Skip to content

Schmidt Egon – Gyakorlati madárvédelem

Schmidt Egon - Gyakorlati madárvédelem

Találatok: 119

122

 


 

Gyakorlati madárvédelem


 

Dr. Vertse Albert emlékére


 

SCHMIDT EGON


Gyakorlati
madárvédelem


NATURA • BUDAPEST, 1982


 

Lektorálta

MURAY RÓBERT
és

SZENTENDREY GÉZA

A címlapot és a színes táblákat

MURAY RÓBERT,
az ábrákat
MURAY PÉTER
készítette


© Schmidt Egon, 1982


ISBN 963 233 081 1
ETO 502.7


 

Előszó


A madárvédelem hagyományai nagyon mélyen gyökereznek hazai kul­turális életünkben. Nemcsak természetvédelmi — ezen belül madárvé­delmi — törvényeink voltak a századforduló óta és maradtak mind a mai napig messze előremutatóak, de az ilyen természetű társadalmi igé­nyek még sokkal előbb jelentkeztek. Petényi Salamon János már a múlt század negyvenes éveiben, Hermán Ottó mintegy ötven évvel később a minél szélesebb körű madárvédelmi akciók létrehozását sürgette. A ma újra feléledőben levő madarak és fák napjának nemes tradíciója is ide vezethető vissza.

A madarak védelme első helyen áll világszerte a természeti értéke­ink megóvására való törekvések között.

Ennek a népszerű állatcsoportnak a védelmét szolgáló társadalmi szervezet a Magyar Madártani Egyesület, mely 1974-ben szerény alapító tagsággal indult, de az eltelt hét év alatt harmincszorosára növekedett.

Most, amikor útjára bocsátjuk ezt a gyakorlati madárvédelemre buzdító, az alapvető módszereket ismertető könyvecskét, rendkívül sze­rencsés dolognak tartom, hogy éppen egyesületünk társelnöke, Schmidt Egon tollából kerül ki ez a munka, aki nagyon is jól ismeri gondjainkat és lehetőségeinket. Sokan még mindig nem értik meg, hogy tevékenysé­günkkel az egész emberiség ügyét szolgáljuk, azért harcolunk, hogy utó­daink is örököljék tőlünk pótolhatatlan nemzeti értékeinket, a madár­dalos erdőt, a gólyát, a fecskét, a hófehér kócsagokat, pusztaságaink jelképét, a túzokot, a levegő csodálatos akrobatáit, a ragadozó mada­rakat.

Reméljük, hogy ebben a nemes küzdelemben lényeges lépést jelent majd ez a könyv.

Budapest, 1981. október Dr. Jánossy Dénes

a Magyar Madártani Egyesület
elnöke


 

 


 


 

Miért kell védenünk a madarakat?


A madárvédelem hazánkban hosszú múltra tekinthet vissza, de szem­pontjai Hermán Ottó idejében még egészen mások voltak, mint manap­ság. Akkoriban szokás volt a madarakat pusztán a gazdasági, vagyis a szigorúan emberi szempontból vett „haszon és kár” szemszögéből vizs­gálni és osztályozni. Az erdei fülesbaglyot például hasznosnak tartot­ták, mert bizonyítottan mezei pockokkal tömte tele a gyomrát, a szén­cinegét is, hiszen kora hajnaltól alkonyatig a fák ágait tisztogatta a gyü­mölcsösöket károsító rovaroktól. Károsnak kiáltották ki viszont a kar­valyt, mert a verebek mellett cinegéket, rigókat és sármányokat is fo­gott, az uhut, mert a sok hörcsög, egér és pocok mellett néha egy-egy nyulat vagy fácánt is a karmai közé kaparintott.

Hermán Ottó ideje óta azonban sok minden megváltozott. Nem mintha az erdei fülesbagoly a mezei pocokról más táplálékra tért volna át, a cinegék is ugyanúgy rovarokkal etetik fiókáikat, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. De vajon hányán? Akkoriban nem számlálták össze a par/agísos-párokat sem, a cinegékkel ilyen vonatkozásban még keveseb­bet törődtek, így ma legfeljebb feltételes módban beszélhetünk e tömeg­fajok állománycsökkenéséről. Az uhupárokat viszont már annak idején is jobban számon tartották, hiszen az uhuzás és ezzel kapcsolatban a fiókák elszedése elfogadott dolog volt abban az időben.

Csak általános feljegyzések maradtak fenn a Szigetközben, a Duna alsó folyása mentén vagy a Tiszánál fészkelő rétisaspárokról is. A Szi­getközben még az ötvenes években is költöttek ezek a hatalmas mada­rak, ma pedig a valamikor virágzó hazai állománynak utolsó, hírmon­dóként megmaradt példányait próbáljuk megmenteni a végső pusztulás­tól. Sajnos, ha egy állomány a számára kritikus szint alá süllyed, még a legradikálisabb eszközökkel is ritkán sikerül megmenteni, legfeljebb a kipusztulásuk idejét lehet kitolni, halogatni egy ideig.


7


 

Persze nemcsak a legveszélyeztetettebb madarak szorulnak véde­lemre. Cinegékkel, poszátákkal, rigókkal viszonylag jól állunk, még ak­kor is, ha a mai állományok többnyire valószínűleg nem is mérhetők a Hermán Ottó korabeli madárbőséghez. De nem szabad megengednünk, hogy ezek az állományok is megfogyjanak és a kritikus szint alá süllyed­jenek, ahonnét már nagyon nehéz, sőt néha szinte lehetetlen a felemel­kedés.

Ha a kirándulók a hét végén az erdőben sétálva „madarat” is sze­retnének látni, elsősorban cinegékkel, rigókkal, szajkóval, csúszkával, vörösbeggyel, tehát a tömegfajokkal találkoznak, és főként ezek a gyak­ran előforduló madarak azok, amelyek az élményt, esztétikai örömet, ezen keresztül felüdülést, kikapcsolódást nyújthatnak számukra. Rész­ben ugyanezek a fajok jelentkeznek a kertekben, a parkokban és a váro­sok zöldövezeti részében is, és amikor a természetet és annak lakóit ta­lán nem különösebben ismerő, de őket szerető emberek a madarak meg­fogyatkozásáról vagy esetleg örvendetes létszámemelkedésről beszélnek, szinte kizárólag ezekre a fajokra gondolnak. Nagyon fontos tehát, hogy ezek a tömegfajok erdőn, mezőn, parkokban, kertekben a jövőben is megőrizzék legalább jelenlegi mennyiségüket.

A természetkedvelők népes és gyors ütemben növekvő tábora szá­mára ugyanis a rigók, a cinegék, a pintyek és társaik valójában sokkal többet jelentenek, mint a speciális élőhelyeken előforduló, de esetleg csak az ornitológusok számára érdekes ritka fajok (amelyekről talán azt sem tudják, hogy a világon vannak), hiszen éppen a „közönséges” fajok azok, amelyekkel mindennapi életük folyamán szinte lépten-nyomon ta­lálkoznak, amelyekkel többé-kevésbé szoros kapcsolatot tartanak fenn, és amelyeknek állományváltozásait, a kiskertekben nem ritkán az egye- dek sorsát is, pontosan figyelemmel kísérhetik, sőt valamilyen formá­ban többnyire reagálnak is az észlelt változásokra.

Tévedés ne essék, a világért sem kívánom lebecsülni a madarak sze­repét, amelyet a kártevők elleni biológiai védekezésben töltenek be. A pockok és az egerek száma a kultúrterületeken — ahol az ember akarat­lanul számukra is optimális életlehetőségeket biztosít (állandó bőséges táplálékkínálat) — nem csökkent, és ezek a kis rágcsálók ma is a ter­mesztett növények magvaival és zöldjével élnek. A hernyók is ugyan­olyan jó étvággyal rágcsálják az alma- és körtefák leveleit, mint régeb-


8


 

ben, és a belőlük élő cinegék vagy a pockokra leskelődő ölyvek és bag-
lyok minden nap akár pontosan ki is számítható hasznot hajtanak szá-
munkra. Természetesen a táplálkozási lánc végén vagy inkább vége felé
helyet foglaló gerinces „fogyasztók” többnyire képtelenek arra, hogy a
kártevők számát a gazdasági szempontoknak megfelelően apasszák, és
általában alkalmatlanok a nagy túlszaporodások (gradációk) letörésére.
Bár erre is akad példa. Éppen a közelmúltban hallgattam egy rendkívül
érdekes előadást, mely szerint a Pilisben, ahol egy hihetetlenül elszapo-
rodott erdei rovarkártevő a szó szoros értelmében tarra rágta a fákat, a
nemrég létesült fészekodútelep környéke zöld oázisként maradt fenn a
nagy pusztulásban. Egy-egy cinegepár általában 50-60 m sugarú körből

hordja a táplálékot fiókáinak, s így nem cso-
da, ha a szorgos madarak munkája nyomán
a kártevők azon a területen nem tudtak érvé-
nyesülni. Ez a nagyon is nyilvánvaló ered-
mény, ez a zöld sziget adta a végső lökést ah-
hoz, hogy a Pilisi Parkerdőgazdaságban a
mai intenzív madárvédelmi munka megin-
dulhasson.

Vannak madárfajok, amelyek számára
közömbösek, sőt sok esetben kifejezetten
kedvezőek az ember okozta környezeti válto-
zások. A fecskék széles körű elterjedését pél-


dául az tette lehetővé, hogy ezek a korábban sziklafalakon fészkelő ma­darak egyszerűen „átálltak” az emberi épületekre, és az eresz alatt, erké­lyek szögleteiben (molnárfecske) vagy az istállók gerendáin és a tornáco­kon (füstifecske) ma is mindenütt megtalálják fészkelési lehetőségeiket. Gyakorlatilag hasonló ehhez a házi veréb helyzete az épületeken találha­tó szinte korlátlan fészkelő helyekkel, de az emberi tevékenység nyújt számukra (és a balkáni gerlék számára) állandó bőséges táplálékot is.

Merőben más a helyzet viszont számos kevésbé alkalmazkodóképes
vagy éppen arra képtelen madárfajjal. A réti sas soha nem fog változtat-
ni alapvető fészkelési igényein, és a fehérszárnyú szerkők, székicsérek is
csak a számukra létfontosságú és többé-kevésbé szigorúan meghatáro-
zott élőhelyeken, biotópokban fészkelnek. A Hortobágyon a fehérszár-
nyú szerkő költőpárjainak mennyisége elsősorban mindig az adott vízvi-


9



 

szonyoktól függ, kedvező években a költőpárok száma többszöröse le-
het a korábbiaknak, de egy rákövetkező száraz tavasz ismét „eltüntethe-
ti” őket. Ilyen és hasonló esetekben, például a gólyákkal kapcsolatban,
feltétlenül szükséges a jól előkészített emberi beavatkozás: mesterséges
úton vezetünk vizet a száradó mocsárba, hogy a szerkők és még sok más
madárfaj fészkelni tudjanak; fészektartó állványokat helyezünk el,
hogy a gólyapárok is otthont alapíthassanak. Ez utóbbi akció, mint lát-
ni fogjuk, viszonylag rövid idő alatt számokkal is mérhető pozitív ered-
ményekhez vezetett.

Szokatlan formája az ilyen jellegű védelemnek az a később ugyan-
csak bővebben tárgyalt példa, amikor az NSZK egyes nagyvárosaiban a
tavasszal visszaérkező fecskék részére mesterséges sárgyűjtő helyeket lé-
tesítenek, hogy a kőből és betonból álló, szinte százszázalékosan mester-
séges környezetben a madarak megfelelő építőanyaghoz jussanak.

Városiasodó és rohamosan fejlődő világunkban egyre nagyobb fi-
gyelemmel kell kísérnünk azokat a megváltozott környezeti tényezőket,
amelyek valamilyen formában hatást gyakorolhatnak a különböző ma-
dárfajokra, hogy még idejében léphessünk közbe és hathatós segítséget
nyújthassunk a rászorulóknak.

Napjainkban egész sor vadon élő állatfaj szerepel az erősen veszé-
lyeztetettek listáján, jegyzéküket számos ország úgynevezett „Vörös
Könyv”-ben foglalta össze, megadva ebben a kiváltó okokat és a véde-
kezés lehetséges módjait is. Ezeket a fajlistákat időről időre újra kiad-
ják, hogy az esetleges változások jól követhetők legyenek.

A ritka és erősen veszélyeztetett fajok
természetesen elsőbbséget élveznek a véde-
lem terén, hiszen gyakran már puszta létük
forog kockán. Ezt a védelmet hazánkban
nemzeti parkok, természetvédelmi területek
létesítésével és különleges védelmi intézkedé-
sekkel elsősorban az erre hivatott állami in-
tézmények, mindenekelőtt az Országos
Környezet- és Természet védelmi Hivatal és
annak területi szervei biztosítják. Legalább
ennyire szükséges azonban az egyéb, akár tö-
megfajok gyakorlati védelme is, és ez az a



2. ábra.

Az Országos Környezet-
és Természetvédelmi Hivatal
emblémája


10


 

pont, ahol a természetkedvelő emberek aktívan részt vehetnek ebben a védelmi munkában. A hazai madárvédelem legfőbb célja, hogy ezt a munkát tömegmozgalommá fejlessze, komoly eredményeket csak így érhetünk el. Erről a Magyar Madártani Egyesületet bemutató fejezetben részletesebben is szó lesz.

Bizonyára sokan vannak, akik szívesen tennének valamit a madara­kért, csak éppen nem tudják, hogyan is fogjanak hozzá. Ehhez kívánok segítséget nyújtani ezzel a könyvvel.

Védenünk kell a madarakat, az oly ritkává vált sasfajokat éppen úgy, mint a még gyakori cinegéket és fülemüléket. A madárvédelemnek tömegmozgalommá kell válnia, amely mozgalomban fiatal és idős, diák és gyakorlott szakember egyaránt részt vállalhat. Feladatuk nem azo­nos, de feltétlenül egyforma a célt és a lelkesedést illetően. És a gyakor­lati madárvédelem számára ez a legfontosabb.


 


 

Alapfokú madárvédelem


 

 


 

Fészekodúk


Hazai viszonylatban a kiskertek madárvédelmi lehetőségeinek népszerű­sítését századunk első felében dr. Csörgey Titusz, a Madártani Intézet akkori igazgatója kezdeményezte. Az ő nyomdokain haladt dr. Vertse Albert, aki később hosszú ideig ugyancsak az intézet vezetője volt, a té­mával kapcsolatos könyve négy kiadást ért meg, és a mai napig is kere­sett munka.

Lemérhető az érdeklődés abból a rengeteg levélből és személyes kérdésből is, amelyek naponta érkeznek a Madártani Egyesület közpon­ti irodájába, a Madártani Intézethez és az Állatvilág c. zoológiái maga­zin szerkesztőségéhez.

A következőkben megkísérlem, hogy a leggyakrabban feltett kérdé­seket megválaszolva adjak tanácsot nemcsak a kiskerttulajdonosoknak, de mindenkinek, aki fészekodúkkal, a cinegék, légykapók és társaik mesterséges telepítésével szeretne próbálkozni.

Hol kaphatók ma fészekodúk Magyarországon? — Budapesten a Magyar Madártani Egyesület központi irodájában (1024 Budapest, Ke­leti K. u. 48.) megtekinthetők azok az odútípusok, amelyek elsősorban szóba jöhetnek a kiskertekben történő madártelepítéseknél.

Fészekodúk vásárolhatók a HERMES ÁFÉSZ vetőmag-, gazda­bolt, kertészeti és barkács áruházaiban, illetve a Skála Coop áruházai­ban. A madárvédelmi berendezéseket a pécsi Univerzum KTSZ és a Pili­si Állami Parkerdőgazdaság gyártja. Az utóbbi új szabadalma a GAB típusú odú, fűrészporból préselve, időtálló kivitelben, az összes hazai odúlakó faj megtelepítésére kiválóan alkalmas. Ez a típus áll a legköze­lebb a harkály által fába vájt odúkhoz. Nagyobb mennyiségben közvet­lenül a Parkerdőgazdaságtól is megrendelhető. (Pilisi Parkerdőgazda­ság, 2025 Visegrád, Mátyás király út 4.)


15


 

Sajnos itt-ott kapni nálunk olyan fészekodúkat is, amelyek részben szűk belméretük, röpnyílásuk, esetleg le nem emelhető tetejük miatt tel­jesen alkalmatlanok madarak telepítésére. Tehát alaposan nézzük meg, mit vásárolunk.

Mi a különbség a fából és eternitből készült odúk között használha­tóság szempontjából? A deszka, de különösen a fatönkodúk esztétiku- sabbak, jobban illenek akár a kertbe, akár az erdei környezetbe, viszont kevésbé időtállóak, élettartamuk jóval rövidebb, mint az eternit odúké. Ez utóbbiak, ha megfelelő gondossággal bánunk velük, hosszú évtize­dekig használhatók, és a madarak szívesen költenek bennük. (Sajnos je­lenleg nem kaphatók.)

Az eternit odúkban elpusztulnak a fiókák? Fiókapusztulások a leg­különbözőbb okok következtében bármilyen odútípusban és a természe­tes harkályüregben is előfordulnak, ezek alapján tehát az eternit odúkat elmarasztalni nem lehet. Vertse Albert a Szarvasi Arborétumban és ké­sőbb az alcsúti parkban hosszú éveken át tervszerű kísérleteket folyta­tott eternit odúkkal, és arra a megállapításra jutott, hogy a cinegehalan­dóság azokban semmivel sem magasabb, mint a fából készült hagyomá­nyos fészekodúkban. Kétségtelen, hogy abban az odúban, ahol 10-14 fióka zsúfolódik össze, esetenként a kelleténél nagyobb lehet a párale­csapódás, de ha erre gondolva az eternit cső felső részén két oldalt szög­letes nyílásokat képezünk ki egymással szemben, és ezzel megfelelő szel­lőzést biztosítunk, a pára nem okozhat többé gondot.

Vertse Albert vizsgálatai szerint a bepárásodás csakis akkor veszé­lyeztette a költést, amikor a fiókák közül egy vagy több valami oknál fogva elpusztult, és a bomlás következtében keletkezett nedvek okozták az erős páralecsapódást, ezzel a többiek elhullását is. Ugyanezt tapasz­talta hasonló esetben fából készült fészekodúkban.

A Szarvasi Arborétumban 1962 és 1972 között például 157 kék- cinege-fészkelést figyeltek meg eternit odúban. Ezek közül 116 esetben valamennyi fióka szerencsésen kirepült, és az ezt követőleg megvizsgált fészkek teljesen száraznak bizonyultak. Ahol viszont a nevelési idő alatt elhullás volt, annak mértékével párhuzamosan váltak lucskosakká a fészkek is. A 157 fészekben kelt 1570 kékcinege-fióka közül 214 pusztult el, ami megfelel a természetes elhullási százaléknak, és ez az érték a fá­ból készült odúkkal működő telepeken sem alacsonyabb.


16


 

Ez utóbbiak egyébként hasonló veszélyeket rejtenek magukban re­pedések, vetemedések miatt. Ilyenkor ugyanis az esővíz csurog be a nyí­láson és teszi tönkre a költést. Az utóbbi időben egyre gyakrabban ér­keznek olyan panaszok is, hogy a harkályok, különösen a balkáni és a nagy fakopáncs, „rákaptak” a fából készült odúkra, és részben a bejá­rónyílást tágítják ki, de néha akár az egész előlapot szétforgácsolják, és a fiókákat is elhordhatják. Az eternit odúknál, azok szilárd anyaga mi­att, a harkályveszély természetesen nem áll fenn.

Mint már említettem, eternit odúkat az utóbbi időben nem gyárta­nak Magyarországon, a kertekben legfeljebb régről megmaradt vagy há­zilag előállított darabokkal találkozhatunk. Kísérletek folynak viszont HUNGAROPLASZT-ból készült fészekodúkkal az Erdészeti Tudomá­nyos Intézet (ÉRTI) telepein.

Ha valaki házilag szeretne eternit odút készíteni, hogyan fogjon hozzá? Ezt az odútípust Magyarországon Vertse kísérletezte ki, így az előállítás módját röviden és némileg módosítva az ő nyomán ismerte­tem. A megfelelő nagyságúra lefűrészelt eternit csőre (átmérő 12 cm, magasság 25 cm) a bejárónyílást acélfúróval fúrhatjuk, de a cinegék szá­mára tökéletesen megfelel a tető alatt szögletesen kivágott nyílás is. Cél­szerű kétoldalt — ugyancsak a tető alatt — nyílásokat vágni, ami a szel­lőztetést segíti. A fenékrészt gipszből készítjük el: előzőleg az oldalt fúrt lyukakon keresztül drótokat dugunk keresztbe, melyek a fenék szilárdsá­gát fokozzák. A fenékrész közepén egy a gipszmasszába dugott és utó­lag kihúzott pálcika segítségével készítsünk szellőztetőnyílást. A tetőrész 6-8 mm vastag eternit lapból készül, ami meghajlított fémszalagok se-




3. ábra. Az eternit odú szerkezeti rajza (Vertse nyomán, módosítva)

*


17



 

gítségével jól rögzíthető. Ügyeljünk arra, hogy a tető minden oldalon ér­jen túl az odú peremén. Az odút a hátoldalára erősített léc segítségével oszlopra erősíthetjük vagy kampó alkalmazásával az ágra függesztjük.

Hová és milyen magasra kerüljenek a fészekodúk a kertben és ho­gyan erősíthetjük fel őket? A kiskertben elhelyezett fészekodúkat a ve­rebeken kívül leggyakrabban a széncinege foglalja el, ezért elsősorban ennek a madárnak az igényeihez kell igazodnunk. A széncinege, ha tehe­ti, alacsonyan fészkel, és örömmel beköltözik a váll- vagy fejmagasság­ban levő odúkba is. Ez több oknál fogva is előnyös számunkra. Meg­könnyíti az odúk kezelését, de bizonyos mértékig véd a verebek megtele­pedése ellen is (ezek ugyanis sokkal óvatosabbak, mint a cinegék, és szí­vesebben választanak magasabban fekvő, biztonságosabbnak vélt odút fészkeik számára). Az alacsonyan levő cinegeodúban egyébként alkal­milag szívesen költ a nyaktekercs és a kerti rozsdafarkú, erdők közelé­ben, esetleg az örvös légykapó, nagyobb parkokban a kistermetű kék és barátcinegék telepszenek meg bennük.

Persze az alacsonyan elhelyezett odúnak csak ott van létjogosultsá­ga, ahol emberi háborgatásnak nincs kitéve. Kerítés nélküli telkeken, különösen ha csak a hétvégeken tartózkodunk ott, nem ajánlatos kézzel elérhető magasságban levő odúkkal kísérletezni, azokat 3-3,5 m maga­san függesszük (erősítsük) fel.

Ami a kérdés második részét illeti, az odúkat hagyományos mó­don, tehát a törzs mellé a földbe állított oszlopra, vascsőre erősíthetjük (szegezve, ill. kötözve) vagy erős kampó segítségével egy vízszintes ágra függeszthetjük fel. Utóbbihoz természetesen olyan odúk szükségesek, ahol az erős drótból készült akasztófül már eleve adott. A madarak nem tesznek különbséget a szegezett és a függesztett odúk között, egyformán szívesen megtelepednek bennük. A kotló cinegét a függesztett odú rin- gása nem zavarja.

Vigyázni kell viszont arra, hogy a röpnyílás ne az uralkodó szél­irány felé, hanem lehetőleg keletnek vagy délnek nézzen, az odú ne áll­jon a tűző napon, de közvetlenül előtte se legyenek lombos ágak, ame­lyek a madár biztonságérzetét csökkentik. Nagyon fontos, hogy az odú mindig függőlegesen álljon (függjön).

Hány odút célszerű egy-egy kertben elhelyezni? Ez elsősorban a kert nagyságától, jellegétől, valamint a környező területtől (bokros, fás,


18


 



4. ábra. Fészekodú felfüggesztése, illetve oszlopon való elhelyezése


esetleg beépített, lakott terület) függ. Ha csupán a széncinegére gondo­lunk, egy átlagos kiskertben tulajdonképpen egyetlen odú is elég lenne, hiszen ezeknél a madaraknál a párok területet (revírt) tartanak, és a hím feltétlenül elverné a szomszéd odúra pályázó riválisát. Gondolnunk kell azonban egyéb fajokra is, például a csak áprilisban érkező nyaktekercs­re, amelynél az is előfordulhat, hogy ha üres odút nem talál, a kotló vagy apró fiókáit nevelő széncinegéket lakoltatja ki, hogy azután maga telepedhessen a helyükre. (Ezt egyébként ritka esetben a széncinege is megteszi más madarakkal, sőt a lakásszűkében levő seregélyek harkály­fiókákat dobálnak ki az odúból, hogy a helyükre költözhessenek.) De ha kertünkben sem nyaktekercs, sem kerti rozsdafarkú nem telepszik meg a második odúban, úgy egy-egy pár mezei veréb is szívesen látott vendég lehet a házunk táján. Ezek ugyanis, különösen fiókanevelés ide­jén, rengeteg rovart pusztítanak el.

Több odú esetén fontos szabály, hogy azok egymás elől lehetőleg takarva csüngjenek, és a röpnyílások adta „légi utak” ne keresztezzék egymást (5. ábra).

A cinegeodúkon kívül, ha erre alkalmas ereszalja áll rendelkezésre, célszerű oda egy tág nyílású C odút is felerősíteni, amelyben házi rozs­dafarkú, szürke légykapó, esetleg barázdabillegető fészkelhet. Ha szíve­sen vennénk a folyton csacsogó, nótázó seregélyt is, úgy egy magasabb


19


 



ágra 46 mm-es röpnyílású cinegeodút függeszthetünk fel (nagyobb fa esetében, e madárfaj társas hajlamát ismerve, akár többet is). Moszkva környékén, de általában a Szovjetunióban a kertekben meredező magas pózna tetején levő odúban telepítik a seregélyeket.

Mikor kell az odúkat kihelyezni? A legalkalmasabb időpont az ősz,


hiszen így a téli etetőre járó cinegék már idejében megismerik őket, éj­



szakáznak is bennük, de kora tavasszal (legkésőbb
március 15-ig) is eredménnyel helyezhetünk ki fészek-
odúkat.

Kell-e az odúkba fészekanyagot tenni? Nem kell,
de a közelben a fák ágaira kötözött mohacsomókat a
madarak nagyon gyorsan felfedezik, és felhasználják
fészkük építéséhez.

Hogyan lehet a macskát távol tartani a fészeko-
dútól? Ha az odú fán van, a törzsre kifelé irányulóan
(seprűszerűen) felkötözött tüskés ágak (6. ábra) biztos
védelmet nyújtanak a macska ellen.


6. ábra. Macska ellen a törzsre kötözött ágakkal védekezhetünk


20


 

Milyen odútípusok ismeretesek? A különböző odúféleségeket és azok méreteit a 7. ábra szemlélteti. A leggyakrabban használt a B mintá­jú széncinegeodú, kisebb kertekbe ezt, valamint a már említett tágnyílá­C odú egy-egy példányát ajánlom. A kistermetű cinegefajok (kék és barátcinege) megtelepedésére alkalmas 25 mm röpnyílású A odúk csak erdők vagy nagy ősparkok közelében alkalmazhatók sikerrel.

Hogyan kezeljük a fészekodúkat? Ha az odú környékén felbukkan a megtelepedni kívánó széncinegepár, a hím sűrűn hallatott hangos „kicsit-ér” kiáltásaival nyomban felhívja magára a figyelmet. Alapos te­repszemle után rövidesen otthonosan járnak ki és be az odúba, és rövi­desen megkezdődik a fészek építése. A széncinege otthona moha alapú, a bélése finom szőrszálakból áll. Ha nyugodt, lassú mozdulattal emel­jük le az odú tetejét, a kotló tojó nem repül el, ülve marad a tojásokon.


21



 

Gyakran természetesen ne ellenőrizzük a költést (az odúfoglalás és fé­szeképítés idején egyáltalán ne zavarjuk őket), később a kicsinyek kike­lését napról napra erősödő cincogó hangjuk, de az öreg madarak visel­kedése is elárulja. Teli csőrrel érkeznek az odúhoz, óvatosan körülpil­lantanak, majd besurrannak a nyíláson, és kisvártatva ürülékcsomóval a csőrükben távoznak. A fiókák kb. 12 nap alatt fejlődnek ki annyira, hogy kirepülnek az odúból, ahová többé nem térnek vissza. Éppen ezért az elhasznált fészket nyomban ki kell venni és lehetőség szerint elégetni. Az odú így a második költésre is alkalmassá válik. A régi fészekbe a ci­negepár nem szívesen telepszik vissza, főként az ott elszaporodott ma­dárparaziták, tolltetvek miatt. Az odúkat külön fertőtleníteni nem szük­séges.

A fészekodú fontos kelléke a jól záró, de azért könnyen levehető, megfelelő nagyságú, eső ellen szigetelő tető. A kereskedelemben itt-ott még ma is felbukkanó, műanyagból készült madárodúk vagy madárhá­zak egyéb okok (nagyság, röpnyílás mérete) mellett már csak azért is tel­jesen alkalmatlanok a madártelepítésre, mert levegőtlenek, a tetőrésszel egybeöntöttek, és ezért nem is tisztíthatok.

Milyen odúlakó madárfajok megtelepedésére számíthatunk a kis­kertben? Biztos receptet adni egy-egy madárfaj megtelepedéséhez ter­mészetesen nem lehet, hiszen e tekintetben nagyon sok függ a kert fek­vésétől, berendezésétől, a környezettől, ez utóbbi különösen döntő je­lentőségű lehet bizonyos madárfajok megtelepedését illetően. A várható fajokat az 56. oldaltól mutatom be.

Hogyan lehet a verebeket a fészekodúktól távol tartani? Nehéz, de nem megoldhatatlan feladat. A 25 mm-es röpnyílású odúba a mezei ve­réb nem tud bebújni, de oda már széncinege sem fér be. A kék és barát­cinegék inkább télen használják ezeket az odúkat alvóhelyként, de a költés idején jobbára visszatérnek az erdőbe. Kiskertekben a legcélsze­rűbb megoldás az odúk — már említett — alacsony elhelyezése és a gya­kori ellenőrzés, melynek során ki kell dobnunk az esetleges készülő ve­rébfészket. Az alacsonyan elhelyezett odúkba a házi veréb gyakorlatilag soha nem költözik be, a mezei veréb alkalmazkodóképesebb, rá ilyen szempontból figyelnünk kell. Néha használ, ha a verébpár ostroma ide­jén az odú nyílását három-négy napra eltömjük, mert így a verébpárt új lakóhely keresésére ösztönözzük.


22


 

Elfelejtett odúlakók


Ha fészekodúkról, mesterséges madártelepítésről esik szó, úgyszólván kivétel nélkül mindenki a kiskertben fészkelő széncinegére, esetleg csúszkára, rozsdafarkúra, seregélyre vagy nyaktekercsre gondol. Pedig még jó néhány olyan madárfajunk van, amelyek rendszeresen faodú­ban, üregekben költenek, és a természetes odúk megfogyatkozásával ugyancsak rászorulnak arra, hogy fészkelési lehetőségüket mesterséges fészekodúk kihelyezésével segítsük.

A következőkben felsorolt madárfajok telepítésére vonatkozóan csak nagyon kevés hazai adat áll rendelkezésre. A külföldi adatok és eredmények felhasználásával magunknak kell kikísérleteznünk a hazai viszonyokhoz alkalmazható módszereket.

Kék galamb. Házigalamb nagyságú, palaszürke madár, szárnyán két fekete keresztsávval. Hazai állománya az utóbbi időben elsősorban az öreg állományú erdők tervszerű és nagymértékű kitermelése nyomán erősen megfogyott. Közép-Európában, így Magyarországon is, elsősor­ban a fekete harkály vájta odúkat használja fészkelőhelyül, de egyéb­ként rendkívül alkalmazkodóképes faj. Angliában például sziklákon költ, Írországban elsősorban az emberi épületeket használja erre a célra, egyes északi-tengeri szigeteken pedig az ott gyakori üregi nyulak járatait veszi igénybe. Tág szájú D odúban megtelepíthető, erre nézve Német­országban már a 30-as években sikeres kísérleteket végeztek. Az odúkat egymástól 50 méternyire, viszonylag magasan (10-12 m) célszerű öre­gebb fák törzsére erősíteni. A röpnyílás (12 cm) dél vagy délkelet felé nézzen. Varga Ferenc Zagyvaróna környékén öreg harkályodúkat tágí­tott ki, és azokban rendszeresen költöttek kék galambok. A Pilisi Park­erdőgazdaság területén a kihelyezett D odúkat is elfoglalták.

Csóka. Színezete fekete, tarkója szürke. Közismert kis termetű var­júfélénk. Öreg állományú erdőkben, parkokban, folyóárterek öreg fü-


23


 


8. ábra. A Pilisi
Parkerdőgazdaság emblémája


zeseiben és nyárasaiban, városok magas épü-
leteiben, vasúti állomásokon, hidak környé-
kén egyaránt előfordul. D mintájú odúkba
telepíthető. Az odúkat épületek ereszei alá
erősíthetjük. A csóka állandó madár, így a
kihelyezés legmegfelelőbb időszaka az ősz.
A telepítés ott kecsegtet a legtöbb eredmény-
nyel, ahol a madár a környéken egyébként is
fészkel, az odúkkal így az állományt erősít-


hetjük.

Gyöngybagoly. Közép-Európában szinte kizárólag emberi épüle­tekben, főként templomtornyokban költ, hazai állománya az utóbbi időben nagyon megfogyott. A korábbi intézményes pocokmérgezésen kívül, amelynek másodlagosan sok gyöngybagoly is áldozatul esett, hozzájárult ehhez az is, hogy a templomok renoválása során a tornyo­kat — az oda gyúlékony fészekanyagot behordó galambok távoltartása miatt — teljesen lezárták, és ezzel a fészket nem építő baglyot is kire­kesztették. Külföldön, főleg Hollandiában, eredményesen telepítik ezt a szép bagolyfajt mesterséges odúk segítségével, amelyeket ott gyakran nagy pajták belsejében erősítenek fel. Hazai viszonylatban a gyöngyba­goly torony- és padláslakó, a fészkelőládát tehát a lezárt ablak mögé úgy helyezhetjük el, hogy a bagoly egy nyíláson át annak belsejébe jut­hasson. A költőládát a 9. ábra szemlélteti (méretek: 100x50x50 cm; röpnyílás: 15×15 cm), de ez lehet egyéb formájú és méretű is. Több eset ismeretes, amikor a gyöngybagoly galambdúcban nevelte fel fiókáit.



9. ábra. Költőláda gyöngybagoly részére


24


 

A gyöngybagoly kifejezetten éjjeli életmódú, sötétedés után repül ki rejtekéből, és oda még a szürkület előtt visszatér. Jelenlétét leginkább tavasszal, a párosodási időben gyakran hallatott szörtyögő, fújó hangja árulja el. Miután megfogyatkozott, állománya fokozott védelmet igé­nyel. Kérünk mindenkit, jelentsék a Magyar Madártani Egyesület köz­ponti irodájának (Bp. Keleti K. u. 48. 1024), ha lakóhelyükön költési időben észlelik jelenlétét. Az olyan községekben, ahol a templomtorony a madarak elől le van zárva, először meg kell kísérelni, hogy a Plébánia­hivatal vagy a Református Lelkészség és természetesen a helyi Tanács VB illetékeseivel megbeszélve, a zsalugáteren vagy másutt egy olyan, kb. 20 cm átmérőjű nyílást eszközöljünk, amelyen át a bagoly a toronyba, illetve a nyíláshoz illeszkedő fészkelőládikába juthat. Az ilyen „egysze­mélyes” bejárón át a galambok nagy valószínűséggel nem költöznek a toronyba, (ha az első megoldást választjuk), a költőhelyet kereső gyöngybagolypár viszont megtelepedhet ott. Menedéket nyújthat az ilyen bejárat a télire nálunk maradó példányok részére is.

Amennyiben mégis külön fészekodú alkalmazása mellett döntünk, annak helyét gondos mérlegelés után kell kiválasztanunk. Megfelelő en­gedély birtokában felerősíthetjük a templom eresze alá, de más magas és öreg épületek is alkalmasak lehetnek erre a célra. A legfőbb szempont, hogy megtelepedés esetén a bagolypár költését kíváncsi gyerekek ne há­borgassák. Ügyelnünk kell természetesen arra is, nehogy galambok fog­lalják el a baglyok részére kihelyezett odúkat.

Füleskuvik. Déli elterjedésű, kuviknál is kisebb bagoly, felmereszt­hető tolifülekkel. Hazánkban öreg állományú gyümölcsösökben, ritka tölgyesekben több helyen rendszeresen költ, de egészben véve a ritka fa­jok közé tartozik. Költőhelyére afrikai téli szállásáról áprilisban érke­zik. Csak a sötétedés beállta után indul vadászni, de tavasszal és nyár elején sűrűn hallatott egytagú, füttyentésszerű „tyüü” hangja alapján jelenlétét könnyen megállapíthatjuk. Harkályodúban, néha elhagyott szarkafészekben költ, de a Tihanyi Tájvédelmi Körzet öreg tölgyesében eredménnyel telepítettük meg 7-8 cm-es röpnyílással ellátott deszkaodú­ban is. A törzsre erősített és ágra akasztott odúkban egyformán költött, néha akár csak 2 m magasságban is. Korábban Tahi közelében Urbán Sándor kertjében is megtelepedett egy füleskuvikpár mesterséges fészek­odúban.


25


 

Miután ez a bagolyfaj sem épít fészket, célszerű az odú aljára némi finom forgácsot, fűrészport tenni. Ott, ahol a füleskuvik jelenlétét meg­állapítottuk tavaszi és nyári estéken a hívóhangok alapján, érdemes több odút is kihelyezni 3-5 m magasságban, a párok ugyanis, mint azt Tihanyban tapasztaltuk, néha meglehetősen közel is költhetnek egymás­hoz. Az odúk kihelyezésekor elsősorban az emberi károsítás lehetőségét kell figyelembe venni. A költés tényét óvatos ellenőrzéssel, a tető lassú mozdulattal történő leemelésével állapíthatjuk meg. A sikeres megtele­pítés részleteiről számoljunk be a Madártani Egyesületnek.

Kuvik. Gyakran láthatjuk napközben is, de a kora alkonyati órák­ban már rendszeresen vadászik. Állandó madár, tavasszal hangos kiál­tozással hívja fel magára a figyelmet. Öreg fák üregeiben, épületek zu­gaiban, padláson, néha löszfalak meredek partjában talált odúban költ. A kuvik állománya egész Európában és hazánkban is erősen megfo­gyott. Magyarországon még az Alföldön a leggyakoribb, úgyszólván minden tanyának megvan a maga kuvikpárja. Telepítését a 10. ábrán látható odúk segítségével külföldön kísérletezték ki, és igen szép ered­ményeket értek el. Az állományt helyenként többszörösére emelték ezzel


10. ábra. Mesterséges fészkelőhely kuvik részére


*


26



 

a módszerrel. Hazánkban a Kiskunsági Nemzeti Park területén folynak kuviktelepítési kísérletek.

Nagy szükség lenne arra, hogy öreg épületek ereszei alá, vaskos fa­ágakra vagy más alkalmas helyre minél több mesterséges kuvikodút erő­sítsünk fel országszerte. Ez a kis bagoly a megfigyelések szerint kedveli a vidéki vasútállomások környékét, így az ott álló, amúgy is védett épüle­teken történő megtelepítése eredménnyel kecsegtethet. A kuviktelepítés- sel kapcsolatban az eddigi tapasztalatok alapján készséggel ad tanácsot és útbaigazítást a Madártani Egyesület.

Macskabagoly. Erdei madár, de nagyobb parkokban, városi ker­tekben is megtelepszik, ha ott odvas vén fákat talál. Alkalmilag kémé­nyekben, padlástereken is költ. Rendkívül alkalmazkodóképes faj, állo­mányát pillanatnyilag nem fenyegeti veszély. Telepíthető tág szájú (15- 20 cm átmérőjű) deszkaodúban, amelyet erdei öreg fákra, parkokban, parkjellegű kertekben erősíthetünk fel, legalább 7-8 m magasan. Az odú aljára kevés fűrészport szórjunk. A macskabagoly állandó madár, már a tél második felében hallhatjuk kacagásszerű, huhogó hangját. A kora reggeli órákban gyakran üldögél az odú közelében, sütkérezik, de ha a rigók, cinegék, verebek vagy csúszkák észreveszik, nyomban nagy zajt csapnak körülötte, és csakhamar az odúba kényszerítik.

A macskabagoly zsákmánylistáin az apróemlősök mellett sok ma­dár is szerepel. Olyan területeken, ahol a füleskuvik is él, a macskaba­goly telepítését kerülni kell, ugyanis különösen a frissen kirepült fiókák válhatnak könnyen az erős és rámenős bagoly áldozataivá. Nyugat- Európa egyes részein, ahol a gatyáskuvik és a törpekuvik él, a macska­baglyok számát mesterségesen kellett korlátozni, mert félő volt, hogy kipusztítja két kis termetű rokonát a közösen lakott erdőkből.

Erdei fülesbagoly. Nem odúlakó, de telepítésével a többi bagolyfaj mellett foglalkozunk. A macskabagolynál kisebb, karcsú termetű, jól látható tollfülekkel. Szemei narancssárgák. Hazánkban meglehetősen gyakori, állománya télen az északabbról hozzánk érkezőkkel felszapo­rodik. Ilyenkor, kb. októbertől február végéig, csapatosan töltik a nap­palt főleg fenyvesekben, az Alföldön akácosokban is. A köpetvizsgála- tok tanúsága szerint táplálékuk szinte kizárólag apró rágcsálókból, ha­zai viszonylatban elsősorban mezei pocokból áll, így gazdasági jelentő­ségük számottevő. A köpet vizsgálatok eredményeire alapított számi tá­


27


 

sok szerint egy 50 példányból álló telelő csoport kb. 5 hónap alatt leg­alább 30 000 mezei pockot pusztít el egyéb rágcsálók (erdei egerek, házi egér, törpeegér stb.) mellett.

Mindezekből kitűnik, hogy az erdei fülesbagoly számának növelé­se, de legalábbis a jelenlegi szint megtartása fontos madárvédelmi ér­dek. Ez a faj sem épít fészket, tojásait elhagyott szarka- vagy varjúfé­szekbe rakja (erre a tavaszi fegyveres dúvadirtásnál nagyon ügyel­jünk !). Természetes megtelepedésüket segíthetjük elő, ha a varjúpárok­nak módot adunk arra, hogy fészkeiket megépítsék. Mesterséges telepí­tések erdei fülesbagollyal hazai vonatkozásban még nem történtek, de ott, ahol varjú- és szarkafészkek nincsenek, kíséreljük meg laza drótko­sárba gyömöszölt gallyakkal, közepén csészével, ez különösen alföldi akácerdőkben valószínűleg sikeres lehet. A drótkosár, amely tulajdon­képpen csak a vázat adja, hogy a száraz ágak szét ne hulljanak, kb. 40 cm átmérőjű legyen, és a fa koronaszintjében a törzs mellé kell felerősí­teni. Az erdei fülesbaglyon kívül vörös és kék vércse is megtelepedhet benne.

Sarlósfecske. Fecskéinkkel nincs rokonságban. Hazánkban, né­hány olyan helytől eltekintve, ahol öreg állományú erdők harkályodúi­ban is fészkel (pl. Bükk és Zempléni-hegység), kizárólag egyes városok lakója. Budapest, Pécs, Sopron, Veszprém és más városok felett május­tól nyár derekáig megszokott látvány a hangos sivitással nyilalló, alulról teljesen feketét mutató, és hosszú, hegyes, hajlott szárnyukkal vasmacs­kára emlékeztető röpképű sarlósfecskék. A párok öreg épületek alkal­mas zugaiban költenek.

Sarlósfecskéket külföldön már rég telepítenek mesterséges fészek­odúk, illetve üregek segítségével. A röpnyílásnak legalább 5 x 5 cm át­mérőjűnek kell lennie, de megfelel a 4 cm magas és 6 cm széles bebújó­nyílás is. Az odú méretei a mi B odúnkéval megegyezőek, épületek falá­ra vagy fákra erősítették őket 10-12 m magasságban. Érdemes lenne vá­rosainkban is próbálkozni sarlósfecske-telepítésekkel, akár az említett fészekodúk, akár az épületek délnek vagy keletnek néző falain kiképzett üregek segítségével.

Szalakóta. Kék és gesztenyevörös színeivel egyike legszebb madara­inknak. Hazánkban korábban sokkal gyakoribb volt, ma a Kiskunsági Nemzeti Park területén található a legtöbb szalakóta, egyébként állomá­


28


 

nya nagyon megfogyott. A nagy nyárfák oldalában vájt harkály­odúkban többnyire magasan költ, de találtam már fej magasságban fész­kelő szalakótapárt is. Megtelepítésére a D mintájú fészekodú alkalmas, melyeket öreg nyárfákból álló ligeterdőkben 8-10 m magasan a törzsre erősíthetünk fel. Az odú nyílása kelet vagy dél felé nézzen, ágak ne ta­karják. Vigyázzunk arra is, hogy a telepítési kísérlet viszonylag védett, emberektől nemigen háborgatott területen történjen. A közelben levő legelők a szalakóták számára megfelelő táplálékot nyújthatnak. Koráb­ban gyakran fészkeltek szalakóták a folyóárterek öreg állományú erdei­ben is, alkalmasnak látszó területeken itt is érdemes kísérletezni. A ma­darak jelenlétét a védőgátakon húzódó villamosvezeték szemmeltartásá- val könnyű megállapítani, mert a szalakóták előszeretettel használják leshelyül az oszlopokat és vezetékeket.

Vízirigó és hegyi billegető. Mindkét faj a hegyi patakok mentén, a vízből kiálló köveken látható. A fehér mellényes vízirigó hazai viszony­latban egyike a legveszélyeztetettebb énekesmadaraknak, a korábban is kis állománya tovább csökken. A megfogyatkozás valószínűleg a vizek szennyeződése folytán apró táplálékállatainak csökkenésével, az erős ütemben fejlődő turizmussal és más okokkal magyarázható. A Madár­tani Egyesület a vízirigó hazai állományának pontos felmérésére és gya­korlati védelmére külön munkacsoportot hozott létre. Ennek keretében több helyen eredménnyel telepítették, fészkelőládikák segítségével. A hegyi billegető a hegyi patakok mentén még sokfelé látható, és a vízirigó részére kihelyezett fészkelési alkalmatosságokat esetenként szintén igénybe veszi.


 

Téli etetés


Kevés olyan lehetőség van, amellyel gyereket és felnőttet egyaránt olyan egyszerű és mégis megkapó módon lehetne meggyőzni a madárvédelem fontosságáról, mint a téli etetőn szorgoskodó éhes madarak látványa. Van valami megindító abban, amikor zúzmarás téli reggeleken a cine­gék, zöldikék, fekete rigók és társaik sorban ülnek az ágakon, és csillo­gó, vágyakozó szemekkel néznek az ablak felé, várva, hogy a kinyúló kéz eleséget szórjon az etetőbe. Alig csukjuk be az ablakot, máris ott ül az első éhes vendég, és ettől kezdve egészen szürkületig megállás nélkül jönnek-mennek a madarak, nem tágítanak az etető környékéről.

Hogyan etessünk? Mivel etessünk? Ezúttal is a leggyakoribb kér­dések megválaszolásával szeretném könnyen érthetővé tenni az etetéssel összefüggő kérdéseket.

Mikor kell elkezdeni az etetést? Nem a naptárhoz, hanem az időjá­ráshoz igazodva, tehát csak akkor, amikor valóban szükség van rá. Semmi esetre sem szeptemberben vagy októberben, mint ezt sajnos még ma is sok helyen láthatjuk. Nem lehet elfogadni azt az érvet, hogy a ma­darak kora ősszel is nyomban megjelennek az etetőn, hiszen ez egészen természetes. Ezzel csak gyors helyzetfelismerésüket, alkalmazkodóké­pességüket igazolják. A szőlőkben vagy az erdő közelében levő kertek­ben egyenként felnövő napraforgó tányérjaira például a barátcinegék már a nyár végén, a tejes érés idején rájárnak, és akár néhány óra lefor­gása alatt kicsipegetik a szemeket. Ez azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy etetni kell őket, hiszen a cinegék az őszi időszakban bőségesen találnak rovarokat, és nem szorulnak emberi segítségre. A korai etetés­kezdéssel elsősorban magunknak ártunk, mert így elvonjuk madarain­kat a természetes táplálékuktól.

Mindezek után tehát az etetést az időjárástól függően, általában november végén vagy december elején tanácsos elkezdeni, de ettől kezd­


30


 

ve folyamatosan kell etetni egészen a tél végéig. Enyhébb időszakokban kevesebbet adjunk, nagy havazások, ónos esők, kemény hidegek idején emeljük a napi adagot. Az olyan etető, amely éppen a legnagyobb szük­ségben hagyja cserben a rászorulókat, többet árt, mint használ, hiszen a nagyobb körzetből odaszokott madarak a nyújtott táplálék megszűnte után nem találnak elegendő természetes eleséget, és akár el is pusztul­hatnak.

Lehet-e alkalmilag, egy-egy téli teleklátogatáskor napraforgóval vagy szalonnabőrkével kedveskedni a madaraknak? Természetesen igen, hiszen így csak az egyébként is a környékén tanyázó madaraknak segítünk. Ahhoz, hogy a működő etető környékén nagyobb mennyiségű cinege gyűljön össze (több, mint amit a terület egyébként eltarthatna), bizonyos idő szükséges.

Mivel etessük a cinegéket? A legmegfelelőbb számukra a naprafor­gó, de ennek híján sok egyébbel is etethetünk. Ha kevés napraforgónk van, célszerű azt olvasztott faggyúval keverni és kihűlés után (sajtosdo­bozban, üres konzervdobozban) mint „madárkalácsot” etetni. Nagy előnye, hogy sokkal tovább tart, mint a tiszta napraforgó, és a verebek sem szívesen járnak rá.

Adhatunk természetesen szalonnabőrkét, de hideg, fagyos időben lógathatunk a faágra egy darabka nyers húst is, azon is örömmel hintáz­nak az éhes madarak. Szeretik a cinegék a tökmagot, amit ősszel gyűjt­hetünk össze, és természetesen élvezettel válogatnak a karácsonyi beigli elkészítésekor maradt diótörmelékben is. A cinegékkel azonos táplálé­kot fogyaszt a csúszka is, de jobb híján a fekete rigó is lenyeli a napra­forgószemeket.

Mit adhatunk az etetőre járó egyéb madárfajoknak? A rovarevő madarak (fekete rigó, vörösbegy) részére sokféle konyhai hulladék is megfelel, de készíthetünk számukra külön keveréket is. Ennek összeté­tele : reszelt nyers sárgarépa, sajt és friss túró, zsemlemorzsa, apróra vá­gott alma és főtt vagy nyers húsdarabkák. Az egészet összegyúrjuk, majd fellazítva helyezzük az ablakpárkányra vagy a kert sarkában álló etetősátor alá. Ugyanide dobálhatjuk az almahéjat és -csutkákat is, amelyeknek rövidesen ugyancsak gazdája akad.

A magevő madarak (zöldike, fenyőpinty, meggyvágó stb.) részére napraforgón kívül ocsút és az üzletekben kapható kanárieleséget vagy


31


 

kölest, muhart és fénymagot adhatunk. Olyan teleken, amikor az észak­ról érkező csonttollúak nagy tömegben látogattak hozzánk, madárbará­tok eredményesen etették őket a gyümölcsfák ágaira tűzött félbevágott almákkal. Helyenként fenyőrigók is jártak erre a csemegére.

Szabad-e kenyérmorzsát vagy kenyérdarabkákat adni a madarak­nak? Általában nem, mert a nedvességtől könnyen megsavanyodva el­hullásukat okozhatja. A hidak mentén kolduló dankasirályoknak, az ablakpárkányra szinte hívásra érkező balkáni gerléknek és verebeknek viszont nyugodtan adhatunk kenyeret is, hiszen pillanatok alatt elfo­gyasztják a felkínált eleséget.

Létezik-e verébmentes madáretető’? Olyan etető, amelybe minden madár bejuthat, csak a verebek nem, természetesen nem létezik. Ezek a madarak ugyanis rendkívül ügyesek és találékonyak, így az alul nyíló dúcetetők és ablaketetők is csak ideig-óráig nyújtanak védelmet ellenük. Az sem segít sokat, hosszú távon legalábbis nem, ha a berepülőnyílás közepén vékony drótszálat feszítünk keresztbe, a verebek ugyanis csak­hamar rájönnek a módjára, hogyan juthatnak be mellette az etető belse­jébe. Megkapaszkodnak a fémből készült, úgynevezett önetető oldalán is, de mint már említettük, a faggyúból és napraforgóból álló madárka­lácsot, ha zsinóron lóg, nemigen kedvelik. A verebek tolakodása ellen riasztással védekezhetünk, de teljesen távol tartani őket, úgy hogy ezzel a többi madarat meg ne zavarjuk, legfeljebb rövid időre sikerül.

Milyen etetőtípusokat használjunk? Parkokban, nagyobb kertek­ben célszerű all. ábrán bemutatott dúcetető felállítása. Ez teljes „össz­komfortot” biztosít madarainknak, hiszen a zárt részben a cinegék és csúszkák részére napraforgót, alatta a földön a különböző magevők számára ugyancsak napraforgót, de ocsút, magtörmeléket, a rigók és vörösbegyek részére a már ismertetett eleséget helyezhetjük el. Miután a vörösbegy félénk madár, és nagy forgalom esetén csak ritkán vegyül a többiek közé, inkább „szégyenlősen” félrehúzódik, a bokrok alatt vagy más alkalmas helyen (figyeljük meg, hol tartózkodik előszeretettel, pl. sövénykerítés, rőzserakás) külön mini etetőhelyet készíthetünk számára. Nagyon fog örülni néhány, az eleség közé szórt, lisztkukacnak is. A lár­vák a hidegben megdermednek, és nem tudnak elmászni.

Aki ablakában kívánja a madarakat etetni, a legkülönbözőbb meg­oldások között válogathat. Családi házban, ahol a szomszédok nem


32


 

c


11. ábra. Különböző etetőtípusok:


a) ablaketető, b) dúcetető, c) műanyag flakonból készült etető, d) egyéb megoldások


szólhatnak bele, akár az ablakpárkányra is szórhatjuk az eleséget; de azért sokkal esztétikusabb a rajzon látható ablaketető használata. Lehet etetni a kertben álló fák ágaira lógatott és megfelelően kivágott olajos vagy ecetes flakonokból, de kis fonott kosarakból és dobozokból is, ezen a téren igazán tág tere nyílik az egyéni leleményességnek. Nagyon kedves és a kertbe illő etetőket látni néha, különösen a Balaton környé­kén, amelyeket gazdáik a lopótök felhasználásával készítettek. Mások apró lyukú nylonzacskóban akasztották fel a napraforgót, és a cinegék azon hintázva csipegették ki az egyes szemeket. Budapesten a Gellérthe­gyen vagy a Hűvös völgyben néha szinte naponta újabb típusok jelennek meg, és a madarak valamennyit örömmel fogadják. Az éhes gyomor egyébként sem válogatós, a cinegék pedig édeskeveset törődnek a külső-


33



 


12. ábra. A téli etetőnél mindig nagy a forgalom


34


 

ségekkel. Számukra és a többi itt telelő madár számára az etetés folya­matossága a legfontosabb.

Szabad-e városi bérlakás ablakában, erkélyén madarakat etetni? Ez a kérdés sokszor elhangzott, és sok vitára adott okot. A Fővárosi Tanács VB 5/1973 számú rendelete a lakóépületek és ingatlanok házi­rendjéről 8. paragrafusának 1. bekezdése szerint a madarak etetése elvi­leg nincs tiltva ugyan, de csak úgy végezhető, hogy abból kifolyólag sem közterületen, sem a szomszédos lakók ablakaiban, erkélyén stb. szennyeződés ne keletkezzen. Tehát szabad etetni, de csak megkötések­kel. Amikor ez ügyben telefonon is érdeklődtem az illetékeseknél, pél­daképpen említették a tereken folyó galambetetést. Eszerint ha papírra szórjuk az eleséget, és a megüresedett újságlapot később eltakarítjuk, semmi akadálya a házigalambok és balkáni gerlék közterületen történő etetésének. Az ablakra járó madarak esetében persze nehezebb a hely­zet, főleg ha egyik vagy másik szomszédban egyéb okokból kifolyólag némi bosszúvágy vagy rosszindulat is felgyülemlett a madáretetővel szemben. A gyakorlat azonban mégis azt mutatja, hogy mindenütt lehet találni rugalmas, mindkét fél számára elfogadható megoldást.

Milyen madarak várhatók a kiskertben vagy az arra néző ablakban működő etetőn ? Elsősorban szén-, kék és barátcinege, de ha öreg fák vannak a közelben, vagy a telek erdőszélen, esetleg park mellett fekszik, a csúszka is bizonyára jelentkezni fog. Néha felbukkan ott egy-egy bal­káni vagy nagy fakopáncs is. Rendszerint jár az etetőre néhány fekete ri­gó, alkalmilag egy-egy vörösbegy, a magevők közül zöldikék, meggyvá­gók, fenyőpintyek, erdei pintyek és természetesen házi verebek is. A pintyek nem szívesen szállnak az ablakpárkányra, részükre célszerűbb a földön etetőhelyet készíteni. Ha félreseperjük a havat és napraforgót szórunk a földre, nyomban ott teremnek az élelemre váró magevők, de néha balkáni gerlék és fekete rigók is csatlakoznak hozzájuk.

A jól működő etető nagy forgalma természetesen a közeibe csalhat­ja a karvalyt is, és nem szabad meglepődnünk azon, ha időről időre vé­gigsuhanva a kert fái között esetleg zöldikével vagy cinegével a karmai­ban távozik. A karvalyt is kínozza az éhség a téli hónapokban, és ne fe­lejtsük el sohasem, hogyha apró énekesmadarainknak csak tőle vagy a törpesólyomtól és egyéb természetes ellenségektől kellene tartaniuk, iga­zán nem lehetne okunk panaszra.


35


 

Elárvult madarak


Gyakran kell egy-egy fiatal rigó, fecske vagy gólya ügyében fáradoz­nunk, órákat vagy napokat töltenünk azzal, hogy a fészekből kiesett fiókákat vagy sérült madarakat visszajuttathassuk a természetbe. Az ilyen jellegű munka legalább annyira fontos, mint a „nagyüzemi” ma­dárvédelem, hiszen nemcsak az egyedről, arról a bizonyos kis rigóról, sérült gólyáról van szó, hanem rajtuk keresztül a madárvilág egészéről, és főként az ilyen akciók példamutató hatásáról. Nagyon sok, korábban közönyös embert nyert már meg a madárvédelem ügyének, amikor talán akaratlanul, de tanúja volt annak, hogy valaki a szomszédok közül vagy ismeretségi köréből elárvult madárfiókákat nevelgetett sok fáradsággal és nem kevesebb szeretettel, míg végül az önállóvá vált rigó vagy vörös­begy a segítő emberi kézből repülhetett igazi otthona, a bokrok és fák ágai közé.

Persze mint mindenhez, az árván maradt fiatal madarakkal való bánáshoz is feltétlenül kell, ha nem is különösebb szakértelem, de azért némi tapasztalat, gyakorlat. Nem is beszélve a sebesült madarakról, amikor többnyire nélkülözhetetlen a hozzáértő állatorvos segítsége is. Madárfiókák esetében egyébként gyakran azt is el kell tudni döntenünk, vajon valóban emberi segítségre szorul-e vagy esetleg mi értettük, ismer­tük félre az adott helyzetet.

E fejezetben néhány tanácsot szeretnék adni a leggyakrabban je­lentkező „páciensekkel” kapcsolatban. A további részletek iránt érdek­lődők figyelmébe ajánlom dr. Ország Mihály szakállatorvos „Mindent lehet, de krokodilt azt nem” című kitűnő könyvét, amelyben a szerző se­regnyi kipróbált, hasznos tanácsot ad a legkülönbözőbb állatok tartásá­val és felnevelésével kapcsolatban.

Fekete rigó. Azt hiszem, egyetlen más madárfiókát sem pátyolgat- nak az emberek olyan gyakran, és többnyire teljesen feleslegesen, mint


36


 

erdeink és városaink szép hangú fekete rigójának kicsinyeit. Elgondol­kozva sétálunk a parkban, amikor az út vagy az ösvény közepén váratla­nul ott áll előttünk egy rigófióka. Éppen csak tollas, szárnya rövidke még, farka pedig olyan kicsi, hogy talán nincs is. Ott kuporog teljesen mozdulatlanul, és néz ránk kíváncsisággal vegyes bizalmatlansággal. Ő ebben a mozdulatlanságban bízik, reméli, hogy nem vesszük észre, és szépen továbbsétálunk mellette. Ha így tennénk, a fióka néhány másod­perc múlva gyorsan a bokrok alá ugrálna. Ha egy kicsit utánanéznénk, megfigyelhetnénk azt is, amikor szülei, a koromfekete tollú, sárgacsőrű hím vagy a barnaruhás tojó, gilisztákkal a csőrükben megérkeznek vala- honnét, és a zsákmányt a fióka szélesre tátott szájába gyömöszölik. Az etetésre a szomszéd bokrok alól előbukkannak a testvérek is. Vala­mennyien ott bujkálnak a közelben, de többnyire gondosan elrejtőznek mindaddig, míg az öreg madarak meg nem jelennek.

Tulajdonképpen erre kellene gondolnunk, csakhogy az ilyen várat­lan találkozáskor a legtöbb ember szinte automatikusan segélykérést ol­vas ki a fióka rémülten rátekintő szeméből, gyorsan megfogja hát, a szatyor mélyére süllyeszti, és viszi haza a „szerencsétlen kis árvát”, nem is tudva, hogy ezzel felelősséget és jókora gondot vett a vállaira. A rigó­fiókát ugyanis nagyon könnyen fel lehet nevelni, nem is kell különösebb szakértelem hozzá, idő és türelem viszont annál több.

Néha valóban találunk árva kisrigókat, jótét lelkektől is gyakran kapunk gondozásra árvának nézett rigógyerekeket, „Találtam egy kis rigót, magánál biztosan jó helyen lesz” felkiáltással. Az első, amit ilyen­kor tenni szoktam, hogy részletesen kifaggatom az illetőt a találás kö­rülményeiről, és ha, mint majd minden esetben, nem árva, csak a rigófé­lék szokása szerint a fészkét korán elhagyó fiókáról van szó, gyorsan visszavisszük, és ugyanazon a helyen szabadon engedjük. Az öreg ma­darak nem veszik zokon a fióka kényszerű csavargását, és tovább etetik, amíg néhány nap múlva megindul a teljes önállósodás felé.

Valamit azért szeretnék itt elmondani a nagyvárosi rigókkal kap­csolatban. Mint az imént említettem, ezeknél a madaraknál a kicsinyek elhagyják a fészket, még mielőtt repülni megtanultak volna vagy arra egyáltalán képesek lennének. Ez erdei környezetben, a sűrű bokrok vé­delmében általában nem okoz nehézséget, sőt előnyös, hiszen egy várat­lanul felbukkanó ellenség a fészekben valamennyi ott szorongó fiókát


37


 

elpusztíthatná, a szétugrált és egyenként meglapuló kicsinyeknek több esélyük van a megmenekülésre. Egy városi udvarban viszont a gyerekek, de főként a mindenütt jelenlevő macskák miatt más a helyzet. Gyakran telefonáltak már kétségbeesett madárbarátok, mit tehetnének, mert az udvaron kószáló macskák biztosan egytől egyig elpusztítják majd az er­kélyen épült rigófészekből rövidesen kiugráló fiókákat. Több ízben ta­nácsoltam ilyen esetekben, hogy szedjék össze a kicsinyeket, és ideigle­nesen helyezzék el őket egy az erkélyre állított nagyobb kalitkában, vagy ha az nincs, csibedróttal letakart kosárban. A függöny mögül leskelőd- ve, már néhány perc múlva láthatják, amint a rigópár kezdeti bizonyta­lanság után a drótszálakon vagy a hálón keresztül tovább eteti kicsi­nyeit. Néhány napi kényszerű fogság után, amikor a fiókák már kellő­képpen megerősödtek, szárny- és faroktollaik, ha nem is tökéletesen, de repíthetik őket, nyissuk ki a kalitka ajtaját, és a többit már a természet­re bízhatjuk. Ajánlom ezt a módszert mindazoknak, akik városi rigók­kal kapcsolatban hasonló helyzetbe kerülnek.

De térjünk a valóban árva és otthonunkban nevelkedő fiókához. Először keressünk egy megfelelő nagyságú dobozt számára, melynek te­tejét alaposan kilyuggatjuk, hogy a fióka elegendő levegőt kapjon. Az­után táplálék után nézünk. A kis rigókat szüleik főként gilisztákkal és rovarokkal táplálják, ezt kell tehát lehetőség szerint nekünk is utánoz­nunk. Persze kevés városi embernek van módja arra, hogy rendszeresen gilisztákat ásson, de erre nincs is szükség, mert a fiókát mesterséges koszton is nagyszerűen fel lehet nevelni. Az alaptáplálék a friss hús (ahol kapható marhaszív vagy lószív), melyből apró darabkákat vagy keskeny csíkokat vágunk és ezt csipesszel adjuk oda. Ha a fióka még ki­csi, rendszerint rövid idő múlva önként tátogni kezd, mihelyt a doboz tetejét leemeljük, a nagyobbak félénkebbek, így őket eleinte többnyire óvatosan tömnünk kell. Szerencsére rövidesen ezek is rákapnak a meg­változott etetésre, és szinte a csipesz (tompavégű) végét is elnyelik nagy igyekezetükben. A hús mellett kemény tojást, időről időre kevés frissen reszelt sárgarépát, ezenkívül óvári sajtot és apróra vágott salátalevél- darabkákat adjunk, de szívesen fogyasztja védencünk a cseresznyét is. A húsdarabkákat naponta egy-két alkalommal friss földben forgassuk meg, a rigók ugyanis a gilisztákkal állandóan fogyasztanak földet is, és ezt a háznál nevelt madár részére is biztosítanunk kell. Kétnaponként


38


 

szórjunk a húsra kevés kálciumfoszfátot és Polyvitaplex 8-at (porrá tör­ve) vagy Phylasol-Combit (előbbiek gyógyszertárban, az utóbbi — vita­minkeverék — magkereskedésben kapható).

Az etetéseket egy-két óránként, eleinte sűrűbben, később ritkítva végezzük. A rigófióka a jó táplálás hatására gyorsan nő, és nem akar többé a dobozban maradni. Ilyenkor, ha van kéznél nagyobb üres kalit­kánk, abban helyezhetjük el, ha nincs, más alkalmas módon kell a hát­ralevő napokra férőhelyet biztosítani számára. Kicsi korában nem volt vízre szüksége, nedvességigényét a nyers hús és a gyümölcs fedezte, de a kalitkába már helyezzünk be számára vizestálat is, hogy ihasson és fü- rödhessen kedve szerint. A nagyobbacska rigó ilyenkor már kezdi csipe­getni a körülötte levő ételdarabkákat, egyre csökkenő lelkesedéssel tá- tog a csipesz felé, és végül teljesen áttér az önálló táplálkozásra. Ekkor érkezik el a szabadon bocsátás ideje, melyhez egy csendes, meleg napot válasszunk. Reggel még etessük meg jól védencünket, utána egy előre kiválasztott bokros és macskamentes helyen eresszük el. Jó ha a közel­ben patak vagy más vízfelület is van, kevésbé szerencsés, ha sok a rigó a környéken. A rokonok ugyanis rendszerint meglehetősen gorombán bánnak a hirtelen felbukkant, eleinte bizony kissé még gyámoltalan fia­tal madárral.

Bár ez minden állatbarátnak nehezére esik, a szabadon bocsátás után célszerű megijesztgetni, sőt kergetni is egy kicsit, hiszen ezzel is elő­készítjük a való élettel és az ott felbukkanó, sajnos nem mindig madár­barát, emberekkel való találkozásra.

A fekete rigók fiókáihoz hasonló módon történik a többi rovarevő madár gondozása is. Az apró termetű és talán nem is kényesebb, de technikailag nehezebben kezelhető fiókák (pl. a kezdeti tömés) etetésé­hez természetesen „méretre szabott” húsadagokat használjunk. Nagyon hasznos, néha szinte nélkülözhetetlen táplálék a friss hangyatojás (han­gyabáb), de erről azért nem írok bővebben, mert a kereskedésben általá­ban nem kapható, és egyébként is nehezen beszerezhető. Nagyon fontos viszont egy házilag üzemeltethető lisztkukactenyészet (nem kell megijed­ni a kukac szótól, így nevezik a lisztbogár lárváját), amiből különösen a legyengült madarak felerősítésekor etethetünk eredményesen.

Verebek és egyéb magevő madarak. A fűben vagy a földön üldögé­lő magatehetetlen verébfióka ugyanolyan szánalmat ébreszt, mint a par­


39


 

kok sétányain talált, elárvultnak látszó rigófióka. Csakhogy a földről fel­szedett kis verebek többnyire valóban kiestek a fészekből, mert rendes kö­rülmények között már repülni, de legalábbis repülgetni tudnak, amikor elhagyják mindenféle növényi giz-gazból, puha toliakból és rongydarab­kákból készített otthonukat. Az öreg verebek pedig nem nagyon törődnek a kipottyant apróságokkal, éppen elég gondot jelent számukra a fészek­ben maradottak felnevelése. Meg azután, hogy verébéknél nem szokás ap­ró fióka korban távozni, ösztöneik sincsenek erre „berendezkedve”. Ha­sonló a helyzet a parkokban gyakori zöldikékkel, meggyvágókkal, tenge- licekkel és társaikkal is. Persze azért, mielőtt mondjuk egy meggyvágófió­kát hazavinnénk, érdemes kicsit körülnézni a sűrű bokrok ágai között. Mert ha ott rejtőzik valahol a fészek, a visszahelyezett kismadár mégis­csak jobb és megbízhatóbb helyzetbe kerül. Még akkor is, ha csupán egy közeli ágra ültetjük a már tollasodó fiókát (a fészekben rendszerint nem hajlandó bent maradni!), azzal is segítünk, mert ott már egészen biztosan megtalálják az öregek, és tovább etetik.

Ha viszont a meggyvágó vagy verébfióka mégis emberi gondozásra szorul, az nagy vonalakban megegyezik a fekete rigónál elmondottak­kal. Ugyanúgy dobozzal kezdjük (abba viszont, különösen a még nem egészen tollas fiókák esetében, rongyokból puha fészket is kell készíte­nünk), a kalitkával folytatjuk, és az azt követő szabadon eresztés is ha­sonló elvek szerint történik. Miután e magevő madarak fiókáikat külö­nösen az első időkben rovarokkal táplálják (figyeljük csak meg a mezei- verébpárt, amely a kiskert egyik fészekodújában tanyázik, mennyi her­nyót hordanak a kicsinyeknek!), védencünk első elesége is nyers húsból, főtt tojásból, reszelt sajtból és — ha lehet — természetesen friss hangya­tojásból álljon. Adjunk kevés salátalevelet is apró darabokra vágva, ami a hernyókkal bevitt zöld növényi részeket pótolja, de ne feled­kezzünk meg a már említett kálciumfoszfátról és vitaminkészítmények­ről sem. Amikor a kis veréb (meggyvágó) önállósodni kezd, apró mag­vakat is adjunk, és szórjunk eleséget a kalitka aljára is, mert rövidesen magától kezd csipegetni. Eszegetni fogja az apró kavicsokat is, amire minden magevő madárnak szüksége van. A kalitka aljára (fiókjába) ép­pen ezért finom sóderrel kevert homokot tegyünk.

Balkáni gerle. Bár, a verebekhez hasonlóan, nem védett madár, si­lány fészkéből kiesett fiókái éppen úgy a segítségünkre szorulnak, mint


40


 

a kis rigók, vagy bármely más elárvult madárapróság. A földön talált balkáni gerle esetében is nézzünk először körül, nem látjuk-e a fészket valahol, ahonnét kipottyanhatott. Ha nem sikerül felfedeznünk (egy- egy erősebb szélroham néha fiókákkal együtt sodorja a földre), vizben áztatott apró magokkal (búza, köles, kukoricadara) etetjük a kicsit, mert a gerleszülők nem a csőrükben hozzák a fészekhez a táplálékot — mint például a rigófélék —, hanem az összeszedegetett és a begyben tá­rolt eleséget az éhes fiókák torkába öklendezik. Bal kezünk két vagy há­rom ujjával és jobb kezünk középső ujjával nagyon óvatosan kinyitjuk az eleinte természetesen ellenkező fióka puha csőrét, és a jobb kezünk mutatóujjára előzőleg felkent nedves magokból amennyit csak lehet „belekenünk” a szájába. Ezt mindaddig ismételjük, míg a begye jól ki- tapinthatóan tele nem lesz. A gerléket és általában a galambféléket, az apró énekesmadarakkal ellentétben, elég naponta háromszor megetetni. Előzőleg mindig tapogassuk meg óvatosan a begyét, hogy a szükséges adagot már előre kiszámíthassuk. A kis gerle egyébként rendszerint már néhány etetés után megszokja az „új módit”, és alig érzi meg ujjainkat a csőre körül, máris kinyitja azt, és úgy várja az eleséget. Ha eleget evett, fejét rázva és a magot kiszórva jelzi, hogy jóllakott.

A gerle- (galamb-) fiókának is kell adnunk kalciumfoszfátot és Phylasol-Combit, különösen az első időkben. Ilyenkor a magot is több órán át áztassuk etetés előtt, hogy kellően megpuhuljon (a maradékot soha ne tegyük el másnapra, mert megsavanyodhat!), később már ép­pen csak megmártjuk, és a most már szárnyait is próbálgató madár köré is szórjunk a finom sóderre, hogy minél előbb megtanuljon önállóan csipegetni. A már önálló gerlét ott eresszük el, ahová szabadon élő tár­sai tömegesen járnak táplálkozni (itt tanulhat tőlük), soha ne az ablakba járó gerlepár közelében. A galambfélék ugyanis — a közhittel ellentét­ben — összeférhetetlen, veszekedős természetűek, és területük védelmé­ben néha nagyon kegyetlenek tudnak lenni (akár agyon is verhetik a fia­tal madarat!).

Füsti- és molnárfecske. Rendszerint fiatal füstifecskék kerülnek emberkézbe, de felnevelésük jóval nehezebb, sokkal több időt és ener­giát igényel, mint az eddig tárgyalt madárfajok fiókái. A fecskék a sza­badban kizárólag repülő rovarokkal táplálkoznak, de csupán legyekkel nagyon nehéz egy fiókát felnevelni, a legtöbb ember számára főként


*


41


 

időhiány miatt lehetetlen. Ehhez külön légytenyészetre lenne szükség, ahonnan gyorsan és szinte korlátlan mennyiségben kaphatnánk a meg­felelő rovar mennyiséget. A házhoz került fecskefiókának lisztkukacot (lárvát), egészen vékony szeletkékre vágott nyers húst, főtt tojást, vita­minokat, és ha van, természetesen friss hangyatojást kell adnunk. Emel­lett természetesen annyi élő rovart, amennyit csak szerezni tudunk szá­mára. Ha sikerül a madarat felnevelni úgy, hogy már ügyesen körülre­pül a szobában, a leghelyesebb mielőbb szabadon engedni, mert repülős fecskéket kalitkában tartani még átmenetileg sem lehet (összetörik a tol­láikat és ezzel repképtelenekké válhatnak). Ha a közelben esetleg egy fiókáit éppen kirepítő fecskepár tanyázik, célszerű a kicsit ott szabadon engedni. Magam már két ízben tapasztaltam, hogy ilyen esetben az öreg madarak minden további nélkül etették és gondozták a „véletlenül” fel­bukkant új jövevényt, és nem tettek különbséget közte és saját fiókáik között. De ha erre nincs is mód, meleg, napfényes időben, amikor a ro­varmozgás bőségesen nyújt táplálékot, madarunk biztosan nem fog za­varba jönni, hiszen a rovarfogás tudománya minden fecskével vele szü­letik. Ezt már egészen kicsi korában is tapasztalhatjuk, amikor ügyesen utánakap a feléje szálló legyeknek és más rovaroknak.

Az őszi vonulás idején, a hideg, esős napokban legyengülve ember­kézbe került főként az évi fiatal fecskéket friss hússal (nagyon apró da­rabkákkal), de elsősorban lisztkukacokkal erősíthetjük fel, és ha már magukhoz tértek, szemük ismét élénken csillog és láthatóan repülnének, a leghelyesebb nyomban szabadon engedni őket, hadd siessenek a töb­biek után. A lisztkukac (maradjunk most már ennél a közhasználatú megnevezésnél) azonban csak ritkán kapható állatkereskedésekben (rendszerint hiánycikk, amikor éppen szükség lenne rá), aki tehát gyak­ran kerül abba a helyzetbe, hogy hosszabb-rövidebb ideig alkalmi ma­dárvendégeket kell etetnie, jól teszi, ha önálló kis tenyészetet állít be (ke­vés munkával jár, nem büdös és kis helyen elfér). Egy üres akvárium­ban, nagyobb fémdobozban, korpa vagy liszt között jól tenyésznek a lisztbogarak, különösen, ha meleg helyiséget biztosítunk számukra. A korpára helyezett zsákvászondarab alá időnként kenyérvéget, salátale­veleket, sárgarépát helyezzünk eleség gyanánt (csak annyit, amennyit megesznek a kukacok!).


42


 

Még röviden a telefonok és levelek nyomán minden kora ősszel visszatérő kérdésről: mi történik a későn kelt fecskékkel? Eljuthatnak-e még Afrikába? Lehet-e valamilyen módon segíteni rajtuk?

Elsősorban az ereszek alatt néha kisebb-nagyobb telepekben fész­kelő molnárfecske az, ahol rendszeresen találkozhatunk viszonylag ké­sőn is másodköltésű fiókákkal. 1976-ban például Gyulán szeptember 30-án figyeltem meg etető molnárfecskéket, amelyek egész biztosan még október első napjaiban is a fészekben maradtak. Ilyen esetekben semmit sem tehetünk, e madarak sorsát a természetre és saját szerencséjükre kell bíznunk. Ugyanez vonatkozik a feltűnően későn felbukkanó, meg­késetten vonuló példányokra is. Ha az időjárás kedvező, nagyon rövid idő alatt elérhetik a tengerpartot, és ezzel tulajdonképpen meg is mene­kültek, hiszen túljutottak a nehezén, legalábbis ami az időjárás okozta nehézségeket illeti. Ha viszont tartósan hideg idő köszönt be, a nemrég kirepült fiókák, éppen úgy mint a megkésett északibb vándorok, bizony gyakran elpusztulnak. Egyébként minden ősszel fecskék ezrei hullanak el Európa különböző tájain időjárási viszontagságok következtében, de ezeket a veszteségeket a fecskéknél a természet már eleve „bekalku­lálta”, és az állományok még a néhány év előtti emlékezetes nagy nyugat-európai fecskepusztulást is viszonylag rövid idő alatt kiheverték.

Gólya. A fészekből vihar, verekedés, egy-egy ügyetlen mozdulat vagy bármi más okból kiesett fiatal gólyát oda lehetőleg mielőbb vissza kell juttatni. Jól tudom persze, hogy ez technikailag nem mindig könnyű feladat, általános érvényű tanácsokat adni nehéz, ezért mindig az adott körülmények és lehetőségek figyelembevételével kell dönte­nünk. Vigyázzunk viszont nagyon a kisgólyákkal a fészekben és a fész­ken kívül is, mert a fiatal madarak csőre hegyes, és rendkívül ügyesen és erőteljesen védekeznek vele.