Mézga Aladár pontosan tizenkét évvel ezelőtt született. Ebből az adatból gyakorlottabb fejszámolók kapásból, fölényes biztonsággal megmondják, hogy Aladár tizenkét éves. Mekkorát tévednek! Aladár barátunk életkora kettő és negyvenöt év között ingadozik.

Kétévesnek mutatkozik például vendégfogadások, rokoni látogatások alkalmával. Megesik, hogy ilyenkor hüvelykujját szopogatva, hosszú percekig lükén bámul a semmibe. Az uzsonnaasztalnál gyakran papírgalacsinokat potyogtat a kakaójába, míg kiárad, és elönti a csipketerítőt. Múlt vasárnap tust öntött Lujza néni teájába, mert az sötéten szereti.

Mikor azonban gondosan bezárkózva egy új találmányán, például a mesterséges, tranzisztoros halkopoltyún dolgozik, arcán egy legalább negyvenéves tudományos kutató elmélyült figyelme tükrözik.

Már ebből is kitűnik, hogy Mézga Aladár figyelemre méltó ifjú. Az iskolában tanító nénije már az első napokban felfigyelt rá. Feltűnő volt például, hogy barátunk egyes órákon egyszerűen elhagyta a tantermet, és kiment a folyosóra legyet fogni. Különösnek találta a tanerő eleinte azt is, hogy tanítványa a hozzá intézett kérdéseket nemhogy válaszra, de figyelemre se méltatja. A többi elsős például már játszi könnyedséggel adott héthez hatot, mikor Aladár az őrjöngésig dühítette fel tanítóját azzal, hogy a „kettő meg kettő az mennyi?” kérdésre csak mogorva, megvető hallgatással felelt. A felbőszült pedagógus a korszerű nevelési elvekről megfeledkezve, ekkor fel akarta képelni a lomha agyú tudatlant. Aladár azonban végre odavetette neki: kettő meg kettő az négyzetgyök 9 a negyediken, mínusz két helyértékben az a számjegy, melynek önmagával való szorzata kilencvennyolc per kettő. A tanító néni pofonra lendülő karja erre félúton tétován megállt, majd visszahanyatlott. Nem tudta ugyan kapásból megítélni a válasz helyességét, de ösztönösen megérezte, hogy a végeredmény valóban négy lehet.

– Na látod, tudsz te, ha akarsz – mondta zavarában, de némileg megenyhülten.

A viszony azonban feszült maradt közöttük. A tanító néni nem merte többé Aladárt feleltetni. Két évig némán bosszankodott, hogy ez a különös nebuló tüntetően nem figyel magyarázataira, csak firkálgat valamit a padra görnyedve. Mikor egyszer már nem bírta tovább, ráripakodott:

– Mézga, azonnal hozd ki, amit firkáltál!

Aladár méla undorral tette le a katedrára uzsonnacsomagjának átzsírosodott papírját, melyen egy binominális tétel segítségével megoldott egyenlet díszlett. A tanerő feladta.

Hosszan mesélhetnénk még hasonló történeteket barátunk kora ifjúságának idejéből. Ezek a régi események azonban eltörpülnek az újabb, jelentősebb fejlemények mellett.

Az igazi zűr akkor kezdődött, amikor nemrégiben Mézga apukát behívták az ökörcsíny utcai általános iskolába egy kis megbeszélésre, mert Mézga Aladár 7. oszt. tan. osztályfőnöke, akit tanítványai röviden Taxinak becéztek, sürgősen társalogni óhajtott tanítványa édesapukájával.

Felmerülhet közbevetőleg a jogos kérdés: mért neveznek a srácok egy szigorban megőszült, de tulajdonképpen „jófej” tanerőt Taxinak?

A felelet meglepően egyszerű. Az osztályfőnök urat Takács Szilárdnak hívják. Kezdetben hol Taki, hol Sziszi néven emlegették a srácok. Jó ideig bizonyos belvillongásokat is okozott ez a névkettősség az osztályban. Voltak konok Taki- és makacs Sziszi-pártiak.

Egyszer azonban a Lecsó (Patkolics Dezső 7. oszt. tan.), aki különös felindultság esetén dadogni szokott, heveny izgalmában összehebegte a két nevet:

– Vigyázz! Jön a Tak… tak… Szi… E pillanattól az osztályban teljes lett a nézetazonosság. Takács Szilárdból az egész iskolára kiterjedő érvénnyel Taxi lett. Az már, ugye, természetes, hogy óráit ezentúl csak taxióraként emlegették?

Amikor Mézga apuka kézhez kapta az ellenőrző könyvben Taxi szívélyes meghívását, sűrű pislogásba kezdett, ami nála mindig a várható felbőszülés előjele.

– Mi baj van már veled megint, te iskola réme!

Aladár minden mentegetőzés és szépítés nélkül közölte a rideg tényállást:

– Felrobbantottam egy medicinlabdát a tornaszertárban.

– Felrobbantottad? Hogyan?

Aladár erre a lebecsülést rejtő kérdésre mogorva képet vágott.

– Nekem igazán nem nagy feladat egy medicinlabdát felrobbantani!

– De miért tetted ezt, kérdem én, miért?

– Mert nem találtunk jobb tengeri aknát.

Mézga apuka most már világosan látta a dolgot.

– Szóval megint valami marhaságot játszottatok tanulóköri foglalkozás címén! Tengeri csatát… szárazon! De ezt nem úszod meg szárazon! Megfizeted a medicinlabda árát a zsebpénzedből!

– Ha tizenegy hónapra visszamenőleg ideadod, amennyit ígértél, még marad is belőle.

Ezzel Aladár, teljes biztonsággal érezvén, hogy a párviadalban döntő fölénybe került, győzelmesen el is vonult szobájába.

A fenti jelenetnek három hallgatója volt. A háromból hárman egymástól merőben eltérő érzelmekkel figyelték ezt a párbeszédet. Paula asszony (Mézga Gézáné szül. Rezevits Paula) közben egy érmelegítőt kötött télire. Úgy tűnt, hogy a kötés meglehetősen lekötötte a figyelmét.

Szemét ugyan a megkötött pamutszemekről időnként fiára vagy férjére vetette, de nem kötött beléjük. Hallgatását leginkább az indokolta, hogy lelke mélyén férjének adott igazat. Paula asszony viszont évek óta óvakodott attól, hogy férjének bármikor bármiben is igazat adjon.

A másik néma tanú Aladár nővére volt. Kriszta ülve feküdt, illetve fekve ült a heverőn, és közben mélán tupírozta Maffia nevű kandúrját apja fésűjével. Ebben a tevékenységben Kriszta jellemének három fontos vonását találhatjuk meg:

1. Kriszta sohasem tett semmi olyat, amiről valami egyértelmű megállapítást lehetett volna tenni. Úgy ült, mintha feküdne; úgy sietett, mintha ráérne; úgy jött, mintha menne; úgy unatkozott, mintha ez nagyon szórakoztatná stb.

2. Azzal, hogy óra hosszat is képes volt rendkívüli türelemmel megáldott macskája szőrét bodorítani, egy másik jellemvonását árulta el: céltalan és értelmetlen dolgok művelésére hihetetlen kitartással, makacs szorgalommal vállalkozott. Hasznos és értelmes feladatok elvégzésétől viszont valósággal irtózott.

3. Hogy apja fésűjével bodorította Maffia szőrét, ez meggyőzhet minket arról, hogy Krisztának semmi érzéke sem volt a tárgyak rendeltetéséhez, sem a személyi tulajdon tiszteletben tartásához.

Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy Kriszta Aladár szidalmaztatása alatt szinte tüntető érdektelenséget tanúsított. Még káröröm jelét sem lehetett felfedezni arcán. Egyszerűen csak unta az egészet.

Végighallgatta a vitát Blöki is, Aladár kutyája. Blökit Paula néni hozta két éve a házhoz, akkori kijelentése szerint azért, hogy végre egy értelmes lény is legyen körülötte. Mézga Géza is örült a jövevénynek. Azt remélte, Blöki majd hajlik a szavára. Végre valaki, aki engedelmeskedik is a ház urának.

Blöki azonban úgy határozott, hogy inkább Aladár kutyája lesz. Paula nénit távolról tisztelte, Géza bácsit becsülte, Krisztát megtűrte, Maffia létezését kénytelen-kelletlen tudomásul vette. Aladárt viszont tiszta szívből, állhatatos kutyahűséggel szerette.

Bizonyítja ezt az is, hogy a három fültanú közül az ádáz párviadalban egyedül ő foglalt nyíltan állást. Rövid, de határozott vakkantásokkal utasította vissza a barátját ért támadásokat, aztán öntudatosan követte őt szobájába.

Kövessük mi is.

Aki először részesül abban a kivételes szerencsében, hogy Aladár szobájában körülnézhet, az első pillanatban talán ijedten hőköl hátra. A kusza rendetlenség, a lim-lomok riasztó összevisszasága valósággal szúrja a szemet. Az egész szobát óriáspók hálójaként beszövő drótrengeteg lidérces álmok emlékeit ébreszti. Bizonytalan rendeltetésű szerek, eszközök, csövek, tárcsák, hüvelyek, foglalatok, tokok, kerekek és karikák zilált serege mindenütt. Az első ijedség után azonban a gondosabb szemlélő lassan rádöbben arra, hogy a temérdek ez-az, miegymás és izé valamilyen megnevezhetetlen rendszer szerint összefüggésben van egymással. Ez a felfedezés általában felkelt némi további érdeklődést is. Mikor aztán meglepetéssel tapasztalja a látogató, hogy a látszólagos kuszaság mögött logikus kapcsolatok, ésszerű összefüggések egész láncolata húzódik meg, a szoba berendezése már figyelemre méltónak, sőt izgalmasnak, újszerűnek tűnik.

Milyen pompás lelemény például, hogy az ablak nyitása egy elmés áttétrendszer segítségével az ajtó becsukását vonja maga után, és így kizárja a léghuzat lehetőségét. Vagy milyen kényelmet biztosít az a megoldás, hogy a száradásra nyitva lehelyezett esernyőt a munkaasztal mellett ülve, egy kar meghúzásával, távirányítva lehet összecsukni! Milyen találékonyságra vall, hogy a cserépkályhába egy lencserendszer megfelelő beállításával, a napenergia olcsó felhasználásával, gyufa nélkül is be lehet gyújtani. Nem csökkenti a megoldás jelentőségét az sem, hogy a szerkezet csak nyáron működtethető, mikor nem szükséges befűteni. Már a felsorolt néhány példa is meggyőzhet mindenkit: ezt a szobát nem mindennapi tehetséggel megáldott lurkó lakja.

Az akadékoskodó látogató ennek ellenére feltehetné a kérdést: mint történhetett, hogy ebben a kis méretű, mindössze kétszobás lakásban az egyik szobát Aladár vette birtokba? Hogy jutott hozzá? Úgy, ahogy a nincstelen szicíliai parasztok a földhöz. Bevonult. Elfoglalta.

Szobahódító hadjáratát kora gyereksége óta sikeres gerillaakciókkal készítette elő.

A konyhában kezdte. Mindössze hétéves volt, amikor a derelyevágóból és a konzervnyitóból egy kávédaráló-meghajtású zsemlekibelező készüléket szerelt össze. Mindhárom konyhaeszköz annyira megsínylette az átalakítást, hogy Paula asszony csak egy pofonban volt képes kifejezni megrendülését. Aladárt kiűzték a konyhából. Működési területét ekkor a fürdőszobába helyezte át. Életének ebben a korszakában a kémia érdekelte leginkább, így került fáradtolaj a hajlakkos tubusba, durranógáz a szájvíztartóba, mész a hintőporszóróba. A nagy kísérletező tevékenységét újabb testi fenyítésekkel jutalmazták.

Természetesen ez sem szegte kedvét. Kiűzetvén a fürdőszobából is, kénytelen volt a nagyszobában folytatni kutatómunkáját. A tudományokban való haladása útját ma is világosan jelzik a szőnyegbe égetett lyukak, felrobbant lombikok koromfoltjai a falon, ijedt kis rángások a szülők idegrendszerében.

Az értetlen ősök minden kérése, dorgálása, fenyítése hasztalannak bizonyult. Aladár meg nem rettenve, a pofonok kereszttüzében is elszántan haladt a maga útján, míg végül diadallal elfoglalhatta a másik szobát. Az ellenálló család megadta magát, és összezsúfolódva visszavonult az első szobába.

Aladár ezen az estén rádiója átépítésén fáradozott. Ez a viharvert, ósdi kétlámpás készülék a nagymama hagyatékából került a lomtárba, és onnét, közvetlen balta általi halálra ítéltetése előtt, Aladár szobájába. A rokkant zajládán azóta Aladár olyan szervátültetési műtétsorozatot hajtott végre, hogy azt a híres Barnard professzor is megirigyelhetné. A vásott külső favázon kívül jóformán semmi sem maradt meg a régi alkatrészekből. Aladár még a hangszórót takaró, színevesztett műselyem kárpitot is felújította, feláldozva e célra anyja egyik alsószoknyáját. A készülék meg is hálálta Aladár gondos ápolását. Krónikus halálhörghurutja lassanként elmúlt. Leszokott a modortalan sercintésekről, majd alkalmazkodva a kor szelleméhez, nemsoká világvevővé alakult át.

Mézga Géza érdeklődve figyelte fia eredményes rádiófelújító tevékenységét. Helyeselte és támogatta Aladár működését, de nem minden önérdek nélkül. Arra számított, hogy a felújított készülék nemsokára kielégítheti a család rádióhallgatási igényeit, és akkor a másik, korszerű készüléket piacra dobhatja. Számítása helytállónak bizonyult. Tavaly karácsony előtt sikerült a feleslegessé vált új rádióra vevőt találnia. A részletekben befolyó vételárat Mézga Géza az apróbb ház körüli kiadások fedezésére óhajtotta fordítani. Aladár azonban rendre elkunyerálta a pénzt apjától az ősrádió további korszerűsítésére. Miután a régi rádió az új eladási árának teljes összegét felemésztette, Mézga Géza lelkében halvány kétely támadt: vajon ésszerű, gazdaságos volt-e ez az üzleti tranzakció?

Aladárt azonban nem túlságosan érdekelték apja ilyetén kétségei. Csak az volt számára fontos, hogy megújhodott rádiója továbbra is lépést tarthasson a híradástechnika szüntelen fejlődésével. Műszer- és alkatrészigényeit a továbbiakban már atyai támogatás nélkül kellett kielégítenie. Nehézségei ugrásszerűen megnövekedtek, mikor elhatározta, hogy rádióját adó-vevővé alakítja át. Ez a gyerekember azonban hallatlan leleményességről tett tanúságot anyagiak dolgában is.

Fő jövedelmi forrása a bérautója volt. Egyszemélyes járművének alvázát két, korán elnyűtt rollerből építette össze. Az áramvonalas karosszéria alapját a felfordított, fenekétől megfosztott, kinőtt gyerekkád szolgáltatta. A hajtómű nagymami-hagyaték: a MÉH-nek szánt ócska varrógép pedálja és hajtószíja a járgányba építve, óránként akár két és fél kilométeres sebesség elérését is lehetővé tette.

Aladár csak néhány bemutató kört tett kocsijával. A továbbiakban az Ezüstnyíl nevű autót a környék apraja nyűtte, óránként szerény egyforintos bérleti díj leszurkolása ellenében.

De Aladár nem vetette meg a filléreket sem. Hogy csak egy példát említsek: literenként öt fillérért árusította az esővizet Kriszta barátnőinek, hajmosás céljára. Az esővízhez könnyen jutott. A szobája mellett futó esővíz-levezető csatornát egy elmés szerkezettel megcsapolta, és gumicsővel a fürdőkádba vezette. Egy-egy kiadósabb zápor forintokat hozott a konyhára.

Ezek a lassan csörgedező jövedelmi források azonban nem bizonyultak elegendőnek nagy terve végrehajtásához. Aladár tehát kénytelen volt bizonyos alkatrészeket, tranzisztorokat, ellenállásokat a szülői ellenállás ellenére a család birtokában levő másik híradástechnikai készülék, a televízió állagából bizonytalan időre kölcsönvenni. Természetesen minden ilyen kölcsönügylet lebonyolításakor gondosan ügyelt arra, hogy a kiemelt alkatrészt egy kiselejtezett, kiégett régivel helyettesítse. E célból barátságot kötött egy tévészerviz jóindulatú szerelőjével. Aladárnak szabad bejárata volt a szerviz hulladékládájába…

Ilyen fáradságos munka, ennyi lelemény kellett ahhoz, hogy Aladár adó-vevő készüléke a tengeriakna-robbantás napjának délutánján végre elkészülhessen. A konstruktőr nem gyönyörködhetett soká zavartalanul művében, mert apja erélyesen benyitott szobájába. Mézga Géza keményen elhatározta, hogy a robbantást, de főleg a zsebpénz körüli harcban elszenvedett vereségét mégsem hagyja megtorlatlanul. Bősz haragját még jobban fellobbantotta az a körülmény, hogy vigyázatlan lába az elektromos kutyakefélő drótszövevényébe gabalyodott, és így kis híján orra bukott. Nem csoda hát, hogy feddő szavainak nagyobb nyomatékot adni akarván, mérgében öklével az adókészülékre csapott. Aladár ettől valóban megijedt. Persze nem az apai harag kitörésétől rettent meg, attól félt, hogy az ütés ereje rázkódást, kilazulást okoz a készülékben. Ijedelme nem volt alaptalan. Valóban megrázó dolog következett. Mézga Gézát 220 volt rázta meg. Szerencséjére éppen a horgász-gumicsizmájából orvul kiszabott esővízcsapoló tömlőn állt, s így nem érte nagyobb baj. Tigrishorkanásától, fenyegető vicsorgásától azonban még Blöki is megrémült, aki pedig az elhivatottak nyugodt méltóságával ült a készülék alatt, és csóválta a farkára csavart vezetéket. Blöki volt ugyanis a föld. Az adó-vevő földelése.

– Te elvetemült, piszok kölök! – kezdte el szózatát a haragos atya, de a biztató kezdet után a várható hatásos folytatás elmaradt.

A vevőkészülék ugyanis egy fülszúróan magas frekvenciájú sípolás után, távolinak tűnő, de tisztán érthető hangon megszólalt:

– Mzper X jelkezz… jelkezz… Mzper X jelkezz…

Ezzel a jelentkezéssel egy különös kapcsolat vette kezdetét. Aki ugyanis Mzper X néven jelentkezett, nem e világból való. Illetve e világból, de későbbi korból. Mzper X a XXX. században élt, azaz él majd, pontosabban él már, hiszen ha még nem élne, nem vehette volna fel a kapcsolatot XX. századbeli őseivel. Őseivel mondom, hisz Mzper X Mézga Géza köbükunokája (ükunokája a köbön) volt, illetve lesz, vagyis van.

Ez a viszonylat, tudom, első hallásra viszonylag kuszának, sőt valószínűtlennek tűnik. Innét, a mi korunkból szemlélve valóban érthetetlen, felfoghatatlan rádióösszeköttetés ez, szédítő éterhullám-lovaglás a távoli jövőbe. Vegyük figyelembe azonban, hogy az időről alkotott fogalmaink idővel nem bizonyulnak majd időtállónak. Bizonyítja ezt a feltevést jelen esetünk is. Mzper X-nek, a köbükunokának a szeme sem rebbent, mikor Aladár „Itt Mézgarádió, Budapest!” kiáltással lelkesen visszajelentkezett. Ebből is kitűnik, hogy a XXX. század embere már úgy játszik az idővel, úgy hajtogatja előre-hátra, mintha valami óriási naptárban, pontosabban évtárban lapozgatna. Hogy ez hogy s mint lehetséges, arról szakszerű magyarázattal egyelőre nem szolgálhatunk. Megnyugtatásként csak annyit: a dolog már előreláthatólag a XXVIII. század derekán mindenki számára világosan érthető lesz. Addig legyünk türelemmel.

Aladár tehát visszajelentkezett. Az idő relativitásának elméletéről már sokat olvasott, így röpke csodálkozás után elégedetten vette tudomásul, hogy a tudományos feltevések helytállónak bizonyulnak. Az sem okozott neki különösebb gondot, hogy Mzper X már az új magyar nyelvet beszéli. Szinte pillanatok alatt rájött ugyanis arra, hogy a XXX. századbeli újmagyar nyelv nem egyéb, mint mai nyelvünknek gyorsírásszerű rövidítése.

– Elég primitív megoldás! – mondta némi megvetéssel, majd könnyed biztonsággal mekegni kezdett távoli rokonával újmagyarul.

Szeretve tisztelt édesapjának már nehezebben ment a dolog. A bérelszámolás területén volt járatos csupán. Egyéb tudományágakban olykor meglepő tájékozatlanságot árult el. Jelen esetben azonban éppen ez volt a szerencséje. Aki semmit se tud, mindent hisz. Az első meghökkenés után néhány pillanat múlva már minden kétkedés nélkül hitt a csodásnak mondható kapcsolat valószerűségében. Izgalmasnak, de természetesnek találta. Mint pénzügyi dolgozó, azonnal a dolog anyagi következményeit kezdte latolgatni: gyorsan kiszámította, hogy mennyi lenne a saját fizetése a XXX. században, 1052 évi szolgálat után. Évi száz forint fizetésemeléssel számolva, tekintélyes végeredményhez jutott.

Örömmel állapította meg, hogy ezek szerint a kedves rokon jelenlegi fizetése jóval meghaladja a havi százezer forintot, plusz mellékesek, tehát a köbükunoka eléggé rendezett anyagi körülmények között él. Küldhet csomagot!

Amint eljutott eddig az örvendetes végkövetkeztetésig, nyugtalanítani kezdte, hogy Aladár anyagi természetű megbeszélések helyett céltalan szamárságokról, a fénysebesség és az időtényező összefüggéseiről fecseg a köbükunokával. Apai, sőt őselődi tekintélyével visszaélve, magához ragadta a kezdeményezést, és bámulatra méltó céltudatossággal pumpolni kezdte késői leszármazottját.

E tevékenysége regénybe illő következményekkel járt. Tudomásunk szerint még a Magyar Televízió is rendszeresen beszámolt nézőinek a fénypostával küldött XXX. századbeli ajándéktárgyak okozta bonyodalmakról.

Mézgáéknak a köbükunoka jóvoltából leírhatatlan kalandokban volt részük. Meg sem kíséreljük hát leírni a leírhatatlant. Annyit azonban meg kell említenünk, hogy bár az ősök mohósága egy idő után az Mzper X-szel való tüneményes kapcsolat megszakadását eredményezte, Aladár a XXX. századbeli küldemények használata közben rendkívül értékes új tapasztalatokat szerzett. Eszköz- és műszerfejlesztési készsége meghatványozódott. Látóköre kozmikus méretekig kitágult. Új anyagok, új energiaforrások birtokába jutott, így vált lehetővé, hogy barátunk elképesztően vakmerő, de tudományosan megalapozott új, kalandos vállalkozásba kezdjen.

Erről a hihetetlen, de nagyszerű Aladár-kalandról szeretnénk beszámolni a kedves érdeklődőknek.

Előkészületek

Aladárt már akkor foglalkoztatta az űrrepülés gondolata, mikor mint megrögzött óvodakerülő még három-kerekű kerékmásfélpáron kerengett a háztömb körül.

Ez a gondolat nemcsak futóvendég volt barátunk fejében. Megesett ugyan, hogy nagy néha inkább egy drótkötélpálya-karbantartó dicsőségére pályázott, olykor rövid időre vándorköszörűsi babérokra vágyott, de visszatérő, konok álma mindig az űrkutatás maradt. Mikor életének nyolcadik esztendejét betöltötte, szinte dühödt akarással hozzá is látott az e téren szükséges tudnivalók elsajátításához. A fentebb elbeszélt szerencsés rádiókapcsolat után már mérföldes léptekkel haladhatott célja felé.

Tizenkettedik születésnapján, délután 16 óra 32 perckor aztán kijelentette:

– Holnap elkezdem az űrhajóépítést.

– Ha szeretsz meredeken lepotyogni a levegőből, csak csináld! – mondta erre Blöki.

Ha valaki hallotta volna Blöki megjegyzését, talán csodálkozott volna, milyen férfias a hangja. Kis kutyához talán nyeszlettebb, vékonyabb beszédhang illenék. Ne felejtsük el azonban, hogy Blöki már négyéves elmúlt. Emberéletkorra átszámítva a huszonnyolcadik életévét taposta. Nincs hát csodálkoznivaló azon, hogy a hangja így megférfiasodott. Sokan talán azon is álmélkodhattak volna Blöki válasza hallatán, milyen szabatosan beszél, milyen formásán fejezi ki gondolatait. Ebben sincs semmi csodálatos. Blöki viszonylag művelt kutya volt, hisz minden szabad idejét olvasással töltötte. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy olvasmányait meglehetősen szertelenül választotta ki. Aladár és Kriszta maradék, csorbult meséskönyveit hamar felfalta. Paula asszony két szakácskönyvét, Mézga Géza négykötetes horgászszakkönyvtárát két nap alatt kivégezte. Mivel könyvtáraink helytelen meggondolásból kutyáknak nem adnak ki könyvet, további olvasnivalóihoz általában sikkasztás útján jutott. Leosont a közeli parkba, és leste a padokon olvasókat. Amint valaki elbóbiskolt olvasás közben, azonnal odasettenkedett, és egy napra ügyesen elsikkasztotta az ölbe hanyatlott olvasmányt. Sajnos így többnyire csak selejtes irodalmi termékekhez jutott, mert mint mindenki tudja, az emberek leginkább rossz könyvek mellett alszanak el.

Szegény Blökit az olvasmányhajkurászásban a balszerencse is üldözte. Négyszer sikerült megkaparintania például a Monte Cristo második kötetét, az elsőhöz és a harmadikhoz azonban sosem jutott. De elcsípett néhány ponyvaregényt, két imakönyvet, egy német nyelvű műszaki szótárt és egy Fiatal Dél-dakotai Elbeszélők című kötetet.

Remélem, az elmondottak alapján már mindenki természetesnek találja, hogy Blöki hiányos műveltsége ellenére, olykor választékos kifejezéseket is használt. Biztosan akadnak azonban okvetetlenkedők, akik azon is fennakadnak, hogy Blöki egyáltalán ember módra beszélni tudott. Nos, az ilyen kicsinyes akadékoskodóknak eláruljuk, hogy Blöki hónapok óta rendszeresen fogyasztotta a XXX. századbeli rokon küldeményét, az agygyantát. Köztudomású viszont, hogy ebből a szuperagysejt-serkentő szerből napi 13 milligramm elfogyasztása egy kóbor szukának is elegendő lenne ahhoz, hogy akár egy társalkodónői állást is elfoglalhasson.

E rövid, lényegre törő magyarázat után reméljük, többé nem lesz szükség arra, hogy Aladár és Blöki gyakori párbeszédeinek leírásakor újra értetlen hitetlenkedőkkel kelljen hadakoznunk.

Meg kell még jegyeznünk, hogy Blöki kizárólag gazdijával társalgott emberül. Beszélőképességét mindenki más elől gondosan eltitkolta. Ez elsősorban azért volt szükséges, hogy titkos hírszerzői szolgálatát a leleplezés legkisebb veszélye nélkül teljesíthesse. Aladár ugyanis senkit sem óhajtott beavatni űrrepülési terveibe. Blöki feladata volt, hogy a család többi tagja körül őgyelegve kihallgasson minden beszélgetést: nem sejt-e valaki valamit az asztronauta szándékából? Blöki a rábízott feladatot maradéktalanul, mondhatni nagy rátermettséggel teljesítette. Álcavakkantásokkal, félrevezető álcsaholásokkal, művonyításokkal bizonygatta a többieknek közönséges kutya voltát. Még akkor sem szólta el magát, mikor Paula néni a farkára lépett, pedig lett volna mondanivalója. Csak egyetlenegyszer felejtkezett meg magáról. Mikor a viceházmester orvul oldalba rúgta, egy „Nesze, te piszok!” csatakiáltással harapta bokán. A vici azonban olyan részeg volt, hogy azt hitte, a lelkiismerete szólalt meg. De térjünk vissza a születésnapi párbeszédhez.

Mondanunk sem kell, hogy Aladárt Blöki látszólag hanyagul odavetett, de féltő aggodalom sugallta megjegyzése egy pillanatra sem térítette el szándékától. Másnap valóban elkezdte az űrhajóépítést.

A konstrukció megalkotásánál jóformán csak egy súlyos műszaki problémával kellett megküzdenie: hogy rejtheti el, hogy teszi titkon hordozhatóvá űrhajóját? Összehajtható, kis helyen tárolható kozmikus járművet kellett alkotnia. Úgy határozott, hogy az űrhajót felfújható gumianyagból készíti el. Természetesen csak valami meglehetősen tartós, hőálló gumiszövetre gondolhatott. Ennek előállítására fel kellett használnia a 107-68 Spácium és a 109-68 Utópium nevű, nálunk még jobbára ismeretlen XXV. századbeli elemet. Ezekből Aladár Mzper X jóvoltából megfelelő mennyiségű tartalékkal rendelkezett.

A Mínusz Egy szériának nevezett első kísérleti példány a következő hétfő este került kipróbálásra a fürdőszobában. Azért hétfőn, mert tévéadásszüneti napon Mézgáék gyakran moziba távoztak. A Mínusz Egy szériának nevezett kísérleti példány nem vált be. A hajótest nehéz hélium-hipertrófeátum gázzal való felfúvásakor néhány repedés mutatkozott nemcsak a gumivásznon, hanem sajnos az egész tizenkét lakásos épület főfalain is. Aladár hihetetlen szerencséjére azonban épp ezekben a percekben a környéket gyenge földlökések rázkódtatták meg. Így az egész kellemetlenséget a természet zabolátlan erőire lehetett kenni.

A következő hétfőre a Null széria változat is elkészült. Ezt Aladár talán túlzott óvatosságból a ház pincéjében próbálta startra kész állapotba juttatni. Fáradozását majdnem teljes siker koronázta. Igaz ugyan, hogy a felfújásánál a kiszivárgó gáz nyomása a vízvezeték főnyomócsövét apró szilánkokká morzsolta szét, és a lakások vízcsapjaiból vészjóslóan sisteregve lila szappanbuborékokhoz hasonló képződmények törtek elő, de az ijedségtől csak három lakó került rövid sokkállapotba. Ez idő tájt szerencsére többször volt baj a vízellátással, így a lakógyűlés az egész balesetet a Vízművek nyakába varrta.

E második kísérlettel Aladár mélységesen elégedett volt.

– Harmadikra sikerül – jelentette ki határozottan.

– Akkor én vasmacska leszek egy tengeralattjárón – mondta Blöki.

De mint nemsokára kiderült, kétkedése indokolatlannak bizonyult.

A harmadik hétfőn, a harmadik kísérletet teljes siker koronázta. Az űrkabin az autoszifi egyetlen nyomására pompásan felfuvalkodott. A lapos háztetőn mindez a rendbontás és kártevés legkisebb nyoma nélkül történt.

Aladár a remekbe szabott űrhajót, várható kalandos útjaira gondolva, ünnepélyesen Gulliverkli-5-nek nevezte el.

Csak egy szót az autoszifiről. Ez a szerkezet leginkább egy közönséges házi autoszifonra emlékeztetett. Ez nem meglepő, hiszen az is volt, mielőtt Aladár a szódavíznél magasabb rendű tartalommal, cseppfolyóssá sűrített hélium-hipertrofeátum gázzal töltötte meg. Űrhajósunk végtelen szerencséjére Paula asszony tavaly novemberben csuklani kezdett a szódavíztől. E perctől kezdve a Mézga családban senkinek nem volt szabad kedvelnie a szódat. Aladár tehát minden nehézség nélkül elorozhatta a kamrából űrutazásai e nélkülözhetetlen kellékét. Ha ez a szerencse nem éri, hónapokig várnia kellett volna az első starttal. Egy hónapra ígért 20 forint zsebpénzből még akkor is csak egy fél év múlva telik egy szifonra, ha azt a pénzt valóban folyósítják is az embernek…

Az űrkabin és a hajtómű összeszerelése már csekély feladatot jelentett Aladárnak. Műszergondjai se voltak. Mzper X hagyatékából akár egy űrhajóflotta automatikája is kikerült volna. Ezek az elképesztően pontos, alig köröm nagyságú számító-, mérő- és irányítóberendezések az űrkabin felfújásakor keletkező háromszázmillió-hétszáztizenegyezer Celsius-fok hőben viszont normál nagyságúra tágultak ki.

Aladár az elért eredmények alapján igazán elégedett és bizakodó lehetett volna. Egy műszakilag jelentéktelen, mégis szinte megoldhatatlannak tűnő probléma azonban mázsás teherként nehezedett lelkére. Hogyan csempéssze ki észrevétlen a starthelyre űrhajóját? Hogyan rejtheti el biztonságosan kincsét a hetenként makacsul ismétlődő magánlaksértő takarítások elől?

Ismét a szerencsés véletlen sietett segítségére. Az évzáró és a szégyenletes bizonyítvány.

Igaz, ha teljesen tárgyilagosak óhajtunk maradni, nem tulajdoníthatjuk mindezt csupán a véletlennek. A talán gyalázatosnak is mondható 2,1-es év végi átlageredmény elérésében ugyanis Aladárnak döntő szerep jutott.

E gyenge bizonyítvány megítélésénél figyelembe kell vennünk azt is, hogy Aladár több tárgyból igazság szerint még a bukást sem érdemelte ki. Az érett és messzelátó tantestület azonban méltányolta a tanuló matematikában elért eredményeit. Szaktanára őszintén bevallotta kollégáinak, hogy Aladár matekdolgozatainak egy-egy részletét egyszerűen átemelte doktori disszertációjába. Csak a magyar nyelv és irodalom tanára nem akarta megadni a kegyelemkettest. Indokolásul letette az asztalra Aladár utolsó dolgozatát. A megadott téma: „Hányszor mutatkoztak irodalmunkban a hanyatlás jelei?” Aladár dolgozata: Soxor.

A tantestületi hahota hallatára azonban a magyartanár is megkegyelmezett…

Mikor Mézga Géza meglátta fia év végi értesítőjét, első felháborodásában némán átnyújtotta azt feleségének. Paula asszony, aki mindig mindenre talált szavakat, olykor túlzott bőséggel is, rövid bevezetőként néhány percig állhatatosán hülyézte szeretett fiát, majd hozzáfogott a várható következmények részletes ecseteléséhez. A nyári szünidőre változatos megtorlások egész légióját helyezte kilátásba. Meglehetősen kimerültnek látszott, mire befejezte mondókáját.

– Ez még mind semmi! – így az apa. – Estig gondolkozom egy igazán méltó büntetésen!

Mézga Géza azonban nem töprenghetett estig zavartalanul Aladár büntetésén. Kisvártatva ugyanis hazaérkezett Kriszta is az évzáróról, és könnyed bájjal egy 1,9 tized átlagértékű bizonyítványt tett le a ház asztalára, így újabb büntetésgond szakadt a szülők nyakába. Mézga Géza úgy érezte, hogy formában van, válogathat a jobbnál jobb ötletek közül. Később azonban egyre inkább elbizonytalanodott. Hol túl enyhének, hol túl keménynek találta az eltervelt büntetéseket. Úgy érezte, gondját meg kellene osztania valakivel. Felesége ítélőképességében nem bízhatott, mióta megkérte a kezét, és az igent mondott neki. Mint minden más problémánál, most is szomszédját, dr. Máris Mártont szemelte ki konzultánsnak.

Romhányi József – Mézga Aladár különös kalandjai (PDF könyv átirat)

Table of Contents

Mi történt eddig?

Előkészületek