Schmidt Egon – Gyakorlati madárvédelem – Netkönyvek.hu (iText.hu)

Találatok: 105

122

Gyakorlati madárvédelem

Dr. Vertse Albert emlékére

SCHMIDT EGON

Gyakorlati
madárvédelem

NATURA • BUDAPEST, 1982

Lektorálta

MURAY RÓBERT
és

SZENTENDREY GÉZA

A címlapot és a színes táblákat

MURAY RÓBERT,
az ábrákat
MURAY PÉTER
készítette

ISBN 963 233 081 1
ETO 502.7

Előszó

A madárvédelem hagyományai nagyon mélyen gyökereznek hazai kulturális életünkben. Nemcsak természetvédelmi — ezen belül madárvédelmi — törvényeink voltak a századforduló óta és maradtak mind a mai napig messze előremutatóak, de az ilyen természetű társadalmi igények még sokkal előbb jelentkeztek. Petényi Salamon János már a múlt század negyvenes éveiben, Hermán Ottó mintegy ötven évvel később a minél szélesebb körű madárvédelmi akciók létrehozását sürgette. A ma újra feléledőben levő madarak és fák napjának nemes tradíciója is ide vezethető vissza.

A madarak védelme első helyen áll világszerte a természeti értékeink megóvására való törekvések között.

Ennek a népszerű állatcsoportnak a védelmét szolgáló társadalmi szervezet a Magyar Madártani Egyesület, mely 1974-ben szerény alapító tagsággal indult, de az eltelt hét év alatt harmincszorosára növekedett.

Most, amikor útjára bocsátjuk ezt a gyakorlati madárvédelemre buzdító, az alapvető módszereket ismertető könyvecskét, rendkívül szerencsés dolognak tartom, hogy éppen egyesületünk társelnöke, Schmidt Egon tollából kerül ki ez a munka, aki nagyon is jól ismeri gondjainkat és lehetőségeinket. Sokan még mindig nem értik meg, hogy tevékenységünkkel az egész emberiség ügyét szolgáljuk, azért harcolunk, hogy utódaink is örököljék tőlünk pótolhatatlan nemzeti értékeinket, a madárdalos erdőt, a gólyát, a fecskét, a hófehér kócsagokat, pusztaságaink jelképét, a túzokot, a levegő csodálatos akrobatáit, a ragadozó madarakat.

Reméljük, hogy ebben a nemes küzdelemben lényeges lépést jelent majd ez a könyv.

Budapest, 1981. október Dr. Jánossy Dénes

a Magyar Madártani Egyesület
elnöke

Miért kell védenünk a madarakat?

A madárvédelem hazánkban hosszú múltra tekinthet vissza, de szempontjai Hermán Ottó idejében még egészen mások voltak, mint manapság. Akkoriban szokás volt a madarakat pusztán a gazdasági, vagyis a szigorúan emberi szempontból vett „haszon és kár” szemszögéből vizsgálni és osztályozni. Az erdei fülesbaglyot például hasznosnak tartották, mert bizonyítottan mezei pockokkal tömte tele a gyomrát, a széncinegét is, hiszen kora hajnaltól alkonyatig a fák ágait tisztogatta a gyümölcsösöket károsító rovaroktól. Károsnak kiáltották ki viszont a karvalyt, mert a verebek mellett cinegéket, rigókat és sármányokat is fogott, az uhut, mert a sok hörcsög, egér és pocok mellett néha egy-egy nyulat vagy fácánt is a karmai közé kaparintott.

Hermán Ottó ideje óta azonban sok minden megváltozott. Nem mintha az erdei fülesbagoly a mezei pocokról más táplálékra tért volna át, a cinegék is ugyanúgy rovarokkal etetik fiókáikat, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. De vajon hányán? Akkoriban nem számlálták össze a par/agísos-párokat sem, a cinegékkel ilyen vonatkozásban még kevesebbet törődtek, így ma legfeljebb feltételes módban beszélhetünk e tömegfajok állománycsökkenéséről. Az uhupárokat viszont már annak idején is jobban számon tartották, hiszen az uhuzás és ezzel kapcsolatban a fiókák elszedése elfogadott dolog volt abban az időben.

Csak általános feljegyzések maradtak fenn a Szigetközben, a Duna alsó folyása mentén vagy a Tiszánál fészkelő rétisaspárokról is. A Szigetközben még az ötvenes években is költöttek ezek a hatalmas madarak, ma pedig a valamikor virágzó hazai állománynak utolsó, hírmondóként megmaradt példányait próbáljuk megmenteni a végső pusztulástól. Sajnos, ha egy állomány a számára kritikus szint alá süllyed, még a legradikálisabb eszközökkel is ritkán sikerül megmenteni, legfeljebb a kipusztulásuk idejét lehet kitolni, halogatni egy ideig.

Persze nemcsak a legveszélyeztetettebb madarak szorulnak védelemre. Cinegékkel, poszátákkal, rigókkal viszonylag jól állunk, még akkor is, ha a mai állományok többnyire valószínűleg nem is mérhetők a Hermán Ottó korabeli madárbőséghez. De nem szabad megengednünk, hogy ezek az állományok is megfogyjanak és a kritikus szint alá süllyedjenek, ahonnét már nagyon nehéz, sőt néha szinte lehetetlen a felemelkedés.

Ha a kirándulók a hét végén az erdőben sétálva „madarat” is szeretnének látni, elsősorban cinegékkel, rigókkal, szajkóval, csúszkával, vörösbeggyel, tehát a tömegfajokkal találkoznak, és főként ezek a gyakran előforduló madarak azok, amelyek az élményt, esztétikai örömet, ezen keresztül felüdülést, kikapcsolódást nyújthatnak számukra. Részben ugyanezek a fajok jelentkeznek a kertekben, a parkokban és a városok zöldövezeti részében is, és amikor a természetet és annak lakóit talán nem különösebben ismerő, de őket szerető emberek a madarak megfogyatkozásáról vagy esetleg örvendetes létszámemelkedésről beszélnek, szinte kizárólag ezekre a fajokra gondolnak. Nagyon fontos tehát, hogy ezek a tömegfajok erdőn, mezőn, parkokban, kertekben a jövőben is megőrizzék legalább jelenlegi mennyiségüket.

A természetkedvelők népes és gyors ütemben növekvő tábora számára ugyanis a rigók, a cinegék, a pintyek és társaik valójában sokkal többet jelentenek, mint a speciális élőhelyeken előforduló, de esetleg csak az ornitológusok számára érdekes ritka fajok (amelyekről talán azt sem tudják, hogy a világon vannak), hiszen éppen a „közönséges” fajok azok, amelyekkel mindennapi életük folyamán szinte lépten-nyomon találkoznak, amelyekkel többé-kevésbé szoros kapcsolatot tartanak fenn, és amelyeknek állományváltozásait, a kiskertekben nem ritkán az egye- dek sorsát is, pontosan figyelemmel kísérhetik, sőt valamilyen formában többnyire reagálnak is az észlelt változásokra.

Tévedés ne essék, a világért sem kívánom lebecsülni a madarak szerepét, amelyet a kártevők elleni biológiai védekezésben töltenek be. A pockok és az egerek száma a kultúrterületeken — ahol az ember akaratlanul számukra is optimális életlehetőségeket biztosít (állandó bőséges táplálékkínálat) — nem csökkent, és ezek a kis rágcsálók ma is a termesztett növények magvaival és zöldjével élnek. A hernyók is ugyanolyan jó étvággyal rágcsálják az alma- és körtefák leveleit, mint régeb-

ben, és a belőlük élő cinegék vagy a pockokra leskelődő ölyvek és bag-
lyok minden nap akár pontosan ki is számítható hasznot hajtanak szá-
munkra. Természetesen a táplálkozási lánc végén vagy inkább vége felé
helyet foglaló gerinces „fogyasztók” többnyire képtelenek arra, hogy a
kártevők számát a gazdasági szempontoknak megfelelően apasszák, és
általában alkalmatlanok a nagy túlszaporodások (gradációk) letörésére.
Bár erre is akad példa. Éppen a közelmúltban hallgattam egy rendkívül
érdekes előadást, mely szerint a Pilisben, ahol egy hihetetlenül elszapo-
rodott erdei rovarkártevő a szó szoros értelmében tarra rágta a fákat, a
nemrég létesült fészekodútelep környéke zöld oázisként maradt fenn a
nagy pusztulásban. Egy-egy cinegepár általában 50-60 m sugarú körből

hordja a táplálékot fiókáinak, s így nem cso-
da, ha a szorgos madarak munkája nyomán
a kártevők azon a területen nem tudtak érvé-
nyesülni. Ez a nagyon is nyilvánvaló ered-
mény, ez a zöld sziget adta a végső lökést ah-
hoz, hogy a Pilisi Parkerdőgazdaságban a
mai intenzív madárvédelmi munka megin-
dulhasson.

Vannak madárfajok, amelyek számára
közömbösek, sőt sok esetben kifejezetten
kedvezőek az ember okozta környezeti válto-
zások. A fecskék széles körű elterjedését pél-

dául az tette lehetővé, hogy ezek a korábban sziklafalakon fészkelő madarak egyszerűen „átálltak” az emberi épületekre, és az eresz alatt, erkélyek szögleteiben (molnárfecske) vagy az istállók gerendáin és a tornácokon (füstifecske) ma is mindenütt megtalálják fészkelési lehetőségeiket. Gyakorlatilag hasonló ehhez a házi veréb helyzete az épületeken található szinte korlátlan fészkelő helyekkel, de az emberi tevékenység nyújt számukra (és a balkáni gerlék számára) állandó bőséges táplálékot is.

Merőben más a helyzet viszont számos kevésbé alkalmazkodóképes
vagy éppen arra képtelen madárfajjal. A réti sas soha nem fog változtat-
ni alapvető fészkelési igényein, és a fehérszárnyú szerkők, székicsérek is
csak a számukra létfontosságú és többé-kevésbé szigorúan meghatáro-
zott élőhelyeken, biotópokban fészkelnek. A Hortobágyon a fehérszár-
nyú szerkő költőpárjainak mennyisége elsősorban mindig az adott vízvi-

szonyoktól függ, kedvező években a költőpárok száma többszöröse le-
het a korábbiaknak, de egy rákövetkező száraz tavasz ismét „eltüntethe-
ti” őket. Ilyen és hasonló esetekben, például a gólyákkal kapcsolatban,
feltétlenül szükséges a jól előkészített emberi beavatkozás: mesterséges
úton vezetünk vizet a száradó mocsárba, hogy a szerkők és még sok más
madárfaj fészkelni tudjanak; fészektartó állványokat helyezünk el,
hogy a gólyapárok is otthont alapíthassanak. Ez utóbbi akció, mint lát-
ni fogjuk, viszonylag rövid idő alatt számokkal is mérhető pozitív ered-
ményekhez vezetett.

Szokatlan formája az ilyen jellegű védelemnek az a később ugyan-
csak bővebben tárgyalt példa, amikor az NSZK egyes nagyvárosaiban a
tavasszal visszaérkező fecskék részére mesterséges sárgyűjtő helyeket lé-
tesítenek, hogy a kőből és betonból álló, szinte százszázalékosan mester-
séges környezetben a madarak megfelelő építőanyaghoz jussanak.

Városiasodó és rohamosan fejlődő világunkban egyre nagyobb fi-
gyelemmel kell kísérnünk azokat a megváltozott környezeti tényezőket,
amelyek valamilyen formában hatást gyakorolhatnak a különböző ma-
dárfajokra, hogy még idejében léphessünk közbe és hathatós segítséget
nyújthassunk a rászorulóknak.

Napjainkban egész sor vadon élő állatfaj szerepel az erősen veszé-
lyeztetettek listáján, jegyzéküket számos ország úgynevezett „Vörös
Könyv”-ben foglalta össze, megadva ebben a kiváltó okokat és a véde-
kezés lehetséges módjait is. Ezeket a fajlistákat időről időre újra kiad-
ják, hogy az esetleges változások jól követhetők legyenek.

A ritka és erősen veszélyeztetett fajok
természetesen elsőbbséget élveznek a véde-
lem terén, hiszen gyakran már puszta létük
forog kockán. Ezt a védelmet hazánkban
nemzeti parkok, természetvédelmi területek
létesítésével és különleges védelmi intézkedé-
sekkel elsősorban az erre hivatott állami in-
tézmények, mindenekelőtt az Országos
Környezet- és Természet védelmi Hivatal és
annak területi szervei biztosítják. Legalább
ennyire szükséges azonban az egyéb, akár tö-
megfajok gyakorlati védelme is, és ez az a

2. ábra.

Az Országos Környezet-
és Természetvédelmi Hivatal
emblémája

pont, ahol a természetkedvelő emberek aktívan részt vehetnek ebben a védelmi munkában. A hazai madárvédelem legfőbb célja, hogy ezt a munkát tömegmozgalommá fejlessze, komoly eredményeket csak így érhetünk el. Erről a Magyar Madártani Egyesületet bemutató fejezetben részletesebben is szó lesz.

Bizonyára sokan vannak, akik szívesen tennének valamit a madarakért, csak éppen nem tudják, hogyan is fogjanak hozzá. Ehhez kívánok segítséget nyújtani ezzel a könyvvel.

Védenünk kell a madarakat, az oly ritkává vált sasfajokat éppen úgy, mint a még gyakori cinegéket és fülemüléket. A madárvédelemnek tömegmozgalommá kell válnia, amely mozgalomban fiatal és idős, diák és gyakorlott szakember egyaránt részt vállalhat. Feladatuk nem azonos, de feltétlenül egyforma a célt és a lelkesedést illetően. És a gyakorlati madárvédelem számára ez a legfontosabb.

Alapfokú madárvédelem

Fészekodúk

Hazai viszonylatban a kiskertek madárvédelmi lehetőségeinek népszerűsítését századunk első felében dr. Csörgey Titusz, a Madártani Intézet akkori igazgatója kezdeményezte. Az ő nyomdokain haladt dr. Vertse Albert, aki később hosszú ideig ugyancsak az intézet vezetője volt, a témával kapcsolatos könyve négy kiadást ért meg, és a mai napig is keresett munka.

Lemérhető az érdeklődés abból a rengeteg levélből és személyes kérdésből is, amelyek naponta érkeznek a Madártani Egyesület központi irodájába, a Madártani Intézethez és az Állatvilág c. zoológiái magazin szerkesztőségéhez.

A következőkben megkísérlem, hogy a leggyakrabban feltett kérdéseket megválaszolva adjak tanácsot nemcsak a kiskerttulajdonosoknak, de mindenkinek, aki fészekodúkkal, a cinegék, légykapók és társaik mesterséges telepítésével szeretne próbálkozni.

Hol kaphatók ma fészekodúk Magyarországon? — Budapesten a Magyar Madártani Egyesület központi irodájában (1024 Budapest, Keleti K. u. 48.) megtekinthetők azok az odútípusok, amelyek elsősorban szóba jöhetnek a kiskertekben történő madártelepítéseknél.

Fészekodúk vásárolhatók a HERMES ÁFÉSZ vetőmag-, gazdabolt, kertészeti és barkács áruházaiban, illetve a Skála Coop áruházaiban. A madárvédelmi berendezéseket a pécsi Univerzum KTSZ és a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság gyártja. Az utóbbi új szabadalma a GAB típusú odú, fűrészporból préselve, időtálló kivitelben, az összes hazai odúlakó faj megtelepítésére kiválóan alkalmas. Ez a típus áll a legközelebb a harkály által fába vájt odúkhoz. Nagyobb mennyiségben közvetlenül a Parkerdőgazdaságtól is megrendelhető. (Pilisi Parkerdőgazdaság, 2025 Visegrád, Mátyás király út 4.)

Sajnos itt-ott kapni nálunk olyan fészekodúkat is, amelyek részben szűk belméretük, röpnyílásuk, esetleg le nem emelhető tetejük miatt teljesen alkalmatlanok madarak telepítésére. Tehát alaposan nézzük meg, mit vásárolunk.

Mi a különbség a fából és eternitből készült odúk között használhatóság szempontjából? A deszka, de különösen a fatönkodúk esztétiku- sabbak, jobban illenek akár a kertbe, akár az erdei környezetbe, viszont kevésbé időtállóak, élettartamuk jóval rövidebb, mint az eternit odúké. Ez utóbbiak, ha megfelelő gondossággal bánunk velük, hosszú évtizedekig használhatók, és a madarak szívesen költenek bennük. (Sajnos jelenleg nem kaphatók.)

Az eternit odúkban elpusztulnak a fiókák? Fiókapusztulások a legkülönbözőbb okok következtében bármilyen odútípusban és a természetes harkályüregben is előfordulnak, ezek alapján tehát az eternit odúkat elmarasztalni nem lehet. Vertse Albert a Szarvasi Arborétumban és később az alcsúti parkban hosszú éveken át tervszerű kísérleteket folytatott eternit odúkkal, és arra a megállapításra jutott, hogy a cinegehalandóság azokban semmivel sem magasabb, mint a fából készült hagyományos fészekodúkban. Kétségtelen, hogy abban az odúban, ahol 10-14 fióka zsúfolódik össze, esetenként a kelleténél nagyobb lehet a páralecsapódás, de ha erre gondolva az eternit cső felső részén két oldalt szögletes nyílásokat képezünk ki egymással szemben, és ezzel megfelelő szellőzést biztosítunk, a pára nem okozhat többé gondot.

Vertse Albert vizsgálatai szerint a bepárásodás csakis akkor veszélyeztette a költést, amikor a fiókák közül egy vagy több valami oknál fogva elpusztult, és a bomlás következtében keletkezett nedvek okozták az erős páralecsapódást, ezzel a többiek elhullását is. Ugyanezt tapasztalta hasonló esetben fából készült fészekodúkban.

A Szarvasi Arborétumban 1962 és 1972 között például 157 kék- cinege-fészkelést figyeltek meg eternit odúban. Ezek közül 116 esetben valamennyi fióka szerencsésen kirepült, és az ezt követőleg megvizsgált fészkek teljesen száraznak bizonyultak. Ahol viszont a nevelési idő alatt elhullás volt, annak mértékével párhuzamosan váltak lucskosakká a fészkek is. A 157 fészekben kelt 1570 kékcinege-fióka közül 214 pusztult el, ami megfelel a természetes elhullási százaléknak, és ez az érték a fából készült odúkkal működő telepeken sem alacsonyabb.

Ez utóbbiak egyébként hasonló veszélyeket rejtenek magukban repedések, vetemedések miatt. Ilyenkor ugyanis az esővíz csurog be a nyíláson és teszi tönkre a költést. Az utóbbi időben egyre gyakrabban érkeznek olyan panaszok is, hogy a harkályok, különösen a balkáni és a nagy fakopáncs, „rákaptak” a fából készült odúkra, és részben a bejárónyílást tágítják ki, de néha akár az egész előlapot szétforgácsolják, és a fiókákat is elhordhatják. Az eternit odúknál, azok szilárd anyaga miatt, a harkályveszély természetesen nem áll fenn.

Mint már említettem, eternit odúkat az utóbbi időben nem gyártanak Magyarországon, a kertekben legfeljebb régről megmaradt vagy házilag előállított darabokkal találkozhatunk. Kísérletek folynak viszont HUNGAROPLASZT-ból készült fészekodúkkal az Erdészeti Tudományos Intézet (ÉRTI) telepein.

Ha valaki házilag szeretne eternit odút készíteni, hogyan fogjon hozzá? Ezt az odútípust Magyarországon Vertse kísérletezte ki, így az előállítás módját röviden és némileg módosítva az ő nyomán ismertetem. A megfelelő nagyságúra lefűrészelt eternit csőre (átmérő 12 cm, magasság 25 cm) a bejárónyílást acélfúróval fúrhatjuk, de a cinegék számára tökéletesen megfelel a tető alatt szögletesen kivágott nyílás is. Célszerű kétoldalt — ugyancsak a tető alatt — nyílásokat vágni, ami a szellőztetést segíti. A fenékrészt gipszből készítjük el: előzőleg az oldalt fúrt lyukakon keresztül drótokat dugunk keresztbe, melyek a fenék szilárdságát fokozzák. A fenékrész közepén egy a gipszmasszába dugott és utólag kihúzott pálcika segítségével készítsünk szellőztetőnyílást. A tetőrész 6-8 mm vastag eternit lapból készül, ami meghajlított fémszalagok se-

3. ábra. Az eternit odú szerkezeti rajza (Vertse nyomán, módosítva)

gítségével jól rögzíthető. Ügyeljünk arra, hogy a tető minden oldalon érjen túl az odú peremén. Az odút a hátoldalára erősített léc segítségével oszlopra erősíthetjük vagy kampó alkalmazásával az ágra függesztjük.

Hová és milyen magasra kerüljenek a fészekodúk a kertben és hogyan erősíthetjük fel őket? A kiskertben elhelyezett fészekodúkat a verebeken kívül leggyakrabban a széncinege foglalja el, ezért elsősorban ennek a madárnak az igényeihez kell igazodnunk. A széncinege, ha teheti, alacsonyan fészkel, és örömmel beköltözik a váll- vagy fejmagasságban levő odúkba is. Ez több oknál fogva is előnyös számunkra. Megkönnyíti az odúk kezelését, de bizonyos mértékig véd a verebek megtelepedése ellen is (ezek ugyanis sokkal óvatosabbak, mint a cinegék, és szívesebben választanak magasabban fekvő, biztonságosabbnak vélt odút fészkeik számára). Az alacsonyan levő cinegeodúban egyébként alkalmilag szívesen költ a nyaktekercs és a kerti rozsdafarkú, erdők közelében, esetleg az örvös légykapó, nagyobb parkokban a kistermetű kék és barátcinegék telepszenek meg bennük.

Persze az alacsonyan elhelyezett odúnak csak ott van létjogosultsága, ahol emberi háborgatásnak nincs kitéve. Kerítés nélküli telkeken, különösen ha csak a hétvégeken tartózkodunk ott, nem ajánlatos kézzel elérhető magasságban levő odúkkal kísérletezni, azokat 3-3,5 m magasan függesszük (erősítsük) fel.

Ami a kérdés második részét illeti, az odúkat hagyományos módon, tehát a törzs mellé a földbe állított oszlopra, vascsőre erősíthetjük (szegezve, ill. kötözve) vagy erős kampó segítségével egy vízszintes ágra függeszthetjük fel. Utóbbihoz természetesen olyan odúk szükségesek, ahol az erős drótból készült akasztófül már eleve adott. A madarak nem tesznek különbséget a szegezett és a függesztett odúk között, egyformán szívesen megtelepednek bennük. A kotló cinegét a függesztett odú rin- gása nem zavarja.

Vigyázni kell viszont arra, hogy a röpnyílás ne az uralkodó szélirány felé, hanem lehetőleg keletnek vagy délnek nézzen, az odú ne álljon a tűző napon, de közvetlenül előtte se legyenek lombos ágak, amelyek a madár biztonságérzetét csökkentik. Nagyon fontos, hogy az odú mindig függőlegesen álljon (függjön).

Hány odút célszerű egy-egy kertben elhelyezni? Ez elsősorban a kert nagyságától, jellegétől, valamint a környező területtől (bokros, fás,

4. ábra. Fészekodú felfüggesztése, illetve oszlopon való elhelyezése

esetleg beépített, lakott terület) függ. Ha csupán a széncinegére gondolunk, egy átlagos kiskertben tulajdonképpen egyetlen odú is elég lenne, hiszen ezeknél a madaraknál a párok területet (revírt) tartanak, és a hím feltétlenül elverné a szomszéd odúra pályázó riválisát. Gondolnunk kell azonban egyéb fajokra is, például a csak áprilisban érkező nyaktekercsre, amelynél az is előfordulhat, hogy ha üres odút nem talál, a kotló vagy apró fiókáit nevelő széncinegéket lakoltatja ki, hogy azután maga telepedhessen a helyükre. (Ezt egyébként ritka esetben a széncinege is megteszi más madarakkal, sőt a lakásszűkében levő seregélyek harkályfiókákat dobálnak ki az odúból, hogy a helyükre költözhessenek.) De ha kertünkben sem nyaktekercs, sem kerti rozsdafarkú nem telepszik meg a második odúban, úgy egy-egy pár mezei veréb is szívesen látott vendég lehet a házunk táján. Ezek ugyanis, különösen fiókanevelés idején, rengeteg rovart pusztítanak el.

Több odú esetén fontos szabály, hogy azok egymás elől lehetőleg takarva csüngjenek, és a röpnyílások adta „légi utak” ne keresztezzék egymást (5. ábra).

A cinegeodúkon kívül, ha erre alkalmas ereszalja áll rendelkezésre, célszerű oda egy tág nyílású C odút is felerősíteni, amelyben házi rozsdafarkú, szürke légykapó, esetleg barázdabillegető fészkelhet. Ha szívesen vennénk a folyton csacsogó, nótázó seregélyt is, úgy egy magasabb

ágra 46 mm-es röpnyílású cinegeodút függeszthetünk fel (nagyobb fa esetében, e madárfaj társas hajlamát ismerve, akár többet is). Moszkva környékén, de általában a Szovjetunióban a kertekben meredező magas pózna tetején levő odúban telepítik a seregélyeket.

Mikor kell az odúkat kihelyezni? A legalkalmasabb időpont az ősz,

hiszen így a téli etetőre járó cinegék már idejében megismerik őket, éj

szakáznak is bennük, de kora tavasszal (legkésőbb
március 15-ig) is eredménnyel helyezhetünk ki fészek-
odúkat.

Kell-e az odúkba fészekanyagot tenni? Nem kell,
de a közelben a fák ágaira kötözött mohacsomókat a
madarak nagyon gyorsan felfedezik, és felhasználják
fészkük építéséhez.

Hogyan lehet a macskát távol tartani a fészeko-
dútól? Ha az odú fán van, a törzsre kifelé irányulóan
(seprűszerűen) felkötözött tüskés ágak (6. ábra) biztos
védelmet nyújtanak a macska ellen.

6. ábra. Macska ellen a törzsre kötözött ágakkal védekezhetünk

Milyen odútípusok ismeretesek? A különböző odúféleségeket és azok méreteit a 7. ábra szemlélteti. A leggyakrabban használt a B mintájú széncinegeodú, kisebb kertekbe ezt, valamint a már említett tágnyílású C odú egy-egy példányát ajánlom. A kistermetű cinegefajok (kék és barátcinege) megtelepedésére alkalmas 25 mm röpnyílású A odúk csak erdők vagy nagy ősparkok közelében alkalmazhatók sikerrel.

Hogyan kezeljük a fészekodúkat? Ha az odú környékén felbukkan a megtelepedni kívánó széncinegepár, a hím sűrűn hallatott hangos „kicsit-ér” kiáltásaival nyomban felhívja magára a figyelmet. Alapos terepszemle után rövidesen otthonosan járnak ki és be az odúba, és rövidesen megkezdődik a fészek építése. A széncinege otthona moha alapú, a bélése finom szőrszálakból áll. Ha nyugodt, lassú mozdulattal emeljük le az odú tetejét, a kotló tojó nem repül el, ülve marad a tojásokon.

Gyakran természetesen ne ellenőrizzük a költést (az odúfoglalás és fészeképítés idején egyáltalán ne zavarjuk őket), később a kicsinyek kikelését napról napra erősödő cincogó hangjuk, de az öreg madarak viselkedése is elárulja. Teli csőrrel érkeznek az odúhoz, óvatosan körülpillantanak, majd besurrannak a nyíláson, és kisvártatva ürülékcsomóval a csőrükben távoznak. A fiókák kb. 12 nap alatt fejlődnek ki annyira, hogy kirepülnek az odúból, ahová többé nem térnek vissza. Éppen ezért az elhasznált fészket nyomban ki kell venni és lehetőség szerint elégetni. Az odú így a második költésre is alkalmassá válik. A régi fészekbe a cinegepár nem szívesen telepszik vissza, főként az ott elszaporodott madárparaziták, tolltetvek miatt. Az odúkat külön fertőtleníteni nem szükséges.

A fészekodú fontos kelléke a jól záró, de azért könnyen levehető, megfelelő nagyságú, eső ellen szigetelő tető. A kereskedelemben itt-ott még ma is felbukkanó, műanyagból készült madárodúk vagy madárházak egyéb okok (nagyság, röpnyílás mérete) mellett már csak azért is teljesen alkalmatlanok a madártelepítésre, mert levegőtlenek, a tetőrésszel egybeöntöttek, és ezért nem is tisztíthatok.

Milyen odúlakó madárfajok megtelepedésére számíthatunk a kiskertben? Biztos receptet adni egy-egy madárfaj megtelepedéséhez természetesen nem lehet, hiszen e tekintetben nagyon sok függ a kert fekvésétől, berendezésétől, a környezettől, ez utóbbi különösen döntő jelentőségű lehet bizonyos madárfajok megtelepedését illetően. A várható fajokat az 56. oldaltól mutatom be.

Hogyan lehet a verebeket a fészekodúktól távol tartani? Nehéz, de nem megoldhatatlan feladat. A 25 mm-es röpnyílású odúba a mezei veréb nem tud bebújni, de oda már széncinege sem fér be. A kék és barátcinegék inkább télen használják ezeket az odúkat alvóhelyként, de a költés idején jobbára visszatérnek az erdőbe. Kiskertekben a legcélszerűbb megoldás az odúk — már említett — alacsony elhelyezése és a gyakori ellenőrzés, melynek során ki kell dobnunk az esetleges készülő verébfészket. Az alacsonyan elhelyezett odúkba a házi veréb gyakorlatilag soha nem költözik be, a mezei veréb alkalmazkodóképesebb, rá ilyen szempontból figyelnünk kell. Néha használ, ha a verébpár ostroma idején az odú nyílását három-négy napra eltömjük, mert így a verébpárt új lakóhely keresésére ösztönözzük.

Elfelejtett odúlakók

Ha fészekodúkról, mesterséges madártelepítésről esik szó, úgyszólván kivétel nélkül mindenki a kiskertben fészkelő széncinegére, esetleg csúszkára, rozsdafarkúra, seregélyre vagy nyaktekercsre gondol. Pedig még jó néhány olyan madárfajunk van, amelyek rendszeresen faodúban, üregekben költenek, és a természetes odúk megfogyatkozásával ugyancsak rászorulnak arra, hogy fészkelési lehetőségüket mesterséges fészekodúk kihelyezésével segítsük.

A következőkben felsorolt madárfajok telepítésére vonatkozóan csak nagyon kevés hazai adat áll rendelkezésre. A külföldi adatok és eredmények felhasználásával magunknak kell kikísérleteznünk a hazai viszonyokhoz alkalmazható módszereket.

Kék galamb. Házigalamb nagyságú, palaszürke madár, szárnyán két fekete keresztsávval. Hazai állománya az utóbbi időben elsősorban az öreg állományú erdők tervszerű és nagymértékű kitermelése nyomán erősen megfogyott. Közép-Európában, így Magyarországon is, elsősorban a fekete harkály vájta odúkat használja fészkelőhelyül, de egyébként rendkívül alkalmazkodóképes faj. Angliában például sziklákon költ, Írországban elsősorban az emberi épületeket használja erre a célra, egyes északi-tengeri szigeteken pedig az ott gyakori üregi nyulak járatait veszi igénybe. Tág szájú D odúban megtelepíthető, erre nézve Németországban már a 30-as években sikeres kísérleteket végeztek. Az odúkat egymástól 50 méternyire, viszonylag magasan (10-12 m) célszerű öregebb fák törzsére erősíteni. A röpnyílás (12 cm) dél vagy délkelet felé nézzen. Varga Ferenc Zagyvaróna környékén öreg harkályodúkat tágított ki, és azokban rendszeresen költöttek kék galambok. A Pilisi Parkerdőgazdaság területén a kihelyezett D odúkat is elfoglalták.

Csóka. Színezete fekete, tarkója szürke. Közismert kis termetű varjúfélénk. Öreg állományú erdőkben, parkokban, folyóárterek öreg fü-

8. ábra. A Pilisi
Parkerdőgazdaság emblémája

zeseiben és nyárasaiban, városok magas épü-
leteiben, vasúti állomásokon, hidak környé-
kén egyaránt előfordul. D mintájú odúkba
telepíthető. Az odúkat épületek ereszei alá
erősíthetjük. A csóka állandó madár, így a
kihelyezés legmegfelelőbb időszaka az ősz.
A telepítés ott kecsegtet a legtöbb eredmény-
nyel, ahol a madár a környéken egyébként is
fészkel, az odúkkal így az állományt erősít-

hetjük.

Gyöngybagoly. Közép-Európában szinte kizárólag emberi épületekben, főként templomtornyokban költ, hazai állománya az utóbbi időben nagyon megfogyott. A korábbi intézményes pocokmérgezésen kívül, amelynek másodlagosan sok gyöngybagoly is áldozatul esett, hozzájárult ehhez az is, hogy a templomok renoválása során a tornyokat — az oda gyúlékony fészekanyagot behordó galambok távoltartása miatt — teljesen lezárták, és ezzel a fészket nem építő baglyot is kirekesztették. Külföldön, főleg Hollandiában, eredményesen telepítik ezt a szép bagolyfajt mesterséges odúk segítségével, amelyeket ott gyakran nagy pajták belsejében erősítenek fel. Hazai viszonylatban a gyöngybagoly torony- és padláslakó, a fészkelőládát tehát a lezárt ablak mögé úgy helyezhetjük el, hogy a bagoly egy nyíláson át annak belsejébe juthasson. A költőládát a 9. ábra szemlélteti (méretek: 100x50x50 cm; röpnyílás: 15×15 cm), de ez lehet egyéb formájú és méretű is. Több eset ismeretes, amikor a gyöngybagoly galambdúcban nevelte fel fiókáit.

9. ábra. Költőláda gyöngybagoly részére

A gyöngybagoly kifejezetten éjjeli életmódú, sötétedés után repül ki rejtekéből, és oda még a szürkület előtt visszatér. Jelenlétét leginkább tavasszal, a párosodási időben gyakran hallatott szörtyögő, fújó hangja árulja el. Miután megfogyatkozott, állománya fokozott védelmet igényel. Kérünk mindenkit, jelentsék a Magyar Madártani Egyesület központi irodájának (Bp. Keleti K. u. 48. 1024), ha lakóhelyükön költési időben észlelik jelenlétét. Az olyan községekben, ahol a templomtorony a madarak elől le van zárva, először meg kell kísérelni, hogy a Plébániahivatal vagy a Református Lelkészség és természetesen a helyi Tanács VB illetékeseivel megbeszélve, a zsalugáteren vagy másutt egy olyan, kb. 20 cm átmérőjű nyílást eszközöljünk, amelyen át a bagoly a toronyba, illetve a nyíláshoz illeszkedő fészkelőládikába juthat. Az ilyen „egyszemélyes” bejárón át a galambok nagy valószínűséggel nem költöznek a toronyba, (ha az első megoldást választjuk), a költőhelyet kereső gyöngybagolypár viszont megtelepedhet ott. Menedéket nyújthat az ilyen bejárat a télire nálunk maradó példányok részére is.

Amennyiben mégis külön fészekodú alkalmazása mellett döntünk, annak helyét gondos mérlegelés után kell kiválasztanunk. Megfelelő engedély birtokában felerősíthetjük a templom eresze alá, de más magas és öreg épületek is alkalmasak lehetnek erre a célra. A legfőbb szempont, hogy megtelepedés esetén a bagolypár költését kíváncsi gyerekek ne háborgassák. Ügyelnünk kell természetesen arra is, nehogy galambok foglalják el a baglyok részére kihelyezett odúkat.

Füleskuvik. Déli elterjedésű, kuviknál is kisebb bagoly, felmereszthető tolifülekkel. Hazánkban öreg állományú gyümölcsösökben, ritka tölgyesekben több helyen rendszeresen költ, de egészben véve a ritka fajok közé tartozik. Költőhelyére afrikai téli szállásáról áprilisban érkezik. Csak a sötétedés beállta után indul vadászni, de tavasszal és nyár elején sűrűn hallatott egytagú, füttyentésszerű „tyüü” hangja alapján jelenlétét könnyen megállapíthatjuk. Harkályodúban, néha elhagyott szarkafészekben költ, de a Tihanyi Tájvédelmi Körzet öreg tölgyesében eredménnyel telepítettük meg 7-8 cm-es röpnyílással ellátott deszkaodúban is. A törzsre erősített és ágra akasztott odúkban egyformán költött, néha akár csak 2 m magasságban is. Korábban Tahi közelében Urbán Sándor kertjében is megtelepedett egy füleskuvikpár mesterséges fészekodúban.

Miután ez a bagolyfaj sem épít fészket, célszerű az odú aljára némi finom forgácsot, fűrészport tenni. Ott, ahol a füleskuvik jelenlétét megállapítottuk tavaszi és nyári estéken a hívóhangok alapján, érdemes több odút is kihelyezni 3-5 m magasságban, a párok ugyanis, mint azt Tihanyban tapasztaltuk, néha meglehetősen közel is költhetnek egymáshoz. Az odúk kihelyezésekor elsősorban az emberi károsítás lehetőségét kell figyelembe venni. A költés tényét óvatos ellenőrzéssel, a tető lassú mozdulattal történő leemelésével állapíthatjuk meg. A sikeres megtelepítés részleteiről számoljunk be a Madártani Egyesületnek.

Kuvik. Gyakran láthatjuk napközben is, de a kora alkonyati órákban már rendszeresen vadászik. Állandó madár, tavasszal hangos kiáltozással hívja fel magára a figyelmet. Öreg fák üregeiben, épületek zugaiban, padláson, néha löszfalak meredek partjában talált odúban költ. A kuvik állománya egész Európában és hazánkban is erősen megfogyott. Magyarországon még az Alföldön a leggyakoribb, úgyszólván minden tanyának megvan a maga kuvikpárja. Telepítését a 10. ábrán látható odúk segítségével külföldön kísérletezték ki, és igen szép eredményeket értek el. Az állományt helyenként többszörösére emelték ezzel

10. ábra. Mesterséges fészkelőhely kuvik részére

a módszerrel. Hazánkban a Kiskunsági Nemzeti Park területén folynak kuviktelepítési kísérletek.

Nagy szükség lenne arra, hogy öreg épületek ereszei alá, vaskos faágakra vagy más alkalmas helyre minél több mesterséges kuvikodút erősítsünk fel országszerte. Ez a kis bagoly a megfigyelések szerint kedveli a vidéki vasútállomások környékét, így az ott álló, amúgy is védett épületeken történő megtelepítése eredménnyel kecsegtethet. A kuviktelepítés- sel kapcsolatban az eddigi tapasztalatok alapján készséggel ad tanácsot és útbaigazítást a Madártani Egyesület.

Macskabagoly. Erdei madár, de nagyobb parkokban, városi kertekben is megtelepszik, ha ott odvas vén fákat talál. Alkalmilag kéményekben, padlástereken is költ. Rendkívül alkalmazkodóképes faj, állományát pillanatnyilag nem fenyegeti veszély. Telepíthető tág szájú (15- 20 cm átmérőjű) deszkaodúban, amelyet erdei öreg fákra, parkokban, parkjellegű kertekben erősíthetünk fel, legalább 7-8 m magasan. Az odú aljára kevés fűrészport szórjunk. A macskabagoly állandó madár, már a tél második felében hallhatjuk kacagásszerű, huhogó hangját. A kora reggeli órákban gyakran üldögél az odú közelében, sütkérezik, de ha a rigók, cinegék, verebek vagy csúszkák észreveszik, nyomban nagy zajt csapnak körülötte, és csakhamar az odúba kényszerítik.

A macskabagoly zsákmánylistáin az apróemlősök mellett sok madár is szerepel. Olyan területeken, ahol a füleskuvik is él, a macskabagoly telepítését kerülni kell, ugyanis különösen a frissen kirepült fiókák válhatnak könnyen az erős és rámenős bagoly áldozataivá. Nyugat- Európa egyes részein, ahol a gatyáskuvik és a törpekuvik él, a macskabaglyok számát mesterségesen kellett korlátozni, mert félő volt, hogy kipusztítja két kis termetű rokonát a közösen lakott erdőkből.

Erdei fülesbagoly. Nem odúlakó, de telepítésével a többi bagolyfaj mellett foglalkozunk. A macskabagolynál kisebb, karcsú termetű, jól látható tollfülekkel. Szemei narancssárgák. Hazánkban meglehetősen gyakori, állománya télen az északabbról hozzánk érkezőkkel felszaporodik. Ilyenkor, kb. októbertől február végéig, csapatosan töltik a nappalt főleg fenyvesekben, az Alföldön akácosokban is. A köpetvizsgála- tok tanúsága szerint táplálékuk szinte kizárólag apró rágcsálókból, hazai viszonylatban elsősorban mezei pocokból áll, így gazdasági jelentőségük számottevő. A köpet vizsgálatok eredményeire alapított számi tá

sok szerint egy 50 példányból álló telelő csoport kb. 5 hónap alatt legalább 30 000 mezei pockot pusztít el egyéb rágcsálók (erdei egerek, házi egér, törpeegér stb.) mellett.

Mindezekből kitűnik, hogy az erdei fülesbagoly számának növelése, de legalábbis a jelenlegi szint megtartása fontos madárvédelmi érdek. Ez a faj sem épít fészket, tojásait elhagyott szarka- vagy varjúfészekbe rakja (erre a tavaszi fegyveres dúvadirtásnál nagyon ügyeljünk !). Természetes megtelepedésüket segíthetjük elő, ha a varjúpároknak módot adunk arra, hogy fészkeiket megépítsék. Mesterséges telepítések erdei fülesbagollyal hazai vonatkozásban még nem történtek, de ott, ahol varjú- és szarkafészkek nincsenek, kíséreljük meg laza drótkosárba gyömöszölt gallyakkal, közepén csészével, ez különösen alföldi akácerdőkben valószínűleg sikeres lehet. A drótkosár, amely tulajdonképpen csak a vázat adja, hogy a száraz ágak szét ne hulljanak, kb. 40 cm átmérőjű legyen, és a fa koronaszintjében a törzs mellé kell felerősíteni. Az erdei fülesbaglyon kívül vörös és kék vércse is megtelepedhet benne.

Sarlósfecske. Fecskéinkkel nincs rokonságban. Hazánkban, néhány olyan helytől eltekintve, ahol öreg állományú erdők harkályodúiban is fészkel (pl. Bükk és Zempléni-hegység), kizárólag egyes városok lakója. Budapest, Pécs, Sopron, Veszprém és más városok felett májustól nyár derekáig megszokott látvány a hangos sivitással nyilalló, alulról teljesen feketét mutató, és hosszú, hegyes, hajlott szárnyukkal vasmacskára emlékeztető röpképű sarlósfecskék. A párok öreg épületek alkalmas zugaiban költenek.

Sarlósfecskéket külföldön már rég telepítenek mesterséges fészekodúk, illetve üregek segítségével. A röpnyílásnak legalább 5 x 5 cm átmérőjűnek kell lennie, de megfelel a 4 cm magas és 6 cm széles bebújónyílás is. Az odú méretei a mi B odúnkéval megegyezőek, épületek falára vagy fákra erősítették őket 10-12 m magasságban. Érdemes lenne városainkban is próbálkozni sarlósfecske-telepítésekkel, akár az említett fészekodúk, akár az épületek délnek vagy keletnek néző falain kiképzett üregek segítségével.

Szalakóta. Kék és gesztenyevörös színeivel egyike legszebb madarainknak. Hazánkban korábban sokkal gyakoribb volt, ma a Kiskunsági Nemzeti Park területén található a legtöbb szalakóta, egyébként állomá

nya nagyon megfogyott. A nagy nyárfák oldalában vájt harkályodúkban többnyire magasan költ, de találtam már fej magasságban fészkelő szalakótapárt is. Megtelepítésére a D mintájú fészekodú alkalmas, melyeket öreg nyárfákból álló ligeterdőkben 8-10 m magasan a törzsre erősíthetünk fel. Az odú nyílása kelet vagy dél felé nézzen, ágak ne takarják. Vigyázzunk arra is, hogy a telepítési kísérlet viszonylag védett, emberektől nemigen háborgatott területen történjen. A közelben levő legelők a szalakóták számára megfelelő táplálékot nyújthatnak. Korábban gyakran fészkeltek szalakóták a folyóárterek öreg állományú erdeiben is, alkalmasnak látszó területeken itt is érdemes kísérletezni. A madarak jelenlétét a védőgátakon húzódó villamosvezeték szemmeltartásá- val könnyű megállapítani, mert a szalakóták előszeretettel használják leshelyül az oszlopokat és vezetékeket.

Vízirigó és hegyi billegető. Mindkét faj a hegyi patakok mentén, a vízből kiálló köveken látható. A fehér mellényes vízirigó hazai viszonylatban egyike a legveszélyeztetettebb énekesmadaraknak, a korábban is kis állománya tovább csökken. A megfogyatkozás valószínűleg a vizek szennyeződése folytán apró táplálékállatainak csökkenésével, az erős ütemben fejlődő turizmussal és más okokkal magyarázható. A Madártani Egyesület a vízirigó hazai állományának pontos felmérésére és gyakorlati védelmére külön munkacsoportot hozott létre. Ennek keretében több helyen eredménnyel telepítették, fészkelőládikák segítségével. A hegyi billegető a hegyi patakok mentén még sokfelé látható, és a vízirigó részére kihelyezett fészkelési alkalmatosságokat esetenként szintén igénybe veszi.

Téli etetés

Kevés olyan lehetőség van, amellyel gyereket és felnőttet egyaránt olyan egyszerű és mégis megkapó módon lehetne meggyőzni a madárvédelem fontosságáról, mint a téli etetőn szorgoskodó éhes madarak látványa. Van valami megindító abban, amikor zúzmarás téli reggeleken a cinegék, zöldikék, fekete rigók és társaik sorban ülnek az ágakon, és csillogó, vágyakozó szemekkel néznek az ablak felé, várva, hogy a kinyúló kéz eleséget szórjon az etetőbe. Alig csukjuk be az ablakot, máris ott ül az első éhes vendég, és ettől kezdve egészen szürkületig megállás nélkül jönnek-mennek a madarak, nem tágítanak az etető környékéről.

Hogyan etessünk? Mivel etessünk? Ezúttal is a leggyakoribb kérdések megválaszolásával szeretném könnyen érthetővé tenni az etetéssel összefüggő kérdéseket.

Mikor kell elkezdeni az etetést? Nem a naptárhoz, hanem az időjáráshoz igazodva, tehát csak akkor, amikor valóban szükség van rá. Semmi esetre sem szeptemberben vagy októberben, mint ezt sajnos még ma is sok helyen láthatjuk. Nem lehet elfogadni azt az érvet, hogy a madarak kora ősszel is nyomban megjelennek az etetőn, hiszen ez egészen természetes. Ezzel csak gyors helyzetfelismerésüket, alkalmazkodóképességüket igazolják. A szőlőkben vagy az erdő közelében levő kertekben egyenként felnövő napraforgó tányérjaira például a barátcinegék már a nyár végén, a tejes érés idején rájárnak, és akár néhány óra leforgása alatt kicsipegetik a szemeket. Ez azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy etetni kell őket, hiszen a cinegék az őszi időszakban bőségesen találnak rovarokat, és nem szorulnak emberi segítségre. A korai etetéskezdéssel elsősorban magunknak ártunk, mert így elvonjuk madarainkat a természetes táplálékuktól.

Mindezek után tehát az etetést az időjárástól függően, általában november végén vagy december elején tanácsos elkezdeni, de ettől kezd

ve folyamatosan kell etetni egészen a tél végéig. Enyhébb időszakokban kevesebbet adjunk, nagy havazások, ónos esők, kemény hidegek idején emeljük a napi adagot. Az olyan etető, amely éppen a legnagyobb szükségben hagyja cserben a rászorulókat, többet árt, mint használ, hiszen a nagyobb körzetből odaszokott madarak a nyújtott táplálék megszűnte után nem találnak elegendő természetes eleséget, és akár el is pusztulhatnak.

Lehet-e alkalmilag, egy-egy téli teleklátogatáskor napraforgóval vagy szalonnabőrkével kedveskedni a madaraknak? Természetesen igen, hiszen így csak az egyébként is a környékén tanyázó madaraknak segítünk. Ahhoz, hogy a működő etető környékén nagyobb mennyiségű cinege gyűljön össze (több, mint amit a terület egyébként eltarthatna), bizonyos idő szükséges.

Mivel etessük a cinegéket? A legmegfelelőbb számukra a napraforgó, de ennek híján sok egyébbel is etethetünk. Ha kevés napraforgónk van, célszerű azt olvasztott faggyúval keverni és kihűlés után (sajtosdobozban, üres konzervdobozban) mint „madárkalácsot” etetni. Nagy előnye, hogy sokkal tovább tart, mint a tiszta napraforgó, és a verebek sem szívesen járnak rá.

Adhatunk természetesen szalonnabőrkét, de hideg, fagyos időben lógathatunk a faágra egy darabka nyers húst is, azon is örömmel hintáznak az éhes madarak. Szeretik a cinegék a tökmagot, amit ősszel gyűjthetünk össze, és természetesen élvezettel válogatnak a karácsonyi beigli elkészítésekor maradt diótörmelékben is. A cinegékkel azonos táplálékot fogyaszt a csúszka is, de jobb híján a fekete rigó is lenyeli a napraforgószemeket.

Mit adhatunk az etetőre járó egyéb madárfajoknak? A rovarevő madarak (fekete rigó, vörösbegy) részére sokféle konyhai hulladék is megfelel, de készíthetünk számukra külön keveréket is. Ennek összetétele : reszelt nyers sárgarépa, sajt és friss túró, zsemlemorzsa, apróra vágott alma és főtt vagy nyers húsdarabkák. Az egészet összegyúrjuk, majd fellazítva helyezzük az ablakpárkányra vagy a kert sarkában álló etetősátor alá. Ugyanide dobálhatjuk az almahéjat és -csutkákat is, amelyeknek rövidesen ugyancsak gazdája akad.

A magevő madarak (zöldike, fenyőpinty, meggyvágó stb.) részére napraforgón kívül ocsút és az üzletekben kapható kanárieleséget vagy

kölest, muhart és fénymagot adhatunk. Olyan teleken, amikor az északról érkező csonttollúak nagy tömegben látogattak hozzánk, madárbarátok eredményesen etették őket a gyümölcsfák ágaira tűzött félbevágott almákkal. Helyenként fenyőrigók is jártak erre a csemegére.

Szabad-e kenyérmorzsát vagy kenyérdarabkákat adni a madaraknak? Általában nem, mert a nedvességtől könnyen megsavanyodva elhullásukat okozhatja. A hidak mentén kolduló dankasirályoknak, az ablakpárkányra szinte hívásra érkező balkáni gerléknek és verebeknek viszont nyugodtan adhatunk kenyeret is, hiszen pillanatok alatt elfogyasztják a felkínált eleséget.

Létezik-e verébmentes madáretető’? Olyan etető, amelybe minden madár bejuthat, csak a verebek nem, természetesen nem létezik. Ezek a madarak ugyanis rendkívül ügyesek és találékonyak, így az alul nyíló dúcetetők és ablaketetők is csak ideig-óráig nyújtanak védelmet ellenük. Az sem segít sokat, hosszú távon legalábbis nem, ha a berepülőnyílás közepén vékony drótszálat feszítünk keresztbe, a verebek ugyanis csakhamar rájönnek a módjára, hogyan juthatnak be mellette az etető belsejébe. Megkapaszkodnak a fémből készült, úgynevezett önetető oldalán is, de mint már említettük, a faggyúból és napraforgóból álló madárkalácsot, ha zsinóron lóg, nemigen kedvelik. A verebek tolakodása ellen riasztással védekezhetünk, de teljesen távol tartani őket, úgy hogy ezzel a többi madarat meg ne zavarjuk, legfeljebb rövid időre sikerül.

Milyen etetőtípusokat használjunk? Parkokban, nagyobb kertekben célszerű all. ábrán bemutatott dúcetető felállítása. Ez teljes „összkomfortot” biztosít madarainknak, hiszen a zárt részben a cinegék és csúszkák részére napraforgót, alatta a földön a különböző magevők számára ugyancsak napraforgót, de ocsút, magtörmeléket, a rigók és vörösbegyek részére a már ismertetett eleséget helyezhetjük el. Miután a vörösbegy félénk madár, és nagy forgalom esetén csak ritkán vegyül a többiek közé, inkább „szégyenlősen” félrehúzódik, a bokrok alatt vagy más alkalmas helyen (figyeljük meg, hol tartózkodik előszeretettel, pl. sövénykerítés, rőzserakás) külön mini etetőhelyet készíthetünk számára. Nagyon fog örülni néhány, az eleség közé szórt, lisztkukacnak is. A lárvák a hidegben megdermednek, és nem tudnak elmászni.

Aki ablakában kívánja a madarakat etetni, a legkülönbözőbb megoldások között válogathat. Családi házban, ahol a szomszédok nem

11. ábra. Különböző etetőtípusok:

a) ablaketető, b) dúcetető, c) műanyag flakonból készült etető, d) egyéb megoldások

szólhatnak bele, akár az ablakpárkányra is szórhatjuk az eleséget; de azért sokkal esztétikusabb a rajzon látható ablaketető használata. Lehet etetni a kertben álló fák ágaira lógatott és megfelelően kivágott olajos vagy ecetes flakonokból, de kis fonott kosarakból és dobozokból is, ezen a téren igazán tág tere nyílik az egyéni leleményességnek. Nagyon kedves és a kertbe illő etetőket látni néha, különösen a Balaton környékén, amelyeket gazdáik a lopótök felhasználásával készítettek. Mások apró lyukú nylonzacskóban akasztották fel a napraforgót, és a cinegék azon hintázva csipegették ki az egyes szemeket. Budapesten a Gellérthegyen vagy a Hűvös völgyben néha szinte naponta újabb típusok jelennek meg, és a madarak valamennyit örömmel fogadják. Az éhes gyomor egyébként sem válogatós, a cinegék pedig édeskeveset törődnek a külső-

12. ábra. A téli etetőnél mindig nagy a forgalom

ségekkel. Számukra és a többi itt telelő madár számára az etetés folyamatossága a legfontosabb.

Szabad-e városi bérlakás ablakában, erkélyén madarakat etetni? Ez a kérdés sokszor elhangzott, és sok vitára adott okot. A Fővárosi Tanács VB 5/1973 számú rendelete a lakóépületek és ingatlanok házirendjéről 8. paragrafusának 1. bekezdése szerint a madarak etetése elvileg nincs tiltva ugyan, de csak úgy végezhető, hogy abból kifolyólag sem közterületen, sem a szomszédos lakók ablakaiban, erkélyén stb. szennyeződés ne keletkezzen. Tehát szabad etetni, de csak megkötésekkel. Amikor ez ügyben telefonon is érdeklődtem az illetékeseknél, példaképpen említették a tereken folyó galambetetést. Eszerint ha papírra szórjuk az eleséget, és a megüresedett újságlapot később eltakarítjuk, semmi akadálya a házigalambok és balkáni gerlék közterületen történő etetésének. Az ablakra járó madarak esetében persze nehezebb a helyzet, főleg ha egyik vagy másik szomszédban egyéb okokból kifolyólag némi bosszúvágy vagy rosszindulat is felgyülemlett a madáretetővel szemben. A gyakorlat azonban mégis azt mutatja, hogy mindenütt lehet találni rugalmas, mindkét fél számára elfogadható megoldást.

Milyen madarak várhatók a kiskertben vagy az arra néző ablakban működő etetőn ? Elsősorban szén-, kék és barátcinege, de ha öreg fák vannak a közelben, vagy a telek erdőszélen, esetleg park mellett fekszik, a csúszka is bizonyára jelentkezni fog. Néha felbukkan ott egy-egy balkáni vagy nagy fakopáncs is. Rendszerint jár az etetőre néhány fekete rigó, alkalmilag egy-egy vörösbegy, a magevők közül zöldikék, meggyvágók, fenyőpintyek, erdei pintyek és természetesen házi verebek is. A pintyek nem szívesen szállnak az ablakpárkányra, részükre célszerűbb a földön etetőhelyet készíteni. Ha félreseperjük a havat és napraforgót szórunk a földre, nyomban ott teremnek az élelemre váró magevők, de néha balkáni gerlék és fekete rigók is csatlakoznak hozzájuk.

A jól működő etető nagy forgalma természetesen a közeibe csalhatja a karvalyt is, és nem szabad meglepődnünk azon, ha időről időre végigsuhanva a kert fái között esetleg zöldikével vagy cinegével a karmaiban távozik. A karvalyt is kínozza az éhség a téli hónapokban, és ne felejtsük el sohasem, hogyha apró énekesmadarainknak csak tőle vagy a törpesólyomtól és egyéb természetes ellenségektől kellene tartaniuk, igazán nem lehetne okunk panaszra.

Elárvult madarak

Gyakran kell egy-egy fiatal rigó, fecske vagy gólya ügyében fáradoznunk, órákat vagy napokat töltenünk azzal, hogy a fészekből kiesett fiókákat vagy sérült madarakat visszajuttathassuk a természetbe. Az ilyen jellegű munka legalább annyira fontos, mint a „nagyüzemi” madárvédelem, hiszen nemcsak az egyedről, arról a bizonyos kis rigóról, sérült gólyáról van szó, hanem rajtuk keresztül a madárvilág egészéről, és főként az ilyen akciók példamutató hatásáról. Nagyon sok, korábban közönyös embert nyert már meg a madárvédelem ügyének, amikor talán akaratlanul, de tanúja volt annak, hogy valaki a szomszédok közül vagy ismeretségi köréből elárvult madárfiókákat nevelgetett sok fáradsággal és nem kevesebb szeretettel, míg végül az önállóvá vált rigó vagy vörösbegy a segítő emberi kézből repülhetett igazi otthona, a bokrok és fák ágai közé.

Persze mint mindenhez, az árván maradt fiatal madarakkal való bánáshoz is feltétlenül kell, ha nem is különösebb szakértelem, de azért némi tapasztalat, gyakorlat. Nem is beszélve a sebesült madarakról, amikor többnyire nélkülözhetetlen a hozzáértő állatorvos segítsége is. Madárfiókák esetében egyébként gyakran azt is el kell tudni döntenünk, vajon valóban emberi segítségre szorul-e vagy esetleg mi értettük, ismertük félre az adott helyzetet.

E fejezetben néhány tanácsot szeretnék adni a leggyakrabban jelentkező „páciensekkel” kapcsolatban. A további részletek iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom dr. Ország Mihály szakállatorvos „Mindent lehet, de krokodilt azt nem” című kitűnő könyvét, amelyben a szerző seregnyi kipróbált, hasznos tanácsot ad a legkülönbözőbb állatok tartásával és felnevelésével kapcsolatban.

Fekete rigó. Azt hiszem, egyetlen más madárfiókát sem pátyolgat- nak az emberek olyan gyakran, és többnyire teljesen feleslegesen, mint

erdeink és városaink szép hangú fekete rigójának kicsinyeit. Elgondolkozva sétálunk a parkban, amikor az út vagy az ösvény közepén váratlanul ott áll előttünk egy rigófióka. Éppen csak tollas, szárnya rövidke még, farka pedig olyan kicsi, hogy talán nincs is. Ott kuporog teljesen mozdulatlanul, és néz ránk kíváncsisággal vegyes bizalmatlansággal. Ő ebben a mozdulatlanságban bízik, reméli, hogy nem vesszük észre, és szépen továbbsétálunk mellette. Ha így tennénk, a fióka néhány másodperc múlva gyorsan a bokrok alá ugrálna. Ha egy kicsit utánanéznénk, megfigyelhetnénk azt is, amikor szülei, a koromfekete tollú, sárgacsőrű hím vagy a barnaruhás tojó, gilisztákkal a csőrükben megérkeznek vala- honnét, és a zsákmányt a fióka szélesre tátott szájába gyömöszölik. Az etetésre a szomszéd bokrok alól előbukkannak a testvérek is. Valamennyien ott bujkálnak a közelben, de többnyire gondosan elrejtőznek mindaddig, míg az öreg madarak meg nem jelennek.

Tulajdonképpen erre kellene gondolnunk, csakhogy az ilyen váratlan találkozáskor a legtöbb ember szinte automatikusan segélykérést olvas ki a fióka rémülten rátekintő szeméből, gyorsan megfogja hát, a szatyor mélyére süllyeszti, és viszi haza a „szerencsétlen kis árvát”, nem is tudva, hogy ezzel felelősséget és jókora gondot vett a vállaira. A rigófiókát ugyanis nagyon könnyen fel lehet nevelni, nem is kell különösebb szakértelem hozzá, idő és türelem viszont annál több.

Néha valóban találunk árva kisrigókat, jótét lelkektől is gyakran kapunk gondozásra árvának nézett rigógyerekeket, „Találtam egy kis rigót, magánál biztosan jó helyen lesz” felkiáltással. Az első, amit ilyenkor tenni szoktam, hogy részletesen kifaggatom az illetőt a találás körülményeiről, és ha, mint majd minden esetben, nem árva, csak a rigófélék szokása szerint a fészkét korán elhagyó fiókáról van szó, gyorsan visszavisszük, és ugyanazon a helyen szabadon engedjük. Az öreg madarak nem veszik zokon a fióka kényszerű csavargását, és tovább etetik, amíg néhány nap múlva megindul a teljes önállósodás felé.

Valamit azért szeretnék itt elmondani a nagyvárosi rigókkal kapcsolatban. Mint az imént említettem, ezeknél a madaraknál a kicsinyek elhagyják a fészket, még mielőtt repülni megtanultak volna vagy arra egyáltalán képesek lennének. Ez erdei környezetben, a sűrű bokrok védelmében általában nem okoz nehézséget, sőt előnyös, hiszen egy váratlanul felbukkanó ellenség a fészekben valamennyi ott szorongó fiókát

elpusztíthatná, a szétugrált és egyenként meglapuló kicsinyeknek több esélyük van a megmenekülésre. Egy városi udvarban viszont a gyerekek, de főként a mindenütt jelenlevő macskák miatt más a helyzet. Gyakran telefonáltak már kétségbeesett madárbarátok, mit tehetnének, mert az udvaron kószáló macskák biztosan egytől egyig elpusztítják majd az erkélyen épült rigófészekből rövidesen kiugráló fiókákat. Több ízben tanácsoltam ilyen esetekben, hogy szedjék össze a kicsinyeket, és ideiglenesen helyezzék el őket egy az erkélyre állított nagyobb kalitkában, vagy ha az nincs, csibedróttal letakart kosárban. A függöny mögül leskelőd- ve, már néhány perc múlva láthatják, amint a rigópár kezdeti bizonytalanság után a drótszálakon vagy a hálón keresztül tovább eteti kicsinyeit. Néhány napi kényszerű fogság után, amikor a fiókák már kellőképpen megerősödtek, szárny- és faroktollaik, ha nem is tökéletesen, de repíthetik őket, nyissuk ki a kalitka ajtaját, és a többit már a természetre bízhatjuk. Ajánlom ezt a módszert mindazoknak, akik városi rigókkal kapcsolatban hasonló helyzetbe kerülnek.

De térjünk a valóban árva és otthonunkban nevelkedő fiókához. Először keressünk egy megfelelő nagyságú dobozt számára, melynek tetejét alaposan kilyuggatjuk, hogy a fióka elegendő levegőt kapjon. Azután táplálék után nézünk. A kis rigókat szüleik főként gilisztákkal és rovarokkal táplálják, ezt kell tehát lehetőség szerint nekünk is utánoznunk. Persze kevés városi embernek van módja arra, hogy rendszeresen gilisztákat ásson, de erre nincs is szükség, mert a fiókát mesterséges koszton is nagyszerűen fel lehet nevelni. Az alaptáplálék a friss hús (ahol kapható marhaszív vagy lószív), melyből apró darabkákat vagy keskeny csíkokat vágunk és ezt csipesszel adjuk oda. Ha a fióka még kicsi, rendszerint rövid idő múlva önként tátogni kezd, mihelyt a doboz tetejét leemeljük, a nagyobbak félénkebbek, így őket eleinte többnyire óvatosan tömnünk kell. Szerencsére rövidesen ezek is rákapnak a megváltozott etetésre, és szinte a csipesz (tompavégű) végét is elnyelik nagy igyekezetükben. A hús mellett kemény tojást, időről időre kevés frissen reszelt sárgarépát, ezenkívül óvári sajtot és apróra vágott salátalevél- darabkákat adjunk, de szívesen fogyasztja védencünk a cseresznyét is. A húsdarabkákat naponta egy-két alkalommal friss földben forgassuk meg, a rigók ugyanis a gilisztákkal állandóan fogyasztanak földet is, és ezt a háznál nevelt madár részére is biztosítanunk kell. Kétnaponként

szórjunk a húsra kevés kálciumfoszfátot és Polyvitaplex 8-at (porrá törve) vagy Phylasol-Combit (előbbiek gyógyszertárban, az utóbbi — vitaminkeverék — magkereskedésben kapható).

Az etetéseket egy-két óránként, eleinte sűrűbben, később ritkítva végezzük. A rigófióka a jó táplálás hatására gyorsan nő, és nem akar többé a dobozban maradni. Ilyenkor, ha van kéznél nagyobb üres kalitkánk, abban helyezhetjük el, ha nincs, más alkalmas módon kell a hátralevő napokra férőhelyet biztosítani számára. Kicsi korában nem volt vízre szüksége, nedvességigényét a nyers hús és a gyümölcs fedezte, de a kalitkába már helyezzünk be számára vizestálat is, hogy ihasson és fü- rödhessen kedve szerint. A nagyobbacska rigó ilyenkor már kezdi csipegetni a körülötte levő ételdarabkákat, egyre csökkenő lelkesedéssel tá- tog a csipesz felé, és végül teljesen áttér az önálló táplálkozásra. Ekkor érkezik el a szabadon bocsátás ideje, melyhez egy csendes, meleg napot válasszunk. Reggel még etessük meg jól védencünket, utána egy előre kiválasztott bokros és macskamentes helyen eresszük el. Jó ha a közelben patak vagy más vízfelület is van, kevésbé szerencsés, ha sok a rigó a környéken. A rokonok ugyanis rendszerint meglehetősen gorombán bánnak a hirtelen felbukkant, eleinte bizony kissé még gyámoltalan fiatal madárral.

Bár ez minden állatbarátnak nehezére esik, a szabadon bocsátás után célszerű megijesztgetni, sőt kergetni is egy kicsit, hiszen ezzel is előkészítjük a való élettel és az ott felbukkanó, sajnos nem mindig madárbarát, emberekkel való találkozásra.

A fekete rigók fiókáihoz hasonló módon történik a többi rovarevő madár gondozása is. Az apró termetű és talán nem is kényesebb, de technikailag nehezebben kezelhető fiókák (pl. a kezdeti tömés) etetéséhez természetesen „méretre szabott” húsadagokat használjunk. Nagyon hasznos, néha szinte nélkülözhetetlen táplálék a friss hangyatojás (hangyabáb), de erről azért nem írok bővebben, mert a kereskedésben általában nem kapható, és egyébként is nehezen beszerezhető. Nagyon fontos viszont egy házilag üzemeltethető lisztkukactenyészet (nem kell megijedni a kukac szótól, így nevezik a lisztbogár lárváját), amiből különösen a legyengült madarak felerősítésekor etethetünk eredményesen.

Verebek és egyéb magevő madarak. A fűben vagy a földön üldögélő magatehetetlen verébfióka ugyanolyan szánalmat ébreszt, mint a par

kok sétányain talált, elárvultnak látszó rigófióka. Csakhogy a földről felszedett kis verebek többnyire valóban kiestek a fészekből, mert rendes körülmények között már repülni, de legalábbis repülgetni tudnak, amikor elhagyják mindenféle növényi giz-gazból, puha toliakból és rongydarabkákból készített otthonukat. Az öreg verebek pedig nem nagyon törődnek a kipottyant apróságokkal, éppen elég gondot jelent számukra a fészekben maradottak felnevelése. Meg azután, hogy verébéknél nem szokás apró fióka korban távozni, ösztöneik sincsenek erre „berendezkedve”. Hasonló a helyzet a parkokban gyakori zöldikékkel, meggyvágókkal, tenge- licekkel és társaikkal is. Persze azért, mielőtt mondjuk egy meggyvágófiókát hazavinnénk, érdemes kicsit körülnézni a sűrű bokrok ágai között. Mert ha ott rejtőzik valahol a fészek, a visszahelyezett kismadár mégiscsak jobb és megbízhatóbb helyzetbe kerül. Még akkor is, ha csupán egy közeli ágra ültetjük a már tollasodó fiókát (a fészekben rendszerint nem hajlandó bent maradni!), azzal is segítünk, mert ott már egészen biztosan megtalálják az öregek, és tovább etetik.

Ha viszont a meggyvágó vagy verébfióka mégis emberi gondozásra szorul, az nagy vonalakban megegyezik a fekete rigónál elmondottakkal. Ugyanúgy dobozzal kezdjük (abba viszont, különösen a még nem egészen tollas fiókák esetében, rongyokból puha fészket is kell készítenünk), a kalitkával folytatjuk, és az azt követő szabadon eresztés is hasonló elvek szerint történik. Miután e magevő madarak fiókáikat különösen az első időkben rovarokkal táplálják (figyeljük csak meg a mezei- verébpárt, amely a kiskert egyik fészekodújában tanyázik, mennyi hernyót hordanak a kicsinyeknek!), védencünk első elesége is nyers húsból, főtt tojásból, reszelt sajtból és — ha lehet — természetesen friss hangyatojásból álljon. Adjunk kevés salátalevelet is apró darabokra vágva, ami a hernyókkal bevitt zöld növényi részeket pótolja, de ne feledkezzünk meg a már említett kálciumfoszfátról és vitaminkészítményekről sem. Amikor a kis veréb (meggyvágó) önállósodni kezd, apró magvakat is adjunk, és szórjunk eleséget a kalitka aljára is, mert rövidesen magától kezd csipegetni. Eszegetni fogja az apró kavicsokat is, amire minden magevő madárnak szüksége van. A kalitka aljára (fiókjába) éppen ezért finom sóderrel kevert homokot tegyünk.

Balkáni gerle. Bár, a verebekhez hasonlóan, nem védett madár, silány fészkéből kiesett fiókái éppen úgy a segítségünkre szorulnak, mint

a kis rigók, vagy bármely más elárvult madárapróság. A földön talált balkáni gerle esetében is nézzünk először körül, nem látjuk-e a fészket valahol, ahonnét kipottyanhatott. Ha nem sikerül felfedeznünk (egy- egy erősebb szélroham néha fiókákkal együtt sodorja a földre), vizben áztatott apró magokkal (búza, köles, kukoricadara) etetjük a kicsit, mert a gerleszülők nem a csőrükben hozzák a fészekhez a táplálékot — mint például a rigófélék —, hanem az összeszedegetett és a begyben tárolt eleséget az éhes fiókák torkába öklendezik. Bal kezünk két vagy három ujjával és jobb kezünk középső ujjával nagyon óvatosan kinyitjuk az eleinte természetesen ellenkező fióka puha csőrét, és a jobb kezünk mutatóujjára előzőleg felkent nedves magokból amennyit csak lehet „belekenünk” a szájába. Ezt mindaddig ismételjük, míg a begye jól ki- tapinthatóan tele nem lesz. A gerléket és általában a galambféléket, az apró énekesmadarakkal ellentétben, elég naponta háromszor megetetni. Előzőleg mindig tapogassuk meg óvatosan a begyét, hogy a szükséges adagot már előre kiszámíthassuk. A kis gerle egyébként rendszerint már néhány etetés után megszokja az „új módit”, és alig érzi meg ujjainkat a csőre körül, máris kinyitja azt, és úgy várja az eleséget. Ha eleget evett, fejét rázva és a magot kiszórva jelzi, hogy jóllakott.

A gerle- (galamb-) fiókának is kell adnunk kalciumfoszfátot és Phylasol-Combit, különösen az első időkben. Ilyenkor a magot is több órán át áztassuk etetés előtt, hogy kellően megpuhuljon (a maradékot soha ne tegyük el másnapra, mert megsavanyodhat!), később már éppen csak megmártjuk, és a most már szárnyait is próbálgató madár köré is szórjunk a finom sóderre, hogy minél előbb megtanuljon önállóan csipegetni. A már önálló gerlét ott eresszük el, ahová szabadon élő társai tömegesen járnak táplálkozni (itt tanulhat tőlük), soha ne az ablakba járó gerlepár közelében. A galambfélék ugyanis — a közhittel ellentétben — összeférhetetlen, veszekedős természetűek, és területük védelmében néha nagyon kegyetlenek tudnak lenni (akár agyon is verhetik a fiatal madarat!).

Füsti- és molnárfecske. Rendszerint fiatal füstifecskék kerülnek emberkézbe, de felnevelésük jóval nehezebb, sokkal több időt és energiát igényel, mint az eddig tárgyalt madárfajok fiókái. A fecskék a szabadban kizárólag repülő rovarokkal táplálkoznak, de csupán legyekkel nagyon nehéz egy fiókát felnevelni, a legtöbb ember számára főként

időhiány miatt lehetetlen. Ehhez külön légytenyészetre lenne szükség, ahonnan gyorsan és szinte korlátlan mennyiségben kaphatnánk a megfelelő rovar mennyiséget. A házhoz került fecskefiókának lisztkukacot (lárvát), egészen vékony szeletkékre vágott nyers húst, főtt tojást, vitaminokat, és ha van, természetesen friss hangyatojást kell adnunk. Emellett természetesen annyi élő rovart, amennyit csak szerezni tudunk számára. Ha sikerül a madarat felnevelni úgy, hogy már ügyesen körülrepül a szobában, a leghelyesebb mielőbb szabadon engedni, mert repülős fecskéket kalitkában tartani még átmenetileg sem lehet (összetörik a tolláikat és ezzel repképtelenekké válhatnak). Ha a közelben esetleg egy fiókáit éppen kirepítő fecskepár tanyázik, célszerű a kicsit ott szabadon engedni. Magam már két ízben tapasztaltam, hogy ilyen esetben az öreg madarak minden további nélkül etették és gondozták a „véletlenül” felbukkant új jövevényt, és nem tettek különbséget közte és saját fiókáik között. De ha erre nincs is mód, meleg, napfényes időben, amikor a rovarmozgás bőségesen nyújt táplálékot, madarunk biztosan nem fog zavarba jönni, hiszen a rovarfogás tudománya minden fecskével vele születik. Ezt már egészen kicsi korában is tapasztalhatjuk, amikor ügyesen utánakap a feléje szálló legyeknek és más rovaroknak.

Az őszi vonulás idején, a hideg, esős napokban legyengülve emberkézbe került főként az évi fiatal fecskéket friss hússal (nagyon apró darabkákkal), de elsősorban lisztkukacokkal erősíthetjük fel, és ha már magukhoz tértek, szemük ismét élénken csillog és láthatóan repülnének, a leghelyesebb nyomban szabadon engedni őket, hadd siessenek a többiek után. A lisztkukac (maradjunk most már ennél a közhasználatú megnevezésnél) azonban csak ritkán kapható állatkereskedésekben (rendszerint hiánycikk, amikor éppen szükség lenne rá), aki tehát gyakran kerül abba a helyzetbe, hogy hosszabb-rövidebb ideig alkalmi madárvendégeket kell etetnie, jól teszi, ha önálló kis tenyészetet állít be (kevés munkával jár, nem büdös és kis helyen elfér). Egy üres akváriumban, nagyobb fémdobozban, korpa vagy liszt között jól tenyésznek a lisztbogarak, különösen, ha meleg helyiséget biztosítunk számukra. A korpára helyezett zsákvászondarab alá időnként kenyérvéget, salátaleveleket, sárgarépát helyezzünk eleség gyanánt (csak annyit, amennyit megesznek a kukacok!).

Még röviden a telefonok és levelek nyomán minden kora ősszel visszatérő kérdésről: mi történik a későn kelt fecskékkel? Eljuthatnak-e még Afrikába? Lehet-e valamilyen módon segíteni rajtuk?

Elsősorban az ereszek alatt néha kisebb-nagyobb telepekben fészkelő molnárfecske az, ahol rendszeresen találkozhatunk viszonylag későn is másodköltésű fiókákkal. 1976-ban például Gyulán szeptember 30-án figyeltem meg etető molnárfecskéket, amelyek egész biztosan még október első napjaiban is a fészekben maradtak. Ilyen esetekben semmit sem tehetünk, e madarak sorsát a természetre és saját szerencséjükre kell bíznunk. Ugyanez vonatkozik a feltűnően későn felbukkanó, megkésetten vonuló példányokra is. Ha az időjárás kedvező, nagyon rövid idő alatt elérhetik a tengerpartot, és ezzel tulajdonképpen meg is menekültek, hiszen túljutottak a nehezén, legalábbis ami az időjárás okozta nehézségeket illeti. Ha viszont tartósan hideg idő köszönt be, a nemrég kirepült fiókák, éppen úgy mint a megkésett északibb vándorok, bizony gyakran elpusztulnak. Egyébként minden ősszel fecskék ezrei hullanak el Európa különböző tájain időjárási viszontagságok következtében, de ezeket a veszteségeket a fecskéknél a természet már eleve „bekalkulálta”, és az állományok még a néhány év előtti emlékezetes nagy nyugat-európai fecskepusztulást is viszonylag rövid idő alatt kiheverték.

Gólya. A fészekből vihar, verekedés, egy-egy ügyetlen mozdulat vagy bármi más okból kiesett fiatal gólyát oda lehetőleg mielőbb vissza kell juttatni. Jól tudom persze, hogy ez technikailag nem mindig könnyű feladat, általános érvényű tanácsokat adni nehéz, ezért mindig az adott körülmények és lehetőségek figyelembevételével kell döntenünk. Vigyázzunk viszont nagyon a kisgólyákkal a fészekben és a fészken kívül is, mert a fiatal madarak csőre hegyes, és rendkívül ügyesen és erőteljesen védekeznek vele.

Ha egy fióka valami oknál fogva mégiscsak emberi nevelésre, ápolásra szorul, húsdarabokkal, csirkebelsőségekkel, halakkal táplálhatjuk, de ha például egeret sikerül szerezni számára, azt is örömmel fogadja. A már repülni tudó és a tocsogós réten szabadon eresztett gólya sorsát egy ideig még tanácsos figyelemmel kísérni, akár etethetjük is, de az élelmes madarak rendszerint gyorsan megtanulják a táplálékkeresés módszereit, és ettől kezdve már önmaguk is boldogulnak.

Törött szárnyú vagy egyéb módon sérült, a vonulás idején visszamaradt példányokat hasonlóképpen etethetünk. Erre a célra előzetes megbeszélés után igénybe vehetjük az iskolák biológiai szakköreinek segítségét, a gyerekek a szükséges táplálék összegyűjtését és a madár gondozását is bizonyára örömmel vállalják. Állami gazdaságok vagy tsz-ek talán tudnak ajánlani olyan istállót, ahol a gólya melegben vészelheti át a téli hónapokat. Véglegesen röpképtelenné vált példányok vagy egész életükön át ott maradhatnak, vagy valamelyik állatkert részére ajánlhatjuk fel őket. Vigyázzunk, még a szelíd gólya csőre is veszedelmes lehet!

A friss sérüléssel hozzánk került madárral leghelyesebb állatorvoshoz fordulni, aki szakszerűen sínbe rakja a törött lábat vagy szárnyat, ellátja a például vezeték okozta sérüléseket, s így remény van arra, hogy a gólya egyszer még gyógyultan térhet vissza társai közé.

Ahol a madarak élnek

Városlakó madarak

Az olyan, erdőkkel övezett, szép városok, mint pl. Budapest, Debrecen, Eger, Pécs vagy Sopron, kertes, bokros, fákkal gazdagon megtűzdelt területei szinte paradicsomot jelentenek a legkülönbözőbb madaraknak. A kertekben többnyire megmaradtak a kényelmes odúkat kínáló öreg fák. A bokrok és a díszcserjék a barátkát, a kisposzátát és a fekete rigót látják vendégül, a zöldikék és a csicsörkék legszívesebben a tujákon és a sűrű fenyőfákon fészkelnek, de a nagyobb erdőszéli kertekben, ha a bokrok alját nem takarították ki, a szép hangú fülemüle is megtelepedhet. Az erdőkhöz közel eső kertek madárfaunája nagyon sok esetben gazdagabb, változatosabb, mint magáé az erdőé.

Ahogy azonban beljebb haladva a belvárosok felé tartunk, egyre ritkul a fajok száma, míg végül az igazi betondzsungelben, ahol fa vagy bokor már csak elvétve akad, csak azok a madarak tudnak megélni, amelyek szinte szélsőségesen alkalmazkodtak a számukra természetellenesen megváltozott viszonyokhoz.

A hazai nagyvárosok belső kerületeiben, több-kevesebb kivétellel általában a következő madárfajok élnek (fészkelnek): vörös vércse, balkáni gerle, gyöngybagoly (jelenléte csak a vidéki városok központjaiban levő templomtornyokban képzelhető el), sarlósfecske, molnárfecske, dolmányos varjú (helyenként vetési varjú), csóka, fekete rigó, házi rozsdafarkú, seregély, házi veréb. Közülük a balkáni gerle, a dolmányos és vetési varjú, ezenkívül a házi veréb semmiféle védelmet nem élvez, ennek ellenére a gerle és a veréb a városokban is nagy egyedszámmal él, és messzemenően alkalmazkodott az ottani környezethez. A gyöngybagolyról, csókáról, sarlósfecskéről, azok telepítési lehetőségeiről már szóltunk.

A vörös vércse Budapesten a nagy középületek (Bazilika, Iparművészeti Múzeum, Országház stb.) padlásterében vagy a külső díszítések

Költőláda vörös vércse részére

alkalmas helyein költ néhány párban.
E kicsiny állományt nem fenyegeti ve-
szély, a fészkeléseket legalábbis nem,
de azért magas épületek padlásterében
vagy kívül elhelyezett költőláda
(50 x 35 x 35 cm; röpnyílás 15×15 cm)
segítségével megpróbálkozhatunk tele-
pítésükkel másutt is. Hazai adataink
még nincsenek, a vörösvércse-telepítés
kísérleti stádiumban van, tessék hát
próbálkozni, s nyomban közölni az

eredményeket, hogy ezzel mások törekvéseit is előmozdíthassuk. Ha-

raszthy László barátom az NDK-ban erkélyen levő virágtartóban látott

és fényképezett fészkelő vörös vércsét.

Munkánk során természetesen számolnunk kell a házi galambok erős konkurrenciájával, melyek szinte „vadásznak” a fészkelőhelyekre, és nyomban költeni kezdenek, ha alkalmas helyet találnak valahol.

A fekete rigó akár Budapest címermadara is lehetne, annyira elszaporodott a városban, ahol a kertes, fás-bokros budai részeken éppen úgy otthon van, mint a Belvárosban. A hímek már kora hajnalban, néha még teljes sötétségben hallatják flótázó éneküket a nagy bérházak tetejéről vagy tv-antennáiról. Egyes országokban az énekes rigó is behúzódott a lakott területekre. Ez a folyamat hazánkban elkezdődött.

Évről évre rengeteg bejelentés érkezik a Madártani Egyesülethez, melyek mind a fekete rigók pusztulását panaszolják. Sok igazság van ezekben a panaszokban, különösen ami a fiókák sorsát illeti. Ezt magam is tapasztaltam annak idején a Szabadság-hegyen, a Madártani Intézet Költő utcai parkjában, ahol minden tavasszal tucatnyi rigópár fészkelt a környéken, de a csókák, a szarkák és persze a macskák közreműködése folytán jó ha két-három fészekből kirepülhetett az utánpótlás. Ennek ellenére a park gyepszőnyege mindig tele volt rigókkal, és a környéken is állandóan lehetett látni őket. Ugyanezt tapasztalhatjuk egyébként a Belvárosban is, ahol a tavaszi és nyár eleji rigószámlálások során nagyjából minden évben ugyanazt a mennyiséget találjuk. Pedig a Belvárosban is éppen elég veszély leselkedik ezekre az egyébként szelíd, de óvatos madarakra.

Rászorul-e ezek után a fekete rigó a fokozott védelemre a városok-
ban? A választ valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy talán nem
szorul rá, de feltétlenül megérdemli. Egyébként hazánkban csak Buda-
pesten találunk ilyen sok rigót, a többi nagyvárosban korántsem él
annyi belőlük, mint a fővárosban. A vonulóból lassan állandóvá válto-
zó állományok téli etetéséről már volt szó, de segíthetünk szép hangú
madarainknak a fészkelés terén is. Szívesen költ a fekete rigó például a
házak oldalára futtatott növények indái között, de ha az ereszek szögle-
teibe némi fészekkezdeményt helyezünk, azt is rövidesen elfoglalják az
otthont kereső rigópárok. Parkokban a 3-4 méter magasan levő ágvillá-
kon lehet kitűnő fészkelőhelyeket készíteni a rigók számára, ezeket a
madarak néha még a bokrokban és fákban gazdag budai részeken is
előnyben részesítik a természetes ágvillákkal szemben. Az eljárás lénye-
ge, hogy a törzsből kiinduló oldalág tövében előre elkészített deszkaládi-
kát helyezünk el (biztosan felerősítve), de készíthetünk betonból is
fészekalapot, amelyre a madarak szívesen építenek. Ha alaposan megfi-
gyeljük a városi fekete rigók választotta fészkelőhelyeket, ezek nyomán
újabb ötleteket kapunk és valósíthatunk meg.

A seregély egyre inkább terjeszkedik a városokban, de mind gyak-
rabban lehet hallani a tetőkről a házi rozsdafarkú jellegzetesen reszelős
énekét is. Az utóbbi részére a tetők közelében levő lakások ablakai mel-
lett felerősített C mintájú odú szolgálhat fészkelőhelyül, de (akár a vö-
rös vércsénél) hazai tapasztalatok egyelőre itt sincsenek. A nagyvárosi
házi rozsdafarkúak gyakorlatilag az egész költési szezon alatt a tetőkön

élnek, ott vadásznak, így elméletben lehet remé-
nyünk a telepítésükre is. Hogy így van-e, azt
csak a kísérletek eredményessége döntheti el.

A Magyar Madártani Egyesület közgyűlése
az 1982-es évet a fecskék védelmi évének nyilvá-
nította. Persze nem csak a városi fecskék védel-
méről van szó, hiszen például a füstifecskék túl-
nyomó többsége a falvak és tanyák lakója, az apró
partifecskék telepei pedig legfeljebb a községek
közelében húzódnak meg, de az urbanizált kö-
rülmények között élő madarak védelme kétségte-
lenül kiemelt helyet kapott a program során.

14. ábra. A fecskék
védelmi évének
emblémája

A nagyvárosok modern lakótelepein az első madárvendégek közé tartoznak a fehér hasú, fehér hátú molnárfecskék. Főként az erkélyek szögleteit választják fészkelőhelyül, de ahol erre lehetőség kínálkozik, az ereszek alatt is költenek. Majd mindig több pár él együtt és a fészkek néha közvetlenül egymás mellett épülnek, de előfordulnak több száz párás telepek is. Budapesten többek között a Műegyetem épületein fészkel nagyon sok molnárfecske, de a Lövőház utcában, a Keleti Károly utcában és másutt is gyakran találkozhatunk ezzel a kedves madárral.

A fecskék hajnaltól szürkületig hordják az eleséget fiókáiknak, és bőségesen termelnek ürüléket is. Nagyon tiszta madarak, mindig kifordulnak a bejáró nyílásán, és fekete-fehér pöttyentéseik a fészek alá hűl-

15. ábra. Műfészek fecskék részére, alatta ürülékfogó fecskepelenka

lanak. Ez ellen a Madártani Egyesület Szolnoki Helyi Csoportjának tagjai védődeszkák, „fecskepelenkák” felszerelésével védekeztek eredményesen. De sajnos akadnak olyan emberek is, akik ahelyett, hogy egy deszkalapot vagy kartondarabot erősítenének a fészek alá, egyszerűen leverik azt fiókástul, mindenestül.

Említettem már, hogy az NSZK-ban mesterséges fecskefészkeket, illetve külön sározóhelyeket készítenek, mert a madarak egyes nagy iparvidékek közelében vagy a városok belső kerületeiben egyszerűen nem találnak többé sarat a fészkek építéséhez. Mi még szerencsére nem tartunk itt, de a Madártani Egyesület elkezdte a műfészkek készítését. Különösen a városokban lesznek kapósak ezek a fészkek, amelyek mindjárt ürülékfogó deszkával készülnek. Akik szeretik a madarakat és szívesen látnának egy-egy fecskepárt erkélyük sarkában, a műfészkek

16. ábra. Fecskék sarat gyűjtenek. Mesterségesen is készíthetünk ilyen sárgyűjtő helyeket!

kihelyezésével esetleg befolyásolhatják a fecskéket a választásban. Ugyancsak készíthetünk a lakótelepek erre alkalmas részein sározóhe- lyet, amit a fecskék elsősorban a tavaszi építkezések és tatarozások idején vesznek ipajd igénybe. Lehet ez egy mesterséges tócsa, de megfelel egy földbe süllyesztett olyan edény is, amelyben egy kevés agyag hozzáadásával sarat készítünk. Ezt a masszát természetesen időről időre nedvesíteni, felújítani kell.

A füsti- és különösen a molnárfecskékkel kapcsolatban egyébként ugyanazt kérjük, mint a partifecskéknél: azoknak a helyeknek a bejelentését, ahol a szokásosnál több füstifecske tanyázik valamelyik istállóban, vagy ahol az ereszek alatt nagy molnárfecsketelepek vannak. Ezek az adatok sokat segíthetnek a gyakorlati fecske védelemben, mert ha rendszeresen ellenőrizzük az ismert telepeket, sok bajnak, pusztulásnak vehetjük elejét, és számos esetben könnyíthetünk a madarak, de esetleg a ház lakóinak gondjain is.

A nagyobb városok külső kerületeiben, de falvakban, gazdasági épületek környékén s mindenütt ott találjuk az igénytelen külsejű búbos pacsirtát. Állandó madár, télen és nyáron egyaránt találkozhatunk vele, a párok néha a modern épületek lapos tetején fészkelnek. Érdemes lenne többet foglalkozni az utcákon, tereken élő búbos pacsirták életmódjával, környezeti igényeivel, de úgyanígy hasznos lenne az eddigieknél sokkal pontosabban feltérképezni a sarlósfecske (nem fecske!) hazai fészkelőhelyeit, hiszen ez a faj is szinte százszázalékosan városlakó. Gyakorlati védelmük néhány lehetőségéről már korábban volt szó.

Madarak a város peremén

Nemrég Budakeszi környékén egy éven át rendszeres állományfelvételeket végeztem. Arra voltam kíváncsi, milyen madarak és milyen mennyiségben élnek a különböző évszakokban ezen a hétvégi kirándulók által oly kedvelt és látogatott területen. A nagyvárosok lakói évről évre mind nagyobb számban töltik a hét végét az erdőben, sétálnak, élvezik a napfényt, a jó levegőt és a madarak énekét. Legnagyobb a forgalom a tavaszi és az őszi hónapokban, de a meleg nyári napokban és télen is sok kiránduló látogat a Budapest környéki erdőkbe.

A természetszerető emberek az ilyen erdei séták alkalmával magától értetődően minél több állatot, mókust, pillangót és természetesen madarat szeretnének látni.

Az erdei séták alkalmával az emberek nagy többségének nincs határozott terve egy-egy madárfaj megfigyelésére, számukra tulajdonképpen teljesen mindegy, milyen madarat látnak. Éppen úgy örülnek a közelükben felbukkanó kék szárnyú szajkóknak, mint a bokrok alatt mozgó vörösbegynek vagy a törzsön kopácsoló tarkaharkály látványának. Számukra elsősorban azok a fajok érdekesek, amelyek nagyságuk, színezetük, viselkedésük vagy énekük révén különösen feltűnnek. A már említett felmérés során például ilyen madárnak bizonyult a szajkó, ez a viszonylag nagy testű, gyakori, örökösen tevékenykedő, ide-oda röpködő, és különösen a tavaszi párosodási időszakban hangjával is feltűnő madár. Érdekes véletlen, hiszen a szajkó nem védett, állományát az apró énekesmadarak fiókáinak pusztítása miatt gyéríteni igyekeznek. Nem is ok nélkül, mert például 1980 tavaszán Budakeszi közelében hat általam talált őszapó fészek közül a nyomok szerint öt esetben szajkó vagy szarka dúlta szét ezeket, és elpusztította a fiókákat. Mert a szajkó rabló hajlama természetesen a városok környékén sem változik, ott is fosztogatja az apró madarak fészkeit, mégis ő a közönség egyik kedvence, a

szajkó, más néven a mátyás vagy mátyásmadár. Emellett persze azt sem szabad elhallgatni, hogy a tölgymakkokkal repdeső szajkóknak milyen nagy szerepük van az erdők természetes felújulásában.

A szajkó azért nem áll egyedül népszerűségével a kirándulók körében. Fontos szerep jut a téren a fekete rigónak, a vörösbegynek, a széncinegének, a tavaszi és kora nyári időszakban hangos énekük miatt a fülemülének és barátkának, a lombok között aranygolyó módjára átrepülő sárgarigónak, de az öregebb fák törzsén vidáman kopácsoló harkályoknak is.

Pár évvel ezelőtt még kék galambok is költöttek a budakeszi erdőben. Öreg, odvas tölgyfákban tanyáztak, és a hímek jellegzetes búgó hangját már kora tavasszal lehetett hallani. Sajnos közbeszólt az erdészet, a motoros fűrészekkel napok alatt kivágták az öreg fákat, „megtisztították” azt a részt, ahol az előző években még kék galambok, légykapók, csuszkák és más odúlakó madarak fészkeltek.

A nagyvárosok körüli erdőknek, például a Budai-hegyeknek, a fővárost körülölelő zöld gyűrűnek minden vonatkozásban, így madártaniig is mintaterületeknek kellene lenniük. Ezeket az erdőket nem szabad, helyesebben nem szabadna az általános erdészeti „szabvány” szerint kezelni, hanem kizárólag speciális rendeltetésüknek megfelelően. Az öreg fák megkímélésével, a nyílt területek befásításakor a tűlevelűvel vegyes állományok kifejlesztésével, bokrosok és itatóhelyek létesítésével valóságos madárparadicsomot, madárvédelmi mintaterületet lehetne varázsolni a város köré. Még akkor is, ha például a mesterséges fészekodúk kihelyezését ezeken a kirándulók által erősen látogatott területeken ma még sajnos nem ajánlhatjuk. Nagyon sokat segíthetnek viszont a forgalmas buszvégállomásokon elhelyezett ismeretterjesztő táblák, melyek felállítása a Pilisi Parkerdőgazdaság területén és a főváros környékén már megkezdődött.

Hallani néha olyan ellenvetéseket, hogy a kirándulóktól sűrűn látogatott területeken kár nagy erőket mozgósítani a madárvédelem érdekében, mert a madarak, úgymond, úgyis elhagyják ezeket az erősen zavart területeket. Ezt a nézetet alaposan cáfolják a Budapest környéki erdők, ahol a már említett felmérés során egyedszámra nézve is jelentős madármennyiséget találtam. Átlagosan egy méterre, gyakorlatilag tehát minden lépésre kereken két madáregyed jutott. De ha figyelembe vesszük

azt is, hogy nem mindenki figyeli állandóan az ágak között matató madarakat, és talán elszalaszt néhányat a csak füllel észlelhetők közül is, nos ha csupán egy példányt számolunk mondjuk öt méterenként, a séták során látott madarakkal akkor is mindenki meg lehet elégedve. Pedig a Budakeszi környéki erdők nagyon látogatottak, gyalogosok, kerékpárosok és autósok szinte egymást érik ott a hétvégeken.

Azért, ha rajtam múlna, az autósokat bizony kitiltanám az erdőből. Nem madárvédelmi okokból, mert a rigók és a cinegék már úgy megszokták a berregő, pöfögő járműveket, hogy ügyet sem vetnek rájuk, hanem éppen az igazi kirándulók, a pihenni, felüdülni vágyó emberek érdekében. Mert eltekintve attól a nagyon is kellemetlen zajtól, amit az autók az erdőben csapnak, jobbára a gépkocsik segítségével jelennek meg a Budai-hegyekben is mind gyakrabban az ócska tűzhelyek, a rozsdás, kiszuperált mosógépek és jégszekrények, sőt megrokkant karosszékek és díványok is, melyek azután akár évekig ott éktelenkednek az utak mentén. Mert arra viszont sajnos már nincs kocsi, hogy összeszednék és a szeméttelepre szállítanák ezeket, ott rohadnak, rozsdásodnak ma is a fák között az erdei utak mentén.

Én bizony sorompóval zárnám el az erdei utakat! Mert aki igazán szereti a természetet, az erdőt, a virágokat, a madárdalt, az nem fog visszariadni egy kis gyaloglástól sem. Hiszen többnyire, legalábbis a budai erdőkben, mindössze néhány száz méteres, esetleg egy-két kilométeres sétáról van csak szó.

A kiskert is lehet madárvédelmi bázis

Időhiány, anyagiak és még sok más ok miatt nagyon sokan csak szűkén vett környezetükben, a családi házhoz tartozó kiskertben vagy a hétvégi telken foglalkoznak madár védelemmel. Fészekodúkat függesztenek ki, madáritatót készítenek, a bokrokat és az élősövényt is a madarak igényeinek megfelelően ültetik, kezelik, télen pedig a lakóházak körül rendszeresen etetik az éhes vendégeket.

Ezeknek az apró madárvédelmi sejteknek a jelentősége messze túlnő az adott kiskert határain. Természetesen nagyon fontos az is, hogy egy-egy széncinegepár évről évre állandó otthont találjon valamelyik Balaton melléki telken vagy üdülőben, hogy állandó madárfürdő várja szomjas és tisztálkodni vágyó vendégeit a száraz talajú, napsütötte szőlőhegyek egyik kertjében, de a gyakorlati madárvédelem számára nagy jelentőségű ez, követhető példaként is. Egy-egy fészekodú megjelenése és ezt követőleg az etető cinegék bájos látványa például szinte láncreak- ciószerűen „odúsíthatja” az egész környéket, ha az érdeklődők köny- nyen, minden különösebb utánjárás nélkül beszerezhetik ezt a fontos madárvédelmi kelléket. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem minden ember barkácsoló típus, sokan szívesebben rendelik meg a kész odút, etetőt, mintsem maguk bíbelődjenek az elkészítésével. Az ilyen irányú igények egyre nőnek, gondoskodnunk kell tehát arról, hogy a madárvédelmi ambíciókat ne törhesse le az odúhiány.

Mi szükséges tehát ahhoz, hogy kiskertünk madárvédelmi bázissá váljék? Szó sincs holmi költséges befektetésről. Mindenekelőtt madárszeretet, másodsorban ötletesség és némi kézügyesség szükséges. Nem fenyegeti veszély a virágágyakat, megmarad a szépen zöldellő gyepszőnyeg is, a bokrokra, gyümölcsfákra meg éppenséggel szükség van.

A fészekodúkkal és a téli etetéssel kapcsolatos tennivalókról már írtam, itt csak a többi lehetőségről és tennivalókról lesz szó.

17. ábra. Madáritató keresztmetszeti rajza

Madáritató és fürdő. Különösen ott szükséges, ahol a madarak a száraz nyári időszakban nehezen vagy egyáltalán nem juthatnak ivó- és fürdőhelyhez. A kis medencét magunknak kell elkészítenünk, mert készen még nem kaphatunk.

A 17. ábra szerinti madáritatót (fürdőt) a kert árnyas, védett sarkában helyezzük el. A medence méretei tetszőlegesek, megfelelő sablonok segítségével kisebbet vagy nagyobbat is készíthetünk, de ha valaki nem akar bíbelődni vele, szükségből egy földbe süllyesztett mélyebb tepsi vagy fotótál is megteszi.

Az itató ne a bokrok alatt, de azok közelében, lehetőleg árnyas helyen álljon! A víz így kevésbé melegszik fel, á fürdéstől néha teljesen átázott tollazatú madarak pedig a macska vagy a karvaly elől a közeli bokrok ágai között kereshetnek menedéket. Lényeges a medence látható helyen történő elhelyezése is, hiszen így bármikor gyönyörködhetünk az inni és fürödni érkező madarak tarka látványában. A vízcserét naponta vagy kétnaponta végezzük el.

A szomjas és fürödni vágyó madarak nagyon hamar felfedezik a medencét, és ettől kezdve, különösen a reggeli órákban, erősen megnövekszik a kert madárforgalma. Rigók, poszáták, cinegék, tengelicek mellett néha egy-egy pompás tollú, óvatos sárgarigót, zöld küllőt is megfigyelhetünk a víz mellett. A medencét a téli hónapokra legalább vízteleníteni kell, de a leghelyesebb, ha novemberben kiemeljük a földből.

Bodzabokrok. A sűrű bodzásokat néhány madárfaj, így például a fekete rigó, zöldike vagy a tövisszúró gébics előszeretettel használja fészkelőhelyül, de fontos szerepe van ennek a cserjének a madarak táp

látásában is. A bodza augusztusban kezd érni, és általában szeptember végéig találhatók rajta a lédús, fekete bogyók, amelyek a nyár végi és kora őszi vonulás idején elsősorban a különböző poszátáknak jelentenek fontos táplálékot. De a fekete és énekes rigó, a fülemüle, sárgarigó, seregély, sőt még a balkáni gerle is szívesen fogyasztja az édeskés ízű gyümölcsöt.

A bodza kedveli a szerves anyagokban gazdag talajt, és különösen ott tenyészik nagyon jól, ahol patak folyik a közelben. Könnyen megtelepíthető, ledugott vesszői is meggyökeresednek, és a gyorsan növő bokrok hamar termőre fordulnak.

Egyéb bokrok. Ha a kertben elegendő helyünk van, hogy bokrokból kisebb csoportokat képezzünk ki, elsősorban arra kell törekednünk, hogy a cserjék kifelé lehetőleg zártak, sűrűek és így a belső részeken

18. ábra. A madáritató a kert egyik ékessége lehet

19. ábra. A bokrok megfelelő arányú ültetése, metszése és a fészekcsészék kiképzése
fontos madárvédelmi feladat

fészkelésre alkalmasak legyenek. Az olyan bokrokba, ahová kívülről belátni, nem szívesen fészkelnek a madarak. Metszőollóval még az ősz folyamán megfelelő ágcsészéket is kiképezhetünk, ezeket a fekete rigók és más madarak szívesen veszik igénybe. Egy-egy nagyobbacska, sűrű ágú luccsemete, tuja vagy más tűlevelű bokor kedvelt fészkelőhelye a zöldikének, csicsörkének, fekete rigónak, a kerítés mentén létesített élősövényben viszont nagyon gyakran a csilingelő hangú kis poszáta telepszik meg, újabban egyre gyakrabban a városok kertes részein is.

Madárvédelem a nádasokban

Természetesen nem mindenkinek van alkalma és módja arra, hogy a vizek birodalmában madárvédelmi munkát végezzen. Akit azonban kenyérkereső munkája köt oda, például egy tógazdaság vezetőjét vagy ag- ronómusát, esetleg valamelyik védett vízi területünk kezelője, az ilyen emberek már nagyon sokat tehetnek az ott élő madarak védelméért.

A kívülálló számára kicsit talán hitetlennek tűnik, de egyes récefajokat, a nyári ludat vagy az apró nádi énekeseket néha könnyebben lehet telepíteni, mint a kiskertbe várt odúlakókat. Az egyébként is odvas fák belsejében költő kercerécét például északi hazájában már rég telepítik mesterséges fészekodúk segítségével, de ilyen módszerrel legutóbb Csehszlovákia északi tájain is sikerült ezt a fajt megtelepíteni. A Szovjetunióban számos természetvédelmi területen és vadásztársaságnál használják a deszkából készült kb. 40×40 cm-es alapterületű és 20 cm átmérőjű bejárónyílással ellátott réceodúkat, amelyeket tavakban vagy mocsarakban álló fák törzsére erősítenek fel. A bejárónyílás elé szegezett deszkalap a réce leszállását segíti elő.

Lengyelországban, az NDK-ban, a Szovjetunióban, de másutt is tömegesen telepítik a tőkés récét mesterséges szigeteken felállított fészkelő-

20. ábra.

Mesterséges fészekodú récék számára

sátrak segítségével. Az ilyen telepíté-
sekhez pontos recept nem is szükséges,
lényege, hogy a madár zavartalan kör-
nyezetben találjon megfelelő búvóhe-
lyet tojásai számára. Dr. Sterbetz Ist-
ván „Vízivad” c. könyvében szemlélte-
tően írja le a kardoskúti rezervátum-
ban végzett hasonló kísérleteit. Kora
tavasszal 20-30 m-es hálózatban egy-
egy kukoricaszár-kévét helyeztek ki

21. ábra. Fészkelősátor récék részére

náddal ritkásan benőtt, sekély vizű parti zónában, s felettük a nádszálakat csúcsuknál egyetlen ponton összefogva, szellős sátrat képeztek ki. A ritkás nád rejt a fent keringő ragadozómadár elől, de a kotló madár számára szükség esetén mégis minden irányba szabad menekülést biztosít. Kardoskúton a tőkés récék nagy számban foglalták el ezeket a felkínált fészkelőhelyeket, különösen ha a nádkéve közepét felül fészekszerűen kicsit kimélyítették. így különösen alkalmassá vált a tojások lerakására. Természetesen ezeken a mesterségesen kiképzett költőhelyeken nemcsak tőkés, de egyéb récefajok, ezenkívül vízityúk és guvat is fészkelhetnek. Az olyan fészeksátorban, ahol a víz színe felett képezzük ki a nádból álló, kb. 30 cm átmérőjű szigetecskét, a tapasztalatok szerint kis vízicsibe is megtelepedhet. A módszert nemcsak hivatásos természetvédőknek, de vadásztársaságoknak is ajánlani lehet.

Előbbiekhez lényegében hasonlóan írja le dr. Kovács Gábor a „Madártani Tájékoztató” 1981. évi második számában a Hortobágyon végzett kísérleteit, amelyek során többek között nyári ludakat telepített eredményesen. Ez a hazánkban is fészkelő védett lúdfaj kiemelkedő természetvédelmi érték, és a telepítésével kapcsolatos első hazai kísérletek éppen ezért rendkívül fontosak. A szerző a kunkápolnási mocsárban dolgozott, és az avas, öreg nádban, közel a tisztáshoz vagy a csónakút-

hoz a tél első felében négy-hat nádkévét rakott csillag alakban egymásra, az így keletkezett sziget tetejére pedig kévényi nádszálat szórt. A lúdcsalogató fészkelőhelyek 100-150 méternyire álltak egymástól. A telepítés sikeres volt, így az 1980 januárjában épített 17 fészkelőhely közül 16-ot elfoglaltak az érkező lúdpárok.

Nagy nádasainkban úgyszólván mindenütt előfordulnak, helyenként gyakoriak a barkóscinegék. Ezek a szép madarak télre is itt maradnak, kisebb-nagyobb csapatokban bújják a nádasokat és gyékényeseket, de tavasszal nagyon korán párokra szakadoznak és fészkeléshez látnak. A velencei-tavi védett területen és a Hortobágyon is jól beváltak a csónakutak mentén épített úgynevezett varsababák, amikor a lábon álló nádat nyalábolják és kötözik össze, majd a kötés alatt egy maroknyi nádat lehúzva és megtörve kis síkot, aljzatot képeznek ki, s azt vastagon

22. ábra. A barkóscinegepárok szívesen költenek a varsababákban

23. ábra. Szerkők, csérek részére mesterséges nádszigetet létesíthetünk

megrakják nádlevéllel, nádbugával. A varsababákat télen kell elkészíteni és a csónakutak mentén akár 20 méterenként követhetik egymást. Dr. Kovács Gábor kísérletei során a barkóscinegepárok a varsababák mintegy 60%-át foglalták el. A Velencei-tóról sajnos nincsenek pontos adataink, de miután a fészkelőhelyeket Sitkék is elfoglalták, az általános ki- használtsági arány hasonló lehetett. Barkóscinegék megtelepítésére a legalkalmasabbak a náddal kevert gyékényes részek, valamint a nádasok és gyékényesek határvonalai. Sajnos a fészkelőhelyeket a vízi pockok és a vizek körül is felbukkanó vándorpatkányok is felfedezhetik, és a tojásokat vagy fiókákat nemegyszer elpusztíthatják. A sitke telepítésére a gyékényesek és nádasok egyformán alkalmasak, de leginkább kedvelik a kevert állományokat. Vigyázzunk, a sitke korán, márciusban érkezik, így a neki szánt varsababákat csakúgy mint a barkóscinegéknek, legkésőbb február derekáig el kell készíteni.

A hazai mocsarak és állóvizek környékén ma még többfelé találkozhatunk a víz tükre felett hegyes szárnyakkal könnyedén suhanó kör

mos szerkőkkel. Kisebb-nagyobb telepekben fészkelnek, de állományuk a felmérések szerint egész Európában megfogyott. Silány fészkeiket a párok vízinövények széles leveleire vagy uszadékra építik. Hollandiában eredményesen telepítettek kormos szerkőket mesterséges úszó szigetek segítségével, akár olyan területeken is, ahol azelőtt sohasem fészkeltek. Az összekötözött úszó nádpallókra nádszálakat szórtak, de nagyobb mennyiségű vízben fekvő (kaszált) nád segítségével külön aljzat nélkül is eredményeket lehet elérni. Vigyázni kell azonban arra, hogy a kirándulóktól látogatott vagy horgászok által erősen használt vizeknél ne telepítsünk szerkőket, mert — ez megint holland példa — egy-egy hétvége forgalma a kialakult telep teljes költését tönkreteheti. Az úszó szigeteket és az uszadéknádat a szél romboló hatása ellen kikötözéssel, horgonyozással kell biztositani, de ügyeljünk arra is, hogy a környéken ne legyen pézsmapocokvár. Ezek az állatok ugyanis előszeretettel ülnek ki a kényelmes szigetre, és ha nem is bántják a madarakat, de puszta jelenlétükkel zavarják a költést. Számos külföldi eredmény igazolja, hogy küszvágó cséreket sikerült mesterséges szigetek létesítésével telepíteni. Érdemes lenne nálunk is megpróbálkozni ezzel, elsősorban a védett területeken.

A függő cinege gyakori lakója a folyók és tavak környékének, de fészkelésének előfeltétele, hogy olyan fák álljanak a közelben (elsősorban fűz- és nyárfák), amelyek vékony, lehajló ágaira művészi fészkét építheti. Mint sok más madárfaj esetében, a hazai tógazdaságok gyors ütemű fejlődése a függő cinegék számára is új megtelepedési, fészkelési lehetőséget jelentett. Sajnos azonban sok tógazdaságunkban még ma is csupaszon állnak a gátak, hiányoznak mellőlük azok a fűzfák, amelyekre ezek a madarak fészkeiket építhetnék. A fűz könnyen telepíthető, gyorsan nő, ne sajnáljuk hát a fáradságot az esztétikusabb táj és függő cinegéink érdekében.

Végül a madártelepítések számtalan lehetőségén túl nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a fészkelési szezon egyes fajoknál, például a nagy kócsagnál vagy a nyári lúdnál, barkóscinegénél, nagyon korán, márciusban kezdődik. Ettől kezdve tehát ne égessük, ne vágjuk, ne bolygassuk a nádast, ezernyi madár fészkelőhelyét. Nem csak azért, mert a törvény betűi is így rendelkeznek, hanem sokkal inkább pusztán madárszeretetből.

Névtelen rezervátumok

A fejezet címét Radetzky Jenő barátomtól kölcsönöztem, aki egy írása címéül már sok évvel ezelőtt használta. A két szó azonban annyira találó, hogy úgy érzem, nem tehetek mást, és barátom mint lelkes madárvédő, bizonyára megbocsátja nekem ezt a „tolvajlást”.

Az „igazi” rezervátumok szinte ráépülnek egy-egy állatfaj vagy állatcsoport élőhelyére. Ezeken a területeken a teljes zavartalanság biztosításán túl igen lényeges szempont az is, hogy ezek a ritka, nemegyszer a kipusztulástól fenyegetett állatok továbbra is megszokott természeti környezetükben élhetnek, szaporodhatnak s ezzel megőrzik, sőt néha növelik állományukat. Megszoktuk, hogy a védett területeket jelző táblák mögött ritka madarak tanyáznak, de arra már nemigen gondolunk, hogy alkalmilag egyéb, látszólag semmitmondó területek is mennyire fontosak lehetnek, és akár mini rezervátumoknak is tekinthetők. Évről évre csökkennek például a bokrosok, az árokparti cserjések, a gazosok, pedig ezek az élőhelyek egyéb állatok mellett ezer és ezer madárnak nyújtanak fészkelési lehetőséget. A nagy monokultúrák bevezetésével eltűntek a mesgyéken húzódó keskeny bozótcsíkok, nagyon sok helyen látszólag minden ok nélkül letarolták a kopárfüvű domboldalakat borító galagonyás, vadrózsás állományokat, de fejsze alá kerülnek a legelők öreg füzei és tölgyei is. Ezekkel az élőhelyekkel együtt tűnnek el a környékről a bokrosokban élő karvalyposzáták, tövisszúró gébicsek, zöldikék, mezei poszáták és cigánycsukok, az odvas fák környékéről a búbosbanka, a szalakóta és még sok más madárfaj.

Vagy vegyünk egy másik példát. Aki üldögélt májusi vagy nyár eleji reggelen egy-egy vízzel és náddal teli kubikgödör partján, jól tudja, milyen hihetetlenül gazdag életet rejt egy ilyen, néha csak szobányi, náddal bélelt vizesgödör. Törpegém, nádirigó, foltos nádiposzáta, vízityúk és persze unkák, kecskebékák, a tavaszi petézések idején gőték, varangyok

és szép zöld levelibékák tanyáznak az ilyen kis vizekben, de ha földdel, szeméttel töltjük fel ezeket, egy csapásra megszüntetjük ezt a virágzó állatparadicsomot.

A modern erdőgazdaság nemcsak az öreg, odvas fákat igyekszik felszámolni, de útjában van az aljnövényzet is, amely a különböző munkagépeket akadályozza szabad mozgásukban. Szomorú következményei vannak ennek az erdőátalakításnak. Gondoljunk csak egy bükkösre, ahol az aljnövényzet természetes körülmények között is hiányzik, és ugyanakkor egy tölgyesre, ahol viszont buja bokordzsungel tenyészik a törzsek között. Akár a faj-, akár az egyedszámot hasonlítjuk össze a két erdőtípusban, az aljnövényzettel dús tölgyes mindkét esetben sokkal gazdagabb, mint a csupasz bükkös.

Elkerülhetetlen volt a nagy táblás mezőgazdasági monokultúrák a modern, katonás sorban álló fáikkal messziről feltűnő és — legyünk őszinték — nagyon csúnya erdők kialakulása. De ha már így van, a madárvédőknek meg kell keresni, hogyan lehet csökkenteni az állományokat fenyegető veszteségeket. A kopár domboldalakon, a felhagyott bányákban, a temetők környékén, árkok, patakok mentén telepített bokrosok vagy bokorsorok egy négyzetcentiméternyit sem vesznek el a hasznosítható földterületből, viszont felbecsülhetetlen jelentőségűek lehetnek abból a szempontból, hogy egész sor madárfaj megtelepedhet, otthont lelhet ágaik között. Ha a modern erdőknek legalább a szegélyén meghagyjuk a bokrosokat, ismét számos faj megtelepedését vagy éppen megmaradását segíthetjük.

Egészen sajátos helyet foglalnak el a gyakorlati madárvédelem terén a partifecskék és a gyurgyalagok telepei. Szerte az országban sokfelé találkozhatunk ezekkel, löszfalak oldalában, működő vagy felhagyott sóder- és homokbányákban, néha egészen alacsony bevágásokban, mindenütt, ahol csak alkalmas helyet találnak arra, hogy azokat a vízszintes lyukakat kivájhassák, amelynek végén a fészkelőüreg van. A partifecskék rendszerint nagyobb, több száz párt számláló telepen élnek együtt, a színpompás gyurgyalagok hazai állománya sajnos erősen megfogyott, és ma többnyire csak nyolc-tíz, de néha csak két-három pár él egymás közelében.

A partifecske és a gyurgyalag sajátos fészkelésmódja nemegyszer csábít gyerekeket, sőt felnőtteket is arra, hogy a telepeket megrongál

jak, eltömjék a költőüregeket vagy kiássák a magatehetetlen fiókákat. Sajnos a méhészek is gyakran megteszik ezt, mert méheiket féltik a tarka tollú madaraktól. Előfordul az is, hogy a homok fejtésével pusztítanak el egy-egy népes partifecsketelepet, gyakran olyan bányákban is, ahol bőven lenne hely a kitermelésre más területrészen is.

A telepekhez közel lakó madárvédők nagyon sokat segíthetnek az ilyen névtelen madártelepeken. Az első lépés az legyen, hogy felderítik a környéken levő partifecske- vagy gyurgyalag-fészkelőhelyeket, tanulmányozzák a körülményeket és vizsgálják meg, nem fenyegeti-e őket a pusztulás veszélye. Ezek után leghelyesebb, ha minél előbb a községi tanács illetékeseinek tudomására hozzák a telep létezését, pontos elhelyezkedését, e madárfajok természetvédelmi jelentőségét. Egyben tájékozódnunk kell arról is, nincsenek-e olyan tervek, amelyek végrehajtása a telep létét veszélyeztetik. Jó szóval, meggyőzéssel általában sokkal többre mehetünk, mint a paragrafusok emlegetésével.

De ha a szép szó nem elég, érvelhetünk számokkal: a forintban kifejezett eszmei érték alapján egy partifecsketojást vagy -fiókát 500 Ft- tal számolunk, így egy lakott üreget — szűkén számolva — 2500 Ft-ra taksálhatunk. Szorozzunk egy kicsit: ilyenképpen egy 200 fészekből álló telep eszmei értéke 500 000 forint. Ez pedig már olyan összeg, amelynek hallatára gyorsan madárbaráttá válik a legtöbb gáncsoskodó. Az olyan telep esetében, ahol a bányában folyamatos termelést végeznek, megfelelő szervezéssel és egy kis jóakarattal mindig el lehet érni, hogy arra a részre, ahol a fecskék szorosan egymás mellett tanyáznak, csak akkor kerüljön sor, amikor nyár végén már az utolsó fióka is elhagyta a fészkelőüregét. A partifecskéket egyébként nem zavarja a közelükben folyó munka, nyugodtan etetnek a dübörgő gépek szomszédságában is. Sőt az ilyen helyzet adott esetben még hasznukra is válhat, hiszen a munkások állandó jelenléte védelmet biztosít a telep számára különböző ragadozók és odatévedő rossz szándékú emberek ellen. A madarak a következő tavasszal az új falban ásnak lyukakat, vagy a környéken keresnek alkal- más fészkelőhelyet.

Örömök és gondok

Megállt a gólyapusztulás!

A magyar nép kedves, hosszú csőrű madaráról, a gólyáról, az utóbbi időben egyre több aggódó hangvételű írás jelent meg, de foglalkozott vele a rádió, a film és a televízió is. Sajnos nem ok nélkül. A gólyák száma ugyanis az utóbbi évtizedekben Nyugat- és Közép-Európában rohamosan csökkent. Nyugaton egyes területekről teljesen ki is pusztult ez a szép madár. A riasztó fogyatkozás illusztrációjaként álljon itt a már többször idézett néhány hazai adat: Magyarországon 1958-ban kereken 8000, 1974-ben viszont már csak 4000 pár gólya költött. A fészkelő állománynak kereken a fele tűnt el alig másfél évtized alatt!

A pusztulás okai ismertek, a környezeti változásokkal, a táplálkozóterületek megszűnésével, az öreg, nádfedeles házak és ezzel a kedvező fészkelési lehetőségek eltűnésével, valamint a telelőterületeken végzett vegyszeres sáskairtások hatásával magyarázhatók. Pedig szegény gólya igazán igyekezett alkalmazkodni a modern követelményekhez. Amikor leszorult a régi házak kényelmes nagy kéményeiről vagy a nádtető sarkáról, fészket rakott az utcákon álló villanyoszlopok tetejére. Azt persze nem tudhatta, hogy a dróthuzalokra és azok közé épített hatalmas fészke különböző műszaki problémák okozója lesz, és ezért majd megint görbe szemmel néznek rá azok az emberek, akik egyéb „bűnei” miatt már amúgy is orroltak rá. A kéményen épült fészekről ugyanis minden tavasszal ágak garmada hullott az udvarra az építkező, tatarozó madárpár szorgos munkája nyomán, néha talán egy-egy béka vagy döglött pocok is legurult a tetőről, és keltett oktalan riadalmat a ház lakói között. De az is előfordult, hogy a természetes táplálkozóhelyeitől megfosztott madár csirkét kapott fel a kertek alatt. Mit is tehetett volna mást, amikor három-négy éhes fióka várta a fészekben? Ha azután mindehhez az oszlopon épült fészek okozta rövidzárlat is járult, sokan úgy érezték,

24. ábra. A gólyafészek útja a mai modern elhelyezésig

betelt a pohár, és halált kértek a szerencsétlen gólyapár fejére. Valamit sürgősen tenni kellett!

A természetvédelem először a fészkelés gondján kívánt segíteni. Az
Országos Természetvédelmi Hivatal és a Magyar Villamos Művek
Tröszt illetékesei tanácskozásra gyűltek össze, és ennek eredményekép-
pen vette kezdetét a fészektartó állványok gyártása és intézményes kihe-
lyezése. A fémből készült erős tartók segítségével a korábban az oszlo-
pon és a vezetékeken épült fészek ma a 24. és 25. ábrán bemutatott rajz
szerinti formában magaslik a drótok fölé, s így nemcsak a szerelők mun-

káját könnyíti meg egy esetleges üzemzavar esetén, de a gólyák is örömmel vették birtokukba megmagasított otthonukat, ahonnét elláthattak a házak felett.

A Villamos Művek Tröszt az első tárgyaláson — amelyen magam is részt vettem — minden segítséget megígért, és ígéretét be is tartotta. Pedig a művelet nem ment sem könnyen, sem olcsón. Hiszen a munkát az őszi-téli időszakban kellett végezni, amikor a gólyák távol vannak. A hideg, az eső és a sár nehezítette az építést. Szerencsére a TITÁSZ, a DÉ- DÁSZ, az ÉMÁSZ és a többi áramszolgáltató vállalat példás lelkesedéssel és segítőkészséggel állt a gólyavédelem ügye mellé. Munkagépeket bocsátottak rendelkezésre, daruk emelték új helyükre a fészkeket, és a Hortobágyon — ahol akkoriban kísérleti jelleggel először indult meg ez a munka — nemsokára számos községben egész sor új helyén pompázó nagy fészek hirdette a gyakorlati gólyavédelem megindulását. Ma már, bármerre járunk is az országban, egyre több ilyen, külön oszlopon vagy a vezetékek fölé szerelt állványon elhelyezett gólyafészket láthatunk. Ezek egy része társadalmi munkában vagy a helyi tanácsok kezdeményezésére készült.

Részben a megjavult fészkelési lehetőségek eredményezték, hogy a legutóbbi — 1979-ben végzett — számlálás során, amelyet a postai kézbesítők, a Madártani Egyesület tagjai, pedagógusok, vadászok és alkalmi érdeklődők végeztek, 4760 gólyapárt találtak, tehát az állomány végre ismét emelkedett.

25. ábra. Gólyafészektartó állvány szerkezeti rajza

26. ábra.

A „Gólyavédelem éve”
emblémája

A hazai gólyaszámlálás központja Szege-
den van, és hosszú éveken át dr. Marián Miklós
vezette, újabban Jakab Béla irányítja. Ö a szer-
zője annak a szép, a gólyák életmódját, szoká-
sait és a hazai állomány helyzetét ismertető pro-
pagandafüzetnek is, amelyet a Madártani Egye-
sület adott ki az általa szervezett Gólyavédelem
éve alkalmából. Az egyesületi közgyűlés határo-
zata alapján ugyanis 1980 és 1981 a gólyavéde-
lem évei voltak, ami fokozott gyakorlati védel-
mi munkát és propagandatevékenységet jelen-
tett a fészkelő gólyapárok érdekében.

Búcsúznak a ragadozók?

Századunk elején, abban az időben, amikor a madárvédelmi törekvések már szerte a világon bontakozóban voltak, dühödt támadás indult a ragadozók ellen. A „görbecsőrűek” hazánkban is a végsőkig és tűzzel- vassal üldözött állatok közé tartoztak, lövéssel, méreggel, fészkeik fel- dúlásával, tojásaik és fiókáik elszedésével igyekeztek pusztítani őket. Sajnos nem is eredménytelenül, hiszen néhány fajt leszámítva, ma a korábbi gazdag állományoknak csak szomorú maradékait, roncsait próbáljuk védeni a teljes és végső kipusztulástól.

A héja az érvényben levő rendelkezések szerint a szárnyasvadtenyésztő telepek közelében még ma is gyéríthető.

A rétisas valaha gyakori madár volt a Duna, Tisza és a Dráva mentén, a Dunántúl vizeinél, ma mindössze hat-hét párról tudunk, és szerencséről beszélünk, ha évente egy-két fióka kirepül a fészkekből. Az ötvenes években még a Szigetközben is fészkelt jó néhány pár a határ mindkét oldalán, de a féktelen erdőirtás megtette a magáét, és a hatalmas madarak utolsó fészkelő párjai szinte a szemünk előtt tűntek el — valószínűleg örökre — a Duna felső szakasza mellől. Évek óta a múlté már a hazai alsó Duna-szakaszon korábban élő szép rétisasállomány, gazdátlanokká váltak a Tisza menti fészkek is. A Dunántúl déli felén élő utolsó párok sem kapják meg azt a gyakorlati védelmet, amit teljes joggal megérdemelnének. Az emberi jövés-menéstől, a motoros fűrészek zajától mentes, valóban háborítatlan nyugalmat, ami az eredményes költések alapfeltétele..

A Madártani Egyesület tagjai műfészkek felhelyezésével, téli etetéssel, a költések védelmével (őrzéssel) igyekeznek segíteni. A kérdés csak az, nem túl késő már? Biztató számunkra az NDK példája, ahol a rétisasállomány ugyancsak kritikus helyzetbe jutott, de szigorral és következetesen végrehajtott védelmi intézkedésekkel sikerült elérni a fészkelő

párok számának jelentős emelkedését. Ugyanez még talán nálunk is megvalósítható lenne, de ehhez először el kell döntenünk, mi a fontosabb : a levágott erdőrész vagy az ott élő rétisaspárok ?

Még a rétisasnál is nagyobbat csökkent a barna kánya állománya hazánkban. A negyvenes vagy ötvenes években a Duna vagy a Tisza mentén, néha három-négy keringő, jellegzetesen kimetszett farokvégű barna kányát is láttam egyszerre a távcső látómezejében. Azután jött a hirtelen zuhanás, amit valószínűleg a fokozódó vízszennyezés alapozott meg. A barna kánya ugyanis a vizek környékén él, és elsősorban a döglött vagy beteg halakat szedi össze, amivel fontos köztisztasági munkát végez. Mongóliában, Indiában vagy Egyiptomban még ma is sok kánya él, és hulladékfelszámoló munkájukért nagyon megbecsülik őket. E madarak a Dunában is a víz felszínén sodródó döglött halakat keresték, és ez lett a vesztük: ma már igazán eseményszámba megy egy-egy példány megpillantása. A korábban alkalmazott mérgezett tojások révén jutott hasonló sorsra a barna rétihéja, erről egy másik fejezetben mondok el egyet és mást.

A korábbi bűnök, az uhuzáshoz elszedett fiókák, a mérgezések és lelövések nyomán ma már az utolsó hazai w/zwpároknál tartunk. Elsősorban a fészekfosztogatók bűne miatt tűntek el Magyarországról az utolsó vándorsólyompárok, de erősen (és nagyon figyelmeztetően!) megfogyott a hazai kerecsenek száma is. Parlagi sasból valószínűleg soha nem volt sok, de a mai kb. tízpáros állományunkra úgy kellene vigyáznunk, mint a szemünk fényére. Ennek ellenére például egyik középhegységünkben az ott régóta lakott fészkek egyike mellett dózerutat építettek, a másiknál tarra vágták az erdőt, amivel az érintett párokat — a legjobb esetben is — az ősi terület feladására és új költőhely keresésére kényszerítették. De mi lesz akkor, ha megunják a zaklatást és végképp búcsút mondanak a környéknek? Erre vajon senki sem gondolt?

Ma a Madártani Egyesületen belül külön Ragadozómadár-védelmi Bizottság működik, tagjai azonban munkájukat elsősorban a terepen és nem az íróasztal mellett végzik. A kezdeti, „hősi” időkben Bécsy László, Haraszthy László, Kállay György, Szentendrey Géza és a többiek verejtékes munkával, a hátukon szállították fel a Pilis meredek hegyoldalaira azokat a fémből készült fészekvédő ernyőket, minden emelődaru és egyéb gépi segítség nélkül, kézi erővel tornásztak fel az ág nélküli,

csúszós fatörzseken 15-20 m magasra (és mindezt társadalmi munkában), hogy ott felerősítve, a fészkek biztos védelmét szolgálják. A hosz- szú szegekkel felerősített ernyőt odafent többé sem szétszerelni, sem megkerülni nem lehet. A szerelést az őszi időszakban végezték, s a költési időben visszatérő madarak, mindnyájunk nagy örömére, nem idegenkedtek a törzsön nőtt furcsa gombától, hanem nyugodtan és most már minden háborítástól mentesen költöttek ősi fészkükben, azokban a fészkekben, ahonnét korábban a kerecsen- vagy héjafiókákat minden tavasszal kirabolták.

27. ábra. A kerecsenek fészkeit védő pajzs felszerelése nehéz munkával jár

Néhány különösen veszélyeztetett helyen élő uhupár, ezenkívül olyan, sziklákon költő kerecsensólyom-fészkeknél, amelyeket az előbb említett módszerrel megvédeni nem lehetett, egyesületi tagokból válogatott önkéntes őrség vigyázott a teljes költési idő alatt. Minden jelentkezőre egy-két nap jutott, de a leglelkesebbek, Ott József és társai nemegyszer heteket töltöttek a fészkek közelében.

Lehet azért némi jót is mondani a hazai ragadozók helyzetéről. A héjaállomány rendkívül alkalmazkodóképes és életrevaló, a sok üldözés ellenére se csökkent, és egy korábbi mélypont után a vörös vércse is kezdi összeszedni magát. Bizonyos vagyok abban, hogy a tojásos mérgezések beszüntetése nyomán ismét szaporodni kezd majd a barna rétihéja állománya. Hosszú szünet után ismét költött néhány pár vörös kánya Magyarországon. De hogy a többiekkel, a réti- és parlagi sassal, uhuval, barna kányával vagy a külön nem említett, de ugyancsak nagyon ritka törpesassal és kígyászölyvvel mi lesz, azt senki sem tudná megmondani.

Nagy baj az is, hogy vadászaink — tisztelet a kivételnek — ma sem ismerik a ragadozókat, többnyire tájékozatlanok élőhelyeiket, biológiájukat illetően. így sem a területükön fészkelő ragadozók fajával és számával, sem a vadállományban okozott esetleges valós kárral nem lehetnek igazán tisztában. Nagy kár, mert rengeteget jelenthetne, ha ellenségeskedés helyett együtt dolgozhatnánk a közös célok, megvalósítható reális elképzelések, tervek érdekében.

A rétisasok is rászorulnak

A hazánkban fészkelő rétisasáilomány mindössze néhány párból áll, és mint a ragadozókról szóló fejezetben említettem, minden évben újra és újra örülünk annak, hogy még megvannak a korábbi költőpárok. A téli hónapokra azonban érdekes módon erősen felszaporodik a hazánkban tartózkodó hatalmas madarak száma. A Hortobágyon például már rég ismert, és a vadászkönyvek leírásaiban is helyet kaptak azok a rétisasok, amelyek az őszi nagy libázások idején naphosszat ott ólálkodtak a lesgödrök tájékán, és mindennap jóllaktak a szárnyazott és a legelőkön elhullva talált libáktól. A Hortobágy pusztái valóságos gyülekezőhelyei voltak a nagy madaraknak, a kék vércséiről híressé vált Ohati-erdőben némely télen 50-100 sas is éjszakázott már. Hogy honnét jöttek, azt sajnos csak találgatni lehet. Egy részük talán nyugat felől (az NDK területén például ma is nagyobb számban élnek rétisasok), de az sincs kizárva, hogy Skandináviából, Norvégiából vagy Svédországból is érkeznek hozzánk telelő vendégek. Mennyiségük az utóbbi években sajnos meg sem közelíti a korábbi időszakét, de azért a Hortobágyon még ma is minden ősszel nagyobb számban gyülekeznek a halastavak környékén, a legelőkön, és éjszakáznak az apró, pusztai erdőkben. 1980 februárjában például dr. Kovács Gábor a Nemzeti Park déli pusztáiról 28 példány jelenlétéről számolt be, de Fintha István és mások adatai szerint 15-20 vendéggel azért minden évben számolni lehet.

A Hortobágyon először 1975/76 telén végeztek kísérleteket a rétisasok etetésével kapcsolatban. A Magyarországon járt skandináv ornitológusok részletesen beszámoltak saját tapasztalataikról, és nagyon sok hasznos tanácsot adtak a magyar madárvédőknek. Svédországban és Finnországban 1970/71 tele óta rendszeresen etetik ezeket a nagy ragadozókat. A svédek minden évben 30-60 ponton helyeznek ki táplálékot számukra, ezt a madárvédelmi munkát a World Wildlife Found

(WWF), a Világ Vadvédelmi Alap és a helyi állami szervek messzemenően támogatják anyagilag, de sok pénz érkezik erre a célra magánosoktól is. A svéd ornitológusok és madárvédők adatai szerint évente 40-60 öreg és 13-30 fiatal példány látogatja az etetőhelyeket.

A Hortobágyon és a Tisza mentén végzett rétisasetetések során ugyancsak szép eredmények születtek. Az egyik, Szolnoktól északra fekvő, Tisza menti területen például Lőrincz István adatai szerint korábbi teleken legfeljebb kettő-négy rétisast lehetett látni, de 1977/78 telén, amikor folyamatosan 1200 kg birkahúst helyeztek ki, számuk ugrásszerűen megnőtt. Tíz rétisas járt rendszeresen a tetemre, egy fehér farkú öreg és 9 fiatalabb példány, rajtuk kívül — nem kis meglepetésre — egy szirti sas is részt vett a lakomán. Ez a madár hozzánk legközelebb a szlovákiai és az erdélyi hegységekben fészkel, de telente rendszeresen láthatunk kóborló példányokat, amelyek a magyar pusztákon keresnek táplálékot. Miután a szirti sas nemcsak maga zsákmányol, de a rétisashoz hasonlóan a dögre is jár, az említett madár bizonyára nagy örömmel fedezte fel a Tisza menti etetőhelyet, és félelem nélkül szállt le rokonai mellé, hogy velük együtt fogyassza el a télen ugyancsak ritka, bőséges táplálékot.

Kezdetben a rétisasetetésnek is akadtak ellenzői. Főként állathigiéniai szempontból merültek fel ellenvetések, de ezeket viszonylag rövid időn belül sikerült megnyugtató módon rendezni. A kihelyezett táplálék ma kivétel nélkül állatorvos által ellenőrzött selejthúsból áll, így ebből a szempontból senki sem emelhet már kifogást a nálunk vendégeskedő hatalmas madarak etetése ellen. Európa legnagyobb sasfajának védelme valamennyi érintett ország kulturális kötelessége, és ebből a munkából erejükhöz mérten a hazai madárvédők a jövőben is ki fogják venni a részüket.

Túlszaporodott madarak

Ha vadon élő madarakról esik szó, többnyire nyomban panaszkodni kezdünk, mert az egyes fajok erős számbeli megfogyatkozására, és a költőhelyeken vagy a vonulás során tapasztalható nagy pusztulásokra gondolunk. Ez a panasz sajnos nem is alaptalan. Megfogytak a ragadozók, közülük egyik-másik faj szinte katasztrofális méretekben, de kevesebb a kék galamb, a tövisszúró gébics és most az utolsó kövirigópárok elterjedését próbáljuk feltérképezni. Ezek után szinte fellélegzik az ember, ha arra gondol, hogy akadnak azért olyan madarak is, amelyek részére úgy látszik nem jelentett akadályt a rohamos léptekkel tért hódító civilizáció, az iparosodás, a városok gyors terjeszkedése, és amelyek a környezetükben beállított minden változás ellenére nemcsak hogy nem fogytak meg, de állományuk egyre növekszik.

A megnövekedett madársereg azonban gyakran okoz olyan problémákat is, amelyekkel mindnyájunknak, a madárvédőknek is szembe kell néznünk. Az egyes erősen túlszaporodott madárfajokat okkal vagy ok nélkül egyre többen marasztalják el, és miután a kialakult viták során természetszerűleg védelmi kérdések is felmerülnek, érdemes az érintett fajok egyikével, másikával részletesebben is foglalkozni. Néhány madárfajnál rendkívüli alkalmazkodóképességgel találkozhatunk, amellyel a számukra kedvezően alakult vagy ügyesen kihasznált ökológiai változásokat kamatoztatták.

Csak az igazi tömegfajokról írok most, mert például a szajkó vagy a szarka — amelyek tevékenysége ugyancsak sok problémát vet fel, ha feltűnően el is szaporodtak az utóbbi évtizedekben — nem mérhetők például a vetési varjak hatalmas és sok-sok területet „szerencséltető” tömegéhez.

Itt van mindjárt elsőként a közismert seregély példája. Valamikor erdei madár volt, harkályok vájta üregekben fészkelt, és tulajdonkép

pen azt várhattuk volna, hogy az öreg állományú erdők rohamos megfogyatkozásával szép lassan megcsappan a folytonosan csacsogó, lilán csillogó tollú madarak száma is. De mi történt a valóságban? A seregély, fészkelési körülményei kedvezőtlen alakulása ellenére nem hogy fogyott volna, de elszaporodott szinte egész Európában.

De hát hogyan csinálta mindezt ez a kétségkívül nagyon élelmes madár? A seregély odúlakó volt és maradt. Ahol még öreg fákat és azokban harkályodúkat találnak az erdőben ma is, mindenütt ott énekelnek tavasszal a boldog „lakástulajdonosok”. Csakhogy a seregély nem érte be a rendelkezésre álló egyre kevesebb odúval, és új fészkelési lehetőségek után nézett. Megjelent a kertekben, ahol még sok helyen talált odvas dió- vagy almafákat, de belopózott a belvárosokba is, ahol régi épületek különböző réseibe kezdett fészkelni. A városi seregélyek egy része a környék mezőgazdasági területeire jár táplálékért, de egyre gyakrabban láthatók a belterületek füves részein és a virágágyak környékén is.

A seregély a fészkelési időszakban szinte kizárólag rovartáplálékkal él, fiait is ezekkel táplálja, így az urbanizálódó madárnak tulajdonképpen örülnünk kellene. Hiszen kedves, szórakoztató, díszére válik a kertnek, az udvarnak, mint hangutánzó pedig külön élményt jelent mindenki számára, akinek csak egy parányi érzéke is van a madárhangok élvezetéhez.

Igen ám, csakhogy az emberi környezetben megtelepedett seregélyek száma szép csendben egyre nőtt és ma, amikor a nyár folyamán a kirepült fiókák összeverődnek, hatalmas, felhőnyi csapatokban kóborolnak Lengyelországban éppen úgy, mint a NDK-ban vagy a Duna és a Tisza mentén. És ezt követőleg jelentkeznek évről évre azok az ismétlődő problémák, amelyek egyformán felvetnek gazdasági, de ebből adódóan madárvédelmi kérdéseket is. A seregély ugyanis éppen tömegénél fogva kétségtelenül nagy károkat okozhat a szőlőkben, gyümölcsösökben, és ezt az sem enyhíti, hogy — a gyűrűzések adatai szerint — a nálunk lakmározó madarak már mind észak felől érkezett átvonuló vendégek. A magyar állomány zöme a szőlőérés idejére már messze délen jár, de persze azért ott is elsősorban gyümölcsökkel, bogyókkal élnek, éppen úgy, mint a hazánkban tanyázó északi rokonaik. Tuniszban például az olajbogyó-ültetvényekben okoznak igen nagy károkat, ezért a hatósá

gok, többféle riasztási kísérlet után, mint végső eszközhöz, a méreghez nyúltak. A helikopterről bepermetezett nádasokban több millió éjszakára odaérkezett seregély pusztult el, mellettük sajnos egyéb fajok, többek között nagyon sok fecske is. A tuniszi hatóságok előzőleg több ízben is felszólították az európai madárvédelmi szervezeteket, tegyenek valamit a fészkelő seregélyállomány megfékezésére, de sajnos semmi sem történt. Nem is nagyon történhetett, hiszen egy ilyen létszámcsökkentést kérni talán könnyű, de ugyanezt szervezett formában európai viszonyok között megvalósítani, úgy, hogy eredményes és gyors is legyen, emellett a madárvédelem érdekeinek is megfeleljen nagyon nehéz, sőt egyszerűen megoldhatatlan feladat.

Seregély tehát bőven van, bár éppen a közelmúltban olvastam valahol arról, hogy Skandináviában erős megfogyatkozását tapasztalták, hasonló jelenségnek nálunk egyelőre semmi jele sincsen.

A házi verebek száma viszont, talán szerencsére, már nem emelkedik tovább. A budapesti téli utcákról — ismeretlen okokból — éppen az utóbbi években maradtak el az addig rendszeresen ott éjszakázó hatalmas csapatok, azonban veréb városon és falun egyaránt még mindig bőven van.

Kedves madár a házi veréb, és amióta Tandori Dezső barátom annyiszor és oly nagy szeretettel írt róluk, valószínűleg még jobban belopták magukat az emberek szívébe. Persze azért azt sem lehet letagadni, hogy azok az „okok”, amelyek miatt korábban feketelistára kerültek, ma is fennállnak. Felhőnyi csapataik minden nyáron meglepik az érő gabonatáblákat, újabban jelentős kárt okoznak a napraforgóban is, különböző okokból a hizlaldák és az istállók táján sem nézik jó szemmel őket, és a bűnlajstromot még tovább lehetne folytatni. A parkoló autók beszennyezése csak „bocsánatos bűnnek” számíthat.

A hazánkban mintegy 50 évvel ezelőtt felbukkant és szinte robbanásszerűen elszaporodott balkáni gerle szintén a nem védett, vadászható madárfajok listájára került, és nem is minden ok nélkül. Nagy vonalakban ugyanazt írhatjuk a rovására, mint a házi verébnek, de a határban nem a gabonatáblákon, hanem főként a napraforgótermésben okoz nagy károkat. Ősztől tavaszig csapatosan éjszakázik, és ilyenkor a gerlék néha hihetetlen tömegekben gyűlnek össze parkokban, kertekben, és hihetetlennek tűnik az az ürülékmennyiség is, ami utánuk reggelenként

hátramarad. Másrészt a városi ablakokra járó balkáni gerléknek fontos szerepe van a napközben egyedül maradó idős emberek életében. A madarak etetése és a velük való foglalatoskodás amolyan nap mint nap ismétlődő kellemes szórakozássá válik, és tulajdonképpen az utolsó kapocs, ami ezeket az idős, gyakran teljesen a lakáshoz kötött embereket a természettel összeköti. Erre a szerepre pedig a kedves és gyorsan szelídülő balkáni gerle kiválóan alkalmas.

Egyre több napjainkban a vetési varjú is. A károgó fekete madarak száma az utóbbi években, ha lehet, még jobban megnőtt, hatalmas, több ezer párt számláló telepeik vannak az országban, elsősorban Hajdú-Bihar megyében, de másutt is, különösen az alföldi jellegű területeken. Nő a varjak száma, és ráadásul táplálkozásmódjuk is gyökeres változáson ment keresztül.

A Madártani Intézet már a 30-as években igen nagy, gyomortartalmakból álló vizsgálati anyagot dolgozott fel, amelyből az derült ki, hogy a vetési varjú mezőgazdasági szempontból nézve túlnyomóan hasznosnak tekinthető. Táplálékának kereken 60%-a állati, 40%-a pedig növényi eredetű volt. Akkoriban még csak a rokon dolmányos varjú számított vadgazdasági kártevőnek, a vetési varjúval nem volt baj. Mindez azonban az ötvenes évek táján gyökeresen megváltozott. Rászokott a fácán- és fogolytojásokra, a védett területeken pedig a földön fészkelő ritka madárfajok, a székicsérek, a szikipacsirták és a gulipánok költését veszélyezteti. Ahol varjak telepednek meg a közelben, oda a gémtelepek békéje és nyugalma is. Ha a kotló madarak valamelyike csak percekre otthagyja a fészkét, nyomban rajta terem néhány szemfüles varjú, feltöri és kiissza az őrizetlenül hagyott tojásokat.

De mi okozhatta ezt a változást? Egészen pontosan nem tudjuk, de két tényezőnek biztosan döntő szerepe volt benne. Az egyik a különböző növényvédő vegyszerek üzemszerű használata miatt általában megfogyatkozott rovarvilág, hiszen a vetési varjú fő táplálékát mindig ez az állatcsoport jelentette, a másik a telepek felduzzadása, és az ezzel kapcsolatban fellépő táplálékhiány. Ez utóbbi valószínűleg összefügg a folyóárterekben végzett nagyarányú fakitermelésekkel is: a varjak régi szórványos fészkelőhelyeikről kiszorulva kénytelenek voltak nagyobb kolóniákba tömörülni.

A varjúsereg ellen éveken át foszdrinnal injektált tojások segítségével próbáltak küzdeni, de kevés eredménnyel. Az óvatos madarak, látva pórul járt társaik tetemét a tojások mellett, messzire elkerülték a csalétkeknek még a környékét is. Emellett — és természetvédelmi szempontból ez volt a legnagyobb baj — a mérgezett tojásoknak rengeteg védett madár is áldozatul esett. Rétihéják tucatjait találták döglötten nem sokkal a kihelyezés után, ezek a madarak ugyanis természetes körülmények között is megdézsmálják a réce- vagy szárcsafészekaljakat, s így bizonyára nagyon kapóra jött nekik a műfészekben csábítóan fehérlő sok tojás. A hazai fészkelő barnarétihéja-állomány helyenként szinte teljesen eltűnt a mérgezések következtében, de az elhullott gyűrűs példányok alapján tudjuk, hogy az átvonuló NDK-beli, lengyel, finn és észt populációk is megsínylették a magyarországi mérgezéseket.

Szerencsére ma már mindez a múlté. Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal az 1981-es évvel kezdődően betiltotta a foszd- rinnel injektált tojások alkalmazását. A tojás azonban mint csalétek megmaradt, csak a beléfecskendezett hatóanyag változott, természetvédelmi szempontból úgy tűnik kedvezően. Időközben ugyanis a Tolna megyei Fácánkerten működő MÉM Növényvédelmi Központ Természet- és Vadvédelemtechnológiai Állomás újfajta, szelektív hatóanyaggal kezdett kísérletezni. Az Frnek elnevezett csodaszer — úgy tűnik — valóban szelektív, azaz csak a varjúfélékre jár veszéllyel. Igaz ugyan, hogy a védett holló is varjúféle, és bizony az újfajta tojásoknak az 1980- ban történt első országos méretű kihelyezése nyomán találtak is egy elhullott példányt, de mint azt Kalotás Zsolt a Nimród 1981. februári számában megjelent ismertetésében írja, most már az Országos Környezetés Természetvédelmi Hivatal feladata, hogy kijelölje azokat a területeket, ahol a fészkelő hollók táplálkozási körzetében az Frgyel injektált tojásokat nem szabad használni. Nagyon remélem, hogy mire ezek a sorok napvilágot látnak, a dolognak ez a része teljesen elrendeződött már. Hiszen a hollók fészkelőhelyeit többé-kevésbé ismerjük, a többi pedig már csupán adminisztratív intézkedést jelenthet.

A szelektív varjúmérgezés 1980. évi első komoly próbájának eredményeit Kalotás Zsolt a már említett cikkében részletesen, megyékre bontva ismerteti. A közölt számadatok a madarakat szerető ember számára persze még akkor is elborzasztóak, ha tudjuk, hogy erre az akció

ra gazdasági, de legalább annyira természetvédelmi, madárvédelmi okokból feltétlenül szükség volt. Kilenc megyében 81715 vetési varjú tetemét találták meg. Az F, ugyanis nem hat rögtön, a tetemek nem a tojások mellett feküdtek, és így nem riasztották el a többieket sem. A 81 000 elhullott varjú egyébként még akkor is megdöbbentően soknak tűnik, ha tudjuk, hogy megbízható felmérések szerint az ország területén legalább 250 000 pár, de a valóságban valószínűleg még ennél is több vetési varjú fészkel. Az életrevaló madárfaj persze valószínűleg gyorsan összeszedi magát, de most, miután már ismerjük a beavatkozás veszélymentes technológiáját, már könnyebb lesz kordában tartani őket. Az új szer birtokában sem szabad azonban a vetési varjú teljes és végleges kipusztítására törekedni. Mert ezekre a madarakra az élőhelyek indokolta természetes mennyiségben szükség van. Talán ha kevesebben lesznek, és így több rovar is jut mindegyiknek, ismét felhagynak a tojások fogyasztásával. Elsősorban saját érdekükben kívánom, hogy így legyen.

A dankasirály is rendkívül élelmes, afféle talpraesett madár, megélne tán a jég hátán is. Kolóniákban fészkel, és a hazai telepek az utóbbi időben ugyancsak növekedésnek indultak. A tógazdaságokban pedig, különösen az ivadékos tavak közelében, nem nézik jó szemmel a seregnyi ezüstös szárnyú, csokoládébarna fejű madár felbukkanását.

Az igazsághoz azért hozzá tartozik az is, hogy a dankasirályok, a vetési varjak és a seregélyek ott vannak ám csapatostól az eke mögött is, és nincs az a kiforduló pajor, bogár, féreg vagy pocok, amely elkerülné az éles madártekintetet. Csakhogy az ilyesmit, ha meg is látjuk, valahogy nem vesszük olyan komolyan, mint amikor a madarak éppen a tilosban járnak.

Az érvényben levő rendelkezések szerint az említett tömegfajok közül a balkáni gerle, a vetési varjú, a seregély és a házi veréb nem védettek, szabadon gyéríthetők. A dankasirály október 1. és november 30. között a mesterséges halastavak ivadéknevelő tóegységein lőhető. Az NDK-ban, az NSZK-ban, Hollandiában és más tengerparti országokban arra kényszerültek egy idő óta, hogy a partokon fészkelő egyéb madarak védelmére évente apasszák a túlontúl elszaporodott ezüstsirályok számát. Madárvédelmi meggondolásból határozták el ezt, egyszerűen azért, mert a meglehetősen rabló természetű madarak tömegével pusztították a gyengébb csérek, csigaforgatók és más fajok fiókáit.

A hatóságok tehát madárvédelmi okokból — kényszerűségből — madárpusztítást rendeltek el! Hazai viszonylatban feltétlenül az ezüstsirályéhoz hasonló elbírálás alá esnek például a Hortobágyon fészkelő vetési varjak, amelyek tömeges jelenléte a kék vércsék, a székicsérek, a szikipacsirták létét veszélyezteti.

A gyakorlati madárvédelem tehát néha megkövetelheti egyes madárfajok további szaporodásának fékezését, és ilyenkor nem szabad érzelmi okokból haboznunk a végrehajtást illetően. Ugyanakkor nem szabad elfogadnunk a nagyon gyakran túlzó, minden természetvédelmi és reális szemléletet nélkülöző állításokat sem. Mert például a hazai, legfeljebb európai viszonylatban jelentős, de abszolút számokban egyáltalán nem nagy kanalasgém-állomány, még ha alkalmilag ivadékhalat fogyaszt is, sokak állításaival szemben egyáltalán nem fenyegeti a magyar tógazdasági haltenyésztés jövőjét. Az elpusztított halmennyiség, melynek egy része amúgy is az értéktelen szeméthalak közül kerül ki, nem nagy ár azért, hogy egy ilyen jelentős természeti érték megmaradjon hazánk területén.

Valóban gyakorlati madárvédelem csak ott valósulhat meg, ahol tisztában vannak az érem mindkét oldalával. Mint ahogyan nem lehetséges igazi természetvédelem, madárvédelem megfelelő kutatások nélkül. Ha egy madarat védeni akarunk, ismernünk kell nemcsak életmódját, környezetével szemben támasztott igényeit, de legfőképpen hazai mennyiségi viszonyait és annak esetleges változásait. Ismernünk kell, méghozzá nagyon alaposan, az ellenük esetleg felhozott vádakat, az ezzel kapcsolatos valós körülményeket, és mint ahogy következetesnek kell lennünk a védelemben, ugyanúgy nem szabad haboznunk akkor sem, ha azt látjuk, hogy az „ellenfélnek” van igaza, és egy madárfajt gazdasági vagy természetvédelmi okokból szigorú ellenőrzés mellett, de gyérítenünk kell. A természetben oly sokat emlegetett biológiai egyensúly sok tekintetben rég a múlté, s miután ezért elsősorban mi emberek vagyunk felelősek, igyekeznünk kell magunknak megoldani azt, amit a természettől többé nem várhatunk.

1. kép

2. kép

házi rozsdafarkú kerti rozsdafarkú

3. kép

4. kép

erdei pinty, tojo

vörösbegy

fenyőpinty

erdei pinty, hím és fészke

5. kép

gyurgyalag

6. kép

kuvik

gyöngybagoly

macskabagoly

	-RP % *
	T V u V®

7. kép

8. kép

csicsörke

9. kép

karvaly

vörös vércse

barna rétihéja, tojó, hím

■>»<

11. kép

sarlósfecske

12. kép

fekete gólya

függőcinege

13. kép

14. kép

15. kép

16. kép

Gyakrabban látható
hazai madaraink

Védett!

2. tábla

Balkáni fakopáncs
(Dendrocopos syriacus)

A tarka harkályok a kertek, a házak környékének leggyakrabban látható képviselője. Lágyéktollai rózsáspirosak, oldalain sötét szárfoltok vannak, szélső faroktollai csaknem teljesen feketék. A hozzá nagyon hasonló nagy fakopáncs oldalán nincsenek szárfoltok, szélső faroktolla- in a fehér szín az uralkodó, fehér pofafoltját a tarkóra nyúló fekete csík választja ketté. A hím tarkója mindkét fajnál piros, a fiatalok egész fe- jeteteje ilyen színű. A balkáni fakopáncs fiataljainál a mellen is láthatunk piros színeződést.

A húszas évektől kezdett terjeszkedni délnyugat felől és ma már messze túljutott északi határainkon. Elsősorban a lakott helyek környékén él, és mint valamennyi harkály fajunk, állandó madár. Odúját többnyire viszonylag alacsonyan ácsolja, ebbe a tojó április végén minden fészekanyag nélkül rakja le a négy-öt fehér tojását. A kotlási idő 13-14 nap, a fiatalok nem egészen három hét alatt válnak repülőképessé. Táplálékuk nyáron főként különböző rovarokból áll, amelyeket a vékony ágacskákról és a levelekről is szedegetnek. Télen sok magot fogyasztanak, fenyőfák közelében gyakran rábukkanhatunk azokra a helyekre, ahová a tobozokat viszik bontogatás céljából.

Bagoly. Lásd: Gyöngybagoly, kuvik, macskabagoly.

Védett!

1. tábla

Barátcinege
(Parus palustris)

Kék cinege nagyságú, felül szürke, alul piszkosfehér madár, „sapkája” és torokfoltja fekete. Állandó madarunk, amely főként dús aljnövényzetű lomberdőkben, folyóárterekben, nagyobb parkokban tanyázik. Őszi-téli kóborlás idején viszont gazos árokpartok mentén, kertekben is felbukkan.

Fészkét, amely a kék cinegéére emlékeztet, odúkba vagy fatörzsek hasadékaiba rakja. Valamivel később, április-májusban költ, és rendszerint csak egyszer nevel fiókákat. Hét-tíz tojása a kék cinegééhez hasonló nagyságú és mintázatú. A tojó kotlik, a 13-14 nap alatt kikelő fiókákat mindkét szülő szorgalmasan eteti. Táplálékuk főként hernyókból áll, a nyár végétől magvakat is fogyasztanak. Rájárnak a kertben ültetett napraforgóra, elhordják a még éretlen, puha szemeket is.

Barátka Védett!

(Sylvia atricapilla) 9. tábla

A leggyakoribb hazai poszátafaj. A verébnél karcsúbb, szürke madár, a hím „sapkája” fekete, a tojóé és a fiataloké vörösbarna. A dús aljnövényzetű lomberdők, folyóárterek, parkok, városi kertek madara, amely csengő énekével mindenkinek feltűnik.

Vonuló, a hazai állomány a telet a gyűrűzések tanúsága szerint a Közel-Keleten tölti. Április első napjaiban, néha március végén érkezik, ősszel szeptember-októberben vonul el. Ha az időjárás is kedvező, a hímek érkezésük után rövidesen énekelni kezdenek. Májusban és júliusban fészkel, öt tojása nagyon hasonlít a kerti és a kis poszáta tojásaihoz. A hímek a kiválasztott revírben több fészekkezdeményt építenek, és azokon énekelve csalogatják a tojót. Fészke egyébként fűszálakból álló silány alkotmány, a csalán és szederindák sűrűjében alacsonyan épül. A hím éberen őrködik, macska közeledtére fejtollait felborzolva hangos csettegésbe kezd, amelyre a környék más madarai is felfigyelnek.

Tápláléka elsősorban különböző hernyókból és lepkékből áll, amelyeket a lombok között szed össze. Nyár végén és ősszel a bodzásokat járja, és szinte kizárólag a lédús bogyókkal él.

Barátréce

(Aythya ferina)

Vadászható!

15. tábla

A bukórécék egyik leggyakoribb hazai képviselője. A gácsér feje és nyaka gesztenye vörös, begye, melle és farka fekete, háta világosszürke. A tojó barna, a hátán szürkével árnyalt, ehhez hasonló a fiatalok és a gácsér nyugalmi ruhájának színezete is.

Hazánkban az alföldi és dunántúli tavakon egyaránt megtaláljuk, helyenként kifejezetten gyakori. Vonulás idején, február-márciusban, illetve szeptember-októberben számuk erősen megemelkedik. Fészkét a víz közelében, növényi anyagokból építi, ebbe a tojó májusban hét-tíz zöldesszürke tojást rak. Ha valami miatt rövid időre elhagyja a fészket, a tojásokat a gazdag pihebélésbe takarja. A kotlási idő 22-24 nap, a kikelt fiatalokat a tojó vezeti a vízre.

Tápláléka részben növényi, részben állati eredetű. Ügyesen és jól bukik, így nemcsak vízirovarokkal, de apró halakkal és a fenéken élő csigákkal, kagylókkal is táplálkozik. Vadászatát a mindenkori vadászati rendelkezések szabályozzák.

Barázdabillegető V édett!

(Motacilla alba) 8. tábla

Karcsú, hosszú farkú madár. Felül szürke, tarkója, torka és begye fekete, homloka és pofája fehér. Hím és tojó hasonló színezetű. Téli színruhában az öreg madarak torka fehér, begyükön fekete keresztsáv húzódik, felül barnásszürkék.

Tavak és folyók mentén, nagyobb kiöntések, alföldi itatókutak közelében mindenütt megtalálható. Gyorsan szaladgál az iszapon, hosszú farkát sűrűn billegeti, és apró férgeket, rovarokat, pókokat csipeget. Vonuló madár, de a be nem fagyó vizek mentén találkozhatunk áttele- lőkkel is. Tavasszal, február derekán érkeznek az elsők, az őszi vonulás ideje szeptember-októberre esik. A Földközi-tenger mellékén telel.

Évente kétszer, áprilisban és júliusban költ. Fészkét növényi anyagokból, fali lyukba, kő-, vagy farakás közé, hidak gerendáira építi, de megtelepszik az alkalmas helyen kifüggesztett C mintájú odúban is. Öthat tojása fehéres alapon sűrűn foltozott. 12 napig kotlik, a fiatalok tovább maradnak a fészekben. Néha kakukkfiókát is nevelnek.

Védett!

14. tábla

Barkóscinege
(Panurus biarmicus)

Cinege nagyságú, de hosszabb farkú madár. A hím a legszebb hazai madarak egyike. Felül vörhenyesbarna, a száradó nád színéhez hasonló, feje hamuszürke, a csőr tövétől hegyes fekete „barkó” nyúlik lefelé. A tojónak nincs barkója, a fiatalok hátán fekete folt van.

A nagy nádasok lakója, a Balaton, a Velencei-tó, a Fertő és a nagy halastavak nádasaiban mindenütt előfordul. Állandó madár, a téli hónapokban csapatokba verődve kóborol. A nád között bujkáló madarakat finom csengettyűre emlékeztető hangjuk árulja el. A párok tavasszal, márciusban, április elején készítik el száraz nádlevelekből álló, mély csészével ellátott fészküket nádtorzsák vagy az összehajtó nádszálak között. Évente kétszer, néha háromszor költenek, egy-egy alkalommal öt-hét sárgásfehér alapon sötét foltokkal díszített tojást raknak. Táplálékuk a nádasban élő rovarokból, pókokból, télen a nád és káka terméséből áll.

Barna rétihéja Védett!

(Circus aeruginosus) 10. tábla

Ölyv nagyságú, de karcsú, hosszú szárnyú és farkú madár. A hím szárnyainak hegyi része fekete, a szárny többi része és a faroktollak szürkék. A tojó barna, válla és fejtetője sárgásfehér. A fiatalok csokoládébarnák.

Egyetlen olyan ragadozónk, amely a nádasokban fészkel. Vonuló, afrikai téli szállásáról március végén vagy áprilisban érkezik, ősszel szeptemberben vonul el. A párok tavasszal a fészkelőhely felett csodálatos, keringéssel és bukázásokkal tarkított nászrepülést végeznek. Fészke nádszálakból épül, négy-öt kékesfehér tojását májusban rakja le. Az egy hónapra kikelő fiókák hathetes korukban hagyják el a fészket.

Zsákmánya rágcsálókból, madárfiókákból, békákból áll. Jellegzetes, imbolygó repüléssel pásztázza végig a nádast, és ha megpillant valamit, nyomban lecsap rá. A sérült és beteg madarak pusztításával hasznos szelekciót végez.

Védett!

6. tábla

Billegető. Lásd: Barázdabillegető, hegyi billegető.

Búbosbanka

(Upupa epops)

Hosszú, hajlott csőrével, fekete-fehér szárnyaival, felmereszthető, a tollak hegyi részén fehér-fekete színű bóbitájával közismert madarunk. Hím és tojó hasonló színezetű. Vonuló, április elején (néha március végén) érkezik Afrika trópusi tájairól, szeptemberben vonul el. Költési időben hallatott „up-up-up” hangja jellegzetes.

Magyarországon a dombvidéken és az Alföldön mindenütt megtaláljuk. Gyakran felbukkan a kertekben is, ahol hosszú csőrével a talajban keresgél. Hullámvonalban repül, ilyenkor távolról szárnyának fekete-fehér színei tűnnek fel.

Évente kétszer, áprilisban és júniusban költ. Fészket nem épít, hatnyolc zöldesszürke tojását faodúba, présházak vagy istállók padlászugaiba rakja le. Tág szájú D odú segítségével pajták, istállók, présházak ereszei alatt vagy öreg fák törzsén megtelepíthető. A tojó kotlik, a 18 nap múlva kikelő fiókák legalább három hétig az odúban maradnak. Táplálékuk gilisztákból, csigákból, rovarokból áll.

Citromsármány Védett!

(Emberiza citrinella) 4. tábla

Verébnagyságú madár, de a farka hosszabb. Hátának alsó fele, az ún. farcsík rozsdavörös. A hím feje élénksárga sötét mintázattal, alsóteste is erősen sárga. A tojó és a fiatalok színei halványabbak, jóval kevésbé sárgák.

Hazánkban gyakori madár, erdőszéleken, mezővédő erdősávok és bokrosok közelében találkozhatunk vele leginkább. Télen gyakran csapatosan keresgél a szalmakazlak és trágyadombok közelében. Állandó madár, egész évben láthatjuk.

A hímek jellegzetes „ci-ci-ci-ci-cüü” éneke márciusban hangzik fel, majd kialakulnak a revírek, és a párok áprilisban költéshez látnak. Fészküket a földön, a gaz közé jól elrejtve építik. A költés ideje április és július, a fészekalj három-öt vörhenyesfehér alapon foltozott és a sár-

mányfélékre jellemző vonalkákkal díszített tojásból áll. Elsősorban a tojó kotlik, a fiókák 12-13 nap alatt kelnek ki. Szüleik rovarokkal és apró magvakkal táplálják őket, később főként gyommagvakat fogyasztanak.

Csicsörke

(Serinus serinus)

Védett!

9. tábla

A legkisebb hazai pintyféle, csőre jellegzetesen rövid és kúpos. A hím begye, melle és fejének nagy része élénk sárga, ilyen színű a farcsík is. A tojó és a fiatalok színei halványabbak, oldalaikon feketés hosszanti csíkok vannak.

Főként a lakott helyek környékén, kertekben, gyümölcsösökben, temetőkben tanyázik. Vonuló madár, de gyakran akadnak áttelelő példányok is. Márciusban érkezik Dél-Európából, az őszi vonulás fő ideje szeptember végére, októberre esik. Ilyenkor kisebb csapatokban gazos árokpartokon, faluszéli kórók között keresgélnek, a felrebbenő madarakat sárgán „világító” farcsíkjuk árulja el.

A párok gyümölcsfákon, sűrű fiatal fenyőkön, gesztenyefákon fészkelnek. A fészek apró gyökérdarabkákból, háncsból, toliakból áll, a viszonylag mély csészét puhára bélelik. A hím a közeli villanydróton, száraz ágon vagy tv-antennán ülve hallatja a kenetlen kocsikerék nyikorgására emlékeztető énekét. Néha a levegőbe emelkedik, és a zöldikéhez hasonló módon, a denevérek röptére emlékeztetőén kering a költőhely felett. Évente kétszer költ, áprilisban, illetve júliusban négy-öt kékesfehér alapon foltozott tojást rak. Tápláléka apró gyommagvakból áll.

Csúszka Védett!

(Sitta europaea) 2. tábla

Veréb nagyságú, erős csőrű, rövid farkú madár. Felül kékesszürke, alul rozsdás, a csőrtőtől a szemén át fekete csík húzódik. A hím színei élén- kebbek, mint a tojóé.

Gyakori és állandó madarunk, a téli etető rendszeres vendége. Tartózkodóhelye az öreg állományú erdők, a parkok és a városok kertes ré

szei, ahol sok öreg fát talál. A párok egész évben összetartanak és rendkívül területhűek. Míg más madaraknál a revírharcok többnyire csak a költési időben jelentkeznek, a csúszka hímek télen is elkeseredetten védik területüket a szomszédokkal szemben.

A párok március végén már a kiválasztott odú körül mozognak, melynek esetleg széles bejáratát agyagos sárral saját testméretükre szűkítik le. Ezzel kizárják onnan legveszélyesebb fészkelő konkurrensüket, a seregélyt. B mintájú odúban könnyen telepíthetők. A csúszkafészek kéregdarabkákból, száraz levelekből, fenyvesekben azok tűiből áll. A tojó áprilisban rakja le hat-nyolc, világos alapon foltozott tojását. A nyár derekán néha másodszor is költ. A fészkelési időben a hím hangos füttyentő és trillázó hanggal jelzi a revír birtoklását, a pár jellegzetes „vit-vit” hanggal tartja a kapcsolatot egymással. Az egyetlen hazai madárfaj, amely a fatörzsön lefelé is képes mászni (a harkályok és a fakusz csak felfelé másznak a törzsön). Tápláléka különböző rovarokból, petékből, bábokból áll, télen magokat is eszik. Ezeket különböző rejtekhelyekre, fakéreg mögé, repedésekbe is eldugdossa.

Énekes rigó Védett!

(Turdus philomelos) 11. tábla

A fekete rigónál valamivel kisebb, felül barna, alul fehéres alapon pettyezett. A hím, a tojó és a fiatalok hasonló színűek. Bokros erdeink, nagyobb parkok gyakori fészkelője. Március első felében érkezik, októberben vonul el. A telet Dél-Európában tölti. Tavaszi reggeleken az erdők jellegzetes madárhangja a hímek magas fákról messzire hangzó, tagolt strófákból álló éneke.

Fészkét bokrok ágaira, alacsony fákra, néha a törzs közelében levő villába építi. Anyaga hasonlít a fekete rigóéhoz, de a belsejét sárral simára kidolgozza. Erről az őszi lombhullás után talált énekes rigó fészket is nyomban felismerhetjük. Évente kétszer, áprilisban és júliusban költ, egy-egy alkalommal többnyire, öt, kékeszöld alapon ritkás fekete pontozással díszített tojást rak. A nagyobbacska fiatalok ugyanúgy kiugrálnak a fészekből, mint a fekete rigók, és amíg nem tudnak repülni, bokrok vagy lapulevelek alatt rejtőzködve várják eleséggel érkező szüleiket. Táplálékuk megegyezik a fekete rigónál elmondottakkal.

Erdei pinty
(Fringilla coelebs)

Védett!

5. tábla

A fenyőpintyhez hasonló nagyságú és alakú madár, de a farcsíkja olajzöld színű. A hím fejtetője és tarkója szürke, melle borvörös, vállfoltja és szárnycsíkja fehér. A tojó és a fiatalok felül olajbarnák, alul szürkések, fehér vállfoltjuk és szárnycsíkjuk halványabb.

A középhegységi erdők, parkok és nagyobb kertek jellegzetes madara. Vonuló, de mindig akadnak áttelelők is. A hímek márciusban kezdenek énekelni, költőterületüket féltékenyen őrzik, a fészkelő párok szinte felparcellázzák az erdőt maguk között. Művészi fészküket rendszerint három-hat méter magasan, a törzshöz közel vagy egy vízszintes ágon növényi anyagokból építik, zuzmó- és mohadarabkákkal művészi módon álcázzák. A tojó április végén és júniusban többnyire öt, kékesszürke alapon foltozott tojást rak. A nyár folyamán főként rovarokkal táplálkoznak, ezekkel etetik fiókáikat is. Később apró magvakat keresgélnek. Szeptember-októberben vonulnak el.

Fecske. Lásd: Füstifecske, molnárfecske, partifecske, sarlósfecske.

Fehér gólya Védett!

(Ciconia ciconia) 13. tábla

Általánosan ismert és közkedvelt madarunk. Az öregek csőre piros, a fiataloké fekete. Hazánkban a legutóbbi, 1979-ben végzett számláláskor 4760 lakott gólyafészek volt, ez a korábbi erős állománycsökkenés után ismét lassú emelkedést jelent.

Az első gólyák március második felében érkeznek, téli szállásuk a Nílus mentén és Afrika déli felén van. Gallyakból épített fészkük a nádtetős öreg házak, legelőn álló magányos vén fák megfogyatkozásával elsősorban az utcai villanyoszlopokon látható. A fészket sok éven át használják, és minden évben tatarozzák. A tojó áprilisban rakja le háromhat fehér tojását, amelyekből egyhónapi kotlás után kelnek ki a fiatalok. Eleinte kuporognak, később már állnak a fészekben, és szárnyaikat próbálgatják. Csaknem kéthónaposak, amikor először repülnek ki a fészekből.

Tápláléka rendkívül változatos, de elsősorban rovarokból, gilisztákból áll. Kígyót és békát, a közhittel ellentétben, viszonylag keveset fogyaszt. A nyár végén az eke után járó gólyák a kiforduló pockokat és pajorokat tizedelik, a nagy legelőkön gyülekező csapatok főként sáskákra vadásznak. Augusztusban indulnak el Kisázsia és Szuez érintésével Afrika felé.

Fekete gólya Védett!

(Ciconia nigra) 13. tábla

Nagyságra és alakra a fehér gólyához hasonló, csőre is, lábai is pirosak, de színezete, fehér alsótestét kivéve, zöldes árnyalatú fekete. A fiatalok csőre és lába még nem piros, fejük és nyakuk barnás.

Középhegységi erdeink és a folyóárterek fészkelője. Óvatos, félénk természetű madár. Erős gallyakból álló fészkét magas fák koronájában építi. Áprilisban érkezik, a tojó májusban három-öt fehér tojást rak. A kotlási és a fiókanevelés körülményei a fehér gólyáéhoz hasonlóak. Táplálékát elsősorban a vizek környékén keresi, békákat, piócákat, halakat és vízirovarokat zsákmányol. Augusztusban csapatosan láthatjuk az alföldi nagy legelőkön, ilyenkor néha fehér rokonával társulva sáská- zik. A hó végén indulnak dél felé, de átvonulókkal szeptemberben is találkozhatunk.

Fekete rigó Védett!

(Turdus merula) 11. tábla

Közismert madarunk, a kertek gyakori lakója és vendége. A hím csőre sárga, tollazata fekete, a tojó és a fiatalok barnák, utóbbiak pettyesek. A fiatal hímek faroktollai feketék.

Eredetileg a bokros erdők madara, de az állomány egy része városlakó lett. Ezek a madarak a télen is biztosított bőséges táplálékkínálat miatt vonulókból lassan állandókká váltak. A gyűrűzések eredményei szerint például a budapesti feketerigó-állománynak már csak kis része vonul ősszel Dél-Európába.

Az időjárástól függően, a hímek általában február első vagy második felében kezdenek énekelni. Eleinte halkan, később egyre fokozódó

hangerővel. Márciusban már a revírek is kialakulnak, ilyenkor a hímek annak néhány kiemelkedő pontján (magas faágon, villanyoszlop tetején, tv-antennán stb.) énekelnek. A fészkelés márciusban indul. A növényi szálakból, kevés mohából és sárból álló építőanyagot a tojó hordja, elsősorban a hajnali és a reggeli órákban. A fészek sűrű bokorban, fenyőágak között, futónövények indáin, épületek szögleteiben, néha erdei mélyút oldalában épül. Évente kétszer, a városlakók háromszor költenek. Négy-öt tojásuk olajzöld alapon foltozott. A fiókák még repképes- ségük elérése előtt elhagyják a fészket. Táplálékuk gilisztákból, rovarokból, csigákból áll, ősszel a fekete bodza termését csipegetik.

Fenyőpinty Védett!

(Fringilla montifringilla) 5. tábla

Veréb nagyságú madár, farcsíkja fehér, ez különösen a földről vagy az etetőről elszálló madaraknál tűnik fel. A nászruhás hím feje és a hát felső része fekete, begye narancsszínű, de ezzel a színruhájával hazánkban csak elvétve, megkésett vonuló példányok esetében találkozhatunk. Télen a hím feje és háta szürkésbarna, fekete mintázattal, melle narancsszínű. A tojó hasonló hozzá, de színei halványabbak.

A magas észak lakója, hazánkban csak szeptember végétől márciusig időzik. Egyes években alig látni, máskor hatalmas csapatokban mutatkozik. Ilyenkor, néha egyéb pintyfélékkel társulva, a gazos földeken keresgélnek, de rendszeresen járnak a téli etetőre is. Táplálékuk különböző magvakból áll, a költőterületen rovarokat fogyasztanak.

Függőcinege Védett!

(Remiz pendulinus) 13. tábla

A cinegékkel rokon, apró termetű madárka. Feje szürke, a szemén át fekete csík húzódik, ez a hímnél szélesebb, mint a tojónál. Háta rozsdabarna. A fiataloknál a fekete szemsáv hiányzik, színeik halványabbak.

Hazánkban a folyók és tavak mentén sokfelé előfordul, helyenként gyakori madár. Nem vonul, de ősztől tavaszig kisebb csapatokba verődve a nádasokban kóborol. Ilyenkor jellegzetes „pszii” hangjáról vehetjük észre. A hímek tavasszal a víz fölé hajló vékony fűzágakon fészek

100

építésébe kezdenek, és énekükkel igyekeznek egy tojót a közeibe csalogatni. Ha ez nem sikerül, másutt hasonló módon ismét próbálkoznak, és ha a tojó megjelenik, közösen fejezik be a vékony, lefelé hajló ág hegyére font, zacskó alakú, csőrszerű bejárattal ellátott művészi fészek építését. Fűzfa híján nyárfára, néha akácra is építenek. A kotlás és a fiókanevelés munkáját a hím a tojónak „engedi át”, maga újabb pár reményében új fészek építésébe kezd. A tojó évente kétszer költ, háromnyolc tojása fehér színű. A függő cinegék tápláléka rovarokból, pókokból áll, télen a nád magját csipegetik.

Fülemüle Védett!

(Luscinia megarhynchos) 11. tábla

Veréb nagyságú, de hosszabb madár. Színezete vörhenyes árnyalatú barna, a faroktollak rozsdavörösek. A fiatalok első színruhája pettye- zett, de vörös faroktollaik jól megkülönböztetik őket az ugyancsak pettyes fiatal vörösbegyektől.

Tartózkodóhelye a bokrokkal tarkított erdő, folyóárterek ligetei, parkok, bokrosok, erdőszéli nagyobb kertek. Április elején érkezik a trópusi Afrikából, és csakhamar felhangzik a hímek csattogó éneke. A madár ilyenkor bokor vagy fa alacsonyabb ágára telepszik, egyébként elsősorban a sűrűben, a talajon mozognak. Fészküket is az avarba, csalán közé, bokrok védelmébe rakják. Kívülről száraz levelekből áll, a csészét szépen kikerekítik, és finom gyökerekkel bélelik. A tojó májusban rakja le öt olajbarna tojását. A kotlási idő 12 nap, a fiókák, a többi rigóféléhez hasonlóan, még repképességük elérése előtt elhagyják a fészket, és a közelben egyenként rejtőznek el. Táplálékuk pókokból, rovarokból áll, a szeptemberi vonulás idején az érő bodzát is csipegetik.

Füstifecske Védett!

(Hirundo rustica) 12. tábla

A fecskéket minden ember ismeri, de a két emberhez kötődő fajt mégis sokan összetévesztik. A füstifecske felül acélkék, torka vörös, alsóteste vörhenyes árnyalatú fehér. Farka erősen villás. A fiatalok színei halványabbak, farkuk csak kimetszett.

101

A villanydróton vagy az udvaron átvezető ruhaszárító kötélen kedvesen csicsergő füstifecske mindig épületek belsejében, istállók gerendáin, tornácokon fészkel. Fészke felül nyitott, az apró sárgombócok közé, amelyeket tócsák mentén gyűjtenek össze, fűszálakat építenek be. Márciusban érkeznek Afrika déli felén levő szálláshelyükről. A még rendszerint hűvös időben először főképpen a vizek felett látjuk, ahol csapatosan repked, és az ott korábban ébredő rovarokra vadászik. A fészkelőhelyen csak áprilisban bukkan fel. Istállókban néha laza kolóniában több pár is él egymás közelében. Évente kétszer, áprilisban és júliusban öt, fehér alapon foltozott tojást rak. A fiókákat levegőben fogott rovarokkal táplálják. Hűvös, esős napokon a házak faláról vagy a legelő tehenekről kapkodják le a legyeket. Augusztusban nagy csapatokban gyülekeznek, és előszeretettel üldögélnek a drótszálakon. A hazai állomány szeptemberben indul útnak, de északi átvonulókat októberben is láthatunk.

Gyöngybagoly Védett!

(Tytoalba) 7. tábla

Közepes nagyságú, tolifülek nélküli bagoly. Hím és tojó felül szürkével árnyalt rozsdássárga, fehér és fekete pettyekkel. Az alsótest rozsdássárga, néha fehér. Szemei körül az ún. fátyol jól fejlett, szív alakú.

A hazai állomány szinte kizárólag öreg templomtornyokban, padlásokon él. Állandó madár, a fiatalok részben kóborlók, de esetenként nagyobb távolságokra is elvonulnak. A párok fészket nem építenek, a tojó a padlástér gerendái közé áprilisban rakja le öt-nyolc fehér tojását. Néha, különösen pocokjárásos, tehát táplálékban gazdag években, a nyár végén második költése is van. A fiókák egyhónapi kotlás után kelnek, és két hónapig fejlődnek. Táplálékuk cickányokból és rágcsálókból áll, télen sok verebet is fognak. Kifejezetten éjszakai madár, rejtekét csak a sötétedés beállta után hagyja el. Jelenlétét így többnyire a párosodási időben hallatott fújó, hortyogó hangjáról vehetjük észre.

102

Védett!

6. tábla

Gyurgyalag
(Merops apiaster)

Egyike legtarkább madarainknak. Felül fahéjszínű, a torka sárga, ezt fekete esik választja el az alsótest kékségétől. A farok zöldes, a középső tollak megnyúltak, hegyesek. Csak május első napjaiban érkezik vissza Afrika déli feléről. Jelenlétét rendszerint a magasból hallatott „prü- prü” hangja árulja el. Az őszi vonulás ideje augusztusra esik.

Évente egyszer, május végén vagy júniusban költ, hat-hét tojása fehér színű. A meredek löszfalba, kavicsbányák falába, folyópartokba méternyi vízszintes üreget fúr, annak a végében van a tulajdonképpeni költőüreg. Ritkán függőleges lyukakban is költ. Csaknem mindig több pár él egymás közelében, néha nagyobb telepei is akadnak. Az öreg madarak szinte egész nap a levegőben vannak, fecskék módjára szálldosva szitakötőkre, darazsakra és más repülő rovarra vadásznak. Néha egy- egy méhet is elfognak, de kártételük csekély számuk miatt sem jelentős. A kirepült fiatalok elvonulásuk előtt gyakran a telep közelében álló száraz fa ágain, néha villanydrótokon gyülekeznek.

Házi rozsdafarkú Védett!

(Phoenicurus ochruros) 3. tábla

Nagyságra és alakra a kerti rozsdafarkúhoz hasonló. A öreg hím feke- tésszürke vagy sötétszürke, szárnyain halvány fehér tükörrel. A tojó és a fiatalok sötétszürkék, utóbbiak alul pettyezettek.

Vonuló madár, de néha akadnak áttelelők is. Az elsők márciusban érkeznek, az utolsó példányok novemberben tűnnek el. Telelőhelyeik a tengerpartok közelében és Észak-Afrikában vannak.

A sziklás hegyoldalak, kőbányák, a falvak és városok lakója. A hímek a kémény sarkáról, tv-antennákról, sziklacsúcsokról hallatják reszelés éneküket. A városi példányok táplálékukat is a tetőn szerzik meg.

A párok áprilisban és júliusban költenek. Fészküket épületek zugaiba, néha üres füstifecskefészekbe, padlásgerendák közé építik mohából és száraz fűszálakból. Csészéjét toliakkal és finom rostokkal bélelik. A többnyire öt tojás színe fehér, a kotlás és a fiókanevelés egyezik a kerti rozsdafarkúnál elmondottakkal. Táplálékuk is hasonló.

103

Nem védett!

1. tábla

Házi veréb

(Passer domesticus)

Legismertebb madaraink egyike, amely ma már teljesen az emberhez kötődik. A hím fejtetője szürke, torka és a begy felső része fekete. A tojó barnás „verébszínű”. A hím csőre a költési időben fekete, egyébként mint a tojóé, egész évben barna. A fiatalok első tollruhájukban a tojóra hasonlítanak.

A verebek a szövőmadár félékhez tartoznak, és ez a házi veréb esetében helyenként fészkelésmódjában is megmutatkozik. Bár elsősorban épületek zugaiban, nádtetők réseiben, a molnárfecskéktől elfoglalt fészekben költ, gyakran láthatjuk akácfákon, nyárfákon szabadon épült fészkeit is. Ilyenkor rendszerint több pár is költ egymás közelében. A fészek maga növényi szálakból készült meglehetősen kusza alkotmány, belsejét rongydarabkákkal, pihetollakkal béleli ki.

Állandó madár, télen is a fészkelőhely közelében marad. Április közepétől augusztusig kétszer, néha háromszor költ, egy-egy alkalommal öt-hat, kékesfehér alapon barnán foltozott tojást rak. A fiókákat elsősorban rovarokkal táplálják, nyár végétől a nagy csapatokba tömörült fiatalok főként magvakkal élnek. A verébcsapatok helyenként komoly károkat okoznak az érő gabonában.

Hegyi billegető
(Motacilla cinerea)

Védett!

8. tábla

A barázdabillegetőhöz hasonló alkatú, hosszú farkú madár. A hím felül szürke, alsóteste élénksárga, torka fekete. A tojó és a fiatalok felül barnásszürkék, torkuk világos. A fiatal madaraknak csak az oldala sárgás.

Nevének megfelelően a középhegységek lakója. Állandó madár, de ősztől tavaszig nagyobb távolságokra is elkóborol, és olyan árkok mentén is felbukkan, ahol költési időben nem láthatjuk.

A párok márciusban jelennek meg a fészkelőhely környékén. A vízparton szaladgálnak, hosszú farkukat sűrűn billegetik. Fészküket gyökerek közé, kövek védelmébe, hidak gerendáira építik. A tojó áprilisban és júliusban öt-hat, sárgásfehér alapon sűrűn foltozott tojást rak. Tápláléka a vízben és a vízparton található férgekből és rovarokból áll.

104

Védett!

10. tábla

Karvaly
(Accipiter nisus)

Vércse nagyságú ragadozó, reptében kerekded szárnyai és hosszú farka jellemzik. A tojó nagyobb, mint a hím. Hátoldaluk szürke, alsótestük sűrűn keresztsávozott, szemeik sárgák. A fiatalok alul foltokkal is min- tázottak.

A ritkás, ligetes erdők fészkelője. Különösen kedveli a fenyvesek közelségét. Az öreg madarak egész évben nálunk vannak, a fiatalok ősszel délebbre vonulnak. Télire északabbról is érkeznek hozzánk. Ősztől tavaszig gyakran láthatunk karvalyt a lakott területek közelében, megjelennek az etetőknél is, ahol verebeket, cinegéket, zöldikéket zsákmányolnak.

Áprilisban a párok már a fészkelőhely közelében vannak, ilyenkor gyakran láthatjuk a magasban keringeni őket. Fészküket fenyőre vagy lombos fára, általában 5-8 m magasan építik. A tojó májusban rakja négy-hat, kékesfehér alapon sötétbarnán foltozott tojását. A tojó kot- lik, a fiókák kb. egy hónap alatt kelnek ki, és ugyanennyi idő elmúltával hagyják el a fészket. A karvaly szinte kizárólag apró madarakkal táplálkozik, megjelenését a cinegék éles vészhangjukkal jelzik.

Kerti rozsdafarkú Védett!

(Phoenicurus phoenicurus) 3. tábla

A rozsdafarkúak verébnél karcsúbb, mozgékony madarak. Rozsdavörös farkukat sűrűn rezegtetik. A kerti rozsdafarkú hímje egyike a legszebb hazai madaraknak. Felül szürke, alul rozsdavörös, homloka hófehér, torka fekete. A tojó felül barnásszürke, alul rozsdás árnyalatú fehér. A fiatalok sárgásán pettyezettek.

Vonuló madár, amely kelet-afrikai téli szálláshelyéről áprilisban érkezik. A ritkás lomberdők, öreg füzekkel tarkított folyóárterek, gyümölcsösök, parkok és kertek madara. A hímek facsúcsról, villanyvezetékről tv-antennáról jelzik énekükkel a revírek határait. Faodúkban, korhadt üregekben, kerti épületek zugaiban fészkel. A fészek mohából és száraz növényi szálakból áll, a csészét puha toliakkal, finom gyökerekkel béleli. Májusban és júliusban költ, egy-egy alkalommal öt-hét,

105

kékes színű tojást rak. A kotlási idő 12 nap, a fiatalok két hét múlva elhagyják a fészket.

Mindkét röpnyílású B odúban megtelepíthető. Tápláléka különböző rovarokból és pókokból áll, amelyeket részben a földről, részben a fatörzsekről és levelekről szed össze vagy a levegőben zsákmányol. Ősszel kevés bodzát is eszik. Szeptember-októberben vonul dél felé.

Kék cinege Védett!

(Parus caeruleus) 1. tábla

A széncinegénél kisebb termetű, fejtetője kék, alsóteste sárga, de hiányzik róla a széncinegénél ismert hosszanti fekete csík. Hím és tojó hasonló színezetű, a fiataloknál különösen a kék színek halványabbak.

Állandó madarunk, de ősztől tavaszig kisebb-nagyobb csapatokba verődve, gyakran egyéb cinegefajokkal társulva, kóborol. Télen előszeretettel keresi fel a nádasokat. Egyébként az öreg állományú tölgyerdők, nagyobb parkok, folyóárterek jellegzetes madara, kertekben csak ilyen élőhelyek közelében telepíthető meg (A vagy B odúban). Fészke nagyon hasonlít a széncinegééhez, odúba építi. Évente kétszer, áprilisban és júliusban költ. Tojásai aprók, fehéres alapon barnásvörösen fol- tozottak, számuk 10-14, de kivételesen 16 is lehet. A kotlás és a fiókanevelés körülményei nagyjából megegyeznek a széncinegénél elmondottakkal.

Míg a széncinege táplálékkeresés közben elsősorban az alacsonyabb ágak között bujkál és az aljnövényzetet vizsgálja át, a kék cinege előszeretettel tornászik a magas ágak között, és rendszeresen kutatja át egyik levelet a másik után. Tápláléka rovarokból, azok lárváiból és petéiből áll, télen olajos magvakat is fogyaszt. A nádasokban az ott telelő rovarok, pókok után keresgél.

Kis poszáta Védett!

(Sylvia curruca) 9. tábla

A verébnél jóval kisebb, színezete szürkésbarna, a torka fehér. A csőr tövétől a szemen át sötétszürke sáv húzódik. Hím és tojó hasonló színezetű, a fiatalok halványabbak.

106

Hazánkban gyakori madár, a bokrosok, folyóárterek, parkok és kertek fészkelője. Gyakran megfigyelhetjük a városok zöldövezeti részein is, ahol többnyire élősövényekben telepszik meg. Vonuló, áprilisban érkezik afrikai szálláshelyéről, szeptember-októberben vonul el. Fűszálakból épített silány, gyakran átlátszó fészkét bokrok ágai közé építi. Májusban vagy júniusban rendszerint öt, sárgásfehér alapon foltozott tojást rak. A fészekaljak gyakori pusztulása nyomán pótköltése van. A költőhely közelében a hím sűrűn hallatja jellegzetes, csilingelő énekét. Tápláléka a bokrok között található rovarokból, elsősorban különböző hernyókból áll. Nyár végén és ősszel a fekete bodza termését fogyasztja, és ilyenkor szinte kizárólag ezzel él. Megtelepedésére a kertek bokrosítása, élősövények létesítése esetén számíthatunk.

Kormos szerkő Védett!

(Chlidonias niger) 14. tábla

Dankasirálynál kisebb, karcsú, hegyes szárnyú, kimetszett farkú madár. A nászruhás öreg madarak színezete palafekete, szárnyaik és a faroktollak sötétszürkék. A tojó világosabb. A nyugalmi ruha és a fiatalok toll- ruhája ettől lényegesen eltér, alsótestük, homlokuk és farcsíkjuk fehér.

Mocsarakban, nagyobb halastavakban kisebb telepeken fészkel. Vonuló, áprilisban érkezik, de vízirózsák levelein, uszadékon épült szegényes fészkébe a tojó csak május végén, néha júniusban rakja le három, agyagsárgás alapon sötéten foltozott tojását. Telepesen fészkel, néha más szerkőfajokkal, feketenyakú vöcskökkel, dankasirályokkal együtt. A kotlási idő kb. 15 nap, a fiókák veszély esetén úszva menekülnek, de csak háromhetes koruktól repülnek. Augusztus végén, szeptemberben vonulnak el. Táplálékuk elsősorban rovarokból áll.

Kuvik

(Athéné noctua)

Védett!

7. tábla

Kis termetű bagolyfaj, tolifüle nincs. Barna tollruhája jellegzetesen pettyezett, szeme sárga. Állandó madarunk, amely télen is a költőhely közelében marad. A dombvidéken és az Alföldön egyaránt előfordul, a

107

síkságon főként a tanyák és régi hodályok közelében találjuk. Nappali pihenőre gyakran öreg fák ágai közé húzódik.

A párok fészket nem építenek, a tojó négy-öt fehér tojását április végén vagy májusban padlások zugaiban, öreg fák odvábán, korhadt gerendák üregeiben rakja le. A párzási időben különösen az alkonyati órákban hallhatjuk sűrű kuvikolásukat. Tavasztól őszig főként rovarokkal, bagolypillékkel, nagyobb bogarakkal élnek, télen apró emlősöket és verebeket fogdosnak. Főként az alkonyati órákban és hajnalban vadásznak, de gyakran láthatunk kuvikot nappal is a kémény sarkán vagy egy görcsös faágon felborzolt toliakkal sütkérezni.

Küszvágó csér Védett!

(Sterna hirundo) 14. tábla

A dankasirálynál kisebb, hegyes szárnyú, villás farkú madár. Az öregek és fiatalok tollruhája felül világosszürke, alul fehéres, a fejtető fekete. Ez utóbbi a fiatal madaraknál barnásán árnyalt. A költési időben a csőr piros, a hegyi része fekete.

A nagyobb mocsarakban és egyes halastavaknál fészkel. Telepesen költ, gyakran egyéb rokon fajokkal együtt. Áprilisban érkezik afrikai szálláshelyéről, május-júniusban fészkel. Szigeteken a fű között, folyók mentén a zátonyokon, mocsarakban néha a hullámok hajtotta uszadé- kon költ. Maga a fészek kevés növényi szálból áll, ezt a zátonyokon néha kaviccsal vagy üres csigaházakkal rakja körül.

A tojások száma három, színük változó, általában szürke vagy sárgás alapon foltosak. Mindkét szülő kotlik, a fiatalok hamarosan elhagyják a fészket, és gázcsomók alatt rejtőzködnek. Táplálékuk főként apró halakból áll, de vízi rovarokat is fogyasztanak. A nyári Balaton felett gyakran látni a zsákmányt kereső és függőleges irányban a vízbe csapó cséreket. Szeptemberben vonulnak el.

Légykapó. Lásd: Örvös légykapó, szürke légykapó.

108

Védett!

7. tábla

Macskabagoly
(Strix aluco)

Közepes termetű bagolyfaj, tolifüle nincs. Nagy fekete szemei jellemzőek. A hímek többnyire szürkék, a tojók vörhenyes színűek. Erdei madár, de nagyobb parkokban, városi kertekben is megtelepszik, ha ott odvas vén fákat talál. Rendkívül alkalmazkodóképes faj, állományát pillanatnyilag nem fenyegeti veszély.

Állandó madár, kacagásszerű huhogó hangját már a tél második felében hallhatjuk. A kora reggeli órákban gyakran sütkérezik odúja közelében, de ha a rigók, cinegék, csúszkák és verebek észreveszik, nyomban nagy zajt csapnak körülötte. A tojó faodúban, padláson, kéményben márciusban rakja le négy-hat fehér tojását. A fiatalok még röpképességük elérése előtt elhagyják az odút, és reggel néha a földön üldögélnek. Táplálékuk apró emlősökből és madarakból áll.

Meggyvágó V édett!

(Coccothraustes coccothraustes) 4. tábla

A verébnél nagyobb, hatalmas csőrű madár, színezete túlnyomó részben vörhenyesbarna, torokfoltja fekete. A hím színezete élénkebb, kékes színű evezőinek hegyi része jellegzetesen felkunkorodó. A fiatalok első tollruhája pettyezett.

A kevert állományú lomberdők, nagyobb parkok jellegzetes madara, kisebb kertekben főként ősztől tavaszig láthatjuk. A téli etető rendszeres vendége. A hazai állomány egy része szeptember-októberben dél, délnyugat felé vonul, és a tengerpartok mentén tölti a téli hónapokat. Ugyanekkor északabbról érkeznek meggyvágók hozzánk.

A párok fák vagy bokrok ágaira építik növényi anyagokból álló fészküket, amelybe a tojó április végén vagy május elején rakja le négyhat, szürkészöld alapon feketésen foltozott tojását. A költési idő végén a fiatalok csapatokba verődnek, és különösen az állandó vizű erdőszéli patakok, kiöntések, tócsák közelében láthatók, ahová inni járnak. Messzehangzó „zic” hangjukat főleg felrepülés után hallatják. Táplálékuk különböző magvakból és rügyekből áll.

109

Nem védett!

1. tábla

Mezei veréb
(Passer montanus)

Kisebb, mint a házi veréb. Feje felül barna, torok- és fülfoltja fekete. Hím és tojó hasonló színezetű, a fiatalok első vedlésükig halványabbak.

Az ember közelében is megtelepedett, a kiskertekbe kihelyezett mesterséges fészekodúkban a széncinege legnagyobb vetélytársa. Megtaláljuk ezenkívül a folyóárterek és a középhegységek öreg állományú, rit- kás erdeiben, parkokban, gyümölcsösökben. Megtelepszik a partifecske- és gyurgyalagodúkban is. Fészkét növényi szálakból, rongydarabkákból, papírcsíkokból tákolja össze, belül szőrrel és toliakkal puhára béleli. Évente kétszer, áprilisban és júliusban öt-hat, fehéres alapon barna foltokkal sűrűn behintett tojást rak. A fiatalokat rovarokkal táplálják.

Állandó madár, a téli hónapokban csapatokba verődve a gazos mezőkön is látható. Ilyenkor néha zöldikével, kenderikével, citromsármányokkal is társul. A költési időben sok rovart fogyaszt, magtáplálékában jóval több a gyommag, mint a házi verébében.

Molnárfecske V édett!

(Delichon urbica) ‘ 12. tábla

Felül feketéskék, farcsíkja és az egész alsótest hófehér. Farka nem olyan erősen villás, mint a füstifecskéé. Falvakban és városokban egyaránt gyakori madár, amely mindig az épületek külső falán, az ereszek vagy erkélyek alatt fészkel. Az új lakótelepek egyik első madárvendége. Apró sárgalacsinokból épített fészke zárt, csak egy bejárónyílás van rajta. A sárdarabkák közé növényi szálakat nem épít be.

Vonuló madár, áprilisban érkezik Afrikából, szeptember-októberben vonul el. Két költése közül az első májusra, a második júliusra vagy augusztusra esik. Egy-egy alkalommal öt fehér tojása van. A második költés gyakran megkésik, ezért rendszeres látvány a szeptember derekán még etető molnárfecskepár. Az ilyen, később kirepült fiókák azonban kedvező időjárás mellett éppen úgy eljutnak Afrikába, mint korábban kelt társaik. Tápláléka kizárólag repülő rovarokból áll.

110

Védett!

2. tábla

Nyaktekercs

(Jynx torquilla)

Veréb nagyságú madár, tollazata felül a fakéreg mintázatához hasonló, alul finoman keresztsávozott. Hím és tojó hasonló egymáshoz. A nyaktekercs a harkályalkatúak rendjébe tartozik, de viselkedésében azoktól erősen eltér. így odúját nem maga ácsolja, hanem már kész üreget foglal el tojásai számára, de a törzsön sem látjuk kopácsolni. A fű között kutat táplálék után, elsősorban hangyák után. A bábokat a boly megbontása után hosszúra kinyújtható nyelvével szedi ki.

Áprilisban érkezik Afrika trópusi tájairól. Rejtett életű madár, jelenlétét rendszerint hangos „vi-vi-vi-vi” hangjáról vesszük észre. A madár ilyenkor egy-egy magasba nyúló ágon, néha villanyoszlopon üldögél. Tartózkodóhelye a ligetes erdő, nagyobb parkok, kertek, különösen, ha ott öreg fákat talál. A tojó minden fészekanyag nélkül rakja az odú aljára 7-12 fehér tojását. A költés ideje május, a kikelő fiókákat az öregek elsősorban hangyabábokkal táplálják. Zavarás esetén a kicsinyek kígyósziszegésre emlékeztető hangot adnak. Kirepülés után egy darabig a környéken maradnak, és szeptemberben indulnak téli szállásuk felé.

Nyári lúd
(Anser anser)

Védett!

15. tábla

Az egyetlen hazánkban fészkelő lúdfaj, a házi libafajták őse. Szürke tollazata miatt helyenként „szőke libának” hívják. A vállak ezüstszürke színe a repülő madáron nyomban feltűnik. Hangja a házi libákéhoz teljesen hasonló gágogás.

Hazánkban a Balaton, a Velencei-tó, a Fertő és a nagy halastavak mellett mindenütt megtaláljuk. Az első nyári ludak februárban érkeznek, és a párok szabad vízfelületet keresve gágogva szállnak végig a még téli képet mutató nádasok felett. A nád közé rejtett, növényi szálakból, füvekből készített fészkében a tojó március végén már ül négy-hat sárgásfehér tojásán. A tojó kotlik, de a kikelt pelyheseket már a gúnárral együtt vezetgetik. Amíg a kicsinyek legelnek, a két öreg madár kinyújtott nyakkal őrködik, és ha veszélyt sejtenek, nyomban a sűrű nádasba

111

terelik őket. A család a fiókák önállósodása után is összetart. Nyár végére a családok nagyobb csapatba verődnek, és az őszi vonulásig, október-novemberig, a költőhely közelében maradnak.

Örvös légykapó

(Muscicapa albicollis)

Védett!

3. tábla

Verébnél valamivel kisebb madár. Az öreg hím fekete hátával, hófehér nyakörvével és alsótestével összetéveszthetetlen. Szárnyain is nagy fehér tükör van. A tojó barnásszürke, szárnyain hosszúkás fehér tükörrel. A szabadban nem lehet elkülöníteni a nálunk főképpen a vonulás idején mutatkozó kormos légykapó tojóktól. Ugyanez vonatkozik a fiatalokra is.

Az öreg állományú tölgyesek és kevert erdők jellegzetes madara. Mesterséges odúk segítségével erdőkben könnyen telepíthető. Tavasszal áprilisban érkezik a trópusi Afrikából, az őszi vonulás ideje augusztusszeptemberre esik. Ilyenkor kertekben, kisebb parkokban, bokrosokban is felbukkan. Május-júniusban költ, hat-hét tojása világoskék. Tápláléka repülő rovarokból áll, ezekre száraz ágakról leselkedik. Szárnyait a légykapókra jellemző módon gyakran idegesnek tűnő mozdulattal emelgeti.

Pinty. Lásd: Erdei pinty, fenyőpinty.

Rozsdafarkú. Lásd: Házi rozsdafarkú, kerti rozsdafarkú.

Partifecske Védett!

(Riparia riparia) 12. tábla

A legkisebb fecskefajunk. Felül barna, alul piszkosfehér, a mellén át barna örv húzódik. Hazánkban elsősorban a Duna és a Tisza mentén sokfelé költ. Afrikai telelőhelyéről áprilisban érkezik, és a hónap végén már a fészektelepek közelében látjuk. A meredek folyópartba, kavicsbányák falába egymás mellett vájt sok vízszintes alagút előtt méhek módjára keringenek a zsizsegő hangjukat sűrűn hallató partifecskék. Májusban és júliusban költenek, a pároknak egy-egy alkalommal több

112

nyíre öt fehér tojásuk van. Az etető madarak a táplálékkal eleinte az odúba bújnak, később a már tollas fiókák annak bejáratában várakoznak szüleikre. Táplálékuk repülő rovarokból, legyekből, szúnyogokból áll, ezeket főként a vizek felett fogják össze. Augusztusban csapatokba verődnek, néha ezrével üldögélnek a villany vezetékeken. A hazai állomány a hónap végén útnak indul, átvonuló példányokat egész szeptemberben láthatunk.

Rigó. Lásd: Énekes rigó, fekete rigó, vízirigó.

Réce. Lásd: Barátréce, tőkés réce.

Sarlósfecske Védett!

(Apus apus) 12. tábla

Magyar neve megtévesztő, a fecskékkel ugyanis nincs rokonságban. Színezete kormosfekete, a torka fehér. Szárnyai hosszúak, hegyesek, a repülő madár fekete vasmacskára emlékeztet.

Hazánkban Budapesten, Sopronban, Veszprémben és más városokban él, ezenkívül néhány helyen (Bükk és Zempléni-hegység) öreg tölgyesekben harkályodúban is költ. Tavasszal későn, csak május elején érkezik vissza Afrikából, ettől kezdve az utcák felett sivítva nyilalló fekete madarak mindenkinek feltűnnek. A levegőben elkapott néhány szál gazból, pihetollakból álló kezdetleges fészkét fali üregekbe, ereszek alá építi. A tojó május végén rakja le két-három fehér tojását. Kizárólag repülő rovarokat zsákmányol, nagy távolságokra jár vadászni. Esős, hűvös időben a fiókák életműködése lelassul, és hosszabb koplalásra is képesek. Korán, már július végén megindulnak a telelőterületek felé, de északabbról átvonulókat egész augusztusban láthatunk.

Seregély Nem védett!

(Sturnus vulgáris) 11. tábla

Rigó nagyságú, de rövid farkú, közismert madár. A nászruhás madarak feketék, fémes csillogással, az őszi tollazat jellegzetesen pettyes. A fiatalok első színruhája barna.

113

Az első példányok rendszerint már februárban megérkeznek déleurópai, észak-afrikai telelőhelyeikről. Eleinte csapatosan mozognak, és csak később szakadoznak párokra. Az öreg állományú tölgyesek, folyóárterek, parkok madara, de ha odvas fákat talál, a kiskertekben is megtelepszik. Gyakori fészkelő a városokban is. Évente egy, esetleg két költése van. Áprilisban építi növényi anyagokból álló eléggé egyszerű fészkét faodúkban, épületekben, néha a nagy sasok vagy a fekete gólya fészkeinek oldalában. Négy-hat világoskék tojása van. A kertekben könnyen megtelepíthető öt-hat m magasan felfüggesztett, 46 mm-es röpnyílású B odúban.

Tápláléka a költési időben rovarokból, főként sáskákból áll, később gyümölcsöt, bogyót is eszik. A hazai állomány szeptemberben elvonul, a szőlőkben főleg az északabbról érkezettek garázdálkodnak. Az óriásivá duzzadó csapatok nádasokban vagy a nagyvárosok védett udvaraiban álló magas fákon éjszakáznak. Az őszi vonulás fő ideje októberre, november elejére esik.

Süvöltő

(Pyrrhula pyrrhula)

Védett 1

4. tábla

Verébnél valamivel nagyobb madár, fekete csőre jellegzetesen vaskos. Feje, farka és szárnyai feketék, utóbbi fehér csíkkal. A hím alsóteste piros, a tojóé szürke. Fehér hátuk különösen elrepüléskor tűnik fel.

Hazánkban csak szórványosan fészkel a nyugati és az északi országrészben, ahol fenyveseket talál. Az első vonuló példányok októberben bukkannak fel, és ettől kezdve márciusig kertekben, parkokban, erdőszéleken, bokrosok környékén találkozhatunk kisebb csapataival. Bizalmas madarak, az embert közeire bevárják. Hangjuk bánatos füttyentés, könnyen utánozható. A nálunk telelő süvöltők elsősorban különböző bogyókkal élnek. Különösen szeretik a fagyai fekete termését, de szívesen csipegetik a száradó csalán apró magvait is.

Fészkét fenyőágak sűrűjébe, többnyire alacsonyan építi. Általában öt, világoskék alapon ritkásan foltozott tojása van. Májusban és júliusban költ.

114

Nem védett!

16. tábla

Szajkó

(Garrulus glandarius)

A közismert mátyásmadár alapszíne lilásrőt, bajuszsávja és farka fekete, szárnyain a kék, fekete és fehér színek váltakoznak. Hím, tojó és fiatalok színezete hasonló.

Elsősorban erdei madár, de parkokban, erdőfoltokban, sőt a nagyvárosok zöldövezeti részein is megtaláljuk. Állandó madár, a téli hónapokra néha a lakott területek közelébe húzódik. A párok áprilisban a törzs közelében építik ágakból készült, belül gyökerekkel bélelt fészküket. A teljes fészekalj öt-hét, szürkészöld alapon foltozott tojásból áll. A 17 nap múlva kikelő fiókák háromhetes korukban már repülnek. Az erdő első számú őre, vésztjelző hangjára minden állat felfigyel. Tápláléka rovarokból, fészekből rabolt madárfiókákból, apró emlősökből áll. Ősszel makkot, diót, kukoricát is eszik.

Szalakóta Védett!

(Coracias garrulus) , 6. tábla

A csókánál karcsúbb, feje és alsóteste világoskék, háta fahéjszínű. Hím és tojó hasonló egymáshoz, a fiatalok színei halványabbak.

Korábban gyakori fészkelő volt Magyarországon, de az utóbbi időben erősen megfogyott. A legtöbbet a Duna—Tisza közén, a Kiskunságban láthatjuk. Tartózkodóhelye az öreg fákkal tarkított legelő, a nyílt mező és a folyóárterek környéke. Többnyire valami kiemelkedő ponton, villanyoszlopon, vezetéken, szénaboglya tetején üldögél, onnét les sáskákból, bogarakból, gyíkokból és apró rágcsálókból álló zsákmányára. Vonuló madár, április végén érkezik afrikai téli szállásáról, szeptember elején már elvonul.

Faodúban költ, négy-öt fehér tojását május végén vagy júniusban rakja le. A fiókák 18 napi kotlás után kelnek ki, és kb. négy hétig maradnak a fészekben. A hím gyakran kering a revír felett, néha ide-oda dobálja magát a levegőben, és erős „rá-rá-rá” hangját hallatja. Az öreg fák eltűnésével fészkelési lehetőségei is megfogytak, megtelepítésével tág szájú D odú segítségével érdemes próbálkozni.

115

Nem védett!

16. tábla

Szarka
(Pica pica)

A hosszú zöldesfekete farkával, fekete-fehér színeivel feltűnő madár közismert. Hím és tojó hasonló színűek, a fiatalok fakóbbak.

Alföldön és dombvidéken egyformán elterjedt, gyakori madár. Egész évben nálunk van. Ágakból épült, belül sárral bélelt, felül gallyakkal fedett és oldalbejáróval ellátott fészkét március elején fasorok, erdősávok fáinak csúcsi részébe, mocsarakban a rekettyefűz ágai közé alacsonyan építi. A pár mindig a fészek közelében tartózkodik. A tojó áprilisban rakja le öt-hét, zöldesszürke alapon foltozott tojásait. Évente csak egy költése van. A fiatalok 18 nap múlva kelnek ki, és kb. háromhetes korukban hagyják el a fészket.

Tápláléka elsősorban rovarokból áll, de kifosztja a madárfészkeket, elfogja az apró rágcsálókat, és rámegy a dögre is. Vadgazdasági szempontból feltétlenül károsnak minősül.

Széncinege . Védett!

(Párus major) 1. tábla

Közismert, állandó madarunk, egyike a leggyakoribb odúlakóknak. A hím sárga alsótestének közepén végigfutó hosszanti fekete csík szélesebb, mint a tojónál.

Az öregebb állományú, aljnövényzetben gazdag erdők jellegzetes madara, de parkokban, folyóárterekben, kertekben is megtaláljuk. A hímek ismert „kicsit-ér” kiáltása márciusban hangzik fel, rövidesen kialakulnak a revírek, és a párok fészkeléshez látnak. E tekintetben a széncinege nem válogatós, harkályodú vagy mesterséges fészekodú híján levélszekrényben, fali lyukban, vascsőben is megtelepszik.

A párok áprilisban, másodszor júliusban költenek. A fészek moha alapon finom szőrszálakkal bélelt. Tojásai fehéres alapon finom vörhenyes mintázatúak, számuk 8-12. A tojó kotlik, a fiókák kb. 12 nap alatt kelnek ki, és 16-17 nap múlva hagyják el a fészket. Egy-egy fészekalj felnevelése alatt a szülők kb. 10 000 alkalommal hoznak eleséget a fiókáknak. B típusú odúban telepíthető.

116

Tápláléka hernyókból, lepkékből és egyéb rovarokból áll, télen olajos magvakat is fogyaszt. Kedvenc csemegéje a napraforgó. A téli hónapokban észak, északkelet felől is érkeznek hozzánk széncinegék.

Szürke légykapó

(Muscicapa striata)

Védett!

3. tábla

Veréb nagyságú, de karcsúbb madár. Színezete felül szürkésbarna, alul világosabb, a torkán és a mellén sötét hosszanti csíkozással. Hím, tojó és a fiatalok hasonló színezetűek.

Ritkás erdőkben, parkokban, kertekben, fasorokban találkozhatunk szürke légykapókkal. Vadászat közben mindig valami kiemelkedő pontra, száraz ág hegyére, villanyvezetékre, kerítésoszlopra ül fel, és ha rovar repül el a közelben, gyors rárepüléssel keríti meg. Az egyébként alig feltűnő madarat leginkább erről a jellegzetes vadászati módjáról vehetjük észre.

Afrika trópusi tájairól áprilisban érkezik vissza a költőhelyére. A párok épületek alkalmas zugaiban, öreg fák kikorhadt üregeiben építik gyökerekből, száraz fűszálakból és mohából álló fészküket, amelyet pi- hetollakkal bélelnek ki. A tojó májusban rakja le zöldes alapon vörhe- nyesen foltozott öt tojását. Évente csak egy költése van. Eresz alatt elhelyezett C odúban megtelepíthető. A vonulás ideje augusztus-szeptemberre esik.

Tápláléka repülő rovarokból áll, de ha tavaszi érkezésekor hűvös, esős idő fogadja, a földre is lekényszerül.

Tó’kés réce Vadászható!

(Anas platyrhynchos) 15. tábla

Közismert madár, a házi kacsafajták őse. A nászruhás gácsér feje sötétzöld, alatta keskeny fehér örv húzódik, begye és melle gesztenyebarna. A tojó és a nyugalmi ruhás gácsér barna, repülés közben fehéren szegett kék szárnytükrükről ismerhetjük fel őket.

A legközönségesebb récefajunk, amely valamennyi vizünknél előfordul. A hazai állomány egy része télire Dél-Európába vonul, de a be nem fagyó vizeknél egész télen láthatjuk nagy csapataikat. Ezek egy ré

117

sze kelet, északkelet felől érkezik hozzánk. Vonulás idején, februármárciusban, illetve szeptember-októberben hatalmas tömegben látható.

A párok március elején gazos gátoldalban, nádkévék közé, csonkolt füzek kikorhadt belsejébe növényi anyagokból kezdetleges fészket építenek, ezt a tojó saját pihetollaival béleli ki. A hónap közepén rakja le 7-12 szürkészöld tojását. A kotlás gondja a tojóra hárul, a gácsérok pedig a közelben csapatokba verődnek. A 25-28 nap múlva kikelő kiskacsákat is csak a tojó vezetgeti. Ha a fészekalj valamilyen okból kifolyólag elpusztul, pótköltése van. A tőkés réce tápláléka túlnyomóan növényi (gabonamagvak, vízinövények levelei, fűfélék), de vízirovarokat, apró rákokat és halakat is fogyaszt. Vadászatát a mindenkori vadászati rendelkezések szabályozzák.

Veréb. Lásd: Házi veréb, mezei veréb.

Vetési varjú Nem védett!

(Corvus frugilegus) 16. tábla

Fekete tollazatával és károgó hangjával közismert madarunk. Az öreg madarak csőrtöve csupasz, a fiataloké tollas.

A hazai állomány az utóbbi években felszaporodott, és különösen az Alföldön hatalmas fészektelepei vannak. Állandó madár, de télire kelet felől is nagyon sok vetési varjú érkezik hozzánk.

A párok már februárban megjelennek a magas nyárfákon vagy akácokon épült fészkek közelében, és márciusban rendszerint megindul a költés. A teljes fészekalj négy-öt, zöldes alapon foltozott tojásból áll. A 18 napi kotlás után kikelt fiatalok egy hónapig maradnak a fészekben.

Növényi és állati táplálékot egyaránt fogyaszt. A mezőkön az eke után járva a kártevőket tizedeli, de a legelőkön kifosztja a pacsirta- és a székicsérfészkeket, az őszi kukoricásokban a csöveket dézsmálja meg. Gazdasági jelentősége sok vitára adott már alkalmat.

118

Védett!

8. tábla

Vízirigó

(Cinclus cinclus)

Zömök, rövid farkú, sötétbarna, távolról feketének tűnő madár, amelynek csak a begye és a melle „világít” hófehéren. A hegyvidéki patakok fészkelő madara, száma hazánkban nagyon megfogyatkozott. Állandó madár, de az őszi-téli időszakban kóborol.

Egész életét a patakok mentén tölti. Üldögél a vízből kiálló köveken, majd hirtelen a vízbe ugrik, és a fenéken szaladva üldözi apró rákokból és más vízi élőlényekből álló zsákmányát. Meglehetősen nagy, mohából készült fészkét patakon átvezető hidak gerendái közé, gyökerek mögé, sziklarepedésbe rakja. Évente kétszer, áprilisban és júniusban négy-hat hosszúkás, fehér színű tojást rak. A kirepült fiatalok fehér mellénye foltozott.

Külföldön a patakok mentén elhelyezett költőládákkal már rég szaporítják. A hazai vízirigós patakok mentén is folynak ilyen kísérletek.

Vörösbegy Védett!

(Erithacus rubecula) 5. tábla

Veréb nagyságú, az öreg madarak olajbarnák, begyük és mellük narancsvörös. A fiatalok első tollruháján nincs piros szín, sárgásán pettye- zettek.

Hazánkban a középhegységi erdőkben (főként a patak völgyekben), parkokban, nagyobb kertekben mindenütt gyakori fészkelő. Vonuló madár, de — főként a hímek — rendszeresen át is telelnek. A tavaszi vonulás ideje március második és április első fele, ősszel szeptember végén, októberben indulnak a dél-európai tengerpartok felé. Vonulás idején kiskertekben, rőzserakás között, élősövényben, bokrok alatt mindenütt találkozhatunk vele. A párok áprilisban és júliusban költenek. A fészek jól elrejtve, gyökerek között, partoldalban, fűcsomó alatt, ritkán faodúban főként mohából épül, a csészét toliakkal és vékony gyökerekkel bélelik. A tojások száma öt-hét, fehéres alapon vörhenyesen fokozottak. A kotlási idő 12 nap, a fiatalok kb. ugyanennyi idő alatt hagyják el a fészket. Táplálékuk rovarokból, pókokból, csigákból áll, ősszel a bodza bogyóit is csipegetik.

119

Védett!

10. tábla

Vörös vércse

(Falco tinnunculus)

Ölyvnél jóval kisebb, karcsú ragadozó. A hím feje és farka hamuszürke, sötét végszalaggal. A tojó rozsdavörös, feketés mintázattal. A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak.

A nyílt mezőgazdasági területek jellemző madara. Hazai állománya néhány évtizede erősen megfogyott, de ma már újra egyre gyakrabban lebeg (szitál) a mező felett, erdőfoltok, erdősávok közelében. Megtelepszik a kőbányák magas falainak repedéseiben (Badacsony) és a nagyvárosok magas épületein is. Vonuló madár, de az öreg hímek gyakran áttelelnek. Márciusban a párok már a költőhely felett keringenek, vijjognak.

Varjak, szarkák fészkeit foglalják el, vagy magas épületek padlásterére költöznek be. A tojó április végén vagy májusban rakja le öt-hét gömbölyded, rozsdabarnán foltozott tojását. A kotlási idő kb. egy hónap, a fiókák ugyanennyi ideig maradnak a fészekben. Tápláléka elsősorban apró rágcsálókból, egerekből, pockokból áll, de gyíkokat is zsákmányol. A télire itt maradó példányok gyakran verebekre vadásznak.

Zöldike Védett!

(Chloris chloris) 9. tábla

Egyik leggyakoribb pintyfélénk. A veréb nagyságú madár csőre vaskos, tollazatában a szürke és sárga színek keverednek. A hím sárga színei különösen élénkek. A fiatalok oldalain sötét hosszanti foltok vannak.

Hazánkban mindenütt előfordul, leggyakrabban a ritkás erdőszéleken, bokrosok közelében, parkokban, kertekben találkozhatunk vele. Gyakran verődik csapatokba, ilyenkor egyéb pintyfélékkel is társul. Rendszeresen jár a téli etetőre is, ahol kedvenc csemegéje a napraforgó.

Áprilisban a hím már a kiválasztott költőhely közelében énekel, néha a denevérekre emlékeztető módon, csapongva nászrepül. Növényi szálakból, gyökerekből készült egyszerű fészkét a tojó építi, s áprilisban, majd júniusban öt-öt, fehéres alapon foltozott tojást rak. A tojó kotlik, a fiókák 13 nap alatt kelnek ki. Szinte kizárólag növényi táplálékot fogyasztanak.

120

Nem elég a lelkesedés

Magyar Madártani Egyesület

A hazai madárvédelem és madártan feladatai évről évre növekednek, a Madártani Intézet hivatali állományába azonban csupán néhány ember tartozik. így azután egyre égetőbb szükség volt egy olyan társadalmi bázisra, mely elsősorban a gyakorlati madárvédelem munkáit vállalja magára. Az Országos Természetvédelmi Hivatal kezdeményezésére 1974. január 6-án sor került a Magyar Madártani Egyesület (MME) alakuló ülésére. Az állatkerti Barlang mozi szűknek bizonyult, olyan nagy volt az érdeklődés, Budapestről és vidékéről egyaránt sokan jöttek, főleg fiatalok. Aki csak egy kicsit is késett, bizony már kint rekedt, akik viszont bekerülhettek, boldogan számíthatták magukat az alapító tagok közé.

Ma már 34 helyi csoporton belül csaknem tízezer tagunk dolgozik szerte az országban, szakosztályok működnek speciális munkaterületeken, szervezzük a téli etetést, az odútelepítést, a ragadozó madarak védelmét. Egyszóval minden megy rendben a maga útján. Néha ugyan még akadnak zökkenők, de ez azt hiszem, természetes is. A zökkenők után egyenes út következik, az elkövetett hibákból pedig tanulnunk kell.

A Magyar Madártani Egyesület célja (részlet az
Alapszabályból):

— a madárvédelem és a madárvilággal kapcsolatos
természetvédelem gyakorlati művelése, társa-
dalmi előmozdítása, népszerűsítése;

— a madárvédelemre vonatkozó rendelkezések be-
tartásának társadalmi ellenőrzése;

— hazánk madárvilágának minél alaposabb meg-
ismerése és a szerzett tudásanyag rendszerezése,
feldolgozása, ismertetése; madárvédelmi javas-
latok kidolgozása és az illetékes szervekhez ter-
jesztése;

— a magyar madártan hagyományainak ápolása
és továbbfejlesztése;

28. ábra.

A Magyar Madártani Egyesület
emblémája

123

— szoros kapcsolat létesítése és fenntartása az Országos Természet védelmi Hivatal keretében működő Madártani Intézettel, az Intézet természetvédelmi és tudományos célkitűzéseinek megvalósításában közreműködés;

— kapcsolatok létesítése és fenntartása állami és gazdasági szervekkel, valamint a hazai és külföldi madártani szervekkel és társszervezetekkel;

— a madárvédelmi és madártani pályázatok kiírása, pályaművek jutalmazása és hasznosításának kezdeményezése.

Az egyesület kezdettől fogva az Országos Természet védelmi Hivatal, illetve ma már Országos Környezet- és Természet védelmi Hivatal anyagi és erkölcsi támogatását élvezi, ennek fejében tagjai tevékenyen működnek közre a Hivatal természetvédelmi, elsősorban madárvédelmi feladatainak megvalósításában. 1977-től önálló központi iroda működik Budapesten (1024, Keleti Károly u. 48.), ahol főállású dolgozók is tevékenykednek. Valamennyien elkötelezettjei a madárvédelem ügyének.

Miután az egyes fejezetekben bővebben is szó esett az Egyesület munkáinak részleteiről, itt csupán összefoglalom a fő tevékenységi területeket.

A Magyar Madártani Egyesület:

— Szervezi és irányítja a ritka és különösen veszélyeztetett ragadozómadár-fajok védelmét. Tagjai önkéntes fészekőrzési munkát vállalnak.

— Szervezi a téli madáretetést.

— Fészekodútelepeket létesít, és tagjai révén azok kezelését is ellátja

(a helyi csoportok ma már több ezer odút gondoznak).

— Napilapok, folyóiratok és szaklapok útján, természetvédelmi plakátokkal, öntapadó matricákkal, valamint előadásokkal állandó madár védelmi propagandát fejt ki.

— Madárvédelmi tárgyú kiállításokat szervez, kiadványokat jelentet meg.

— Tagjai részt vesznek a védett területek állandó ellenőrzésében és az ott található értékes madárfajok megóvásában.

— Közvetlenül irányítja számos, állományában veszélyeztetett madárfaj (pl. egyes ragadozók, kövirigó, vízirigó) védelmét.

— Szervezi és tagjai segítségével végzi az országos szintű faunisztikai felmérést, ezek az adatok elősegíthetik egy-egy madárfaj gyakorlati védelmét.

124

Tagjai rendszeresen látogatják az iskolákat, és tevékenyen részt vállalnak a fiatalok természetvédelmi nevelésében.

Fiatal tagjai részére táborokat szervez, ahol a résztvevők szakmai és természet védelmi oktatásban is részesülnek.

Szoros kapcsolatot tart fenn a Hazafias Népfront helyi szervezeteivel, állami és társadalmi szervekkel a madárvédelem ügyében.

Szervezi és tagjai segítségével végzi a madárjelölési munkákat, a gyűrűzéssel kapcsolatos adminisztrációt. Kapcsolatot tart fenn a külföldi jelölőállomásokkal, és megbízottjai útján évente részt vesz a szocialista országok gyűrűző központjai vezető munkatársainak összejövetelén.

Önálló kutatási programot szervez és kutatási feladatokat végez, részben a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával.

Tagjai révén különböző nemzetközi programok hazai munkáiban részt vesz (pl. vízivadszámlálás, túzokvédelmi kutatások stb.).

Mit mond a paragrafus ?

A Minisztertanács 8/1982. (III. 15.) számú rendelete a természetvédelemről szóló 1982. évi 4. számú törvényerejű rendelet végrehajtásáról (kivonatos szöveg)

A védett, illetőleg fokozottan védett állatfaj védettségének hatálya kiterjed a faj minden egyedére, az egyed valamennyi fejlődési alakjára (pete, lárva, báb, tojás, fióka, kifejlett állat), bármely állapotára (élő vagy elpusztított egyed, preparátum).
A védett állatfajhoz tartozó egyed szaporodásának időszakában tartózkodni kell a szaporodási hely minden olyan jelentős zavarásától, (növényzet irtása, ritkítása, égetése stb.), amely az állat szaporodását veszélyezteti.
A (2) bekezdésben meghatározott tilalom a gazdálkodó szervezetek és személyek esetében — ha a szaporodási hely zavarása termelőtevékenységük szükségszerű velejárója — csak fokozottan védett állatfaj egyedének tekintetében áll fenn.

A természetvédelmi hatóság engedélye szükséges védett állatfaj állományának szabályozására, egyedeinek gyűjtésére, befogására, elejtésére, tartására, mesterséges szaporítására, értékesítésére, külföldre juttatására vagy külföldről való behozatalára, kikészítésére (preparálására).
A természetvédelmi hatóság védett állatfaj egyedének gyűjtésére, befogására és elejtésére adott engedélyében meghatározhatja az állattal rendelkezni jogosultat is.

126

(2) A természetvédelmi hatóság engedélye szükséges a fehér gólya fészkének áthelyezéséhez, illetve eltávolításához.

36. §

Magyarországon nem honos vadon élő állatfaj betelepítéséhez és elterjesztéséhez az OKTH hozzájárulása szükséges.

51. §

Az egyes szabálysértésekről szóló 17/1968. (IV. 14.) Korm. számú rendelet 111. §-a helyébe a következő rendelkezés lép:

Aki

védett állatfaj egyedét elpusztítja illetve élettevékenységében jelentősen zavarja,
a természetvédelmi hatóság engedélyéhez vagy hozzájárulásához kötött tevékenységet engedély vagy hozzájárulás nélkül, vagy az engedélytől, hozzájárulástól eltérő módon végez vagy végeztet, bejelentési kötelezettségének nem tesz eleget,
védett természeti területen a védelmi célokkal össze nem egyeztethető tevékenységet folytat,

tízezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.

Az (1) bekezdés rendelkezéseit kell alkalmazni fokozottan védett természetvédelmi érték tekintetében is, ha a cselekmény nem bűncselekmény.
Azt a dolgot, amelyre nézve az (1) bekezdés a) és b) pontjaiban meghatározott szabálysértést elkövették, ha annak feltételei fennállnak, el kell kobozni.

Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnökének 1/1982. (III. 15.) OKTH számú rendelkezése a védett és fokozottan védett állatfajokról, egyedeik értékéről valamint egyes védett állatfajokkal kapcsolatos korlátozások és tilalmak alóli felmentésekről (kivonatos szöveg)

127

2. §

(2) Nem szükséges engedély

— a szürke gémnek mesterséges halastavakon,

— a danka- és ezüstsirálynak október 1-től november 30-ig a mesterséges halastavak ivadéknevelő tóegységein,

— a héjának a törzsállomány elhelyezésére szolgáló szárnyasvad, valamint baromfitenyésztő-telepeken egész évben, továbbá július 1-től október 31-ig a szárnyasvad utónevelését szolgáló bekerített helyeken és azok 500 méteres körzetében történő befogására vagy elejtésére.

4. sz. melléklet az 1/1982. (III. 15.) számú rendelkezéshez

50 000 forint eszmei értékűek
a következő fokozottan védett madárfajok:

Kerecsensólyom (Falco cherrug)

Nagykócsag (Egretta alba)

Parlagi sas (Aquila heliaca)

Réti sas (Haliaetus albicilla)

Szirtisas (Aquila chrysaetos)

Túzok (Otis tarda)

Vándorsólyom (Falco peregrinus)

30 000 forint eszmei értékűek
a következő fokozottan védett madárfajok:

Batla (Plegadis falcinellus)

Békászó sas (Aquila pomarina)

Császármadár (Tetrastes bonasia)

Fekete gólya (Ciconia nigra)

Gólyatöcs (Himantopus himantopus)

Gulipán (Recurvirostra avosetta)

Gyurgyalag (Merops apiaster)

Halászsas (Pandion haliaetus)

128

Hamvas rétihéja (Circus pygargus)

Holló (Corvus corax)

Kanalasgém (Platalea leucorodia)

Kigyászölyv (Circaetus gallicus)

Kishéja (Accipiter brevipes)

Kiskócsag (Egretta garzetta)

Nagypóling (Numenius arquata)

Széki lile (Charadrius alexandrinus)

Székicsér (Glareola practincola)

Sziki pacsirta (Calandrella brachydacatyla)

Törpesas (Hieraetus pennatus)

Ugartyúk (Burhinus oedicnemus)

Uhu (Bubo bubo)

Üstökösgém (Ardeola ralloides)

Vízirigó (Cinclus cinclus)

Vöröskánya (Milvus milvus)

20 000 forint eszmei értékűek
a következő egyéb védett madárfajok:

Fekete sas (Aquila clanga)

Feketeszárnyú székicsér (Glareola nordmanni)

Kékcsőrű réce (Oxyura leucocephala)

Reznektúzok (Otis tetrax)

Siketfaj d (Tetrao urogallus)

10000 forint eszmei értékűek
a következő védett madárfajok:

Barátkeselyű (Aegipius monachus)

Barna kánya (Milvus migrans)

Borzas gödény (Pelecanus crispus)

Daru (Grus grus)

Dögkeselyű (Neophron percnopterus)

Fakó keselyű (Gyps fulvus)

129

Fehér gólya (Ciconia ciconia)

Fehérszárnyú szerkő (Chlidonias leucopterus)

Héja (Accipiter gentilis) Hóbagoly (Nyctea scandica)

Kék vércse (Falco vespertinus)

Kis vércse (Falco naumanni)

Kormos sólyom (Falco eleonorae)

Nyári lúd (Anser anser)

Pásztorgém (Bubucus ibis)

Pusztai sas (Aquila nipalensis)

Rózsás gödény (Pelecanus onocrotalus)

Szalakóta (Coracias garrulus) Szerecsensirály (Larus melanocephalus)

Uráli bagoly (Strix uralensis)

Az egyéb védett madárfajok 3000, 1000 és 500 forintos eszmei értékkel képviseltek, és az értékek a madár valamennyi fejlődési formájára (kifejlett állat, fióka, tojás) vonatkoznak.

A Büntetőtörvénykönyv 1978. évi IV. számú törvény 281 §-ának 1. bekezdése szerint, aki fokozottan védett madárfajt vagy annak tojását elpusztítja vagy gyűjti, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával, vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

A 2. bekezdés szerint a büntetés 3 évig terjedő szabadságvesztés, ha a természeti károsítás a fokozottan védett állat tömeges pusztulását idézi elő.

14. sz. melléklet a 43/1968. (XII. 6.) MÉM számú rendelethez

A hasznos madarak elterjedésének elősegítése

A termelő által

a) kihelyezendő odúk száma:

— parkokban, arborétumokban, ahol a felügyelet biztosítható, kh- anként 1 db (lkh = 5755 m2);

130

— egyéb, erdővel borított területen, az egyes kerületvezetői erdészlakások körzetében 50 db;

— azokban az erdőkben, amelyekben az Erdészeti Tudományos Intézet kísérleti állomásai rovarfertőzést állapítanak meg, vagy rovarfertőzés fellépését jelzik, 50 db;

— kertben legalább 1 db;

— gyümölcsösben 10 kh-ig kh-anként 2, de legalább 2 db;

— gyümölcsösben 10—50 kh-ig kh-anként 1, de legalább 20 db;

— gyümölcsösben 50—100 kh-ig 2 kh-anként 1, de legalább 30 db;

— gyümölcsösben 100 kh-on felül 2 kh-anként 1, de legalább 50 db;

— a termelő köteles az odúk karbantartásáról, továbbá azoknak minden év szeptemberében történő kitakarításáról gondoskodni;

b) az odúkon kívül kihelyezendő etetők száma;

— gyümölcsösökben 2 kh-ig 1 ablaketető, 2 kh-on felül legalább 1 téli nagyetető;

— a kerületvezetői erdészlakások körzetében 1 téli nagyetető;

Az etetőket december 1. napjától február végéig folyamatosan madáre- leséggel kell ellátni.

Ötnél több odú kihelyezésének kötelezettsége esetén a cinegeodúkból 50, seregélyodúból 30, légykapóodúból 20%-os aránynak megfelelő számú odút kell kihelyezni.

Erős és igen erős mezeipocok-fertőzés esetén az ölyvek, vércsék és baglyok által végzett rágcsálóirtás elősegítésére — az erdővel borított területek kivételével — a terület kezelője köteles a fertőzött területen kh- anként 1 db, 2 m magas, T alakú ülőfát kihelyezni.

Fenti melléklettel kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy jó példája az olyan rendeleteknek, amelyek a gyakorlatban soha nem valósulnak meg. Legfeljebb ott, ahol madárvédők létesítettek odútelepeket, állítottak fel etetőket. Nem azért, mert így írja elő a paragrafus, hanem önzetlen lelkesedés diktálta madárszeretetből. Mert hiszen kétségtelenül szépen hangzik a gyümölcsösökben, kertekben kihelyezendő sok odú, a valóság azonban sajnos egészen más. Mert vajon ki fogja őrizni, kezelni, tisztítani a kihelyezett fészekodúkat? Ki és milyen pénzen vásárol eleséget, és tölti fel az etetőket három hónapon keresztül minden áldott

131

reggel? Vagy hol van az a traktoros, aki teljesítményben dolgozva nem hajítja messzire a T-fát szántás közben, ha egyáltalán valahol is kihelyeztek ilyen megszállófákat? Ezek a rendeletek, bár segitő szándékkal, jó szívvel készültek, sajnos nem alkalmasak arra, hogy előbbre vigyék a gyakorlati madárvédelem ügyét. Hasznosak lehetnek viszont akkor, ha a Madártani Egyesület helyi csoportjai vállalnák például egy-egy gyümölcsös odúsítását (a szakmai segítséget) és a telep további kezelését. A paragrafusra való hivatkozás ilyenkor segíthet a netán akadékoskodók- kal szemben, a cél elérésében.

Ne várjunk madárvédelmet, különösebb lelkesedést, legalábbis egyelőre, az amúgy is agyonterhelt és madárvédelmi, madártani kérdésekben többnyire járatlan mező- és erdőgazdasági dolgozóktól. A Magyar Madártani Egyesület ma már rendelkezik olyan széles körű elterjedtséggel, hogy a feladatokat országszerte ismerve és hatékonyan lebonyolítsa.

Az Országos Környezet- és
Természetvédelmi Hivatal szervei

OKTH Budapesti Felügyelősége

Budapest, Szépvölgyi u. 162. T: 888—044 OKTH Észak-magyarországi Felügyelősége

Miskolc, Hegyaija u. 8/b 3535

OKTH Észak-alföldi Felügyelősége

Debrecen, Lefkovits u. 44/a 4028

OKTH Dél-alföldi Felügyelősége

Szeged, Feltámadás u. 29. 6724

OKTH Észak-dunántúli Felügyelősége

Győr, Kacagány u. 1. 9023

OKTH Közép-dunántúli Felügyelősége

Veszprém, Tolbuhin u. 31. 8200

OKTH Dél-dunántúli Felügyelősége

Pécs, Tettye tér 9. 7625

OKTH Bükki Nemzeti Park Igazgatósága

Eger, Eötvös u. 2. 3300

OKTH Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága

Debrecen, Böszörményi u. 138. 4032

OKTH Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága

Kecskemét, Liszt F. u. 19. 6000

Környezetvédelmi Intézet

Budapest, Nagyszőllős u. 47. 1113

Madártani Intézet

Budapest, Költő u. 21. 1121

133

A Magyar Madártani Egyesület

Központi iroda Budapest, Keleti Károly u. 48. 1024 Kiskunsági Madárvárta, Fülöpháza, Madárvárta 6042

Tartalom

Előszó …………………………………………………………… 5

Miért kell védenünk a madarakat ? 7

Alapfokú madárvédelem 13

Fészekodúk …………………………………………………….. 15

Elfelejtett odúlakók……………………………………………… 23

Téli etetés ………………………………………………………. 30

Elárvult madarak………………………………………………… 36

Ahol a madarak élnek 45

Városlakó madarak………………………………………………. 47

Madarak a város peremén ……………………………………….. 53

Kiskert is lehet madárvédelmi bázis ………………………………. 56

Madárvédelem a nádasokban…………………………………….. 60

Névtelen rezervátumok ………………………………………….. 65

Örömök és gondok 69

Megállt a gólyapusztulás! ……………………………………….. 71

Búcsúznak a ragadozók ? 75

A rétisasok is rászorulnak ………..<……………………………. 79

Túlszaporodott madarak…………………………………………. 81

Gyakrabban látható hazai madaraink 89

Nem elég a lelkesedés 121

Magyar Madártani Egyesület …………………………………….123

Mit mond a paragrafus? …………………………………………126

Az Országos Környezet-és Természet védelmi Hivatal szervei . … 133

A Magyar Madártani Egyesület ………………………………….134

Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat

Felelős kiadó dr. Sárkány Pál igazgató

82-1257 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető Dobó József igazgató
Felelős szerkesztő Zánkai Géza

Műszaki vezető Asbóthné Alvinczy Katalin

Műszaki szerkesztő Héjjas Mária

Nyomásra engedélyezve 1982. augusztus 5-én
Megjelent 25 000 példányban, 8,5 (A/5) ív+ 16 oldal színes melléklet terjedelemben,
28 ábrával

Készült fényszedéssel, English Times betűtípusból szedve,
az MSZ 5601—59 és 5602—55 szabvány szerint

MG 3386-f-8284

36,-Ft

Iparosodó korunk egyik következménye, hogy az állatok egyre nehezebben találják meg a megfelelő életkörülményeiket, és ha nem segítjük fennmaradásukat, számuk csökken. így van ez a legtöbb madárral is. Schmidt Egon ornitológus e könyvben a madárvédelem fortélyaival ismerteti meg az olvasókat. ír a városi madárvédelemről, a talált kismadarak felneveléséről, az odúk készítéséről, a madarak.’téli táplálásáról.

Kérj Könyvet.

KATTINTS IDE!

Angster Mária – Ikertörténetek (PDF könyv)

Kérj Könyvet.

KATTINTS IDE!

Angster Mária – Ikertörténetek (PDF könyv)

Schmidt Egon – Gyakorlati madárvédelem

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása

Netkönyvek.hu (iText.hu)

FIGYELEM!!!! CSAK 18 ÉVEN FELÜLIEK SZÁMÁRA!!!