Skip to content

Romhányi József – Nagy szamárfül (PDF könyv átirat)

Találatok: 6

42

Nagy szamárfül


Szöveg © Romhányi József jogutóda

Válogatta és szerkesztette:
Rigó Béla
Illusztráció: Nagy Péter

Kiadja a Pécsi Direkt Kft.

Alexandra Kiadója, 2006
7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.
Tel.: 72/777-000
Fax: 72/777-111
E-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu

A kiadásért felel a kft. igazgatója
A kötetet Nagy Péter tervezte

ISBN 963 368 984 8


ROMHÁNYI JÓZSEF

Nagy szamárfül


ALEANDRA


KÁKA TÖVÉN…

Körös-körül rút ingovány. Itt sohasem úszik sovány csolnak, mit habok locsolnak. Evezhetnél bármily daccal, nem bírnál e sűrű zaccal. Ha lép a láb, cuppan a láp.

Elsüllyedsz bokáig, aztán meg tokáig, s ott sínylődsz sokáig, míg a gáz és a láz a tested rázza, s leigázza. A víz szinte kásás. Benne zöldell nád, sás, a sok kígyó, béka, és madár hajléka…

Káka tövén, – tolla töltő – Ül magában s költ a költő.


IFJONCI VERSEK

FOCIMECCS

Huszonkét esztelen, félmeztelen egyén, egymás hátán-hegyén nyüzsög lenn a pályán.

Mások mája táján taposnak, és, ha elég laposnak lát a bíró minden egyest, megítél egy tizenegyest.

S mert a szegény feje tizenegyest kirótt, a fele közönség átkozza a bírót!

De senki sem csendes a nagy embertömbből, mert a másik fele harsány éljent bömböl. Ezalatt a meccsen néhány sípcsont reccsen, szerteszét vér freccsen.

Fel sem veszi egy sem a fetrengő játékost. Fontosabb a játék most.

A vad középcsatár átgázol a bekken. Úgy esik az össze, hogy csak meg se nyekken, azután a labdát megcélozza jól: goóóóóóól

Egy alacsony néző, ki oda nem lát át, ordítva paskolja a szomszédja hátát: vegye le a kalapját, mert szétverem alapját, azt a kerek tököt!

S feje felé bökött.

Erre az:

Ó! Te gaz!

Engem sértegetni mersz-e?

       Persze –

Mind a ketten szólnak egy-két havernek:

       Gyertek, fiúk segíteni, ha vernek!

Jöttek is mind verekedni, úgyis kezdtek berekedni.

Buzgón verekedtek, bíz’ nem voltak restek! S időnként a gyepre elnyűtt testek estek. De a két okozót

rejti már a bozót.

S merre egy rést leltek, gyorsan elszeleltek.

A többit azután alig egy-két nappal, a derék rendőrség verte szét kardlappal. Le a kalappal!

LÓVERSENY

De sok deli mén a pálya peremén. Csupa finom formás! Egyre fogam fenem én! Húszat tettem tétre, erre a sötétre.

Másik húszat helyre, itt e helyre pejre.

Helyén van már mind itt!

S az indító indít.

Most galopp, majd vágta, mert oldalba vágta lovát a lovasa vasa a hasán, most érnek a kanyarba nyargalva???

De nézni ezt nem élvezet. Nem látszik, hogy melyik vezet, egy ember ordít nyersen: csalás ez a verseny!

Verseny ez a csalás: ordítom fordítva, s kezemben a „Turf”-ot fordítom ordítva. Odanézek, s bennem háborog az ebéd legelöl látni a legsilányabb gebét, s én csak nézem, nézem elmerengőn: így tehát elúszott mind a negyven pengőm! Negyven kerek pengő, ez hatalmas vagyon!

Üssenek agyon!

VILLAMOSON

Utazunk egy zsúfolt villamosnak csúfolt szekéren.

      De kérem!

Ön lábamon ácsorog s kalapjáról rácsorog az eső a vállamra s a sálamra!

Vegyen egy új sálat!

      Állat! – Mondja a másik úr.

Durr!

Pofon volt a válasz.

      Na ettől szétmállasz! – De nem mállott.

Talpra állott.

S az illetőt hasba rúgta:

      A pofonért itt a nyugta! – Az meginog és megszédül

s leül, hol már a szomszéd ül. Felbődül a szomszéd:

      Most meg engem nyom szét! – Vad haraggal és erővel

fejbe vágja esernyővel. Kezében a fél ernyője, másik fele meg elnyőve. Kiveri az asszony fogát, ki egy kosár tojást fog át. Az csak éppen egyet sikolt, mint egy gyermek feltapsikolt. Nem nézi a bűnös ki volt, tojást kap ki a kosárbul s a kopasz úr feje sárgul. De csaló a tojásüzlet!

A kocsiban szörnyű bűz lett. Vigaszt nyer az asszony, ráfér: nem volt kár azért a zápért, az igazság nyert befolyást: egy zápfogért egy záptojást. A kopasznál, – meghökkentő, – se rongydarab, se zsebkendő. S mer’ a haj nem vetett gátat, elérte a lé a hátat.

És mint minden ilyen helyre, legyek szálltak rá a fejre.

Már érezték némelyek, hogy a gyomruk émelyeg. De elsőnek, – a sors bosszul, – épp a bősz úr lett most rosszul. Megszédült. Na! Most lefekszel! Ám egy végső, hős reflexszel behúzta a féket.

A fejemmel léket ütöttem az ablakon s vakon, mint katona, ha egy házba beront, elfoglaltam ájultan a peront. Órák múltán tértem észhez. Mi közöm volt az egészhez?

ÁLLATKERTI LÁTOGATÁS

Ameddig a szem csak ellát, állat lakja a sok cellát.

Ingyen a koszt, s nincs házadó. Nincs is közöttük lázadó! Nem serkenti tettre szűk, sűrű rácsú ketrecük.

Nézd, hogy tornáznak a majmok, mint megannyi tornászbajnok!

Ott meg az a csimpánz, ni! Milyen jól tud hintázni.

Egy másik társa meg a hintáját tolja, stoplámpaként virít az ülőgumója Meguntam a majommókát, megnéztem a pufók fókát. Szomszédja a jegesmedve, fehér bundával van fedve.

És még a kis medvebocsok szőrméjén sincs soha mocsok.

Távolabb a madarak
rikácsolva hadarnak.

Ehelyütt

látni a vén keselyűt!

S aki káromkodni hallja a rút papagájt, a lelke üdvéért érezhet is vad aggályt!

Az énekes madarak meg figyelik a kanárit Ő az énektanár itt.

De a kardal nem tetszett, otthagytam a ketrecet.

Lábam alatt a föld remeg: oroszlánok üvöltenek. Az ebédnek jövetelit

erélyesen követelik.

Nyers húst kapnak e vadak. Vagy húsz kiló egy adag.

Éhesen vicsorít az állatok királya, én meg bátran nyelvem öltöm ki rája. Pedig biz’ reszketne minden egyes tagom, hogyha találkoznánk, kint a sivatagon. Mint valami állombeli vízió, tátja rám a pofáját a víziló.

Úgy nyílik a szája szét, nem is látni más részét!

A zsiráfot úgy foltozták össze, nem volt anyaga, hogy kiteljék egyvégtéből valahogyan a nyaka. Mindkettőnek, ez nem lehet vitás, előny lenne csak a párosítás!

Még sok másik állatnál is megálltam, s mindegyiket eledellel kínáltam. Amíg végül, hálából, az elefánt ormányából sáros vízzel telehányt Szidtam              is              a              magyar

tiltsa be az agyart, s ormányt!

DIVATKERESKEDÉS

Ajtó nyílik, belép egy hölgy, terebélyes, akár a tölgy. Öleb ölén. Ökölnyi.

Girhes, meg fog dögölni. Ilyen vevő de nagy érték! Háromszoros itt a mérték. A segédnek szeme éles: hét-nyolc méter dupla széles! A hölgy szól, a hangnem G-dúr: „Ruhaanyag kell, segéd úr.” Hajlong, bókol rá a segéd, és a hangja csupa negéd: – Van itt nagyon finom gyolcs, oh! Nagyon szép és nagyon olcsó. De a hölgy csak kérdi: „Mondja, nincs jobb mosogatórongya? Tekintete repdes innen, s megakad egy krepdesinen. A segéd már fent a létrán!

Tíz vagy húsz vég vásznat széthány.

S a hölgy szól: „A lenvászon tetszik. – Jó! Csak lemászom. És a segéd máris lent!

Kiráncigálja a lent.

Izzad, mint ökör a nyárson.

      Nem len kell lenn, fenn a bársony! Fenét bársony! Ez a tüll

tetszik nekem veszettül! Jön a segéd, le a tüllel egész oszlop anyag dől el Lent egy halom szövet, vászon: most van mibe’ kotorásszon. De a hölgy csak egyre kacag:

      Ami lehullt, csupa kacat! Nem veszek meg ily rosszat én. Zsorzsett kell vagy inkább szatén, moaré vagy finom muszlin fekszik jól a kemény muszklin. És a segéd, vézna, ványadt, lecipeli valahányat. Szövethalmon úgy áll, mondom, mint kakas a szemétdombon. Ruhája rongy, benne főtt test. Úgy ad le egy házi szőttest.

S a hölgy végre megpihent itt:

      Ebből vágjon le húsz centit, az elég lesz az ölebnek! Szempillái föllebbennek, gyomra forog, feje szédül, aztán minden elsötétül

s hanyatt vágódik a segéd. Jól megütötte a … hátát. Kezéből az olló kihull: öleb vakkant – s csendben kimúl.

TENYÉRJÓSNÁL

Amit önnek jósolok, talán nem mind jó dolog, de mindazt, mit nekem elmond ez a tenyér, elmondok őszintén egy pengő ötvenér’. Durva, nagy vonások szelik át a tenyerét: ön nehéz munkával keresi kenyerét. Modora goromba, felfogása nehéz, sőt nagyobb bajt is mond énnekem el e kéz: Ön gyengeelméjű! Ütődött! Ön hülye! Tenyérből jósoltat, s kezén a kesztyűje!


SZOMORÚ ESŐBEN

Szomorú eső hull, csepereg cseppenkint, sáros a városom, nyálasan rám csettint. Csavargócsizmámon csámcsog a csúf latyak, locs-pocsban lépkedek, csúszik a bús agyag. Mogorván morogva csüggeteg szavakat ugrálok keresztül undok, kis tavakat.

Most egy nagy pocsolya… úgy állok ott gyáván, ahogy egy öngyilkos reszket a kútkáván.

Lábam nem kímélem, ingyen van az izma, ellenben drága volt nekem ez a csizma. Csak most ne hagyj cserben, kifejlett lábizom! Ugrásnál esendő testemet rád bízom! Így futok neki, és magasba lendülök: csizmám kint a vízből, én pedig bent ülök!

HOGYHA NAP VOLNÉK…

Hogyha nap volnék, csak teérted kelnék…

Hogyha madár volnék, neked énekelnék!

Hogyha szellő volnék, muzsikálnék lágyan!

Hogyha virág volnék, illat volna vágyam! Ha méhecske volnék, édes mézet hoznék néked eleségül!

S hogyha őrült volnék, elvennélek feleségül.

ÁSÓ-KAPA

Zengett az orgona, csillogott az oltár, én boldog vőlegény, s te menyasszony voltál.

Egymás szeméből a boldogságot lestük, amikor letettük ezt az örök esküt. Mézesheteinket, e mámoros vihart, felváltották aztán a színtelen, kihalt hétköznapok.

S most már néha észhez kapok, rádöbbenek, hogy teher vagy!

Új virág kell! És te hervadj!

De mégsem feledhetem már azt el, hogy minket csak ásó-kapa választ el. Hát most kérek kölcsön egy ásót! Vagy kapát! S ha nem kapnék, megteszi egy lapát!

Az apád!!!

AMIKOR SZAKÁCS VOLTAM A FOGSÁGBAN

Gázok és gőzök köztük főzök. Körülöttem füstös üstök: készül a früstök!

Izmaim már merevek, úgy kavarok-keverek. És sűrű cseppet izzadok, hogy hízzatok!

Lassan rotyog az üstben a kása. Fenyegető tűzhányónak mása. Most még belekóstolok, – Nem jó a túl sós dolog.

S azt sem tűrik szótlan, ha az étel sótlan.

Boldog tudat: főzni így jó reggelit, mely majd annyi üres gyomrot megtelít.

Már kész! Jó, hogy bevégeztem, mert magam is megéheztem. Nagy jellemem lássátok: nem eszem a kásátok!

A konyhába bemegyek, kis kenyérkét leszelek.

S remélem, hogy nem látszik a falon át: vágok hozzá, egy jó darab szalonnát!


EZ OPUSZ?

A BÖLCS BAGOLY

A tudós bagolyné tojt egy kis utódot, de az nem lett okos, sőt inkább ütődött. Atyja, a nagy hírű egyetemi dékán sokat bosszankodott lüke ivadékán. Hasztalan unszolta:

– Magolj, fiam, bagoly!

Hiába korholta, intette, kölkét ez csak untatta.

Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett.

Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán csak ücsörgött és pislogott pislán.

– Huss!

Rivallt rá az elnök-akadémikus.

        Szálljon egy házra, és borítsa gyászba!

        Jó! – mondta a buta bagoly, holott azt sem tudta, miből lesz a halott. Rászállott a legelső viskóra,

és ott csücsült bóbiskolva.

Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz, mert ez volt a temetői gyászház.

Így lett a nagyerdő legostobább baglya, a Huhogányos Akadémia tagja.

MEDVE-TANKÖLTEMÉNY

Felmordult a medve a sok rossz mackóvers hallatán:

        Ez mind kontár! Sarlatán! Mit gügyögnek, locsognak szerencsétlen bocsoknak?!

Oly negédes némelyik, hogy már szinte émelyít. Te szent múzsa, irgalmazz, milyen ócska rímhalmaz! Minden sorvég szinte önként adódik. Majd én írok egy igazit, valódit:

        Dörmeg-dirmeg a vén medve,
mert ma cudar ám a hangulata. Csípi darázs, marja bolha, vidor kedve mitől kerekedne? Mikor ma a kasba nézett, nem talált egy nyalás csemegét, Szeder, málna? – Sehol semmi. Mit lehetne akkor vacsorázni? Hogy ne haljon szegény éhen, szundikál majd egész gyertyaszentelőig. Kézbe kapta e verset egy lektor, aki tanult némi verstant egykor.

És most újra letette a vizsgát, összeírta a rím-hiánylistát:

Kedve

volna mézet enni télen.

A többit eldobta. Bőszült is miatta.

Ezt viszont kiadta.

A RÁK HALADÁSA

Egy nagyeszű fóka rámordult a rákra:

– Ne haladjon hátra, hisz nem jut előbbre soha, kinek vissza van az oda.

Ám a ráknak, mi tagadás, visszásnak tűnt ez a tanács.

Azt értette belőle, szégyenszemre hátráljon meg előre.

De kevéssel előbb úgy gondolta aztán, más kárát tanulná meg a saját hasznán, hogyha maga mögött egy célt is kiszabva, előregázolna hátra az iszapba.

Viszont azt is tudta a nyomorult pára, az ilyesmi nem megy úgy holnapról mára, és hogy ne hagyja a drága időt veszni, elhatározta, már tegnap el is kezdi.

A NAGYRALÁTÓ GÖRÉNY

Egy görény

felül akart emelkedni társadalmi körén.

E nagyralátó terv szerint feleségül kérte a nemes hermelint.

De a felsőbb kasztba tartozó prémes kikosarazta. Talált persze vigaszt csakhamar a görény: – Szép hölgy, de a bűze még nem elég tömény…

EGY KÖLTŐI VÉNÁTÓL JÓL BECSÍPETT BOLHA ÖNÉLETRAJZ-REGÉNYÉT NEKEM MONDTA TOLLBA

Születtem Dolhán, egy kutyán, tizenkettőben, Gezarol után.

Atyám

paraszti sorban élt egy lobogós gatyán. Anyám

egy cipész vérét kicsikarva, átment a kisiparba.

Kiskoromban elláttam már bolhai tisztemet, s a csípésem jelentősen viszketett. Lakókutyám egy kis pulipintyó, mint jó suba betakart, de többet akart ifjúi vágyam már tavaszra: átköltöztem hát egy tágasabb kuvaszra, mely nemsoká a plébános ebe lett.

Szemem előtt tehát már a papi pálya lebegett. A lelkem felkészült,

s a tornácon, hol este a lelkész ült, magam is reverendába bújtam. Ám az új tan

s a jámborság nem kötött le sokáig. Megláttam másnap a szakácsnő bokáit, fogtam magam s kiugrottam.

De csalódtam benne! Sós volt és lagymatag.

Az örökös hagymaszag tönkretette a gyomrom, és olyan testes volt, hogy féltem, agyonnyom. Nem maradtam egy estét sem, megszöktem a sekrestyésben, aki velem a kocsmába tántorgott.

Magához vett a kántor ott,

s hogy lett tanyám egy tanár úr nadrágja?

– Ez a kis út nagy dráma a kántorné életében.

Én megértem!

Így kerültem iskolába, amit néhány diákban tisztességgel kijártam. Tanulnom ugyan csak ritkán akaródzott, de mivel az osztály sűrűn vakarózott, szavamra, valamit mégiscsak szívhattam magamba! Érettségi vizsgánkon én átmentem. Az elnökre.

Felnyögve kaparászott utánam, s bár az ízét utáltam, mégis, pályám érdekében addig benne éldegéltem, amíg a rég áhított fővárosba szállított.

Az elnök egy kis színésznőt szeretett, így kaptam szerepet az egyik színpadon.

De nem szerepeltem soha a színlapon, mert atyám tanácsa mindig bennem marad: ”Sohase engedd kinyomni magad!” Színésznőm illatos szoknyáján hintázva jártam a színházba.

Az öltözőpad alatt én is mindig jól kicsíptem magamat. Ám az én művésznőm, felelőtlen fruska, ráerőszakolt egy színikritikusra.

Azt hittem, vérembe megy most ész, értelem, de rágós volt, fanyar, avas és vértelen, ezért ugrottam át önhöz néhány napra többi rajongómat inkább megváratva. Csináljunk most együtt egy jó csípős darabot. … S ezzel a bolha jól belém harapott. Akkorát csaptam rá, hogy hasadt a paplan. Hogy ugrott el mégis? Megfoghatatlan! Veszítve karriert, nagy lakomát, riadtan menekült az ablakon át. Tovatűnt egy kóbor eben kutyagolva, s lett, ami volt: kutyabolha.

18

AZ ÖRDÖGHÍVŐ KROKODIL

Egy krokodil elhatározta, meggyón, mielőtt cipővé kárhozna.

S mert volt bűne elég, sőt némi felesleg, fohászkodott nyomban a pápaszemesnek:

      Feloldozást adj énnekem, mert vétkeztem nagypénteken,

felfaltam két húsos majmot, de őszintén bánom, … hogy csak ennyit, mert ült ott még három.

Felszisszent a sátáni szent:

      Hármat elszalasztott?! Csak kettőt evett meg?! Nem kaphat malasztot, átkozott eretnek!

PARAINESIS, MELYET EGY LÉGY INTÉZ LEENDŐ FIÁHOZ

      Már egy hete vagy te pete!

Legyen már belőled légy! Legyen, mint minden legyen, rajtad is hat láb legalább.

Szárnyaid is legyenek, a fene egye meg!

      Mert ha légy vagy, légy légy!

      mondta vagy száz légyöltő előtt a költő.

Beszédében tartott egy kis szünetet, mert a kis légy éppen akkor született. Aztán befejezte atyai intelmét:

      Kerüld el azt mindenképp, ami ragacsosan tapad. Menj! A mai naptól magad szerzed meg az eledeled. Legyek ura legyen veled!

A tanácsok ellen a kis légy nem lázadt, de oly lámpalázat érzett még a legelső faláskor, mit egy színész is csak nehezen palástol. Bele is sült rögtön – a mákos kalácsba. Nem hallgatott az atyai tanácsra.

A MAJOM BÚCSÚBESZÉDE TÁRSAIHOZ EMBERRÉ VÁLÁSA ALKALMÁBÓL

Majmim, ki eleddig testvérim valátok, fán csimpaszkodtomban hű társim valátok, meghatva állok ím búcsúzni alátok, mivel kezdetét vőn emberré válásom, sok hasraesés közt két lábra állásom: Az kies barlangban lészen már szállásom. De bármerre viszen rangos emberségem, testvér-emlékitek soha meg nem sértem. Esküre emelem kezem…

Na mit csodálkoztok ezen?

Persze! Ezt mellsőnek nevezik, akik még oktalan makik.

Kívánom, teremjen bőséget sok fátok, tömje a pofátok gumó, gubacs, inda.

Nekem jó lesz majd a velős palacsinta.

Ugye most csurog a nyálatok, alsóbbrendű növényevő állatok? Meg ne szenvedjétek a tél kemény fagyát… néhány viseltes gatyát eljuttatok majd hozzátok, de nehogy a fejetekre húzzátok, idétlen barmok!

Különben is mit akartok, fejlődéstanilag visszamaradt emlősök?! Korcsok vagytok, nem ősök! Meggyalázzátok a késő utódokat! Kaktusz bökje meg az ülőgumótokat! Mars innen! Végeztem! Slussz! Nézze meg a Pithecanthropus erectus!

MARHALEVÉL

Egy tehén szerelmes lett a szép bikába, minden vad bikának legvadabbikába. Vonzalmát megírta egy marhalevélben, nagyjából ekképpen:

– Hatalmas Barom!

Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom. Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült ön, mégis tollat ragadott csülköm, hogy amit a marhanyelv elbőgni restell, így adjam tudtára, Mester! Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,
tudja, hogy nem minden a napi tejtermék. Amíg szorgalmasan duzzasztóm tőgyemet, gondolatom egyre ön körül őgyeleg. Muú! Minden bikák közt legelőkelőbb! Midőn megláttam a legelő előtt, elpirultam, elsápadtam, vágy reszketett felsálamban, s úgy éreztem, hogy kéj oson keresztül a rostélyoson. Muú, hogy forrt a vér szívembe, hogy tódult a bélszínembe! Az a perc, mit velem ön tölthet maholnap, megrázza majd egész pörköltnekvalómat. Ám míg önről ábrándozom kérődzve, vad féltés öl a szívemig férkőzve, és átjárja ó mind a kín velőscsontom, mócsingjaim. Már bánom e merész vágyat, hisz ön büszke tenyészállat, csupa gőg, mely után az egész tehéncsorda bőg. De ne féljen Bikaságod! Ha nem szeret, félreállok. Nem fog látni levert búsnak, mert beállok leveshúsnak. Ám ha mégis kegyes szívvel veszi ezt a levelet, s megszánja az önért égő tehenet, válaszoljon hamar rája. Üdvözli önt a marhája.

Ím a levél. Ráírva a kelte.

Az úton a posta előtt le is pecsételte. De a postáskisasszony nem vette fel…

INTERJÚ A FARKASSAL, AKI ÁLLÍTÓLAG MEGETTE PIROSKÁT

Az Új Bárány riportere felkereste Ordast. Interjút kér. Én leközlöm. Olvasd.

      Igaz volna ama vád,

hogy ön orvul elfogyasztott egy egész nyers nagymamát?

      Egy nagymamát? Egy grammot se! Ez az egész csak Grimm-mese!

      Hogy Piroskát ön falta fel, talán az is hamis vád?

Nem hagyott meg belőle mást, csak egy fél pár harisnyát!

        Hogy én őt ruhástul? Mit ki nem eszeltek! Én még az almát is hámozva eszem meg.

        Furcsa, hogy a kunyhóban, hol megevődtek mindketten,

mégis piros farkasnyálnyom díszeleg a parketten.

        Az úgy történt, hogy ők aznap meghívtak a viskóba.

Nagyon finom uzsonna volt, szamóca és piskóta, s mivelhogy én evés közben állandóan vicsorgok,

a vérveres szamócáié a pofámból kicsorgott.

        Én úgy tudtam, önnél szabály, hogy csak friss húsárut zabál.

        Kacsa! Füvet rágok lomhán legelészve, zsengét, hogy a gyenge gyomrom megeméssze.

        És meddig lesz önnél a juhhús is tiltva?

        Eddig! De erről már nem írhatsz, te birka!

KÖRKÉRDÉS KUTYÁKHOZ: MIÉRT UGATJÁK A TELIHOLDAT?

Magyar kuvasz:

        Úgy tudja, ezt nálunk meg sem engedik? Csaholhatok reggelig!

Magát rosszul informálták, azt hiszem, mert ugatni szabad nálunk, csak harapni nem.

Orosz lajka:

        Hogy ne nőjön! Nincs rá keret. Vakkantgatom csak a felet, mert látom, már mértéktartó.

Nem nyikkanok, ha már sarló, s ha még a kalapács is felkúszna, halkan – csóválnám a farkam.

Német juhász:

        Hogy miért? Kétfelől is meg lesz ugatva, mivel keleten kél, és átmegy nyugatra. Bőven indokolja mind a két eset,

hogy átugassanak illetékesek.

Angol buldog:

        Ugyan! Sosem ugat egy jól nevelt angol, ha éjjel barangol.

Tudom, honnét valók az ilyen álhírek:

… Írek!

Ír szetter:

        Őrfalkáink ma még csupán csaholnak,

de elkapjuk azt a holdat maholnap.

Ki is sütjük még este angolosan véresre…

Kínai csau-csau:

        Mit teng-leng fenn? Az ellenség kéme! Link csel csak. Egy nagy ugrás, és vége!

Svájci bernáthegyi:

        Válaszom nemleges. Fél füllel hallottam valami ilyesmit a magas Alpokban. Hogy én is ugatnám éjszaka, azt kétlem. Esetleg majd egyszer, kényelmesen, délben.

Keverék kiskutyám:

        Holdügyekhez még csak nem is konyítok. De mert zavaros az égbolt,

annyi fent az apró kémhold, félelmemben vonyítok.

KUKAC-SORS

Megtudhatod most, ha e tárgykörben kutatsz, mért él a föld alatt a rút esőkukac.

Rágódott rég egy kérdésen a földigiliszta: Mért utálja őt az ember, hiszen olyan tiszta?

Nem volt képes felelni rá sok oktalan állat, hogy terem az emberszívben undor és utálat. Végül megsúgta egy csendes esti órán a svábbogár, azaz német ajkú csótány:

        Hör mal zu! Én tudok esztet! Nekem van a lakás srévizavi a ház mellett, bei dem szemétrakás.

Én látok, ha spacírozni pemászok a házba: tetejüktől talpukjáig fel vannak ruházva. Hogyha téged nézlek, so én magamnak is restellem.

Nem szégyellsz te magad, du Schwein, így anyatojt mesztelen?! Nix toll, nix szőr, csupasz potroh mutogatja!

Muszáj neked strimfli húzni, egy ink meg egy katya!

        Ingem, gatyám sosem lesz, én ezt meg nem érem!

        Szólt a kukac, s föld alá vitte a szemérem.

BORZ

A büszke borzanya összetoborzott
néhány csellengő borzot, hogy szívének féltett kincsét, hat kicsinyét megtekintsék.

        Nézzétek! Ez itt a mennyország! – mondta dédelgetve hat egyszülött borzát. Ám a bámészkodók formátlannak, torznak találták a sok torzonborz borzat.

Szólt az egyik, egy értelmesforma, kinek kedélyét e látvány felborzolta:

        Érdekes! Ha belülről, elfogultan nézed, ez az alom meleg kis családi fészek.

Ha kívülről, s nem vakít el vonzalom: … egyszerűen borz-alom…

DISZNÓ-VERS

Kesergett a koca szopósai mellett, miután harmadszor egy tucatot ellett.

        Na, megmondom a kanásznak, nálam többé nem lesz násznagy! A malackodásból elegem van, énnekem többé nem kell a kan! Búsat sóhajtott a kimiskárolt emse:

        Nekem se!

HAL-DAL

Egy pontyporonty s egy kiscsuka kiúszott a nádhoz, hátha e kis kaland finom vacsorát hoz.

Meg is láttak ott egy ingerlő csalétket, mely a parton ülő horgászban ért véget.

        Bekapom! Ez finom falat!

        mondta volna a víz alatt

a ponty, hogyha

a pongyola természet nem teszi némává a halat.

        Csak kapd! – biztatta volna menten

a közismerten rosszmájú csuka.

        Csak a

végén meg ne bánd, mert a horgász vele ránt!

        És ha kiránt?

Kis hal iránt irgalmas a rendes pecás, s még nem vagyok negyvendekás.

        Sületlenség! – szólt a márna.

       Ki lenyelné, pórul járna,

mert aki bekapja az ellenség horgát, annak bizony elvágják a torkát.

       Ugyan menj a víz alá! – förmedt rá a ponty -, ilyen olcsó közhelyeket nekem ne is mondj! Be is kapta a csalétket sebtiben,

aztán kisült az igazság. Tepsiben.

EGY BOLDOGTALAN SÜN PANASZAI A HALOVÁNY HOLDNÁL

       Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat, céltábláját az emberek gúnyának. Engem senki sem cirógat, becézget, mert a bőröm egy kicsikét recézett. Hogy irigylem a nercet, a hódokat! Nekik kijár elismerés, hódolat. Hányszor kértem a bennfentes rókától, hogy legyen az én ügyemben prókátor. Könyörögtem: Szólj a szőcsnek, bátyuska, protezsálj be prémes állat státusba, vagy vegyen be legalábbis bélésnek.

De hiába! Nem enged e kérésnek. Értékemért agyon sose csapnának, nem kellek én se muffnak, se sapkának…

Így kesergett sündörögve, bujkálva, míg egy fakír nem került az útjába.

Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:

       Jössz a szöges ágyamra, te kispárna!

KANSZONETT

Oh, mint imádlak, bájpofájú süldő; te konda dísze, sertésól csodája!

Hogy vonz e gonddal mocskolt szép tokácska

s e sárfüggőkkel ékesített fültő.

Még vályút álmodsz, henteregve koszban. Nem sejted tán, hisz kis disznó vagy most még, hogy más is van e földön, mint a moslék, hogy súghatsz-búghatsz nászkanoddal hosszan.

Hússzék elé míg nem szólít a böllér, míg végröföm az égre fel nem hangzik, egy hizlaldáért el nem válnék tőled.

De jaj, te engem százszor is megölnél, ha ülnél orvul mesterséges lagzit,

igent rebegve álnok fecskendőnek.

EGY SZÚ VÉGRENDELETE

Egy szú beszorult a hokedli lapjába, ráült a szakácsnő százszor is napjába: És jött a baj csőstül. Még a tetejébe, az asztalos szöget ütött a fejébe. Néha percekig már percegni sem tudott, végül hát megírta e testamentumot:

      A nagy hármas szekrényt, mely koromszín, ében, özvegyemre hagyom, járjon feketében.

Ha a gyászhét letelt, s férjhez megy ismét, ne maradjon jussa tőlem, csak a kisszék. Fiam, ki kalandos, regényes, mint atyja, a nagy mahagóni könyvszekrényt bújhatja. Kerülje a drámát, bölcseleti művet, mert a nehéz könyvek szétnyűvik a nyüvet. Lányom, aki szégyent szégyennel tetézett, s lezabipetézett, kint éljen eztán

a szemétládában, kegyelemdeszkán!

Végül az anyósom. – Megérdemli nagyon: rá a vadonatúj, szép csőbútort hagyom.

IRKAFIRKA EGY BIRKÁRÓL

Egy kényelmes birka unta, hogy nyomja az irhabunda. Úgy gondolta, hogy csak nyerhet, ha nem visel többé terhet. Éppen arra szállt pár moly, hát felkínálta loncsos bolyhát.

      Gyertek, ti sok mafla, mind!

Ez nem látott naftalint! –

Szólt a molyné: Gyerünk, apjuk! Zabálhatunk tiszta gyapjút! – És mi történt a lustával? Tanulság lett, galuskával…

A PAPAGÁLY SZÓNOKLATA

Egy ritka bátor papagáj kitört a rácsos kalitkából. Kint magához intett néhány cinkét, pintyet,
hogy mint szabad szellem, szónoklatot tartson a rabtartók ellen. És mert gyakorlott lett régen a beszédben, el is kezdte szépen, a Nagy Igazságot rikoltva szét:

– Gyurrrika széép!

VEREBESDI

Egy szürke kis veréb boldogságban úszott, mikor meghallotta, ma jobb, mint egy túzok. Az állatok, mint a veréb, erre-arra felfülelnek, s ha az egész nem felel meg, kicsipkedik az igazság nekik tetsző felét.

A RÓKA ÉS A HOLLÓ

(Téma és variációk)

Róka és a holló,

Megírta Aesopus Mindannyiunk előtt ismerős ez opus. Mégis elismétlem e témát pár szóval, majd megtoldom néhány variációval.

A TÉMA

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán, csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván. Arra kószált búsan a ravaszdi róka, ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta. Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve, felujjongva tört fel mohó gyomornedve. És szólt álnok bájjal: – Tollad ó be ékes, hogy madárkirály légy, régen esedékes! És a neved, „Holló”, oly olvadó-omló.

Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló. – A dicséret szép szó, ámde a bírálat már olyasvalami, mit ki nem bír állat.

Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét, vad rikácsolással tátotta ki csőrét. A sajtja lehullott, erre várt a róka. ezúttal elnyerte tetszését a nóta.

ELSŐ VARIÁCIÓ

A róka szájában egy jó darab rokfort. Megette a felét, de már az is sok volt. Komoran ült ott fenn a holló a hársfán, s megakadt a szeme mesebeli társán. Nosza ő is rögtön ravaszkodni kezdett, fondorkodott, tervelt, s az eredmény ez lett: Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét, megadta a sors a sajtszerzés esélyét. És máris megszólalt, cifra ódon módon:

      Ó, rókám, ne hidd, hogy tán csak gúnyolódom!

Királyi palástnál szebb vörhenyes bundád, le is nyúzzák rólad, mielőtt megunnád, mégis tekintélyed csorbítja a szégyen, hogy hangod megcsuklik fenn a magas cé-ben. Rókánk e sértésre tágra tátva száját, cáfolatul tüstént üvöltött egy skálát. De meg kell jegyeznem erről az esetről, hogy a sajt a fára azért nem esett föl.

MÁSODIK VARIÁCIÓ

Fenn csücsült a holló, falt sok pusztadőrit, annyi maradt mégis, majd lehúzta csőrit. Lent a rókánál egy jó nagy ementáli, de már falánk gyomra kezdett ellenállni. Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,

      Brr, még egy sajt! – morgott. – Vigye el az ördög!

      Hogy vagyunk? – szólt oda a holló ásítva, s a sajtja lehullott a selymes pázsitra.

      Fúj, vidd el! – nyöszörgött undorral a róka, s amit tett, azóta nevezték el róla.

HARMADIK VARIÁCIÓ

Éhesen gubbasztott hollónk a hárs ágán, s töprengett az idők változandóságán. Éppen arra kószált a bús, sovány róka. Sajtlikat sem evett húshagyókedd óta. Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott:

      Mit ér ravaszságom, ha neked sincs sajtod?

      Nincs – felelt a holló. – Rég nem ettem sajtot, viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod.

Tudom, kedvedre volt múltkor is az ének.

      Sajttal! – szólt a róka. – Így kell a fenének!…

NEGYEDIK VARIÁCIÓ

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán. Csőrében trappista hivalkodott sárgán. Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett. Szólt hát álnok bájjal: – Tollad ó be ékes, hogy primadonna légy, régen esedékes! És a neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló! Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló. De hiába várta a ravaszdi róka, hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta. Mi volt eme nem várt, különleges, ritka, szerény, józan, okos hallgatásnak titka?

Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort? Nem!… Az igaz viszont, hogy fehér holló volt…

ÖTÖDIK VARIÁCIÓ

Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli. Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni. S bár az aesopusi helyzet elétárult, csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult. Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta, ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna. A holló csak várt, várt odafenn a hársfán, szeme kérdőn függött mesebeli társán. Mért hallgat a holló? Mért nem szól a róka, holott más a szokás kétezer év óta? A róka néma volt, a holló meg süket.

      Kérem elnézésüket…

TANULJ, TINÓ!

Egy tinó tanult, hogy ökör legyen.

Gyötörte agyát könyörtelen. Mikor tudta már nagyjából, hogy díszítőjelzője a „jámbor”, megalkotta az ökörlét három alaptételét.

Egy:

Ha doronggal vernek, az kegy.

Kettő:

Hogy szaporodj, azért lettél meddő.

Három:

A boldogság kulcsa a járom. Így lett a legnagyobb ökör a világon.


DIZŐZIKÉK

DIZ-ŐZ SUTA SLÁGERE

Nekem már régóta tetszik egy bak, bármilyen fapofa, fura alak.

Hiába mondják az okosabbak:

a szerelem vak,

a szerelem vak.

Tiltanak tőle, ez ingerel csak. ő lesz az apja a gidáimnak! Bár most egy fűrésszel él ez a bak. A szerelem vak, a szerelem vak.

Ha e sete-suta sztori bosszant valakit, hallgassa a kolostori láma dalait.

Értelmet a slágerekben ugyan ki keres! Ha a szerző bakot lő, épp attól sikeres.

VARJÚ NÓTA

Egy varjú nótát írt a dalosversenyre.

Rezgett faháncs-bogáncs, amikor elzengte:

– Elszáll a nyár, kár!

Lucskos ősz vár már.

Ha túl nagy a sár, felszállok a fár’.

Nem okozott bajt a sor végén az űr, ezt a dalt hozta ki győztesnek a zsűr’.

KAKUKKOLÓ

Mikor férjhez ment a könnyűvérű kakukk, azt akarta, legyen szép kis lakuk, és tojásaikat is költsék ki maguk.

Ültek is rajt’, amíg elzsibbadt a faruk, ki is kelt egy tucat – Szent Habakuk – szarka.

TIGRISMAMA ALTATÓDALA

Aludj szépen, tente-tente, kedves kölöktigrisem, te! Ugrándoztál, szaladgáltál, játszikáltál eleget, csörgő csontot harapdáltál, ráncigáltál beleket.

Csicsijja uuuuuu!

Aludj, édes, tente-tente, szép véres a naplemente.

Dimbes-dombos liget mögött üvöltget a sakálka.

Talált egy fél hideg dögöt, meg is zibi-zabálta.

Csicsijja uuuuuu!

Álmodj ölést, tente-tente, az istenke így teremte. Májacskába, lépecskébe vájd a mancsod, pancsikálj. Vese-vese, szép vesécske, fuss el véle, s hajcsikálj.

Csicsijja uuuuuu!

A LIBA HATTYÚDALA

A tömzsi, totyogó tavalyi ludat cserbenhagyta csúful a józan öntudat. Fennhordta a csőrét, s nyújtogatva nyakát, Gyönyörű hattyúnak képzelte magát.

Társaitól búcsút sem vett, azt se mondta: „Gá!” Kilépett a libasorból, s elment világgá.

A legelső pocsolyánál máris vízre szállt, és hattyúi halálához egy dalt komponált:

Egy hattyúdalt, az egyetlent, a végsőt, a halálhívó szent nagy éneket, a fagyos lánggal kilobbanva égőt, mely lebegve száll idő s tér felett. A hattyúdalt, mit életen át érlelt a méltóságos csönd, a némaság, a hattyúdalt a vádat, s elégtételt, a semmivé lett vágyak halk dalát!

Gyötrődött, töprengett a hattyúi lúd,
és költött is végül szép dalt, szomorút. Megvárta az alkonyt, úgy zendített rá, Zengett a bús ének: „Gá-gá gá-gá-gá!” Várta a szép elmúlást, a hattyúvégzetet, várta, várta hajnalig, míg meg nem éhezett. Gyakran sóhajt fel azóta, ha kint legelész:

      Gágogva élni könnyű – dalolva halni nehéz!

A DARVAK VÁNDORÚTJA

A költözők vándor V-je éket vág a téli szélbe.

Így halad a célja felé a szárnyas csapat, mert így írja elő azt a bölcs tapasztalat. Ám egyszer csak megrövidül a V betű szára, s néhány ifjonc összefog a rend megbontására. – Más betűbe tömörülünk! A formásabb S-be! – Elindultak, s nem jutottak estig egyenesbe. Majd a fagyos éjszakába’ átcsaptak a be. ba, és végül az önmagába visszatérő O-ba, míg holtan hulltak a hóba.

MESE A SZÁMOLNI TUDÓ OROSZLÁNRÓL

Szorongva ment ki reggel Leó a porondra, mert várta már a goromba idomár, hogy tanszernek használva rút ostorát, számolásra tanítsa az ostobát.

      Mondd meg, mennyi egy meg egy, vagy ütlek, hogy meggebedj! –

De hiába pattogtatott peckesen, nem ment annak még az első lecke sem. Szégyenében később szegény vadállat feladott egy nehéz példát magának. Megoldotta szépen aznap este még: elosztotta néggyel gonosz mesterét.

MÓKUSMESE

Dió-tetten ért egy kis mókust a gazda.

Ketrecre ítélte, de nem bántalmazta.

Majd meg is kedvelte szegény rabfiókát, s megetette vele az összes dióját.

Mikor mind felfalta a mohó mihaszna, gazdánk egy nagy zsákkal rohant a piacra.

Hogy elfogyott, bőven hozott neki menten, de fogva tartotta, nehogy megint csenjen.

Őszig hét zsák diót vett még a foglyának.

Ez is állatmese. De melyik az állat?

TÜCSÖKDAL

      Ön művész?! – fitymálta a tücsköt a hangya.

      Hisz mint az ökörnyál, leng, lebeg a hangja. Dalában nyoma sincs vérmes szenvedélynek, sőt ha Ön szól, még az esti csend is mélyebb. Mily csekély eszköztár, mily szűk formakészlet! Csoda, hogy Ön mégis figyelemre késztet.

Szólt a tücsök halkan: gondgyomláló dalban épp ez a művészet.


FELEMÁSOK

A KENTAUR DILEMMÁJA

Elővette fiát Kentaurné asszon’, itt az ideje már, hogy pályát válasszon. Szólt a kamasz hibrid:

– Rég rágódom ezen.

Ha kissé éhezem, nagy Kutató lennék, Jeles Ember, Eszlény, ha jól bezabálok, akkor meg tenyészmén.

SÁRKÁNYMESE

Egy hétfejű sárkánykölök csúnyán összevesztek. Rájuk szólt az anyja, de ő nem maradtak veszteg. Bár már egy sem emlékeztek, hogy min kapott össze, végül leharapta egymást, önmagát is közte.

Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájba rágom, tessék: Minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség.

GYÍKREGE

Szerette volna a gyík, ha kitudódna: ő a félelmetes bősz sárkány utóda.

Hogy sor ne kerüljön kétkedő vitákra, dúlt-fúlt, pofikáját szörnyűre kitárva.

Aztán bizonyságul mesékből idézett, hogy váltak ebéddé szüzek és vitézek, miként mondott misét, szagosat a püspök, hogy egyházmegyéje ne lehessen früstök.

Röhögte a szájast szűz lúd, vitéz kácsa:

– Itt az ebéd! Kapj be, te mafla pojáca! –

Hátrált a regélő

kínos zavarában, erre már a légy is felkuncogott bátran. Ám nyomban megtudta szegény saját kárán: aki ennek bohóc, lehet annak sárkány…

A BABONÁS FEKETE MACSKA

A fekete macska búsan bandukolt.

Nem csoda, hisz szegény csonkafarkú volt. Tizenharmadikán, s persze pénteken lett kunkori dísze ilyen éktelen.

Azért vesztett el abból egy darabkát, mert az úton maga előtt szaladt át…

A HARKÁLY SZERENCSÉJE

Harkály kopácsolta a fa vastag kérgét, úgy találom-formán. Sikert nem remélt még. Bizony néha az is kevés, ha egy tucat lukat bevés, mert mire az asztal terül, a lakoma elmenekül.

De alig koppantott kettőt, avagy hármat, a szerencse hozta már az aranytálat: egy tudatlan féreg ült a kéreg alatt, s kikiáltott: szabad!

A BŰNBÁNÓ ELEFÁNT

Az elefánt elmélázva a tópartra kocogott, és nem vette észre lent a fűben a kis pocokot. Szerencsére agyon mégsem taposta, csak az egyik lábikóját egyengette laposra.

      Ej de bánt, ej de bánt!

      sopánkodott az elefánt.

– Hogy sajnállak, szegényke!

Büntetésül te most tízszer ráhághatsz az enyémre!

MIÉRT VIHOG A HIÉNA?

Vicceket mondott vihogva néha potyaleshelyén hülyén a hiéna. Aztán epedve hűlt dögért, csak üldögélt, remélve, a jópofaság segít megtölteni hasát.

Majd rákezdte újra, hogy a nagyvadak jutalmul valamit mégiscsak hagyjanak. Az epét, a belet oda is dobálták, hogy fogja be végre a mocskos pofáját. Ez idő óta az idióta undok kis állat kiadja magát humoristának…

A ZSIRÁF GŐGJE

A Nagyságos Zsiráf fennhordta az orrát.

Társait lenézte, mint kényúr a szolgát.

Külön koszton élt fent, lombot csemegézett,

Míg odalent mélán legelt a személyzet.

A világ sok ilyen csúf esetet ismer,

Így megy, ha magasra kerül fel egy kis fej.

A CSODACSIGA

Egy csiga azt leste a magas buckáról, hogy aki jégre megy, elhasal, bukdácsol. Figyelte csak egyre, dideregve, fázva, mert érdeklődését roppant felcsigázta. Majd töprengve egy-két hetet, alkotott egy elméletet:

        Talpon marad a síkoson, ki csak araszolva oson.

És hogy bizonyítsa ezt az eszes tételt, jégre ment, és estig csúszott is egy métert.

Látjátok! Nem esem! Csúszó csoda vagyok! – szólt ki diadallal, aztán odafagyott.

A MACSKAFOGÓ EGÉR

(Műfordítás)

Egy jókora macskát fogott az egérke.

Nagy munka, nem mondom, de mégis megérte.

        Engedj el! – könyörgött a macska riadtan; szegény jó szüleim aggódnak miattam. –

És bár a cirmosnak könnye is megeredt, nem tudta meghatni a kevély egeret.

        Bekaplak! – ugrott rá az egér ordítva… (eredetiből fordítva).

LEPKETÁNC

Mikor a hernyóból lepke lett,

kérkedve repkedett,

hogy fényben keringve mind tovább

csillogtassa hímporát.

A derék kutyának képére mégis kiült az utálat.

– Villogj csak fent, te szép féreg;

nem lesz nagyobb

az értéked!

Hernyó maradsz, bár fent keringsz.

Nem a szárny szab itt mértéket, hanem a gerinc.

ÚJ STRUCCPOLITIKA

Egy strucc úgy vélte,
hogy különb társainál,

eltökélte tehát, hogy karriert csinál.

Hogy ezt gyorsan vigye véghez, úgy döntött, hogy ellenzék lesz, és mint egyszemélyes tábor elszakad a gyáva struccpolitikától.

Szembe is fordult a többivel dohogva, és onnét fúrta be fejét a homokba.

A SÉRTHETETLEN

Fejéhez vagdosott minden csúfot, rosszat a finnyás antilop a rinocérosznak:

        Maga vaskos tuskó! Bamba, bárgyú, kába! Tévedésből került Noé bárkájába! Formátlan, ormótlan,

iromba, goromba!

Önmagánál rútabb, olyannyira ronda!

Ó, bár rúghatnám jól faron, maga faragatlan barom!

Böffent, mocskol, piszkít bárhol,

s nem sül le a bőr a kérges pofájáról!

Pislogott a rinocérosz:

        Bár tudnám, hogy mire céloz!…

A ROZMÁR DRÁMÁJA

Pszichomonodrámát írt a rozmár.

Közege a sarki szőrmés osztály, témája a tömör fehérség-csömör.

Hőse egy zord jegesmedve, ki bundáját befestette, hogy ezzel elérje, csak a bőre alatt maradjon fehérje.

Hogy legyen a műnek valóságtalaja, színhely: a Szahara.

Ne nevess korán!

Holnap szerepelhet egy színház műsorán.

EGY KOS PÁRBESZÉDE A VISSZHANGGAL

Egy kos szerette, ha szembe magasztalják,

ezért a visszhanggal nyalatta a talpát.

        Ki az, aki mindig okos!

        Kos!

        De sohasem tudálékos?

        Kos…

        Öltözéke választékos?

        Kos…

        A gyapja százszázalékos?

        Kos…

        Kurtán felelsz. Ez szándékos?

        Kuss!

SZARVASHIBA

Egy karvastag agancsú szarvasnak megtetszett egy feltűnő szépségű ünő.

De mert széplélek volt, önemésztő alkat, úgy gondolta, egyelőre hallgat, s majd egyszer szép hosszan elbőgi szerelmét egy hősi eposzban,

Így nem a nyers erő, hanem a költészet lesz az, amiért az ünő rá fölnézhet.

Itt követte el a hibát, írt szonettet, elégiát, s a lánykérést elódázta.

Kínban égve, könnyben ázva nagy költővé érett.

De csak fejdíszéért kapott aranyérmet.

A KACSA NAPILAPJA

Egy kacsa, kit nem gátolt erkölcsi korlát, vérbe mártva tollát, epével dagasztott, könnyekkel erjesztett rémhírektől nyüzsgő hírlapot szerkesztett. Mint képzelt csatákba kiküldött riporter, fajokat tiport el.

Éhínség, mészárlás s még száz más
kiagyalt borzalom tobzódva tombolt tizenkét oldalon.

Tűzvész vagy szerényebb méretű merénylet, naponként hatvan, már nem kapott helyet, csak a viccrovatban. Ezer vészt eszelt ki, a hasára ütve. Így lett napilapja a valóság tükre.

VÍZILÓ-SZÉPSÉG

A fertelmes kajla, kancsal vízikancát Ostromló csődörök szinte megrohanták.

– Hogy van ez? – kérdezte a bölcs aligátor -, hisz e némber tárlat a szépséghibákból. Az ízlésetekkel bizonyára baj van, mert ez torz példány az amúgy is rút fajban. Szólt egy vén vízimén: Tudd meg, barátocskám, hol a rútság szabály, ott legszebb az ocsmány.

SÍRFELIRATOK

ZEBRA:

 

Egy tévedés áldozata vagyok. Az elefánt átkelt rajtam gyalog.

SEREGÉLY:

Elhunytam, mert ez idén sörét nőtt a venyigén. Szüretkor a puskák rám szórták a mustját.

HANGYA:

Kinek járandója csak egy apró morzsa, ne kapjon fel veknit, mert ez lesz a sorsa.

NERC:

Hogy lenyúztak, ó, én árva, elvittek az operába!

Lógott ott még hód, nyest, menyét. Ó, hogy utálom a zenét!

GÖDÉNY:

Ha volna sírkövem, megtudnád belőle, azért nincs, mert azt is elittam előre.

 

EGY SÁSKA A HADBÓL:

Vajon én nyugszom itt, vagy egy másik sáska?
…Várnom kell az esti névsorolvasásra.

VAKOND:

CERKÓF:

Feltemettek. Azt se tudom, kicsodák. Most felülről szagolom az ibolyát.

Azt hittem, hogy a kókusz még éretlen. Tévedtem.

 

HÜLYE TYÚK:

GALAMB:

Csábos voltam csitri jérce koromtól.

Az érckakas rám ugrott a toronyból.

Dörgedelmes intelmemből tanulj, hogyha tudsz: Az ágyúcső égnek mered, mégsem galambdúc.

LAJHÁR:

Lustább voltam én, mint mások.
Pihengettem. De ez már sok


EBIGRAMMÁK

EBIGRAMMA

Ebihalból nem lesz más, csak béka, még ha bálnává válni volna is szándéka.

TAVASZI MADÁRDAL

Tavaszt zengnek a madárkák.

Soha kedvesebb dalárdát!

Ám az egyik némán kushad.

Csak nem készül kritikusnak.

BÁLNABÁL

Az óriás bálna maskarában ment el az álarcos bálba. Ám nem kapott táncost az oktondi állat, hiába öltözött szardíniának.

A PESSZIMISTA KESZEG

A lüke sügér rég egy kérdést feszeget: miért pesszimisták az apró keszegek? Végre választ adott rá a megkérdezett:

– Amíg be nem kaphat egy harcsát a keszeg, borúlátó leszek.

TYÚK VAGY TOJÁS?

Rég gyötrődve kutatjuk, hogy a tojás volt-e előbb vagy a tyúk. A tyúkot ez a gond sohasem bántotta, csak az, mi lesz előbb: pörkölt vagy rántotta?

VESZÉLYES MESE

Csörtetve üldözte egy nagyvad a nyulat,
míg azt elnyelte egy hosszú kanyarulat, a némán lapulva leskellő kobra ott várt moccanatlan, mint önmaga szobra. Így hát vedd alapul:

A nagy veszély csörtet, a még nagyobb lapul.

MÉHEK

Szorgalmukról döngicsélnek.

Mézesmázos öndicséret.

ÁLLATI JOGOK

Törvényről és jogról vijjogott a héja, és ettől égnek állt a jérce taréja.

Mert tudta, hogy ebből származnak a bajok, ez a törvény vérzik, és ez a jog sajog.

GÓLYA-VENDÉGSÉG

A szívélyes gólya mit vett a fejébe? Meghívta a nyájas varangypárt ebédre. Sőt továbbment – még a kicsik is jöhetnek! De azt már nem mondta meg, hogy csak köretnek…

OKOZATOSAN

Elfut a verés elől a gazda kutyája.

Előle a rémült macska felkúszott a fára.

Ettől persze felrebbent a faágról a veréb,

s az egésznek a muslica itta meg a levét.

ROMÁNC

Zománclavórt sodort partra az áradat.

Bús románcot látott, ki később ráakadt.

Lágy domborulatán kamasznyi teknős ült, És ragyogott szegény.

Azt hitte, megnősült.

SÜLETLEN TRÉFA

Az orrszarvú vastag pótszarvat növesztett, s úgy vélte, tőle már a bölény is reszket. Megduplázta erre szarvait a bölény, hogy ne nyomassza az ellenséges fölény.

Most várná a poént, ki éberen fülel.

Reméljük, nem sül el…

APRÓHIRDETÉS ROVATOT INDÍTOTTAK FÉRGEK ÉS ROVAROK

HÁZASSÁG

Undoknak mondott szárnyvasúti poloska férjhez menne dízelmotorosra.

Feleséget keres komoly szándékú moly.

Szekrény van.

Kis testi fogyatékos, önhibáján kívül – középen elvált giliszta, hozzáillő házasfelet keres.

Fába szorult féreg társaság hiányában ezúton keres férjet.

Harkályok kíméljenek!

Éjjeli pillangó megismerkedne.

…Mindegy!…

ÁLLÁS

Péknél szabadult csótány elhelyezkedne babapiskótán.

Felvesz kifutónak bábokat és gubókat Álca-szövetkezet

Iszappakolást vállalok. Balatonalga.

Kaszkadőrnek menne bátor mozibolha. Lyukas alsókba is beugorna.

LAKÁS

Korai cseresznyémet elcserélném ropogósra. Pondró. Utolsó posta. Esetleg ráfizetek…

Vakolatban falbérleti lakrést keres kisigényű nyű.

INGATLAN

Eladó kápé – szép fás karalábé. Férgespuszta.

BÚTOR

Kombinált háló-ebédlő

Póknál.

Életfogytig jótáll.

JÁRMŰ

Új traktort cserélne ökrös szekérre bögöly.

Kullancs terepjárót venne, bőrülésbe is belemenne.

KULTÚRA

Iskolába járna hátrányos helyzetű fejtetű.

Angolórákat ad

Rockfortban végzett sajtkukac.

Jelentkezhet egyén vagy kupac.

Tánccsoportnak is alkalmas százlábú irtó siker ellenére fellép.

KEGYES

Férjhez menne kimondottan csapnivaló szúnyog.

Csípőben telt… volt.

Gyászolják lárvái.


HAT BETŰ ETŰD SZÍNIISKOLÁSOKNAK

KECSKÉRE KÁPOSZTÁT

Egy kecskére bíztak egy szép fej káposztát. Nem nyúlt hozzá, nehogy a gazdái átkozzák. Hogy küzdött magával, és mit tett legvégül, elmondom kecskéül!

– Mekk!

Egyelek meg, de remek kerek!

Nem! Hess, becstelen kecskeszellemek!

Egyenes jellemek benneteket elkergetnek!

Mekk!

De szerfelett kellenek keblemnek e levelek.

Egyet lenyelek!

Nem! Rendesen legelek…

Mekk!

De eme repedezett fedeles levelek, melyeket emberek nem esznek meg, nekem teljesen megfelelnek, ezeket nyelem le. Belembe lemehetnek.

Mekk!

Ejnye! Erre eme beljebb elhelyezett levelek lettek fedelek.

Ezek e melegben egyre epedeznek, meg-megrepedeznek.

Nem tehetek egyebet, egy rend levelet lenyelek.

Mekk!

De erre eme bentebb szerkesztett levelek egyre feljebb keverednek, rendre fedelek lesznek, melyeket szemetesvederbe tesznek. Erre teremtettek benneteket?

Mekk!

Elengedhetetlen meg kell ennem e fejben lelt leveleket.

Le veletek!

Nyekk!

Te fej! Ne feledd: meg nem ettelek, de megmentettelek!

Mekk!

NYÚLISKOLA

Erdőszélen nagy a móka, mulatság, iskolába gyűlnek mind a nyulacskák. A tanító ott középen az a nyúl, kinek füle leghosszabbnak bizonyul. Kezdi az oktatást egy fej káposztával, Hallgatják is tátott szájjal.

      Az egymást tapasztó táposztó

levelek képezte káposzta letépett levelein belül tapasztalt betétet, mely a kopasztott káposzta törzse, úgy hívják, hogy torzsa. Ha most a torzsára sorjába visszatapasztjuk a letépett táposztó káposztaleveleket, a tapasztalt rendben, akkor szakasztott, helyesen fejesen szerkesztett káposztát képeztünk. Ez a lecke! Megértettük? – kérdezte a nyúltanár. Bólogattak a nebulók, hisz mindegyik unta már.

      Akkor rögtön feleltetek! – Lapult a sok tapsifül, füllentettek, dehogy értik,

és ez most mindjárt kisül!

      Nos felelj, te Nyuszi Gyuszi! Állj két lábra, s vázold hát, mi történik, ha ízekre bontasz egy fej káposztát?

      Jóllakok! – felelte elképesztő képzetten a kis káposzta-kopasztó ebugatta,

de a tanár megbuktatta.

SZAMÁRMESE

Csömörön élt az öreg dőre Göre Döme, annak volt egy csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre.

De bármilyen pörgeszőrű göndör csődör volt Csömörön az öreg dőre Göre Döme csengeri csengős csődöre, nem szerzett neki virgonc, kenceficés kancát időre az örökkön ődöngő-lődörgő dőre öreg.

Így hát csurig csorgatta csöbörbe könnyeit és csúfos csődörcsődöt mondott az örökké ődöngő-lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős
pörgeszőrű göndör csődöre.

Szomszédságban élt a fösvény Szemere, annak volt egy nőstény szamara.

A szamárnál szamarabb Szemere sem szerzett hamarabb szamárfi szamarat szomorú szamara számára, ezért sok szemérmes szamárkönny szemerkélt a szamárnál szamarabb Szemere szomorú szamara szemére.

Ámde mit csinált egy szép nap az örökkön ődöngő-lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre és a szamárnál szamarabb Szemere szemérmes szamárkönnyet szemerkélő szomorú szamara?

Na mit csinált? Öszvért!

A MOSZKITÓ-OPERA

Ott, hol a kásás nád, sás lepte lápra lépve süpped alább a láb, körös-körül borús köd ül, s éjszakára nyirkos pára száll a sárra, sárga gázba’ hüledezve ül a hüllő, borzong a borz és vipera, ott hallható a Moszkitó-opera.

– Züm – zendít rá a kóros dalára a kórus. Aztán tovább érleli a vérbeli sikert egy tenor. Hangja a kórussal egybeforr. Először egy dúr-áriát, majd egy finom moll-áriát és végül egy maláriát ad elő.

Mily szenvedély, vad erő! Hogy lázba hoz ez a mester, kísért, bárhogy hessegesd el. Utána a tenyér csattan, és az izzó hangulatban, a vak, fülledt éjszakákon felcsendül a Kinin-kánon.

A PÉK PÓKJA

Az apróka pók-apóka, s a porhanyó potrohú pókanyó, a pékségben a szennyezett mennyezetre nyálból való, máló hálót font, – Pont. A kópé póknép pótlék­hálókat eresztve keresztbe a pókasztal fölött, hálóból ebédlőt kötött.

Félt a péppel pepecselő pék, hogy odapök a pók, illetve a liszttel hintett púpos pépre tisztel. Ezért leseperte az apróka pókpárt a padlóra. Csattant a fapapucs – Fuccs!

Így járt pórul a két pupák pék pók.

Pukk.

A TEVE FOHÁSZA

Monoton

üget a süppedő homokon a sivatag lova, a tétova teve tova.

Hátán rezegve mozog a rozoga kúp

alakú púp.

A helyzete nem szerencsés.

Apró szemcsés homokkal telve a füle, a nyelve.

Sóvár szeme kutat kutat.

Még öt-hat nap kullog, baktat.

Az itató tava távol,

s oly rettentő messze még az oázis.

Erre utal az alábbi fohász is:

– Tevék ura!

Te tevél tevévé engem eleve,

Teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.

Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol, de tévednél, vélvén, vén híved neved feledve elvetemedve vádol.

Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova, mivel levet – vert vederbe feltekerve – nem vedelve lett betelve a te tevéd szenvedelme.

Te nevedbe legyen eme neveletlen tevetetem eltemetve!

S evezzevel ava teve levelkévét kivilevelhevelteve.


UTÓSZÓ

A „Rímhányó” sohasem látta saját verseskötetét. Ebben ő is ludas egy kicsit. Szellemének legkedvesebb gyermekeit eredetileg nem olvasmánynak szánta azokban a legendásan sötét és viszontagságos ötvenes években, amikor megszületett. Akkoriban Romhányi József a magyar szórakoztató ipar egyik legjelentősebb alakjának számított. Volt ő igazgató a budapesti zenés színpadokból, varietékből összevont hatalmas intézmény élén, aztán felelt a szocialista népszórakoztatás színvonaláért a rádióban, az Országos Filharmóniánál, később még a televízióban is. A nagyközönség azonban mint kitűnő konferansziét szerette meg. (Olyan kitűnő versenytársak mellett, mint Kellér Dezső vagy Darvas Szilárd.) Pedig ő nem is improvizált minden alkalommal új szöveget, nem mesélt aktuális vicceket, csupán verseket mondott. Saját szerzeményeit, ennek a kötetnek alapdarabjait. Akkor még pár tucat rímes tanmeséből, nyelvi tréfából állt az egész repertoárja. Ám ezeket nem csupán a haknizó színészek tanulták meg kívülről, hanem – velük együtt – a közönség jelentős része is. Szövegük kéziratban, indigóval gépelve terjedt az egész országban, sőt határainkon kívül is, hiszen hozzátartoztak az állandóan gyarapodó magyar emigráció nosztalgikus otthoni emlékeihez.

Mindebből a mi szempontunkból most csak annyi a lényeg, hogy maga a költő sokáig mereven elzárkózott összegyűjtött verseinek publikálásától. Igaz, korábban néhány humoros költeménye megjelent a koalíciós idők után szigorúan betiltott Szabad Szájban vagy a korábbi, önmagából később teljesen kifordult Ludas Matyiban, ám aki ezekből nem őrzött meg saját használatra néhány példányt, később nehezen kapott engedélyt tanulmányozásukra a könyvtárak zárt részlegeiben, ahova a korszak egész sajtója került. Egyszóval a Romhányi-versek – ősi időkre emlékeztetően – szájhagyomány útján terjedtek. Szerzőjüknek csupán az volt a dolga, hogy időnként gyarapítsa, csiszolja és személyes fellépésekkel hitelesítse ezt a szájhagyományt.

A költők többnyire rossz versmondók. A versek ma már nem lantpengetéssel kísért énekszóra születnek, de megvan még mindig a belső dallamuk. Ezt szokták a gyakorlatlan poéták műveik felolvasásakor kifelé éreztetni. Romhányi József azonban a kivételek közé tartozott: utolérhetetlen tökéllyel mondott verset. Kivételes zenei adottságaival pontosan tudta elválasztani a vers zenei és prózai elemeit. Amit mondott, úgy hangzott, mintha akkor találta volna ki, egy-egy fontos rím kimondásakor szinte ő is örült az ily módon formai alátámasztást nyert tartalmi igazságnak. Fellépései alkalmával rendszerint tomboló siker jutalmazta a minden apró részletében megtervezett produkciót.

Maga a verses konferálás is tudatos választás eredménye volt. Amikor Romhányi először kezdte az országot járni az akkor elképesztően népszerű esztrádműsorokkal, minden nyilvánosság előtt kimondott szót patikamérlegen kellett kimérni. Nemcsak azt írták elő, miről hallgassanak, hanem egyre gyarapodó listát kaptak arról, amiről feltétlenül beszélni kell – természetesen a párt szájíze szerint. Az a hatalom mindig, minden téren megkövetelte, hogy napi politikai aktualitásokkal is kiszolgálják azok, akik
megkapták tőle a nyilvánosság kevesek számára biztosított lehetőségét.

Állatverseivel Romhányi József lényegében megkerülte ezt a feladatot. Nem beszélt sem kulákról, sem fusiról, sem lógósról, sem az imperialistákról meg a békeharcról, amelyet addig kell folytatni, amíg kő kövön nem marad. Örök emberi igazságokról beszélt egy ősi tradíció szabályait követve, és nyelvi akrobatikával hitelesítette mondandóját. Így aztán a közönség egyszerre értékelte azt, amit hallott tőle, és azt, amit nem. Mint a költői nyelv artistája tartotta elképzelhetetlennek, hogy konferanszié szövegeit kinyomtatva árulják, őt magát kiiktatva ebből a folyamatból. Hiszen ez esetben ő már nem konferanszié, hanem verseket mondó színész. És bár nyugodtan vállalhatta volna az összehasonlítást a vele együtt fellépő kiváló művészekkel, ő nem így gondolta, nagyon utálta az amatőr dolgokat, magának soha sem engedett volna meg egy ilyen hobbiszerű átruccanást.

A hatvanas években aztán búcsút mondott a színpadnak. Ha néha vállalt is egy-egy fellépést, akkor sem konferált, már csak saját műveit adta elő, amikor ő volt műsoron. Ekkor vált először időszerűvé verseinek kiadása. Lelkes barátok válogatták vele együtt össze a tervezett kötetbe való költeményeket, és vitték el a Magvető Kiadóhoz. A találkozás végeredménye: katasztrofális félreértés. A lektorok értő szemmel (nem füllel!) végigolvasták a benyújtott anyagot. Hozzámérték a korízlés irodalmi paramétereihez, végül megnézték a szerző helyét a hivatalos költői ranglistán. Osztottak, szoroztak, és végül megszületett a döntés: kétezer- egynéhányszáz példányban kijöhet. Ez mai ésszel érthetetlen. Ha már megjelenhet valami, miért nem csinálnak üzletet belőle? A Rímhányó akkoriban már évek óta sztár volt. A nevével – színvonaltól függetlenül – bármit el lehetett volna adni. Éppen ez idő tájt idézgette az egész ország Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki furcsa rímes prózában elhangzó mondatait. A hallgatókban, olvasókban, nézőkben sikerszámokhoz szokott szerző személyes sértésnek fogta fel a kiadó ajánlatát, és hazavitte a kéziratát. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy ez a könyv – pláne jelenlegi terjedelmében – sohase lásson napvilágot.

Nem a szerző pályaképét kívánom megrajzolni, csupán ennek a kötetnek vagyok a krónikása. Mégis hozzátartozik a képhez, hogy Romhányi József a nagyközönség azon kedvencei közé tartozott, akiket nem kényeztetett el az Aczél György által irányított kultúrpolitika. Ennek aligha lehettek direkt politikai okai. Romhányit huszonévesen nevezték ki „fő­színházigazgatónak”. Két évtizednyi – különböző posztokon betöltött – vezetői szolgálat után – egészségét féltve – ő menekült vissza íróasztala mellé. Ugyanakkor a hivatalos művészi elismeréseket kíméletlenül megvonták tőle. Annyira népszerű volt, hogy ez fel se tűnt. Befolyásos barátai is már csak a halálos ágya mellett döbbentek rá arra, hogy ő azokat a díjakat, kitüntetéseket sem kapta meg, amelyek a szórakoztatás hozzá képest névtelen iparosainak is kijártak. Kárpótlásképpen sebtében odaítélt Érdemes művészi címét már nem tudta átvenni, de legalább tudomást szerzett róla, épp úgy, mint a – mások által reménytelen fordítói feladatnak minősített, és épp ezért hozzá került – Macskák sikeréről.

Ebben az igazságtalan háborúban Romhányi egyébként jó partnere volt ellenfeleinek. Szerette azt terjeszteni magáról, hogy őt nem érdeklik a plecsnik, ambícióit tökéletesen kielégíti közönségének szeretete. Utolsó
heteinek kevésbé kontrollált jelzéseiből vált egyértelművé, mennyire bántotta minden jogtalannak érzett mellőztetés. Nem igazán értette, csak érezte, hogy ellenségeinek indulatai lényegében burkolt elismerést takarnak. Aczél irodalmi fülbesúgói nem véletlenül áztatták el gazdájuk előtt pont a szegény Rímhányót. A könnyű műfaj többi sztárja egyáltalán nem izgatta őket. Ezek szerintük nem verseket írtak, legfeljebb rigmusokat, dalszövegeket. Óvatos álszerénységből ugyan maga Romhányi sem nevezte soha költőnek magát. Ő versíró, mondta bele a kamerába, amikor Vitray Tamás faggatta az Ötszemközt híres sorozatában. Ám a nagyközönség másféle mércével mért ezekben a kérdésekben. Sokan voltak, akik Romhányit szerették, halhatatlannak kikiáltott kortársainak egy részéről viszont tudomást sem vettek. A sikerrel rendszerint az a baj, hogy nem lehet letagadni, legfeljebb félremagyarázni. Rá lehet kenni például a tömegek éretlenségére. Ez esetben azonban ez sem olyan egyszerű. Minden vershallással megáldott fülű literátor érezhette, hogy ez az ő ranglistáikra fel nem iratkozott outsider bizonyos szempontokból legalább annyit tud a költői nyelv titkaiból, mint a legnagyobbak közül is kevesen. És ez elsősorban nem is a – műfaji okokból összehasonlíthatatlan – versekből derül ki. Romhányi nagyon sokat fordított is. Főleg énekelhető szövegeket a hálás művészek nagy örömére. Kevesen tudják, hogy mennyi műgonddal készültek fordításai. Például aki venné a fáradságot és egybevetné Eliot macskaverseinek fordításait a musical változat szövegével, az könnyen elcsodálkozhatna. Webber musicaljének librettistái ugyan egy kicsit átigazították a nagy költő verseit, de ahol megegyezések vannak, ott Romhányi zenére készült magyar szövege olvasva is állja a versenyt az eredeti költemények fordításaival. Pedig annak szerzői között olyan vitathatatlan formaművészek vannak, mint Nemes Nagy Ágnes vagy Weöres Sándor.

Az már csak tovább árnyalja ezt a képet, hogy Romhányi József a könnyű műfaj különböző érdekszövetségeiben sem találta meg a helyét. Közhelyként mondogatták, hogy számos műfajban ő a legjobb, de a jól fizető munkákat nem ő kapta. Sokszor láthattuk nevét színlapokon más fordító­versíró kolléga társaságában. Ilyenkor az történt, hogy a színház rájött, hogy bukásgyanús szöveget sóztak rá, ezért hívták az utolsó pillanatban őt, a megbízható mentőangyalt. A Macskákra, is más volt a jelölt, állítólag az első számú esélyes fanyalgott, hogy ebben a cselekmény nélküli vers-revűben nincs benne a siker. Vagyis rengeteget kell dolgozni kevés jogdíjért. Adják oda Jóskának! Sokat lehetne mesélni erről is egy Romhányi-monográfiában, de mindez túlságosan periférikus téma a verskötet szempontjából.

A Szamárfül története is az emberi (ráadásul botfülű) szamárság krónikájának egyik fejezete. A nyolcvanas évek elején a könyvszakmát is meglegyintette a változások szele. A Móra Kiadónak hirtelen pénzre lett volna szüksége. Ekkor merült fel egy vitathatatlanul sikeresnek ígérkező Romhányi verseskötet kiadásának ötlete. A rossz emlékek miatt a szerző nehezen állt kötélnek. A kiadót képviselve elmagyaráztam neki, hogy a Magvető esetében is rosszul döntött. Akkori honoráriumából könnyedén megvehette volna az első kiadás példányainak felét. így nem kellett volna ócska írógépén újra és újra lepötyögtetnie verseit, ha egy-egy nagymama vagy egy szavalóversenyre készülő kiskatona könyörgő levelet küldött
hozzá. Őt az egész rendszer feldühítette. Az ő könyvére ne fizessen rá senki! Végül azonban megbékélt első verseskötetének gondolatával, sőt új verseket írt, hogy gazdagítsa a tematikát. (Sírfeliratok, Körkérdések kutyákhoz, Apróhirdetés rovat… stb.) Ekkor azonban újabb váratlan akadályok tették bizonytalanná a versek megjelenését. A kiadó igazgatójának valójában nem a versekkel volt baja, hanem a kötetet tervbe vevő szerkesztőség vezetőjével, Janikovszky Évával. A Szamárfülből bűnjel lett, a bűnös főszerkesztő átmenetileg távozni kényszerült a kiadótól.

Aztán minden elrendeződött. Romhányi József összegyűjthette kiadásra érdemesnek tartott verseit, kötetet formálhatott belőlük, de már egy korrektúrát sem láthatott a megjelenés előtt álló kötetből. A könyveknek megvan a sorsuk, szerzőiknek úgyszintén. A Szamárfül szerzője halála után fél évvel jelent meg először. Aztán élte saját életét. Egykori – titkos – szerkesztője egyszer egy határátkelőben várakozott. Öten voltunk a kocsiban, öt különböző generációt képviseltünk. Unaloműzés céljából verseket mondtunk egymásnak. Ekkor derült ki, hogy a Szamárfülből legalább egyet mindenki tudott kívülről. Költőjük ekkor már két évtizede nem volt az élők sorában. Az ilyesmit komolyabb műfajokban halhatatlanságnak szokták nevezni. A könnyű műfaj örökzöldekről beszél. A lényeg tulajdonképpen független az elnevezéstől. Vannak szellemi termékek, amelyek túlélik alkotójukat. Akkor is, ha nevükhöz kötjük ezeket, akkor is, ha nem. Mézga Aladár, Bubó doktor mondásai: az „egy forintért megmondom” vagy az „egy műtétnél az is számottevő eredmény, ha az orvos életben marad”, épp úgy mindennapos kommunikációnk részévé vált, mint a „minden szinten szinte minden” reklámszlogen. A Szamárfül nem utolsósorban egy ilyen szlogengyűjtemény. Ezért is elnyűhetetlenek az érdemei.

Ezúttal azonban az olvasó nem az eredeti kötetet, hanem annak kibővített változatát veheti kézbe. A Nagy szamárfül címe azt sugallja, hogy az új kiadásban benne van a korábbi kötet teljes anyaga. Ezt fejeltük meg egy előzékkel. A cikluscím még a szerzőtől való. Ő gyűjtögette Ifjonci versek címszó alatt zsengéit. Nagyon rossz gazdája volt saját hagyatékának. Mindig csak a soron következő feladat érdekelte, legtöbbször másokra bízta az archiválást. Amikor például az évek során már több szövegváltozatban közkézen forgó Focimeccs hiteles variációjáról faggattam, nem tudott állást foglalni, ezt a versét már elfelejtette, ha egyszer „emberversek” műfajban állít össze kötetet, akkor előkeresi a régit, vagy újra írja.

Sajnos, ebbe a második kötetbe már bele sem tudott kezdeni. Hogy az Ifjonci versek dossziéja hogyan lett mégis tele, annak meglehetősen romantikus története van. Az első – mindmáig élvezettel olvasható – rigmusokat még az egykori ciszterci diák írta. Abban az időben sokat remélt az élettől: nagy költő akart lenni és nagy középcsatár. Ez is jellemző. Vágyott a dicsőségre, de olyan téren, ahol nem távolról csodálják, hanem megölelik vagy hátba vágják szurkolói. A hátbavágás szó szerint értendő. Az első versek órák alatt íródtak, szünetben kerültek felolvasásra. Ha tetszést arattak, szerzőjüket lelkesen elpüfölték a hallgatók. Ha nem verték elég intenzitással, a költő lelkét kétségek gyötörték, hogy ezúttal nem sikerült igazi műremeket létrehoznia. Érettségi után Romhányi püfölve lelkesedő barátok híján is írt tovább. Közben zenei pályára készült. Egy ifjúkori baleset
után rosszul összeforrt ujjaival brácsázott és énekelt, ebből szerzett végül diplomát. Aztán kiment a frontra, hadifogságba került. Ott az idegen nyelvű közegben elsősorban zenész lett, hiszen a Cseh Filharmonikusok egykori világhírű zenekarának néhány – német katonaként fogságba esett – tagja lágerzenekart alapított, amely rendszeresen fellépett orosz közönség előtt is. A zenészek különböző kiváltságokat élveztek, például gyakran osztották be őket konyhai szolgálatra. (Ezt örökíti meg a kötet egyik újonnan beválogatott verse.)

Aztán hazajön a fogságból a huszonöt éves fiatalember, és megpróbál megélni valamiből. Többek között a verseit is eladja különféle újságoknak. Mivel igény van rájuk, újakat is ír. Ám ez csak afféle mellékkereset. Megélhetéssé akkor válik, amikor az egykori ciszterci diáktárs, Várkonyi Zoltán beszervezi őt a kor divatos haknibrigádjainak valamelyikébe. Akkoriban nem volt televízió, a múlt és a jelen borzalmaitól megviselt emberek viszont nagyon vágytak egy kis szórakozásra. Színházakban, különböző éttermek, szórakozóhelyek pódiumain állandóan vidám műsorokat láthatott a közönség. Hogy kifizetődő legyen, ugyanazok a művészek fordultak meg egy éjszaka alatt tíz-tizenkét helyen. Az ilyen Romhányi Jóska-féle kezdők valamelyik állomáson vártak a fellépésre. Ha a soron következő sztár késett, akkor beugrottak a helyére. Egyszer őrá is sor került. A közönség aznap kegyes volt, a nyakigláb fiatalembert akkor sem akarták leengedni a színről, amikor az időközben befutott nevezetesség már ingerülten topogott a színfalak mögött. Ettől kezdve került Romhányi a szórakoztató iparba, alakította ki saját személyes imázsát és ehhez illő költői műfaját. Teljes mértékig elmondásra szánta verseit, fellépésenként csiszolgatta a bennük elhelyezett poénokat. És ezzel eljutottunk kiindulópontunkhoz. Most már csak a Szamárfület Nagy szamárfüllé növelő Ifjonci versekről kell ejtenünk néhány szót.

A fiatalember életébe ekkor érkezett el az első nagy szerelem. A lány gyönyörű volt, szőke, és táncolni tanult. A fiú mindenáron meg akarta hódítani, ezért – többek között – neki ajándékozta addigi verseinek aránylag elég terjedelmes gyűjteményét is. A lány hamarosan szüleivel együtt kivándorolt. Meg sem állt Venezueláig, aztán bekóborolva a fél világot kikötött Milánóban, ahol ma is él. Tőle kerültek hozzánk Romhányi József fiatalkori versei.

Egy verseskötet nem kegyeleti elvek alapján készül. Az anyag legnagyobb része messze elmarad az érett költő által kiválasztott és újra meg újra csiszolgatott művek színvonalától. Azonban találtunk néhány olyan írást, amely – mulatságos volta mellett – megdöbbentő hűséggel elevenít fel egy letűnt korszakot. Vannak közöttük a legjobbakkal vetekedő ma is aktuális gyöngyszemek (Focimeccs) és vannak briliáns szociográfiai rajzolatok (Divatkereskedés). Mindent egybevetve nagyon sajnáltuk volna, ha ezekből nem adunk legalább ízelítőt Romhányi József hűségesen kitartó olvasóinak. Egyikük-másikuk bizonyára tetszést fog aratni. Ilyenkor sohase feledjék gondolatban hátba vágni a fényes jövőről álmodozó költőt és középcsatárt!

R B.

SZAMÁRFÜL

Tudtam! Amikor pedzették, kéne egy jegyzet még, egy úgynevezett fül, tudtam, hogy ezt rám lőcsölik kíméletlenül. Ami felesleges, bavaló, azt elrúgja magától a ló, megbízzák véle hát a szellemileg visszamaradt szamarat.

Mert mi a fül? Egy hasáb csacskaság, csenevésszé összeaszalt esszé olvasótoborzó tartalmi torzó. (Az szól mellette, hogy csak az olvassa, aki már megvette.) A fül feltétlenül előlegezett közvélemény-keresztmetszet. Hogy tetszett, megtudhatod belőle, ha elolvasod előre. Vagy futólag utólag, így arra késztet, hogy amit elméd már félig megemésztett, kérődzd fel akarva, nem akarva, mint egy kiló silót a marha.

Ám mit sem tehetek ellene, állatmeséinket ajánlanom kellene, remélve, hogy meglelik itt-ott benne az emberit.

Hopp! Megvan! Bár talán más, nem ajánlás, inkább kajánnak tűnő ajánlat:

Ha úgy találják, hogy e mű egyértelműen kétértelmű, s az egyiket nemükre vérig sértőnek vélik, tegyenek úgy, mintha nem értenék.

Szamárfülnek ennyi elég.

Romhányi József


Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető Bördős János igazgató
Megjelent 9,2 (A/5) ív terjedelemben


Romhányi József: Nagy szamárfül Tartalomjegyzék

60

KÁKA TÖVÉN…………………………………….

IFJONCI VERSEK……………………………………

FOCIMECCS………………………………………

LÓVERSENY……………………………………..

VILLAMOSON…………………………………….

ÁLLATKERTI LÁTOGATÁS……………………………

DIVATKERESKEDÉS………………………………..

TENYÉRJÓSNÁL…………………………………..

SZOMORÚ ESŐBEN…………………………………

HOGYHA NAP VOLNÉK………………………………

ÁSÓ-KAPA……………………………………….

AMIKOR SZAKÁCS VOLTAM A FOGSÁGBAN………………..

EZ OPUSZ?………………………………………..

A BÖLCS BAGOLY………………………………….

MEDVE-TANKÖLTEMÉNY…………………………….

A RÁK HALADÁSA…………………………………

A NAGYRALÁTÓ GÖRÉNY…………………………….

EGY KÖLTŐI VÉNÁTÓL JÓL BECSÍPETT BOLHA ÖNÉLETRAJZ­REGÉNYÉT NEKEM MONDTA TOLLBA……

AZ ÖRDÖGHÍVŐ KROKODIL…………………………..

PARAINESIS, MELYET EGY LÉGY INTÉZ LEENDŐ FIÁHOZ………

A MAJOM BÚCSÚBESZÉDE TÁRSAIHOZ EMBERRÉ VÁLÁSA ALKALMÁBÓL……

MARHALEVÉL…………………………………….

INTERJÚ A FARKASSAL, AKI ÁLLÍTÓLAG MEGETTE PIROSKÁT…..

KÖRKÉRDÉS KUTYÁKHOZ: MIÉRT UGATJÁK A TELIHOLDAT?……

KUKAC-SORS…………………………………….

BORZ…………………………………………..

DISZNÓ-VERS…………………………………….

HAL-DAL………………………………………..

EGY BOLDOGTALAN SÜN PANASZAI A HALOVÁNY HOLDNÁL…..

KANSZONETT…………………………………….

EGY SZÚ VÉGRENDELETE…………………………….

IRKAFIRKA EGY BIRKÁRÓL…………………………..

A PAPAGÁLY SZÓNOKLATA…………………………..

VEREBESDI………………………………………

A RÓKA ÉS A HOLLÓ………………………………..

TANULJ, TINÓ!……………………………………

DIZŐZIKÉK……………………………………….

DIZ-ŐZ SUTA SLÁGERE………………………………

VARJÚ NÓTA……………………………………..

KAKUKKOLÓ…………………………………….

TIGRISMAMA ALTATÓDALA…………………………..

A LIBA HATTYÚDALA……………………………….

A DARVAK VÁNDORÚTJA…………………………….

MESE A SZÁMOLNI TUDÓ OROSZLÁNRÓL…………………

MÓKUSMESE……………………………………..

TÜCSÖKDAL……………………………………..

FELEMÁSOK………………………………………

Romhányi József: Nagy szamárfül Tartalomjegyzék

61

A KENTAUR DILEMMÁJA…………………………….

SÁRKÁNYMESE……………………………………

GYÍKREGE……………………………………….

A BABONÁS FEKETE MACSKA…………………………

A HARKÁLY SZERENCSÉJE……………………………

A BŰNBÁNÓ ELEFÁNT………………………………

MIÉRT VIHOG A HIÉNA?……………………………..

A ZSIRÁF GŐGJE…………………………………..

A CSODACSIGA……………………………………

A MACSKAFOGÓ EGÉR………………………………

LEPKETÁNC……………………………………..

ÚJ STRUCCPOLITIKA………………………………..

A SÉRTHETETLEN………………………………….

A ROZMÁR DRÁMÁJA……………………………….

EGY KOS PÁRBESZÉDE A VISSZHANGGAL…………………

SZARVASHIBA……………………………………

A KACSA NAPILAPJA………………………………..

VÍZILÓ-SZÉPSÉG…………………………………..

SÍRFELIRATOK…………………………………….

ZEBRA:…………………………………………

SEREGÉLY:………………………………………

HANGYA:……………………………………….

NERC:………………………………………….

GÖDÉNY:………………………………………..

EGY SÁSKA A HADBÓL:……………………………..

VAKOND:……………………………………….

CERKÓF:………………………………………..

HÜLYE TYÚK:…………………………………….

GALAMB:……………………………………….

LAJHÁR:………………………………………..

EBIGRAMMÁK……………………………………..

EBIGRAMMA……………………………………..

TAVASZI MADÁRDAL……………………………….

BÁLNABÁL………………………………………

A PESSZIMISTA KESZEG……………………………..

TYÚK VAGY TOJÁS?………………………………..

VESZÉLYES MESE………………………………….

MÉHEK…………………………………………

ÁLLATI JOGOK……………………………………

GÓLYA-VENDÉGSÉG………………………………..

OKOZATOSAN…………………………………….

ROMÁNC………………………………………..

SÜLETLEN TRÉFA………………………………….

APRÓHIRDETÉS ROVATOT INDÍTOTTAK FÉRGEK ÉS ROVAROK…..

HAT BETŰ ETŰD SZÍNIISKOLÁSOKNAK……………………

NYÚLISKOLA…………………………………….

SZAMÁRMESE…………………………………….

A MOSZKITÓ-OPERA………………………………..

A PÉK PÓKJA……………………………………..


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!