A városi ember számára már az is felfrissülés, hogy legalább néhány történet erejéig közelebb kerül a természet világához.

Ezt a könyvet olvasva részesei lehetünk izgalmas madárfogásoknak, romantikus hajnali kirándulásoknak.

A kötetben elsősorban madarásztörténetek találhatók., de sok érdekeset tudhatunk meg más állatokról is.

Az egész könyvet a természet őszinte szeretete és ismerete jellemzi.

SCHMIDT EGON

Madárdal erdön-me^on

NATURA • 1981

Lektorálta

TANDORI DEZSŐ

Illusztrálta

BÁTKI LÁSZLÓ

© Schmidt Egon, 1981

ISBN 963 233 068 4

ETO 502.7

Előszó

Számomra ez a könyv a nemrég megjelent és azóta el is fo­gyott Erdőn-mezőn nyitott szemmel c. könyv folytatását jelenti. Most is igyekeztem élményeimből, emlékeimből olyanokat összeválogatni, amelyek visszavezethetik az olvasót a termé­szethez, és talán segítenek legalább résnyire tágítani azt a rejtett ajtót, amelyen át bepillanthatunk a madarak, lepkék, százados fák, csörgedező patakok és lustán hömpölygő folyók tarka és csodálatosan szép világába.

Jó néhány olyan madarásztörténet is szerepel a könyvben, ahol a tudomáiiyos jelölőmunkához nélkülözhetetlen és sok­szor nagyon is izgalmas fogások egy-egy epizódját mesélem el. A gyűrűzés közben is igyekeztem mindent meglátni, meg­figyelni, ami körülöttem történt. A hálók felállítása után rend­szerint a várakozás percei, néha órái következnek, de ezek számomra soha nem telnek unalmasan. Még ha a várt rigók, fülemülék vagy poszáták el is maradnak, mindig akad valami látnivaló, legyen az frissen nyílt virág, a fűszálak között haza­felé igyekvő hangya, a magasban keringő ölyv vagy a bokrok alján halk zizegéssel tovasurranó egér ke.

Hiszem és vallom, hogy korunk rohanó, nem egyszer tüle- kedően ideges világában a természet nyújthatja számunkra a legmegfelelőbb kikapcsolódást, a legmegnyugtatóbb segítséget. Az állatok és növények szeretete, a napfény, a szél vagy akár egy hirtelen támadt nyári zápor is gyógyszer lehet az arra rászorulóknak. Ahhoz pedig, hogy egy kicsit visszatérjünk a természethez, nem kell feltétlenül nagy előkészületeket igénylő

utazásokat tennünk. Elég, ha kisétálunk a közeli erdőbe, heve- részünk egy órácskát a kakukkszótól hangos rét selymes füvé­ben és elgyönyörködünk a vízpartok mindig oly sok élményt nyújtó, ezerarcú életében.

— Vissza a természethez I — vallják mind többen századunk rohanó, gépiesített világában. És talán nem is tudják, mennyire igazuk van.

Budapest, 1980. április

A szerző

A% ,,uhus bánya” kövirigója

A futó zápor cseppjeit éppen csak leszárította kabátomról a szél, máris újra megáztam. Igaz, csupán néhány percig kopogtak hátamon az esőcseppek, s a nap máris kidugta mosolygó arcát a gyorsan szá­guldó felhők közül.

Április volt a javából: szeszélyes, szép és megbízhatatlan, de mégis csodálatos. Különösen itt kint, ahol az egyszer fenyegetően borult, máskor szelíden kéklő ég alatt csak a szellő járt és vitte magával min­denfelé a pacsirták dalát.

Kora reggel szálltam le az autóbuszról az öreg, már akkor is alapo­san kikezdett dunabogdányi heggyel szemben.

A kanyargó ösvény gyümölcsfák között vezet a hegy felé. A sár ragadós az elmúlt hetek sűrű esőzései után, de oldalt, az út fölé hajló füves peremen könnyű járás esik. A felhők távozóban vannak, ragyo­góan süt a nap, néhány órán belül mindenütt felszáradnak az esőcsep­pek a fűszálakról.

A bokrok között már szólnak a fülemülék. Hívó hangjukat utánzóm, mire az addig hallgató hímek is megszólalnak, és a területükre félté­keny madarak olyan hangversenyt rendeznek, hogy csak úgy vissz­hangzik az oldal az egymást túlénekelni igyekvő fülemüléktől. Külö­nösen egyikük dala tetszik nagyon. A bevezető „hü – hü – hü” han­gokat olyan hosszan fújja, hogy már-már azt hiszem, nem is lesz vége soha. De a koronát az utána következő csattogó, sokszínű trillák teszik fel erre a művészi teljesítményre.

A fülemülék éneke mindig egy kis hallgatásra csábít. Tüzesen, han­gosan száll az ének, benne lüktet a párját és a kiválasztott fészkelő­helyét féltő hím összes felgyülemlett energiája.

Távcsővel keresem a jó hangú madarat, és sikerül is felfedeznem az egyik bokor alacsony ágán. Csőre nyitva, torka lüktet az ének ere­jétől, rozsdavörös farkát maga alá nyújtja. A távcső egészen közel hozza, és valahogy az a különös érzésem támad, mintha egyedül csak

nekem énekelne. Hosszú percekig hallgatom, de amikor egy utolsó strófával, kecses mozdulattal a bokor mélyére suhan, én is tovább­indulok. Az akácok között felfelé, a bányához vezető sáros úton még hosszú ideig elkísér a bokrosokból messzire hallatszó bűbájos fülemüle­ének.

Tompa dördülések jelzik, hogy a hegy túlsó oldalát robbantják, vájják szünet nélkül. De a Duna felé eső oldalon, az elhagyott bányák­ban már teljes a nyugalom. Erős, fiatal fák nyújtózkodnak a katlan alján, a lemeztelenített sziklafalakon itt is, ott is bokrok kapaszkodtak meg. A bánya szűk bejáratát is benőtte a visszatért növényzet. A szik­lák közé ékelt, keskeny szorosban sűrűn nőtt bokrok nehezítik a járást. Hátizsákommal csak nehezen préselődöm át közöttük.

A bánya belsejében néma, szinte templomi csend fogad. Később egy széncinege cserreg valahol, hangját furcsán felerősítik a köröskörül meredező sziklafalak. Távcsövemmel aprólékosan átkutatom a pár­kányokat. Nem is tudom, hányadszor próbálkozom már azzal, hogy sikerüljön megpillantani a bányában tanyázó uhut, mielőtt kirepülne állandóan változtatott rejtekéből. A nagy fülesbagoly mesterien ért ahhoz, hogy észrevétlenné tegye magát a sziklák között, és az elmúlt években mindig ő győzött ebben a furcsa páros küzdelemben.

Ezúttal sem volt másként. Amíg a szurdok bejáratában, félig rejtve álltam, semmi sem mozdult, de én sem tudtam felfedezni az uhu rejtek­helyét. Igaz, hogy csak a bánya egy részét tudtam erről a pontról át­tekinteni. Alig léptem azonban beljebb, a sziklafalról elvált egy nagy barna árnyék, és az uhu egy széncinege vészhangjától kísérve, puha szárnycsapásokkal átevezett a túlsó oldalra. Ott felkanyarodott egészen a peremig, könnyedén átbukott rajta és eltűnt.

A túlsó oldalon egy másik, sokkal nagyobb bánya volt, szintén el­hagyott, de az uhu ezt a kisebbet szerette. Rendszeresen itt tanyázott, és csak ha megzavarta valaki nappali szunyókálását, repült át amoda, de rendszerint még napnyugta előtt ismét visszatért. Egy időben rend­szeresen voltak fiókái is ezeken a sziklafalakon, ezért neveztük el ezt a katlant uhus bányának. A szürkepelyhes fiókák csak úgy, minden fészek nélkül a sziklapárkányon bújtak össze. Ott áztak, ha eső vonult át a bánya felett, és görbe csőrüket kitátva lihegtek, ha a kora délutáni nap a párkányra tűzött.

Amint az uhu eltűnt a sziklafal mögött, a széncinege is elhallgatott, és ismét néma csend borult a bányára. Egy lapos sziklatömbre tele­pedtem, és a távcsövet készenlétben tartva figyeltem a környéket. Nem is szemmel, sokkal inkább füllel, hogy meghalljam azt a hangot, amiért idejöttem – amit úgy várok minden tavasszal, mint a vadászok a korrogva érkező szalonkákat -, a kövirigó messzehangzó, flótázó énekét.

Hosszú ideig csend ül a nagy katlanban, csak a szellő mozgatja felet­tem halkan egy csenevész nyárfa leveleit. Majd hirtelen kő guruJását hallom. Pattogva ugrál lefelé a kis kődarabka, míg végre megpihen valahol a bánya alján zöldellő fű között. Ott, ahonnét elindult, muflo­nok. lépegetnek óvatosan a sziklák között. Hárman vannak, és mintha óraműre mozognának, úgy emelgetik karcsú lábukat.

Ez az elhagyott bánya a muflonok kedvenc tartózkodóhelye. Már jó néhányszor találkoztam itt korábban is velük, néha kis csapattal, máskor bárányát terelgető anyával. Egy mufloncsontváz is fekszik fent a perem alajt, a kis barlang előtt.

Még a távolodó állatokat figyeltem, amikor megszólalt a kövirigó. Magasról jött a hang, és csodálatosan tisztán érkezett le a bánya mé­lyére, és ezt a csodálatos hangot a sziklafalak sem törték meg.

A muflonokat egy pillanat alatt elfelejtettem, és távcsövemmel a madarat kerestem. Nem kellett soká kutatnom. Magasan, fent a bánya szélén, közvetlenül a perem mellett, öreg cseresznyefa állt. Kapasz­kodó gyökerei néhol kibújtak a sziklák közül. A vén fa kicsit a bánya fölé hajolt, mintha a mélybe akart volna pillantani. Koronáján messzire kinyúló száraz ág volt, és annak hegyén ült a pompás színű madár. Rozsdavörös és kék tolláit enyhén felborzolva, kicsit fázósan üldögélt, azután megint énekelni kezdett. Strófái között, egyéb madarak hangja mellett, az erdei pinty énekének egy-egy részletét fedeztem fel. Úgy tíz perc múlva hirtelen felemelkedett, énekelve szállt a bánya fölé, majd félkört írt le és visszaereszkedett a száraz ágra. Ezt a következő negyedórában még kétszer megismételte, de másodszorra túlszállt a száraz ágon, és valahol távolabb ereszkedett le. Arra gondoltam, hogy a kopár hegyoldal valamelyik kis bokrán üldögélhet, ahol már az előző években is gyakran láttam vadászgatni az itt tanyázó kövirigókat. Ha a kis csapóhálót fel akarom állítani, itt a kedvező pillanat, hiszen a

madár minden bizonnyal visszatér majd kedvenc éneklőhelyére. A leg­rövidebb út a kövirigó éneklőhelyéig a sziklafalon át vezetett, így pillanatnyi késedelem nélkül nekivágtam a kapaszkodónak.

Nem volt könnyű a helyenként ugyancsak meredek sziklafalon megkapaszkodni. Szerencsére a hasadékokból kinőtt bokrocskák és

fűcsomók nyújtottak némi fogódzkodási lehetőséget, és így végül, ha kicsit lihegve is, de viszonylag gyorsan feljutottam a tetőre. A kat­lan fojtott melegéhez képest hűvös szél csapott meg, de a kapaszkodás után jól esett a kellemes fuvallat.

A rigót nem láttam sehol. Hátizsákomból pillanatok alatt előkerült a kandiinak nevezett kis csapóháló, a két leszúróvas és a fából faragott pecken függő, sárga lisztkukac csalétek. Biztonság okáért, no meg hogy nagyobb legyen a kísértés a madár számára, még az út elején három lárvát kötöttem fel a pecek végére. Cipőm sarka és a zsebkésem segítségével hamarjában kitisztítottam egy akkora területet, amely megfelelt a letűzött kandli nagyságának. A földből kilógó gyökér­darabkákat, a fellazult köveket óvatosan eltávolítottam, nehogy meg­sértsék a hálóba került madarat. Azután a leszúrókkal rögzítettem a csapdát, eligazgattam az összesodorva pihenő hálót, és helyére illesz­tettem a lisztkukacokkal díszített, kökényágból készült elsütőpecket. A lárvák, ha nem is élénken, de „rúgkapáltak” a cérnán lógva, és miután a csapóhálót úgy helyeztem el, hogy énekhelyéről a rigó egye­nesen odalásson, a többi már rajta és a szerencsén fog múlni. A csapó­háló két fém szárát száraz fűvel és kevéske földdel álcáztam, azután egy utolsó pillantást vetve a fogóhelyre, visszavonultam. Egy kis ke­rülővel a szomszéd dombtetőre mentem át, és ott egy galagonyabokor árnyékában ülve figyeltem a cseresznyafa környékét.

A kövirigó hosszú ideig nem mutatkozott. Egyszer távolabbról hallottam énekelni, ami azt mutatta, hogy nemcsak ez az egy pihenő­helye van a környéken. Leshelyemről jól láttam a fűben levő kandlit és azt is, hogy a sárga lárvák ingerlőén mozognak ide-oda.

A kövirigó helyett azonban egy szépen színezett hím cigánycsuk (cigány-csaláncsúcs) szállt a cseresznyefa száraz ágára. Máskor nagyon szeretem ezt a kis madarat, de akkor nem örültem neki túlságosan, sőt egyenesen a pokolba kívántam. Hogyne, hiszen ha leszáll a csapó­hálóhoz és a lisztkukacokhoz nyúl, nyomban a hálóba kerül, és ezzel minden fogási reményemet romba döntheti. A kövirigó megláthatja valahonnét, és soha többé nem nyúl a sárga, izgő-mozgó csalétekhez.

A cigánycsuk le is repült a kandlihoz, de szerencsére gyanúsnak találhatta, mert csak lebegett felette egy darabig, azután nagy meg­könnyebbülésemre, elrepült.

Mintha csak váltani akarták volna egymást, a kövirigó ebben a pil­lanatban jött meg a másik irányból. Alacsonyan repült a talaj felett, de a cseresznyefa előtt meredeken felfelé vágott, és a következő pillanat­ban már ugyanott ült, ahol néhány perccel előtte a cigány csuk. Még el sem helyezkedett, máris flótázni kezdett, de énekét félúton meg­szakította. Fejét lefelé fordította és furcsán megmerevedett. Észre­vette a lisztkukacokat!

Ezek a kandlizás legizgalmasabb pillanatai. Talán a horgászatnak ahhoz a részéhez hasonlíthatnám, amikor a hal a mélyben csipkedni kezdi a csalit, és az úszó a felszínen előrc-hátra billegve jelzi ezeket a próbálkozásokat. Távcsövemet nem vettem le a madárról. Rozsda­vörös melltollai csak úgy szikráztak a napsütésben, nemes fején a kék tollak hamvas színe is jól látszott. Egy félfordulatot tett az ágon, és most már minden figyelmét a csaléteknek szentelte. Minden pillanat­ban vártam, hogy leszálljon a kandli elé.

Ekkor azonban a madár viselkedése hirtelen teljesen megváltozott. Még jobban megfordult, fejét mereven előrenyújtotta. Valahová a bánya túlsó oldala felé figyelt, szárnyrakapott és gyors repüléssel arra­felé igyekezett.

Távcsővel követtem az útját, és közben azon töprengtem magam­ban, miért hagyta itt ilyen váratlanul a felfedezett csemegét. Nem ijedt meg, valami másnak kellett történnie. A következő percben a ki nem mondott kérdésre már meg is kaptam a feleletet. A madár a bánya szélére ereszkedett le, egy kis szikladarab hegyére telepedett, és ugyanakkor a távcső látómezejében, tőle nem messze, egy másik hím kövirigó is megjelent. Feje jóval halványabb kék volt, mint a másiké, rozsdavörös tollai is fakóbbaknak látszottak. Tavalyi fiatalnak néz­tem, amely talán most próbál területet szerezni.

A két madár hosszú ideig mozdulatlanul állt egymással szemben. Azután a „cseresznyefás” minden előkészület nélkül, váratlanul neki­támadt a másiknak, hogy elűzze birodalmából. Csapkodó szárnyak, repülő tollak kavarogtak néhány másodpercig a látómezőben. Azután a két madár eltűnt. A bánya mélye felé repültek, és eltakarta őket a kiugró sziklafal.

Vártam egy darabig, de semmi sem mozdult. A kövirigókat mintha a föld vagy a bánya mélye nyelte volna el. Egy kicsit számolgattam

magamban, azután a hátizsákból újabb kandlit szedtem elő. Elhatá­roztam, hogy a bánya túlsó oldalán, a kis sziklacsúcs mellett is fel­állítok egyet. Ott, ahol az imént a két kövirigó üldögélt. Megke­rültem a katlant, és a szikladarab előtt leszúrtam a lisztkukacok kai fel- csalizott csapóhálót. A hely jó volt, mert a szikla tetején levő ürü­lék jelezte, hogy a madarak gyakran használják pihenő- és leshelyül.

Távcsövemmel végigkutattam a bányát, de a kövirigókat sehol sem láttam. Talán a másik bányába mentek át? Egy kanyargó kis ösvényen gyorsan elindultam arrafelé. A fűvel benőtt régi meddőhányóról egé­szen a bánya alsó szintjéig ereszkedtem, hogy a bejárathoz jussak.

őszapó cserregett a bozótban, a magasból erdei pacsirta folyamatos, gördülő énekét hallottam. Szajkó lármázott valahol, recsegő hangját ide-oda dobálták a köröskörül felmeredő sziklafalak. De a kövirigók­nak se híre, se hamva nem volt.

Körüljártam a bánya belsejét. A sziklák közül előbukkanó kevés vizű forrás lavórnyi teknőben kristálytiszta tócsává gyűlt össze. Leha­saltam és hosszasan ittam belőle. Az ivás gyönyörűségét egy cseppet sem rontotta el, hogy a természet alkotta parányi medencében két vöröshasú unka is tanyázott.

Meg kell néznem a kandlikat. A kövirigó talán már a háló alatt várja sorsa beteljesülését. Sietnem kellett, mert néhány évvel ezelőtt egy barátom csapóhálójában egy arra tévedt menyét megölte a fogott kövi­rigót.

Április elejéhez képest forrón tűzött a nap, és amint gyors léptekkel felfelé igyekeztem, hátamon az ing lassan átnedvesedett. A meddő­hányó csúcsáról távcsövemmel odaláttam a cseresznyefa alatt elhelye­zett kandlira. Ám a csapóháló érintetlen volt.

A másik hálóhoz rézsút ereszkedtem le a görgeteges sziklaomladé- kon. Fürge fali gyíkok szaladtak előttem, oldalt egy kék torkú, hatal­mas zöld gyíkot is láttam. Egy sziklán feküdt, és elnyújtózva élvezte a meleg napsugarakat.

Egy utolsó iramodás, és egy sűrűre nőtt galagonyát megkerülve máris ott álltam a bánya peremén. Első pillantásom a kandlit kereste. A fűszálak, amivel a szárakat letakartam, szanaszét hevertek. A laza háló alatt pedig mozdulatlanul feküdt a kövirigó. Nagy, sötét szemei a hálón keresztül rám szegeződtek.

Ahogy közelebb léptem, megmozdult, menekülni próbált, de a háló fogva tartotta. A zsebemből előszedett dobozból gyorsan kiválasz­tottam a neki szánt gyűrűt, fogaim közé vettem, azután letérdeltem a csapóháló mellé, és óvatos mozdulatokkal bontottam ki zsákmányo­mat. A rigó nyugodtan, szinte megadóan tűrte mindezt, és később is csendesen pihent a kezemben. Akkor sem mozdult, amikor a fényes kis gyűrűt a csüdjére erősítem. A tenyeremen feküdt néhány másod­percig még akkor is, amikor ujjaim már szétnyíltak körülötte. Azután egy gyors mozdulat és a szabaddá lett madár máris sebesen szárnyalt a bánya felett. Pillanatokig láttam csak.

A napsütés eltűnt. Észre sem vettem, amíg a kövirigóval foglalkoz­tam. A szeszélyes áprilisi időre jellemzően máris fekete felhők gyüle­keztek odafent. Éppen csak annyi időm maradt, hogy a kandlikat felszedjem és még szárazon a hátizsákba rakjam. A cseresznyefától
jövet már esőtől csúszós sziklákon ereszkedtem lefelé, és mire a kis barlangot elértem, már zuhogott. Legalább fél óráig üldögéltem a sziklaodúban, és figyeltem a párkányról csepegő, folyó vizet magam előtt.

Azután éppen olyan gyorsan és váratlanul, mint ahogy eleredt az eső, ismét kisütött a nap. A sziklafalak gőzölögni kezdtek, és a friss pára végigszállott a völgy felett. Még üldögéltem egy darabig. Bizo­nyára véletlen volt, hogy éppen a cseresznyefa felé néztem és hogy arra éppen akkor szállt fel a kövirigó. Valami párkány alatt rejtőzhetett az eső alatt, mert tollai teljesen szárazak voltak. Lábán fehéren világí­tott az alumínium gyűrű. Ugyanott ült, ahol először megpillantottam, és flótázó énekével talán a visszatért napsütést köszöntötte. De az is lehet, hogy annak örült, hogy fiatal vetélytársát sikerült elűznie.

Kibújtam a barlangból, és lábamat lefelé lógatva a párkány szélére ültem. A nap jólesően melegített, de alig érzékeltem. A flótázó éneket hallgattam, amelyet az öreg cseresznyefa felől sodort felém a szél.

A tokaji hegyről északkelet felé tekintve csodálatos látvány tárul a szemünk elé. Két, hol sárgásán, hol ezüstösen, de ha történetesen fel­hők borítják az eget, feketén kanyargó folyó érkezik valahonnan a ködös távolból és egyesül odalent a hegy lábánál, hogy azután együtt folytassák útjukat dél felé.

Amikor először tárult elém ez a felejthetetlen panoráma, szinte meg- bűvölten álltam és bámultam, azt a csodálatos vízi birodalmat, amely napjainkig megóvott valamit ősi szépségéből, tisztaságából. A két folyó felett a Zempléni-hegység komor, haragoszöld csúcsai állnak őrt évezredek óta, közöttük pedig a fentről egységes zöldnek tűnő mezőben apróbb-nagyobb víztükör csillog. A látvány olyan megnyug­tató a városi távolságokhoz szokott szem számára, hogy akár órákig el tudtam volna gyönyörködni benne.

Pedig akkor még sejtelmem sem volt arról, milyen szép is ez a terü­let valójában. Csak amikor Olaszliszkánál a rév nehézkesen átúszott velünk a folyón, akkor kezdtem érezni, hogy a Bodrogköz a távol­ból csak párás, elfátyolozott arcát mutatja. Igazi, ősi szépsége csak az előtt bontakozik ki, aki nem sajnálja a fáradságot, és bejárja ezt a csodálatos vidéket.

A kompot elhagyva, elmarad mögöttünk a civilizált élet minden gondja, baja. A csaknem derékig érő, lustán hullámzó fűtenger köze­pén megállva, felszabadultan és mélyen lélegezhetjük be a hegyek felől érkező párás, virágillatú levegőt.

Százados öreg tölgyek nyújtóztatják girbe-gurba ágaikat. Korukat tekintve legfeljebb a rücskös törzsű vén füzek versenyezhetnének velük. Mindig különös tisztelettel nézek az öreg fákra. Mi mindent tudnának ezek a tölgyek mesélni, ha leveleik susogása az emberi fül számára érthetővé válna.

Az egyik öreg, magányos tölgy csúcsán hatalmas gólyafészek ter­peszkedik. A villámsújtott fa hegyén áll az öreg gólya, talán a hím, és

Fehér gólya

őrködik a fészekben üldögélő négy fióka felett. Nagyok már a fiatal gólyák, nemsokára csak fekete csőrük különbözteti meg őket szüleik­től. Bizalmasan néznek le rám a magasból.

Az öreg gólya már óvatosabb. Amint a fészekhez közeledem, elló­dul őrhelyéről, és lassú, kimért szárnycsapásokkal úszik végig a rét felett, majd gondol egyet és a kis árok partján leereszkedik a fűbe. Onnét figyel, szemmel kísérve minden mozdulatomat.

Nem akarom megzavarni a gólyacsalád békéjét, továbbmegyek a réten. A selymesen ringatózó fű szétnyílik előttem, és mögöttem kes­keny, sötét sáv jelzi, merre jöttem. Szinte sajnálom lépteimmel meg­bontani a hullámzó fűtengert, de tudom, hogy holnapra a harmat és a szél ismét elsimítja a sebeket, s nyoma sem marad látogatásomnak.

Egy keskeny holtág szinte a semmiből bukkan fel előttem. Olyan rejtetten kanyarog, hogy fogalmam sincs, a Tiszához vagy a Bodrog­hoz tartozik-e. Vize feketésen csillog, de ha közelebb hajol az ember, kristálytiszta és átlátszó, egészen a fenékig lelátni benne.

Az ilyen vizek élővilága mindig lenyűgöz, magával ragad, most sem tudom megállni, hogy egy félórára le ne üljek és ne gyönyörködjem a nyüzsgő vízi életben. A szitakötőlárvák, hátonúszó poloskák, apró ha­lacskák tarka forgataga úgy fogva tart, hogy szinte észre sem veszem az idő múlását.

Nagy zöld, fekete foltos kecskebékák udvarolnak egymásnak a sás­levelek között, távolabbról az unkák finom, számomra mindig oly kedves énekét hallom. Mennyivel sivárabbak lennének vizeink, ha a békák egyszer eltűnnének belőlük.

Egy kis csuka leselkedik mozdulatlanul a vízben, közvetlenül alat­tam, egy sásleveleken megakadt fűzfaág mellett. Csíkos teste oly töké­letesen beleolvad a fenék korhadó növényi részekkel tarkáit hátterébe, hogy csak véletlenül vettem észre. Egy békalárva úszik arra. Farkával ügyetlenül csapkodva, mit sem sejtve közeledik a csuka felé, de azután még idejében más irányt vesz. A csuka, farkúszóját alig mozdítva, utánafordul, de azért ott marad, nem mozdul el rejtekéből. Bezzeg, amikor apró, ezüstösen csillogó halacskák raja úszik arra, nyomban élet költözik a csíkos ragadozóba. Farkának erőteljes mozdulatával szinte kilövi magát az ág mellől, neki a gyanútlan kishalaknak. Szét­spriccel a csapat, egy részük jobbra, a másik balra úszik, mindegyik a

Fehérarcú szerkő

maga módján keres menedéket. Pedig a veszély már elmúlt. A csuka, szájában a megragadott kishallal, csendesen úszik a mély felé, és csak­hamar el is tűnik szemem elől.

Követem a kanyargó holtág útját. Tarka szitakötők kalauzolnak, amelyek mindig arra repülnek, amerre a víztükör csillog a réten. Itt sokkal gazdagabb zsákmányra lelnek.

Egy öreg fűzfa mellett a holtág kanyarodik egyet, kiszélesedik, és a következő pillanatban csodálatos látvány tárul elém. A víztükör fel­színe szinte teljesen eltűnik, csak imitt-amott csillan elő, úgy elborít­ják a virágzó tündérrózsák. A hófehér virágok tízezrei ütemesen rin­gatóznak az apró hullámok hátán. Helyenként vizitök sárga virága kandikál ki a fehér mezőből.

Elvarázsolt tündérvilág! Szinte azt várná az ember, hogy a sok sok virág mind beszélni tudjon és meséljen mindenről, ami itt a nagy rét- ség szívében kanyargó holtág csendes birodalmában történik.

Leülök a parton és gyönyörködöm az elém táruló látványban. Egye­dül vagyok, legalábbis ami az embereket illeti, csak Olaszliszka távoli tornyai emlékeztetnek a civilizációra.

Karcsú, hegyes szárnyú madarak tűnnek fel a virágtenger felett. Könnyedén suhannak a levegőben, néha le-lecsapnak a víztükörre valami – csak általuk látott – apró rovar után. Sötétszürke hasuk, fekete sapkájuk alatt fehéren világító pofájuk nyomban elárulja: fehér­arcú szerkők tanyájára bukkantam. Ez az Európában ritka madárfaj hazánkban a Hortobágy nagy mocsaraiban és alkalmilag néhány halas­tavunkon fészkel. Bodrogközi megjelenésük különös örömet jelent számomra, hiszen viselkedésük alapján itteni költésük is bizonyosra vehető. A fészkelőhely közelében ugyanis nagyon bátran, szinte ag­resszíven viselkednek. Hangos kiabálással repülnek a közeledő ember fölé, és apró zuhanóbombázóként vagdosnak rá. Szárnyaikat össze­kapva meredeken zuhannak alá, és néha csak arasznyira süvítenek el az ember feje fölött. Különösen hevesen támadnak akkor, amikor már fiókák lapulnak a tündérrózsák leveleire épített kezdetleges fészkek­ben. Ilyenkor a telep összes lakója egybesereglik, és közös erővel igye­keznek elűzni a betolakodót.

Ezeknek itt még talán csak tojásaik vannak, vagy a telep esik kissé távolabb, mert néhány kör után nem ijesztgetnek tovább, arrébb re­
pülnek és folytatják békés vadászatukat a fehér virágokkal borított víz­tükör felett.

Én is továbbindulok. Távcsövemmel még kísérem egy kicsit a va- dászgató szerkőket, de a következő kanyar után végleg eltűnnek a szemem elől. Helyettük a réti tücsökmadarakkal szórakozom. Ez a rej­tett életű, apró madárka sem túl gyakori fészkelő Magyarországon, de a Bodrogközben úgy látszik ő is jól érzi magát. Egyelőre ugyan csak tücsökciripelésre emlékeztető hangját hallom a fűből, magát a madarat nem látom. Távcsővel próbálom megkeresni, melyik kórón kapasz­kodik. Eleinte sehogy sem sikerül „bemérnem”, honnét is jön a hang. A szél is fúj kissé, hullámzik a fűtenger, elrejti a tücsköt utánzó kis énekest. De végül mégiscsak megpillantom. Egy száradó bogáncsszár áll ki a többi közül, azon ül a tücsökmadár, a nádi madarak módjára oldalról kapaszkodva a növény szárába. Nem felém fordul, így táv­csövemen át jól látom foltos hátát. Ez a legbiztosabb megkülönbözte­tési bélyeg a másik két hazai tücsökmadárfajjal szemben, amelyek háta egyszínű barnás, minden folt nélkül. Igaz, a folyóártereken honos berki tücsökmadárnak meg az eleje mintázott, de annak a hangja egészen más: tücsökszerű, de szaggatott, nem olyan monoton pirregés, mint a réti vagy a nádi tücsökmadáré.

Ennek itt jó kedve lehet, mert szaporán pirreg, kicsit feljebb is mászik a növény szárán, még jobban mutatja magát. Lassan megindu­lok, erre ő is felém fordul, egy darabig énekel még, de amikor látja, hogy nem állok meg, egérszerű mozdulattal a fűbe ejti magát. Onnét azután, hiába is próbálom, nem tudom elővadászni többé. Ügy eltűnt a fűszálak között, hogy csak egy jó szimatú vizsla segítségével lehetne kiugratni.

A távolból furcsa morajt sodor a szél. Az ég alján komor felhők gyü­lekeznek. Vihar lesz. Kicsit sokáig figyeltem a tücsökmadarat, és nem vettem észre, hogy nagy égiháború készül.

Visszafelé indulok a holtág mentén. A vízen úszó virágok finoman hintáznak az egyre erősödő szélben; olyan az egész, mintha valami óriási, sárgával tarkított zöld-fehér szőnyeg libegne, imbolyogna a holt folyó hátán. A gólyafészken már ott áll mind a két öreg madár. Való­színűleg jóval előbb észrevették a gyülekező felhőket, és még idejében hazatértek, bár a fészek aligha nyújthat védelmet számukra a csapkodó

eső és az orkán ellen. Szerencsére az öreg fa, amelyiken a fészek áll, sok hasonló vihart megérhetett már, és bízom benne, hogy a most következőt is átvészeli.

Lassan elmarad a holtág, a réten egyre több a kaszált sáv, ahol köny- nyebb és gyorsabb is a járás.- Közeledem a komphoz, de rohamléptek­ben közelednek a viharfelhők is. A szél egyre erősebben rázza, cibálja a fák ágait, a fű közé kényszeríti a nemrég még vidáman libegő pillan­gókat. A szitakötők már korábban eltűntek valamerre.

Az első esőcseppek most kezdenek hullani. A komp még legalább fél kilométernyire van innét, és kérdéses, hogy egyáltalán átjön-e addig, amíg a vihar tart. Tokjába süllyesztem a távcsövet, felhajtom a gallérom és nekiindulok, szembe a vészesen közelgő fellegekkel. Alaposan meg fogok ázni, de tudom, hogy nemsokára ismét felkere­sem a Tisza és a Bodrog közötti tájat, az öreg fák, a tündérrózsák, a szerkők és a tücsökmadarak birodalmát.

A Felsó’-Tisza árterében

Valamennyi magyar folyó közül a Tiszát szeretem a legjobban. Mindig újra és újra megdobban a szívem, amikor a buján zöldellő ligeterdők közül előbukkannak szőke hullámai. Még így, gátak közé szorítva, megzabolázva is fenségesen szép ez a folyó. Nem rohan, nem siet, lustán, kényelmesen terpeszkedik el medrében. Egy-egy kanyar után váratlanul kiszélesedik, szinte tóvá duzzad, majd összeszűkül és úgy folytatja útját dél felé.

Gyönyörű a Szeged feletti szakasz, Sasér, Körtvélyes vidéke is, de nekem leginkább mégis a felső, a Tokajtól és a Sajó torkolatától észak­ra fekvő rész nőtt a szívemhez. Nem csoda, hiszen itt a párás ligeterdő­ben él a zzűgj.’ fülemüle, a madarászok fekete fülemüléje, a földkerekség egyik legszebb hangú énekesmadara. Tulajdonképpen északi, keleti faj, de elterjedésének nyúlványa még Magyarországot is érinti. Aki kedveli a madárdalt, ezt a csodás „biológiai zenét”, az soha sem fe­lejti el a felső-tiszai májusokat.

Nagyon szép a közönséges fülemülék éneke is, de ha érces hangju­kon megszólalnak a feketék, minden más madár éneke háttérbe szorul. Az öblös, erős strófák, kora reggel vagy alkonyattájt egyedül ural­kodnak a tiszai erdőkön, a többiek: a rigók, a vörösbegyek, a poszáták dallamai legfeljebb kísérőjükként szerepelhetnek. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen kis madár, hogyan képes ilyen erős, érces hangokat kipréselni magából.

A nagy fülemüle sajátos viselkedése is közrejátszik abban, hogy éneke olyan messzire elhallatszik. A közönséges fülemüle ugyanis elsősorban a bokrok mélyén, azok ágain dalol, a feketék ellenben gyak­ran a hatalmas nyárfák legfelső ágai közé ülnek énekelni. Olvastam és hallottam már erről mielőtt a felső-tiszai szakaszhoz eljutottam, mégis megdöbbentett, amikor magam is tapasztaltam. Néha még távcsővel is hosszú percekig kellett kutatnom, míg az éneklő madarat a lombok között felfedeztem. Pedig nem is igyekeztek takarni magukat, nem

bújtak el, sőt, úgyszólván kivétel nélkül a korona belső részén levő száraz ágakon ültek. A madár azonban odafent csak egy éneklő, test- telen árny volt. Karcsú, barna alakja tökéletesen beleolvadt a levelek és az ágak kusza zűrzavarába.

A feketék fogásának egyik sajátos varázsa éppen a területben rejlett, ahol élnek. Már az odautazás sem volt mindennapi. Budapestről elő­ször Nyíregyházáig kellett mennünk, majd onnét tovább a kisvasúttal. Az idő jobb kihasználása végett mindig éjszakai vonattal utaztunk. Az ember arra számít, hogy kényelmesen elhelyezkedik a vonatban, esetleg még végig is nyújtózik az ülésen. Egyszerűen átalussza a hosz- szú utat, és frissen, kipihenten érkezik Nyíregyházára. Ez az elmélet, de ennél az út sokkal viszontagságosabb volt. A vonat ugyanis zsúfo­lásig megtelt fél vagy egészen részeg utasokkal, és már egy órával a indulás előtt egy fia ülőhely sem volt a kocsikban.

Álmosan, éhesen, a hajnali csípős levegőben kissé dideregve érkez­tünk végre Nyíregyházára. Itt újabb várakozás után bepakoltunk a kisvasúiba, majd az szép lassan, kényelmesen megindult velünk, egye­nesen a Tisza felé.

Most már gyorsabban telt az idő. Az ablakon beragyogott a kelő nap vagy végigfolyt az eső attól függően, hogy a szeszélyes április vége vagy május eleje milyen időt tartogatott számunkra. Mintegy másfél órás út után kiszálltunk az „állomásépület” előtt, amelyet egy öreg, rozzant, ajtó és ablak nélküli kocsiváz képviselt a sínek mentén.

Gyorsan felhajtottunk egy nagy bögre tejet, amelytől egy kissé felfrissültünk. Azután vállra kerültek a hátizsákok, és nekivágtunk a vasúttól a folyóig tartó több kilométeres útnak. A faluból kiérve már látni lehetett a távolban húzódó erdősávot, amely a Tiszát eltakarta a szemünk elől. Ott, azokban az erdőkben szándékoztuk a következő néhány napot eltölteni.

Április utolsó és május első napjaiban különösen gyönyörű ez a Tisza menti ligeterdő. Hajnalban még párafoszlányok lebegtek a lom­hán kanyargó folyó felett, gumicsizmánk nedvesen csillogott a bőséges harmattól, mialatt a töltés füves oldalán ereszkedtünk lefelé. A kis ‘ *• lepülés néhány házát elhagyva már bent voltunk az erdőben. Hatal­mas nyárfák és füzek álltak egymás mellett, alattuk buja aljnövényzet hullámzott. A rendszeres évi áradások miatt, amikor a folyó kilépve

medréből néha hetekre elönti a hullámteret, csak a legalkalmazkodó- képesebb cserjék tenyésznek, amelyek elviselik ezeket a viszontagsá­gokat. Az emlékezetes 1970-es nagy árvíz után például, amikor a víz két hónapig volt kint, a bodzabokrok csaknem teljesen elpusztultak, és csak tőhajtásokkal tengették tovább életüket. Néha a víz csak április második felében húzódott vissza. Miután pedig magyarországi költő­területére a nagy fülemüle április legutolsó vagy május első napjaiban érkezik, ezek a fogások ugyancsak emlékezetesek maradtak számunk­ra. Gumicsizmában egész nap dagasztottuk a sarat a fák alatt. Akadt olyan rész,’amelyet egy széles és hosszan elnyúló teknőben visszama­radt vízér választott el a többitől. Egy-egy rejtett gödörben bizony pillanatok alatt, térdig szaladt az ember a jéghideg vízbe és az alatta lebegő híg iszapba.

Érdekes, hogy a legjobb hangú madarak többnyire odaát tanyáztak, talán csak azért, hogy csodálatos énekükkel kísértésbe ejtsék szegény madarászokat. Ez, meg kell vallani, többnyire sikerült is nekik.

A nagy fülemülék kandlival, kis csapóhálóval való fogása, eredmé­nyeit tekintve, eléggé hullámzó volt. Volt olyan kirándulásunk, hogy csak úgy „haraptak” a csalétekként felkínált lisztkukacokra, más alka­lommal napokon át hiába próbálkoztunk, legfeljebb mutatóba fog­tunk egyet-kettőt.

Valószínűleg szoros összefüggésban van ez a mindenkori hőmér­sékleti viszonyokkal, illetve az ezek függvényeként jelentkező rovar­mozgással. Meleg időben, amikor az ártéren csak úgy hemzsegnek a hernyók, a pókok és az apró rovarok, oda se néznek a madarak a csal­étekre. Tavasszal azonban, közvetlenül érkezésük után, az akkor gya­kori hűvös időben ugyancsak ingerli őket az ide-oda ficánkoló sárga lisztkukac látványa.

Amikor először jártam a nagy fülemülék Tisza menti birodalmában, a madarak már javában énekeltek, és eleinte nem is tudtam elképzelni, hová állítsak kandlit a befogásukhoz. Megszoktam a közönséges füle­mülénél, hogy ha erdőszéli vagy más bokrosban sikerült többnyire alacsonyan levő éneklőhelyét kilesni, akkor az alá állítottam fel a hálót úgy, hogy a visszatérő madár pillantása nyomban a csalétekre essen.

De mit kezdjen az ember egy olyan fülemülével, amely az óriási nyárfákon szinte a felhők közé megy énekelni? Tapasztaltabb bará­

taim szerencsére megnyugtattak, hogy a feketék fogása nagy vonalak­ban nem különbözik a másik fajétól. A madár, amely a magasból a lombozat miatt valóban nem láthatja meg a csalétket, ugyanis időről időre megszakítja énekét és leszáll a talajra eleséget keresni, mégpedig rendszerint annak a fának a közelében, amelyen énekelt. Itt azután könnyen megtalálja a lisztkukacokat.

Ám kitűnő a fülemülék szeme is 1 Egyszer az éneklő hím alatt éppen egy kis tisztás húzódott, ahol a csapóhálót kitűnően el lehetett helyez­ni. Távcsővel figyeltem a madarat, és jól láttam, amint fejét kicsit oldalt fordítva lefelé pillantott. Megmerevedett tartása nyomban el­árulta, hogy észrevette a kukacokat. Éhes lehetett, mert a következő pillanatban könnyedén leejtette magát az ágról, és egyenesen a tisztásra repült. Mire odaértem, már a háló alatt vergődött.

A fogás azonban nem mindig sikerült ilyen könnyen. Egy alkalom­mal különösen jó hangú hímet fedeztem fel. A madár a magasban, a nyárfák koronájában énekelt, és bár három különböző pontra is állí­tottam kandlit, nem volt hajlandó lejönni onnét. Ha néha mégis rá­szánta magát, akkor sem nyúlt a csalétekhez. Két napig próbálkoztam vele a legkülönbözőbb napszakokban: hajnalban, délután és esetefelé, de minden eredmény nélkül. Pedig egyébként nem lehetett panasz a feketékre, nagyon jól „haraptak”. Ez az egy azonban makacs volt, vagy talán már korábbról ismerte a kandlit, tény az, hogy pillantásra sem méltatta a lisztkukacokat.

Végül, csak azért is alapon, a függönyháló mellett döntöttünk. A hosszú leskelődés alatt volt időnk kitapasztalni, hogy a madár me­lyik részen szokott eleséget keresni, amikor a földre jön. Hamarjában két fiatal suhángot vágtunk ki, és azok közé feszítettük ki a finom nylonhálót. Teljesen feszesre húztuk, szemből nézve így csaknem lát­hatatlan volt. A nagy nyárfák alatt homályos alagutak húzódtak. A bokrok legtöbbje alul csupasz volt, csak a felső ágakon voltak le­veleik. A háló egészen a nedves avarig ért, fent pedig a nyárfák legalsó ágait súrolta. Pontosan lezárta tehát azt a területet, ahol madarunknak végig kellett repülnie.

öfeketesége azonban nem így vélekedett. Kitartóan énekelt a ma­gasban, és semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy elhagyja szellőjárta tanyáját. Máskor élvezettel hallgattam volna ezt az igazán
elsőrangú madáréneket, most azonban a fogás lehetőségének izgalma már úrrá lett rajtunk, és a kiváló énekest inkább a hálóban szerettük volna látni.

Végre a madár mégiscsak elhallgatott, és néhány pillanat múlva rézsút repülve besuhant a bokrok közé. Sajnos, nem a megszokott he­lyére, hanem attól valamivel távolabb. A fülemülehívást utánoztam, mire nyomban válaszolt, és néhány másodperc múlva már énekelt is képzeletbeli riválisához, ezúttal azonban alacsonyan a bokrok között.

Itt volt a nagy pillanat! Megpróbáltuk a háló felé terelni, de nyom­ban magasabbra ment fel, és rövidesen ismét a lombkoronából hal­lottuk énekelni. Kezdődhetett az egész elölről.

Vajon miként viselkedne a madár váratlan ijedtség esetén? Való­színűleg a sűrűbe igyekezne, hiszen a bokrosok madara, még ha a magasba jár is énekelni. Ha szerencsénk van, akár egyenesen a hálóba is repülhetne. Az új haditerv szerint ismét felkészültünk, és két oldal­ról közeledtünk a fa felé, amelyen a madár tartózkodott. A háló velünk szemben feszült, mi ketten legyezőszerűen mozogtunk előre, és re­méltük, hogy a fülemüle is ezt az utat választja majd.

Amikor közelebb értünk a fájához, jobb híján rögöket és száraz faágakat hajigáltunk fel a magasba. A fekete azonnal abbahagyta az éneklést, és rézsút lesiklott a bokrok közé, pontosan úgy, ahogy előre elképzeltük. Már megfogva láttuk, de az utolsó métereken, bár a hálót nem láthatta, valamilyen okból kitért és centiméterekkel mellette su­hant el, egy nagy bokorcsoportban keresve menedéket.

A fogási láz úrrá lett rajtunk. Rohanvást kerültük meg két oldalról a bokrokat, és a hajtást az ellenkező irányból ismételtük meg. Szemünk épségét kockáztatva törtettünk az összefonódott ágakon át, és lihegve álltunk meg a háló előtt. Első pillantásra üresnek látszott, de azután egészen lent a föld felett megmozdult valami. A fülemüle volt. A tíz­méteres háló legszélén feküdt. Ha néhány centiméterrel arrébb repül, újra kicsúszott volna a kezünk közül.

Néha a függönyhálózás váratlan izgalmakat is okozott. Egy szép nyár eleji napon nemrég kirepült fülemülefiókákat gyűrűztünk. Az ár­tér vegetációja ilyenkor már egészen más jellegű, mint tavasszal. A fák alatt magasra nő a csalán és mindenféle giz-gaz, az egész terület buja, áttekinthetetlen ősvadonná válik.

Ismertük azt a helyet, ahol a még éppen csak repülni kezdő fiókák tartózkodtak; az öreg madarak még rendszeresen etették őket. A sűrű­ben gázolva, a kicsiket egyenként és nagyon óvatosan terelgettük a háló felé, és ők szép engedelmesen egymás után hullottak a függönybe. Társam egyszerre csak lehajolt, és maga elé mutatott a fűbe. Azután csendesen magához intett. Apró, legfeljebb félnapos őzgida feküdt a fűben, nagy sötét szemeivel bizalmasan pillantott ránk. Megsimogat­tuk pettyes oldalát, majd továbbmentünk. De szinte ugyanebben a pillanatban, talán húszméternyire tőlünk, felpattant az őzsuta és ke­resztbe vágva előttünk egyenesen a kifeszxtett háló felé rohant.

A vér is meghűlt bennem. Legféltettebb, kitűnő, tízmétercs hálóm állt az erdőben, és lelki szemeimmel már láttam azt a hatalmas nyílást, amelyet a száguldó őzsuta fog ütni rajta. Maga a háló rejtve állt a bok­rok között, így csak a sárga bambuszrudak hegyét figyelhettem, ame­lyek kevéssel a lombok fölé emelkedtek. Minden pillanatban vártam, hogy levágódjanak a fűbe, jeléül annak, hogy a nyargaló állat a hálót leszaggatta.

A rudak azonban, csodával határos módon, meg sem rezdültek. Alig akartam hinni a szememnek, miközben az egyre távolodó csör- tetést hallgattam. Az őz ugyanis, mint ezt a nyomokból utólag köny- nyen megállapíthattuk, az utolsó szakaszon kissé letért eredeti irá­nyából, és néhány méterrel a bal oldali rúd mellett viharzott el.

Amikor az első ijedségünkből felocsúdtunk, visszatértünk az ott­hagyott őzgidához, de csak hűlt helyét találtuk. Időközben, anyja pél­dáját követve, ő is kereket oldott és eltűnt a gazos sűrűben.

Más alkalommal, hűvös április végi napokat követő ragyogó május elején éppen a fülemülék tömeges megjöttekor és átvonulásakor ér­keztünk. Csodálatos élmény volt. Az esős, szeles idő után már kora reggel melegen sütött a nap, és alkonyattájt szélcsendes, langyos le­vegő ült az erdőn. A nap folyamán alig hallottunk néhány feketét énekelni, most azonban minden megváltozott. A nap még nem bukott le a folyó túlsó partján húzódó erdő fái mögé, amikor egy kanyar okozta beöblösödésben, ahol kis tisztások és sűrű fűzbokrok válta­koztak megszólaltak az első feketék. Először csak egy-egy madár, de minél mélyebbre ereszkedett a nap, annál több énekes látott munká­hoz. A környék már szinte harsogott az érces fülemüleszótól. Egy-
egy nagyobb bokorcsoportban, amely pedig jóval kisebb volt egyet­len példány ilyenkor megszokott területénél, néha három hím is éne­kelt egyszerre. Soha életemben még ennyi nagy fülemülét ilyen kis területen összezsúfolódva nem hallottam énekelni. Felejthetetlenül szép élmény volt.

Hamarjában felállítottunk néhány kandlit, és a bokrok tövébe hú­zódva, nagy reményekkel várakoztunk. Közben hallgattuk a koncertet, amely a szürkület közeledtével egyre erősödött, és szórakozásképpen az egyes hímeket próbáltuk énekük alapján összehasonlítani és érté­kelni.

Egy idő múlva megnéztük a kandlikat, de valamennyit üresen talál­tuk. A feketék rá se néztek a kukacokra, daloltak tovább.

Alkonyodni kezdett. Ahhoz már késő volt, hogy kandlival próbál­kozzunk tovább, előszedtük hát a függönyöket, és kettőt közülük kihúztunk a fogásra legalkalmasabbnak látszó helyen. Lázas sietséggel dolgoztunk, mert rohamosan sötétedett, talán fél óránk volt hátra a teljes alkonyatig. Én azonban teljesen bizonyosra vettem, hogy ennyi idő alatt több madarat is foghatunk.

Utólag persze kiderült, hogy kár volt előre inni a medve, azaz jelen esetben a nagy fülemülék bőrére. Ha az ember nagyon biztos valami­ben, az sem sikerülhet mindig. így történt velünk is. Szinte szégyen­lem leírni, de az éneklő madarak szoros gyűrűjében, egy nagy füle- müleeldorádó közepén, egyetlen madarat sem fogtunk! Kint marad­tunk teljes besötétedésig, próbáltuk terelni őket jobbról is, balról is, de teljesen hiába. Később utánagondolva a dolognak, az lehetett a baj, hogy már túlságosan szürkült, amikor a nagy hálókat felállítot­tuk. A fülemülék nem mozdultak ki a bokorból, ahol ültek, és az ágak csapkodása sem tudta repülésre késztetni őket.

A csodálatos koncert egyébként mintegy két órán át tartott, de a sötétedés beálltával egymás után elhallgattak az énekesek. Úgy érez­tük, mintha hirtelen egyedül maradtunk volna az erdőben. Odafent már ragyogtak a csillagok. Lassan készülődni kezdtünk hazafelé. És ekkor jött a dolog nehezebbik része. Kezdődött azzal, hogy az egyik hálót alig találtuk meg a vaksötétté vált bokrosban. A homály teljesen átvarázsolta a táj képét, és időbe telt, amíg újra tájékozódni tudtunk. Vakon tapogatóztunk a fű és a csalán között, hogy megke­

ressük a feszítőzsinórokat, végükön a leszúróvasakkal. A legnagyobb nehézséget a hálók sérülésmentes összcszedése okozta. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy néhány szál kóró, gaz vagy az erdei szeder szertefutó indái, esetleg szél által mozgatott gallyak ne akadjanak be a finom szemek közé. A szeder tüskés indáit még nappal se gyerekjáték kisza­badítani, hát még szuroksötétben! Megizzadtunk bele, pedig ekkorra már ugyancsak lehűlt a levegő. Végül is sok vesződség, szitkozódás és számtalan gyufaszál, ellobbantása után helyükre kerültek a szépen összehajtogatott hálók, és megindulhattunk szállásunk felé. Amint a teljesen sötét vágásban, majd az erdőn keresztül a gát felé tapogatóz­tunk, a következő napi esélyeket latolgattuk. A töltésről visszapillan­tottunk a sötét foltként elterülő ligeterdőre. Néma csend honolt a fák között, csak a tücskök ciripeltek halkan a fűben. Valahol a távolban őz riasztott. A feketék hallgattak.

Másnap pirkadatkor, alig néhány órai alvás után, már ismét a hely­színen voltunk. És ekkor ért csak az igazi meglepetés. A tegnapi he­lyen néma csend fogadott, és csak a bokrok között letaposott fű jelez­te, hogy nem álmodtuk az elmúlt este történteket. A hívásra mind­össze néhány madár válaszolt, rövid strófákból álló énekkel. A re­mény, hogy itt hajnalban soha nem látott mennyiségben foghatjuk majd a feketéket, szertefoszlott.

Kicsit elszontyolodtunk. Még nagyon az esti élmények hatása alatt álltunk. Pedig alapjában véve semmi rendkívüli nem történt. A hirte­len beköszöntött meleg hatására megjött a madarak éneklőkedve, de a jó idő egyúttal a továbbvonulásra is ösztönözte őket. így azután java részük még az éjszaka odébbállt.

Mindenesetre leraktunk néhány kandlit, később a függönyöket is kihúztuk ott, ahol egy-egy madár énekelt. A kandlik azonban üresek maradtak, és a függönyök egyikével is csak véletlenül sikerült egy fülemülét fognunk. A terep nagyon nehéz volt, a sűrű bozótdzsun- gelben a madarak teljesen kiszámíthatatlanul mozogtak jobbra és balra. Többször megpróbáltuk hajtani őket, de mindig kitörtek oldalt, vagy közöttünk repültek vissza, teljesen észrevétlenül. A kefesűrű­ségű bozótban meglehetősen tehetetlenek voltunk. A sok ismert, jól bevált fogás, gyakorlati módszer, amit egyébként mindig sikerrel alkalmaztunk, ezúttal teljesen hasznavehetetlen volt.

Éppen a hálót igazgattam, amikor legnagyobb megdöbbenésemre zajos csörtetéssel egy kutya rohant el, alig néhány lépésnyire mellet­tem. Kisvártatva egy másik is követte. Földre tartott orral, nyomokat szimatolva tűntek el a sűrűben. Nem mertem elmozdulni, mert attól féltem, visszatérnek és keresztülsétálnak a hálón, inkább társamért kiáltottam. Fogalmam sem volt, honnét kerültek ide a kutyák. Ezek­ben az erdőkben éppen az a szép, hogy az ember napokon át nem talál­kozik senkivel és semmivel, ami a civilizációra emlékeztetné.

Róka

Néhány perc múlva azonban emberi hangok hallatszottak, és három puskás, erdészruhás férfi érkezett abból az irányból, ahonnét a kutyák szaladtak elő. Érdeklődésemre elmondták, hogy rókakotorékot akar­nak kifüstölni. A ravaszdiak lakásának egyik bejárata alig húszlépés­nyire volt a hálótól.

A kutyák közben visszajöttek, és négyen is alig tudtuk megakadá­lyozni őket abban, hogy örömteli ugrándozásaik közepette neki ne menjenek a hálóknak.

Sürgősen szedtük a sátorfánkat. Tudtam, hogy a környék perceken belül ásók zajától, vezényszavaktól, kutyaugatástól, esetleg lövésektől lesz hangos, és semmi kedvem sem volt megkockáztatni, hogy a ne­hezen megszerzett nylonháló erejét akár a menekülő róka vagy az őt üldöző kutyák próbára tegyék. Egy véletlenül felé küldött sörétlövés sem használt volna neki. így azután sietve összerakodtunk, és elbú­csúzva az erdészektől, békésebb erdőrészek felé indultunk.

Máskor a már-már biztosnak vélt fogást más madarak vagy házi­állatok hiúsították meg. Ha település közelében dolgoztunk, a szerte­csatangoló tyúkok jelentették a legnagyobb veszélyt. Ezek az állatok hozzászoktak ahhoz, hogy reggeltől estig az erdőben bogarásszanak. Hiába kergettük el őket, néhány perc múlva egészen más irányból ismét visszatértek. A kandlik a tyúkokat nem fogták meg, legfeljebb csak megijesztették őket. Néha a riadalom sem akadályozta meg őket abban, hogy futtukban a lisztkukaccal együtt a fából készült pockokét is magukkal vigyék. Ilyenkor, ha nem volt kéjnél tartalék pecek, gyorsan újat kellett faragnunk, hogy a kandli ismét használható legyen.

Ugyancsak a házaktól csavargóit el az a három disznó is, amelyik gyakran okozott nehézségeket kandlizás közben. Szerencsére mindig idejében sikerült közbelépni és elzavarni őket, különben valószínűleg felfalták volna a fogott fülemülét lisztkukacostul, sőt talán ínég a rájuk boruló hálót is. A fülemülék egyébként szívesen tanyáztak a disznók látogatta erdőrészben. Feltételeztük, hogy ebben a sertések által rendszeresen és alaposan feltúrt talaj is fontos szerepet játszott.

Tisztások, erdőszélek közelében főleg a tövisszúró gébicsek okoztak gondot. Néha röpke félóra alatt hármat is fogtunk belőlük. Ezek a szemfüles madarak azonnal „kiszúrták” a csalétket, és nem soká ha­boztak, hogy lecsapjanak-e rá.

Vörösbegy

Tövisszúró gébicseket mindig szívesen gyűrűztem, hiszen alig van néhány adatunk a hazai állomány vonulásáról. A Felső-Tiszánál azon­ban mégis inkább a fülemüléket szerettük volna hálóban látni, és nem voltunk túlságosan elragadtatva, amikor végigjárva a kandlikat egy- egy acsarkodó, dühös gébicset találtunk a háló alatt. Ráadásul még a kivételükkel is vigyázni kellett, mert kampós csőrükkel akkorát tud­nak csípni, hogy nyomban kiserked a vér az ember ujjbegyén. Utólag vigasztalt bennünket, hogy az egyik ilyen harcias tövisszúró gébicsről a következő télen Tanzániából érkezett visszajelentés. A fülemülékkel viszont nem volt szerencsénk. Valószínűleg a telelőhelyeken is ugyan­olyan rejtett életet élnek, mint Európában és elkerülik a figyelmet.

A gébicseken kívül néha vörösbegyek kerültek a hálóba, bár érdekes módon az ártérben viszonylag kevés volt belőlük. Egy alkalommal nászruhás seregélyt fogtunk, amely úgy látszik, szintén kedvet kapott a lisztkukac csemegéhez. Ezt a madarat még utána is többször láttuk a közelben. Odúja előtt üldögélt, buzgón énekelt, lábán frissen csil­logott a kis alumínium gyűrű.

Egyszer még szajkót is fogott a kis csapóhálók egyike. Hatalmas záport kaptunk azon a délutánon. Egy sűrű lombú fa alá húzódtunk,

de még ott is bőrig áztunk, és amikor az eső szűnni kezdett, nem túl nagy lelkesedéssel bujkáltunk a csuromvizessé vált bokrok között, hogy a kandlikat összeszedjük. Az amúgy is örökké nedves ártéri talaj olyan sáros lett, hogy a cipőnkhöz súlyos kölöncök tapadtak. Emellett sietnünk kellett, mert ha véletlenül fülemüle van a hálóban, teljesen átázva könnyen elpusztulhatott volna.

Szerencsére mindegyik kandli üres volt, kivéve az utolsót. Abban viszont egy csapzott tollú szajkó károgott rémülten. Valósággal őrjön­gött, amíg nagy nehezen kiszbadítottuk, a gyűrűzés után pedig kép­telen volt elrepülni, szárnyai és farktollai teljesen használhatatlanokká nedvesedtek. Szánalmas, de egyben mulatságos látvány volt, amint nagy, esetlen ugrásokkal igyekezett minél távolabbra kerülni tőlünk. Kissé odébb azután felugrott egy alacsony ágra, innét a követke­zőre, és így sikerült feljutnia egészen a koronáig. Ott azután megnyu­godott, és buzgón hozzákedett, hogy tollazatát úgy-ahogy rendbe­szedje. Evezőit egyenként fésülte végig a csőrével, és minden igye­kezetével azon volt, hogy mielőbb újra repülni tudjon.

A Felső-Tisza gyönyörű erdeit azóta is minden tavasszal felkeresem. Hallgatom a nagy fülemüléket, a kerti poszátákat, gyönyörködöm a párás hajnalokban, amelyekben a szőke folyó mentén lehet része az embernek.

Szajkó

Az égerláp kék békái

Ragyogó az ég, a kora márciusi nap szikrázik az ócsai láperdő felett. Pacsirta dalol a magasban, bíbicek kiáltoznak a réteken, tőkésréce-pár húz el suhogva felettünk. A patakparti magányos fűzfa csúcsán szürke varjú üldögél. Gondosan kémlel mindenfelé, néha hangos károgással hívja fel magára a figyelmet. Régi ismerősök vagyunk. Minden ta­vasszal ott látom az öreg fűzfán, a fészkét is ismerem, talán százméter­nyire onnét egy alacsonyabb, de jóval sűrűbb ágú fűz törzse mellett.

Fényképezőgépekkel felszerelve ballagunk a zsombékos réten az erdő közelében. A fű között megbújó kisebb tocsogókat még jég­páncél fedi, hol megtartja a ránehezedő gumicsizmát, hol meg hirtelen beszakad alatta. Az elmúlt napok felhőtlen éjszakái erős lehűlést hoz­tak, és a jég még napközben is nehezen enged az egyre erősödő nap­sugaraknak.

Valamivel odébb, az út közelében, nágyobb kiöntést találunk, de azon is jéghártya csillog. Úgy látszik, megint korán jöttünk. A mocsári békák nászát szerettük volna fényképeken megörökíteni, de a már-már kitavaszodó idő után visszatért fagyok közbeszóltak. Pedig nem szá­mítottuk ki rosszul az időt, mert két helyen is találtunk a jég alatt el­pusztult békákat. A nappalok csalóka melege előcsalta őket téli rej- tekükből, párjukra vártak a vízben, de nem tudtak megbirkózni az éjszaka dermesztő hidegével, és elpusztultak még mielőtt petéiket le­rakhatták volna.

Kicsit csalódottan indultunk hazafelé, mert ez már a harmadik ócsai út volt abban az évben, és valamennyi ugyanilyen fiaskóval vég­ződött. Nem könnyű elcsípni azt az időpontot, amikor a mocsári bé­kák petézni kezdenek, ráadásul a petézés igen rövid ideig tart. Voltak évek, amikor a biztos siker reményében utaztunk Ócsára valamikor február vége felé, de már csak a kocsonyás anyagban lerakott temér­dek petében gyönyörködhettünk. A békák is ott voltak persze a kör­nyéken, de már nem volt érdemes fényképezni őket. A mocsári béka

hímje ugyanis a párosodás rövid idejére gyönyörű égszínkék nászruhát ölt. Ilyenkor szépségben vetekszik a legszebb trópusi békákkal is. Ám ezt az egy-két napig vagy esetleg csak néhány óráig tartó állapotot elcsípni nem könnyű feladat.

Néhány nap múlva ismét a helyszínen voltunk. Az idő enyhébb volt valamivel, a felhőssé vált éjszakákon nem hűlt le annyira a levegő, a hóolvadásból eredő nagy vízkiöntésnek csak a szélein volt egy ke­véske jég. Jól ismertem ezt a helyet, ahol minden tavasszal összesza­ladt a víz; kedvelt petézőhelye volt nemcsak a mocsári békának, de a környéken lakó barna varangyoknak is. Ez idő tájt gyakran lehetett látni a zsombékok között vagy a réten mászó, ugráló békákat, amelyek mind a közös gyülekezőhely, a nagy tócsa felé igyekeztek.

Az első élőlény, amelyet most a vízben megláttunk, egy szépen színezett, nászruhás, pettyes gőte volt. Néhány pillanatra kiemeltem a vízből, a tenyerembe vettem, azután óvatosan visszaeresztettem. Alighogy újra vízbe került, fürge mozdulatokkal tűnt el a tavalyi fűszálak között.

Továbblábalva ölelkező barnavarangy-p&rt. pillantottam meg. A ha­talmas nőstény hátán úgy kapaszkodott aprócska lovagja, mint a zsoké jól megtermett paripáján. Teljesen mozdulatlanok voltak. A nős­tény láthatólag még nem kezdett hozzá a peték kibocsátásához. A va­rangyok nem kupacokba rakják le petéiket, mint a kecskebékák vagy a mocsári békák, az apró fekete pontocskák kocsonyás zsinórba ágyazva kerülnek a vízbe és a nőstény, petézés közben ide-oda mozogva, ágak­ra, fűszálakra tekergeti rá ezt a furcsa „madzagot”.

Oldalról közben két „facér” hím közeledett úszva a víz színén békésen pihenő párocskához, mire nyomban nagy mozgolódás kez­dődött. A nőstény láthatóan nem örült túlságosan az újabb udvarlók­nak, menekülni igyekezett, de azok az egyébként is nehézkes és a há­tán kapaszkodó hímmel még súlyosbított állatot könnyen utolérték. Nyomban rácsimpaszkodtak ők is, közben megpróbálták szerencsé­sebb vetélytársukat elűzni onnét, de az átölelte a nőstényt, keményen megkapaszkodott, és láthatóan eltökélte, hogy nem adja fel kedvező pozícióját.

A varangyoknál általában több a hím, mint a nőstény, és ez az utób­biak számára néha akár végzetessé is válhat. Előfordul, hogy annyi

hím „rohamoz meg” egy nőstényt és kapaszkodik rá, gyúrja, gyömö­szöli, hogy a víz alá kényszerült állat egyszerűen nem jut levegőhöz és megfullad.

Az ilyen „varangykupacok” néha sajnos olyan emberek figyelmét is felkeltik, akiktől a békák semmi jót nem várhatnak. Legutóbb a Buda­keszi közelében levő kis mocsaras tónál találtam ilyen, legalább tíz felajzott hím által ostrom alá fogott nőstényre. Lefényképeztem őket távolabbról, közelebbről, vakuval és anélkül. Nyugodtan tehettem, nagyon el voltak foglalva, figyelemre sem méltattak. Amikor egy óra múlva ismét arra vitt az utam, kíváncsiságból meg akartam nézni, vajon ott vannak-e még a párzó varangyok? Ott voltak, de milyen állapotban! öt hím béka hevert döglötten, hassal felfelé fordulva a közelben, a nőstény pedig egy zsombék tövében ült, oldalain hosszú, véres csíkok látszottak. A nyomokból arra következtettem, hogy valaki szintén észrevette a csomóban tülekedő békákat, és valami su­hogós vesszővel, bizonyára puszta „szórakozásból” verni, csépelni kezdte őket. Nyugodtan tehette, hiszen ártalmatlan, védekezésre kép­telen állatokkal volt dolga. A nőstényt valószínűleg az mentette meg, hogy a boly alján volt, és így az ütések elsősorban a hímeket érték.

A még élő állatokat nyomban beljebb vittem a mocsárba, ahová gumicsizma nélkül már senki sem mehetett utánuk. Másnap reggel újra megnéztem azt a helyet, de a nőstényt már nem találtam ott. Re­mélem, kiheverte súlyos sérüléseit, és sikerült elrejtőznie valahová, ahol senki sem bánthatta többé.

A fűzfavesszőt egyébként néhány méterrel odébb megtaláltam. Még a vérnyomok is ott voltak a végén. A botot apró darabokra törtem, de a legszívesebben gazdája hátán táncoltattam volna egy darabig.

De vissza az ócsai láperdőhöz! Otthagytuk a párzó varangyokat, és továbbgázoltunk a tiszta vízben. Már-már azt hittük, megint hiába jöttünk, amikor hirtelen megpillantottam az első nászruhás mocsári békát, ő már valószínűleg előbb észrevett minket, mert mozdulatlanul kuporgott a víz alatt, a növények száraiba kapaszkodva. A sárga és barna tavalyi gaz között olyan volt, mint valami kékesen csillogó, ha­talmas ékszer.

Először a vízen át készítettünk néhány felvételt, majd óvatosan ki­emeltem a békát és a néhány méternyire levő száraz, füves részre Vit­

tem. Nagyon kellett sietni, mert a hím békák kék színe a legkisebb háborgatásra fakulni kezd, és már néhány perc alatt sokat veszít ere­deti ragyogásából. Hogy azután az ilyen állatok később visszakékül- nek-e vagy sem, azt megfelelő jelölési módszer híján, nem tudtuk eldönteni.

Körbehasaltuk a fűben nyugodtan üldögélő állatot, hogy valódi békaperspektívából készíthessünk róla néhány felvételt. Mindent cso­dálatosan nyugodtan tűrt, nem igyekezett menekülni, de ebben azt hiszem a meglehetősen hideg víz is közrejátszott, amelyben „szerep­lését” megelőzően üldögélt. A meleg májusi vagy nyári időszakban a mocsári békák ugyancsak fürgén mozognak, nagyokat ugorva mene­külnek, ha ember közeledik feléjük, de a hímek akkor már rég – egyéb­ként szintén nagyon szép – kávébarna ruhájukat viselik; a kékre, az ünneplőre, egy évet megint várniuk kell.

A fotózás után óvatosan visszatettem a még mindig nagyon szép kék színű békát a vízbe, pontosan ugyanoda, ahol először megpillan­tottuk. Úgy látszik, nem nagyon ijesztette meg a vakuk villogása, mert a színe alig halványult, és nem igyekezett menekülni. Lábait szétter­pesztve lebegett a víz felszínén, ami persze nyomban néhány újabb fel­vétel készítésére ösztönzött bennünket.

A víztócsa másik oldalán még egy hímet találtunk, de az korántsem volt olyan élénkkék, mint az első. Talán csak akkor kezdett színesedni, vagy megijeszthette valami és azért halványodott el? Nem tudom, de az olyan szép másik után erre a „félkék” békára már egyetlen film­kockát sem pazaroltunk.

Aznap még órákon át bolyongtunk a semjének között, de egyetlen fotóra érdemes nászruhás példánnyal sem találkoztunk. Pedig jól em­lékszem gyermekkoromból, hogy ugyanitt, Ócsa környékén, milyen rengeteg mocsári béka volt tavaszonként. Nem volt hiánycikk persze a kék nászruhás hím sem, akkoriban viszont meg nem volt fényképe­zőgépem.

Valami mindig hiányzik – mondhatná az olvasó, de a dolog sajnos nagyon is elgondolkoztató. Megfogytak a békák. Talán a kecskebéka az egyetlen kivétel, amely a gyorsan szaporodó halastavak, a rizsföldek és sok más, ember készítette élőhelyen ma is korlátlan lehetőségeket talál. De az unkák, a varangyok, az erdei vagy a mocsári békák, a szép

zöld levelibékák száma alaposan megcsappant. Egyik oka ennek a sajnálatos pusztulásnak, hogy nagyon sok helyen eltűntek azok a nagy, állandó pocsolyák, kiöntések, lassú folyású árkok, ahol korábban bé­kák ezrei petézhettek békében, lehetővé téve ezzel az elkövetkező generációk fejlődését. Bár számszerű adatok erre vonatkozóan nin­csenek, a magam részéről bizonyos vagyok abban, hogy a különböző vegyszerezéseknek is nagyon sok béka esik áldozatul. Az viszont már adatokkal alátámasztott tény, hogy az egyre bővülő országutak és a rajtuk egyre nagyobb számban száguldó autók, az egyéb állatok mel­lett, iszonyúan nagy vámot szednek a békáink közül is. Tapasztaltam ezt – többek között – az ócsai petézőhely közelében végighúzódó autóúton is. Bár nem nagy forgalmú út, mégis, lépten-nyomon talál­koztam a civilizáció „áldásaival”. A palacsintává lapított varangyok, mocsári békák, gőték, mind a petézőhelyek felé igyekezve kerültek a rohanó járművek kerekei alá.

Legutóbb valaki az ország egy más vidékéről jelezte az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalnak, hogy egy úton maga az autóforgalom is veszélybe került az eltaposott rengeteg békától síkossá, nyálkássá vált burkolaton. Első lépésként ezeket a tömegesen látogatott petézőhelyeket kellene feltérképezni és legalább ott meg­próbálkozni a védelemmel.

A gyakorlatban persze többnyire sajnos elég keveset lehet tenni ezek ellen a pusztulások ellen. De lehet és kell is tenni sok mindent a jobb felvilágosítás és meggyőzés érdekében! Mert nemcsak az autók, nemcsak a vegyszerek ritkítják békáinkat, hanem nagyon sok olyan ember is, akik tudatlanságból, „megszokásból” ragadnak botot, követ és pusztítják ezeket a hasznos, védett állatokat. Rengeteg múlik a jó ismeretterjesztésen, és elsősorban ez az, amire az érintett szerveknek jobban oda kellene figyelniük. Mert a békák, bár sokak szemében ma is csak holmi megvetett csúszómászók, törvényesen védett és rovarpusz­tításukkal nagyon is hasznos állatok. Emellett éppen úgy hozzátartoz­nak a vizekhez, mint a mocsárban nyíló gólyahír sárga virágai, a zsombékok felett csillogó szárnyakkal ide-oda cikázó karcsú szita­kötők vagy a vízben úszkáló csíkbogarak és hátonúszó poloskák. És hová lennének a tavaszi és nyári esték csodálatos békakoncertjei, ha a levelibékák, unkák és társaik eltűnnének vizeink környékéről ?

A madarak közül a rigóféléket kedvelem a legjobban. Élvezem és csodálom a fülemüle vagy a kövirigó énekét, a vörösbegy bánatosan csör­gedező kedves kis dalát, a tavaszi erdei hajnalok énekesrigó-konceztjét, de hálóval is mindig utánuk jártam a legszívesebben.

A vörösbegyet márciusban és októberben, a fülemüléket és a kövi­rigót április derekától, a nagy fülemülét májusban, majd augusztus közepétől, az őszi vonulás idején lehet a legkönnyebben hálóba csalni. Minden fajnak megvan a maga ideje, amikor a fogás lehetősége a leg­nagyobb, de naptáramban április első napjai évről évre a kékbegyeknek vannak fenntartva. A kékbegy a fülemülékkel rokon, vékony lábú, finom mozgású madár, március végén vagy április első napjaiban érkezik vissza közép-afrikai téli szállásáról. Halastavi töltések, csator­nák mentén, nádas alföldi tavak közelében fészkel. Egér módjára sza-

Kékbegy

ladgál a nádszálak között vagy a vízhez közel fekvő gazosban, és a kicsit iszapos, nedves talajon keresi apró rákokból, férgekből álló táplálékát. A hímek kinyúló nádszálakon, villanydróton, kerítésosz­lopon vagy éppen a halastó nádfonatának gátvédő karóin énekelnek. Ilyenkor látható legjobban a melltollak kék mezőjében lüktető hó­fehér folt, amely a kékbegyek hímjeire jellemző.

Sok év óta járok utánuk, és köteteket írhatnék a kékbegyfogás köz­ben tapasztaltakról, de ezúttal egyetlen „kék madár” történetét szeret­ném elmesélni, egy olyan kékbegyét, amelyet akkor fogtam, amikor ennek a könyvnek az anyagát állítgattam össze.

Minden kedvező prognózissal dacolva, a március végi szokatlanul meleg napok után az április hűvös idővel, hózáporokkal, jeges északi széllel köszöntött be. Amikor a kora reggeli vonattal a Velencei-tó felé indultunk, az esőcseppek vigasztalanul vágódtak az ablaküvegnek, és a homályból lassanként kibontakozó, kopasz fákat ide-oda hajlít- gatták a lökésszerűen érkező szélrohamok. Nem a legjobb előjelek a kékbegyfogáshoz, annyi bizonyos 1

Amikor az állomáson leszálltunk a vonatról, még egyre esett, és a szél ereje sem gyengült. Nem lehetett több 3-4 foknál, és az erős északi szél növelte a hidegérzetünket.

Elhatároztuk, hogy ha már itt vagyunk, megnézzük az összes ismert kékbegyes helyet a halastavak környékén. A madarak biztosan meg­érkeztek már, hiszen a március végi meleg valószínűleg siettette a vonulást. Néhány kékbegy feltétlenül itt bujkál valahol a tavalyi nád között, és ha az idő csak egy kicsit is jobb lenne a hímek már javában énekelnének.

A vékony szálú, hideg eső megállás nélkül csapkodta az arcunkat, míg egyik ismert kékbegyes helyet jártuk be a másik után. Mindegyik tósarokhoz, kanálisparthoz egész sor emlék kapcsolt mindkettőnket. Ezekről beszélgettünk, amíg reménykedve vártuk, hátha mégis meg­szólal egy kékbegy valahol.

A leeresztett, iszapos tófenéken egy csapat pajzsoscankó keresgélt, néhány havasi partfutó is volt velük. Egyikük hasa már feketedett, a többiek, éppúgy mint a pajzsoscankók, még egyszerű téli ruhájukat viselték. Barátrécék húztak át a gát felett. A kanálisból hófehér nagy kócsag emelkedett ki, és méltóságteljes, lomha szárnycsapásokkal eve­
zett biztonságosabb vizek felé. A távolban még egy kócsag, talán a párja, csatlakozott hozzá.

Hirtelen úgy tűnt mintha egy kékbegyet láttam volna, de csak egy kis csilpcsalp-füzike ugrált a nád között. Fázósan mozgott, remény­kedve pillantott be minden’levél alá, de egy hangját sem hallottam. Jól ismert, vidám „csip-csup”-ját mintha elveszítette volna valahol.

Az utolsó hely, amit még meg akartunk nézni, az egyik halastó sarkánál volt, ahol már évek óta nagy halom levágott gally feküdt a földön. Ebben a helyben bíztunk a legjobban, mert ott láttuk és hal­lottuk majd minden tavasszal az első kékbegyeket.

Ahogy a rőzsecsomó felé közeledtünk, az egyre erősödő szél szinte lenyomott a gátról a víz felé. Viharkabátom alatt vastag pulóvert viseltem, de még így is fáztam az április eleji télben. A távcsővel néha végigpásztáztam a rőzsekupacot, de azon egy árva madarat sem láttam. Már egészen közel voltunk, és magunkban mindketten elkönyveltük a teljes sikertelenséget, amikor a sűrű gallycsomó alól hirtelen kirepült valami. Csak nagyon rövid ideig láttam, de amint alacsonyan repülve besuhant a nádszálak közé, farka tövének elővillanó rozsdavörös színe félreismerhetetlenül elárulta: kékbegy volt. Nyilván az erős szél miatt nem ült a rőzsekupac tetejére, hanem alatta húzódott meg. De ha két­ségeim lettek volna, azokat a madár rögtön eloszlatta, mert hirtelen felrepült a nádszegélyből, ahová elrejtőzött. Énekelve szállt végig a csatorna felett, majd leereszkedett a földre, és egy rög tetejéről figyelt bennünket. Kék melle gyönyörűen látszott, közepén a fehér csillagot meg-megborzolta az erős szél.

A kandli villámgyorsan előkerült a hátizsákból. A legjobbnak látszó helyre állítottam le, a rőzsekupac mellé. Bármelyik ágra üljön is a madár, biztosan meglátja a lisztkukacokat. Szerettem volna valami szélvédett helyet keresni, hogy a lárvákat ne érje a hideg annyira, de ilyet nem találtam. A kopasz gallyak között a szél minden oldalon aka­dálytalanul süvített át. A lisztkukacok sajnos nem bírják a hideget, és ezúttal is mozdulatlanná dermedtek néhány perc alatt. Ezután már csak a szél mozgatta őket ide-oda a vékony cérnaszálon.

Amikor a kandlival készen voltam és visszafelé indultunk a gáton, a kékbegy ismét berepült a nád közé, de néhány perc múlva már meg­jelent a gallykupac tetején. Bárkivel és bármibe mertem volna fogadni,

Vörösbegyek

hogy perceken belül a kandli foglya lesz. Rovarmozgás alig volt a hidegben, a lisztkukacok pedig ott himbálództak szinte a csőre előtt.

A kékbegy néhány perc múlva eltűnt az ágrakás tetejéről, de hogy hová, azt nem láthattuk. Vajon máris megpróbálta volna megkapa­rintani valamelyik lisztkukacot? Vártunk fél órát, azután nagy remé­nyekkel eltelve siettünk a kandlihoz. De a remények nagyon hamar szerte is foszlottak. Szerencse, hogy csak gondolatban fogadtam az előbb 1 A lisztkukacok érintetlenül himbálództak a szélben, a madár a jelekből ítélve még csak nem is közeledett feléjük.

Csalódottan vonultunk vissza, hiszen ezt a kékbegyet szinte mái a „zsebünkben” éreztük. A vonat indulásáig még másfél óra időnk volt. Megnéztük egy távolabbi tó környékét, abban a reményben, hogy talán ott is találunk kékbegyeket, de hiába. Csak két vörösbegy búsla­kodott a nádszegélyben. A sebtiben kirakott kandlival pillanatok alatt megfogtuk az egyiket, és ha időnk engedte volna, biztos, hogy a másik sem kerülte volna cl a sorsát.

Az eső közben elállt, de a szél változatlanul hidegen fújt, amikor visszafelé mentünk a gáton, hogy a rőzsekupachoz helyezett kandlit megnézzük. Sajnos minden érintetlen volt. Pedig a madár a gallyak alatt talált ürüléknyomok alapján, többször is járt ott azóta. De a liszt­kukacok nem kellettek neki.

Társam elindult az állomásra jegyeket váltani, én még maradtam egy darabig. Talán ennek köszönhettem, hogy egy szép rókával talál­koztam. Helyesebben csak én láttam őt, a koma nem vett észre. Ment­ségére szolgáljon, hogy az erős szél éppen felőle fújt, így nem kapha­tott szimatot. A zsombékos réten állt és egerészett. Az út felé a nádas takarta, teljes biztonságban érezte magát. Orrát a fű közé dugta, ka­part egy keveset, majd a hátát meggörbítve előreugrott, hogy a mene­külő kis rágcsálót elkapja. Egerésző rókát látni számomra mindig élményt jelent, s ez kárpótolt a balul sikerült kékbegyfogásért.

A vonaton hazafelé a sikertelenség feltehető okairól beszélgettünk. Nem kétséges, hogy a madár látta a csalétket, de az is igaz, hogy a sárga lárvák a hideg miatt dermedten csüngtek alá, és csak a szél hin- táztatta őket. Mozgásuk így kétségtelenül természetellenes volt. Talán ez tartotta vissza, hogy feléjük csípjen, ezt azonban már sohasem tud­juk meg. Legfeljebb maga a kékbegy adhatott volna rá magyarázatot.

Két nap múlva, ezúttal egyedül, ismét leutaztam a tavakhoz. A kék­begyet ugyanott találtam a rőzserakáson. Nem énekelt, pedig az idő valamelyest enyhült azóta. A szél ugyan nem állt el, legfeljebb szelídült valamelyest, de a nap már át-átkukucskált a bodros szélű szürke felle­geken.

A hálót ugyanarra a helyre állítottam, ahová két nappal azelőtt. A kukacok most már mozogtak, ha nem is valami élénken, de feltét­lenül felkeltik majd a madár érdeklődését.

Amikor felemelkedtem a földről és körülnéztem, a kékbegyet nem láttam sehol, de biztos voltam benne, hogy figyel valahonnét. Gyorsan igyekeztem minél távolabbra kerülni. A szomszédos tavat leeresztet­ték, tocsogós medrében nagy csapat pajzsoscankó és hosszú csőrű godák túrkáltak csőrükkel a híg latyakban. Amikor a falubeli gólyák egyike átrepült felettük, felköröztek ugyan, de a következő percben már ismét ott futkostak az iszapban. A godák vörhenyes nászruhája szabad szemmel is jól látható volt, és a távcsőben különösen szépen mutattak a szorosan összetartó madarak. Oldalról erdei cankó érke­zett, de nem szállt le melléjük, hanem továbbrepült; a gát melletti kis tócsához igyekezett.

Amíg a tófenéken mozgó madarakat néztem, időről időre az órámra pillantottam. Fél órát akartam várni, míg a kandlit megnézem. A vé­gén már alig láttam a godákat, folyton az órára pislogtam. De becsü­lettel kivártam a harminc percet, azután indultam csak el.

Az erdei cankó felrepült, amikor közeledni látott, és finom hangját hallatva eltűnt a távolban. A rőzsekupac felé repült, de amikor a táv­csövet odairányítottam, a kékbegyet sehol sem láttam. Ez persze ön­magában még semmit sem jelentett, hiszen ezer és egy oka lehetett rá, hogy ne hintáztassa magát a széllel a kupac tetején. Abból az irányból, ahonnét jöttem, a kandlit nem láthattam, az ágak eltakarták. Egyre gyorsabban lépkedtem, a végén már szinte futottam. A vadászokat hajtja így vér, amikor a sebzett vad nyomát követik árkon bokron át.

Meg két lépés és ott álltam a becsapódott kandli előtt. A háló alatt, szép fejét felém fordítva, ott feküdt a kékbegy. Ezúttal úgy látszik nem tudott ellenállni az ide-oda tekergő lisztkukacok csábító látvá­nyának. Nyugodtan tűrte, hogy kibontsam a hálószemek közül. Csak akkor mozdult egyet, amikor a gyűrűt a lábára erősítettem.

Ha valahol halastavakról esik szó, azt hiszem valamennyien nagy, csillogó, gátakkal körülvett víztükröt képzelünk magunk elé, amely­ben csak úgy hemzsegnek a termetes pontyok, harcsák és csukák. Ez általában így is van, de nincs mindig víz a halastóban. Ezek a nagy haltartó medencék (magamban gyakran csak így nevezem a halasta­vakat) szigorú gazdasági rend szerint üzemelnek. Átvitt értelemben persze, de bennük is szántanak, vetnek és aratnak. A „szüret”, a le­halászás ideje általában az őszi hónapokra esik, amikor a tavak helyén heteken át híg, majd egyre szilárduló iszapréteg várja vendégeit. Ezekben pedig nincs hiány. A pajzsoscankók, a godák, a bíbicek szinte ellepik a visszamaradt tocsogókat, közöttük apró lilék, minden neszre riadó réticankók és a latyakban lassú mozdulatokkal turkáló sársza­lonkák keresik táplálékukat. Soha nem jártam a Nílus mentén, az ottani madárvonulást elsősorban Bengt Berg híres könyve alapján ismerem csak, de ha őszi leeresztés után járok a halastavak partján, mindig az jut eszembe, hogy ehhez hasonló lehet a nagy afrikai folyó iszapzáto­nyainak madárforgalma is.

Ritkán előfordul, hogy egy-egy nagyobb halastavat valamilyen ok­nál fogva tavasszal eresztenek le. Az ilyen esetek számomra mindig különleges madarászcsemegét jelentenek. Ilyenkor is nyüzsögnek ott a madarak, a tavasszal átvonuló csapatok örömmel állnak meg néhány napra a nagyszerű táplál kozó terület láttán, és ha választani lehetne, én mindig erre az időszakra tenném a halastavak leeresztését. A mada­rak ilyenkor nászruhában vannak, színesebbek, tarkábbak mint ősszel, a látásukkal alig lehet betelni. Godákat, partfutókat vagy akár bíbi­ceket látni áprilisban vagy szeptemberben, óriási különbséget jelent! Engem a madarak színei és formagazdagsága mellett legalább úgy megfog a hangjök is. A többnyire némán szárnyaló őszi csapatokkal szemben a godák áprilisi „lü-tyó”-ját vagy a piroslábú cankók nászhang­jait behunyt szemmel is élvezni tudom. Aki ismeri a rétek felől ide-

Nagy kócsagok

hallatszó mezeipacsirta-én&be beleolvadó tavaszi bíbichangot, aki már február végén türelmetlenül várja a pólingok bugyborékoló hangját vagy az egymást űző böjti récék kerregését, megért engem.

Ezekre gondoltam, amikor a napokban lesben ültem a Dinnyés kö­zelében elterülő halastavak’ egyikénél. A vizet nemrég ereszthették le vagy talán fel sem töltötték ősszel a tavat, és csak az olvadó hó és a sok eső varázsolt oda madárszemmel nézve bizonyára eszményi tocso­gókat.

Amikor reggel végigsétáltam a gáton, és nagy örömömre észrevet­tem a leeresztett tavat, már messziről láttam azt is, hogy rengeteg madár keresgél a híg latyakban. Cankók, godák, lilék és bíbicek sza­ladgáltak szorosan egymás mellett, de jöttömre az egész társaság fel- kevergett a magasba, fordultak egyet, és a tó szemközti sarkában eresz­kedtek le ismét. Nem izgatott a dolog, mert tudtam, hogy nemsokára újra itt lesz az egész csapat. Vasárnap volt, csend és nyugalom honolt a tavakon. Időm volt bőven, így hát szépen lehúzódtam a gát oldalába, ahol a tavalyi sárga nádszálak és két már zöldellő fűzbokor elegendő takarást adott, magam alá kerítettem egy kéve száraz nádat és leültem. Kézbe vettem a távcsövet, a jegyzetfüzetet a térdemre fektettem és vártam.

Az ilyesfajta várakozás, bár néha ugyancsak hosszúra nyúlhat, szá­momra sohasem unalmas. A madarak, mint apró pontocskák, még szabadszemmel is kivehetők a tó túlsó oldalán, távcsövön át azonban

Vándorpatkány

egészen tűrhető közelségből figyelhetem őket. De közvetlen környe­zetemben is akad elég néznivaló. Először egy fácánkakas gyalogolt végig a gát alatt, alig méternyire a cipőm orrától. Erős lábai olyan gyönyörű nyomokat hagytak az iszapban, hogy kedvem lett volna le­fényképezni őket gyűjteményem számára. A gép azonban, talán sze­rencsére, nem volt velem, így nem is eshettem kísértésbe, hogy el­hagyjam kitűnő leshelyemet. Alig tűnt el a fácán, jókorapatkány jelent meg. A hosszú farkú rágcsáló ide-oda szimatolt, néha kifutott az iszapra, máskor bent mászkált a nád között, néhány pillanatra szem elől is veszítettem. A vándőrpatkány elsősorban pincékben, csator­nákban, istállókban tanyázik, de gyakran felbukkan kint a mezőkön, kanálisok, csatornák vagy éppen halastavak közelében is. Ezek a ha­lastavi patkányok biztosan nem is élnek rosszul, hiszen döglött hal, elhullatott takarmány mindig akad számukra. A patkányok pedig iga­zán nem válogatósak, mindent felfalnak, ami csak eléjük kerül. Ez itt már kétszer is talált valamit, de képtelen voltam kivenni, hogy mi lehe­tett az. A távcsövet nem használhattam, részben mert ahhoz túl közel esett, de a patkány amúgy is nagyon szemfüles állat, biztosan rögtön észrevett és elszelelt volna. A finom ropogásból arra következtettem, hogy talán apró csigákat találhatott, és azokat majszolja nagy buzga­lommal. Később meg is bizonyosodhattam erről, néhány csigahéj- darabka árulkodott az ezúttal szerény lakomáról. Azt mindig tudtam, hogy a vándorpatkány nem válogatós, növényi és állati táplálékot egyaránt fogyaszt, de csigapusztítását most először tapasztaltam.

A patkány megfigyelésének egy arra repülő récepár vetett véget. A jókora rágcsáló persze nem ijedt meg tőlük, de azt viszont nyomban észrevette, amikor a fejemmel, igaz egészen kicsit, de a kacsák után fordultam. Egy pillanatig döbbenten meredt rám, azután egy ugrással a nád közé vetette magát és eltűnt. Néhány másodpercig még hallottam távolodó zörgését, azután csend lett.

Éppen jókor, mert egyébként sem értem volna már rá sokat törődni vele. A túlsó oldalon két ember jelent meg, és az addig békésen keres­gélő madarak ismét egy pillanat alatt a levegőben voltak. A réti cankók harsány „ti-ti-ti-ti-ti” kiáltása és a bíbicek vészjelző hangja egészen idáig hallatszott. Valahol a tömegben egy füstös cankó jellegzetes „csuit” hangja is riasztott.

Gyorsan megigazítottam a távcsövemet, még jobban behúzódtam a nádszálak közé, és onnét figyeltem a gyorsan közeledő seregnyi ma­darat. Szerencsére a pajzsoscankók szálltak le elém, közel a nádsze­gélyhez; az óvatos, riadásra és riasztásra mindig kész bíbicek beljebb maradtak. A távcső már rég a szemem előtt volt, és most lassú moz­dulatokkal, módszeresen kezdtem végigpásztázni a tarka társaságot. A pajzsoscankók sokan voltak, és szorosan egymás mellett, mindig egy irányba siettek előre az iszapban. Vékony, hegyes csőrükkel gyorsan csipkedtek valamit, valószínűleg apró rákocskákat vagy más hason­lóan parányi élőlényeket. A hímek nagyságukkal is kitűntek a tojók közül, és egyiken-másikon már a sárga, fehér és fekete dísztollak is láthatók voltak. Az egyik különösen előre járt már az „öltözködés” terén, fehértarka színeivel valósággal kiviláglott társai közül. Kicsit odébb három füstös cankó álldogált, mint valami hosszú lábú modern szobor a hideg iszapban. Megszokott pirosas csüdjük szürkésre fakult a rászáradt sártól.

A cankók mellett hirtelen apró, gyors mozgású madárka tűnt fel. Ahogy előreszaladt, szinte gurulni látszott. Szemén széles, fekete csík húzódott keresztül. Ugyanilyen, de meg szelesebb pánt díszítette a mellét is. Felette elegáns, fehér nyakörvet viselt.

Azt nyomban láttam, hogy valamelyik örvös lile van előttem, de csak amikor egy pillanatra megemelte egyszínű barna szárnyait, tud­tam biztosan, hogy kis liléről van szó. A hozzá nagyon hasonló színe­zetű és csak lehelettel nagyobb parti lilének ugyanis, amely tavaszi és őszi vonulás idején gyakran megfordul nálunk, a kiterjesztett szárnya közepén fehér csík húzódik végig.

A lile egyre közeledett, már csaknem a nádszegélynél keresgélt. Csillogó szemeivel néha felém pillantott, meg is látott, de miután moz­dulatlan voltam, s a többi madár sem nyugtalankodott, ő sem zavar­tatta magát. Ide-oda szaladgált, közben finom lábacskáival furcsa, kanyargós ösvényeket rajzolt az iszapba.

A lilefélék mozgása egyébként is egészen sajátos, és mindig újra cs újra elbűvöl finom bájával, szépségével. Közbc-közbe szüneteket tart­va futnak az iszapon, de a szárazon is. Néha csak arasznyit, máskor métereket szaladnak előre, ott megállnak, nagyon finom, nagyon ele­gáns mozdulattal felszednek valamit, azután fejüket kicsit lehajtva

továbbsietnek. Közben olyan gyorsan emelgetik apró lábaikat, hogy róluk mindig az ide-oda guruló pingponglabda jut az eszembe.

Erről a kis liléről egy ideig azt hittem, egyedül van, csak amikor elhaladt előttem vettem észre a párját is. A hozzá hajszálnyira hason­lító madárka talán két méterrel járt mögötte, és ha az elöl haladó lile előreszaladt, nyomban ugyanannyit futott a másik is. Mintha csak tudatosan igyekezett volna tartani a távolságot. Pedig biztosan egy pár voltak, de hogy melyik a hím és melyik a tojó, azt csak találgatni lehetett. Sok madárnál igen lényeges az ivari szín és a nagyságkülönb­ség, de a kis lilénél nem. Inkognitója ebből a szempontból tökéletes. A hím színei talán egy kissé élénkebbek, de ez sem biztos támpont. Ahogy lassan távolodtak, mintha egy élő madarat és mögötte szaladó tükörképét láttam volna.

Kerregő, pergő hang jelzi, hogy valahol böjti récék repülnek a leve­gőben. Már látom is, őket. Két nekihevült gácsér kerget egy tojót, sebesen kanyarognak ide-oda a levegőben. Az üldözött most gondol egyet és gyorsan leereszkedik az egyik nagy víztócsa közepére. Két lovagja azon nyomban melléje tottyan; a vízben is folytatják a heves udvarlást, úszva követik választottjukat. Hogy végül is melyikük nyerte el a tojó kegyeit, nem sikerült megtudnom, mert a tojó meg­unva tolakodó udvarlásukat ismét felrepült a levegőbe. Azok ketten persze nyomban követték. Sebesen húztak a szomszédos, vízzel teli halastó felé.

E pillanatban, szinte az égből vagy harminc goda ereszkedett le a cankók közé. A gyönyörű, rozsdás színekkel díszített, hosszú csőrű, nagy madarak néhány percig mozdulatlanul álltak egymás mellett, azután lassan elszélcdtek és turkálni kezdtek az iszapban. Nem távo­lodtak nagyon messzire egymástól, csak egy kicsit fellazultak. Komo­lyan, nyugodtan, néha szinte hanyag mozdulatokkal táplálkoztak, a hímek rég várt, kedves hangja időről időre végigszállt a csillogó iszap­tenger felett.

Apró madárka mozdul mellettem a nádban. Óvatosan arra fordulva egy füzikét látok, amint szorgalmasan kutatja át a nádszálak tövét holmi pókok, rovarlárvák után. Később a felette hintázó fűzfaágra rebben, és ott folytatja a keresgélést. A csilcsalp-füzike egyszerű szí­nezetű madár, szürke tolláit csak a mellén élénkíti némi sárga árnyalat.

Z*

Nagy kócsag család

Úgy látszik, az énekesmadarak percei következnek. Az iszapra há­rom hosszú farkú barázdabillegető száll le, és vidáman szaladgálnak a sekély vízben. A barázdabillegetők korán vonulnak, gyakran találkoz­tam velük itt már februárban is. Ez a három madár talán a környéken fészkel valahol, és csak reggelizni járnak a tófenék dúsan terített „asz­talára”. Egyikük a godák köze keveredik. Nevetségesen aprónak tűnik a hosszú lábú madarak mellett. De őt magát ez, úgy tűnik, egy cseppet sem zavarja. Látszólag minden gond nélkül szaladgál közöttük, néha szinte a hasuk alá bújik nagy igyekezetében. A godák talán észre sem vették, vagy ha igen, nem törődtek vele. Pedig, ha jókora, erős cső­rükkel odavágnak, hát szegény kis billegető ugyancsak megemlegette volna.

A nap, amely eddig a felhők mögött bujkált, most előbukkant és ezerszeresen csillogott vissza a tófenék pocsolyáiból. Dolmányos varjú evezett át hangosan károgva a tó felett, lesandított az iszapra, sőt ka­nyarodott is egyet, de hogy egyetlen döglött halat sem látott, csaló­dottan továbbrepült. A bíbicek felpillantottak rá, és követték tekin­tetükkel, amíg csak el nem tűnt a mezők felett.

Ebben a pillanatban puskalövés csattant valahol. Nem a varjúra lőt­tek, a másik irányból jött, de a madársereg az iszapról egy pillanat alatt a magasba kavarodott. Két sárszalonka is felkelt valahonnét. Oly csen­desen álldogáltak, hogy eddig észre sem vettem őket. Most is csak jellegzetes hangjukra figyeltem fel. Villámgyors cikcakkban repültek, és nyilallva tűntek el a Velencei-tó irányában. Ezt az alkalmat használ­tam fel arra, hogy csendben odébbálljak. Felkaptam az oldalzsákot, nyakamba akasztottam a távcsövet, és megindultam visszafelé a gáton.

A csalóka tavaszi nap ismét elrejtőzött a felhők mögé, a füzek friss zöldjét gyenge szél borzolta. Amikor a sarokról visszanéztem, a ma­darak már ismét leszállóban voltak. Elsőnek megint a pajzsoscankók ereszkedtek le, őket a godák követték, majd a két kis lile zárta a sort. Csak a sárszalonkák nem jöttek vissza, nagyon megijedhettek az előbb. A bíbicek most is beljebb szálltak le, és bár messze voltak, éreztem, hogy valamennyien engem figyelnek. Egy búcsúpillantás után tovább­siettem. Előttem, hangosan szólva, fekete mellényes barázdabillegető repült keresztbe. Talán a három madár közül az egyik, amelyekkel az imént találkoztam.

Árkon át, bokron át

A madárfogás olyan igazi és ősi szenvedély, amit, ha az ember egy­szer igazán belekóstolt, nehéz abbahagyni. Bár énckcsmadaraink már rég védettek, egyes fajok, főként az erdeipiiity tartása különösen a har­mincas és negyvenes években még annyira elterjedt volt a fővárosban, elsősorban az akkori Óbuda területén, hogy mai szemmel szinte hihe­tetlennek tűnik. A pintyfogás és -tartás üzletnek sem volt rossz, hiszen egy-egy jól éneklő, madarásznyelvcn jó verésű (a német Finkenschlag- ból) példány nagy összegekért cserélt gazdát, de az igazi ok mégis csak a madárének fanatikus szeretete és a fogás szenvedélye volt. Sokan járták a Pilis és a Börzsöny erdeit, pedig a pintyezés nem is volt veszélytelen mulatság. A csendőrök alaposan eldöngették, akit madár­fogáson értek. De az igazi madarászszenvedélyt nem lehetett megtörni, és mindig akadtak emberek, akik sokat, nagyon sokat kockáztattak azért, hogy egy-egy ritka verésű pinty birtokába jussanak.

ötleteknek sem voltak híján. Öreg madarász barátom mesélte el a következő esetet, ami valamikor a harmincas évek vége felé történt. Egy egészen különleges verésű pinty tanyázott az egyik budai villa kertjében, és felcsigázta a „pintyesek” fantáziáját. A villában azonban valamelyik diplomáciai testület tagja vagy más magas rangú személy lakott, mert a kerítésen kívül levő kis fabódéban éjjel-nappal rendőr őrködött. A kertbe bejutni, különösen madarászfelszereléssel, lehetet­len volt. A pinty pedig nagyon jól érezte magát odabent, esze ágába sem jutott, hogy áttegye a székhelyét máshová.

Egy szenvedélyes madarász végül a következőket eszelte ki. Kora hajnalban festékes ovcrallban, vödörrel és ecsettel jelent meg a kerítés mellett, nagyot köszönt a bódéjában unatkozó rendőrnek, azután nagy buzgalommal mázolni kezdte a kerítést. A rendőr semmit sem gyaní­tott. El sem tudta képzelni, hogy valaki „önszorgalomból” kezdi fes­teni a villa kerítését, csak arra gondolhatott, hogy megrendelt munkát végeznek, és oda se figyelt többé.

A madarász pedig csak erre várt. Egy darabig szorgalmasan festett, azután egy óvatlan pillanatban, háttal a fabódénak előszedte kabátja alól az apró kalitkában ülő, letakart hívómadarat, beletette az üres vödörbe, amelynek szélére egy kitömött hím pinty került. E fölé úgy erősítette a lépesvesszőt, hogy ha a területére féltékeny madár, hallva a vélt rivális énekét és látva a vödör szélén kihívóan üldögélő hímet, támad, a vesszőre ragadva egyenesen a vödörbe forduljon. így is tör­tént. A jó hangú pinty dühösen közeledett. Megpillantva a tömött madarat, abban a hiszemben, hogy az énekel, nyomban nekitámadt, ahogy a madarászok mondják „szúrt”, és máris a vödör alján találta magát. Az ál kerítésmázolón kívül senki sem vett észre semmit. Az ének nem tűnt fel, hiszen május elején csak úgy zengenek a budai hegyek a sokféle madár dalától, a fogás maga pedig „diszkréten” zaj­lott le. A derék őrszem legfeljebb csak azon csodálkozhatott, miért hagyta ott a munkás a kerítést, hiszen alig festett néhány négyzet­métert.

Azóta az énekcsmadarakat védő törvények még szigorúbbak lettek, de eltűntek Óbudáról az apró házacskák is, ahol régen szinte minden ajtó felett ott lógott a zöldre festett „pintyház”, de akadtak ott tenge- licek, csízek, kenderikék és más madarak is. Az új lakótelep modern la­kásaiból kiszorultak a madarak, dalukat a rádió és a televízió bömbö- lése „pótolja”. Azok a madarászok pedig, akik nem tudtak elszakadni az erdőtől, de nem akartak összeütközésbe kerülni a törvénnyel sem, egymás után jelentkeztek a Madártani Intézetben, ahol az ötvenes években kezdték a gyűrűzőmunkát megszervezni.

A jelölésekhez is meg kell fogni, kézbe kell venni a madarat, a mód­szerek se nagyon változtak, csak a lépesvesszőt kellett elfelejteniük. Később nálunk is tért hódítottak a modern függönyhálók, de mada­rászaink ezekkel is könnyen boldogultak. Az erdőt lopva bújó mada­rászokból igazolvánnyal ellátott, ügyes gyűrűzök lettek. Sajnos, a pinty tartás fénykorában senkinek sem jutott eszébe, hogy a külön­böző veréseket valamilyen formában rögzíteni kellene. A mulasztás ma már jóvátehetetlen, mert egyik-másik, korábban általánosan ismert és különösen sokra értékelt verésforma végképp eltűnt erdeinkből. Bizony nagyon hasznos lett volna, ha valaki az ötvenes évek elején, amikor még bőven volt a különböző verésű pintyekből a Pilisben, a
Börzsönyben vagy a budai hegyek erdeiben, rászán egy-két szezont és megpróbálja ellesni, rögzíteni azt a tudományt, amit azóta a legtapasz­taltabb öreg pintyesek már rég magukkal vittek a sírba.

Magam erdei pintyekkel különösebben soha sem foglalkoztam, de gyakran mentem ki pintyesekkel az erdőbe, ahol végigélvezhettem a fogás minden mozzanatát, és velük együtt szurkoltam a sikerért. Mert a ravasz madár néha bizony túljár az ember eszén. Nem „szúr”, hanem a földön gyalogolva próbálja megközelíteni vélt vetélytársát, és így persze elkerüli a hálót, amit manapság a lép helyett használnak a pinty­fogáshoz. Akadt olyan is, amelyik le sem jött a fa koronájából. Az ilyen nagyon óvatos madár egyszer már valószínűleg „megégette” magát valahol, és másodszor már nem ugrott be a csalimadárnak.

Ennek a módszernek egyébként hátránya, hogy segítségével csak hím madarakat lehet fogni és gyűrűzni. A tojók szerényen a háttérben maradnak, a hímekre bízzák a „hangcsatát”, a terület tulajdonjogának eldöntését.

A pintyezés alapos testedzés is egyben, jókora gyalogtúrákkal egy­bekötött szórakozás. Hegynek föl, hegynek le, szakadékokon, víz­mosásokon át, amerre csak éneklő hímeket hall az ember.

Persze azért eleget lehet mozogni egyéb madarászási módok, pél­dául függönyhálózás közben is. Ez a fogási módszer az utóbbi időben egyre jobban terjed hazánkban, és például a Magyar Madártani Egye­sület igen szép eredménnyel dolgozó kiskunsági, budakeszi és más gyűrűzőtáborait szinte kizárólag függönyhálókkal szerelték fel.

Én, bár rendkívül hasznosnak, sőt nélkülözhetetlennek tartom a sok résztvevővel, előre elkészített tervek szerint működő táborok munká­ját, most is a „kisipari” módszert, a magányosan vagy legfeljebb ket­tesben végzett fogásokat kedvelem. A táborokban folyó gyűrűzés a jövő útja, és eredményeit tekintve nélkülözhetetlen, de nekem kissé túlzottan uniformizáltnak, gépiesnek tűnik. Persze, nem is lehet más, hiszen különben hogyan győznék évente a sok ezer nádiposzáta és egyéb madár fogását, gyűrűzését?

Kettesben bizony néha alaposan megizzadtunk akár egyetlen ma­dárért is, de a fogás körülményei, izgalmai éppen ezért sokkal emlé­kezetesebbek maradnak, és visszatérő témaként szerepelnek baráti tár­saságban vagy az egyébként szörnyen unalmas, sötét hajnalokon tör­ténő vasúti Utazások idején.

Éveken át sokat függönyhálóztunk Budakeszi és Budakalász hatá­rában. Elsősorban karvalyposzátákat kerestünk, de sok más madár is a hálókba akadt, ősszel pedig, különösen a budakeszi bodzás árok a magunkfajta madarász eldorádója. Az érő bodza fekete bogyói mág­nesként vonzzák a madarakat. Hálóba került mind az öt poszátafaj, a két fülemülefaj, a sárgarigó, a vörösbegy, a seregély, a fekete és az énekes rigó, a geze, nádiposzáták és sok más madárfaj. Egy-egy rej­tetten mozgó madárról néha csak akkor szereztünk tudomást, amikor már a hálóban csüngött. így voltam a tücsökmadarakkal és egy szép kékbeggyel, amelyről korábban soha nem gondoltam, hogy vonulása során felbukkanhat a Budakeszi-árokban is.

!9

Ezek az őszi madarászatok a már gyengülő napsütésben nagyon kel­lemesek voltak, de amikor július közepén vagy augusztus első napjai­ban mentünk ki karvalyposzátákat fogni, néha ugyancsak megizzad­tunk. Ez a szép, tarka tollú poszáta ugyanis csak május elején érkezik, és alig repítette ki fiókáit, máris megindul téli szállása, Afrika felé. Az itt fészkelőket általában július végéig lehetett a költőhely közelé­ben találni, utána egyszerűen nyomuk veszett. Augusztus második felében, de különösen szeptemberben már csak elvétve került a há­lókba egy-egy karvalyposzáta; ezek is valószínűleg északabbi átvo­nulok voltak.

Júliusban azonban még valamennyi karvalyposzáta itt van. A nem­rég kirepült fiatalok tollruhájáról még hiányzik a karvalyéra emlékez­tető, nagyon jellegzetes mintázat, szemük is barna, nem olyan fényesen sárga mint az öreg madaraké. De a bujkáláshoz már ők is tökéletesen értenek, és ha nem cserregnének itt-ott, az ember talán észre sem venné őket a dús növényzetű patakmederben.

A Budakeszi-árok helyenként ugyancsak mély. A hálót felette ki­feszíteni nem túl egyszerű. Amikor egyedül voltam kint, néha három- szor-négyszer is újra kellett kezdenem az egészet, mert a magam után legombolyított háló szemei átkapaszkodás közben elakadtak valahol a gazban vagy egy kinyúló ágban. Ilyenkor nem volt más választásom, szépen visszamásztam a másik oldalra, kiszabadítottam a hálót és újra­kezdtem az egészet. Kettesben persze sokkal könnyebb a dolog.

A hálóállítás mindig a reggeli órákban zajlott, kellemesen langyos időben, de amikor az első hajtásra került a sor, a nap már teljes erővel ragyogott, és bőven ontotta sugarait az árok környékére is.

Lehet madarat fogni az ilyen függönyhálókkal akkor is, ha közben meg sem mozdul az ember. A táborokban, ahol harminc vagy még több háló áll egymás közelében, csak óránként ellenőrzik azokat, a fogás a madarak természetes mozgásától függ.

Velünk persze másként állt a helyzet. Ha karvalyposzátára mentünk, mindig ott állítottuk fel a hálót, ahol az első madarat cserregni hal­lottuk, de tekintve, hogy a madarak legalább százméteres szakaszon mozognak, nem lehetett a fogást a puszta véletlenre bíznunk. Ezért azután nekigyürkőztünk, és vagy előre elkészített jókora husángokkal csépeltük a gazost, vagy az oldalt bőven található rögökkel „bombáz-

tűk” a sűrűt, hogy a bokrokban rejtőző karvalyposzátákat a háló felé tereljük. A hajtás végén ráadásul még rohanni is kellett, még nagyobb lendülettel csapkodva az ágakat, hogy a madarak kellő gyorsasággal repüljenek előre, és így biztosan fennakadjanak a szemek között.

Ez így együtt a júliusi kánikula közepén nem volt éppen leányálom, és bár igen szeretek madarászni, ahogy az óra mutatója a dél felé köze­ledett, egyre gyakrabban jutott eszembe a kellemesen hűvös fürdő­szoba, ahol a sok port és izzadságot majd végre lemoshatom magam­ról. Sajnos az alattunk folydogáló patak valaha tiszta vize frissítő mo­sakodásra ma már alkalmatlan.

Az árok mellett levő ribizlitáblában dolgozó asszonyokon és lányo­kon világosan látszott, hogy enyhén szólva bolondoknak néznek ben­nünket. Azt hiszem, csak azért nem szaladtak cl, mert néhány férfi is volt velük. De nem csoda, hogy ezt gondolták 1 Két férfi, ráadásul már nem is olyan fiatal, fel és alá rohangászik az árok mellett, furcsa ve­zényszavakat harsog egymás felé, hosszú botokkal üti-vcri, rögökkel dobálja a bokrokat, és mindezt látszólag minden cél és értelem nélkül. A be nem avatottak számára mindez kétségkívül kissé hóbortos visel­kedésnek tűnhet. . .

A madarak kívülről általában valóban nem látszanak. A nyílt terü­leten végighúzódó bokorsort a poszáták, fülemülék, vörösbegyek, tücsökmadarak csak végszükségben hagyják el, amíg tehetik az ágak között suhannak előre vagy ha valamiképpen túljutottak a hálón (alatta vagy felette repültek el), a másik oldalról megismételt hajtás során visszafelé. így azután kívülről és különösen távolabbról nézve, néha valóban értelmetlennek tűnhet a harminc fokos hőségben való rohangálás.

Az árok mindkét partját sűrűn benőtték a bokrok, többségében bodza, de néhol sűrűn át meg átszövi a lícium is. A buján tenyésző növény indái végigfutnak a földön is, messze benyúlnak a meder fölé, így azután ezeken a részeken az ember soha sem tudhatja, hol végző­dik a biztos talaj, illetve hol kezdődik az árokmeder. A hajtás hevében rohanva talán éppen az utolsót sózná a bokorra, amikor a föld hirtelen megnyílik alatta, és egy pillanat alatt eltűnik, mint valami farkasve­remben. Jómagam azt hiszem háromszor csúsztam így le az árokba az évek során, de szerencsére néhány véres karcolással, jókora zúzódás-

6l

sál mindig megúsztam. A nadrágom általában kevésbé volt szerencsés, rajta maradandóbb rések keletkeztek.

Szegény madarásztársam viszont egy alkalommal sokkal rosszabbul járt. Én nem voltam ott, később mesélte el, amikor már ő is nevetni tudott az eseten. A hajtás közben olyan szerencsétlenül botlott meg egy gyökérben az árok szélén, hogy fejjel előre csobbant a vízbe. Hogy miket mondhatott, amikor kifelé kászálódott és a ráragadt la­tyakos iszaptól úgy-ahogy megtisztította magát, élénken el tudom kép­zelni, de inkább elhallgatom. Talán még szegény karvalyposzátákat is elátkozta.

A Tápiószecső határában fekvő kis halastavak felett szikráztak az őszi napsugarak. Reggel, amikor leszálltam a vonatról, meg sűrű köd gomolygott a vidék felett, ökörnyál úszott a levegőben és gumicsiz­máim harmattól nedvesen csillogtak a lábamon. Délelőttre azonban a köd eloszlott, az utolsó párafoszlányok is elenyésztek, és olyan meleg lett, hogy a kabát egykettőre lekerült rólam. Lassan ballagtam végig a a két tó között húzódó keskeny gáton, és közben azt a két fekete szárcsát figyeltem, amelyek éppen előóvakodtak a nád közül. Hófehér pajzzsal díszített fejükkel finoman bólogatva úsztak egymás mellett, néha halk, pityegő hangjukat hallatták. Amikor közelebb értem, rám néztek, tétováztak egy darabig, azután szárnyaikkal csapkodva és a víz színén szaladva igyekeztek vissza a növényzet sűrűjébe.

A halászsast véletlenül vettem észre. Egy árnyék úszott el mellet­tem, felpillantottam, és megláttam a hosszú szárnyú, nagy ragadozót, amint kimért csapásokkal a nagyobb tó felé igyekezett. Fejét lefelé fordítva kémlelte a vizet, zsákmányt keresett. A tó közepe felett kö­rözni kezdett, én pedig egy fűzfa tövébe húzódtam, ahonnét jól szem­mel tarthattam. A nagy madár egyre alacsonyabban körözött, és fe­szülten figyelte a víz felszínét. Távcsövemen át még azt is láttam, amint karmait néha kicsit kinyújtotta, azután megint összecsukta.

Előttem öreg farönk hevert, félig vízbe dőlve. A végén két fekete páncélú, sárgán pettyezett mocsári teknős ült mozdulatlanul. Arasznyira voltak a víztől, minden pillanatban készen arra, hogy belecsusszanja- nak, ha veszély közeledik. Éppen olyan feszülten figyeltek engem, mint én a tó felett keringő, zsákmányát kereső ragadozót.

A halászsas időközben megpillanthatott valamit, mert szinte meg­állt a levegőben, egy helyben lebegett egy darabig, sőt néhány méter­nyire le is ejtette magát a mélybe, de aztán újra kiterjesztve hosszú szárnyait folytatta néma körözését a víz felett. A kiszemelt hal odalent úgy látszik megneszelt valamit.

O

A ragadozót azonban láthatóan nem nagyon zavarta a dolog, nyu­godtan körözött tovább, szeme a víz tükrét kutatta. Néha olyan közel került hozzám, hogy távcsövem látómezejét teljesen kitöltötte. Való­színűleg látott is engem, de nem törődött velem, csak a szárnyait fe­szítette jobban a szél elé, amikor elfordult tőlem.

A sas viselkedése most hirtelen megváltozott. A közömbösen, mondhatnám lustán köröző madárból egy csapásra megint éhes, csupa izom ragadozó lett. Ismét egy helyben lebegett, alig hajításnyira tőlem, s láthatóan nagyon figyelt valamit. Lefelé irányítottam a távcsövet és végigpásztáztam a víz felületét, de semmit sem láttam. Igaz, hogyan is hasonlíthattam volna az én szememet a halászsaséhoz?

Szerencsém volt. Éppen visszairányítottam a távcsövet a madárra, amikor a nagy ragadozó elérkezettnek látta a pillanatot a támadásra, összekapta előbb még szélesen kiterjesztett szárnyait, és karmait messze maga alá nyújtva a vízre zuhant. Teste megrándult kissé, lát­szott, hogy hegyes karmai elevenbe markoltak, azután a madár, mintha csak fürödni akart volna, lassan a víz alá merült. Csak a feje és vállai látszottak ki belőle. Odalent néhány másodpercig láthatatlan, néma küzdelem folyt. A hatalmas szárnyak fehér tajtékot kavartak a víz színén, és a halászsas, termetes ponttyal a karmaiban, lassan a levegőbe emelkedett. Egy félkört írt le, megrázta magát úgy, hogy tolláiról mil­liónyi csillogó vízcsepp hullott vissza a tóra, és a túlsó part felé repült. Karmaival igazított egyet a pontyon, amely farkúszóival verdesve hasztalanul próbált szabadulni, azután lassan, inkább úszva, mint repülve, egy öreg fűzfa felé igyekezett, amely villámsújtotta fél olda­lával a víz fölé hajolt. Nehézkesen ereszkedett le az egyik vastag ágra, karmaival közben keményen markolta a halat. Körülnézett, majd le­hajolt és megfontolt mozdulatokkal tépdesni kezdte zsákmányát.

Lassan, falatonként szaggatta a pontyöt, időről időre óvatosan körülpillantva. Később a hal csupasz gerince az alul hullámzó nád közé hullott, és a ragadozó jóllakottan, tollászkodni kezdett.

Két cigányréce érkezett valahonnét. Sebesen nyilallva húztak végig a tó felett, és loccsanva ereszkedtek le a nádas mellé. A halászsas azon­ban egy pillantásra sem méltatta őket. Lustán ült a villámsújtotta fűzfa ágán, tolláit rendezgette és közben azt a fehér pihét figyelte, amelyet a szél egyre beljebb sodort a víz fölé.

Í4

A legszorgalmasabb énekes

Kertekben, bokrosokban, erdőszéleken járva a legkedvesebb ma­daraim közé tartozik a barátka vagy más néven barátposzáta. Ha meg­hallom csengő énekét valahol, mindig megállók egy kicsit, figyelem, „osztályozom” magamban. Mert a barátka éneke rendkívül sokféle. A legtöbb középszerű énekes, de akadnak egészen kiváló hangúak is, amelyeket méltán nevezhetünk mestereknek. Talán nem is lenne jó, ha minden egyes barátka ilyen kiváló tulajdonságokkal rendelkezne. Azt azért nem mondom, hogy megunnánk őket, én semmi esetre sem, de valószínűleg t.ompítaná a hangvadászat hangulatát, ha nem kellene annyit keresni, bolyongani, kutyagolni, míg végre azt az egyet, az igazit meghallja az ember.

A magyar erdők mindig is híresek voltak énekesmadaraikról, a jó hangú fülemülékről, a sokat és kitűnően utánzó gezékröl, a flótázó kövi­rigókról, az erdei hajnalok csodálatos étfeA^rrzgo-koncertjeiről, de talán a csengő hangú barátkákról is. Jártomban-keltemben szerte az ország­ban az utóbbi években is jó néhány igazán első osztályú madárral ta­lálkoztam.

A barátka énekét ismerők jól tudják, de talán mások is észrevették már, hogy a hímek énekében két egymástól élesen elkülönülő rész különböztethető meg. A bevezető egy kedves, hosszabb-rövidebb ideig tartó és lehetőleg minél több utánzást tartalmazó csicsergés, amit a német nyelv „Vorgesang”-nak, azaz előéneknek, a hazai mada­rásznyelv „bokorének?’-rAa nevez. A német kifejezés arra utal, hogy utána még következik valami, sőt az, ami nagyobb becsben áll a ma­dárhangok terén iskolázott fül számára, a magyar megfelelő viszont azt a megfigyelést tükrözi, hogy a barátkák rendszerint a bokrok sűrű­jében bujkálva énekelnek.

A bokorénck különböző időtartamú és erősségű, de legjobban az utánzások minőségében térhet el. Az osztrák specialisták azonban a legjobb és a legváltozatosabb bokoréneknél is messze többre tartják

az utána következő „Überschlag”-ot, amelynek megjelölésére nincs megfelelő magyar szó. Ez a csengő hangú befejezés szerepel elsősor­ban a minőségi értékelések listáján, és annyiféle változata ismert, hogy elemzésükkel meg sem próbálkozom. Korábban, de talán még nap­jainkban is, a legkedveltebb az a befejezés volt, amikor a madár a „hejdió”-val fejezi be énekét. Van otthon egy kis könyvecském Mathias Rauschtól, aki a századforduló híres bécsi madárhang-szak- értője volt, amely még ezt a befejezést is több különböző változatban ismerteti. Ilyen mélységig, bevallom, soha nem jutottam el. De azzal is tartozom az igazságnak, hogy számomra, az „igazi” barátkakcdvc- lőkkel ellentétben, mindig a bokorének volt a kedvesebb. Szeretem a madáréneket, bármilyen legyen is az, de a legjobban mégis csak a mes­teri utánzásokat kedvelem, amikor egy-egy madár torkából valamelyik szomszéd énekének részleteit, néha teljes strófáit hallom viszont mes­teri hangszereléssel. Ez ragad meg mindig, ha a kékbegyeket hallgatom a Velencei-tó környékén, ezt keresem a folyóárterek vagy a csendes temetők sárga mellű gézéinél és az e műfajt talán halkan, de gyakran egészen magas fokon művelő tövisszúró gébicseknél is.

A barátkák kedves, változatos csicsergésében, amivel éneküket kez­dik – ha jól figyelünk – megtaláljuk a környéken élő számos más ma­dár hangját is. A legszebben hangzik, amikor ez a kis énekművész a fülemüle trilláit szövi strófáiba, sőt néhány évvel ezelőtt a Felső-Tisza árterében egy olyan példányt is hallottam, amely az ott fészkelő nagy fülemülét utánozta mesterien.

Emellett a barátka az a madár, amely, legalábbis a rovarevő mada­rak közül, talán a leghosszabb ideig gyönyörködtet bennünket kedves, változatos énekével. A fekete sapkás hímek április elején, néha már március végén érkeznek, és a még lombtalan bokrok között csakha­mar felhangzanak a jól ismert, csengő énekhangok.

A barátkák jól tűrik az időjárás viszontagságait is. Egy ízben pél­dául sűrű, április eleji hóesésben hallottam egy példányt énekelni. Fura látvány volt a vastagon behavazott ágakon ugráló madárka, de őt magát mindez láthatóan a legkisebb mértékben sem zavarta, vidá­man énekelt. Egyébként jó néhány közép-európai, köztük hazai adat is van a barátkák átteleléséről. Ilyenkor a gyalogbodza sokáig kitartó termésén, a fákon maradt, összeaszalódott körtéken, almákon, a cser-

Barátka

jék bogyóin tengődve húzzák ki az időt addig, amíg a közelgő tavasz ismét meghozza számukra a megszokott rovartáplálékot. Nyár dere­kán pedig, amikor a fülemülék, sőt a rigók is abbahagyják az éneklést, a barátkákat, különösen a reggeli órákban, még mindig rendszeresen hallhatjuk.

A tojók tavasszal valamivel később érkeznek, mint a hímek. Barna színű sapkájukról könnyen felismerhetjük őket. Alig rázták le tolláik­ról az utazás porát, máris odatársulnak valamelyik erősen és csábítóan éneklő hímhez, és ettől kezdve a barátkapár már csak azon a területen látható, amelyik környéken a fészküket is építi majd.

Amikor még a szabadság-hegyi Költő utcában székelt a Madártani Intézet, a kertben minden évben volt egy „saját” barátkapárunk. Eleinte ott is fészkeltek, de amióta valaki, azt hiszem egy „kertter­vező”, az íróasztal mellett ülve a legsűrűbb és így madártani szempont­ból legértékesebb bokros részeket egyszerűen „leradírozta” a térkép­ről, és ezt követőleg persze ezeket a valóságban is megszüntették, a barátkapár átköltözött a szomszédos lakatlan telekre, és annak folyon­dárral átszőtt, bokrokkal kísért kerítésében költöttek. Szerencsére azért hozzánk sem lettek hűtlenek, rendszeresen visszajártak, különö­sen a hím; így azután naponta láthattuk, hallhattuk őket.

A barátkák általában szelíd természetűek, ez a hím azonban az átlag­nál is bizalmasabb volt. Néha alig másfél méternyire ült a fejem fölé, gyors mozdulatokkal ugrált ide-oda a még alig lombos ágak között, itt is, ott is felcsípett valamit, és közben énekelt szakadatlanul. Fej- tollait kissé felborzolva, fejét furcsán, de nagyon jellegzetesen, félol­dalt tartva nézett le rám, azután tovább keresgélt, mintha ott sem lettem volna. Ha nem tetszett neki valami, például egy macskát vett észre a bokrok között, hangos, ideges csettegésbe kezdett, amire egy­kettőre ott termett néhány rigó, széncinege, csuszka, és a macska a végén még örülhetett, ha minden különösebb feltűnés nélkül closon­hatott az őt szidalmazó madársereg elől.

A madárvilág – néhány fajtól eltekintve – Európában, de sajnos nyugodtan mondhatom azt is, hogy az egész világon, pusztulóban van. Az elsősorban veszélyeztetett csoportok – így például a ragadozók vagy a vízivad – védelmére nemzetközi szervezetek alakultak. Ebben a felelősségteljes munkában a Magyar Madártani Egyesületen keresztül hazánk is tevékenyen részt vesz. De sajnos az énekesma­darak intézményes, a költőterületeken végzett nemzetközi szintű vé­delméről ma még ritkán hallhatunk valamit. Legfeljebb a vonulás ide­jén Olaszországban történt valóban mértéktelen és szégyenteljes pusz­títás ellen próbáltak tenni valamit, különösen az NSZK-ban, ahol többek között ma is szervezett akció folyik az olaszországi üdülő­területek bojkottjára, éppen a madarak tömeges pusztítása miatt.

Többször írtam már énekesmadaraink intézményes és gyakorlati védelme érdekében, és most is azt teszem. Meggyőződésem ugyanis, hogy ezt a madárcsoportot, amely ma még szerencsére szép számmal képviselt erdőn és mezőn, előbb utóbb komoly veszély fenyegeti. Ezt az egyre szélesebb körben alkalmazott vegyszerek, a tilalom elle­nére is gyors ütemben szaporodó légpuskák, valamint a bokrosok költési időben történő intézményes irtása „szavatolja”. Különösen a telelőterületeken végzett vegyszerező munkák lehetnek az egyes állo­mányokra rendkívül veszélyesek, amit az európai mezeiposzáta- és a tövisszúrógébics-populációk máról holnapra történő ijesztő megfo­gyatkozása is bizonyít. És a megindult, vagy talán inkább úgy fogal­maznék, a már mindenki számára láthatóan megindult pusztulást igen nehéz lesz megállítani! Ha egyáltalán lehetséges lesz még!

Néha – szerencsére nagyon ritka – borús óráimban megpróbáltam már elképzelni, milyen lenne az erdő, milyenek lennének a kertek madarak, madárdal nélkül? Próbálkoztam, de a végén mindig oda lyukadtam ki, hogy ezt még elképzelni sem tudom. Mert, ha csupán annyit mondunk, hogy szörnyű vagy iszonyatos, még az sérti fejezheti ki azt, ami megtörténhet.

Madárdal nélkül halott az erdő – ezt írtam legutóbb a Madártani Egyesület egy kis tagtoborzó kártyájára. És ez így igaz! Lehetnek ott bármilyen hatalmas törzsek, lehet akármilyen sűrű a lombkorona, ha állatok, madarak nem élnek az ágak között, halottnak tűnik vala­mennyi. Rachcl Carson híres könyvének címe a Néma tavasz. De őszintén remélem, hogy az a félelmetes, fekete árnyék, amellyel az írónő oly baljóslatúan fenyegetett, el fog tűnni. Eltűnteti, szétosz­latja az emberiség akarata, és a tavasz fakadtával újra meg újra fel­csendülő madárdal.

Hermelin a Zala partján

A finom függönyháló alig észrevehetően beleolvad a tavalyi nád­szálak közé. Ha a két bambuszrúd nem nyújtózkodna árulóan, talán még magamnak is keresnem kellene. A nád közé csak az imént tapo­sott keskeny sávban feszül a háló, várja az arra tévedő madarakat. A rögtönzött kis ösvény alján feketén csillog a víz, az iszapból néha egy-egy buborék bukkan a felszínre.

Csend lapul a mocsárban, csak a Diás-sziget felől hallom egy szürke varjú makacsul ismételt, nyújtott károgását. A gátról, ahol állok, végig­látni a Zala hosszában, de messzire elkalandozhat a tekintet a Kis- Balaton beláthatatlan nádrengetege fölé is. Távol, szabad szemmel alig láthatóan, réti héja kering a nádas felett, egy korán érkezett kormorán pedig úgy ül a Gurguló mentén álló kiszáradt fűzfák egyikén, mint valami furcsa, fekete felkiáltójel I

Kora hajnalban állítottam fel a hálót a gát tövében. Fülemülesitkéket, a nagy nádasok kora tavaszi első apró vendégeit szerettem volna fogni, de nem volt szerencsém. Pedig megérkeztek már, néhányukat énekelni is hallottam, de a fekete sapkájuk alatt hófehér szemsávot viselő ma­dárkák valahogy mindig elkerülték a háló környékét.

így azután jobb híján csak nézelődtem. Figyeltem a nyílt vízre ér­kező récecsapatokat, a már ott lubickoló szárcsákat és azt a felborzolt tollú bütykös hattyút, amely méltóságteljesen úszkált a víz közepén. A nagy, fehér madár csak néhány napja érkezett a Kis-Balatonra és nagyon reméltem, hogy mielőbb folytatja is útját észak felé.

Szép madárnak tartom a bütykös hattyút, de azért egy cseppet sem örültem volna, ha párt kerít magának és megtelepszik a területen. A bütykös hattyú nemkívánatos fészkelő egy olyan kis területű rezer­vátumban, mint a Kis-Balaton. Ugyanis, ha egyszer megtelepszik, gyorsan el is szaporodik, azután pusztítja a nádat, csipdesi a víz alól éppen csak kibukkant friss hajtásokat, emellett állandó rettegésben tartja az ugyancsak ott fészkelő récéket, szárcsákat, vízityúkokat.

Ez az egy is hogy basáskodott máris ! Űzte, hajtotta a közelében fel­bukkant récéket, láthatólag egyedül szeretett volna maradni a náddal szegett nagy tisztáson, amit máris kisajátított a maga számára.

Egy darabig még figyeltem távcsövemen át a féltékenyen úszkáló hófehér madarat, azután a Zala felé fordultam. Elnéztem a lustán érkező vizet, amint soha meg nem állva, soha el nem fáradva höm- pölygött felém a távoli dombok felől. Felszínén zöld moszatcsomók utaztak, néha egy-egy vízbe hullott fatuskó érkezett méltóságteljes lassúsággal, máskor friss hajtásokkal teli jókora fűzfaág siklott csen­desen a Balaton felé. Álmosító volt a víz lassú hömpölygése. A szürke varjú fészekanyaggal a csőrében repült a mocsárban álló öreg fűz felé. Most bezzeg nem károgott. Némán szárnyalt közvetlenül a nád felett, és mintha a tilosban járna, úgy siklott be a terebélyes fűz ágai közé.

Hermelin

Kormoránok

A hermelin hirtelen bukkant fel előttem a folyóparton. Az egyik pillanatban még semmit sem láttam, a következőben már ott állt a karcsú, fehér bundás kis ragadozó, és figyelve, félelem nélkül, inkább kíváncsian pillantott felém. Nem mozdultam, mire kissé felemelkedett, még jobban megnézett magának, majd azzal az utánozhatatlan bájjal és könnyedséggel, amit mindig megcsodálok a menyéinél és a her­melinnél, eltűnt a gaz között. Az utolsó, amit láttam belőle, jelleg­zetes, fekete farokvégc volt.

A hermelin gyakori a Kis-Balaton egész területén, de nem mindig fehéredik ki télire. Néha tarkákat láttam, máskor a nyári bundához hasonló, vörhenyes színű hermelinnel találkoztam. Ez viszont szép fe­hér volt, bundájában csak itt ott látszott némi sárgás árnyalat.

Hajnali pára úszott a Zala felett. Néhol csak a keskeny víztükröt követte, máshol azonban szétterjedt a sárgán hullámzó nádtenger fölött is. A mocsárban távolabb álló rekettyebokrok is ködfátyolba burkolóztak, s különös ruhájukat a kelő nap első sugarai aranyszínűre varázsolták.

A gáton állva, hátamat egy oszlopnak vetve gyönyörködtem az elém táruló csodálatos képben, de fél szemmel azért folyton azt a ga­zos részt lestem, ahol a hermelin eltűnt. Valahol ott bujkálhat most is, talán éppen engem figyel a fűszálak kusza szövevényén keresztül, de szinte biztos, hogy hamarosan előjön. Nagyon kíváncsi állat, és ha nem üldözik, félénknek sem mondható. Itt pedig ki is bántaná, a Kis- Balaton védett birodalmában ?

Alig gondoltam végig mindezt, a hermelin már meg is jelent. Jól láthatott, hiszen legfeljebb tíz lépésnyire volt tőlem, de ügyet sem vetett rám. Kecses, hullámzó szökkenésekkel mozgott a gazosban. Eltűnt néhány másodpercre, majd a legváratlanabb helyeken bukkant elő ismét. Lement egészen a vízig, átkutatta a partoldal kimosott ré­szeit, bekukkantott minden üregbe, és közben egyetlen másodpercre sem állt meg. A vízpart sáros volt, a sás levelei sem lehettek teljesen tiszták, a hermelin bundája mégis gyönyörű fehér maradt.

Most egyenesen felém közeledett, majd oldalt fordult és a partra ki­húzott öreg ladik alatt tűnt el. Egy pillanat múlva már a túlsó oldalon villant fel, körülnézett, azután ismét eltűnt. Nem tágított a ladik mel­lől, hol itt, hol ott bukkant elő, láthatóan keresett valamit.

Valamikor ezrével lőtték, fogták a hermelineket, hogy csodálatos bundájuk cárnők és a divatot majmoló szépasszonyok vállát, köpenyét ékesítse. Mindez már a múlté, de azért néhányan ma is sanda pillan­tásokkal méregetik a menyétet és a hermelint, ha a sok száz vagy ezer elpusztított rágcsáló mellett néha egy-egy vigyázatlan nyúlfiókát is zsákmányul ejtenek. Én mindenesetre kevés állatot sajnálnék úgy, ha eltűnne mint a vízpartok, a mocsári erdők vagy az azokkal határos szántóföldek hajlékony testű, kis ragadozóját.

Idáig jutottam a gondolataimmal, amikor a csónak alatt valami mozgás támadt. Zörgés, motozás hallatszott odabentről. Mintha ker­gettek volna valamit. De az egész csak néhány másodpercig tartott. A furcsa zörgés egy fájdalmas jajkiáltással hirtelen megszakadt, és a hermelin a következő pillanatban már kibukkant a csónak alól. Kö­rülpillantott, majd újra visszabújt, és amikor ismét előbukkant, szá­jában jókora pocok lógott élettelenül. Tarkóján friss, véres seb árul­kodott a sötétben lefolyt küzdelemről.

A hermelin úgy vitte zsákmányát, ahogy a kutya cipeli a lőtt nyulat gazdája felé. Amint egy pillanatra letette, jól láttam, hogy egész melle pirosán fénylik a pocok vérétől. Azután ismét felkapta a kövér rág­csálót, és a gát fele tartott vele. Könnyedén felkúszott a meredek par­ton, majd a másik oldalon ugyanígy leereszkedett.

Bent az erdőben, az öreg égerfák között, félig már az avarba süllyed­ve, vaskos, szúette tuskó feküdt a földön. A hermelin egyenesen arra­felé igyekezett. A farönk előtt megállt, és még egyszer visszanézett. A pockot a szájában tartotta. Távcsövemen át még azt is tisztán lát­tam, hogy bajuszszálai izgatottan remegtek. Éhes lehetett. Még ott állt néhány másodpercig, azután puhán és zajtalanul becsúszott a tuskó alá.

A csónakhoz mentem és odébb fordítottam. Alatta a csupasz földön kanyargó ösvények húzódtak, középen növényi részekből készült pu­ha fészek feküdt. Abban lakott a pocok, mielőtt, igaz nem jószántából, a gát túlsó felére költözött az öreg fatuskó alá.

A háló sajnos továbbra is üres maradt. A sitkék következetesen el­kerülték. A hattyú, a szárcsák és a récék mind ott voltak a helyükön, csak a kormorános fán ült már nyolc egyforma, fekete madár. ..

Madárdal a sátortáborban

Ha az ember a tenger mellett tölti a szabadságát, mit is kívánhatna magának? Napfényt, kellemesen ringató hullámokat, aranyló homok­tengert. Én is szeretem a tengert, szeretek úszni a hömpölygő hullá­mokban, élvezettel süttetem magam a forró homokban vagy ringa­tózom egy gumimatracon, de emellett a kisebb-nagyobb sátrak és nap­ernyők színes forgatagában, a szárazra taposott fű között is keresem az élő természet nyomait, és örülni tudok minden egyes megfigyelt madárnak, bogárnak.

Obzor apró falucska Bulgáriában, a Fekete-tenger déli felén, Bur- gasz, az ismert kikötőváros közelében. Egy kedves barátom tanácsára jöttünk ide, aki – hozzám hasonlóan – az emberáradat helyett a növé­nyeket és az állatokat helyezte előtérbe nyaralás közben is. Nagyon jó tanács volt, jobbat nem is kaphattunk volna. Még csak a sátrakat állí­tottuk fel, és csupán kurta, odavetett pillantásokkal próbáltunk ismer­kedni új környezetünkkel, amikor egy búbos pacsirta szállt át a fejem felett, és otthonos mozdulattal az egyik oszlopon álló lámpára tele­pedett. Alatta, körülötte mindenütt sátrak, beszélgető, nevetgélő, barnára sült emberek, de a kis madár láthatóan nem zavartatta magát, és bóbitáját magasra meresztve énekelni kezdett.

Otthon a búbos pacsirta egyike a legismertebb, legközönségesebb madaraknak, a szó szoros értelmében úton-útfélen találkozhatunk vele. Ott szaladgálnak az utakon, néha alig centiméternyire a rohanó autóktól, de felbukkannak a nagyvárosban is, ahol a modern bérpalo­ták lapos tetején nőtt néhány szál giz-gaz között épített fészekben nevelik fiókáikat…

Ez a madár itt az obzori strand kellős közepén azonban valahogy mégis egy kicsit más volt. Az éneke sem hasonlított a búbos pacsirta otthon megszokott énekére, bár ezek a madarak kitűnő hangutánzók, és az egyes példányok között – e téren – igen nagy minőségi különb­ségek vannak. Az obzori lámpán üldögélő madár például igen gyakran
utánozta a kövirigó számomra ismerős és kedves flótáit. El sem tud­tam képzelni, hol hallotta. A környező dombokon nemigen láttam olyan sziklás részeket, ahol a szépen daloló rigó megtelepedhetett volna, a búbos pacsirták pedig közismerten helyhez kötöttek. Igaz, ez itt egy bolgár pacsirta volt, amelyet erről az oldaláról azért nem ismerhettem…

Délután Andris fiam a sátor közelében újabb madártani felfedezést tett. Három zöldike szállt le a közelben, és csipegetett szorgalmasan a fű között. Később is gyakran láttuk őket, amint hol itt hol ott buk­kantak fel, és a bőven tenyésző kórók magjait eszegették. Egy ízben két, otthonról ugyancsak jól ismert barnatollú kenderike is csatlakozott hozzájuk.

A sátrak körül természetesen nem hiányoztak a verebek sem. Azt hi­szem, a madarak közül egyedül ők éltek a fürdőzők által szertedobált morzsákból, hulladékból, és ahogy megfigyeltem, nem is rosszul. Tervszerűen járták, azaz repülték be a tábort, pontosan tudták, hol lehet a legjobb falatokat találni. A reggeli és a kora délelőtti órákban főként a homokban ugrálva keresgéltek, de mihelyt az egymástól sza­bályos távolságra felfüggesztett kis szemetesvödrök telni kezdtek, székhelyüket nyomban azokra tették át. Egyiktől a másikig repültek, bekukucskáltak a nyitott konzervdobozokba, kiemelték a kiflivégeket, kenyérdarabkákat, megettek mindent, ami hozzáférhető és elfogyaszt­ható volt.

Óvatos és amellett nagyon okos madár a veréb! A szomszédban pél­dául olyan emberek tanyáztak, akik láthatóan észre sem vették, hogy madarak is élnek körülöttük. Az egyik szemetes vödör viszont pon­tosan az ő sátruk mellett lógott egy oszlopon, és a fiatal házaspár a két gyerekkel gyakran alig néhány lépésnyire üldögélt tőle. A verebek ennek ellenére rendszeresen odajártak, az embereket csak egy-egy oda­vetett röpke pillantásra méltatták. Bezzeg amikor én a gépre szerelt teleobjektívvel igyekeztem becserkészni őket, egy pillanat alatt kereket oldottak. Legalább ötször olyan messze voltam tőlük, mint a szom­szédaim, de az éles szemű madárkák mégis pontosan tudták, hogy itt valami velük kapcsolatban álló dolog készül. Hogy mi, azt persze nem tudhatták, de azt nagyon is, hogy az emberek ezúttal észrevették őket. És ez úgy látszik szokatlan volt az obzori verebek számára.

Amíg Obzorban voltunk, egyetlen felhő sem volt az égen, kéken csillogott a tenger és minden hajnalban pacsirtaszóra ébredtem. Egy­szer még a sátrunk tetejére is rászállt a kis madár. Finom karmainak halk kaparászását odabent jól lehetett hallani, apró árnyéka áttetszett a sárga vásznon. Azután énekelni kezdett… Behunyt szemmel, moz­dulatlanul fekve hallgattam. Legalább tíz percig tartott ez a hajnali hangverseny. A bóbitás kis művész torkából kövirigó, füsti fecske, mezei pacsirta és még ki tudja hány madár szólalt meg. Mestere volt az utánzásnak, nem győztem eléggé csodálni.

Azután egyszerre csak elhallgatott. Egy pillanatig hallottam szár­nyainak finom suhogását, amint elszállt valamerre. Gyorsan kibújtam a sátorból, de már nem láttam, merre tűnt cl. A nap éppen akkor kelt fel. A máskor mélykék nagy víz most aranyosan csillogott, az egymás után érkező hullámok taraja szinte szikrázott. Soha ilyen szép hajnalt!

A búbos pacsirtát nem láttam sehol, de ott, ahol az imént üldögélt, a sátor tetején, apró fehér pöttyentés tanúskodott arról, hogy nem ál­modtam az egészet.

A vonatablakból

A térképet nézve Pécs nem is tűnik olyan távolinak Budapesttől, de ha a menetrendet nézi az ember, bizony eláll a lélegzete. A gyorsított személyvonat például 5 perc híján hat óra alatt teszi meg az utat, ha tartja magát a menetrendben foglaltakhoz. Ha nem, és sajnos ez a gyakoribb eset, úgy még megtoldja egy órácskával.

Egy ilyen hosszú út alatt sok mindent lehet csinálni a vonaton: olvasni, aludni, beszélgetni, majszolgatni valamit és persze unatkozni is. Magam is szoktam olvasgatni a kocsiban, ha nem nagy a zsúfoltság írogatni is, sőt el is tudok szenderedni a kerekek egyhangú zakatolá­sára. Különösen egy-egy kimerítő, egész napos terepjárás fáradalmai­val a hátam mögött.

A legszívesebben azonban az ablakon nézegetek kifelé, hiszen ta­vasszal és ősszel, nyáron vagy télen mindig van valami látnivaló. Amióta pedig a Magyar Madártani Egyesület belekezdett az országos madárállomány felmérésébe, már notesz és golyóstoll is lapul a kezemben, és sorba írogatom fel az ablakon át látott madárfajokat, mindegyiket ahhoz az állomáshoz jelölve, amelyikhez a megfigyelés a legközelebb esett. Költési időben különösen az apró termetű madarak mozgás­körzete nagyon csekély, és a 10X10 km-es négyzetekbe, amelyekre az országot e célból – persze csak térképen – felosztották, az ilyen, ablakból végzett megfigyeléseket is nagyszerűen be lehet helyezni.

Néz az ember kifelé az ablakon, figyeli a gyorsan rohanó vagy éppen lustán tovatűnő tájat és számolgat magában. Itt, ennél a bokorcsoport­nál tövisszúró gébicsnek illene lennie, lesem hát erősen, nem bukkan-e fel a világos mellényű hím valahol. A gébicsek feltűnő madarak. Mindig valami ág hegyére, kerítésre, bokor csúcsára ülnek, ott azután könnyű észrevenni őket. Sőt, ezúttal, miközben a töltés mentén húzódó bok­ros egyik száraz ágán üldögélő gébicset néztem, egy másik madarat is megpillantottam mellette, alacsonyan, szinte a föld felett, ott, ahol a bozót a legsűrűbb. Talán csak egy méternyit repülhetett, de szürke
színeit és a kiterjesztett farktollak fehér szélét nagyszerűen láthattam. Érdekes, hogy a karvalyposzáta milyen gyakran él a tövisszúró gébics közvetlen szomszédságában I Ha valahol meghallom jellegzetesen erős, csengő énekét, csaknem biztos, hogy előbb-utóbb a gébics is felbukkan a közelben.

Ez a különös kapcsolat megint egy olyan érdekessége a természet­nek, amit sokan próbáltak már megfejteni, de mind ez ideig hiába. Rengeteg megfigyelést végeztek, születtek is tetszetős magyarázatok a jelenségre, de a titkot megfejteni eddig nem sikerült. Mindkettő figyel a másik vészhangjára, fészkeiket néha ugyanabban a bokorban, alig néhány arasznyira találtam egymástól, a kapcsolat tehát feltétle­nül megvan. De hogy mi is ez, és hogyan alakult ki ez a különös ba­rátság, ma sem tudjuk pontosan.

Bezzeg a bíbicek és a varjak nem ilyen jó szomszédok. Pedig gyakran látom őket együtt, amikor a vonat vizenyős rétek, legelők, tocsogós területek mellett zakatol végig. Csakhogy a varjú mindig határozott céllal érkezik: tojást vagy fiókát szeretne rabolni. A bíbicek viszont

jól tudják ezt, és alig tűnik fel a láthatáron a szürke hátú tolvaj, máris elindulnak feléje, szidalmazzák, ahogy csak a torkukon kifér, és köz­ben egyre csapdosnak rá a magasból. Űzik, kergetik mindaddig, amíg csak el nem távolították a fészek vagy körülötte a fűben bujkáló fiókák közeléből.

Az ilyen jelenet, különösen távolról, olyan, mint valami némafilm. A hangokat nem hallani még nyitott ablakok mellett sem a vonat zaka­tolásától, pedig a bíbicek szédületes fordulataiból, a meg-megvillanó fekete-fehér toliakból látom, hogy ugyancsak szidják ősi ellenfelüket. Talán a vén tojásrabló is elkárogja magát bosszúságában, amikor eredmény nélkül kell távoznia.

Egy ideig semmi sem mozdul odakint, hiába kémlelem a környéket, fogom hát a papírt és a tollat és dolgozni próbálok. Közben az ablakon behallatszik egy-egy a közeli dróton üldögélő sordély éneke. Mindig csak egy-egy darabkája: vagy az eleje, vagy a vege, de ennek a sármá­nyokkal rokon madárnak az éneke annyira jellegzetes, hogy mással lehetetlen összetéveszteni. Nincs hosszú strófája a sordélynak, mindig ugyanazt fújja, de amikor ilyen közel, szinte karnyújtásnyira ül a sínek­től, még ez a rövidke éneke is hosszúnak bizonyul, és a kerekek kat­togása vagy az elejéből, vagy a végéből mindig lecsíp valamit. Ez a verébnél valamivel nagyobb, egyszerű színezetű, erős csőrű madár a nedvesebb rétek, legelők környékén él, és különösen kedveli a vil­lanyvezetékeket. A hímek, ha csak tehetik, mindig azokon énekelnek. Ezek, itt a vasútnál, a közelben robogó, dübörgő szörnyetegeket úgy látszik teljesen megszokták már, és nem repülnek cl, ha a vonat el­halad mellettük.

Pécs felé haladva egyre szebb, változatosabb tájakon robog keresz­tül az expressz. A magas töltésről éppen rálátok az egyik kis falura, és a közepén magasodó villanyoszlopon épült gólyafestekre, amelyben bent ül az anyamadár. Csak a feje látszik ki, amint örökké éberen a környéket figyeli. Május közepe is elmúlt, talán már fiókái is vannak, de nagyon kicsik lehetnek, ha így gondoskodik róluk. Lehet, hogy a nagy melegtől félti őket, mert a korán jött nyár 30 °C fölé kergette a hőmérő higanyszálát.

Pécsből ezúttal nem sokat láttam. Mire a busszal feljutottam a Tety- tye térre és végigjártuk a tervezett madárvédelmi mintaterületet, máris

indulnom kellett visszafelé. Még megnéztem a Természetvédelmi Felügyelőség nyitott tornácának egyik gerendáján kapaszkodó dene­véreket, amelyek, mint hallottam, minden tavasszal megjelennek itt, és „szülőszobaként” használják az épületnek ezt a részét. Itt hozzák vi­lágra kicsinyeiket, a téli hónapokat viszont a környező barlangokban töltik.

A visszafelé út volt az igazán hosszú, az a bizonyos hatórás utazás. Szerencsémre aznap nem voltak sokan a vonaton, így kedvemre néze­lődhettem. Az ablak előtti asztalkán fekvő kis noteszben gyorsan sza­porodtak a beírt madárfajok, és láttam néhány útitársam kíváncsi ar­cán, szörnyen érdekli őket, mi lehet az, amit egy-egy kitekintés után odafirkantok a kockás füzetlapra. Tulajdonképpen szívesen el is ma­gyaráztam volna, de tudtam, hogy akkor hosszú beszélgetés kezdődik, ami viszont azonnali végét jelenti az ablakból végzett megfigyelések­nek. így inkább hallgattam.

Fácán

A töltés mellett mindenütt fácánok álltak. Szinte hihetetlen, hogy milyen gyakori ez a tarka, hosszú farkú madár nálunk. Néha tucatjával keresgéltek az alacsony vetésben. Az egyik kakas egyszerre csak fel­repült, és megelőzve a vonatot előreszállt, majd siklórepüléssel leeresz­kedett egy hasonlóan csillogó tollú társa mellé. Sejtettem, hogy mi fog következni, de olyan kemény és elkeseredett csatára, mint amit a ren­delkezésemre álló néhány másodperc alatt láttam, nem számítottam. A két jókora madár olyan hévvel esett egymásnak, hogy a fűszálak csak úgy repkedtek körülöttük. Szállt a tollúk is persze, csípték, rúg­ták egymást, közben ide-oda ugráltak a töltés füvében. Régi ellenségek lehettek. A küzdelem végét sajnos már nem láthattam, mert a vonat könyörtelenül haladt tovább, és a verekedő, tarka madarakat elnyelte a messzeség.

Egyszer, még évekkel ezelőtt, a Tisza gátja mentén láttam egymással viaskodó fácánkakasokat. Azok már a küzdelem vége felé jártak. Fáradt, nehézkes mozdulatokkal ugrottak egymásnak, mind a kettő csőre nyitva volt a kimerültségtől. Az egyik végül is megfutamodott. Keresztülszaladt a töltésen, de amikor engem meglátott, utolsó erejét összeszedve szárnyrakapott, és nagy kakatolással tűnt el a bokrok között. Ezt hallva a győztes is kidugta apró fejét a fű közül, ő is észre­vett, azután ismét eltűnt a fűben és lelapulva futott az erdő felé. Csak a magas fűszálak mozgása jelezte útját.

Eddig derült volt az idő, de amikor Pusztaszabolcs felé jártunk, komor felhők gyülekeztek a távoli égbolton. Lassan alkonyodott, messziről a villámok is látszottak már. Mi éppen a felhők széle alatt futottunk, amelyek a távoli feketéből valami csodálatosan változtak át rózsaszínűre és olvadtak bele a másik oldalon még ragyogóan kék égbe. Arra messze viszont már esett az eső, és ahogy láttam a száraz földeket a vasút mentén, ugyancsak jókor jött a csapadék.

Lassanként felettünk is egyre feketébb felhők tornyosultak fenye­getően, és a több ágú, szikrázva lecsapó villámok nyomán kelt tompa dörgés a vonat zakatolásán is áthatolt.

A mezőn óz szaladt, nagy, nyújtott ugrásokkal. Nem tudtam eldön­teni, hogy a mennydörgés vagy a vonat ijesztette meg ennyire. Még messze volt az este, de rohamosan sötétedett. A fekete felhők szinte rátámaszkodtak a világra, és magukba szívtak minden világosságot.

Egy kis állomás előtt ácsorogtunk egy darabig. Kinéztem az abla­kon, és láttam messze előttünk a piros jelzőlámpát, de hallottam egy fekete r/go flótázó énekét is a vasúti őrházat szegélyező fák közül. Vonat dübörgött szembe a szomszéd vágányon, fehéren izzó fényszórói szinte belefúrták magukat az egyre sűrűsödő sötétségbe. Azután ott elöl zöldre váltott a lámpa, a vonat füttyentett egy rövidet, és a moz­dony erőteljes rántásával elindultunk. Mintha csak erre várt volna, kopogni kezdett az eső is. Eleinte csak halkan, szinte észrevétlenül, de amikor a szél is megérkezett, egyszerre megnyíltak áz ég csatornái. Úgy szakadt a zápor, hogy fel kellett húzni az ablakokat, nehogy a víz befolyjon a fülkébe is.

Negyedóra elteltével az eső csendesedett valamicskét, az ablakot is lehúzhattam újra. Friss levegő áramlott be, és eltüntette a májusi káni­kula utolsó nyomait is a kocsiból. Az esőszag furcsán keveredett az akácok és a virágzó rétek illatával.

Már a Duna közelében jártunk valahol, amikor tőkés récék húztak el felettünk nagy hápogással, azután a váltók okozta jól ismert ide- oda hintázás után befutottunk Kelenföldre. Az ablakból kiszűrődő fénynél jól láttam, hogy a csillogó tócsákba kis karikákat hagyva még egyre hullanak az esőcseppek.

Villámfénynél

A fülledt délutánra, ha lehet, még fülledtebb éjszaka következett. Napközben a Tiszabercel közelében húzódó buja ártéri erdőket jártam, hallgattam a nagy fülemülék énekét, hadakoztam a milliónyi ches szú­nyoggal, azután hazaérve a jóleső fürdő után nyomban lefeküdtem és hamarosan elnyomott az álom.

Általában jó alvó vagyok, de most az éj közepén mégis felébredtem. Úgy éreztem, mintha már nagyon sokat aludtam volna, pedig a kis asztalkán álló óra világító számlapja szerint még csak éjfél felé járt az idő. Párás meleg áradt be a nyitott ablakon át, és az álom valahogy teljesen kiment a szememből. Éberen feküdtem, kinéztem az ablakon, amikor távoli villám szaladt végig az égbolton, és nemsokára tompa morajlás érkezett valahonnét.

Most már tudtam, hogy mi ébresztett fel. Valószínűleg egy korábbi villám fényére riadtam fel.

Valami halkan percegni kezdett a közelben. Az egyik aranyhörcsög rágcsált valamint a terráriumbán. Később ugyanonnét ütemes kopo­gás hallatszott; úgy látszik, este diót csempésztek be hozzá a gyerekek, s azt lökdöste a terrárium üvegfalához. A hörcsögök itthon, de a Kö­zel-Keleten is, ahonnét az aranyhörcsög származik, éjszakai életet él­nek, így azután ezen a meleg éjszakán ugyan csak otthon érezhették magukat. Most már mind a ketten rágcsáltak, egymással versengve dolgoztak a dióbéllel. Az apró fogak monoton muzsikája különös erő­vel hatott a nagy csendben.

A villámlások közben sűrűsödtek, a dörgések is egyre erősebbek lettek. A villámfénynél tisztán láttam két sámarigámat, amint a fal mellett álló, tágas kalitkájukban összehúzódva pihentek az ülőruda- kon. Úgy láttam, hogy a szemük nyitva van, a villám fénye mintha megcsillant volna bennük, ök is felébredtek, a dörgésekre.

A kalitkákat tartó állvány alatt keskeny árny suhant el. Kivehetetlen volt a félhomályban, de mégis tudtam, hogy csakis az a gekkó lehet,
amellyel már hosszabb idő óta együtt lakunk a szobában. Két éve is elmúlt már, hogy barátom Irakból néhány karmos gckkót hozott Magyarországra, amelyek egy ideig nálam laktak egy terráriumbán. Máig sem tudom, hogy mikor szökött meg az egyik, amely azután hónapok múlva egyszerre csak felbukkant a szobában. Most ott lakik az ablak előtt álló alacsony szekrényke alatt. Éjjeli állat, mint a legtöbb gekkó, így csak néha-néha kerül szem elé. Kétszer az állvány alatt tárolt fényképszárító géppel húztam elő, legutóbb pedig András fiam pillantotta meg a szekrény mellett, amint az iskolából hazaérkezett. Úgy látszik, ha csönd van és nyugalom, akkor nappal is előmerészke­dik. Zsákmány után azonban éjszaka jár, és azt is tudom, hogy hová. A madarak állványa alatt egy műanyag dobozban lisztkukacokat tar­tok. Ezek a lárvák tulajdonképpen a madarak számára vannak ott, a gekkó azonban úgy látszik rábukkant a dobozra, és ezért élhet nálunk olyan kitűnő kondícióban már több mint két esztendeje. Talán az is neki tulajdonítható, hogy mostanában soha sem telepszik meg egyet­len pók sem a szobában, hiszen ezeknek a gyíkoknak a pók a legked­vesebb táplálékuk.

Odakint nagy cseppekben kezdett esni az eső, de egy halványan pis­logó csillagot is megpillantottam, ami azt jelentette, hogy a zivatar, ha egyáltalán annak lehet nevezni, feltehetőleg csak igen rövid életű lesz.

A szemközti ház gipszpárkányán galamb kezdett turbékolni, nyom­ban utána kemény szárnycsapásokat hallottam. A környéken tanyázó galambok nappal is nagyon sokat veszekednek egymással, de úgy lát­szik, éjszaka sem tudnak nyugton maradni, és ismételten rácáfolnak arra a teljesen alaptalan véleményre, hogy a galambok a békés állatok példaképei lehetnének.

Még messze volt a pirkadat, de a fekete rigó, amelyet minden hajnal­ban ott hallok a ház körül, megszólalt, és néhány lágyan gördülő, fuvolázó strófát eresztett útjára. Talán a futó eső, amely gyöngyöző cseppekben szaladt végig fekete tollain, okozta hirtelen jött jókedvét.

Hirtelen jött rám az álmosság. Még figyeltem egy darabig a két hör­csög matatását, és megállapítottam, hogy mindkettőnek kitűnő étvá­gya van. A legutolsó, amire emlékszem, egy távoli, bágyadt villámlás volt. A dörgést viszont, ha egyáltalán volt, már nem hallottam.

Bodzaérés

Szeptember elején a Budakeszi-árok bodzái már telis-tele vannak ízletes, fényesfekete bogyókkal. Valóságos paradicsom ez az átvonuló poszáták, rigók, fülemülék számára.

Van is forgalom bőven! Szinte egymást érik az ide-oda repkedő, néhány pillanatra előbukkanó, azután a bokrok árnyékos mélyén ismét eltűnő madarak. Soha nem unom meg az ott zajló élet megfigyelését. Újra és újra rabul ejt az árok menti buja dzsungel madárbősége.

Párás, langymeleg levegő terpeszkedik a völgyben. A falu utolsó házait elhagyva az út az erdő mellett kígyózik tovább. A korai órában szerencsére egyedül vagyok, a közeli telkek tulajdonosai még alsza­nak valahol, sem autó, sem motorkerékpár berregése nem zavarja meg a csendet.

Jobb kéz felé ribizlitábla, azon túl pedig már az árok húzódik. Át­gázolok az alaposan elgazosodott ribizlibokrok között. Az árok mel­lett a keskeny ösvény ugyancsak harmatos, tornacipőm egykettőre átnedvesedik. Az élmények azonban gazdagon kárpótolnak a kora reggeli hűvös lábfürdőért.

Két szajkó repül keresztül előttem. A ribizliföld felett az erdő felé igyekeznek. Ittak vagy talán fürödtek is az árokban, de még idejében észrevették a közeledő embert. Harmadik társuk azonban nagyon el­merülhetett a pancsolásban, mert rémült rikkantással, alig néhány mé­ternyire tőlem repül ki a bokrok közül. A nagy sietségben még arra sem maradt ideje, hogy megrázza magát, vizes szárnyai hangosan su­hognak, miközben társai után igyekszik.

Megállók néhány percre ott, ahol a kanyargó földút az árok mellé simul. Ez a sarok évek óta egyike a legjobb megfigyelőhelyeimnek. barátkák, csettegő £Zr poszáták szállnak egyik bokorból a másikba. A szegély szélén, inkább már a magasra nőtt gaz, mint a bodzabokrok között, néhány mezei poszáta bujkál. Rozsdaszínű szárnytollaik még akkor is elárulják, ha csak villanásnyi időre tűnik elő a sűrűből.

Lakoma a bodzabokron

Egy barnasapkás barátka viszont, nem messze tőlem, látszólag gya­nútlanul ül ki egy lefelé hajló bodzaágra, és jó étvággyal kezdi csipe­getni az érett fürtöket. Távcsövemen keresztül jól megfigyelhetem a lakmározó madarat. Feje tetején a barna tollacskák között itt-ott már egy-egy feketét is lehet látni.. Még néhány hét és egyszínű, fényesfekete sapkája lesz és hím mivoltát nem tagadhatja le többé. A tojó sapkája ugyanis egész életében barna marad, s ilyen színű a fiataloké is.

Valahol a bokrok mélyén egy másik barátka kezd énekelgetni. Nem olyan csengő hangon, mint tavasszal, hanem egyszerűen, halkan, búcsúzóan. Nagyon szeretem a barátka erőtől duzzadó énekét az éppen zöldbe boruló bokrok között, különösen akkor, ha sok szép utánzás akad benne, de ősszel is kedves élményt jelent számomra a fiatal ma­darak hangpróbálgatása. Ilyen szép, napsütéses reggelen pedig úgy látszik nagy kedvük van énekelni. Az elsőt rövidesen egy második, majd egy harmadik is követi, és néhány perc múlva már mindenünnen halkabb vagy erősebb csicsergés hallatszik.

Magamban megpróbálom elemezni az egyes hangokat, kitalálni, vajon mivé fejlődik majd ez a kedves kis hangicsálás, amikor gazdája a következő tavasszal ismét megjelenik a budai hegyek bokrosaiban, feltéve, persze, hogy semmi baja sem történik a hosszú vándorút alatt. Mert bizony a vonuló madarakra, az időjárási viszontagságok mellett, sajnos egyéb, sokkal súlyosabb veszélyek is leselkednek. Egy szomorú statisztika szerint Olaszországban még ma is 250 millió madarat fog­nak el vagy lőnek le évente. A barátkák ugyan elsősorban délkelet felé, a Közel-Keletre vonulnak, de a ragadós lépet, a ravaszul felállított nagy hálókat és a sziszegve repülő sörétszemeket tekintve ott sem sokkal jobb a helyzet számukra. Magam mindig őszintén csodálkozom azon, hogy énekesmadaraink ennyi rájuk leselkedő veszély mellett is, bár általában erősen megfogyatkozva a néhány évtizeddel korábbi állo­mányhoz képest, még mindig szép számmal népesítik be mezőinket, erdeinket.

Továbbsétálok a bokrok mentén. ‘Fülemülék hívogatják egymást az árok mélyén, pompás tollú sárgarigó száll el az egyik, kövér fürtöktől roskadozó bodzaágról. Ez a szép sárga madár sem veti meg a csillogó fekete bogyókat, és amikor csendes a környék, ki-kilátogat az erdőből, hogy itt csemegézzen egy kicsit.

88

A bodzára jár az a felhőnyi seregélycsapat is, amelyik csak az imént húzott át a fejem felett. Sustorogva érkezik a rengeteg madár, már-már ereszkednének le a bokorra, de valamelyikük észrevesz, és egy vész­jelre egyszerre repülnek tovább.

Bodza és seregély! Mint minden ősszel, most is együtt vannak. Nagy kár, hogy az illetékesek nem próbálják meg ezt az igénytelen növényt intézményesen is telepíteni nagyobb szőlővidékeink közelé­ben. A seregély ugyanis legalább úgy szereti a bodzabogy.ót, mint az édes szőlőszemeket, és ha az egyik helyen rendszeresen megpuskázzák, a másikon pedig békében hagyják, nem nehéz kitalálni, hová járnak majd a gyorsan tanuló, értelmes madarak.

Kissé odébb, az árok bokrai között szabad nyílás van. A víz is szét­terül odalent, és sekélyen, lassacskán folydogál. Meggyvágók, tarka tollú tengelicek, csicsörkék kedvenc itatója ez a nyílt vizecske, ahová a déli órákban a napsugarak is beragyognak.

Ma viszont nincs különösebb forgalom. Jöttömre csupán három kenderike rebben ki, egy pillanatra még megülnek az egyik száraz ágon, azután sebesen, közben folyton hívogatva, tovarepülnek.

Az itatóval szemben napsütötte, bokros domboldal. Leülök a fűbe és távcsövemet kézbe véve várom a vendégeket. Először egy csicsörke érkezik. Valami miatt nagyon ideges Jehet, mert percekig ül a legma­gasabb bokor csúcsán, és hangosan hívogatva szólongatja társait, amelyek valahol elmaradtak tőle. A csicsörke szereti a társaságot, ta­vaszi és őszi vonulás idején gyakran látni kisebb csapatokat a gazosok­ban keresgélni, de mindig akadnak magányos példányok is. Ez az idei fiatal madár nagyon vágyódhat társai után. Még talán szomjúságáról is megfeledkezett. Végül mégis csak lejjebb ereszkedik, sóváran pillant a vízre, azután eltűnik az árokban. Gyorsan, szinte kapkodva iszik, majd egyetlen lendülettel repül ki ismét. Folytonos hívogatás közben egy félkört ír le az árok felett, azután eltűnik a falu irányában.

Néhány percig semmi sem mozdul, majd vaskos csőrű meggyvágó érkezik az erdő felől. Régóta járhat ide, mert nagyon otthonosan mo­zog. Mindössze egy röpke pillantást vet maga köré, és máris a vízre száll. Hosszasan iszik, kényelmesen megtörli a csőrét, azután fürödni kezd. Szorgalmasan veri magára a vizet, megrázza felborzolt tolláit és engedi, hogy a hűvös cseppek egészen a bőréig hatoljanak. Percekig
pancsol előttem, láthatóan élvezi a dolgot. Tollai úgy átnedvesednek, hogy csak üggyel-bajjal rebben fel a víz fölé hajló ágra, ott alaposan megrázza magát, tollászkodik egy ideig, majd „zic-zic” hangját hal­latva, kicsit nehézkesen elrepül.

Még egy darabig elüldögélek az árok mellett. Jólesően melegí­tenek a napsugarak. Valahonnét kissé fanyar, de kellemes szénaillatot hord erre a szellő. Sáskák ciripelnek a fű között, egy barna lepke, virá­got keresve, végiglibeg a bokrok előtt. Megint énekelnek a barátkák, sőt egy fülemüle is próbálgatja a hangját valahol a közelben. A csen­desen hajladozó ágakon fényesen csillogva kínálják magukat a szoro­san egymás mellett ülő fekete bodzaszemek.

A csatorna partján

Dinnyésen voltam, a Velencei-tó partján, és egy nyugatnémet turistákat szállító buszra várakoztam. Nekik kellett a területet bemu­tatnom. Hajnal óta vigasztalanul esett az eső, s később a vezetés során még az ingem is átázott az öreg viharkabát alatt.

Budapestről egy kis nylonzacskót hoztam magammal, amelyben kevéske vízben vagy tíz csiga szorongott egymás mellett. Tányércsi­gák, mocsári csigák, sőt akadt közöttük néhány elevenszülő csiga is. Fényképeztem őket otthon, s most szabadon akartam engedni őket. Fejemre húztam az akkor még száraz viharkabát csuklyáját és lesétál­tam a kutatóház előtt csordogáló Császár-patakhoz, hogy védenceimet elengedjem.

A Császár-pataknak csak a neve ilyen előkelő hangzású, egyébként bárki közönséges csatornának nézhetné, különösen amióta úgy kiko­torták és kiszélesítették, hogy eredeti formáját, fűzfákkal szegélyezett partjait teljesen elveszítette. Csigáim számára azonban így is kitűnő élőhelyet nyújthatott. Már bontogattam is a zacskót, amikor – csak úgy megszokásból – végignéztem a vízen. Egy barnás színű állatot pillan­tottam meg a csatorna közepén, amely lábaival erősen dolgozva úszott a part felé. Nem volt benne semmi különös, hiszen a vízi pocok gyakori a Velencei-tó egész környékén, naponta találkozhat vele az ember. Fejét felém fordítva, nyugodtan folytatta az útját, de amikor egy vo­nalba ért velem, meggondolta magát, és azzal az utánozhatatlan moz­dulattal, amit mindig újra és újra megcsodálok ezeknél az állatoknál, tűnt el a víz alatt. Csak a farkával intett egyet búcsúzóul.

Ennyi volt az egész. Az eső egyre erősebben zuhogott. A csigák elengedése után futva igyekeztem a ház felé, hogy a tornác védelmében menedéket találjak. Amíg órámon a múló perceket figyelve a főváros felől érkező buszra vártam, elgondolkoztam azon, hány percet, hány órát töltöttem el ilyen csatornák, kanálisok mentén csendes séták, szemlélődés közben. Emlékek rajzottak elő a Kis-Balatonról, az
Alföldről, a különböző halastavakról és elhatároztam, hogy megírom ezt a fejezetet.

Azt már gyermekkoromban észrevettem, hogy a még oly keskeny kanálisok, csatornák partja is valóságos paradicsoma a legkülönbö­zőbb állatoknak. Annak idején sokat tekeregtem ilyen helyeken, és számos érdekes találkozásom akadt menyéttel, hermelinnel, pézsma­pocokkal, vörös gémmel, nádiposzátákkal, az őket hűségesen kísérő kakukkal és még számos állattal. Ha csak néhány bokor áll a parton, már megtaláljuk ott a mezei poszátát, a tövisszúró gébicset vagy a zöldi-

két, ha pedig fűzfák is szegélyezik a csendesen folydogáló vizet, a függőcinege sem fog hiányozni. Annak idején a Rétszilasi halastavak mentén húzódó csatorna partján bukkantam egy egész sor függőci­nege-fészekre. Minden évben ott voltak, néha a magas ágakon hintáz­va, máskor közvetlenül a víz felett, de amikor később egytől egyig kivágták a fákat, velük együtt eltűntek a finom hangú apró madárkák is a csatorna mellől.

Mindig élményt jelent számomra a Kis-Balatonba vezető út is. A nagy, védett mocsárvilágot motorcsónakkal szoktuk megközelí­teni, és a Hévízi-csatorna, majd a Zala folyó érintésével jutunk a Diás- szigethez, ahol az éjjeli szállásul is szolgáló kutatóház épült. Közeled- tünkre a parti növényzetből itt is, ott is puha röptű üstökösgémek száll­nak fel, néha-néha egy-egy megkésett vörös gémmel is sikerül találkozni, amely ugyancsak a csatorna partján, a keskeny nádszegély oltalmában vadászgat. A vörös gém egyébként félős madár, messzire repül a kö­zeledő ember elől, az üstökös gémek viszont csak kanyarodnak egyet, és utána megint visszatérnek kedvenc leshelyeikre.

Több alkalommal fészkelt egy vagy két jégmadárpár is a meredek partoldalban. Vízszintes alagutat vájtak maguknak, ahová menetrend­szerű pontossággal érkeztek, hogy fiókáikat a csatornában fogott apró halakkal elláthassák. A vízre hajló gyökereken, halászok által levert karókon üldögéltek, és villámgyorsan, fejjel előre vetették magukat a vízbe, ha apró halat vagy rovarlárvát vettek észre maguk alatt. Amikor a csónak feléjük közeledett, szárnyra kaptak, és egészen ala­csonyan, szinte a vizet súrolva repültek előre, majd egy nagy kanya­rodással visszafordultak, és valahol mögöttünk ismét elfoglalták les­helyeiket.

A nyár végi és az őszi időszakban különösen sok kis vöcsök tanyá­zott a vízen, elsősorban fiatal, abban az évben kelt példányok. Néha egészen közeire bevárták a feléjük robogó csónakot, de akkor azután egy pillanat alatt lebuktak a mélybe. Nem láthattam őket, amint elro­hantunk felettük, nemsokára azonban ismét felbukkantak, jóval mö­göttünk, az erősen ringó hullámok hátán. Hogy élvezték-e ezt a kis külön „hullámfürdőt”, nem tudom, de nem látszottak különösen ijedteknek. Ide-oda hintáztak a víz felszínén, s eszük ágában sem volt, hogy elrepüljenek onnét.

Apró halak bandáznak…

A szélesebb árkok, lassú folyású csatornák már kora tavasszal sok érdekes megfigyelnivalót nyújtanak. Persze azért ne gondoljunk valami rendkívülire, de a tavaszi vizek életének megfigyelése nekem mindig különös élvezetet jelent.

Sok szép órát töltöttem Ócsán az ott folydogáló csatornák és árkok mentén. Ha az ember lekuporodott a parton és lenézett a fenékre, a legkülönbözőbb állatokat láthatta mozogni a vízinövényekkel benőtt aljzaton. Csipkés hátú pettyes gőték keresték párjukat, közben időről időre a felszínre jöttek levegőt szippantani. Gyakran láttam sárga sze­gélyű csíkbogarat is, amint furcsán előredőlve evezett az iszap felett. Jaj volt annak a vízbe pottyant gilisztának vagy féregnek, amely az útjába került.

Néhány éve legkisebb fiammal egy barátomnak segítettünk, aki a filmgyár részére szeretett volna legalább tíz darab tegz.esszitakötő-lárvát gyűjteni. Ezek a lárvák mindenféle növényi részecskéket, vékony ké­regfoszlányokat, levéldarabkákat rakosgatnak magukra, és azok közé rejtőzködve, azokkal álcázva magukat, vígan mászkálnak a fenéken. Hosszas keresgélés után fogtunk is jó néhányat, de a végén kiderült, hogy közülük mindössze egy volt valóban tegzesszitakötő-lárva, a többi valami más faj, amelyre nem volt szükség.

Tavasztól őszig a leggazdagabb, de azért télen sem kihalt a kanálisok környéke. A Velencei-tó vizét leeresztő Dinnyés-Kajtori-csatorna mentén havas időben például gyakran láttam a vidrák jellegzetes nyo­mait. A nyomok egyenes irányban haladtak a gát tetején, azután egy alkalmas helyen a vízbe vezettek. Ezek a szép ragadozók főként éj­szaka mozognak, és a téli, párzási időszakban, amikor az egyébként magányosan élő hímek keresni kezdik a nőstények társaságát, a frissen hullott hóban gyönyörű nyomsorokat hagynak a csatorna partján. A lábnyomok mellett mindig ott látható a vaskos vidrafarok mély lenyomata is.

A vidrák akkor sem pihennek, amikor a csatornát jégpáncél borítja. Csak éppen nem ott jönnek ki a szárazra, ahol eszükbe jut, hanem néhány rendszeres ki- és bejárót „üzemeltetnek”. Ezeket a vízbe nyíló ajtókat sűrűn használják, nem engedik befagyni, és a meredek töltésről kitaposott út, valóságos csúszda vezet a lékhez, amelyen keresztül zajtalanul csusszannak be a víz alá. Néha pézsmapockok is használják
ezeket a lékeket. Alkonyati időben gyakran látni az összekuporodva üldögélő pockot a jég szélén.

Igen, a csatornák és a kanálisok számtalan élményt kínálnak az év bármely szakában. Magam, ha csak tehetem, mindig elsétálok a parton egy darabig, és ezt a szokásomat eddig még sosem kellett megbánnom. Talán nem látok mindig „különlegességet”, sőt egy-egy ilyen séta a kívülálló szemében esetleg egészen hétköznapinak, egyhangúnak tűnhet. Ha, aki megszokta, hogy figyeljen minden apróságra a víz­ben, a parton vagy a fű között, biztosan mindig talál valamit, amire érdemes odanézni amit érdemes megfigyelni, megcsodálni. Ezért ka­nyarodok mindig a csatornák mellé, ha bolyongásaim során utamba kerülnek.

Vaddisznó — öt malaccal

Egy barátommal kora reggeltől a területet jártuk, figyeltük a mada­rak mozgását, és a késő délutáni órákban akartunk visszaindulni Budapestre. Barátom azonban déltájban hirtelen megkérdezte, mi lenne, ha estére is kint maradnánk?

Tudtam, hogy honnét fúj a szél, és amikor rákérdeztem, meg is mondta: vaddisznót szeretne lőni. Az utóbbi időben ugyanis nagyon el­szaporodtak a rezervátum nádasaiban, veszélyeztetik a védett madarak költéseit, és sok kárt okoznak a környező mezőgazdasági területeken is, ahová éjszaka váltanak ki a sűrű nádrengetegből. Nem lehet tovább tűrni a dolgot, valamit tenni kell a sörtés útonállók megfékezésére.

Barátomnak közben még egy tárgyalásra kellett mennie, de megbe­széltük, hogy mikor jön értem és hol találkozunk. Kivettem a háti­zsákot a terepjáróból, és a vállamra akasztottam. így mindjárt ottho­nosabban is éreztem magam. Keresztülvágtam egy kis akácerdőn, ahol nagy örömömre néhány pár kék. vércsét fedeztem fel. Egy elhagyott vetésivarjú-telepen tanyáztak. Egy darabig nézegettem az éppen köl­teni kezdő, egymást vijjogva kergető vércsepárokat, majd ismét kilép­tem az erdőből a szikrázó napsütésbe. Körülnéztem, azután önkén­telenül a nádas felé vettem az utat. Arra, amerre a disznóknak kellett lenniük. Fűben lapuló fiaikat féltő godák és bíbicek jajgattak, keringtek a fejem felett, de ahogy távolodtam egyre inkább megnyugodtak.

Az első disznót még teljes világosban pillantottam meg. Talán fél öt lehetett. A megfigyelőtorony alsó lépcsőjén ültem, amikor a nádas szélén, alig száz méternyire megjelent egy szép tavalyi süldő. Tudtam, hogy nem vett észre, mert akkor már rég elnyelte volna a nádrengeteg, a szélirány is jó volt, és a torony lépcsősorával a hátam mögött aligha szúrhattam szemet neki. Egy ideig szobormereven állva figyelt, azután orrával lassan, de nagy erővel szaggatni kezdte a földet maga előtt. Az óvatosan a szememhez emelt távcsőben láttam, hogy máris talált valami rágcsálnivalót.

Mindössze pár percig maradt ott, azután lassan továbbment a nádas mentén szimatolva és turkálva, de időről időre megállt és hosszasan figyelt minden irányba. Maga volt a megtestesült óvatosság. Úgy tíz perc múlva fogta magát és bevonult a sűrű nádba, amely csendesen zárult össze mögötte, és elrejtette kíváncsi szemem elől. Nem hiszem, hogy észrevett volna, ahhoz túlságosan nyugodtan viselkedett, inkább ösztönös óvatossága kényszeríthette vissza a nádas biztonságába. Hiszen a vaddisznók csaknem mindig éjszaka járnak, ez itt minden­képpen kivételnek számított.

Egy fél óra múlva a barátom is megérkezett, és amikor elmondtam neki, hogy disznót láttam, szörnyen izgatott lett. Visszamentünk a kis

akácos felé, ahol a torony állt, és bár igazán nem reméltem, alig hogy odaértünk ismét megpillantottunk egy disznót, talán egy gondolattal nagyobbat, mint az első volt, amely teljes végiében loholt át a nádas menti legelőn, és néhány másodperc múlva csaknem ugyanott tűnt el, ahol az elsőt kijönni láttam. Korábban hónapokon át nem láttam itt nappal egyetlen disznót sem, pedig igazán gyakran megfordultam a területen, most pedig néhány perc leforgása alatt kettőt is.

Azt hittem, hogy ennyi disznókaland elég is egy napra, de tévedtem. Talán öt perc telt el a vágtató süldő távozása után, amikor barátom halk pisszegésére a nádas felé pillantva láttam, hogy megint csak feke- tedik ott valami. Lassan a szememhez emeltem a távcsövet, és egy jó­kora kocát láttam, amint félig a nád között állva szobormereven figyel kifelé. Hosszú ideig teljesen mozdulatlanok voltunk, s a nagy disznó végre előbbremozdult. Csak most láttuk, hogy nincs egyedül. Alig lépett néhányat, öt apró malac jött utána. Az öreg egyenként meg­szaglászta őket, amint elmentek mellette, és mintha ez lett volna a jel, a malacok vidáman hancúrozni kezdtek. Ide-oda szaladgáltak, élvezték a mozgást, a szabadságot és a napsugarakat, amelyek rézsút aláhullva még éppen elérték a nádas szélét.

Az öreg koca viszont meg sem próbálta a turkálást. Figyelve állt, ormányát időnként felemelte, hogy a levegőben járó szagokat még biztosabban fogja fel. Az volt a gyanúm, hogy csak a mozgékony malacok unszolására jött elő fényes nappal a nád mélyén levő rejte- kéből.

Nem is maradtak soká. Legfeljebb öt percig gyönyörködhettünk bennük, akkor az öreg koca megfordult és visszaindult a nádba. Mala­cai eleinte nem törődtek vele, de amikor már csaknem eltűnt, egymás­sal versengve igyekeztek a nyomába, és pillanatok alatt valamennyiben belevesztek a nádas dzsungelébe.

Barátommal most már madarat vagy inkább disznót lehetett volna fogatni. Szörnyen sajnálta, hogy az előbb nem hozta magával a puskát. Ott hevert a kocsi csomagtartójában. Mentségére szóljon, azt hiszem álmában sem gondolta volna, hogy a disznók teljes világításban ilyen felvonulást rendeznek előttünk.

Beültünk a kocsiba és elgurultunk a kis fenyves sarkáig, ahol bará­tom az esti les óráit szándékozott eltölteni. Útközben az ablakon át
néhány fűben sétáló bíbicet próbáltam fotózni, de sikertelenül. Egészen közeire bevárták ugyan az autót, de valami baj mindig volt, egyszer sem tudtam megnyomni a kioldógombot. Vagy nem állt jól a madár, hátat fordított nekünk, vagy átszaladt az autó ellenkező oldalára és ott mutogatta magát. Mire pedig a géppel és a rövid teleobjektívvel át­tornásztam magam az ablakhoz, már messze járt.

Később egy óbbakkal találkoztunk. Nyugodtan feküdt a magas fű­ben, éppen csak a fejét emelte ki belőle. Inkább kíváncsian, mint félve nézett felénk, és csak amikor közelebb értünk ugrott talpra és rohant el hatalmas ugrásokkal.

A terepjárót a kis fenyves szélső fái alá állítottuk, és gyalog mentünk tovább egy sor nádkévéből rakott kupacig. Barátom ezek mögött egy árokban húzódott meg, szerinte a disznóknak ezen a sarkon kell ki­jönniük. Miután ő gyakran ült már itt lesben, én pedig nem vadászom, nem vonhattam kétségbe a szavait, ezért a másik oldalra ballagtam, letelepedtem egy nádkupac oldalában, jól elhelyezkedtem a kévék között, azután a távcsövet a kezem ügyébe helyezve vártam.

A nap már erősen közeledett a látóhatár széle felé. Valahol mélyen a nádban bölömbika szólt, furcsán bummogó hangja végigszállt a vizek felett. A szél alig lengedezett, de a tiszta égbolt felettünk hűvös estét ígért. Csak egy vékony kabát volt rajtam, nem számítottam arra, hogy estére is kint maradunk. Még jobban befészkeltem magam a nád közé, és mindjárt kellemesebben éreztem magam.

Teltek-múltak a percek. A nap éppen elérte a látóhatár szélét, és vöröslő fénnyel vonta be az apró felhőket, amikor egy mezei pacsirta érkezett valahonnét, és leszállt a fűbe, tőlem talán tízlépésnyire. Moz­gásán és egész viselkedésén látszott, hogy éjszakázóhelyet keres. Ide- oda szaladgált a gaz között, néhány pillanatra eltűnt egy régi szekér­nyomban, azután a szomszédos felszántott földön futott egy sort. Lelapulva, igazi pacsirtamódra. Úgy látszik azonban, hogy a csupasz göröngyök nem nyerték meg a tetszését, mert megint visszatért a fű közé, és egy idő után egyszerűen eltűnt. Valószínűleg talált egy alkal­mas mélyedést valamelyik fűcsomó mellett, ahová behúzódhatott.

Időnként néhány kacsa húzott el felettünk, nagy testű tőkés récék és apró, sebes szárnycsapású cigányrécék. Ha a világossággal szemben néztem őket, szinte feketéknek hatottak, csak a szárnyaikon végigfutó
hófehér csík világított élesen. Láttam egy kanalasréce-gácsért is; széles, lapos csőrét és fehér mellét jól meg lehetett figyelni. Egyedül repült, párja valószínűleg már a tojásokon ült valahol a közelben.

Az Örvösgalambok egymás után érkeztek a mező felől, és valameny- nyien a kis fenyvesbe szálltak be, ahol a kocsit hagytuk. Az akácok még lomb nélkül álltak, így a sűrű fenyves lehetett az egyetlen nyugodt éjszakázóhely a környéken. Két fácán is oda repült be valahonnét, nagy csapkodással tűntek el a sűrű ágak között.

Az örvösgalambok és a fácánok pihenőre tértek, más állatok szá­mára a „nap” viszont éppen most kezdődött. Még nem volt egészen sötét, amikor egy nyalat vettem észre, amely a szántón át ügetett béké­sen egyenesen felém. Olyan közeire jött, hogy távcső nélkül is kitű­nően láttam, de bár többször is rám nézett, nem ismerte fel bennem az embert. Igaz, hogy mozdulatlanul, de mégis csak teljesen szabadon ültem ott, és tarkakockás ingem kihajtója is elég feltűnő lehetett. De ez a nyuszi úgy látszik vagy nagyon vaksi, vagy nagyon szórako­zott volt. Néhány perc múlva egy másik is csatlakozott hozzá, együtt rágcsáltak, keresgéltek jó darabig, majd anélkül, hogy észrevették volna, szép csendesen elugráltak.

Távcsövemmel végigpásztáztam a nádas szélét, de amennyire látni lehetett, a disznók nem jöttek ki a sűrűből. Persze lehet, hogy a másik sarkon vannak, éppen ott, ahol a barátom hasal az árok mélyén. Talán ebben a percben éppen célzásra emeli a fegyverét. Szinte vártam a dörrenést.

Dörrenés helyett azonban csak egy fülesbagoly jött, puhán, nesztele­nül libegett keresztül előttem, és a nádkupacok környékét pásztázta végig. Valószínűleg bőven akadt egér errefelé, mert a bagoly nagyon otthonosan mozgott, látszott, hogy nem először vadászik ezen a kör­nyéken. Amikor kissé odébb repült, cincogtam egyet, mire nyomban visszafordult, de abban a pillanatban meg is látott, hiába süllyedtem be egészen a kévék közé. Rám meredt, azután oldalt vágott, és a kö­vetkező pillanatban úgy eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.

Ahogy utánanéztem a már teljesen összesűrűsödött alkonyatban, négy sejtelmesen mozgó fekete foltot vettem észre a nádas szélén. Ezek már a disznók voltak. Tehát mégis csak kijöttek, ha nem is pon­tosan ott, ahol a barátom várta őket. A lassan mozgó, és valószínűleg

turkáló állatok körvonalait már a távcső segítségével sem lehetett jól kivenni, de akárhogy is néztem, malacot nem láttam mellettük. Az öreg koca ezek szerint még nem merészkedett elő vagy máshol, valami rejtett ösvényen át hagyta el a nádast. Aggódva gondoltam arra, hogy talán ott van valahol az árokkal szemben, és nem is sejti, hogy töltött fegyver szegeződik rá könyörtelenül. Tudom, hogy a nádban tanyázó disznók sok kárt tesznek, és meg kell akadályozni, hogy tovább sza­porodjanak, de a malacos kocának most mégis szurkoltam egy kicsit. Nem is a vén koca, hanem inkább az öt jókedvű kismalac miatt. Sajnáltam volna, ha anya nélkül maradnak.

A percek azonban múltak anélkül, hogy bármi megzavarta volna a csendet. Csak egy őz szaladt át előttem, talán ugyanaz, amelyet ide- felé jövet zavartunk meg békés pihenése közben. Már olyan sötét volt, hogy a négy disznót is inkább csak sejtettem, mint láttam a nádas szélén. Később teljesen eltűntek. Behúzódtak a nádba vagy a sötét lett még mélyebb, nem tudtam eldönteni. Azután halk ropogás hallat­szott, és barátom alakja bukkant az egyik kupac mögül, ö is észre­vette a négy disznót, de a világítás már annyira rossz volt, hogy nem akarta a lövést kockáztatni. A malacos kocát viszont ő sem látta.

Két örvösgalamb vak rémülettel repült bele a sötétbe, amikor a te­repjáró ajtaja fémes csattanással becsukódott. A fényszórók kigyullad­tak, és fordulás közben végigpásztázták a nádas szélét is, de disznók­nak nyoma sem volt. A motor berregése széttépte a csendet, és most már biztos voltam benne, hogy az öreg koca malacai ma éjszaka már nyugodtan hancúrozhatnak. Nem kell tartaniuk semmitől.

Ezzel a fejezettel gyermekkorom öreg fáinak szeretnék emléket állítani. Sokat mászkáltam rajtuk, játszottam körülöttük, személyes ismerősöm vagy inkább jóbarátom volt valamennyi. Legalább tízen voltak, egy hatalmas, vén kőris, a többi tölgy, de olyan méretekkel, hogy ma egy-egy ágának is csudájára járnának. Hogy élnek-e még, zöldbe borulnak-e tavaszfakadtával, nem tudom. Bevallom, nem is kívánkozom arrafelé. Félek, nagyon félek attól, hogy fejszék martaléka lett valamennyi. Nem szeretném megismerni a keserű valóságot, ami egyszeriben lerombolná emlékeimet is. így viszont bármikor „meg­idézhetem” őket, találkozhatom velük. Csak le kell hunyni a szeme­met, s máris ott tornyosulnak előttem roppant ágaikkal, hűs árnyékot adó sűrű lombkoronájukkal. Emlékek, nagyon szép, felejthetetlen emlékek!

Szeretem és tisztelem az öreg fákat! Egyetlen ilyen százados óriást sem engednék kivágni. Ezeknek úgy kellene elmúlni, meghalni egy­szer, ahogy éltek, a maguk nagyszerű egyszerűségében. Egy lesújtó villám, egy kíméletlenül tomboló orkán méltóbb halál az ilyen famatu­zsálemeknek, mint a fejszék vagy a fűrész. Nem szégyellem bevallani, megkönnyezem ezt a hozzájuk méltatlan véget.

Azt a bizonyos gyermekkori öreg kőrist különösen szerettem. Ha­talmas, vén fa volt, vastag törzsű; nem is tudom hányán tudtuk csak körülérni. Persze gyerekek voltunk még. Vastag ágai alacsonyan in­dultak szét a törzsből, de ott szélesen, laposan terült szét az öreg fa, és nagyszerűen lehetett mászkálni rajta. A közepén pedig pontosan akkora lyuk volt, hogy mi gyerekek könnyedén leereszkedhettünk teljesen üres belsejébe. Az oldalán is volt egy nyílás, de az legfeljebb csak kémlelőlyukként jöhetett szóba, játék idején. Azon csak egy macska fért volna be, ha történetesen a fa belsejébe kívánkozott volna.

Pajtásaimmal sokat játszottuk az öreg kőrisen, ősszel friss diót tör­tünk fent a széles törzspercmen, nyáron pedig nagy indiáncsaták szín­
helye volt a vén fa. De a legjobban talán mégis akkor örültem, amikor egyedül voltam öreg barátom vendége. Órákig ültem fent az ágak között, hallgattam a szél suttogását, lestem a madarak játékát, és na­gyon boldognak éreztem magamat. Hallgatag jó barát volt az öreg kőris, mindent meghallgatott, és soha nem tett szemrehányást sem­miért. Törzsének félhomályában rejtekhelyre találtak a gyermekkor apró kincsei, amelyek közül néhány talán még ma is ott rejtőzik vala­hol, ha még megvan az öreg faóriás.

Személyes jó pajtásaim voltak a vén tölgyek is. Együttesen is nagyon szerettem őket, de mindegyiket külön-külön még valamiért is. Az egyiknek a törzséből, nem is túlságosan magasan, mindig édeskés nedv csordogált. Arra jártak előszeretettel a hosszú csápú hőscincérek és a szarvasbogarak.

Szarvasbogár hím

Reggelente, ha csak tehettem, mindig elszaladtam megnézni, lát­ni-e néhányat a nagy bogarak közül. Nem akartam velük semmi rosz- szat. Megfogni ugyan megfogtam őket, el is játszottam velük, de azután szépen visszaengedtem valamennyit a rücskös kéregre. Ilyenkor boldogan másztak felfelé a törzsön, magasra, egyre magasabbra, ahol már senki emberfia nem foghatta meg őket.

Gyönyörű nagy szarvasbogarak jártak torkoskodni az öreg tölgy­fára. Ágasbogas fejdíszeik is hatalmasak voltak. Ezt még a saját bőrö­mön is megtapasztaltam egyszer, amikor kissé vigyázatlanul nyúltam egy bogáróriás felé. Hamarjában úgy elkapta az ujjamat, hogy alig tudtam megszabadulni tőle.

Sajnos, a mai gyerekek jobbára már csak képekről ismerik ezeket a feketésbarna, nagy bogarakat, találkozni velük manapság már ese­ményszámba megy. Legutóbb Tihanyban láttam néhányat repülni egy langyos nyáreleji alkonyaton, de hőscincérrel azt hiszem gyermek­korom öreg tölgyfáin találkoztam utoljára.

A szarvasbogaras fára elég nehéz volt feljutni. Ahhoz túl magasan ágazott szét, hogy felkapaszkodhattam volna, a törzset átfogni nem lehetett, és a durva kéreg sem volt holmi létrához hasonlítható, még mezítláb sem lehetett felmászni rajta. így azután rendszerint a csaknem földig hajló ágakon indultam el, és majom módjára kapaszkodva, füg- geszkedve jutottam a törzsig, ahonnét már viszonylag könnyebb út vitt fel a magasba.

Csodálatos lombkoronájuk volt ezeknek a fáknak, különösen a tisz­tás szélén állóknak. Egyes években rengeteg cserebogár volt rajtuk. Esténként sűrű rajokban döngtek a lombok körül, a hűvös reggeleken pedig dermedten kapaszkodtak a levelek alján. Ilyenkor szoktunk ki­menni, vödrökkel felfegyverkezve, és rengeteget szedtünk a barom­fiak részére. Ha megráztam egy-egy nagyobb ágat, jégesőként kopo­gott a földön a rengeteg bogár, és a tyúkok kövérre híztak a finom csemegétől. Sok év telt el azóta, de még most is orromban érzem a tavaszi tölgylevelek és a cserebogarak egymással keveredő, jellegzetes illatát.

Az öreg tölgyek közül néhányat vastagon befutott a télen és nyáron egyaránt zölden pompázó repkény. Persze a fa aligha örült ennek a repkénydísznek, mert vaskos indáik a fél oldalát teljesen beborítot­

ták, elszívták előle az életet adó nedveket. Nekünk viszont nagyszerű alkalmat kínáltak a mászkálásra. A kézzel jól megmarkolható, erős repkény amolyan „Tarzan-létrát” jelentett számunkra. Ki is használ­tuk alaposan ezt a lehetőséget.

Talán két méternyire a föld felett úgy csavarodtak a repkény indái, hogy közöttük egy kis nyílás képződött. Ebben minden évben mezei- veréb-p&t fészkelt. Kora tavasztól nyár végéig árulkodóan lógtak kifelé azok a széna- vagy szalmaszálak, rongydarabkák, amelyeket a gondos verébpár hordott össze a környékről, hogy otthonát puhábbá, mele­gebbé tegye. A madarak pedig állandóan ott perlekedtek, ott üldö­géltek felfújt toliakkal a nyílás előtti ágakon. Télire eltűntek valamerre, de alig kezdett olvadni a hó, alig langyosodott meg a levegő, ismét megjelentek a fészek környékén.

Egy alkalommal, talán éppen a verebeket mentem megnézni, leg­nagyobb örömömre egy denevért pillantottam meg a karvastagságú indák szövevényében. Alkalmi pihenőhelye lehetett csupán, mert soha előtte vagy utána nem láttam ott egyetlen denevért sem. Nagy izga­lommal másztam fel hozzá. Először csak nézegettem, ismerkedtem vele, azután ujjammal finoman piszkálgatni kezdtem a szárnyaiba burkolózott, nyugodtan alvó állatot. A denevér egy darabig csendesen tűrte a macerálást, azután fogta magát és szárnyait kiterjesztve hirtelen elrepült. Olyan váratlanul, hogy megfogni már nem volt időm. Ala­csonyan szállt végig a bokrok között, ügyetlenül és bizonytalanul, nem úgy, mint az esti szürkületben megfigyelt, rovarok után cikázó példányok. Nyomban leugrottam a törzsről és rohantam utána, a de­nevér azonban őszinte bánatomra eltűnt a szemem elől.

A vén tölgyek ágai ugyancsak magara nyújtóztak. Némelyiken sárga bogyójú fagyöngy telepedett meg. Ezekre azután minden télen pettyes hasú léprigók jártak, tavasszal néha szarkapárok fészkeltek bennük. Sokszor meglestem a fekete-fehér színű, hosszú farkú madarakat, amint mindenfelé szertekémlelve, ágról ágra ugrálva jöttek etetni a fészek mélyén lapuló csemetéiket.

Nagy nyári viharok alkalmával mindig féltettem az öreg tölgyeket, különösen azután, hogy egyikük hatalmas oldalágát a fél törzzsel együtt letépte az éjszaka tomboló förgeteg. A nagy seb az évek folyamán be­gyógyult, de a fa mindig furcsa maradt a fél koronájával.

Pedig milyen jó érzés volt megpihenni a tölgyek árnyékában a nagy nyári kánikulák idején. A fák alatt örökös, sűrű csend honolt, hűvös légáramok járták keresztül-kasul, a fű pedig, amelyik a süppedő moha­szőnyegből sarjadt kifelé, selymes volt és hívogató.

Néha, ha nagyon egyedül vagyok és nagyon nagy a csend körülöt­tem, behunyom a szemem, és lelkem a régmúlt évek ismerős ösvényein száll. Ilyenkor újra látom az öreg fákat, szinte érzem rücskös kérgüket a tenyerem alatt, arcomon lombjaik finom cirógatását. Hallgatom ismét az örök suttogást, mint annyiszor boldog gyermekéveim ide­jén. Egyiktől a másikig megyek, megsimogatom őket, hiszen az em­lékek csodálatos birodalmában ma is él valamennyi.

Havasi lilék köpött a Hortobágyon

A havasi liléről először Bengt Berg róla szóló híres könyvében olvas­tam, és akkoriban, diákkoromban, gyakran elfogott a vágy a magas észak havas hegyeinek kecses mozgású madara után. Azután sok évvel később, ha nem is a fjordok birodalmában, de a nagy magyar pusztán sikerült találkoznom Láhollal, ahogy őt lapp nevén a kitűnő svéd ter­mészetbúvár könyvében nevezte.

A havasi lilék kisebb-nagyobb csapatai évről évre átvonulnak Ma­gyarországon, elsősorban a pusztai jellegű területeken. Rendszeresen felbukkannak a Hortobágyon is. Itt fejezik be vedlésüket a részben még színes nászruhájukat viselő madarak. Szeptemberben érkeznek, számuk ettől kezdve egyre nő egészen október első feléig, majd ismét kevesebbet láthatunk, és a hó végére vagy legkésőbb november első felére az utolsó példányok is búcsút mondanak hazánknak.

Egy szeptember végi hajnalon azzal a céllal keltünk útra, hogy talál­kozzunk a magas észak e finom alkatú, könnyed mozgású madaraival. A Hortobágy nyárias meleggel fogadott. Szinte izzott a levegő, és olyan délibábot varázsolt a látóhatár aljára, amilyet csak a legnagyobb nyárban lehet látni.

A rövid füvű legelőn könnyen esik a járás, de a távolságot nehezen lehet érzékelni. Az ember megy és megy, de amikor egy idő után kö­rülnéz, úgy érzi, jottányit sem haladt előre. Jobbra és balra, előre és hátra kilométerekre nyúlik a szinte végtelennek tűnő puszta, amely­nek látszólagos egyhangúságát csak egy-egy felmeredő gémeskút és a legelésző magyar gulya szakítja meg.

A puszta varázsától megérintve szótlanul bandukoltunk egymás mellett, amikor barátom hirtelen megállt és előremutatott:

– Ott vannak!

A távcsövet lassan a szememhez emeltem, és végigpásztáztam vele a legelőt. Nem kellett soká keresnem. A látómezőben rigó nagyságú madár tűnt fel. Nyugodtan állt a rövid fűben, nagy fekete szemeivel

kíváncsian nézett felénk. Azután hirtelen megmozdult. Szaladt egy kicsit, és gyorsan felcsípett valamit a fű közül. Láhol olyan otthonosan mozgott a magyar puszta közepén, mintha már ki tudja mióta itt ta­nyázott volna.

Odébbmozdítottam a távcsövet, és újabb két havasi lile tűnt fel a látómezőben, sőt valamivel távolabb még öt darabot sikerült megszá­molnom. Rövideket futva, és utána pedig felegyenesedve vadászgat- tak a kopár legelőn. Rólunk, pedig mindössze ötven lépésnyire áll­tunk, tudomást sem vettek. A legteljesebb nyugalommal viselkedtek. Egyszerű színű fiatalok voltak, nagy, fekete szemeik felett szemsáv- juk fehéren világított.

Csendben üldögéltünk a fűben, miközben a nap egyre magasabbra emelkedett az égen és egyre jobban megizzasztott bennünket. De a gyorsan melegedő levegővel a lilék mozdulatai is egyre lassúbbak lettek. Mind többet álldogáltak, néha a csőrüket is nyitva felejtették. Az északi hómezők hűvös nyara után szokatlan volt számukra a ma­gyar puszta forrósága.

Egy kis göröngyös rész volt a közelben. A tavaszi vadvizek idején forgolódhatott ott a gulya, csülkeik sárba vájt nyomai azután kőke­ményre száradtak, és a lilék egyenként húzódtak bele ezekbe a láb­nyomokba. Eleinte csak álldogáltak, majd szépen elfeküdtek bennük. Lekushadtak vagy az oldalukra dőltek, néha még szemüket is lehuny­ták. Csőrük most már állandóan nyitva volt, teljesen elbágyasztotta őket a Hortobágy forrósága.

Barátom, a puszta kitűnő ismerője, megmutatta a módját, hogyan juthatok még közelebb a pihenő madarakhoz. Anélkül, hogy fel­emelkedtem volna, ülve, araszolva csúsztam közelebb, egyre közelebb, és végül ott ültem alig néhány méternyire a csendben pihenő mada­raktól. Szabad szemmel is nagyszerűen láttam őket, a távcső látóme­zejét pedig teljesen kitöltötték. Nyugodtan pihentek a rögök között, cseppet sem zavarta őket, hogy ott üldögélek a közelükben. Csendben pihent a gulya is; a nagy szarvú állatok megfontolt mozdulatokkal kérődztek egymás mellett. Kalapja árnyékában pihent a gulyás, kutyája pedig a vályú vizét lefetyelve keresett felüdülést.

Ahogy azonban az őszi nap lefelé kezdett ereszkedni, a madarak fo­kozatosan élénkebbekké váltak. Újra szaladgálni kezdtek a fűben,
eszegettek és láthatóan nagyon jól érezték magukat. Néha nagyobb madár úszott át felettük, ilyenkor félrehajtott fejjel felfelé pillantottak. Amikor pedig, már alkonyattájt, egy kék vércse egészen alacsonyan húzott végig a puszta felett, a lilék lekushadtak, szorosan a földhöz lapultak s úgy várták, hogy a ragadozó átrepüljön felettük.

Uzsonnatájt megpróbálkoztam azzal, hogy lisztkukaccal csalizott kandlikat állítsak fel a vadászgató madarak közé. Nem repültek el, nyugodtan tűrték, hogy ott mászkáljak a közelükben, éppen csak odébb húzódtak egy kicsit. Amikor pedig mi távolodtunk el onnét, egy-kettőre régi vadászterületükön voltak megint. Vidáman szalad­gáltak a kopár legelőn, és közben egyre közelebb kerültek a gondosan álcázott kis csapóhálókhoz. Azután egyikük észrevette a csalétket. Megállt, kinyújtott nyakkal figyelt egy darabig, azután odaszaladt a kandlihoz. Már-már ujjongtam a siker láttán, de a lile megállt a liszt­kukacok előtt, okos nagy szemével nézte őket egy darabig, majd nyu­godtan továbbszaladt, és egy sáskát vett üldözőbe a fű között. Ugyanígy jártunk egy másikkal, később egy harmadikkal is. Túl oko­sak voltak ahhoz, hogy csak így egyszerűen megfogjuk őket.

Estefelé a havasi liléknek már csak finom hívóhangjukat hallottuk, látni nem láttuk őket, úgy gondoltuk, hajnalig kitartanak éjszakázó­helyükön, ezért nagy függönyhálókat húztunk ki merőlegesen arra az irányra, amelyben a lilék a hajnali világosságban, feltételezésünk sze­rint, repülni fognak. Nappal a nyílt pusztán lehetetlen lett volna használni ezeket a hálókat, de reméltük, hogy a szürkületben látha­tatlanok maradnak majd.

Munkánkat befejezve haraptunk valamit, majd nyugovóra tértünk. Fáradt voltam, mégsem jött álom a szememre. Mozdulatlanul feküd­tem a kellemesen langyossá változott levegőben, és élveztem a pusztai nyugalmat. Néha a gémeskút köré húzódott gulya kolompja kondult, kutyák ugattak valahol a sötétben, azután az álmosító csend ráborult a legelőre, s a milliónyi, szikrázó csillag alatt álomba szenderedtünk.

Még nem is pirkadt, amikor felébredtem. Úgy tűnt, mintha fél­álomban a lilék hangját hallottam volna. Percek múltak, és már kezd­tem azt hinni, tévedtem. De a finom hívóhang újból felhangzott vala- honnét a sötétből. Végigszállt a legelő felett és oldalról egy másik felelt rá.

A lilék már ébren voltak. Talán a gulya zavarta meg őket, amely még a sötétben megindult lassan kifelé, de azt hiszem anélkül is fel­ébredtek volna.

A harmattól nedves fűben megindultam arrafelé, amerről a hangot hallottam. A lilék azonban most nem voltak olyan szelídek, mint a bágyasztó melegben. Kitűnő szemükkel a félhomályban is észrevet­ték, szárnyra kaptak, és távcsövemen keresztül csak egy csapat he­gyes szárnyú, nyilallva suhanó árnyat láttam végigrepülni a haloványan derengő égen. Alacsonyan szálltak, pont ellenkező irányban, mint ahol a hálók álltak, de ez az első pillanatban eszembe sem jutott. Csak néz­tem őket, és hallgattam lágy hívóhangjukat, amint gyorsan belevesz­tek a hajnali félhomályba.

Esti séta

Szeretek este egyedül sétálni. Amikor a nap már lenyugodott és a szél is elült, az egész világot valami furcsa, homályos fátyolba burkolja a közelgő éjszaka. Legjobban azokat az erdőszéli gyalogutakat, ker­teken átvezető ösvényeket szeretem, ahol úgyszólván teljesen zajtalan a járás, és a legkülönbözőbb állatokkal lehet találkozni.

Legutóbb Erdélyben járva egy Augustus császár korabeli római palota maradványai közelében ütöttük fel a sátrunkat. Előzőleg hatal­mas zápor vonult végig a környéken, de mire a nap lenyugodott, az eső is elállt.

A kerítés nélküli, füves kertekben hatalmas diófák ágaskodtak. A sáros szekérút felett néhány korán ébredt cserebogár repült végig, valahol egy fekete rigó lármázott.

Tulajdonképpen a gólyák miatt indultam alkonyi felfedezőútra. A már említett diófás liget felől hallottam egy gólyát kelepelni. Hosz- szas keresés után fedeztem csak fel. Ott ült egy száraz diófa csúcsán, és fejét hátrahajtva buzgón kelepelt. Mire azonban kibukkantam a fák közül, az öreg diófaág már üresen meredt az ég felé. A gólya eltűnt valamerre. Bármilyen óvatosan mozogtam is, mégis észrevett. Fészkét sem találtam, hiába nézegettem jobbra és balra. Valószínűleg a falu­ban lakott, és csak pihenni ült fel a jó kilátást nyújtó diófa csúcsára.

Ahogy ott álldogáltam, a diófa törzsének aljából hirtelen egy apró kuvik bújt elő. Fellibbent egy keresztágra, bókolt néhányat, majd ki­csit felborzolta a tolláit, és hunyorogva nézett szét az egyre sötétülő alkonyaiban. Úgy látszik, rendszeresen a vén fa egyik üregében tölt­hette a nappalt, mert nagyon otthonosan viselkedett. Fejét forgatva figyelt mindenfelé, azután gondolt egyet és puhán, nesztelenül, aho­gyan csak a baglyok tudnak repülni, végigsuhant a gyümölcsfák között.

Azt hittem, nem látom többet, de tévedtem. Már visszafelé tar­tottam, amikor a kuvik jellegzetes hangja megütötte a fülemet. Körül­

nézve, ott láttam a gömbölyded madárkát egy alacsony facsemetén üldögélni. Lefelé kémlelt, azután lecsapott a frissen kaszált fűbe, de hogy sikerült-e fognia valamit, azt még távcsövön keresztül sem lát­tam.

Néhány perc múlva ismét megpillantottam a kuvikot, sőt nyomban utána még kettőt is láttam, s ekkor már tudtam, hogy egy kirepült család mozog a közelben. Itt kelhettek ki valamelyik öreg diófában, a számtalan harkályodú egyikében. A fiatalok egészen közeire bevár­tak, bizalmasan pislogtak felém, és csak anyjuk riasztó hangjára re­pültek odébb.

Visszafelé lejtős domboldalon vitt az út. Egyik oldalon fás-bokros kertek, a másikon óriási búzatábla szegélyezte. A távolból fürjkakas kiáltott, és a kedves, ma már oly ritka, „pittypalatty” végigszállt a mezők felett. Denevér keringett nesztelenül a kert fái között, és néha olyan közel szállt el mellettem, hogy a szárnyai szelét is éreztem. Látni azonban csak akkor láttam, amikor a már alig derengő nyugati égbolt előtt repült végig.

Pedig nagyon szeretem nézni a denevérek légi játékát: azt a hihe­tetlen könnyedséget, amivel a számunkra láthatatlan égi ösvényeken végigrepülnek, és azt a csodálatos biztonságot, amivel a repülő rova­rokat csípik el a levegőben. Egyszer, még gyerekkoromban, csere­bogárrajzás idején figyeltem a rájuk vadászó denevéreket. A fák lomb­jai körül mindenütt ott keringtek a brummogó, nagy bogarak, néha leereszkedtek a levelekre, rágcsáltak egy kicsit, azután újra szárnyra- kaptak és keringtek tovább fáradhatatlanul. Ekkor jelent meg egy jókora denevér és hamarjában legalább három cserebogár esett áldo­zatul fehéren villogó, hegyes fogainak. Rövidesen felbukkant néhány társa is, és egy jó félóráig vadászgattak felettem. A földön állva is hallottam a kitinpáncél recsegését, a kerengve lehulló cserebogár­szárnyak néha szinte a lábam előtt pottyantak a fűbe.

Ez a denevér, itt a nagy diófák között, legfeljebb holmi szúnyog­félékre vadászhatott, mert bármennyire figyeltem is, semmiféle nesz sem hallatszott odafentről. Később pedig már annyira sötét lett, hogy azt sem tudtam ott cirkál-e még a fejem felett.

A sátor húzózsinórját már csak tapogatva találtam meg, azután be­burkolóztam a hálózsákba. De az álom sokáig elkerülte a szememet.
Ébren feküdtem, és a közelről érkező zajokra figyeltem. Az a furcsa, szöszmötölő motozás valószínűleg egy zsákmányt kereső süntől szár­mazott, amely itt döcögött végig valahol a sátor mellett. Később a fürjkakas kiáltott újra, a császári palota feltárt romjainak keskeny árkaiból sárgahasú unkák hangja hallatszott.

Egy darabig csend volt, majd a távolból kuvik kiáltott. Gyermek­koromban, tavaszonként gyakran utánoztam a kuvikhangot, és a rá­szedett madarat néha egészen közeire sikerült csalogatnom. Bár már nagyon rég nem gyakoroltam, a lehetőség olyan csábító volt, hogy mégis megpróbáltam. Számomra szörnyen idegenül hangzott a kuvik- szó a sátor mélyén. A madár azonban meghallotta, mert nyomban válaszolt, sőt mintha közeledett volna. Újból kiáltottam, ezúttal han­gosabban, merészebben, a kuvik pedig már egészen közelről felelt valamit. A játék kezdett izgalmas lenni. Hallgattam egy darabig, majd halkan, röviden kuvikoltam, nehogy a kis bagoly rájöjjön a turpis­ságra. Először semmi válasz sem érkezett, azután a kuvik egyszerre a sátor mögött álló épület tetején szólalt meg. Léprement tehát. Elhitte, hogy kuvik rejtőzik a közelben, és eljött, hogy üdvözölje vagy talán éppen elűzze a környékről. El tudtam képzelni, hogyan forgatja a fejét, leselkedik erre-arra a kéményről, hogy a láthatatlan másikat fel­fedezze.

Nem tudom mi lett volna a játék vége, de amikor éppen újra kuvik- szóra nyitottam a számat, ajtó csapódott valahol, hangos nevetés törte meg a csendet, s egy üres üveg puffant egy fatörzsön. Később a han­gok elnémultak, de a kuvik, hiába kiáltottam utána, nem jelentkezett többé.

A nagyváros szivében is…

Vidéken nőttem fel, mégis városi ember lett belőlem. Koptatom én is az utcák betonját, préselődöm a zsúfolt villamosokon mint a töb­biek és kerülgetem az embereket, akik az utca másik vége felől foly­tonosan és kifogyhatatlanul sietnek szembe velem.

Megszerettem a várost is, miért is ne szerettem volna meg ? Hiszen kétségtelen sok előnye van a magamfajta ember számára. Múzeumok, könyvtárak, intézetek, mind mind egy helyen. Szívemben azonban mindig falusi maradtam, és nem hiszem, hogy ez a jövőben megvál­tozzon. Amikor csak alkalmam nyílik rá, ha csak egy órára is, igyek­szem megszökni a városból: egy-egy hajnalon vagy napnyugta előtt Budakeszire vagy Budaörsre, minden különösebb irány és cél nélkül, éppen csak járni egy kicsit a ruganyos gyepszőnyegen, hallgatni a madarak énekét, a tücskök cirpelését… A távcsövet csak megszokás­ból viszem ilyenkor, hiszen nem madártani útra megyek, hanem csak kikapcsolódást keresek. Menekülök a város forgatagából a természet­be, az állatok és a növények mindig megnyugtató, tiszta világába. Séta közben legfeljebb szöcskéket és sáskákat szoktam gyűjteni a fűben, hogy hazatérve szépen éneklő sámarigóimat is megörvendeztessem.

Persze azért az év legnagyobb részét az ember mégis csak a városban tölti. Csakhogy a magamfajta állatbolond természetjáró a betondzsun- gelben is felfedezi azokat a parányi jeleket, amelyek az élő természettel összekötik, mindig és mindenütt eszébe juttatják a körös-körül inte­gető erdőket és a hullámzó tarka virágú réteket.

Ami pedig az állatvilágot illeti, ma már van külön városi fauna is. Olyan fajokra gondolok itt, amelyek napjainkban állandó otthonra találtak a kőrengeteg kellős közepén is, csak azt kell megtanulnunk, hogy a nyüzsgő forgatagban, az autók és villamosok zaján át is észre­vegyük őket.

Az állatok hihetetlen alkalmazkodóképességgel rendelkeznek. A se­regély például, amely valamikor az öreg, odvas fákban bővelkedő tölgy-

erdők jellegzetes madara volt, jócskán elszaporodott, és tavaszonként a párok már nem találnak megfelelő fészkelőhelyet. Mit tehet ilyen esetben egy élelmes, talpraesett madár? Bekukkant a városokba és fel­fedezi, hogy az öreg házak repedéseiben, az ereszcsatornák alatti lyu­kakban rengeteg kitűnő fészkelőhely akad, csak el kell foglalni őket. A virágágyak, a füvesített terek pedig, ha nem is bőségesen, de nyúj­tanak annyi táplálékot, hogy egy-egy seregélypár 4-5 éhes fiókájával együtt is megél belőle.

Ha messziről nézzük őket és az ugyancsak a parkokban kutató fekete rigókat, talán hasonlítanak egymáshoz, de alakjukról és mozgá­sukról könnyen megkülönböztethetjük őket. A rigó hosszabb farkú és ugrálva jár, a seregély farka rövid és gyorsan szaladgál a fűben.

Május elején mindig külön élmény a sarlósfecskék érkezése. Ezek a szép, hosszú szárnyú madarak minden évben több ponton is költenek Budapesten, de otthon vannak Pécsett, Veszprémben, Sopronban és még jó néhány más városban is. Sivítva keringenek a levegőben, néha nagy magasságban, máskor közvetlenül a tűzfalak előtt vagy az erké­lyek között suhannak végig bravúros ügyességgel. Lakásom közelé­ben, a Csarnok téren is látni minden tavasszal néhány sarlósfecskét. Érdekes, hogy ezek a madarak egy idő után eltűnnek onnét; még soha­sem tapasztaltam, hogy fészkeltek volna valamelyik öreg épület alkal­mas üregeiben.

A sarlósfecskék csak rövid ideig nyaralnak hazánkban. Május első napjaiban érkeznek hozzánk, és alig repültek ki a fiókák, augusztus második felében már megindulnak téli szállásuk, Afrika felé. Éppen csak költeni jönnek tehát ide, mégis szervesen hozzátartoznak Buda­pesthez, akár a sárga villamosok vagy a kék autóbuszok.

Még talán csak annyit ezekről a madarakról, hogy a Bükkben és a Zempléni-hegységben néhány helyen még ma is laknak sarlósfecskék fatörzsekbe vájt harkályodúkban. Szinte elképesztő az a sebesség, amellyel végigcikáznak az ágak között, s a bejárónyíláshoz érve egy pillanat alatt eltűnnek az odú belsejében. Egy barátom, aki pedig el­ismerten kitűnő madárfotós, megpróbálta megörökíteni azt a pillana­tot, amikor a karcsú, hegyes szárnyú madár eltűnik a fa belsejében. Szerencséjére azonban még idejében rájött, hogy csak a filmet pocsé­kolja. A sarlósfecskék sebessége minden számítását keresztülhúzta.

116

Nem lenne teljes a kép a nagyvárosok szívében élő madarakról, ha megfeledkeznénk a balkáni gerléről. Bemutatni azt hiszem nem kell, hiszen ma már talán nincs is ember, aki ne ismerné ezt a jellegzetesen búgó, turbékoló, az ablakok párkányán kolduló madarat.

Többször írtak már a balkáni gerle terjeszkedéséről, ezért csak annyit jegyzek meg, hogy ma már úgyszólván egész Európában meg­található, mindennapi madárnak számít. Sajnos nemcsak gyakori, de káros is, és hazánkban egyike azoknak a kevés madárfajoknak, ame­lyek nem védettek. Híven az igazsághoz, magam is többször neveztem már „dúvad”-nak, olyan madárnak, amelyre semmiféle védelmi ren­delkezés nem vonatkozik, elsősorban a napraforgó pusztítása, a köz­területek szennyezése és még ki tudja hány kisebb-nagyobb bűne miatt. Most azonban újabb vádbeszéd helyett szeretnék a javára is írni egyet- mást.

Magyarországon sok idős ember él, és az sem titok, hogy jelentős részük, különösen ha a lakás négy fala közé kényszerülnek, szívesen nézegeti a lakóhelye környékén megjelenő madarakat. Hiszen az ab­lakból kitekintgető öreg néni vagy bácsi már rég unja az utcán höm­pölygő emberáradatot, az autókat, a motorkerékpárokat, viszont a közelben megjelenő madarak, legyenek azok „csak” balkáni gerlék vagy verebek, változatosságot, üde színfoltot jelentenek számára. Ne csodáljuk, ha a következő napon már eleséget szór az ablakba, lesi várja, hogy újra eljöjjenek, és boldog, ha valamelyik közülük el­fogadja a felkínált csemegét. Igaz, ilyesmire a balkáni gerlét nem kell különösen biztatni vagy felkérni, nem várja meg a másodszori meg­hívást, hanem azon nyomban, egyetlen lendülettel az ablakpárkányon terem. Olyan otthonosan térül-fordul az eleség körül, mintha ki tudja, milyen régóta odajárt volna.

Különösen azóta enyhültem meg a balkáni gerlékkel szemben, amióta édesanyám lakásának ablakában is megjelent egy pár belőlük. Eleinte nagyon „tisztelettudóan”, szerényen viselkedtek, de alig kap­tak enni néhány alkalommal, máris törzsvendégnek érezték magukat. Elég volt, ha édesanyám megjelent az ablakban, a szemközti irodaház tetején leselkedő gerlék máris szárnyrakaptak és eléje szálltak. Rövid idő múlva kézből is elfogadták az eleséget, bemerészkedtek a kony­hába, egyszóval tökéletesen bizalmasakká, amolyan házi madarakká

Balkáni gerlék

váltak. Akármikor mentem át, a gerlék mindig ott voltak valahol. Néha a párkányon, máskor az ereszcsatorna szélén vagy a tv-antennán, de szemüket egy pillanatra le nem vették volna az ablakról. Soha el nem tévesztették, pedig van vagy nyolc emelet, és ki tudja hány egy­máshoz nagyon hasonló ablak azon a házon.

Egy szép napon két fehér tojás jelent meg az ablak elé szerelt mus­kátlis ládában, s ettől kezdve a gerle, mint valami szobor ült a piros virágok között, legfeljebb akkor szállt le néhány percre, ha a szomszé­dos konyhaablakban elkezdődött az etetés. Egy ilyen alkalommal óva­tosan megemeltem a pár szál gizgazból álló „fészket” benne a két to­jással és egy nylondarabkát tettem alája, hiszen szegény muskátlikat

ilS
is öntözni kellett. A madár nyugodtan kotlott tovább amikor a nylon egyik oldalát kissé felemelve óvatosan vizet öntöttem a virág földjére, majd leengedve, ugyanezt a másik oldalon is megcsináltam. Nem félt, sőt meglehetősen harcias volt, és ha közelebb nyúltam a kelleténél szárnyával jókorát sózott az ujjaimra. A tojások, úgy látszik, nem vol­tak termékenyek, nem keltek ki. Az anyamadár egy ideig még ült raj­tuk, azután szépen lesétált a fészekről.

Ma már én is nehezebben veszem számra a „káros” szót, ha valahol a balkáni gerle szóba kerül. Mert nagyon fontos az a szerep, amit ez a madár a nagyvárosokban betölt mint a lakáshoz kötött idős emberek szórakoztatója, mint élő kapocs köztük és a természet között. Az erdei madarakat sem rovarpusztításuk alapján értékeljük már elsősorban, hanem vonzó megjelenésük, kellemes énekük, az erdőt járó és fel­üdülni vágyó emberekre gyakorolt pozitív hatásuk alapján.

Én a magam részéről ugyan ma is sokkal jobban szeretem a fekete rigók énekét, mint a balkáni gerle monoton búgását, de azért mindig valami melegséget érzek a szívem körül, ha azt látom, hogy valahol olyan ablakra száll a sokat szidott, gyalázott madár, ahol egy ősz fej hajol ki, és kicsit már reszkető kezek szórják a morzsát a párkányra.

Szeptemberi kukoricatáblák

Egy időben sokat madarásztam Pécel környékén. Közvetlenül a kertek alatt állítottam fel a hálót, a Rákos-patak közelében. Külön­böző pintyféléket fogtam és gyűrűztem ott, elsősorban tarka tollú tengeliceket, ismertebb nevükön stigliceket, sárga színű csicsörkéket, •zöldikéket, ősszel pedig csapatosan átvonuló csízeket. Sok kellemesen eltöltött óra emléke fűz ahhoz a területhez, a hajladozó nyárfákhoz, a Rákos-patak partján békésen legelésző bárányokhoz és a keskeny rétcsíkot szegélyező címeres kukoricatáblához.

A hajnali órákban érkeztem, jókora hátizsákkal a vállamon. Nem volt nehéz a zsák, de annál becsesebb a tartalma. Hűséges segítőim utaztak benne, két stiglic, egy zöldike, egy csicsörke és egy csíz. Mellettük feküdt a szépen összehajtogatott, zöld színű háló, a leszúró­vasak, a behúzózsinór és minden egyéb, ami egy ilyen csapóháló mű­ködtetéséhez kellett.

A hívómadarak otthon tágas kalitkában laktak, de ilyenkor apró szállítókalitkákba kerültek, és kényelmesen megfértek egymás mellett a hátizsák mélyén. Feladatuk az volt, hogy hangjukkal csalogassák oda a közelben átrepülő madarakat.

Az egyik stiglic, amely már három éve szolgált nálam, speciális fel­adattal volt megbízva, ö volt az úgynevezett pálcás, ami annyit jelen­tett, hogy egész idő alatt a földbe szúrt és a kútgémhez hasonlóan működő, hosszú botocskán ült a háló alatt. Ezt a botocskát leshelyem­ről egy hosszú madzag segítségével fel-le mozgathattam, a rajta üldö­gélő stigliccel együtt. Ha a hívó megszólalt és ezzel jelezte, hogy ten- gelicek közelednek, óvatosan meghúztam a madzagot, mire a pálca a rajta ülő madárral együtt szépen felemelkedett. Amikor pedig a csapat megült a közelben egy fa ágain vagy a kukoricák hegyén ka­paszkodva, szépen ismét leeresztettem. Eközben a kis tarka tollú stiglic szárnyaival egyensúlyozott, lebegtette őket, és ez a többiekben azt a benyomást kelthette, hogy éppen leszállóban van. Ezt látva kü­

lönösen a fiatal, még tapasztalatlan madarak repültek azonnal utána, de mihelyt meglepték a háló alá szúrt kórócsomókat (az ún. glettnit), gyors mozdulattal megrántottam a másik madzagot, amely az erős rugót működésbe hozta. A háló átcsapott és a sok tarka madár riadtan vergődött alatta. Menekültek volna, de hiába. Csak a pálcás üldögélt tökéletes nyugalommal a botocskán a ráboruló háló alatt. Nem tudom hány száz ilyen behúzást ért már meg, de még a szárnya vége se reb­bent, sőt halkan „beszélt” is társaihoz, amelyek riadtan feküdtek köröskörül. Amikor pedig azok néhány perc múlva, gyűrűvel a lá­bukon, egyenként tovarepültek, mindegyiküknek utánakiáltott. Nyu­godtan tűrte, hogy összeszedjem felette a hálót, néha csipegetett az előtte levő kis tálkából vagy tolláit rendezgette elmélyülten. Csőrével ügyesen megigazgatta azt a finom szarvasbőr csíkokból készült „kan­tárt” is, amely a szárnyai és a két lába körül bújt meg a pihetollak kö­zött, aljáról a pálca végéhez erősített vékony zsineg csüngött alá.

Tengelic

Nagyon szerettem ezeket a kora őszi, péceli madarászatokat. Haj- nalonta még finom pára úszott a Rákos völgye felett, nedvesen csillo­gott a fű, és vizesek voltak a kukoricák lefelé hajló kardszerű levelei is. A kertekben egymást szólongatták a vonulásra készülődő sárgarigók, a kék ég alatt csapatokban cikáztak a fecskék, és a szomszédoló kutyák fáradtan, csapzottan igyekeztek hazafelé a kertek árnyékában.

A hívók néha már útközben, a hátizsákban megszólaltak, és nem­egyszer megesett, hogy a hálózóhely felé igyekeztemben két oldalt a fák ágain felajzott stiglicek követtek, amelyeket hátamon utazó társaik hívó hangja csalt a közeibe.

Megjött az első csizcsapat is, és az én csízemet hallva, nyomban ki is kötöttek a fűzfa tetején. Melléjük ült két kóbor zöldike is, de mire lázas sietséggel felállítottam a hálót és leshelyemig vezettem a behúzó­zsinórt, többnyire megunták a várakozást és hívók ide, hívók oda, továbbrepültek. Igaz, rendszerint csak néhány percet kellett várnom, máris jöttek a következők. A kora reggeli órákban csaknem mindig nagy mozgás volt, sohasem unatkoztam ilyenkor a kertek alatt.

Néha váratlan kalandom is akadt. Egy alkalommal éppen kényelme­sen heverésztem a madzag végénél, süttettem magam a nappal, és táv­csövemmel egy vércsét figyeltem, amely már vagy egy negyedórája vadászgatott a közeli tarló felett. Egy helyben lebegett egy darabig, lefelé kémlelt, majd kicsit odábbrepült és megismételte mutatványát. Szerettem volna meglesni zsákmányolás közben, mert tudtam, hogy rengeteg pocok tanyázik azon a tarlón, közben csak úgy gépiesen vetettem egy pillantást a háló felé is. Abban a pillanatban el is felej­tettem a vércsét pockostul mindenestül, mert alig tízlépésnyire a hálótól egy vöröstarka macskát láttam, amint szemét mereven a pálca végén nagy nyugalommal tollászkodó stiglicre szegezve kúszott egyre közelebb. A háló rövid füvű, keskeny rétszalagon állt, két jókora ku­koricatábla között, a macska ezek egyikében osonva jutott észrevét­lenül a háló közelébe. Engem nem látott a bokor mögött, és ha fel­állók biztosan azon nyomban elmenekült volna. De én leckét akartam adni neki, hogy egyszer és mindenkorra elvegyem a kedvét a kis réten való madarászattól.

A macska pontosan abból az irányból közeledett, amerre a háló csapott, és amikor az éhes ragadozó olyan közel jutott, hogy az acél­

rugó végén levő hosszabbító szíj elérhette, megrántottam a kioldó­zsinórt. A zöld háló védőn borult a mit sem sejtő stiglic fölé, de a messzire kivágódó rugó szíj vége úgy képen találta a kandúrt, hogy a csattanást leshelyemig hallottam. A rémült macska hatalmasat ug­rott, azután mint a nyíl rohant a kukoricáshoz, ahol egy pillanat alatt eltűnt. Sokat madarásztam még ezután is azon a kis réten, de a tarka kandúrral soha többé nem találkoztam. Ügy látszik használt a lecke.

Késő délelőtt, amikor a nap már melegen sütött, kevesebbet mozog­tak a madarak. Néha jött csak egy-egy magányos stiglic vagy csíz, igaz, ezek viszont szinte kivétel nélkül le is szálltak a hálóhoz, társaik mellé. Sőt, egy fiatal csíznek annyira megtetszettek a háló alá tűzdelt kórócsomók, hogy a gyűrűzés után csak a közeli fára szállt, és alig mentem a helyemre, már ismét a háló körül mászkált. Viselkedésével szinte mágnesként vonzotta a környéken megjelent madarakat, ame-

lyek a legkisebb gyanú nélkül szálltak le mellé. Gyűrűzés után mind elrepültek, de ez a „szelíd” csíz mindig visszakanyarodott, és a követ­kező pillanatban már megint a háló gázcsomóin mászkált. Ahogy em­lékszem, rekordmennyiséget gyűrűztem aznap, és ezt nagyrészt ennek a kis csíznek köszönhettem?

Néha olyan madarakat is sikerült fogni, amelyeket csak a kíváncsi­ság vonzott a háló közelébe. Észrevették a fel-le mozgó pálcást, és kíváncsian repültek közelebb, hogy megnézzék, mi is történik ott tulajdonképpen. Egy ízben három fiatal, abban az évben kelt cigány­csuk bukkant fel a kukoricák csúcsán. Már reggel észrevettem őket, de nem is gondoltam arra, hogy valamelyikük még a hálóba kerülhet. Farkukat billegetve vadászgattak, néha lecsaptak a fű közé, ahol pó­kokat vagy rovarokat zsákmányoltak. Már dél felé járt az idő, amikor azt láttam, hogy az egyik csuk felettébb érdeklődik a pálcás és a mes­terségesen kiképzett gázcsomók közé rejtett, apró kalitkákban ugráló csíz és stiglic iránt. Mindig közelebb és közelebb jött, csettegve hin­tázott a hajladozó kórókon, azután hirtelen gondolt egyet és odaleb- bent a pálcás mellé. Kezem akkor már rég a madzagon volt, és abban a pillanatban, amikor leereszkedett, meghúztam a zsinórt.

Azt hittem, hogy a fiatal cigánycsuk a gyűrűzés után messzire repül a környékről, de tévedtem. Még hetek múlva it ott láttam a Rákos­patak partján. Békésen vadászgatott, de azért a háló közelébe nem merészkedett többé.

Végül hadd meséljem el, hogy veszítettem el hűséges pálcásomat. Szeptember eleje volt, a fiatal, még szürke fejű stiglicek nagy csapa­tokban mozogtak a rétek felett. Minden hétvégén kint voltam. A háló körül nagy volt a mozgás, egy pillanatig sem unatkoztam. Azon a reggelen már állt a háló, elhelyeztem a hívókat is, csak a pálcás volt hátra. Ki akartam venni a kalitkájából, hogy a kantárja alján levő kis karikába bekapcsoljam a karabinert, de valahogy ügyetlenül nyúlhattam érte, mert kiugrott a kezemből. A vér meghűlt az ereimben, de annál nagyobb volt az örömöm, amikor láttam, hogy egyenesen a pálcára rebben és tolláit megrázva kényelmesen elhelyezkedik rajta. Megszok­ta, hogy a háló alatt mindig a boton üldögél, és nyilván nem is sejtette, hogy ez az eset mennyire különbözik a többitől. Hiszen bármikor el­repülhetett volna.

És ekkor követtem el a hibát, amit később már nem lehetett jóvá­tenni. Ha akkor egyszerűen meghúzom a kioldózsinórt, semmi baj sem történik. A háló alatt könnyen megfoghattam volna a stiglicet. Sajnos annyira bíztam a madár szelídségében, hogy azon nyomban kézzel akartam megfogni. Ez lett a vesztem. A stiglic nyugodtan ül­dögélt, de amikor már majdnem megfogtam, mégis csak odébb reb­bent. Még mindig leboríthattam volna a hálóval, de ehelyett meggon­dolatlanul újra utánanyúltam. Persze elhibáztam, és a madár a követ­kező pillanatban már az egyik magas kukorica csúcsán üldögélt. Ro­hantam utána, de most már hiába. A kukoricáról egy közeli fűzfára szállt. Legalább másfél óráig ült ott, tollászkodott, énekelgetett, de a hálóhoz, hiába szólongatták ott maradt társai, nem szállt le többé. Végül egy kóbor stigliccsapat ragadta magával. Repült a sok tarka madár a Rákos-patak felett, de az én pálcásomat többé még távcsővel sem tudtam kiválasztani közülük. Elszállt a többivel együtt a vasúti töltés felé. Magával vitte az apró szarvasbőr nadrágot is, amit oly nagy gonddal varrtam neki.

Nagyon sajnáltam, és még hetek múlva is végigtávcsöveztem min­den stigliccsapatot a környéken, hátha látok egyet karikával a lábai között, de sajnos sohasem láttam többé.

Hulló falevelek

A nap csak nehezen birkózott a ködfüggönnyel, amely nedves kar­jaival szívósan kapaszkodott a fák ágaiba és a harmatos fűszálakba. Talán egy óra múlva mégis csak diadalmaskodott, és egyszeriben kel­lemes, őszi meleg ömlött szét a tájon.

Az erdő sarkán öreg diófa állt. Talán egy pákosztos varjú csőréből hullott ki sok évvel ezelőtt egy, a kertekből elcsent dió, így került a vén fa hozzá nem illő társai, bükkök, gyertyánok és kőrisek közé. Valamikor sokkal terebélyesebb lehetett, most már csak néhány vastag ága nyújtózkodott az ég felé.

Tavasszal mindig seregély énekelt a harkályok készítette odú előtt, most már a cinegék is hűtlenné váltak az öreg fához. Gallyai kopaszon merednek szerteszét; a deres éjszakák egy-kettőre letisztogatták róluk a megsárgult, megbámult leveleket.

Az egyiken azért mégis maradt három levélke. Talán erősebbek vol­tak a többinél, talán csak szerencséjük volt, nem tudom.

Az őszi napsütésben fürdő domboldalon varjak, sétálnak. Komóto­san lépegetnek a nagy, fekete madarak, de amikor kilépek a fák közül, szinte egyszerre kap szárnyra valamennyi. Rossz tapasztalataik lehet­nek az erdő felől érkező emberekkel. Károgva keringenek a domb felett, majd lassan felfelé csavarodnak. Lehetnek vagy százötvenen. Már olyan magasan repülnek, hogy legfeljebb ha rigónyi madaraknak látszanak. Azután keringeni kezdenek. De nem ám méltóságteljes las­súsággal, hanem olyan szédületes zuhanásokkal tarkítva, hogy szinte forogni, Örvényleni látszik az egész égbolt. Fel-le hintázik a sok fekete madár az égen, néha szinte belemerülnek a végtelen kékségbe, hogy nyomban utána szinte a földig bukjanak alá, majd egy hirtelen for­dulattal máris újra felfelé fúrják magukat a levegőben.

Míg a varjak csodálatos műrepülésében gyönyörködöm, azon tö­röm a fejem, vajon milyen időváltozást jósol a néphiedelem az ilyen légi varjútánc láttán. Lehet, hogy szelet, talán hideget is, de ahogy

Vetési varjak

körülnézek a napsugarak által beragyogott őszi tájon, valószínűtlen­nek tűnik minden változás.

Békésen üldögél az a két süvöltő is az erdőszéli fagyalbokor lehajló ágain. Csak az imént érkeztek halkan füttyentgetve a szomszédos völgy felől. A piros mellű -hím oldalozva tipeg a fényesfekete fagyal- szemek felé, majd lehajol és egyenként morzsolja szét kemény csőr­kávái között. Az apró magvacskák sorra hullanak az avarba, ahol jö­vőre talán új élet fakad belőlük.

Lassan továbbsétálok. Két kóró között finom pókháló feszül, a kö­zepén sárga potrohú, nagy darázspók leselkedik. Alighanem éhes lehet, hiszen a mostani hűvös éjszakákon aligha mozog sok szúnyog vagy apró lepke a fűszálak között. A pók azonban, legalábbis látszólag, tel­jesen egykedvűen üldögél, mintha tökéletesen mindegy lenne számá­ra, kerül-e légypecsenye vacsorára. Egy ágacskával óvatosan meg­piszkálom a háló csücskét. A pók abban a pillanatban arrafelé fordul, szalad is egy rövidecskét a vélt zsákmány felé, azután ismét megáll. Mozdulatlanul kapaszkodik maga készítette zegzugos létráján. Talán észrevette, hogy csak megtréfálták. Leguggolok mellé, hogy jobban szemügyre vegyem, de ezt még a türelmes pók sem állja. Visszavonul a fűszálak rejtekébe, csak sárgás potroha látszik ki az egyik gyermek­láncfű-levél mögül.

A nap sugarai már rézsút hullanak a rétre, az erdőszélen hosszú árnyékok nyújtogatják karjaikat. Arccal az öreg égi vándor felé for­dulva süttetem magam egy darabig. Október derekán meg kell be­csülni a még oly bágyadt napsugarakat is.

Hirtelen jött szellő pergeti a fák alatt egymás hegyén hátán pihenő leveleket. Forogva, kergetőzve sietnek előre, helyet cserélnek a fák alatt. A vadcseresznye piros levélkéi az öreg tölgy alá kerülnek, a tölgylevelek egy házzal arrébb, a gyertyán alatt pihennek meg ismét. Testvérek módjára ölelkeznek a galagonyák sárga levelei és a közéjük keveredett fagyallevélkék, finoman hintáznak a levegőben egy dara­big, .azután, amikor a pajkos szellő tovasurran a csupasz törzsek kö­zött, együtt hanyatlanak alá és pihennek tovább mozdulatlanul, míg csak a legközelebbi szélroham ismét tovább nem hajtja őket.

‘Fekete harkály érkezik valahonnét nagy ívben, és kemény koppa- nással telepszik fel a bükk egyik vastag ágára. Másfelé figyel, nem vesz

észre mindjárt, különben rögtön továbbröppenne. Felfelé kúszik a törzsnek is beillő ágon, majd egy csonknál megáll, és furcsa, nyávogó hangján kiált valamit. Már-már újra kiáltásra nyitja a csőrét, amikor rám esik a pillantása. Nézzük egymást, eleinte mozdulatlanul, majd a harkály lassan az ág túlsó oldalára csavarodik. Csak pirossapkás feje marad kint, úgy figyel nyújtott nyakkal felém. Tudom, ha csak a leg­kisebb mozdulatot tenném, rémülten repülne el innét, de hogy csend­ben állok egy fatörzs mellett, a harkály nem tudja, mitévő legyen. Segíteni szeretnék neki és jobb kezemmel egy kicsi, alig látható moz­dulatot teszek. A harkály látható megkönnyebbüléssel rikkant egyet, elrúgja magát a bükkfáról és továbbrepül a törzsek között. Feketén villan itt-ott, de néhány másodperc múlva nyom nélkül elnyeli a söté­tedő erdő.

A fekete madárról újra a varjak jutnak eszembe. Még látni őket, de sokkal messzebb örvénylenek, szinte felismerhetclcn apró, feke­te pontok a távoli égbolton. Már nem kavarognak olyan hevesen, és mintha elfáradtak volna, csapat csapat után indul el valami távoli, ismeretlen cél felé. Csak sejtem, hogy az innét láthatatlan Duna-ligetek felé igyekeznek, ott akarják tölteni az éjszakát.

Csendben ballagok visszafelé. Az öreg diófa vékony ágán már csak egyetlen árva levélke szomorkodik. A másik kettő ott pihen valahol a földön, ezernyi pirosán és sárgán erezett testvére között.

A nap egyre alacsonyabban úszik az égen, sugarai már csak a diófa legfelső ágain táncolnak haloványan. Eltűntek a varjak, elhallgatott a süvöltők békés pityegése is. Hűvösödik. Lehajolok, hogy a vihar­kabátot begomboljam. Mire ismét feltekintek, a diófa már üresen áll.

Nézem a szerte heverő leveleket a földön és próbálom találgatni, melyik is lehetett az utolsó, amelyik lehullott. Egyformák valamcny- nyien. Azt hiszem nincs ember, aki megkülönböztetné őket.

És jöttek a vadludak…

A megfigyelőtorony felé ballagtunk. Langyos, permetező eső áz­tatta a határt. A sárguló nádszálakon ezüstös cseppek kapaszkodtak, de amikor már egészen kövérre híztak, egy pillanat alatt végigszalad­tak a száron és beleolvastak a nádas lábát körülölelő víztükörbe.

barkós cinegék kis csapata matatott a gát közelében. Egyikük, szép szakállas hím, legfeljebb kétméternyiről nézett fel rám. Csillogó sze­mében nyoma sem látszott a félelemnek.

Később tökésréce-párt vertünk fel egy kis öbölből. Ott úszkáltak vagy talán tollászkodtak a sekély vízben, és szinte kővé dermedtek, amikor váratlanul kiléptünk eléjük a nádszegély mögül. A zöldfejű gácsér tért magához először, és kemény evezőivel veszettül csapkodva a vizet a levegőbe emelkedett. Párja néhány pillanattal később rémült hápogással repült utána.

Most már felértünk a toronyba. Az eső is csak addig esett, amíg a falépcsőkre nem tettük a lábunkat. Mihelyt tető volt a fejünk felett, nyomban oszladozni kezdtek a fellegek. Már csak a nehéz esőszag maradt a nádas felett. A magasban az egyre táguló réseken itt is, ott is a kék ég mosolygott le ránk.

Ökörszem cserreg izgatottam. Hiába keresem, nem tudom megpil­lantani. Valahol a nádasban -bujkál. Az ökörszemek érdekes módon októberben rendszeresen megjelennek a nádasokban, talán azért, mert az avas nádszálak között mindig akad néhány pók a számukra.

Előttem, kint a nádfoltokkal szabdalt vízen, récék és szárcsák úsz­kálnak. A tőkés gácsérok körbefogják a tojókat, de azt az apró ter­metű csörgörécét, amely társak híján megpróbál közéjük férkőzni, egy­kettőre kiűzik maguk közül. Valamivel később nagy suhogással barátrécék érkeznek. Lehetnek vagy harmincán, egy cigányréce is van velük. Ügy látszik, egyedül maradt vissza, mert ma – pedig egész nap a környéket jártuk, és minden átrepülő récének utánafordítottam a távcsövem – rajta kívül egyetlen cigányrécével sem találkoztam.

IjO

Eltűntek a böjti récék is. Talán már olaszországi lagúnákban bukdá­csolnak.

A november eleji alkony rohamléptekkel közeledik. Még nagysze­rűen látni, akár fényképezni is lehetne, de a levegőnek esti illata van már. Ezt sem tudnám senki emberfiának megmagyarázni. Mert nem az orrával érzékeli az ember ezeket az illatokat, inkább a természetet sokat járó ember ösztönével érzi.

Időközben a felhők csaknem teljesen eltűntek, a nap távozó utó­védjeik közé süllyed. A szél elült, odalent a nádszálak alig-alig moz­dulnak már.

Hirtelen tisztán kivehetően meghallom azt a hangot, amelyre egész délután vártam, a vízre érkező vadludak sejtelmes, panaszkodó kiáltá­sát. Már látom is őket. Szépen rendezett V alakban közelednek, a betű egyik szára azonban jóval hosszabb a másiknál. Elnyújtott kiáltásaik úgy permeteznek alá a magasból, mint az imént az eső a szürke, őszi fellegekből.

Már itt is vannak a tó felett. Látják az odalent csillogó vizet. Az elöl haladó madár meglódítja magát, oldalt, majd hanyatt fordul a lcvcgő-

Nyári ludak

Vetési ludak

ben, s erre mintegy vezényszóra valamennyi liba hullani, kerengeni kezd lefelé a magasból. A fényképezőgép ott van a kezemben, de el­felejtem felemelni, annyira lenyűgöz ez a csodálatos látvány.

Suhognak a hatalmas szárnyak, de az előbb még játékosan hány­kolódó libák most már egy vonalban úsznak, egészen alacsonyan su­hannak végig a nádas felett. Keresik a legalkalmasabb tisztást, ahol leereszkedhetnének. És közben beszélgetnek, azon a megkapó liba­nyelven, ami sajnos érthetetlen számunkra. Pedig oly szívesen vála­szolnék nekik.

Alig csobbannak a vízre, máris új csapat érkezik. Elölről kezdődik a pazar légi játék, mi pedig lélegzetvisszafojtva lapulunk a torony mélyén. Csak a szemünk és a fülünk dolgozik. Issza, mohón szürcsöli a természetnek ezt az egyedülálló mutatványát, az égből kerengve hulló nagy madarak felejthetetlen látványát.

És még mindig jönnek 1 Újabb és újabb csapatok érkeznek. Mintha valami kimeríthetetlen, óriási zsák öntené magából őket, a nádasba ékelt tisztások pedig vonzanák, szívnák magukhoz valamennyit.

A közeledő libákat most már inkább csak hallani, mint látni. Azok azonban odafentről bizonyosan jól látnak mindent. Csodálatos bizton­sággal ereszkednek le társaik mellé. Talán a kis akácerdő mögött fel­bukkanó telihold csillan meg a vízben, az irányítja őket!

Visszafelé csak; a hold gyenge fénye világítja meg a gátat. Hepehupás az út, botladozva megyünk az állomás felé. Guvat visít valahol a sötét­ben, a vasúti töltés felől néhány fázós tücsök ciripel halkan.

Megszűnt a libahúzás. De idelent a vízen az ezernyi nagy madár nem alszik még, ébren pihen a ringatózó hullámok hátán. Közben beszél­getnek egymással. Hol hangosabban, hol meg suttogóra fogva hang­jukat. Mintha valami varázslat játszana velünk hol közelebb hozva, hol meg ismét távolabbra vive a nagy tisztást, ahol a sok, északról érkezett madár éjszakázik.

Még akkor is a víz felé fülelek, amikor már az állomás előtti pádon üldögélek. Társaim is hallgatnak, csak a libák beszélnek messze bent a nádöveztc, csillogó vizű tisztáson.

Hűvösödik. Galléromat felhajtva, behunyt szemmel hallgatom a természet e csodálatos muzsikáját, míg csak mindent el nem nyom a beérkező mozdony dübörgése.

ablakból kitekintve

Hivatali dolgozószobám meglehetősen gyakran változott az utóbbi években. Kezdtem a Garas utcában, azután a Madártani Intézet fel­került a Szabadság-hegyre a Költő utcába, onnét Zuglóba, majd ismét fel a hegyre, ez alkalommal a Mátyás király útra. Ültem az északi oldalon, ahol túl kellett hajolni a párkányon, ha a napot is látni akar­tam, de állt az íróasztalom nyugatnak néző ablak előtt is, ahol csak úgy áradt be a napfény, és délutánonként még a függönyt is össze kellett húzni, hogy dolgozni tudjon az ember.

Az idestova húsz év alatt igazi városi környezetbe szerencsére soha­sem kerültünk, s így, bár a színhely gyakran változott, egy valami mégis mindig megmaradt: az ablakon kitekintve, ilyen vagy olyan for­mában, mindenütt alkalmam volt a természet egy-egy darabkájában gyönyörködni. Különösen azért érzem így, mert a lakásom sajnos igazi városi környezetben van, ahol az ablakból legfeljebb háziga­lambokat, balkáni gerléket, egy-egy verebet vagy néhány fáradt, szél által sodort pillangót látok.

Leghűségesebb barátaim a fekete rigók, amelyek mindenhová elkí­sértek. Február végén, de ha a szeszélyes időjárás úgy akarta, néha már januárban is, gyakran nyitottam ablakot, amikor az üvegen át a sárga csőrű hímek éneke a fülembe jutott. Különösen a Költő utcai nagy épületből, ahol ablakom pontosan egy hatalmas gesztenyefára nézett, hallgattam sokszor gyönyörködve az ébredő tavasznak e finom, halk, de annál bájosabb és kifejezőbb hangjait.

Néhány héttel később viszont, amikor fagyos orkánnal kísért, sűrű hóeséssel a tél ismét végigsepert a városon, ugyanez a fekete rigó már a párkányon ült reggel, amikor a szobába léptem, és türelmesen várta, hogy valami ennivalót kerítsek számára. Azután ismét elolvadt a hó, és a kertben ott ugráltak peckesen a rigók az alig zöldellő fűben: a barnás színű, magukat már finoman kellető tojók és az örökösen a szomszédra figyelő, koromfekete hím madarak.

Ezek a hím rigók bizony nem nagyon kímélték egymást. Néha még apró fekete tollak is szállingóztak a levegőben, úgy összeverekedtek a fűben vagy a bokrok között. Azután lassan kialakultak a területek, az egyes párok szűkén mért birodalmai, és ettől kezdve azt a madarat például, amelyiknek a jobb szárnyában, honnét, honnét nem, egy fehér tollacska is volt, mindig ugyanazon a részen, a bodzák és a tisz­táson álló sűrű ágú fiatal fenyő között láttam. Ott ugrált a gyepen, láthatóan nagyon büszkén és nagyon boldogan, időről időre pedig valamelyik faágról a legnagyszerűbb koncertet „sugározta”, amit életemben rigótól hallottam. Igaz, ez a koncert tulajdonképpen nem nekem szólt, néha kicsit amolyan potya jegyesnek is éreztem maga­mat, de azért mindig szélesebbre tártam az ablakot, ha ez a rigó meg­szólalt.

Tavaszi, nyári időben gyakran korán, jóval a többiek előtt mentem be az intézetbe. Ilyenkor, a kora reggeli órákban, lehetett megfigyelni a barnaruhás tojókat, amint fészekanyaggal a csőrükben alacsonyan repültek végig a kert felett, és rövid habozás, óvatos ide-oda tekin- getés után, gyorsan eltűntek valamelyik sűrű bokor mélyén. A fehér tollas rigó párja a kis fenyőfát választotta. Ha délután arrafelé járva, csak úgy messziről, nagyon óvatosan odapillantottam, az ágak között már láttam a félig kész fészket. Néhány nap múlva pedig a tojó kilógó farkvége mutatta, hogy a kotlás türelmes munkája is megkezdődött.

Egész évben ott voltak az ablak túlsó oldalán a sárgamellényes széncinegék is. Nyáron csak elvétve láttam őket, bár a Költő utcai Jókai pince ablakából az egyik évben pontosan arra az eternit odúra láttam, amit csak úgy találomra lógattunk fel a barackfa egyik alsó ágára, de amelyben nyomban utána megtelepedett egy széncinegepár. Akkoriban még gyűrűztük ezeket a madarakat, így meg tudtam álla­pítani, hogy a hím és a tojó egyaránt azok közül került ki, amelyek néhány hónappal korábban, téli időben, még buzgón hordták a napra­forgót a bejárat előtt felállított nagy etetőből. Ettől kezdve évről évre itt költöttek.

Ennél az odúnál, éppen helyezeti előnyömnél fogva, egy alkalom­mal annak is tanúja lehettem, amikor a fiatalok, lehettek vagy tízen, életükben először hagyták el az odú ismert és biztonságot nyújtó bel­sejét. Egymás után ugráltak vagy inkább potyogtak ki a nyíláson, de
a következő percben már hangos zsivajjal gyülekeztek az izgatott öreg madarak körül, amelyek azután szépen továbbvezették az egész tár­saságot az ágak között. Ezután még jó néhány reggelen találkoztam velük a környéken. A fiókák szüntelen lármája mindig elárulta, hol keressem őket.

Nagyon bájos egy ilyen cinegecsalád látványa, de legalább olyan vonzó késő őszi-téli gyülekezésük az ablak előtt. Szinte hihetetlen, milyen gyorsan felfedezik, ha eleséghez juthatnak valahol. A Mátyás király útra december elején költöztünk, s mindjárt a következő napon elcséget szórtam az ablakpárkányra. Miközben a napraforgót rendez­gettem a párkányon, arra gondoltam, hogy néhány nap alatt biztosan megszokják majd az etetést és ettől kezdve tarka madárvilágban gyö­nyörködhetek. Tévedtem, helyesebben alábecsültem a cinegék és tár­saik szemfülességét. A madarak ugyanis nem napok, de órák, sőt tulajdonképpen egyetlen óra leforgása alatt tudomást szereztek a do­logról. Először csak egy kíváncsi széncinege jelent meg a párkányon. Benézett hozzám, láthatólag nem tudta eldönteni, veszélyes lehetek-e vagy sem, menjen-e vagy maradjon? Végül gyors elhatározással fel­kapott egy szem napraforgót és elrepült vele. Egy perc sem telt belé – megnéztem az órámat is -, ugyanaz a cinege jelent meg ismét az ablakban, de ezúttal már sokkal magabiztosabban, sőt mögötte az egyik faágon már egy társa is kukucskált az ablak felé.

Egy óra múlva már legalább harminc széncinege hordta a magot nagy buzgalommal, és megjelent egy fekete rigó is. A második napon egy apró kék cinege is beállt a sorba, és láthatóan bejelentette igényét az ablakpárkányra a környéken lakó csúszkapár is. A harmadik nap reggelén láttam az első barátcinegét és ekkor jelentkeztek először az óvatos verebek is. Ezek nem szálltak a tetőszoba ablakának párkányára, hanem csak a tetőre hullott magokat szedegették össze lázas sietséggel.

Nekem különösen a csúszkák megfigyelése okozott sok élvezetet. Ezek a madarak köztudottan nagyon hűségesek területükhöz, amit a párok a téli hónapokban is megtartanak, őriznek, és igyekeznek a többi csúszkát távol tartani onnét. Ez a váratlanul létesült etetőhely itt a területük közepén kapóra jöhetett nekik, de megtartása annál nehezebb volt. Lakhelyük őrzése korábban bizonyára nem okozott különösebb nehézségeket, hiszen a táplálkozási lehetőségek nagyjából

Vörösbegyek

azonosak voltak az egész környéken. De a téli hidegben az éhség kü­lönösen nagy úr, és amikor etetni kezdtem, a szomszéd csúszkapár minden nap többször is megkísérelte, hogy behatoljon vetélytársa területére. Ez persze a „háziúr” dühödt méltatlankodását váltotta ki, és néha a párkányon, illetve az öreg épület fa gerendáin folyó parázs veszekedéseknek lehettem szem- és fültanúja, amikor a jogos tulaj­donos a szomszédot tetten érte a napraforgókupac kellős közepén. Ezekben a csetepatékban ugyan mindig ő bizonyult erősebbnek, de hogy a szomszéd nem lankadt és újra meg újra megkísérelte a tolvaj- lást, azt bizonyította, hogy egy-egy óvatlan pillanatban mégis sikerült valamit elcsórnia a csemegéből.

A csúszkák viselkedése az etetőn egyébként merőben más, mint a cinegéké. Azok odareppennek, körülnéznek, azután felkapnak egy napraforgószemet, és máris repülnek vele, hogy valami nyugalmas ágon kikopácsolva elfogyaszthassák ízletes belsejét. Ha végeztek, a földre ejtik az üres héjdarabkákat és már érkeznek is a következő szem napraforgóért. A csúszka egészen másként viselkedik. Először is válogat. Kemény, hosszú csőrével ide-oda vagdos a napraforgó kö­zött, míg végül talál egyet, amelyet alkalmasnak talál arra, hogy a cső­rébe vegye. De nem repül el, hanem tovább keresgél, és mint az etető rigók a gilisztákkal, úgy távozik az összefogott napraforgómagokkal. Zsákmányát különböző rejtekhelyekre, fakéreg mögé, falrepedésbe, odúkba dugdossa el nagyon előreláthatóan, és ha az etetés valami miatt szünetel, ezeket az éléskamrákat keresi fel, hogy jóllakjon az ott felhalmozott élelemből. Nincs is semmi baj, ha talál is ott valamit! A többi madár ugyanis előszeretettel fosztogatja a csúszka raktárait, és szegény, bárhogy is igyekszik, sohasem képes azokat megtölteni.

Mulatságos esetnek voltam szemtanúja egyszer a Mátyás király úton. Megfigyeltem, hogy az egyik csúszka mindig ugyanabba az irányba repül el a magokkal, és a következő reggel az utcáról megles­tem azt is, hogy hová dugja a napraforgót. Ablakom párkányát előző este alaposan feltöltöttem, és tudtam, hogy nem kell sokáig várnom majd. Valóban, két perc sem telt bele és már hallottam a csúszka jel­legzetes hangját; a következő pillanatban már repült is felém az épület irányából. Átszállt az út túlsó oldalára és egy villanyoszlopra ült. Egészen magasan, a porceláncsigák felett, harkály vágta lyuk sötétlett,
és az én madaram oda bújt be napraforgóval a csőrében. Kisvártatva újból megjelent és már repült is, egyenesen az épület másik oldalán levő ablakom felé. Ekkor azonban különös dolog történt. Alig tűnt el a csúszka, kis kék cinege jelent meg az oszlopnál. Gyorsan bebújt a nyíláson, kiemelt egy napraforgószemet, és a közeli tölgy ágára szállt vele. Még javában kopácsolta, amikor a csúszka ismét megjelent,

Verebek

újabb napraforgóadaggal a csőrében. Amikor pedig a rozsdás mellű madár újra friss zsákmányért repült, a kék cinege, mint a villám ott termett, és megint ellopott egy magot a készletből. így ment ez leg­alább fél órán keresztül, de valószínűleg később is, mert a csúszka a délelőtt folyamán legalább harmincszor tette meg az ablak és az oszlop közti utat. Bár nem láttam, biztosra vettem, hogy az élelmes kék cinege is ott van, hogy a szemfülesebb jogán sápot húzzon a szor­galmasan dolgozó madár összegyűjtött eleségéből. Hogy mi történt volna, ha egyszer a csúszka történetesen „in flagranti” éri a tolvajt az odúban, nem tudom. Remélem nem is történt meg soha. Hiszen az ablakpárkányról nem fogyott el a napraforgó, a csúszkának pedig, ahogy én látom, örömet okoz a dugdosás. Még akkor is, ha „lyukas zsákba” hordja a szemeket.

Télidőben gyakran láttam vetési varjakat keringeni a hegy felett, néha nagy ritkán még a sirályok is elkanyarodtak erre a Duna felől, de ahol huzamosabb ideig madáretetés folyik, előbb-utóbb bizonyo­san megjön a karvaly is. Itt is megjelent. Amikor jellegzetes alakját felbukkant a ködös, párás ég alatt, a cinegéket mintha valami látha­tatlan kéz seperte volna le a párkányomról. Ezután már egy mocca­nást sem lehetett hallani. Pedig amikor végignéztem az ablak előtt nyújtózkodó faágakat, itt is, ott is láttam őket szorosan az ágakhoz simulva ülni, csillogó szemüket a fent keringő néma ragadozóra füg­gesztve. De amikor a karvaly egy kis idő múlva sebesen nyilallva el­tűnt a hajlás mögött, az etető egy pillanat alatt újból benépesült. A veszély elmúlt, elenyészett a kerekszárnyú, hosszú farkú ragadozó ködbevesző alakjával együtt.

Sok kedves ismerőst köszöntök minden évben és minden évszakban az ablakon keresztül. A kék szárnytollaival, fehér hátával feltűnő szaj­kót t a minden tavasszal újból megjelenő csengő hangú barátkákat, a vonuló vörösbegyek friss „cik-cik” hangját a legsűrűbb bokrok között, a fűben hangyák után kutató zöld küllőt és ki győzné felsorolni vala­mennyit. Látom megpattanni a gyorsan gömbölyödő rügyeket az öreg gesztenyefa ágain és a gyermekláncfű sárga virágait a fű között. Ha kint járok erdőn, mezőn, ürgék, mókusok és madarak közelében, enyém a világ! De kapcsolatom a természettel a dolgozószoba ablakán keresztül sem szűnik meg soha, egy pillanatra sem.

Madárfogás a téli pusztában

A leghidegebb téli időszakban általában pihennek a hálók. A füle­mülék, a poszáták és társaik messze délen járnak, legfeljebb egy-egy áttelelő vörösbegy szomorkodik a bokrok alján. A különböző pinty­félék nagy csapatokban mozognak ugyan a havas mezőkön, de a nagy hidegben a hívómadarakat nem lehet kivinni, mert elpusztulnának a hirtelen hőkülönbség miatt.

így hát csak távcsővel felfegyverkezve jártunk a madarak után. A hegyekben, a dombok között vagy az Alföldön, mindenki ott, ahová a szíve vonzotta. Egy ilyen madarászvasárnapot követő beszél­getés során mesélte valaki, hogy a Tiszántúlon, az Alföld délkeleti csücskében nagy csapat hósármányt látott. Erre a névre rögtön felfigyel­tünk. A hósármány nem mindennapi „csemege” Magyarországon. Mint északon élő madár, csak télen látogat el Közép-Európába és akkor sem mindig egyforma mennyiségben. Akad olyan tél, amikor alig látni néhányat, máskor viszont tömegesen jelentkeznek, elsősor­ban a puszta jellegű területeken.

Ezen a télen az erős hideg nagyobb tömegben kényszerítette dél felé ezeket a szép, fehértarka madarakat, mert az országból egyre másra érkeztek a jelentések, itt is, ott is láttak kisebb nagyobb hósár- mánycsapatokat.

Eleinte szó sem volt fogásról. Azután valaki megkockáztatta, hogy talán jó lenne megpróbálkozni vele. Ha másért nem, hát csak a sport kedvéért. Fogjunk belőlük, ha már itt vannak. Addig-addig beszél­tünk róla, míg a végén megszületett a terv: elmegyünk hósármányt fogni. Hívómadarunk ugyan nem volt, de próba szerencse. A kirán­dulás helyéül a Budapesttől délkeletre fekvő Apaj-pusztát választottuk, ahol már nagyon sok szép madarászélményben volt részünk.

Kora reggel találkoztunk a pályaudvaron. Igazi januári hajnal volt: ködös, sötét és hideg, és ugyancsak jólesett az egyik fűtött kocsiban elhelyezkedni.

Ahogy a vonat ment, úgy lett egyre világosabb. Persze csak januári viszonylatban. Vastag ködfüggöny gomolygott a puszta felett, és a magas, fehér hótakaró szinte egybeolvadt a mélyen járó fellegekkel. Mintha minden élet kihalt volna a nagy síkságon. Itt-ott ugyan láttunk néhány madarat, elsősorban varjakat és verebeket az állomások kör­nyékén, amint fázósan üldögéltek a kopár ágakon, de ez volt minden.

Az állomás környékén, ahol leszálltunk, szépen eltakarították a ha­vat, keskeny, tisztára sepert ösvény vezetett az országút felé, de tá­volabb, amerre csak a szem ellátott, mindenütt a végtelennek tűnő hómező nyújtózkodott el.

Hátizsákjainkat vállra dobva elindultunk a jól ismert úton. Eleinte, a vontatók és szekerek törte csapáson még viszonylag gyorsan halad­tunk, de később ennek is vége szakadt, és az érintetlen hómezőn ta­postunk tovább. Itt azután egykettőre elfelejtettük, hogy fáztunk valaha is. A mély hóban való ütemes gyaloglás, nehéz kabátban, meg­rakott hátizsákkal, alaposan igénybe veszi az izmokat és a tüdőt. Hátunk a vastag pulóver alatt lassan átnedvesedett. Csak a fülünk fázott, de kegyetlenül.

Nem voltunk messze az utolsó gazdasági épületektől, amikor hir­telen megpillantottuk az első hósármányokat. Lehettek vagy húszán, és a hóból itt-ott még kiálló gazfélék magvait csipegették. Fel-fel- ugráltak a száraz kórókra, és igyekeztek a szinte láthatatlan, apró magocskákat kiverni a hófelületre. Láthatóan nem érezték rosszul magukat. A zord északról érkezett madaraknak úgy látszik meg sem kottyant a magyar tél. Vígan szaladgáltak a kérgesre fagyott havon.

Jó ideig figyeltük őket távcsővel, de a hely ahol mozogtak, fogásra teljesen alkalmatlan volt. Egyik barátom, aki kissé közelebb akart menni hozzájuk, meg is járta. Valami rejtett gödörbe vagy árokba léphetett, mert egy pillanat alatt derékig süllyedt a hóba, és csak nehe­zen tudott kivergődni ismét. Később a sármányok odébbszálltak, és mi is folytattuk utunkat a puszta belseje felé.

Eleinte magabiztosan mentünk előre, de később valahogy az a kel­lemetlen érzésem támadt, hogy eltértünk a helyes iránytól. Egy hodály felé igyekeztünk, de már rég meg kellett volna pillantanunk az öreg épület körvonalait. A köd azonban változatlanul sűrű volt, legfeljebb ötven méternyire ha elláttunk. Egy ideig még próbálkoztunk, de

végül be kellett látnunk, hogy eltévedtünk. A hó és a köd köröskörül annyira megzavart, hogy fogalmunk sem volt, hol is vagyunk tulaj­donképpen, és merre kellene a hodályt keresnünk.

Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem is kísérletezünk tovább, hanem saját nyomainkon megyünk visszafelé a halastavak sarkáig, és onnét próbálunk újból elindulni. így is tettünk, de a ho­dályt megint csak elkerültük, és egy halászháznál kötöttünk ki. Lehe­tetlen volt az irányt tartani a ködborította pusztában, ahol egyetlen fa, bokor sem segítette a tájékozódást. Az lett volna a csodálatos, ha sike­rül pontosan a hodálynál kibukkannunk. Egy iránytű segített volna, de azt nem hoztunk magunkkal.

A halászházban néhány ember üldögélt, mi is bementünk kicsit át­melegedni. Természetesen el kellett mesélnünk jövetelünk célját, és azt hiszem titokban kicsit bolondnak néztek bennünket, akik ebben az időben ideutaznak Budapestről, hogy néhány veréb nagyságú madárka után szaladgáljanak.

Jólesett kissé átmelegedni. Szorgalmasan dörzsölgettük a fülünket is, amíg lassanként az is átmelegedett. Közben gyorsan haraptunk va­lamit, azután a halászok barátságos marasztalása ellenére, ketten újból nekivágtunk a hodály felé vezető útnak. Harmadik társunk ellenkező irányba indult, hogy ott keresse a madarakat.

A köd időközben szerencsére jelentősen megritkult, így bízvást remélhettük, hogy ezúttal már nem tévedünk el, megtaláljuk a kere­sett épületet. Az öreg hodályhoz azért ragaszkodtam, mert a közelé­ben mindig sok apró madár szokott tartózkodni, emellett odabentről észrevétlenül figyelhettük a háló környékét.

A halászház közelében, a hóból kiálló bogáncsokon néhány zöldike és kenderike keresgélt. A máskor oly félénk állatok most egészen közeire bevártak, és csak akkor rebbentek odébb, amikor néhány lépésnyire voltunk tőlük. Akkor is csupán fordultak egyet, s amikor visszanéztünk, már ismét régi helyükön láttuk őket keresgélni. Fel­borzolt toliakkal, éhesen, reménytelenül küszködtek a hideggel és a téllel. Láthatóan sokkal elcsigázottabbak voltak, mint az imént látott hósármányok.

Legfeljebb húsz percet mentünk előre. Ezúttal jó helyen jártunk. A ködből lassan kibontakozott az öreg hodály. Néhány perc alatt ott voltunk.

Az épületbe lépve szinte furcsának tűnt, hogy újra a puszta földön já­runk. Már egészen beleszoktunk a hótaposásba. Körülnéztünk. A te­tő, annak ellenére, hogy az épületet már évek óta nem használták, elég jó állapotban volt és ellenállt a rárakódott irdatlan hótömeg nyomásá­nak. A hátulsó falnál a gerendák közül viszont több helyen kipotyo­gott a vályog, nagy rések tátongtak, amelyek kitűnő megfigyelőhelyül kínálkoztak. Odaléptem az egyikhez, és még a lélegzetem is elállt attól, amit láttam. Nem is messzire, egy kis mélyedés oldalában, ahol a hó a legutóbbi enyhébb napokon kiolvadt, legalább száz hósármány sürgölődött. Szorosan egymás mellett futkostak ide-oda, néha pilla­natokra felrebbentek, de nyomban utána ismét leereszkedtek. Látszott, hogy szigorúan ragaszkodnak ahhoz a kis szigetszerű füves folthoz, amely mindössze harminc méter hosszú és tíz méter széles lehetett.

Az áhított madarak tehát itt voltak, elérhető távolságban, most már csak a fogáshoz kellett előkészülni. Ehhez azonban ki kellett lépnünk a hodály biztos félhomályából, és nem tudhattuk, hogy a madarak az emberek hirtelen felbukkanásakor hogyan fognak viselkedni.

Gyorsan kipakoltuk a hátizsákok tartalmát, és csak a háló felállítá­sához szükséges dolgokat vettük magunkhoz. Ezekkel felfegyverkezve óvatosan kifelé indultunk. Az ajtóhoz lépve azonban megdöbbenve láttam, hogy az egyik kisebb melléképület tetején egy karvaly ül. Hogy ott volt-e már, amikor jöttünk vagy azóta érkezett, nem tudtam eldönteni. Az utóbbi mindenesetre valószínűbb volt. Ez persze újabb veszélyt jelentett, hiszen nagyon valószínűnek látszott, hogy ha fel­repül, a hósármányok világgá mennek rémületükben.

Szerencsére azonban nem így történt. Amikor szinte lábujjhegyen kióvakodtunk a hodályból, a karvaly szárnyra kapott ugyan, de a hó- sármánycsapat csak kavarodott egy nagyott a levegőben, és amikor a ragadozó eltűnt a távolban, a fehér színű madarak már megint ott futkároztak, nyüzsögtek a kiolvadt kis folt környékén.

Ott álltunk talán húszméternyire tőlük, de mintha észre sem vettek volna, egyetlen pillantásra sem méltattak. Ezen felbátorodva óvatosan közeledni kezdtünk feléjük. Egy ideig semmi sem történt, de amikor már egészen közel jutottunk, mégis felrepült a csapat. Szerencsére, nem mentek messzire. Alig hajításnyira ereszkedtek le, és a hóból ki­álló gazok között keresgéltek. Ugyanúgy ugráltak fel a magokhoz, mint azok, amelyekkel reggel találkoztunk.

Villámgyorsan kimértük a legjobbnak látszó helyet, és nyomban munkához láttunk. Az igazi nehézségek azonban csak most következ­tek. Számítottam ugyan arra, hogy a fagyos földdel nehezen boldogu-

lünk, amikor a rudakat tartó U-vasakat kell levernünk, de ilyen kő­kemény talajra azért nem gondoltam. Mintha csak betonba igyekeztem volna a vasakat beleverni. Hiába ütöttem, alig-alig mozdultak lefelé.

A vad kalapálás messzire visszhangzott a fehér pusztában. A mada­rakat mindez nem zavarta, nyugodtan keresgéltek tovább.

Az egyik U-vas végre a helyén volt, de a másik megmakacsolta magát. Félig sikerül beverni, de ott, mintha vasba ütközött volna, nem moz­dult. Az idő múlt, egyre idegesebbek lettünk és egyre nagyobbakat sóztam a vasra a kalapáccsal. A vége az lett, hogy az U-rész egy erő­teljes ütés után levált.

Úgy álltam, illetve térdeltem ott a fagyos földön, mintha engem ütöttek volna fejbe. Itt a nagy csapat hósármány, a remek fogási alkalom, és most ez az átkozott vas hagy cserben szinte az utolsó pillanatban I

Valamit tenni kellett. Szinte a lehetetlent próbáltam meg. A levált U-részt három leszúrószeggel rögzítettem a földhöz. Ez a művelet persze fagymentes időben teljesen hiábavaló fáradozás lett volna, hiszen az erős behúzórugó a vékony leszúrókat azon nyomban kifor­dítaná. Most azonban éppen az erős fagy jött a segítségünkre. A nagy nehezen és nem is túl mélyre levert vas leszúrok pillanatok alatt úgy befagytak a földbe, hogy onnét többé semmiféle rugó nem lett volna képes kimozdítani őket. Egy próbahúzást is csináltam, kitűnően mű­ködött minden.

Most azután gyorsan eltűnni innét! Összekapkodtuk a szerte he­verő szerszámokat, és még egy utolsó pillantást vetve a fogásra kész hálóra, rohantunk a hodály felé. A behúzózsinórt a barátom már elő­zőleg odavezette és bedugta a gerendák közti nyíláson. Bent azután egy-egy réshez tapadva izgatottan lestük a fejleményeket.

Nem is kellett soká várni. Alig vették észre a hósármányok, hogy mi eltűntünk onnét, felkerekedett az egész csapat, és máris jöttek visszafelé. Egy pillanat alatt újra megszállták a kiolvadt területet. Jutott, belőlük mindenhová, csak éppen a háló csapóterületére nem akartak belépni. Mintha érezték volna, hogy ott valami baj fenyegeti őket. Pedig egyébként egyáltalán nem féltek a hirtelen ott termett furcsa valamitől, centiméterekkel szaladgáltak a háló mellett. De csak kívülről. Belülre még véletlenül sem léptek.

Elmúlt tíz perc, negyedóra, még mindig semmi. Legfeljebb egy-egy madár sétált át a háló csapóterületének szélén, de azokra természetesen nem akartam ráhúzni a hálót. A csapat pedig ott nyüzsgött, néha fel- felrebbenve, forgolódva, kavarogva de mindig jobbra vagy balra a hálótól, amelyet a kiolvadt rész közepetáján állítottunk fel.

Néha átszálltak a háló felett is, egészen alacsonyan, és ez adta a gondolatot, hogy talán reptükben lehetne megfogni őket. Onnét azonban, ahol mi álltunk nehezen lehetett pontosan eldönteni, mikor vannak a madarak éppen a háló felett, helyesebben egy kicsit előtte, és ennek megfelelően mikor kell meghúzni a kioldózsinór végét. Ehhez oldalról kellett volna nézni a hálót, amely most szemben állt velünk. Átállításról szó sem lehetett, örültem, hogy egyszer sikerült rögzíteni a vasakat. Nem volt más megoldás, leshelyünket kellett megváltoztatnunk.

Egy darabig még vártunk, de amikor láttam, hogy a madarak to­vábbra sem hajlandók a háló alá menni, óvatosan előbújtunk rejte- künkből. Most már nem féltünk attól, hogy világgá zavarjuk őket. Úgy is történt, ahogy elképzeltük, a madarak csak az előbbi gazos hófelületre szálltak át, és ott várták, hogy visszatérhessenek.

Némi nehézségek árán levertünk még egy cöveket, azon átvetettem a zsinórt úgy, hogy ezzel a behúzás iránya is megváltozott. Most már oldalról, kitűnő rálátással várhattuk a jószerencsét, helyesebben a visszaérkező madarakat. Igen ám, de azon az oldalon semmiféle fede­zék nem volt, a hóban kellett ácsorognunk, minden takarás nélkül.

Leguggoltam a hóban, hogy minél kevesebb látszódjon belőlem, barátom pedig nagy ívben megkerülte a csapatot, hogy a háló felé terelje őket. Azoknak nem is kellett sok biztatás. Jöttek volna talán maguktól is, mihelyt meglátták, hogy eltávolodtunk a hómentes földdarab közeléből. Egy pillanat alatt megint ott nyüzsögtek.

Izgatottan vártam, kezemben a behúzózsinór végével, mert tudtam, hogy előbb vagy utóbb megint átszállnak a másik oldalra, és ehhez a háló felett kell elrepülniük. Néhány perc múlva valóban fel is kere­kedtek, csakhogy egy kissé magasan repültek, és én nem mertem a behúzást megkockáztatni. A kezem megrándult ugyan, de mégis vártam. Tudtam, hogy egy rosszul sikerült behúzással az egészet el­ronthatom.

J47

Tovább kuksoltam hát a hóban, egyik kezemben a zsinór vége, a másikban a távcső, és várakoztam. Barátom mintegy százméternyire oldalt állt, ugyancsak minden takarás nélkül. Egy pillanatra feléje irányítottam a távcsövet. Észrevette, fintort vágott és mosolygott hozzá. Ez fejezte ki legjobban érzelmeit.

Még mielőtt a távcsövet újból a hósármányokra irányítottam volna egy fekete pont kapta meg a szememet. Jó messzire, barátom háta mögött mozgolódott a fehér hóban. Egy lovas volt, aki valószí­nűleg az apaji központba igyekezett. Gyorsan közeledett felénk. Na, ez hiányzott még!

Óvatosan, nehogy a madarakat megriasszam, integetni kezdtem ba­rátomnak, és igyekeztem a figyelmét a háta mögé irányítani. Először nem nagyon értette, miről is van szó, de azután mégis megfordult. Most már nyomban tisztán látta a helyzetet. Rövid integetésváltás után, miközben félszemmel folyton a madarakat figyeltem, megfor­dult és gyors léptekkel sietett az időközben jócskán közelebb került lovas elé, aki rövid beszélgetés után, nagy megkönnyebbülésemre, a hodályt kikerülve folytatta útját a gazdaság felé.

A hósármányok időközben többször is átrepültek a háló felett, de túl magasan ahhoz, hogy behúzhattam volna. Türelmetlenkedni kezd­tem. A mély hóban történt hosszú ácsorgásban a lábam teljesen át­fagyott, egyre jobban fáztam. A rövid téli nap pedig a végéhez köze­ledett. Elhatároztam, hogy a legközelebbi átrepülésnél, lesz ami lesz, megpróbálom a behúzást. Félő volt, hogy a hósármányok egyszerre csak felkerekednek, és nem látjuk őket többé. Néhány madár mindig repült alacsonyabban is, ha mást nem is, azokat bizonyára sikerül megfognom.

Feszülten figyeltem, és amikor a csapat legközelebb ismét felrepült és a háló elé ért, megrántottam a kioldózsinórt. A háló, amelyet finom porhóval álcáztunk a földön, most nagy felhőt kavarva átcsapott, s a hósármányok rémülten emelkedtek a magasba. Csapatuk kettévált, majd a távolban ismét egyesült és néhány pillanat múlva eltűnt a sze­münk elől.

Most jutott csak időm arra, hogy a hálóra nézzek. Az első pillana­tokban csak a távolodó csapatot figyeltem. A háló, finom zöld füg­gönyként feküdt a földön, de alatta itt is, ott is mozgolódott valami.

Örömkiáltással rohantunk oda. A hálószemeken keresztül öt pompás hósármány nézett ránk. Csendesen feküdtek és várták, mi fog történni. Csak akkor kezdtek ugrálni, amikor letérdeltünk, hogy kiszabadítsuk őket.

Tehát mégis sikerült! Fogtunk hósármányokat, ha nem is valami sokat. Hívómadarak nélkül és sok egyéb nehézség ellenére. Öt hó­sármány ! Ezért igazán érdemes volt a havas pusztában fáradozni. Egy csapásra elmúlt minden bajunk. Nem fáztunk, nem voltunk fáradtak sem.

Egyszerre engedtük szabadon az öt meggyűrűzött madarat, és táv­csővel követtük útjukat. Szorosan egymás mellett repültek, míg végül eltűntek a szemünk elől a ködfoszlányok között.

Amíg a néma pusztán át a vasútállomás felé ballagtunk a mély hó­ban, alig szóltunk egymáshoz. Újra meg újra végiggondoltuk ennek a felejthetetlen szép napnak minden egyes mozzanatát.

Búcsúzás

Az öreg diófa utolsó levelét is rég leszaggatta már a goromba őszi szél. Ott hever a sok sárgán megpöndörödött levél a fűben. Furcsán zizegnek, amikor megállók közöttük. Mintha sóhajtoznának.

Nézem a lemeztelenített ágakat, a csupasszá vált gallyakat, amelyek között most már akadálytalanul fütyülhet át a hideg északi szél.

Az egyik ág végén egyetlen szem dió csüng. Himbálódzik a szélben, dacol az ősszel és az elmúlással. Valaha szép zöld köntösét rég leve­tette már, ráncos csonthéját sötétbarnára áztatták az egymást érő esők és az éjszakák párás, hideg lehelete. Megbújt a levelek között az őszi napsütésben, és elkerülte a hosszú póznát szüret idején, a lombhullás után patirkáló varjak pedig talán nem tudtak hozzáférni a kinyúló ág leghegyén. Pedig a károgó fekete madarak szeretik a diót, őszidőben mindig látom őket zsákmánnyal a csőrükben a mező felé repülni. Ott azután addig csapkodják, addig kalapálják, míg enged a kemény csonthéj, és a varjú hozzájut falatnyi, de jól megérdemelt lakomá­jához.

Megfonnyadt és sötétpiros színt kapott az árokparti vadrózsa bo­gyója és a kökény hamvaskék termése is ehető már, amióta a dér végig­csókolta. A bokrok alatt kókadtan hervadoznak a fűszálak, megtört a héjakút büszkén felmagasló szára a parton, és eltűntek a nyáron körülötte hintázó karcsú potrohú, ezüstös szárnyú szitakötők is.

Megyek a tágas réten át céltalanul. Az ősz hangulata, a búcsúzás és az elmúlás üzenete mindenütt megérinti az embert.

Tengeliccsapat húz el mellettem. Hullámvonalban repül a sok tarka madár, meglepi az árokpartot, ahol száraz bogáncsok magaslanak ki a többi gaz közül. Halkan beszélgetve, sárga tolláikkal integetve fej­tegetik a bogáncs apró magjait. Néha annyian kapaszkodnak egy-egy szárra, hogy az szinte a földig hajlik a rajta ülő madarak súlya alatt. Azután megriadnak valamitől, egyszerre rebbennek a magasba, és szorosan összetartó csapatban repülnek tovább az árok mentén.

Tengeliccsapat

Nagy csapat bíbic repül át felettem. Véletlenül vettem észre őket, olyan szokatlanul némák így őszidőben. Fordulnak egyet a rét felett, már-már azt hiszem leereszkednek, de azután gondolnak egyet és továbbszárnyalnak dél felé. Most látom csak, hogy két hegyes szárnyú lile is repül velük. Űtközben-találkozhattak valahol.

A rét sarkánál, nem messze onnan, ahol már a mocsár kezdődik, terpeszben álló vastartókon vezetékek húzódnak. Ezek a kemény hu­zalok minden ősszel és tavasszal valóságos hóhérai a környék mada­rainak. Amikor a vonulás megindul, tucatszám lehet találni a földön madarakat, amelyek a drótoknak repülve pusztultak el. Különösen az éjszaka vonuló fajok közül szednek sok áldozatot a vezetékek, de a fiatal, még tapasztalatlan gólyák, ölyvek néha fényes nappal is neki­repülnek, és holtan vagy szárnyaszegetten hullanak a mélybe.

Talán száz métert mentem a vezetékek alatt, amikor a vízityúkot megpillantottam. Ott feküdt a fűben, jobb szárnya természetellenesen kinyújtva, csőre szögletében piros vércseppel és felnézett rám. Nem is rémülten már, inkább a mindenbe beletörődök csendes megadásá­val. Amikor lehajoltam hozzá, erőtlenül oldalt fordult, megpróbált lábra állni, ép szárnyával verdesett egy kicsit, azután megint vissza- hanyadott a nedves fűre. Elfelejtette a menekülést, elfelejtett mindent. Nem akart már mást, csak megpihenni.

Szegény kis barnatollú vízityúk! Vándorútra készült, valahova a dél-európai mocsarak felé, azután a sötét, csillagtalan éjszakában neki­ütközött a drótvezetéknek. Az alig megkezdett vándorút véget ért.

Valahogy elment a kedvem a kirándulástól. Egy nagy kanyarral visszafelé fordultam. A kertek alján az öreg diófát már messziről megláttam. Csupasz ágai ide-oda himbálóztak az egyre erősödő szél­ben, de a kinyúló szélső gallyról hiányzott a dió, amelyet alig egy órája még megcsodáltam. Keresni kezdtem a földön a levelek között, de nem találtam. De leesett-e egyáltalán? A kertek fáin mindenütt varjak üdögéltek, ott sétáltak a felásott ágyások között és az elfony- nyadt, .oldalra dőlt virágokon. Talán egyiküknek mégis sikerült úgy fordulnia a levegőben, hogy nagy fekete csőrével lekaphatta a diót? Vagy kemény szárnytollaival verte le és nyomban utánaereszkedett a földre még mielőtt eltűnhetett volna a száraz levelek között? Az egyik varjú a kerítés oszlopán, kinyújtott nyakkal, hosszasan károgott.

IJ2

A szél egyre erősödött és egy váratlan rohammal kis híján elvitte a kalapomat. Nyögtek, hajladoztak a diófa most már valóban csupasz ágai.

A felhők alatt vadludak húztak dél felé. Szabályos V betűjüket nem tudta megbontani a szél. Magasan repültek, kiáltásaik csak foszlá­nyokban érkeztek a földre.

Tartalomjegyzék

Előszó 5

Az ~,uhus bánya” kövirigója 7
Bodrogközi tündérrózsák 16
A Felső-Tisza árterében 23
Az égerláp kék békái 3 6
Kékbegy fogás 42
Áprilisi iszaptenger 48
Árkon át, bokron át 56
Halászmesterség 63

A legszorgalmasabb énekes 6}
Hermelin a Zala partján 70
Madárdal a sátortáborban 75

A vonatablakból 78
Villámfénynél 84
Bodzaérés 86

A csatorna partján 91
Vaddisznó – öt malaccal 97
öreg fák 103
Havasi lilék között a Hortobágyon 108
Esti séta 112

A nagyváros szivében is… 115

Szeptemberi kukoricatáblák 120
Hulló falevelek 126

És jöttek a vadludak… 130

Az ablakból kitekintve… 134

Madárfogás a téli pusztában 141
Búcsúzás 150

Fémkalitkák készen és rendelésre. Akváriumok, díszhalak, vízinövények!

KiiIdnléle eleségek és tápszerek!

Postán utánvéttel garanciával szállítunk ! Kérjen részletes árjegyzéket!

Ha a Kálvin tér felé jár, ne mulassza el felkeresni a

DÍSZALLATBOLTOT

BUDAPEST V., KIRÚLYI PÁL UTCH13/B 1053 • TELEFON: 579*000

Akváriumok és felszereléseik kalitkák és felszereléseik díszállateleségek, vitaminok

nagy választékban

UDVARIAS KISZOLGÁLÁS — DÍJTALAN SZAKTANÁCSADÁS!

Kívánságára beszerez Önnek: pávát, ezüst-, arany-, gyémántfácánt, perzsa­cicát, türpekutyát, klsmajmot a díszAllatbolt

BUDAPEST V., KIRÁLYI PÁL UTCA 13/B 1053 • TELEFON: 579-000 Cégtulajdonos: SZABÚ TIBORNÉ oki. középiskolai tanár

V7

Eleségek nagy választékban kaphatók. Tekintse meg legalább egyszer I

Cégtulajdonos: Kis Zoltán Bp. XXI. Rákóczi F.út 147, / Boráros tértől 15 perc gyorsvasúttal /

@r.Paulovics Lajosn Bp. Böszörményi út 7.

Megközelíthető: 59-es villamossal

21,102, 4-es autóbusszal

KISPESTEN IS

Natura. Felelős kiadó dr. Sárkány Pál
Szedte az Alföldi Nyomda
Nyomta az Alföldi Nyomda

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 412.66-15-2
Készült Debrecenben, 1981. évben
Felelős szerkesztő Sándor Katalin
Szerkesztette Pesthy Gábor

Műszaki vezető Asbóthné Alvinczy Katalin
Műszaki szerkesztő Héjjas Mária

A fedéltervet Bécsy László felvételeinek felhasználásával
Christoff Judit készítette

Nyomásra engedélyezve 1981. április 21-én
Megjelent 20 000 példányban, 10,0 (A/j) ív terjedelemben,
46 ábrával

Készült az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint
MG 3264^-8183