Schmidt Egon – Madárdal erdőn-mezőn (PDF – Átirat)

A városi ember számára már az is felfrissülés, hogy legalább néhány történet erejéig közelebb kerül a természet világához.

Ezt a könyvet olvasva részesei lehetünk izgalmas madárfogásoknak, romantikus hajnali kirándulásoknak.

A kötetben elsősorban madarásztörténetek találhatók., de sok érdekeset tudhatunk meg más állatokról is.

Az egész könyvet a természet őszinte szeretete és ismerete jellemzi.

SCHMIDT EGON

Madárdal erdön-me^on

NATURA • 1981

Lektorálta

TANDORI DEZSŐ

Illusztrálta

BÁTKI LÁSZLÓ

© Schmidt Egon, 1981

ISBN 963 233 068 4

ETO 502.7

Előszó

Számomra ez a könyv a nemrég megjelent és azóta el is fo­gyott Erdőn-mezőn nyitott szemmel c. könyv folytatását jelenti. Most is igyekeztem élményeimből, emlékeimből olyanokat összeválogatni, amelyek visszavezethetik az olvasót a termé­szethez, és talán segítenek legalább résnyire tágítani azt a rejtett ajtót, amelyen át bepillanthatunk a madarak, lepkék, százados fák, csörgedező patakok és lustán hömpölygő folyók tarka és csodálatosan szép világába.

Jó néhány olyan madarásztörténet is szerepel a könyvben, ahol a tudomáiiyos jelölőmunkához nélkülözhetetlen és sok­szor nagyon is izgalmas fogások egy-egy epizódját mesélem el. A gyűrűzés közben is igyekeztem mindent meglátni, meg­figyelni, ami körülöttem történt. A hálók felállítása után rend­szerint a várakozás percei, néha órái következnek, de ezek számomra soha nem telnek unalmasan. Még ha a várt rigók, fülemülék vagy poszáták el is maradnak, mindig akad valami látnivaló, legyen az frissen nyílt virág, a fűszálak között haza­felé igyekvő hangya, a magasban keringő ölyv vagy a bokrok alján halk zizegéssel tovasurranó egér ke.

Hiszem és vallom, hogy korunk rohanó, nem egyszer tüle- kedően ideges világában a természet nyújthatja számunkra a legmegfelelőbb kikapcsolódást, a legmegnyugtatóbb segítséget. Az állatok és növények szeretete, a napfény, a szél vagy akár egy hirtelen támadt nyári zápor is gyógyszer lehet az arra rászorulóknak. Ahhoz pedig, hogy egy kicsit visszatérjünk a természethez, nem kell feltétlenül nagy előkészületeket igénylő

utazásokat tennünk. Elég, ha kisétálunk a közeli erdőbe, heve- részünk egy órácskát a kakukkszótól hangos rét selymes füvé­ben és elgyönyörködünk a vízpartok mindig oly sok élményt nyújtó, ezerarcú életében.

— Vissza a természethez I — vallják mind többen századunk rohanó, gépiesített világában. És talán nem is tudják, mennyire igazuk van.

Budapest, 1980. április

A szerző

A% ,,uhus bánya” kövirigója

A futó zápor cseppjeit éppen csak leszárította kabátomról a szél, máris újra megáztam. Igaz, csupán néhány percig kopogtak hátamon az esőcseppek, s a nap máris kidugta mosolygó arcát a gyorsan szá­guldó felhők közül.

Április volt a javából: szeszélyes, szép és megbízhatatlan, de mégis csodálatos. Különösen itt kint, ahol az egyszer fenyegetően borult, máskor szelíden kéklő ég alatt csak a szellő járt és vitte magával min­denfelé a pacsirták dalát.

Kora reggel szálltam le az autóbuszról az öreg, már akkor is alapo­san kikezdett dunabogdányi heggyel szemben.

A kanyargó ösvény gyümölcsfák között vezet a hegy felé. A sár ragadós az elmúlt hetek sűrű esőzései után, de oldalt, az út fölé hajló füves peremen könnyű járás esik. A felhők távozóban vannak, ragyo­góan süt a nap, néhány órán belül mindenütt felszáradnak az esőcsep­pek a fűszálakról.

A bokrok között már szólnak a fülemülék. Hívó hangjukat utánzóm, mire az addig hallgató hímek is megszólalnak, és a területükre félté­keny madarak olyan hangversenyt rendeznek, hogy csak úgy vissz­hangzik az oldal az egymást túlénekelni igyekvő fülemüléktől. Külö­nösen egyikük dala tetszik nagyon. A bevezető „hü – hü – hü” han­gokat olyan hosszan fújja, hogy már-már azt hiszem, nem is lesz vége soha. De a koronát az utána következő csattogó, sokszínű trillák teszik fel erre a művészi teljesítményre.

A fülemülék éneke mindig egy kis hallgatásra csábít. Tüzesen, han­gosan száll az ének, benne lüktet a párját és a kiválasztott fészkelő­helyét féltő hím összes felgyülemlett energiája.

Távcsővel keresem a jó hangú madarat, és sikerül is felfedeznem az egyik bokor alacsony ágán. Csőre nyitva, torka lüktet az ének ere­jétől, rozsdavörös farkát maga alá nyújtja. A távcső egészen közel hozza, és valahogy az a különös érzésem támad, mintha egyedül csak

nekem énekelne. Hosszú percekig hallgatom, de amikor egy utolsó strófával, kecses mozdulattal a bokor mélyére suhan, én is tovább­indulok. Az akácok között felfelé, a bányához vezető sáros úton még hosszú ideig elkísér a bokrosokból messzire hallatszó bűbájos fülemüle­ének.

Tompa dördülések jelzik, hogy a hegy túlsó oldalát robbantják, vájják szünet nélkül. De a Duna felé eső oldalon, az elhagyott bányák­ban már teljes a nyugalom. Erős, fiatal fák nyújtózkodnak a katlan alján, a lemeztelenített sziklafalakon itt is, ott is bokrok kapaszkodtak meg. A bánya szűk bejáratát is benőtte a visszatért növényzet. A szik­lák közé ékelt, keskeny szorosban sűrűn nőtt bokrok nehezítik a járást. Hátizsákommal csak nehezen préselődöm át közöttük.

A bánya belsejében néma, szinte templomi csend fogad. Később egy széncinege cserreg valahol, hangját furcsán felerősítik a köröskörül meredező sziklafalak. Távcsövemmel aprólékosan átkutatom a pár­kányokat. Nem is tudom, hányadszor próbálkozom már azzal, hogy sikerüljön megpillantani a bányában tanyázó uhut, mielőtt kirepülne állandóan változtatott rejtekéből. A nagy fülesbagoly mesterien ért ahhoz, hogy észrevétlenné tegye magát a sziklák között, és az elmúlt években mindig ő győzött ebben a furcsa páros küzdelemben.

Ezúttal sem volt másként. Amíg a szurdok bejáratában, félig rejtve álltam, semmi sem mozdult, de én sem tudtam felfedezni az uhu rejtek­helyét. Igaz, hogy csak a bánya egy részét tudtam erről a pontról át­tekinteni. Alig léptem azonban beljebb, a sziklafalról elvált egy nagy barna árnyék, és az uhu egy széncinege vészhangjától kísérve, puha szárnycsapásokkal átevezett a túlsó oldalra. Ott felkanyarodott egészen a peremig, könnyedén átbukott rajta és eltűnt.

A túlsó oldalon egy másik, sokkal nagyobb bánya volt, szintén el­hagyott, de az uhu ezt a kisebbet szerette. Rendszeresen itt tanyázott, és csak ha megzavarta valaki nappali szunyókálását, repült át amoda, de rendszerint még napnyugta előtt ismét visszatért. Egy időben rend­szeresen voltak fiókái is ezeken a sziklafalakon, ezért neveztük el ezt a katlant uhus bányának. A szürkepelyhes fiókák csak úgy, minden fészek nélkül a sziklapárkányon bújtak össze. Ott áztak, ha eső vonult át a bánya felett, és görbe csőrüket kitátva lihegtek, ha a kora délutáni nap a párkányra tűzött.

Amint az uhu eltűnt a sziklafal mögött, a széncinege is elhallgatott, és ismét néma csend borult a bányára. Egy lapos sziklatömbre tele­pedtem, és a távcsövet készenlétben tartva figyeltem a környéket. Nem is szemmel, sokkal inkább füllel, hogy meghalljam azt a hangot, amiért idejöttem – amit úgy várok minden tavasszal, mint a vadászok a korrogva érkező szalonkákat -, a kövirigó messzehangzó, flótázó énekét.

Hosszú ideig csend ül a nagy katlanban, csak a szellő mozgatja felet­tem halkan egy csenevész nyárfa leveleit. Majd hirtelen kő guruJását hallom. Pattogva ugrál lefelé a kis kődarabka, míg végre megpihen valahol a bánya alján zöldellő fű között. Ott, ahonnét elindult, muflo­nok. lépegetnek óvatosan a sziklák között. Hárman vannak, és mintha óraműre mozognának, úgy emelgetik karcsú lábukat.

Ez az elhagyott bánya a muflonok kedvenc tartózkodóhelye. Már jó néhányszor találkoztam itt korábban is velük, néha kis csapattal, máskor bárányát terelgető anyával. Egy mufloncsontváz is fekszik fent a perem alajt, a kis barlang előtt.

Még a távolodó állatokat figyeltem, amikor megszólalt a kövirigó. Magasról jött a hang, és csodálatosan tisztán érkezett le a bánya mé­lyére, és ezt a csodálatos hangot a sziklafalak sem törték meg.

A muflonokat egy pillanat alatt elfelejtettem, és távcsövemmel a madarat kerestem. Nem kellett soká kutatnom. Magasan, fent a bánya szélén, közvetlenül a perem mellett, öreg cseresznyefa állt. Kapasz­kodó gyökerei néhol kibújtak a sziklák közül. A vén fa kicsit a bánya fölé hajolt, mintha a mélybe akart volna pillantani. Koronáján messzire kinyúló száraz ág volt, és annak hegyén ült a pompás színű madár. Rozsdavörös és kék tolláit enyhén felborzolva, kicsit fázósan üldögélt, azután megint énekelni kezdett. Strófái között, egyéb madarak hangja mellett, az erdei pinty énekének egy-egy részletét fedeztem fel. Úgy tíz perc múlva hirtelen felemelkedett, énekelve szállt a bánya fölé, majd félkört írt le és visszaereszkedett a száraz ágra. Ezt a következő negyedórában még kétszer megismételte, de másodszorra túlszállt a száraz ágon, és valahol távolabb ereszkedett le. Arra gondoltam, hogy a kopár hegyoldal valamelyik kis bokrán üldögélhet, ahol már az előző években is gyakran láttam vadászgatni az itt tanyázó kövirigókat. Ha a kis csapóhálót fel akarom állítani, itt a kedvező pillanat, hiszen a

madár minden bizonnyal visszatér majd kedvenc éneklőhelyére. A leg­rövidebb út a kövirigó éneklőhelyéig a sziklafalon át vezetett, így pillanatnyi késedelem nélkül nekivágtam a kapaszkodónak.

Nem volt könnyű a helyenként ugyancsak meredek sziklafalon megkapaszkodni. Szerencsére a hasadékokból kinőtt bokrocskák és

fűcsomók nyújtottak némi fogódzkodási lehetőséget, és így végül, ha kicsit lihegve is, de viszonylag gyorsan feljutottam a tetőre. A kat­lan fojtott melegéhez képest hűvös szél csapott meg, de a kapaszkodás után jól esett a kellemes fuvallat.

A rigót nem láttam sehol. Hátizsákomból pillanatok alatt előkerült a kandiinak nevezett kis csapóháló, a két leszúróvas és a fából faragott pecken függő, sárga lisztkukac csalétek. Biztonság okáért, no meg hogy nagyobb legyen a kísértés a madár számára, még az út elején három lárvát kötöttem fel a pecek végére. Cipőm sarka és a zsebkésem segítségével hamarjában kitisztítottam egy akkora területet, amely megfelelt a letűzött kandli nagyságának. A földből kilógó gyökér­darabkákat, a fellazult köveket óvatosan eltávolítottam, nehogy meg­sértsék a hálóba került madarat. Azután a leszúrókkal rögzítettem a csapdát, eligazgattam az összesodorva pihenő hálót, és helyére illesz­tettem a lisztkukacokkal díszített, kökényágból készült elsütőpecket. A lárvák, ha nem is élénken, de „rúgkapáltak” a cérnán lógva, és miután a csapóhálót úgy helyeztem el, hogy énekhelyéről a rigó egye­nesen odalásson, a többi már rajta és a szerencsén fog múlni. A csapó­háló két fém szárát száraz fűvel és kevéske földdel álcáztam, azután egy utolsó pillantást vetve a fogóhelyre, visszavonultam. Egy kis ke­rülővel a szomszéd dombtetőre mentem át, és ott egy galagonyabokor árnyékában ülve figyeltem a cseresznyafa környékét.

A kövirigó hosszú ideig nem mutatkozott. Egyszer távolabbról hallottam énekelni, ami azt mutatta, hogy nemcsak ez az egy pihenő­helye van a környéken. Leshelyemről jól láttam a fűben levő kandlit és azt is, hogy a sárga lárvák ingerlőén mozognak ide-oda.

A kövirigó helyett azonban egy szépen színezett hím cigánycsuk (cigány-csaláncsúcs) szállt a cseresznyefa száraz ágára. Máskor nagyon szeretem ezt a kis madarat, de akkor nem örültem neki túlságosan, sőt egyenesen a pokolba kívántam. Hogyne, hiszen ha leszáll a csapó­hálóhoz és a lisztkukacokhoz nyúl, nyomban a hálóba kerül, és ezzel minden fogási reményemet romba döntheti. A kövirigó megláthatja valahonnét, és soha többé nem nyúl a sárga, izgő-mozgó csalétekhez.

A cigánycsuk le is repült a kandlihoz, de szerencsére gyanúsnak találhatta, mert csak lebegett felette egy darabig, azután nagy meg­könnyebbülésemre, elrepült.

Mintha csak váltani akarták volna egymást, a kövirigó ebben a pil­lanatban jött meg a másik irányból. Alacsonyan repült a talaj felett, de a cseresznyefa előtt meredeken felfelé vágott, és a következő pillanat­ban már ugyanott ült, ahol néhány perccel előtte a cigány csuk. Még el sem helyezkedett, máris flótázni kezdett, de énekét félúton meg­szakította. Fejét lefelé fordította és furcsán megmerevedett. Észre­vette a lisztkukacokat!

Ezek a kandlizás legizgalmasabb pillanatai. Talán a horgászatnak ahhoz a részéhez hasonlíthatnám, amikor a hal a mélyben csipkedni kezdi a csalit, és az úszó a felszínen előrc-hátra billegve jelzi ezeket a próbálkozásokat. Távcsövemet nem vettem le a madárról. Rozsda­vörös melltollai csak úgy szikráztak a napsütésben, nemes fején a kék tollak hamvas színe is jól látszott. Egy félfordulatot tett az ágon, és most már minden figyelmét a csaléteknek szentelte. Minden pillanat­ban vártam, hogy leszálljon a kandli elé.

Ekkor azonban a madár viselkedése hirtelen teljesen megváltozott. Még jobban megfordult, fejét mereven előrenyújtotta. Valahová a bánya túlsó oldala felé figyelt, szárnyrakapott és gyors repüléssel arra­felé igyekezett.

Távcsővel követtem az útját, és közben azon töprengtem magam­ban, miért hagyta itt ilyen váratlanul a felfedezett csemegét. Nem ijedt meg, valami másnak kellett történnie. A következő percben a ki nem mondott kérdésre már meg is kaptam a feleletet. A madár a bánya szélére ereszkedett le, egy kis szikladarab hegyére telepedett, és ugyanakkor a távcső látómezejében, tőle nem messze, egy másik hím kövirigó is megjelent. Feje jóval halványabb kék volt, mint a másiké, rozsdavörös tollai is fakóbbaknak látszottak. Tavalyi fiatalnak néz­tem, amely talán most próbál területet szerezni.

A két madár hosszú ideig mozdulatlanul állt egymással szemben. Azután a „cseresznyefás” minden előkészület nélkül, váratlanul neki­támadt a másiknak, hogy elűzze birodalmából. Csapkodó szárnyak, repülő tollak kavarogtak néhány másodpercig a látómezőben. Azután a két madár eltűnt. A bánya mélye felé repültek, és eltakarta őket a kiugró sziklafal.

Vártam egy darabig, de semmi sem mozdult. A kövirigókat mintha a föld vagy a bánya mélye nyelte volna el. Egy kicsit számolgattam

magamban, azután a hátizsákból újabb kandlit szedtem elő. Elhatá­roztam, hogy a bánya túlsó oldalán, a kis sziklacsúcs mellett is fel­állítok egyet. Ott, ahol az imént a két kövirigó üldögélt. Megke­rültem a katlant, és a szikladarab előtt leszúrtam a lisztkukacok kai fel- csalizott csapóhálót. A hely jó volt, mert a szikla tetején levő ürü­lék jelezte, hogy a madarak gyakran használják pihenő- és leshelyül.

Távcsövemmel végigkutattam a bányát, de a kövirigókat sehol sem láttam. Talán a másik bányába mentek át? Egy kanyargó kis ösvényen gyorsan elindultam arrafelé. A fűvel benőtt régi meddőhányóról egé­szen a bánya alsó szintjéig ereszkedtem, hogy a bejárathoz jussak.

őszapó cserregett a bozótban, a magasból erdei pacsirta folyamatos, gördülő énekét hallottam. Szajkó lármázott valahol, recsegő hangját ide-oda dobálták a köröskörül felmeredő sziklafalak. De a kövirigók­nak se híre, se hamva nem volt.

Körüljártam a bánya belsejét. A sziklák közül előbukkanó kevés vizű forrás lavórnyi teknőben kristálytiszta tócsává gyűlt össze. Leha­saltam és hosszasan ittam belőle. Az ivás gyönyörűségét egy cseppet sem rontotta el, hogy a természet alkotta parányi medencében két vöröshasú unka is tanyázott.

Meg kell néznem a kandlikat. A kövirigó talán már a háló alatt várja sorsa beteljesülését. Sietnem kellett, mert néhány évvel ezelőtt egy barátom csapóhálójában egy arra tévedt menyét megölte a fogott kövi­rigót.

Április elejéhez képest forrón tűzött a nap, és amint gyors léptekkel felfelé igyekeztem, hátamon az ing lassan átnedvesedett. A meddő­hányó csúcsáról távcsövemmel odaláttam a cseresznyefa alatt elhelye­zett kandlira. Ám a csapóháló érintetlen volt.

A másik hálóhoz rézsút ereszkedtem le a görgeteges sziklaomladé- kon. Fürge fali gyíkok szaladtak előttem, oldalt egy kék torkú, hatal­mas zöld gyíkot is láttam. Egy sziklán feküdt, és elnyújtózva élvezte a meleg napsugarakat.

Egy utolsó iramodás, és egy sűrűre nőtt galagonyát megkerülve máris ott álltam a bánya peremén. Első pillantásom a kandlit kereste. A fűszálak, amivel a szárakat letakartam, szanaszét hevertek. A laza háló alatt pedig mozdulatlanul feküdt a kövirigó. Nagy, sötét szemei a hálón keresztül rám szegeződtek.

Ahogy közelebb léptem, megmozdult, menekülni próbált, de a háló fogva tartotta. A zsebemből előszedett dobozból gyorsan kiválasz­tottam a neki szánt gyűrűt, fogaim közé vettem, azután letérdeltem a csapóháló mellé, és óvatos mozdulatokkal bontottam ki zsákmányo­mat. A rigó nyugodtan, szinte megadóan tűrte mindezt, és később is csendesen pihent a kezemben. Akkor sem mozdult, amikor a fényes kis gyűrűt a csüdjére erősítem. A tenyeremen feküdt néhány másod­percig még akkor is, amikor ujjaim már szétnyíltak körülötte. Azután egy gyors mozdulat és a szabaddá lett madár máris sebesen szárnyalt a bánya felett. Pillanatokig láttam csak.

A napsütés eltűnt. Észre sem vettem, amíg a kövirigóval foglalkoz­tam. A szeszélyes áprilisi időre jellemzően máris fekete felhők gyüle­keztek odafent. Éppen csak annyi időm maradt, hogy a kandlikat felszedjem és még szárazon a hátizsákba rakjam. A cseresznyefától
jövet már esőtől csúszós sziklákon ereszkedtem lefelé, és mire a kis barlangot elértem, már zuhogott. Legalább fél óráig üldögéltem a sziklaodúban, és figyeltem a párkányról csepegő, folyó vizet magam előtt.

Azután éppen olyan gyorsan és váratlanul, mint ahogy eleredt az eső, ismét kisütött a nap. A sziklafalak gőzölögni kezdtek, és a friss pára végigszállott a völgy felett. Még üldögéltem egy darabig. Bizo­nyára véletlen volt, hogy éppen a cseresznyefa felé néztem és hogy arra éppen akkor szállt fel a kövirigó. Valami párkány alatt rejtőzhetett az eső alatt, mert tollai teljesen szárazak voltak. Lábán fehéren világí­tott az alumínium gyűrű. Ugyanott ült, ahol először megpillantottam, és flótázó énekével talán a visszatért napsütést köszöntötte. De az is lehet, hogy annak örült, hogy fiatal vetélytársát sikerült elűznie.

Kibújtam a barlangból, és lábamat lefelé lógatva a párkány szélére ültem. A nap jólesően melegített, de alig érzékeltem. A flótázó éneket hallgattam, amelyet az öreg cseresznyefa felől sodort felém a szél.

A tokaji hegyről északkelet felé tekintve csodálatos látvány tárul a szemünk elé. Két, hol sárgásán, hol ezüstösen, de ha történetesen fel­hők borítják az eget, feketén kanyargó folyó érkezik valahonnan a ködös távolból és egyesül odalent a hegy lábánál, hogy azután együtt folytassák útjukat dél felé.

Amikor először tárult elém ez a felejthetetlen panoráma, szinte meg- bűvölten álltam és bámultam, azt a csodálatos vízi birodalmat, amely napjainkig megóvott valamit ősi szépségéből, tisztaságából. A két folyó felett a Zempléni-hegység komor, haragoszöld csúcsai állnak őrt évezredek óta, közöttük pedig a fentről egységes zöldnek tűnő mezőben apróbb-nagyobb víztükör csillog. A látvány olyan megnyug­tató a városi távolságokhoz szokott szem számára, hogy akár órákig el tudtam volna gyönyörködni benne.

Pedig akkor még sejtelmem sem volt arról, milyen szép is ez a terü­let valójában. Csak amikor Olaszliszkánál a rév nehézkesen átúszott velünk a folyón, akkor kezdtem érezni, hogy a Bodrogköz a távol­ból csak párás, elfátyolozott arcát mutatja. Igazi, ősi szépsége csak az előtt bontakozik ki, aki nem sajnálja a fáradságot, és bejárja ezt a csodálatos vidéket.

A kompot elhagyva, elmarad mögöttünk a civilizált élet minden gondja, baja. A csaknem derékig érő, lustán hullámzó fűtenger köze­pén megállva, felszabadultan és mélyen lélegezhetjük be a hegyek felől érkező párás, virágillatú levegőt.

Százados öreg tölgyek nyújtóztatják girbe-gurba ágaikat. Korukat tekintve legfeljebb a rücskös törzsű vén füzek versenyezhetnének velük. Mindig különös tisztelettel nézek az öreg fákra. Mi mindent tudnának ezek a tölgyek mesélni, ha leveleik susogása az emberi fül számára érthetővé válna.

Az egyik öreg, magányos tölgy csúcsán hatalmas gólyafészek ter­peszkedik. A villámsújtott fa hegyén áll az öreg gólya, talán a hím, és

Fehér gólya

őrködik a fészekben üldögélő négy fióka felett. Nagyok már a fiatal gólyák, nemsokára csak fekete csőrük különbözteti meg őket szüleik­től. Bizalmasan néznek le rám a magasból.

Az öreg gólya már óvatosabb. Amint a fészekhez közeledem, elló­dul őrhelyéről, és lassú, kimért szárnycsapásokkal úszik végig a rét felett, majd gondol egyet és a kis árok partján leereszkedik a fűbe. Onnét figyel, szemmel kísérve minden mozdulatomat.

Nem akarom megzavarni a gólyacsalád békéjét, továbbmegyek a réten. A selymesen ringatózó fű szétnyílik előttem, és mögöttem kes­keny, sötét sáv jelzi, merre jöttem. Szinte sajnálom lépteimmel meg­bontani a hullámzó fűtengert, de tudom, hogy holnapra a harmat és a szél ismét elsimítja a sebeket, s nyoma sem marad látogatásomnak.

Egy keskeny holtág szinte a semmiből bukkan fel előttem. Olyan rejtetten kanyarog, hogy fogalmam sincs, a Tiszához vagy a Bodrog­hoz tartozik-e. Vize feketésen csillog, de ha közelebb hajol az ember, kristálytiszta és átlátszó, egészen a fenékig lelátni benne.

Az ilyen vizek élővilága mindig lenyűgöz, magával ragad, most sem tudom megállni, hogy egy félórára le ne üljek és ne gyönyörködjem a nyüzsgő vízi életben. A szitakötőlárvák, hátonúszó poloskák, apró ha­lacskák tarka forgataga úgy fogva tart, hogy szinte észre sem veszem az idő múlását.

Nagy zöld, fekete foltos kecskebékák udvarolnak egymásnak a sás­levelek között, távolabbról az unkák finom, számomra mindig oly kedves énekét hallom. Mennyivel sivárabbak lennének vizeink, ha a békák egyszer eltűnnének belőlük.

Egy kis csuka leselkedik mozdulatlanul a vízben, közvetlenül alat­tam, egy sásleveleken megakadt fűzfaág mellett. Csíkos teste oly töké­letesen beleolvad a fenék korhadó növényi részekkel tarkáit hátterébe, hogy csak véletlenül vettem észre. Egy békalárva úszik arra. Farkával ügyetlenül csapkodva, mit sem sejtve közeledik a csuka felé, de azután még idejében más irányt vesz. A csuka, farkúszóját alig mozdítva, utánafordul, de azért ott marad, nem mozdul el rejtekéből. Bezzeg, amikor apró, ezüstösen csillogó halacskák raja úszik arra, nyomban élet költözik a csíkos ragadozóba. Farkának erőteljes mozdulatával szinte kilövi magát az ág mellől, neki a gyanútlan kishalaknak. Szét­spriccel a csapat, egy részük jobbra, a másik balra úszik, mindegyik a

Fehérarcú szerkő

maga módján keres menedéket. Pedig a veszély már elmúlt. A csuka, szájában a megragadott kishallal, csendesen úszik a mély felé, és csak­hamar el is tűnik szemem elől.

Követem a kanyargó holtág útját. Tarka szitakötők kalauzolnak, amelyek mindig arra repülnek, amerre a víztükör csillog a réten. Itt sokkal gazdagabb zsákmányra lelnek.

Egy öreg fűzfa mellett a holtág kanyarodik egyet, kiszélesedik, és a következő pillanatban csodálatos látvány tárul elém. A víztükör fel­színe szinte teljesen eltűnik, csak imitt-amott csillan elő, úgy elborít­ják a virágzó tündérrózsák. A hófehér virágok tízezrei ütemesen rin­gatóznak az apró hullámok hátán. Helyenként vizitök sárga virága kandikál ki a fehér mezőből.

Elvarázsolt tündérvilág! Szinte azt várná az ember, hogy a sok sok virág mind beszélni tudjon és meséljen mindenről, ami itt a nagy rét- ség szívében kanyargó holtág csendes birodalmában történik.

Leülök a parton és gyönyörködöm az elém táruló látványban. Egye­dül vagyok, legalábbis ami az embereket illeti, csak Olaszliszka távoli tornyai emlékeztetnek a civilizációra.

Karcsú, hegyes szárnyú madarak tűnnek fel a virágtenger felett. Könnyedén suhannak a levegőben, néha le-lecsapnak a víztükörre valami – csak általuk látott – apró rovar után. Sötétszürke hasuk, fekete sapkájuk alatt fehéren világító pofájuk nyomban elárulja: fehér­arcú szerkők tanyájára bukkantam. Ez az Európában ritka madárfaj hazánkban a Hortobágy nagy mocsaraiban és alkalmilag néhány halas­tavunkon fészkel. Bodrogközi megjelenésük különös örömet jelent számomra, hiszen viselkedésük alapján itteni költésük is bizonyosra vehető. A fészkelőhely közelében ugyanis nagyon bátran, szinte ag­resszíven viselkednek. Hangos kiabálással repülnek a közeledő ember fölé, és apró zuhanóbombázóként vagdosnak rá. Szárnyaikat össze­kapva meredeken zuhannak alá, és néha csak arasznyira süvítenek el az ember feje fölött. Különösen hevesen támadnak akkor, amikor már fiókák lapulnak a tündérrózsák leveleire épített kezdetleges fészkek­ben. Ilyenkor a telep összes lakója egybesereglik, és közös erővel igye­keznek elűzni a betolakodót.

Ezeknek itt még talán csak tojásaik vannak, vagy a telep esik kissé távolabb, mert néhány kör után nem ijesztgetnek tovább, arrébb re­
pülnek és folytatják békés vadászatukat a fehér virágokkal borított víz­tükör felett.

Én is továbbindulok. Távcsövemmel még kísérem egy kicsit a va- dászgató szerkőket, de a következő kanyar után végleg eltűnnek a szemem elől. Helyettük a réti tücsökmadarakkal szórakozom. Ez a rej­tett életű, apró madárka sem túl gyakori fészkelő Magyarországon, de a Bodrogközben úgy látszik ő is jól érzi magát. Egyelőre ugyan csak tücsökciripelésre emlékeztető hangját hallom a fűből, magát a madarat nem látom. Távcsővel próbálom megkeresni, melyik kórón kapasz­kodik. Eleinte sehogy sem sikerül „bemérnem”, honnét is jön a hang. A szél is fúj kissé, hullámzik a fűtenger, elrejti a tücsköt utánzó kis énekest. De végül mégiscsak megpillantom. Egy száradó bogáncsszár áll ki a többi közül, azon ül a tücsökmadár, a nádi madarak módjára oldalról kapaszkodva a növény szárába. Nem felém fordul, így táv­csövemen át jól látom foltos hátát. Ez a legbiztosabb megkülönbözte­tési bélyeg a másik két hazai tücsökmadárfajjal szemben, amelyek háta egyszínű barnás, minden folt nélkül. Igaz, a folyóártereken honos berki tücsökmadárnak meg az eleje mintázott, de annak a hangja egészen más: tücsökszerű, de szaggatott, nem olyan monoton pirregés, mint a réti vagy a nádi tücsökmadáré.

Ennek itt jó kedve lehet, mert szaporán pirreg, kicsit feljebb is mászik a növény szárán, még jobban mutatja magát. Lassan megindu­lok, erre ő is felém fordul, egy darabig énekel még, de amikor látja, hogy nem állok meg, egérszerű mozdulattal a fűbe ejti magát. Onnét azután, hiába is próbálom, nem tudom elővadászni többé. Ügy eltűnt a fűszálak között, hogy csak egy jó szimatú vizsla segítségével lehetne kiugratni.

A távolból furcsa morajt sodor a szél. Az ég alján komor felhők gyü­lekeznek. Vihar lesz. Kicsit sokáig figyeltem a tücsökmadarat, és nem vettem észre, hogy nagy égiháború készül.

Visszafelé indulok a holtág mentén. A vízen úszó virágok finoman hintáznak az egyre erősödő szélben; olyan az egész, mintha valami óriási, sárgával tarkított zöld-fehér szőnyeg libegne, imbolyogna a holt folyó hátán. A gólyafészken már ott áll mind a két öreg madár. Való­színűleg jóval előbb észrevették a gyülekező felhőket, és még idejében hazatértek, bár a fészek aligha nyújthat védelmet számukra a csapkodó

eső és az orkán ellen. Szerencsére az öreg fa, amelyiken a fészek áll, sok hasonló vihart megérhetett már, és bízom benne, hogy a most következőt is átvészeli.

Lassan elmarad a holtág, a réten egyre több a kaszált sáv, ahol köny- nyebb és gyorsabb is a járás.- Közeledem a komphoz, de rohamléptek­ben közelednek a viharfelhők is. A szél egyre erősebben rázza, cibálja a fák ágait, a fű közé kényszeríti a nemrég még vidáman libegő pillan­gókat. A szitakötők már korábban eltűntek valamerre.

Az első esőcseppek most kezdenek hullani. A komp még legalább fél kilométernyire van innét, és kérdéses, hogy egyáltalán átjön-e addig, amíg a vihar tart. Tokjába süllyesztem a távcsövet, felhajtom a gallérom és nekiindulok, szembe a vészesen közelgő fellegekkel. Alaposan meg fogok ázni, de tudom, hogy nemsokára ismét felkere­sem a Tisza és a Bodrog közötti tájat, az öreg fák, a tündérrózsák, a szerkők és a tücsökmadarak birodalmát.

A Felsó’-Tisza árterében

Valamennyi magyar folyó közül a Tiszát szeretem a legjobban. Mindig újra és újra megdobban a szívem, amikor a buján zöldellő ligeterdők közül előbukkannak szőke hullámai. Még így, gátak közé szorítva, megzabolázva is fenségesen szép ez a folyó. Nem rohan, nem siet, lustán, kényelmesen terpeszkedik el medrében. Egy-egy kanyar után váratlanul kiszélesedik, szinte tóvá duzzad, majd összeszűkül és úgy folytatja útját dél felé.

Gyönyörű a Szeged feletti szakasz, Sasér, Körtvélyes vidéke is, de nekem leginkább mégis a felső, a Tokajtól és a Sajó torkolatától észak­ra fekvő rész nőtt a szívemhez. Nem csoda, hiszen itt a párás ligeterdő­ben él a zzűgj.’ fülemüle, a madarászok fekete fülemüléje, a földkerekség egyik legszebb hangú énekesmadara. Tulajdonképpen északi, keleti faj, de elterjedésének nyúlványa még Magyarországot is érinti. Aki kedveli a madárdalt, ezt a csodás „biológiai zenét”, az soha sem fe­lejti el a felső-tiszai májusokat.

Nagyon szép a közönséges fülemülék éneke is, de ha érces hangju­kon megszólalnak a feketék, minden más madár éneke háttérbe szorul. Az öblös, erős strófák, kora reggel vagy alkonyattájt egyedül ural­kodnak a tiszai erdőkön, a többiek: a rigók, a vörösbegyek, a poszáták dallamai legfeljebb kísérőjükként szerepelhetnek. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen kis madár, hogyan képes ilyen erős, érces hangokat kipréselni magából.

A nagy fülemüle sajátos viselkedése is közrejátszik abban, hogy éneke olyan messzire elhallatszik. A közönséges fülemüle ugyanis elsősorban a bokrok mélyén, azok ágain dalol, a feketék ellenben gyak­ran a hatalmas nyárfák legfelső ágai közé ülnek énekelni. Olvastam és hallottam már erről mielőtt a felső-tiszai szakaszhoz eljutottam, mégis megdöbbentett, amikor magam is tapasztaltam. Néha még távcsővel is hosszú percekig kellett kutatnom, míg az éneklő madarat a lombok között felfedeztem. Pedig nem is igyekeztek takarni magukat, nem

bújtak el, sőt, úgyszólván kivétel nélkül a korona belső részén levő száraz ágakon ültek. A madár azonban odafent csak egy éneklő, test- telen árny volt. Karcsú, barna alakja tökéletesen beleolvadt a levelek és az ágak kusza zűrzavarába.

A feketék fogásának egyik sajátos varázsa éppen a területben rejlett, ahol élnek. Már az odautazás sem volt mindennapi. Budapestről elő­ször Nyíregyházáig kellett mennünk, majd onnét tovább a kisvasúttal. Az idő jobb kihasználása végett mindig éjszakai vonattal utaztunk. Az ember arra számít, hogy kényelmesen elhelyezkedik a vonatban, esetleg még végig is nyújtózik az ülésen. Egyszerűen átalussza a hosz- szú utat, és frissen, kipihenten érkezik Nyíregyházára. Ez az elmélet, de ennél az út sokkal viszontagságosabb volt. A vonat ugyanis zsúfo­lásig megtelt fél vagy egészen részeg utasokkal, és már egy órával a indulás előtt egy fia ülőhely sem volt a kocsikban.

Álmosan, éhesen, a hajnali csípős levegőben kissé dideregve érkez­tünk végre Nyíregyházára. Itt újabb várakozás után bepakoltunk a kisvasúiba, majd az szép lassan, kényelmesen megindult velünk, egye­nesen a Tisza felé.

Most már gyorsabban telt az idő. Az ablakon beragyogott a kelő nap vagy végigfolyt az eső attól függően, hogy a szeszélyes április vége vagy május eleje milyen időt tartogatott számunkra. Mintegy másfél órás út után kiszálltunk az „állomásépület” előtt, amelyet egy öreg, rozzant, ajtó és ablak nélküli kocsiváz képviselt a sínek mentén.

Gyorsan felhajtottunk egy nagy bögre tejet, amelytől egy kissé felfrissültünk. Azután vállra kerültek a hátizsákok, és nekivágtunk a vasúttól a folyóig tartó több kilométeres útnak. A faluból kiérve már látni lehetett a távolban húzódó erdősávot, amely a Tiszát eltakarta a szemünk elől. Ott, azokban az erdőkben szándékoztuk a következő néhány napot eltölteni.

Április utolsó és május első napjaiban különösen gyönyörű ez a Tisza menti ligeterdő. Hajnalban még párafoszlányok lebegtek a lom­hán kanyargó folyó felett, gumicsizmánk nedvesen csillogott a bőséges harmattól, mialatt a töltés füves oldalán ereszkedtünk lefelé. A kis ‘ *• lepülés néhány házát elhagyva már bent voltunk az erdőben. Hatal­mas nyárfák és füzek álltak egymás mellett, alattuk buja aljnövényzet hullámzott. A rendszeres évi áradások miatt, amikor a folyó kilépve

medréből néha hetekre elönti a hullámteret, csak a legalkalmazkodó- képesebb cserjék tenyésznek, amelyek elviselik ezeket a viszontagsá­gokat. Az emlékezetes 1970-es nagy árvíz után például, amikor a víz két hónapig volt kint, a bodzabokrok csaknem teljesen elpusztultak, és csak tőhajtásokkal tengették tovább életüket. Néha a víz csak április második felében húzódott vissza. Miután pedig magyarországi költő­területére a nagy fülemüle április legutolsó vagy május első napjaiban érkezik, ezek a fogások ugyancsak emlékezetesek maradtak számunk­ra. Gumicsizmában egész nap dagasztottuk a sarat a fák alatt. Akadt olyan rész,’amelyet egy széles és hosszan elnyúló teknőben visszama­radt vízér választott el a többitől. Egy-egy rejtett gödörben bizony pillanatok alatt, térdig szaladt az ember a jéghideg vízbe és az alatta lebegő híg iszapba.

Érdekes, hogy a legjobb hangú madarak többnyire odaát tanyáztak, talán csak azért, hogy csodálatos énekükkel kísértésbe ejtsék szegény madarászokat. Ez, meg kell vallani, többnyire sikerült is nekik.

A nagy fülemülék kandlival, kis csapóhálóval való fogása, eredmé­nyeit tekintve, eléggé hullámzó volt. Volt olyan kirándulásunk, hogy csak úgy „haraptak” a csalétekként felkínált lisztkukacokra, más alka­lommal napokon át hiába próbálkoztunk, legfeljebb mutatóba fog­tunk egyet-kettőt.

Valószínűleg szoros összefüggésban van ez a mindenkori hőmér­sékleti viszonyokkal, illetve az ezek függvényeként jelentkező rovar­mozgással. Meleg időben, amikor az ártéren csak úgy hemzsegnek a hernyók, a pókok és az apró rovarok, oda se néznek a madarak a csal­étekre. Tavasszal azonban, közvetlenül érkezésük után, az akkor gya­kori hűvös időben ugyancsak ingerli őket az ide-oda ficánkoló sárga lisztkukac látványa.

Amikor először jártam a nagy fülemülék Tisza menti birodalmában, a madarak már javában énekeltek, és eleinte nem is tudtam elképzelni, hová állítsak kandlit a befogásukhoz. Megszoktam a közönséges füle­mülénél, hogy ha erdőszéli vagy más bokrosban sikerült többnyire alacsonyan levő éneklőhelyét kilesni, akkor az alá állítottam fel a hálót úgy, hogy a visszatérő madár pillantása nyomban a csalétekre essen.

De mit kezdjen az ember egy olyan fülemülével, amely az óriási nyárfákon szinte a felhők közé megy énekelni? Tapasztaltabb bará­

taim szerencsére megnyugtattak, hogy a feketék fogása nagy vonalak­ban nem különbözik a másik fajétól. A madár, amely a magasból a lombozat miatt valóban nem láthatja meg a csalétket, ugyanis időről időre megszakítja énekét és leszáll a talajra eleséget keresni, mégpedig rendszerint annak a fának a közelében, amelyen énekelt. Itt azután könnyen megtalálja a lisztkukacokat.

Ám kitűnő a fülemülék szeme is 1 Egyszer az éneklő hím alatt éppen egy kis tisztás húzódott, ahol a csapóhálót kitűnően el lehetett helyez­ni. Távcsővel figyeltem a madarat, és jól láttam, amint fejét kicsit oldalt fordítva lefelé pillantott. Megmerevedett tartása nyomban el­árulta, hogy észrevette a kukacokat. Éhes lehetett, mert a következő pillanatban könnyedén leejtette magát az ágról, és egyenesen a tisztásra repült. Mire odaértem, már a háló alatt vergődött.

A fogás azonban nem mindig sikerült ilyen könnyen. Egy alkalom­mal különösen jó hangú hímet fedeztem fel. A madár a magasban, a nyárfák koronájában énekelt, és bár három különböző pontra is állí­tottam kandlit, nem volt hajlandó lejönni onnét. Ha néha mégis rá­szánta magát, akkor sem nyúlt a csalétekhez. Két napig próbálkoztam vele a legkülönbözőbb napszakokban: hajnalban, délután és esetefelé, de minden eredmény nélkül. Pedig egyébként nem lehetett panasz a feketékre, nagyon jól „haraptak”. Ez az egy azonban makacs volt, vagy talán már korábbról ismerte a kandlit, tény az, hogy pillantásra sem méltatta a lisztkukacokat.

Végül, csak azért is alapon, a függönyháló mellett döntöttünk. A hosszú leskelődés alatt volt időnk kitapasztalni, hogy a madár me­lyik részen szokott eleséget keresni, amikor a földre jön. Hamarjában két fiatal suhángot vágtunk ki, és azok közé feszítettük ki a finom nylonhálót. Teljesen feszesre húztuk, szemből nézve így csaknem lát­hatatlan volt. A nagy nyárfák alatt homályos alagutak húzódtak. A bokrok legtöbbje alul csupasz volt, csak a felső ágakon voltak le­veleik. A háló egészen a nedves avarig ért, fent pedig a nyárfák legalsó ágait súrolta. Pontosan lezárta tehát azt a területet, ahol madarunknak végig kellett repülnie.

öfeketesége azonban nem így vélekedett. Kitartóan énekelt a ma­gasban, és semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy elhagyja szellőjárta tanyáját. Máskor élvezettel hallgattam volna ezt az igazán
elsőrangú madáréneket, most azonban a fogás lehetőségének izgalma már úrrá lett rajtunk, és a kiváló énekest inkább a hálóban szerettük volna látni.

Végre a madár mégiscsak elhallgatott, és néhány pillanat múlva rézsút repülve besuhant a bokrok közé. Sajnos, nem a megszokott he­lyére, hanem attól valamivel távolabb. A fülemülehívást utánoztam, mire nyomban válaszolt, és néhány másodperc múlva már énekelt is képzeletbeli riválisához, ezúttal azonban alacsonyan a bokrok között.

Itt volt a nagy pillanat! Megpróbáltuk a háló felé terelni, de nyom­ban magasabbra ment fel, és rövidesen ismét a lombkoronából hal­lottuk énekelni. Kezdődhetett az egész elölről.

Vajon miként viselkedne a madár váratlan ijedtség esetén? Való­színűleg a sűrűbe igyekezne, hiszen a bokrosok madara, még ha a magasba jár is énekelni. Ha szerencsénk van, akár egyenesen a hálóba is repülhetne. Az új haditerv szerint ismét felkészültünk, és két oldal­ról közeledtünk a fa felé, amelyen a madár tartózkodott. A háló velünk szemben feszült, mi ketten legyezőszerűen mozogtunk előre, és re­méltük, hogy a fülemüle is ezt az utat választja majd.

Amikor közelebb értünk a fájához, jobb híján rögöket és száraz faágakat hajigáltunk fel a magasba. A fekete azonnal abbahagyta az éneklést, és rézsút lesiklott a bokrok közé, pontosan úgy, ahogy előre elképzeltük. Már megfogva láttuk, de az utolsó métereken, bár a hálót nem láthatta, valamilyen okból kitért és centiméterekkel mellette su­hant el, egy nagy bokorcsoportban keresve menedéket.

A fogási láz úrrá lett rajtunk. Rohanvást kerültük meg két oldalról a bokrokat, és a hajtást az ellenkező irányból ismételtük meg. Szemünk épségét kockáztatva törtettünk az összefonódott ágakon át, és lihegve álltunk meg a háló előtt. Első pillantásra üresnek látszott, de azután egészen lent a föld felett megmozdult valami. A fülemüle volt. A tíz­méteres háló legszélén feküdt. Ha néhány centiméterrel arrébb repül, újra kicsúszott volna a kezünk közül.

Néha a függönyhálózás váratlan izgalmakat is okozott. Egy szép nyár eleji napon nemrég kirepült fülemülefiókákat gyűrűztünk. Az ár­tér vegetációja ilyenkor már egészen más jellegű, mint tavasszal. A fák alatt magasra nő a csalán és mindenféle giz-gaz, az egész terület buja, áttekinthetetlen ősvadonná válik.

Ismertük azt a helyet, ahol a még éppen csak repülni kezdő fiókák tartózkodtak; az öreg madarak még rendszeresen etették őket. A sűrű­ben gázolva, a kicsiket egyenként és nagyon óvatosan terelgettük a háló felé, és ők szép engedelmesen egymás után hullottak a függönybe. Társam egyszerre csak lehajolt, és maga elé mutatott a fűbe. Azután csendesen magához intett. Apró, legfeljebb félnapos őzgida feküdt a fűben, nagy sötét szemeivel bizalmasan pillantott ránk. Megsimogat­tuk pettyes oldalát, majd továbbmentünk. De szinte ugyanebben a pillanatban, talán húszméternyire tőlünk, felpattant az őzsuta és ke­resztbe vágva előttünk egyenesen a kifeszxtett háló felé rohant.

A vér is meghűlt bennem. Legféltettebb, kitűnő, tízmétercs hálóm állt az erdőben, és lelki szemeimmel már láttam azt a hatalmas nyílást, amelyet a száguldó őzsuta fog ütni rajta. Maga a háló rejtve állt a bok­rok között, így csak a sárga bambuszrudak hegyét figyelhettem, ame­lyek kevéssel a lombok fölé emelkedtek. Minden pillanatban vártam, hogy levágódjanak a fűbe, jeléül annak, hogy a nyargaló állat a hálót leszaggatta.

A rudak azonban, csodával határos módon, meg sem rezdültek. Alig akartam hinni a szememnek, miközben az egyre távolodó csör- tetést hallgattam. Az őz ugyanis, mint ezt a nyomokból utólag köny- nyen megállapíthattuk, az utolsó szakaszon kissé letért eredeti irá­nyából, és néhány méterrel a bal oldali rúd mellett viharzott el.

Amikor az első ijedségünkből felocsúdtunk, visszatértünk az ott­hagyott őzgidához, de csak hűlt helyét találtuk. Időközben, anyja pél­dáját követve, ő is kereket oldott és eltűnt a gazos sűrűben.

Más alkalommal, hűvös április végi napokat követő ragyogó május elején éppen a fülemülék tömeges megjöttekor és átvonulásakor ér­keztünk. Csodálatos élmény volt. Az esős, szeles idő után már kora reggel melegen sütött a nap, és alkonyattájt szélcsendes, langyos le­vegő ült az erdőn. A nap folyamán alig hallottunk néhány feketét énekelni, most azonban minden megváltozott. A nap még nem bukott le a folyó túlsó partján húzódó erdő fái mögé, amikor egy kanyar okozta beöblösödésben, ahol kis tisztások és sűrű fűzbokrok válta­koztak megszólaltak az első feketék. Először csak egy-egy madár, de minél mélyebbre ereszkedett a nap, annál több énekes látott munká­hoz. A környék már szinte harsogott az érces fülemüleszótól. Egy-
egy nagyobb bokorcsoportban, amely pedig jóval kisebb volt egyet­len példány ilyenkor megszokott területénél, néha három hím is éne­kelt egyszerre. Soha életemben még ennyi nagy fülemülét ilyen kis területen összezsúfolódva nem hallottam énekelni. Felejthetetlenül szép élmény volt.

Hamarjában felállítottunk néhány kandlit, és a bokrok tövébe hú­zódva, nagy reményekkel várakoztunk. Közben hallgattuk a koncertet, amely a szürkület közeledtével egyre erősödött, és szórakozásképpen az egyes hímeket próbáltuk énekük alapján összehasonlítani és érté­kelni.

Egy idő múlva megnéztük a kandlikat, de valamennyit üresen talál­tuk. A feketék rá se néztek a kukacokra, daloltak tovább.

Alkonyodni kezdett. Ahhoz már késő volt, hogy kandlival próbál­kozzunk tovább, előszedtük hát a függönyöket, és kettőt közülük kihúztunk a fogásra legalkalmasabbnak látszó helyen. Lázas sietséggel dolgoztunk, mert rohamosan sötétedett, talán fél óránk volt hátra a teljes alkonyatig. Én azonban teljesen bizonyosra vettem, hogy ennyi idő alatt több madarat is foghatunk.

Utólag persze kiderült, hogy kár volt előre inni a medve, azaz jelen esetben a nagy fülemülék bőrére. Ha az ember nagyon biztos valami­ben, az sem sikerülhet mindig. így történt velünk is. Szinte szégyen­lem leírni, de az éneklő madarak szoros gyűrűjében, egy nagy füle- müleeldorádó közepén, egyetlen madarat sem fogtunk! Kint marad­tunk teljes besötétedésig, próbáltuk terelni őket jobbról is, balról is, de teljesen hiába. Később utánagondolva a dolognak, az lehetett a baj, hogy már túlságosan szürkült, amikor a nagy hálókat felállítot­tuk. A fülemülék nem mozdultak ki a bokorból, ahol ültek, és az ágak csapkodása sem tudta repülésre késztetni őket.

A csodálatos koncert egyébként mintegy két órán át tartott, de a sötétedés beálltával egymás után elhallgattak az énekesek. Úgy érez­tük, mintha hirtelen egyedül maradtunk volna az erdőben. Odafent már ragyogtak a csillagok. Lassan készülődni kezdtünk hazafelé. És ekkor jött a dolog nehezebbik része. Kezdődött azzal, hogy az egyik hálót alig találtuk meg a vaksötétté vált bokrosban. A homály teljesen átvarázsolta a táj képét, és időbe telt, amíg újra tájékozódni tudtunk. Vakon tapogatóztunk a fű és a csalán között, hogy megke­

ressük a feszítőzsinórokat, végükön a leszúróvasakkal. A legnagyobb nehézséget a hálók sérülésmentes összcszedése okozta. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy néhány szál kóró, gaz vagy az erdei szeder szertefutó indái, esetleg szél által mozgatott gallyak ne akadjanak be a finom szemek közé. A szeder tüskés indáit még nappal se gyerekjáték kisza­badítani, hát még szuroksötétben! Megizzadtunk bele, pedig ekkorra már ugyancsak lehűlt a levegő. Végül is sok vesződség, szitkozódás és számtalan gyufaszál, ellobbantása után helyükre kerültek a szépen összehajtogatott hálók, és megindulhattunk szállásunk felé. Amint a teljesen sötét vágásban, majd az erdőn keresztül a gát felé tapogatóz­tunk, a következő napi esélyeket latolgattuk. A töltésről visszapillan­tottunk a sötét foltként elterülő ligeterdőre. Néma csend honolt a fák között, csak a tücskök ciripeltek halkan a fűben. Valahol a távolban őz riasztott. A feketék hallgattak.

Másnap pirkadatkor, alig néhány órai alvás után, már ismét a hely­színen voltunk. És ekkor ért csak az igazi meglepetés. A tegnapi he­lyen néma csend fogadott, és csak a bokrok között letaposott fű jelez­te, hogy nem álmodtuk az elmúlt este történteket. A hívásra mind­össze néhány madár válaszolt, rövid strófákból álló énekkel. A re­mény, hogy itt hajnalban soha nem látott mennyiségben foghatjuk majd a feketéket, szertefoszlott.

Kicsit elszontyolodtunk. Még nagyon az esti élmények hatása alatt álltunk. Pedig alapjában véve semmi rendkívüli nem történt. A hirte­len beköszöntött meleg hatására megjött a madarak éneklőkedve, de a jó idő egyúttal a továbbvonulásra is ösztönözte őket. így azután java részük még az éjszaka odébbállt.

Mindenesetre leraktunk néhány kandlit, később a függönyöket is kihúztuk ott, ahol egy-egy madár énekelt. A kandlik azonban üresek maradtak, és a függönyök egyikével is csak véletlenül sikerült egy fülemülét fognunk. A terep nagyon nehéz volt, a sűrű bozótdzsun- gelben a madarak teljesen kiszámíthatatlanul mozogtak jobbra és balra. Többször megpróbáltuk hajtani őket, de mindig kitörtek oldalt, vagy közöttünk repültek vissza, teljesen észrevétlenül. A kefesűrű­ségű bozótban meglehetősen tehetetlenek voltunk. A sok ismert, jól bevált fogás, gyakorlati módszer, amit egyébként mindig sikerrel alkalmaztunk, ezúttal teljesen hasznavehetetlen volt.

Éppen a hálót igazgattam, amikor legnagyobb megdöbbenésemre zajos csörtetéssel egy kutya rohant el, alig néhány lépésnyire mellet­tem. Kisvártatva egy másik is követte. Földre tartott orral, nyomokat szimatolva tűntek el a sűrűben. Nem mertem elmozdulni, mert attól féltem, visszatérnek és keresztülsétálnak a hálón, inkább társamért kiáltottam. Fogalmam sem volt, honnét kerültek ide a kutyák. Ezek­ben az erdőkben éppen az a szép, hogy az ember napokon át nem talál­kozik senkivel és semmivel, ami a civilizációra emlékeztetné.

Róka

Néhány perc múlva azonban emberi hangok hallatszottak, és három puskás, erdészruhás férfi érkezett abból az irányból, ahonnét a kutyák szaladtak elő. Érdeklődésemre elmondták, hogy rókakotorékot akar­nak kifüstölni. A ravaszdiak lakásának egyik bejárata alig húszlépés­nyire volt a hálótól.

A kutyák közben visszajöttek, és négyen is alig tudtuk megakadá­lyozni őket abban, hogy örömteli ugrándozásaik közepette neki ne menjenek a hálóknak.

Sürgősen szedtük a sátorfánkat. Tudtam, hogy a környék perceken belül ásók zajától, vezényszavaktól, kutyaugatástól, esetleg lövésektől lesz hangos, és semmi kedvem sem volt megkockáztatni, hogy a ne­hezen megszerzett nylonháló erejét akár a menekülő róka vagy az őt üldöző kutyák próbára tegyék. Egy véletlenül felé küldött sörétlövés sem használt volna neki. így azután sietve összerakodtunk, és elbú­csúzva az erdészektől, békésebb erdőrészek felé indultunk.

Máskor a már-már biztosnak vélt fogást más madarak vagy házi­állatok hiúsították meg. Ha település közelében dolgoztunk, a szerte­csatangoló tyúkok jelentették a legnagyobb veszélyt. Ezek az állatok hozzászoktak ahhoz, hogy reggeltől estig az erdőben bogarásszanak. Hiába kergettük el őket, néhány perc múlva egészen más irányból ismét visszatértek. A kandlik a tyúkokat nem fogták meg, legfeljebb csak megijesztették őket. Néha a riadalom sem akadályozta meg őket abban, hogy futtukban a lisztkukaccal együtt a fából készült pockokét is magukkal vigyék. Ilyenkor, ha nem volt kéjnél tartalék pecek, gyorsan újat kellett faragnunk, hogy a kandli ismét használható legyen.

Ugyancsak a házaktól csavargóit el az a három disznó is, amelyik gyakran okozott nehézségeket kandlizás közben. Szerencsére mindig idejében sikerült közbelépni és elzavarni őket, különben valószínűleg felfalták volna a fogott fülemülét lisztkukacostul, sőt talán ínég a rájuk boruló hálót is. A fülemülék egyébként szívesen tanyáztak a disznók látogatta erdőrészben. Feltételeztük, hogy ebben a sertések által rendszeresen és alaposan feltúrt talaj is fontos szerepet játszott.

Tisztások, erdőszélek közelében főleg a tövisszúró gébicsek okoztak gondot. Néha röpke félóra alatt hármat is fogtunk belőlük. Ezek a szemfüles madarak azonnal „kiszúrták” a csalétket, és nem soká ha­boztak, hogy lecsapjanak-e rá.

Vörösbegy

Tövisszúró gébicseket mindig szívesen gyűrűztem, hiszen alig van néhány adatunk a hazai állomány vonulásáról. A Felső-Tiszánál azon­ban mégis inkább a fülemüléket szerettük volna hálóban látni, és nem voltunk túlságosan elragadtatva, amikor végigjárva a kandlikat egy- egy acsarkodó, dühös gébicset találtunk a háló alatt. Ráadásul még a kivételükkel is vigyázni kellett, mert kampós csőrükkel akkorát tud­nak csípni, hogy nyomban kiserked a vér az ember ujjbegyén. Utólag vigasztalt bennünket, hogy az egyik ilyen harcias tövisszúró gébicsről a következő télen Tanzániából érkezett visszajelentés. A fülemülékkel viszont nem volt szerencsénk. Valószínűleg a telelőhelyeken is ugyan­olyan rejtett életet élnek, mint Európában és elkerülik a figyelmet.

A gébicseken kívül néha vörösbegyek kerültek a hálóba, bár érdekes módon az ártérben viszonylag kevés volt belőlük. Egy alkalommal nászruhás seregélyt fogtunk, amely úgy látszik, szintén kedvet kapott a lisztkukac csemegéhez. Ezt a madarat még utána is többször láttuk a közelben. Odúja előtt üldögélt, buzgón énekelt, lábán frissen csil­logott a kis alumínium gyűrű.

Egyszer még szajkót is fogott a kis csapóhálók egyike. Hatalmas záport kaptunk azon a délutánon. Egy sűrű lombú fa alá húzódtunk,

de még ott is bőrig áztunk, és amikor az eső szűnni kezdett, nem túl nagy lelkesedéssel bujkáltunk a csuromvizessé vált bokrok között, hogy a kandlikat összeszedjük. Az amúgy is örökké nedves ártéri talaj olyan sáros lett, hogy a cipőnkhöz súlyos kölöncök tapadtak. Emellett sietnünk kellett, mert ha véletlenül fülemüle van a hálóban, teljesen átázva könnyen elpusztulhatott volna.

Szerencsére mindegyik kandli üres volt, kivéve az utolsót. Abban viszont egy csapzott tollú szajkó károgott rémülten. Valósággal őrjön­gött, amíg nagy nehezen kiszbadítottuk, a gyűrűzés után pedig kép­telen volt elrepülni, szárnyai és farktollai teljesen használhatatlanokká nedvesedtek. Szánalmas, de egyben mulatságos látvány volt, amint nagy, esetlen ugrásokkal igyekezett minél távolabbra kerülni tőlünk. Kissé odébb azután felugrott egy alacsony ágra, innét a követke­zőre, és így sikerült feljutnia egészen a koronáig. Ott azután megnyu­godott, és buzgón hozzákedett, hogy tollazatát úgy-ahogy rendbe­szedje. Evezőit egyenként fésülte végig a csőrével, és minden igye­kezetével azon volt, hogy mielőbb újra repülni tudjon.

A Felső-Tisza gyönyörű erdeit azóta is minden tavasszal felkeresem. Hallgatom a nagy fülemüléket, a kerti poszátákat, gyönyörködöm a párás hajnalokban, amelyekben a szőke folyó mentén lehet része az embernek.

Szajkó

Az égerláp kék békái

Ragyogó az ég, a kora márciusi nap szikrázik az ócsai láperdő felett. Pacsirta dalol a magasban, bíbicek kiáltoznak a réteken, tőkésréce-pár húz el suhogva felettünk. A patakparti magányos fűzfa csúcsán szürke varjú üldögél. Gondosan kémlel mindenfelé, néha hangos károgással hívja fel magára a figyelmet. Régi ismerősök vagyunk. Minden ta­vasszal ott látom az öreg fűzfán, a fészkét is ismerem, talán százméter­nyire onnét egy alacsonyabb, de jóval sűrűbb ágú fűz törzse mellett.

Fényképezőgépekkel felszerelve ballagunk a zsombékos réten az erdő közelében. A fű között megbújó kisebb tocsogókat még jég­páncél fedi, hol megtartja a ránehezedő gumicsizmát, hol meg hirtelen beszakad alatta. Az elmúlt napok felhőtlen éjszakái erős lehűlést hoz­tak, és a jég még napközben is nehezen enged az egyre erősödő nap­sugaraknak.

Valamivel odébb, az út közelében, nágyobb kiöntést találunk, de azon is jéghártya csillog. Úgy látszik, megint korán jöttünk. A mocsári békák nászát szerettük volna fényképeken megörökíteni, de a már-már kitavaszodó idő után visszatért fagyok közbeszóltak. Pedig nem szá­mítottuk ki rosszul az időt, mert két helyen is találtunk a jég alatt el­pusztult békákat. A nappalok csalóka melege előcsalta őket téli rej- tekükből, párjukra vártak a vízben, de nem tudtak megbirkózni az éjszaka dermesztő hidegével, és elpusztultak még mielőtt petéiket le­rakhatták volna.

Kicsit csalódottan indultunk hazafelé, mert ez már a harmadik ócsai út volt abban az évben, és valamennyi ugyanilyen fiaskóval vég­ződött. Nem könnyű elcsípni azt az időpontot, amikor a mocsári bé­kák petézni kezdenek, ráadásul a petézés igen rövid ideig tart. Voltak évek, amikor a biztos siker reményében utaztunk Ócsára valamikor február vége felé, de már csak a kocsonyás anyagban lerakott temér­dek petében gyönyörködhettünk. A békák is ott voltak persze a kör­nyéken, de már nem volt érdemes fényképezni őket. A mocsári béka

hímje ugyanis a párosodás rövid idejére gyönyörű égszínkék nászruhát ölt. Ilyenkor szépségben vetekszik a legszebb trópusi békákkal is. Ám ezt az egy-két napig vagy esetleg csak néhány óráig tartó állapotot elcsípni nem könnyű feladat.

Néhány nap múlva ismét a helyszínen voltunk. Az idő enyhébb volt valamivel, a felhőssé vált éjszakákon nem hűlt le annyira a levegő, a hóolvadásból eredő nagy vízkiöntésnek csak a szélein volt egy ke­véske jég. Jól ismertem ezt a helyet, ahol minden tavasszal összesza­ladt a víz; kedvelt petézőhelye volt nemcsak a mocsári békának, de a környéken lakó barna varangyoknak is. Ez idő tájt gyakran lehetett látni a zsombékok között vagy a réten mászó, ugráló békákat, amelyek mind a közös gyülekezőhely, a nagy tócsa felé igyekeztek.

Az első élőlény, amelyet most a vízben megláttunk, egy szépen színezett, nászruhás, pettyes gőte volt. Néhány pillanatra kiemeltem a vízből, a tenyerembe vettem, azután óvatosan visszaeresztettem. Alighogy újra vízbe került, fürge mozdulatokkal tűnt el a tavalyi fűszálak között.

Továbblábalva ölelkező barnavarangy-p&rt. pillantottam meg. A ha­talmas nőstény hátán úgy kapaszkodott aprócska lovagja, mint a zsoké jól megtermett paripáján. Teljesen mozdulatlanok voltak. A nős­tény láthatólag még nem kezdett hozzá a peték kibocsátásához. A va­rangyok nem kupacokba rakják le petéiket, mint a kecskebékák vagy a mocsári békák, az apró fekete pontocskák kocsonyás zsinórba ágyazva kerülnek a vízbe és a nőstény, petézés közben ide-oda mozogva, ágak­ra, fűszálakra tekergeti rá ezt a furcsa „madzagot”.

Oldalról közben két „facér” hím közeledett úszva a víz színén békésen pihenő párocskához, mire nyomban nagy mozgolódás kez­dődött. A nőstény láthatóan nem örült túlságosan az újabb udvarlók­nak, menekülni igyekezett, de azok az egyébként is nehézkes és a há­tán kapaszkodó hímmel még súlyosbított állatot könnyen utolérték. Nyomban rácsimpaszkodtak ők is, közben megpróbálták szerencsé­sebb vetélytársukat elűzni onnét, de az átölelte a nőstényt, keményen megkapaszkodott, és láthatóan eltökélte, hogy nem adja fel kedvező pozícióját.

A varangyoknál általában több a hím, mint a nőstény, és ez az utób­biak számára néha akár végzetessé is válhat. Előfordul, hogy annyi

hím „rohamoz meg” egy nőstényt és kapaszkodik rá, gyúrja, gyömö­szöli, hogy a víz alá kényszerült állat egyszerűen nem jut levegőhöz és megfullad.

Az ilyen „varangykupacok” néha sajnos olyan emberek figyelmét is felkeltik, akiktől a békák semmi jót nem várhatnak. Legutóbb a Buda­keszi közelében levő kis mocsaras tónál találtam ilyen, legalább tíz felajzott hím által ostrom alá fogott nőstényre. Lefényképeztem őket távolabbról, közelebbről, vakuval és anélkül. Nyugodtan tehettem, nagyon el voltak foglalva, figyelemre sem méltattak. Amikor egy óra múlva ismét arra vitt az utam, kíváncsiságból meg akartam nézni, vajon ott vannak-e még a párzó varangyok? Ott voltak, de milyen állapotban! öt hím béka hevert döglötten, hassal felfelé fordulva a közelben, a nőstény pedig egy zsombék tövében ült, oldalain hosszú, véres csíkok látszottak. A nyomokból arra következtettem, hogy valaki szintén észrevette a csomóban tülekedő békákat, és valami su­hogós vesszővel, bizonyára puszta „szórakozásból” verni, csépelni kezdte őket. Nyugodtan tehette, hiszen ártalmatlan, védekezésre kép­telen állatokkal volt dolga. A nőstényt valószínűleg az mentette meg, hogy a boly alján volt, és így az ütések elsősorban a hímeket érték.

A még élő állatokat nyomban beljebb vittem a mocsárba, ahová gumicsizma nélkül már senki sem mehetett utánuk. Másnap reggel újra megnéztem azt a helyet, de a nőstényt már nem találtam ott. Re­mélem, kiheverte súlyos sérüléseit, és sikerült elrejtőznie valahová, ahol senki sem bánthatta többé.

A fűzfavesszőt egyébként néhány méterrel odébb megtaláltam. Még a vérnyomok is ott voltak a végén. A botot apró darabokra törtem, de a legszívesebben gazdája hátán táncoltattam volna egy darabig.

De vissza az ócsai láperdőhöz! Otthagytuk a párzó varangyokat, és továbbgázoltunk a tiszta vízben. Már-már azt hittük, megint hiába jöttünk, amikor hirtelen megpillantottam az első nászruhás mocsári békát, ő már valószínűleg előbb észrevett minket, mert mozdulatlanul kuporgott a víz alatt, a növények száraiba kapaszkodva. A sárga és barna tavalyi gaz között olyan volt, mint valami kékesen csillogó, ha­talmas ékszer.

Először a vízen át készítettünk néhány felvételt, majd óvatosan ki­emeltem a békát és a néhány méternyire levő száraz, füves részre Vit­

tem. Nagyon kellett sietni, mert a hím békák kék színe a legkisebb háborgatásra fakulni kezd, és már néhány perc alatt sokat veszít ere­deti ragyogásából. Hogy azután az ilyen állatok később visszakékül- nek-e vagy sem, azt megfelelő jelölési módszer híján, nem tudtuk eldönteni.

Körbehasaltuk a fűben nyugodtan üldögélő állatot, hogy valódi békaperspektívából készíthessünk róla néhány felvételt. Mindent cso­dálatosan nyugodtan tűrt, nem igyekezett menekülni, de ebben azt hiszem a meglehetősen hideg víz is közrejátszott, amelyben „szerep­lését” megelőzően üldögélt. A meleg májusi vagy nyári időszakban a mocsári békák ugyancsak fürgén mozognak, nagyokat ugorva mene­külnek, ha ember közeledik feléjük, de a hímek akkor már rég – egyéb­ként szintén nagyon szép – kávébarna ruhájukat viselik; a kékre, az ünneplőre, egy évet megint várniuk kell.

A fotózás után óvatosan visszatettem a még mindig nagyon szép kék színű békát a vízbe, pontosan ugyanoda, ahol először megpillan­tottuk. Úgy látszik, nem nagyon ijesztette meg a vakuk villogása, mert a színe alig halványult, és nem igyekezett menekülni. Lábait szétter­pesztve lebegett a víz felszínén, ami persze nyomban néhány újabb fel­vétel készítésére ösztönzött bennünket.

A víztócsa másik oldalán még egy hímet találtunk, de az korántsem volt olyan élénkkék, mint az első. Talán csak akkor kezdett színesedni, vagy megijeszthette valami és azért halványodott el? Nem tudom, de az olyan szép másik után erre a „félkék” békára már egyetlen film­kockát sem pazaroltunk.

Aznap még órákon át bolyongtunk a semjének között, de egyetlen fotóra érdemes nászruhás példánnyal sem találkoztunk. Pedig jól em­lékszem gyermekkoromból, hogy ugyanitt, Ócsa környékén, milyen rengeteg mocsári béka volt tavaszonként. Nem volt hiánycikk persze a kék nászruhás hím sem, akkoriban viszont meg nem volt fényképe­zőgépem.

Valami mindig hiányzik – mondhatná az olvasó, de a dolog sajnos nagyon is elgondolkoztató. Megfogytak a békák. Talán a kecskebéka az egyetlen kivétel, amely a gyorsan szaporodó halastavak, a rizsföldek és sok más, ember készítette élőhelyen ma is korlátlan lehetőségeket talál. De az unkák, a varangyok, az erdei vagy a mocsári békák, a szép

zöld levelibékák száma alaposan megcsappant. Egyik oka ennek a sajnálatos pusztulásnak, hogy nagyon sok helyen eltűntek azok a nagy, állandó pocsolyák, kiöntések, lassú folyású árkok, ahol korábban bé­kák ezrei petézhettek békében, lehetővé téve ezzel az elkövetkező generációk fejlődését. Bár számszerű adatok erre vonatkozóan nin­csenek, a magam részéről bizonyos vagyok abban, hogy a különböző vegyszerezéseknek is nagyon sok béka esik áldozatul. Az viszont már adatokkal alátámasztott tény, hogy az egyre bővülő országutak és a rajtuk egyre nagyobb számban száguldó autók, az egyéb állatok mel­lett, iszonyúan nagy vámot szednek a békáink közül is. Tapasztaltam ezt – többek között – az ócsai petézőhely közelében végighúzódó autóúton is. Bár nem nagy forgalmú út, mégis, lépten-nyomon talál­koztam a civilizáció „áldásaival”. A palacsintává lapított varangyok, mocsári békák, gőték, mind a petézőhelyek felé igyekezve kerültek a rohanó járművek kerekei alá.

Legutóbb valaki az ország egy más vidékéről jelezte az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalnak, hogy egy úton maga az autóforgalom is veszélybe került az eltaposott rengeteg békától síkossá, nyálkássá vált burkolaton. Első lépésként ezeket a tömegesen látogatott petézőhelyeket kellene feltérképezni és legalább ott meg­próbálkozni a védelemmel.

A gyakorlatban persze többnyire sajnos elég keveset lehet tenni ezek ellen a pusztulások ellen. De lehet és kell is tenni sok mindent a jobb felvilágosítás és meggyőzés érdekében! Mert nemcsak az autók, nemcsak a vegyszerek ritkítják békáinkat, hanem nagyon sok olyan ember is, akik tudatlanságból, „megszokásból” ragadnak botot, követ és pusztítják ezeket a hasznos, védett állatokat. Rengeteg múlik a jó ismeretterjesztésen, és elsősorban ez az, amire az érintett szerveknek jobban oda kellene figyelniük. Mert a békák, bár sokak szemében ma is csak holmi megvetett csúszómászók, törvényesen védett és rovarpusz­tításukkal nagyon is hasznos állatok. Emellett éppen úgy hozzátartoz­nak a vizekhez, mint a mocsárban nyíló gólyahír sárga virágai, a zsombékok felett csillogó szárnyakkal ide-oda cikázó karcsú szita­kötők vagy a vízben úszkáló csíkbogarak és hátonú