Schmidt Egon – Vízivilág

Schmidt Egon

Vízivilág

 

 

Schmidt Egon

Vízivilág

Schmidt Egon

Vízivilág

Borító: Frigya Design

ISBN: 963 9066 028

Anno Kiadó

Felelős kiadó az Anno Bt. vezetője

Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János

Előszó

A Vízivilág 1991-ben, tíz éve jelent meg először. Tíz év vizeink életében is hosszú idő, adott esetben tele ked­vező és kedvezőtlen változásokkal, emberi segédlettel né­ha katasztrófákkal. Amikor a könyvet írtam nem gondol­hattam a Tiszát ért súlyos ciánszennyeződés lehetőségére, de ugyanígy nem számítottam néhány terjeszkedő madár­faj megtelepedése jelentette örömteli változásra sem.

Két lehetőségem maradt, újra írni egyes fejezeteket vagy közreadni a korábbi szöveget, ahol ez szükséges a fejezet végén rövid megjegyzéssel. Ez utóbbi mellett döntöttem, mert úgy vélem, az olvasó a változásokat látva értékelheti igazán a korábban leírtakat. Mindössze egyet­len kivételt kellet tennem, egy, szerencsére pozitív válto­zás kapcsán. Az utolsó fejezetben, ahol vizeink védelmé­ről esik szó, a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek, az úgynevezett Ramsari területek száma jelentősen emelke­dett, ami megkívánta az egységes felsorolást.

A könyv újbóli megjelenése reményeim szerint pará­nyi lépés lehet a természet védelme szempontjából nélkü­lözhetetlen felvilágosító munka terén. És mert az egész ez esetben is apró részecskékből áll össze, a vízi ökosziszté­mák pedig különösen is sérülékenyek és máris számtalan sebből véreznek, külön köszönet illeti az ANNO Kiadót, hogy a könyv megjelenését lehetővé tette.

Schmidt Egon

Amíg tisztán csillog a ví%…

A sajtó, a rádió és a televízió hetente közöl riasztó híreket, amelyek a világ valamely pontján történt súlyos vízszennyezésről számolnak be. Összeütközött két tank­hajó, hatalmas mennyiségű olaj ömlött a tengerbe, máskor rakétatalálat ér egy ilyen óriási vízi jármüvet, zátonyra fut vagy viharba kerül és úgy süllyed el. Mindannyiszor zöldesbamán csillogó, egyre növekvő, terjeszkedő olajfolt marad a helyszínen.

Jó néhány évvel ezelőtt Hollandiában éjszakai vihar után mentünk ki kora reggel a tengerpartra, de az előző este még kellemesen ruganyos fövenyt meg sem közelít­hettük, annyira tele volt a hullámok hozta, homokkal és mindenféle hordalékkal összetapadt olajjal. Csigák és kagylók ragadtak bele ebbe a kegyetlen anyagba, és mi tehetetlenül néztük kétségbeesett vergődésüket, ahogy halálos börtönükből teljesen reménytelenül szabadulni igyekeztek. Megmentettünk, letisztogattunk néhány tuca­tot, talán százat, de az ott maradt többi, ezer, tízezer vagy talán milliónyi állat szomorú sorsa egy pillanatig sem volt kétséges.

Nemrég a görög szárazföldről hajóztunk a festői Kefalinía szigete felé. Már kint jártunk a nyílt vízen, és éppen sikerült megpillantani a hullámok mozgását követő első vészmadarakat, távolabb néhány delfin dobálta ma­gasra csillogó testét, amikor a távcső látómezejében hir­telen gyanús barna folt tűnt fel. Ringott a hullámokon, mintha csak rájuk tapadt volna, nem oszlott el, sőt egyre
nagyobb lett, ahogy újabb és újabb foltok csatlakoztak hozzá. Odafent szikrázva sütött a déli nap, körben való- színútlenül kéken hullámzott a végeláthatatlan tenger, de ezzel az alig szobányi olaj folttal az egésznek a hangulata, legalábbis számunkra, egy pillanat alatt elenyészett, sem­mivé lett. Hát már itt is?

Sajnos a hazai vizek sem mentesek a különböző szennyezésektől, elég csupán a szomorú emlékű tiszai ci­ánszennyezésre gondolni. Hírközlő szerveink is nemegy­szer kénytelenek foglalkozni ezzel a problémával. Lega­lábbis annak látható, könnyen érzékelhető részével. Mert amikor például halpusztulásról esik szó, csak a mázsával mérhető nagy példányokat látjuk, ők kerülnek a mérlegre, szerepelnek a sajtóban közölt adatokban. De az alig lát­ható apró ivadékokról, a planktonszervezetekről többnyire megfeledkezünk, róluk nem esik szó, talán észre sem vesszük őket. Pedig ezek elpusztításával esetenként talán még nagyobb kárt okoztak a véletlenül vagy emberi fele­lőtlenség következtében vízbe jutott vegyszerek, hiszen az utánpótlást és a táplálékalapot tették tönkre.

Angliában és a nyugat-európai tengerpartok mentén mentőállomások működnek, ahol az olaj szennyezés miatt röpképtelenné vált, pusztulásra ítélt madarakat tisztítják meg, és próbálják őket visszaadni a természetnek, az élet­nek. Évente sok ezerre becsülik azoknak a madaraknak a számát, amelyek a tengerpartok közelében olaj szennye­zésnek esnek áldozatul, de már idehaza, a Duna felett is találkozhatunk olajtól fekete hasú sirályokkal.

Vizeink tisztasága nem csupán az ott élő állatok számára fontos, lét vagy nemlét kérdése az embereknek is. A víziszervezetek viselkedésükkel, sajnos nemegyszer már pusztulásukkal figyelmeztetnek a veszélyre, tehát fontos indikátornak is tekinthetők. Könyvem a különböző hazai vizek, folyók, tavak, patakok, mocsarak és nedves rétek
gazdag állatvilágából mutat be mozaikokat. Szeretném hinni, hogy néhány jól ismert hazai példa csupán elszige­telt, szomorú jelenségnek tekinthető, és vizeink állapota az elkövetkező évtizedekben legalább a jelenlegi szinten marad, nem romlik tovább. Ha ez így lesz, akkor – és ezt is őszintén remélem – unokáink is gyönyörködhetnek a vízpartok, mocsarak és nádasok hihetetlenül gazdag állat­világában. Mindehhez, jól tudjuk, sok pénz és még több pénz szükséges. De legalább annyira fontos az egyes em­berek hozzáállása is. Rajtunk madarászokon, horgászokon, mező- és erdőgazdasági szakembereken, turistákon és üdülőkön is múlik, hogyan alakulnak az elkövetkező évti­zedek a magyar vizek mentén. Repülnek-e továbbra is a hófehér kócsagok, pityegnek-e a szárcsák a nád között, harsog-e békakoncert a májusi estéken, és a magasba szökkent friss nádszálakon megszólal-e minden áprilisban a nádirigó karicsoló éneke? Ha ez a könyv csupán néhány embert segített is hozzá ennek felismeréséhez, munkám már nem volt hiábavaló.

Leltár a vizekről

Ha megpróbáljuk vizeinket a különböző állatok szemszögéből vizsgálni, érdekes megfigyeléseket tehe­tünk. Rádöbbenhetünk például arra, hogy néha az alig négyzetméternyi sáros pocsolya fontosabb lehet, mint a Duna vagy a Tisza hömpölygő víztömege. A bokrokban bujkáló énekesmadarak, fülemülék, poszáták például leg­feljebb végszükségben repülnének inni a nyílt folyópartra, hiszen ott kitennék magukat a portyázó karvaly vagy a
kabasólyom támadásának. Az erdei mélyúton a kerék­nyomban megállt víz vagy a Gellérthegy oldalában meg­nyitott csap alatt összegyűlt tócsa sokkal biztonságosabb ivási és fürdési lehetőséget nyújt számukra. Vannak apró élőlények, amelyek egész életüket egy kis pocsolyában élik le, és ha az a nyári nagy forróságban történetesen ki­szárad, képesek arra, hogy sértetlenül vészeljék át azt az időszakot, amíg az első nagyobb zápor ismét vízzel tölti meg parányi élőhelyüket. Még a gerincesek között is ta­lálunk olyan fajokat, amelyek igényei alig terjednek túl a pocsolyák határain. A hegyvidékeinken élő sárgahasú un­kák például erdei mélyutak vízállásaiban, vizesgödrökben, kiöntésekben tanyáznak, és csak akkor hagyják el a vizet, amikor téli pihenőhelyükre indulnak. Alföldi rokonaik, a vöröshasú unkák sík vidéki pocsolyákban úszkálnak, s ha megjelölnénk őket, tavasztól őszig többnyire ugyanabban a tócsában találnánk valamennyit.

A víz és a hozzá tartozó természetes környezet, a ná­das, a gyékényes, a füzesek sűrűje vagy a hínáros, béka­lencsés tocsogósok tarka világa a különböző állatfajok számára lehet olyan élőhely, ahol születésüktől elmú­lásukig tartózkodnak, lehet csupán fészkelő vagy pihenő­éivé-) hely, de akadnak olyan fajok is, amelyek a vizeket elsősorban táplálékszerzés céljából keresik fel vagy csak szomjukat oltják a partjainál. A hazai vizeket ökológiai szempontok szerint rendszerezve úgyszólván tetszés sze­rinti mennyiségben állíthatnánk fel kategóriákat, gondol­junk csak a különböző alacsonyrendü állatok és rovarok rendkívül változatos igényeire. Miután azonban e könyv elsősorban az emberek többségét érdeklő gerinces állatok­kal foglalkozik, az alábbi néhány ökoszisztémát is e szem­szögből mérlegelve említem meg. Mert ha az egysejtűek, a kerekesférgek, evezőlábú rákok,              cső váj óférgek,

vízicsigák, kagylók és társaik a környezettel szemben tá­

masztott (ökológiai) igényeivel mind külön-külön is fog­lalkozni akarnánk, ez nagyon messzire vezetne. Kicsit le­egyszerűsítve a hazánkban található vízi ökoszisztémákat, beszélhetünk nagy tavakról, folyókról, vízlevezető árkok­ról, hegyi patakokról, halastavakról, víztárolókról, alföldi szikes tavakról, mocsarakról és különböző kisebb, akár időszakos vízállásokról, pocsolyákról. Ezt a felsorolást természetesen tetszés szerint lehetne bővíteni, illetve szű­kíteni. Hiszen például a madarak szempontjából egy elná- dasodott nagy halastó ökológiailag semmivel sem marad el mondjuk a Velencei-tó mögött, és nem hiszem, hogy adott esetben éles határt lehetne vonni egy kisebbfajta mocsár vagy egy jókora tavaszi vízállás között. Éppen ezért min­denütt csak néhány jellemző példát szeretnék említeni, hiszen csupán a Kis-Balatonból egész sor olyan, jól elkü­löníthető élőhelyet sorolhatnék fel, amelyeket, ha beszélni tudnának, a legkülönbözőbb állatfajok vallanának magu­kénak.

Természetes nagy tavaink, a Balaton, a Velencei-tó és a Fertő rengeteg állatfajnak nyújtanak élőhelyet, táplál­kozási és pihenési lehetőséget. A különböző madárfajok fészkelőhelyei a nádasokra és a part közeli sávra szorít­koznak, és a fajok száma aszerint változik, hogy hol húz­zuk meg mondjuk a Balaton határait. Ha véget ér a mólók­nál, illetve a hullámtöröknél vagy a betonnal bélelt part­szegélynél, nyilvánvalóan kevesebb faj fér bele, ha viszont egy keskeny parti sávot vagy a beömlő patakok mentét is odaszámítjuk, a fészkelők száma nyomban jóval magasabb lesz. Persze ebben az esetben olyan madárfajok is felke­rülhetnek a képzeletbeli listákra, amelyeknek alapjában véve édeskevés köze van a vízhez mint élőhelyhez, példá­ul annak a seregélypárnak, amelyik éppen a part mentén nyújtózkodó nagy nyárfa egyik odvábán talált magának megfelelő költöhelyet. A három nagy tó nádasai (a Kis-

Balaton nádasai szervesen illeszkednek a Balatonhoz!) jelentették korábban a természetvédelem címermadarának, a hófehér nagy kócsagnak egyedüli fészkelőhelyeit a Kár­pát-medence területén, de a különböző egyéb gémfélék is rendszeresen költenek ott, természetesen sok más madár­faj, cigány- és barátrécék, vízicsibék, nádiposzáták társa­ságában. A nyílt víztükör jelentheti a kedvező vadászte­rületet a búbos vöcsök és a kormorán, vagy más néven kárókatona számára, az őszi-téli időszakban pedig egészen a tavak befagyásáig pihenő- és alvóhelyet jelent sokezernyi északról érkezett madárnak, egyebek mellett vetési ludaknak és tőkés récéknek. Az ugyancsak téli ven­dégként jelentkező kerceréce és kontyos réce csapatai, ezenkívül a kis számban felbukkanó búvárok számára pél­dául a Balaton középső, nyílt vízfelülete gyakorlatilag ál­landó tartózkodóhelyül szolgál, táplálékukat – főleg ván­dorkagylókat – a fenékről szerzik (récék), illetve apró ha­lakat zsákmányolnak (búvárok).

Ami a nyílt vízfelületet illeti, a széles folyók, min­denekelőtt a Duna, ökológiailag egy kicsit hasonlóak a tavakhoz (mindkét vízben gyakori például a vándorkagy­ló), és ősztől tavaszig gyakorlatilag ugyanazokat a fajokat találjuk meg rajtuk, mint például a Balaton nyílt víztük­rén. Jellemzőek a kerce- és kontyos récék, a barátréce, a nagy és kis bukók, a tőkés récék helyenkét óriási csapatai, valamint a vízre inni és pihenni érkező vadlibák (első­sorban vetési ludak). Ahol a kiöblösődésekben, holtágak­ban nádasok is vannak, szinte kivétel nélkül megtaláljuk a tavaknál gyakori nádiposzátákat, a nádi sármányt, a vízi­tyúkot, a szárcsát és a vöcsköket is. Közelebbről is szem­ügyre véve a nádasokat és azok közvetlen környékét, gaz­dag rovarvilágot figyelhetünk meg, közülük talán elég a mindenütt feltűnő szitakötőket említeni. Lárváik a vízben fejlődnek, így közvetlenül kötődnek ezekhez az élőhe­
lyekhez. A különböző apró emlősök közül a törpeegeret lehetne kiemelni, gömb alakú fészkeit gyakran építi a parti zóna nádszálaira.

A folyók élővilága azonban csak akkor tekinthető igazán gazdagnak, ha ideszámítjuk a partjaikat szegélyező és hozzájuk ökológiailag szorosan kötödö ártéri erdőket is. Természetesen nem a ma oly gyakran látható, de zoológi­áiig gyakorlatilag értéktelen, sorban ültetett papímyáro- sokat, hanem az eredeti, a fejszék és szalag fűrészek nyo­mán sajnos nagyon sok helyről eltűnt gazdag aljnövény­zetű fűz-nyár ligeterdőket. Jellemzőjük egyebek mellett a hihetetlenül gazdag énekesmadár-fauna, melynek tagjai áprilisi, májusi hajnalokon csodálatos koncertet rendez­nek. Valamint a gyakori gémtelepek, ahol, elsősorban a Tisza mentén, kis kócsagok, üstökösgémek, bakcsók, szürke gémek, néha nagy kócsagok, batlák és kanalas­gémek költenek egymás közelében. A folyóárterck élővi­lága, különösen ott, ahol kubikgödrök sora is húzódik (a gátak építésekor keletkezett, az áradások idején mindig újra és újra feltöltödö, gazdag gerinctelen faunával ren­delkező nagy teknök), természetvédelmi szempontból egyike a legjelentősebbeknek, ezért gyakorlati védelmük különösen is indokolt.

A vízlevezető árkok dombos vagy sík vidéken húzó­dó élőhelyek, és ha partjaikat bokrosok, különösen bodzá- sok, ezenkívül sűrű gazvegetáció (például csalán) szegé­lyezi, faunájuk hihetetlenül gazdag lehet. A víz szerepe a legtöbb jelen lévő faj esetében közvetett, a megfelelő ned­vesség biztosítja a növényzet fejlődését, ahol azután a legkülönbözőbb állatok fészkelnek, rejtőznek, táplálkoz­nak. Költési időben egyebek mellett a zöldikét, citrom­sármányt, mezei poszátát, énekes nádiposzátát érdemes említeni, az emlősök közül a gazos részeken törpeegérrel, mezei cickánnyal erdei egérrel stb. találkozhatunk. A csa-
Ián jelenti legszebb tarkalepkéink hernyóinak tápnövényét, s miután a csalánosok száma országszerte megfogyott, az árokpartok ilyetén jelentősége sem lebecsülendő. A nyár második felében és ősszel, a vonulás idején a bodzás árok­partok hatalmas forgalmat bonyolítanak le, hiszen a füle­mülék, fekete rigók, poszáták és társaik bőséges bogyó­termést találnak. A téli időszakban a gazos árokpartok nyújtanak menedéket és táplálkozóhelyet az áttelelő erdei szürkebegyeknek, ökörszemnek, a víz mentén néha hegyi billegetőket és jégmadarakat figyelhetünk meg. Minden évszakban szívesen húzódnak meg a bokrok között az özek és a fácánok. Az ilyen árokparti bokrosok ezért a vadtenyésztés szempontjából is elsőrendűen fontosak.

A hegyi patakoknak jellemző halfaunája van, például fürge cselle, Petényi-máma, kövicsík, de a kövi rák, a ví­zirigó és a hegyi billegető is azok között a fajok között szerepelnek, amelyeket ezzel az élőhellyel kapcsolatban szoktunk említeni.

A halastavak ökológiailag tulajdonképpen a nagy ta­vak erősen kicsinyített és mesterségesen létrehozott másai, természetesen egyebek mellett azzal a különbséggel, hogy bennük intenzív halgazdálkodás folyik, és vizüket, éppen e gazdálkodás velejárójaként, elsősorban ősszel, leeresz­tik. Ilyenkor – az állatok szemszögéből nézve – a halastó mint élőhely gyökeresen megváltozik, számos faj részére alkalmatlanná válik, s ha feltöltött állapotban sok tekintet­ben a nagy tavakéhoz hasonló faunát találunk bennük, a leeresztés után visszamaradó híg iszap és a kisebb-na- gyobb víztócsák különösen az úgynevezett parti madarak számára jelentenek gazdag táplálékbázist.

Még inkább emlékeztetnek a nagy tavakra, elsősor­ban méreteiknél fogva, a víztárolók (például Kiskörei-, Zalavári-tárolók), ahol a nyílt vízfelület és az idők folya­mán terjeszkedő nádasok körülbelül ugyanazt a szerepet
töltik be, mint mondjuk a Balaton esetében. Ha megfelelő védelmet kapnak, mint számos madárfaj jelentős fész- kelöhelyei és mint óriási vadlúd- és récetömegeket moz­gató megszállóhelyek kerülhetnek a hazai vizek leltárába.

Egészen sajátos a szikesek és a szikes tavak szerepe a magyar zoológiában, különösen a madártan területén. A szikesedés tulajdonképpen egy talaj képződési folyamat, melynek során a felső rétegekben erős sókoncentráció fi­gyelhető meg. A szikesedéssel együtt csökken a talaj ter­mőképessége, és ezzel mezőgazdasági értéke is. Az úgy­nevezett szoloncsákra jellemző a szelvény felső rétegeiben a vízben oldódó sók (főleg Na2 és CO3) felhalmozódása. Felszíne a kicsapódott sóktól fehéres színű, de nedves, esős időben szürkésre változik. Ilyenkor nyálkás, csúszós, száraz időben sziklakemény. A szolonyeces talajban az oldódó sók a mélyebb rétegekben vannak, a felszínen gyakran fehér foltok alakjában jelentkezik az úgynevezett vakszik (kovasavkiválás).

A köznapi szóhasználatban a szikes vizeket tavaknak szoktuk hívni (Fehér-tó), pedig hivatalosan, limnológiai értelemben csak nagy sótartalmú, időszakos felszíni vi­zeknek tekinthetők. A bennük élő jellemző fajok az ágascsápú rákok, a kerekesférgek, a különböző egysejtűek, evezöslábú rákok. Ahol a párolgás az évi csapadékmeny- nyiséget meghaladja, ott ezen a talajon sótűrö növények­ből álló sziki vegetáció jön létre.

A szikes vizeknek, de egyáltalán a szikeseknek jel­lemző fészkelöfaunája van, közülük a gulipánt és a széki lilét említem példaképpen. Hatalmas forgalmat bonyolíta­nak le e tavak vonulás idején, tavasszal, de még inkább a nyár második felében és ősz elején, amikor a különböző parti madarak több száz vagy ezer példányt számláló csa­patai lepik el a sekély vizet, ahol mindig bőségesen talál­nak táplálékot. A tavak mentén néha terebélyes nádasok
húzódnak, ezek az egyéb hasonló élőhelyeknél megszokott fajoknak adnak otthont, de gyakran rókának, vaddisznónak és görénynek is menedéket nyújtanak.

A mocsarak állatvilága hihetetlenül gazdag. Ha a tisztán csillogó tavaszi víz mélyére pillantunk, gőtéket, rovarokat, csigákat, apró rákokat és más vízi vagy idősza­kosan a vízben előforduló élőlényeket figyelhetünk meg. Különösen a parti zónában ezrével tanyáznak a kecskebé­kák, szólnak finom „unk” hangjukon az unkák, mindenütt szitakötök cikáznak, árvaszúnyogok repkednek, és min­dehhez jön még a csodálatosan gazdag madárvilág. A mo­csár már csak nehéz megközelíthetőségénél fogva is a leg­érdekesebb vízi élőhelyek közé tartozik, megfigyelése mindig tartogat néhány meglepetést számunkra.

A nagyobb kiöntések, tócsák, időszakos vizek főként mint a különböző kétéltűek petézöhelyei jelentősek, de például rengeteg szúnyog is fejlődik bennük. Az erdei víz­állások, esők után összegyűlt kisebb-nagyobb tócsák a környék madarainak állandó ivóhelyei, a szegélyrészeken található nedves talajon pedig néha lepkék tömegeit fi­gyelhetjük meg. Az erdei dagonyák a vaddisznók számára jelentenek kedvelt sárfürdőhelyet, erről a környező, a dör- gölödzéséktől elszínezödött fatörzsek ékesszólóan árul­kodnak.

Vízi leltárunk természetesen nem lehet teljes, csupán áttekintést kívánt nyújtani a legfontosabb élőhelyekről. Bármelyik említett ökoszisztémát tovább lehetne bontani, részleteiben elemezni, kiemelve az egyes részek jellemző állatfajait. Könyvünk azonban nem kíván elmélyedni a részletekben, inkább kirándulásokra csábítja az olvasót a tavak, folyók, patakok és mocsarak tarka világába. Az elő­szóban is hangoztatott legfontosabb cél a vízi élőhelyek védelme, annak tudatosítása, hogy ezen ökoszisztémák egyike-másika sajnos több szempontból is erősen veszé­
lyeztetett és sürgős gyakorlati védelemre szorul. Vizeinket nem elég leltárba venni, és ha azt akarjuk, hogy unokáink is gyönyörködhessenek bennük és a körülöttük zajló gaz* dag állatvilágban, meg is kell védenünk, fenn is kell tarta­nunk őket.

Afö rejteget a Velencei-tó?

A napsugarak talán soha nem melegítenek olyan selymesen, olyan kellemesen, mint áprilisban. Táncolnak a tavalyról ittfelejtkezett sárga nádszálakon, ragyogó zöldbe öltöztetik a töveknél már jelentkező friss hajtásokat, kékre színezik a tó szellő fodrozta vizét, és egykettőre a hátizsák mélyére süllyesztetik velünk a hajnalban még olyan jóleső anorákot. A napfelkeltét követő és a kora reggeli órák mindenütt gyönyörűek, de a legszebbek talán mégis a Ve­lencei-tó partján. A melykék eget koszorúzó bodorszélű bárányfelhők alatt nehézkes röptű szürke gémek, hófehér nagy kócsagok és kanalasgémek repülnek, valahol a nádas mélyén bummogva szól a bölömbika, és két tőkés réce hangosan sápogva szólongatja egymást a tavat szegélyező tocsogókon. Az útról is látni a barna rétihéja pár pazar nászrepülését, amint felemelkednek a magasba, szinte el­tűnnek az ott úszó fehér bárányfelhők között, majd mere­deken suhannak alá, és a következő másodpercben már közvetlenül a nádas fölött siklanak végig. Ha megállunk az út mentén és hallgatózunk egy kicsit, a fülünkbe verő­dik a nádirigó hangos karicsolása, a barkóscinegék csilin­gelő beszélgetése, a nád között bujkáló vízityúk hangos „prütty” kiáltása és a guvat malacra emlékeztető, jelleg­
zetes visítása.

Bármerre fordulunk is, a nádban, a kék vizű tisztáso­kon, a levegőben mindenütt madarak. Nem véletlen, ha a Velencei-tavat és környékét a legjobb madaras területek között szokták emlegetni. És egyáltalán nem véletlen az sem, hogy a Dinnyési-Fertö és a Velencei-tavi madárre­zervátum a nemzetközileg is nyilvántartott védett víziva­das területek között szerepelnek. Nem csupán mint szá­mos, természetvédelmi szempontból különösen is értékes madárfaj rendszeres fészkelőhelyei, de például a Fertő egyike a legjelentősebb hazai őszi libagyülekezö-he- lyeknek, ahol nemegyszer 40 ezer vagy még több vetési lúd szál] be éjszakázni a viszonylag csekély kiterjedésű, nem egészen 500 hektáros védett területre.

A fészkelők között első helyen kell említenünk a nagy kócsagokat. Tulajdonképpen nincsenek sokan, szá­muk meg sem közelíti például a Fertő tó osztrák oldalán lévő nagy, több száz párból álló telepekét, mégis a hófehér nagy madarak feltétlenül jellemzői a Velencei-tó nádasai­nak és környékének. Tavasszal mindig korán érkeznek. Ha március elején lent jártam a Dinnyési-Fertőn vagy a közeli halastavak mentén, már minden alkalommal találkoztam legalább néhány példánnyal, de gyakran egész télen ott fehérlett egy-egy mozdulatlanul álló hófehér nagy madár valamelyik nádszegélyben. Később, a fiókanevelés idején úgy tűnik, mintha a nagy kócsagok száma hirtelen megnövekedett volna. Pedig pontosan annyian vannak, mint néhány héttel ezelőtt, csakhogy sokkal többet mo­zognak, repülnek, s ha az ember végigtekint a nádas felett, majdnem bizonyos, hogy sikerül megpillantania néhány fészek felé igyekvő vagy onnét a táplálkozóterületek irá­nyába repülő példányt. Olyan látvány ez, amiért madárba­rát nyugati turisták kemény valutában fizetnek, amivel erősíteni lehetne a hazai temészetvédelem anyagi alapjait
anélkül, hogy ezzel a fészkelő madarakat a legkisebb há- borítás érné.

Változó számban, de évről évre fészkelnek a védett területen az ugyancsak fehér színű, a gólyákkal rokon kanalasgémek is. Voltak évek, amikor rendkívül gazdag telepeik rejtőztek a nád között, több mint 200 pár költött egymás közelében, de később sajnos előfordult a másik véglet is, amikor a sekély vízállás miatt kiszorultak a tó délnyugati védett csücskéből, és jóval odébb, a rezervátum határain túl, egy Gárdony magasságában lévő nagy nád­szigetben telepedtek meg. Bár nagyon aggódtunk miattuk, mégis eredményesen költöttek annak ellenére, hogy ha­lászladikok, horgászcsónakok ringtak a közelben, pecások dobálták a horgokat a vízbe. A környék tehát távolról sem volt olyan csendes és zavartalan, mint azt a védett terület szívében, a régi telepen megszokhatták. A kanalasgémek azonban mindezen túltették magukat, és bár elképzelhető, hogy a nagy forgalom miatt nem érezték különösen jól magukat, kötelességüket becsülettel teljesítették, kiköl- tötték és fel is nevelték fiókáikat.

Gémféléink talán leggyakrabban látható képviselője, a szürke gém is az állandó fészkelők közé tartozik, igaz, ellentétben rendes szokásával, amikor is magas fákon építi egyszerű gallyfészkeit, itt megfelelő erdő híján a nádasban költ. Napközben azután hol valamelyik közeli halastó le­eresztett iszapján látjuk az óvatos madarakat, máskor a levegőből halljuk furcsa, rekedt hangú kiáltásukat, de kü­lönösen a nyár második felében találkozhatunk velük a közeli mezőkön is, ahol valószínűleg a gaz között matató pockokra vagy egerekre lesnek.

Az egyéb gémfélék közül a bölömbika a nagyobb ná­dasok lakója. Jellegzetes hangját különösen a tavaszi idő­szakban lehet gyakran hallani, nemegyszer az esti és éj­szakai órákban is. Magát a madarat csak ritkán sikerül
megpillantani, még a leggyakrabban ugyancsak tavasszal, amikor a párosodó madarak keresik egymást, és többet repülnek, hogy helyet változtassanak. A bölömbika, első­sorban rejtett életmódja miatt, kicsit „titokzatos” madár, megfigyelése, de már csak puszta megpillantása is örömet jelent annak, aki kedveli a vizek, a nádasok birodalmát. Még élénken emlékszem arra, hogy gyerekkoromban, jó néhány évtizede, milyen nagy izgalommal lestem és vár­tam, hogy egy bölömbikát a maga élő valóságában meg­láthassak. A hangját persze gyakran hallottam, és bár ké­pekről és leirásokból jól ismertem, mégis valami egészen különleges madarat képzeltem magam elé. Ennek ellenére nem éreztem csalódást, amikor egy napsütéses májusi reg­gelen végre végigrepült előttem, gyönyörűen megvilágít­va, hogy minden tollát nagyszerűen láthattam. Lustán re­pült, közben hol jobbra, hol balra pillantgatott, majd gon­dolt egyet, és puhán leereszkedett, szinte belehullott a nádszálak közé. Eltűnt egy pillanat alatt, s bár még órákat üldögéltem ott, bízva abban, hátha újra felrepül, akkor nem láttam többé.

Jóval gyakrabban kerül szem elé gémféléink Benjá­minja, a poegém vagy törpegém, bár megfigyeléseim sze­rint az utóbbi időkben, legalábbis a Velencei-tó környé­kén, száma megfogyatkozott. De azért így is rendszeresen találkozunk. Néha a Fertő szélén üldögélve látom, amint egyik nádfoltból a másikba igyekszik, máskor valamelyik halastó szegélyéből kel fel szinte az orrom előtt, és mene­kül rémülten a sűrű nádas oltalmába.

Hasonlóképpen leptem meg gyakran a szürke gém­mel szoros rokonságban élő vörös gémet is. Ez a madár kis telepekben fészkel a nádasok mélyén, de zsákmány­szerzés közben soha nem láthatjuk a nyílt vízben vagy az iszappadon álldogálva. Igyekszik mindig elrejtőzni, és ez néha túlságosan is jól sikerül. Olyannyira, hogy ö maga
sem nagyon lát maga köré. Beáll például valamelyik ha­lastó szegélyébe, a nád közé vagy egy elgazosodott ka­nálisba, és bár közben valóban szinte láthatatlanná válik, nem veszi észre a közeledő embert sem. Miután pedig sze­retek egyedül és csendben járni, gyakran volt alkalmam arra, hogy gyönyörködjem a közvetlen közelből felkelt vörös gém látványában. Szegény persze alaposan megré­mülhet ilyenkor, reptében többnyire hatalmasat sercint a vízbe (ez nála ilyenkor a félelem jele), de ijedtsége való­színűleg hamar el is múlik, és talán néhány perc múlva már újra lesben áll valahol a nádas másik oldalán.

Találkozhatunk a Velencei-tó környékén, különösen a Dinnyés közelében fekvő halastavaknál bakcsóval, kis kócsaggal és üstökösgémmel is, de jobbára csak a költési idő után odavetődött, kóborló példányokkal. A nyári káni­kulában a bakcsók szívesen üldögélnek a tavak mentén álló terebélyes fűzfák hűs lombjai közé, és hangos „kvak”, „kvak” kiáltásokkal kelnek szárnyra, ha a gáton végig­megy valaki. A kis kócsagok viszont már nagyon messzi­ről látszanak, szinte világítanak a zöld fűzfákon, és az em­bernek néha olyan érzése támad, mintha azok a Spanyolor­szágban készült felvételek elevenednének meg, amelyeket olyan gyakran látni madaras könyvekben, madártani szaklapok hasábjain. Elképzelhető, hogy ezek a kis gém­félék fészkelnének is a területen, de ehhez olyan, lehető­leg vízben álló fák, facsoportok kellenének, amelyeken az­után a gémfalu kialakulhatna. Miután pedig ilyesmi sajnos nincs, legalábbis egyelőre, meg kell elégednünk a nyár második felében érkező vendégekkel.

Éppen nemrég került a kezembe Konrad Lorenz egyik talán nem világhírű, de nagyon kedves könyve (Das Jahr dér Graugans), amely a nyári ludak életéről szól. A munkát olvasva rengeteg olyan megfigyeléssel, megálla­pítással találkoztam, amely a Velencei-tó mellett is meg­
állja a helyét. Nem is csoda, hiszen a szép szürke ludak az Almsee közelében, Felsö-Ausztr iában is éppen úgy élnek, viselkednek, mint itt, a Dunántúlon.

A február közepén esedékes nemzetközi vízivad- számlálási napon már többnyire ott találom az első, korán érkezett példányokat. A ludak szigorú párkapcsolatban élnek, a nyári ludaknál is egyszerre érkezik a tojó és a gú­nár, és hangos gágogással keringenek a még sárga nádas felett. Hangjuk tökéletesen egyezik a háziludakéval, ami természetes, hiszen a különböző libafajtákat éppen a nyári lúdból tenyésztették ki. Februárban még többnyire jégpán­cél borítja a vizeket, szegény libák kicsit tanácstalanul repülnek körbe, de azért hűségesen kitartanak megszokott fészkelőhelyük mellett. Néha kisebb-nagyobb csapatokba verődnek, de a párok ezen belül is összetartanak, és min­dig egymás mögött repülnek. Családi életük később is pél­dás. Amig a tojó kotlik, a gúnár a közelben őrködik, és amikor a sárga pelyhes kislibák már kikeltek, velük együtt úsznak a vízen, és kettesben viszik őket a közeli legelőre.

A nyári lúd Magyarországon viszonylag gyakori ma­dár, a nagyobb nádas területek lakója. A Velencei-tó kö­zelében évente 50-70 pár költ. A száraz nádszálakból épí­tett, meglehetősen nagy, akár méteres átmérőjű fészekbe a tojó rendszerint márciusban rakja le 5-6 fehér tojását. A fiatalok csaknem egy hónapi kotlás után kelnek ki, s ez a 27-29 nap bizony telis-tele van veszélyekkel. A leg­fontosabb, hogy a párok a költési idő alatt a legteljesebb nyugalmat élvezzék. Márciusban még hűvösek, néha kife­jezetten hidegek az éjszakák, sőt a nappalok is, nem ritka a hirtelen jött havazás sem. Mindez nem árt a tojásoknak, amíg az anyamadár a fészkén van, de ha valaki vagy va­lami elzavarja onnan, végzetes baj történhet. Részint a hideg, de a közelben leskelődö dolmányos varjak és szar­kák is sok kárt okozhatnak, amikor valami, például egy
alacsonyan repülő helikopter felzavarja a fészkeiken ülő nyári ludakat vagy a szintén korán költeni kezdő nagy kó­csagokat.

Később, amikor a libák már kicsinyeiket vezetgetik, számolni szoktuk az egyes fészekaljak eredményeit. A kis libák számából is következtetni lehet arra, mennyire vol­tak kedvezőek a körülmények a területen a költés idején. Ha többnyire négy vagy öt, esetleg hat sárga pihés apróság úszik szép sorban az öregek után, nem volt baj a libákkal, de ha csak kettőt vagy hármat láttunk, vagy esetleg olyan párokat is, amelyeknek egyáltalán nem voltak fiókáik ab­ban az évben, akkor már tudtuk, valami nem volt rendben a tavasszal nyári lúdék háza táján.

Megkapó élményt jelent a nyári ludak életének meg­figyelése, és egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Lorenz professzor hosszú évek kísérleti alanyául éppen őket választotta. A generációkon át teljesen szabadon ne­velt és tartott, de mégis az emberhez szokott, egyedenként ismert és megjelölt sok-sok nyári lúd nemcsak maradandó élményt nyújtott a tudósnak, de lehetőséget kínált arra is, hogy egész sor érdekesnél érdekesebb megállapítást te­gyen. Az egyik fő ok – írja említett könyvében – amiért éppen a nyári ludakat választotta, e madarak családi életé­nek az emberéhez való rendkívül nagy hasonlósága volt. Szemléletesen írja le például, hogyan viselkedik a fiatal gúnár, amikor életében először lesz szerelmes. Hevesen udvarol, mindenképpen igyekszik felhívni magára a fi­gyelmet, s nemegyszer merő virtusból, olyan gúnároknak is nekitámad, amelyek egyébként előtte állnak a rang­sorban, s melyek útjából korábban mindig ki kellett térnie. Imponálni akar, de természetesen csak akkor, ha válasz­tottja nézi, a közelben van. Olyan kis távolságokra, ame­lyeket máskor mindig sétálva tett meg, most repül, szár­nyait használja, a kelleténél jóval erőteljesebben verdes
velük a felszállásnál, majd ugyanígy a fékezésnél is, ter­mészetesen pontosan a libakisasszony csőre előtt. Lorenz ezt a viselkedést nagyon találó módon a fiatal fiúkéhoz hasonlítja, akik motorkerékpárral vagy sportkocsival szá­guldozva próbálják választottjuk figyelmét magukra fel­hívni.

Ugyanilyen érdekes, amellett bensőségesen kedves a fiatalok és a szülők viszonya.

A kora reggeli órákban vagy alkonyat előtt gyakran nézegettem a libacsaládokat, amint a nádas közelében le­geltek. A sárga pihés apróságok vagy a már szürkülő na­gyobbacska libák nyugodtan táplálkoztak, csipkedték a zsenge fűszálakat, míg a két öreg madár alig evett, ki­nyújtott nyakkal állandóan a környéket kémlelték. A leg­első gyanús jelre takaródét fújtak, és visszavezették kicsi­nyeiket a nádas sűrűjébe. De közben a szülői szeretet és a gyermeki ragaszkodás ezer apró jelével találkozhat az, aki időt szentel annak, hogy egy-egy nyárilúd-család életét, ha csak néhány órácskára is, meglesse.

A márciusi madarásznapok egyik fénypontja a Diny- nyési-Fertőn, de különösen a nagyobb halastavakon a bú­bos vöcskök nászviselkedésének megfigyelése volt. Ezek a madarak nem sokkal a jég eltűnése után már megérkeznek a költőhelyekre, csakhamar kialakulnak a párok, és ezzel kezdetét veszi az a minden évben megismétlődő látványos szertartássorozat, amelynek során a partnerek különböző, de nagyon jellemző viselkedésformákat mutatnak be, pél­dául fenékről felhozott vízinövény-darabkákkal vagy alga­csomókkal ajándékozzák meg egymást. A búbos vöcsök fekete és rozsdás színű gallérjával, piros csőrével és hátra­felé meredő bóbitájával egyébként is nagyon szép madár, de udvarlás közben valami egészen csodálatos látványt nyújt.

Az apró termetű kis vöcsök is nagyon csinosan néz
ki tavaszi nászruhájában, de öt általában ritkábban sikerül tartósan megfigyelni. Kedveli a rejtett öblöket, tisztásokat, azokat a részeket, ahol sok vízinövény úszik a felszínen, amelyek között kedvére bukdácsolhat. Ha felemeljük a távcsövet, rendszerint azon nyomban alábukik, hogy aztán néhány másodperc múlva jó néhány méterrel arrébb buk­kanjon fel ismét. A sűrű nádfal mellett ballagva szinte le­hetetlen kis vöcsökkel találkozni, csak a tavaszi időszak­ban sűrűn hallatott jellegzetes és nagyon szép trillák árul­ják el, hogy a közelben rejtőzik valahol. Később, a nyár második felében és az őszi vonulás idején már gyakrabban szem elé kerülnek a sűrűn bukdácsoló gömbölyded mada­rak. Egy-egy tisztáson szerencsés esetben féltucatnyit is láthatunk, amint a vízfelszín növényzete között úszkálva, időről időre alámerülve kutatnak táplálék után. Ha meg­ijednek valamitől, nyomban a víz alá menekülnek, szár­nyaikat csak kelletlenül, végveszélyben használják. Pedig ha egyszer már nekilódultak, általában jól repülnek. Búbos vöcskököket például gyakran lehet látni a Velencei-tó, a Dinnyési-Fertö vagy a halastavak felett. Hosszú nyakukat előre-, lábukat hátranyújtva gyorsan verdesnek a leve­gőben, de azért igyekeznek mielőbb újra a vízre ereszked­ni, hiszen igazi elemük mégiscsak ebben a nedves közeg­ben van.

Szeretek elüldögélni a partközeiben, a nádba vágott keskeny csapások, csónakutak előtt. Az ember soha nem leskelődik hiába, a keskeny szabad felületen előbb vagy utóbb mindig felbukkan valami. Hol egy fejével ütemesen bólintgató vízityúk, majd két, egymásnak pittyegve felel- gető szárcsa, esetleg a ritkán szem elé kerülő kis vízicsibét sikerül néhány pillanatra meglátni. Máskor az avas nád­szálakhoz hasonló színezetű kedves kis barkóscinegéket. Úgy bujkálnak a sűrűben, mint az egerek, és ha nem be­szélgetnének egymással állandóan csilingelő, finom
hangjukon, talán észre sem vennénk őket. Számuk változó, egyik évben többen, a másikban kevesebben vannak. En­nek részben valószínűleg időjárási okai vannak, de a barkóscinegéknek nagyon sok a természetes ellensége is. Kifoszthatják fészkeiket a nádban is megtelepedett ván­dorpatkányok, a vízi pocok, a mindenütt előforduló her­melin pedig elsősorban a nemrég kiugrált fiókákra lehet veszélyes. A nádégetéstől, legalábbis a tudatos gyújtoga­tástól, a védett területen szerencsére nem kell tartani.

Nagyon jellemző a Velencei-tó környékére a barkóscinegékkel legfeljebb szegről-végről rokon függő­cinege. Egyike a legkisebb hazai madárfajoknak, az öre­geket a szemükön áthúzódó széles fekete csík és a rozsda­barna hát jellemzi. A tó körül és a halastavaknál bárhol találkozhatunk vele, jelenlétét rendszerint elnyújtott, bá­natosan hangzó „ciűűű” hangja árulja el. ősszel kisebb csapatokban is mozog. Hol a fűzfákon keresgélnek, hol lent a nád között vagy éppen a gyékény buzogányát bon­togatják. Bizalmas madárkák, néha egészen közelről fi­gyelhetjük őket, amint táplálék után kutatnak a fűzfákon vagy a nádszálak között.

A Velencei-tónál és a közeli halastavaknál élő párok a fűzfákon építkeznek, de a Fertőnél, ahol e kedvenc fájuk hiányzik, kénytelen-kelletlen akácok ágaira fonták művé­szi otthonukat.

A tó környékén nagyon sok apró emlős él. Nem könnyű megpillantani őket a gaz között vagy a szegélynád sűrűjében, többnyire csak cincogó hangjuk vagy a mozgá­suk nyomán kelt apró zörrenések igazítanak útba. De ha délutáni eső után vagy egy langyos nyári éjszakát követő hajnalon nézzük meg figyelmesebben a közeli földutakat, csodálkozva szemlélhetjük a rajtuk keresztül-kasul vezető apró lábnyomok sokaságát. Cickányok, egerek, pockok mozognak az éjszakában, gyakran napközben is. Ugyanott
az őket kereső menyétek és hermelinek nyomaival is lehet találkozni.

A cickányok első pillanatra az egerekre emlékeztet­nek, és nagyon sok ember annak is nézi őket, pedig egy egészen más állatcsoporthoz, a rovarevő emlősökhöz tar­toznak. Nem rágcsálók tehát, és táplálékuk sem magokból, gyökerekből áll, hanem rovarokat, férgeket, csigákat, sőt alkalmilag náluknál nemegyszer nagyobb egereket zsák­mányolnak. Hihetetlen étvágyuk van, és mindent felfal­nak, ami csak eléjük kerül. Apró termetükhöz képest fé­lelmetes fogazattal rendelkeznek. Egy cickány alsó áll­kapcsa, persze csak viszonylagosan, lényegesen erőtelje­sebb a tigrisénél vagy az oroszlánénál. Gyors anyagcseré­jük miatt szüntelenül éhesek, és ezért éjjel és nappal egya­ránt zsákmány után járnak. Ha összetalálkoznak valahol a fűszálak között kanyargó keskeny ösvényeken, egymásnak is nekitámadnak, s ekkor hallhatjuk a leggyakrabban ma­gas, cincogó hangjukat. Sokszor próbáltam ilyenkor meg­lesni őket, néha hirtelen oda is ugrottam, ahonnét a han­gokat hallottam, és gyorsan széthajtottam a fücsomókat abban a reményben, hogy megpillanthatom őket, de ez úgy igazán soha nem sikerült. Véletlenül viszont gyakran ta­lálkoztunk. Többnyire akkor, amikor valamelyik apróság éppen azon az úton igyekezett keresztül, amelyen magam is ballagtam. A Pákozd és Sukoró között vezető ország­úton is több alkalommal láttam átszaladni cickányokat, de mire odaértem, ahol eltűntek a gazban, már rég hűlt he­lyük volt, hiába is próbáltam keresni őket.

A cickányokat érdekes módon nem minden ragadozó kedveli. Láttam olyan macskát, amelyik megfogta ugyan, a szokott módon játszott is vele, de mikor végül megölte, látható undorral fordult el tőle, és esze ágába sem jutott, hogy elfogyassza. A Velencei-tó körül gyakori erdei fü­lesbagoly köpeteiben is csak elvétve bukkantam cickányok
maradványaira. Ezek a baglyok szinte kizárólag különböző rágcsálókat, elsősorban mezei pockokat, törpeegereket és erdei egereket zsákmányoltak. A gyöngybagoly viszont kifejezetten kedveli a cickánypecsenyét, nagy, fekete kö- petei gyakran szinte kizárólag ezeknek a kis rovarevőknek a maradványaival voltak tele. A hatvanas években nagy mennyiségű gyöngybagolyköpetet kaptam a Velence köz­ségben lévő kastély padlásáról, s egyenként szét is válo­gattam őket. A szőr és tollak közé ágyazódva a legkisebb csontocskák is épen maradnak, és a koponyák és állkap­csok, de elsősorban a fogazat alapján pontosan meg lehet határozni az egyes zsákmányállatokat. A Velence környé­kén vadászó gyöngybagolypár is nagyon sok cickányt fo­gott, szép vörös fogú erdei és törpecickányokat, de mind­két nálunk előforduló fehér fogú fajt, a keleti illetve a me­zei cickányt is. Annak idején a Madártani Intézetben na­gyon sok bagolyköpetet válogattam szét, hogy meghatá­rozzam a tartalmukat. Állíthatom, hogy a mikroszkóp len­cséje alatt kevés olyan érdekes és szép látvány akad, mint az apró cickányok félelmetes fogazattal felszerelt állkap­csai és koponyái.

A csendesen ringó ladikban ülve vagy egy sekély vi­zű rész közelében napközben is találkozhatunk a várát építő vagy a víz felszínén V alakú csíkot húzó pézsmapo­cokkal. Az eredetileg Amerikában élő, Európába onnan betelepített és azóta túlontúl elszaporodott jókora rágcsáló a Velencei-tó környékén is gyakori. Furcsa várai bent ma­gasának a nád között, és ha szerencsénk van, egy hajnali les alkalmával megfigyelhetjük a tulajdonost, amint éppen a vízben úszva növényi részeket szállít, esetleg kagylókat rágcsál valamelyik zsombékon üldögélve. Előfordult több­ször is, hogy a Kajtori-csatoma mellett tornacipőmben nesztelenül lépegetve szinte rátapostam az ott matató pézsmapocokra, amelyik csak az utolsó pillanatban vette
észre, hogy közeledem. Én önkéntelenül is visszakaptam a lábam, ő pedig nagyot csobbanó rémült fejessel ugrott a vízbe, és gondolom, valahol a fenéken vagy a gát oldalá­ban a vízszint alatt nyíló lakásában keresett menedéket.

Az ilyen elmélázó, szórakozott pézsmapocok aligha lesz hosszú életű. A kanálisok mentén és a tóparton ugya­nis szívesen portyázik a róka, a görény, és a szétszaggatott tetemek bizonysága szerint többnyire nem is eredményte­lenül. A levegőből a sirályokra emlékeztetőén libegő szárnycsapásokkal keringő barna rétihéják lesnek zsákmá­nyukra, s bár még nem láttam soha, hogy pézsmapocokra csaptak volna le, el tudom képzelni, hogy legalábbis meg­próbálkoznak a szárazon felejtkezett, összekuporodva ül­dögélő állat megragadásával. Az mindenesetre biztos, nem­egyszer láttam magam is, hogy a vízben úszó rágcsáló ész nélkül bukik a mélybe, ha a szárnyas ragadozó sötét árnya a vízre vetődik. Olyan sebesen tűnik el, hogy csupán né­hány gyorsan oszló apró buborék és karika marad a nyo­mában.

A pézsmapocok számára valószínűleg sokkal nehe­zebben megoldható feladatot jelent az alulról érkező ellen­ség elkerülése. A nagy harcsák például szívesen zsák­mányolnak vízben úszó rágcsálókat, madárfiókákat, és velük szemben a különben jól úszó pézsmapocok és vízi pocok is teljesen tehetetlen, csak a parton lehet biztonság­ban. Ha még sikerül elérnie!

A bizonyos testnagyságot elért, kifejlett harcsák, ha egy jókora adag szerencséjük is van, hosszú ideig élhet­nek. Körülbelül négyéves koruktól ivarérettek, ekkor mintegy félméteresek, de ha megérik a húszéves kort, hosszú farkukkal elérhetik a kétméteres hosszúságot, és akár fél mázsát is nyomhatnak. Szaporodásuk május­júniusra esik, amikor a víz már tartósan meleg marad. A tulajdonképpeni aktust megelőző nászjátékot nagy csobo­
gás, kergetőzés kíséri, amelyet néha még a partról is jól hallani. Rendszerint az esti órákban ívnak, és a nőstény testsúlykilogrammonként 25-28 ezer ikrát rak le. A tekin­télyes szám láttán méltán hihetnénk, hogy néhány év múl­va a környéken mindenütt harcsák úszkálnak majd. Pedig ez a valóban igen nagy ikramennyiscg éppen csak arra elegendő, hogy a faj életét tovább vigye. A leendő kis har­csák legnagyobb része már ikra alakban vagy később lár­vakorban elpusztul, illetve különböző ragadozóknak esnek áldozatul.

A pézsmapocokhoz hasonlóan Észak-Amerikából, közelebbről a Nagy-tavak vidékéről telepítették be Euró­pába a szivárvány minden színében csillogó naphalat. 1887-ben Franciaországban, 1890-ben Németországban eresztettek szabadon példányokat, teljes sikerrel, mert az életrevaló halacskák azóta különböző utakon, de szinte minden európai országban megjelentek. A Balatonba iro­dalmi adatok szerint 1909-ben jutott el a naphal a Bárdi tógazdaságból, innét azután a Sió-csatornán keresztül in­dult a Duna meghódítására. A nagyon mutatós, gyakran akváriumban is tartott naphalak félelmetes ikrapusztítók, nem kímélik az apró ivadékot sem, ezért ma már tűzzel- vassal pusztítanák őket – nem sok eredménnyel. Ugyanis annyira szaporák, hogy ha például egy halastóban megve­tették a lábukat, helyesebben uszonyaikat, legfeljebb a tó kiszárításával lehet megszabadulni tőlük.

A Velencei-tó és környéke az év minden szakában tartogat meglepetéseket az állatvilág iránt érdeklődők számára, de a legnagyobb élmények egyike, legalábbis számomra, mindig az őszi libahúzás marad. Magyar­országon csak a már említett nyári lúd fészkel, a szeptem­ber végétől látható, a magasban V alakban repülő csapatok vetési ludak vagy nagy lilikek. Előbbiek inkább a Dunán­túlra, a Balaton környékére, a tatai Öreg-tóra, a Velencei­
tó és a Fertő-tó vidékére vagy a Dunára jellemzőek, míg a lilik alföldi, főként hortobágyi madár. Ez a megoszlás az utóbbi években változni látszik, a Velencei-tó vagy a Fertő-tó környékén egyre több nagy liliket látni. Ez a ma­dár furcsa nevét magas, hasonlóan hangzó kiáltásáról kapta. Az öreg példányoknak fehér hókája (fehér tollazatú homloka) van, alsótestük fekete mintázattal díszített, ez utóbbi jól látszik akkor is, ha egy-egy ék éppen felettünk repül keresztül. A vetési ludak feje és nyaka sötétebb, ez távolabbról is jól megfigyelhető, feketés csőrükön na­rancssárga mintázat van. Mindkét lúdfaj a magas észak lakója, a tundravidéken költenek Skandináviában és Oro­szország északi területein. Onnét indulnak útnak minden évben, hogy dél-európai telelőhelyeiket elérjék. Az első csapatok hazánkban többnyire szeptemberben bukkannak fel, októberben fokozatosan egyre több libát látni, a leg­nagyobb tömeg, legalábbis a Velencei-tónál, általában no­vemberben látható.

A természet egyik legnagyszerűbb színjátéka a ludak esti csapatos behúzása. Ehhez tudni kell, hogy ezek a nagy madarak napközben a legelőket, vetéseket járják, táplál­koznak, és legfeljebb szomjukat oltani keresik fel vala­melyik közeli vizet. Amikor azonban az egyre rövidülő őszi nap megindul a szemhatár felé, meglódulnak az addig nyugodtan legelésző libák, és csapat csapat után húznak a vízre, ahol az éjszakát töltik. Eleinte a megszokott, sza­bályos V alakban jönnek, de amikor közelebb érnek és meghallják odalent ringatózó társaik hangját, felbomlanak a csapatok, és a nagy madarak, mint a szél hajtotta őszi falevelek, kerengve, csapongva hullanak a vízre. Valószí­nű, hogy a néha nagyobb magasságban érkező libáknál ez a számunkra olyan csodálatos bukózás, amikor az egyes madarak ide-oda dobálják magukat, néha a tengelyük kö­rül is megfordulnak, sőt nemegyszer hanyatt fekve látjuk
őket a levegőben, nem egyéb nagyon is prózai gyakor­latnál, hiszen így valóban pillanatok alatt lent vannak a víz színe felett. Ha körözni kezdenének, a leszállás, a víz­re ereszkedés sokkal több időt venne igénybe, és a vadlu- dak mindig a célszerűségre törekednek.

Sok ilyen jól ismert éjszakázóhely van Magyarorszá­gon, a Hortobágyi-halastó, a szegedi Fehér-tó, a Dinnyési- Fertö vagy a tatai öreg-tó, hogy csupán néhányat említ­sek. A madarak a vízen teljes biztonságban vannak, sem róka, sem görény nem közeledhet hozzájuk észrevétlenül, s ugyanez vonatkozik természetesen az emberre is. Az úgynevezett behúzás jóval naplemente előtt kezdődik, a mindenkori fényviszonyoknak megfelelően, tehát borult időben korábban, derült ég mellett valamivel később in­dulnak a víz felé. Eleinte csak szórványosan érkeznek a kisebb-nagyobb csapatok, de ahogy sötétedik, egyre sza­porodnak, s végül szinte megállás nélkül, felejthetetlen hangzavarral, gágogással özönlenek be a vízre. A húzás még a teljes besötétedés után is tart, és a vízen szorosan egymás mellett ringatózó madarak még ezután is órákon át beszélgetnek egymással.

Emlékezetesek maradnak számomra a régi fehér-tavi libahúzások, ahol mindig a lilikek voltak a főszereplők, de ugyanilyen vagy még csodálatosabb élményt nyújtanak ma is évről évre a Dinnyési-Fertő közelében eltöltött őszi es­ték is. A kis akácerdő vagy a parton álló csenevész bokor védelmébe húzódva várom a soha nem változó, de mégis minden egyes alkalommal az újdonság varázsát nyújtó pazar színjátékot, s amikor a függöny felgördül, azaz a vöröslő nyugati égbolt előtt egyik csapat a másik után ér­kezik, néha szinte az eget borítják el a levegőben játéko­san ficánkoló, gágogó nagy madarak. A magasból érkező­ket a fékező szárnyak messzire hangzó sajátos zúgása kí­séri, ami csak fokozza a csodálatos színjáték hangulatát.

Azt hiszem, ha csupán egyetlen évben is ki kellene hagy­nom a velencei-tavi őszi libahúzást, nagyon szerencsét­lennek érezném magam.

A külső körülmények hatására a libák szokásai né­mileg módosulhatnak. Az emlékezetes aszályos nyár után, 1986-ban az őszi hónapok sem hoztak esőt, legalábbis a Velencei-tó környékén nem, és a legelő madarak sehol sem találtak olyan eret vagy vízállást, ahol napközben szomjukat olthatták volna. így aztán akár délben is óriási tömegben jártak be a Fertőre, és néha szinte fekete volt a víz az egymás mellett úszó rengeteg madártól. Október 12-én például, a nemzetközi vízivadszámlálás alkalmával, legalább 6000 vetési ludat számoltam meg délben a nádas között kéklő vízfoltokon, s amikor félóra múlva mintegy adott jelre egyszerre keltek fel, még a bágyadt őszi napot is elsötétítette egy pillanatra a rengeteg kiterjesztett szár­nyú madár.

Ilyenkor még visszarepülnek a nemegyszer jó néhány kilométernyire lévő legelőkre, csipegetnek egy kicsit, de alkonyat idején újra, arra a napra most már véglegesen, felkerekednek, és húznak egyenesen a Fertő felé. Távolról gyakran hallok lövéseket, szól a puska sokfelé, hiszen a lilik és a vetési lúd sajnos nem tartoznak a védett madarak közé, minden ősszel vadászhatók. Itt a rezervátum terüle­tén azonban teljes biztonságban vannak, és ők ezt nagyon jól tudják. Nem véletlen, hogy minden ősszel ilyen nagy tömegek jelentkeznek. Az öreg madarak valószínűleg már ismerősként üdvözlik a tájat, s magukkal hozzák az az év­ben kelt fiatalokat is. A nemzetközileg is nyilvántartott Dinnyési-Fertő afféle forgalmas madárszálloda, amelynek jelentőségét a kócsagok és kanalasgémek fészektelepei mellett az ősszel idelátogató libatömegek is aláhúzzák.

Megjegyzés 10 ívvel később

Érdekes és szerencsére kedvező változások történtek. A bakcsó például, amely korábban csak mint nyári vendég jelentkezett rendszeresen, ma már kis számban fészkel. Rendszeres fészkelővé vált az elmúlt tíz esztendő alatt a nyugat felől terjeszkedő üstökös réce, ősszel néha kis csapatait is látni. Az ősszel észak felől érkező vadludak között a korábbinál jóval nagyobb számban képviselt a nagy lilik. 2000 őszén már körülbelül 50 %-ban szerepelt a Dinnyési-Fertőre esténként behúzó csapatokban. A ha­zánkban ősszel újabban mind gyakoribb vörösnyakú lúd ma már évente előfordul a Velencei-tó környékén is, al­kalmilag kisebb csapatait is megfigyelték.

A Tis^a árterében

Talán sehol, egyetlen erdőben sem flótáznak olyan szépen a sárgarigók, mint a Tisza mentén. Ha pedig vala­melyikük gondol egyet és átrepül a túlsó part fái közé, mintha csak egy aranylóan sárga golyó suhanna végig a szőke folyó felett.

Szeretem a Tiszát, a Maros beömlésénél szélesre da­gadt folyót éppen úgy, mint a szeszélyes kanyarokat Sza­bolcsban, a hol lankás, hol meredek partokat, ahol apró parti fecskék rajzanak üregeik előtt, s néha, egészen várat­lanul, köbméternyi sárga lösz tűnik el nagy loccsanással az apró hullámok alatt. Gyakran elképzeltem már, milyen is lehetett a Tisza századokkal ezelőtt, amikor még kénye- kedvére kanyaroghatott az Alföldön, és a tavaszonta is-
métlödö nagy áradások idején néhol talán még a Dunával is ölelkezett. De még így megzabolázva, gátak közé fogva is fenségesen szép a szőke folyó. Puha, selymesen lágy vize méltóságteljesen hömpölyög lefelé, nem siet, nem rohan, néha összeszűkül, majd lustán szétterül egy-egy hirtelen kanyarodó után, alacsony, furcsa alakú homokpa­dokat hagyva maga mögött. A zátonyokon szürke gémek állnak behúzott nyakkal, mozdulatlanul, és úgy kémlelik a vizet maguk előtt, mintha csak művészien mintázott mo­dem szobrok lennének. Aztán hirtelen megelevenedik a karcsú madártest, előrevág a szigonyszerü, kemény csőr, és egy halk csobbanással ezüstösen csillogó hal hagyja el örökre a vizek birodalmát. Néha a fészkelőhelytöl messzi­re kószáló sirály szárnyal alacsonyan a meder felett, és nagy ívben kanyarodik oldalt, ha a ritka hajók egyike ép­pen vele szemben pöfög fölfelé a folyó hátán.

A Tisza nagyon sokat nyújthat annak, aki szereti a természetet és romantikus barangolásokra vágyik, de amellett egyik oszlopa a hazai temészetvédelemnek is. Sasér, Mártély, a pélyi madárerdö, a kiskörei elárasztott terület, amely tulajdonképpen csak most kezdi bontogatni a szárnyait, vagy fent északon a Tiszabercel és Dombrád között mozaikszerűen elhelyezkedő védett ártéri erdők nagyon sokat mondanak annak, aki csak egy kevéssé is ismerős a magyar természetvédelemben. Nyugat felől ér­kező szakemberek ámulva szemlélik a Tisza mentén talál­ható madártani értékeket, elsősorban az ártéri erdők magas fűzfáin, nyárfáin megbúvó gazdag gémtelepeket. Négy, Európában kifejezetten déli elterjedésű gémfaj, a hófehér nagy és kis kócsag, az üstökösgém és a bakcsó mind megtalálható a Tisza mentén, sőt a nagy kócsag kivételé­vel, amely elsősorban az ország más tájain és ott a náda­sok mélyén fészkel, itt vannak a legnagyobb és legszebb hazai gémtelepek is.

Korábban évente többször is megfordultam a Sasérben, az Algyö közelében lévő Tísza-kanyarban meg­búvó festői rezervátumban. Jártunk ott kora tavasszal, rügy fakadd s idején, és a nyár elején, amikor már messzire hallatszott a gémtelep szüntelen lármája, de télen is, ami­kor szürkére fakult a folyó, és hajnalonta csak a kopasszá vedlett fák csúcsai bukkantak elő bizonytalanul a höm­pölygő ködfüggönyböl.

Számomra a legszebbek mindig a májusi és június eleji hajnalok voltak. Egyebek mellett ilyenkor próbáltuk számba venni a telepen költő kis kócsagokat, gyűrűztük az éjszaka átvonuló vihar nyomán földre pottyant és a sűrű szederdzsungelben bujkáló fiókákat, de ekkor lehetett a legkönnyebben meglesni az Atkai-holtágban, a víz felszí­nén terpeszkedő széles zöld leveleken lépegető, szitakö- tölárvákra vagy apró halakra vadászó üstökösgémeket is.

Akkoriban még rizsföldek voltak a közeli Hódmező­vásárhely határában, és valóságos paradicsomot jelentettek a táplálkozó gémfélék számára. Oda járt a telepről szinte valamennyi kis kócsag, de a bakcsók és üstökösgémek is. Napközben a hófehér kis kócsagok állandó mozgásban voltak, egyesével, kettesével repültek kifelé vagy éppen érkeztek vissza cleséggel megrakodva a magas fűzfákon és nyárfákon gallyakból épült fészkekhez. Szünet nélkül jöt- tek-mentek, de mert az egyik éppen olyan fehér volt, mint a másik és ugyanolyan szép dísztollakat viseltek a fejükön valamennyien, egyszerűen lehetetlen volt még csak meg­közelítő pontossággal is számba venni őket. így aztán az esti úgynevezett behúzásokat figyeltük, amikor a madarak kis csapatokban érkeztek, és biztosak lehettünk abban, hogy a rohamosan közeledő alkonyatban aznap már nem repülnek vissza a rizsföldekre. Az utolsók néha már olyan sötétben érkeztek, hogy egészen feketének tűntek, amint szinte a semmiből bukkantak fel a folyó felett, hogy
nyomban utána belehulljanak a saséri erdő homályba bur­kolózott szürkeségébe. Ebben az időszakban indultak ki­felé a bakcsók, amelyeket a német nagyon találóan éji gémnek nevez. A saséri éjszakában, de mindenütt, ahol ezek a madarak fészkelnek, hallani lehet a sötétből a béka­fogásra induló vagy az eredményes vadászatról éppen ha­zatérő bakcsók jellegzetes „kvak” hangját.

Az esti számlálások ellenőrzése volt a hajnali kihú­zás. A kócsagok korán, jóval napfelkelte előtt hagyták el az erdőt, és akárcsak az esti érkezéskor, kisebb csapatok­ban indultak a rizsföldek felé, ami a számlálást szerencsé­re nagyon megkönnyítette. A folyó felett néhány, az éj­szakából ittfelejtkezett pára lebegett bizonytalanul, és a part mentén ringatózó ladikban, ahol Sterbetz Pistával, a Madártani Intézet kutatójával üldögéltünk távcsővel és jegyzetfüzettel a kezünkben, olyan hideg volt, hogy néha még a fogunk is vacogott belé. De azért szépek voltak, és számomra örökké felejthetetlenek maradnak azok a saséri hajnalok.

A kis kócsag egyébként elsősorban az ország keleti felén, főképpen a Tisza mentén fészkel. Kisebb telepei vannak ugyan a Dunántúlon is, például a Kis-Balatonban, ahol egészen alacsonyan, rekettye füzeken költenek a pá­rok, de igazi hazájukat mindig a Tisza és a Körösök liget­erdei jelentették. A hazai állomány alakulását az 1800-as évek közepe óta kísérik figyelemmel az ornitológusok. Schenk Jakab, a Madártani Intézet egykori igazgatója kí­sérelte meg a régi adatok összegyűjtését, és 1938-ból öt kiskócsag-telepet említ, összesen mintegy 150 fészkelő párral. Később, 1860-ban, Tiszaigaron volt egy nagy, le­galább 200 párból álló kiskócsag-telep, ezt követőleg azonban az állomány visszaesett vagy az ellenőrzés lehe­tett gyengébb, s csak 1949-ből említenek újra nagyobb mennyiséget, amikor is négy telepen kereken 260 pár
fészkelt. Úgy tűnik, talán a mindenkori vízviszonyok és így a táplálkozási lehetőségek szerint, a hazai állomány állandóan ingadozott, mert például 1951-ben nyolc telepen már csak 100 párat találtak. Ezt követölelt több mint két évtizedig 8-10 telepen fészkeltek hazánkban kis kócsagok, és a párok száma 100 és 170 között ingadozott. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület legújabb, 1976 és 1982 között végzett felmérései szerint számuk ismét emelkedett. 1978-ban, 25 telepen, kereken 280 pár fész­kelt, majd, bár a kolóniák száma csökkent, a párok száma örvendetesen tovább nőtt, és a legfrissebb adatok szerint például 1982-ben legalább 430 pár kis kócsag költött Ma­gyarországon.

Nem véletlenül említettem számszerű adatokat, a kis kócsag ugyanis egyike a természetvédelmi szempontból legértékesebb hazai madárfajoknak. Nincsenek úgyneve­zett tiszta telepei, mindig keverten, egyéb rokon fajokkal, bakcsóval, szürke gémmel, helyenként üstökösgémmel költ együtt. Újabban éppen a Tisza mentén a kormoránok is feliratkoztak a társfészkelők sorába, sőt az íbiszfélékhez tartozó batla költését is sikerült megállapítani.

Lebilincselően érdekes egy ilyen gémfalunak az éle­te. A költésekre általában májusban kerül sor, de például éppen a kis kócsagok között mindig akadnak olyan párok is, amelyek valamilyen számunkra ismeretlen okból kifo­lyólag alaposan megkésnek, és amikor a többiek már fió­kákat etetnek, ők még csak a fészekanyagot hordják vagy tojásokat melengetnek a magas fák ágain épült kezdetleges gallyfészkeikben.

A Tisza felé haladva már messziről látjuk, ha gém­falu van a közelben. Egyre sűrűbben találkozunk átrepülő madarakkal, hol egy kócsag, hol bakcsó vagy szürke gém igyekszik a távolban zöldellő fák felé. Az erdő felett szüntelenül kavarognak, köröznek a telep lakói, akaratla­
nul is elárulva a szemlélőnek, hol rejtőznek a fészkek a fák között. Ha ember bukkan fel a közelben, az addig szorgalmasan kotló madarak is a levegőbe emelkednek, aggodalmasan köröznek a magasban, és nem mernek le- szállni mindaddig, amíg a vélt vagy valós veszély el nem múlik. Éppen ezért, különösen hűvös, esős napokon, még megfigyelési céllal sem szabad zavarni a gémtelepet, ne­hogy az elhagyott tojások kihűljenek. De veszélyes lehet az emberi látogatás akkor is, ha vetési varjak fészkelnek a közelben. Ezek a fekete madarak ugyanis gyorsan kihasz­nálják a kínálkozó lehetőséget, egykettőre az elhagyott fészkek mellett teremnek, és erős csőrükkel sorra vágják ki az őrizetlenül maradt tojásokat. Annak idején rendsze­resen jelöltük Sterbetz Istvánnal a fiatal szürke gémeket, bakcsókat, kis kócsagokat, de mindig csak meleg, igazi nyári napokon, nehogy a későn rakott tojások megfázza­nak.

A gyűrűzés nem volt könnyű, a gallyfészkek ugyanis a magas, vékony ágakon épültek, ahová felmászni lehe­tetlen volt. így aztán csak azokat a fiatal madarakat fog­hattuk össze, amelyek első repülési próbálkozásaik közben a földön kötöttek ki, vagy egy erősebb szélroham lökte le őket a fészekből. A földre kerültek a sűrű szederindák kö­zött bujkáltak, és szüleik oda hordták nekik a táplálékot mindaddig, amíg sikerült ágról ágra rebbenve ismét a fák koronájába jutniuk. A gémtelep alatt persze minden levél fehérlett a híg meszelésektől, a melegben alaposan megiz­zadtunk, s mire az utolsó „földszintre” tévedt fióka lábára is felkerült a számokkal ellátott csillogó gyŰTŰ, bizony nagyon is ránk fért a tisztálkodás. Szerencsére a Tisza kö­zel volt, úsztunk egy nagyot, s mire alaposan lemostuk magunkat, már az öreg madarak is megnyugodtak, és egymás után tértek vissza a telepre, ereszkedtek le a fákra, elhagyott fiókáik mellé.

Nagyon szép madarak a gémek, a kócsagok, bakcsók és üstökösgémek, de számomra Sasérben a legnagyobb élményt akkoriban mégis a kerti rozsdafarkúak jelentették. Mindenütt lehetett találkozni velük, de a leggyakrabban mégis a nagy tisztás végén kezdődő, félig-meddig már eltűnt szekérút mentén láttam őket. Jobbra és balra vaskos és girbegurba törzsű csonkolt füzek álltak, vén testükben számtalan odúval, üreggel és nyílással, amelyek mind eszményi fészkelöhelyet kínáltak cinegéknek, seregélyek­nek és persze a kerti rozsdafarkúaknak. A reggeli nap ré­zsűt ragyogott be a Tisza felől, és az öreg füzek szellő mozgatta lombjai között furcsán változó fényfoltokat va­rázsolt arra a régi kocsiútra, amely a rozsdafarkúak ked­venc vadászterülete volt. Különösen a fészket már elha­gyott, önállósodott pettyes fiatalok jártak ide elő­szeretettel, de néha egy-egy hófehér homlokú, fekete tor­kú, rozsdavörös melltollaival pompázó öreg hím is felbuk­kant közöttük.

E faj hímje egyike a legszebb hazai madaraknak. Amikor végigrepül a fák között, mintha csak egy csodá­latos színekben izzó drágakő kelt volna életre a saséri fü­zesben. Felül egy száraz gallyra, rozsdavörös farktollait jellegzetesen rezegteti, fejét kissé oldalt fordítja, lefelé kémlel, majd villámgyorsan lecsap az útra, hogy egy ott átszaladó pókot elcsípjen. Fészkelési időben többnyire nem nyelik le a zsálonányt, hanem a csőrükben tartva szállnak vele a fészek felé. A kerti rozsdafarkú otthona tág szájú faodúban mohából, száraz fűszálakból és vékony gyökerekből épül, a csészét a közelben talált finom pi- hetollakkal bélelik. A párok április végén, májusban, illet­ve néha még egyszer, júniusban vagy júliusban költenek. Az 5, néha 7 kékes tojásból 12-14 nap alatt bújnak ki a kezdetben csupasz, zárt szemű, teljesen magatehetetlen fiókák. Anyjuk az első időben, a hűvös kora reggeli órák-
bán még később is, mellettük marad, tollaival melengeti őket. Ilyenkor csak a hím hordja a táplálékot, különböző rovarokat és pókokat, de később már mindkét szülő szor­galmasan eteti az éhes apróságokat. A fiatalok gyorsan nőnek, és körülbelül kéthetes korukban elhagyják az odút. Gyakran voltam szemtanúja ennek a rozsdafarkúcsalád szempontjából olyan fontos eseménynek. A két öreg ma­dár érthetően szörnyen izgatott volt, szüntelenül vészjele­ket adtak, ide-oda röpködve próbálták összeterelni, együtt tartani a még csak nagyon ügyetlenül repülő, rövid farkú fiókákat. Általában oda vezették őket, ahol a legsűrűbben burjánzott a szeder, amelynek kusza indái között elrejtőz­hettek arra a néhány napra, amíg szárny- és farktollaik annyira megnőttek, megerősödtek, hogy már nem kellett félniük a görény vagy a menyét támadásától.

Bizony a szederdzsungel, bármilyen sűrűnek látszik is, nem nyújthat elegendő védelmet a még csak bizonyta­lanul repülő fiatal madarak számára. Sasérben, de másutt is, például a felső folyószakaszon, többször is találkoztam az ártérben bujkáló hermelinnel, menyéttel, néha görény­nyomokat is láttam az áradás utáni híg iszapon, a róka pe­dig szinte mindenütt előfordul a folyó mentén. Tiszatelek térségében például több kotorékot is ismertem, és az ott töltött májusi hajnalokat nemegyszer színesítette a mezők felől csatakosan hazafelé igyekvő lompos farkú ragadozó képe. Lapulva surrant előre a magas fűben, felszaladt a védögátra, két gyors ugrással máris a túloldalon volt, és elmerült az ott hullámzó fűtengerben.

Ha kocsival megyünk a Hortobágy felé, mindig meg­állunk egy időre a Poroszló és Tiszafüred közötti útszaka­szon, hogy a kiskörei elárasztott terület gazdag madárvilá­gában gyönyörködjünk. A hatalmas víztükörnek az útról csak egy parányi részét látni, hiszen a valóságban a Ve- lencei-tó jó néhányszor beleférne. Igazi nagyságát csak
akkor lehet érzékelni, ha az ember a térképre pillant. Há­rom megyével határos a Tiszából fakasztott hatalmas víz­tükör, de Tiszafüred felett még Hajdú-Bihar egy parányi csücskével is találkozik. A víztároló teljes hossza testvé­rek között is van vagy 30 km.

Évekkel ezelőtt, pontosabban 1984. június 17-én a duzzasztott tó déli csücskénél, Abádszalók határában jár­tam. A hajnal a nyári időpont ellenére kifejezetten hűvös volt, de később már kellemesen melegedő időben sétáltam a gáton. A nagy nyílt vízfelületen a nyári időpontot te­kintve nem vártam sokat, de nem is láttam egyebet néhány áthúzó gémnél, sirálynál, kis csapat tőkés récénél. Annál nagyobb volt a mozgás a gát másik oldalán lévő nedves talajú bokrosban, és az ugyancsak vizes, tocsogókkal tar­kított réten. A sűrűben karvalyposzáta énekelt hangosan, később sikerült is megpillantanom a sárga szemű, alul valóban karvalyszerűen mintázott hímet, amint egy fűz­bokor felső ágáról magasba emelkedett, és énekkel kísért nászrepülés után széttárt szárnyakkal és farokkal ereszke­dett vissza a sűrűbe. Hangosan daloltak a barátposzáták, valamivel odébb egy kerti poszáta gurgulázó éneke hang­zott, a cserjék szélső ágain tövisszúró gébicsek lestek zsákmányukra, és legalább hat helyről hallottam a berki tücsökmadár jellegzetesen szaggatott hangját. Fent a ma­gasban gyurgyalagok keringtek, ezek a tarka madarak is jellemzőek a Tisza menti tájra. Néha csak hangos „prü- prü”-jüket hallani, és csak percekkel később sikerűi meg­pillantani a nagy magasságban fecskék módjára vadász- gató, hegyes farkú madarakat. A karcsú nádszálakon ka­paszkodva, harsogva énekelt néhány nádirigó, valahol ka­kukk kiáltott, sárgarigók flótáztak, de találkoztam ezen az abádszalóki sétán búbosbankával, énekes nádiposzátával, zöld küllővel, tengeliccel, zöldikével és még sokféle ma­dárral. A Tisza partján korábban zöldellő ártéri erdőket ki­
vágták ugyan, amikor a tároló épült, de a hajdan oly gaz­dag madárvilág nyomai még ezekben a kis bokros, fás foltokban is fennmaradtak.

Sajnálok minden egyes kivágott fát, de különösen szomorúan láttam az erdők pusztulását a Tisza mentén. Évtizedek óta május elején néhány napot a Felsö-Tiszánál, Tiszatelek térségében töltök. Amikor először jártam ott, még csodálatosan szép erdő hullámzott a védőgáttól a fo- lyóig terjedő, helyenként ugyancsak széles területen. Öreg füzek, talán még öregebb szürke nyárak, az úgynevezett füz-nyár ligeterdök, hihetetlenül gazdag aljnövényzettel és ennek megfelelően csodálatosan sokszínű madárvilággal. Aztán jött egy nagyon elhibázott rendelet, amely árvízvé­delmi okokra hivatkozva kivágatta a legszebb erdőket a gátak mentén. Sorra zuhantak a földre a büszke faóriások, és a fehéren világító tönkök mint megannyi szomorú memento meredtek az ég felé.

A hirtelen jött kíméletlen ökológiai változás termé­szetesen éreztette hatását a madárvilágban is. Korábban, úgy negyven évvel ezelőtt például még rendszeresen fész­kelt a magas nyárak odúiban a kék és fahéj színekben pompázó szalakóta, és tavasszal nemegyszer volt alkal­mam „rá-rá-rá” kiáltásokkal kísért pompás nászrepülé­sükben gyönyörködni. Az utóbbi években sajnos már egyetlenegyet sem láttam azon a környéken, de megfo­gyott a tarka tollú búbosbanka, kevesebb a geze, a sárgari­gó és a nagy fülemüle is. Azt, hogy a természetes élőhe­lyeken történő minden ilyen hirtelen és erőszakos változás milyen, sokszor egészen váratlan hatással járhat, ez utóbbi fajjal kapcsolatos egyetlen példával szeretném igazolni.

Abban az időben, amikor az ártéri erdők még érin­tetlenül álltak, a nagy fülemüle kifejezetten gyakori ma­dárnak számított, s miután bizonyítottan hazánkban csu­pán az északkeleti országrészben, elsősorban éppen a Ti­
sza ligeterdeiben költött, természetvédelmi értéke különö­sen jelentős volt. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején még annyi volt belőle, hogy a rokon kis fülemüle minden egyes párjára legalább tíz nagy fülemülepár esett. A két faj mozgása, táplálkozás- és fészkelésmódja egyéb­ként nagyon hasonló, de a sötétebb színű nagy fülemüle tavasszal csak jóval később, április utolsó, de még inkább május első napjaiban érkezik a költőhelyre. Akkor, amikor vörhenyesebb tollazatú fajtestvére már tojásait melengeti a talajon, a sűrű gaz között jól elrejtett fészkében. Amíg még álltak a festői ligeterdők, a kis fülemülék csak a szé­leken kaptak helyet, esetleg a folyóba vezető kanálisok mentén költöttek, az erdő belseje a nagy fülemülék kor­látlan birodalma volt.

Érezte ezt az ember akkor is, ha csupán a gáton sé­tálva figyelt a fák felé. A két rokon faj éneke ugyanis erő­sen eltér egymástól, a kis fülemüle jól ismert dala, a jel­legzetes crescendóval, egészen más, mint a barnás színű rokon rigószerüen tagolt strófákból álló éneke. És míg az előbbi általában viszonylag alacsonyan, bokrok vagy ki­sebb fák ágain énekel, a nagy fülemüle hímjei előszere­tettel keresték fel a hatalmas füzek és nyárfák koronáit, így azután egyébként is hangos énekük kilométernyire is hallható volt.

Egy állatfaj számára a legnagyobb veszélyt éppen az jelenti, ha ökológiai oldalról támadják meg, azaz élőhe­lyeit teszik tönkre, szüntetik meg. Pontosan így volt ez a nagy fülemüle esetében is. Amíg a folyót mindkét oldalon széles füz-nyár ligeterdők kísérték, a fák között, a hihe­tetlenül gazdag aljnövényzet védelmében a nagy fülemüle mindenütt gyakori volt, állományát semmiféle veszély nem fenyegette, és vörhenyesebb színű rokonával legfel­jebb alkalmilag találkozott. A párok számában csak az időnként jelentkező természetes változásokat lehetett meg­
figyelni, azaz, ha az egyik évben valamivel kevesebb köl­tött, a rá következő májusban biztosan újból emelkedett a párok száma. Sok függött az időjárástól és ezzel együtt a tavaszi áradásoktól is. A nagy fülemüle ugyanis különösen kedveli az áradás után visszamaradó, nedves talajú, ki- sebb-nagyobb vízállásokkal tarkított erdőrészeket, és az ilyen években a költések is kedvezően alakultak. A lan­gyos májusi éjszakákon és a párás hajnalokon messzire hangzott a területet foglalt hímek hangos éneke, és ha megszólaltak, minden más madárhang elnémult, semmivé foszlott mellettük.

Amikor az erdőket kivágták, eleinte úgy tűnt, semmi sem változott, csak a fészkelő párok száma fogyatkozott meg az összezsugorodott költöterület arányában. De aztán a gyorsan felnövekvő sűrű fiatalosban fokozatosan mind több kis fülemüle jelent meg, és ezzel egy időben Végh István madarász barátommal furcsa változást vettünk észre a hím fülemülék énekében. Korábban is előfordult, hogy a sok tiszta énekü nagy fülemüle között felbukkant egy-egy madarásznyel ven szólva dupla verésű madár, tehát egy olyan, küllemét tekintve teljesen nagy fülemülét mutató hím, melynek énekében a két faj strófái sajátosan keve­redtek. Ugyanannak a madárnak a torkából hol a tagolt, rigószerű strófákat, majd újra a kis fülemüle jellegzetes énekének részleteit lehetett hallani. Akkoriban az ilyesmi ritkaságnak számított, és mi mindig nagy élvezettel hall­gattuk és figyeltük a madarat, amelynek jóvoltából a két faj legszebb strófái áradtak szét az erdőben. Az öreg füzek és nyárok eltűnése után azonban ezek a felemás énekű példányok mind gyakoribbá váltak, sőt megjelentek olyan madarak is, amelyek a távcső lencséjében ugyan nagy fü­lemülének tűntek, de ha megszólaltak, csak a kis fülemüle strófáival szórakoztattak bennünket. Később a helyzet, ha lehet így mondani, még tovább romlott, és 1984 tavaszán
már csak egyetlen hamisítatlan nagy fülemüle éneket hal­lottam a tiszaberceli erdőkben. A többiek valamennyien a kis fülemüléktől átvett strófákat énekelték.

Mi is történhetett tulajdonképpen? A magyarázat saj­nos nagyon is kézenfekvő, de számomra mégiscsak akkor vált teljesen egyértelművé, amikor kezembe került egy tudományos dolgozat, amely egy Hamburg környékén folytatott vizsgálat eredményeit tartalmazta. Azon a terü­leten a két fülemüle éppúgy egymás közelében él, mint a Felső-Tisza mentén, és a szerző többévi munkával, gyűrű­zésekkel is alátámasztva bizonyította be, hogy a két rokon madár bizony a szabadban is kereszteződhet egymással. Mert hogy ilyesmi mesterséges körülmények között, volierben (röpdében) előfordul, az már régóta ismert tény madarászberkekben. A kutató adatai szerint a vegyes há­zasságokból származó fiatalok közül a tojók további sza­porodásra képtelenek, sterilek, a hímek azonban családot alapíthatnak. Miután pedig a fészekben ülő fiatal madarak elsősorban mindig apjuk énekét tanulják el, ott, ahol a hím kis fülemüle volt, az utódok is ezt az éneket vitték tovább, így aztán, legalábbis ami ez utóbbit illeti, az állomány „zenei” leromlása rendkívül gyorsan végbemehet.

Bár gyürüzési adatok nálunk sajnos nem állnak ren­delkezésre, fentiek alapján nagyon valószínű, hogy ha­sonló folyamat játszódhatott le a felső-tiszai erdőkben is. Az élőhely átalakulásával kedvező ökológiai feltételekhez jutott és felszaporodott a kis fülemüle, ugyanakkor erősen csökkent a korábban domináns faj egyedszáma. A nyilván szükségszerűen létrejött kereszteződések vezethettek azu­tán az ének gyökeres leromlásához.

Ezt az elméletet egyébként a fogott példányok színe­zete is alátámasztotta. A „hamisan” éneklő nagy fülemülék tollazata lényegesen vörhenyesebb, világosabb, mint az „igazi” példányoké. Különösen észrevehető ez a nem
olyan barna, inkább rozsdás árnyalatú faroktoliakon. Szí­nezetüket tekintve ezek a feltételezett hibridek a két faj között állnak, de a nagy fiilemülénél megszokott úgyneve­zett barkó sem olyan fejlett, nem határolja élesen a világo­sabb torokfoltot.

Nagyon érdekes volt megfigyelni a kormánytollak mozgatását is. A kis fülemüle ugyanis izgatottságában fel és le mozgatja a faroktollait, és ezt a ritmust néha egész testével átveszi. Sötétebb rokona farkával oldalirányú mozgást végez, és közben időről időre szét is terpeszti a tollakat. A színezetük és hangjuk alapján keresztezettnek vélt, a szabadban és zárt térben megfigyelt példányok farokmozdulatai a kettő között álltak, azaz fel és le moz­gatták őket, de némi oldalirányú kitérővel és jóval lassab­ban, mint a kis fülemüle szokta. Emellett teljesen elmaradt vagy csak egészen kezdetleges volt a sátorozás, a kor­mánytollak legyezőszcrü széttárása. Éneklés közben vi­szont szívesen ültök a magas fák koronájában, ezt a nagy fülemülékre jellemző szokást tehát ezek a példányok is megtartották. Megmaradt az élőhelyigényük is, ma is a nedves, párás ártéri erdőket kedvelik. Csak éppen a hang­jukat „veszítették” el, de éppen ez az, ami szegényebbé tette a tiszai erdőket. Olyan természeti veszteség ez, ami spk máshoz hasonlóan az öreg fák kivágásával vette kez­detét, és amelyet visszafordítani – sajnos – ma már aligha lehet.

A nagy tavaszi áradások idején gyakran látni a víz hátán úszó kifordult tuskókat, hatalmas gallyakat, néha akár az alámosott partról vízbe fordult fákat, amint időn­ként önmaguk körül forogva csendesen sodródnak lefelé. Néha utasaik is vannak, az áradás elöl oda menekült ege­rek, pockok, melyek számára talán életmentő volt az úszó sziget váratlan felbukkanása. Ha aztán valamelyik kanyar­ban a parthoz sodródik a vizen ringó farönk, szárazra
éviekéinek a „potyautasok”, és ott folytatják éLetüket, ahová véletlen sorsuk segítette őket.

Amikor egy nagy áradást követően májusban éppen a nagy fülemülék után jártam a tiszaberceli erdőkben, a már csak nyomokban meglevő sáros szekérúton egyszerre csak a Zempléni-hegyekből jól ismert nagy kék csupaszcsiga került elém. Lustán mászott a nedves göröngyök között, gyorsan száradó nyálkás csíkot húzva maga után. Később még többet is találtam, és néhány kilométerrel feljebb, Tiszatelek határában is rájuk bukkantam. Ezekben az árté­ri erdőkben korábban sohasem láttam ezeket a nagyon szép, de a hegyvidékhez kötött csigákat, s akaratlanul is arra kellett gondolnom, hogy talán ők is a folyó közvetíté­sével, egy-egy tuskón utazva kerültek ezekbe az erdőkbe. A Zemplénből aligha, hiszen legfeljebb a Bodrogon utaz­hattak volna, akkor pedig a torkolattól felfelé kellett volna jönniük, hogy Tiszabercelt elérjék, de érkezhettek esetleg egy kisebb patak közvetítésével valahonnét a határon túl­ról is. Érdekes színfoltjai a mai folyóártérnek, de hogy tartósan megmaradhatnak-e, át tudják-e vészelni a tavaszi, néha ugyancsak hosszan tartó áradásokat, arra csak az el­következő évek adhatnak feleletet.

Megjegjv’ís 10 ívvel később

Az egész országot megdöbbentette a Tiszán levonu­ló, á román oldalról érkezett ciánszennyezés, és egy or­szág sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor kiderült, a vízi élővilág nem pusztult olyan mértékben, mint ahogy azt a szakemberek az első napokban teljes joggal feltéte­lezték. A veszély azonban sajnos nem múlt el, sötét árnya továbbra is ott lebeg a szőke folyó felett, hiszen a szeny- nyezést okozó üzem, fittyet hányva a környezetvédelmi és az ezzel szorosan összefüggő, a folyó mentén élő emberek
egészségét közvetlenül érintő szempontoknak, tovább mű­ködik. Csupán idő kérdése lehet, mikor indul útjára a gyil­kos szennyezés újabb hulláma.

Rejtelmes mocsárvilág

A mocsár a Biológiai lexikon szerint sekély állóvíz, amelyet ellepett a növényzet, de még vannak nyílt vizű részek is a felületén. Ha az ember egy kicsit jobban utána­gondol, ebbe a megfogalmazásba nagyon sok minden be­leillik, olyan vizek is, amelyeket első látásra nemigen ne­veznénk mocsárnak. Persze a mi szempontunkból a dolog tulajdonképpen mellékes, hiszen nem növény-élőhelyekkel kapcsolatban állítunk fel kategóriákat, hanem a mocsárvi­lág állataival próbálunk ismeretséget kötni. A Dunántúlon és az Alföldön számtalan olyan élőhelyet találunk, ame­lyek nagy vonalakban megfelelnek a fenti követelmények­nek, így talán egyszerűbb, ha egy helymegjelölés nélküli átlagos területről ejtünk néhány szót.

A kisebb-nagyobb víztükrökkel kevert, náddal, gyé­kénnyel, esetleg tündérrózsával borított, csizmaszárig vagy legfeljebb térdig érő vizek állatvilága általában rendkívül gazdag. Ha leülünk a parton, és a távcsövet kéz­ben tartva csendesen nézelődünk, egyetlen percig sem fo­gunk unatkozni. A keskeny csatorna mentén messzire be­látni a nád közé. Néha apró madarak suhannak át egyik oldalról a másikra. Mozgás közben nem mindig lehet meghatározni őket, de amikor már megkapaszkodtak odaát valamelyik nádszálon, a távcső lencséjéből a cserregő nádiposzáta, a nádi tücsökmadár, a barkóscinege vagy a
foltos nádiposzáta ismerős arca néz vissza ránk. Ezek a madarak kedvelik a nádas, mocsaras részek szegélyzónáit, ott fészkelnek, és táplálékukat többnyire ugyanott keresik. Később egy vízityúk óvakodik elő valahonnét. Körülpil­lant, azután fejével sűrűn bólogatva csipkedni kezd vala­mit a felszín békalencséi között. Tavasszal az öreg mada­rakat könnyű felismerni élénkpiros csörtövükröl és homlo­kukról, valamint a fehér alsó farkfedőkről, amelyek még a legsűrűbb vízi növényzet közül is kiviláglanak. Nyugvó szárnyaik és a test között fehéres csík látszik. A nyáron megjelenő fiatal példányok fejéről még hiányzik a piros szín, de a farokrész fehérsége már ekkor is jói látható. Jellegzetes mozdulataik is éppen olyanok, mint az öreg madaraké. Néha kiülnek a vízben álló zsombékok tetejére, máskor a parton vagy az iszapos részeken sétálgatnak, ilyenkor lehet jellegzetesen hosszú ujjakat viselő zöld szí­nű lábaikat megfigyelni.

Évekkel ezelőtt egy nyár végi napon a tápiószccsői halastavaknál jártam, és egy olyan részre bukkantam, amelyet szinte elborítottak a különböző vízinövények. So­ha azelőtt egy helyen annyi vízityúkot és kis vöcsköt nem láttam! Mintha csak a környék összes madara ott adott volna találkát egymásnak. Ide-oda úszkáltak, illetve a kis vöcskök vidáman bukdácsoltak is a növények száraitól és leveleitől sűrű vízben. Azt hiszem egy olyan tó lehetett, amely a nyár első felében szárazon állt, jól felverte a gaz, talán még vetettek is bele valamit, hogy a később behelye­zendő növényevő halak semmiben se szenvedjenek hiányt. A madarak mindenesetre nagyszerűen érezték magukat, de miután nádas híján elbújni nem tudtak, legfeljebb a kis vöcskök rövid időre a víz alatt, én is jól láttam őket. Dél­felé járt, leültem hát a parton, és amíg eltüntettem a ma­gammal hozott zsíros kenyeret két jókora paradicsommal, szüntelenül a vízen zajló életben gyönyörködtem. Az
egyik még tapasztalatlan fiatal kis vöcsök egészen közel jött, csillogó szemeivel néha felnézett hozzám a gátra, azután kecsesen megbillentette magát, és fejjel elörebukva már el is tűnt a víz alatt. Kisvártatva újból felmerült, de sohasem ott, ahol lebukott, hanem mindig odébb legalább néhány méterrel. Ilyenkor első pillantása mindig rám esett, de amikor azt látta, hogy továbbra is ugyanott üldögélek, nyomban megnyugodott. Kicsit hintáztatta magát, hagyta, hogy sima tolláiról jókora vízcseppek guruljanak vissza a tóba. De alig emeltem fel a távcsövet, hogy közelebbről is megnézzem, máris újra a víz alatt volt. A mocsár közelé­ben üldögélve nehezen tudok szórakoztatóbb madarat el­képzelni, mint egy ilyen örökké tevékeny kis vöcsköt, de ha tucatnyi úszkál belőlük az ember közvetlen közelében, azt már akár színjátéknak is nevezhetném.

Ahol a mocsárban nádfoltok vannak, ott áprilistól már harsogva szól a nádirigók különösebben szépnek ép­pen nem nevezhető, karicsoló éneke. A hímek szépen fel­osztják maguk között a területet, mindegyikük féltékenyen vigyáz a sajátjára, és a határok sértetlenségét többek kö­zött erőteljes énekükkel biztosítják.

Egyszer szemtanúja voltam annak, amikor egy nádi­rigó művészi otthonát építette. Csak a tojó dolgozott, párja a közelben ült egy nádszálon, és folyamatosan énekelt. Nagyon érdekes volt az építkező madarat megfigyelni. Nem repült messzire anyagért, hiszen bőven volt minde­nütt, és néha alig pár méternyire szállt le a parti sávba, és ott tépte, cibálta a száraz tavalyi nádleveleket. Ha egy al­kalmas darabot talált, hosszasan forgatta a csőrében, pró­bálgatta így is, úgy is, mintha csak mérlegelte volna, meg­felelő lesz-e a fészekhez. Végül mégiscsak felrepült vele, és alacsonyan szárnyalva egyenesen a tetthelyre igyeke­zett. Ott mindig ugyanarra az erős nádszálra szállt, és on­nét ugrott lejjebb, ahol már nem láthattam, de ahol a fész­
két sejtettem. Egy ideig láthatatlanul matatott ott, majd ismét repült, hogy újabb nádlevelet keressen leendő ott­honához. Néha csak nehezen sikerült megfelelőt találnia, máskor olyat akart felemelni amelyik túlságosan hosszú volt ahhoz, hogy a fészekhez cipelje. Előfordult, hogy akár tíz percig is kínlódott egy ilyen makacsul ellenálló nádlevéllel, míg sikerült letépnie egy darabot belőle, vagy végül megunta a dolgot, és feladta a hiábavaló küzdelmet.

Délután ismét arra jártam, és kíváncsian kerestem a nádirigókat, de sehol sem láttam őket. Na, gondoltam, itt az alkalom, hogy meglessem, mennyire tartanak a fészek­kel.

Tornacipő volt rajtam, gyorsan lerúgtam, és belelép­tem a langyos mocsárvízbe. A selymesen puha iszapban úgy süllyedtem lefelé, mintha a tónak egyáltalán nem lett volna feneke, és a víz már jóval térden felül ért, amikor végre szilárd talajt éreztem magam alatt. Az iszapból kö­vér bugyborékok törtek felfelé, és a korábban kristály­tiszta víz pillanatok alatt úgy felkeveredett, hogy inkább holmi rosszul elkészített feketekávéhoz vált hasonlóvá. Óvatosan lépkedtem a nád között, de akárhogy vigyáztam is, egy éles nádlevél alaposan elvágta a bal hüvelykujja­mat. Nem sokat törődtem vele, már csak azért sem, mert közben már ott álltam az előtt a nádcsomó előtt, ahová a madarat beszállni láttam. Óvatosan félrehajtottam a friss nádszálakat, és körülbelül fél méterrel a víz felszíne felett megpillantottam a fészket. Ahogy néztem, a madár körül­belül a felénél tartott. Az alja már teljesen készen volt, és egy apró kosárkára emlékeztetett, amelyet készítője na­gyon ügyesen vagy fél tucat összefogott nádszál közé erő­sített. A hajlékony sárgásbarna nádleveleket csodálatos ügyességgel szőtte egymásba, olyan volt ez a fészekkez­demény, mintha csak belenőtt volna a függőlegesen álló nádszálak közé.

Sokáig nem gyönyörködhettem benne, mert az egyik nádirigó mégiscsak észrevett valahonnét, és nagyon izga­tottan máris ott cserregett alig félmétemyire a fejemtől. Szép lassan visszaengedtem a nádszálakat, ezzel a fészek ismét teljesen láthatatlanná vált, majd visszalábaltam a partra újabb kövér buborékokat eregetve a felszínre. Más­nap újra megnéztem a fészket, és örömmel láttam, hogy a tojó szinte teljesen befejezte. Talán csak a peremén maradt némi igazítanivaló.

Amikor legközelebb arra jártam, a két nádirigó már javában etetett, jókora lószúnyogokat, lepkéket, szitakötő­vagy talán tegzeslárvákat hordtak a fészekhez. A zsák­mányt nem mindig a nád között keresték, néha átszálltak a jó harmincméternyire lévő fűzbokrok közé, és ahogy lát­tam, a legkövérebb falatokat éppen onnét hordták. A nádi­rigó egyébként sem ragaszkodik feltétlenül a nádasokhoz, ha táplálékról van szó. Vonulás idején gyakran találkoz­tam a vízpart közelében lévő gazosban vagy a bokrok kö­zött bujkáló példányokkal, de gyakran előfordul, főleg kisebb nádfoltokban fészkelő pároknál, hogy a fiókáikat etető madarak rendszeresen látogatják a közelben álló ku­koricatáblákat, gabonaföldeket is. Heves megyében figyel­tem meg, hogy a vonuló nádiposzáták (a nádirigó is ezek­kel rokon madár, rendszertanilag semmi köze a rigókhoz!) milyen nagy számban bujkáltak a kenderföldeken. Telje­sen eltűntek, szinte elmerültek a sűrű növényzetben, csak a szárak mozgása, finom rezdülései jelezték, merre buj­kálnak éppen. Rengeteg rovar lehetett a sűrű kenderszárak között, mert egy-egy külön is megfigyelt madár hosszabb ideig csaknem ugyanazon a helyen, alig néhány négyzet­méteres körzetben tartózkodott. Ezt pedig csak akkor te­szi, ha bőségesen talál táplálékot magának.

A sűrű mocsárvilág egyik titokzatos életű lakója a guvat Persze a tágabban értelmezett mocsáré, ahol nád­
foltok, gyékényesek is vannak, ahol kedvére rejtőzködhet. Ritkán is kerül szem elé, pedig nagyon szép madár, külö­nösen az öreg példányok. Hosszú piros csőrének a vége kissé lefelé hajló, feje, nyaka és az alsóteste szép sötét­szürke, oldalain messziről látható és nagyon jellegzetes fekete-fehér csíkos mintázat van. Háta és szárnyai barnák.

Guvatot nyugodtan álldogálni, tollászkodni, unottan nézelődni még sohasem láttam. Ez a madár örökösen mo­zog, keresgél, a mocsári élethez alkalmazkodott hosszú uj­jaival könnyedén szaladgál az iszapon éppen úgy, mint a víz felszínén úszó növényeken. Igazi eleme a nád vagy a gyékény sűrű és biztos fedezéke, ahol jelenlétét csak gyakran hallatott, kicsit az oldalba rúgott falusi disznó visítására emlékeztető hangja árulja el. Néha ketten felel- getnek egymásnak, és elképesztően gyorsan mozoghatnak a sűrűben, mert a hangjuk hol innét, hol onnét hallatszik. Egyszer „ismertem” egy guvatot (látni persze soha nem láttam, mindig csak hallottam), amelyiknek volt egy na­gyon jellegzetes rövid mellékhangja, amiről biztosan meg lehetett különböztetni a többitől. így aztán volt alkalmam csodálkozni, amikor egy viszonylag kis területen hol előttem, hol mögöttem hallottam kiáltani. Nádszál nem rebbent, gyékény nem mozdult, de ez a kitűnően rejtőzkö­dő madár mégiscsak megkerült néhányszor úgy, hogy csu­pán a hangja alapján követhettem. Pedig biztosan tudom, hogy néhányszor alig pár méternyire kellett elosonnia mellettem.

Ha valaki egy sűrű nádas szélén olyan helyre buk­kan, ahol a nádat szobányi darabon levágták, de nem vit­ték el, hanem az zöld szőnyeget alkotva ringatózik a víz hátán, ne siessen tovább, üljön le egy kicsit. Érdemes les­ben ülni, mert az ilyen tisztások és a vízen imbolygó tutaj kedvenc tanyája jó néhány egyébként ritkán látható ma­dárfajnak. Egyszer Rétszilason egy elmocsarasodott tóban
találtam ilyen levágott és ottfelejtett vagy szándékosan otthagyott nádszőnyeget. A gáton teljesen csöndben le­hetett járni, és amikor kibukkantam a sarkon, legalább féltucatnyi madár igyekezett rémülten a sűrűbe. Volt kö­zöttük fiatal vízityúk, szárcsa, két vagy három vízicsibe és egy guvat is. Persze nyomban leültem a parton, nem túlsá­gosan közel, de azért úgy, hogy távcsövemmel jól láthat­tam a nagyjából négyszögletes alakú kivágott területet. Olyan volt, mint valami nagy, természetes színpad, ahol rövidesen a szereplők, a madarak is megjelentek. Először a vízityúk óvakodott elő. Persze az is lehet, hogy ez nem az volt, amelyik elmenekült, hiszen a fiatal példányokat különösen nehéz megkülönböztetni egymástól. Ide-oda úszkált a vízben fekvő nádszálak között, néha kecses mozdulattal lehajolt, és felcsípett valamit. Ezen fölbáto­rodva csakhamar megjelent két vízicsibe is, de ök nem úszkáltak, hanem a nádszálakon ügyesen egyensúlyozva kutattak táplálék után. Hosszú ujjaikkal több nádszálat is átfogtak egyszerre, hihetetlen biztonsággal mozogtak a nagyon is bizonytalan aljzaton. Az egyik, egy kis vízicsi­be, hasonlított a guvatra, csakhogy jóval kisebb volt annál, a csőre is rövidebb, és csak a tövén látszott egy élénkpiros foltocska. Begye, melle és az oldalai szürkék voltak, utób­biakat a guvatéhoz hasonló, de jóval halványabb fekete­fehér csíkos mintázat díszítette. A másik a fiatal kis vízi­csibék kissé még jellegtelen színruháját viselte.

Mielőtt még bárkit is megtévesztene a vízityúk és ví­zicsibe elnevezés, utóbbi nem az előbbi fiatalja, csibéje, hanem önálló madárfaj. Hazánkban három vizicsibefaj fordul elő, mindhárom fészkel is. A legnagyobb a pettyes vízicsibe, nevét jellegzetes, finom pettyezéséről kapta. Lábai zöldesek. A leggyakoribb kis vízicsibe a nem túl sekély vizeket kedveli, lába ugyancsak zöld színű. Magya­rországon legritkább a törpevízicsibe, amely ugyan nagy­
Ságban alig tér el az előbbitől, de lábai sárgásak, a csőre tövén nincs piros folt, oldalain a guvatéhoz hasonló min­tázat* látható. Persze ezeknek a bélyegeknek egy része csak az öreg, kiszínezett példányokra érvényes, elsősorban a hímekre, a tojók és különösen a fiatalok megkülönbözteté­se bizony nem könnyű, sőt adott körülmények között, ami­kor a madarat csupán egy villanásnyi időre látjuk (és ál­talában ez a gyakorlat), nem is lehetséges. Mindhárom vízicsibefaj jelenlétét könnyebben megállapíthatjuk vi­szont, ha ismerjük a párosodási időben adott hangjaikat. Egy magnó segítségével „előénekelve” meg is szólaltat­hatjuk a területüket féltékenyen őrző hímeket. Tudni kell viszont, hogy ezek a madarak főképpen éjszaka szólnak, így a magnós kísérlet elsősorban szintén ebben a nem mindenki számára kedvező napszakban kecsegtet ered­ménnyel. Korábban megjelent és a hazai szaküzletekben is kapható volt egy német hanglemez, amely a különböző guvatfélék (idetartoznak a vízicsibék is) hangjait gyűjtötte csokorba. Ez a lemez különösen azért érdekes, mert egy­más mellett több példány hangját is bemutatja, emellett ismerteti a különböző alkalmakkor adott kiáltásokat is.

Mocsaraink mentén az egyik leggyakoribb hüllő a vízisikló. Néha meglehetősen nagy példányok is akadnak, de a többség mégiscsak úgy 60-70 cm-es hosszúságban siklik be a nád közé, ha reggeli sütkérezésüket megzavar­ják. Előfordult, hogy féltucatnyi ilyen siklót láttam egy­máshoz viszonylag közel, szinte méterenként csúsztak be a sűrűbe lépteim elől. Pedig a vízisikló nem társas állat, a hím és a nőstény is csak a párosodás idején keresi egy­mást, egyébként legfeljebb véletlenül – talán egy, a többi­nél jobb táplálkozóhelyen – találkoznak.

A vízisiklót a legkönnyebben a fej hátulsó oldalán látható, feketén szegélyezett sárgás, fehéres vagy éppen narancssárga foltról ismerhetjük fel. Ilyen mintázat hazai
kígyók esetében csak az erdei sikló fiatal példányainál látható, de azok nemigen kerülnek a mocsarak közelébe. A vízisikló színezete egyébként rendkívül változatos, felül többnyire olajzölddel árnyalt szürke, szabálytalan sorokba rendeződött ritkás fekete foltozással, néha világos, hosz- szanti csíkokkal. Alsóteste oldalt fehéres, középvonalában fekete. A nőstények általában hosszabbak és vaskosabbak, mint a hímek.

A vízisiklók nem kötődnek feltétlenül a vízhez, így például a nyár végi vagy az őszi elrejtőzést megelőző idő­ben néha meglepő helyeken, száraz dombokon, közép­hegységi erdőkben, tehát a víztől távol is előfordulhatnak. Találtam már vízisiklót a Badacsony hegy tetején és a Bu­daörs mellett lévő kopár, nagy száraz dombokon is.

A vízisikló félénk állat, ha embert pillant meg, már messziről menekülni igyekszik. Ha valaki megfogja, nem harap, csak rémülten tekereg ide-oda, és közben rendkívül bűzös váladékát fröcsköli támadójára. Az émelyítően bü­dös illatot mosással, dörzsöléssel is nehéz eltávolítani, ezért hagyjuk inkább békében, ne fogjuk meg a fűben vagy a strandon talált vízisiklót. Már csak azért sem, mert mint védett állat, jogot formálhat a valóban gyakorlati kí­méletre.

A jogszabály szerint a védett állatok fogása, gyűjté­se, háborítása, élettevékenységük közbeni mindennemű Zavarása tilos. Ez utóbbival kapcsolatban be kell valla­nom, hogy én bizony néhány esetben már áthágtam ezt a tilalmat. Igaz, mindig egy-egy bajba jutott béka érdeké­ben, emellett tanú sincs rá, nem látta senki. A madarak után talán a békákat kedvelem a legjobban az állatok kö­zül, a vízisiklók egyik kedvenc és gyakori zsákmánya pe­dig pont ezek közül a kétéltűek közül kerül ki. A mocsa­rak és tavak mentén élő kígyók főként az ott nagyon gya­kori kecskebékákat ejtik zsákmányul. Tudom persze, hogy
minden állatnak, így a vízisiklónak is joga van az élethez, ehhez pedig ennie kell. Ha méregfogai lennének és meg­marná áldozatát, mint mondjuk a keresztes vipera, és ak­kor nyelné el, amikor a halálos méreg már végzett a sze­rencsétlennel, ez még rendben lenne. Persze csak az én szemszögömből nézve, mert az a pocok, amelyet balsze­rencséje egy vipera közelébe vezérelt, aligha osztaná ezt a nézetemet. Amit azonban a vízisikló művel, mindig feléb­reszti bennem a békabarátot, és egyben arra ösztökél, hogy segítsek a bajbajutott brekegönek.

Az éhes sikló mozdulatlanul leskelödik a vízparton, türelmesen vár a kedvező pillanatra, amikor egy gyanút­lan, mit sem sejtő béka éppen kikapaszkodik a szárazra, hogy egy kicsit sütkérezzen vagy légyvadászattal üsse el az időt. Kényelmesen elhelyezkedik a parton, és nem is sejti, hogy a közelben, mint valami indításra váró erős acélrugó, összetekeredett karcsú kígyótest lesi a legkedve­zőbb pillanatot a támadásra. Aztán, mint a villám, előre­vág, és megragadja szerencsétlen áldozatát. Néha a lábát, máskor az oldalát, de kegyetlen erővel, és a béka hiába rúgkapál, hasztalan próbál menekülni, nem tud szabadulni. A kígyó pedig apránként váltva a fogását, igyekszik áldo­zatát a számára a nyeléshez legkedvezőbb helyzetbe hozni. Mindez többnyire hosszabb ideig is eltart, miközben a bé­ka halálfélelmében jellegzetesen síró hangot hallat. Ezt a kétségbeesett segélykiáltást szoktam meghallani, s ilyen­kor bizony a siklónak elmarad a reggelije. Persze egy ujjal sem bántom, hiszen nem tehet róla, hogy így kell vadász­nia, eszem ágában sincs haragudni rá. Éppen csak meg­csiklandozom egy hamarjában felkapott nádszállal, mire, nyilván szörnyen sértődötten és kelletlenül, elengedi a békát, és gyorsan igyekszik eltűnni a sűrűben. A kecske­béka pedig, amelyik ez esetben a szó legszorosabb értel­mében a halál torkából tért vissza, kicsit tétován ugrál a
víz felé. Látszik rajta, hogy még nem tért egészen magá­hoz, és fogalma sincs arról, hogy váratlan menekülését minek köszönheti.

Persze tudom, hogy az ilyen, zsákmányától meg­fosztott vízisikló, mihelyt visszatér a nyugalom a környék­re, újból vadászni indul. Nem is tehet mást, hiszen az én jóvoltomból éhes maradt, s mindenképpen zsákmányt kell keresnie. így azután annak a békának az élete, amelyet ezután fog meg, tulajdonképpen már az én telkemen szá­rad. Hiszen ha az előbb hagyom jóllakni, a sikló valószí­nűleg már rá sem nézett volna. Furcsa dilemma, de ennek ellenére, ha a jövőben megint meghallom a vízparton két­ségbeesetten síró kecskebékát, valószínűleg újra át fogom hágni a jogszabály rendelkezéseit. Nagyon remélem, hogy ismét tanúk nélkül.

Ha nem sajnálnám úgy a békákat, nem nagyon kelle­ne törődnöm vele, akárhány sikló tizedeli is őket, hiszen a hazai mocsarak szerencsére tömve vannak velük. Ezt bárki bizonyíthatja, akinek alkalma nyílt arra, hogy a kora nyári esték messzire hangzó békakoncertjében gyönyörködjön. A jól ismert kecskebéka felül különböző árnyalatú zöld, szabálytalan alakú sötét foltokkal és a hát közepén, vala­mint a szem mögött kezdődő és ugyancsak hátrafelé futó sárgásfehér csíkkal. Combjainak hátoldala a sötét mintázat között mindig sárga, ez a szín a nála általában nagyobb tavi békánál hiányzik. Ennek a fajnak az orra felülnézetböl tompább, felsőtestének színezete általában sötétebb, in­kább barnás, mint zöldbe hajló, jókora feketés foltokkal. A tavi béka, amely kivételesen akár 17 cm nagyra nőhet, el­sősorban az alföldi mocsarak, rizsföldek lakója. A harma­dik közeli rokont, a kis tavi békát a hazai szakirodalom korábban csak, mint változatot kezelte, az újabb kéziköny­vek azonban ma önálló fajként tárgyalják. Mint annyi más állatcsoportnál, rendszertani kérdésekben a herpetológu-
sok, a hüllők és kétéltűek kutatói sem tudnak mindig kö­zös nevezőre jutni egymással.

Azok számára persze, akiket csupán a békák vonzó lénye kapott meg, teljesen mindegy lehet, hogy ezek az állatok különböző tudományos szakcikkekben milyen né­ven szerepelnek. Kecskebékáink, nevezzük most már így őket az egyszerűség kedvéért, tavasszal az időjárástól füg­gően március második felében, áprilisban bújnak elő az iszapból, ahol a téli hónapokat töltötték. Eleinte bizony nagyon elesettek, a hűvös, nemegyszer fagyos hajnalokon szinte csak vonszolják magukat, ugrókedvüket csak a me­legedő napsugarak hozzák meg. Később a langyos májusi reggeleken viszont már sorban üldögélnek a parton, a mo­csárból kiálló kis földszigeteken, de ha valaki egy öreg lábost vagy fazekat hajított a vízbe, azt is rövidesen el­foglalja, leshellyé alakítja valamelyik élelmes kecskebéka. Órák hosszat üldögélnek látszólag tétlenül, de közben minden idegszálukkal figyelnek, lesik, várják az alkalmat, amikor egy gyanútlan lepke lebeg arra, esetleg melegedni vágyó sáska mászik felfelé valamelyik fűszálon. A békák csak a mozgó zsákmányt méltányolják, de arra aztán ki­éhezett farkasok módjára vetik rá magukat. A nagy testű tavi békák habozás nélkül bekapják a vízbe pottyant és kifelé evickélő egeret, de megfigyelték azt is, hogy lég­puskával ellőtt szárnyú és a felszínen vergődő verébnek is nekirontottak.

Valamennyi kecskebéka rendkívül szemfüles, éber állat, támadásra és menekülésre egyformán készen állnak. Egy időben szerettem volna néhány felvételt készíteni különösebben színezett példányokról, de ez csak hosszú órák verejtékes munkája után és akkor is csak részben si­került. Úgy vettem észre, hogy egyéb békafajokhoz ha­sonlóan a kecskebékák is erősen ragaszkodnak megszokott vadászterületükhöz, ezért aztán mindig ugyanazokon a
helyeken próbálkoztam. Már valóságos ösvényeket tapos­tam a fűben, ahogy négykézláb, nemegyszer hason csúszva igyekeztem a kiszemelt béka felé. Egyikük vízből kiálló nagyobb göröngyön trónolt, de mindig a part felé fordul­va, úgy, hogy a legkisebb mozdulás sem kerülte el a fi­gyelmét. Néha már ráfeszült az ujjam az exponálógombra, s magamban már biztos voltam a sikerben, amikor a béka gondolt egy nagyot, még hatalmasabbat ugrott, és egy ke­cses fejessel már el is tűnt a mocsár tiszta vízében. Né­hány apró buborék érkezett alulról, jelezve, hogy sikerült elrejtőznie az iszapban, aztán semmi. Ilyenkor nem le­hetett mást tenni, mint vagy türelmesen várakozni, bele­kalkulálva azt is, hogy esetleg jó félóráig is eltarthat, mire a gyanakvó béka újból kimászik a göröngyre, vagy hagyni az egészet a legközelebbi próbálkozásig. Sokáig őriztem egy képet, amelyikben csak a már elrugaszkodott, levegő­ben úszó állat hátsó lábai látszottak. Már nem tudtam visszatartani az ujjam, megnyomtam a gombot, a béka vi­szont egy tört másodperccel előbb szökkent, s így nem­csak a kedvenc leshelyét hagyta el, de szabályosan kiug­rott a képből is.

Ha valaki mezítláb lép a mocsár hűs vizébe vagy a gumicsizmája merül meg egy váratlan bukkanóban, na­gyon gyorsan számíthat a kellemetlen látogatókra, a pió­cákra. A jó néhány hazai faj közül talán a legismertebb az orvosi pióca, amely az erősen sós szikes tavakat kivéve minden állóvizünkben előfordul. A kifejlett példányok a 20 cm-t is elérhetik. Még az én gyermekkoromból is em­lékszem arra, amikor a falusi doktor bácsi piócákat tartal­mazó üveget hordozott a táskájában, de mint az az Urania Állatvilág Alsóbbrendű állatok című kötetében olvasható, szanszkrit irodalmi adatok szerint Indiában már időszá­mításunk előtt több ezer évvel szívatták piócákkal az arra szoruló emberek vérét. Az ilyen seb nem fáj, de a terepen
mégis elég kellemetlen, mert a vérzés sehogy sem akar elállni. Ennek oka, hogy a pióca alvadásgátló anyagot, hi- rudint bocsát a sebbe, ami folyamatos táplálkozását hiva­tott biztosítani. Az állatok a víz mozgására figyelnek fel, így veszik észre, ha lovak, tehenek, esetleg madarászok gázolnak a vízben, s hullámzó mozgással áldozatuk felé úszva habozás nélkül „megcsapolják”. A piócák a mocsár­világ kellemetlen velejárói, de ha arra gondolunk, hogy például a trópusok egyes részein az úgynevezett száraz­földi piócák a levelekről és liánokról százával vetik ma­gukat a gyanútlanul arra haladók nyakába, tulajdonképpen még szerencsésnek is érezhetjük magunkat.

Annál is inkább, mert a mocsárban élnek sokkal ár­talmatlanabb, kedvesebb vízi lakók is. Lovassy Sándor nagyszerű könyvében (Magyarország gerinces állatai) 1927-ben még azt írja, hogy a lápi pócot Magyarország egyes részein olyan tömegben fogják, hogy sertéseket és récéket hizlalnak velük. Sajnos ez az apró, legfeljebb 8-10 cm-t elérő halacska azóta ugyancsak megfogyott, és csak szigetszerűen található a számára még alkalmas élőhelye­ken. A tiszta lápvizet kedveli. Rézsútos testtartással moz­dulatlanul leskelödik a növények szárai között, és ha ro­varlárva vagy apró hal ivadék kerül a közelébe, habozás nélkül megrohanja. A lápi póc természet védelmi értékét növeli, hogy csak igen kis elterjedési területen él, el­sősorban a középső és alsó Duna-szakasz mentén, gya­korlatilag Bécstől a torkolatig, de megtalálták a Dnyeszter alsó folyásánál is. Hazánkban egyebek mellett előfordul a Kis-Balatonban és az Alföld néhány pontján is. A jelleg­zetes úszásmódja miatt kutyahalnak (Hundfisch) is hívott állat áprilisban ívik, a nőstény a párja által gondosan meg­tisztított aljzatra rakja le 100-200 ikráját, melyeket kikelé­sükig őriz.

A ma is gyakran emlegetett csíkos káposzta egy a lá­
pókban és mocsarakban hajdan tömegesen élő halfajról, a réticsíkról kapta a nevét. Ez a 20-25, de néha 30 cm-nyire is megnövő, hengeres testű, oldalain széles barna csíkokat viselő hal többnyire a fenéken mozog, éjszaka kutat fér­gek, csigák, apró rákok után. Úgynevezett béllégzése le­hetővé teszi, hogy olyan, nyáron csaknem teljesen kiszá­radó, sekély vizekben is megéljen, ahol még az ugyancsak szívós kárász is elpusztulna. A lápi póc és a réticsík a ha­zai halfauna érdekes és természetvédelmi szempontból igen jelentős tagjai. Mindkét faj védett, ezért ha mocsár­járás közben merítőhálónkba kerül valamelyik, nyomban szabadon kell engedni, tilos hazavinni és akváriumban tartani őket. Tanulságos eset, hogyan válik, válhat egy állatfaj röpke néhány évtized leforgása alatt disznóeleség- böl védett természeti értékké.

Segítenek a halastavak

Talán nem tűnik véletlennek, és az utóbbi években sajnos gyakran tapasztalt aszályos időszakokban fokozot­tabban is megfigyelhettük, milyen hihetetlenül nagy ma­dárforgalmat bonyolítanak le a különböző halastavak. Hatalmas récetömegek az őszi vonulás idején, a különböző parti madarak néha felhönyi csapatai tavasszal és a nyár végi leeresztések idején, de a költési időben is bárhol és bármikor a legkülönbözőbb fajokkal találkozhatunk a sze­gélynádasokban vagy a nyílt vízterületen.

A legújabb adatok szerint Magyarországon több mint 27 ezer hektárt számlál a halastavak területe. Óriási szám ez, és jelentőségét csak növeli, hogy nem egyetlen vízfe­
lületet jelent, hiszen a halastavak szinte az ország egész területét behálózzák, megtaláljuk őket az Alföldön és a Dunántúlon egyaránt. Ha aszályos időben, a július végi vagy augusztusi rekkenő kánikulában valaki a felhők kö­zül, igazi madártávlatból figyelhetné az országot, a folyó­kon, a Balatonon, Fertőn és a Velencei-tavon kívül jósze­rivel csak a halastavakból látná visszacsillanni az életet adó vizet. Feltehetőleg ugyanezt „fedezték fel” a magas­ban repülő cankók, partfutók, récék és más madarak is, és egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, ha különösen az Alföldön, a Tisza vonalán végighúzódó évezredes ván­dorlási út mentén fekvő halastavakon hatalmas csapatok­ban, néha akár tízezrével gyülekeznek, és ott hetekig, de egymást váltva hónapokig elidőznek.

A halastavak, bár ember alkotta, mesterséges léte­sítmények, ökológiailag teljesen egyenértékűek lehetnek a hasonló jellegű természetes vizekkel, sőt azokat sok te­kintetben nemegyszer magasan felülmúlják. Hoz­závetőleges becslések szerint kereken 50 madárfaj fészkel rendszeresen ezeknél a tavaknál, de ha a „tranzitutasokat”, a vonulókat és a távolabbról táplálkozni odajáró fajokat is számítjuk, akkor ez a szám akár duplájára is emelkedhet.

Ha nagyon röviden kellene jellemeznem egy átlagos halastavat, azt mondhatnám, hogy olyan közepes mélységű állóvíz, amelyet körös-körül többnyire fűzfákkal és bok­rokkal benőtt védögátak, azon belül változó szélességű nádszegély határol. Adott esetben kisebb-nagyobb gyé­kényfoltok is tarkíthatják, sőt a nagyobb tavakon helyen­ként szigetek vannak, amelyek gazos felülete elsőrendű fészkelő helyet jelenthet sirályok és egyes récefajok részé­re.

Fentiekből következik, hogy ezek a tavak ökológiai­lag rendkívül tág határok között kínálnak fészkelő- és táplálkozóhelyeket a madaraknak. A védő gátak oldalában

például gyakran költ a kecses mozgású, a fülemülékkel rokon kékbegy, a víz fölé hajló fűzfaágon lóg a függőci­nege zacskó alakú otthona, a bokrok között vadgerlék, örvös galambok, zöldikék és más madarak fészkelnek. De a nádszegélyek, a gyékénnyel, sással, náddal benőtt tó­részletek is nagyok sok fajnak nyújtanak otthont. Minden tógazdaságban megtaláljuk például a szárcsát, a vízityú­kot, költ a búbos és a kis vöcsök, áprilistól hangos szóval hirdeti elfoglalt területét a nádirigó, de fészkel a nádsze­gélyben barkóscinege, foltos és cserregő nádiposzáta, nádi sármány, törpegém, tőkés réce és még egy egész sereg madárfaj. A gazos szigeten, például a szegedi Fehér-tón, a rétszilasi vagy a balatonlellei halastavakon dankasirályte­lep alakult ki, mellettük küszvágó csérek és böjti récék tanyáznak a vízzel körülvett és így viszonylag védett te­rületen. A nyílt vízfelület, mint fészkelöhely viszonylag ritkán jön számításba, bár a búbosvöcsök-párok néha min­den takarás nélkül építik fészkeiket, és ide sorolhatjuk azokat a fattyúszerkőket és kormos szerkőket is, amelyek a hortobágyi tavakon, a víz felszínén úszó tündérrózsa levelein, illetve esetenként összesodródott uszadékon költenek.

Otthont adhatnak a halastavak egyes hazánkban ritka és természetvédelmi szempontból különösen is értékes madárfajoknak is. Hosszú évek óta a szegedi Fehér-tó ha­lastavain, közelebbről az egyik nagy tóegységben lévő úgynevezett Korom-szigeten rendszeresen költ a korábban hazánkban ritka fészkelőnek számító szerecsensirály. Az ugyanott lévő nagy dankasirálytelephez társulnak, s bár 80-100 párról van szó, szinte eltűnnek a minden közeledőt fülsüketítő rikácsolással fogadó, fehéren kavargó sirály­felhőben. A dankák között repülő szerecsensirályokat rendszerint eltérő hangjuk árulja el, egyébként szinte le­hetetlen kiszűrni őket a többi közül, a távcső legfeljebb
szerencsés véletlen folytán találhat rájuk. Egyébként is hasonlítanak a dankasirályokra, de fejük nem csoko­ládébarna, hanem fekete, és ez a szín hátul egészen a tar­kóig lenyúlik. Talán még könnyebben megfigyelhető bé­lyeg, hogy az evezők hegyéről hiányzik a dankáknál min­dig meglévő fekete színezés. Költésüket hazánkban elő­ször 1940-ben figyelték meg a rétszilasi halastavakon, a szegedi Fehér-tón csak 1953-ban telepedtek meg. Azóta viszont a Korom-szigeten minden tavasszal felbukkannak, sőt 1996-ban kereken száz pár költött. Magyarországon ma már fél tucat helyen több mint 150 pár fészkel.

Európa-hírü a hortobágyi halastavak nádszigeteiben rejtőző kanalasgémtelcp, amellyel évekkel ezelőtt egy sze­rencsétlen vízleeresztés kapcsán a sajtó és a televízió is foglalkozott. Hazánkban évente 600-700 pár fészkel, leg­jelentősebb telepük éppen az említett hortobágyi. A nád­sziget sűrűjében épülnek a nád- és gyékényszálakból ké­szült, fücsomókkal és hínárral is bélelt nagy fészkek, me­lyekben áprilisban egyenként 3-5 tojást melengetnek az öreg kanalasok. Háromheti kotlás után kelnek ki a fiókák, és kereken egy hónapig maradnak a fészekben. A kirepü­lés után csapatokba verődve kóborolnak a környéken. Csodálatos látványt nyújtanak a nyújtott nyakkal repülő nagy fehér madarak, köztük az az évi fiatalokat az evezők fekete végződése árulja el.

A kanalasgémek táplálkozásmódja eltér a rokon gó­lyákétól, íbiszekétől. Lapát alakú csőrük nem is lenne al­kalmas arra, hogy gólya módjára csípjenek, vágjanak vele. A kanalasgémek szürcsölni szoktak, és ehhez viszonylag sekély vízre van szükségük. Ha aztán a hortobágyi tavak mind csordultig vannak, a környék vadvizeire, tocsogóira járnak táplálékért. De azokon a tavakon, ahol éppen le­eresztés folyik és a víz már csak bokáig ér, nyomban megjelennek az éhes kanalasgémek. Néha tucatnyi vagy
még több madár szűri jellegzetes mozdulatokkal a vizet, hogy különböző vízirovarokból, békalárvákból, apró ha­lakból álló táplálékát összeszedje.

A hortobágyi nagy tavak egyikén telepedett meg nemrég a kanalasgémekkel rokon batla is. Ez a hosszú és hajlott csőrével, sötétbarna alapon bíborszínben csillogó tollazatával jellemezhető madár korábban hatalmas tö­megben költött a Kis-Balaton területén. A húszas években legalább ezer pár fészkelt ott, és a Madártani Intézet akko­ri kísérletügyi igazgatója, Warga Kálmán fáradságot nem kímélő jelölései révén nagyon sok értékes adat birtokába jutottunk a batlákkal kapcsolatban. Azután ez a furcsa életmódú, a csavargásra mindig is hajlamos madár egy­szerre csak eltűnt a Kis-Balatonból, és hosszú ideig nem mutatkozott. Az ötvenes években még kóborló példányo­kat is alig-alig lehetett látni. Később viszont újból költés­sel próbálkoztak, ezúttal a Tiszántúlon, s néhány pár azóta is fészkel a Hortobágy-halastó nádszigetein.

Egy ízben éppen akkor jártam a hortobágyi tavaknál, amikor a batlák fészkeltek. Kovács Gábor barátom, a nemzeti park felügyelője, a terület kitűnő ismerője mutatta meg a helyet, amelyet persze csak megfelelő távolságból, egy megfigyelőtoronyból tartottunk szemmel. Nem sokáig kellett várni, perceken belül megérkezett az első etető bat­la. Jó messziről jöhetett, lassan ereszkedett lefelé, és el­tűnt a nád között. Egy idő után újból megjelent, és egy félkör után az előbbi irányban tűnt el. Röptében nagy, barna színű pólingra emlékeztetett, de amikor ellenfénybe került, egészen feketének látszott. Megvártunk jó néhány etetést, hiszen batlát nem láthat mindennap az ember, és a környéken egyébként is rengeteg más madár mozgott, így aztán a szünetekben sem unatkoztunk. A batlák mindig azonos irányból érkeztek, úgy látszik valami számukra kedvező, mocsaras rész lehetett arrafelé. Ezek a madarak
egyebek mellett nagyon kedvelik a piócákat, a táplálék­vizsgálatok szerint nemegyszer tömegesen szedik össze őket. Halakat gyakorlatilag soha nem fognak, nagyobbakat egyáltalán nem. Megfigyelések szerint még egy levelibé­kát vagy más hozzá hasonló nagyságú kétéltűt sem tudnak lenyelni, illetve meg sem próbálkoznak ezzel a feladattal. Ami táplálékuk összetételét illeti, igen érdekes az a vizs­gálat, amelyet egy amerikai kolónia tagjaival végeztek. A telepre érkező emberektől megrémülve a fiókák legna­gyobb része gyorsan kiadta a csak nemrég elnyelt táplálé­kot, és ezeket a maradványokat a kutatók gondosan össze­gyűjtötték. Az eredmény meglepő volt: 1964 sáska, 1391 apró rák, 412 különböző féreg és 147 kígyóbébi, mindene­kelőtt a veszélyes méregfogakkal felfegyverzett moka­szinkígyó fiatal példányai. Nálunk ilyen zsákmánya sze­rencsére nem lehet a batlának, de a sekély vízben és a híg iszapban bizonyára bőségesen kárpótolják magukat pió­cákkal és más ínyencfalatokkal. Évekkel ezelőtt hosszabb ideig figyelhettem egy példányt, amelyik a leeresztett ha­lastó iszapján táplálkozott. Látható élvezettel vájkált hosszú csőrével a fekete latyakban, időről időre kicsit fel­emelte a fejét, és rángó mozdulatokkal elnyelt valamit. Talán az is egy-egy kövér pióca lehetett.

A halastavak a legkülönbözőbb madaraknak, köztük fokozottan védett fajoknak is otthont nyújthatnak. Több helyen költ nádasaikban például a nagy kócsag, a nyári lúd, a barna rétihéja, mind a négy hazánkban élő és fész­kelő vöcsökfaj, a rejtett életű bölömbika, a szigeteken és a gátak mentén számos récefaj, ezenkívül dankasirály, küsz­vágó csér, a vízen úszó tündérrózsaleveleken vagy az ösz- szesodródott uszadékon fattyúszerkő és kormos szerkő, hogy csak a legérdekesebbek közül említsünk néhányat.

Egészen külön fejezetet érdemelne a halastavak ná­dasainak rendkívül gazdag énekesmadár-állománya> hiszen
ilyen módon a nádirigó, a foltos és cserregő nádiposzáta, a kékbegy, a barkóscinege vagy a nádi tücsökmadár olyan vidéken is megtelepedhetnek, ahol egyébként, megfelelő fészkelőhely, nádasok híján nem tudnának tartósan meg­maradni. Sajnos nem hogy pontos, de még megközelítő számadataink sincsenek arra nézve, vajon országos átlag­ban hány pár nádirigó, nádi sármány, nádi tücsökmadár fészkel a halastavi nádasoknak a gátak mentén mért száz vagy kétszáz méteres szakaszán, pedig ha ezt tudnánk és beszoroznánk a tavak gátfolyóméterben mért terjedelmé­vel, valószínűleg elképesztően nagy, de amellett nagyon reális és a természetvédelem számára rendkívül fontos adatokat kapnánk.

Itt van például egyik kedvenc madaram, a kékbegy. A fülemülékkel rokon, vékony lábú, kecses mozgású ma­dár hímjének torka és melle gyönyörű kék színben pompá­zik, középen hófehér „csillagot” visel. Ez a fehér folt néha már messziről virít, máskor a kék tollacskák alatt rejtőzik, és csak akkor tűnik elő, amikor a madár egy nádszálon vagy a gát mentén leszúrt karó hegyén ülve énekel, mi­közben torok- és begytollait egy kicsit felborzolja.

Kékbegyekkel a Velencei-tó mentén régen is lehetett találkozni, de számuk ugrásszerűen megnőtt, amióta a part közelében halastavakat létesítettek. Azelőtt az úgynevezett Császár-patak és az út mentén lévő, benádasodott régi bombatölcsérekben fészkelt egy-egy pár, de költöttek a Kajtori-csatorna mentén is. Amióta azonban a halastavak megjelentek, a kékbegypárok fokozatosan átpártoltak a gátak mellé, és számuk is emelkedett. Ha március végén, április első napjaiban a területen járok, első utam mindig a halastavakhoz, ott is a kis ivadékos medencékhez vezet. Érdekes módon a kékbegyek ezeket és a mellettük húzódó sekély vizű, ritkás náddal kísért kanálist kedvelik a leg­jobban. Vannak szinte állandó éneklőhelyeik, ilyen példá­
ul egy évek óta a gát mentén fekvő rőzsekupac, amelyen minden tavasszal ott látom az „ügyeletes” kékbegyhímet.

Amikor észreveszi, hogy feléje közeledem, hirtelen felrepül őrhelyéről, és meredeken felfelé emelkedve, nászrepülve énekel, majd rezgő szárnyakkal, széttárt faroktol lakkal ereszkedik vissza. Ha távolabb állok, több­nyire újra a megszokott gallyrakást választja, de ha azt látja, hogy a gáton egyenesen feléje tartok, alacsonyan repül tovább, és vagy harminc méterrel odébb választ ideiglenes megfigyelőhelyet magának.

A kékbegypárok fészkeiket gyakran a halastavi gátak oldalába, a gaz közé vagy egy ott talált kis mélyedésbe építik. Amikor fiókáik vannak, az etető madarak gyakran éppen csak átrepülnek a gát fölött, és máris eltűnnek a nádszálak sűrűjében, ahol az iszapos talajon szaladgálva keresik azokat a rovarokat, kövér lárvákat, amelyekkel a fiókák éhségét igyekeznek csillapítani. Ilyenkor, etetés idején a hímek már jóval kevesebbet énekelnek, de kora tavasszal és később, amíg párjuk a fészken kotlik, néha csodálatos hangú példányokban volt alkalmam gyö­nyörködni. A kékbegy a művészien utánzó madarak közé tartozik. Tulajdonképpeni éneke meglehetősen jelentékte­len, foként ciripelő hangokból áll, de a hangutánzás mű­vészetét egyik-másik példány egészen magas színvonalra fejlesztette. Az évek folyamán több mint ötven ilyen má­soktól „lopott” hangot jegyeztem fel elsősorban a velen­cei-tavi kékbegyek gazdag repertoárjából, egyebek mellett a fogoly cserregését, a fürj szép pittypalattyát, a guvat, a szárcsa vagy a bíbic kiáltását, a foltos nádiposzáta, a vö­rösbegy vagy a mezei pacsirta énekéből átvett strófákat, a sárga billegető jellegzetes „fícüp”-jét és a mezei tücsök ciripelését. A dinnyési halastavaknál élő példányoknál figyeltem meg, hogy az énekükbe beleolvasztott idegen hangok skálája a tavaszi vonulással változik. Érkezésük
után gyakori volt például az abban az időszakban sűrűn hallott barkóscinege és függőcinege hangjainak utánzása, ilyenkor hallottam tőlük a sordély jellegzetes énekét vagy a mezei pacsirta strófáit is. Később az érkező madaraktól mindig újabb és újabb hangokat vettek át, például a vizek felett megjelenő kis partifecskék furcsa zsizsegését vagy a füsti fecskék vészhangjait, a tavak mentén húzódó nedves réten költő rozsdás csukkok rövid, dallamos énekét, és a sort április végén, május elején rendszerint az ilyenkor vonuló gyurgyalagok sűrűn hallatott, jellegzetes „prű- prü”-je zárta. A kékbegy szorgalmas énekes, és amikor a területen töltöttem az éjszakát, meggyőződhettem arról is, hogy a hímek már jóval napfelkelte előtt megszólalnak. Sőt, meleg nyári időben nemegyszer éjszaka is hallottam őket.

Még egy adat vagy ha úgy tetszik élmény a kékbe­gyek területhűségével kapcsolatban. A hatvanas években kedvenc megfigyelési területem volt az Apaj-puszta kö­zelében lévő halastórendszer. Nemcsak azért, mert rend­kívül változatos volt a madárvilága, de miután ez a mes­terségesen létrehozott vizes élőhely egy alapvetően pusz­tai jellegű területen helyezkedett el, a két biotóp élővilá­gát párhuzamosan lehetett vizsgálni. A tavak megjelenése és a gátszegélyek benádasodása természetesen magával hozta a különböző nádiposzátákat, szárcsát, vízityúkot és persze a kékbegyeket is. J ó néhány pár fészkelt ott éveken át, különösen az egyik, kanálissal szegélyezett tavat ked­velték. Amikor azután ezeket a tavakat minden budapesti madarász őszinte bánatára felszámolták, még sok évvel később is a kékbegyek voltak azok, amelyek arra jártam­ban a régi vízivilágra emlékeztettek. Az elgazosodott tó­fenék mélyebb részeiben, a teknökben megállt a csapadék, jó táplálkozóhelyet kínált a gát mentén végigfutó sekély vizű kanális is, így aztán néhány kékbegypár hűségesen
kitartott ezen a jócskán összezsugorodott élőhelyen. Ami­kor legutóbb arra jártam, újból hallottam őket énekelni a már teljesen elgazosodott gátak mentén. Kár ezekért a ta­vakért, és remélem, előbb vagy utóbb újra életre keltik őket. Hiszen a gátak és a zsilipek megvannak, és a mada­rak igényeinek megfelelően szabályozott vízborítással valóságos paradicsomot lehetne varázsolni a puszta köze­pén, aminek nemcsak a megfigyelők, de sok egyéb madár mellett bizonyára a kékbegyek is nagyon örülnének.

A halastavak amellett, hogy otthont nyújtanak a fészkelő madaraknak, óriási forgalmat is lebonyolítanak az őszi és tavaszi vonulás idején. De még a költési sze­zonban is akadnak olyan fajok, amelyek, néha megle­hetősen nagy távolságról, rendszeresen táplálkozni járnak a halastavakra.

Az igazi tömegek azonban mégiscsak a vonulás ide­jén jelentkeznek. Az őszi mozgás augusztus elején, egyes fajoknál már július második felében megindul, és a vízi­madarak esetében ez a csoportosulás és vándorlás a ha­lastavaknál különösen is szembeötlő. Először többnyire a kis billegetőcankók tűnnek fel egyesével vagy néhányadmagukkal a kanálisok partján, esetleg a tavak szélén heverő göröngyökön. Könnyű felismerni őket fehér hasukról, barna begyükről és a szárnyaikon repülés közben jól látható keskeny fehér csíkról. Ha megpihennek vala­hol, sűrűn billegetnek, egész testük ütemesen mozdul, ma­gyar nevüket tehát nem véletlenül kapták. Repülés közben mindig szorosan a víz fölött maradnak, és sűrűn hallatják finom „ti-ti-ti” hangjukat.

Ha a tavakban víz van, és augusztusban még általá­ban ritka a leeresztett tó, mindig találunk ott kisebb- nagyobb récecsapatokat. Többnyire a tőkések az egyed­uralkodók, de például a szegedi Fehér-tón szeptemberben már gyakran igen nagy számban láttam az apró termetű
csörgő récéket, a rétszilasi tavakon pedig az arra a kör­nyékre nagyon jellemző barátrécéket. A kacsák összlét- száma a nagy halastavakon a vonulás csúcspontján gyak­ran csak tízezres nagyságrendben számlálható, s ha valami miatt felriad a tengernyi madár, szinte a napot sötétítik el, amint összeverődve, csapatokba rendeződve fordulnak egyet a víz felett. Alkonyat idején erős húzás indul meg, a már nálunk időző vetési ludak és lilikek befelé jönnek az éjszakázóhelyekre, a récék éppen ellenkezőleg, kifelé igyekeznek, és a környéken lévő tarlókat vagy más táplálkozóhelyeket keresik fel. Amikor már teljesen besö­tétedett, nem látni őket többé, csak a szárnyak suhogása és néhány hangos hápogás árulja cl, hogy a tó belsejéből még mindig szünet nélkül húznak kifelé a kacsák százai.

A nyár végi halastavak felett gyakran lehet találkozni a légiesen repülő, könnyedén csapongva vadászgató szer­kőkkel. Ebben az időszakban már meglehetősen nehéz meghatározni őket, hiszen nászruhájukat rég levetették, és egyszerű téli tollazatukat viselik. Szerencsére néhány apró különbség azért ilyenkor is akad, a kormos szerkőnél pél­dául a szárny tövénél, a tarkó mögött van mindkét oldalon egy-egy feketés folt, ami a másik két fajnál hiányzik.

A szerkők a víz felett kapkodják a repülő rovarokat, de néha a felszínről is zsákmányolnak. A küszvágó csérek viszont látványos bemutatót tartanak, halászatuk megfi­gyelése számomra mindig különleges élményt jelent. Le­hajtott fejjel repülve kémlelik a vizet maguk alatt, amíg észre nem veszik, hogy apró hal bukkan fel a felszín köze­lében. A villás farkú, fekete sapkás madár nyomban meg­áll a levegőben, majd fejjel előre, mint a kő zuhan a vízbe. Ha sikerült elkapnia kiszemelt zsákmányát, csőrébe kapja, és pillanatok alatt elnyeli, mielőtt még az ezüstösen csil­logó és kétségbeesetten ficánkoló kis állatnak sikerülne elmenekülnie.

Kicsit hasonló módon zsákmányol a halászsas is, de nevéhez és nagyságához méltóan jóval nagyobb halakat emel ki a vízből, mint a küszvágó csér. Ez a hosszú szár­nyú szép ragadozó nem fészkel nálunk, de minden évben menetrendszerűen megjelenik augusztus-szeptemberben, illetve tavasszal, március végén és áprilisban. Kizárólag halakkal táplálkozik, így azután nem is csoda, ha elsősor­ban a halastavak fölött, azok környékén látjuk.

Azzal a látvánnyal, ahogy ez a hosszú szárnyú, alul­ról világos színt mutató ragadozó zsákmányát szerzi, nem lehet betelni. Én legalábbis éppen olyan érdeklődéssel és gyönyörűséggel figyelem ma is, mint amikor sok évvel ezelőtt először nyílt alkalmam arra, hogy a halászsas va­dászatát végignézhessem. Lassú számycsapásokkal köröz a tó felett, fejét lefelé fordítva kémleli a vizet maga alatt. Néha megáll a levegőben, egy helyben szitál, azután, ha a hal odalent idejében a mélybe süllyedt, tovább folytatja néma körözését. De amikor elérkezik a pillanat, amelyre egész idő alatt várt, egy pillanatig sem tétovázik, össze­kapja a szárnyait, és függőlegesen zuhan lefelé. Erős kar­mait maga elé nyújtva érkezik a vízbe, kegyetlen erővel markolja meg a kiszemelt halat, de közben a lendülettől és a zsákmány súlyától nemegyszer szinte teljesen a víz alá merül. Néhány másodperc múlva azonban már ismét ki­emelkedik, hatalmas szárnyaival tajtékosra paskolja a vi­zet maga alatt. Rézsűt szárnyal felfelé, de karmai között már ott lóg a zsákmány, amelyet mindig fejjel előre for­dítva tart a levegőben. Néha kilométerekre száll vele, hogy egy öreg fa száraz ágán békében elkölthesse jól megérdemelt reggelijét, de a Dinnyési-Fertő közelében egyszer a szántáson láttam meg a pontyot tépő nagy mada­rat. Talán túlságosan éhes volt, esetleg a környék nyár- és akácerdei nem nyerték meg a tetszését, így eshetett, hogy a poros szántást választotta.

A halászsas szinte az egész világon elterjedt, Euró­pában elsősorban az északi és keleti részeken költ. Ha­zánkban néhányszor már megkísérelte a fészkelést, eddig mindig eredménytelenül. Az ivaréretlen példányok Afri­kában időznek, és csak 3-4 éves korukban jelennek meg a költőhelyeken. Akik Németországban, Mecklenburgban jártak, talán látták a halászsasok hatalmas fészkeit a ma­gasfeszültségű vezetékek tartóoszlopain, amelyeken külö­nös előszeretettel építkeznek. Egy 1960-ban végzett fel­mérés szerint az ellenőrzött fészkek közül 31 erdeifenyőn, 12 az említett oszlopok csúcsán, 9 további tölgyön, illetve bükkön, 6 fészek egyéb fákon épült.

A Magyarországon átvonuló példányok elsősorban Skandinávia és Finnország felől érkeznek, legalábbis ezt bizonyítják a svéd és finn gyűrűvel a lábukon kézre került madarak. Régebben tűzzcl-vassal irtották őket, ma védet­tek annak ellenére, hogy vonulás idején is kizárólag ha­lakkal táplálkoznak, s ezeket – ki vethetne rájuk követ ezért – elsősorban a halastavakból szerzik meg. Mi is védjük tehát a svéd, finn vagy az erre tévedő német ha­lászsasokat, és ez így is van rendjén, hiszen a madárvéde­lem nem ismer határokat, s csupán nemzetközi alapon le­het igazán eredményes.

Néha ritka élményekkel is megajándékozza az em­bert egy-egy halastó. Még az apaji tavak virágkorában történt, hogy egy szép őszi napon Somogyi PéteT madarász barátommal megfigyeléseket végeztünk a környéken. Az egyik tóban nagy csapat liba pihent, lilikek és vetési ludak vegyesen. Amennyire lehetett, megközelítettük őket, és a gát ellentétes oldalán hasalva távcsöveztünk feléjük. De a libák a világ legszemfülesebb állatai közé tartoznak, külö­nösen, ha sokan vannak együtt. Egyszerre csak váratlanul a levegőbe emelkedett valamennyi. Talán néhány centi­méterrel magasabbra emeltük a távcsövet nagy igyekeze­
tünkben, és ezt vették észre az éber madarak. Nagy hang­zavarral keringtek felettünk, s ahogy néztem őket, egy a többinél kisebb és színezetében is eltérő madarat pillan­tottam meg. Szárnya alul sötét, felül ezüstösen szürke volt, nyaka és begye koromfekete, pofái hófehérek. Bár addig csak képeken és állatkertekben láttam, nyomban megismertem. Egy apácalúd volt, a magas északról, talán Grönlandról, talán a Spitzbergákról. Ez a kis termetű ten­geri lúdfaj a rokon örvös lóddal együtt az európai tenger­partokon és az angol szigeteken telel, a szárazulat belsejé­be csak ritkán vetődik. Ez az apaji eset körülbelül negyven éve történt, és azóta is csak néhány alkalommal találkoz­tam apácalúddal Magyarországon.

Nemrég, 1986. szeptember 6-án András fiammal a Csaj-tavon jártunk. Az elnevezés alapján az olvasó egy kisebb vagy nagyobb, de mindenesetre önálló tavat kép­zelne el. Ez a Tömörkény község határába tartozó víz azonban egy nagy halastórendszer. Valamikor valóban volt itt egy természetes tó, erre épültek azután a mai ha­lastavak, de a Csaj-tó elnevezés továbbra is megmaradt. Aznap reggel meleg, napsütéses időben a medencék kö­zötti gáton ballagtunk, és élveztük a hallatlanul gazdag madárvilágot, amikor hirtelen egy szerkő rémült kiáltásai­ra lettünk figyelmesek. Már reggel láttuk őket, kormos és fattyúszerkőket, amint légiesen könnyed mozdulatokkal csapongtak a víz felett, és rovarokra vagy a felszínen úszó apró szeméthalakra vadásztak. Jó szerkőszokás szerint már rég téli ruhájukat viselték, így aztán néha nem is volt könnyű meghatározni őket. Amikor egyikük ilyen kétség­beesetten felkiáltott, nyomban arrafelé fordultunk, de eleinte csak annyit láttunk, hogy ide-oda cikázik a víz fe­lett, és menekülni igyekszik egy nagy sötét madár elől, amely minden fordulatát, a legmerészebbeket is tökéletes könnyedséggel utánozta. Ekkor már láttuk, hogy egy Ma­
gyarországon ritka vendégként előforduló halfarkas próbál magának zsákmányt szerezni. Ezek a sirályokkal rokon tengeri madarak csak ritkán vetődnek el a szárazföld bel­sejébe, de ha mégis, akkor ugyanolyan élősködő módszer­rel igyekeznek táplálékot keríteni, mint ahogy azt az óceá­nok partjai közelében megszokták. Ha észreveszik, hogy egy sirály vagy csér halat fogott, azonnal megtámadják, és addig kergetik, űzik, hajtják, míg az végül kénytelen­kelletlen jobb belátásra tér, és elejti zsákmányát. A halfar­kas vagy korábbi nevén rablósirály pedig csak ezt akaija. Nyomban abbahagyja az üldözést, és a lefelé hulló hal után veti magát. Többnyire még a levegőben el is kapja, ha nem, akkor a vízről emeli fel gyakorlott mozdulattal.

A halfarkasoknak négy faja van, közülük egy jóval nagyobb a többinél, amelyek kisebb sirály nagyságúak. Színezetükben sok a hasonlóság, a fiatalokat pedig a tere­pen szinte lehetetlen megkülönböztetni egymástól. A sö­tétbarna, sirályokra emlékeztető madarak öreg példányai­nál a legfontosabb bélyeget a középső faroktollak alakulá­sa jelenti. A bökkenő csak az, hogy ezek a többinél hosz- szabb, kinyúló, hegyes vagy szélesebb tollak gyakran le­törnek, s ilyenkor bizony hiába a jó távcső, a halfarkas elrepülhet anélkül, hogy sikerült volna a faját meghatá­roznunk. A csaj-tavi madár nagyon éhes lehetett, szinte belenyomta a vízbe a szerencsétlen, rémülten kapálózó szerkőt. Nem láttam, de valószínűnek tartom, hogy el is vette tőle a kis halat, mert néhány másodperc múlva felre­pült a vízről, és alig harmincmétemyire minden félelem nélkül félkörben elrepült előttünk, öreg példány volt, és a faroktollai szerencsére teljesen épek, így aztán nyomban láttuk, hogy egy ékfarkú halfarkast sodort elénk a szeszé­lyes madarászszerencse. Ráadásul mintha csak még jobban a kedvünkben akart volna járni, leereszkedett a vízre, és alig hajításnyira tőlünk fürdeni kezdett. Éppen aznap pró-
háltuk ki az állványra helyezhető új, negyvenszeres na­gyítású egyszemű távcsövünket, ennél jobb premierje nem is lehetett volna. Az erős nagyítású lencsék a kitűnő vilá­gításban ülő madarat olyan közeire hozták, hogy tolláit akár egyenként megszámlálhattuk volna. Legalább öt per­cig gyönyörködhettünk a számunkra oly ritka látványban, míg a furcsa sirályféle befejezte tisztálkodását, kicsit még ringatózott a vízen, majd alacsonyan repülve a szomszédos tó felé igyekezett. Követtük a távcsövekkel, de csakhamar eltűnt, és aznap, pedig késő délutánig a tavak körül bo­lyongtunk, nem sikerült meglátnunk többé.

Halastavaknál láttam életem első csigaforgatóját is. Ez is az apaji tavaknál történt, és amikor a fekete-fehér tollazatával és hosszú piros csőrével feltűnő madarat meg­pillantottam, szólni sem tudtam a gyönyörűségtől. Pedig semmi különöset nem csinált, még csak kagylót sem bon­togatott, egyszerűen csak ott álldogált behúzott nyakkal az egyik keskeny földnyelv végében. Évekkel később a hol­landiai Texel szigetén tucatszámra láttam csigaforgatókat, megfigyelhettem azt is, hogyan feszegetik erős csőrükkel a kagylókat, de egyikük sem okozott olyan nagy és osztat­lan örömet, mint az az első, a nyár végi kánikulában izzó apaji puszta közepén fekvő halastavakon.

A magam részéről a különböző vizes élőhelyek közül az elsők egyikére sorolom a halastavakat. Nemcsak azért, mert többnyire rendkívül gazdag madárfaunával dicseked­hetnek, de mert tudom, hogy jelenlétük, puszta létük óriási segítséget nyújt vízimadárvilágunk fennmaradásában. A madarak, a nálunk fészkelők éppen úgy, mint az átvo­nulok, nem a vízzel töltött medencét, hanem a természetes élőhelyet, a gazdag táplálkozóterületet látják bennük, ezért azután, amíg csak lesznek halastavak, madarak is tanyáznak rajtuk. Emellett ezek a végső fokon gazdálkodó egységek nyújtják a legszebb példát arra, hogyan lehet a
természetvédelmi és a gazdasági érdekeket úgy összehan­golni, hogy mindkét fél jól járjon. Azaz a tavak ne csak pontyokat, harcsákat és növényevő halakat termeljenek, de nyújtsanak fészkelőhelyet seregnyi madárnak, és hívják, csalogassák őket akkor is, amikor a lehalászás után tó­gazdasági szempontból már csak értéktelen, iszappal és víztócsával borított kazettáknak tekinthetők.

Kényszerű együttélés

Nem könnyű, sőt néha kifejezetten nehéz a termé­szetvédelmi és a gazdasági érdekek összeegyeztetése. Az egyik a növények és a vadon élő állatfajok védelmét szor­galmazná minden áron, a másik oldal ugyanazon a te­rületen a termelést erőltetné. Saját szempontjából termé­szetesen mindkét félnek igaza van, érveik józan megfon­tolásokból fakadnak, de ha ez mind a két oldalon így van, az egyetlen egészséges megoldás csakis egy átgondolt, józan kompromisszum lehet. Persze az sem baj, sőt az se­gíthet igazán a nemegyszer bonyolult problémák megoldá­sában, ha mindkét fél tisztában van a másik nehézségeivel, de kívánalmaival és törekvéseivel is. Különösen áll ez a gazdasági oldalra, hiszen egyetlen elhibázott intézkedés adott esetben szinte órák alatt teheti tönkre, változtathatja semmivé sok év fáradságos és néha nem kis anyagi ráfor­dítással elért természet védelmi, madárvédelmi eredmé­nyeit.

Furcsa helyzetben van például a Dinnyési Ivadékne- velő Tógazdaság, amelyet tulajdonképpen csak a Pákozd felé vezető út és a hozzá csatlakozó, nádkupacokkal teli
keskeny füves terület választ el a Velencei-tavi Madár­rezervátumtól, a másik oldalon, kelet felé pedig egy újabb védett területtel, a Dinnyési-Fertővel határos. A szélső tavak és a Fertő nádasai között csupán a budapest- székesfehérvári vasútvonal keskeny sávja húzódik.

A halastavak a madarak szemével nézve természetes víznek tűnnek, méghozzá olyannak, amelyekben a sors igazán nem fukarkodott a halterméssel. Ha mondjuk egy szürke gém helyébe képzelem magam, nem is tudnék na­gyobb gyönyörűséget elképzelni, mint leszállói egy ilyen tóhoz, esetleg mindjárt a sekély víz közepébe ereszkedni, ahol körös-körül csak úgy nyüzsögnek a kisebb-nagyobb, ízletes csemegét kínáló halacskák. Ökológiai szempontból és persze a madarak szemszögéből vizsgálva a kérdést, a haltöbbleten kívül nincs is lényeges különbség egy halastó és egy hasonló nagyságú, mélységű természetes állóvíz között (a szikes tavak természetesen más elbírálás alá es­nek). Mindkettőt nádfal szegélyezi, a parton fúzbokrok és fűzfák állnak, a vízben halak, vízirovarok, kagylók, békák kínálják magukat. Sőt ezen a téren és a madarak szem­pontjából éppen ez a leglényegesebb része a dolognak, a halastavak kétségkívül előbbre járnak, hiszen halállomá­nyukat mesterségesen természetellenes magas szinten tartják.

Persze a halastavak területén fészkelő vagy ott meg­forduló madárfajoknak csak egy igen kis hányada érkezik oda elsősorban a haltáplálék miatt. Nagyobb részük, mint erről a halastavakat elemző fejezetben részletesen is szó volt, mint zavartalan, jó fészkelőhelyeket keresi fel a halastavi szegélynádasokat, a kisebb-nagyobb nádszigete­ket, de ezek a vizek és a belőlük nőtt vegetáció táplá­lékként is sokat nyújtanak nádi énekeseknek, szárcsának, vízityúknak, vízicsibéknek egyaránt.

Ha viszont a természetvédelem és haltermelés kény­
szerű együttélésére gondolunk, kétségkívül azokat a fajo­kat kell előtérbe állítanunk, amelyek táplálékát, legna­gyobb részben, a halak jelentik. A dinnyési tavak ilyen értelemben afféle harapófogóban vannak, hiszen a szom­szédos védett területeken fészkelő szürke gémek, nagy kócsagok vagy kanalasgémek legalább részben belőlük szerzik táplálékukat. Azt nem állítom, hogy naponta pon­tyok és amúrok garmadáját pusztítják el, de nem lennék őszinte akkor sem, ha arról próbálnám meggyőzni az olva­sót, hogy ezek a madarak pusztán a vízirovarok, szitakö­tőlárvák, csíborok és csíkbogarak kedvéért látogatnak a tavakra, és állnak lesben a víz közepén vagy a nádszegély mentén. Magam is jó néhányszor tanúja voltam már, amint a szürke gém az etetőkarón egyensúlyozva a felszínre bukkanó pontyot próbálta megszigonyozni, máskor táv­csővel nézhettem végig, amint többszöri kísérlet után, erőlködve, kidülledő szemekkel sikerült a zsákmányul ej­tett, kissé talán túlméretezett halat elnyelnie.

Természetesen nagy kár, hogy nem mondhatjuk meg a madaraknak, gémeknek, sirályoknak, vöcsköknek: ez itt egy halastó, ahol mesterségesen tenyésztjük a halak tízez­reit, ide nem szabad belépnetek, berepülnötök! Ha tudnánk beszélgetni velük, valószínűleg meg is értenék ezeket a gazdasági szempontokat. De miután sajnos nem tudunk szót érteni egymással, képzeljük magunkat csak egy szür­ke gém, bakcsó vagy kormorán helyébe. Otthon a fészek­ben egy rakás éhes fióka tátog, várja a falatot, amit neki lehetőleg minél sürgősebben meg kell szereznie. Van hal persze a Dunában és a Tiszában is, akad néhány apró ponty, kárász és keszeg a különböző kanálisokban, csator­nákban, de amikor adva van egy szép nagy tó, amely szinte mozog a kisebb-nagyobb halaktól, emberi hason­lattal élve, kötözni való bolondnak kellene lennie annak a szürke gémnek, amelyik először nem itt próbálna sze-
roncsét.

Ha Dinnyésre megyek, először mindig a halastavakat járom körül. A nemzetközi vízivadszámlálás alkalmával, szeptember és május között a hó közepéhez legközelebb eső hétvégén mindig ott vagyok, de a tavaszi időszakban és az őszi libahúzás idején gyakran előfordul, hogy ha­vonta többször is meglátogatom a területet. Minden alka­lommal külön jegyzem a halastavon, illetve a Fertőn lá­tottakat, és ha a naplómban az elmúlt évek adatait böngé­szem, néhány szürke gém, vörös gém, nagy kócsag min­dig ott lebzselt valamelyik mesterséges vízfelületen is. Különösen az épületektől legtávolabb eső nagy tavat sze­retik, valószínűleg azért, mert az a legkevésbé zavart és a legnagyobb kiterjedésű, egyik sarkában nagy nádassal, gyékényessel. Ha sekély a víz, mert a tavat éppen eresztik, a szürke gémek többnyire a nyílt részeken állnak térdig vagy akár hasig merülve, és szoborszerű mozdulatlanság­gal várják, hogy zsákmány bukkanjon fel a közelben. Ha halat pillantanak meg, lassan, alig észrevehetően fordul­nak feléje, majd amikor a legalkalmasabbnak vélt pillanat elérkezik, a gondolat sebességével vágnak oda, és ritkán hibázzák el kiszemelt áldozatukat. A nagy kócsagok szíve­sebben állnak a nádszegély mentén, néha bent a nád között is. Talán nagyobb biztonságban érzik így magukat, esetleg az apró halak, amelyek kedvenc csemegéjüket képezik, inkább ott tanyáznak. Ha napfény éri őket, szinte vakítóan fehéreknek tűnnek a zöld vagy kora tavasszal még sár­gásbarna nád háttere előtt, s így persze viszonylag könnyű figyelni és számolni is őket. Egyébként ugyanúgy vadász­nak, mint a szürke gémek, hosszú les után előrehajolva, néha szinte előrebukva vágnak kemény és hegyes csőrük­kel a vízbe.

A nagyobb testű gémek közül a vörös gém az egyet­len, amelyik néha, nem minden évben, a rezervátumok
nádasain kívül a dinnyési halastavak területén is fészkel. A legnagyobb tóban, ahol viszonylag nagy és háborítatlan nádast és gyékényest találnak. A vörös gém óvatos madár, amellyel leginkább röptében találkozhatunk. Még sohasem láttam, sem Dinnyésen, sem a hortobágyi nagy tavakon, a szegedi Fehér-tón, Rétszilason vagy másutt, hogy akár egyetlen példány is a nyílt vízben állva lesett volna pré­dájára. Rendszerint a nádas vagy a gyékényes szegélyében álldogálnak, néha a kanálisok medrében nőtt ritka nád kö­zött leskelödnek, és nemegyszer úgy elrejtőznek, hogy ők maguk is csak az utolsó pillanatban veszik észre a csende­sen közeledő embert, ilyenkor persze rémült számycsa- pásokkal emelkednek ki a nádszálak közül, és többnyire jókora folyékony adaggal könnyítenek magukon a levegő­ben. Egyébként a vörös gém táplálkozásában is eltér szür­ke rokonától, amennyiben sokkal kevesebb halat és jóval több vízirovart, békalárvát, gőtét fogyaszt. Ezekre pedig kétségkívül eredményesebben leselkedhet a nádszegély­ben, a gátak mentén, csatornák vizében, mint a tavak kö­zépső részén, ahol a mély vízben főként a nagy halak jár­nak.

Dinnyésen ritka vendég a kormorán, de a tömörké­nyi, rétszilasi, hortobágyi, boglárlellei, fonyódi vagy más halastavakon, ahol évről évre néha többször is megfordu­lok, bizony nem emlegetik szeretettel őket. Kétségtelen tény, kár is volna tagadni, hogy a kormorán ugyancsak elszaporodott az utóbbi években. Valamikor jószerivel csak a Kis-Balaton területén volt telepük, miután a Duna felső szakaszán kivágták alóluk az erdőt, és ezzel sikere­sen elüldözték őket onnét. Ma jó néhány helyen költ az or­szágban, nagy telepük van például a Tisza és a Dráva mentén, és a párok száma, ha lehet, országszerte tovább szaporodik. Tisza menti megtelepedésüknél biztosan köz­rejátszott a vízfelület tetemes megnövekedése, így például
a Kiskörei-víztároló megépítése, ami paradicsomi állapo­tokat teremtett nemcsak a kormoránoknak, de gémeknek, récéknek, szárcsáknak, vízityúkoknak és még egy egész seregnyi madárnak.

A kormorán tápláléka szinte kizárólag halakból áll, így a tógazdasági szakemberek aggodalma teljesen érthe­tő, ha a vizek felett nagy csapatokban keringő, horgas csö- rü fekete madarakra néznek. A kárókatona úszva halászik. Leginkább talán a vidrához hasonlíthatnám, amint neszte­lenül lebukva, a mélyben üldözi kiszemelt áldozatát. Néha tucatnyi madár is összefog, hogy egy-egy területet „leha­lásszon”, pillanatonként buknak fel, majd merülnek ismét alá, s a halak fejvesztett menekülése elárulja a szemlélő­nek, hogy ott lent a víz alatt bizony nem babra megy a játék. A kormoránok néha szabályos csatasorba fejlődve és még szárnyaikkal is verdesve űzik a halakat maguk előtt a part felé, ahol azoknak a sekélyebb vízben már sokkal ke­vesebb esélyük van a menekülésre. Hasonló módon ha­lásznak a Duna deltájában a rózsás gödények is. Ha a Csaj-tavon vagy a fonyódi tavakon a kormoránok furcsa, de igen eredményes halászatát nézem, mindig eszembe jut az a sok száz hatalmas, rózsaszínű madár, amelyek ugya­nígy terelték a halakat az Isztriái romváros közelében lévő sós tavakon, ahol évekkel ezelőtt néhány felejthetetlen májusi napot töltöttünk két madarász barátommal. A sá­torból kibújva a hajnali napfényben fürdő vízen már ott láttuk az első halászó pelikánokat, a megkésettek pedig kisebb-nagyobb csapatokban méltóságteljesen eveztek fe­lettünk társaik után. A hazai tógazdák elé az év számos hónapjában ugyanez a kép tárul azzal a különbséggel, hogy nem rózsaszínű, hanem fekete és szerencsére vala­mivel kisebb madarakkal van dolguk. Ismétlem, meg tu­dom érteni, amikor megfigyelőútjaim során ezekre a ma­darakra panaszkodnak. A kormorán vagy újabban káróka­
tona 1987 óta nem védett, szabadon lőhető. Az azonban már más lapra tartozik, hogy a fekete madarak hamar rá­jöttek arra, hogy ha halászatukat valahol puskaropogás és söréthullás kíséri, ott jó lesz vigyázni. így aztán többnyire magasan repülve érkeznek a tavak fölé, ott óvatosan for­dulnak egyet-kettőt, közben alaposan körülnéznek, s ha semmi gyanúsat nem észlelnek, dugóhúzószerü manőver­rel lehetőleg a nagy kiterjedésű, vízfelület közepére eresz­kednek le. Mintha tudnák, vagy talán valóban tudják is, hiszen a szerzett tapasztalatokat a madarak is hasznosít­ják, hogy olyan messzire már hatástalan a sörétes fegyver, a gáton álló vadászok többé nem érhetik el őket.

A kárókatonák egyik legfontosabb hazai fészke- löhelye még ma is a Kis-Balaton. Ott maradtak annak el­lenére, hogy az ürüléküktől elpusztult fákon már egyetlen újabb fészek számára sem maradt hely az úgynevezett Gurgulónál, sőt jó néhány fészek le is zuhant, és a párok egészen alacsonyra, néha közvetlenül a vízszint fölé kény­szerültek. Ha valamelyik hazai állatkertnek kormoránok- kal nyílt cserére lehetősége, a kis-balatoni fiókákból vitték el a szükséges mennyiséget, hogy ezzel is csökkentsék az utánpótlást, de legutóbb még radikálisabb módszerekkel próbálták elejét venni annak, hogy a kormoránok tovább szaporodjanak. Ennek ellenére, legalábbis egyelőre, nincs hiány a fekete madarakból Magyarországon, több mint 2000 pár fészkel, a vizek környékén szinte mindenütt lehet találkozni néhány példányból álló vagy nagyobb csapa­taikkal.

Visszatérve a Velencei-tó mellé, a dinnyést tógazda­ság korábban és ma is példamutatóan igyekszik a komp­romisszumra, arra, hogy a számára létfontosságú gazdasá­gi érdekeket a természetvédelem, közelebbről a madárvé­delem szempontjaival egyeztesse. A tavakban lévő etető­karókra hegyes fémsüvegek kerültek, ezek megakadályoz­
zák a szürke gémeket abban, hogy kedvenc leshelyeiket használják. Néha megszólal a karbidágyú, eldördül egy- egy puska is, de a kócsagok és kanalasgémek továbbra is minden bántódás nélkül lépegethetnek a sekély parti víz* ben, nyugodtan keresgélhetik táplálékaikat.

Egy kis túlzással azt is mondhatnám, ott is védett te­rületen vannak. Ami lényegében igaz is, hiszen a tógazdság üzemi területnek minősül, a belépés engedély­hez kötött, amit még csak „megfejel” az a körülmény, hogy az odajáró madarak nagy része szintén védett, a nagy kócsag és a kanalasgém egyenként 250 ezer forintos esz­mei értékkel. Mindketten a fokozottan védett fajok kategó­riájában kaptak helyet, amit a forintértékek is igyekeznek aláhúzni.

Ahol tavasszal a gólyahír virít

Ha március végén vagy áprilisban a vonat ablakából kitekintve a lassan elhaladó tájat figyelem, a messziről sárgán virító réteket nézve tudom, hogy ott a zöld fű kö­zött nedvesen gőzölög a talaj, és kisebb-nagyobb to­csogókból emelik ki sárga fejecskéiket a gólyahír tavaszt hirdető virágai. Néha csak elszórva sárgállanak a fű kö­zött, máskor olyan tömegben virítanak egymás mellett, hogy a távolból nézve mintha csak egy szabálytalan alakú, nagy sárga szőnyeg feküdne a rét közepén. Az ember szinte bűnnek érzi, hogy rálépjen, belegázoljon, durva gumicsizmájával megzavarja a természet eme csodálatos alkotását.

Tocsogókkal tarkított nedves rétek hazánkban sze­
rencsére még sokfelé találhatók. Számomra különösen sok kedves élmény fűződik az Ócsa környéki égeresek mentén húzódó láprétekhez, turjánosokhoz, az Isaszeg és Pécel között, a Rákos-patak völgyében zöldellő rétekhez, de jártam hasonló tájakon a Tisza és a Duna mentén, a Han­ságban, Somogybán, Zalában és még sok más helyen, ahol csak alkalmam volt megfordulni.

Sokat lehetne írni arról, melyek az ilyen élőhelyek legjellemzőbb, leggyakrabban előforduló állatai. Április­ban például szinte mindenütt találkoztam a közismert ba­rázdabillegető közeli rokonával, a sárga billegetővel. A hím csodálatosan szép madár. Farka viszonylag rövid, al­sótestét, torkát, begyét és a mellét mintha csak folyékony arannyal öntötték volna végig. A legérettebb citrom nem lehet sárgább nála. Szürke fején a szeme felett keskeny fehér sáv látható. A tojó jóval egyszerűbb színezetű, az alsótest sárgasága meg sem közelíti a párjáét, olyan, mint­ha a sárga közé szürke és fehér festéket vegyítettek volna.

A sárga billegető kedveli a nedves réteket, de a le­gelőket is, ahol előszeretettel szaladgál a szarvasmarhák vagy a birkák között. Német neve (Schafstelze = birkabil- legetö) is erre utal, és nagyon találó. Mert van egy harma­dik billegetőfajunk is, amelynek az alsóteste ugyancsak sárga színű, de az a hegyi patakok mentén él, birkák kö­zelében, legalábbis nálunk, nem látható.

A sárga billegető március második felében és április ról. Óriási tömegben verődnek össze például a Csád-tó közelében vagy a zaire-i Virunga Nemzeti Parkban, az Edward-tó közelében, ahol Kai Curry Lindahl, az ismert svéd zoológus és Afrika-kutató 1952 tavaszán egy hóna­pon keresztül rendszeresen számolta őket egy erre a célra kijelölt próbaterületen. A legtöbbet, több mint 32 ezer példányt március 31-én, a legkevesebbet a vonulás végén, április 20-án találta. Ekkor már „csak** 12 370 sárga bille­gető tartózkodott a felmérésre kijelölt területen. Egyéb afrikai élőhelyeken végzett vizsgálatok alapján úgy találta, hogy ezek a madarak a legnagyobb számban március vé­gén, április elején vonulnak észak felé, tehát tulaj­donképpen abban az időszakban, amikor a mieink egy ré­sze már megérkezett a költőterületekre. Észak-Kame- runban, a Waza Nemzeti Parkban 1972. március 4-én ugyancsak nagy tömegben fordultak elő, kereken 30 ezer példányt számláltak, és a zaire-i Ruzizi-, illetve Lualaba- mocsarakban sem volt ritkaság a több mint 20 ezer pél­dányt tömörítő, többé-kevésbé összetartó csapatok látvá­nya.

Ilyen csodálatos élményre idehaza már természetesen nem számíthatunk, de ha az embernek szerencséje van és elcsípi a vonulást, kisebb csapatokat a hazai legelőkön is sikerül megfigyelnie. 1986. április 4-én például a tömör­kényi Csaj-tó közelében húzódó nagy legelőn találkoztam vonuló sárga billegetőkkel. Honnan érkeztek, merre tar­tottak, sajnos nem tudom, csak azt vettem észre, hogy mintegy harminc madár, lazán összetartó csapatban, éppen érkezik valahonnan. Először a szélső halastó keskeny nád­szegélyébe szálltak, egy ideig pihentek ott, majd egyen­ként repültek ki a fűre, és egymáshoz viszonylag közel kezdtek vadászgatni. Nagyszerű látvány volt a zömében aranysárga hímekből álló kis csapat megfigyelése! Szalad­gáltak a rövid füvű gyepen, hol itt, hol ott tűntek el egy- egy gazcsomó mögött, és láthatóan jó étvággyal szedeget­ték a talajon mozgó pókokat, és ahogy láttam, a fű között meglapuló szúnyogokat. Hosszú ideig nézegettem őket. Ezalatt egy viszonylag kis területen maradtak, majd mint­ha csak valamelyikük egy titkos jelt adott volna, egymás után emelkedtek fel, és ismerős „fi-cüp” hangjukat hallat­va azonos irányban továbbrepültek. Sokért nem adtam
volna, ha akkor valami varázslatos kamera segítségével követhetem az útjukat!

Igen érdekes egyes madarak vagy párok megfigyelé­se is. Egyszer egy nagyon szép gólyahíres rét közelében etető párra akadtam, és szerettem volna a fiókákat megje­lölni. Leültem a rét szélén, és onnét távcsöveztem a mada­rakat. Egy idő után észrevettem, hogy valami nincs rend­ben. Vagy túl közel telepedtem le, vagy csak ez a pár volt feltűnően óvatos, de sehogy sem akarták elárulni, hol rej­tőzködik a fészek a fű között. A hím az egyik oldalon, párja a másikon hintázott egy-egy, a többi közül kinyúló kóró csúcsán, és csőrükben rakásnyi, a közelben gyűjtött rovarral aggodalmas pillantásokat vetettek felém. Gon­doltam, majd csak megnyugszanak, maradtam hát, csak éppen elnyújtóztam a fűben, abban a reményben, hogy így talán kevéssé leszek feltűnő számukra. Az eredmény azt volt, hogy a hím még közelebb jött, gyors vészhangokat adott, a tojó pedig egyszerűen lenyelte a kicsinyeknek szánt eleséget, és csak távolabbról figyelt felém. Egy idő után láttam, hogy így semmire sem megyünk, feltápász- kodtam, és a billegetők bizonyára végtelen megkönnyeb­bülésére odébb ballagtam. Talán húsz méterrel távolabb újra leültem. A két öreg madár, annak ellenére, hogy ter­mészetesen most is nagyon jól láttak, néhány perc alatt teljesen megnyugodott. Hallattak ugyan még néhány fi­gyelmeztető hangot, de inkább csak tessék-lássék, a tojó újra leszállt a földre, hogy rovarokat gyűjtsön, a hím pedig az eddig a csőrében szorongatott porcióval habozás nélkül egy fűcsomóhoz repült, és eltűnt alatta.

Megvártam néhány etetést, már csak azért is, mert a fiókáknak az előbb miattam kellett koplalniuk, aztán oda­mentem, és félrehajtottam a fűszálakat, öt tokos fióka ül­dögélt a jól elrejtett fészekben, és kicsit kíváncsian, kicsit ijedten néztek felém. Egyenként jelöltem meg őket a szá-
mokkái ellátott kis alumíniumkarikákkal, feljegyeztem a szükséges adatokat, azután igyekeztem gyorsan eltűnni a környékről. Az öregek persze megint ijedt kiáltásokat hallattak, amíg a fészeknél térdeltem, de nyomban elcsen­desedtek, mihelyt távozóban átléptem azt a csak számukra látható határt, ami birtokolt területüket körülvette. Azon túl már nem voltam különösen érdekes számukra. Semmi­vel sem vettek komolyabban, mint azt a vöröstarka öreg tehenet, amelyik ott szokott legelészni az árok szélén.

A fiókák egyébként valamennyien szerencsésen kire­pültek, és amikor legközelebb újra arra jártam, már vala­mennyien a fűszálakon hintáztak, illetve a csatorna menti földkupacokon és göröngyökön szaladgáltak. A távcsővel azonban jól láttam, hogy csüdjükön ott csillog az a gyűrű, amit a fűcsomó alatt lévő fészekben kaptak.

A sárga billegetők rendszertana meglehetősen bo­nyolult, sok alfajuk ismert, amelyeket különösen a terepen nem könnyű, sőt gyakran nem is lehet megkülönböztetni egymástól. Szerencsére akad kivétel is, így például a kucsmás billegető, amely a Balkán felől terjeszkedve mind gyakrabban bukkan fel Magyarországon. Már többször találták fészkelve is. A tojót nem lehet elkülöníteni a tere­pen a közönséges sárga billegető nőstényeitől, de a hím, amelynek feje és tarkója, körülbelül a csőrvonalától fel­felé, mélyfekete, azon nyomban feltűnik. Ugyanolyan kör­nyezetben érzi jól magát, mint a mi sárga billegetőink, de miután csak most van terjedőben, minden megjelenési adata értékes, figyelmet érdemel.

Még egy olyan apró énekesmadarunk van, amely na­gyon jellemző a nedves kaszálókra, turjános rétekre, ez pedig a rozsdás csuk. A nála gyakoribb, rokon cigánycsuk- tól, amely inkább a bokrokkal ritkásan borított száraz domboldalak lakója, jól látható fehér szemsávjával és az­zal különbözik, hogy szélső faroktollainak tövi része fe­
hér, és ez repülés közben stoplámpa módjára állandóan villog. Különösen jól látható az éppen leereszkedő vagy őrhelyéről elrugaszkodó madárnál.

A rozsdás csuk viszonylag későn, április második felében érkezik, de rendszerint még május első napjaiban is találkozhatunk vonuló példányokkal. Ilyenkor ott is fel­bukkanhatnak, ahol nem fészkelnek. A telet Afrika déli felének nagy szavannáin töltik. Idehaza, hasonlóan a cigánycsukhoz, mindig valami kiemelkedő ponton üldö­gélnek. Az ócsai turjánon például rendszerint az alacsony fűzfák és fűzbokrok csúcsain énekeltek a hímek, de ami­kor száraz ágakat tűztem le a rét közepén, rövidesen azo­kat is elfoglalták. Dinnyés közelében gyakran énekeltek a villanydróton ülve, ugyanezt tapasztaltam Fonyód és Ba- latonszentgyörgy határában is.

A rozsdás csuk éneke nagyon kellemes, rövid, de változatos strófákból áll, gyakran különböző utánzásokat is tartalmaz. A párok évente csak egyszer, többnyire má­jusban költenek, fészküket éppen olyan jól elrejtik a fű között, mint a sárga billegetők. Az 5-6, foltos tojáson a tojó 13 napig ül, és a gyorsan növekvő fiatalok körülbelül ugyanennyi idő alatt hagyják el otthonukat. Ha június elején különösen izgatott és hangosan riasztó rozsdás csuk párra bukkantam valahol, tudtam, hogy kiugrált fiókák lapulnak a környéken. Az öreg madarak ilyenkor szinte magukon kívül vannak a betolakodó láttán, sokkal jobban és könnyebben kijönnek a sodrukból, mint amikor a ki­csinyek még a fészek mélyén lapulnak. Igaz, számukra ez a nevelés utolsó és talán legnehezebb felvonása. A fiókák még nemigen tudnak repülni, és ahányan csak vannak, annyifelé rejtőznek a gaz között. Az egyes példányok túl­élési esélyei ezzel erősen megnövekednek, de sokkal ne­hezebb ellenőrizni, szemmel tartani őket, így aztán egy cseppet sem csodálkozhatunk a szülők izgatottságán. Ha
még a fészekben bukkan rájuk a rétre kóborló macska, biztosan egyetlenegy sem maradna közülük életben, de ugyanígy járnának akkor is, ha a dolmányos varjú vagy a mindig éberen figyelő szarka találja meg a még olyan jól elrejtett fészket. A már szertebujkáló fiatal madarak azon­ban sokkal nagyobb biztonságban vannak, egyet-egyet ugyan megtalálhatnak, elcsíphetnek közülük, de nem mind az ötöt vagy hatot egyszerre, ekkora szerencséje azért egyetlen szarkának sincs.

Ahol a sárgán virító ócsai réteket bokrok és égerfák szegélyezik, és helyenként már a nád is felütötte a fejét, a meleg tavaszi napokon egyre-másra szólalnak meg a réti tücsökmadarak. A hallgatózó megfigyelő joggal hihetné, hogy valami sáska vagy tücsök ciripel a fű között, hisz a finoman pirregő hang valóban a rovarokéra emlékeztet. De ha távcsővel pásztázzuk végig azt a részt, ahonnét a furcsa ciripelés hallatszik, előbb vagy utóbb biztosan sikerül az éneklő madarat megpillantanunk. Rendszerint a többi kö­zül kicsit kiálló kórón kapaszkodik, mindig készen arra, hogy egy pillanat alatt a fűbe hulljon, ahol egér módjára bujkál, és egyszerűen lehetetlen meglátni többé. A ha­zánkban élő három tücsökmadárfaj közül a másik kettőtől egyebek mellett mintázott hátával különböző réti tücsök­madár számít a legritkábbnak. Amióta azonban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület fiatal megfi­gyelői rendszeresen járják az országot, mind több helyről jelzik, jelentik a ciripelő hímek felbukkanását. Utólag saj­nos már lehetetlen eldönteni, hogy az állomány növekedé­séről van szó, vagy csak a megfigyelők számának emelke­dése okozza, hogy egyre több feltételezett és bizonyított fészkelőhely kerül a faj hazai elterjedését bemutató tér­képre.

Ócsa környékén különben mind a három tücsök­madárfaj előfordul. A nádi, nevének megfelelően, a nádas
részeken, a berki az égeresek szegélyeiben, a legkisebb réti tücsökmadár pedig a már említett kaszálókon. Megfi­gyelésük mindig különös élményt nyújt számomra. Lük­tető torokkal énekelnek a hímek, a nádi tücsökmadár néha két percig is egyfolytában megállás nélkül, úgyhogy az ember csak azon csodálkozik, hogyan győzi mindezt le­vegővel. A nádi és réti tücsökmadarak éneke folyamatos, de ha valakinek jó füle van, hamar el tudja különíteni őket egymástól. Előbbi sokkal erőteljesebb, gyorsan perregő muzsika, a másik halkabban, finomabban szól, és talán erre illik leginkább a ciripelés elnevezés. A berki tücsök­madár éneke viszont szaggatott, amolyan „szer-szer-szer” hangokból áll. A madár különösen a folyóárterek szegé­lyeiben, a nagyobb tisztásokon gyakori, de megtaláljuk az égeresek körül, sőt újabban, mintha csak terjeszkednének, a gazos árokpartok mentén is mind sűrűbben hallom a hí­mek jellegzetes énekét. A Budakeszi közelében húzódó Bodzás-ároknál 1981-ben nyolc hímet hallottam szólni, s miután a teljes költési időben ott énekeltek, feltételezem, hogy költöttek is a bokrokkal, csalánnal és mindenféle más gazzal kísért árokparton.

Persze a nedves réteken, kaszálókon nemcsak apró énekesmadarak élnek. Ezeknek a biotópoknak (élőhelyek­nek) jellemző fészkelője például a nagy goda. A hosszú csörű, tavasszal rozsdavörös nászruhában pompázó mada­rak márciusban érkeznek vissza Európa déli felének lápos, mocsaras területeiről, valamint Afrika északi feléről, de a költőhelyeken többnyire csak április elejétől mutatkoznak. Ha a párt egymás mellett látjuk, nyomban feltűnik a hím sokkal vörhenyesebb begye és melle, amikor pedig felre­pülnek, mindkét ivarnál a szárnyak széles fehér hosszanti csíkja és a fekete-fehér faroktollak igazítanak útba. A már területet foglalt madarak jajgató hangjukat hallatva kerin­genek az ember körül, és ezek a vészjelek még csak erő­
södnek és fokozódnak, amikor már tojások lapulnak a zsombékon lévő kis mélyedésben épült egyszerű fé­szekben. Aztán amikor körülbelül 24 napi kotlás után ki­kel a négy fióka, a szülök izgalma a tetőfokára hág. Olyan koncertet rendeznek, ami messzire hallatszik a környéken.

A godák szeretik a társaságot, és ahol több pár költ egymás közelében, a fiókák is nagyjából egyszerre vetik le a tojáshéjat. Ha valaki ilyenkor téved a fészkelöhely kö­zelébe, az öreg madarak hangosan jajgatva keringenek felette, és szünet nélkül szidják, gyalázzák mindaddig, amíg csak ki nem került arról a területről, amit revir- jüknek, a költés idején féltve őrzött birodalmuknak tekin­tenek. Persze ugyanilyen nagy a lárma akkor is, ha a rétek fészektolvajainak egyike, például dolmányos varjú vagy szarka vetődik a közeibe. Egyszer szemtanúja voltam an­nak, amikor egy ilyen, tojások vagy apró fiókák után set­tenkedő öreg szürke varjút a vadul támadó godák kiűzték a területről. Eleinte csak keringtek körülötte, és hangos jaj­gatással próbálták jobb belátásra bírni, de amikor ez nem segített, mélyrepülésbe mentek át, és ezt az akciójukat néhány közelben fészkelő bíbic is erőteljesen támogatta. Csak úgy visszhangzott a környék méltatlankodó és felhá­borodott lármájuktól, és nemsokára már olyan közelről szidták, ostorozták a magát láthatóan egyre kényelmetle­nebbül érző fészektolvajt, hogy az jobbnak látta minél ki­sebb feltűnés nélkül kereket oldani. A godák és bíbicek azonban nem méltányolták teljesen ezt az igyekezetét, és még jó messzire elkísérték a bizonyára szörnyen dühösen szárnyaló tojástolvajt, mielőtt megbékélve visszatértek volna fészkeik közelébe.

Sok évvel ezelőtt tervbe vettem, hogy Pécel közelé­ben, a Rákos-patak mentén húzódó réten és ezzel párhu­zamosan az ócsai turjánon tanyázó erdei békák napi moz­gásritmusát és az egyes példányok mozgáskörzetének
nagyságát vizsgáljam. Már a próbaterületeket, az úgyne­vezett próbanégyzeteket is kijelöltem, fűzvesszőket szúr­tam le a sarkaikra, de végül is a rendelkezésre álló jelölési módszerek elégtelensége miatt semmi sem lett a dologból. Én valami festékre gondoltam, ami legalább ideiglenesen megmarad a bőrön, de ilyesmit nem találtam, arra viszont nem voltam kapható, hogy mint azt sok helyen csinálják, az állatok ujja hegyének levagdosásával, az ebben rejlő variációs lehetőségekben keressek megoldást. Annál sok­kal jobban szeretem a békákat, de meg egyébként is az a véleményem, hogy egy ilyen, végső fokon mégiscsak megcsonkított állat már nem mindenben viselkedik úgy, mint azelőtt, s így mozgásának sugarából sem lehet általá­nos érvényű következtetéseket levonni. Nem is beszélve arról, hogy valós eredményt csak sok száz megjelölt pél­dány adhatna. A kísérlet tehát elmaradt, de annyi haszna azért az előkészületeknek is volt, hogy a rozsdás csukok és sárga billegetők részére később ilyen módon készítsek ének- és leshelyeket. A békaszámlálás miatt lebökött ága­kat ugyanis ezek a madarak, de a tövisszúró gébicsek is rendre elfoglalták, előbbiek ott énekeltek, a gébicsek az ágak hegyéről lestek a fűben mozgó apró pókokra és rova­rokra.

Pedig milyen érdekes is lehetne egy ilyen vizsgálat, melynek során egy adott terület erdei vagy mocsári béka állományát és az egyes példányok mozgáskörzetét vi­szonylag pontosan fel lehetne térképezni. Az erdei békák, ezek a szép vörhenyesbama, néha szürkésbe hajló állatok talán a legnagyobbat ugranak valamennyi hazai békafaj közül. Különösen kaszálás után, amikor már messziről igyekeznek menekülni a közeledő ember elől. A péceli réten annak idején akadt néhány jellegzetesen mintázott példány, amelyek szinte személyes ismerőseimnek számí­tottak, s ezeket minden külön jelölés nélkül figyelemmel
kísérhettem. Úgy tűnt, hogy csak egy viszonylag szűk te­rületen mozogtak, vadásztak, és oda még zavarás után is rendszeresen visszatértek. Persze azért ezeket az eredmé­nyeket csak sok példánnyal végzett kísérletekkel, valami nagyon humánus jelölési módszerrel kombinálva lehetne hitelt érdemlően igazolni.

Ahol a réteken elszórtan fűzbokrok is állnak és a kö­zelben, mint például Ócsa határában, erdöfoltok helyez­kednek el, mindig számíthatunk fácánok megjelenésére. Néha szinte a lábaink alól kel fel egy-egy csillogóan tarka kakas, és az embernek még a lélegzete is eláll, amikor hangos katakolással, hosszú farkukat maguk után húzva felrepülnek a levegőbe. A fácánok súlyos testükkel és rö­vid szárnyaikkal képtelenek arra, hogy fecskék módjára csapongjanak, vagy a gólyákat, sasokat utánozva méltó­ságteljesen keringjenek a levegőben. Szárnyaikat csak rö­vid távon használják, rézsűt felemelkednek, siklanak egy darabig, majd lejtősen ismét leereszkednek a fű közé, a nádasba vagy a sűrű bokrok védelmébe. Alkonyat idején pedig a fákra ülnek, vagy ahogy azt a vadásznyelv mond­ja, felgallyaznak. Az ágak között töltik az éjszakát, de alig kezd derengeni, nagy lármával ismét leereszkednek, hogy a közeli táplálkozóterületeket felkeressék. Ha ősszel vagy télen estefelé, már sötétedés után mentem az erdei úton, mindig figyeltem felfelé is az ágak közé. A lomb nélkül álló fákon könnyű megpillantani az alvó fácánokat. Alul­ról többnyire csak egy nagy sötét foltnak látszanak, le­csüngő hosszú farkuk gyakran már belevész az egyre sűrű­södő homályba.

Az őzek is nagyon kedvelik a nedves, néhol tocso­gókkal is tarkított réteket. Amikor a nagy fülemülék után indultunk a Felsö-Tisza menti, nemegyszer ködös tavaszi hajnalokon, csaknem mindig találkoztunk velük. Napfel­kelte előtt még meglehetősen hűvös a levegő a folyó kö-

zelében, fehér párafoszlányok úszkálnak a gát felett, és a fűszálakon csillogva kapaszkodnak a kövér harmatcsep- pek. Ebben a korai órában legfeljebb egy-egy horgász vagy munkába siető férfi kerekezik a gáton, így aztán az özek egészen közeire merészkednek. Kényeskedve válo­gatnak a sok friss zöld között, és csak kelletlenül szalad­nak odébb, ha a közeledő embert észreveszik. Néhány gyors ugrás után máris megállnak, és visszafelé figyelnek. Nemigen tartanak a töltésen mozgó emberektől.

Estefelé, hazafelé menet is gyakran találkoztam ve­lük. Egy alkalommal a gát oldalában, a magas fű között fekvő két őz csak az utolsó pillanatban vett észre. A bak ugrott föl először, a suta követte, és hatalmas ugrásokkal igyekeztek menekülni. A töltés alján széles vízér húzódott, a két állat habozás nélkül belevágtatott, csak úgy fröcs­költék a vizet szerteszét, amint keresztülnyargaltak rajta. Akkoriban még megvolt az a jókora kubikgödőr is, ami minden tavasszal tele volt petézni készülő levelibékákkal. Amikor a két őz mellettük végigrohant, valóságos víz- özönt zúdítottak a felszínen lebegő és a nőstényekre vára­kozó hímekre. Azok egy percre rémülten elhallgattak, azután egyikük halkan és óvatosan újra brekegni kezdett, kisvártatva egy másik is csatlakozott hozzá, és két perc sem telt bele, a békakórus ugyanúgy harsogott, mint mie­lőtt a két őz az én közreműködésemmel megzavarta őket.

Kis-balatoni nádrengeteg

A Kis-Balaton területén először 1950 márciusában jártam a sajnos korán elhunyt kitűnő ornitológus, Ke ve András társaságában. Neki állandó kutatási témája volt a Balaton, ezen belül kiemelten a Kis-Balaton, így aztán jobb vezetőt ehhez az első úthoz nem is kívánhattam vol­na. Keszthelyre érkeztem tömött hátizsákommal, és egy ismerős családnál szálltam meg a kis-balatoni kirándulá­sok idejére. Másnap kora reggel vonattal mentünk Fenékpusztára, s onnét tovább, most már gyalogosan, táv­csövezve, a védett terület felé. A Diás-szigeten a mai nagy fák akkoriban még csak kis csemeték voltak, jól emlék­szem, külön felhívták a figyelmem arra, hogy vigyázzak, nehogy eltapossam valamelyiket. Azóta bármikor jártam is ezen a csodálatosan szép területen, a magasra nőtt fákat nézve mindig eszembe jutott az a régi nap a parányi fa­csemetékkel.

Ha ma valaki a Kis-Balaton területére lép, elsőként valószínűleg Futó Elemérrel, a rezervátum kezelőjével találkozik. Mi annak idején még az édesapjával, Futó Mártonnal jártuk be a vidéket, de később sok szép utam volt Eleménél is.

Idestova ötvenéves naplójegyzeteimet böngészve lá­tom, hogy akkoriban különösen a kócsagok látványa nyű­gözött le, elragadtatott soraim legalábbis erről tanúskod­nak. A nagy kócsag azóta szerencsére már nem számít rit­kaságnak Magyarországon, nagyon sok helyen, halasta­vaknál, alföldi szikes tavaknál is találkozhatunk velük,
különösen a fiókanevelés utáni időszakban. Akkoriban azonban a nagy kócsag még egyet jelentett a Kis- Balatonnal és a Velencei-tóval, és bennem, nyilván az első élmények hatásaként, elsősorban még ma is ehhez a két területhez kötődnek a hófehér nagy madarak.

A Kis-Balatont nagyon rövid idő alatt meg lehet és meg is kell szeretni, de minden arcát megismerni, vala­mennyi titkát feltárni lehetetlen. Még talán Futó Elemér és segítői sem ismerik teljesen, pedig munkájuk során na­ponta látják, minden bokor és fűzfa, egy kis túlzással azt is mondhatnám, valamennyi kócsag és nádszál személyes ismerősük. Ezért aztán inkább úgy fogalmaznék, hogy a Kis-Balaton még számukra is bármikor kínálhat újat, ér­dekeset. Már csak azért is, hiszen a védett területek ma­dárállományai is változhatnak, egyes fajok megsokasod­nak, mások megfogyatkoznak, esetleg olyan madarak is felbukkannak, amelyeknek azelőtt senki még csak a hírét sem hallotta ezen a területen.

Egy röpke fejezet keretében meg sem próbálkoz­hatott! azzal, hogy a maga egészében mutassam be a Kis- Balatont, ez a fentiek alapján is lehetetlen lenne. így in­kább csak azokból az élményekből, megfigyelésekből vá­logattam össze egy csokorravalót, amelyekről naplóm las­san, de biztosan fakuló oldalai a különböző évekből és évszakokból tanúskodnak. Volt egy olyan időszak az éle­temben, amikor viszonylag gyakran jártam a Zala-folyó mentén, a Gurgulónál és a Díás-szigeten, s az akkor gyűj­tött élmények emléke naplómtól függetlenül is élénken él bennem.

A Kis-Balaton területén 1951 óta van madárrezer­vátum, amelynek kiterjedése akkor 1403 hektár volt. Mint sok más értékes hazai terület, fennmaradását a korábbi tulajdonosok, jelen esetben a Festetics család lelkes és segítőkész hozzáállásának köszönhette, akik nemzedé­
kékén át óvták és ápolták ezt a vízimadarak számára igazi paradicsomot kínáló természeti értéket. Maga az irdatlan nád- és mocsárvilág a Balaton délnyugati csücskébe ömlő Zala-folyó két oldalán terül el a torkolat közelében. Vala­mikor régen a Balaton jókora öble lehetett, ezt aztán a fo­lyó az évek folyamán feltől tötte, sűrű nádassá, mocsárrá változtatta. Akkoriban a Kis-Balaton biztosan össze­függött a fonyódi berekkel, és bár napjainkra területileg elszakadtak egymástól, a madarak tovább tartják a kap­csolatot, s például a Kis-Balaton területén fészkelő kormo- ránok egyik kedvenc táplálkozóhelyét éppen a fonyódi halastavak jelentik. Ma a nagy átalakulás idejét éljük, hi­szen a Balaton vízminőségének javítására a védett terület közelében létesített óriási tároló szinte beláthatatlan táv­latokat nyit meg a madárvilág számára.

Sokszor hallottam már, és azt hiszem, valóban így is van, hogy ha valaki engedélyt kap a Kis-Balaton megláto­gatására, nemegyszer csalódottan kénytelen távozni onnét. A nádvilágban gyalogosan csak a gáton lehet közlekedni, a fészektelepek megközelítése madárvédelmi okokból ter­mészetesen tilos. A védőtöltésen sétálva pedig az ember a véletlen kénye-kedvére van bízva. Fiókaetetés idején vi­szonylag gyakran és rendszeresen lehet látni átrepülő nagy kócsagokat, kanalasgémeket, bakcsókat, szürke gémeket és természetesen kormoránokat, amelyek az utóbbi időben hihetetlenül elszaporodtak. A felsorolt madarakat azonban a védett területen kívül is meg lehet figyelni, nem szüksé­ges feltétlenül belépési engedélyért folyamodnunk.

A Diás-szigeten vagy a folyó jobb partján lévő bok­rosokban, égeresekben bujkálva találkozhatunk különböző apró énekesekkel, őszapóval, kék cinegével, erdei pinttyel, vörösbeggyel, fülemülével, a vonulás idején erdei szürke­beggyel, csízzel és még sok más madárral. A sűrű rekety- tyefüzeken örvös galambok fészkelnek, a szarkák előző
évi otthonaiban pedig gyakran erdei fülesbagolypár telep­szik meg. Találkozhatunk a mindenütt jelen lévő fácánok­kal, fekete harkállyal, nagy fakopánccsal, a nedves, mo­csaras területeket kedvelő hermelinnel és azokkal a kecs­kebékákkal, amelyek alkonyat idején messzire harsogó kórusban köszöntik a közelgő éjszakát. A néha még a nyá­ri hajnalokon is párás Zala-parton őzek legelnek, szitakö­tők cikáznak alacsonyan a lustán sodródó víz felett, ame­lyen néha furcsa V betűket húznak a túlsó part felé igyek­vő vízi pockok. Nádirigó karicsol valahol, a gát tövében álló öreg fűz lefelé hajló ágai közül pedig már hosszabb ideje hallani a függőcinege finom, kissé mindig bánatosan hangzó hívogatóját.

Ez az apró madárka rendszeresen fészkel a Kis- Balaton területén, a Diás-szigeten vagy a gátat kísérő fűz­fák egyikén. Ha azt mondom, fészket épít, nagyon keveset mondtam, a függőcinege otthona ugyanis egyike a legre- mekebb madárfészkeknek nemcsak idehaza, de világvi­szonylatban is. A lehajló fűzfaágon hintázó, csőrszerű be­járónyílással ellátott zacskó alakú építményt csak az képes igazán értékelni, aki a néha több hétig tartó munka minden lépcsőfokát végigkísérte.

A függőcinege bizalmas természetű madár, és fészkelőhelyét többnyire maga árulja el sűrűn hallatott hívogatójával. Ha egy fűzfáról rendszeresen halljuk ezt a hangot, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy a fészek is ott épül valahol. A hím áprilisban választja ki a megfe­lelő fát és rajta azt a lefelé csüngő ágat, amelyre majd a fészket építi. Jön-megy a környéken, néha elröpül vala­merre, de rövidesen megint csak visszatér a kiválasztott fűz lombjai közé. Ezután veszi kezdetét a tulajdonképpeni építés. A fészek váza finom növényi rostokból áll, ezekkel erősíti fel a füzágra is, a töltőanyag mindenféle növényi pihe, a nyárfák szellő hordta fehér pihéi éppen úgy, mint a
gyékény buzogányának hasonló részecskéi. A fészeképítés idején gyakran láttam függőcinegéket, amint a bu­zogányon kapaszkodtak, hegyes csőrükkel buzgón bonto­gatták, és a kitépkedett anyaggal máris repültek a fészek felé.

A Diás-sziget szélén minden évben volt néhány füg­gőcinege-fészek, néha olyan alacsonyan, hogy az ember a gáton állva egyenesen rálátott vagy akár lenézett rá. Ha leültem a közelben, a kis építőművész minden aggodalom nélkül dolgozott tovább, jelenlétem egyáltalán nem za­varta. Ha már a vége felé tartott és bent akadt munkája, inkább csak megszokásból lesett ki néha a még tág bejáró­nyíláson. Rám pillantott, aztán megnyugodva visszabújt a fészek belsejébe, és folytatta a puha bélésanyag elrendezé­sét.

Függöcinegééknél az a szokás, hogy a hím csak ad­dig marad az első fészek körül, amíg az feltétlenül szük­séges. Az apró tojásokat párja már egyedül melengeti, ő pedig már egy másik fészekkezdeményen dolgozik, ahová egy másik feleséget próbál csalogatni szapora énekével. Ha szerencséje van és sikerül egy újabb tojót magához édesgetni, rövidesen egy harmadik fészekbe is belefog, de ez már nagyon gyakran csak kezdemény marad, s így lesz a goromba őszi szelek martaléka.

Persze ha az egészet csupán az eredményesség szem­pontjából vizsgáljuk, a „csapodár” függőcinegének való­színűleg nagyon is igaza van. Ha ugyanis hűségesen ki­tartana az első párja mellett és csak a fiókák kirepülése után kezdene új fészket építeni, nagyon megkésne a máso­dik fészekaljjal, esetleg teljesen „elúszna” az idővel. A vadgerle, a barátposzáta, de még a fekete rigó tojója is „összevág” egy fészket, ha nagyon muszáj, akár másfél nap alatt, ugyanerre a függőcinegék képtelenek. De nem is lehet elvárni egy ilyen remekmű építőitől a kontár munkát,
a nagy sietséget. így aztán marad minden a régiben, a hí­mek minden tavasszal többfelé is udvarolnak, ami bizto­sítja egyúttal azt is, hogy egyetlen tojó sem marad „pártá­ban”, és a sok lerakott tojás végső fokon a faj fenn­maradását garantálja. És ha a függőcinegék szempontjából nézzük a dolgot, ez utóbbi a legfontosabb.

A Zala-gáton sétálva gyakran hallottam a nád közül a barkóscinegék jellegzetesen csilingelő hívogatóját. A hosszú farkú hím valószínűleg egyike a legszebb nádi ma­daraknak. Teste az avas nád színéhez hasonló, feje szép szürke, a csőr tövétől és a szeme alól lefelé hegyesedő koromfekete „bajusz” húzódik, csőre narancssárga. A to­jónak éppen olyan hosszú farka van, de fejéről hiányzik a szürke szín és persze bajusza sincsen. A fiatalok első szín­ruhája anyjukéra hasonlít, de a hátukon érdekes módon kiterjedt fekete folt van. Hogy ez utóbbinak milyen a bio­lógiai jelentősége, nem tudom, de rendkívül hasznos pél­dául gyürüzés közben, hiszen már messziről láthatjuk a hálóban csüngő madárról, hogy fiatal példánnyal van dol­gunk.

A barkóscinege bizalmas, de egyben nagyon kíváncsi is. Szereti a társaságot, és a költési időn kívül szinte kizá­rólag többedmagával látni. Ha egyikük lemarad valahogy, hangosan kiabálva igyekszik visszajutni társai közé. A csapat rendszerint lent matat a nádtövek között, de időről időre egy-egy példány mindig felmászik valamelyik nád­szálra, hogy körülkémleljen, terepszemlét tartson. Keres­gélés közben egyébként is állandóan beszélgetnek egy­mással, de a csilingelő hangoskodás ilyenkor különösen megélénkül. Ha a nádszálról figyelő madár valami gyanú­sat vesz észre, például ha néha közvetlenül előttem buk­kan fel a sűrűből, és nyilván nem tudja hová tenni a gát tövében mozdulatlanul ülő emberi alakot, riasztó hangot ad, mire sorra megjelennek a többiek is. Elénk beszélge­
tésbe merülve hintáznak a nádszálakon, megtárgyalják az esetet, és közben gyanakodva nézegetnek felém. Ezután vagy felrepülnek, és odébb szállnak száz méterrel, vagy – és ez a gyakoribb eset – megnyugodva, hogy csupán vak­lárma az egész, egymás után ereszkednek vissza a nád kö­zé.

Ezzel a szép madárral hazánkban minden nagyobb nádasban találkozhatunk, télen 20-30 példányból álló csa­patait is megfigyelhetjük. A Kis-Balatonban, de másutt is úgy vettem észre, hogy néha hosszabb ideig, napokig, de gyakran tovább is ragaszkodnak egy-egy területrészhez. Persze csak akkor, ha ott megfelelő mennyiségű táplálékot találnak. Csapataikba néha keresgélő függőcinegék, sőt a téli nádasokban rendszeresen megforduló kék cinegék is vegyülnek, de mindig ezek követik a barkóscinegéket és nem megfordítva. A szakállas madárkák csak önmagukkal vannak elfoglalva, egymás hangjaira figyelnek s ha téli csapataikat nézegettem, nekem mindig úgy tűnt, teljesen mindegy nekik, ott vannak-e közelükben a függőcinegék vagy már rég elrepültek onnét.

A barkóscinege egyike a legkorábban fészkelő mada­raknak. A párok kedvező időjárás esetén már február vé­gén kialakulnak, és a tojók március végén nemegyszer már tojásokat melengetnek a nádtorzsára, a gyékényesek sű­rűibe épített fészkekben. Szapora madarak, kétszer, néha háromszor is költenek egy esztendőben, s a párok többnyi­re 4-7 fiókát nevelnek. Szükség is van erre, mert a barkóscinegének bizony sok ellensége van. A nádasok, de egyáltalán a vizek közelében gyakori vízi pocok és az ilyen élőhelyeken ugyancsak felbukkanó vándorpatkány a fészkeket fosztogatja, a hermelin a frissen kirepült fiata­lokra jelent veszélyt. Legnagyobb ellenségük azonban, ha akaratlanul is, sajnos mégiscsak az ember, aki főleg a ta­vaszi nádvágással, nádégetéssel okozhat nagy károkat az
állományokban.

Ha valaki leül a Zala-gáton, a tavaszi és nyári időben szinte perc nem múlik el anélkül, hogy egy-egy kormorán át ne repülne a feje felett, de néha tucatnyi fekete madár húz egyenletes szárnycsapásokkal a fészkek felé. Valami­kor az úgynevezett Gurguló-csatorna mentén volt az egyetlen hazai telepük, azóta azonban a Kis-Balaton terü­letén és másutt is tovább terjeszkedtek. Az egymás mellett épült nagy gallyfészkekre a gáton álló megfigyelőtorony­ból, de a Diás-szigeti kutatóház közelében álló fából ké­szült lestoronyból is nagyszerű rálátás nyílt. Ha az ember felállította az erős nagyítású egyszemű távcsövet, az egyes fészkeket is sorra lehetett vizsgálni. De számomra a leg­csodálatosabb élményt mindig a naplemente idején vö­röslő nyugati égbolt előtt sötétlö telep jelentette. Az egy­más mellett, nemegyszer egymáson épült nagy fészkek, a száraz ágakon üldögélő fekete madarak, amelyekhez néha egy-egy hófehér nagy kócsag is csatlakozott. A kormorá- nok egyfolytában röfögtek furcsa mély hangjukon, amihez a békászni induló bakcsók rövid „kvak”-ja csatlakozott. Ha még egy guvat is visítani kezdett valahol a nád között, esetleg bölömbika bummogott a távolban, mindezek együtt felejthetetlenné varázsolták számomra a Kis-Balatonon töltött estéket.

Amikor már erősen sötétedni kezdett és már az első denevérek vadászgattak ide-oda csapongva a Zala felett, megjelentek a Diás-szigeten tanyázó erdei fülesbaglyok is. Minden évben több pár is költött belőlük, rendszerint el­hagyott vagy erőszakkal elfoglalt szarkafészkekben. Nap­közben láthatatlanok voltak, legfeljebb a tojásain ülő tojó tolifülei ágaskodtak túl a fészek peremén, de estefelé min­dig találkoztam velük. Soha nem tudok betelni azzal a csodálatos látványul, amit a baglyok vadászata jelent. Némán, a legparányibb zaj nélkül, mintha csak testetlen
árnyékok lennének, szárnyaltak végig a tisztás felett, de elég volt egy apró mozdulás a fű között, hogy egy pillanat alatt megforduljanak a levegőben, lecsapjanak, és hogy nem hiába, azt a nyomban rá felhangzó kétségbeesett cin­cogás minden szónál ékesebben bizonyította. Néha fellib­bentek a megfigyelőtorony korlátjára vagy egy kinyúló száraz ágon pihentek meg, de a sötétben még az erős na­gyítású távcsővel sem láttam sokat belőlük, barna tolla­zatuk finom mintázatát inkább csak sejtettem, tolifüleik is csak akkor látszottak, ha az égháttér elővarázsolta őket. A tavaszi, párosodási időszakban gyakran hallottam mély „huú” hangjukat, nemegyszer nappal is, később pedig, amikor a fiókák már elhagyták a fészket, jellegzetes ele- ségkérő hangjuk szinte mindenünnen hallható volt a Diás- sziget sötétjéből.

Valamikor régen gyöngybagoly is tanyázott a szige­ten, pontosabban a kutatóház padlásterén. Hosszúkás, nyálkás bevonatú fekete köpetei a Madártani Intézet gyűjteményébe kerültek, amiket később, amikor már ma­gam is ott dolgoztam, egyenként bontogattam szét és a mikroszkóp alatt határoztam meg a kiválogatott csontma­radványokat. A baglyok gyomomedvei nem oldják a cson­tokat, ezért aztán még a legapróbbak is épségben megma­radnak. Nekem elsősorban a koponyákra és állkapcsokra volt szükségem, ezek kínálták a legbiztosabb lehetősége­ket a meghatározásra. Ekkor derült ki, hogy a kis-balatoni gyöngybaglyok, amelyek elsősorban valószínűleg a Zala- gát környékén vadásztak, milyen rengeteg cickányt, főként szép vörös fogú erdei cickányokat zsákmányoltak. Ezek az apró termetű, hosszú orrú rovarevők olyan rejtve mo­zognak a gaz között, hogy megpillantani őket szinte lehe­tetlen. Számlálásról, állománybecslésről így például a ma­daraknál alkalmazott távcsöves módszer szerint szó sem lehet. A bagolyköpetek rendszeres vizsgálata viszont kitű­
nő lehetőséget nyújt elsősorban a különböző fajok egy­máshoz viszonyított mennyiségi arányainak megállapításá­ra.

Persze azért a csontok között a cickányok mellett akadtak egyéb zsákmányállatok is. Kis számban, de rend­szeresen előkerültek például a patkányfejű pocok és a csalitjáró pocok koponyái. Ez a két rágcsáló azért érdemel külön említést, mert bár közeli rokonai az annyit ostoro­zott mezei pocoknak, törvényesen védettek, sőt 50 ezer, illetve 2000 forintos eszmei értékkel szerepelnek a védett állatfajokat felsoroló jogszabályban. Kissé szégyenkezve kell bevallanom, hogy ezekkel az értékes rágcsálókkal soha nem sikerült a szabadban találkoznom. Nemcsak azért, mert elsősorban a szürkület után bújnak elő és kez­denek mozogni, de a sűrű gazban, az éppen olyan tömött nádszegélyben vagy gyékénydzsungelben még fényes dél­ben sem igen lehetne meglátni őket. így aztán meg kellett elégednem a köpetekböl kiválogatott alsó állkapcsok úgy­nevezett Mi-ének, ez az első a három őrlőfog közül, na­gyon jellegzetes rágófelületi rajzolatával, ami kitörölhe­tetlenül bevésődött az emlékezetembe. A patkányfejü po­cok nagyobb mezei rokonánál, ez a méretkülönbség a ko­ponyán és az állkapcsokon is megmutatkozik, így aztán többnyire már a válogatás közben sejtettem, hogy sikerült egy újabb példányra bukkannom. Amikor azután ez az ér­zés a mikroszkóp lencséje alatt bizonyossággá vált, min­dig ugyanúgy örültem neki, mint amikor az első kis- balatoni patkányfejű pocok állkapcsa a kezembe került.

Egyébként ez az áltat nem véletlenül védett, hiszen a hajdani jégkorszak itt felejtkezett tagját tisztelhetjük ben­ne. Európai elterjedése ma túlnyomóan északi, Közép- Európában mindössze néhány ponton, szigetszerűen fordul elő. A Kis-Balaton területén Vasvári Miklós, a Madártani Intézet korán elhunyt kitűnő kutatója találta meg. Ak­
koriban sajnos még legálisan lőtték a különböző ragado­zókat, és 1943 márciusában a Kis-Balaton környékén egyebek mellett 77 (!) gatyásölyv és 20 (!) barna rétihéja esett áldozatul a gyilkos sőréteknek. A tetemek a Madár­tani Intézetbe kerültek, ahol Vasvári, mentve, ami ment­hető, gondosan megvizsgálta a gyomrok tartalmát.

Nagy volt a meglepetése, amikor a 77 gatyásölyv kö­zül 11 példány gyomrában, a 20 barna rétihéja közül ket­tőben megtalálta a patkányfejű pocok maradványait. Elő­került ugyanakkor a valamivel kisebb csalitjáró pocok is, amely Európában elsősorban északi és nyugati elterjedésű. Hazánkban eddig főként a Dunántúl déli feléről sikerült kimutatni.

A Kis-Balaton, mindenekelőtt a hozzá csatlakozó csatornák, árkok és egyéb vízfolyások, állandó tartózko­dóhelyei egyik legrejtettebb életű ragadozónknak, a vidrá­nak. Tudjuk, hogy ott van, nem is lehet kifejezetten ritká­nak nevezni, mégis nagy-nagy szerencse kell ahhoz, hogy valaki Fekete István regényének népszerű hősét, Lutrát napközben megpillantsa. Éjszaka pedig, még ha szépen süt is a holdvilág, legfeljebb azt a bizonytalanul elnyúló nagy V betűt látjuk a víz színén, amikor a vidra, néha játékosan forogva igazi elemében, a part felé igyekszik. De elég a legcsekélyebb mozdulat, egy halk zörrenés, és az óvatos állat egyetlen loccsanás vagy csobbanás nélkül máris eltű­nik a mélyben.

Csodálatos az az utolérhetetlen könnyedség és ele­gancia, amivel ez a hengeres testű ragadozó a vízben mo­zog. Még a felszínen is, de ezt még hatványozva kell ma­gunk elé képzelni, amikor zsákmányát üldözi odalent. A vidra éppen úgy, mint a madarak között a kormorán, saját elemében, a vízben fogja meg a halat, akár a leggyorsab­bakat is, de ezt legfeljebb egy e célra épített hatalmas ak­váriumban lehetne megfigyelni, a Zala zavaros vizében,
ráadásul éjszaka, sajnos lehetetlen. Az állat teljesen a vízi életmódhoz alkalmazkodott, teste megnyúlt, barna bundája rövid szőrű, és szorosan a testhez simul. Hosszú és vaskos farka kiválóan alkalmas arra, hogy a vízben előrehajtsa és kormányozza magát, de ujjai között kis úszóhártyákat is találunk. Ezek általában jól láthatók az iszapon hátra­hagyott kerekded nyomokon is. A vidra súlya általában 5- 16 kg között mozog, különösen a hímek erőteljesek. Mér­tek már 23 kg súlyú példányt is.

Lutra rendkívül térülethű állat, amely megszokott útjait is betartja. Régen, amikor még nem volt védett, en­nek sok csapdába került példány látta kárát. Mint a többi menyétféle, ürülékét előszeretettel hagyja parti köveken, fatuskókon, vakondtúrásokon, ezt a benne lévő sok hal­szálkáról, az ezüstös pikkelyekről könnyű felismerni. Egyébként a vidra nem kizárólag halakkal él, és a gyo­mortartalom-vizsgálatok tanúsága szerint a bizonyára kis­sé egyhangú haltáplálékot apró rágcsálókkal, madarakkal, békákkal, kagylókkal és csigákkal teszi változatossá, de alkalomadtán nem veti meg a dögöt sem. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, mindent zsákmányul ejthet, ami a vízbe téved és amit le tud gyűrni. Az úszó kiskacsákat, fiatal szárcsákat alulról támadja meg és rántja a mélybe, de ugyanígy fogja meg a Zalán keresztben igyekvő vízi pockot és más rágcsálót is. Téli álmot nem alszik, sőt a friss hóban néha nagy éjszakai kirándulásokat tesz a kör­nyéken. Valószínűleg összefügg ez azzal is, hogy a vidrák párosodásának fő ideje éppen a tél végére esik. A hóban gyalogló állatot jellegzetes lábnyomain kívül a hosszú és súlyos farok csíkszerü lenyomata is elárulja, de ha egy darabig követjük az útját, néha azt látjuk, hogy talán játé­kos kedvében, csúszva haladt előre a hóban, mély árkot hagyva maga után. Egyébként a vidrák nem ragaszkodnak kifejezetten a téli párosodáshoz, ezt bizonyítja az a tény,
hogy kölyköket az év minden szakában találtak már. A nőstény kereken két hónapig vemhes, de ez a csíra nyu­galmi állapota miatt akár kilenc hónapig is elnyúlhat. Égy alomban általában 2-4 kölyök van.

A vidra, ha csak a kézikönyvek elterjedési térképeit nézzük, szinte egész Európában előfordul. Sokkal szomo­rúbb azonban a helyzet, ha az egyes országok statisztikáit böngésszük, hiszen ez a szép ragadozó számos helyen már az utolsó óráit, ha nem perceit éli. A hazai állomány egyelőre szerencsére még elég jónak mondható, de azért egyáltalán nem véletlen, hogy a vidra a fokozottan védett fajok csoportjában kapott helyet, és eszmei értéke a leg­magasabb kategóriában (250 ezer forint) szerepel. Addig kell védenünk, amíg viszonylag erős az állomány. A le­romlott, szétzilált populációk megmentése ugyanis több­nyire nagyon is kérdéses, nem egy esetben lehetetlen, eltű­nésük csak az idő és a szerencse függvénye.

A% árok mentén érik a bod%a

A mezőn át húzódó vizesárok néhol csak időszakos jellegű – elsősorban a tavaszi hóolvadás és nagyobb esők, záporok után – másutt állandó vizű, amelynek csupán a mennyisége változik az évszakoknak megfelelően. Egy­szer lankás, máskor messziről domborodó partjait sűrűn nőtt gaz borítja, itt-ott csenevész fűzbokrok kapaszkodnak és nyúlnak ágaikkal a víz fölé, vagy apró nádfoltok élén­kítik a távolba kígyózó keskeny vízcsík egyhangúságát.

Szeretek barangolni az ilyen árkok mentén. Akkor is, ha látszólag egyhangú réteken, szántókon vezetnek ke­
resztül. Egy időben például gyakran jártam a Rákos-patak­nál, elsősorban Pécel környékén, fel egészen Isaszeg hatá­ráig, illetve a második oldalon a rákoscsabai vasútállomá­sig. A patak üdén zöldcllő rétek között kanyarog, öreg füzek nyújtogatják ágaikat, és kínálják odvas, vén testüket a legkülönbözőbb madaraknak.

A vízparton üldögélve, távcsövei a kezemben sok szép élmény részese lehettem. Gyakran elgyönyörködtem például a víz felett libegő vagy a növények szárain pihenő szitakötőkben. Ennek a nagyon érdekes rovarcsoportnak szerte a világon mintegy 3700 faját ismeri a tudomány, közülük hazánkban kereken hatvanat mutattak ki. Vannak közöttük jellegtelen, csak a szakember számára azonosít­ható fajok, de akadnak olyanok is, amelyeket bárki első pillantásra könnyen felismerhet. Az árokpartokat, csator­nákat kifejezetten kedvelő, szökdécselve repülő úgyneve­zett kisasszony-szitakötőket például már gyermekkorom­ban jól ismertem, és akkoriban, ma már szégyenkezve vallom be, nemegyszer lepkehálóval rohantam utánuk. Két fajuk él Magyarországon, a sávos szitakötő és a fátyolka- vagy kisasszony-szitakötő. Jellemző rájuk, hogy szárnyai­kat pihenés közben nem oldalt kinyújtva tartják, hanem testük felett szorosan egymáshoz simítják őket. Üldögél­nek a fűszálakon, a sás vagy a fűzbokor levelein, majd odébb libbennek könnyedén, szinte súlytalan repüléssel, hogy a következő pillanatban már egy arra szálló apró ro­var után vessék magukat.

Az elegáns mozgású, szép szitakötők a vizek környé­kének igazi rablólovagjai. Különösen a nagyobb fajok, például a rendkívül gyors röptű óriás-szitakötő vagy a na­gyon gyakori közönséges acsa vadásznak szédületesen gyors fordulatokkal, hol közvetlenül a víztükör felett, hol ismét a magasban cikázva, és jaj annak a szúnyognak, légynek vagy más apró rovarnak, amely a közelükbe kerül.
Ha jóllaktak, egy száraz ág hegyére, nádszálra, nemegy­szer a víz fölé hajló horgászbot hegyére telepednek, sütte- tik magukat a nappal, de azért nagy, összetett szemeik to­vábbra is a környéket kémlelik. Csak hűvös, esős időben bújnak el. Ilyenkor dermedten kapaszkodnak egy-egy le­vélen vagy fűszálon, akár kézzel is meg lehet fogni őket. De alig süt ki a nap és melegszik fel a levegő, nyomban megelevenednek, egyik a másik után kezd röpülni, és rö­videsen újra vidáman járják légi táncukat, kergetik a zsákmányt, hogy a kényszerű pihenés óráit minél előbb bepótolják. Akadnak olyan fajok, amelyekkel még késő ősszel is lehet találkozni, de többségük a sárguló és lefelé keringő falevelekkel együtt eltűnik a vizek környékéről.

A szitakötők lárvái a vízben fejlődnek, és ott éppen olyan rabló életmódot folytatnak, mint kifejlett alakjaik a levegőben. Nem könnyű észrevenni őket, mert többnyire mozdulatlanul kapaszkodnak egy vízben heverő száraz ágon, növények szárain, ahol szüntelenül zsákmány után kémlelnek maguk körül. Ha egy vízirovar, gyanútlan bé­kalárva vagy más legyűrhető élőlény kerül a közelükbe, lassan feléje fordulnak, és az alkalmasnak vélt pillanatban erős fogóikkal villámgyorsan megragadják. A nagyobb fa­jok lárvái apró halakat is elfoghatnak, de ifjúkori akvári­umomban tartott példányaim egy szerencsétlen gőtével is nagyon gyorsan végeztek.

Amikor a lárva bőre alatt már kialakult a kész szita­kötő, abbahagyja a táplálkozást, kimászik a vízből, hosz- szabb-rövidebb ideig üldögél egy növény szárán, majd megreped hátán a bőr, és az állat fejjel előre lassan kibújik belőle. Persze nem tud nyomban repülni, de amikor vér tódul a szárny ereibe, potroha megduzzad, majd színesedni kezd, és néhány órán át pihent is azon a nádszálon, ahová a vízből kikapaszkodott, már igazi szitakötőnek nevezhe­tő. Vizesárkok, halastavak mentén, mocsarak közelében
gyakran találkoztam ilyen, a lárvabőrt éppen csak elha­gyott példányokkal. Nagyon szelídek vagy inkább tehe­tetlenek voltak még, mozdulataikban nyoma sem volt a később annyiszor megcsodált bájnak és könnyedségnek, s ha néhány méterrel odébb repültek is, a mozgás láthatóan nagyon nehezükre esett. Parányi helikopterre emlékeztet­tek, amint még kicsit laza és furcsa színtelenséggel csillo­gó szárnyaikkal egyik nádszálról a másikra eveztek át. Az ember nem is akarja elhinni, hogy talán éppen ugyanezzel a nehézkesen mozgó rovarral találkozik később, amikor talán párjával jár kavargó násztáncot a levegőben, vagy a vízből kiálló fűszálra, nádszálra ülve, potrohút a vízbe dugva petéit helyezi el éppen. Vannak fajok, amelyek to­jócsövük segítségével növények száraira petéznek, mások csak egyszerűen a vízbe engedik leendő ivadékaikat. A négyfoltos acsa pedig közvetlenül a víz felszíne felett re­pülve juttatja petéit előre kinézett helyükre.

Ahol az árok mentén néhány nádszál keveredik a sű­rű gazzal, csaknem biztosan megtaláljuk az énekes nádiposzátát. Színezete nagyon egyszerű, olaj barnás, a hímek éneke viszont nyomban feltűnik mindenkinek, aki csak megfordul a közelben. Ez a kis madár Afrikában, az Egyenlítő táján telel, és onnét április vége fele érkezik meg a költöhelyekre. Az első napokban azonban hiába is keresnénk, szinte lehetetlen észrevenni. Mint valami egér, úgy surran a sűrű gaz között, ügyesen bujkál kórókba és nádszálakba kapaszkodva, és esze ágában sincs előbújni rejtekéből. De amikor melegebbre fordul az idő, többnyire május első felében, sorra szólalnak meg a hímek, és éne­kükkel hirdetik az elfoglalt territóriumok sérthetetlensé- gét.

E faj nem véletlenül kapta a nevét, dala egyike azok­nak a csodálatos biológiai muzsikáknak, amelyet csak a természet produkálhat. A verébnél jóval kisebb, karcsú
madárka ilyenkor leveti inkognitóját, egyre feljebb ka­paszkodik valamelyik magasba nyúló nádszálon, és köz­ben tágra nyitott csőrrel énekel, dalol szakadatlanul. Egyi­ke a hazai tollas utánzóművészeknek. Ha leülünk a közel­ben, hallani fogjuk a füsti fecske vészjelét és a tengelic kedves csicsergését éppen úgy, mint töredékeket a mezei pacsirta vagy a közelben fészkelő poszáták énekéből, de hallottam már olyan példányt is, amelyik a kis vöcsök trilláját utánozta nagyon élethűen. Liebe, korának híres német ornitológusa említ egy énekes nádiposzátát, amely 19 madárfaj hangjából vett át részleteket. Utánozta egye­bek mellett a házi veréb „slip-slip”-jét, a füsti fecskét, a mezei pacsirtát, az ökörszemet, a kenderikét, a fülemülét, erdei pintyet és mezei poszátát.

Az énekes nádiposzáta szerencsére még elég gyakori fészkelő Magyarországon, és jelenléte nemegyszer a ka­kukkot is a mezei árkok, sík vidéken csörgedező patakok közelébe csalogatja. A kakukk ugyanis nagyon szívesen csempészi tojásait ennek az apró madárnak a fészkébe, s a nyár második felében a bokrokon és fákon repkedő, jel­legzetes jelzőhangját sűrűn hallató fiatal kakukkot gyak­ran énekes nádiposzáták kísérik. Etetik, azt is mondhat­nám tömik hatalmasra nőtt, falánk mostohafíókájukat, és ha a fiatal kakukk történetesen egy olyan ágra telepedett, ahol elölről nem fémek hozzá, nemegyszer a fejére ülnek, s úgy gyömöszölik a fogott rovarokat soha jól nem lakat­ható narancsvörös torkába.

Nagyon sok énekes nádiposzátát figyeltem és hall­gattam a volt Solymári-tó levezetőárka mentén, a pilis- borosjenöi téglagyár közelében. Az árok mentén kétoldalt sűrű gaz nőtt, helyenként a nád is felütötte a fejét, fűzfák, fűzbokrok álltak elszórva, egyszóval igazi paradicsomot jelentett ez a terület az énekes nádiposzáták és persze még sok egyéb madárfaj számára. Minden tavasszal láttam ott

néhány kakukkot is. Csendesen Üldögéltek valamelyik szá­raz fűzfaágon, álmodozó, semmitmondó arckifejezéssel, pedig jól tudtam, hogy éppen ilyenkor lesik figyelő szem­mel a környéket, rögzítik magukban azokat a helyeket, ahol a gaz között mit sem sejtve mozgó énekes nádiposzáták építkeznek. Velem legalább fél tucatszor előfordult már, hogy amikor hosszas távcsövezés után si­került megfigyelnem, hogy a madárpár efz árokparti gazos melyik részébe és ott is pontosan hová hordja a táplálékot, a néha nem kis munkával felderített, a növények száraira font művészi fészekben a várt apró nádiposzáta-fiókák helyett egy jókora kakukkot találtam. Kidobált mostoha­testvéreinek már nyoma sem volt a fészek alatt, azokat a mindenütt jelen lévő hangyák már rég eltakarították. A kis élősködő tágra nyitott csőrrel terpeszkedett a számára bi­zonyára nagyon szűk fészekben, de ha mcgrezdült vala­melyik nádszál, ami a közeledő mostoha érkezését jelen­tette, mindent feledve, kinyújtott nyakkal és furcsa, szi­szegő hangon követelte az eleséget.

Német kutatók szerint egyébként éppen az énekes nádiposzáta az, amelyik a csalást gyakran felfedezi, észre­veszi a becsempészett kakukktojást az övéi között, és he­gyes csőrével nyomban meglékeli. Máskor egyszerűen sorsára bízza a kakukk által felfedezett fészket, és valahol a közelben épít újat helyette.

Az énekes nádiposzáta egyik jellemző hazai fészkelőhelye a mezei árokpartok bokros gazosaiban van, ezek megőrzése számára létet vagy nemlétet jelent. Ter­mészetesen rajta kívül még számos más madár, citromsár­mány, cigánycsuk, mezei poszáta fészkel az ilyen árkok mentén, de nyomban eltűnnek onnét, amikor a nagy mar­kológépek megjelennek, és a természetbe harmonikusan illeszkedő vizesárok helyett mérnöki asztalon tervezett, simára gyalult, esetleg betonlapokkal is kirakott vízleve-
zetö kanálist készítenek. Az ilyen árkokat legfeljebb egy- egy eltévedt barázdabillegető keresi fel táplálkozás céljá­ból, de partjai mentén énekes nádiposzátákkal, citromsár­mánnyal és a többiekkel soha többé nem találkozhatunk.

A Budakeszi határában húzódó Bodzás-árok elsőren­dű fészkelő- és táplálkozóhelye számos madárfajnak. Ma már évtizedekben mérhetem az időt, amióta minden évben, de különösen augusztusban és szeptemberben, a bodza érése és a vonulás idején meglátogatom ezt az ilyenkor rendkívül madárgazdag területet. Néha csak a távcsővel, korábban gyakran vékony szálú műanyag szálból készült madárfogó hálóval felfegyverkezve, amikor is gyűrűvel jelöltem meg a bodzára érkező és a háló finom szemei kö­zé gabalyodott legkülönbözőbb madarakat. A fekete bod­zabogyók rendszeres vendégei közé tartoznak például a sárgarigók, elsősorban az az évi, fiatal példányok, de néha egy-egy aranylóan sárga öreg hím is felbukkant az ágak között. A sárgarigók a közeli erdőből érkeznek, és ha jól­laktak, oda is szállnak vissza, a barátposzáták viszont eb­ben az időben szinte állandóan a bodzabokrok között ta­nyáznak. Néha már akkor megjelennek az árok mentén, amikor a bogyók még éppen csak érni kezdenek, fé­nyesfekete helyett még csak liláspíros színűek. Ha július második felében jártam arra, és közelebbről is megnéztem a színesedő bodzatányérokat, azt láttam, hogy itt is, ott is hiányoznak a szemek, a torkos madarak nem tudták kivár­ni, hogy megérjenek, és máris jó étvággyal csipdestek be­lőle.

A barátposzáta a verébnél karcsúbb, szürke madárka, a hím feje teteje, az úgynevezett sapka fekete, a tojóé és a fiataloké vöröses barna, ősszel, a vedlés idején azután már távcső elé vagy a hálóba kerülnek olyan fiatal hímek is, amelyek sapkáján már több-kevesebb fekete tollacska is megbúvik. Mire pedig a tollváltás a végéhez ér, fejte­
tőjük éppen olyan szép fényes feketén csillog, mint az öreg madaraké. Gyerekkorukról legfeljebb a homlok táján megmaradó kevés barna tollacska árulkodik.

Teljesen szürke madár a kerti poszáta, a mezei po­szátát szárnyának rozsdás színezete árulja el, a fürgén mozgó kis poszáta ez utóbbitól főként szürkésbama szár­nyaival és a szemén át húzódó élesen határolt sötétszürke sávval különbözik. A poszáták a nyár végi és őszi időszak­ban sok bogyót fogyasztanak, a hazai fajok ilyenkor szinte kizárólag a bodzával élnek. Erről egyebek mellett a leve­leken látható sötétlila pöttyintések is tanúskodnak. A Bu­dakeszi mellett húzódó árok minden ősszel gazdag lako­mát kínál számukra. A terület szerencséje, hogy az árok mélyén állandóan bőségesen csordogál a víz, s így a bok­rokat még egy nagy aszály esetén sem kell félteni a ki­száradástól.

A víz és a cserjék, gazosok bő rovartápláléka persze sok olyan madarat is a közeibe csábítanak, amelyek szá­mára teljesen mindegy, hogy az árok partját bodza vagy éppen fűzbokrok szegélyezik. Legutóbb, egy szép szep­temberi reggelen, leültem a közelben, és jegyzetfüzettel a kezemben számba vettem, hogy egy óra leforgása alatt hány madárfaj hány egyede látogatja az ároknak csupán megfigyelőhelyemről látható, távcsövei ellenőrizhető talán százméteres szakaszát. Az eredmény több mint 30 faj és kereken 200 példány volt, de emlékszem olyan meg­figyelési napokra, amikor a nagy őszi erdei pinty vonulás idején rövid idő alatt apránként több mint száz szomjas madár ereszkedett le az árok bokrai közé. Ittak, azután egymás után repültek ki újra, és hívogatva húztak tovább távoli céljuk felé.

A magevő madarak, zöldikék, tarka tollú tengelicek, vaskos csőrű meggyvágók, erdei pintyek, citromsár­mányok és társaik többnyire mindig olyan ivóhelyet vá­
lasztottak, ahol a sűrű bokrok között keskenyebb vagy szélesebb nyílás látszott, ami a ki- és berepülést könnyí­tette meg számukra. A Nagykovácsi határában lévő, he­lyenként ugyancsak bodzával kísért ároknál ismertem ré­gebben egy ilyen nagy forgalmú fürdő- és ivóhelyet, ahol akkoriban sok órát töltöttem el megfigyeléssel és madár- gyűrűzéssel. Készítettem egy gallyakkal védett búvóhelyet az egyik különösen dús bodzabokor tövében, és onnét lestem a medernek azt a pontját, ahol egy kis kiöblösödés- ben mindig akadt látnivaló. A meggyvágók rendszerint többedmagukkal érkeztek, hangosan hívogatva szálltak meg a közeli fákon, buksi fejüket gyanakodva forgatták jobbra-balra, majd egyenként a vízhez szálltak. Akadtak közöttük még pettyes tollú fiatalok, de szépen színezett öreg példányok is, ahol a hímek kékesen felkunkorodó szárnytollait is jól lehetett látni. A kiszínezett meggyvágó egyébként is nagyon szép madár, világos gesztenyebama fejével, szürke tarkójával, a torkán lévő élesen határolt fe­kete folttal és mindehhez kékesszürke, hatalmas csőrével. Olyan jóízűen pancsoltak, fürödtek a vízben s tollaikat közben néha annyira eláztatták, hogy csak nehezen tudtak az árok meglehetősen meredek partjai közül kiemelkedni.

Csapatosan jöttek a vízre a tengelicck is, kiszínezett öreg madarak és fiatalok vegyesen. Ez utóbbiak fejét még egyetlen piros tollacska sem díszítette, de ha szárnyaikat meglibbentették, az evezötollakon a fajukra jellemző szé­les sárga csík mindig nagyszerűen látszott. Gyakori ven­dégek voltak a víznél a közeli bokrosokban fészkelő zöl­dikék, a szomszédos tarlóról pedig a citromsármányok és mezei verebek jártak szomjukat oltani az árokhoz. Sok madarat fogtam és jelöltem meg ott, és ha később vala- honnét, nemegyszer a határokon túlról érkezett hír vala­melyikükről, mindig felmerült előttem a nagykovácsi árokban lévő parányi madárparadicsom. (A területen azóta
lelkesítettek, a bokrokat sajnos kivágták!) Persze az ilyen mezei árkoknál nemcsak közönséges, mindenütt gyakori madarakkal lehet találkozni, néha olyan fajokkal is össze­akad az ember, amelyek esetenként akár kisebbfajta szen­zációt is jelenthetnek. Még élénken emlékszem, milyen nagy élményt jelentett számomra egy kóborló vízirigó megpillantása a Rákos-patakban, Pécel közelében. Ezt a sötétbarna színű, messziről feketének tűnő, de hófehér mellényével mégis szinte világító madarat gyakran láttam az osztrák Alpokban, a szlovákiai és erdélyi sebes folyású patakok mentén, de nemegyszer találkoztunk a Bükkben vagy a Zempléni-hegységben is. A vízirigó állandó madár, a hegyeket nemigen hagyja el, és jobbára télen is a költő­hely tágabb körzetében tartózkodik. Megpillantása a Rá­kos medrében ezért valami egészen különleges volt, szá­momra akkoriban eseményszámba ment.

A korábban említett Bodzás-ároknál és másutt is elő­került őszi időszakban, néha enyhébb teleken is, a hosszú farkú hegyi billegető. Költési időben a középhegységi pa­takok lakója, de ősszel az állomány egy része elhagyja tulajdonképpeni élőhelyét, és közönséges mezei árkokkal is beéri. Láttam már ugyanitt jégmadarat is, egyszer alig centiméterekkel kerülte el a bokrok közé kifeszített hálót, amint a mederből felbukkanva mint valami csillogó óriási ékszer repült tovább az árok mentén. Távcsővel figyeltem az útját, s láttam, amint talán száz méterrel odébb ismét eltűnt odalent. A Bodzás-árokban még soha nem láttam apró halat, különböző vízirovarokat annál gyakrabban, s ez is azt bizonyítja, hogy a jégmadár.adott esetben ezekkel a „hitványabb” falatokkal is beéri.

A kultúrterületeken kóborló őzek is szívesen pihen­nek meg az árok mentén tenyésző sűrű gazosban. Különö­sen eső után láttam gyakran nyomaikat a felázott talajon. Nem mondhatnám, hogy különösen örültem a jelenlétük­
nek, mert a háló számára állandó veszélyt jelentettek. Nem is kellett a valamitől megriadt, száguldó őzbak, egy béké­sen sétálgató fiatal állat is elég ahhoz, hogy a finom anya­got alaposan összeszaggassa. Ugyancsak a nemszeretem állatok közé tartoznak madárgyűrűzés közben a fácánok is. Meglapulnak az árokparti gaz között, azután az utolsó pillanatban rémült katakolással emelkednek fel, és ha sú­lyos testükkel éppen a kifeszített hálónak repülnek, jókora lyukat hagynak maguk után.

A Bodzás-árok mentén is rendszeresen lehet fácá­nokkal találkozni. Fészküket ugyan ott még sohasem ta­láltam, de valahol mégiscsak a közelben költenek, mert az apró csibéket vezető tyúkok minden nyáron elém kerül­nek. Ilyenkor a tyúk nagy zajjal felrepül, a kicsinyek pe­dig rémült csipogással szaladgálnak a fűben, vagy ha már nagyobbacskák, egyenként ők is a levegőbe emelkednek. Gyakran láttam őket később, ősszel is. Néha deres hajna­lokon figyeltem meg egy-egy csillogó, büszke kakast, amint az első napsugarakkal igyekezett megmelengetni magát az árokparton, máskor csak a szerteszórt tarka tol­lakat találtam a fűben annak jeléül, hogy még a legóva­tosabb kakast is utolérheti a könyörtelen végzet. A raga­dozók, a róka, a héja és a többiek előszeretettel keresik fel ezeket a bokros élőhelyeket, ahol mindig akad zsákmány számukra. Havas téli napokon lehet leginkább megfigyel­ni, hogy például a róka milyen szívesen cserkel a gazos árkok mentén. Nyomai pontosan elárulják, mennyire ala­posan átkutat minden bokorfoltot. Néhol a havat kaparja, talán azokat az apró rágcsálókat, pockokat, egereket pró­bálja előásni, amelyeknek apró nyomai szintén ott díszle­nek a fehér hótakarón. A Somogy megyei Lábod község határában több vízi pockot is láttam egy behavazott árok­mederben. Egyikük a partoldal sűrű gyökérzete közül bújt elő, végigszaladt a patakot borító vékony jégfelületen,
majd amikor egy helyen szabad vízhez érkezett, habozás nélkül belemerült, és úszva igyekezett tovább. Szánalma­san nézett ki, amint a másik oldalon lucskos bundájával kikapaszkodott a hóra, de úgy látszik, megszokhatta a téli fürdőket, mert nyugodtan hozzálátott, hogy alaposan ösz- szekuszált szőrzetét rendbe hozza.

Hegyi patakok mentén

Ha az igazi nagy hegyeket vesszük alapul, a hazai középhegységek legfeljebb szerény dombocskáknak tűn­nek, és a völgyeikben csörgedező patakok sem kelhetnek versenyre az Alpok vagy a Kárpátok tajtékozva rohanó vizeivel. Csodálatos és vadregényes hegyi patakok mentén jártam Tirolban, Vorarlbergben, a Tátrában, az erdélyi Kelemen-hegységben, de láttam ilyen rohanó vizeket Kö- zép-Ázsiában, az Alma-Ata közelében húzódó festőién szép hegyekben is, amely hegyek a hatalmas Tien-san tá­voli nyúlványainak tekinthetők.

A Tirolban és Erdélyben kanyargó hegyi patakok egyik jellemző madara a vízirigó. A fehér mellényétől el­tekintve sötétbarna, de távolról inkább feketének tűnő gömbölyded, rövid farkú madárnak rendszertanilag semmi köze a rigókhoz, inkább az éppen olyan kurta farkú, de jóval apróbb ökörszemhez áll közel. Üldögél a rohanó víz nyaldosta köveken, aztán hirtelen gondol egyet, és a fehér tajtékok között terem. De nemcsak beugrik, hanem a fené­ken szaladva vadászik pici rákokra, tegzeslárvákra és egyéb apró élőlényekre. Ez a zsákmányolási mód egyedü­lálló az énekesmadarak világában, és csodálatos élményt
nyújtanak bárki számára, akinek alkalma nyílik arra, hogy hazai vagy külföldi hegyi patakok mentén végezzen meg­figyeléseket.

A vízirigó a legveszélyeztetettebb hazai énekesmada­runk. Alig néhány pár költ az Aggteleki-karszt és a Bör­zsöny patakjai mentén, ezenkívül alkalmilag és elenyésző számban még néhány középhegységben. Természeti adott­ságainknál fogva hegyi patakjaink elterjedésének mindig csak a szegélyét jelentették, így aztán régebben sem dús­kálhattunk vízirigókban, de amióta sajnos a magyar vizek is szennyeződnek, a patakok pedig madarunk természetes élőhelyét megszüntetve sok helyen betonágyba kerülnek, a párok száma még jobban megcsappant. Ezt látva a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület programot hir­detett a faj védelmére. Az első lépés, az állomány lehető­ség szerinti pontos feltérképezése megtörtént, de születtek már gyakorlati védelmi kezdeményezések is. A munka 1978-ban indult meg, s ennek során két lelkes fiatal kuta­tó, Horváth Róbert és Barta Zoltán hat középhegység kö­zel száz patakját járta be és vizsgálta végig. Összesen 373 vízirigót gyűrűztek meg, ez is segíti a faj életmódjának, mennyiségi viszonyainak, ökológiai igényeinek vizsgála­tát. Tizenöt patakban több mint 70 odút helyeztek ki a fészkelő párok számára, ezzel is segítve a madarak meg­telepedését. Mint a felmérés mutatta, akkoriban a hazai vízirigó-állomány gerincét a Bükk patakjai mentén élő példányok adták, de ezen a helyen is legfeljebb ha 10-15 pár élt. Állandóan, de nagyon kis számban, 3-6 párban költött a vízirigó a Zempléni-hegységben. A hazai víziri­gó-állomány jelenleg nem több 5-10 fészkelő párnál, ami bizony nem jelent rózsás kilátásokat a jövőre nézve. Már csak azért sem, mert az eddigi vizsgálatok azt mutatták, hogy még ez a kis populáció is tovább csökken, és sajnos egyáltalán nem kizárt, hogy a fehér mellényű szép madár
egyszer csak végképp eltűnik Magyarországról.

A legnagyobb baj, mint minden veszélyeztetett állat­fajnál, hogy az élőhelyét szüntetik meg azok a műszaki átalakítások, amelyekkel egyre több hegyi patakunk men­tén találkozunk. Ezeket a vizeket ráadásul mind nagyobb mértékben kapcsolják be az ivóvíz-, sőt iparivíz-ellátásba, ennek következtében a források és patakok hozama állan­dóan csökken, de előfordult az is, hogy nagyobb patakok, nemegyszer a költési időszak derekán, teljesen kiszárad­nak, egyszerűen megszűnnek létezni. Pedig úgy tűnt, hogy a mesterséges betelepítés eredményeket hozhat, hiszen 11 odúban 18 költéssel próbálkoztak meg a vízirigópárok, és a fészkclőládikákból 44 fiatal madár repült ki sze*; rencsésen. De ha eltűnnek, szennyeződnek a patakok, a költöládák önmagukban vajmi keveset érnek.

A hazai hegyi patakok jellemző és ma még szeren­csére viszonylag gyakori madara a hegyi billegető. Roko­na a jól ismert barázdabillegetőnek és a réteken, legelőkön élő sárga billegetőnek, de külsejében e két faj bélyegei kissé keverednek egymással. Éppen olyan hosszú vagy valamivel még hosszabb farka van, mint a barázdabille­getőnek, alsóteste viszont a sárga billegetőére emlékezte­tőén szép citromszínű. A hím torkát a költési időszakban fekete partedli ékesíti.

Ha a gyorsan rohanó patak sziklái között felfelé me­gyünk, előbb vagy utóbb biztosan találkozunk hegyi bille­getőkkel. Nyáron, amikor már a kirepült fiatalok is a kör­nyéken mozognak, egyszerre akár 4-5 hosszú farkú madár is repül előttünk a víz felett. Néha leülnek egy kiálló kőre, vagy farkukkal jellegzetesen billegetve szaladgálnak a partszegélyen. Ahol gyakrabban megfordulnak, így a fészkelőhely közelében, a nagyobb köveken látható sok apró pöttyentés is tanúskodik jelenlétükről.

A hegyi billegető egész élete a víz közelében zajlik.
Napközben a nedves partszegélyen vagy a sekély vízben szaladgál, és ott szedegeti össze apró rákokból, pókokból, szúnyog- és kérészlárvákból álló táplálékát. Ha a part mellett sétáló, dolgozó emberek zavarják meg, csengő ki­áltással repül tova a víz felett, de ha mindkét oldalról em­berek közelednek, akkor is csak rövid kitérőt tesz, és nyomban visszakanyarodik a patak mellé. Fészkét is a partoldalba, gyökerek közé, alkalmas sziklarésbe, fali lyukba, néha a víz felett átvezető hidak gerendáira építi. A párok évente kétszer költenek, egy-egy alkalommal 5-6 fiókát repítenek. A hegyi billegető a másik két rokon fajjal ellentétben a költőhelyen vagy annak tágabb környékén időzik télen is. A fiatalok nagyobb távolságokra is elkóbo­rolnak, így például a Budakeszi mellett lévő Bodzás- árokban minden ősszel találkozom hegyi billegetőkkel. Télire az öreg hímek torka kifehéredik, fekete tollak leg­feljebb itt-ott láthatók. Pompás nászruhájukat csak a tél vége felé, illetve kora tavasszal, március elején kapják meg ismét. Sietniük kell, hiszen április első felében több­nyire már tojások lapulnak a jól elrejtett fészkekben.

A hegyi billegető alkalmazkodóképes madár, s bár eredetileg hegyvidéki faj volt, Európa nyugati felén már rendszeresen látható a lakott területeken átvezető patak­medrekben is. Ugyanezt a jelenséget néhány helyen ná­lunk is meg lehet figyelni. A kecses mozgású madár sorsa a patakok vizének tisztaságától függ. Ahol a vegyi szeny- nyezés kipusztítja a táplálékát jelentő férgeket, rovarokat, onnét rövid időn belül eltűnik e madár is, tehát akár afféle érzékeny biológiai indikátorként is szerepelhet. Amíg halljuk csilingelő kiáltását a patakmederből, addig még nincs (nagy) baj. De ha hirtelen, látszólag minden ok nél­kül eltűnik valahonnét, ott érdemes alaposan körülnézni, vizsgálatokat végezni és eltűnődni azon, vajon mit is kel­lene tenni ahhoz, hogy ezt a szép madarat és vele a patak
biológiai életét visszahozzuk.

Ha nem is annyira, mint a vízirigó vagy a hegyi bil­legető, de sok más madárfaj is kötődik a hegyvidéki vagy középhegységi patakokhoz. Ha márciusban Visegrád kö­zelében járok, az énekes rigók csodálatos koncertje mindig az Apátkúti-völgy ben kanyargó patak völgyében hangzik fel először, és ott a leghangosabb. Ha pedig valaki felku­tatná a pettyes mellű madarak fészkeit, valószínűleg me­gint csak a patak völgyében találná a legtöbbet. Ez egyéb­ként egyáltalán nem véletlen, sőt nagyon is érthető. Az énekes rigó a nedves avarban keresi a táplálékát, de szíve­sen ugrál az erdőkön átvezető autóutakon vagy gyalogös­vényeken is. A patak közelsége biztosítja a talaj nedvessé­gét, a rigók számára a több és könnyebben hozzáférhető csupaszcsigát, gilisztát.

Az énekes rigó a közkedvelt fekete rigó rokona, és fészke is hasonló amazéhoz, legalábbis ami az elhelyezé­sét és a külsejét illeti. Mert a belseje, az úgynevezett csé­sze egészen más, és nagyon jellemző erre a madárra. Olyannyira, hogy ennek alapján az ősszel vagy télen az erdőben talált énekesrigó fészket bárki könnyen felismer­heti. Ez a madár ugyanis a csészét nem vékony gyö­kérdarabkákkal, fűszálakkal béleli, hanem a tojó nyállal kevert agyagos sárral és némi kéregtörmelékkel igazi kő­műves vagy inkább fazekas módjára, simára dolgozza ki. Ebbe a csészébe rakja le rendszerint öt, égszínkék alapon fekete foltokkal mintázott tojását. Ezeket a nagyon jelleg­zetes héjdarabkákat gyakran találjuk a turistaúton vagy azok közelében április második felében vagy a nyár fo­lyamán, s ilyenkor mindig tudni fogjuk, milyen madár ne- velgeti fiókáit valahol a közelben. Az énekes rigó fiataljai egyébként, éppen úgy, mint a fekete rigónál, kiugrálnak a fészekből, még mielőtt repülni tudnának. A turistaút köze­pén látszólag elhagyottan és nagyon szerencsétlenül ug­
ráló rövid farkú kis madarak tehát nem árvák, mindez csak látszat. Szüleik az avarban és a bokrok között is tovább etetik, gondozzák őket. Nem szükséges és nem is szabad tehát, még ha puszta jó szándékból is, hazavinni és ott to­vább nevelgetni őket. Az énekes rigók a patak mellett, az erdőben vannak otthon!

Egyébként is nagy a pusztulás énekes rigóék háza- táján, főként ami a fészekben lapuló tojásokat és a frissen kikelt vagy éppen csak szétugrált fiatalokat illeti. Török János, a budapesti tudományegyetem kutatója Nagyková­csi közelében egy tölgyesben végzett ilyen vizsgálatokat, és arra a szomorú eredményre jutott, hogy 100 lerakott tojásból átlagosan csupán 16 fióka nevelődött fel, azaz érte el azt a kort, amikor már önállóan keresi táplálékát és egyedül kell gondoskodnia saját biztonságáról is. Merem remélni, hogy a Nagykovácsi közelében végzett meg­figyelések azért nem általánosíthatók, és az országos átlag enné! jobb. Legalábbis a patakok mentén. Bár az is igaz, hogy az énekes rigók első számú közellenségei, a szajkók, az erdei siklók, lakott területek közelében a macskák, mindenütt ott vannak, és folyamatosan szedik a vámot to­jásokból és fiókákból egyaránt. Még szerencse, hogy egy gyakori fajról van szó, amelynek állománya, legalábbis egyelőre, a fentiektől és a vonulás során főleg Olaszor­szágban elszenvedett jelentős veszteségektől függetlenül sem mutat komoly csökkenést.

Szereti a patakok medrét és egyáltalán a nedves, bok­ros völgyeket egyik legkisebb madarunk, az ökörszem is. A barna színű pöttöm madárkát gyakran látjuk bujkálni a partoldal gyökerei között, és a hímek hangos éneke is sű­rűn hallatszik azokban a völgyekben, ahol patak csörgedez keresztül. Az ökörszem párok évente többnyire kétszer ne­velnek fiókákat. Néhány más énekcsmadárhoz hasonlóan a hím több fészek építésébe is belekezd, s közülük párja
választja ki a véglegeset, amelyben költeni fog. Általában a patakpart meredek faláról lecsüngő gyökerek kusza szö­vevényében, fatuskók mellöl felnövekvő sarjak között, sziklára futó borostyán védelmében épül a száraz lombok­ból álló, belül mohával és pihetollakkal bélelt viszonylag nagy fészek, amelyben a 6-7 fióka nevelkedik. A szülők szorgalmasan etetik őket, hajnaltól alkonyatig pókokat, rovarokat hordanak számukra, így aztán nem is csoda, ha röpke két hét múlva már teljesen tollas, szüleikre hason­lító fiatal ökörszemek hagyják el a fészket. Egy ideig még a közelben bujkálnak, ahol az öreg madarak tovább etetik őket, de a napok múlásával lassan, fokozatosan fellazul­nak a családi kötelékek, a fiatalok szertekóborolva meg­kezdik veszélyekkel teli, önálló életüket.

Ahol a Zemplénben vagy a Mátrában bükkösök hú­zódnak és a völgy alján kis patak is kanyarog, sok helyen találkozhatunk a kis légykapóval. Általában azokat a he­lyeket kedveli, ahol cgy-egy kidőlt vagy kivágott fa he­lyén kisebb-nagyobb világos folt keletkezik, ahová a lom­bok között szabadabban tűznek be a napsugarak. A kis légykapó vonuló madár, április utolsó harmadában érkezik és foglalja cl a költőhelyeit. A hímek torka és begye az „előírás” szerint narancspíros, a szélső faroktollak tövi része mindkét ivarnál fehér. Ez a fehérség különösen az elröppenés pillanatában vagy akkor tűnik fel, amikor a madár egy légy után tett kanyarodót követően ismét leshe­lyére száll. Érdekes viszont, hogy nem minden hímnél ta­lálunk narancsvörös tollakat. Talán a korral függ össze, lehet, hogy más oka van, de tény az, hogy nemegyszer megfigyelhetjük a revirjében éneklő madarat, melynek hím voltát csak a hangja árulja el, torkán és begyén nyoma sincs az említett színnek. A párok kikorhadás nyomán ke­letkező üregekben, néha a törzsből kiágazó vastag ág tö­vében építik mohából, növényi szálakból, finom gyöke­
rekből készült fészküket, amelyben évente csak egy alka­lommal nevelnek fiókákat.

A kis légykapó, bár költés idején általában ragaszko­dik a patakok közelségéhez, közvetlenül nem függ azok­tól. Állománya ennek ellenére megfogyott, ami részben bizonyára a fészkelőhelyet kínáló öreg fák gyors ütemű kitermelésével van összefüggésben. A Mátrában Szalai Ferenc, a magyar Madártani és Természet védelmi Egye­sület tagja legutóbb mesterséges odúkkal folytatott kísér­leteket, és sikerült is jó néhány párt megtelepítenie. Lehet, hogy a jövő útja a kis légykapó esetében is a mesterséges fészekodú lesz?

Bár a hegyi patakok mentén még nagyon sok madár­faj előfordul, költ például helyenként a valóban repülő drágakőre emlékeztető, pompás színű jégmadár is, a to­vábbiakban már csak egyetlen fajról, a vörösbegyről te­szünk említést. Ez a közkedvelt és közismert madár na­gyon kedveli a nedves völgyeket és az erdei mélyutak mindig árnyékos környékét. Március második felében már itt is, ott is hallhatjuk a hímek finoman gyöngyöző énekét, amelyben néha mintha csak a patakok halk csobogása is megszólalna.

A vörösbegy a rokon fülemülékhez hasonlóan a ta­lajon táplálkozik, az avarban vagy a víz közelében kissé mindig nedves talajon keresi pókokból és különböző apró rovarokból álló táplálékát. Nagy, sötét szemei arra utal­nak, hogy szereti a szürkületi órákat, így aztán hajnalban, amikor a fák között még éppen csak derengeni kezd a fény, a vörösbegy az elsők között hallatja finom „cik-cik” hangját. Alkonyat idején pedig, amikor a legtöbb madár már nyugovóra tért, vidáman ugrál az erdei utakon, hogy a sötéttel ébredő rovarok közül is elfogjon néhányat.

Erdeinkben a vörösbegy gyakori madár, és valószí­nűleg ez az egyik oka annak, hogy a kakukk is gyakran

szerencsélteti tojásaival az egyébként nagyon jól elrejtett, nemegyszer leleményesen épített fészkeket. Csakhogy a kakukknak kitűnő szeme van, emellett a végtelenségig türelmes madár, amely szépen ki lesi, kivárja, hová is száll az építőanyaggal a mit sem sejtő vörösbegy tojó. Amikor aztán már megvan a fészek és a csészében tojások lapul­nak, a kakukk egy alkalmas pillanatban gyorsan odarepül, és végrehajtja a leendő vörösbegy fiókák számára sajnos végzetes cserét. Lerakja a saját tojását, az ottlévők közül pedig kiemel egyet, és többnyire egyszerűen elnyeli. Rit­kább esetben elviszi a fészektől. A vörösbegy pedig mit sem sejtve kotlik a tojásokon, forgatja, melengeti őket. Nem tudja, milyen csalás áldozata lett, és még akkor sem eszmél, amikor a kikelő kakukkfióka sorban kilökdösi iga­zi csemetéit, és egyedül nő fel a fészekben. Párjával együtt hordják az eleséget, de azt a sok hernyót, szúnyogot és pókot, ami tulajdonképpen az öt vagy néha hét vörös­begyfióka igazi jussa lett volna, most egyes-egyedül a fa­lánk kiskakukk falja fel. Nő is gyorsan, mintha csak húzná valami, és nemsokára már el sem fér az apró fészekben. Ilyenkor egyszerűen a peremére telepszik, ott várja örökké éhesen és tátongó piros torokkal eleséggel érkező mosto­háit. Amikor pedig már úgy érzi, hogy használni tudja a szárnyait, nyomban otthagyja a számára már használ­hatatlan fészket, és ettől kezdve szegény vörösbegyek jár­nak vagy inkább loholnak utána. Mert a kakukk gyakran változtatja a helyét, hol ide ül, hol meg oda telepszik, két mostohája ezért mindig arrafelé repül, ahonnét nagyra nőtt fiókájuk furcsa, rövid, sziszegő hangját hallják. A patakok mentén néha az ökörszem párok is nevelnek kakukkfióká­kat, és ha a már repülős madár úgy ül le valahová, hogy sehogyan sem tudnak eléje szállni, nemegyszer a vállára vagy a fejére ülve gyömöszölik a torkába a magukkal ho­zott rovarokat.

Egyébként éppen a kakukk példája segített megdön- teni egy régi elméletet, amely szerint a vonulás során minidig az öreg madarak mutatják az utat a fiataloknak a telelőterületek felé. A kakukk ennek a már rég megdöntött tételnek a biológiai ellenpéldája, eleven cáfolata, hiszen igazi szüleit soha nem ismeri, velük semmiféle kapcsolata nem volt azóta, hogy tojás alakjában valamelyik fészekbe csempészték. A vörösbegyek általában Dél-Európába, rit­kábban Észak-Afrikába vonulnak, de csak későn, október­ben, amikor a kakukkok már rég eltűntek erdeinkből. Az ökörszem pedig gyakorlatilag állandó madár, télen legfel­jebb kóborol, rendszeres vonulónak semmiképpen sem nevezhetjük. Az ö fészkeikben nevelkedett kakukkok vi­szont ösztönösen és habozás nélkül repülnek augusztus végén, szeptember első felében Afrika középső, trópusi tájai felé, és e téren semmiféle közösséget nem vállalnak mostohaszüleikkel.

A hegyi patakok persze nemcsak madaraknak nyújta­nak otthont, sőt vannak állatfajok, amelyek még sokkal inkább függenek a víztől, a patak tisztaságától, mint akár a vízirigó vagy a hegyi billegető. Igen jellemző például ezekre az élőhelyekre a csupán 6-8, legfeljebb 10 cm- nyíre megnövő fürge cselle. Igazi csapathal, mely főleg a patakok kanyarodóinál, az apró vízesések alatt bandázik, ahol a víz sodra nem olyan gyors, és a meder is mélyebb valamelyest. Gyakran gyönyörködtem bennük például a Magyarkút közelében csordogáló, égerfákkal szegélyezett patakban, ugyanígy Visegrád felett vagy a Zempléni­hegység vizeiben, de ez a valóban nagyon fürge halacska szinte valamennyi középhegységi patakunkban előfordul. Színezete zöldesbe hajló barna, oldalait feketés, függőle­ges foltozás díszíti, az ívás idején viszont, amikor nászru­hát öltenek, ugyanitt fekete és piros foltok jelennek meg.

A fürge cselle szerencsére szapora hal, a nőstények
áprilisban vagy májusban nemegyszer fejenként ezer ikrá­val biztosítják a faj fennmaradását. Igaz, a nagyszámú ik­rából kikelő ivadék közül többnyire csak nagyon kevés éri meg, hogy egy- vagy kétéves korában maga is szaporít­hasson, különösen ott, ahol pisztrángok is élnek és rend­szeresen tizedelik őket. Mindezek ellenére a fürge cselle ma még gyakori halnak számít a középhegységi patakok­ban, s további sorsa elsősorban a vizek tisztaságától, vég­ső fokon tehát tőlünk, emberektől függ.

Ugyanezt elmondhatjuk a többnyire csak arasznyira növő Petényi-mámáról is, amely híres természettudósunk­ról, Petényi János Salamonról kapta a nevét. Csak a telje­sen tiszta vízben érzi jól magát, az állományokat már a legkisebb szennyeződés is súlyosan veszélyezteti. Szereti a gyors folyású részeket, a köves talajokat, napközben nagyon gyakran egy-egy nagyobb kö alatt húzza meg ma­gát. A nyár derekán ívik, tápláléka különböző apró rákok­ból, tegzesekből, szúnyoglárvákból, férgekből áll. A ma­gyar természetvédelmi jogszabály, mint ritkuló természeti értéket, védelem alá helyezte, de a törvény betűje csakis akkor válhat gyakorlattá, ha hegyi patakjaink vize mentes marad minden, különösen vegyi eredetű szennyezéstől.

A hazánkban élő csíkfajok közül az egyik, a kövi- csík, ugyancsak a hegyi patakokhoz kötött. A 10-12 cm hosszú, henger alakú halacska háta zöldesbama, oldalai sárgásbarnák, az egész test finom sötétebb foltokkal már­ványozott. Szája körül hat, a csíkokra jellemző lefelé lógó bajuszszálat találunk, ezeknek fontos szerepük van a táp­lálékkeresésben. A talajon, a kövek vagy a fenéken lévő törmelék között kutató állat ugyanis ezekkel a bajuszszá­lakkal érzékeli a zsákmányt, s ezt követöleg kap utána a szájával. A kövicsík napközben többnyire a lapos kövek alatt rejtőzik. Ha ezt a „fedőt” leemeljük róla, villámgyor­san előresiklik, és máris egy másik kö alatt terem. A ha­
zánkban élő mind a négy csíkfaj védett, eszmei értékük fajonként és egyedenként 2000 forint.

A hegyi patakok vizében természetesen még jó né­hány egyéb halfaj is található. Az őshonos sebes és az Amerikából betelepített szivárványos pisztráng mellett különösen a folyások alsó szakaszán találkozhatunk fiatal keszegekkel, fejes domolykóval, amelyek a nagyobb vi­zekből úsztak felfelé, de gyakoriak a fenékjáró küllő és a rózsás márna fiatal példányai is. Megfigyelésük a partról sajnos meglehetősen nehéz, egyes fajok esetében nem is lehetséges. Ha azonban leülünk egy kőre, és türelmesen kémleljük a vizet, a fürge csellék, pisztrángok elöbb-utóbb biztosan felbukkannak, sőt talán egy-egy fenékjáró küllőt vagy éppen követ változtató Petényi-márnát is sikerül megfigyelnünk.

Sokkal könnyebb a középhegységekben élő és szin­tén vízhez kötött kétéltűek megfigyelése. Aki például nyá­ri záporok után járta a Börzsöny, a Mátra, a Zemplén vagy a Bükk völgyeit, bizonyára gyakran találkozott a nedves avaron lustán mászó foltos szalamandrákkal. Ezek az ál­latok egyébként éjszaka járnak táplálék után, de meleg, esős időben elhagyják rejteküket, és nappal is mutatkoz­nak. Ilyenkor ugyanis nem fenyegeti őket minden kétéltű legnagyobb ellensége, a kiszáradás réme.

A foltos szalamandra aligha hasonlítható a zebrához, mégis van egy közös vonásuk az afrikai szavannák csinos lovacskájával. Ahogy a zebrák között sem találunk két pontosan egyformán csíkozott állatot, ugyanúgy a szala­mandrák is, ahányan csak vannak, annyiféleképpen mintá- zottak. Néha talán már azt gondolnák, hogy sikerült két teljesen egyforma példányt találnunk, de ha jobban szem­ügyre vesszük őket, rá fogunk jönni arra, hogy legalábbis valami apróságban, a sárga foltok nagyságában, alakjában és elhelyezkedésében mégiscsak eltérnek egymástól. Még

a sárga foltok színárnyalatában is van különbség. A cit­romsárga mintázat mellett találunk olyan példányokat is, ahol ez a szín sötét narancsvörösen pompázik.

A foltos szalamandrák a nappali órákat földi lyuk­ban, kövek alatt, gyökerek között töltik. Pihenőhelyük előfeltétele, hogy legalább valamennyire nedves legyen. Bár a kifejlett állatok szárazföldi életet élnek, mégis kö­tődnek a vízhez. Lárváik ugyanis a patakok kiöblösödései- ben, lassú folyású részein nevelkednek. Párosodás idején az állatok minden irányból a patak felé közelednek. A hí­mek lerakják spermájukat, amelyet a nőstények kloáká- jukkal egyszerűen beszippantanak. Amikor a lárvák az anya testében kifejlődnek, megszületnek, azaz vagy átlát­szó peteburokban jönnek a világra, és azután rövid idő alatt kikecmeregnek kényelmetlen börtönükből, vagy bu­rok nélkül, szabadon kerülnek elő és jutnak a patak hideg vizébe. Szerencsére a szalamandráknál a természet nem fukarkodott a gyermekáldással, egy-cgy nősténynek 30-40, de akár 70 ivadéka is lehet egyszerre. A lárvák kopoltyú- val lélegeznek, s körülbelül öt hónap alatt alakulnak át „igazi” szalamandrákká. Ez többnyire szeptember végén vagy októberben következik be, amikor is a fiatal állatok elhagyják a vizet, hogy megkezdjék szárazföldi életüket. Általában csak négyéves korukban válnak ivaréretté, bár valószínűnek tartom, hogy kedvező környezeti hatások kö­vetkeztében ez az idő jelentősen megrövidülhet.

A foltos szalamandra védett állat, elpusztítani, haza­vinni tilos! Sajnos mégis gyakran találkozhatunk az ösvé­nyeken heverő eltaposott, agyonvert példányokkal. Külö­nösen az esős nyári napokon vannak fokozott veszélynek kitéve, amikor napközben is megjelennek a felázott ava­ron. Egyébként a lassú mozgású állatok szinte kínálkoz­nak, hogy a fotós turisták felvegyék és megörökítsék őket. Vigyázni kell azonban, mert ha csupán néhány pillanatra

vesszük is kézbe őket, mirigyeik védekezésképpen kibo­csátott mérgező váladéka a kezünkre kerülhet. Ha aztán meggondolatlanul a szemünkhöz nyúlunk, a méreg erős gyulladást, szélsőséges esetben állítólag még vakságot is okozhat. Ha tehát az egyik különösen szép szalamandrát a jobb felvétel kedvéért, mondjuk, egy mohos köre helyez­tük, utána ne felejtsük leöblíteni a kezünket a patak vi­zében. A szalamandrafotózáshoz egyébként birkatürelem kell, ugyanis ha ezek az állatok lassúak is, annyira még­sem, hogy a kívánt pózban maradjanak arra az időre, amíg a lencsét élesre állítjuk. Alig engedjük szabadon őket, má­ris továbbindulnak, komótosan gyalogolnak előre, míg a fotós guggolva vagy négykézláb lohol mellettük, várva azt a pillanatot, amikor legalább néhány másodpercre mozdu­latlanok maradnak. Én is fotóztam így szalamandrákat, egyszer majd a patakba gurultam gépestül, amikor egy nagy kő, amelyre gyanútlanul ráléptem, kilazult és megin­dult alattam, de csak ritkán sikerült őket igazán jól elkap­nom. Ha ugyanis mégis megálltak valahol, többnyire olyan lehetetlen pózba merevedtek, amit nem volt kedvem meg­örökíteni.

Csak egy tócsa?

Az Alföld felett szinte reszket az augusztusi kániku­la. Porfűggöny úszik a levegőben, szürkén, elgyötörve lógnak a kukorica szomjas levelei. Még a szőlő is lankadni látszik, noha gyökerei ugyancsak mélyen kapaszkodnak, méternyire a felszín alatt keresgélnek nedvesség után.

„Pedig a múlt szombaton jókora zápor volt” – mondja az a kapálgató idős bácsi, akitől az Ágasegyházai- tó és a tocsogós rét után érdeklődtem. „Zuhogott vagy egy órán át” – folytatja, aztán reménytelenül körbemutat: „És ez lett belőle!” Valóban, semmi nyoma az esőnek, a dülö- utakon bokáig ér a por, és a kocsi kerekei után hatalmas szürke felhő hömpölyög méltóságteljesen. A tó, ahol ta­vasszal még békák kuruttyoltak, szárazon áll, helyét csak a satnya, alacsony, foltokban álló nád jelzi.

Fordulnánk vissza, de az úton váratlanul apró víztü­kör csillan. Úgy látszik a néhány napja erre járt nagy eső mégsem múlt el egészen nyomtalanul. A kis tcknőben ösz- szeszaladt a víz, és meg is állt az út menti kukoricák ár­nyékában. Három karcsú testű, hosszú farkú barázdabille­gető máris felfedezte magának ezt a parányi táplálkozó­helyet. Fürgén szaladgálnak hol az iszapban, hol meg a bokáig érő sekély vízben, és szorgalmasan csipegetik azo­kat a parányi élőlényeket, amelyek megpillantásához az éles madárszem szükséges.

A tócsa másik felén fiatal tengelic ül. Nagy élvezet­tel engedi tollai közé a hűsítő cseppeket, néha előrehajol­va rázza magát, szárnyaival csapkodva igyekszik a hátát is
benedvesíteni. Az iszapban hátrahagyott nyomok szerint a néhány nap alatt sok vendége lehetett az alkalmi madár­fürdőnek, a kukorica közül elömcrészkedö fácánoktól kezdve egészen a szőlőtőkék között lebzselő mezei vere­bekig valamennyien ide jártak tisztálkodni, felfrissülni, szomjukat oltani.

Hihetetlenül gyors a madarak helyzetfelismerése. Alig indul odébb az utca széléről a vizestömlővel tisztára mosott autó, a hátramaradó tócsában máris mártogatja ma­gát néhány szemfüles házi veréb, pillanatokon belül meg­érkeznek a környéken tanyázó házigalambok, és a ke­rítésen már két fekete rigó is arra vár, hogy legalább egy tenyérnyi szabad hely maradjon számukra is. Azok az ár­nyékos erdei mélyutakon vagy szakadékokban lévő ki- sebb-nagyobb, többé-kevésbé állandó vizű gödrök vagy tócsák pedig, amelyek tavasztól őszig kínálják hüs vizüket az erdő lakóinak, néha hihetetlenül nagy területről óriási forgalmat bonyolítanak le, éppen úgy, mint a kertekben, a bokrok közelében készített kis madárfürdök. Betonból, szabályosan lejtő medencével, de lehet egy földbe sül­lyesztett fotótál vagy más hasonló alakú edény is, amely­ben naponta cseréljük a hüsitö, minden madár számára egyformán fontos vizet. Néha már az első feltöltés után pár perccel benne lubickol az első vendég, egy éppen arra tévedt széncinege, barátposzáta vagy fekete rigó, máskor talán néhány óra vagy nap is beletelik, mire a madarak fel­fedezik az új vízforrást. De ettől kezdve gyorsan híre megy a környéken, mind többen érkeznek oda, különösen a reggeli órákban. Természetesen elsősorban ott, ahol kü­lönben kevés a víz, legalábbis az olyan, ami a madaraknak is megfelel. A budapesti Gellért-hegy bokros oldalában például több olyan vízcsap is van a sétautak mellett, ame­lyek, ha az ember csöpögőre állítja őket, egy-egy tiszta vizű, állandó kis tócsát tartanak maguk alatt. Ott pancsol
és iszik azután különösen a nyári nagy kánikulák idején a hegy valamennyi tollas lakója, a fekete rigók, a szén- és kékcinegék, meggyvágók, zöldikék, füzikék és a többiek, olyan madarak, amelyeknek legfeljebb végszükségben jut­na eszébe, hogy az alig röppenésnyire lévő Dunából oltsák a szomjukat. Hiszen ahhoz el kellene hagyniuk a védelmet nyújtó fákat és bokrokat, kirepülni a víz fölé, ahol talán éppen akkor a félelmes ellenség, a nesztelen röptű karvaly jár. Meg aztán a Dunából, a parti kövekről legfeljebb csak ihatnának, de ahhoz, hogy egy zöldike, fekete rigó, szénci­nege vagy más, hasonló nagyságú madár fürödni tudjon, sekély vízre van szüksége. Egy tócsára, ahová nyugodtan beleugrálhat, és ahol a közelben ott állnak a védelmet nyújtó sűrű bokrok is.

Az emberi tevékenység gyakran okoz olyan ökológi­ai, környezeti változásokat, amelyek súlyosan érintik a madárvilágot vagy legalábbis egyes fajokat, de akadnak azért olyan változások is, amelyeket a madarak kihasznál­hatnak és többnyire ki is használnak saját céljaikra. Szerte az országban sokfelé láthatók például ma is azok a jókora mélyedések, amelyek a rossz emlékű világháború bombái nyomán keletkeztek. Azóta persze szépen beleolvadtak a környezetbe, befüvesedtek, az aljukon összeszaladt vízből karcsú nádszálak szökkentek elő. Apró nádszigetek, pará­nyi vízfoltok Apaj-pusztán, Somogybán, a Velencei-tó környékén vagy bárhol másutt az országban. Tulajdonkép­pen semmi feltűnő nincs bennük, ha csak futólag pillan­tunk rájuk, talán semmi érdekeset nem látunk. De ha vala­ki közelebbről is megvizsgál néhány ilyen hajdani bom­batölcsért, észre fogja venni, hogy valamennyinek sajátos, néha nagyon jellemző, akár egyedi faunája van. Ha nagy volt a bomba és ennek megfelelően jókora gödröt vájt ma­gának, a talajvíz szintjétől és persze a mindenkori időjá­rástól függően néha kora tavasztól nyár végéig víz csillog
a nádszálak között. Az a barnás színű, verébnél kisebb és karcsúbb madár, amely áprilistól ott énekel a nádszálakon kapaszkodva vagy éppen nászrepülés közben a levegőbe emelkedve, a foltos nádiposzáta. Az elmúlt ősz óta meg­járta Afrikát, a trópusokat, eljutott esetleg a földrész déli felére is, de tavasz fakadtával visszatért ide, a hajdani bombatölcsérhez, hogy újra annak immár sűrűn gazos ol­dalában építsen fészket és neveljen fiókákat.

Dinnyésen, a Velencei-tó közelében, a vasútállo­mástól alig hajításnyira a sínek mellett van néhány ilyen nagyjából kör alakú gödör. Többnyire szárazon állnak, legfeljebb hóolvadás után csillog az aljukon némi víz. Egy kékbegy párnak mégis megtetszett a legnagyobb mélyedés, és amikor észrevettem őket, már nagy fiókáikat nevetet­ték a tölcsér oldalában lévő kis mélyedésben. Baj nélkül ki is repült mind az öt, és később is gyakran találkoztam ve­lük a közelben. A lábukon fényesen csillogó alumínium­gyűrűről nem volt nehéz felismerni őket. Egyébként nagy szerencséjük volt a kirepüléssel, mert néhány nappal azu­tán, hogy elhagyták a védett kis gödörben épült puha fész­ket, egy hermelint láttam portyázni ugyanabban a bomba­tölcsérben. Hol az egyik, hol meg a másik oldalon bukkant elő, kígyózva siklott a nádszálak között, szimatolt, kere­sett, és egészen biztosan rábukkant volna a fiatal kékbe­gyekre, ha még ott vannak.

A ragadozók egyébként is szívesen keresik fel az ap­ró nádfoltokat. Másutt is gyakran láttam ilyen helyen her­melint, menyétet, néhányszor görénnyel is találkoztam, és a hóban hátrahagyott nyomok szerint a téli éjszakában portyázó róka se hagyja ki a fehér pusztában sötétlő foltot, ha a környékére téved valahol.

Kora nyári reggeleken, amikor a kecskebékák hangos brekegése harsog a halastavak felől, a közeli vizesgödrök­ből az unkák finom hangjai válaszolnak. Ha a kecskebéka
a forte, akkor az unka a piano, és a kettő a természetben is nagyszerűen kiegészíti egymást. A víz felszínén széttárt lábakkal lebegő unkák halk „unk-unk” hangjai leheletfi­nomon festik alá a kecskebékák koncertjét, és igazán csak akkor halljuk őket, amikor amazok nagy ritkán egy kis szünetet engedélyeznek maguknak.

A vöröshasú unka gyakori az Alföldön, de a Dunán­túl lankás tájain is megtaláljuk. A középhegységek maga­sabb részein viszont több helyen a rokon sárgahasú unka helyettesíti. Ezeket az egyszerű külsejű kis békákat a leg­jobb akarattal sem lehet igényes állatoknak nevezni. Úgy­szólván egész életüket leélhetik egyetlen állandó vizű na­gyobb pocsolyában, vagy az említett bombatölcsérek va­lamelyikében, ha az alján valamelyes vizet is találnak. Szinte mindig a vízinövények között úszkálnak. Nem így a kecskebékák, amelyek hosszú portyára indulnak a réten, vagy az erdei békák, amelyeknek igazi hazája a rét, eset­leg a vasúti töltés gátja, és a kiöntéseket, tócsákat csak a tavaszi petézés idején keresik fel. Különböző rovarokból, pókokból álló zsákmányukat is a fű között keresik.

Az unkák sokkal konzervatívabbak, amellett igényeik sem nagyok. A legfontosabb, hogy a pocsolyában mindig legyen elegendő víz, ahol úszkálhatnak, amely felett szú­nyogok és apró legyek repkednek, és persze iszap is az alján, ahová rémülten fúrja be magát az apró termetű béka, ha a hosszú piros lábakon álló gólyát megpillantja maga felett. Az unkák a téli pihenő után áprilisban bújnak elő földi lyukból, gyökerek közül, esetleg nagyobb kövek alól, és nyomban megszokott pocsolyájukat keresik fel. A hí­mek rövidesen szólni kezdenek, de igazán csak akkor hallhatjuk őket, amikor májusban a párosodási, peterakási idő elérkezik. Különösen langyos estéken és az éjszaka csendjében gyönyörködhetünk a kis békák sejtelmesen hangzó kórusában. Ha választanom kellene a különböző
békafajok hangjai között, számomra mindig a májusi vagy nyár eleji unkakoncert finoman csengő hangjai maradnak a legszebbek és legkedvesebbek.

Napjainkban egyre ritkábban találkozunk vályogve- tőkkel, az így készült téglák nem állják a nagy gyárak ver­senyét. Pedig a felhagyott vályogosgödrök is valóságos békaparadicsomok voltak valamikor, de környékükön rendszeresen lehetett találkozni barázdabillegetővel, hantmadárral és persze a fészkeik számára sarat gyűjtő fecskékkel is. A billegetők szinte állandóan a kisebb- nagyobb tócsák partján szaladgáltak, csengő hangon kiált­va repültek odább, ha valaki feléjük közeledett, de aztán egy félfordulattal megint csak valamelyik iszapos pocso­lya szélén kötöttek ki. A hantmadarak a száradó agyagku­pacokon tanyáztak, pókokra, rovarokra vadásztak, és hó­fehér hátuk már messziről villogott, amikor közvetlenül a föld felett tovarepültek. Barázdabillegetők és hantmadarak fészkeiket egyaránt a száradó téglakupacok közé rejtették, és ha a vályogosok szertecsatangoló gyerekei nem buk­kantak rájuk, békén fel is nevelhették fiókáikat.

A villás farkú füsti fecske és a fehér alsótestével és hátával feltűnő molnárfecske számára a sár, a nedves agyag nélkülözhetlen, hiszen fészkeiket apró sárrögökből építik. A füsti fecske az istállók gerendáin, a tornácok alatt, elhagyott, ajtó és ablak nélkül álló felvonulási épü­letek belsejében, a molnárfecske az ereszek árnyékában vagy a nagyvárosok új lakótelepeinek erkély szögleteiben fészkel. Amikor áprilisban a szaporodás ideje elérkezik, vagy a régi fészekben költenek, esetleg újat kell építeniük. Néha a tavalyi lakást is tatarozni kell egy kicsit, ehhez szintén sár szükséges. A fecskék ilyenkor bejárják a kör­nyéket, és ha valahol alkalmas gyűjtőhelyre bukkannak, rövidesen tucatnyi vagy még több frakkos madárka tipeg a földön és csipkedi szorgalmasan a nedves földet, hogy
sok-sok forduló után fiókákat ringató fészek legyen belő­le.

Nyugat-Európa nagy iparvárosaiban nemegyszer elő­fordult már, hogy a fecskék egyszerűen nem találtak sarat fészkeik építéséhez. Akármerre repültek is, csak beton, kő, tégla mindenütt. Madárbarátok siettek a segítségükre, mesterséges sárgyűjtőhelyeket létesítettek, ezeket állandó locsolással megfelelő nedvesen tartották, s így sikerült biztosítani az építőanyagot a fészkek számára. A fecskék persze hamarosan felfedezték ezeket a helyeket, éppen úgy, mint ahogy rendszeresen járnak ma is egy-egy hazai gulyakúthoz, az utcai vagy az udvari vízcsap környékére, ahol mindig találnak jó minőségű sarat maguknak. Ha a tavaszi fészeképítés idején ilyen sárgyűjtöhelyet találok, mindig megállók ott egy ideig. Nézem az érkező és távozó fecskéket, a komolyan tipegő madárkákat, amint csőrükkel dolgozva válogatják össze azt a sárgombócot, amelyik a legközelebbi lesz az épülő otthon peremén.

Minden tavasszal felkeresem néhányszor Ocsa kör­nyékét. A vízben álló égerfák között nedves, turjános ré­tek nyújtózkodnak, és a hóolvadást követően kisebb- nagyobb, néha csizmaszárig érő kiöntések képződnek raj­tuk. Március elején reggelente még nemegyszer jég borítja ezeket a vizeket, de a korán ébredő erdei és mocsári békák petézését gyakran már ebben az időszakban megfi­gyelhetjük. Igaz, egyikük-másikuk néha rá is fizet a korai szerelemre. Nemegyszer találtam már petékkel teli, duz­zadt hasú nőstényeket vagy már színesedni, kékülni kezdő hím mocsári békát jégbe fagyva. A néhány napra visszaté­rő tél gyorsan lehűti a vizet, és a nászához készülődő béka többé már nem tud elmenekülni, visszabújni a föld alá. Szerencsére az állatok nagy többsége később, időben bújik elő rejtekéből, zavartalanul rakhatja le petéit, így aztán az elkövetkező évek „békatermése” egyelőre még biztosítva
van. Legalábbis addig, amíg ilyen kristálytisztán csillogó láp vizek lesznek Ocsa környékén.

A mocsári béka nászruhás hímje egyike a legszebb hazai kétéltűeknek, de világviszonylatban is megállná a helyét. A párosodási időre, az állat egyébként is nagyon szép kávébarna bőre égszínkékre változik. Nemrég ugyan­csak Ocsa közelében alkalmam volt egy ilyen tavaszi gyülekezőhelyet megcsodálni, ahol seregnyi ünneplőbe öltözött vőlegényjelölt várta a nőstényeket, a menyasz- szonyok felbukkanását. Körben ültek a szőnyegnyi ki­öntésben, csak a fejük és a hátuk látszott ki a vízből, és halkan beszélgettek egymással. Vagy talán ezzel a hanggal próbálták párjukat a közeibe csalogatni? Csak távolabbról, távcsővel néztem őket, mert tudtam, hogy ha közelebb megyek, nyomban eltűnnek a fenéken az iszapban és a fűcsomók között. így viszont kedvemre gyönyörködhettem bennük. Olyanok voltak a sekély vízből kikandikáló friss zöld fűszálak között, mint valami óriási, türkizkék kövek­kel kirakott ékszerköltemények. De néhány nap múlva, amikor újra arra jártam, már egyetlen kék békát sem lát­tam. Csak a vízben heverő nagy petecsomók dajkálták az elkövetkező nemzedéket.

Később, március második felében és április elején a barna varangyoké az ócsai erdőszélen csillogó számtalan kiöntés. Persze nemcsak itt, mindenütt, ahol csak előfor­dulnak ezek az egyébként éjszaka mozgó, napfényt kerülő állatok. Tavasszal viszont nem törődnek a feltűnéssel, és alig bújnak elő téli pihenőhelyükről, máris megindulnak, mindenfelől másznak, igyekeznek a petézőhelyek felé. Jelölésekkel végzett vizsgálatokból tudjuk, hogy az egyes példányok mindig azt a vizet keresik fel, ahol előző évben is petéztek, illetve ahol egyszer maguk is megpillantották a napvilágot. Biztosan vannak olyan évről évre vízzel teli­szaladó kiöntések, ahová talán már századok óta járnak
minden tavasszal a környéken élő barna varangyok. Sok­kal régebben, mint amióta ott utakat, házakat építenek az emberek.

Bizony az utak, helyesebben a rajtuk száguldó autók minden tavasszal óriási pusztítást végeznek a békák, első­sorban a lomha mozgású barna varangyok között. így van ez nemcsak Ócsa közelében, de Somogybán, Zalában, az Alföldön és az északi megyékben egyaránt. Mert az a bi­zonyos vízállás, sekély vizű tószegély, ami sok-sok éve minden tavaszon ezernyi apró béka bölcsőjét ringatja, az út építésekor annak szükségszerűen valamelyik oldalára kerül. Ha jobbra, akkor a másik oldalon élő békáknak kell áthaladniuk rajta, hogy megszokott petézöhelyeikhez jus­sanak, ha balra fekszik, akkor mindez megfordítva törté­nik. Ráadásul a barna varangyok, különösen a termetes és ilyenkor egyébként is petével teli nőstények lassan mo­zognak, és nem ugrálva, hanem csak lomhán mászva igye­keznek előre. így azután még annyi esélyük sincs a mene­külésre, mint például a jóval mozgékonyabb kecske­békáknak. A száguldó autók könyörtelen kerekei átgázol­nak rajtuk, s a nászukra készülő varangyokból nem marad más, mint néhány lapos, gyorsan száradó feketésbarna bőrdarabka. Külföldön számos országban az út alatt ké­szített áteresztőfolyosókkal és a hozzájuk csatlakozó te- relörácsokkal igyekeznek az állatokat megmenteni. Másutt kevés vízzel feltöltött vödröket süllyesztenek a földbe szabályos távolságnyira egymástól, ezeket időről időre ellenőrzik, és a beléjük pottyant állatokat sértetlenül vi­szik át a túlsó oldalra.

Szerencsére újabban már nálunk is észlelhető némi mozgolódás békaügyben, sőt egészen kirívóan nagyszerű példák is akadnak. Nagy örömmel hallgattam például le­gutóbb Kárpáti László barátom, a Hanság-Fertö Nemzeti Park igazgatójának beszámolóját, aki munkatársaival Sop­
ron tágabb körzetében a fenti módon, éveken át sok tízezer békát mentett meg a biztos pusztulástól, elsősorban az ősszel telelni induló kecskebékák közül. Reméljük, hogy az ilyen és ehhez hasonló példák elösegitik azt, hogy a békamentés nálunk is intézményessé váljék. Ma szerencsé­re még sok békánk van, a nyugati állatbarátok csodájára járnak, és csupán rajtunk múlik, hogy ez a „csoda” tartós maradjon.

Azok a szerencsés barna varangyok, amelyek tavasz- szal épségben eljutnak a vízhez, elsősorban a számbeli túlsúlyban lévő kisebb testű hímek, a felszínen lebegve várják a nagy pillanatot, hogy egy-egy jókora nőstény fel­bukkanjon a közelben. Ekkor, ahányan csak vannak, feléje úsznak, szinte tülekednek körülötte, mindegyikük igye­kezne átkarolni, s néha emberi szemmel nézve mulatságos tömegjeleneteknek lehetünk szemtanúi. A valóságban per­sze halálosan komoly mindez, és teljesen biztos, hogy egyetlen nőstény barna varangy sem marad pártában, a hosszú zsinór alakban kibocsátott peték valamennyien megterm ékenyülnek.

A kecskebékák, az erdei és mocsári békák nagy, ko­csonyás csomókban rakják le petéiket, a varangyok és a velük rokon barna ásóbéka füzér alakban petézik. A sekély vízben ide-oda mászkáló, úszkáló nőstény a petefűzért a növények száraira, vízben heverő száraz ágakra még rá is tekergeti, úgy, hogy néha alig lehet eligazodni egy-egy ilyen varangypete kusza szövedékén.

A kikelő lárvák algákkal táplálkoznak, és néha óriási tömegben nyüzsögnek a vízben. Gyorsan nőnek, mintha csak lépést akarnának tartani vagy inkább versenyt sza­ladnának a nyári forrósággal amely rohamosan zsugorítja, gyakran idő előtt össze is szippantja a kisebb-nagyobb tócsák vizét. Víz nélkül pedig a kopoltyúval lélegző lárvák nem létezhetnek. Szerencsére a nyár derekán, amikor az
átalakulás megtörténik és a most már tüdővel lélegző pa­rányi békák a partra lépnek, még van víz a legtöbb petéző­helyen, de augusztus végén, szeptemberben már nemegy­szer csontszáraz az a teknő, ahol tavasszal még arra kellett ügyelnünk, nehogy a gumicsizma is megmerüljön.

Valószínűleg senki sem írta még össze, vajon hány­féle állat hányféle formában húz hasznot egy-egy útszéli tócsából. Akár mert szomját oltja, fürdővel frissíti magát, esetleg ivadékai nevelkednek ott, vagy éppen egész, több­nyire nagyon rövidke életét benne tölti. Ha megpróbálunk kicsit közelebb kerülni az ilyen apró vizecskéhez, ha le­galább részben megismerkedünk a bennük és körülöttük zajló gazdag élettel, a címben említett „csak” szócska nyomban feleslegessé válik.

Örökös bizonytalanság

Ha külföldi, főleg nyugat felől érkező ornitológusok járnak Magyarországon, rendszerint a Hortobágy, a Kis­kunság és az ott található szikes tavak után érdeklődnek. Nem véletlenül. A Duna-Tisza közén elhelyezkedő sekély vizű tavak madárvilága egészen sajátos jelleget mutat, és mint kiemelkedő természeti értéket tartjuk számon őket. Érdekes a hasonlóság, persze, csak a vonuló parti madarak szempontjából, az alföldi szikes tavak és az európai ten­gerpartok fövenyei, zátonyai között. A dél felé húzódó cankók, lilék és partfutók a Tisza mentén hasonló apró táplálékállatokat találnak, s valószínűleg ez az egyik fő oka annak, hogy a hagyományos vándorlási útvonal éppen a magyar Alföldön át vezet Afrika felé.

A magyar puszta egyébként másodlagos tájképződ­mény, a folyószabályozások előtti idők erdős sztyeppeinek lápos, mocsaras, az ismétlődő áradásoktól elöntött terüle­téből viszonylag nagyon rövid idő, alig 100-150 év alatt formálódott nyílt füves pusztákká. A Hortobágy jellegű másodlagos sztyeppek nemzeti sajátosságok, és egyedü­lállóak az egész világon. Szervesen idetartoznak azok a vadvizek is, amelyek tavasszal az időjárástól, a téli hó vi­szonyoktól és az esőzésektől függően csillognak kisebb vagy nagyobb foltokban a végtelennek tűnő legelőkön.

A szikes puszták és a rajtuk található víz borította teknők elsősorban madártani szempontból jelentősek, és a Kárpát-medencén átvezető vándorlási út, a Tisza vonala legfontosabb madárszállóinak nevezhetők. A szikes tavak­ra azonban nemcsak a magas sótartalom, hanem legalább annyira a gyorsan változó vízállás is jellemző. Az utóbbi aszályos nyarak következményeképpen például teljesen kiszáradtak a Fűlöpháza közelében lévő és korábban gaz­dag fészkelőfaunájukról híres tavak, a Szívós, a Kondor és a Hattyúszék, de alig maradt víz a Fülöpszállás határában lévő, nem kevésbé ismert Kelemen-széken és a közeli Zab-széken is.

Hasonlóképpen nagyon szeszélyes ilyen szempontból a határainkon túl is jól ismert kardoskúti Fehér-tó, amely­nek környéke a jégkorszakot követő időkben valószínűleg a Maros árterületéhez tartozott, és csak később alakult át szikes pusztává. A körülbelül 3000 m hosszú és 50-200 m széles tómederben a tavaszi esők és persze a hóolvadás biztosítják a szükséges vizet, de ha ezek elmaradnak, egy­kettőre szárazra kerül a Fehér-tó is. Ez az elnevezés (fe­hér) egyébként gyakori a szikes tavaknál, és valószínűleg arra vezethető vissza, hogy száradás idején a só kicsa­pódik, a szik „kivirágzik”, és szemet vakító fehér izzással fogadja a nyári hőségben arra tévedő látogatót. Az ilyen
hosszan elnyúló szikes víz, mint például a szegedi Fehér­tó is, különösen a tavaszi és őszi vonulás idején valóságos madáreldorádó volt, amikor Beretzk Péter főorvos, később a „Fehér-tó atyja”, először hírt adott róla. Ezerarcú ma­dárparadicsom lehetett a mai Fehér-tó helyén, fészkelő gulipánokkal, széki lilékkel, gólyatöcscsel és székicsérrel, és elsősorban a szenvedélyes vadász főorvos érdeme, hogy erre az érdekelt szakemberek figyelmét is felhívta. Eleinte nagy volt a lelkesedés, Szeged város polgármestere példá­ul 350 holdnyi szikes pusztát ajánlott fel természetvédel- mi, madárvédelmi célokra, amelyeket azonban később az épülő nagy halastórendszer kíméletlenül és maradéktala­nul bekebelezett. A területen tehát megmaradt a víz, de összetétele, mélysége és a táj ökológiai adottságai alap­vetően megváltoztak. A sekély vadvizet és az azt körülve­vő szikfoltokkal tarkított pusztát kedvelő, korábban oly jellemző fajok, a széki lile, a gulipán és társai, mint fész­kelők egytől egyig eltűntek. Talán a közeli Pusztaszer ha­tárában lévő úgynevezett Büdösszékre települtek át, de az is lehet, hogy sokkal messzebbre kényszerültek. Több mint fél évszázada történt mindez, de a múlt még ma is kísért, és ha tavasszal valamelyik nagy halastavat késve töltik fel, a sekély vizű, földhátakkal, iszappadokkal, szi­getekkel tarkított mederben nyomban megjelenik néhány pár gulipán és fészkelni kezdenek. Aztán persze többnyire rájuk zúdul a zsilipeken át beeresztett víz, és a hajlott cső- rű, fekete-fehér madarak egy esetleges pótköltésre legfel­jebb valamelyik közeli, még meglévő vadvízhez települ­hetnek át.

A vonulás idején valamivel jobb a helyzet, hiszen a kora tavaszi és a nyár végi, őszi időszakban a feltöltött és leeresztett halastavak egyaránt hatalmas madártömegeket forgalmaznak, legalább akkorát, talán még többet is, mint vadvizország idején. Pajzsoscankók, godák, pólingok, ha­
vasi partfutók és egyéb, úgynevezett parti madarak lepik el az iszapos tófeneket, mit sem tudva arról, hogy néhány évtizeddel korábban élt őseik még az igazi, természetes állapotában lévő Fehér-tó sekély parti vizeiben szaladgál­va kutattak táplálék után. Ami pedig a vízzel teli halasta­vakat illeti, a vonuló libák és récék, különösen a tőkés és csörgőrécék olyan tömegei lepik el, aminek puszta meg­pillantása is élményt jelenthet bárki számára.

Kardoskúton az 1952-1973 között végzett rendszeres madártani megfigyelések kereken 80 fészkelő faj jelenlétét állapították meg, közülük elsősorban a gólyatöcs, a szé­kicsér, a gulipán, a széki lile és a szikipacsirta érdemelnek említést. Sterbetz István megfigyelései szerint az őszi vo­nulás idején a tőkés récék és a darvak nagy csapatai még akkor is a tómederben pihentek meg, ha az teljesen kiszá­radt, és víz helyett csak a fehéren világító sziksót érez­hették maguk alatt.

A szikes tavak gazdag madárvilága mindig élményt jelent a megfigyelő számára, de a legszebb, leggazdagabb talán mégis a vonulási időszakban. Alig enged meg a jég tavasszal, alig tűnnek el az utolsó hófoltok a legelőkről, az újra fodrosodni kezdő, kékesen csillogó vadvizek mentén már megjelennek az első jajgató bíbicek, messziről hallik a még csapatokban tanyázó godák lármája és a piroslábú cankók jellegzetes, szépen flótázó kiáltása. A többnyire hosszan elnyúló, parttalan víztükör közepén nyári ludak tollászkodnak, tavaszi nászruhájukat viselő récék úszkál­nak. Valamivel odébb, kissé elkülönülve a többiektől, né­hány szürke gém les zsákmányára. Mozdulatlanul, mere­ven állnak, mintha csak élethűen mintázott karcsú szobrok lennének, csőrüket szigonyozásra készen tartva egykedvű, kifejezéstelen arccal merednek maguk elé.

Áprilisban hatalmas felhőkben kavarognak a vadvi­zek felett a pajzsoscankók. Ellentétben a sekély tocsogók
és zsombékok közül felrepülö réti cankókkal, amelyek mindig hangosan méltatlankodnak menekülés közben, vagy az egytagú „csuit” kiáltásukat sűrűn ismétlő füstös cankókkal, a pajzsoscankókra a teljes némaság jellemző. Szorosan összetartó csapatban repülnek a víz felett, a tó végénél hajszálnyira egyszerre fordulnak, és máris suhan­nak visszafelé. Amikor pedig leereszkednek a legalkalma­sabbnak vélt helyen, test test mellett, szinte csőrt csőrbe öltve keresgélnek a sekély vízben vagy a parti rész híg iszapjában. Apró rákokkal, férgekkel táplálkoznak, ame­lyek számáról talán csak akkor alkothatunk meg­közelítőleg teljes képet magunknak, ha elgondoljuk, hogy ugyanazt a kis terjedelmű tocsogóst heteken keresztül lá­togatja a sok száz éhes madár anélkül, hogy a terített asz­tal gazdag választéka láthatóan akár jottányit is csökkent volna.

A különböző parti madarak nemcsak nagyságukban, színezetükben, hangjukban és szokásaikban térnek el egymástól, de abban is, ahogy az emberrel szemben visel­kednek. Akadnak örökösen rettegő, ideges fajok, de olya­nok is, amelyek megfigyeléséhez néha még a távcső sem szükséges, olyan közel keresgélnek a parton üldögélő ma­darászhoz. Ijedős, többnyire már távolról menekülő madár például a szürke cankó. Hazája a magas északon van, ahonnét minden ősszel, sőt már a nyár végén megérkezik a közép-európai vizek mellé. Valamivel nagyobb a nálunk is fészkelő piroslábú cankónál, fehér háta különösen röpté­ben látszik jól. Lábai zöldesek, hosszú csőre kissé felfelé hajló. Ha megriad valamitől, hangos „tyü-tyü” hangon kiáltva repül tova.

Viszonylag félénk madár az erdei cankó is, amelyet a többi rokon fajtól eltérő, fuvolázóan csengő hangjáról, sötét hátáról és szárnyairól, valamint hófehér farcsíkjáról lehet felismerni. Nem a nyílt vizet kedveli, hanem a kö­
zelben lévő régi vályogvetögödörben, sekély kanálisok­ban, csatornák szegélyén, leeresztett halastavakon, azok sarkában visszamaradó tócsáknál keresgél. Rendszerint egyedül vagy néhányadmagával repül fel, nagyobb csapat­ban soha nem láthatjuk.

A füstös cankók Skandinávia és Oroszország északi feléről érkeznek hozzánk. Amikor augusztusban vagy szeptemberben felbukkannak, már többnyire elveszítették feketés, valóban füstös tollaikat, téli ruhájukban láthatók, de a tavaszi vonulás idején, különösen április végén, má­jusban néha csodálatosan szép, nászruhás példányok is a szemünk elé kerülnek. Egytagú „csuit” kiáltásuk nagyon jellemző, erről mindig könnyű felismerni őket. Akadnak közöttük félénk, messziről riadó példányok, de a magá­nyos füstös cankó néha viszonylag közeire bevárja az óvatosan közeledő megfigyelőt.

A másik végletet jelentik a hazai vizek mentén csak ritkán látható víztaposók. Nagyon érdekes, kecses mozgá­sú, kis termetű madarak, amelyek ügyesen úszkálnak a vízben, s közben oly kevéssé merülnek alá, hogy az em­bernek olyan benyomása támad, mintha sekélyben szalad­gálnának. A nyár végén és kora ősszel látható példányok tollruhája semmitmondó, de tavasszal, a nászidőszakban csodálatos látványt nyújtanak. Sajnos éppen ilyenkor csak egészen elvétve kerülnek szem elé. Különösen a rókavörös testével és fehér pofáival feltűnő laposcsőrú víztaposó számít ritkaságnak Magyarországon, és aki mégis találko­zik vele, túlzás nélkül szerencsésnek mondhatja magát. Ha egyedül vannak, azaz más parti madár nincs a közelben, a víztaposók szelíden viselkednek, és nemegyszer alig két- méternyire „tapossák” a vizet a boldog megfigyelőtől. Csak akkor van baj, ha néhány bíbic, piroslábú cankó vagy más ijedősebb madár is éppen azon a tórészen tartózkodik. Ezek riasztó hangjai és gyors menekülésük ugyanis rend­
szerint „elviszi” magával a szelíd víztaposót is.

Amíg tavasszal az átvonuló madarak legnagyobb ré- sze már az úgynevezett nászruhát viseli, és így felismeré­sük is könnyebb, a nyár végén és ősszel délnek tartó ma­darak többnyire a jóval jelentéktelenebb nyugalmi ruhát hordják. Persze akadnak kivételek, így például a havasi partfutók között nemegyszer még szeptemberben is látha­tunk fekete hasú példányokat, amelyek különösen repülés, fordulás közben tűnnek ki a többi közül. Akad néhány még félig-meddig fekete füstös cankó és a többiek közül násztollaival kivörösödő apró partfutó is. Általában véve azonban ebben az időszakban nehezebb dolga van a meg­figyelőnek, és ilyenkor a felrepüléskor adott hangoknak gyakran jut döntő szerep a meghatározásban. Igen jelleg­zetes például a tocsogókból egyenként felrepülő réti can- kók gyorsan ismételt „ti-ti-ti” kiáltása, a füstös cankó már említett hangja, a piroslábú cankó tavaszról is jól ismert flótája, vagy az ujjaslile bánatosan csengő „tiülü”-je. Ez utóbbit, ha oldalt vagy felettünk repül el, jól látható fekete hónaljtollairól is könnyen felismerhetjük.

Nehezebb a helyzet a nálunk is fészkelő kis lilével és a vonulás idején rendszeresen jelentkező, hozzá nagyon hasonló parti lilével. Ha ősszel látom őket, mindig meg­próbálom felrebbenteni, legalább néhány méteres repülés­re bírni a sekély vízben vagy az iszapban keresgélő mada­rakat. A kis lile szárnyából ugyanis hiányzik a rokon parti lilére jellemző, mindig jól látható fehér csík. Ha tehát ab­ban biztosak vagyunk, hogy a két faj valamelyike van előttünk, ezzel a módszerrel személyazonosságukat min­den kétséget kizáróan megállapíthatjuk. Türelmes távcsö­vezés során néha az is segít, ha a látómezőben keresgélő madár hirtelen nyújtózik egyet, magasra emeli a szárnyait, amivel akaratlanul is elárulja magát.

A sekély vizű alföldi tavak akkor nyújtják a legna­
gyobb élményt számomra, ha egy nyugalmas pontról, áll­ványon álló, nagy nagyítású távcsövei nézegethetem őket. Ilyenkor egyenként bukkannak fel a lencsében a gyanútla­nul szaladgáló, tollászkodó vagy éppen vidáman fürdő, pancsoló madarak, s nemcsak a meghatározásuk köny- nyebb, de lehetőséget nyújtanak arra is, hogy érdekes vi­selkedésmódjukat tanulmányozhassam. Nemegyszer a to- csogós vadvizet apróra átvizsgáló távcső segítségével vettem észre a zsombékok között mozdulatlanul álldogáló sárszalonkát. Szobormereven figyel hasig merülve a víz­ben, s csak percek múlva mártja hosszú csőrét a latyakba vagy a híg iszapba, hogy ott apró rákok, férgek és szú­nyoglárvák után keresgéljen. A sárszalonka mestere a rej­tőzésnek, és a vízparton járva többnyire csak akkor figye­lünk fel rá, amikor furcsa, kissé rekedtes kiáltását hallat­va, szinte a lábaink elől repül fel, cikázva igyekszik to­vább, de alig néhány száz méternyire onnét többnyire új­ból leereszkedik a zsombékok közé.

Az ilyen szikes tavak léte vagy nemléte azonban, különösen a nyári időszakban, mindig a csapadék függvé­nye. Nagy szárazság idején, aszályos években hiába is ke­resnénk a vizet ott, ahol az előző szezonban még felhőnyi parti madárral találkoztunk. Helyette csak a csillogóan fehér vakszikfoltok világítanak, körülöttük szabálytalan alakú, lila szőnyeget alkot a sóvirág, amelyet távolról nézve ezer apró színes foltocskára tördel a felette vibráló levegő. A madarak eltűntek, helyesebben valószínűleg meg sem érkeztek, hiszen a vándorló csapatok a magasból nagyon jól látják, hol csillog az életet, a táplálékot nyújtó víz a tiszántúli vagy az alföldi pusztákon. Ahol a tófenék kiszáradt és kockásra repedezett, ott a pajzsoscankóknak, godáknak, partfutóknak és többieknek már nincs semmi keresnivalójuk. Csalhatatlan ösztönük viszi tovább őket a legközelebbi „szálloda” felé, hiszen az a sok ezer év, ami­
óta a Tisza vonalát követve évről évre madarak tömegei repülnek dél felé, nem múlt és nem is múlhatott el nyom­talanul.

10 évvel kesébb

Hála a sok hónak és a csapadékos tavasznak valamint a Kiskunsági Nemzeti Park részéről érkezett segítségnek, 2000-ben a Kondor-tavon ismét hullázott a víz és a récék, szárcsák nyomban birtokba is vették korábbi birodalmu­kat. A fülöpházi tavak sorsa azonban továbbra is főként az időjárás függvénye, így távoli jövőjüket nehéz lenne megjósolni.

‘Kubikgödrök csodavilága. Meddig még?

Tisza menti barangolásaim talán legszebb, legemlé­kezetesebb élményei nem a folyóhoz, de még csak nem is az ártéri erdőkhöz, hanem a gátak tövében, az öreg cson­kolt füzek alatt szerényen meghúzódó úgynevezett kubik- gödrökhöz kapcsolódnak. A védőgát építése során kiter­melt föld helyén keletkezett nagy vizesgödrök csodálatos állatvilágot rejtegetnek. A folyó a tavaszi áradáskor rendre elborítja őket, és amikor a piszkossárga víz lassan megint visszahúzódik a mederbe, a frissen csillogó kubikgödrök apró csukákkal, pontyokkal és a legkülönbözőbb egyéb élőlényekkel telve csalogatóan bújnak meg a terebélyes vén fűzfák árnyékában.

Csodálatos élményt nyújthat egy ilyen látszólag semmitmondó, egyszerű vizesgödör megfigyelése. Annak idején Sasér közelében, az utóbbi években a Felsö-
Tiszánál ültem gyakran a partjaiknál, és nemegyszer csak egy óra múlva eszméltem fel, annyira belefelejtkeztem az ott látható, hihetetlenül gazdag állatvilág csodálatába. A fenék iszapjában mocsári csiga mászik megfontolt lassú­sággal, felette sárgaszegélyű csíkbogár kering, furcsa eve­ző mozdulatokkal hajtva előre magát, és fejjel lefelé állva kutat zsákmány után. Ritmikus mozgása közben hirtelen megrándul, egy pillanatra mélyebbre fúrja magát a kor­hadó vízinövények halmazába, azután előráncigál valamit, amit a felkavarodó, parányi iszapfelhő miatt már nem le­het látni. Talán az árvaszúnyog piros lárvája, esetleg egy kishal, amelyik balszerencséjére éppen ott húzta meg ma­gát a fenéken, és könnyű zsákmányt jelentett a ragadozó természetű rovar számára.

A víz felszínén hol ezüstös, hol aranyló fényben csillogó keringőbogarak úszkálnak. Kis csapatokban kö­röznek, meg nem állnak egy pillanatra sem, de keringésük szinte eszeveszett őrjöngésig fokozódhat, ha a föléjük hajló fűzfaágról egy elfonnyadt levél a vízbe pottyan. Alig indulnak útnak a parányi vízgyűrük, a keringőbogarak má­ris riadót fújnak, rémülten cikáznak ide-oda, és mindig eltart egy ideig, amíg teljesen megnyugodnak. Egyszer a Felső-Tiszánál karórámon próbáltam mérni, vajon hány percenként kell valami kis közjáték miatt pánikba esniük. A csupán egy órán át végzett mérés természetesen nem lehet általános érvényű, de az átlagos értékként kapott 4,8 perc azt mutatja, hogy a keringöbogarak nem panaszkod­hatnak az izgalmakra. Néha alulról érkezett a „támadás”, ha egy pettyes gőte úszott felfelé kígyózó mozdulatokkal, és éppen a békésen keringő csapat közepén dugta ki az orrát, hogy levegőt szippantson, máskor ágdarabka, levél vagy egy ügyetlen hernyó hullt alá, egy alkalommal pedig átrepülő sirály találta telibe szegény kis cikázó bogarakat. Ennek ellenére nekem mindig úgy tűnt, hogy a látszólagos
páni félelem és rémült futkosás ellenére a keringőbogarak alapjában véve élvezik ezt a játékot, már amennyire egy ilyen kis rovar effajta szellemi tevékenységre képes. Soha nem láttam például, hogy a sűrű zavarások után megpró­báltak volna más, nyugalmasabb helyet keresni maguknak. Maradtak, és keringtek ott, ahol először láttam őket. A lehulló levelek, a gőték és a sirályfröccs ellenére.

A kubikgödrök egyébként nemcsak a gőték, hanem a környéken élő valamennyi kétéltű, elsősorban a levelibé­kák, kecskebékák és a gátak tövében tanyázó erdei békák legfontosabb petézöhelyei. Tavasszal százával, ezrével érkeznek a vízhez, néha korán, máskor kicsit később, attól függően, hogyan alakul az évben a szeszélyes időjárás, mennyire melegszik át a talaj, ahol téli pihenőjüket töl­tötték. A gőték csendes állatok, nászuk is rejtve, szinte észrevétlenül zajlik, legfeljebb az lát belőle valamit, aki a kubikgödör partján kuksolva figyeli a vízben zajló életet, a nászruhájukban pompázó hímeket és a karcsú gyíkokra emlékeztető nőstényeket. A pettyes gőte elsősorban az alföldi vizekre jellemző, a Tisza környékén főként ezzel a kis termetű fajjal találkozhatunk. A hímek tarajos lebenye viszonylag magas, és nagyjából szabályos félkörben dom­borodik az állat háta fölé a tarkótól kiindulva, egészen a farok csúcsáig. A hátoldal zöldesbarna, sorokba rendező­dött sötét foltokkal. A pettyes gőték, ha nem túl mostoha az időjárás, március első felében már a vízben vannak, és a nőstények petéiket a fenéken talált vízi növények szára­ira ragasztják. A rövidesen kibúvó lárvák a kubikgödrök lakói maradnak egészen augusztus végéig, szeptember elejéig, amikor átalakulásuk befejeződik, és most már mint tüdővel lélegző állatok a felszínre jönnek és a partra másznak. Szüleik már jóval korábban, áprilisban elhagyják a vizet, és ettől kezdve, tekintve, hogy éjszakai életmódot folytatnak, csak ritkán láthatók. A nappali órákat kövek
alatt, földi lyukban töltik, olyan helyen, ahonnét nem hi­ányzik a kétéltűek számára nélkülözhetetlen nedvesség.

Néha az előbbinél jóval nagyobb tarajos gőtével is lehet találkozni a Tisza menti kubikgödrök körül. Nagysá­gán kívül a nászruhás hím abban is különbözik rokonától, hogy háttaraja viszonylag alacsonyabb, és a hátulsó lábpár mögött megszakad. A farok középvonalában ezüstfehér sujtás húzódik. Szaporodásmódja a pettyes gőtéjéhez ha­sonló, de egy kicsit később petézik, a lárvák átalakulása azonban éppen úgy a nyár végére, szeptemberre esik.

A gőték, ha a táplálkozásmódjukat nézzük, ragadozó életmódot folytatnak. Amikor még lárvaidejüket töltik a vízben, főként apró szúnyoglárvákat, rákokat, férgeket zsákmányolnak, később, mint kifejlett állatok csupaszcsi­gákat, gilisztákat, rovarokat fogyasztanak. A tavasszal vízben tanyázó gőték elfogják a békalárvákat, de nem kí­mélik fajtársaik ivadékait sem. Állítólag néha apró halakat is esznek. Régebben akváriumban tartott gőtéket próbál­tam kishalakkal etetni, de nem nyúltak hozzájuk. Hogy aztán csak a fiatal guppik voltak nagyon ügyesek, netán a gőték ügyetlenek, esetleg jobban ízlett nekik a tubifex, azt ma már nehéz lenne eldönteni. A gőtéket viszont, a kifej­lett példányokat is, bármikor elkaphatja a vízben az örök­ké éhes csíkbogár, de a nagyobb testű szitakötőlárvák is. Még élénken emlékszem gyermekkorom akváriumára, amikor fentiekről mit sem sejtve, együtt próbáltam tartani gőtéket, szitakötölárvákat és csíkbogarakat. Mintha csak farkasokat és bárányokat zártam volna össze egy akolba. Reggelre kelve mindkét gőtét megölték, az egyiknek már csak a csontváza látszott, a húst az utolsó darabkáig le­rágták róla a falánk csíkbogarak és szitakötőlárvák. Persze valószínű, hogy a tragédia elsősorban az akváriumi össze­zártság következménye volt. A kristálytiszta vizű tiszai kubikgödrökben többször is láttam vadászó szitakötölárvát
vagy csíkbogarat a fenéken pihenő gőte közvetlen közelé­ben anélkül, hogy csak kísérletet is tettek volna a táma­dásra. De meg tudnám érteni azt a gőtét is, amelyik ha­sonló esetben gyorsan elrúgja magát a talajról és felfelé indul. Lehet, hogy ez a kicsit korábbra sikerült szippantás az életét mentené meg. Mert a víz alatt portyázó sárgasze­gélyes csíkbogár vagy a nagyobb szitakötőfajok lárvái ki­számíthatatlanok. Nem jó velük tréfálni.

Pedig milyen csodálatosan szépek az ártéri erdőben, a vaskos, görcsös törzsű fűzfák között keringve vadász- gató, csillogó testű szitakötők! A nagyobbaknál minden példánynak jól látható vadászterülete van, azon belül ker­getik az odatévedt szúnyogokat, legyeket és más rovaro­kat. Ha a lárvák a vizek rablólovagjai, úgy a kifejlett szi­takötő a levegő igazi kalózának számít. Lustán, látszólag semmivel sem törődve repül a kubikgödör felett, hol erre, hol meg arra fordul, de ha az ember távcsővel nézi, jól látja, milyen éhesen figyel minden irányba nagy, összetett szemeivel. Ha pedig feltűnik a légtérben a mit sem sejtő áldozat, az addig nyugodtan keringő szitakötő egy szem­pillantás alatt falánk, kíméletlen ragadozóvá válik, amely villámgyorsan és kiszámított pontossággal repül kiszemelt prédája felé. Mire a szerencsétlen légy feleszmélne, már erős rágói között tartja, és lefelé ereszkedik vele valame­lyik nádszálra, hogy ott békében elfogyassza. Kisebb ál­dozatát a levegőben kebelezi be.

Csodálatosan izgalmas, tarka állatcsoport a szitakö­tőké! Jelenleg a Földön kereken 3700 fajt tartanak szá­mon, közülük Közép-Európában mintegy 80, hazánkban 60 faj él. Valamikor réges-régen, az úgynevezett felső karbon földtörténeti korban, kereken 250 millió évvel ezelőtt éltek a Földön 70 cm szárnyfesztávolságú óriás összitakötök is! Nagyszerű látvány lehetett egy ilyen ha­talmas rovar a levegőben, még akkor is, ha a szakemberek
szerint röpje távolról sem volt olyan légiesen könnyed és fordulatokban gazdag, mint a ma élő, jóval kisebb fajoké. Mindegy, én azért nagyon szívesen megnézném, és ször­nyen örülnék, ha egy véletlenül itt felejtkezett példánnyal találkoznék valahol.

Rendkívül gazdag a kubikgödrök madárvilága is. Nem a fészkelőfauna, bár ahol a vizet nádfoltok is kísérik, megtelepszik a foltos nádiposzáta, a nádirigó, a tőkés réce, a vízityúk, esetleg egy-egy pár törpegém (poegém) is. A csonkolt füzek alá rejtett vizesgödrök azonban sokkal in­kább táplálkozóterületet jelentenek, mindenekelőtt a kü­lönböző gémféléknek. Soha nem felejtem el azokat a Sasér közelében, a Tisza bal partján eltöltött gyönyörű nyári hajnalokat, amikor Sterbetz Pista barátommal távcsövei a nyakunkban és tetőtől talpig lucskosan a bőséges harmat­tól lestük a kubikok madárvilágát a már akkor is országos hírű rezervátum közelében. Velünk szemben a túlsó parton álló fák rejtegették a gazdag gcmtelepct, ahol bakcsók és szürke gémek mellett kis kócsagok és üstökösgémek fész­keltek. E madarak nagy része a Hódmezővásárhely határá­ban elterülő rizsföldekre járt táplálékért, de az állomány egy része rendszeresen felkereste a kubikgödröket is. Né­ha 6-8 hófehér kis kócsag vadászgatott egymás közelében valamelyik nagyobb vízállásban, máshol bakcsók ültek a fákról lehullott száraz ágakon, és mozdulatlanul figyelték a vizet maguk előtt, türelmesen várva a jó szerencsét. Né­ha egy-egy szürke gém is leereszkedett a fák közé, külö­nösen akkor, amikor a nyár derekára egyik-másik kubik- ban erősen megfogyott a víz, és a bennük rekedt apró pontyoknak, compóknak, kárászoknak már nem volt hová menekülniük. A szürke gémek azonban nagyon óvatosak voltak, ritkán hagyták magukat becserkészni. Rendszerint már jó messziről megncszelték az emberek közeledését, és rekedt hangjukon kiáltva nagy számycsapások közepette
próbáltak kievickélni a sűrű lombok közül. Ez persze nem ment mindig könnyen, mert a fűzfák helyenként ugyan­csak közel álltak egymáshoz, és időbe telt, míg a hosszú szárnyú és nyakú madarak átverekedték magukat közöttük. Amikor aztán végre mégiscsak kijutottak a szabad levegő­re, nagyot és fehéret sere intettek megkönnyebbülésükben, és örömüknek eme kézzel fogható jele hosszan elnyúlva kóválygott lefelé és tapadt meg valamelyik fa felső ágain és levelein.

A kubikgödrök már csak eredetüknél fogva is szoro­san hozzátartoznak a tiszai tájhoz, emellett rendkívül je­lentősek természetvédelmi, madárvédelmi szempontból is. Mint alkalmi fészkelőhelyek, de elsősorban mint számos faj rendszeres táplálkozóterületei, emellett mint a környék kétéltűfaunájának petéző- és ivadéknevelő bázisai. Tájké- pileg sem lehet közömbös a Tisza mentén húzódó kubik- sor, amelyről az utóbbi időben sajnos egyre több riasztó hír érkezik. Ezek szerint a kubikgödrök, ki tudja, milyen okból, halálra, eldózerolásra ítéltettek, sőt a munka a fo­lyó bizonyos szakaszain már meg is kezdődött. A Felső- Tisza mentén is tapasztaltam ennek nyomait. Az egymás­tól szabályos távolságban csillogó víztükrök, ahol hajna­lonként fürge vízityúkok, tőkés récék, szárcsák úszkáltak, és ahonnét májusi estéken a levelibékák felejthetetlen kó­rusa szólt, nincsenek többé. Helyükön durva gaztenger hullámzik, amelyben legfeljebb egy-egy fácán húzza meg magát, amíg a gáton kerekező horgászokat el nem nyeli a legközelebbi kanyarodó. Fogynak a kubikok, és velük együtt tűnik el az alföldi, a tiszai táj egyik jellegzetes színfoltja is. Később, évtizedek múlva, ha már nem lesz­nek, biztosan megsiratjuk, talán vissza is hoznánk őket, ezért annyira kézenfekvő a kérdés: nem lenne okosabb már most meghagyni valamennyit?

A pesti Duna-hidak tövében

Ha az ember a nyár elején, mondjuk júniusban sétál végig valamelyik budapesti rakparton, legfeljebb elvétve találkozhat egy-egy kissé tanácstalanul imbolygó sirállyal, rajtuk kívül a madárvilágot csak a városi galambok képvi­selik a víznél. Óriási tömegekben érkeznek inni, főként a Belgrád rakpart lépcsőinél. Előfordult, hogy több százat is összeszámoltam, amikor szinte ellepték a partot a Szabad­ság híd felett, és boldogan ittak, fürödtek a kövek között, ahol alacsony vízállás esetén kisebb-nagyobb, éppen nekik való tócsák képződnek.

Később, ahogy befelé haladunk a nyárba, egyre több dankasirály bukkan fel a víz felett. Többnyire barna toll- ruhás fiatal madarak, amelyek csak nemrég mondtak bú­csút a költőhelyek környékének, de köztük mindig lehet látni csokoládébarna fejű öreg példányokat is. Befejezték a költést, szárnyra eresztették a fiókákat, kezdődik a kel­lemes semmittevés, csavargás vízről vízre, minden területi kötöttség nélkül, igazi aranyélet a sirályok számára. Au­gusztusban már rendszeresen felbukkan a hidak táján né­hány, a dankáknál jóval nagyobb sárgalábú sirály is. Mél­tóságtelj esen szárnyalnak a folyó felett, néha alig arasz­nyira a víztől, de ha valamelyik híd másik oldalára akar­nak kerülni, mindig a magasba emelkednek, felette repül­nek át. Óvatos madarak és a híd talán valami óriási csap­dára emlékezteti őket, amelyet tanácsos nagy ívben elke­rülni.

Az igazi élet azonban késő ősszel és télen zajlik a

hidak körül. A hazai dankasirályok ekkor már rég az itáli­ai lagúnák körül röpködnek, helyüket az észak, északkelet felöl érkezett madarak foglalják el. Számos, gyűrűvel a lábán megkerült dankasirály bizonyítja, hogy a budapesti hidak körül keringő fehér madarak igazi hazája messze északon, Finnországban vagy az észt és litván partok kö­zelében van.

Egy dankasirály súlya körülbelül 320-370 gramm, a jól tápláltak többet, azok a madarak, amelyeknek sok nél­külözés jutott osztályrészül, kevesebbet nyomnak. De még ha csak az élethez szükséges minimumot számítjuk is, egy ekkora madárnak akkor is naponta tetemes mennyiségű táplálékra van szüksége. A Dunában télen, különösen a hi­dak környékén, apró halat legfeljebb elvétve, mutatóba foghatnának, így hát arra vannak utalva, amit a víz csalóka szeszélye eléjük sodor, illetve amit mi, emberek dobálunk számukra. A Margit-hídnál, a Lánchídnál vagy a Szabad- ság-hídnál is meg lehet figyelni, hogy egy-egy csapat si­rály állandóan szemmel tartja a járdán áthaladó embereket. Akik nem néznek se jobbra, se balra, hanem felhajtott gallérral sietve igyekeznek a túlsó part felé, nem hozzák lázba őket, de alig áll meg valaki a korlát mellett, máris reménység csillan meg a többtucatnyi, néha akár százat számláló sirálycsapat szemében. Az első ismerős karlen­dítésre és a víz felé hulló kenyérdarabkákat látva pedig fehér felhőként emelkedik fel a sok, könnyed röptű madár, és megkezdődik a csodálatos fordulatokban gazdag légi akrobatika a közéjük hajított kenyérhéjak után. Egymást megelőzve, vijjogva csapnak le minden egyes darabra, összekapott, majd ismét szélesre tárt szárnyakkal, néha szinte összeütközve a levegőben nagy igyekezetükben. Ha pedig odafent kiürült a papírzacskó, és már az utolsó mor­zsákat kergeti a szél a víz felett, a sirályok is abbahagyják a koldulást. Egy darabig még keringenek, reménykednek,
de aztán egyik a másik után telepszik vissza a vízre vagy a lefelé sodródó jégtáblákra. Vitetik magukat az árral, de egy bizonyos távolságon túl mindig felemelkednek és visszarepülnek. Aznap ők vannak szolgálatban annál a hídnál. A pillérek közelében ismét leereszkednek, és türel­mesen váljak, hogy valaki kenyeres zacskóval a kezében újból megálljon a korlát mellett.

A legtöbb dankasirály mindig az Erzsébet híd tövé­nél, az Ördög-árok beömlésénél látható. Néha százával libegnek a víz felett, lesik, várják, hogy valami jó falat sodródjon ki az alagút sötét szájából. A dankák mellett rendszeresen láthatók ott a valamivel nagyobb, zöldes cső­rükről és lábaikról is felismerhető viharsirályok, de néha a nagy testű sárgalábú sirályokból is tucatnyi üldögél a befolyóhely menti köveken. Ök is az alagutat kémlelik. És ha nagy ritkán egy nagyobb konc bukkan fel a vízen, vij­jogó fehér felhőt alkotva egy pillanat alatt máris egymás mellett kavarog valamennyi éhes madár. Mindegyik első szeretne lenni a lakománál. Mert nem mindig lehet egy­szerre kiemelni és legyűrni a falatot, néha csak vagdossák, emelgetik, míg végül az egyik erős csőrű sárgalábú sirály mégiscsak felkapja valahogy, és nehézkesen menekül vele a folyó közepe felé. Csak ott, a többiektől távolabb érzi magát biztonságban, csak ott tudja nyugodtan elfogyaszta­ni.

Az Ördög-árok kifolyása akarva-akaratlanul a fővá­ros egyik leglátványosabb madáretetője lett. Olyan, mint valami óriási önetető, amelyikből soha nem fogy ki a táp­lálék, mindig csurran-csöppen hol vékonyabban, hol vas­tagabban az éhes vendégek asztalára. Néha megpróbáltam távcsővel meghatározni, mit is kapkodnak fel a vízről a madarak, de teljes bizonyossággal ez csak a legritkább esetben sikerült. Húscafatok, kenyérdarabkák érkeznek az áramlással, de alig jutnak ki a sötét alagútból, máris fel­
kapja őket egy éhes madárcsőr. Azt hiszem, kevesen gon­dolnak arra, milyen közhasznú munkát végeznek a sirá­lyok, amikor az Ördög-árok durva szennyezését, legaláb­bis azt a részét, amelyik a víz feszínén érkezik és ehető számunkra, már a torkolatnál, a Dunába ömlés előtt elta­karítják. Nincs az a köztisztasági hivatal, amelyik lelkiis­meretesebben és pontosabban végezné a rábízott munkát, mint a korgó gyomruk unszolására állandóan táplálék után kajtató sirályok.

Előfordul, hogy egy horgász éppen a híd közelében áztatja a zsinórt, s ilyenkor a madarak kénytelen-kelletlen valamivel távolabbra húzódnak, de ott is árgus szemmel ügyelik a vizet, és nincs az az apró, de ehető hulladék, ami elkerülné éles, de legalább annyira éhes tekintetüket. Többször is megpróbálkoztam azzal, hogy távcsővel kö­vettem egy-egy sirály légi útját, és azt figyeltem, vajon mennyi időnként jut legalább valamicske táplálékhoz. Bár sokszor megzavart az egymás mellett lebegő, röpködő sok fehér madár, és minden igyekezetem ellenére elveszítet­tem a kiszemelt példányt, néhány esetben mégis sikerült hosszabb ideig szemmel tartanom egyet. Hát elkényeztetve nincsenek ezek a madarak, annyi bizonyos. Néha bizony negyedóráig vagy akár tovább is hiába keringett, lebegett a víz felett, reménykedve, várakozva, míg végre sikerült valami nagyon apró falatot felkapnia. A megfigyelés egyébként akkor volt a legkönnyebb, ha egy olyan danka­sirály bukkant fel a híd körül, amelyik valahol olajjal kente össze magát. Szerencséjére nem nagyon és csak a hasi tollakat, így aztán repülni nagyszerűen tudott, de fe­kete alsóteste segítségével még szabad szemmel is könnyű volt megkülönböztetni a többitől. Amíg néztem, arra gon­doltam, milyen szomorú, hogy már a Duna mellett is lehet olaj szennyezett madarakkal találkozni. A tengerpartokon az ilyesmi hovatovább sajnos megszokott jelenséggé válik,
de az ott jelentkező súlyos problémák ismeretében, ezek a még csak elszigetelten jelentkező dunai szennyeződések is intő figyelmeztetésül szolgálhatnak minden érdekelt szá­mára.

Időről időre más madarak is megjelennek a pesti Du- na-hidak környékén, a Margit-sziget vagy az Óbudai­sziget mentén. Néhány szüntelenül bukdácsoló kis vöcsök például majd minden ősszel, sőt télen is látható. A Margit­sziget budai oldalán lévő, örökösen gőzölő kifolyó kör­nyékén rendszeresen találkozhatunk a koromfekete tolla­zatú, fehér homlokpajzsot viselő szárcsákkal, a tőkés ré­cék pedig szinte mindenütt otthon vannak. Egy alkalom­mal egy szépen pettyezett északi búvár jelent meg a Mar- git-szigetnél, ezúttal a pesti oldalon, és napokig időzött ott. Madarászok tucatjai jártak csodájára, hiszen olyan szelíd volt, hogy jellegzetes bélyegeit még szabad szem­mel is jól meg lehetett figyelni. Ha pedig távcsővel nézte az ember ezt a Magyarországon viszonylag ritka téli ven­déget, a teljes látómezőt kitöltötte. Időnként alábukott, halat keresett, azután ismét előtűnt, és mélyen merülve a vízben, mint valami tökéletesen felépített apró naszád, cirkált a part közelében. Egy reggelre váratlanul eltűnt. Remélem senki sem bántotta, és saját jószántából mondott búcsút a Margit-szigetnek. Még több napig kilátogattam arra a környékre, de soha nem láttam többé.

Amikor az idő tartósan hidegre fordul, és a folyó hátán szabálytalan alakú, néha hatalmas jégtáblák sodród­nak lustán lefelé, a sirályok és tőkés récék gyakran ezek­kel vitetik magukat akár több száz méteren keresztül. Ré­gebben éppen a jégzajlás idején mindig megjelent néhány csodálatosan szép fehér-fekete kis bukó a Lánchíd kör­nyékén. A messziről tiszta fehérnek látszó gácsérok vi­dáman bukdácsoltak a jégtáblák között, mintha csak holmi apró pingvinek lettek volna. Soha nem ültek fel ezekre az
úszó szigetekre, sem ők, sem az időről időre felbukkanó kercerécék, amelyek jellegzetesen sípoló, fütyülő szár­nyakkal igyekeztek felfelé, ha az ár a híd valószínűleg veszedelmesnek tartott közelségébe sodorta őket. A kercék igazi eleme a víz, csak ott érzik jól és biztonságban magu­kat. Ha tucatnyi bukdácsoló példányt figyeltem a Margit­sziget közelében vagy az Óbudai-szigetnél, előfordult, hogy legfeljebb ha kettőt, hármat láttam egyszerre a fel­színen, a többiek lent jártak a mélyben, hogy az iszapos fenék felett evezve a fő táplálékukat képző puhatestűek, kagylók és csigák után kutassanak. Ha felbukkantak, rend­szerint jóval odébb, mint ahol alámerülni láttam őket, ép­pen csak körülpillantottak, s mire gondosan zsírozott tol­láikról leszaladtak az ottfelejtkezett kövér vízcseppek, egy kecses mozdulattal máris előrebuktak, és egy pillanat alatt újból eltűntek a mélyben.

A kercerécéknek meg sem kottyan a mégoly erős jégzajlás sem, hiszen táplálékukat a folyó fenekén keres­gélik. Annál nehezebb helyzetben vannak ilyenkor a bu­dapesti hidak közelében tanyázó dankasirályok. Nemcsak azért, mert meglehetősen zord az időjárás, a hőmérő hi­ganyszála különösen hajnalonként akár a mínusz húsz fok közelébe süllyedhet, de azért is, mert az egymásnak sod­ródó, összekapaszkodó jégtáblák szinte teljesen elzárják előlük a szabad vízfelületet, lehetetlenné teszik a felszínen sodródó kevéske táplálék felvételét. Nem véletlen, hogy ilyenkor a legnagyobb a forgalom az Ördög-árok beömlé- sénél, ahol mindig marad egy kevéske szabad vízfelület, ami fölött hajnaltól sötétedésig fehér felhőként kavarog a sok éhes madár. Már lámpák égnek az utcák felett, a neon­reklámok színesen vilióznak a tetőkön, mire az utolsó, nem hiszem, hogy nagyon jóllakott sirály is elindul a cse­peli éjszakázóhelyek felé.

Persze azért jut a sirályokból ebben az időszakban a
többi hídhoz is bőven. A Szabadság-híd alatti szakaszon például rendszeresen legalább százan tanyáznak, és lesik a velük is törődő emberek érkezését. Szerencsére elég sokan vagyunk madárbarátok, akik ebben a különösen ínséges időben gyakran viszünk darabokra vágott kenyeret a hídra, hogy legalább néhány falatot juttassunk az odalent vára­kozó sirályoknak. A szegény madarak, mit is tehetnének mást, türelmesen ringatóznak a vízen, vitetik magukat az árral, aztán ha már túlságosan messzire kerültek, szárnyra kapnak, és — egyik a másik után — repülnek felfelé, hogy korábbi leshelyüket elfoglalják. Ha aztán eljön a nagy pillanat, és valaki megáll a híd korlátja mellett, egyszeri­ben kinyújtott nyakkal figyel a sok éhes madár. Ha pedig észreveszik, hogy az a valaki odafönt etetni kezd, vala­mennyien egyszerre kelnek szárnyra. Egyetlenegy sem marad a vízen. Alig néhány méternyire keringenek előt­tünk, néha akár a kezünkből is kikapnák a falatot, és cso­dálatos ügyességgel csapnak a feléjük hajított kenyérda­rabkára. Ha mégis elvétik, egyszeriben dugóhúzóvá vál­toznak, csavarvonalban, pörögve követik a lefelé hulló táplálékot, s ha előbb nem, hát a vízről kapják fel kisze­melt zsákmányukat. Vannak közöttük olyan fiatal mada­rak, amelyek részben még gyerekkori tollruhájukat viselik, a többség azonban a hagyományos téli tollazatban dísze­leg. Közöttük itt-ott látni néhány olyan példányt is, ame­lyek fején néhol már előbukkannak a későbbi nászruha barna tollacskái, de februárban már jó néhány teljesen ki­színezett dankasirályt is megfigyelhetünk.

Érdekes, hogy a hidak körül ősztől tavaszig rendsze­resen látható kéregető dankák között soha nincsenek a valamivel nagyobb viharsirályok és a még náluk is terme­tesebb sárgalábú sirályok. Pedig egyébként nem lehet azt mondani, hogy idegenkednének az emberektől. Viharsirá­lyokat például rendszeresen láttam a lengyel tengerparti

városokban, ahol késő ősszel félelem nélkül üldögéltek az emberek járta tereken és a csatornák közelében. A sárga­lábú sirályok Várnában a háztetőkön költenek, afféle házi madaraknak számítanak, de a tengerpartok mentén is min­denütt ott látjuk őket a strandokon, a kikötőkben vagy a városok épületein. A pesti hidak körül viszont óvatosak, talán mert érzik, hogy nincsenek odahaza, idegenben jár­nak. Nem jönnek közel, hiába etetnek akár többen is egy­szerre a korlátnál, csak ringatóznak a vízen, legfeljebb távolabb köröznek, és onnét figyelik, mi történik. Ha aztán valamelyik dankasirálynak sikerült egy nagyobb darabot szereznie, amit nem volt képes ott és azonnal elnyelni, biztosan számíthat arra, hogy nagyobb és erőszakosabb ro­konai üldözőbe veszik. Vijjogva kergetőznek, keringenek a víz felett, az egyik menteni szeretné a koncot, a másik igyekszik a maga számára megkaparintani. Ha a sárgalábú sirály elég kitartónak bizonyul, többnyire nem is marad el a jutalma. A danka megunja a kergetőzést, elfárad, vagy üldözője szorította meg annyira, hogy kénytelen feladni a harcot. Eldobja a csőrében cipelt eleséget, és máris sza­bad, üldözője egy pillanat alatt elfordul tőle. Sirályéknál, különösen a téli ínséges időkben, nagyon is érvényes a régi mondás: szemesnek áll a világ!

Téli vizeken

Talán sehol sem olyan változatos, annyira kifejező és méreteiben is lenyűgöző az őszi madárvonulás, mint éppen a vizek mentén. Hatalmas, szinte felhőnyi csapatok lepik el a Balaton öbleit, a nagy halastavakat, az alföldi szike­sek sekély vizeit, és én minden ősszel újra és újra elcso­dálkozom azon, hogyan képesek ezek az élőhelyek, a lus­tán fodrozódó iszapos kiöntések, a gyorsan áramló folyók vagy a nemrég leeresztett halastó helyén hátramaradó la­tyakos, híg iszap ennyi madarat jóllakatni, nemcsak napo­kon, de gyakran heteken vagy hónapokon át eltartani.

Az őszi madárvonulás már augusztusban, sőt még korábban megindul, a ludak, récék, cankók és más mada­rak nagy tömegei azonban, bár néha hosszasan elidőznek a hazai vizek mentén, még a tél beállta előtt mindenképpen továbbvonulnak dél felé. Hogy mennyien maradnak itt, az elsősorban az időjárástól függ. A november végi, decem­beri Balaton például szinte kizárólag a madaraké. Ilyenkor többnyire még nincsenek komoly hidegek, szabad víz várja őket, a hajóforgalom viszont gyakorlatilag szünetel már, és a horgászok jelentős része is kétszer meggondolja, érdemes-e a parton fagyoskodni. így aztán a part mentén végighaladó vonat vagy az autó ablakából itt is, ott is né­pes madárcsapatokat láthatunk. Elsősorban a mindenütt gyakori tőkés récék ringatóznak a vízen, de találkozhatunk barátrécékkel, szárcsákkal és még sok más vízimadárral is. Ha pedig valamelyik partközeli dombról erős nagyítású távcsővel kutatjuk át a vizet, esetleg csónakkal vagy hajó­
val tartunk a tó közepe felé, észre fogjuk venni, hogy a partról tulajdonképpen csak egy töredékét láttuk a Balato­non időző madaraknak. Elsősorban a belső, mélyebb ré­szeken úsznak például a kerce- és a kontyos récék nagy csapatai. Előbbi nem fészkel nálunk, az úgynevezett téli kacsákhoz tartozik, amelyek csak ősztől tavaszig időznek Magyarországon. A gácsérok a legszebb vagy inkább a legmutatósabb madarak közé tartoznak, távolról feketének tűnő, közelebbről zöldesen csillogó busa nagy fejükkel, a csőr tövén világító fehér folttal, valamint az ugyanilyen színű begyükkel és oldalukkal. Az erős nagyítású távcső­ben még sárga szemeik is jól látszanak. A tojók egysze­rűbben színezettek, de csokoládébarna fejük éppen olyan gömbölyded, mint a hímeké.

A kontyos récék általában külön csapatban úsznak, de ha mégis elvegyülnek a kercékkel, a gácsérok fekete begye és jól látható hosszú kontya biztosan megkülön­bözteti őket. Tulajdonképpen fekete madarak, csak az ol­dalaik hófehérek. A tojók barnák, a csőrük felett kis fehér szegéssel, kontyuk jelentéktelen. Amikor repülnek, szár­nyukon széles fehér csík látható. A kercék repülését vi­szont különös, de rendkívül jellemző, fütyülő hang kíséri, így ezeket a madarakat még akkor is fel lehet ismerni, ha sűrű ködben repülnek, és mi alig látunk el a víz felett.

Persze vannak azután ritkább, de azért rendszeresen előforduló fajok is a téli Balatonon. Bankovics Attila, a Természettudományi Múzeum Madárosztályának vezetője például, aki 1983. január 18-án és 19-én nemzetközi vízi vadszámlálás alkalmából hajóval járta be a magyar tengert, egyebek mellett 19 400 tőkés récét, 8684 kerceré­cét, 53 494 szárcsát. 4381 barátrécét, 2480 kontyos récét és 1072 csörgőrécét látott. Akadt ezenkívül néhány ritkáb­ban látható faj is, ennek megfelelően jóval kisebb szám­ban. Kis bukóból csupán 20 példányt, jegesrécéből 3 dara­
bot, nagy bukóból és pehelyrécéből mindössze 2-2 pél­dányt sikerült megfigyelnie.

Az úgynevezett bukórécék, idetartoznak például a már említett kerce-, kontyos és barátrécék is, a fenékről táplálkoznak, és főként különböző puhatestűeket, zsákmá­nyolnak. Ezért nagyobb számban csak a mélyebb vizeken, a Balatonon, a Dunán vagy egyes nagy halastavakon lát­hatók, ott, ahol a táplálék tömeges mértékben is biztosí­tottnak látszik. De ha sarkvidéki levegővel keményebb hideg köszönt be, és beáll a Balaton, kénytelenek tovább repülni onnét. Egy részük meghúzza magát a Zala torko­latában, ahol mindig van szabad vízfelület, és ahol eseten­ként – meglehetősen összezsúfolódva – nagy csapatokat lehet megfigyelni. A többiek tovább vonulnak a tenger­partok felé, vagy a Dunára teszik át székhelyüket.

A téli Dunán szép és érdekes megfigyeléseket lehet végezni! Persze nem mindenütt, és ha valaki csak úgy ta­lálomra kisétál a partra valahol, lehet, hogy rövid idő múlva csalódottan visszafordul majd, hiszen néhány kó- válygó sirálynál egyebet nem látott. Sirályokkal, legalább néhány példánnyal, valóban szinte az egész folyószaka­szon lehet találkozni, de a récéknek már olyan kedvelt és megszokott tartózkodóhelyei vannak, amelyeket évről évre felkeresnek. Jól tudják ezt a madarászok is, és ha valaki például Budapestről kiindulva téli kacsákat szeretne látni, Alsó- és Felsögöd környékén, Sződliget előtt, Vác felett a szigetcsúcsnál, a Szobi-révnél vagy Süttő közelében bizto­san megtalálja őket. Ezeken a helyeken november és már­cius eleje között mindig számíthatunk a legkülönbözőbb vízimadarakra. Természetesen lehetne még jó néhány ilyen biztos „tippet” említeni, például alacsony vízállás esetén az Almásfüzitő alatt lévő zátonyokat, hiszen ezek a helyek valószínűleg mind az ottani folyószakasz kü­lönlegesen jó táplálkozásviszonyai miatt kedveltek. Ha
mód lenne arra, hogy legalább néhány percre nagyító alá * vegyük itt a Duna medrét, biztosan kiderülne, hogy a fe­nék iszapjában rengeteg a vándorkagyló, de legalábbis sokkal több, mint mondjuk két kilométerrel feljebb vagy lejjebb.

Magam minden télen többször is ellátogatok például Sződliget közelébe vagy a Göd feletti folyószakaszra, és még soha nem fordult elő, hogy a mindenütt gyakori tőké­sek mellett kerce- és kontyos récéket ne láttam volna. Rendszeresen megfigyelhettem néhány nagy bukót, a kis bukó gácsérjai pedig már messziről fehérlenek a folyó gyors sodrású közepén. Külön csemegeként néha füstös vagy fekete récével, sarki búvárral, jeges récével is lehet találkozni. A Göd felett húzódó szakaszon van egy vi­szonylag elhagyott és jól bevált megfigyelőhelyünk, ahol füzbokrok és néhány hatalmas öreg nyárfa védelméből Andris fiammal, egy alkalommal, 154 hegyi récét szá­moltunk meg, amelyek szintén nem tartoznak a legközön­ségesebb, mindennapi látnivalókhoz. Csupán valamivel odébb, a kőgát felett van az a számomra különösen emlé­kezetes rész is, ahol életemben először két kis hattyút si­került megfigyelnem. Ez a madár korábban igen nagy rit­kaságnak számított Magyarországon, sokáig csak egy 1899-ben elejtett példány adatát ismertük, míg azután 1977. január 16-án a már többször idézett Sződliget köze­lében két hattyúra lettem figyelmes, amelyek a sziget fe­lőli oldalon, a part mentén pihentek. Hosszú ideig távcsö­veztük Andrissal a vízen szunyókáló két madarat, de se­hogy sem sikerült biztosan meghatározni őket. A fejüket a tolláik közé rejtve tartották, a kis hattyú legfőbb ismerte­tőjegye pedig éppen a csörön található. Az ott lévő sárga színezés csekélyebb kiterjedése különbözteti meg a nálunk szintén nem túlzottan gyakori, de azért vonulás idején kis számban fel-felbukkanó énekes hattyútól. Már majd oda­
fagytunk a jeges szélben az állványon álló távcső mellé, amikor az egyik hattyú a felette alacsonyan elrepülő ka­csák után nézve végre kiemelte a fejét a tollak közül és felfedte inkognitóját. Szörnyen örültünk a nagyszerű fel­fedezésnek, és még aznap este értesítettem a megfigyelés­ről két barátomat, Bécsy Lászlót és Haraszthy Lászlót. Másnap reggel velük együtt újra kilátogattunk Sződligetre. Az ilyen ritkaságok megfigyelése, helyesebben a látottak hitelesítése ugyanis szigorú szabályokhoz kötött, amelyek akkoriban egyebek mellett előírták, hogy legalább három, a madarakat jól ismerő megfigyelőnek együttesen kell lát­nia a kérdéses madarat. A megfigyelés csakis így kerül­hetett be a „nagykönyvbe”, válhatott elfogadott adattá, tudományos értékűvé. Szerencsére a két hattyúban volt annyi tisztesség, hogy megvárták a másnapot, amikor ugyan sűrű hóesésben, de azért tűrhető látási viszonyok mellett és ezúttal táplálkozás közben, sokkal közelebbről figyelhettük meg őket.

Később kiderült, hogy már ezt megelőzőleg, január 7-én, Vác közelében is láttak 4 kis hattyút, és ismertünk két korábbi adatot is, amikor is 1975 decemberében Bara­nya déli félén találtak egy sebzett példányt, 1976. április 4-én pedig Lajosmizse határában figyeltek meg 4 darabot. Érdekes, hogy a századforduló óta csak most és akkor egyszerre több helyen is jelentkeztek ezek az Oroszország legészakibb tájain fészkelő szép madarak.

Az ilyen és hasonló megfigyelések könnyen elfelej­tetik az emberrel az átfagyóskodott órákat, a metszőén dudáló északi szelet és a többi kellemetlenséget, amelyek a téli Duna mentén végzett madármegfigyelések szükség­szerű, de nem éppen élvezetes velejárói.

Persze azért a ritkaságokon kívül is nagyon sok lát­nivaló akad, és a Duna mellett töltött órák kitűnő alkalmat nyújtanak arra is, hogy tapasztalatokat gyűjtsünk. Akik
például repülés közben szeretnék tanulmányozni az egyes fajokat, összehasonlítani a látottakat valamelyik magyar nyelven is megjelent képes határozó kitűnő ábráival, nem is kívánhatnának kedvezőbb alkalmat maguknak. A vízen úszó, időnként a mélybe bukó kercerécék, kontyosok, kis és nagy bukók ugyanis, bármilyen kitűnően mozognak is a vízben egyébként, egy idő után többnyire lefelé sodród­nak. Eleinte nyugodtan tűrik, vitetik magukat az árral, de később mégis szárnyra kelnek, és egyenként vagy néhány példányból álló kis csapatokban felfelé repülnek, hogy mielőbb visszaérkezzenek megszokott táplálkozóhelyűkre. Ilyenkor nemcsak az egyes madarakat figyelhetjük meg, de kitűnő összehasonlítási lehetőségünk nyílik a hím, il­letve tojó, esetleg az egymáshoz hasonló fajok közti kü­lönbségek megállapítására. Repülés közben jól látható széles, fehér szárnycsíkja van például a kontyos récének és a telente jóval kisebb számban, de azért rendszeresen látható hegyi récének. A kontyos réce gácsérjainak háta azonban fekete, a hím hegyi récéké viszont ezüstszürke, utóbbi tojóinál távcsővel jól látszik a csőr tövi részén el­helyezkedő széles fehér gyűrű, amely egyedülálló a ha­zánkban előforduló kacsafajok között. Ha kercerécék re­pülnek a folyó felett, látni fogjuk szárnyaikon a nagyon jellemző, szögletes alakú fehér tükröt, de feltűnik a buksi fej is, ami a tojónál sötétbarna, a gácsérnál zöldes árnya­latú fekete, és szinte világít rajta a csőr tövénél lévő fehér folt.

A füstös récénél a karevezőkön lévő és a ken­dermagos récére emlékeztetőén elhelyezkedő hosszúkás fehér tükör tűnik fel, a kis bukóra jellemző a gácsér fehér­fekete tarkasága vagy a tojó barna sapkája, alatta a torok fehér színével, és a példákat oldalakon keresztül folytat­hatnánk. A téli Duna tehát nemcsak rengeteg élményt nyújt annak, aki szereti a madarakat, de nagyon fontos
lehet azoknak is, akik gyakorlatot szeretnének szerezni a nálunk csak ritkán vagy időszakosan látható fajok terén. Aki azután a nyáron Északon, Norvégiában vagy Svéd­országban tesz egy madarászkirándulást, a tengerpartokon járva bizonyára hálásan gondol majd vissza a Duna menti megfigyelésekre.

Természetesen sem a téli Duna vagy a Tisza mentén, de a Balatonnál és más vizeknél sem kell feltétlenül csakis a víz felé figyelnünk. A folyókat kísérő, mennyiségükben sajnos nagyon megfogyott, de helyenként még meglévő öreg ligeterdők a hideg időszakban is nagyon sok madár­nak és más állatnak nyújtanak otthont. A Duna menti öreg nyárfákon és füzeken például rendszeresen lehet találkozni fakúszókkal. Ezek az apró, barnás színezetű madárkák a fakérgen mozognak, lefelé hajló vékony csőrükkel egész nap annak repedéseit kutatják bábok, peték, télire elrejtő­zött rovarok után. Színezetük tökéletes rejtőszín, ezért aztán, inkább finom hívogatójukkal keltik fel a figyelmet. A kérgen mindig fölfelé másznak, csavarvonalban kutatják át a törzset, és ha már feljutottak a koronára, rézsűt repül­nek lefelé, és valamelyik szomszédos faóriás tövi részéről indulnak újra a magasba. Fel-le, fel-le talán ezzel a két szóval jellemezhetnénk a legtalálóbban fakúszók mozgá­sát. Hazánkban két fajuk él, a rövidkarmú és a hegyi fakusz. Nagyon hasonlítanak egymásra, olyannyira, hogy vannak ornitológusok, akik szerint nem is külön fajokról, hanem csak úgynevezett ökológiai rasszokról van szó. Mindkettő barnás színezetű, de a hegyi fakusz háta rozs­dás árnyalatú, alsóteste fehéresebb, mint rokonáé, amely­nél a lágyéktollak is barnásán színezettek. A rövidébb ka­rom megállapításához a szabadban némi szerencse, sok gyakorlat, emellett sasszemek, de legalábbis egy jó távcső szükséges. Hasznosabb segítséget nyújthat a hangok isme­rete, ugyanis a két faj hívogatója és éneke eltér egymástól.

Ahhoz azonban, hogy e téren kiismerjük magunkat, megint csak sok gyakorlat és persze a madárhangokra érzékeny fül szükséges. Egyébként a rövidkarmú fakusz költési idő­ben is megtalálható a folyókat kísérő ligeterdőkben, ezen­kívül nagyobb kertekben is, például a budapesti Sváb­hegyen vagy a Hűvösvölgyben. A hegyi fakusz nevének megfelelően, a középhegységek lakója, de ott valószínűleg sokkal elterjedtebb, mint azt korábban gondolták. Télen viszont bárhol felbukkanhat.

Ahol a fákon fagyöngy díszük, a sárga vagy fehér bogyókra léprigók, néha a messzi északról érkezett tarka csonttollúak járnak. Rendszeresen felbukkan a téli vizek mentén a karvaly is, hogy a part menti gazosok, füzesek környékén cinegékre és különböző pintyfélékre vadásszon. A Duna felső szakaszát rendszeresen járó madarászok pe­dig újra gyakran látnak egy-egy rétisast a téli hónapokban. A hatalmas madarak a part közelében, valamelyik jó kilá­tást nyújtó öreg fán, esetleg a zátonyon ülnek, ahonnét nemcsak a folyót, de a környéket is szemmel tarthatják. A rétisas főként halakkal él, de elsősorban a beteg példányo­kat vagy a víz színén sodródó dögöt emeli ki. Ha viszont nincs hal, kénytelen a bizonyára jóval több energiát igénylő récevadászattal megpróbálkozni. De még itt is elsősorban a söréttöl sebzett, netán szárnyazott libákat, kacsákat választja, amivel tulajdonképpen hasznos, sze­lektáló munkát végez, kivonja a „forgalomból” azokat a példányokat, amelyekre ott, egy a víz fölött elcsattant lö­vés nyomán, sajnos már nem lehet szükség.

Azokon a részeken, ahol kisebb patakok ömlenek a folyókba, télen is számíthatunk a jégmadár jelenlétére. Rendszerint egy vízben álló karó hegyén, vagy a meder fölé hajló ágakon üldögél, onnan les apró halakból álló zsákmányára. Ha feléje közeledünk, közvetlenül a víz fe­lett repül tovább, közben gyakran jellegzetes „tü” hangját
hallatja. A jégmadár méltán kapta a repülő drágakő elne­vezést, egyike a legszebben színezett hazai madárfajok­nak, kék és rozsdabarna tolláit sok trópusi madár is meg­irigyelhetné. Amikor elfelé repül a víz fölött, azúrkék há­tát látjuk, ha a karón ülve sikerül meglepnünk, fehér tor­kában, rozsdavörös begy- és melltollaiban gyönyörköd&