beszél tőle az ember, és jókedvű lesz”. Az üzenet „drága és kedves”, a szívnek minden oka megvan rá, „hogy nevessen és örvendezzen, mindenütt, ahol hisznek az üzenet igazságában”. Krisztus nem „követel”, nem hajt, nem fenyeget, vagy büntet, hanem „barátságosan hívogat, és azt mondja: Boldogok a szegények. És az apostolok ilyen szavakat használnak: figyelmeztetek, kérek, könyörgök, hogy mindenek lássák, miszerint az evangélium nem törvénykönyv, hanem csupán prédikáció Krisztus jótetteiről, aki kinyilatkoztatta és nekünk adta magát”. A hit parancsa, hogy az ember ne csak önmagára gondoljon: „Megmutatja magát, kitör, megvallja hitét, és tanítja az evangéliumot az emberek előtt, és az életét teszi rá. És mindazt, amit életében művel és cselekszik, felebarátja hasznára fordítja, hogy segítsen neki… Így gondolja Krisztus is, mivel legutoljára nem adott más parancsot, mint a szeretetet. ”

Klauzúrája volt életének az az utolsó szakasza, amelyben még ilyen egyszerűen és bizakodón tudott érezni. 1522 szeles márciusában elhagyta Wartburgot, még lovagi álöltözetben, és ellenségének, György hercegnek a területén át visszalovagolt Wittenbergbe. Megváltozott világban találta magát, ahol nem szeretetről volt szó, hanem tülekedésről, kavargásról, fenyegetésről és az Apokalipszis komor próféciáiról.


Forrongás Wittenbergben és másutt

A wartburgi fogságból való kitörésben nincs meg az a drámai feszültség, amely Luther életének egyéb csúcspontjait jellemzi: a tézisek kiszögezését, a kiközösítő bulla elégetését, a wormsi nagy jelenetet és foglyul ejtését; a legenda elhanyagolta ezt a mozzanatot. S mégis azt kell mondanunk, hogy ez volt pályafutásában a legbátrabb tette, vakmerő, szinte eszelős cselekedet. Korai életrajzírói néhány száraz szóval intézték el; a rákövetkező rövid időszakon, amely kellemetlen volt számukra, szintén igyekeztek átsiklani, olyan kurtára fogva a szót, amennyire csak lehetett. Igaz, hogy nekik nem álltak rendelkezésükre azok az akták és levelek, amelyeket mi ismerünk, ők csupán annyit tudtak, hogy Wittenbergben forrongás ütötte fel a fejét; „rajongók”, ahogy Luther később nevezte őket, kezdtek mozgolódni, és veszélyeztették a mester művét. A mester megjelent, és rendet teremtett. Valahogy így összegezték a történteket, és durva körvonalakban ez nagyjából meg is felel a valóságnak.

Előbb azonban Luthernak szabaddá kellett tennie magát. Fejedelme tisztes védőőrizetben tartotta, mert csupán ezzel tudta pártfogoltját a wormsi ediktum következményeitől megoltalmazni. Frigyes a rá jellemző halogatási és kitérő taktikájával abban reménykedett, hogy a vihar majd elül, s akkor ő a Luther-ügyet újból a birodalmi gyűlés elé viheti. A fő ellenfél, a császár most messze volt. Spanyolországban tartózkodott, és a birodalmi kormányzat legsürgetőbb kérdéseire is alig válaszolt. A német fejedelmek magukra voltak utalva, és az öregúr úgy gondolta, hogy velük majd csak zöld ágra vergődik valahogy. Abban egyetértett velük, hogy most határozottan meg kell valósítani a „rendi kormányzást”, vagyis a fejedelmek kormányzatát. Egész életében ezen dolgozott, már Miksa alatt is; csendes, szívós ellenállást fejtett ki az erős központi hatalom ellen, s ennek köszönhette, hogy jelentős tekintélynek örvendett a többi nagyúr között, világiak és egyháziak közt egyaránt. Ez a „partikularizmus” nem volt újkeletű, hanem régi német sajátosság; egyetlen császár sem tudott tartós békét kötni a törzsekkel és hercegeikkel. A nemzeti gondolat, bármily szenvedélyesen propagálták is, nem tudott szilárdan meggyökerezni azoknak a szétszórt tartományoknak a talajában, amelyek a „szent római birodalmat” alkották. Az emberek szászok voltak vagy türingiaiak, nürnbergiek, kölniek, lübeckiek; nemcsak más és más nyelvjárást beszéltek, hanem merőben különböző befolyási szférákhoz is tartoztak: a nyugat nyugathoz húzott, az észak északhoz, a kelet kelethez. Ez legszembeötlőbb módon éppen Wittenbergben mutatkozott meg. Luthernak folyton „cseh” gondolatokat, huszita eretnekséget vetettek a szemére. Ezek most híveinek kicsiny táborába is utat találtak, és súlyos zavarokat okoztak.

A városokban és a vidéken megmozdult a „közember”, már kitörtek az első véres felkelések. De ezekből is hiányzott minden nagyobb összefüggés: a városokban a plebejusok évszázados harcukat folytatták saját városuk bűvkörében, iparoslegények a mesterek ellen, céhek a magisztrátusok ellen, valamennyien együtt az egyházi hűbérurak ellen; a parasztok megoszlottak, vidékek, gyakran falvak szerint, az egyes csoportok gyűlölték, és nem kevésbé kajánul gúnyolták egymást, mint ahogyan a városiak bármelyik réteghez tartoztak — megvető gúnnyal emlegették a buta, bárdolatlan és „alattomos” falusiakat. Az általános zűrzavart még csak fokozta azoknak az erős kötelékeknek a meglazulása vagy éppen teljes felbomlása, amelyek az egyházi bíráskodás, a kultusz és az egyházi előírások rendszere révén bizonyos összefüggést jelentettek. E téren is jellegzetes, hogy a forradalom mennyire rendezetlenül és milyen sokféle formát öltve ment végbe. Mert forradalom volt ez, s messze túlhaladva a vallás területén, behatolt az élet valamennyi szférájába. Szerzetesek tömegesen hagyták el kolostoraikat, s ez valamennyi szerzetesrendre kiterjedt. Mi legyen a kolostori birtokokkal, a sok esetben több évszázados alapítványokkal, a jövedelmekkel, a járadékokkal? A papok kezdtek házasodni, megingott a papi rend egész kiváltságos helyzete, a vele összefüggő anyagi privilégiumokkal együtt. Luther szerint a mise mint a kultusz fő része addigi formájában, a „miseáldozatban” — amelyet „csendes miseként” távollevők, elhunytak lelkiüdvéért is be lehetett mutatni — érvénytelen; ez szintén összefüggött rengeteg család nagy jogaival, hagyatékaival és a papok jövedelmével. És mi legyen a számtalan egyéb alapítványi jövedelemmel, a kanonoki stallumokkal? Ezek a nemesi családok fiainak ellátására szolgáltak; a nyolc-tíz fiú közül egyet mindig beültettek valamelyik jövedelmező egyházi állásba. A zarándoklatok elvesztették korábbi népszerűségüket, ez a kegyhelyek számára egzisztenciális kérdés volt. Itt-ott már képrombolásra került sor a „bálványok” és szentképek ellen, a templomok gazdag belső díszítései, a művészi faragványokkal ékesített kanonoki stallumok ellen. Minden egyházi kérdés szociális problémával függött össze. A régi formák megszüntetése vagy lerombolása újabb problémákat teremtett. A régi megóvására irányuló minden kísérlet vitákat, ellentmondást, zendüléseket váltott ki. Ami pedig az újat illeti, arra vonatkozólag senkinek sem volt terve, de még többékevésbé határozott véleménye sem. Mindenki hozzákezdett a maga helyén, a saját feje szerint. A védekezés éppoly önkényes volt: gyakran vad és kegyetlen, a kor erkölcse szerint, amely nyugodt lélekkel alkalmazta a lefejezés, a felnégyelés, az elégetés, az elüldözés barbár eszközeit kegyetlenségét csak a mi korunk licitálta túl. Még jelentősebb volt azonban a határozatlanság. Nagyon kevés fejedelemtől eltekintve, amilyen például az igen erélyes György herceg, az egyik Szászország ura volt, a tartományurak többsége egyáltalán nem tudta, milyen magatartást tanúsítson. Az egyházi fejedelmek voltak a legtanácstalanabbak; rossz volt a lelkiismeretük, gyakran maguk is merész terveket szövögettek, mint pl. a mainzi; a vallási kérdésekkel többnyire vajmi kevéssé törődtek, csak világi hatalmuk megtartására és esetleg kiterjesztésére törekedtek, s abban reménykedtek, hogy az általános zűrzavar ebben a malmukra hajtja a vizet.

Frigyes választófejedelem, Luther egyetlen protektora volt talán a legtanácstalanabb valamennyi fejedelem között. Haláláig hű maradt régi hitéhez, kedves szentjeihez és wittenbergi alapítványaihoz ; noha közvetlen környezetének túlnyomó többsége Luther hívei közé tartozott, udvarában a hagyományos forma szerint mondatta a misét. Becsülte az ő doktorát, és nem akarta, hogy bántódása essék; ezt nem engedte sem emberi tisztessége, sem önérzete, hiszen egyike volt a birodalom legjelentősebb fejedelmeinek. Amellett állandóan kétely gyötörte, hogy nem viszi-e túlzásba a kormányzást

— ebben a tekintetben a régi, patriarchális kor emberét képviselte —, s ehhez még hozzájárult közmondásosan emberkerülő természete meg az a hajlama, hogy minden ügyet halogasson. Meggyőződése volt, hogy mindennek lassan, „organikusan ” kell kifejlődnie. A kornak azonban nem volt türelme sem Frigyeshez, sem Erasmushoz, sem mindazokhoz, akik a dolgoknak ilyen csendes, jótékony menetéről álmodoztak. A kor eseményei gyors iramban rohantak előre. A kor könyörtelenül csapott Frigyesre, mintha bunkóval sújtaná. Luther is rásújtott, a legcsekélyebb tapintatot sem tanúsítva iránta.

Luther egész levelezésében semmi sem meglepőbb, mint azok a levelei és memorandum jellegű írásai, amelyeket fejedelméhez intézett. A kiközösített, a Wartburgban ülő fogoly úgy viselkedik védelmezőjével szemben, mint valami önálló hatalom. Soha egyetlen szóval sem utal arra, hogy elvégre mégiscsak Frigyesnek köszönheti élete megmentését. Ellenkezőleg: ezt inkább szemére hányja. Biztos helyre vitték: de ő egyáltalában nem akar biztonságot. Tartóztatják, a birodalmi gyűlésre hivatkoznak, amelytől Luther abszolúte semmit nem vár, szövetséget próbálnak nyélbe ütni megbízhatatlan egyházfejedelmekkel, amilyen a mainzi meg a trieri érsek. És közben hagyják, hogy minden kavarogjon abban az ügyben, amely Luther számára egyedül fontos: a hit kérdésében.

Wittenbergben teljes anarchia uralkodik. Luther Wartburg magányába csak néhány hír jut el erről, s eleinte nem is tulajdonít nekik különösebb jelentőséget. A kolostorok kiürülnek; saját rendjében, az Ágoston-rendben indult meg ez a folyamat, már alig egy-két szerzetes lézeng a Fekete Kolostorban. Világi papok és szerzetesek egyre-másra kötnek házasságot; nos, ren