Találatok: 28

171

Tűrte Attila

Kik vagyunk mi

magyarok?

Tűri? Attila

Hunok, kunok, úzok, kipcsákok, székelyek és türkök
az ősök között

Kik vagyunk mi

magyarok?

A sztyeppék népének igaz története

Egy vitatható, de logikus tanulmány eredetünkről

Hl ANNO

KIADÓ

Türk Attila

KIK VAGYUNK MI MAGYAROK?

ISBN 963 375 452 6

Anno Kiadó, MMVI

Felelős Kiadó az Anno Bt. vezetője

Copyright: Türk Attila ©

Készült a Megapress2000 Kft. nyomdájában

Felelős xezető: Kerekes Ferenc

Ezt a könyvet dr. Kovács Gábor szívsebész­professzornak, az utolsó polihisztorok egyikének, egy igazi, büszke kun ivadéknak ajánlom.

Miértek és hogyanok?

Két dolog bosszantja az embert, ha így hatvanéves kora táján végiggondolja mindazt, amit a magyarság eredetéről, nyelvi hovatartozásáról, esetleges őshazájáról, és más né­pekkel való rokonságáról tudunk:

Az egyik az, hogy, jóllehet, Körösi Csorna Sándor már jó 170 évvel ezelőtt elindult keletre, megtudni az igazat minderről – 170 évvel később lehet, hogy semmivel sem tudunk többet, mint ő annak idején, útjára készülődve. Mert ami azóta e „nyomozás” során történt, tulajdonkép­pen félreértések é$ félrevezetések halmaza, legendák tör­ténelemmé való „kikiáltása” volt, majd pedig külországi intrikák eredményeként egy kialakuló és megrögzülő „lö- vészárok-háború” a finnugor eredet hívei és ellenfelei kö­zött, amelyben egyik fél sem enged egy jottányit sem, és vakon hisz saját igazában, az egyik a hatalom szavát is bevetve, a másik a legbolondabb legendákat lobogtatva. Ha nem tudnám, hogy ez a bornírt „beásott háború” jóval régebben tart, mint az elmúlt tizenöt év politikai megosz­tottsága, azt mondanám: a politikusoktól tanulták mindezt

7

a nyelvészek, írók, régészek. így csak azt jegyezhetem f

meg: a politikusok tanultak tőlük… Es az őstörténet, a nyelvtörténet közel 130-140 éve a belpolitikai harcok egyik eszközévé vált.

A másik bosszantó alapkérdés: lassan elmúlok hatvan­éves is. És, bár legalább tizenöt éve látok egy olyan össze­függés-sorozatot, amely az egész kérdéskört új cs más, divatoktól és politikától, legendáktól és tévhitektől mentes megvilágításba helyezi – mindez csak akkor állt össze lo­gikai rendbe, amikor az újkor történelmével foglalkozva eldöntöttem: más módszerrel kell a történelemhez nyúlni, mint eddig tették. Olyan öt-hat éve’kezdődött, amikor a kunok történetével kezdtem foglalkozni, és ennek során tudtam meg sok olyan dolgot, amit ha a „magyarság” tör­ténetének és nyelvének kutatói korábban is figyelembe vettek volna, talán régen békében kutatnának együtt a „tu­dósok” és ellenfeleik, hogy a valóságot is megismerje vég­re az ország saját múltjáról és\eredetéről…

Nézzük csak, mit is „tudunk” az egész témakörről? És főleg honnét tudjuk? Ami biztos: a IX. században a „ma­gyarok” Levédiában éltek, azaz, Levedi vajda, vagy feje­delem (már ez sem biztos!) „földjén”. (Nem volt az ö föld­je. A kazár birodalom területe volt. És Levedi a kazár nagykagán hűbérese…) De sokan még azt sem tudják, hogy a kazárok kik voltak. Aztán: ki tudja miért, de Levédiából „Etelközbe” mentek a „magyarok”. (Akiket ugyan senki sem hívott még akkor magyaroknak, még ők maguk sem…) Hogy „Etelköz” pontosan hol volt, arról is viták szólnak, pedig az „Etel”, mint folyónév, eléggé vilá­gosan utal rá: a Volga és valamelyik más nagy folyó kö­

8

zött! (Hogy a Volga miért lett „Etel”, arról szó sem esik. Nem is volt az: Itil-nek hívták minden sztyeppéi nyelven, Atilla, a nagy hun király neve nyomán.) És hogy a Volga szó milyen nyelvből ered, mit jelent, és előbb lett-e Volga és aztán Itil, vagy fordítva? Ezt sem nézte végig eddig tudtommal senki.

Aztán „Etelközben” hét magyar törzs (???) kötött egy vérszerzödést, ennek alapján épült fel az új törzsszövet­ség, és indultak el a Kárpát-medencébe új hazát keresni. (Ez a hét törzs ugyanolyan eredetű volt? Vagy egy része ilyen, más része meg olyan? És tényleg csak hét törzs kezdett vándorlásba, vagy volt még jó néhány? Akik meg egyenesen „amolyanok” voltak, eredetüket nézve? Volt már kutató, aki ezen is rágódott, de teljes képet csak akkor kapunk, ha MINDEN FORRÁST összevetünk…) A hon­foglalás tulajdonképpeni okait is kevesen említik: ez nem önkéntes elhatározás volt, hanem egy rossz döntés utáni történelmi kényszerhelyzet…

Aztán megjöttünk ide, a Kárpát-medencébe. Hogy kik? HÁT MI, A MAGYAROK! Igazááán? Ezt a nevet a bevo­nuló hatalmas seregre ugyan nem használta még akkor sem senki. Magyarok vagy megyeriek csak az egyik törzs tagjai voltak, történetesen a legerősebb törzséi, amely törzs a vezért adta a törzsszövetségben. Es a sztyeppéi törzsszövetségek szokásai szerint mindig a legerősebbről nevezik el azt a törzsszövetséget, amelyet az vezet. De hogy az egész „nép”-re a „magyarok” szót csak jó száz évvel később kezdik használni, az biztos. Addig egészen másként emlegettek minket az összes kortárs krónikában.

És hogy honnét van a hungarus és a Hungária szó?

9

Egyesek szerint ez is a magyar-hun közös eredetet mutat­ja, mások éppen ennek cáfolatául használják, mondván: az onogur szóból lehet levezetni, tehát a finn-ugor eredet bi­zonyítéka. Csak egy a baj: a „hungarus”, mint népnév, Nyugat-Európában élő szerzetesek feljegyzéseiben fordul először elő. Logikus: ők tudtak csak írni-olvasni, a króni­kák készítése is az ő feladatuk volt. És ők LATINUL írtak. Miről szólnak a feljegyzések? Arról, hogy egyszer csak jön egy nép valahonnét Ázsiából, más a hajviseletük, a ruhájuk, mint a megszokott európai embereké a X. szá­zadban, lovasnép, lóról hadakoznak, íjjal-nyíllal, és vé­gigdúlják Európát a német földektől a Hispániái félszige­tig, egyedül ott tudják őket azonnal visszaverni – az ara­bok, akik ekkor uralják a mai Spanyolország területét, és akik szintén könnyülovas harcmodorhoz vannak szokva.

Nomármost a jámbor szerzetesek nem tudják, miféle is­tencsapása szabadította rájuk ezt az ismeretlen népet, ame­lyet azonban hívni kell valahogy, ha már írunk róluk. És mert az ö emlékezetükben egyetlen ilyen nép fordul elő, Atilla király hunjai, akik ötszáz évvel korábban elfoglal­ták Pannónia korábbi római tartományt (Paulusz Orossziusz katalán szerzetes ezt már 417-ben így írja le) – hát úgy vélik: a hunok tértek vissza a Kárpát-medencébe, és újra ők dúlják végig Európát. Ruhájuk, fegyvereik, és furcsa módon nyelvük is erre emlékeztet.

Hát gyorsan „kinevezik” a hunok utódainak, hungarusoknak az új és veszélyes népet. De még vagy száz év eltelik, míg ez az elnevezés is általánossá válik. Más kérdés, hogy csak a latin műveltségű nyugaton emle­getnek így minket, a világ többi táján a többi nép között

10

ez a név nem honosodik meg! Ök előbb azon a néven ne­veznek minket, ahogy korábban, és ahogy valószínűleg

•• •• magunkat is hívtuk több száz éven át: TURKOK-nek, és országunkat TURK1ÁNAK, majd az 1200-1500-as évek­ben arab krónikákban fordul elő először a madzsar, madzsari szó, bár egyes források még jóval később is üngürüsz-nek, azaz onogurnak hívnak minket – ha igaz ez az okoskodás… Ha igaz, mert ekkor már az oguzokból lett oszmán-törökök a kelet urai, akik a velünk való rokonsá­got akarják ezzel bizonyítani, amiben igencsak igazuk is van – de mert nekik, akik csak az 1100-1200-as években törnek be, vagy menekülnek más, erősebb türk törzsek közül a mai Törökország területére, nomád lovasnép réven nem volt önálló történetírásuk, ők is csak saját mondáikra alapoznak, ráadásul az igazságot „nincs is kedvük” kiderí­teni, mert akkor rögtön kitűnne, hogy már türk-török né­pek már előttük több száz évvel uraltak hatalmas területe­ket, tehát nem ök az első török nép, amely világhatalomra tör!

Tehát a törökök által (mármint a szó mai értelmében vett törökök által) örzött-dajkált testvérnép-rokonnép monda-mese igaz ugyan, de csak annyira, mint az Árpád­ház korában a honfoglalás után 200 évvel keletkezett ös- geszták. Anonymus, Kálti Márk, Kézai Simon 1100-1200 körül alkottak, és egyes kutatók szerint volt még egy ösgeszta, amelynek sem szerzőjét, sem a gcszta sorsát nem

£

ismerjük, de egyes papi krónikások ezt is használták. Es / ezeknek mind van egy „kicsi baja”: mivel az Árpád­háznak az az ága, amelyből Első István király is szárma­zik, vele, illetve a rokonságába tartozó Orseolo Péterrel és

11

Aba Sámuellel kihalt – utána egy olyan ág következett, amelyet István mindenáron ki akart szorítani még életében a hatalomból: Vazul (Vászoly) ága, azé a Vazulé, akinek István forró ólmot öntetett a fülébe, hogy uralkodásra al­kalmatlanná tegye. Mégis az ö ivadékai uralták aztán az országot, 1301-ig. És az ösgeszták szerzői amellett, hogy

megpróbálták összegyűjteni a szájról

szájra öröklődő

mondákban lévő nevek és események halmazát – mindig

az éppen uralmon lévő király őseinek szerepét illetően

szépítettek egy kicsit mindenen, magyarul pillanatnyi poli

tikai szempontok alapján „kozmetikázták” azt a történel­

met, amit igaznak hittek, vagy csak annak szerettek volna ők és uraik látni. Ennek megfelelően néha egymásnak is

ellent mondanak. A tetejébe a katolikus egyház állítólagos

„civilizáló” szerepe egyvalamire jó volt a magyar őstörté­netet illetően: arra, hogy minden olyat kiirtson a még meglévő hagyományok közül, amely „veszélyes a hitre”, mert a kiátkozott pogány vallással valamiféle kapcsolat­ban van…

Az egyetlen üdítő kivétel ebben a sorban Kézai Simon, de neki sem a magyar őstörténettel foglalkozó munkássá- tf

ga, hanem mindaz, amit a kunokról ír le! O ugyanis AK­KOR ÉLT, és AZOK KÖZÖTT, akikről leírása szól, tehát utólagos szépítés nélkül írhatja, amit ír. Es ezért van az, hogy a kunok történetéről szóló források között őt hiteles­nek kell kezelni – és a kun történelemből sok mindent meg lehet tudni a magyarok történetéről is.

Ott volt azután a híres-hírhedt Julianus barát, aki „meg­találta Magna Hungáriát” Baskírföldön, és ezzel komoly érvet adott a finnugor származás híveinek kezébe. Nos,

12

vele csak egy a baj: az ö „felfedezése” jelentős részben utólagos szépítés, egy XX. századi íróé, Kodolányi Jáno­sé. De ha történész-szemmel nézzük át azokat az 1930-as évek vége felé keletkezett munkákat, amelyek a valódi Julianusról szólnak (vannak ilyenek, cs hozzáférhetőek!) – akkor az derül ki, hogy bizony a derék barát a pápa kémje volt a tatárok ellen, ráadásul ilyen minőségben elődei és utódai is voltak, csak éppen a pápa okosan a magyar ki­rályra terhelte a barát és társai útjának anyagi finanszíro­zását. És ha már „a magyar király állta a cehhet”, akkor neki is kellett hozni valamilyen biztató hírt, még ha azt maga Julianus találta is ki… Tudom, ezek kemény szavak, és a magyar történet egyik „szent tehenét” sértik – de mindez bizonyítható, egyik fejezete e könyvnek erről fog szólni.

Az Árpád-ház kihalása után igen sokáig senki sem fog­lalkozott komolyabban a magyar őstörténettel, eredet­kutatással, idegen uralkodóknak ez nem volt érdeke, An­jouktól Habsburgokig.

Aztán a XIX. század nagy reformkor szakában újra fel­támadt a „nemzeti öntudat”. Sajnos, ebből a szempontból a létező legrosszabb formában! Előbb jött a „nyelvújítás” , amikor is megváltoztatták a magyar szókincs jelentős ré­szének alakját, ragozását, volt, aminek jelentését is. Kive­szett egy csomó ősi magyar szó, a bizonyt jelentő „isa”-tól a csókolt jelentő „apol”-ig, és a szeretkezésre használt népi szóig, a „gyakni”-ig. Gyártottak viszont ezerszám új szavakat, köztük jó néhány a nyelvújítók akarata ellenére idegen eredetű volt. Összegezve: az ősi magyar nyelv helyreállítása helyett „csinálmányok” öntötték el beszé-

13

elünket és írásunkat, és eme „újdonságok” között már igen nehéz volt nyelvünk valódi eredetére utaló nyomokat ta­lálni, és igen könnyű volt bármilyen hazug „új elméletet” alátámasztani. Csak egy tréfás példa: a finn hasonlóságra – igaz viccből – használják azt, hogy a „jön a vonat” fin­nül úgy hangzik, hogy „jönna vonna”. Csak éppen a jönna a vonat, és a vonna a jön. Na de pont a „vonat” szót hasz­nálni, akárcsak viccből is, amikor ordít róla, hogy nyelv­újítás-kori csinálmány?

A von igéből a csak a XIX. század óta használt -at kép­zővel?

És a nyelvújítás még csak hagyján. De jöttek a szépiro­dalmárok, és rátettek még egy lapáttal. Aranytól Vörös- marty-ig irodalmunk legnagyobbjai futószalagon gyártot­ták a magyar eredetről szóló ódákat, balladákat. Az eleve hiteltelen ösgesztákból merítve az alapot, és hozzátéve saját fantáziájukból ötször annyit! Es a köztudatba ez ment át a hunokról, a Nimród-Hunor-Magor-legenda- körröl, Emese turulmadaras álmáról és fiáról, Álmosról. Még a huszadik századra is maradtak ilyen legendagyár­tók, mint a már említett Kodolányi, és Julianus barátról szóló könyve.

Azután – érdekes módon alig pár évvel az 1848-49-es szabadságharc leverése után jött az ellenirányú legenda­gyártás: a finnugor-eredet „feltalálása” és „bizonyítása”. Naná, hogy a bécsi udvar érdekében: nehogy már a ma­gyarok olyan büszkék legyenek arra a nagyfene származá­sukra, és a világverő hunokkal való rokonságukra! Még a végén arról is beszélnének, hogy a morva-mezei csatában pont a magyarok, a szlovákok és a kunok vére árán lett

14

egy vidéki rablólovagból a hatalmas Habsburg-birodalom megalapozója… (Erről is bőven lesz még szó…)

Innen kezdve a hivatalos tudomány ehhez igazodott, és teszi ezt a mai napig, annak ellenére, hogy embertani és eredetmondai alapigazságok eleve kizárják a finn-észt ro­konságot. Az általában világos hajú, világos szemű, maga­sabb termetű finnségi népeknek antropológiailag mi a jó nyavalya köze van egy zömök, mokány alkatú, sötétebb bör-árnyalatú, általában sötét hajú és szemű pusztai nép­hez? És a kovácsok legendáira építő finnségi credetmon- dák (Kalevala, Kalevipoeg az észteknél) hogy jönnek a lovas népek vadászkalandjaira építő „magyar” legendavi­lághoz? Kár, hogy DNS-kutatások milliós számú ember­tömegen még nem voltak a finnugor eredet cáfolatául, bar ahogy az „akadémiai gondolkodásmódot” ismerem, rögtön „cáfolnák” még azt is, mondván, az elmúlt ezer év geneti- kai keveredései nyomán nem lehet hű képet adni… (Es ide sorolható a magyar nyelvészek azon kedvenc „alapigazsá­ga” is, amely már negyven éve facsarja az orromat: „A nyelvtudományban nincs logika! A logika a nyelvre nem érvényes!!!” – ezt akkor vágták kiváló nyelvészeink a szemembe, amikor diák-koromban egy sor nyelvi vetélke­dő győztesei között lévén, kételkedni mertem egyben- másban.)

Az ellentábor meg kitalál mindent: a szkíta eredettől a sumer ösiségig, sőt, Atlantiszig és Gondvánáig, máig nem bizonyított létű és helyű kontinensekig. Ha egy sumér vagy akkád névre azt kifordítva vagy erőltetve rá lehet fogni, hogy magyarul is jelent valamit, akkor hajrá! Asszurbanipal az legyen Asszur-beli Pál, Kambyses perzsa

15

uralkodó a több százas háremével meg legyen Kan bíz ez! A röhögögörcstöl meg menjünk a belgyógyászatra, mi?

A „finnugoristák” pár tucat, vagy egy-kétszáz szóval érvelnek: ezek ősiek, és bizonyítják a finnugor eredetet! Hogy aztán több száz, vagy párezer türk szavunk is van? „Azok később jöttek…”

És mi van akkor, ha mindkét tábornak egy kicsit igaza van, csak nem úgy, ahogy ők hiszik? Ez csitítaná ugyan a kutatók bclháborúját, de hát azt nem lehet, mert ha bárme­lyik belátja, hogy egy picit is tévedett, akkor odíi a hírnév, és a csalhatatlanság mítosza…

Érdemes eljátszani egy gondolattal: azt már kétséget ki­záróan tudjuk, hogy sztyeppéi vándorlásunk egyik idösza-* kában két normann (viking) törzs is csatlakozott a megyeri törzs által vezetett törzsszövetséghez. Ebben semmi meg­lepő nincs, a Volgán lehajózva bizony a Kaszpi- és Feke- te-tenger-menti sztyeppén ők is elö-elöfordultak. Aztán ezek a törzsek, akkor, amikor a törzsszövetség áthaladt a Kijevi Rusz felségterületén, leszakadtak. Ott maradtak a kijevi nagyfejedelem szolgálatában, annak tcstörségét is ők adták. No, mármost ha velünk maradtak volna, ha el­jönnek a Kárpát-medencébe, és egy-kétszáz évig velünk éltek volna, akkor óhatatlanul az ö nyelvükből és szó­kincsükből is került volna egy hányad a mai magyar nyelvbe, ahogy a kunból, jászból, besenyőből, vagy épp a szavárdból került.

Vajon ebben az esetben létezne ma egy olyan „nyel- vész-történész-párt”, amely szentül hinne abban, hogy a normannoktól származunk, és bizonygatná igazát minden józan vagy éppen lázálomba való eszközzel?

16

HÁT ITT TARTUNK MOST. Kérdőjel kérdőjel hátán, ha valaki a finnugor eredet ellen érvel antropológiai jel­legzetességekkel, az rögtön kapja a kérdést: és Szár László Árpád-házi herceg, akinek nevében a Szár eleve a szőkét jelentette? Az hogy került a feketehajú türkök közé? Az­tán: egy, a Bibliát még nem ismerő honfoglaló néphez hogy kerül az eredetmondába a csak a Szentírásból ismert babiloni Nimród (Ménrót) király neve? Hiszen ez utóbbit sem a finnugor mondavilág, sem a kazár birodalom türk mondái nem ismerik? De a NESZTORIÁNUS KÉRÉSZ- TÉNYÉKRŐL, akik a mai Vietnamig és Burmáig komo­lyan meghatározták 500 cs 1300 között fél Ázsia életét, miért nem beszél senki? Hiszen ha ők a magyarok valódi őshazájában találkoztak őseinkkel, akkor ezeknek volt honnan bibliai ismereteket meríteni, és rögtön magyaráz­ható a Babba Marija-legenda és a Szűz Mária-legenda ha­sonlósága is…

NOS, EZÉRT IDEGESÍTETT NAGYON EZ AZ EGÉSZ TOHUVABOHU… És mert a kunok története után vagy két évet az arabok és elödnépeik történetének is szenteltem, rájöttem: itt is azt a megoldást kell alkalmaz­ni, amelyet az újkori történelem néhány furcsa jelenségé­nél, például 1956 igazi történelmének feltárásánál:

Olyan forrásokat kell keresni, amelyek az események­kel egy időben születtek, keletkeztek. És ilyen akad bő­ven. Nemcsak bizánci és arab, de kínai és normann, ör­mény és egyéb krónikások is akadtak bőven, akik amikor valamilyen kortárs eseményről írtak, olyasmit is említettek benne, ami a mai magyarság ilyen-olyan őseiről, vagy testvérnépeiröl szól. Már időszámítás előtti hun-témájú

17

feljegyzésektől a kazárok és a kunok történetén keresztül

alapján lehet Julianus „Magna Hungária” legendáját cáfolni!*

Azaz: nézzük az eseményeket a kor világtörténelmébe beágyazva, mert ha onnét kiragadva csak egyes szemé­lyekre vagy egy-egy történésre koncentrálunk, akkor nem látjuk a fától az erdőt, a felszín miatt a lényeget nem vesz- szíik észre!

Es mert a „magyarság”, azaz, elődeink története szinte végig azon a sztyeppén játszódott, amelyet a Fekete­tenger, a Kaukázus, a Kaszpi-tenger, az Aral-tó és az Ural határolnak, meg kell ismerni a sztyeppéi birodalmak és népek igazi történetét. Meg kell keresni a legendák valódi gyökerét, mert ha Homérosz legendáinak volt valós alapja, és Trója létezett, mint ez a XIX. században kiderült, akkor

/ f

a Hadak Utjának, vagy Népek Utjának is léteznie kellett valahol a Földön, és nem az égbolton, Tejútrendszer képé­ben. Ugyanis ezt az „utat” túl sok nép és túl sok helyen említi ahhoz, hogy mese legyen.

Es ha már ezt az utat behatároltuk, akkor a sztyeppéi népek közös őshazáját is meg tudjuk találni, egy szintén

Értékes forrásnak számít még Marco Polo, az utazásairól szóló leírással. Mivel ö 1250-1300 között utazgatott a Népes Őshazájának számító vidéken, sok olyat látott és rögzített, amely akár 50 évvel később már nem létezett. Már Polo útja előtt sok történelmi nyomot elmosott a tatárdúlás. Viszont maga a szerző az ekkorra ott már sta­bilizálódott tatár birodalom nagykánjának tisztviselöjeként járt arra, és legalább még azt látta-hallotta, amit a tatárokat kiverő oszmán­törökök, perzsák és nagymogulok után már senki sem látott, mert az egykor virágzó kontinens-rész maximum száz év múlva már lakatlan sivataggá vált…

18

legendái ország, Shambala formájában, amely ráadásul a népvandorlás-kori indogermán törzseknek is pihenőhelye volt. A hely és az időpont ma már tudományosan behatá­rolható, csak az adott területen a mai Kína titkos hatalmi érdekei miatt régészek nem dolgozhatnak, az a kevés, amelyet 1940 előtt feltártak már, mégis a bizonyítás alapja lehet.

Igaz is, régészet és ásatások: valahogy ezek perdöntő erejében sem tudok igazán hinni. Legalábbis olyan sírok és romok feltárása esetén, amelyek az első évezredre vo­natkoznak. Miért is? Mert kereskedelem már akkor is volt, sőt… sőt, sokkal élénkebb volt, és nagyobb távolságokra jutott el, mint később, amikor egyes birodalmak vagy né­pek hódításai tönkretettek a kereskedelmi utakat, és el­pusztították a kereskedővárosokat.

És bizony az arab, türk és más kalmárok az Atlanti­óceántól Kínáig mindenüvé eljutottak, adtak és vettek. Mármost mi van akkor, ha egy frissen feltárt IV-VII. szá­zadi sírban vagy városban találnak valami olyat, ami „nem illik” a korabeli ott élő nép már ismert történetébe? Semmi különös! Mert azt hozhatták akár 2-3 ezer kilométerről is a kereskedők karavánjai, és ha tetszett az ott élőknek, hát megvették. A különféle pénzdarabokat meg a kereskedők terjesztették. Ha egyik országban, népnél kaptak egy otta­ni arany- vagy ezüstpénzérmét, és öt országgal arrébb ez­zel fizettek, vagy ezzel adtak vissza nagyobb értékű pénz­ből, akkor még korántsem biztos, hogy a pénzt verő nép és a megtalálási hely között vérségi vagy kulturális kapcsolat volt. Damaszkuszi penge eljutott a mongolokhoz is, kínai selyem a hispániai arabokig. Mégsem hiszi senki, hogy

19

arab kovácsok éltek az Amúr folyó vidékén, vagy kínai selyemgyártók dolgoztak Granadában.

A „rangos népvándorlás-kori nők” sírjai pedig végkép­pen nem kompetensek származás és kultúra kérdésében. Ugyanis bevett szokás volt messziről feleséget szerezni trónörökösök, törzsfönökök, hercegek részére, már csak „vérfrissítés” okából is. Került orosz nö kairói hárembe, és magyar hercegnő még Írországba is. Kínai rabnők a tatárokkal az Adriai-tengerig jutottak.

Ha ezek közül meghalt valaki, sírjába mellétették ked­venc tárgyait is. Amelyek országától, törzsének lakhelyé­től néha több ezer kilométerről valók, onnan hozta magá­val jcgyajándékul, és onnan valók voltak a vele, vagy nél­küle eltemetett szolgálólányai is. Ez sem bizonyít semmit, ennek alapján sem lehet orosz-arab, magyar-ír, vagy gra- nadai-kínai rokonságot feltételezni, hogy a legextrémebb példákig menjek el.

TEHÁT: TÖRTÉNELEM, TÖRTÉNELEM és még egy­szer TÖRTÉNELEM! ÍROTT TÖRTÉNELEM!!! Ezen az úton kell elindulni, és mert a XXI. századra már annyi mindent ismerünk egymástól távoli népek forrásaiból is – elöbb-utóbb minden kocka a helyére tehető ebben a gigan­tikus kirakós játékban. A „magyarokról” és tcstvérnépeik- röl, őshazájukról, történetükről és nyelvükről is! Akkor is, ha ez ellentmond minden eddigi „történeti és nyelvi isko­lának”, vagy legendának. Legalább helyre teszi azokat, mindből megtartva azt, ami igaz lehet, és így mindegyik „tábor” vélt nagy igazságából megőriz egy keveset.

EZÉRT ÍRÓDOTT EZ A KÖNYV. És most lássuk rész­letesen.

•20

„Isten Ostorának” alkatrésze voltunk?

Van-e közünk a hunokhoz,

és ha nem, miért igen?

Atilla – Isten Ostora. A nagy hun király ezt a jelzőt nem önmaga találta ki, és „aggatta magára”. A Római Bi­rodalom utolsó évtizedeiben, amikor annak területén már a római központú kereszténység volt az uralkodó eszme, és az erkölcsök, emberi normák mind lazábbak voltak, a ke­resztény papság mind gyakrabban fenyegette a birodalom urait azzal, hogy vétkeikért lesújt rájuk az Isten ostora/ Amikor azután eljött a nagy hun király keletről, könnyű volt ezt azonnal saját szavahihetőségük megerősítésére fordítani: ugye, mi megmondtuk, íme, Isten élő Ostora érkezett el közénk, bűneink büntetéséül.

(Igaz is, a név írásmódja: ezt is csak itt és ma, Magyar­országon lehet. Egy nevet, amelyet az egész világ másként ír és ejt, a magyar köznyelvben rögzült kiejtéssel ellentét­ben két T-vel és egy L-lel kell „magyar-helyesírni”, ha a fene fenét eszik, akkor is! Hogy azután a keleti népek Itil- nek mondták, egy T-vel? Hogy az északiak, a normanno- kig bezárólag Atlinak, egy T-vel? Hogy a türkök, de még a mai törökök is Atillának mondják, egy T-vel, két L-lel?

21

Kicsire nem nézünk! Ugocsa non coronat, magyar helyes­írás nem igazodik az egész hülye világhoz, mert mindenki hülye, csak mi vagyunk okosak. És marad az Attila, amit így soha, senki nem ejtett ki, és nem is fog…*)

No szóval: ez a nép, a hunok, a TÜRK népek legna­gyobb hírnévre vergődött ága volt. Igen régi népről van szó, mert már a Kínai Nagy Falat is azért emeltették a kí­nai császárok, hogy valamelyest védje a Mennyei Biro­dalmat a keletről és délkeletről támadó lovas nomádok betörései ellen. És ezek között legveszélyesebb ellenség­nek a hszung-nu, vagy hsziung-nu néven emlegetett huno­kat tartották. A kínai krónikák megkülönböztetnek fekete hunokat és fehér hunokat. (Ez később még fontos lehet!) A Nagy Fal megépítése után egy idővel kiderült: ez aránylag sikeresen állja útját a mai Belső-Mongólia és Tibet irá­nyából érkező lovasrohamoknak. Márpedig a lovas nomá­doknak valamerre támadniuk kellett, mert őshazájuk egyre forróbb és sivatagosabb lett. (Ezt is részletezem még, oka­ival együtt.)*

Végül kettéváltak. A fekete hunok továbbra is az akkori Kína határvidékén maradtak, míg a fehérnek hívott hunok elindultak a nagy sztyeppéi úton, a Hadak Útján vagy Né­pek Útján északnyugat irányába, a Kaszpi Tenger és az

* Ráadásnak itt az Etclc-ncvváltozat. Egy T-vel, soha, senki nem írta kettővel!

Marco Polo kínai krónikákat idéz. Ezek szerint a mai Hszinkiang-Ujgur kínai tartomány területén volt Csarcsan városa, a hsziung-nu, vagy másként hszung-nu nevű hun törzsek első települési központja. A várost ma Cscrcscnnek vagy kínai nyelven Csiemo-nak hívják. Egy biztos: itt a hun őshaza után még senki sem kutatott…

22

Aral-tó menti sztyeppekre. Velük időben nagyjából együtt indult el (20-50-100 év plusz-mínusz különbséggel) egy sor indoárja nép is, amelyet már szintén nem tudott eltar­tani az a föld, amely a hunok őshazája volt, és ahol azok megálltak pihenni. Jöttek a gótok, frankok, szászok, gepi­dák, longobárdok, vandálok, illetve azok ősei. Ök előbb érkeztek abba az Európába, amely a rómaiak hanyatlása miatt hatalmi vákuumban élt, és többnyire maradék kelta törzsek lakták.

A hunok előbb megálltak a Kaszpi és a Volga közti sztyeppén. Krisztus után 300 körül már ott voltak, erről

esik szó örmény és görög krónikákban is. Előlük menekül­

tek a szarmaták és a jazigok is Európa belseje felé. Lever

ték és segéderejükké tették az alánokat, majd az osztrogótok egy részét is. Azok részben Európa felé hú­zódtak előlük, részben a Krím-félszigetre, ahol belőlük

lettek később a krími gótok.

400 körül nyomulnak be Közép-Európába, és kerülnek kapcsolatba a bizánciakkal éppen úgy, mint a végső éveit élő Nyugat-Római Birodalommal, amelynek egyik legna­gyobb hadvezére, Aetius a hun királyi udvarban is leélt

egy jelentős időszakot, túszként.

A vizigótokat nyugat és dél felé szorítják, a Visztula- menti vandálok pedig előlük menekülnek Hispánia, Gallia, később Észak-Afrika felé.

Bizánccal való kapcsolatuk Arkadiusz császár halála után fordul ellenségeskedésbe, Uldin és Karaton nevű ve­zéreik 412-ig hadakoznak Kelet-RómávaL Közben segít­séget ígérnek Aetiusnak a vizigótok, Alarik király és népe

23

ellen – de ezt éppen a Bizánc elleni harcok miatt nem tud­ják a hunok akkor megadni.

A kővetkező római-vizigót háborúban, 426-ban már Aetiust segítve harcolnak Galliában a hunok, például Arles ostrománál, ekkorra birodalmuk központját már a Tiszamentére teszi át Ruga nagykirály. 437-ben a burgun- dokat verik szét, még mindig Aetius szövetségeseként. (Miután a Rómában belső intrikákkal megbuktatott vezért, aki Ruga hun királyhoz menekül segítségért, visszahelye­zik Rómában a hatalomba.) Cserébe Aetius nekik adja Pannónia tartományt.

441-ben Ruga utódai, Buda és Atilla hun seregei Bizán­cot támadják, egy sor balkáni várost és területet foglalnak el tőlük, a mai Szófiáig bezárólag. A 443-ban kötött béke nyomán jelentős hadisarcot kapnak, aranyban.

447-ben az akkor már egyeduralkodó Atilla, a szövetsé­gessé kényszerített germánokkal együtt újra a Balkánra támad, az ezzel kapcsolatos követjárások során jár udva­rában a bizánci görög Priszkosz rétor, akitől a leghitele­sebb leírások maradnak vissza a hun életmódról, nyelvről, birodalmi belső berendezkedésről. (Ennek alapján költi később A láthatatlan ember című regényét Gárdonyi Gé­za.)

451-ben már Nyugat-Róma, pontosabban Gallia ellen indul a hun király. A rómaiak segítséget kapnak: az új vi- zigót király, Teodorik az oldalukra áll. És bár Atillát is segíti kényszerből egy sor germán-gót nép, a catalaunumi csatában egyik fél sem tud győzni. Atilla visszavonul a Rajnán inneni oldalra. Egy év múlva már Észak-Itáliát támadja, Aquileiát elfoglalja, eljut a mai Milánóig, de jár­

24

ványok és éhség miatt visszafordul Pannóniába. (Róma falaiig soha nem jutott el, az, hogy a pápa fegyvertelenül, a falak előtt távozásra bírta, csak utólag költött mese, mint annyi más…) Ráadásul közben a bizánciak újra hátba tá­madták. Ellenük készült döntő csapásra, amikor 453-ban, egy germán királylány Ildikó (Krimhilda), akit feleségül vett, az esküvön megölte. Vagy orrvérzést kapott, és bele­halt. Vagy szívrohamot kapott a rengeteg italtól, amelyet a hadjárattól fáradtan lakodalmán megivott. Mert legalább ennyi verzió kering a haláláról. Mint ahogy a legendás temetéséről is, amely annyira legendássá sikerült, hogy sírját a Kárpát-medencében máig nem sikerült megtalálni. Ennyit az ismert (?) tényekről. De mi történt utána? Az, ami az ilyen, sok leigázott népet tömörítő birodalmakban történni szokott. Egyre-másra lázadtak fel a „szövetséges népek”, gepidák, szarmaták, az először még a többieket leverni segítő osztrogótok is felkeltek később a hun ura­lom ellen. Atilla fiainak utódlási belvillongásai is hozzájá­rultak, hogy a Kárpát-medencében lévő hun birodalom összeomlott, eltűnt.

Legendák keringenek a sír mellett Atilla kardjáról is, amely állítólag a magyar fejedelmek, majd királyok tulaj­dona volt, és Salamon király anyja adományozta Nordheim Ottó osztrák hercegnek, azóta őrzik azt Bécs- ben. De van ennek az „Atilla kardjának” egy másik, való­színűbb története is, amelyet kortársak jegyeztek le, és ez már a kunokkal függ majd össze!

A legendák része Atilla állítólagos székvárosa is, Esz­tergom, Pilismarót, Zebegény vidékén, amelyet állítólag szent helyként tiszteltek később a magyarok – hogy azután

25

a törökök rombolják azt végleg le. (A várost azóta sem találják egyértelműen, viszont a török pusztításnak igen­csak ellentmond az, hogy Atillát az oszmán-törökök is szent ősként tisztelték és tisztelik ma is, tehát igen való­színűtlen, hogy annak városát megsemmisítsék…)

A legnagyobb kérdés azonban az, hogy hová lettek a hunok maguk, hiszen legkevesebb százezres seregükről szóltak a történeti leírások, amelyhez a meghódolt segéd­népeket még külön számították hozzá. És százezer harcos, az családtagokkal együtt minimum félmilliós nép, amely az akkori viszonyokhoz képest igen nagy szám. Jó, a már említett harcban, ahol a fellázadt germán-gót népekkel csaptak össze, állítólag elesett negyvenezer harcos – és a többi? És a családtagok?

Egy biztos: visszafelé mentek. Kelet felé. A Duna tor­kolatához és a Fekete Tenger partvidékére biztosan elju­tottak, az 500-as években ott is éltek. De végül is a Kaszpi-tenger és a Volga mentén még sok hun élt, akik nem követték Atillát annakidején Pannóniába. Ezek adnak segítséget a Pannóniából a tenger mellé kivert testvéreik­nek, de Valemir osztrogót király visszaveri az utolsó nagy hun betörést, és a hunok visszaindulnak a sztyeppére. Egy részük biztosan fennmaradt egy ideig nomád népként. Más részük beolvadt más, feltörekvő népekbe. Voltak, akiket Bizánc fogadott be, és ott asszimilálódtak.

A pusztába visszatért hunok még több, kisebb támadás­sal próbálkoztak, de mindannyiszor visszaverték őket, sőt, 467-ben megölték Atilla fiát, Dengeziket is, az utolsó nagy hun vezért, akinek levágott fejét diadallal hurcolták körbe Konstantinápolyban.

26

A mai dél-orosz sztyeppéken két kisebb királyságuk fennmaradt, egészen a 600-as évek elejéig, ezek egyikének lakóit hívták nyugaton avaroknak (magyar nyelven várkonyoknak), akiknek a hunnal való rokonságát azzal próbálják bizonyítani, hogy a Bizáncba érkező avar követ fogadásakor elég volt a megszokott, hun nyelvet beszélő tolmácsot alkalmazni, az tökéletesen megértette őket. Ami vagy annyit jelent, hogy az avarok a hun nyelvet beszél­ték, vagy azt, hogy a sztyeppén ekkor uralkodó általános türk nyelven beszélő avarokat az ugyanezt beszélő hun tolmács fordítani tudta.

Mindenesetre az avarok képében egy olyan türk nép te­lepült be a Kárpát-medencébe az 500-as évek vége felé, amely vagy hun utódnép volt, vagy egy hasonló nyelvjá­rást beszélő türk népcsoport.

De mire a honfoglaló magyarok 896-ban ideértek, ezek az avarok már csak nyomokban voltak itt, a morvák, fran­kok, dunai bolgárok harcaiban megsemmisültek, eltűntek. Tehát áltáluk nem lehetünk a hunok rokonai.

Külön kérdés a bolgároké. Ez a nép úgy a 600-as évek közepe táján alapította meg saját birodalmát a Volga men­tén, Kuvrát kán vezetésével. E birodalomban éltek a sztyeppéi hunok maradékai, illetve azok egy része. És azok a szövetséges türk népek, amelyeket hun szóval ne­veztek el volgároknak. Az elnevezés alapja: a volgyá vagy volgyjá hun szó volt, ami vizet, folyót, folyamot jelentett. Aki e víz mellett él, az volgár. Illetve későbbi ejtéssel, amikor Cirill és Metód új ábécét fabrikál, a B betűt a V hangnak teszi megfelelővé: Bolgár. Ez a nép csak részben volt harcos nép, de komoly kereskedelmet is folytatott a

27

sztyeppe cs a keletre lévő népek között. A Volgái Bolgár Birodalom egészen 1237-ig maradt fent, amikor is Batu kán első nyugati hadjárata során öccse, Sejbán kán elfog­lalja és megsemmisíti székvárosukat, Bulgart, és leöli szinte az egész volgai bolgár népet, kevés maradványuk orosz hercegségekbe menekül…

A 700-as években a volgai bolgárok egy része Aszparuh kán vezetésével elindul, és a Duna és a Fekete-tenger közt keres új hazát magának, ott, ahol száz évvel elébb a hunok egyik törzse élt. Ez a mai Bulgária. Változatos a történel­mük, előbb komoly birodalmat alakítanak, és dunai bolgá­roknak, azaz NÁNDOR-oknak nevezik őket.

Nándorfehérvár, a mai Belgrád a magyar honfoglalásig az ö egyik nagy határerödítményük volt, majd a honfogla­lás során a magyarok komoly vereséget mérnek a Salán vezér vezette nándorokra, és elűzik őket vissza délre, a tenger mellé. (Ebből lett Vörösmarty átköltésében a Zalán futása…)

A mai bulgár emberek tisztelik ősi vezéreiket, jellemző módon a Dunán közlekedő hatalmas, kamionszállító tcher- hajóikat is róluk nevezték cl, az Aszparuh Kán, Kuvrat Kán nevét viselő hajók és társaik büszkén őrzik a hagyo­mányt. De a dunai bolgárokat előbb Bizánc kebelezte be, majd a sok, beléjük olvadt szláv népelem hatására elszlá- vosodtak, és Cirill és Metód térítéseinek kiváló alanyai lettek. A hun és türk hagyományt a pravoszláv egyház nyomására századokig elfelejtették, hiszen az a keresz­ténység előtti „pogány kort” idézte, és ezen emlékek ki­ölésében a pravoszláv egyház sem volt kíméletesebb, mint a római katolikus…

28

De az egyik bolgár törzs a 700 körül naggyá levő Kazár Birodalom alattvalója lett. A kazárok, mint Atilla egyik korábbi segédnépe, tisztelték a nagy király emlékét, fővá­rosukat, a mai Asztrahányt Itilnek nevezték el róla. Itt ezek a bolgárok és részben hunok az akkor kazár vazallus­ként vegetáló „magyarokkal” éltek együtt, egy részük csatlakozott is a Levedi nagyvajda által vezetett új törzs­szövetséghez. És ezeket a maradék hunokat, bolgárokat kezdték „kunnak” nevezni a magyarok, a hagyomány sze­rint „hét kun törzs is csatlakozott a magyarokhoz, Ed és Edömén vezetésével”.

No, itt már meg kell állni egy szóra: KUNOK ezek sem­miképpen sem lehettek, mert ez 850-890 között történt, és mint később látni fogjuk, a KUNOK, mint NÉP, ekkor még nyugodtan éltek onnan több ezer kilométerre, a kínai birodalom határán, Belsö-Ázsiában, a Hoang-Ho, a Sárga Folyó mentén, ahonnét csak 950 körül mozdítja majd ki őket egy külső támadás, a népvándorlás utolsó előtti hul­lámaként. Tehát a KUNOK itt HUNOK-at jelent, hiszen ezidőtájt a beszélt „magyar” nyelvben a K és a H hangot gyakran felcserélték vagy párhuzamosan használták, gon­doljunk csak a Horka méltóságnévre (Bulcsú vezér tiszt­sége volt például), amit Karcha-ként is említenek.

Ugyanennyire lehettek „kunok” azok, akiket a honfog­lalók „tiszai kunoknak” neveznek, ezek Kuvrát vezér két fiának emberei voltak, akik az avarok közé menekültek. Ezek közül való lehetett Árpád vezér „ügyes kun fölo- vászmestere”, Csepel, akiről a szigetet elnevezték. Való- színű, hogy őt sem háromezer kilométerről hozatta Árpád, a Hoang-Ho mellől…

29

Egyébként: Ed és Edömén Atilla „családfáján” is szere­

pel, mint a nagy király negyed-ötödfokú utódai…

Összegezzük csak: szórvány-hunok már Levédiában csapódnak hozzánk, A Kárpát-medencében is akad belőlük egy kevés. De ez így együtt is nagyon kevés ahhoz, hogy hun-magyar folyamatosságot jelentsen. És bár egyes „dé­

libábos” legendakutatók megpróbálják

ősei közé

bekombinálni Edömént, az eddigiekből világos: ez a ma­radvány-hun vezér csak egy kisebb csatlakozott segédnép vezetője volt, még akkor is, ha e nép részben hunokból állott…

Van viszont két olyan nép, amely a mai magyarság kö­zel egyötödét alkotja, és amelynek eredetmondája szinte teljesen azonos, a hunoktól eredezteti magát mindkettő! Az egyik a SZÉKELY, a másik a valódi KUN, mely utóbbi 1239 óta él velünk-nálunk.

A székelyek, vagy ahogy a történészek nevezik őket, az ESZKILEK, olyan türk népcsoport volt, amely már a hon­foglalás előtt a Kárpát-medencében élt. Hasonló nyelvet beszéltek, mint a bejövő honfoglalók. (Ez még önmagában semmit sem bizonyít, látni fogjuk, hogy sok ilyen nép volt…) Őket telepítette 1000 után Erdély védelmére a ma­gyar vezetés. És az ő eredetlegendájuk így szól: ők Atilla király hun népéből származnak. Egykori vezérük, Csaba királyfi elindult a Hadak Útján segítségért, lovasaival, és máig az ö visszatértét várják. Mint a Székely Himnuszban is hangzik: „Csaba királyfi, vezesd népedet!”.

Hogy létezett-e Csaba királyfi, ma sem tudható. De te­gyük fel, hogy volt valaha az eszkileknek, akikről tudjuk, hogy a Pannóniába került bolgárok révén valóban volt

30

bennük hun vérségi kapcsolat is, egy hasonló nevű vezé­rük. Aki valóban elindult segítségért. De hová? Hát a töb­bi hunhoz! És hol éltek ekkor még más hunok? És kik vol­tak ők? Nos, a FEKETE HUNOKRÓL van szó, akik ott maradtak Kína határán, és továbbra is a Mennyei Biroda­lom elleni támadgatásokból éltek.

Még mielőtt a Hadak Útjára visszatérnénk, lássuk csak a kunok ercdetlegendáját: Atilla, később Csaba testörpa- rancsnoka volt Zandirhám, akiből a kunok első királya lett. Atilla – vagy Csaba – rábízta a nagy király kardját. És Zandirhám elindult lovasaival segítségért. A Hadak Utján. És azóta is visszavárja őt a kun nép. (Ezt 1250 körül je­gyezték le, amikor már itt éltek, velünk-nálunk.)

Nomármost: adva van két kis nép. 1240-ig biztosan nem találkoznak, legfeljebb néhány olyan összecsapásban 1080 és 1200 között, amikor a mai Moldávia és Ukrajna terüle­tén létező kun birodalom portyázói be-beütnek az erdélyi határokon, amelyet a székelyek védenek. (Lásd még Szent László király harcait a kun betolakodók ellen…)

Nos, pár ilyen rövid összecsapás kevés ahhoz, hogy azonosítson két, többszázéves eredetlegendát. A székelye­ké már akkor megvolt, amikor a kunok még a mai Kínában voltak…

No, most térjünk csak vissza a Hadak útjához, amely ugye, a későbbi néphagyomány szerint az égbolton van, ez a Tejút, amelynek csillagai nem mások, mint Csaba (vagy Zandirhám?) lovasainak patkónyomai… De hogy keletke­zik a nephagyomány? Hát úgy, hogy valami LÉTEZŐT, amire már nem emlékszik senki, hogy mi is volt eredeti-

31

lég, helyettesítenek olyannal, ami most is van, amit most is látnak…

Létezett-e valaha valami, amit Hadak Útjának nevez­tek? Létezett bizony. A keleti eredetű népek azt a hatal­mas útvonalat hívták így, amely a mai Kínában lévő Lop Nor sivatagtól és Hszinkiang-Ujgurtól vezetett a Kaszpi- és a Fekete-tenger, az Aral-tó, a sztyeppe és onnan Európa felé. Hadak Útja vagy Népek Útja. Ezen jött számtalan ismert vagy már elfeledett nép India, Tibet, a mai Nyugat- Kína felöl. De mindenki egy irányban használta. Észak­nyugat felé. Tehát az, ha valaki ezen egyszer VISSZAFE­LÉ INDULT EL, olyan eseménynek számított, amelyet mondákban is meg kellett örökíteni! És ez a titokzatos Csaba, vagy Zandirhám, vagy mindkettő, (vagy esetleg a két név egy embert takar?) egyszer, a hunok nagy európai vereségei után bizony elindult visszafelé rajta, a HUN ŐSHAZA, a NÉPEK ŐSHAZÁJA felé, az ottmaradt fekete hunokhoz, segítségért. Nyilván nem találta őket, vagy nem

f ért oda – de segítséget, új seregeket nem tudott hozni. Es utódai őket várják azóta is. Ez legalább olyan fajsúlyú esemény volt, mintha a sumérok vagy az akkádok egyszer visszaindultak volna oda, ahonnét elődeik jöttek, az Arab­félsziget sivatagának belsejébe. Ha velük történt volna mindez, arról a sumér ékiratok és az azokat másoló héber Biblia megemlékezne. Ezt a keleti visszaindulást viszont csak az ebben részes népek emlékezete őrzi.

Igen ám, de a KUNOKNÁL van még valami: Atilla kardja!!! Amelyet állításuk szerint ök hoztak magukkal, mert rájuk maradt. (Talán öhozzájuk ment volna vissza segítségért az, aki elindult a Hadak Útján visszafelé???)

32

És ezt a kardot az ő vérükből is származó IV. vagy KUN LÁSZLÓ királynak adták át a morvamezei csata előtt, hogy ezzel győzze le Ottokár cseh királyt! És a csata után László adományozta az akkor nála még sokkal gyengébb szövetségesének, Habichtsburgi Rudolf-nak. Nos, ez a Bécsben őrzött ATILLA KARDJA történetének valószí­nűbb változata.

És most a Nimród-Ménrót-Hunor-Magor legendáról. Kezdjük a legendás babiloni királlyal. Aki egy SÉMI NÉP királya volt. Nos, amerikai humángenetikai kutatások az askenázi zsidóság eredetét vizsgálva két évvel ezelőtt fur­csa eredményt hoztak: a sémi népek gén-térképéből hiány­zik egy oiyan haploid gén, amely megvan viszont az ural- altáji türk népek mindegyikében. És mivel Ménrót- Nimród egyértelműen sémi nép királya volt, a hunok vi­szont ugyanilyen egyértelműen egy türk nép – hát ez vilá­gosan kizárja, hogy a hunok őse egy sémi király fia lehes­sen!!! Ez már a legkorszerűbb tudományon alapul, ezen nincs többé vita!

Tehát ez a legenda tényleg mese. Hogy lionnét került mégis a későbbi magyarokhoz? Erre egy furcsa „magyar” törzs szerepe lehet a válasz. A szavárd-magyaroké. Aki­ket, amikor csatlakoztak törzsszövetségünkhöz, még Levédiában, akkor magyarnak biztos nem hívhattak, csak szavárdnak. Nos, ők egy iráni nyelvcsaládból való törzs voltak. Délről jöttek Kazárföldre, ott kerültek Levedi né­pével kapcsolatba. Majd, mielőtt e nép a Kárpát- medenccbe indult volna, le is szakadtak tőlünk, és vissza­tértek dél felé, az iráni hegyekbe. Tehát talán ha 50-100 évig éltek velünk. De ők hozhatták a Bibliában is szereplő

33

legendát magukkal, és bibliai neveket is: ugyanis a többi „felföldi néppel” együtt Irán felöl bizony egy időben Ba­bilont, sőt, Egyiptomot is megtámadták. NEKIK lehetett valamilyen közük a babiloni királyhoz is. De sem a hu­noknak, sem a későbbi „magyar” törzseknek nem!

Viszont a már említett nesztoriánus keresztények is ter­jesztették a Szentírás igéit keleten – tőlük is hallhattak a magyarok a titokzatos Ménrót királyról. Aztán egybekom­binálták az egészet. Érdekes: az Ázsiából csak 950 körül elinduló KUNOKNÁL ez a motívum hiányzik, ők a szavárdokkal nem találkozhattak. Pedig a hun eredetet vallják…

• És még egy apróság: ha azután Hunort és Magort Góggal és Magóggal is keverik, hát tessék, egy kis cseme­ge a további keveréshez: Marco Polo útleírásában, a János pap országáról szóló rész végén szerepel egy gyönyörű idézet: „Itt van az az ország, amelyet Ung és Mongul or­szágának neveznek (!!!???), azon két faj neve után, amely a tatár hódítás előtt itt élt. Ungnak nevezték Góg utódait, Mongult pedig időnként a tatárokra alkalmazták…” (Ezt az országot az akkori Kína határától hét nap lovaglásra, nyugatra határozza meg, tehát igencsak a Lop Nor – Hszinkiang Ujgur vidékén lehetett…)

Nos, Marco Polo nálunk sosem járt. A Hunor-Magor le­gendakört nem ismerte. Elmond viszont egy félelmetesen hasonlító másikat. Ung és Mongul? Ez annyira lehet ma­gyar-mongol is (ung = ungur vagy üngür?), mint a hun­magyar azonosság… Nomármost akkor mindenkivel roko­nok voltunk? Vagy ez egy általában elterjedt legendakor, amelyet utólag minden nép úgy magyaráz, hogy ő volt az

34

egyik főszereplő? Vagy a Népek Őshazájából eredő legen­da, amelynek eredeti forrását szándékosan felejtették el a magyar geszták katolikus feljegyzői, és csempésztek a helyébe bibliai aktualitást, hogy „fogyasztható” legyen, vallási szempontból is???

* * *

Szóval maradjunk annyiban:

1. A Ménrót-Hunor-Magor legenda genetikailag végle­gesen meg van cáfolva.
2. Hasonló legendák viszont élnek a keleti népek köré­ben, ez lehet az alapja.
3. Két nemzetalkotó népelemünk, a kun és a székely- eszkil tényleg hun eredetű, és hun eredetű pár töre­dék-törzs Kazáriából. Ezek együtt annyit jelentenek, hogy a mai magyarság egyötöde biztosan hun erede­tű. A többi nem az. (Hogy kik, arról még lesz szó.)

Tudom, mindez nem olyan szép mese, mint a nagy köl­tők Csodaszarvas-legendái, de ez legalább bizonyítható.

Hogy azután szégyen-e a hunok utódainak lenni, vagy dicsőség? A művelt nyugat köpköd rájuk, mint véreskezü gyilkosokra. És a franciák, németek, angolok elődei, az egyes frank, gót, vandál és egyéb törzsek mit müveitek a Római Birodalomban, azt ki kérdezi meg? És ha az askenázi eredetű amerikai zsidóság Hitler SS-gyilkosaival próbálja azonosítani a hunokat, csak azért, mert a hunok állítólagos utódai, a magyarok – elítélhetően – közremű­ködtek hatszázezer askenázi megölésében? Tőlük meg azt lehetne megkérdezni, hogy Szikkim város férfiainak le-

35

gyilkolásáról, mikor azok körülmetélték magukat, hogy csatlakozhassanak a zsidó törzsekhez, és a sebláztól tehe­tetlen összes hímnemüt kardélre hányták a város zsidó ostromlói – no, erről mi a véleményük? Minden népnek van ,,szennyese”, és csak az gyűlöljön mást oktalanul, aki­nek nincs. De olyan nép, nemzet, törzs nem létezik a mai Földön…

36

Kazária rejtelmei:

Levedi, Meskekh, Sarkéi – és a menekülés

Igaz lehetett Emese álma?

A hunok végleges veresége után a sztyeppén hatalmi „űr” keletkezett. Egy nagy nép uralma megszűnt, másik még nem alakult ki. A népvándorlás nagy hulláma is véget ért, a sztyeppén Európa felé átzúdult népek vagy beren­dezkedtek valahol (mint a frankok, akik Európában majd­nem akkora területen uralkodtak Nagy Károly idején, mint korábban a rómaiak…) – vagy felőrlődtek az állandó har­cokban, és eltűntek, mint a szarmaták, jazigok, vandálok, és egyes gót törzsek.

De kié volt maga a sztyeppe? Nos, egymást követve ér­keztek Belső-Ázsia felöl a különféle türk törzsek. A kirgi­zek például 150-200 évig voltak a térség vezető ereje. De aztán jött egy nép, amely legalábbis itt megismételte Atti­la bravúrját: egységes birodalmat hozott létre, amelyet nyugaton a Krím-félsziget, illetve az onnan Kijevig terje­dő terület fémjelzett, délen a Kaukázus, a Kaszpi-tenger és az Aral-tó közti „átjáró” és az Amu-Darja (régebbi görög nevén az Oxus) folyó volt a határ, északon a volgai bolgá­rok országával volt határos, keleten, délkeleten pedig Bok-

37

hara, Szamarkand, Khorczm környékén a szeldzsuk- törökök szultánságai, kereskedőváros-államai virágoztak.

Ez a nép a KAZÁROK voltak. A 600-as években alakít­ják ki az új birodalmat, amelyhez egymás után csatlakoz­nak a környező kisebb népek, vagy önként, vagy fegyveres beolvasztás útján. Alánok, úzok, oguzok, jászok (aszik), besenyők, krími gótok, – és azok is, akiket később majd magyaroknak neveznek. Az új birodalom komoly fegyve­res erőt is jelent, amire szükség is van, mert egy villám­gyorsan terjeszkedő új hódító fenyegeti keletről, az iszlám hitet éppen csak felvett arabok személyében. Az Arab­félszigetről 650 körül minden irányba elinduló arab áradat hamar eljut Kazária küszöbére is. A nagy hódító, Omár kalifa 642-ben veri szét a perzsa birodalmat, és Sirázig jut cl. Ez még nem közvetlen veszély. De már Moávija kalifa csapatai 667-ben átlépik az Oxust, miközben komoly, és váltakozó sikerű harcot folytatnak a kazárok nyugati szomszédjával, az Örmény Királysággal is. 674-ben Bok- harát, 704-ben Szamarkandot is elfoglalják. 711-713 kö­zött, egyidöben az indiai arab beözönléssel, már az Oxuson inneni területeken is támadnak.

Végső soron az üstökös-szerü arab terjeszkedést csak kevés helyen tudták megállítani. Európában a Pireneusok- tól északra, Poitiersnél, 732-ben. Ez köztudott. Az már kevésbé, hogy Kína kapujáig is eljutottak az arabok, sőt, a Talasz-völgyben megverték a kínai császári hadsereget is – de tovább nem jutottak. Talán azért, mert a hátukban- oldalukban baj van: Örményországnál, aztán az Oxustól északra, és a Kaukázus előterében is a kazárok többször is visszaverik őket. De az arabok nyomása megmarad:

38

Kazária vegye fel az iszlám hitet! (Ami az akkori világban egyet jelentett azzal, hogy ismerje el nemcsak a hódító hitét, hanem annak főhatóságát is, magyarul az egész törzsszövetség, amely kazár vezetés alatt áll, legyen az új arab kalifátus hűbérese.)

Ebben a helyzetben jól jönne a nagy nyugati szomszéd, Bizánc segítsége, hiszen a bizánciak is hadakoznak ekko-

• • riban az arabokkal: szétverik azok tengeri flottáját, és Ör­ményországnál részben ök szorítják vissza a félhold har­cosait. Tehát nemcsak Kazáriának, hanem Bizáncnak is érdeke lenne egy szövetség – az arabok ellen. Am ez a szövetség mégsem kerül megkötésre, mert Bizánc is felté­telt támaszt: Kazária minden népe vegye fel a bizánci rítu- sú kereszténységet! (És legyen Bizánc hűbérese, ennek révén…)

A kazár nagykagán, Bulan (Buján) 730-ban, hosszú gondolkodás után furcsa megoldást választ: diplomáciai okokból népeivel együtt felveszi – a zsidó vallást! Okosan teszi, ezáltal egyik nagyhatalom hűbérese sem lesz. Az arabok ezután, érdekes módon, nem szegik meg többé a kazárokkal kötött békét, a Pax Kazaricát. Egy elvi és egy gyakorlati okból: ezidötájt az arabok már nem tekintik a zsidókat ellenségnek, sőt, mint „Az írás Népét”, tisztelik is. (Az iszlám az Ószövetségen alapul, már Mohamed ki­nyilvánította, hogy más, az Ószövetségen alapuló vallás híveit nem szabad üldözni. És bár az Arab-félszigeten, az iszlám terjeszkedés elején még maga a próféta fegyverrel „térített meg” néhány zsidó vallású arab törzset, később ez abbamaradt, és a különböző arab kalifái udvarokban, első­sorban a hispániai félszigeten, Cordobában, Granadában

39

magas tisztségeket is töltöttek be zsidó emberek. Orvosok, csillagászok, sőt, többször és több helyen főminiszterek, vezírek is váltak belőlük.)

És mivel az araboknak éppen elég harcot jelent Észak- India elfoglalása, és a többször is kitörő síita lázadások leverése (a siíta az iszlám kisebbségi ága) – okosabbnak tartják a békét megőrizni a kazárokkal, akikről jól tudják, hogy azok nem fognak támadni déli határaikon túl, mert a sztyeppén való uralomban és terjeszkedésben érdekeltek, észak, északnyugat felé.

Bizánc is tiszteletben tartja a kazár döntést: még mindig jobb egy más vallásé ütközöállam a sztyeppén és a fekete Tenger partján, mintha Kazária is iszlám hűbéres állammá válna, és ezúton fognák harapófogóba Konstantinápolyi az arabok.

Mit is jelent ez a helyzet? Két dolgot: az iszlám terjesz­kedése megáll, a sztyeppére sosem jut el. És mivel Kazáriától délre már 700 körül az arabok az urak – hát megáll a népvándorlás utánpótlása is Belsö-Ázsia felől. (Magát Belső-Ázsiát sosem foglalják el az iszlám harco­sok, a mai Afganisztánon át érik el Észak-Indiát, a mai Pakisztánt, északon Khorezmig jutnak el, de Tibet, a Lop Nor vidéke és Hszinkiang-Ujgur déli része elkerüli a hódí­tást. Túl sok a hegy, a sivatag a lovas támadóknak. Ebben a lassan kiürülő Népek Őshazájában, aki ott maradt, élhet még párszáz évet békében, a tatárok feltűnéséig. És bár szinte minden ottani kisebb országban, városban vannak iszlám vallásúak is, kereskedők, akik letelepedtek, és má­sok, de „pogányok” és nesztoriánus keresztények is élnek békében, együtt a buddhistákkal.)

40

A másik fontos tényező, ami ebből ered: behatárolja, hogy a magyarok elődei mikor indultak el innen, és értek Kazáriába. Mindenképpen 670 előtt! És utánuk már más nép nem érkezett a Hadak Útján a sztyeppére, legalábbis

950-ig nem. Az Indiából induló

már elvágták

az arabok, Szind-nél, a Shambalából induló népek pedig Khorezmtöl Hszinkiang-Ujgur északi részéig nem tudnak már áttörni az arab tartományokon…

Arra, hogy mit jelent a zsidó vallás felvétele a kazár bi­rodalomban, még visszatérek. De most nézzük, hogy mi a helyzet az „elö-magyarokkal”? Buján, majd Obajida és Juszuf (vagy Joszif) nagykagánok uralma jelzi azt a kor­szakot, amikor feltűnnek a „magyar” törzsek Kazária szí­vében. (A magyar idézőjelbe tételét még mindig az jelzi, hogy csak az egyik törzs tagjait hívták magyarlaknak vagy megyerieknek…)

Hogy miért állítom biztosan azt: e törzsek többsége türk eredetű volt? A válasz egyszerű: minden korabeli örmény, bizánci, arab és kínai krónika „törköknek” nevez minket, sőt, amikor az egyik kóborló normann törzzsel egy „ösma- gyar” eljut a vikingek északi hazájába, és onnan a nagy felfedező, Vörös Erik vezetésével részt vesz Grönland fel­fedezésében, nos, a normann vezér is „Tyrker”-nek, azaz türknek nevezi emberét. És azért ilyen sokan, és AKKOR, tán mégis jobban tudták…

Viszont ha türkök voltak, akkor az arab hódítás előtt kellett hogy elinduljanak délről, és Kazáriába érjenek, a már említett okokból. De ez nem volt egy egységes nép, sem nyelvében, sem eredetében. A sztyeppén ezidőtájt nemigen éltek önállóan nagyobb, homogén népek. Aki

41

számított, és elég nagy volt* az törzsszövetségi rendszer­ben élt. Ez annyit jelentett, hogy elindul egy nagyobb törzs, vagy néptöredék, és ha szerencséje van, és ügyesen vezetik, akkor mind többen csatlakoznak hozzá. Két eset van: vagy a csatlakozók fogadják el a vezető törzs nyelvét, és annak nevét, vagy túl sok a csatlakozó, és a beolvadottak között elvész, feloldódik az eredeti vezető.

Kazária esetében inkább az első folyamatról beszélhe­tünk, míg az ösmagyaroknál egyik sem jellemző: sokan csatlakoznak, de senki sem veszíti el teljesen eredeti azo­nosságát, a csatlakozók is visszahatnak a többségre, és gazdagítják annak nyelvét, kultúráját. (Gondoljunk csak utána: először is van a vérszerzödéskor hét nagy törzs. A „nagy” szó annyit jelent, hogy egy ilyen törzs önmaga ké­pes kiállítani „egy töményre való” harcost. Ez tízezer em­bert jelent. Aztán van a „hét kun törzs”, akikről már tud­juk, hogy maradék hunok és bolgárok vegyesen. Ezek ki­sebb törzsek. A majd még részletezendő sarkeli lázadás után csatlakozik három kazár törzs, a kabarok. Töredék alánok, jászok is jönnek. Ott vannak az iráni nyelvű szavárdok. És még a két említett normann törzs is. Szép kis kavalkád – együtt mégis egy törzsszövetséget alkot­nak. Amelyről le is lehet válni, lásd szavárdok és norman­nok, és ezt békében, harc nélkül meg lehet tenni…)

Szóval: maga a kazár birodalom, mint már volt róla szó, soknemzetiségű bolgároktól a Krímben megtelepedett osztrogótokig. Egyszóval egy nagy törzsszövetség. Amely a többségtől eltérő nyelvű, „nem rokon” törzseket határai­ra telepíti, vagy ha eleve ott vannak, ott hagyja őket élni, afféle „határőrként”. Ilyenek a gótok nyugatról, a bese-

42

nyök keletről, az alánok, jászok délről. De a „magyar” törzsszövetség a birodalom szívében kap helyet. Ami ele­ve csak megbecsült rokon-népnek jár. És a kazár nagykagánok „házassági diplomáciával” is jelzik a meg­becsülést. Már Levedi vajda is előkelő kazár hölgyet kap feleségül. De e házasság gyermekszülés nélkül zárul. Ezért ezt a „násszal erősített hűséget” utóda, Ügyek vezér esetében is megismétlik: ő Emese személyében már eleve kazár királyi hercegnőt kap hitvesül. Fia, Álmos herceg tehát félvér kazár.

Es itt egy pillanatra érdemes visszatérni a finnugor ere­det kérdésére: elképzelhető, hogy akár a hét vezető törzs­ben is volt egy vagy kettő, amelyben eredetileg túlsúlyban voltak ugor elemek. Csak logikailag nehéz követni: mikor és hol csatlakoztak? Mert: ha ezek Attila idején már a Volga-vidéken éltek, a többi „magyar” (türk) törzs még

•t

nem élt ott. Ok Hszinkiangtól délre járhattak ekkoriban. Aztán: a volgai bolgár birodalomban sem tudtak olyan ugor eredetű nagyobb néptöredékről, amely dél felé hagyta el az ö területüket. A bolgárok is türkök voltak, és tőlük délre már alakult ki Kazária, szintén türk népekkel. Mind­ezek között feltűnt volna egy idegenül mozgó, más nyelvet beszélő, más szokásokkal rendelkező (elsősorban halász­vadász) nép vagy törzs, hiszen itt és ekkor már mindenki lovas-nomád volt, türk módra. Még egy változat lehetsé­ges: amikor már Kazária szívében, Levédiában élnek a későbbi „magyar” törzsek, ott fogadnak soraikba többféle kisszámú, menekült néptöredéket. Mint Ed és Edömén hunjait, bolgárjait, vagy párezer jászt, és másokat is. Ebbe a folyamatba beleillik, hogy ha érkezik az Ural vidékéről

43

egy vagy két kisebb ugor törzs, befogadják azt is, mint a többi hontalant. (Ez a folyamat lesz később a vesztük, és egyben a honfoglalás kiindulópontja, amikor a lázadó ka­baroknak adnak menedéket, kiváltva a kazár nagykagán bosszúját…)

És akkor most lássunk még egy eredetlegendát: Emese álmát, az öt álmában megtermékenyítő turulmadárral. Azt már tisztáztuk: Emese kazár királyi családból származó ifjú hercegnő volt, mielőtt Ügyek feleségül kapta a kagántól. Igen ám, de a kazár királyi családban igen szigo­rúan vették a diplomáciai okból felvett zsidó hit betartá­sát, még hittudósokat, rabbikat is hívtak messze földről, a szórvány zsidóságtól, ennek megőrzése végett.

A szigorú zsidó hitben nevelkedett ifjú Emese tehát gyermekkori serdülő-lánykori szellemi élményeiből ezt a legendát nem vehette. Az Ószövetségben ilyen elem nincs! Hogy a kazár mondavilágban van-e, azt nem tudom, de különösen Joszif nagykagán idején azt már elnyomták, és erősítették a zsidó hitet, főleg a vezető rétegekben.

Tehát nem túl valószínű, hogy Emese spontán álmodott ilyesmit. Mármint a turullal való pajzánkodást. Hogy eset­leg férje, Ügyek, és annak más törzsbéli vezetőtársai talál­ták ki e legendát, azért, hogy bizonyítsák: az álmok is ve­zetésre teszik őket hivatottá, tehát kazár gyámság nélkül is lennének valakik – ez már hihetőbb. De akkor még mindig kérdéses, hogy Emese, mint jó feleség, elfogadta-e önként ezt a szerepet, vagy ennél több volt benne a hűség a kazár királyi (kagáni) családhoz, amelyből származott?

Egy biztos: a később magyarnak hívott kisebbik türk törzsszövetség nagyobb függetlenséget szeretett volna a

44

nagyobbtól, a kazároktól. Nyilván ezért vonultak el a Levédiának nevezett földről az úgynevezett Etelközbe, határfelvigyázónak. (Vagy elkövettek valamit a nagykagán ellen, amit az ilyesfajta „diplomatikus száműzetéssel” to­rolt meg? De mit? Levédiában nem lázadhattak fel a biro­dalom egysége ellen, ahhoz túl közel voltak a fővároshoz, Itilhez. Vagy nem akarták elfogadni az új államvallást, a zsidó hitet, amelyet pedig elég sok kazár hűbéres törzs is vállalt a kagán nyomására? Ma még nincs válasz.)

Szóval a birodalom északi peremvidékére mentek, a hét nagy törzs, és a sok csatlakozott kisebb töredék. Aztán, a 800-as évek vége felé lázadás tört ki a kagán birodalmá­ban. A Volga alsó folyásánál volt egy igen fontos nagy erőd: SARKEL. Ezt egy kazár nyelvjárást beszedő nép, a

ff

kabarok őrizték és lakták. Ok lázadtak fel, és ez komoly dolog volt, mert három törzsnyi erőt jelentettek, ami akár 20-30 ezer harcos is lehetett. A kagán természetesen teljes erejével reagált, és leverte a lázadást.

Hogy mindehhez mi köze a „magyaroknak”? Szintén nem világos még, mert senki sem kutatta, hogy aktívan támogatták a kabarok felkelését Sarkéinál, azaz maguk is részt vettek benne – vagy csak befogadtak a levert és me­nekülő lázadókat? Akármelyik is történt, a kagán ezt is, azt is megtorolta. Egy másik, nagy nomád türk törzset, a „magyaroknál” akkor számbelileg nagyobb besenyőket uszította az etelközi népsokadalomra, amely részben véd­telen is volt, mert két serege is a Kárpát-medence táján verekedett. Egyik bizánci szövetségben a bolgárok, már­mint a dunai bolgárok, a nándorok ellen, a másik meg Szvatopluk szövetségeseként, a morvák oldalán a Dunán­

45

túlt őrző frankokat idegesítette. (Lehet, hogy ez volt a baj, hogy túl önállóan léptek fel, és például a kagán örök rivá­lisával, Bizánccal is szövetkeztek? És ezért indította rájuk a kagán a besenyőket, a kabarok segítése-befogadása csak ürügy volt?)

Mindegy, a túlerő elöl indultak meg új hazát keresni a Kárpát-medencébe az akkor már szerződéssel (vérszerző­déssel) is a Magyari vagy Megyeri törzs által vezetett, még mindig soknemzetiségű törzsek. (A kabarokat például a Keszi törzshöz „sorolták”,* lehet hogy azért, mert a Kcszik önállóan nem tudtak egy tízezres „töményt” kiállí­tani? Vagy azért, mert a Keszik álltak rokonságilag legkö­zelebb a türk-kazár-kabarokhoz? Újabb nyitott kérdés…)

Meskekh

És most érdemes egy kis kitérőt tenni erre a kazár zsidó államvallás témájára, mert sokmindent meghatározhat en­nek reális ismerete.

Buján nagykagán, majd Obajida és Joszif ezt nagyon is komolyan vették, hiszen birodalmuk semlegessége, és ez­által létjogosultsága attól függött, hogy e „harmadikutas- ságot” el tudják-e ismertetni a többi nagy állammal? Ezért akadályozták meg az iszlám megjelenését a Fekete Tenger – Kaszpi-tenger – Aral-tó vonaltól északra, és ezért űzték el a Bizáncból indult keresztény térítőket. És ezért köve­

* A törzsek felsorolásánál több forrás Kabar-Keszinck mondja őket.

46

telték meg hűbéres népeik vezetőitől is, hogy legalább látszatra vegyék fel a zsidó hitet. Volt, akinél sikerült, és volt, akinél nem. A krími gótok például megtették ezt, olyannyira, hogy például Polniak orosz nyelvész-kutató szerint a később Kelet-Európábán használt JIDDIS nyelv innen, a krími gótból származik, és nem az ófelnémetből. A besenyők, és a „magyarok” viszont nem tértek át, erre utaló jel nincsen. Hogy a kabarok sarkeli lázadásában mi­lyen szerepe volt ennek: az új, kötelező hit ellen lázadtak, vagy maguk is átvették azt – megoszlanak a vélemények. Egy biztos: a honfoglalókkal bejövő kabarok szállásterüle­tein, Kozárban, Kozármislényben és másutt az eddig fel­tárt sírokban bizony vannak zsidó vallási jelképek, menórák, és hasonlók. És egyesek ide vezetik vissza az Erdélyben dívó „szombatisták”, „zsidózó magyarok”, az ószövetségi neveket választó eszkil-székelyek szokásainak eredetét.

De nézzük még egy kicsit a kazár „zsidó” birodalom ügyeit. Az idézőjel itt azért fontos, mert a hatalmas biro­dalomban „igazi”, a Szentföldről menekült zsidó alig élt néhányszáz, A Krisztus után 70 körül kitört római-zsidó háború, és Jeruzsálem elpusztítása után igaz, hogy mene­kült a zsidóság atyái földjéről, de nem erre. Menekültek délre, az arabok közé, ott Mohamed felléptéig olyan erő­sek voltak, hogy több arab gyakorolta a zsidó vallást, mint a kereszténységet, sőt, kisebb szír és jemeni királyságok már akkor alkalmazták a kazárok későbbi fogását: azért vette fel az egész ország a zsidó hitet, hogy ne kelljen sem a rómaiak sokistenhitét, sem a terjedő kereszténységet elfogadniok.

47

Menekültek másfelé is a szétszórt zsidók, Róma más tartományaiba is, minél messzebb magától Róma város­ától. Például Brittanniába, ahová kerültek Jézus zsidó kö­vetői is (így jutott el Arimetriai József révén a Jézus ki­ömlő vérét állítólag felfogó Szent Grál kehely, a későbbi brit-kelta mondakör, az Arthur-legenda fontos eleme ide), de erős, vallását gyakorló zsidó kereskedőréteg is kiala­kult brit földön. És sokan Hispániába, vagy Észak- Afrikába, Marokkó vidékére mentek. Ez azért érdekes, mert amikor 700 után az arabok elfoglalják a Hispániái félszigetet, és megalakulnak Cordoba, Granada közpon­tokkal az ottani arab (mór) kalifátusok és emírségek, azokban komoly karriert futhatnak be az ott élő zsidók. Nemcsak bankárként vagy adószedőként, mint azt sokan manapság hiszik, hanem udvari orvosok, csillagászok, ma­tematikusok és filozófusok is kerültek ki közülük. Sőt, magas rangú tisztviselők is.

És ennek már szerepe van a kazár-zsidó ügyben is. Ugyanis terjedt a hír nyugat, a szétszórt zsidó diaszpórák felé: keleten létezik egy új, nagy zsidó birodalom. Meskckh-nek nevezték el. Joszif kagánnal már levelező kapcsolatban vannak a diaszpóra vallási és filozófiai veze­tői. Rabbikat, hittudósokat küldenek keletre. Sőt! A gra- nadai emír egyik föminisztere, aki maga zsidó volt, felfi­gyel az ügyre, és kapcsolatba lép a kazárokkal. Először azért, mert úgy véli, hogy bennük találta meg Izrael egyik- elveszett legendás törzsének utódait. Aztán amikor hosz- szas levelezés után rájön arra, hogy Meskekh-ben nem született, „csak” betért zsidók élnek, a kazárok személyé­ben, új irányt vesz a levelezés. Kazár részről megkérdik a

48

föminisztert: vállalna-e uralkodói vagy vczíri szerepet MesKekh-ben? Ö előbb hajlik is e megoldásra, de ebben végül is két dolog akadályozza meg. Részben a saját halá­la, részben pedig az, hogy ekkorra Meskckh-Kazária már hanyatlóban van. Egyrészt egy új nép, a kunok döntik meg a birodalmat, másrészt a kegyelemdöfést a kijevi nagyfe­jedelem adja meg, amikor a terjeszkedő új szláv állam, a Kijevi Rusz csapatai elfoglalják és szétdúlják 960-ban a kazár fővárost, Itilt, Szvjatoszlav nagyfcjedclcm vezetésé­vel.

Persze, mondhatja erre mindenki, hogy ez mind csak mese, legenda. Csakhogy… csakhogy a huszadik század első felében már elég sokan és eléggé komolyan foglal­koztak ezzel a legendával. írt róla könyvet a magyarorszá­gi zsidó származású világhírű író, Arthur Koestler, a sztá­linizmust leleplező „Sötétség délben” szerzője. Nagyon komolyan elemezte mindezt az amerikai D. M. Dunlop, vagy a már említett orosz nyelvész-kutató, A. N. Polniak. De idehaza is foglalkoztak vele. Élt Újpesten egy igen tudós főrabbi, Friedmann Dénes. Élt, amíg a Holocaust során meg nem ölték. Ha igaz, akkor 1943-ban fejezte be hatalmas müvét, amely a zsidó nép történelméről és kultú­rájáról szól. Nemrég adta ki újra Raj Tamás főrabbi kiadó­ja. És Friedmann volt az, aki részletesen elemezte a gra- nadai föminiszter és a kazárok kapcsolatát. Tőle tudjuk azt is, hogy több száz éven át komoly nézeteltérések voltak az Európában élő zsidók két ága, az ASKENÁZIK és a SZE­FÁRDOK között. Annyira komolyak, hogy sokhelyütt a szefárdok tiltották gyermekeiknek az askcnázikkal való házasságot is.

49

Hogy ez miért érdekes? Nos, csak azért, mert az askenázik a kazároktól származtak. Ugyanis Kazária buká­sa után annak lakói egyrészt a mai Ukrajna területén tűn­tek fel, Csernyigov, Zsitomir környékén, másrészt egy olyan, zömmel uratlan területen az orosz-lengyel-magyar határháromszögben, Halics-Lodomériában, ahol senkinek sem volt sokáig tartós hatalma, és így a kazár zsidók zak­latás nélkül élhettek kis városokban, falvakban saját hitük szerint. Az itteni zsidók néha ortodoxabbak, mint az Izrael törzseiből származó „vér szerinti” társaik, a szefárdok. De mi ez a „vér szerinti” megkülönböztetés? Hát… az askenázi zsidók ősei türk kazárok, iráni eredetű alánok, sőt, krími gótok is voltak. Tehát szigorúan vett indoeuró­pai népek fiai-lányai.

Meskekhbe Izrael törzseiből származó zsidó csak akkor keveredett, amikor Bizáncból egy-egy pogrom után oda menekült párezer ember, volt még néhány rabbi, kereske­dő – és más nem. Amikor 1492-ben Kasztíliai Izabella és Aragóniái Ferdinánd kiverték a mórok utolsó maradékait Spanyolországból, és ott dühöngeni kezdett az inkvizíció, az arabokkal egyidöben a zsidók is menekülni kezdtek onnan. Voltak, akik Marokkó felé, voltak, akik Anglia, Németalföld (a mai Belgium, Hollandia) felé, már ott élő hit társaikhoz – és voltak, akikben még élt a legendás Meskekh emléke, hát elindultak megkeresni a keleti zsidó birodalmat. Persze hogy nem találták, de találtak Halics- Lodoméria már említett vidékein zsidó vallás szerint élő­embereket. Igaz, ezek nem voltak mediterrán módra olajo­sán sötét bőrűek, sötét szeműek, sasorrúak és göndör feke­te hajúak, hanem barnák, néha szőkék és vörösek, szemük

50

is sokszor zöld vagy kck volt, bőrük néha annyira világos, hogy sűrűn voltak szeplősek és érzékenyek voltak a Nap­ra, nem is a hébert,vagy az arámi nyelvet beszélték, hanem egy németes dialektust, a JIDDIS-t, amelyben voltak ősi szavak is, – de szigorúan tartották a zsidó hitet. Nos, az idemenekült spanyol szefárd zsidók nem voltak olyan finnyásak, ők keveredtek, házasodtak az askenázikkal. De közép-európai,vagy nyugati testvéreik ezt még akkor is igen nehezen tették meg, amikor a Galíciából II. József császár reformjai után kirajzó keleti zsidók hozzájuk ér­keztek. Igaz is: Galícia! Senkinek sem tűnt fel eddig, hogy a korábbi Halics „miért váltott nevet”? Hiszen ilyen néven már van Európában egy tartomány! Pontosan Spanyolor­szágban… És honnét is jöttek a menekült zsidók Halicsba? Spanyolországból… Még a tartomány nevét is hozták ma­gukkal…

Szóval: az európai, később az amerikai zsidóságban so- káig tartott ez a különbség a SZEFARDIM és az ASKENÁZIM közösségek között. Nemcsak a keveredéstől való ódzkodás, de a vagyoni különbség terén is. Na igen, Halicsban és Dél-Ukrajnában a zárt kis mezővárosokban tengődő askenázik-nak nem volt annyi módjuk meggazda­godni, mint az Európa számos területén, városában élő, pénzváltással, kereskedéssel, üzlettel foglalkozó szefár­doknak.

Éppen ezért az askenázik között alakult ki a cionizmus eszméje, a Szentföldre való „visszatérés” vágya. A szefár­dok gondolkodtak Argentínán, vagy afrikai területeken, mint új hazán. Az askenázik ragaszkodtak Palesztinához. Meg is kapták – mert az angol gyarmati politikának ez jó

51

volt, az arab „tengerben” egy olyan kis szigetállam, amely kénytelen a britekre támaszkodni, és bázist ad a Szuezi Csatorna ellenőrzéséhez.

Aztán jött Hitler a tömeggyilkosaival. És kiirtottak hat­millió európai zsidót. A zömük – már csak a földrajzi té­nyek miatt is – askenázi volt, lengyel, orosz, ukrán, ro­mán, magyar területekről. Merthogy „fajidegenek” voltak. Nocsak… Mihez képest? A türk kazárok, az iráni alánok, a krími gótok világos hajú és szemű, bőrű ivadékai? Ha Hit­ler ismerné a legújabb kutatási eredményeket, az rosszabb lenne számára a megérdemelt pokolnál is: négymillió „ÁRJÁT” öletett meg legalább…

Igaz, a legvadabb cionisták sem örülnek mindennek, mert ők meg azzal érvelnek, hogy annakidején az Úr nekik adta a földet; „szerződéssel”. Mármost, mivel a cionisták

első nemzedéke igencsak askenázi volt, tőlük meg az kér­

dezhető meg, hogy őseik hol voltak eme emlékezetes „szerződéskötéskor”? Elárulható: Belsö-Ázsiában készül­

tek a sztyeppe meghódítására…

És ha az itthoni „fajvédő” csoportok, „vadmagyarok” azzal érvelnek, antiszemitizmusukat alátámasztandó, hogy „a zsidó fajidegen elem azok között, akik a honfoglalókig tudják visszavezetni származásukat!” – már rúgtak is egy hatalmas öngólt. Először azért, mert a kazárok rokon nép voltak, és közülük került ki az askenázik őseinek zöme. Másodszor azért mert, mint már esett róla szó, a honfogla­lókkal együtt jött be három lázadó kazár-kabar törzs is. Akik, mint a kazár birodalom része, vagy gyakorolták a zsidó vallást,vagy nem… Ha igen, akkor bizony jó esély van rá, hogy tíz honfoglalóból akár 2-3 is zsidó hitü volt ,

52

ha nem is volt zsidó származású. (No de honi antiszemitá­ink nem különböztetik meg a zsidó vallást és a „vérségi” zsidó származást. Nekik a zsidó az zsidó, eredendően el­lenség.)

És a slusszpoén: Árpád vezér nagyanyja, Emese kazár hercegnő egészen biztosan zsidó hitben nevelkedett fel, mint a kazár uralkodóház többi tagja is. Mármost a mai Izrael törvényei szerint ha valakinek nagyanyja zsidó volt, akkor befogadják izraeli állampolgárnak. Árpádot is meg­illetné ez a jog. És a hitleri zsidótörvények szerint, ha va­lakinek egy nagyszülője zsidó volt, az bizony mehetett a koncentrációs táborokba… Árpád is?

És itt a válasz az eddig már bizonnyal sokakban felme­rült, de ki még nem mondott kérdésre: ha mindezt ilyen régen, és ennyien tudták és kutatták, Magyarországon mi­ért nem közismert? A válasz egyszerű: már elég régen megmerevedett „arcvonalakban” zajlik a háború itthon is antiszemiták és nyílt vagy titkolt cionisták között. A „lö­vészárkok frontharcosainak” nagyon kínos lenne, ha a fen­tieket mindenki tudná. Elvenné a muníciót tőlük, és nevet­ségessé válnának. Legalábbis a fajelméleti kérdésekben…

De hogy az eddigi „kevés” bizonyíték mellé egy újat is bemutassak: 2006 nyarán hosszan voltam kórházban. Egy nagyon jó barátom, egy zsidó származású orvos-professzor gyógyított, mások mellett. Elolvasta egy-két, a témában készült tanulmányomat és egy korábbi könyvem részletét. Csóválta a fejét: ezt ö nem hiszi el. Aztán pont az ö író­asztalán láttam a frissen megjelent Friedmann-féle köny­vet. Elkértem, és kijegyzeteltem neki a vonatkozó része­ket. Még ekkor is kétkedett, bár már kevesebb meggyözö-

53

déssel. „Majd ha genetikai bizonyítékot is látok!” – mond­ta mosolyogva. Másnap furcsa mosollyal nyitott be beteg­szobámba, kezembe adott egy fénymásolatot egy amerikai genetikus kutatócsoport jelentéséről. Ebből kiderül: az askenázi zsidók öt százalékánál egy olyan haploid gént mutatnak ki, amely a sémi népeknél nincs és nem is lehet, így a szefárd zsidóknál sem. Viszont ez a Q-gén jellemző­en az Ázsiában élő ural-altáji népeknél fordul elő, első­sorban a türköknél, és a kazárok is törkök voltak!!!

Már csak egy a kérdés: miért csak 5%-nál? A válasz er­re is logikus: mert ennyien maradtak „tisztavérü” kazár­ivadékok az askenázik között. A többiek? Vagy mégiscsak keveredtek a szefárdokkal, vagy épp az eldugott kis keleti zsidó falvak, kisvárosok lakosságában volt a többi, és eze­ket mind meggyilkolták a Holocaust során…

Egy biztos: azóta tudós orvos barátom sem kételkedik Koestlerben, Dunlopban, Polniakban, Friedmann rabbi úrban – vagy bennem… Még szerencse, hogy ez a geneti­kai vizsgálat 2004-ben eszébe jutott valakinek. Mielőtt az utolsó, tisztán kazár származású askenázik is „feloldód­nak” a népek nagy kohójában, ahogy Amerikát hívják…

Mindenesetre c kutatási eredmény fényében újra meg kellene kérdezni a bigott cionista írókat, filmeseket, köz­vélemény-formálókat: még mindig utálják a hunokat, a magyarokat, és a többi türk „vértestvérét” a kazároknak?

És e tanulságos kitérő után térjünk vissza a nagy kér­déshez: milyen nyelven beszéltek a honfoglaló ősök, és hol lehetett a magyar ŐSHAZA?

54

Ősnyelv, őshaza – kicsit másként…

Tudunk-e valamit a hun nyelvben használt szavakból- szavakról? Meglepő, de tudunk. A VI. században keletke­zett, örmény nyelven írt iszfaháni kódex és a VIII. század­ban íródott görög nyelvű krétai kódex bizony tartalmazott átírásban ejtés szerinti hun szavakat. Nem is keveset. Eb­ből idézünk most szépszámú olyan szót, amelyeket általá­ban egy nyelv alapszavainak tartanak.

De félreértés ne essék: egy percig sincs arról szó, hogy ezzel bizonyítanánk: a hun és a magyar valamilyen „test­vérnyelv”. Szó se róla! Csak arról: a HUN EGY KÖZIS­MERT TÜRK NYELV VOLT. És ha ezzel rokon, vagy azonos egy sor, a „magyarban” használt alapszó, akkor bizony a honfoglaló ősök nyelvébe nem a vándorlás során épült be az érintkező türk népek szókincsének egy része, hanem olyan tevékenységekre, fogalmakra vonatkozó sza­vaink is türk eredetűek, amelyek egy népnél már őshazá­jában is fontos dolgokat jelentettek.

A finnugor eredet hívei is ilyesfajta módon érvelnek: merthogy halász- és vadásznép voltunk, az ezzel össze­

55

függő alapszavak, ha például a finn nyelvben is megvan­nak, akkor bizony közös az eredet. Kedvenc példájuk: a hal úszkál = kala uiszkala. No, hát lássuk, hogy mindezek a hun nyelvben is megvoltak-e, már Krisztus után 500 kö­rül (vagy meg előbb…)?

Ha azután a hunban felfedezni vélnek egyesek eddig ős­finnugornak tartott szavakat, akkor már érdemes elgon­dolkodni: Közép-Kínában, már időszámítás előtt, vagy később a sztyeppe déli részén találkozhattak-e a hunok a finnekkel? A logikus válasz: soha! (Még akkor is, ha a nyelvészetben „a logika nem számít”…) Ha mégis van hasonlóság, akkor, mivel a hun nyelv szavainak többsége a többi tiirk nyelvben is megvan, akkor talán mégiscsak az történhetett, hogy a finnek és testvérnépeik vettek át ván­dorlásaik során párszáz tiirk szót…

És most lássuk a listát. Elöl a magyar szó, mögötte a hun megfelelője. Különleges esetnél zárójelben a magya­rázat tőlem ered.

Alma = alma. Apa, atya = atha. Árok = túr (van Túr ne­vű kisebb magyar folyó is, és a közös ló hátán lévő sebet, mélyedést is túr-nak mondja a magyar…). Árpa = árpa (kicsinyítve árpád, mint honfoglaló fővezérünk neve…). Balta = balta. Béka = béka. Bika = büka. Bizony: iszia (a magyarból már kihalt az „isa” szó, de a régi nyelvemlék őrzi: Isa pur és homu vogymuk…). Bor = bor. Dél = dele. Egy = idzsi. Don = Kücsüvolgjagh (azaz, kicsi folyam; a kücsük az a türk nyelvekben kicsi, a volgjagh vagy volgyjá a folyó hun nyelven…). Duna = Dclivolgjagh (Itt viszont a deli délit jelent, azaz Déli folyamot). Élő = clevcd (az eleven eredetijére nem nehéz ráismerni, ugye?).

56

Én = ejn. Ér (mármint vérér) = iri. Ész = esze. Ez = ejsz. Ezer — hezer. Fa – fova.

Fegyver = pegiiveri. Fej = phe vagy fé. Fiú, fia = vi. Fehér = péjr. Fekete = phektej, pekté. Fél = péle. Fújni = fuvin. Fü = fövi. Gömb = theke (Tekegolyó, ha nem lenne rögtön ismerős…). Ha = cha. Had = hada. Hal = kala (??? Hát akkor finn szó, vagy hun-türk???). Halál = jala. Har­cos = vitesi (Vitéz, nemdebár?). Három = kharmu. Hat = hotu. Hatvan = hotu ben tiz (!!! Innen vezethető le a ma­gyar számnévképzés? Mert a harminc is khormu ben tiz). Ház = laka (és a magyar lak-nak is hívja otthonát, igaz?). Hegyalja = soprun (Nincs hasonlóság? És Sopron ősi vá­rosneve, a hegy alatti városé???). Hét = jeti. Hetven = jeti ben tiz. Hó = hava. íjhúr idegje = itckh. Járni = jarin. Jég = jéj. Jön = jüvej. Jössz = jüvesz.

Kapu = kapu. Kárpátok = Karrabata (nocsak, tán a hu­nok adták a hegy-koszorúnak ezt a nevet, mert valamit feketének, „kará”nak találtak benne, régi türk szóval?). Kéz = kézi. Kicsi = kücsü (Tehát egyáltalán nem a 150 éves oszmán-török megszállás óta ismerjük e szót…). Kincs = küncse. Kő = kevi. Kút = kutu. Kutya = kutha.

Érdekes a lesz ige ragozása: Én leszek = ejn lesz im. Te leszel = ti leszil. Ti lesztek = tikh lesztikh. Mi leszünk = minkh leszinkh. Ök lesznek = ujkh leszenikh.

Ló = lü. Lovak = luvekh. Ma = ma, bima. Majom = majmun. Menni = menin. Mentek = mintekh. Messze = mete, és messzi = meti. Mi, mink = minkh. Nap = Napi. Nekem = nikhüm (Neked = nikhüt, nekik = nükijekh /nekijük???/, nektek = nüketekh, nekünk = nikhünkh…). Nem = nen. Orr, orom = őre. Ország = urruságh. Ö = üj,

57

ök = üjkh (lásd magyar népnyelv: ükét…)

Öcs = ecse. Ősapa, isten = isathain, isztain. Öreg = vürcgh. Öt = hütü, jüt. Ötven = hütü ben tiz. Öv = vüvi. Piros, vörös = verisi. Por = poura. Sárga = sarakh. Sarló = sarlagh. Sas = sas. Sisak = sisak. Só = sava. Soha = sukhüne. Sós, savanyú = savesi. Száj = száh. Szarv = szőrű (mert szaruból van, igaz?). Száz = száth. Szél = sze­le. Szem = szöm, szüm (Látjátok, feleim, szümtükkel, mik vogymuk?). Szó = szava.

Talp = talba. Te = ti. Tegez = thegisz. Teve = töve. Tíz = tiz. Húsz = khuszi. Tizenegy = tiz hen idzsi. Tizenhárom = tiz hen khormu. Tizenhat = tiz hen hotu. Tizenhét = tiz hen jeti. Tizenöt = tiz hen hütü. Tó = tava. Tojás = moni (És a magyar régi népnyelvben a tyúktojás az tikmony…). Tö = tüvi. Tűrni = türen. Út = utu (Fehérvárra meneö hodu utu reá – mondja a tihanyi alapító levél…). Üst = hüsti. Vagyunk = minkh vojgimunkh (ismét: „Mik vogymuk”?) Vár = vara. Vásár = vásár. Vendég = vünd. Vér = veri. Virág = virágh. Víz = vezi. Én voltam = ejn volam, ejn voltum. Ök voltak = ujkh voltukh. Völgy = vüldi. Zöld = zezild. Zsír vagy vaj = voje.

* * *

Megdöbbentő hasonlóság, egy régebbi türk nyelv, és a későbbi beszélt „magyar” között. Vándorlás során felvett szavak? Ugyan már… Minden alapszó, a színek, a szemé­lyek, a számok, a képzett számok is, a fegyverek, a víz, a szél, a testrészek – folytassam? És ha még azt is hozzá­számítjuk, hogy a X-XI. században beszélt ,.ómagyar”-ban

58

mennyivel több volt az ura, ü-re végződő, i-vel záródó szó, mint ma, akkor még nagyobb a hasonlóság.

Ha ezek után mondja azt valaki a kettős honfoglalás elméletéről, hogy Árpád emberei a Kárpát-medencében már korábban itt élő, és „magyarul beszélő” népet találtak – most már nem lehet lesöpörni az asztalról. Mert emlé­kezzünk csak: az avaroknak a bizánci udvarban nem kell külön tolmács, a hunul értő tolmács kitünően megérti őket. Persze hogy megérti, hiszen EGY MAJDNEM AZONOS TÜRK NYELVET BESZÉL AVAR IS, HUN IS…

És néhány csemege a hunból, amely viszont azt mutatja, hogy ez az ősi nép milyen messze tájakra eljutott:

Az „indiai, India” szó hindi, Hind a hunban. És így az ott élők hívják magukat. Sőt, ugyebár Indiában él-élt az Ázsiában az első évezredben még meglévő oroszlánok zöme. A hunban az oroszlán neve SINGA. És a hindiben, a kasmiriban és az urduban: SZINGHÜ! Tehát a hunok jár­tak ott is (elképzelhető, ha Tibet lábáig eljutottak), vagy az onnan jövő, népvándorlásban lévő indogermán törzsek hozták a nevet. És a magyarban már OROSZLÁN. Mert mi később jöttünk el az őshazából, és akkor már a törköknél általános ARSZLÁN-t vettük át.

Vagy: miért van az, hogy a kezdetben nem városlakó hunoknak a város, az URR, és a városállam az URRUKH, az ország az URRUSÁGH? És Mezopotámia ISURRUKH? Mert arrafelé is megfordultak igen régen a portyázó hu­nok, és a számukra szokatlan méretű településekről vették a nevet? Aztán lett például a Nyugati Birodalom neve NISURRUKH? (A nyugat hunul NISE.)

Még Indiára visszatérve: az ELEFÁNT például hun

59

nyelven JÁTI. És a hinduknál a vad elefánt? HÁTI! Ez is véletlen?

Tehát a valószínű az, hogy a hunok, mielőtt a közös türk őshazából a sztyeppére jöttek, dél és kelet felé is „ki­rándulgattak”, míg ezt a magyarok ősei már nem tehették meg, mert 600-650-töl a perzsák és az arabok ezt lehetet­lenné tették számukra…

És még egy igen nagy furcsaság: A HŐSIES hun nyel­ven HIDEOSIÜ! Tessék? Hiszen ez egy japán szó? Igen. És nem véletlen. Mert mi is a japánok eredetlegendája? Istennőjük KELETRŐL vezette őket a szigetekre, és az isteni szélvihar, a kamikaze segítségével győzték le az ott őslakos ainokat vagy ajnukat. Keletről? De honnét? Kíná­ból aligha.

De a Mennyei Birodalomtól, amely csak a Nagy Falig terjedt, délkeletre vagy délnyugatra élhettek a „japán hon­foglalás” előtt, szintén a türk őshazában, a türkök mellett, bár embertanilag más csoporthoz tartoznak. És innét a hi­edelem, hogy a japán és a magyar rokon. Mert a hunokkal még találkozhattak a japánok, a keletre indulás előtt, és a magyarokat a már kihalt hunok rokonainak vélik. Ami ab­ból a szempontból igaz is, hogy közeli türk rokon-népek voltak, igaz, ezen az alapon a kunok, a kazárok is rokona­ik lehetnének – csakhogy azok önállóan ma már nem lé­teznek, a magyarok meg, az előbbieket is részben maguk közé fogadva, igen!

És ez a cáfolat arra a délibábos hiedelemre is, hogy a magyarok az amerikai indiánok rokonai. Merthogy azok meg éppenséggel a japán őslakókkal, az ainokkal (ajnukkal) voltak közeli rokonok, mielőtt a befagyott Be­

60

ring-szoroson átkeltek Amerikába. És az ainok-ajnuk már akkor japán beolvasztásba kerültek, amikor a magyarok még ki sem mozdultak az ázsiai őshazából… Az őshazá­ban meg éppen nem találkozhattak magyarok ainokkal, hiszen onnan indultak az ainokat leigázni — a japánok… Elsőre kissé bonyolult, második olvasásra viszont már lo­gikus és tiszta.

Most térjünk vissza „magyarjainkhoz”, akiket 1000— 1100 előtt nemigen hívtak még MAGYAR-nak, hanem TÜRKÖK-nek és azt a földet, ahol éltek, TURKIÁNAK.

Ki mindenki ismert minket ilyen néven? A kínai Tu Ju 766-ban ír nagy müvet a hszung-nukról, a zsüan- zsüanokról (ezek mind hunok), a türkökről és az ujgurok- ról. VIII. századi türk, ujgur és kirgiz síremlékeken ugyanolyan rovásírás található, mint az ősi magyar vagy

• •

székely-eszkil rovásírás. (Nem csoda: mindegyik TÜRK nép volt.) Tibeti kolostorokban talált Körösi Csorna Sán­dor olyan szanszkrit és kínai nyelvből fordított írásokat, amelyek szerint a magyarok ősei a „jugarok” (ujgurok?) voltak. Kár, hogy öt halála meggátolta abban, hogy Tibet- ből északnyugatra tovább induljon. Mert már nagyon kö­zel volt az ŐSHAZÁHOZ…

Szírek, örmények, nesztoriánus keresztény feljegyzések egyaránt sokat foglalkoztak a hunokkal, avarokkal, és a „törkökkel”, azaz a szomszéd Levédiában élő őseinkkel. Az arab Al-Dzsajháni a IX. század első felében már így ír: a magyarok a türkök egy fajtája. (Ö nyilván a magyari vagy megyeri törzsre gondolt ekkor, tehát vezető törzsünk szerinte is türk volt.) Ibn Ruszta 903-920 között írta azt a müvét, amelyben őseinkről, mint előkelő „török népről”

61

beszél. A szintén arab Maszúdi szerint „a magyarok négy türk néppel közös ősre vezetik vissza saját származásu­kat”. (Melyik volt a másik négy: a hun, a kazár mellett a bolgár és a besenyő? Mert ott és akkor más nagyobb türk nép nemigen élt. A perzsa Biruni szerint is a „madzsarik” a törökök egyik csoportja.)

A bizánci görög nyelvű krónikák az V-VI. századtól ír­nak őseinkről. Náluk akkor a nevünk: ongoi, ongroi, turkoi, vagy szavromatai. (Az utóbbi a szavárd lenne?) Mencndrosz és Teofilaktosz Szimoktátész 580-600 között meg unigornak nevezi elődeinket, de a VIII-IX. században Kozmasz Indikopleusztész, Joanncsz Malálaisz és Prokopiosz, valamint a 900 után krónikát írt Bölcs Leó bizánci császár már megint TÜRKÖKET emleget. A 925- ben meghalt Nikolaosz Misztikosz „nyugati törköknek” nevez minket. És ne felejtsük el: a norman-vikingek megintcsak TYRK-nek nevezték a népet, a belőle szárma­zó embert meg TYRKER-nek.* Márpedig ök igazán kö-

Erröl egy érdekes példa is tanúskodik: Vörös Erik, a nagy viking felfedező, a tudomány mai állása szerint az első európai, aki megta­lálta az amerikai kontinenst (Grönlandot érte el), legénységének felsorolásában megemlíti egy honfitársunkat, akit szintén TYRKER- nek nevez, azaz „a türk”-nek. Persze, megkérdezheti bárki: mit kere­sett, hogyan került egy IX-X. századi „ómagyar” e’gy viking felfede­ző hajóra? A válasz egyszerű: ahogy kóborló normann törzsek csat­lakoztak a magyar törzsszövetséghez! És mert ezek a normannok idöröl-időre hazahajóztak, például a Volgán felfelé, északi hazájuk­ba, mehetett velük egy olyan türk, azaz, magyar is, aki vagy lema- radt-leszakadt a Kárpát-medencébe induló többiektől, vagy csak kalandot keresett, vagy valamilyen bűnéért saját törzse kitaszította magából, és mert valahová tartoznia kellett, csatlakozott a norman­nokhoz…

62

zelröl ismerték eleinket, hiszen az északról a Volgán délre

ig”, Kijevig a mi törzseinkkel jött együtt…

No, mármost: kinek higgyünk? Messze keleti, közeli keleti, deli, nyugati (bizánci), északi szomszédainknak, társainknak, vagy a XIX. század utólagos „eredetmagyará-

leményét fogadom el. A józan ész és a logika nevében, és ha egyes nyelvészek szerint az ö tudományuk mindezek felett áll, akkor tanácsolom: alapítsanak vallást talán! Mert hinni minden értelem és logika ellenére a templom­ban szoktak, nem pedig egy olyan tudományágban, amely egy nép múltját hivatott tisztázni…!

# * *

Addig tehát megvolnánk, hogy mi türkök voltunk. És kik voltak még azok? A hunokat, kazárokat, avarokat, bolgárokat, besenyőket már tudjuk. De akadtak még bő­ven. Például az ózok, akik hol a besenyőket szorítják nyu­gatnak, hol meg később a kunokat. Aztán, bukásuk után ők is hozzánk jönnek menedékért, többnyire Erdélyben tele­pülnek le. Nos, a perzsa eredetű szamanidák krónikáiban, akik részben uralkodtak felettük, részben meg verekedtek velük, az úzokat is türköknck nevezik. És ha a besenyők türk voltában kételkedne valaki, hát jó ha tudja, hogy őket egységes néppé meg éppenséggel a türk KANGAR törzs szervezte, és az uralkodó törzs nyelve mindig az egész nép nyelve lett.

Aztán ott voltak a szeldzsuk-törökök, akiknek különféle

63

törzsei az arab birodalomba olvadtak be, vagy annak egyes tartományait uralták is. így a Horezmi (khorezmi) sahsá- got vagy szultánságot. Hadzsi Rahim al-Bagdadi, Batu kán idős és nagytudású orvos-krónikása szerint a horezmiek és a kipcsákok tökéletesen értették egymást tolmács nélkül is. Jó, jó, de kik voltak a kipcsákok? Nos, egy másik türk törzs, amely a kazárok bukása után a kunokkal és a sárikkal (utóbbi egy indoeurópai eredetű, szökehajú- fehérbőrű nép volt, amely túl sokáig élt a kunokkal együtt a Hoang-Ho menti kun őshazában, így teljesen átvette hét­köznapi nyelvként a kunok által beszélt tülköt) – szóval velük együtt alkotta azt a sztyeppéi birodalmat, amely a Magyar Királyság határától a tatár pusztákig terjedt. Már­most könnyű volt együtt kormányozniuk kunokkal, sárikkal, mert azok is a közös türk nyelvet beszélték.

Most már kicsit sok a nyelvi rokon, pedig még mindig nincs vége. Az például fel sem tűnik senkinek, hogy ami­kor a kunok 1239-ben bejönnek Magyarországra, (30 ezer harcos, és 70 ezer családtag) – akkor a nép magyarjaival tökéletesen megértik egymást, és nem kell nekik több ezer tolmács? Tan csak nem azért,, mert az Alföld magyar földműves és halász-népe még mindig az ősi nyelvet be- széli, amelyet pár száz szó eltéréssel, és némi ejtési kü­lönbséggel a kunok is beszélnek? (No, nem a német, olasz eredetű urakról, vagy az udvari népségről van szó, amely már egy latin, német szavakkal alaposan megtűzdelt „úri nyelvet” tud – hanem az egyszerű népről, akik nemcsak a rokon, vagy régen közös nyelvet ismerik fel, hanem a régi vallást is egy az egyben, a kunok által gyakorolt rítusok­ban – de erről még lesz szó…)

64

És akkor még jönnek a tatárok is!!! Itt már igazán meg­döbbenhet bárki, hiszen a sárgabörü, ferde szemű mongo­lok tán mégsem rokonaink? Hááát – ök talán nem is. Csakhogy Dzsingisz kán birodalma úgy keletkezett, hogy a kisebb, de harcosabb mongol nép uralma alá vonta a sokkal nagyobb számú TÜRK TATÁROKAT. És a hadjá­ratok során, ahol viszont már túlnyomó többségben tatár harcosok és tisztek harcoltak, a sereg két nyelvet beszélt. AZ EGYIK VOLT A TATÁR! Csakhogy a tatárok megint csak tolmács nélkül értették egymást a már említett KIPCSÁKOKKAL. Sőt, orosz források szerint (akik igen­csak saját bőrükön ismerték meg a tatár hadat): „A Batu kán által elfoglalt területen az általános érintkezési nyelv a polovec volt.” És zárójelben hozzáteszik: a polovec (mezei ember) a türk eredetű kipcsákok orosz neve volt.

És mert a tatár seregben sok más nyelvű, kényszerből vagy önként csatlakozott nép fiai is harcoltak, a már idé­zett arab krónikás szerint a tábortüzeknél török (türk), perzsa, beludzs, kurd, adigej és lezg nyelveken is beszél­tek. A perzsától kezdve ezek iráni eredetű nyelvek, de ök voltak a feltűnő kisebbség a türk-kipcsák embertengerben.

És még mindig nincs vége: amikor a tatár sereg az alá­nok ellen háborúskodik a Kaukázusban, egyik vezére, Dzsebe nojon, aki maga sem volt tatár születésű, levelet ír Kuthen (Kötöny) kun királynak, mert a kunok az alánok oldalán állnak. És e levélben ezt kérdi tőle: „Egy fajból valók vagyunk, mégis az ellenséggel tartasz?”

Tehát maguk a tatárok úgy tartják, hogy a szinten türk kunok vér- és nyelvtestvéreik…

Julianus barát útja is tanulságokkal szolgál: elér egy

65

idegen városba, amelyet Bundának hívnak, és valamiféle türk nép lakja – és rögtön megértik. Sőt, azt állítja, hogy nála van Batu kán fenyegető levele Béla királyhoz, ame­lyet csak ő tud lefordítani, mert ért „kunul”. Na, ez a „ku­nul tudás” annyit tesz, hogy a sztyeppén általában beszélt kun-kipcsák nyelvet ismerte, és akkor már nem is olyan nagy dolog megérteni a tatárok levelét, az idegen városok lakóit, és a tábortűz mellett „az ősi nyelven daloló asz- szonyt”, aki TERMÉSZETESEN A RÉGI TÜRK NYEL- VEN énekelt és mesélt a derék papnak.

Ámde: a Julianus által említett Batu-féle fenyegető le­vél (amelyet majd a barátról szóló fejezetben teszek iga­zán a helyére) előtt a nagy kán már írt legkevesebb tucat­nyi másikat is „Béla kánhoz”, amelyek végül is vagy célba értek, vagy sem. De Hadzsi Rahim al-Bagdadi, a kán kró­nikása feljegyezte ezek tartalmát. És ebben viszont a kán a magyarokat is testvérnépnek, és „kánjukat” testvérnek ne­vezve szólítja fel Bélát az együttműködésre.

Ennek van-e alapja? Annyi biztos, hogy egy nagy türk horda vezére (mert mongol pár ezer, ha volt a félmillió lovas között…) ír egy másik, általa, és minden sztyeppéi nép által türknek ismert nép vezéréhez. (Es az sem vélet­len, hogy a kunok hozzánk jönnek menedékért, nem a cse­hiekhez, lengyelekhez, vagy Bizánchoz. Mert ök is a régi .testvérhagyomány alapján jönnek, még ha ezer éve nem is láttuk addig egymást…)

De nézzünk egyes szavakat, kifejezéseket:

A tatár seregben tízezer harcos az egy tűmén. (Másként tumeny.) És a honfoglaló magyar seregben a legnagyobb hadiegység a tízezer harcost, azaz egy töményt kiállító

66

törzs volt. A tatárban a harcos, hős annyit jelent, hogy Bátor. Azaz bátor. (A mongol fővárosnak sokáig nevet adó Ulan Bátor kifejezésben az Ulan a város volt, a Bátor pe­dig egy forradalmár, Szuhe Vitéz, azaz, Szuhe Bátor ne­véből ered.)

Batu kán kedvenc feleségét Julduz Hatun-nak hívták. A julduz, „jildiz” ejtésben türkül és törökül csillag. A hatun pedig minden türk nyelvben asszony volt. A másik nagy tatár vezér, a félszcmu Szubudaj Bagatur neve annyit je­lent: Szabad Harcos. És van még seregnyi hasonló, ezek csak az ismertebbek… Mert ugye, a tatárok is TÜRKÖK!

De van a magyar nyelvben egy olyan, ma már játékos fenyegetés is, amely akkoriban egy igencsak kínos tatár kivégzési módot jelentett: „Hátrakötöm a sarkad!”. Ma senki sem érti, hogy miért? Nos a válasz: a rituális tatár kivégzés szerint az elítélt összekötött sarkait addig feszí­tették hátrafelé, amíg a tarkójához nem értek. Eközben eltörött a gerince, és ez ráadásul nem is mindig jelentett azonnali halált, hanem akár egy-két napos kínos haldok­láshoz is vezethetett. Hát így „kössük hátra a gyerek sar­kát”…

És ha már ilyen népi átoknál tartunk, pajzánkodjunk egy kicsit: igen gyakori és nem túl szép kiszólás az, hogy „lófasz a seggedbe”! (Bocsánat, le kell írni,mert a többi csak így érthető meg.)

No, de miért épp a paripa – izé, azé nem, mert az heréit ló -, szóval miért a csődör családszaporító szervét kíván­ják embertársuk alfelébe? Mi ebben a logika? Pedig van: a karóba húzás a másik igen kínos ősi kivégzési mód volt. És éppen oda, a páciens ülepébe verték a karót, amely az­

67

tán hátul, a tarkójánál jött ki, és borzalmas kínok között néha csak egy-két nap után halt bele a „bűnös”, éppúgy, mint a keresztre feszítésnél. Mármost EZT A KARÓT HÍVTÁK TÜRK NYELVEN LUFÁ-nak! No, de a karóba húzás úgy 1700 táján már végképpen „kiment a divatból, a súlyos átok pedig, hogy „lufa a seggedbe”, azaz „húzzanak karóba!” – megmaradt. De a magyar vidéki ember nem az a fajta, amelyik szereti az érthetetlen mondásokat. És a lufa már ilyen volt, nem jelentett semmit, elfelejtették.

■Ilyenkor vagy a szólás is kikopik a nyelvből, vagy ta­lálnák rá egy olyan változatot, amely a megváltozott kor­ban is érthető… Lufa nincs. De lú, az van. Márminthogy a ló, a népi, régi nyelven, emlékezzünk csak, a hun-türkben is így szólt. Lófa? Az még mindig nem jó, a lószerszámok között hosszú, hegyes eszköz nincs. Hát legyen akkor lufasz, így az eredetire is hasonlít, és még röhögni is lehet rajta. De tessen már mondani: biztos, hogy ahányszor ezt az indulatszót kimondjuk, tudjuk, hegy a legkínosabb ha­lálnemet kívánjuk érintett embertársunknak? Most már tudjuk…

A pajzán kitérőről ennyit, most lássuk a komolyabb kérdést.

Van még valami, ami a türk nyelvek azonosságát bizo­nyítja? Akad. Megintcsak Batu kánnál. Akinek nemcsak orvosa és krónikása, hanem személyi tolmácsa is egy bag­dadi arab ember volt. „Dudá”-nak becézték, valódi nevéről nincs adat, öt Hadzsi Rahim hozta magával a kánhoz. Nem véletlenül: a-bagdadi kereskedelmi sokadalomban felnőtt férfi rendkívüli nyelvtehetséget árult el, maga így mondta: „BESZÉLEK A VILÁG 22 ISMERT NYELVÉN!”

68

Hát próbáljuk meg kiszámolni: melyik lehetett ez a hu­szonkettő? Amit helyből kizárhatunk: Amerika összes in­dián nyelve, hiszen a kontinens még fel sem volt fedezve.

f

Es az Afrika déli részén beszélt zulu és hottentotta is leír­ható, akkor még odáig sem jutottak el. De már Afrikából a szuahéli valamelyik változata és az etiópok által használt amhara benne kellett, hogy legyen. Mert etióp, szomáli, és zanzibári kereskedők és főleg rabszolgák bizony elő­fordultak Bagdadban. A hindit és a beludzsot (a mai urdu elődjét-rokonát) szintén számításba kell venni, mert nem­csak Batu seregében akadtok, akik ezeket ismerték, hanem az arab kereskedők is sűrűn jártak arra. A kínait is a ke­reskedelem miatt illett ismerni, A perzsát (iránit) pedig azért, mert szomszéd nép volt, hol az arab birodalom ré­sze, hol ellensége. Aki Bagdadban élt, az a kurdot is is­merte, hiszen azok igen közel laktak a kalifa városához. A grúz és az örmény két szomszéd keresztény királyság nyelve volt. Ez bizony már kilenc. Ha nem is feltételez­zük, hogy olyan kicsi iráni nyelvet tudott volna az arab tolmács, mint a lezg, de az alánt megint csak ismernie kellett, mert az alánok országa ekkor nagy és kemény nép volt. Eddig tíz.

Bizánc miatt a görögöt, a szláv országok miatt legalább egy szláv nyelvet, alkalmasint az oroszt hivatalból ismerni kellett annak, aki az akkori politikában élt. Tizenkettő. A normann-viking nyelv is közismert volt, mert a fél vilá­got bekóborolták a normann hajósok, sűrűn érintkeztek az arabokkal is. A latin még fontos összekötő nyelv volt a Római Birodalom egykori tartományai között, sőt, Bizánc egy részén is azt beszélték, a Latin Császárságban. Aki

69

arab nagyvárosban nőtt fel, az egyiptomi koptot és a zsi­dó-arámi nyelvet is kellett, hogy beszélje. Eddig tizenhat.

A nyugati nyelvek közül a frankot és a germánt mini­mum illett tudni, legalábbis valamely változatukat… Ti­zennyolc.

Hogy olyan távoli nyelveket, mint a tamil, szingaléz, vagy a hispániai-itáliai neo-latin, ismerte-e, az kérdés. Egyet legalább, különben a világ egy részén nem értették volna meg. Tizenkilenc.

Az iráni nyelvek közül a cserkeszt azért ismerték, mert a kalifa testörségének egy része e nép fiaiból állt, Bag­dadban, majd még inkább Kairóban. HÚSZ!

És marad kettő. Pedig türk nyelv aztán van bőven. Ta­tár, kun, bolgár, khorezmi, karait, kazár, hun, kipcsák, sári, szeldzsuk-török – és magyar… Legalább 11 nyelv a „két maradék helyre.”

Amiből tatárul mindenképpen tudnia kellett, hiszen Ba- tu szolgálatában állt, sőt, mongolul is. De vegyük egynek a kettőt – akkor már csak egy marad: a TÜRK – általában, amelyből elég volt egyet tudni ahhoz, hogy a többit is értse.

Ha valaki többet, jobbat tud – állok elébe. De „Duda”, Hadzsi Rahim krónikája szerint 22 nyelvről beszélt, mint az ismert világ összes nyelvéről… 1242-ben!

70

Tibet és Hszinkiang között: Shambala?

Ennyi nyelvészkedés után most már jöhet a földrajz: hol lehetett a hunok, kazárok, bolgárok, magyarok, kunok, kipcsákok, tatárok, szeldzsuk-törökök őshazája? Ahonnét ez a sokféle türk nép kirajzott???

Hogy egyáltalán valamiféle „képben legyünk”, egy dol­got mindenképpen tisztázni kell: mekkora ma Kína, és hol „végződött” akkoriban? Hogy mikor? Mondjuk Krisztus előtt háromszáz és időszámítás szerint 1300 között.

Mert ma Kínához tartozik északnyugaton Hszinkiang, vagy Hszincsiang-Ujgur tartomány a maga muzulmán la­kóival, északkeleten pedig Kína része autonóm területként az a Belsö-Mongólia, amely nem azonos a Mongol Köz társasággal, hanem attól délre van. (Pedig a mongol-tatár hódítások idején ez egy egységes, nagy terület volt.) Ma ezt a részt Dzsungáriának is nevezik. Délen Tibet csak 1950 óta Kína része, addig önálló állam volt. Töprengenek is sokan: hogy-hogy a messze déli Tibetben és a messze északi Mongol Köztársaságban ugyanaz a buddhista- lámaista vallás dívik, hogy jutottak el ennek hirdetői egyik országból a másikba? Hát talán úgy, hogy 1000-2000 év­vel ezelőtt a tibeti és a mongol területek határosak voltak egymással, köztük „kínai területről” szó sem volt, az jóval keletebbre kezdődött, valahol a Nagy Fal vidékén. A Nagy Fal és Tibet, vagy a Nagy Fal és Hszinkiang-Ujgur között mindenféle lovas nomád nép élt, vagy virágzó városállam­okban sokféle nyelvjárást beszélő kereskedő népek laktak,

71

akik buddhista, muzulmán, és nesztoriánus-keresztény hitben éltek, vegyesen, városokon belül is.

Maga Ujgur-föld a Turáni Alföld része volt, vagy hoz­zátartozott a sztyeppéi birodalmakhoz, mint Kazáriához vagy a kun-kipcsák birodalomhoz vagy attól délre arab megszállás alatt volt, amely szigorúbban véve 670-1000 között tarthatott, onnan kezdve bomlott a kötelék az ara­bok és az itt élő, iszlám vallást már felvett türk népek kö­zött. De tény, hogy ez a muzulmán „sáv”, amely a Kaszpi- tenger délkeleti partjától az Altáj hegységig, a mongol határterületig húzódott, elválasztotta egymástól a sztyep­péi népeket és a Hszinkiangtól délre, a mai Lop Nor tó – Takla-Makán sivatag – Tibeti Fennsík által határolt terüle­ten megmaradt népeket-országokat.

Délen az arabok Irán, a mai Afganisztán vonalán érték el Indiát, a mai Pakisztán és Kasmír vidékén, és újabb vá- lasztósávot képeztek az ottani népek és a már említett Ti- bet-Hszinkiang közti térség között. Ez úgy 700-tól már tartós „zárlatot” jelentett dél felöl, ezért nem is érkezhet­tek India felöl újabb indogermán, „árja” törzsek a sztyep­pére, és onnan tovább, Európa felé,mint ahogy ezt koráb­ban, főleg 200-500 között akadálytalanul megtehették eb­ben az irányban is, és a mai Afganisztán-Iránon át vezető „folyosón” is. De azért például Julianus útjai során még mindig emlegeti a Bokhara körüli türk városokban járva a „délre eső Góthiát”, amelyet egyes okoskodó mai elemzők ugyan Kathaj-jal, azaz Kínával próbálnak azonosítani, ho­lott Kína akkor onnan még ugyan jó ezer kilométerrel ke­letebbre kezdődött.

És azt, hogy az osztrogótok (nevükben is benne van:

72

keleti gótok), vagy a krími gólok a sztyeppétől délkeletre eső őshazájukban bizony úgy az arabokkal, mint a még ott élő türkökkel hosszabb időn át találkozhattak, két nyelvé­szeti furcsaság is bizonyítja, mégpedig nevekkel kapcso­latban.

Az egyik: ma már egyre több nyelvész bizonygatja, hogy az ALADDIN név nem ám arab, hanem germán ere­detű. Az jó. De akkor az Ezeregyéjszaka meséiben, amely már Harun al-Rasid kalifa idején is bizony réginek számí­tó történetekből áll össze, miért hívják e „germán” néven a csodalámpát dörzsölgető szegény arab fiút? Ez csak akkor lehetséges, ha az arabok, akik ezt a mesét kitalálták, talál­koztak valahol a germánokkal. De hol? Mert Európában biztos hogy nem. Nyugaton, amikor a mai Spanyolország felöl a Pireneusokon át támadtak északra, a frankok meg­állították őket. Keleten a sztyeppén nem jutottak át, azt a kazárok zárták el. Tehát csakis korábban, amikor arab ke­reskedők találkozhattak a Julianus által is emlegetett „Góthiában” az akkor még „tranzitutasként” ott várakozó, majd Európa felé továbbtörö germán-gót törzsekkel, ala­kulhatott úgy, hogy egy germán név (ha tényleg az?), egy arab mesébe „épülhetett be”… És ez még ez iszlám kora előtt volt, tehát 650 előtt.

Az ÉDA is germán név. Mégis, a Magyarországon be­fogadott kunok közt gyakori volt, csak éppen ÉDUA for­mában, Kun László királyunk kedvenc kun szeretőjét is így hívták. No de a kunok 950-ig a Hoang-Ho, a Sárga Folyó mellett éltek, a Nagy Faltól délkeletre. Itt is csak egy magyarázat lehetséges: ök is találkoztak vagy együtt éltek egy időben a délről, India felöl Európa felé igyekvő

73

germán-gót népekkel. És itt még könnyű is a magyarázat: a velük élő germán SÁRIK ugyan nyelvükben „eltürkö- södtek”, de germán neveiket megőrizhették. Egyébként nem véletlen, hogy a kunok és a sárik 950 körül már átju­tottak a mai Közép-Kinából a sztyeppére: ekkor a Bokha- ra-Khorezm „sávban” már nem a homogén és kemény araboké, hanem az ö nevükben, de nélkülük egymással is viaskodó türk-szeldzsuk-török népeké volt a „porond”, és köztük jóval könnyebb volt átjutni, főleg ha a muzulmán kipcsákok is segítették ebben a kunokat.

Azt tehát már tudjuk, hogy a kunok a mai Közép- Kínából jöttek. És hogy ott éltek vándorlásban lévő indo- germánok is. Meg 950-ben is. És ugyaninnen indultak az úzok, a kitájok (róluk még lesz szó, ők nem kínaiak, de nem ám!) és innen indultak korábban a besenyők is.

A tatárokat 1000-1100 körül ugyanitt igázták le az Amur mellöl délre támadó mongolok. Eddig tehát négy türk népről már biztosan tudható, hogy a ma zömmel siva­tagos Közép-Kínából indultak, ott volt az őshazájuk…

A hunok történetét is ismerjük, bár sok az ellentmondó adat. Ök is a mai Közép-Kínában „kezdték”, vagy még attól kissé délnyugatra, Tibet peremvidékén, hiszen, mint nyelvük bizonyítja, eljutottak Indiába is, és a Nagy Falat több, mint kétezer éve ellenük építették Kína uralkodói. Hogy hol volt a birodalmuk székhelye, arról már megosz­lanak a vélemények: a kínaiak szerint Tong Wan volt a székváros, legalábbis 419-ben, és ez a mai Sanhszi kínai tartomány területén van. De már Marco Polo Hszinkiangban, Csarcsan akkori városban találja meg „a hunok első fővárosát”.

74

Mármost két eset lehetséges: vagy ilyen nagy volt a hun birodalom, hogy uralta kelettől nyugatig egész Észak- Közép Kína mai területét, vagy a KÉT HUN NÉP külön- bözö fővárosairól van szó. Mert voltak ugye, a FEHER HUNOK, akik aztán előbb északkeletre, a sztyeppe felé indultak el, majd a már ismert módon Európa jó részét végigdúlták, hódították. És voltak a FEKETE HUNOK, akik maradtak. Lehet, hogy az utóbbiaké volt Tong Wan, és a „fehéreké” útközben Csarcsan.

Itt a kérdés: meddig maradtak a fekete hunok az akkori Kína határán? Erre nincs pontos válasz, de tény, hogy 800 és 1200 között már egy másik népet osztanak „fehérekre és feketékre” a történetírók. A kunokat. Azokat, akik vé­gül is hozzánk jöttek menedékért, hívták „fehér kunnak”, és itt a fehér nem a ruhájukat jelentette, mert az éppen fekete volt, és nem a bőr- vagy hajszínüket, mert azt maga a KUN szó tartalmazta, amely ó-türk nyelven „fakó”, „vi­lágos” jelentéssel bírt. És a „fekete kunok”? így csak ke­vés utalás esik róluk, de van egy nép, a keraitok vagy ka­raitok, akiknek ott a nevében a „kara” (türk nyelven feke­te) szó, és akiket időnként, mint a kun törzsek egyikét em­legetnek. Másrészt a már említett kitájokat is nevezik ka- ra-kitájnak, holott ök a krónikák szerint is sárgás bőrű nép voltak. A karaitok vagy a kara-kitájok a hunok, mármint a fekete hunok kései utódai?

Nem tudjuk, de e fejezet témája szempontjából végül is nem perdöntő, csak adalék arra: újabb és újabb türk né­pekről bizonyosodik be, hogy még Ujgur-földtől is délke­letre vagy keletre lehetett a „bölcsőjük”.

Nem tudjuk a pontos „szülőföldjét” a kazároknak, a

75

bolgároknak és a magyarok elődeinek, de mind több jel mutat az ő esetükben is arra, hogy Hszinkiang-Ujguron át érkeztek a sztyeppére – délebbről, vagy délkeletről…

No de hogyan, hiszen az egy sivatagos, kietlen terület, ahol nagyobb számú ember nem élhet meg, még kevesen is csak roppant nehezen! Hát igen, ma ez a helyzet. De 2000-2500 évvel ezelőtt egyáltalán nem ez volt. És még 800-1500 évvel ezelőtt sem. Mi bizonyítja ezt? Marco Polo, Kubiláj tatár nagykagán megbízásából, afféle káni diplomataként vagy adószedőként úgy 1270-1290 tájban végigutazza ezt a vidéket, ahol önálló, vagy a kán hűbéri alárendeltségébe tartozó kis országokat, népeket talál, nem is keveset. Ami már csak azért is meglepő, mert Ujgurföl- det, és felette Bokharát, Szamarkandot, Khorezmet földig rombolták még 1220 körül Dzsingisz kán seregei, és nyil­ván a délebbre lévő népek között is volt, aki nem úszta meg „csak” behódolással, -hanem ellenállni próbált, és ezért kiirtás, városaikra felégetés, porig rombolás várt. Tehát Polo már eleve kevesebb népet, várost láthatott, mint akár száz évvel korábban meglátott volna. (Pedig itt volt a híres-hírhedt János Pap Országa is, amelyről még bőven lesz szó…)

És további száz év múlva már ezek sem léteztek, mert a sivatag lehetetlenné tette létüket, a tatár hatalom bukása után a kegyetlen viszonyok közül ment mindenki, amerre látott, de most már elsősorban vissza, délnek, India, vagy nyugatnak, Irán felé, mert az északi „nagy sztyeppén” ek­kor már részben a maradvány tatárok, az Arany Horda, részben meg a terjeszkedő oszmán-törökök voltak az urak…

76

Nézzük csak ezeket a Marco Polo által talált „országo­kat”, tulajdonképpen városállamokat:

Csingintalasz: Hszinkiangnak a mai Mongóliával hatá­ros részén volt.

Szukcsur: Kanszu mai kínai tartományban volt, a tatár hódítás előtt nomád nép lakta. „Török törzs”, azaz türkök.

Kampicsu: ez is Kanszu tartományban volt, az ujgur kultúra egyik fő helyeként jelzik.

Etcina: más néven Hara-Hoto, a Fekete Város. Ez is csak romjaiban létezik már, kutatott itt a magyar Stein Aurél is.

Szapurgán: a mai Afganisztán északkeleti határán volt.

Dogana: a Hindukus-hegység lábánál lévő város.

Szighinan vagy Sikinan: város az Amu-Darja felső, az­az eredetéhez közeli folyásánál. Délen.

Pasaj: Kasmírtól északnyugatra volt, szintén a Hindukus lábánál.

Vokhan: a Pamir-folyó mentén lévő város.

Bolor: ország volt a mai afgán főváros, Kabul és Kas­mír között. (!)

Kaszkar, vagy Kasgar: a Tarim-folyó medencéjében, Hszinkiangban volt.

Jarkan, Khotan: türk városok Kasgartól délre.

Pein: város a Kerija folyó mellett, Hszinkiang és a siva­tag határán.

Szacsiu, Tangut vagy Tangkut: mongol törzsek által la­kott városok, az eddigiektől keletre, a Selyemút mentén, mely út a sivatagon vezetett át, Kínáig.

Kamui, Kara Khodzsa: ujgur városok.

77

ÉS EGY NAGYON ÉRDEKES MEGFOGALMAZÁS:

NAGY-TÖRÖKORSZÁG! Ez Polo szerint az Aral-tó, a Balhas-tó, Dzsungária (azaz a mai Belsö-Mongólia), a Lop-Nor, a Karakorum és az Amu-Darja vidékén lévő föld volt!!!

Egy cseppet sem azonos a mai Törökországgal, azt az oszmán-törökök Bizánctól a következő évszázadban fog­lalták csak el. Ez a „Nagy-Törökország” a szeldzsuk- törökök, és általában a még ott megmaradt türk népek által lakott terület volt!

DE: már Marco Polo idején is némileg haldokló vidék volt ez, és nem csak a tatár hódítások miatt. Egyre több ilyen városállamban, a déli afgán határtól északig, Hszinkiangig vagy nem volt iható víz, vagy ha volt víz egyáltalán, az sós, keserű volt, idegenek számára súlyos betegségeket okozott. A földművelés pangott, nagyobb tömegű állatot, elsősorban lovat, marhát, birkát, a nomád türkök fő hadi- és haszonállatait itt nem lehetett legeltetni. Pedig a Poloék által látott tájakon rengeteg régi állat­csontváz hevert, bizonyítva: korábban itt nagytömegű ál­lattal éltek, vagy vonultak át népek. És van egy még érde­kesebb adalék: Tibetben és Mongóliában, ősi források sze­rint egyaránt él a hit: SHAMBALA legendája. Ez egy óri­ási város, vagy sok városból álló állam lett volna, Tibet északnyugati részén, vagy a tibeti fennsík lábánál is. A kínaiak Csang Csüng kultúra néven szintén ismernek ilyen ősi adatot.

Ám a legendáról kiderült, hogy nem is legenda, mint

78

annyi ókori történetnek, ennek is volt alapja. Amikor a huszadik század elején Tibetet még nem Kína uralta, né­hány régészeti expedíció eljutott a kérdéses területekre. És az ásatásokból kiderült: időszámítás előtt nagyjából 1500 körül itt egy virágzó kultúra fejlődött. Városok sokasága létezett a Csang Teng fennsíkon, vagy alatta, a mai Belsö- Mongólia és Hszinkiang felé húzódó területen. Hogy mi­lyen nyelveken beszéltek az itt élők, arról az ásatás nem tud tanúskodni, de a lakott helyek nagy száma azt igazol­ja: sokféle rokon nép lakhatott itt egymás mellett. Miért is? Mert ha ez egy nagy nép lett volna, arról a kínai kró­nikák, mint potenciális ellenségről biztosan megemlékez­nek. De nem tették. Tehát sok kisebb nép élt itt, és a kínai források szerint ezek lovas nomádok voltak, akik időnként a Kínai Birodalomra is támadtak. És hogy rokon-népek? Nos, ha nem lettek volna azok, egymást ölték volna ha­lomra, ennek pedig nincs nyoma.

Aztán az éghajlat lassan, de biztosan romlani kezdett. Sivatagosodás, az életre mindinkább alkalmatlan területek. Ahonnan EL KELLETT MENNI! (1400 körül már csak pár, a szélsőségeket jól tűrő nomád csoport kóborolt erre’ felé…) Előbb nyilván Hszinkiangba, vagy a mongol sztyeppékre, majd ahogy a sivatagosodás egyre jobban terjedt északra, tovább, arra a Nagy Sztyeppére, amelyről ez az egész könyv szól. Ez volt az a népvándorlás, amely az India felöl idáig eljutott indogcrmánokat épp úgy elhaj­totta innét északnyugat felé, mint az összes türk népet. Ezer éven át, 300-tól 1200-ig.

Reális ez a feltevés? Igen, az, különösen, ha a másik ismert nagy népvándorlás-hullámmal hasonlítjuk össze,

79

amely az Arab-félsziget belseje és a Földközi-tenger part­vidéke között zajlott.

Ott is pont ugyanez volt a helyzet: valaha az Arab­félsziget belseje is kellemes éghajlatú, jó természeti adott­ságú vidék volt, nemhiába emlegették a rómaiak is, ősi elnevezés lefordításával Arabia Felix-nek, Boldog Arábiá­nak.

És amikor az úgynevezett kis jégkorszak után Európa mai középső és északi részein megenyhült a klíma, és lak­hatóvá vált nagyobb embertömegek számára is, ugyanez az éghajlatváltozás lakhatatlanná, sivataggá tette a koráb- bi, füves-fás térségeket délen. Es a lovon járó népek vála­sza csak egy lehetett: innen el! így kerültek ezeréves cik­lusokban előbb a sumérok, akkádok, babiloniak, majd az asszírok, föníciaiak, zsidók és más népek egyre északabb­ra, ahol a tengerpart széles sávja még életlehetőséget adott. Az utolsó ilyen hullám pedig Mohamed idején az arabok hódító kirajzása volt, 650-700 között.

A folyamat mindig ugyanaz: állattartó nép él valahol. Sokasodik. Az éghajlat romlik. A legelőterület egyre ke­vesebb. Hát a népek egy része megindul jobb helyet ke­resni.

Az Arab-félszigetről induló néphullámokat – az arabok előtt -megállította a perzsa, vagy a római birodalom, ké­sőbb Bizánc, a sémi népek nem jutottak sem északra, sem keletre tovább.

így nem is tudhatták, hogy pár ezer kilométerrel kele­tebbre ugyanez történik. Csak itt az indoeurópai és árja törzsek indulnak el, egymást követő hullámokban, néha több száz év eltéréssel, északnyugatra, az ugyanígy romló,

80

szükebbé váló őshazából, illetve az indogermánok eseté­ben a tranzitot pihenöállomásáról, hiszen ök még délebb­ről jöttek. De őket Észak-Indiából nem az éghajlat, hanem a túlnépesedés, és/vagy a kalandvágy hajtotta, a messze földön híres, gazdag földü terület felé, amelyet most már nevezzünk nyugodtan Shambalának. Itt is ugyanúgy ment minden, mint az Arab-félszigeten, ugyanolyan okból – csak az egész kicsit később kezdődött, nem időszámítás előtt 3-4 ezerben, hanem időszámítás előtt 500 és Krisztus után 200 között. Valószínűleg azért, mert a Himalája, a Hindukus egy ideig akadályozta a sivatagosodást azzal, hogy a szárító szeleket felfogta. De az egész északi félte­kére kiható folyamat (a Szahara is ennek során lett akkora, mint ma, és az is elnyelt egy sor virágzó várost, főleg a déli részén…) – nos, ez a folyamat feltartóztathatatlan volt, nagyjából ugyanannak az 5-10 szélességi foknak* mentén mindenütt bekövetkezett a sivatagosodás…

* * *

Hát akkor összegezzük: a „magyar” nép egy olyan törzsszövetség volt, amelyben nagyobbrészt türk népeié­inek álltak össze. Ahogy a többi nép, ök is délről jöttek a sztyeppére. De konkrétan csak Ujgur-földtöl követhető az útjuk, az attól még délebbre lévő őshaza a legendák és a feledés ködébe vész. Mivel Hszinkiang-Ujgur minden vándor népnek csak átmenő állomása volt, oda is érkezni kellett valahonnan. És honnan? Nos, e Shambalának neve­zett, egykor népek sokasága által lakott vidékről. Amelyet a népek többsége már elfeledett, hiszen 10-50 generációval

81

előbb jártak ott, de a kínai krónikák és a buddhista kolos­torok írásos emlékei őriztek erre utaló jeleket.

Talán nem volt véletlen, hogy Körösi Csorna Sándor, aki vagy 30-40 évvel a finnugor eredet „feltalálása” előtt indult el az őshazát keresni, arra ment, amerre ment – TI­BET FELÉ. De célba nem ért, nem is érhetett, mert a XIX. század első felében az egykori Shambala már időjárási okokból majdnem végleg megközelíthetetlen táj volt…

Hogy erről biztosat mikor lehetne tudni? Nos, csak ak­kor, ha a mai kínai állam engedélyével sok és széleskörű régészeti ásatás kezdődhetne Északnyugat-Tibetben, a fel­földön, alatta, a sivatagban, a Lop Nor-tónál, és onnan végig, Hszinkiang-Ujgur és a mai türkmén, üzbég, kirgiz, tadzsik és kazah államok déli határainál, valamint a mai Afganisztán északkeleti „végein”.

No de éppen ez az, amire még sokáig várhatunk. Az af­gánoknál pont ez a terület a fanatikus iszlám lázadók föld­je, oda idegen ugyan be nem jut élete kockáztatása nélkül, néha nemhogy régészeket, de segítséget vivő orvosi kara­vánokat is legyilkolnak… Kína pedig pont ezen a vidéken építette fel atom- és űriparának központjait, itt hajtotta, vagy titkon ma is hajtja végre atomfegyver-kísérleteit, és a lázadó muzulmán hszinkiangiak és az elégedetlenkedő tibetiek miatt még sokáig nem fogja eltűrni, hogy bármifé­le külföldi tudóscsoport saját népeinek eredetét errefelé keresse. Addig: csak a logika és néhány ősi irat marad…

82

Háromszáz furcsa év…

Kazároktól tatárokig

A következő három fejezetet egy furcsaság köti össze: lesznek olyan események, amelyek mindháromban szere­pelnek – és mind a háromban másképpen. Hogy miért? A válasz egyszerű: mindig az adott szereplők szempontjából, és az őtőlük származó információk alapján nézzük ugyan­azt a korszakot vagy történést. Márpedig ugyanazt más­ként látták és dolgozták fel a kunok, a tatárok, illetve Julianus barát. Abban viszont segítséget kap az olvasó, hogy eldöntse: melyik változat lehet az IGAZI… Kezdjük a kunokkal:

A Sárga Folyótól a Kárpátokig

Arról már többször esett szó, hogy azok, akiket mi KUNOKNAK ismerünk és nevezünk, csak a 900-as évek közepén indultak cl őshazájukból, a mai Kínából, ahol addig a Sárga Folyó kanyarulatában éltek, a Nagy Fal tö­vében, majdnem pontosan ott, ahol korábban a hunok. De

83

honnan tudjuk mindezt, és miért indultak ilyen „késön”, a népvándorlási korszak vége felé új hazát keresni?

Mi az, ami eddig is biztos volt? Nos, az, hogy a Kazár Birodalomnak, nem sokkal azután, hogy a magyarok ki­szakadtak a kazár fennhatóság alól, és a Kárpát­medencébe távoztak Kazáriából, hirtelen vége lett. Egyfe­lől a belső ellentétek, lázadások ásták alá a kazár nagykagánok hatalmát, amilyen például a magyar honfog­lalással is kapcsolatos sarkeli felkelés volt, a kabar tör­zsek által. Másrészt a sztyeppén továbbra is „mozogtak” a 700 előtt odaérkezett népek, törzsek, amelyek sem dél fe­lé, vissza nem tudtak kitörni, amikor új legelöterülctet kerestek volna állataiknak, mert dél felé a 700 után beren­dezkedett arab hódítók elzárták az utat, másrészt Európa felé sem volt „szabad útjuk”, a megerősödő Kijevi Rusz, (az orosz fejedelemség), a berendezkedő lengyel és cseh államok, a Kárpát-medencében a komoly erőt képviselő magyarok, délebbre pedig a bolgárok és Bizánc szintén leküzdhetetlenek voltak egy-cgy kisebb nép vagy törzs számára…

Mi maradt tehát? Friss legelőt szerezni csak egymás ro­vására lehetett. De ez is nehéz volt: aki nem ismerte el a kazár nagykagán felsőbbségét, az hamar komoly ellenség­gel találta magát szemben, a kagán ügyes diplomáciával játszotta ki egymás ellen a különböző törzseket. Ahogy a magyarokat is előbb befogadta, majd megbüntette a kaba­roknak adott segítség miatt, úgy ezt a többi türk néppel is megtette – amíg megtehette. Mert amikor már túl sok ki­sebb néppel bonyolódott viszályba, és ettől meggyengült,

84

Szvjatoszlav kijevi nagyfejedelem elérkezettnek látta az időt Kazária megsemmisítésére.

Hiszen az ö birodalmi álmait meg éppen az zavarta, hogy a sztyeppéi nagy kazár birodalom az útjában van. 960-ban indította ellenük nagy hadjáratát, melynek során Itilt, a kazár fővárost is elfoglalta és lerombolta. De Ki- jevhez Itil (a mai Asztrahány, a Volga torkolatvidékén, a Kaszpi-tengernél) azért elég messze volt ahhoz, hogy ott az orosz fejedelem tartósan berendezkedjen, és a hosszú úton rendszeres utánpótlást szállítson egy esetleg ott ha­gyott helyőrségnek.

Ezért a kijeviek megelégedtek azzal, hogy az alapvető célt elérték, a nagy kazár birodalomnak vége van – és an­nak korábbi területét ott hagyták, hadd marakodjanak azon a türk népek. (No meg nyilván az a számítás is bujkált emögött, hogy az egykori Kazárián túl már a bagdadi kali­fa birodalma kezdődik, Bokhara, Szamarkand, Khorezm és környéke. És ahhoz Kijev még gyenge volt, hogy esetleg az arab hübérességben élő khorezmi szultánnal – hívták sahnak is — ütközzön meg, aztán válaszul százezres arab sereget kapjon a nyakába… Okosabb otthagyni egymás prédájául a kisebb türk népeket, akik majd afféle „ütköző zónát” képeznek az arabok és a kijevi fejedelemség kö­zött…)

Az ötlet addig jó volt, amíg tényleg egymással is mara­kodó türkök éltek Kazária romjain a sztyeppén. Ezek kö­zött az egyik legerősebb nép a besenyők voltak. Ök rész­ben nyolc törzsükkel a sztyeppe keleti részén éltek nomád életet, részben elfoglalták „Etelközt”, a magyarok korábbi szállásterületét a Dnyepertől a Kárpátokig és az Al-

85

Dunáig. Az ö viszonyuk a kazárokkal sajátos volt: egyik törzs támadta a volgai kazár határ-erődöket, a másik meg a kazár nagykagán hűbéreseként védte ugyanezen „végvára­kat” támadó testvérei ellen.

A Volgától keletre élő, nomád besenyő törzseknek vi­szont más, új ellenséggel gyűlt meg a bajuk. Arról már esett szó, hogy az arabok nem közvetlenül uralták a sztyeppével határos vidéken lévő, korábban meghódított, és iszlám hitre térített tartományaikat. Mivel az arab „fő erők” eléggé le voltak kötve az India felé irányuló előretö­réssel, a siíta lázadásokkal és bclháborúkkal, Harun al- Rasid utódai inkább hagyták, hogy nevükben egyes, már iszlám hitű türk vezérek kormányozzanak errefelé. Akik aztán vagy engedelmes alattvalói voltak a bagdadi kalifá­nak – vagy önállósodtak és hol elismerték a kalifa névle­ges uralmát, néha viszont szembe is szálltak azzal. Ilyen volt a magát szamanidának nevezett dinasztia is, amely Bokhara központtal egy új birodalmat kezdett építgetni. 893-ban Iszmail ibn-Ahmed szamanida emír elkezdte ki­terjeszteni uralmát a „törkökre”. Azzal kezdte, aki közel volt hozzá: az úzokkal.

Nagy vereséget mért rájuk, tízezer foglyot ejtett, közte a türk-úz kagán feleségét, és rengeteg állatot is elvettek a szomszédoktól. Az úzoknak tehát biztonságosabb helyet kellett keresniük maguknak. Ez csak északabbra lehetett, ott viszont még a kazárok uralkodtak ekkor, élni meg a besenyők éltek.

Az úz vezér egyet tehetett: szövetséget kért és kapott a kazár nagykagántól, majd annak utasítására megtámadta a besenyőket. A nagy-kagán célja világos volt: ha az úzok

86

rárontanak a besenyőkre, azoknak is el kell mozdulni, és nyugat felé kiutat keresni. De ezt csak úgy tehetik meg, ha a magyarok akkori területét, Etelközt rohanják le.

Hát így, ilyen bonyolult módon állt bosszút a kazár nagykagán a Sarkéi váránál fellázadt kabaroknak segítő magyarokon. Kihasználta a bokharai emír váratlan táma­dását, az áldozatul esett úzokat a besenyőkre vadította, azok meg a magyarokat rohanták meg. Ez még sakkban is szép, több lépéses kombinációnak számítana.

Ezek után a besenyők váltak a sztyeppe tulajdonképpeni uraivá, legalábbis a Volgától a Kárpátokig. Megtehették: Kijev 960-ig, a kazárok elleni hadjáratig nem háborgatta őket. Az Ural felől új ellenség nem érkezett. Az úzok is nyugton maradtak, mert a szamanida emíreket csak-csak leverte a bagdadi kalifa, és khorezmi központtal névleg helyreállt az arab uralom, délen. Nyugatra meg a magya­rok voltak, akiknek eléggé rossz emlékük maradt az etel- közi vereség a besenyőktől, és különben is Nyugat- Európában kalandoztak 900 és 960 között. (A honfoglaló legendában van egy elem a magyarokra lecsapó „sasok­ról”, amelyek nagy károkat okoztak Etelköz és a Kárpátok között. Csakhogy itt is van alapja a legendának: a honfog­laló törzsek által beszélt türk nyelvben a „bese” szó nagy ragadozó madarat, sast jelentett. A besenyő, mint népnév, erre hasonlított. Embertől vereséget szenvedni – na, ez emléknek nem túl szép, felejtsük el. De legendabeli ha- talmas sasoktól, az már egészen más… így gondolták di­cső őseink, és így lett a besenyő támadásból, amelyről szemérmesen hallgattak, sasok támadása…)

Amúgy a besenyők neve a Becse türk személynévből

87

ered. Tessék? Hogy ennek különféle formái magyar hely­ségnevekben is megvannak? Szigetbecse, Vecsés, Dunavecse, Óbecse, stb…??? No, ez már egy másik törté­net okából van így:

960, a nagy kalandozási vereségek után, Taksony feje­delem már keleti szövetségest is keres, hogy onnan is biz­tosítva legyen a magyar határ. Ezt több módon teszi: fele­séget hoz magának „Bescnyöországból”, és befogad na­gyobb számú besenyő harcost is. Őket részben a nyugati határ őrzésére telepíti le, részben pedig az ország szívébe kerülnek, a fejedelmi szállásterület környékére.

Nézzük csak a térképet: Szigetbecse pár kilométer Tak­sonytól. Tehát közvetlenül székhelye mellé „tette” a bese­nyőket, de közel van Dunavecse, Vecsés, vagy a tiszamenti Besenyőtelek, és a besenyők egyik vezéréről elnevezett Kartal is!

Tehát a korábbi ellenség most már befogadott testvér­nép lesz a magyarok földjén, sőt, később ez a nagy karrier odáig jut el, hogy IV. Béla király fia, V. István egyenesen besenyőkből állítja fel testörségét uralkodói táborában, a Csepel-szigeten. Igaz, volt egy-egy olyan besenyő vezér, akinek a kereszténység felvétele nem volt ínyére, mint például Tonuzoba, de az ilyen elégedetlenkedőket rövid utón kivégezték.

Egy kérdés marad: 960 után miért jó a besenyőknek, hogy a magyarok segédnépévé válhatnak, önállóságukat feladva? Nos, ennek is jó oka van. Emlékezzünk. Kijev ekkor számolja fel a kazár birodalmat. Az így keletkezett hatalmi űrbe viszont új nép tör be délről, délkeletről, és válik a sztyeppe urává: A KUNOK!

88

* * *

Mi is történt? Nézzük csak korabeli krónikák alapján:

Edesszai Máté örmény krónikaíró volt. (Edessza az ak­kori Örményország fontos városa volt, később a keresztes hadjáratokban az egyik keresztes mini-állam székhelye.) Máté 1050 körül ált, tehát közeli élményként jegyezte fel, amit leírt:

„A kígyók népe a sárgák területére vonult, szétverte és elzavarta azokat, mire a sárgák az úzokra és a besenyőkre zúdultak, és mindeme népek együtt, dühtől hajtva a római­akra törtek…”

Mielőtt ezt a „rejtvényes” krónikát megfejtenénk, lás­sunk egy másik forrást is: Sarif al-Zaman Tahir Marvazi a khorezmi szeldzsuk-török szultán orvosa és krónikása volt. (Érdekes módon ez a két „foglalkozás” sokszor keve­redett, Batu kán már említett arab krónikása is működött orvosként is…)

Marvazi 1120 körül írja le: „A türkökhöz sorolhatók a Qünök. Ök Kitaj országából jöttek, mert féltek a kitaj kán- 9/ tói. Voltak köztük nesztoriánus keresztények is. Okét a náluk számosabb és erősebb qay nép űzte el legelőikről, erre ök a sárik területére mentek, a sárik pedig a yuzzok földjét foglalták el. A yuzzok a besenyők földjét vették el az Örmény Tengerig.”

No, most már fejthetünk rejtvényt is: mivel Marvazi részben Ikindzsi ibn Kocskar khorezmi szultán emlékezé­seire alapítja krónikáját, aki iszlám vallásra tért kipcsák volt, (1094-1097 között uralkodott), másrészt pedig egy

89

kitáj követ szavait idézi, aki 1020 körül járt Khorezmben, kétségkívül hiteles a leírása.

Már csak a népek neveit kell tisztázni: a Máté által em­lített „Kígyók Népe” egyelőre beazonosíthatatlan. A „sár­gák” viszont egyértelműen a KITÁJOK. Ez egy mongol törzs volt, amely annyira megerősödött a X. században, hogy a Kínai Birodalom jelentős északnyugati területeit is meg tudta szállni. (Valószínűleg ök voltak Dzsingisz kán mongoljainak közvetlen elődei.)

A kitájok 980 körül már Pekingtől északnyugatra jártak, és előlük kezdtek menekülni a Sárga Folyó kanyarulatából északnyugat felé az addig ott békében élő QÜNÖK, azaz kunok.

Álljunk meg itt egy pillanatra: sokakat megzavarhat, hogy ma Kitáj-nak az orosz nyelvben Kínát mondják. Pe­dig ez csak egy olyan egyszeri félreértés, mint amikor Ko­lumbusz hajósai annakidején azt hitték, hogy Indiát talál­ták meg a tenger felöl, és ezért Közép-Amcrika őslakóit elnevezték INDIÁNNAK. És bár azóta ezerszer tisztázó­

dott, hogy Amerikának Indiához semmi köze nincs, a két

tös kontinens ös-lakóit Kanadától Chiléig indiánnak hívják

ma is… No, az oroszok éppen ugyanígy jártak. Amikor 1700 körül kozákok és felderítö-térképészek a cárok meg­bízásából elkezdték Szibériát megismerni, cs ezzel együtt Mongóliáig is eljutottak, az ottani lakóktól azt hallották, hogy azok KITÁJOK, és ök KITÁJ földjén járnak. Az is „stimmelt”, hogy a felfedezett népnek sárga bőre volt és ferde szeme, épp úgy, mint az „igazi” kínaiaknak. így lett az első orosz útinaplókban és térképeken Kína neve Kitáj, mert a felfedezők és kozákok tévedésből azt hitték, hogy

90

már Kínában járnak. Azóta reg tudják, hogy nem ez tör­tént, de Kínára a Kitáj név fennmaradt, épp úgy, mint az „indiánok” elnevezése. Hiába no, a térképek néha a törté­nelmi tévedések tárházai…

De maradjunk most már a kitájok elöl menekülő kunok­nál. ök a NanSan és az Ala-San hegységek között találkoz­tak a sárikkal, más ejtésben sárikkal vagy szárikkal. Ez egy olyan világos bőrű, világos szemű és szőke hajú indo­európai néptörzs volt, amely még a gótok-germánok itteni átvonulása során szakadt le azokról, és maradt Közép- Kínában. Őket az említett embertani jellemzőik alapján nevezték SZÁRI-nak, azaz, szőkének, fakónak, világos­

nak. (Megint egy bizonyíték a magyarok türk ősnyelvére: a szarik csak eredetüket tekintve voltak indo-árják, nyel­

vükben a türk környezet hatására „eltürkösödtek”. A szári tehát türk szó a szőke hajra, világos bőrre. És hogy is hív- ták Szent István után azt a trónkövetelő Árpád-házi herce­

get, akivel István utódainak meggyűlt a bajuk? Szőke haja után SZÁRI LÁSZLÓNAK. Tessék mondani, a finnben, észtben ugye, nincs a szőkeségre SÁR vagy SZAR szó…?)

Visszatérve: 990 körül a kunok és a sárik, akiket nevez­

tek még szőke ujgurnak vagy sárga ujgurnak is, a Tien-

9

San hegység peremén vonulnak tovább, a „Hadak Utján”, mint annyi más elődjük, 1010 körül, az úgynevezett „Dzsungáriai kapun”, azaz, egy hágón át törnek be az isz-

9

lámhitü oguzok és karlukok földjére. Es itt találkoznak azzal a szintén türk néppel, amely harmadik szövetséges­ként járul hozzá az új sztyeppéi birodalom létrehozásához: a kipcsákokkal.

Ez utóbbiak az Uraitól keletre éltek eredetileg, laza

törzsszövetségben. Egyes részeik betagozódtak a khorezmi sah vagy szultán országába, aki többnyire Bokharát, Szamarkandot is uralta, mint a bagdadi kalifa hűbérese. Itt sokan magas karriert futottak be, még szultán is került ki közülük, mint a már említett Ikindzsi ibn-Kocskar. Az isz­lám hitet felvett kipcsákok aztán szabadon mozogtak az arab birodalom egész területén, közülük kerültek ki előbb a bagdadi kalifa testörségének tagjai, majd az Egyiptom­ban uralkodó mameluk szultánok testőrei, de vált belőlük olyan neves szultán is, mint a nagynevű Szaladdin egyik utóda, Bajbarsz (róla lesz még szó).

A kipcsákok másik része viszont, az ősi pogány hiten megmaradva a kunokkal és a sárikkal együtt uralta a sztyeppét, egészen a tatárok megjelenéséig. Olyan sokan voltak, és annyi helyre jutottak el, hogy nem véletlenül

Ab

vált a kipcsákok nyelve, a türk egyik változata (és az ős­magyar nyelv rokona) a sztyeppe-világ uralkodó általános nyelvévé, a mongol végektől a Kaszpi-tengerig. Később a tatárok hadjárataiban is komoly szerepe lesz a kipcsákok zömének.

Nos, ez a kun-sári-kipcsák szövetség 1050 körül már az Ural-hegység európai oldalán is terjeszkedik, és egyhamar eljutnak élcsapataik a Kárpátokig is. Ekkor találkoznak majd először a magyarokkal, amikor portyázó kun lovasok be-beütnek Erdélybe, a Kárpátokon belülre, ahol is Szent László király csúnyán szétveri őket, ez utóbbi ténynek is van mondái feldolgozása is.

A törzsszövetség birodalmán belül a kipcsákoké a keleti rész, nagyjából a mongol sivatagtól a Volgáig, a kunok pedig az orosz fejedelemségek akkori déli határa mentén

92

élnek, a Kaszpi-tenger és a Kárpátok között. Megpróbál­nak betörni a kis, részekre tagolt orosz fejedelemségekbe is, de például a Jaroszlavi fejedelem, Vszjevolod alaposan megveri őket, utána a tatár hadjáratig viszonylagos béké­ben élnek kunok, kipcsákok és oroszok, kereskednek is egymással, hiszen az arab világ és India, Kína felől érkező áruk csak a kun-kipcsák területeken át jutnak el az orosz városokba és az akkor még meglévő volgai Bolgárföldre is.

A két krónikás szavaiból már csak két dolog mcgfejtct- len. Egy: mi az, hogy „a rómaiakra törnek”? Hiszen Róma ekkor már 500 éve nincs is, 476-ban elbukott. Igen ám, de megvan még Bizánc, amely látszatból, de tényleges hata­lom nélkül viseli időnként a Kelet-Római Császárság ne­vet. És a kunok bizony Bizánccal időnként össze­összecsapnak, mint az úzok is.

Igaz is: úzok? No igen, ök a „yuzzok” Marvazinál, Má­té, aki közelebb élt hozzájuk, „rendes; nevükön” úznak hívja őket. A krónikák szerint ök szorítják a kunokat nyu­gatra. De a történelem idő-sorrendje ezt cáfolja, ugyanis a _w valóságban az úzok menekültek a nyugatra törő kunok- kipcsákok elöl. Előbb a Balkánra próbálnak betörni, 1060 körül, de mivel az Bizánc hatalmi szférájába tartozik, ott komoly katonai vereséget szenvednek. És ezután már ne­kik is csak egy útjuk marad: menedéket kérni a magyarok­tól, amit az éppen soros magyar királyok meg is adnak, és Erdélybe telepítik a megmaradt úz törzseket, harcosokat is, a keleti határ védelmére. Elvégre ők sem „idegenek”, ök is türk testvérnép, még ha néha ellenfelek is voltak. Amiért a két krónikás száz évvel később megtéved, az az, hogy ök összekeverik az úzoknak a besenyőket nyugatra

93

zavaró támadását 893-ban, a 980-as évekkel, amikor vi­szont már a kunok kergették az úzokat – ugyancsak nyugat felé.

Végül egy szóval még térjünk vissza a „rómaiak” kité­telre: 1240-ben Batu kán is a „rómaiak” ellen indult euró­pai hadjáratába. Ök „rimi”-nek hívták a nyugat-európai népeket, elsősorban a frankokat. Persze, ez abból is ered, hogy Nagy Károly alkalmazta előbb a „római császár” ne­vet saját magára, és ő, ugyebár, frank volt. Az arabok vi­szont még a huszadik század eleji marokkói szabadsághar­caikban is „rumi kutyának” emlegettek minden fehér em­bert. Ugyanezért: elsősorban franciák voltak az ellensége­ik, a franciák a frankok utódai, és a frankok királyai egy időben „római császárnak” nevezték el magukat. Hogy a valóságban a korai frank törzsek éppen Róma szétverésé­ben vállaltak komoly részt 400 és 476 között? Kicsire nem nézünk, ha egy történelmi tévedés babonává rögzül, akkor az sokszáz évig úgy is marad, lásd az indiánok és Kitaj esetét…

És ha már ilyen babonáknál, tévedéseknél tartunk: a magyar ös-geszták szerint honfoglalni induló őseink „át­haladtak a fehér kunok országán”, mielőtt a Kárpát­medencébe beléptek volna. Hááát… A „fehér kunok” még

* e

csak érthető. Vagy a SÁRIK fehér bőre és szőke haja mi­att, vagy azért, mert a hun-utód kunok közt élt tovább a fehér hun – fekete hun megkülönböztetés mintájára fehér és fekete kunok közti különbség. (És fekete kunoknak a karaitokat vagy a kara-kitájokat neveztek? (DE: 895-896- ban ugyan semmiféle kunok országán nem jöhettek át a honfoglalók, mert a kunok, sárik ekkor még a Sárga Folyó

94

mellett voltak, Kínában, a kipcsákok meg az Uraitól kelet­re, és ez még jó száz évig így is maradt…

Mindez csak egyet bizonyít: a gesztákba utólag bele- szötlek olyan elemeket is, amelyek a geszták megírásakor valóságosak voltak, mert azt hitték, hogy az már a honfog­laláskor is ugyanúgy volt… A geszták 1100 körül vagy után íródnak. AKKOR már voltak kunok, ha úgy tetszik, fehér kunok azon a területen, ahol 200 évvel korábban a honfoglaló törzsek áthaladtak. De 890-900 között ott még legfeljebb csak besenyők élhettek – és ezt 200 év múlva már elfeledték.

Hát így keletkeznek az „alapforrásnak” elismert magyar „ös-krónikák”, és ennyit a megbízhatóságukról… Márpe­dig a közhitben élő, és az akár még középiskolákban is tanított magyar történelem máig is e krónikákon alapul, azok minden tévedésével együtt.

„Kumánia” a tatárokig…

1090-1 150 között a Dnyepertől nyugatra élő kunok komoly katonai erőnek is számítanak. Szent László király- lyal például úgy keverednek harcba, hogy 1091-ben a bi­zánciaknak adnak segítséget a besenyők végleges szétve­réséhez, majd a menekülő besenyőket üldözve csapnak be Erdélybe és a Tiszántúlra. Vesztükre. László hadai erő­sebbek. Bosszúból még egy támadást indítanak az Al- Dunánál, most már konkrétan a magyarok ellen – és ugyanúgy járnak. Pár évvel később a kijevi fejedelem szö­vetségeseként Przemysl-nél, a Kárpátok vonalánál Köny-

95

vés Kálmán seregét csalják tőrbe nomád harcmodorral: színlelt megfutamodással kezdik, majd az üldöző ellensé­get kétoldalról verik szét a többiek…

Aztán a kunokat is utoléri a középkori birodalmak szo­kásos gyermekbetegsége: ha túl nagyra nö egy nép terüle­te, akkor a különféle alvezérek, törzsfönökök elkezdenek önállósodni, mindegyik saját hatalomra tör. És ha kevés az erejük ahhoz, hogy az egész birodalmat uralhassák, akkor elszakadnak, és a korábbi, birodalmon belüli saját ország­részből különálló „új országot” igyekeznek megalkotni. A kunoknál is pont ez történt: a keleti, zömmel kipcsákok uralta területek leszakadtak, és elváltak a nyugati, kun vezetésű résztől. Hozzájárult ehhez az is, hogy a középső részeket meg elfoglalták az orosz fejedelemségek hadai.

Es körülbelül innét kezdve nevezték a nyugati részt Fe- hér-Kumániának, a keletit pedig Fekete Kunországnak.

Valamivel 1200 előtt még Köncsek (más ejtésben Koncsák) kán megpróbálja egyesíteni a két részt, de már túl erősek a „kiskirályok”, nem bírja azokra ráerőltetni akaratát, marad a széthúzás, és az esetleges külső hódító­val szemben gyenge „önálló” kis rész-államocskák. És ahogy az lenni szokott, ilyen helyzetben a külső hódító meg is érkezik, Dzsingisz kán és mongol-tatár seregei személyében. A keleti részen regnáló kipcsákokkal hamar boldogul. Aki meghódol, az beléphet a tatár seregbe, aki ellenáll, az meghal. Mindegy, hogy „pogányhitü” mezei kipcsák, vagy iszlám hitre áttért harcos, ez utóbbiak alkot­ták a khorezmi szultánság legnagyobb népét és fő hadere­jét. De 1215-20 között Dzsingisz könnyedén elfoglalja a kipcsákok és más szeldzsuk törökök által uralt területeket,

96

elpusztítva az ősi városokat, Bokharát, Szamarkandot és Khorezmet.

Ezek után Dzsingisz előbb Bagdad ellen indul, de on­nan visszavonul, mert hírt kap arról, hogy hátában, oldalá­ban komoly ellenállás szerveződik, és ebben a nyugati ku­noknak is szerepük van.

Elindít hát két hadsereget a Kaukázuson át északra, Szubudaj Bagatur és Dzsebe Nojon vezetésével. Ezek sor­ra verik le a kisebb kaukázusi népeket, a grúzokat, a cser­keszeket, majd az alánokat is. Pedig az alánok oldalán már kunok is harcolnak Kuthen (Kötöny) „király” vezetése alatt. Ismerős név? Az! Később még találkozunk vele. E háború során írja a már idézett levelét Dzsebe Kötönynek, amelyben egy fajhoz, egy vérből valónak, tartozónak hívja a kun vezért. Kötöny – ki tudja miért – elbizonytalanodik. Es a csata előtt otthagyja az alánokat. Akiket, miután egyedül maradtak, Dzsebe már könnyűszerrel szétver. (A maradék alánok egy része is magyarföldre menekül, pedig ök nem is türkök, hanem iráni nyelvűek, de hát csak mi vagyunk ekkor már stabil, keleti eredetű birodalom, min­den menekült nép hozzánk jön, és mi be is fogadjuk őket…)

Dzsebe azután „tatár módra” hálálja meg Kötöny árulá­sát: az alánok leverése után rászabadítja hadait a kun föl­dekre, a Volga mentén Szakszin, a Krím-félszigeten Szudak városát fosztja ki, és gyújtja fel. Az ezen feldühö­dött Kötöny szövetségeseket keres – és talál is a tatár ter­jeszkedéstől megrémülő orosz fejedelmekben. Hosszú és nehéz tárgyalások után szövetséget kötnek a tatárok ellen.

Kötöny be is tartja ígéretét: lovasaival 1223-ban megje­

97

lenik az Azovi-tengcr melletti Kalka folyó vidékén. Az egymással is acsarkodva rivalizáló orosz fejedelmek azon­ban vagy küldenek csapatokat – vagy nem. És azon is vi­táznak, hogy a csatában ki vezesse a szövetségeseket. Meg is van az eredménye: a tatárok simán szétverik az „egye­sült”, de korántsem egységes orosz-kun hadakat. De a győzelem után, Dzsingisz kán egyre súlyosbodó betegsége miatt a mongol-tatár seregeket visszarendelik a Karako- rum városa körüli birodalmi központba. (Az orosz feje- delmecskék később is ezt „játsszák”: egyik sem segíti majd a másikat Batu kán 1236-38-as hadjárata során, és egyenként vesznek is el. De ez már egy másik fejezet tár­gya lesz.

♦ * ♦

Dzsingisz kán halála után, az új nagykán parancsára Szubudaj Bagatur újabb hadjáratot indít a kun földek el­len. 1229-ben az Ural mellett le is győzi Kötöny seregét, az visszavonul a Fekete Tenger mellé, és ott erősítést gyűjtve vereséget mér a nagy mongol hadvezérre. A tatá­rok visszavonulnak az Uraihoz, ahol akkor birodalmuk határa van.

A kunok még pár évig nyugodtan élhetnek a sztyeppén. De 1236-37-ben Ogotáj nagykagán (más ejtésben Ugudcj, Ögödej) kinevezi a nagy, nyugati irányú hadjárat vezérévé Dzsingisz kán unokáját, Batu kánt, aki félmilliós serege élén elindul. Elpusztítják a Volga-menti Bolgár országot, majd egyenként verik szét a kis orosz fejedelemségeket. Amikor a rossz, téli-tavaszi útviszonyok miatt nem tudnak

98

átjutni a Novgorod felé vezető, mocsarak közötti utakon, visszafordulnak délre, és 1238-ban rárontanak Kötönyre és népére. A kunok harci morálja ekkor már nagyon megren­dült: hallottak az orosz városok és seregek sorsáról, és a rengeteg kis menekülő sztyeppéi néptöredék is egyre rémí­tőbb híreket hoz.

Kötöny nem vállalja a csatát a hatalmas túlerőben tá­madó tatárok ellen, hanem IV. Béla magyar királytól kér menedéket. A király okos ember: hamar belátja, hogy 30 ezer, a nomád harcmodorhoz szokott harcos igencsak jól jöhet a tatárok „hengere” ellen. Ezért testvérnépként fo­gadja a Radnai és az Uzsoki Hágóknál 1239 húsvétján megjelenő kunokat, királyukat tényleg királyi fogadtatás­ban részesíti. És – a külön megbecsülést kifejezendő – a királyi székhely közelébe, az ország közepébe viszi őket, hogy ott telepítse le a családtagokkal együtt több, mint százezer kunt. (Később, a kunokkal foglalkozó fejezetnél még látjuk majd, hogy a legtöbb kun város a Duna-Tisza közén van…)

Kötöny tudta, hogy a sok, néha győztesen ellenük vívott csatáért a tatárok látványosan kivégeznék, tehát saját éle­tét is mentve jött magyar földre. Csakhogy volt egy kis baj: a köznép ugyan örömmel fogadta a közeli rokon nyel­vet beszélő, és az ősi vallást titokban még gyakorló kuno­kat (akik látszatból vették csak fel a kereszténységet) – de már a földesuraknak annál több bajuk volt velük: a renge­teg állatával legelőről legelőre vonuló kun sokadalom nem nézte, hogy melyik föld melyik uraság birtoka? Legeltet­tek, mert állataik éhesek voltak, és terményeket faltak fel, mert az ö gyomruk is korgott.

99

Ezt már zokon vették a földek urai. Követelték a király­tól, hogy szórja szét a kunokat az országban, magyar urak vezetése alatt, mert így, egy tömegben „veszélyesek”. (Kömonostori országgyűlés) A király, IV. Béla erre nem volt hajlandó, mert az egy tömegben komoly erőt képvise­lő kun lovasságra NEKI MAGÁNAK volt szüksége, nem­csak a tatárok, de a túl hatalmas magyar kiskirályok ellen is…

És közben megérkeztek a tatárok a Kárpátokhoz, miu­tán tölünk északra nem tudtak áttörni a „Végső Tenger”,

£

azaz az Atlanti Óceán felé. Bár korábban „testvérnek” szó­lították a királyt, és a magyarokat „testvérnépnek” – most már fenyegető üzeneteket küldtek, ürügyül használva fel a kunok befogadását.

Több sem kellett a hatalmukat féltő főuraknak: terjesz­teni kezdték, hogy „a kunok a tatárok kémei”, mások meg azt, hogy „a kunok miatt nem hagyjuk elpusztítani az or­szágot”…

Ezt a hangulatot az is fokozta, hogy a be-betörő, por- tyázó tatár felderítő előőrsökben sokan úgy látták, hogy KUNOK is vannak. Honnan tudhatták volna, hogy azok NEM KUNOK, hanem Batu seregéhez még az Ural vidé­kén csatlakozott KIPCSÁKOK? A nyelv azonos volt, a hajviselet és a fegyver is…

Kötönyt, családját és főembereit Béla király Visegrádra hívatta, a királyi várba. Itt közölte vele: a helyzet tisztázá­sáig „védöőrizetben lesz”. Kötöny ezt jóhiszeműen el is fogadta.

Egyes magyar urak aztán kihasználták, hogy a király keletre indult, a tatárok elleni harchoz ideális csatateret

100

keresni, és távol létében, a szomszédos osztrák főherceg, Frigyes uszítására lemészárolták a kun vezért és legtöbb főemberét.

Csakhogy a 30 ezres kun sereg alig 50-60 kilométerrel délebbre már együtt állt fegyverben, várva Béla király hadba hívó parancsát a tatárok ellen. Ehelyett Kötöny és társainak halálhíre érkezett meg. A végsőkig elkeseredett, feldühödött kunok családjaikkal együtt az országot végig­dúlva álltak bosszút, és elhagyták az országot. A tatárok saját krónikásai szerint a bosszút úgy tetézték be, hogy a muhi csatában is részt vettek – a tatárok oldalán, és Kö­töny öccse, Zeyhan (latin krónikákban Seihanus) Batu arany hadi trónusának lábánál, arany zsámolyon ülve nézte végig a magyar hadak pusztulását,

>

így vezetett a magyar föurak anyagi érdekből való ön­zése és idegengyűlölete az ország egyik legsúlyosabb ve­reségéhez… A kunok 1241-42 utáni sorsára még visszaté­rünk, de addig az eddigi eseményeket két másik szem­szögből is meg kell vizsgálni: Julianus barát nézőpontjá­ból és maguknak a tatároknak a krónikáiból…

Kötöny emlékét pedig magyar településnevek őrzik; Harkakötönytöl Kötegyánig, bár az utóbbit vitatják. De tény: a hosszú életű kun király bő húsz éven át írta be ne­vét dicsőséggel a sztyeppe történelmébe…

101

A Julianus-blöff

Őshaza-kereső vagy pápai kém volt?

A finn-ugor eredet híveinek egyik legfőbb aduja: igen, Julianus barát keleti utazásai során, az 1230-as évek végén megtalálta a magyar őshazát, „Magna Hungáriát”, és a keleten maradt ősmagyarokat, a baskírok személyében. És ez a „Magna Hungária” bizony a Volga északabbi folyása mentén volt, ahol más finn-ugor népek is éltek!!!

Nos, hát mit is tudunk voltaképpen erről a derék barát­ról? Az átlagember nem túl sokat. Csak annyit, amit Kodolányi Jánosnak még 1940 után megjelent regényéből, majd a regény alapján készült filmből megtudhatott. Egy szép mesét. A mese szerint a lánglelkü hazafiúságtól fütött szerzetes elindul három társával Béla király kérésére, vagy parancsára, megkeresni keleten maradt testvéreinket, akik nem jöttek annakidején velünk „honfoglalni”. Rengeteg baj, viszály, nélkülözés és betegség után célba is ér, és egy városban a Volga vidékén talál egy nőt, aki az ősi nyelven énekel. Kifaggatja, és megtudja,hogy bizony léte­zik Magna Hungária. Siet haza a hírrel a királyhoz, és bár az út során két paptársa meghal, megéri a sok szenvedés,

102

mert megtalálta, amit keresett!!! Némi pihenő után a ki­rály visszaindítja az ösmagyarokhoz, de már elkésett, mert közben a tatárok – annyi más nép és ország mellett – test­véreinket és országukat is elpusztították. A két útról pedig jelentéseket írt a királynak, ezek az utókorra maradtak, bizonyítva a barát áldozatkész hősiességét, és a „keleti magyarok” legendájának igazát…

* ♦ *

Csak egy a baj: Julianus eredeti jelentéseit szóról-szóra igen kevesen olvasták-olvashatták el. Pedig megvannak, MAGYAR NYELVEN IS! Egy Lelkes kutató, Bendefy László dolgozta fel ezeket, és könyveiben a latin szöveg és magyar fordítása egyaránt megtalálható, hozzáférhető. (Mármint annak, aki az Országgyűlési Könyvtárban meg­találja e könyveket, melyek címei és megjelenési időpont­jai: Az ismeretlen Julianus, Budapest, 1937., és Magna Hungária és a Liber Censuum, Budapest, 1943. Csak hely­ben olvashatók! Magam úgy találtam rájuk, hogy a kunok történetéhez kerestem adalékokat, és Julianus jelentéseivel akartam azokat alátámasztani. És az Országgyűlési Könyvtár egy lelkes ifjú hölgymunkatársa hívta fel a fi­gyelmemet a két, igen kevés ember által és igen ritkán olvasott könyvre…)

Bendefy keményen foglalkozott vallástörténettel is, így nemcsak a Julianus-jelentéseket idézi, hanem az azok elő­deiként számon tartható Magyar Jochanka szerzetes-féle jelentést is; valamint azt, hogy Julianus hírei hová, miként

103

jutottak el annakidején, és útjai között, bö fél esztendeig hol járt és mit csinált a derék barát, „pihenés” helyett.

Hát lássuk előbb a tényeket, és a Julianus jelentéséből megismert részleteket, majd azok valódi háttér­magyarázatát. Ami tény: 1235-ben indul a négy barát első útjára, keletre, ahonnét 1236-ban tér kettő vissza. Majd 1237 őszén indul el Julianus újra, de már „hiába”…

Bendefy második könyvében egyenesen a vatikáni le­véltárban talált latin nyelvű beszámolóra hivatkozik. És ez már érdekes: a magyar királyság egy a sok keresztény or­szág közül. Miért éppen a magyarok eredetét kutató Julianus jelentése az, ami még a vatikáni levéltárban is megvan. Sőt, bekerül abba a LIBER CENSUUM nevű jegyzékbe, amelyet még a későbbi Harmadik Honorius néven pápává választott Cencius Savelli pápai kamarás kezdett írni, és nem másról szól, mint a Vatikán egyházi fennhatósága alá tartozó országok, területek jövedelmi jegyzékéről? Ugyanis ez a Honorius utódai által is vezetett „leltár” igen fontos volt, és ezért hiteles is. Két dolog ke­rülhetett csak bele: a katolikus egyház tulajdonainak és jövedelmeinek elszámolása és változásai, ezen kívül csak olyasmi, ami a pápaság, a pápai állam és az egyház szem­pontjából rendkívüli fontossággal bírt!!! Mármost az egyik királyság ős-kereső expedíciója, amelyből sem jövedelem nem származik, sem új térítés nem remélhető, hogyan, és miért kerül ide? Mert Honorius pápa 1227-ben meghalt. Utóda az a IX. Gergely lett, aki sokkal komolyabb dol­gokkal volt elfoglalva, például a Frigyes császárral folyta­tott viszálykodással és a Bizánccal való szembenállással…

És mégis: Julianus jelentése benne van a Liber

104

Censuum-ban. Sőt, mellette szerepel egy másik jelentés is: egy Magyar Jochanka nevű szerzetesé, amely lényegesen korábbi: ö 1220-ban indult keletre, és egyáltalán nem a magyar ősök keresésére…

Azután. Amikor Julianus visszatér első útjáról, a követ­kezőket teszi: lediktálja nevezetes jelentését Richardus barátnak, aki valószínűleg IV. Béla király egyik jegyzője volt, és feljegyzi a „nagy híreket”. ÁMDE: ezután Julianus nem „itthon pihen”, hanem egyenesen Rómába siet, már 1237 januárjában. És ott részletes jelentést tesz útjáról a pápai udvarban. Amíg ott van, már egyenesen római utasí­tásra négy ifjabb rendtársa indul el keletre. Majd 1237 őszén őt is visszaküldik, második útja során keresi is: ki mit tud ifjú társairól? Annyit tud meg: társai tatár fogság­ba estek, azt sem tudni, élnek-e még…

Mindezek után ideje lenne végre tisztázni, mi is szere­pel ,,Magna Hungárián” kívül a Julianus-jelentésekben, és főleg MIÉRT?

Hogy ezt értsük is, először Magyar Jochanka jelentését kell ismerni, amely Bendefy könyvében nem véletlenül szerepel együtt Julianus „tudósításaival”:

•s

Jochanka szerzetes 1220-ban Khorezmcn át messze ke­letre jut el Szuraibába, a mongol kánok egyik székváros­ába. (Ezt utólag Batu székvárosának próbálja Bendefy megjelölni, de téved: 1220 körül Batu még igen fiatal, egy a sok Dzsingisz-unoka közül, még él Dzsingisz kán, és öt is fia, Ogotháj /Ogodcj, Ögödej/ követi a nagykán tisztsé­gében, Batut majd csak 1230 után választják DZSIHANGIR-rá, a nyugat felé induló nagy hadjárat szentséges vezérévé…) De tény: Jochanka eljut egy káni

105

székhelyre, amelyről részletes leírást ad. Legfontosabb eleme a jelentésnek: a tatárok a keresztényeket szeretik, de a szaracénokat (ezen most és itt a muzulmán arabokat és szeldzsuk-törököket érti) gyűlölik. Vajon miért volt ez fontos? (Válasz később!) Ami Jochankánál még fontos: magyar szerzetes létére egy árva szót sem ejt semmiféle keleti magyarról, vagy „Magna Hungáriáról”…

Ezután indul el Julianus és három társa 1236-ban. Előbb a fehér kunok országán átjut el Ulea földjére. Bun­da városába. (Már nem létezik, a későbbi tatárdúlás eltün­tette…) Bunda a Kaszpi-tengertöl északkeletre volt. Julianus megállapítja: tőlük északra, ahol azelőtt a tatárok éltek, most a kunok vannak. (A valóságban: Batu seregei éppen jóval északabbra, a kis orosz hercegségek feldúlá- sával vannak elfoglalva, ezért tudnak a sztyeppe e részére ideiglenesen a kunok visszaszivárogni. 2 év múlva már nem lesznek ott, az északról visszatérő Batu elől mene­külnek majd – hozzánk…)

Aztán komoly földrajzi hibát vét Julianus: „Amikor visszafelé haladtunk Kunországon, a nagy pogány államon keresztül” – írja, de ez „nem stimmel”, mert másutt vi­szont úgy írja le visszaútját, hogy a mordvinok földjén át, és az oroszokon keresztül jöttek haza… Mi itt a hiba? Az, hogy a mordvinok földje és a kunok országa között észak­déli irányban több száz kilométeres távolság volt ekkor! És még valami: ha már az odafelé vezető út idején zajlott Batu oroszellenes hadjárata (ami egybe is esik a történel­mi évszámokkal), akkor később, visszafelé milyen orosz földön jöttek át? Mert Novgorodtól délre már semmi sem maradt Batu után, főleg élő orosz nem. Egyedül a Kijevi

106

Fejedelemséget nem érte el az 1236-37-es hadjáratban a tatár sereg. De ha délen Kijevhez tartozó „orosz földön” jöttek haza, akkor előtte átjöhettek ugyan Kunórszágon, amely ekkor még létezett, viszont északon a morduinok földjén ugyan nem…

Aztán jön egy komoly „baki”: Julianus szerint rábíztak a tatárok egy levelet, amelyet csak ö értett meg, mert „uj- gur betűkkel volt írva, de kun nyelven”, és ő, mivel ko­rábban dolgozott már térítő munkán a kunok között, le tudott fordítani. És ebben Batu kán megfenyegeti Béla királyt, mert az befogadta a kunokat!

Mármost:

Egy: Julianus tatárokkal nem találkozott közvetlenül.

Kettő: 1236-37-ben Batu, saját krónikása szerint még tucatnyi levélben édesgeti a maga oldalára „Béla kánt”, a „testvér nép” vezérét, és nem fenyegeti.

Három: 1236-37-ben fenyeget a kunok befogadása mi­att? Akik 1239 húsvétján jelentkeznek a Radnai és az Uzsoki Hágóknál, bebocsájtást kérve? Hát időutazó, jós, vagy látnok volt ez a Batu kán?

Szóval: vagy az egész levél-ügy hazugság, vagy volt ilyen, de már Julianus második útján, Batu orosz hadjárata után? De akkor miért az első Julianus-útról írt jelentésben szerepel? Vagy ez az egész csak arra szólt, hogy valami „magyar vonatkozású hírt” is hozzon Bélának, aki az utat pénzelte?

ír Julianus a tatárok hadrendjéről is. Leírja a sereg szer­vezeti felépítését: tíz harcos fölött áll egy tatár, tíz ilyen egység egy század, tíz század egy ezred, líz ezred a turnén, a magasabb parancsnokok mind mongolok és tatárok. Ez

107

igaz is. Főleg azt illetően, hogy a tatár seregben sok behó­dolt nép fiai is harcoltak. És Batu, zseniális módon, „ösz- szekeverte” őket. Akár tíz különféle nép fia is alkothatott egy tizedet. Az ok: így nincsenek a meghódolt népek har­cosai egy tömegben, különálló seregrészként. Mert ha ab­ban lennének, ez alapja lehetne bármiféle lázadásnak, és Atillától a khorezmi sahig sok nagy vezér vesztét okozta már, hogy döntö csaták idején egyes „szövetségesek” cserbenhagyják a fősereget. Ha szét vannak szórva a lezgek, a beludzsok, és a többi meghódoltak, akkor ilyen veszély nincs. Ami persze, nem volt igaz a sereg egészére, csak ezt Julianus nem tudhatta: a legütöképesebb térnének, színtisztán tatárokból, vagy kipcsákokból álltak.

Julianus második útjának útvonala is érdekes: előbb Matrika (a mai Tamany) városát érinti, majd a Kubán fo­lyó mentén megy tovább, a cserkeszek földjén át. Ezután a Terek folyó menti Alániáról ír, az alánok földjéről. (Megint egy kérdőjel: már esett szó róla, és a következő fejezetben részletesen látni fogjuk: 1220-22 között az alá­nokat, szövetségesük, Kötöny kun király árulása miatt tel­jesen szétverik Dzsebe Nojon tatár seregei. Hát akkor 1237-38-ban MILYEN ALÁNIÁN megy keresztül Julianus? Vagy ez is csak úgy került a jelentésbe, hogy tudott róla: kevéssel korábban itt volt Alánföld? De mert nem is járt arra, nem tudhatja, hogy mar 15 éve nincs ilyen ország…?)

Ezután a régi Itil, a kazár főváros mentén fordul észak­ra, jár a Volga-Don könyökvidékénél (ez igaz lehet), majd ír a Dontól nyugatra élő kunokról (ez is „ül”), végül Penza városa felé megy tovább még vagy 500 kilométert…

108

Nos, ez mind elég messze van, a Volgától keletre eső mai Baskírföldtöl… Már pedig Julianus állítja, hogy má­sodik útján eljutott oda, „Magna Hungáriába”, de ott már semmit sem talált, mindent elpusztítottak a tatárok.

Hááát… Először is nem jutott el odáig. Másodszor: az orosz hadjárat tényeit pontosan lejegyezte Batu arab kró­nikása. Eszerint: az északi sereget Batu testvére, a nagy, vezér által kevéssé szeretett Sejbán kán vezette. Ök elő­ször is szétverték Volgái Bulgáriát, ahonnét aztán Moszk­va felé támadtak tovább, és az akkor még jelentéktelen Moszkva városát egy nappal előbb érték el, mint Batu fő­serege. Eközben átgázoltak egy sor kis népen, a szogdoktól a vortokig, szerepel minden apró nép és törzs neve, de „Magna Hungáriáról” vagy keleti magyarokról bizony egy árva szó sem esik, sem Sejbán, sem Batu sere­génél. A tatár balszárny viszont jóval délebbre, a tenger­parton mozgott. Akkor hogy lehet, hogy egyik sem talál­kozott a „Baskírföldön élő ómagyarokkal?

Szóval a történelem itt „überelheti” a legendákat, mert lehet valamit egy mesében, vagy egy kitalált jelentésben egy megfelelő évszázadba vagy akár évtizedbe is elhe­lyezni, de amikor a sűrűn változó eseményeknek évente, sőt, félévente más a helyszíne és a sorrendje és ezt a har­cos fél krónikásai meg is örökítik – akkor bizony lebukik a történelem-hamisítás…

De maradjunk még Julianusnál: rendkívül érdekli a ba­rátot az, hogy miért is indultak a tatárok messze keleti birodalmukból nyugat, tehát végső soron Európa irányába? Ezt annyira fontosnak tartja, hogy egy egész legendát ír le

109

róla, 1218-20 közötti eseményeket próbál magyarázni ve­le. Hát lássuk:

Julianus szerint minden a két kun király vitájával kéz- ff dödött. Az egyik a legendásan gazdag Vitoph volt. Ot gazdagsága miatt megtámadta egy másik, a Búg folyó mel­lől induló Urech. Le is győzte. És Vitoph a hornachi (?) szultánhoz menekült.

(Itt az első kérdőjel: ezt a Hornach-ot Julianus az Azovi tenger mellé helyezi, Tanais városába. Csakhogy ott sem akkor, sem korábban semmiféle muzulmán szultánság nem létezett! A kazárok nem engedték idáig feljutni az iszlám hitet, a kunok és az oroszok meg később pláne nem…)

Tehát mi marad? A hasonló hangzású Horezm vagy Khorezm. (A következő fejezet majd bizonyítja, hogy va­lóban innen indult Dzsingisz kán hadjárata…)

Julianus szerint a hornachi szultán megölte a menekülő Vitoph-ot, akinek fiát Urech gyilkolta le. De életben ma­radt Vitoph másik fia, aki a tatár kánhoz menekült, annak f segítségét kérve bosszúból a szultán és Urech ellen. Es a kánnál megértő fülekre talált, mert az is bosszút lihegett a szultánnal szemben: ugyanis az ö húgát előbb feleségül kérte, majd elrabolta, megbecstelenítette, végül megölte Hornach szultánja.

Ezért támadtak a tatárok Hornach-ra, azt megsemmisí­tették, majd a kunokat is legyőzték a Kalka folyónál, és visszaindulva megsemmisítették „Magna Hungáriát” is. És ez a tatár kán Gurgutha volt, Ogotáj kán apja, akit hívtak még Gurgathának is.

A mese gyönyörű. De nézzük inkább a tényeket.

A kalkai csata 1223-ban volt. Ha innen visszafordulva

110

semmisítették meg a magyar őshazát a tatárok, akkor bi­zony Julianus első útján, 1236-ban már erről kellett volna, hogy értesüljön, és nem indul vissza, második útra a „test­véreket és az őshazát” keresgélni…

Aztán: Gurgutha, vagy Gurgatha nevű tatár kán egysze-

ff

rüen nem létezett. Ogotáj apja Dzsingisz volt. Ot sosem hívták így. És Khorezmnél Dzsingisz támadott. Hasonló neveket próbáltam keresni: egyetlen van. Gurgandzs vá­rosa, a khorezmi szultán,vagy sah egyik „legendásan gaz­dag” városa, valahol Bukhara, Szamarkand vidékén. Ezt a > Khorezm elleni tatár hadjárat során földig rombolták, ma már nyoma sincs. De a mongolok, tatárok között ilyen név nem szerepel. Pedig Julianus szerint ez a Gurgutha- Gurgatha „Kan Kathai” is volt Kína kánja. Mármost az már tisztázva van, hogy a „kitájok kánja” még nem jelenti automatikusan Kínát. De ha azt a mongol vezért keressük, aki Kínát is uralma alá vonta, és még Julianus utazása előtt tette mindezt – az is Dzsingisz volt!

Ami a khorezmi szultán ellen indított tatár támadás va­lódi eredetét illeti, arra a következő fejezetben térek visz- sza, tatár és arab források egyaránt említik ezt, de lányrab­lásról, vagy menekült kun királyfiakról szó sincsen! Ke­reskedők és követek legyilkolásáról annál több, ahogy a bagdadi kalifa birodalmán belüli belviszályokról és rossz szövetséges-választásról is…

Annyi igaz az egészből, hogy a khorezmi szultán, vagy sah valóban szétvert egy türk népet, a karaitokat, akiket egyes források fekete kunokként azonosítanak. De azok királya vagy vezére nem Vitoph volt, ilyen nevet egyetlen

f

krónika sem ismer, hanem Tugril vagy Togrul! Es Urech

111

sem létezett soha, a leírás csak egy emberre illik: Cuthen, vagy Kötöny királyra. Ö viszont Khorezmnek még a tájé­kán sem járt, onnan sokkal nyugatabbra szervezte akkor az ellenállást a tatárokkal szemben, például Alánföldön, vagy Kalkánál.

Egyszóval: sokat, túl sokat foglalkozik Julianus a tatá­rok megindulásának okaival. De csak kósza híreket hall, eltorzított neveket, az is lehet, hogy ö maga költötte azo­kat.

ír még arról is, hogy Ogotáj 1230-ban Batu öccsét, Suntáj herceget 30 ezres sereggel a kipcsákok ellen küldi, majd miután az vereséget szenved, maga Batu veri ki a sztyeppéről a kunokat.

Ez is fél-egyharmad igazság. Az előző, kunokról szóló fejezetből emlékezhetünk: ezt a hadjáratot nem „Batu öcs- cse”, hanem a sokkal idősebb hadvezér, Szubudaj Bagatur vezette, és az események is fordítva történtek. Előbb meg­verték a kunokat, majd Kötöny, erősítést gyűjtve, vissza­verte a tatárokat az Ural hegység mögé. És úgy mellesleg: Batunak „Suntáj” nevű öccse nem volt, a „Dzsingiszida hercegek”, azaz Dzsingisz leszármazottai között sem sze­repel ilyen név…

Mindez mit bizonyít? Azt, hogy Julianus barát hall egyet-mást, kósza pletykákból állít össze jelentéseket, amelyek jórészt köszönő viszonyban sincsenek a valóság­gal – tehát a derék szerzetes eleve szavahihetetlen ember, vagy krónikásnak borzalmasan felületes!

És amikor találkozik valahol azzal, aki „ősmagyar nyel­ven” mesél neki Magna Hungáriáról és az ott élő magyar testvérekről?

112

Amit biztosan tudunk: Julianus beszélte, a kunoknál ta­nulta el a sztyeppén általánosan beszélt ősi türk nyelvet. Amely jórészt azonos volt a honfoglalni érkező magyarok nyelvével. Tehát amikor hall egy embert, aki ezt beszéli, rögtön kombinál: ez is magyar! Ezt le is írja. Ami viszont százszorosán nem stimmel: az eddigiekből láthatjuk, hogy bárhol jár, nevek, adatok sokaságát jegyzi meg, még ha tévesen is. Városokét, vezérekét, uralkodókét. Nos, hogy­ha a magyar őshaza megkeresése volt a fő feladata, akkor hogy lehet az, hogy meg sem kérdezi az cgyszem megta­lált „magyart”: milyen városokban élnek ök, és kik az ot­tani uralkodók, vezérek? Mert ilyen adat bizony egy szál sincs a barát lejegyzett jelentéseiben!

Annál több jel mutat arra: útjának célja az volt, hogy mindent megtudjon – A TATÁROKRÓL! És ezt meg is próbálta, még ha számtalan fals adatot közöl is.

Ez viszont nem IV. Béla magyar királyt érdekelhette 1236-ban, hanem valaki egészen mást! Nevezetesen IX. Gergely római pápát! Hogy miért, azt rögtön és részlete­sen megtudjuk, addig befejezésképpen Julianusról csak annyit: nem magyar felfedező volt bizony, de nem ám. Hanem jó néhány társával együtt pápai kém, hírszerző, felderítő, még ha elég gyenge képességű is. Akinek útját a pápa megfizettette a jóhiszeműen balek Béla királlyal, és aki, hogy a költségeket igazolja, költött egy szép mesét ösmagyarokról, őshazáról, hadd örüljön már a jó király is. Itt hagyott egy jelentést, aztán rohant megbízóihoz Rómá­ba, a sokkal fontosabb hírekkel…

113

Gergely pápa és Nesztar püspök „árnyéka” – avagy: létezett-e János pap országa?

Ha egyszer azt mondtuk, hogy IX. Gergely pápát, épp úgy, mint elődjét, Honoriust igen érdekelte, sőt, izgatta a tatár-kérdés, annyira, hogy előbb Magyar Jochankát, majd Julianust és rendtársait többször is, később pedig a lengyel Benedictus Polonust, vagy vele egy időben, 1245-ben Pia­no Carpini ferences rendi szerzetest is keletre küldi híre­ket szerezni, utóbbi Batu visszafordulása után 3 évvel visz levelet a tatár nagykagánhoz, hiszen a pápa nem tudja, hogy miért álltak meg Triesztnél, az Adria partjai a tatár seregek – jöhet a lényegi kérdés: MIÉRT VOLT MINDEZ 25 ÉVEN ÁT ENNYIRE FONTOS?

A válasz mögött mindenekelőtt két egyházi név áll: Nesztor püspök és János pap neve. No meg Bagdad első, sikertelen, tatárok általi ostromáé 1219-ben. Hogy ettől nem lettünk okosabbak? Első látásra persze, hogy nem. Mert az egész történet igen hosszú.

Nesztor, vagy latinosán Nestorius Szíriából indult püs­pök volt. Kitűnő műveltségű, messze földön csodált hit­szónok. Akit érdemeiért 428-ban konstantinápolyi (bizán­ci) pátriárkává neveztek ki, azaz, a pápa utáni második legmagasabb méltóság, a keleti keresztények összefogása volt a feladata. De okos és kételkedő ember is volt, ezért másként magyarázta Krisztus szerepet, mint a pápa. Jé-

£ zusnak elsősorban emberi szerepét méltatta. Es ez már eretnekségnek számított. Ennek megfelelően a soros pápa

114

ki is átkozta öt, annak rendje és módja szerint. Ekkor Egyiptomba menekült, ahol 454 körül meghalt.

De ekkor már nagyon sok híve volt. Akik tépelödtek: merre menekülnének? Egyházi szempontból Bizánc és Róma akkor még nem szakadt szét. Tehát akár északra, Európába indulnak, akár a bizánci föhatóságú Földközi­tenger melléken maradnak, üldöztetés és halál lesz az osz­tályrészük. Nem volt más kiút: kelet felé kellett menniük. Perzsiában önálló szektát alapítottak, ennek híveit nevez­ték később nesztoriánus keresztényeknek, akik, más keleti keresztény egyházakhoz hasonlóan, nem fogadták cl a pá­pa főhatóságát.

De Perzsiából is tovább mentek, eszméik keményen hó- 9

dítottak Közép-Azsiában, egészen Mongóliáig, Kínában, sőt, a mai Vietnam és Burma területén is látott még Marco Polo hatalmas nesztoriánus bazilikákat.

És a rengeteg kisebb királyságban, városállamban, amely még tatár hódoltságban is létezett, 1250-1300 kö­zött is, a Kelet végtelen térségein, a lakosság harmadát tekintve általában nesztoriánus volt, a bálványimádók, a muzulmánok és a buddhisták mellett… Körülbelül 1500- ig, amikor is a muzulmán nagymogulok leigázzák India északi felét, a nesztoriánus volt az egyetlen keresztény vallás, amely gyökeret tudott keleten verni, és a hatalmi viszonyokba is bele tudott szólni.

Csakhogy minderről a pápa Rónában az 1200-as évek elejéig mit sem tudott, hiszen keletről igen ritkán jöttek ide hírek. Elég volt foglalkozni az arabokkal, az egyház­szakadás után Bizánc törekvéseivel, és ekkor volt csúcs­ponton a pápaság és a császárság viszálya is, II.

115

„Rötszakállú” Frigyes és IX. Gergely között. A tetejébe a keresztes hadjáratok réven nemrég megszerzett szentföldi kis keresztény fejedelemségek és a környező iszlám terü­letek állandó harcai is zavarták a képet.

Pedig nem kellett volna messze jutni a pápa embereinek ahhoz, hogy a ncsztoriánusokról többet tudjanak: Marco Polo apja járt az akkori Örményországgal határos Moszuli Királyságban is, 1260 körül. (Moszul ma észak-iraki vá­ros, a tájékozódás kedvéért…)

Ezt írja: Élnek itt keresztények, de nem a római egyház parancsa szerint, mert hamis tanokat követnek. Nesztoriánus a nevük, fejük egy pátriárka, akit ök dzsatolik-nak neveznek. Ez a pátriárka nevezi ki érsekei­ket, apátjaikat, és minden rangú prelátusaikat, és küldi őket a négy égtáj felé, Indiába, Baudaszba, vagy Kathajba, épp úgy, mint ahogy a római pápa csinálja a latin orszá­gokban. És azokban az országokban (mármint keleten) nagyszámú keresztény él, de ezek mind ncsztoriánusok, akik több kérdésben eltávolodtak a (római) hittől…

Maga Polo egy Szindzsu nevű városról írja: számos fa­lunak és városnak a központja, a lakosság bálványimádók­ból, Mohamed híveiből, és nesztoriánus keresztényekből áll.

Vajon hol lehet ez az ország? Egy tájékozódási alap van: egy itteni állatfajta, amelyet Polo részletesen körülír: „elefánt nagyságú vadbarom, testét legalább három tenyér hosszú, bozontos gyapjú borítja, részben fehérek, részben feketék. Némelyeket meg is szelídítik”. Nos, a leírás egy állatra illik, mint a szőrme is, amelyet Polo Velencébe hozott: EZ A YAK ! És hol él a yak? Tibetben!

116

Végkövetkeztetés: még a mélyen buddhista Tibet peremországaiban is az egyik legerősebb vallás volt a nesztoriánus keresztényeké.

Más: Kampicsu városában, az ujgurok székhelyén is ta­lált olyan nesztoriánus templomot Polo, amelyben a ké­sőbbi tatár nagykagán, Kubiláj nesztoriánus vallású édes­anyjának (!!!) képmását őrizték.

Ugyancsak Polo számol be Egrigaia tartományról, amely Tanguthoz tartozik. Tangut vagy Tangkut olyan MONGOL tartomány volt, amelyet Dzsingisz kán az elsők között hódított meg, még 1210 előtt. Mégis, Polo ott járta­kor, 1270 körül lát a városban három nagy nesztoriánus templomot is, amelyben hívők gyakorolják a vallást, pedig az egész tartomány Kubiláj nagykán birtoka! És a szom­széd tartomány már Tenduk, amely János pap birodalmá­hoz tartozik – mondja Polo. (János papról és országáról később lesz még szó…)

És innen hét nap lovaglásra keletre, Kína akkori határán is olyan városról tudósít Polo, amelyben a lakosság fele nesztoriánusokból állt!

Ruysbroek, más néven Rubruquis, Szent Lajos francia király követe, akit a tatárokhoz küld, beszámol róla 1252- ben, hogy Szent István napján (karácsony másnapján) ritu­álisan isznak rizsbort, és amíg arra vár, hogy Möngke kán fogadja, van ideje besétálni a káni székváros nesztoriánus templomába, amelynek még csodálatos szentképeit is leír­ja!

Mások arról tudósítanak, hogy a vezető tatár kánok ud­varában teljes volt a vallási szabadság, és egy-egy hadjárat során a kánok nemcsak a sámánok, hanem buddhista bon­

117

cok és nesztoriánus keresztény papok jóslatát, véleményét is kikérték…

Marco Polo apja pedig említi: Gergely pápa halála után, pont a pápaválasztáskor a nagykán két „tatár föurat” kül­dött követségbe, csak nem volt kihez, mert még nem volt pápa. így azok dolguk végezetlenül tértek vissza. De egy­valamit nem felejtettek el: Jeruzsálembe ellátogatni, és a Szent Síron égő lámpából szentelt olajat kérni, majd azt elvinni Kubiláj nagykánhoz, aki elhunyt, nesztoriánus ke­resztény édesanyja sírjára kívánta tenni az ebből készített mécsest, anyja végakaratának megfelelően.

* * *

Mi minden következik az eddigiekből? Mindenekelőtt egy olyan következtetés, amely ugyan nem e fejezet tár-

r

gya, de fontos: ha Ázsia ennyi távoli zugába eljutottak egyetlen keresztény vallásként a nesztoriánusok, akkor az őshazában még ott élő magyaroknak volt honnan meríteni a kereszténység felvétele előtt 4-5 évvel a Szűz Mária- legendával nagyon is hasonló Babba Marija-legendát, és a kunokra is igaz lehet, hogy már őshazájukban ismerték a keresztény hitet, igaz, annak egy eretnek ágát, de ezt hon­nan is tudhatták volna?

A sokkal fontosabb: az évek során azért mindebből va­lami csak-csak eljutott még a kiküldött kémek és Marco Polo előtt is a római pápai udvarba! Es annyit már 1200— 1210 körül is tudtak, hogy valahol keleten elég sok „eret­nek” keresztény él, és eléggé hatalmas területen. Azt nem tudhatták, hogy sok elszórt kis országról, városállamról

118

van szó, és azért egyben sem uralkodó a nesztorianizmus – kivéve egyet! Erről az egyről jöttek azután furcsa hírek és legendák: 1165 körül kezdett terjedni Európában egy bi- zarr történet. Eszerint egy hatalmas, Ázsiában élő keresz­tény uralkodó levelet írt a pápához, a német-római csá­szárhoz, Mánuel bizánci császárhoz, és más európai feje­delmekhez. Ebben saját hatalmáról már-már túlzó jelzők­ben beszél. És ettől kezdve gyökeredzett meg a legenda: e János pap egy hatalmas keresztény ország ura. Mások sze­rint etióp földön élt e híres figura.

Freisingi Ottó, az 1200 előtt alkotott krónikás szerint a hírt egy szír püspök hozta, aki elmondta azt is: János egy nesztoriánus országot vezet. És haddal indult el a Szent­föld elfoglalására mindenki mástól, de a Tigris folyó ára­dása útját állta, ezért visszafordult.

Később egyesek a karaitok uralkodójával, Togrul szul­tánnal azonosították a rejtélyes keleti papot. Ha most visz- szatérünk arra, hogy sok jel szerint a karaitok voltak a „fekete kynok”, és Togrullal azonosítják a Julianus legen­dáiban szereplő Vitoph fejedelmet, már megint szép, bo­nyolult képletet kapunk. Főleg, ha azt is tudjuk, hogy volt egy kara-kitáj uralkodó is, akit Gurkán-nak hívtak, és más források szerint ö volt Julianus hírhedt Gurgutha kánja. Igen ám, de van, aki szerint viszont maga Gurkán volt Já­nos pap.

Elég bonyolult már? Mert ha nem, akkor van még egy változat: amikor a keresztes hadak 1218-ban elfoglalták Damiettát, a muzulmánok nagy erejű ellentámadást indí­tottak. Körülzárták a várost, de egy idő után ostrom nélkül visszavonultak. Mi lehetett az ok? Jacobus de Vitry, Acrc

119

püspöke újságolta lelkendezve levelében, amelyet Lipót osztrák herceghez, Henrik angol királyhoz és a pápához írt:

„India királya, Dávid indult meg hátulról hadaival a muzulmánok ellen! A világban szétmenekült zsidók Ázsi­ában megtértek kereszténynek, és roppant nagy birodalmat alapítottak, amelyet egy János nevű pap vezet, és gyűlöli a muzulmánokat, az ö hadai érkeznek felmenteni a szentföl­di keresztesek ostromlott városait!”

Nna, most már van itt minden. Nesztoriánus paptól megtért zsidóig, meghiúsult hadjáratig, és a Damiettát ost­romló arabok visszavonulásáig.

Ekkora zűrzavarban mi lehet az igazság? Hát lássuk ak­kor az ismert történelmet:

Először a keresztesek kis fejedelemségei: felöl nézve a tényeket:

1219-ben Bagdad falai alatt új és hatalmas ellenség je­lenik meg. A tatár sereg, Dzsingisz kán vezetésével. Vajon miért? Hogy jut odáig? Ennek tisztázásához ismerni kell a bagdadi kalifátus ekkori uralmi viszonyait: a kalifa egyre* inkább csak jelkép, vallási vezető, helyette türk, szel- dzsuk-török tcstörségének tisztjei, és az ezek közül karri­ert csináló vezírck-nagyvezírek a tulajdonképpeni urak. Akik többnyire a birodalom egy-egy részében is önállósí­taná próbálják magukat. Mint Khorezm szultánja, vagy

ff

sahja, Takas. O, majd fia, Mohammed Aladdin megpróbál­ja leválasztani a birodalomról Perzsiát, Bokharát, Szamarkandot, Kabult, és ezekből nagy önálló államot

ff

létesíteni. Ok teszik félre és ölik meg Második Togrul türk szultánt is, a karaitok vezérét. (És nem a kunok, ahogy Julianus meséli…)

120

De pechjük van: Bagdadban éppen egy hosszú életű és erős kezű kalifa uralkodik, aki nem szereti, ha felszelete­lik az arab birodalmat, főleg ha azt szeldzsukok, kipcsákok és mások teszik meg… Tehát a kalifa, An- Naszir (másként An-Nasszer) odafigyel, és megtudja, hogy Khorezmtől keletre új, hatalmas erő jelenik meg. A TATÁR SEREG. Azt tudja, hogy ezek Kínát már leigáz- ták, és nem is akármilyen erejűek, Dzsingisz kán serege kétszázezer (!) lovast számlál. Úgy véli, hogy Dzsingiszt kell megnyerni szövetségesnek Mohammed Aladdin khorezmi önjelölt sah ellen. Tévedett.

Ám sokkal nagyobbat tévedett maga a sah-szultán. Ö ugyanis merő nagyképűségből megalázó módon utasítja vissza Dzsingisz ultimátumát, hogy legyen annak hűbére­se. Egyik forrás szerint a kán követeit mészároltatja le, mások szerint még párszáz „békés mongol kereskedőt” is, akik persze, ettől még lehettek kémek is. (És szó sincs semmiféle lányrablásról vagy gyilkosságról…)

A bedühödött kán beindul seregeivel, szétveri a sah erő­it, elpusztítja Khorezmet, Szamarkandot, Bokharát, Gurgandzsot – és ott sem áll meg. 1219-ben váratlanul Bagdad falai alá ér.

A türk városok, és az útjába eső más települések ostro­mánál történik az, amiről Magyar Jochanka számol be: az iszlámhitüeket lemészárolják, de a nesztoriánus kereszté­nyeket békén hagyják. És egyes tatár seregrészek, vagy azok táborai felett keresztes zászló lobog. Mert ott nesztoriánusok vannak többségben, több Dzsingisz-fiú, kán is az! (Az már egy egészen más kérdés, hogy amikor az orosz hadjáratban a Bizánchoz tartozó pravoszláv orosz

121

keresztényekkel találkoznak a tatárok, azokat ugyanúgy halomra ölik, mint később Európában a katolikusokat. Ezeket nincs miért kímélni, ezek mind a nesztoriánusok ellenségei!)

Nomármost Dzsingisz hadai jelennek meg az arabok hátországában, ezért vonulnak el gyorsan Damietta alól, mert szükség van rájuk Bagdad felmentéséhez. Más kér­dés, hogy Dzsingisz őket be sem várva visszavonul, mert hírt kap egy hátában-oldalában zajló grúz-alán-kun-orosz szervezkedésről. És előbb azt akarja „elintézni”.

Viszont ezt, a tatárok bagdadi megjelenését hiszik a szentföldi kis keresztes fejedelemségek „jólértesültjei” a távoli Ázsiából érkező „nagy keresztény sereg” érkezésé­nek, hiszen látnak náluk keresztes zászlókat is. No, meg hallják a menekültektől, hogy „a keresztényeket” kímélik az új támadók… (Bezzeg ha tudnák, hogy itt csak a nesztoriánusok kíméléséről van szó…)

Mármost ami a Szentföldön elterjed, az hamar eljut, mint hír, Rómába, a pápához is. ÉS EZÉRT INDÍTJA EGYMÁS UTÁN KÉM-PAPJAIT KELETRE! Emlékez­zünk csak: Bagdadnál 1219-ben tűnik fel, majd el Dzsin­gisz. És Magyar Jochanka már indul is 1220-ban a tatár székhelyet megkeresni.

1221-23 között a tatárok szétverik Grúziát, az alánokat, majd a Kalka folyónál a kunokat és az oroszokat is. Aztán visszavonulnak, újra eltűnnek. Mi ma már tudjuk: Dzsin­gisz kán betegsége és halála miatt. De akkor és Rómában ezt a pápa nem tudhatta.

És mert Jochanka jelentései nagyon is felidegesítették, hát indítja az újakat: Julianust és társait. Mert mi is volt az

122

idegesítő Jochanka híreiben? Hát az, hogy az új támadók egy része keresztet hord, és a nesztoriánus keresztényeket megkímélik.

No, a pápának más se hiányzott: a Szentföldön az ara­bok idegesítik, akik nem akarják egykönnyen „visszaadni” azt. Bizánc és önállósuló egyháza is elég nagy baj. Frigyes császár is több, mint veszélyes, mert nemcsak európai szövetségesei vannak a pápa ellen, hanem igen jó arab kapcsolatai is.

És most ebben a helyzetben még keletről is jön egy nagy és új hódító sereg, ráadásul mégiscsak részben ke­resztes zászlók alatt? Hát igaz volna a János-pap legendá­ja? Hát már más sem hiányzik, mint egy új, nagy, és eret­nek keresztény ellenség! A pápaság addigi történetének legnagyobb válságában van…

HÁT EZÉRT ÉS CSAK EZÉRT mennek a felderítő­hírszerző barátok keletre, ezért rohannak hazatérve Rómá­ba jelentést tenni, kit érdekel ilyen helyzetben egy kisebb kelet-európai király ős-kutatása? Legfeljebb a királyt, ma­gát… Hát kapjon megfelelő álhíreket, amelyek, ha nem válnak be, majd arra fogjuk, hogy „a tatárok közben min­den nyomot elsöpörnek”. A lényeg: a király fizesse az „őskutató” kémek útját, mert Róma pénze másra kell, pél­dául Frigyes császár ellen…

És hogy miért pont Julianus a kiválasztott? Mert ö a kunoknál végzett térítő munkája során megtanult „kunul”. Azaz, megtanult egy olyan türk nyelvet, amelyet egészen a

£ kínai határig mindenki megért és beszél, a tatárok is. Es ezt Julianus előéletéből már tudják egyházi felettesei. Hogy azután e türk nyelvek némelyike erős „tájszólást

123

képez” az általános kun-kipcsákhoz képest? Megesik. És ezért ért félre neveket a derék barát, és főleg amikor lati­nul le kell diktálnia azokat, ezért vét annyi hibát… Egy biztos: nem járt minden olyan helyen, amit említ, mert akkor nem tenné rossz helyre Khorezmet, nem keverné össze a kunok és a mordvinok földjét. Valószínű, hogy információi egy részét csak hallotta, olyanoktól, akik „ott voltak”. Es azok vagy tényleg ott voltak, vagy másoktól hallották, mert azok „voltak ott”. De hát a hamis legendák mindig, mindenütt így terjednek. Ami a mentsége: máso­dik útján tényleg már nem létezett sokminden, ami előző, két évvel korábbi útján még megvolt.

Tehát már nem lehetett ellenőrizni, pontosítani az első jelentés neveit, adatait. És mert kockázatosnak is látszott tovább menni a tatárok miatti félelemben, hát néhány ap­róságot maga a barát tett hozza a jelentésekhez, saját fan­táziájából. (Azt spéciéi nem tudhatta, hogy 1237 őszi má­sodik útján éppen nincs veszély: Batu kán pihenőre hátra­vonta csapatait az orosz hadjárat után a Volgához, és még csak készült a Kijev és Európa elleni új háborújára. Éppen béke volt, amit bizonyít az is, hogy a kunok is csak 1239- ben kérnek majd magyar menedéket…)

* * *

A pápa törekvéseiről még annyit: 1242, a magyarorszá­gi tatárjárás után sem értette, hogy mi történt? Hiszen ha az Adriai-tenger partjáig, Triesztig eljutnak Batu lovasai, akkor miért nem mennek tovább Róma felé? Két dolgot nem tudhatott: egyrészt azt, hogy nem is erre akartak

124

menni, Dzsingisz kán végakarata és vallásuk hadisteni parancsa szerint a Végső Tengert, azaz az Atlanti-óceánt akarták elérni, azt pedig már tudták, hogy az Adria még nem az, és innen csak komoly hegyeken át lehet nyugat felé továbbjutni… Másrészt: pont ekkor érte utol a nagy­kán özvegyének futára Batut: meghalt a nagykán, utódvá­lasztás következik! Amiből Batu semmiképpen sem akart „kimaradni”, és egy ilyen választásnál azért a vele lévő harcedzett csapatok is nyomnak valamit a latban. Nem ezen múlott, hogy mást választottak… Ök mindenesetre igen gyorsan elindultak vissza, az igen messze lévő káni székhelyre…

* * *

X

Már csak egy kérdés maradt nyitva: hát most létezett János pap országa, vagy nem létezett? A válasz: igen, csak nem úgy…

Már esett szó róla, hogy Tangut-tól keletre volt több tartomány, köztük Tenduk is, amely egy olyan uralkodó országához tartozott, ahol nesztoriánus keresztények kor­mányoztak. Persze, itt is voltak bálványimádó pogányok, * és muzulmánok is. De a keresztényekről Marco Polo így számol be: fehérebb a bőrük, mint a többi bennszülötté, más a nevük is, argonoknak hívják magukat. Tehát való­színűleg itt nagyobb számban és egy tömbben éltek a Földközi Tenger mellől menekült nesztoriánusok utódai, cs bár ezek bőre is sötétebb az európainál, azért a sárgá- sabb bőrszínű helyiekhez képest – ök „a fehérek”…

Nos, utólagos történeti kutatások szerint ezt a keresz-

• 125

tény uralkodót Ong kán-nak hívták a helyiek nyelvén. (Hogy ebből hogyan lett aztán János? Valószínűleg úgy, ahogy Dzsingiszböl Gurgutha…)

És ez az Ong kán még 1220 ELŐTT, Dzsingisz kánnal csapott össze. Az egyik változat szerint vereséget szenve­dett, a másik szerint a csata döntetlenül végződött. Egy biztos: a tatár nagykán hagyta, hogy az uralom Ong fiának kezébe menjen át, akit Marco Polo valami hasonló hang­zás alapján „György királynak” emleget később. És, hogy a szövetség biztos és végleges legyen, Ong kán uralkodó­házának tagjai innen kezdve a mindenkori nagykán vala­melyik lányát, vagy ha az éppen nem volt, akkor a kán családjából származó más hercegnőt kaptak feleségül.

így már érthető, hogy később a tatár táborban és sereg­ben önállóan, keresztes zászló alatt harcoló seregrészek is voltak. Mint ahogy az is, hogy a kialakuló rokoni kereszt­kapcsolatok révén későbbi nagykán anyja is lehetett nesztoriánus keresztény. Egyes hercegek Dzsingisz kán utódai közül pedig, talán „tetszésből” vették fel e furcsa kereszténységet.

126

„Tatárjárás”

Akik eltörölték a történelmet…

– Dzsingisz, Batu, Hulagu

1155-ben egy merkit nö, Olejun, fiút szült. Akkor meg nem sejthette senki, hogy e fiúból hamarosan világhódító hadvezér lesz. De előbb igen sok nehézségen, viszontag­ságon kellett keresztülmennie. Gyermekként szegénység­ben és nyomorúságban élt, majd az egyik szomszédos törzs rablóhadjárata során elfogta, és három évig rabszol­gaként tartotta, ottani szokás szerint nehéz fakoloncot lán­coltak a nyakába, hogy cl ne tudjon szökni, és egy ko- vácsmühelybcn dolgoztatták. Aztán a kolonccal agyonver­te őrét, megszökött, és fokozatosan megvalósította nagy álmát: előbb az összes mongol törzset egyesítette, majd a türk származású tatárokat tette alattvalóivá, előbb Kínát . foglalta el, majd az egész Kelet ura lett. Fiatal korában még Temudzsinnak hívták. És nem volt feledékeny: azokat a törzsi vezetőket, kánokat, akik nem követték akaratát, igen kegyetlen módon végeztette ki: forróvizcs üstökben élve főzette meg őket. Talán bosszúból rabként töltött éve-

127

iért. És új nevet választott magának: innen kezdve Dzsin­gisz kánnak, azaz az ég küldöttének nevezték.

Hogy a törzsi neveket tisztázzuk: Dzsingisz ifjúkorában még a ..mongol nép” fogalma sem létezett. Kisebb törzsek vívtak egymással kisebb, de annál kegyetlenebb háború­kat. elsősorban a legelőkért, hiszen a rengeteg lónak, bir­kának, marhának és tevének mindig friss fü kellett. A merkitek, a tangutok (vagy tangkutok), a kitájok egymást ölték, rabolták, gyengítették őket, és még egy sor kisebb törzset az Amur mentén, az Ónon és a Kerulen folyók vi­dékén egyesített Temudzsin, és 1206-ban mongolnak, azaz győzhetetlennek nevezte el az így összefogott népeket. Új törvényéket hozott: a mongol törzsek tagjai soha többé kezet és fegyvert egymásra nem emelhetnek, mert aki ezt- teszi, halállal lakói. Igenám, de akkor azok, akik eddig ahhoz voltak szokva, hogy rablóhadjárataikban „szerzik be” az élelmet, rabszolgát, állataiknak a legelőt is így biz­tosítják, miből éljenek ezentúl? Ehhez kellett kitalálnia a hadisten-vallást: dicsőség mindenkit megtámadni, minde­nét elvenni, és minél nagyobb területre kiterjeszteni a mongolok uralmát.

Csakhogy ebben zavarta az, hogy az összes mongol törzs együtt is kevés volt, létszámra túl nagy hadsereget nem lehetett belőlük kiállítani. Ezért terelte uralma alá a sokkal nagyobb számú, eléggé harcias, de szervezetien tatárokat, egy türk lovas népet – és így együtt már tekinté­lyes haderőt képeztek. A tatároknak megadta ugyanazokat a kiváltságokat, amelyeket a mongoloknak is biztosított, és az állandó hadjáratokkal biztosított egy olyan életszín­vonalat, hogy többé eszükbe se jusson egymást pusztítani.

128

Mindenekelőtt a szomszédos, igen gazdag, de akkoriban igencsak hanyatló korszakát élő kínai császárságot támad­ta meg. Emlékezzünk csak: már 950-980 körül egy harcias mongol törzs, a kitájok elfoglalták Pekingig a kínai földe­ket, városokat, Nagy Fal ide, vagy oda…

Dzsingisz a Mennyi Birodalom több, mint felét szállta meg, a legendák szerint ezer várost égetett fel a három éves hadjáratban, viszont a többi kínai .tartomány és város behódolt.

A hadjáratból gazdag zsákmányával visszatért sztyeppéi nomád táborvárosába, és sokmindennel gazdagította harci ismereteit: Kínában szerezték meg például azokat az ost­romgépeket, amelyekkel később bárhol, bármilyen erős várat el tudtak foglalni. Ezek a gépek katapult-elven mű­ködtek, 150-300 kilós hatalmas köveket dobáltak a falak­ra, de főleg a várkapukra. E gépek innen kezdve minden hadjáratban a mongol-tatár seregnél voltak, teljes kínai személyzetükkel együtt. Kínai feltalálójuk és irányítójuk nemcsak Dzsingisznek, de utódainak is legbelső, bizalmas munkatársa lett. Csak akkor voltak a gépekkel bajban, ha valahol olyan útviszonyokkal találkoztak, hogy nem tud­ták „lötávolba” vontatni a megtámadott városhoz. Ilyenkor inkább békén hagyták az adott várat, főleg, ha abban nem volt akkora haderő, hogy később eredményesen hátba tá- . madhassa őket.

Kínában helyőrséget hagyott hátra Dzsingisz, majd még így is 110 ezres lovas seregével indult a sztyeppéi türk népek ellen.

A háborúhoz ideológia is kellett: Dzsingisz még azt írta egyik fenyegető levelében az egyik türk uralkodónak,

129

hogy; „Hét év alatt nagy dolgokat műveltem, a világnak minden országában megvetettem hatalmamnak alapjait. Ilyen birodalom nem volt még a földön, a legrégibb idők óta, amikor őseink, a Sany-Juj népe meghódította a vilá­got.”

Sany-Juj alatt itt a hunokat érti. Dzsingisz utódai már inkább a keleten jobban ismert „Kétszarvú Iszkander”-re, a sajátos sisakjáról elnevezett Nagy Sándorra hivatkoztak.

És mivel Kínában az egyik óceán partjait már elérték (a Csendes-óceánét, illetve melléktengereiét), azt hangoztat­ták, hogy a hadisten parancsa szerint a másik óceánt, a Végső Tengert (Atlanti-óceán) is el kell érni, mert akkor lesz teljes a világuralmuk. Azt sulykolták mindenkibe: ez volt Dzsingisz végső akarata, ezt mindenáron meg kell valósítani – ez magyarázta a megújuló, nyugati irányú tá­madásokat, amelyek csak 1260-ban érnek majd véget a Szentföldön – de ez még messze van.

Dzsingisz szervezte meg a mongol-tatár sereget a Julianus barát által említett tized-század-ezred-tumeny felépítésbe. De az már nem volt igaz, hogy vezető poszto­kon „csak tatárok” állhatták. Először is mongolok voltak az igazi vezérek. A „Dzsingiszida”, azaz, a Temudzsintól származó hercegek álltak az élen. Mint például Dzsingisz fiai, akik közül cselekedeteik alapján ismerjük Ugcdejt (Ogotáj), legkedvesebb fiát, aki halála után nagykagán lett, Túlit, Dzsagatájt (sok krónikás rendszeresen összeke­veri Ogotájjal), Dzsucsit, Batu kán apját, és Külkánt, aki annyira fiatal volt a többihez képest, hogy Dzsingisz uno­káival vett részt közös hadjáratban. (A fiúk nagy számá­nak magyarázata – hiszen volt még több is, csak nem ilyen

130

nevesek – az, hogy Dzsingisznek több felesége is volt, különböző életkorúak, és például Kulán-Hatun, Külkán anyja, aki merkit hercegnő volt, jóval fiatalabb volt a töb­bi kán-feleségnél.)

Később is, Batu kán idejében a Dzsingiszida hercegek, de már többnyire a nagy vezér unokái vezették a nyugati hadjárat egyes hadoszlopait, Batu mellett testvérei, Berke és Sejbán, aztán Ordu, Gujuk, Pajdar, Mengu (vagy Möngke), és mások.

A nagy hadvezérek között azért akadt már tatár is, vagy egyenesen behódolt más származású, akik elfogadták a Szulde hadistennek tulajdonított elveket és parancsokat. Szubudaj Bagatur, az egyik legnagyobb, ugyan mongol volt, de a másik, Dzsebe Nojon már türk. Burundaj temnik, aki Külkan kán nevelője és alvezére volt, Tohucsár, Kadan és a többi temnik (temnik = egy tumeny, azaz tízezer harcos parancsnoka) viszont fele-fele arány­ban volt mongol vagy tatár.

Általában az idegen népeket ugyan ellenségként kezel­ték, de tehetséges fiaikat szolgálatukba fogadták. És nem­csak szolgaként, bár így is bizalmas emberei voltak uraik­nak egyes türk, orosz, sőt, néger rabszolgák és foglyok, akiknek befolyása néha egy ezredesénél is jóval nagyobb volt… De Dzsingisz tanácsadói, bizalmi munkatársai kö­zött volt kínai, mint Liu Csu-liu, vagy Jelju Csu-cáj, volt iszlámhitü türk, mint Mahmud Jalvács, aki a kényes követi feladatokat látta el a türk országok, városok elleni harcok­ban, és például a behódolt kipcsák törzsekből kiállított tumenyek élén kipcsák kánokat hagyott meg minden mon­gol kán, bizonyítva ezzel is a kipcsákok különleges hely­

131

zetét. (Erre azért volt szükség, mert a sztyeppén akkor kipcsákok éltek a legtöbben. És mert a khorezmi sah ellen viselt háborúban a sah hadserege is zömmel kipcsákokból állott, Dzsingisz belátta: a kipcsákoknak kell annyi kivált­ság, hogy a mongolok és tatárok után a birodalom harma­dik kiváltságos népének higgyék magukat. Ez „be is jött”, velük már 3-500 ezresre duzzadt a kezdetben százezer fö körüli mongol-tatár sereg.)

Később Batu környezetében is sok „idegen” futott be kar­riert, testörparancsnoka a közép-ázsiai türk Arapsa volt, krónikása a már említett arab Hadzsi Rahim al-Bagdadi, ö volt az „udvari orvos” is, személyi tolmácsa a szintén em­lített bagdadi arab „Duda”, akinek igazi nevét nem tudjuk, de mindig Batuval tartott az ostromgépek kínai mestere is, mint afféle „utász-műszaki törzsfonök”, hogy a modern hadászatból vegyük át a vonatkozó szakkifejezést.

Ide azért kívánkozik három megjegyzés. Az első: egész népek is csatlakoztak néha a mongol-tatár sereghez. Eze­ket szétszórva sorolták be az egyes tumenyekbe, vezéreik pedig tanácsadók lehettek. Ezt a lehetőséget az orosz her­cegségeknek, Kötöny kunjainak, majd „Béla kán”-nak is felajánlották, de aki visszautasította, azt mindenáron meg akarták semmisíteni.

A második: ha viszont valaki „egyéni árulóként” pró­bált csatlakozni, azt nemigen becsülték, ellentétben az elesett vitéz ellenséggel. Az orosz Gleb Vlagyimirovics nagyherceget például megtűrték évekig Batu szolgálatában az orosz hadjárat végéig, de mindvégig éreztették vele: ö nem szövetséges, hanem olyan ember, akit népe közönsé­ges bűnökért száműzött. (Egyszer, egy ünnepségen saját

132

családtagjait ölette meg, hogy ö legyen Vlagyimir város és fejedelemség nagyhercege…) Az orosz hadjárat végén aztán kifizették arannyal az áruló szolgálatait – és kidob­ták a legvadabb pusztaságba a sztyeppén, ahol megörülve bolyongott még pár évig, és számkivetetten, elfelejtetten halt meg…

A harmadik egy technikai tény: a kínaiak ekkor már is­merték a lőport is, tőlük az arabok is eltanulták. Létezett már kezdeti formájában az ágyú is. És bár a kínai fegy- vermesterek ott szolgáltak a tatár seregben, nincs rá adat, hogy az ágyút akár Dzsingisz, akár Batu használta volna. Illetve egy homályos utalás van egyetlen forrásból a len­gyelek elleni lezginkai csatánál – de más krónikák ezt nem erősítik meg.

„A történelem gyilkosai”

A mongol-tatár seregek eléggé sajátos, a kívülálló szemszögéből öncélúan kegyetlen hadviselési módot gya­koroltak: azt a kevés várost, amely „előre”, tehát még odaérkezésük előtt, önként, és busás ajándékot, tulajdon­képpen ki nem kényszerített hadisarcot adva behódolt, békén hagyták. Megelégedtek azzal, hogy azok elismerik a mindenkori nagykagán főhatóságát, és adót fizetnek. De ezt is csak inkább Közép- és Bclsö-Ázsiában alkalmazták, a mongol sivatagtól és Hszinkiangtól délre, Kínában, és néhány kisebb türk vagy iráni törzsnél, népnél. A többie­ket, elsősorban az iszlám, a pravoszláv, vagy később a római katolikus vallásúakat elpusztították, ha kellett, ha

133

nem. A „menetrend” ez volt: odaérnek egy városhoz. Fel­szólítják megadásra. A többség ezt kevélyen elutasítja. Azután ostrommal beveszik a várost. Az ostromnál sok­szor alkalmazzák azt a taktikát, hogy az előzőleg levert nép vagy elfoglalt város fegyverfogásra alkalmas férfiait fogolyként maguk előtt hajtják az ostromlott város falaira támasztott létrákon. Két eset van: vagy meghalnak a védők eleinte még kemény ellenállásában, vagy megpróbálnak átállni a védők oldalára, ha azok egyáltalán befogadják őket. Ilyen az orosz városok ostrománál fordult elő. Aztán elfoglalják a várost. Ilyenkor jön a háromnapi szabad rab­lás a győztesek számára. Aztán a megmaradt lakosságot (foglyokat, vagy magukat önként megadottakat) össze­gyűjtik valamilyen tágabb térségen. Kiválogatják belőlük a szebb nőket, lányokat, a „keresettebb” szakmákban dol­gozó iparosokat, fegyver- és nemesfémkovácsokat, lószer­számhoz értő börmüveseket, csizmadiákat, – és ezek men­nek a távoli mongol anyaország városaiba, ha van, aki visszakísérje őket odáig. Ha erre nincs ember, vagy már nagyon messze járnak a hátországtól, akkor ezek is men­nek a többivel együtt – a halálba. Ha a harcosok önma­guknak vagy családjuknak kiválasztanak egy-egy rabot, szolgának, állathajcsárnak, sokadik feleségnek, vagy há­zimunkás rabnőnek, az megmenekülhet. A többit – halom­ra ölik. És az elfoglalt városokat porig égetik, hogy azok a hátukban újabb ellenállás fészkei többé ne lehessenek.

A városokban található minden élelmiszer, arany, ne­mesfém, fegyver, vagy kényelmi eszköz (nemes szőnyeg, pompásabb textil) a zsákmányoló harcosoké, miután a kö­

134 –

teles részt leadták a távoli nagykagán, a hadjáratot irányí­tó kán vagy vezér, és saját csapatparancsnokuk számára.

Foglyot úgy egyébként nem ejteríek, mert nincs mivel élelmezni őket, nincs, aki őrizze őket, mindez csak hátrál­tatná a lovas seregek mozgását. A városokat nem szálljak meg, mert ahhoz harcosokat kellene hátrahagyni, őrzőnek, és azokat is ellátni élelemmel.

Tehát „igen praktikusan” harcolnak az egyetlen cél, a nyugati irányú előretörés érdekében. A GYORS ELŐRE­TÖRÉSÉRT!

A néhány, önként behódolt várost békén hagyják, oda helyőrséget nem tesznek. E városok lakói aztán éljenek meg, amiből tudnak, ha maradt még valamijük a hódítók­nak adott „ajándékok” után, és ha maradék állataik talál­nak még valami zöldet a 200-500 ezer harcos lovai által kopárrá legelt földeken…

Ez a hadviselési mód lehet gyakorlatias és gyors, egyre nem alkalmas: tartós birodalom-építésre. Menni kell előre, mert élelem és legelő csak arra van, mögöttünk már rom, hamu és pusztaság minden! Érdekes lenne eljátszani a gondolattal: és ha elérték volna Nyugat-Európában a „Végső Tengert”, azaz, az óceánt, akkor mi van? Merre tovább? Akkor, teljesítve Dzsi-ngisz kán végakaratát, és az általa Szulde hadisten szájába adott parancsot – mi moti­válja tovább a harcolókat? Mert út tovább előre, na az nincs már. Mögöttük kirabolható ellenség úgyszintén nincs. Lelegelhető füves térség hasonlóan nem maradt. Akkor éhen haltak volna, állatostul, vagy fellázadnak kán­jaik, vezetőik ellen, és egymást irtják ki?

135

Mert pár évtized megmutatta: csak azok a mongolok- tatárok maradtak életben, akik letelepedtek valahol, és elfogadták egy olyan addigi ellenség főhatóságát, akik más elvek szerint éltek, szerveztek birodalmat. Mint pél­dául az oszmán-törökökét a Krím-félszigeten megtelepe­dett tatárok, akik török alárendeltségben még többszáz évig komoly erő maradhattak.

Vagy a kínai székhellyel működő Kubiláj, a későbbi nagykagán, aki nem pusztított el minden népet és várost, hagyott eleget élni, ha adót fizettek, Hszinkiangtól le Indi­áig, és így még vagy száz évig megőrizhette Ázsiában a tatár-mongol birodalmat, amíg a muzulmán nagymogulok indiai betörése ennek is véget nem vetett.

Azonban egy iszonyú, történelmi hibát is elkövettek e hadviselési mód miatt Dzsingisz és utódai. Igaz, néhány egyházi épületet hegenként babonából vagy tiszteletből meghagytak, de százból kilencvenötöt biztos, hogy fel­égettek. És mert akkoriban a papok voltak többnyire a krónikások is, mindegy, hogy iszlám, vagy keresztény val- lásúak – így minden írott nyomot eltöröltek a mongol si­vatagoktól a Kaszpi-tengerig, az előző kétezer év törté­nelméből. Bokhara, Szamarkand, Khorezm és a többi ősi város pusztulása nemcsak egy civilizáció, méghozzá igen fejlett türk kereskedő-civilizáció végét jelentették, hanem azt is, hogy a türk népek nyelvi eredetére és őshazájára vonatkozó minden nyom eltűnt. Tán ezért van az , hogy a türk és a velük együtt élt indoeurópai népek történetéről, más forrás hiányában annyi fals legenda maradt fent. En­nél is nagyobb baj volt, hogy írmagostul irtottak ki több tucat kisebb türk népet, így még azok szájhagyománya is

136

f

jórészt elveszett, a hatalmas khorezmiektöl a kicsiny szogdokig, a volgai bolgároktól az ugor-mordvinokig.

Ezért kell sajnos azt mondani, hogy Dzsingisz, Batu, Hulagu és a többi mongol-tatár kán a történelem gyilkosai voltak, magát a história tudományát „ölték meg”…

Dzsingisz hadjáratai Khorezmtől Bagdadig

Hosszú utat tett meg Temudzsin onnan kezdve, hogy a karaitok elöl menekült ifjú korában a mongol sztyeppen és a sivatagban, odáig, hogy 1218-ra már egy jókora biroda­lom uraként érkezzen Khorezm határába, és először néz­zen szembe iszlám országokkal. Most már egységes mon­gol nép állt mögötte, és sokszor annyi tatár harcos is, kínai haditechnikával, egy sor meghódolt kisebb nép fiai is se­regét gyarapították. Az akkori nemzetközi helyzet is neki kedvezett: ekkorra a nagy Szaladdin szultán már nem élt, utódai ugyan uralták Egyiptomot, de már a Szentföldön a keresztes hadakkal marakodtak. Bagdadban, mint kalifa, An-Nasszer ugyan viszonylag erősen kézben tartotta a ha­talmat, de a kalifátus számos tartományának perzsa vagy türk vezetői csak vallási vezetőnek ismerték el, világi ha­talom nélkül.

Az ilyen renitens „alkirályok” legerősebbike a khorezmi sah, Mohamed volt. Erősnek érezte magát, mert a kipcsák kánok többsége neki esküdött hűséget, és így a sztyeppe egy komoly részét is uralta, de övé volt Khorezm, Bokhara, Szamrkand, Gurgandzs, Mérv, Nisápur, és egy sor más közép-ázsiai türk vagy perzsa vá­

137

ros. Csak arra nem gondolt, hogy ha a határához érkező új ellenség esetleg túl erős lenne, neki, a sahnak nem lesznek szövetségesei nyugat felöl. Mert: An-Nasszer kalifa épp úgy gyűlöli öt, ahogy ö a kalifát, és a bagdadi uralkodó ráadásul szövetséget ajánlott és segítséget kért Dzsingisz kánnak-kántól, a sah ellen. Tehát az iszlám hit azonossága már nem jelent közösséget, még kevésbé segítséget Bag­dad felöl. És Szaladdin utódai, a mameluk szultánok sem fogják öt segíteni Egyiptom-Szíria felöl.

Ebben a helyzetben robbant nagyot egy provokáció, amelyről nem világos, hogy Dzsingisz vagy a sah kezdte – lehet, hogy mind a kettő. Mohamed sahnál korábban már járt Dzsingisz követe, Mahmud Jalvács. Akkor a saharra még hajlandó volt, hogy a mongol kereskedőknek szabad utat engedélyezett országában. Erről pecsétes írást is adott. Mégis a sah egyik tartományában, Otrárban az otta­ni helytartó, Inalcsik-Kair kipcsák kán megöletett egy két­száz tagú mongol kereskedői karavánt.

Az ezen mértéktelenül felháborodott Dzsingisz kán újabb követet küldött, akit a sah Bokharában fogadott. Már a követ személye is provokatív választás volt: Ibn- Kefredzs Bogra apja valamikor Mohamed sah apjának, Takasnak szolgálatában volt emír. Kegyvesztett lett, így fia mongol szolgálatba állt-menekült. Két főrangú mongol herceg kísérte a követségbe.

Hangosan számonkérték Mohamed sahon saját korábbi ígéretét a kereskedők sérthetetlenségéről. A sah ki akart bújni a felelősség alól, és Inalcsik-Kair kánt nevezte meg bűnösként. A követek erre azt követelték: adják ki Dzsin-

138

gisznek Inalcsikot, aki majd „méltó módon” megbünteti, azaz, kivégezteti. Ha nem, háború lesz!

A sah még gondolkodni kezdett volna az azonnali hábo­rú veszélyein, de úgy járt, mint Béla király a kunokkal: a sah udvarában lévő kipcsák kánok bedühödtek azon, hogy egyik társukat esetleg kiadhatják a tatároknak, és a sah válaszát meg sem várva leöldösték a három követet és kí­sérőiket. A háborús ok tehát már megvolt…

De mert pár hónappal előbb a sah kánjai előtt egy másik kijelentést is tett arról, hogy An-Nasszer kalifát meg fogja ölni, és hozzá hűséges személyt ültet a kalifái székbe, aki megelégszik majd azzal, hogy csak az iszlám vallási veze­tője lesz, és ez a kérkedés vissza is jutott a kalifához – hát a sahnak e perctől tudnia kellett, hogy egyedül áll szem­ben Dzsingisz kánnal. Ráadásul legtehetségesebb hadvezé­re, fia, Dzselal-ed-Din kegyvesztett lett, amikor Mohamed \ sah kipcsák felesége és a kipcsák kánok követelésére félig kipcsák, kétéves fiát nevezte meg trónörökösnek…

Nem volt biztató helyzet. Még akkor sem, ha egy láza­dó mongol törzs, a kara-kitájok (akik annakidején az ifjú Dzsingiszt üldözték a mongol pusztában), a sah mellé áll­tak a döntő csatában, és a sivatag híres rablóvezére, Kara- Koncsár is elhozta harcosait, no nem az öt üldöző sahot segíteni, hanem a tatárok ellen védekezni. Dzselál-ed-Din is visszatért a száműzetésből. így, együtt már némi szám­beli fölényük is volt Dzsingisz seregével szemben – ez volt a történelemben az egyetlen eset, amikor a mongol­tatár seregek nem túlerőben támadtak…

A csata előtt Dzsucsi, Dzsingisz fia ismét követet kül­dött a sahhoz. Üzenete ez volt: a lázadó mongolokat adja

139

ki, ha megteszi, elválhatnak barátsággal, sőt, a kipcsák sztyeppeken ejtett zsákmány felét is a sahnak adják a tatá­rok. Allah ed-Din Mohamed sah, számbeli fölénye tudatá­ban újabb nagy hibát követett el:

„Nekem Allah parancsolta, hogy lecsapjak hordáitokra. Allah kegyelmét akarom kiérdemelni azzal, hogy kiirtalak benneteket, tisztátalan pogányok!”

Ezek voltak a béke utolsó szavai – és innen kezdődött / / f

mindaz, ami Ázsiára és Európára szakadt, a TATÁRJÁ­RÁS néven ismert háború-sorozat.

A csatát Dzselal-ed-Din kezdte. A kara-kitájokat előre küldte, mögöttük türkmén lovasokkal, és Kara-Koncsár szabadharcosaival támadott. Egy ingoványba akarta bele­csalni a tatár balszárnyat.

De fordítva történt: a tatárok szorították ingoványba a sah seregének jobbszárnyát, majd Dzsingisz beérkező fő erői az egész khorezmi sereget tönkreverték.

Khorezm fő hadereje elbukott. A sah menekült, a tatá­rok utána. Túsz, Zava, Rej városát szétdúlták, a sah össze­gyűjtött új seregét Hamadán előtt verték szét, pedig itt sem voltak számbeli fölényben. Csak éppen Mohamed sah és harcosai itt már tudatilag megverve, félve harcoltak. A két utolsó, Tegin bég és Kjucs-Buk kán vezette khorezmi kisebb sereget is szétverve a Kaszpi-tengerig üldözték a sahot, aki a tenger egy kis szigetére menekült, ott is halt meg. Fia, Dzsclál-ed-Din nagyon hősiesen harcolva pró­bált meg a mai iráni-afgán határ vidékén szembeszállni a tatárokkal, de akkor már nagyon kevés volt ehhez az ereje. Győzni nem tudott, csak a legendákban maradt fenn vitéz­ségének és emberi tisztaságának híre.

140

Mindez be is határolta a tatár támadás akkori fö irányát: az Arai-tótól és a Kaszpi-tengertöl, valamint a Kaukázus­tól délre harcoltak, így hamar cl is jutottak 1219-ben Bag­dadba, illetve a város falai elé. De nem kezdtek ostromba, mert ekkor jött a híre annak, hogy északon, a sztyeppén a tatárok minden ellenfele kezd összefogni.

Ez után küldte Dzsingisz Szubudáj Bagatur és Dzsebe Nojon seregeit északra, ö maga pedig föeröivel visszain­dult az Ural mögé, a mongol sztyeppékre, csak még „út­közben”, úgy mellesleg elpusztították 1221-ben Mérvét, Nisápurt, Gurgandzsot is. (Maga Khorezm városa, és a két ősi város, Bokhara és Szamarkand már 1219-ben erre a sorsra jutott…)

A sztyeppe déli részén, ahol kétezer éve már élénk élet zajlott, gazdag városok virágoztak, csak rom, hamu és si­vatag maradt… – jegyzi meg leverten egy arab krónikás. Ha ő levert volt, mit mondjunk mi? Mert ha valahol, akkor itt vesztek el, lehet, hogy mindörökre, a magyar őstörténet írásos dokumentumai is?

Azért egy kicsit maradjunk még Dzsingisz kánnál. Ö délről, a föerőkkel visszatért a káni székhelyre, Karako- rum városába. Csak közben még Tohucsár tcmnik vezeté­sével újabb erősítést küldött a Kaukázusba, Szubudáj és Dzsebe után.

Ezek előbb Észak-lránon vágtak át, Dzsingisztöl levál- /

va. Áldozatul esett nekik Khar, Szimnán, Zendszán, és a síiták szent helyeként tisztelt Kum városa. Hamadánt megkímélték, mert az ottani kormányzó engesztelő’aján­dékul egy egész ménest, és kétszáz, díszes ruhákkal meg­rakott tevét küldött. Kazvin városát hosszú utcai harcok-

141

bán foglalták el, majd felégették. A mai Teherán közelé­ben teleltek át, a hódoló városok élelem gyanánt egész juhnyájakat küldtek.

Tavasszal Azerbajdzsán következett. Tavriz (a mai iráni Tebriz) városa szintén értékes ajándékokkal váltotta meg az életét, így azt elkerülték, csakúgy, mint Gandzsa város­át, ahol ezüstöt és díszes ruhák tömegét kínálták a helyiek.

A grúzok viszont megpróbálták ellenállni — vesztükre. Már az első csatát tizenháromezer halottal fizették meg. De a szűk hegyi szorosok nem kedveztek a sztyeppéhez szokott tatár lovasoknak, ezért „megelégedtek’’ Semakha város teljes elpusztításával. Sirvánt annak fejében kímél­ték meg, hogy a sirvániak, mint hegyi vezetők, átkalauzol­ják őket a kunok uralta síkságra.

Hogy az alánokkal hogy bántak, és Kötöny kun király árulása hogy ütött vissza néhány kun városra a Krímben és a Volga mentén, azt már ismerjük a kunok történelméből.

Szudák kun város felégetett romjai mellett egyéves pi­henőt tartottak az évek óta harcoló mongol-tatár csapatok. Mikor újra elindultak, a mai Harkov mellett Kötöny szék­városát, Sarukányt pusztították el.

Hogy túl korán hírük ne menjen, a pusztai utazókat el­fogták, kivallatták, majd megölték. Ekkorra már tangutok, déli beludzsok, behódolt alánok is harcoltak Szubudaj és Dzsebe seregében, őket dobták mindig a legtöbb véráldo­zattal járó első vonalba.

Ezek után jött az 1223-as, Kai ka folyó menti csata, ahol Kötöny kunjai mellett az oroszokat is szétverték, az előző, kun témájú fejezetben erről is volt már részletesen szó.

142

És csak a kalkai győzelem után, közel ötévnyi harccal a hátuk mögött indultak vissza 1223-ban a mongol, tatár és szövetséges csapatok a káni székvárosba.

Dzsingisz kán ugyan újabb hadjáratot tervezett, de előbb más dolga akadt. 1225-26-ban újra egy mongol törzs, a tangutok lázadtak fel kánjuk, Burhány vezérletével a nagykagán ellen. Dzsingisz hazahívta fiait, és előttük jelentette ki: ezt a büntető hadjáratot még ö fogja vezetni, bár érzi, hogy nagyon beteg, és ez lesz az utolsó háborúja. 1226 elején indult a hadjárat. Ogotáj és Túli, két fia kísér­te, öelöttük végrendelkezett, majd a hadjárat győztes befe­jezése után nem sokkal meg is halt,

A nagykagáni székben Ogotáj követte. Ö maga hadjára­tokat nem vezetett, előbb Szubudajt küldte 1230-ban a kunok ellen, majd a hadjárat sikertelensége miatt hosszabb szünet következett.

Csak 1236-ban döntötték el a nyugati háborúk megindí­tását. Ehhez Batut, Dzsingisz unokáját „Szentséges Vezér­ré”, Dzsihangirrá választották, ami a második legmaga­sabb tisztség volt a nagykagán után közvetlenül. Ez a se­reg már félmillió emberrel kelt útra, és majdnem tíz dzsingiszida herceg vezérelte a különféle hadoszlopokat. De ez már a történelemnek az a fejezete, amelyet a bolgá­rok, kunok, oroszok, lengyelek, csehek és mi ismerünk tatárjárásnak.

143

És Batu kán: Moszkvától Triesztig!

Batu hatalmas seregével már nem mongol földön, nem a nagykán székhelye közelében táborozott. Hanem egy saját sátor- és szekérvárost hozott létre valahol az Ural déli vé­ge és az Arai-tó között. Itt készült a nagy nyugati hadjá­ratra. Egyet tudott: nem lehet azonnal Kijev, a kunok és a „nyugati országok” ellen indulni. Mert akkor kiteszi magát és hadseregét annak, hogy északról oldalba támadják – az orosz fejedelemségek. Arról nyilván már kevesebbet tu­dott, hogy az „uruszutok”, ahogy a tatárok hívták őket, egyáltalán nem egységesek, és ezért nem is lennének ké­pesek egy ilyen, minden fejedelemség erejét kívánó együt­tes támadásra. Ezt valószínűleg csak akkor tudta meg, amikor a Volga torkolati részen történő átkelés előtt tábo­rába érkezett az áruló Gleb Vlagyimirovics nagyherceg, és mindezt elmondta neki.

Lehet, hogy ez módosította is a haditervet. Egy biztos: Batu az Araitól és a Kaszpi-tengertöl északra indult el. Nemcsak azért, mert ez az egyenesebb út nyugat felé, ha­nem azért is, mert tudta, hogy a viszonylag hosszú úton itt még talál friss legelőket, és el nem pusztított városokat, ahol zsákmányolni lehet — míg a nagy sztyeppéi vizektől délre az 1219-23 közötti hadjáratok után ilyen már nincs…

Batuban éltek bizonyos illúziók arról, hogy az oroszo­kat ugyanúgy be tudja vonni szövetségesül a nagy háború­ba a „nyugat” ellen, ahogy a kipcsákok is csatlakoztak hozzá, és harcoltak akár rokonaik, a kunok ellen is. Úgy

144

vélte: a pravoszláv oroszok a „római hitű” többi európai ország ellen együtt mennének vele. (Mindenképpen Kö- zép-Európán át akart támadni, Bizánc kikerülésével, pedig voltak a környezetében olyanok, akik Bizáncon át keresték a helyes utat, mint unokaöccse, Nohaj kán, aki egy mene­kült bizánci hercegnővel, a császári ház egyik tagjával élt együtt… És nyilván azért erőltette a bizánci irányt, hogy élettársát a bizánci trónra ültethesse…)

Ezért a kán előbb tárgyalni kívánt „az oroszokkal”. A rjazanyi fejedelem-herceg legfiatalabb fia vezette a kül­döttséget. Hetekig „fürösztötték a herceget tejbcn-vajban”, ételt-italt, gyönyörű nőket bocsátottak a rendelkezésére, de hiába. Csak annyit tudtak meg tőle: a kis orosz fejede­lemségek ugyan nem egységesek, egymást is marják, és támadás esetén egymást sem fogják segíteni – de tatár szolgálatba, szövetségbe sem lépnek soha! A nagyon fiatal és hevesvérű herceg ezt olyan sértő módon yágta a kán szemébe, hogy az dühében lemészároltatta az egész orosz követséget, csak egy embert küldött haza hírmondónak.

*

Es a haditerv megváltozott: előbb egyenként le kell ro­hanni az orosz hercegeket, ha lehet, egészen Novgorodig, északra felhatolni, és az itteni gazdag zsákmánnyal meg­erősödve, utána indulni Kijev, a legnagyobb orosz herceg­ség, majd onnét tovább, nyugat felé.

így is történt. Átkelve a Volgán, előbb megsemmisítet­tek néhány kis sztyeppéi népet, majd északnak fordultak, több hadoszlopban. A jobbszárny előbb Volgai Bolgárföl­det rohanta le, és törölte el még a nyomát is az egyik leg­régibb sztyeppéi népnek-országnak, majd innen indult nyugatra, és az akkor még kicsiny, de gazdag kereskedö-

145

várost* Moszkvát fosztotta ki és égette fel. A fősereg Rjazanyt, Vlagyimirt, Szuzdalt, és a többi várost- hercegséget egyenként foglalta el. Az egymást gyűlölő orosz hercegek nem segítették az éppen ostromlott várost. Sőt, egyik-másik el is menekült székvárosából, külföldre, vagy az erdőkbe, új sereget gyűjteni, és a városokat ma­gukra hagyták, azokat néhány hősies bojár védte, és a la­kosság, a céhek fegyveresei, nők, és gyerekek is. Hiába… Aztán, a városok után az erdőkben új sereget felállító Vla­gyimirt nagyherceg is sorra került, míg végül a népi ellen­állókat, afféle korai partizánokat is szétverték a tatárok.

Az ár nem volt olcsó. Igen komoly emberveszteség kel­lett a mocsarak övezte várak bevételéhez, az egyik ostro­mánál még Külkan kán, Dzsingisz legkisebb fia, a bal­szárny vezetője is meghalt. Túl hevesen üldözött egy ki­sebb csapat élén egy fogságából megszökött orosz ifjút, aki lenyilazta.* És Novgorodig sem jutottak cl, mert a ke­mény tél után, amelyhez a tatárok nem voltak szokva, és lovaik sem igen találtak legelni való füvet, a kora tavaszi olvadáskor minden, északra induló felderítő csoport a mo­csarakba veszett. Pedig érdekes összecsapás lett volna: a német lovagrendet és a svédeket visszaverő Alekszander Nyevszkij herceg, „A jégmezők lovagja” és a tatárok kö­zött. Batu hallotta hírét a kitűnő fiatal hadvezérnek, és vagy szövetségesének szerette volna, vagy ha nem, hát le akarta győzni. _o

De győzött a kán vezéri józansága: ha ök nem jutnak el Novgorodig, akkor Alekszander sem jut cl onnan öhozzá- juk nagyobb sereggel, tehát a tatárhad oldala északról védve lesz a nyugati hadjárat idején. Amit viszont egy

146

o

kissé el kellett halasztani, pihenőre kellett vinni a serege­ket a tengerparti meleg sztyeppére, és fel kellett tölteni kipcsákokból és másokból. Tehát egy év pihenő követke­zett, és csak utána indultak el, 1239-ben Kijev ellen.

Az orosz hadjárat tehát kényszer-kitérő volt. Viszont egy eredménye lett: minden sztyeppéi nép elpusztult,vagy elmenekült, a törkök korszakának végleg vége lett. Né­hány népcsoportjuk maradt, a már említett kazár-utód ke­leti „zsidók”, délen a türkmének, tadzsikok, üzbégek, ka- zahok, azerik, kirgizek, akik csak párszáz év múlva, az oszmán-török uralom védclmébcn-árnyékában erősödtek meg annyira, hogy újra népeket-nemzeteket képezzenek. Maguk az oszmán-törökök is a tatárok miatt lettek azok, akik. Egyik türk nép, az oguzok menekültek át az akkor még bizánci uralom alatt lévő mai Törökország területére, és a tatárok visszavonulása után lettek „nagyok”, főleg hogy a tatárok megtették nekik azt a szívességet, hogy elpusztították Bagdadot – de erről még lesz szó…

♦ * *

a

Az új hadjárat első célpontja Kijev volt, akkori nevén Kijov. Ez volt akkor már 300 éve a legnagyobb, a legerő­sebb orosz fejedelemség központja. A tatárok igen gazdag zsákmányt reméltek itt, elsősorban aranyból, ezt a tévhitet a pravoszláv templomok gazdagon aranyozott külső díszí­tése, kupolája keltette. („Ott még a tetők is aranyból van­nak” – terjedt az ostromlók között.)

A fejedelem-nagyherceg itt is, szinte már „orosz szokás szerint” cserbenhagyta alattvalóit, úgymond, segítségért

147

ment a lengyel királyhoz. De a katonák és a lakosság vé­dekezett az utolsó percig. Az ostrom a vártnál jóval hosz- szabbra nyúlt, és sokkal több mongol, tatár és szövetséges harcos életét követelte. Amikor már a falakon is áttörtek az ostromlók, az utcákon, a házakban, pincékben, padlá­sokon is újabb és újabb ellenállók tűntek fel. A végered­mény: Batu nem engedte meg, hogy emberei zsákmány után kutassanak az elfoglalt városban, félt, hogy ez újabb emberáldozatokkal jár, még mindig vannak bujkáló védök- ellenállók. Végül rettenetes bosszút állt: nem terelték ki a megmaradt lakosságot a város mellé, hogy válogassanak köztük értékes foglyok után – hanem a romba dőlt várost minden irányból felgyújtották, és ez a hatalmas halotti máglya égett az elesett harcosaik emlékére, függetlenül attól, hogy hány, még élő kijevi ember, asszony, gyerek halt benne tüzhalált… És ez az ostrom írta át az orosz tör­ténelmet is: bár Oroszország bölcsője a Kijevi Rusz volt, Kijevnek az orosz államban nem volt többé vezető szere­pe. Az új, egységes orosz államot évszázadok múlva északról kezdték újjászervezni. És a délen, az állandó isz­lám-ellenes harcok sűrűjében lévő határmenti nagyváros – nem lehetett biztonságos főváros, az előbb Moszkva, majd Pétervár lett. Kijev csak Ukrajna tartomány székhelye le­hetett. (Ukraina ó-oroszul: határvidék, határtartomány.)

♦ * *

A túl áldozatos ostrom után Batu magához kérette azo­kat a testvéreit, unokatestvéreit, és azokat a híres mongol­tatár vezéreket, akik elérhető távolságban voltak. Arról

148

tanácskoztak, hogy hogyan, és merre tovább? A megbeszé­lésen, Batu parancsára ott volt Hadzsi Rahim, a kán króni­kása is, feljegyzéseket készített. Innen tudjuk az ott el­hangzottakat:

Elsősorban a kunokról volt szó. Akiket hiába csábítgat­lak, fenyegettek, nem álltak tatár szolgálatba mint rokona­ik, a kipcsákok. Aztán Sejban, Batu öccse szóba hozta: milyen kár, hogy az oroszok nem csatlakoztak százezer lovassal és gyalogossal a nyugat elleni hadjárathoz. A hiú­ságában sértett Batu keményen letorkollta, Mengu és Pajdan kánok ellenvéleménye után ezt tette hozzá:

„Nyomorult semmirekellő az a hadvezér, aki hadjáratba indulva szövetségeseket keresgél! Mi hasznunk lett volna az olyan szövetségesből, akinél folyton azt kellene néz­nünk, hogy mikor támad hátba?”

Batu megfogalmazta céljait: „Elfogom Frederikuszt, aki fürge, mint a mérges kígyó, magát a németek, a rómaiak és az arabok császárának meri nevezni, de közben, mint a fülesbagoly, elbújik egy tengeri szigeten. Kikaparom on­nan, és egymásnak uszítom, mint a dühös kutyákat, ezt a császárt, és átkozott ellenségét, a vén ravasz boszorkány­mestert, a római pápát! Aztán megfőzetem őket egy üst­ben, elevenen!”

Félreértés ne essék, Batu tudta, hogy mit beszél. Fri­gyes császár tényleg az arabok felé is keresgélt szövetsé­gest a pápa ellen. És mert Szicíliában az ott 2-300 éve élő arabokkal tényleg jó kapcsolatot alakított ki, azt hitte, hogy ez már minden arab szövetségét jelenti. Maga szicí­liai kastélyában arab módra élt öregkorára, arab orvosok-

*

kai, tudósokkal, szolgákkal vetette magát körül. Es nem

149

ígért, nem is adott segítséget a kelet-közép-európai orszá­goknak a tatárok ellen, mert azok nem álltak nyíltan mellé, Gergely pápa ellen.

Tehát a mongol-tatár fővezér azt is tudta, hogy Európá­ban egységes ellenséggel nem kell számolnia, ott is egyenként győzhet majd le mindenkit. Majdnem igaza is lett… És komolyon készült a pápa ellen is, még latinul jól beszélő majdani követet is tartott maga mellett…

* * *

Egy biztos: eredetileg nem Magyarország volt kisze­melve a támadás elsődleges céljaként, még azután sem, hogy Béla király befogadta a kunokat. Batu tudta jól: sem a császár, sem a pápa nem tud komoly erőt mozgósítani a német és a frank földek védelmére, ezért először a lengyel alföldön át akart áttörni nyugat felé. Ennek megfelelően Közép-Európában az első csapás 1241 telén Délkelet- Lengyelországot érte. Krakkót és Sandomierz városát fog­lalták el és égették fel a tatárok. És nyomultak tovább, északnyugatnak. Jámbor Henrik lengyel király Alsó- Sziléziában várta őket. Néhány német herceg is érkezett segítségül, a többiek az ekkori legerősebb közép-európai állam, Csehország királyához, Első Vencelhez siettek, aki negyvenezer gyalogost és hatezer lovast indított Sziléziá­ba, Henrik megsegítésére.

De Henrik nem várta be a segélycsapatokat, és Vencel tanácsa ellenére Legnica mellett csatába bocsátkozott a tatárokkal. Tízezer keresztény harcos halt meg itt, közte maga a trónörökös is. Cseh gyalogosok, lengyel lovasok

150

mellett a Német Lovagrend tizenötezer páncélos nehézlo- vasa is harcba szállt. Mindhiába. A gyorsabb, fordulékonyabb tatár lovasok kelepcébe csalták, majd megölték mindegyik ellenfelük zömét. Aki túlélte, Legnica várába menekült. Szerencséjük volt, Batu nem erőltette a vár ostromát, hanem Ratibor felé fordulva Mor­vaországba törtek be, hogy Vencel király közelgő hadait is szétverjék. A német segédcsapatok, látva, hogy a tatárok nem törnek tovább nyugat felé, visszaindultak saját földje­iket védeni. Vencel magára maradt.

A történészek utólag úgy értékelik: Legnica „döntetlen­re” végződött. A lengyelek nem lettek volna képesek to­vábbi, tartós ellenállásra, de a tatárok is visszafordultak, mert várostrom helyett a cseh földön át történő nyugatra törést próbálták meg.

Vesztükre. Vencel király tapasztalt hadvezérét, Jaroslavot küldte a tatárok ellen. Parancsa: nyílt terepen ne vállaljon csatát, védje a várakat, elsősorban Brnot. Mi­vel ott nem volt közvetlen veszély, Jaroslav tovább indult, Olmützhöz. Ott már ostromló tatárokat talált. Ezért éjjel támadta meg az alvó mongol-tatár tábort. Nem volt sok embere, talán ötezer, mégis meglepte az ostromlókat, és megölték többek között Pajdar kánt, az egyik dzsingiszida herceget, valamint Batu testörségének egyik vezetőjét, a kipcsák Muszukot, Batu kedvenc feleségének bátyját is. Igaz, Jaroslav emberei közül is igen kevesen maradtak életben, de a célt, a tatárok visszariasztását elérték. Bár néhány város, mint Opava, Prerov, Jevicsko, és a hradistei ősi kolostor is a hódítók áldozatául esett – végeredmény­ben azonban csch-morva földön sem jutottak át a tatárok

151

nyugat felé, ezért lett most már döntően fontos számukra a magyarok elleni hadjárat.

A muhi csatától – a tengerig

Batu serege, megerősödve a lengyel és cseh földről is visszahívott csapatokkal, most már minden erejével for­dult a magyarok ellen.

És Magyarország milyen állapotban várta a támadást? Egyáltalán mit tudunk a magyarországi tatárjárásról? Azt, hogy volt egy „vesztett csata Muhi pusztánál, utána a ki­rály az Adria partján levő Trau várába menekült, a tatárok utána, de váratlanul visszafordultak, mert meghalt a nagy kán odahaza, és Batu kán érdekelt volt az új nagy kán vá­lasztásában. No igen. Ez IS volt… De volt még sokminden más is, amelyről magyar forrásból ritkán hallunk, pedig idegen krónikások szólnak róla. Vajon miért? Szégyellünk bizonyos dolgokat? Mert van mit…

Például azt a teljes káoszba sodródó feudális anarchiát, amely akkor itt dúlt. A föurak kiskirályként uraltak egyes országrészeket, az ország egészének sorsával pedig sem­mit sem törődtek.

Ez már Kötöny kun királynak és föembereinek legyilko- lásakor is megmutatkozott: a nagyurak féltették földjeiket a kunoktól, és hallgattak Frigyes osztrák főherceg intrikái­ra, ezért tették, amit tettek. Az senkit sem érdekelt, hogy a harmincezer kun lovas nagyon is kéne az ország megvédé­séhez… (Frigyes szándéka még csak érthető: ácsingózott erősen a magyar trón után, és e szándékában egy erős kirá­

152

lyi hadsereg igencsak zavarta volna… Hogy mit ígért a dunántúli föuraknak, ha céljaiban segítik, utólag már nem lehet tudni…)

A főurak a kun lovasság helyett a nyugati segítségben bíztak. Ezt úgy kaptuk meg, mint minden más veszély­helyzetben: szavakban. ígértek erős, egyesített nyugati sereget – amiből egy árva katona sem érkezett. Még a len­gyel és cseh hadszíntérről is visszahívták segítő csapatai­kat. Ott is csak a Német Lovagrend segített, de ők sem önszántukból, vagy keresztényi felbuzdulásból: az ő föld­jeik pont a tatár támadás közvetlen ottani útirányába es­tek…

…Az első olyan adat, amelyről a magyar krónikák hall­gatnak, de Batu arab krónikása és az orosz források is em­lítik: a kán levelek után immár követet is küldött Béla ki­rályhoz, amikor a Kárpátokhoz érkezett. De a nagyképű­ségükben tobzódó magyar urak megölték a követet is, épp úgy, mint Kötönyt és embereit. Es az ilyesmit a mongol­tatárok keményen meg szokták torolni.

Mármost ha ennyire megtettek mindent azért, hogy há­borúban csak magyarok szánjanak szembe a támadókkal, mit tettek az urak, amikor a tatárok már a Kárpátok hágóit foglalták el, szétverve az ottani örcsapatokat?

Béla király a királyi sereget Esztergom és Székesfehér­vár alól elindította a tatárok elé, Buda védelmére pedig Ugrin kalocsai érseket hagyta, zömmel szerb harcosokból álló kis seregével.

A király, hogy családját és az államkincstárat bizton­ságban tudja, az ország nyugati határához indította. Fri­gyes herceg rögtön megmutatta, hogy milyen ember: a

153

harchoz segítséget nem adott, de kihasználva azt, hogy a kincstárat kisebb őrség védi csak, átlépett a határon, és a kincseket magával vitte…

Közben a tatárok, akik már a Kárpátokon belül voltak, portyázó csapatokat küldtek a királyi sereget megkerülve az ország belsejébe. Az egyik Budáig is eljutott. A király parancsa: a provokációkra nem reagálni! Ugrin érsek ezt ellenezte, és csapatával kitört a városból, a menekülést színlelő tatárokat üldözni kezdte. Azok egy ingoványba csalták a nehéz fegyverektől és páncéloktól nehezen moz­gó szerb lovasokat, majd a süppedni kezdő csapatot lcnyi- lazták. Az érsek maga három lovasával tudott csak meg­menekülni. És bár saját hibájából járt így, továbbra is morgolódott a király parancsa ellen, támadást követelve a „csekély számú tatár** ellen.

A váradi püspök hasonlóan járt. Harcosaival útban volt a király táborába, amikor hírét vette, hogy egy tatár csapat rablott kincsekkel megrakva a közelben halad el. Megállí­totta embereit, és üldözni kezdte a „kincsrablókat”. Azok szokás szerint viselkedtek: cselből megfutamodtak, majd az utánuk vágtató magyar lovasokat a nagyobb csoportjuk lesből megtámadta, és szétverte. így a püspök is csak rossz híreket hozhatott, segítség helyett…

A király akkor indult el kelet felé, amikor a Buda köze­lében táborozó tatárok látszatból visszavonulást rendeltek el. A Sajó mellett megállt a királyi sereg. Itt volt egy híd a folyón, amelyet kötelekkel megerősített ladikokra építet­tek. Ennek őrzésére ezer embert hagyott a király, a másik parton földsánccal védett harci tábort építettek.

A tatárok a kínai ostromgépekkel kezdték el a hidat tá­

154

madni, amiért a magyar hídörség visszavonult a fö tábor­ba. Batu csak erre várt: most már nem romboltatta tovább a hidat, sőt, megerösíttette, és azon át kelt át a tatár lovas­ság a királyi tábor hátába.

A keletkezett káoszban a király öccse, Kálmán herceg, Ugrin érsek, és az a kevés számú német lovag, aki ide ér­kezett Legnica után segítségül, kitöréssel próbálkozott. Hősiesen harcoltak, de a túlerő visszaverte őket. A vere­ség után a német lovagok többé nem akartak nyílt csatába bocsátkozni, inkább a földsáncok mögött próbáltak véde­kezni.

Kálmán herceg a sereg egy részével újra támadásba in­dult. Amíg ök verekedtek, néhány föúr saját csapatával menekülni próbált a táborból. Batu hagyta őket. Nem vé­letlenül. Mert ezután már mindenki azt hitte, hogy a futás­ban van a kiút, és szervezetlenül menekülni kezdett a ma­radék magyar sereg is. Ezt látva maga a király is vissza­vonulást rendelt el.

A tatárok csak erre vártak. A menekülő csapatokra egyenként csaptak le. Ekkor veszett oda a magyar sereg legnagyobb része. A királynak szerencséje volt, kevés kí­sérőjével más utat választott, és megmenekült. A föurak nagy része viszont odaveszett, saját önzésének áldozata lett.

A tatárok másnap sajátos „ajándékot” küldtek haza a nagykagánnak: több ezer levágott jobb fület, az elesett magyar harcosokról levágva… Ezzel indult egy lovascsa­pat a káni székhelyre, Karakorumba.

Es történt még egy baj: Béla király menekülés közben a sátortáborban felejtette a királyi pecsétet. A tatárok meg­

155

találták. És írtak egy megtévesztő felhívást a távolabbi vidékek magyar lakosságához. A szövege:

„Ne féljetek a tatárok kegyetlenségétől, de óvakodjatok attól, hogy lakhelyeteket elhagyjátok. Mi a mongolok vá­ratlan támadása miatt táborunkból távozni kényszerültünk, de reméljük, hogy Isten segítségével hamarosan újra fegy­verrel térünk vissza!”

E felhívás készítésében

akik fogságba estek. Még azt is megmutatták, hogy hová kell a pecsétet ütni, a király neve mellé. A felhívást szét- küldték a megyékbe. És a magyar vidék lakossága, ahe­lyett, hogy védelemre szervezkedett volna, tétlenül vára­kozott a visszatérő királyra. A kevés helyőrséggel rendel­kező településeket, köztük Pestet és Budát aztán könnyű rohammal vették be a tatárok, kiraboltak mindent, a lako­sokat leölték, végül a városokat, falvakat felégették.

Pedig lehetett volna védekezni, ha van hozzá akarat és ész. Ezt bizonyította az egyik kisebb cseh vár példája az előző télen. Az okos várkapitány mást sem hordatott fel

9 napokig hegycsúcson lévő erődjébe – mint vizet! Es ami­kor bejött a fagy, körbe végigöntötték azt a hegyoldalon, de elsősorban a felvezető utakon, ösvényeken. A tatár lo­vasok nem jutottak fel a várig, lovaik lábukat törték a vas­tag jégen. A kínai ostromgépekkel sem mentek semmire, mert nem tudták azokat lötávolságig felvontatni. Hát in­kább tovább vonultak, békén hagyva a leleményes várka­pitányt és a hozzá menekülteket.

Magyarországon azonban, ellenállás helyett a hódítók­kal való együttműködés zajlott. Batu Sejbánt, testvérét

156

hagyta itt kormányzónak, miközben ö maga Béla királyt üldözte a tenger felé.

Sejbán igénybe vette áruló föurak segítségét, a már em­lített hamis levél terjesztésénél például. (Erről Rogerius váradi kanonok is ír feljegyzéseiben…) Egy ideig békén hagyták a lakosságot, ha az adózik „rendesen”. De egy idő után az arany mellett állatokat, elsősorban marhákat kezd­tek követelni, amelyet csak azon az áron adhatott oda a nép, hogy maga halt éhen. És egyre többször szép lányo­kat kértek „adóba”. Aki ezért morgott, ellenállt, azt meg­ölték.

Batu az Adria felé üldözte Bélát, közben még Zágrábot is elfoglalta. Spalatonál érték el a tengert, ahol a város lakóitól megtudták, hogy Béla király és emberei néhány, a velenceiek által biztosított vitorláshajón menekültek el a tengeren. A kán dühében Spalato (ma Split) teljes kifosz­tását rendelte el, annak ellenére, hogy a város önként hó­dolt meg.

Batu úgy döntött: Trigestumig (Trieszt) a parton halad tovább, a lovasokat nem rakja hajóra, mert annyi hajó nincs is. A seregben, és a vezérek között is vita dúlt: clér- ték-e már a Végső Tengert, azaz az óceánt? Batu korábban elöreküldött kémeitől viszont tudta azt, amit a kivallatott helyi lakosoktól is: még messze van az óceán partjától. És hogy innen szárazföldön csak két út vezet tovább: vagy Trieszt és Velence között, az Appcnincken áttörni tovább nyugatra, vagy a mai Svájc hegyei között. Egyik sem való nagy lovas seregnek. A hágóknál kisszámú védő is csapdát tud állítani, a hegyekben pedig, jóllehet májustól szeptem­berig vannak jó legelők, de nagytömegű lónak ez kevés.

157

Viszont, ha a túlparton délre, Róma felé indulnak, azzal nem nyernek sokat. Az óceánt arra nem érik el, és hogy a városban el tudják-e fogni Gergely pápát, vagy az már elmenekült onnét Frankhonba, ahol a pápa-császár közti viszály során már kiépített menedéke várta – ez még kér­déses.

Gujuk kán, Batu örökös ellenlábasa, a nagykán fia most is más véleményt hangoztatott. (És azt nem árt tudni, hogy Batu éppen őhelyette lett a Dzsihangir, a Szentséges Ve­zér, ráadásul már Batu apját, Dzsucsit is Gujuk családjá­nak orgyilkosai ölték meg: vadászaton, amikor egyedül űzte a vadat a sztyeppén, elfogták, és „hátrakötötték a sar­kát, azaz eltörték a gerincét. Batu ellen is volt több me­rénylet, amelyet a fővezér, tán nem is alaptalanul, Gujuk embereinek tulajdonított…)

Azonban, még mielőtt a vita a további célokat illetően összetűzésbe torkollott volna a seregvezetö kánok között, közbeszólt az élet. Pontosabban a halál. Futárok érkeztek Karakorumból, a nagykán feleségének, Turakinának leve­lével. Ebben az özvegy tudatta: Ogotáj meghalt. És az öz­vegy hazahívja Karakorumba az összes dzsingiszida her­ceget, kurultajra, azaz nagykánt választó tanácskozásra.

Nem mondhatni, hogy mindenki örült ennek. Talán ma­ga Batu sem, mert bár ez segített megoldani a nehéz kér­dést: merre tovább – de mégiscsak itt állt a végső siker kapujában, igen kevés távolságra az óceántól, és Európa teljes uralásától. Igen, de titokban ö is nagykán szeretett volna lenni, és ehhez a seregére is szüksége volt a válasz­tásnál. Főleg, mert Gujuk kán a hír után azonnal, külön visszaindult saját tumenyjével. De voltak, akik nem a vá­

158

lasztásban voltak érdekeltek, hanem a további harcban, mint a már igen öreg Szubudáj Bagatur, aki tudta, hogy egy évek múlva esetleg elinduló új hadjáratban már nem tudna részt venni. Vagy Nohaj kán, aki imádott feleségé­nek, a görög hercegnőnek akarta megszerezni a bizánci trónt. Ök tehát délre indultak, a bolgár síkságra, Bizánc ellen harcolni.

A többség azonban Batuval tartott, és a már meghódí­tott területeket kiürítve sietett vissza Mongóliába, nehogy mások megelőzzék. Ez lett a magyar királyság megmene­külésének a kulcsa, mert ha 20-50-100-200 évig mi is meg­szállás alatt éltünk volna, mint egyes orosz területek, ki tudja, maradt-e volna meg csak nyomunk is a világban?

Batu egyébként nem lett nagykán. Későbbi sorsáról sem tudunk sokat. Csak azt, hogy az Európa elleni hadjárat terve egy időre lekerült a napirendről. A mongol-tatár bi­rodalom másfelé terjeszkedett. A sztyeppén urak marad­tak, az orosz városok, Novgorodot kivéve egyelőre adófi­zető hűbéressé váltak. Most már egész Kínát is elfoglal­ták, és onnan délre és nyugatra a mai Afganisztánt, Tibe- tet, Pakisztánt, Vietnamot és Burmát is uralták, sőt, India északi felét is. Ott okosabbak voltak, kevesebbet pusztítot­tak, inkább meghagyták hűbéres adófizetőnek a kis orszá-

ff

gocskákat, városokat. (A Népek Őshazája más ügy: ott a klímaváltozás végezte be azt, amit a tatárok elkezdtek, néptelen sivataggá vált minden.)

A rengeteg kis nép még kapott egy kis időt… Az 1300- as évek közepéig aránylag békén éltek a tatár nagykánok uralma alatt. Aztán a semmiből feltűnő oszmán-török bi­rodalom pusztított el mindenkit, aki nem hódolt nekik be,

159

a nesztoriánus keresztényeket épp úgy, mint a „bálvány­imádó pogányokat”.

És az utójáték: Hulagu és Bagdad

A nagykán hatalmas birodalmát tartományokra osztot­ták. Amelyek élén többnyire most már Dzsingisz egy-egy unokája állott. Például a Krímtől Perzsiáig terjedő rész élén Hulagu kán. Ö volt az utolsó nagy tatár hódító. Úgy gondolta: ha Európában Batu nem érte el a Végső Tengert, majd eléri ő, ha a Földközi-tenger déli partján jut el odáig, hiszen az az út is végződik valahol. Ezért gyűjtött komoly, nagy hadsereget.

1253-ban indult el az arab birodalom maradványai el­len. Először is a „fedajinokat”, a hasisszívók szektáját ver­te szét, mert tudta, hogy azok minden hódító hátában- oldalában veszélyesek. Ezek voltak az akkori kor Al- Kaidája, igazi terroristák. „Hegyi Öregnek” nevezett vezé­rük a tizenéves ifjakat hasissal elkábította, majd amikor magukhoz tértek, egy csodálatos palotában ébredtek fel. A legjobb ételek-italok mellett válogatott szépségű lányok várták őket. Itt tölthettek pár napot. Majd újra elkábították őket hasissal, és mikor újra ébredtek a kopár itteni világ­ban, azt mondták nekik: Allah Paradicsomában jártak. És csak akkor juthatnak oda vissza, ha vakon teljesítik a „Hegyi Öreg” parancsait. Az meg minden neki nem tetsző uralkodóra annyi ilyen fanatikus merénylőt küldött, amennyit csak akart – amíg meg nem ölték a kiszemelt áldozatot. Központjuk Perzsia északi részén, Alamut erőd-

160

jcben volt. És senki sem tudta őket legyőzni. Az éppen soros „Hegyi Öreget” most Rasid Szinánnak hívták.

Hulagu őt akarta mindörökre „kiiktatni”, ezért követet küldött az utolsó bagdadi kalifához, Al-Musztaszimhoz: legyenek ebben szövetségesek, működjenek együtt. A ka­lifa ostobán gögös volt. Válasza: An-Nasszer idejében, 1219-ben maga Dzsingisz jött Bagdad falai alá, de látva a város nagyságát, inkább visszavonult. Hát ö maga sem fél egy Dzsingisz-unokától.

Hulagu tudta, hogy Dzsingisz annak idején miért vonult vissza. Ezért nem szólt semmit, lenyelte a sértést, de meg­jegyezte magának. És négy évig nem nézett Bagdad felé, addig minden környező kisebb várost elfoglalt, és szétver­te a fedajinokat, Alamut erődjét is porig rombolta.

Majd 1257 szeptemberében Bagdad falai elé érkezett hadaival. Kemény ultimátumot küldött: ha a kalifa önként lerombolja a város falait, akkor talán békében elmehet a város lakóival együtt. Al-Musztaszim még csak nem is válaszolt. Megindult az ostrom. Januárban. És február ti­zedikére elesett Bagdad, és vele pusztult mindörökre az arab kalifátus is. A város romos főterén tíz nap múlva a tatárok kivégezték a kalifát, 300 családtagját és 3000 tiszt­jét. Százezer polgári lakos is a mészárlás áldozata lett. A várost felgyújtották, és csak a kitörő pestisjárvány miatt vonultak tovább a hódítók.

A sztyeppe története után egy 700 éves világbirodalom története is véget ért a tatárok miatt.

Hulagu nyomult tovább, előre, nyugat felé. Szíriát is el­foglalta, beleértve Damaszkuszi és Aleppót is, majd Egyiptom, a mamcluk szultánok birodalma felé vették az

161

irányt. Ám 1260-ban üzenet jött: Hulagu bátyja, a soros nagykán meghalt, ezért neki vissza kell indulni az új nagykán választására! (Épp, mint Batunál, az Adria part­ján) Hulagu okosabb volt, seregét Szíriában hagyta, alve- zérére bízva Egyiptom Ierohanását.

De ez már nem sikerült. A történelem furcsa fintoraként éppen egy kipcsák rabnö fiából szultánná lett mameluk, Bajbarsz al-Dun-dukdári volt az, aki a Szentföldön, Ain Dzsaludnál teljesen szétverte a tatár sereget.

Hulagu próbálkozott még néhány kisebb betöréssel, de Bajbarsz mindet visszaverte, így a kán inkább visszavo­nult saját tartományába, amely a Kaukázustól az Indus folyóig terjedt. Ott felvette az IL-KÁN címet. Hetedik utóda, Gazán Mahmud már áttért az iszlám hitre. Később az oszmán-török szultánok alattvalói lettek.

A tatárok utódai a mai napig élnek. A Második Világ­háborúban néhányan a Krímben a németek szolgálatába léptek, ezért Sztálin megtorlásul az egész maradék tatár népet a Távol-Keletre száműzte. Most próbálnak vissza­szivárogni a kellemesebb éghajlatú Krím-félszigetre. A mongolok pedig saját, önálló államban élnek, illetve közel felük Kína egyik tartományában, Belsö-Mongóliában.

Mindkét hódító nép fennmaradt tehát, ha kis számban is – viszont népek sokasága tűnt el végleg miattuk a történe­lem színpadáról…

162

Kunok: egyszer fent, másszor lent…

László, a „ királyi félvér ”

A kunok, mint már esett róla szó, Kötöny halála után dúlva-pusztítva dél felé hagyták el Magyarországot. Hogy Muhinál csakugyan ott voltak-e a magyarok ellen harcoló tatárok oldalán, vagy nem, az ma már biztosan nem dönt­hető cl. Van forrás, amely erről szól, de a krónikák több­sége nem említ ilyesmit. Ha mégis így volt – érthető: egy nép több, mint kétszáz évig a végtelen sztyeppék urának számít. Aztán jön keletről egy új hódító, amely nem elég­szik meg legyőzésükkel, de mindjárt ki is akarja irtani őket, mert túl sok borsot törtek az orra alá. A sztyeppe addigi urai az egyetlen, testvérnek számító néphez mennek menedékért. És menedék helyett gyáva orgyilkosok leölik föembereiket. Minden ország, minden nép a bosszú lehe­tőségét kereste volna…

A lényeg: maga a százezres kun nép a magyar földet el­hagyva már csak egy helyre menekülhetett tovább: a má­sik egykori türk néphez, a bolgárokhoz. Igaz, azok bizánci függésben élnek, később pedig Szubudaj Bagatur és Nohaj kán harcai után a tatároknak is adót kell fizetniük, – de

163

befogadják a keletről jött menekülteket. Első (Ászén) Kálmán cár ideje alatt, 1246-ig élnek ott a kunok. Aztán Bulgáriában is bel-háború tör ki, és a lázadó föurak meg­ölik a cárt. Az ezt követő zűrzavarban a kunok helyzete is bizonytalanná válik: vannak, akik ott is gyűlölik őket.

Ezt használja ki IV. Béla király, és követeket küld utá­nuk: visszahívja őket Mgyarországra, hiszen még mindig fenyegethet tatár támadás, nagyon kellene az a harminc­ezer lovas. (A tatár nagykánná választott Guj ükhöz Béla követeket küld, és azok arról számolnak be, hogy Gujuk a nyugati hadjárat folytatása felé hajlik. Más kérdés, hogy ezt megúsztuk, a már említett okokból ez a hadjárat tölünk messze délre indul meg.)

Érdekes az, hogy hová is telepíti Béla király a kunokat? Gyakorlatilag a korábbi fejedelmi szállásterületre, a Du- na-Tisza közén Pesttől délre, le Szegedig. A legtöbb olyan település, amely nevében is őrzi a „kun” szót, itt van, Kiskunlacháza csak 35 kilométer Budától, Cegléd mellett Törtei is ebben a magasságban van, legdélebbre pedig Szeged mellett Kiskunmajsa és Kiskundorozsma található. Van még egy-egy település-góc Karcag vidékén, Kunszentmárton a Körös mellett, és Kunsziget Győr hatá­rában, de nem ezek a jellemzőek. Akad ezenkívül az egyik kun törzsfönök, Kcmenes nevét viselő pár község Veszp­rém és Zala megyékben, ennek okait, hogy mit is kerestek a kunok a Dunántúlon, III. András első hatalomátvételi kísérleténél még látni fogjuk.

Ami a lényeg: a fejedelmi szállásterület kulcstelcpülé- sei mellett kapnak helyet a kunok, Taksony mellett van Lacháza, Tass mellett Kunszentmiklós és féltucat más kun

164

község, Solt mellett is kun községek találhatóak, tehát az egykori magyar fejedelmek neveit megőrző helyek mind kun településekkel vannak körítve. Északon a Keszi törzs nevét őrző település-lánc a határ (Dunakeszi, Budakeszi, Karancskeszi, stb.), ez is bizonyítja, hogy kifejezetten a régi Megyeri vagy Magyari törzs földjén kaptak a kunok helyet.

Ez egyrészt a régi sztyeppéi nagyrabecsülést jelzi (az okos Béla király nyilván tudta, hogy annakidején a magya­rok is így kaptak helyet a kazár birodalom szívében, Itil, a főváros mellett…), másrészt pedig azt a stratégiai szük­ségszerűséget, hogy vész esetén a királyi székhelyekhez közel legyen a hamar mozgósítható kun lovasság. Es az sem mellékes szempont, hogy a sokszor a királlyal is szembeszegülő főuraknak itt, a Duna-Tísza közén nem volt bázisuk. Ez a rész közvetlen királyi irányítás alatt állott.

És hogy ne szólhasson bele más nagyúr az ügyeikbe, egyféle autonómiát is kaptak: közvetlenül a nádor jogha­tósága alá tartoztak, egymás közti vitás ügyeiket a vádlott törzsének, nemzetségének bírája előtt intézték. Ha egy-cgy per, vita a királyig jutott, ö is csak a kun bíró jelenlétében hozott ítéletet.

Ami biztos: sem nyelvi, sem vallásbeli különösebb el­lentét nem választotta el a kunokat a magyar köznéptől. Arról volt már szó, hogy nemigen kellett tolmács egymás megértéséhez, de most, ha Julianus baráthoz nyúlunk visz- sza, van még egy bizonyíték is a két nyelv hasonlóságára. A barát, ugye, említ egy levelet, amelyet a tatárok Béla királynak küldtek. És amely kun nyelven van írva. Nos,

165

vajon miért éppen „kunul” levelezik Batu Bélával? Mert tudja, hogy a sztyeppe általános nyelvét, a mindenhol be- szélt kipcsák-kun törköt a magyarok is értik. Es ezért nem keres magyar fordítót, elégnek tartja, hogy kunul ír.

A másik bizonyíték: sok kun szó épül be 1250-től a ma­gyar köznyelvbe, illetve ezt fogalmazhatjuk úgy is, hogy kun hatásra a 900-ban, 1000-ben még általánosan beszélt türk „ősnyelv” szavai „felélednek”… És a kun neveket is könnyen jegyzik meg a magyarok, igaz, némelyik nem azt jelzi, amire aztán magyarul használják. Például: a három legfontosabb törzsfő, akik később Kun László bizalmasai, majd gyilkosai lesznek, Á-rbóc, Törtei és Kcmenes. De az Árboc itt nem hajóárbocot jelent, az Alföldön nem hajós nép lakott, hanem a kun nyelvben „arbuz” spéciéi görög­dinnyét jelentett. A községnévként is fennmaradt Törtei (Tűrtél, a kunban az „ö” és az „u” hangot gyakran felcse­rélték, példa rá Kuthen-Kötöny király neve is. És még va­lamid magyarországi „őző” nyelvjárás határvonala kísér­tetiesen egybeesik a kunok letelepedési körzetével, Kiskunlacházától Kiskundorozsmáig…) – szóval Törtei jelentése: Öt fiú. Talán, mert ennyi fia volt a kun vezér­nek, erről nincs pontos adat. És Kemenes? Sokan a ke­mence szóval hoznák kapcsolatba, pedig mást jelent: kis íjat, íjacskát.

A vallást érintően pedig kísértetiesen emlékeztettek a kun rítusok, szokások az ösmagyarokéra. Fehér lovat, fe­kete kutyát, tarka gödölyét áldoztak szertartásaik során, és istenükhöz „a kicsi, a nagy és a középső” eskiivésekkel fordultak, ha tanúnak hívták azt.

A letelepülő kunokat javasasszonyok és táltosok is kí­

166

sérték. Köztük a legnagyobbak neveit is kun-magyar tele­pülések őrzik: Kada, a „tudós” nő, és Iszla, a vak fötáltos voltak a „szellemi vezetők”. Javasok, táltosok? Hiszen alig kétszáz éve Vata és fiai még pont az Alföldön rendez­tek pogány lázadásokat. A nádasokban, a pusztákon nem­csak az emlék égett még, de a halászok, pákászok, pászto­rok tábortüzeinél bizony előbb kerültek szóba a „régi szo­kások”, mint a keresztény szentek nevei, és ennek új lán­got és táptalajt adott az, hogy a kunokat erőszakosan térí­teni nem akarták, nem is merték 1246-78 között, senki sem kívánt emiatt újabb belháborút kockáztatni. Prüszkölt is Róma emiatt erősen, de a reálpolitikus Béla király, majd a kun életmód szerint élő IV. László, aki kun félvér volt, fütyült rá. Ugyan nem tiltakoztak, amikor például a fermöi püspök, Fülöp megpróbálta téríteni őket, de László akkor sem avatkozott be, amikor a kunokkal rokonszenvező ma­gyar papok, Gergely, és Tamás, a „pusztai barát” kiutasí­tották a kun vidékről a pápai delegátust. (Gergely eszter­gomi nagyprépost és Benedek veszprémi püspök a kunok oldalán állt, Róma utasításai ellenére…) És amikor lázon­gó magyar föurak Gergelyt megölték, mondván, hogy ö Kun László rossz szelleme, – válaszul a kunok elfogták, és sokáig pusztai fogságban tartották Fülöp püspököt, csak akkor engedték el, amikor az urak is kiengedték fogságá­ból László királyt.

Van egy érdekes név a kun vallásban: JEZID, a hadúr, a föisten neve. Ugye, egyes szakértők állítják, mások vitat­ják, hogy a kunok hitvilágára még kínai őshazájukban ha­tott a már említett nesztoriánus kereszténység. És ha a Jezid név nem más, mint Jézus neve, valamiféle keleti türk

167

nyelvjárásban? (Hasonlít rá annyira, mint az arabban az Issza, ahogy az iszlám hitben Jézust, mint a Mohamed előtti utolsó prófétát tisztelik…)

* * *

A hittől most már térjünk vissza – a történelemhez. Bé­la . király uralkodása utolsó részében mindent megtett, hogy a kunokat, akár „családi diplomáciával” is, de magá­hoz láncolja. Trónörökös fiát, István herceget összeházasí­totta a Kötöny nemzetségéből való Erzsébet kun herceg­nővel, Zeyhan kun fejedelem lányával. E házasságból szü­letett a későbbi IV. László is.

Bélának meggyűlt a baja fiával, Istvánnal, akit még éle­tében „kisebbik királlyá” tett, jó Árpád-házi szokás sze­rint. És rábízta az ország keleti felét. De István fellázadt apja ellen, és sok harcot vívtak egymással. E harcokban a kunok, most már újabb vezérük, Oldamur vezetésével ter­mészetesen a király oldalán álltak, István mellett viszont a besenyők küzdöttek. Ezerfős testőrsége is besenyőkből állt, Kartal, Ete, Tárcsa voltak a vezetőik. (Ezeket a neve­ket is helységek őrzik, de olyanok, amelyek mind északra vannak a kunok szállásterülctétől…) A besenyők is titok­ban táltosokat bújtattak, a színlelt kereszténység mellett a régi hitet ápolták.

Volt tehát a még gyermek Lászlónak honnan menteni vonzódását az ősi hitvilághoz. De Lászlót aztán elszakítot­ták apjától, a Béla halála után V. István néven trónra lé­pett királytól. A kun feleség, Erzsébet megcsalta férjét és királyát, a Gutkeled nemzetségből származó Joáchim hor-

168

vát-szlavóniai bánnal. A fiút is magával vitte Koprivnica várába. A király utánuk ment, és megostromolta a várat, a Németújváriak és a Csákok ostromhoz is értő hadinépével. Az ostrom során súlyos nézeteltérésbe keveredett Oldamurral, mert a kunok nemigen akarták elfoglalni az egykori királyuk, Kötöny unokahúgát rejtő várat.

A kölcsönös sértegetésbe fajuló vita során, amikor a magyar urak majdnem megölték Oldamurt úgy, ahogy ko­rábban Kötönyt, Oldamur úgy döntött: otthagyja az ost­romlókat, kunjaival elvonul. A király pedig, a sikertelen ostrom után Csepel szigetére vonult vissza, kedvenc bese­nyőivel.

A kun vezérrel való összetűzésnek nyilván lett volna folytatása, csakhogy a király, igen rövid uralkodás után, Csepelen meghalt. Kint emberei kinyomozták, egy szerze­tes mérgezte meg, aki Joáchim bán szolgálatában állt ko­rábban. V. István után ketten jöhettek számításba a trón megöröklésében:

Fia, László, akit éppen azért, mert félvér kun volt, a fő­urak egy része nemigen akart királyának. Viszont ezen kívül csak egy, Velencében élő jelölt volt még, aki magya­rul még nem is beszélő gyermek volt: még Második And­rás királynak, „Jeruzsálemi Endrének”, akinek ez a mel­lékneve a keresztes hadjáratban való részvételére utalt, (és akinek merániai feleségét, Gertrudist Bánk Bán ölte meg), volt egy másik felesége is Gertrud halála után. Olasz her­cegnő, Beatrice D’Este. Andrásnak tőle született egy fia, Posthumus István. Azért Posthumus, mert a király halála után négy hónappal jött a világra. Bátyja, aki nem szerette volna őt konkurensnek, elűzte az országból. Tehát azzal

169

együtt, hogy Béla fia, István király lett, a száműzött Posthumus Istvánnak is született egy gyermeke, a velencei dózse-család egyik leányától Tomosina Morosini-töl. Ö lett a későbbi Harmadik András, az utolsó Árpád-házi ki­rályunk. De László helyett ekkor, 1270 után még öt sem akarták a magyar urak, hiszen a „kun függés” helyett a velencei függőség sem volt az érdekük, főleg azután, hogy hírét vették: Posthumus István kevéssel halála előtt fia, András trónralépése érdekében még az északi és nyugati végek magyar kiskirályainak ősi ellenségénél, Ottokár cseh királynál is „lobbizott”…

Tehát Negyedik László néven a kun Erzsébet hercegnő fia lett a magyar király. A történelem a „Kun László” ne­vet adta neki, nem véletlenül. Szokásaiban, életvitelében, elveiben inkább volt kun, mint „magyar”. Szeretett kunjai között élni a pusztán, kun viseletben járt (fekete ing, feke­te, bő, rojtos gatya, bivalybör vért és páncél rézpitykékkel kiverve, görbe szablya és hosszúnyelü csákány. (A csá­kány méltóságjelvény is volt kun törzsfönököknél ezüst­ből, a mindenkori vezérnél, királynál aranyból készült. így esett, hogy egyszerre két ember birtokolta az arany csá­kányt: Oldamur, minden kunok vezére, és László, akit a kunok saját királyuknak is elfogadtak. (Oldamur egyéb­ként Zeyhan fia volt. És hogy az ő nevét miért nem őrzi község, város, folyó vagy hegy? Ennek is van magyaráza­ta: miután jó néhány évvel később szembeszegült László­val, a „kun királlyal ’, és az ellene vívott hódtavi csatában elesett, a kunok „kiátkozták”, azaz neve tabu lett. És, bár a szintén fellázadt Törtei, Kcmenes, Iszla nevei fennmarad­tak – Oldamurt még kortársai „felejtették el”.

170

Egyébként a kunokhoz, mint az ország új, és erős, kele­ti eredetű népéhez csatlakoztak besenyők, jászok, úzok is, ezzel is csak erősödtek. Ez utóbbiak inkább éltek a kun vidéken, ahol erőszakos keresztény térítés még nem zaj­lott, mint a kiskirálykodó főurak birtokain.

László magánéletében is „kunul” viselkedett. Egyszerre két főrangú kun leányt választott „feleségnek”, Éduát és Örzsét. Annak ellenére, hogy volt „hivatalos” felesége is, Anjou Izabella hercegnő személyében. A királyné ugyan szép volt és kedves (még a krónikaíró Kézai Simon is re­ménytelenül szerelmes volt belé…), de László részéről rengeteg megaláztatás érte. Mégis tűrt, családja hatalmi érdekei miatt. És ez be is vált. Bár trónörököst nem szült, és László halála után mégiscsak a „Velenccs” III. András

*

került trónra, de annak halála, és vele az Arpád-ház kiha­lása után Anjou Caroberto herceg, akit mi azután Károly Róbertnek ismertünk meg, éppen Izabella „jogán” jelentet­te be igényét a magyar trónra, amelyet azután háromne­gyed évszázadig ő, és fia, Nagy Lajos király révén az An- jou-ház birtokolt.

László király, amellett, hogy hatalmát elsősorban a ku­noknak köszönhette, néha bizony erősen odavágott ked­venceinek, ha azok renitenskedtek. Például a morvamezei csata után az egyik kisebb kun törzs, Ottokár, a legyőzött cseh király aranyát megkaparintva elszökött a harctérről. Ezeket László parancsára, Oldamur vezér nagy esküvése után maguk a kunok irtották ki, úgy, „hogy egy kölök sem maradhasson belőlük!”.

Ugyancsak a rnorvamezei csata után történt (a csata kü­lön fejezet tárgya lesz még), hogy néhány, Lászlóval elé-

171

gedetlenkedö föúr behívta az országba „Velencés And­rást”, hogy a király csehországi távollétéböl Székesfehér­várott ellenkirállyá koronázhassa. Ez meg is történt, csak­hogy László hamarabb tért meg győztesen, mint remélték. És elég volt annyi is, hogy az egyik tízezres kun „tö­ményt” Kemenes vezetésével a Dunántúlra küldje, aki gyorsan szétverte az egymással is huzakodó lázongó ura­kat. András hazamenekült Velencébe.

De lett ennek egy érdekes „mellékeredménye” is: né­hány portyázó kun lovast elfogtak András velencei test­őrei. Köztük egy kisebb törzs főnöke is volt, Ernye fia, Majsa. Öt hosszabb ideig maga mellett tartotta a trónköve­telő, ismerkedett általa a kun szokásokkal, életmóddal, hiszen tudta, hogy ha valaha király lesz, akkor ezzel a néppel is számolnia kell, hiszen ezek most már a „magyar­ság” szerves részének számítottak. (A kunok is tudták, más is tudta róluk, hogy nincs más megoldás számukra, mint itt maradni. Es, jóllehet a tábortüzeknél néha szólt a régi dal, hogy „megyünk az ősi úton Bolgária felé”, ami alatt volgai Bolgárföldet értették, pontosan tudták, hogy ez az út már nincs meg, ott a tatárok az urak, innen nincs hová menniük…)*

Tehát András sokat tanult Majsától, majd hazaengedte a fiatal törzsfönököt. Abban reménykedett, hátha az elter­jeszti a kunok között a hírt, hogy ha új király lesz, az is szeretni fogja őket. Rosszul számított: a kunok akkor, a

* Egyébként Andráshoz menekültek Velencébe, az V. István halála után elül­dözött besenyő testőrök is, Etc vezetésével.

172

morvamezei győzelem után nem fordultak a „kun vérü” László király ellen. Még nem…

Majsa viszont szép karriert futott be. László Erdélybe küldte, a székely lovasok vezérének, akik örömmel fogad- ták a rokon népből jött új parancsnokot. Később pedig, András király alatt, a hitszegövé vált erdélyi vajda utóda lett. (Majsa, és apja, Ernye nevét is település őrzi, Kiskunmajsa Szeged mellett, és Ernye, a mai határokon kívül.)

„Kun László” viszont szépen, lassan belesétált abba a csapdába, és tragédiába, amely kettős származásából eredt. Egyfelől csábította a pusztai élet, és vonzották a büszke kunok, akik kényesek voltak arra, hogy sokáig a sztyeppe urai voltak. (Egyes források szerint a magyaror­szági kunokhoz csapódott az a Borchol, vagy Borcsol nevű kipcsák törzs is, amelynek egy része Batu szolgálatában maradt, és „Borsfiaknak” nevezte magát, de c törzsből származott az 1260-ban a tatárokat szétverő Bajbarsz egyiptomi mamcluk szultán is, akinek nevében a „barsz” a törzsi hovatartozást jelentette…)

Másfelől a magyar urakat továbbra is zavarta a kunok szabadsága, az, hogy őket nem tudták jobbágyaikká tenni. Sőt, a többi keleti eredetű nép, a jászok, az úzok, sok be­senyő után a jobbágy sorból menekülő magyarok is ezt az utat választották…

László túl fiatal volt ahhoz, hogy királyhoz illő „bölcs”, azaz meghunyászkodó döntést hozzon. Nagyobb viták ese­tén rendre a kunok mellett tette le a szavát. Ezért a feldü­hödött magyar föurak, az Aba nemzetségbeli Finta, Borsa

173

Kopasz és testvére, Lóránt, az erdélyi vajda, elfogták, és Körösszeg várába zárták.

A feldühödött kunok válaszul a Tiszántúlt is feldúlták, és ezt rosszul tették, mert még a királyhoz hü Ubul nem­zetség birtokait is nagy kár érte. Most már az addig ki- rályhü urak is nógatták Lászlót: csapjon oda, „tegyen már rendet” kunjai között! Ami nem jelentette azt, hogy el­árulnák királyukat, akinek halálukig hívei maradtak, de a birtok, az már mégiscsak birtok…

A közvetlen ok, amiért László Oldamur ellen fordult, mégis más volt. Körösszegi fogsága idején két kun harcos érkezett hozzá. Azt mondták, Oldamur követei. (De lehet, hogy provokációjukra éppen a Borsa urak bérelték fel őket…) És Oldamur „ajándékaként” vértet, pallost és acél­sisakot hoztak a királynak. Ami a kunok részéről a legna­gyobb sértés jele volt: a szabad lovas harcosként élő ki­rálynak a „tekenyös békák”, a nyugati lovagok védőfelsze­relését és fegyverét adni. László nem mérlegelt többé. A követeket karóba huzattá, és kiadta a parancsot: indulás Oldamur ellen!

A Hódtavi csata hosszú volt. Egy hétig tartott. A kun íjászok nyilai egy sor magyar föurat és főpapot is megöl­tek. De egy hét után nagy eső kezdett esni, és a kunok íja­inak húrjai elázva nem voltak alkalmasak távoli lövésekre. Ekkor tudtak a magyar urak harcosai közelharcot kezdeni, és sok kunt kopjával leöltek. A csatát az döntötte cl, mikor László kun öltözetben arany csákányával bezúzta Oldamur fejét – mert csak ilyen halál illett egy kun vezérhez…

A maradék kunok dúlva-fúlva ismét Bulgáriába futot- ’tak, a Fekete Tenger partjáig. De László utánuk ment, és a

174

neki hűséget csküdöket visszahozta a Duna-Tisza közére. És hogy bizonyítsa pártatlanságát, az árulónak minősített Borsa Lóránt helyett Majsát tette meg Erdély vajdájává. De ez már kevés volt. A kun tábortüzek között a harag is parázslóit: Kötöny király után most már Oldamur vezért is megölték a magyarok? És ezt ráadásul „saját vére”, egy kun-magyar király tette???

De a döntő hiba nem is a hódtavi ütközet volt. Hanem 1284-ben egy másik esemény, és László erre való reagálá­sa. Nohaj kán a Krímből elindulva komoly sereggel támadt Magyarországra. (Igen, ő volt Batunak az az unokaöccse, aki nem tért vissza a Dzsihangirral a távoli Karakorumba, hanem itt maradt, és miután Bizánc trónját még szépséges görög hercegnő felesége kedvéért sem tudta megszerezni, hát berendezkedett a kellemes éghajlatú félszigeten és környékén.)

A nagyszámú tatár sereg először berontott az országba, és eljutott Budáig is. Sőt, Esztergomot is ostrom alá vet­ték. Csakhogy ezúttal nem voltak náluk Batu kínai ost- romgepei, így az ostrom nem sikerült. Ekkor a sereg szét­oszlott, és kisebb csapatokban kezdte rabolni, fosztogatni az országot. Erre várt László, és erre vártak a magyar urak. Egymás után verték szét a tatár osztagokat, akik még menekülni sem tudtak a tavaszi olvadás miatti nagy sár­ban. Tatárok ezreit húzták karóba elrettentésül, különösen Erdély útjai mentén, olyannyira, hogy a karó-sorokat fel kellett gyújtani, nehogy már pestisjárvány keletkezzék. És a maradék tatárokat a Fekete Tengerig űzték vissza. Lász­ló király azonban óriásit tévedett: azt hitte, hogy a lázongó kunok helyett jobb testörsége lesz, ha mintegy ezer tatár

175

hadifogolynak megkegyelmez, és belőlük alakít új testőr­séget. Ettől kezdve tatár rabnőkkel töltötte idejét, és tatá­rok vigyázták a sátrát. Ez még mcgalázóbb volt a kunok számára, mint Oldamur megölése. Az ősi ellenséggel vé­deti magát – tőlük, ellenük???

Széleskörű összeesküvés alakult ki, Kunok László el­len. Törtei,. Kemenes, Árboc, Iszla, a táltos, és Kada, a nagyjavasasszony. Kada mondta ki: Kötöny és Oldamur vére bosszúért kiált. Vérbosszúért. László véréért. Áldoza­tul Jezidnek, a kunok Istenének!

(Csak László kun testőr kapitány a szeretőjének, Örzsé- nek bátyja, Miklós maradt hü a királyhoz…)

Egyvalamivel még próbálkoztak a kun vezérek, hátha ezzel tudják Lászlót eltántorítani a magyar uraktól: igaz, vagy hamis üzenetet hoztak Nohaj kántól. Aki a vereség után elismerte, hogy László nagy és győztes király. És felajánlotta: támadjanak együtt Nyugat-Európára, ö és László, tatárok, magyarok, kunok, a sztyeppe népei. Lász­ló nem válaszolt, mert nem tudott mit válaszolni…

És ezzel sorsa be is teljesedett: a kunok úgy tervezték, hogy megölik öt, aztán az országot itt hagyva, visszain­dulnak keletre. Félig sikerült: tíz évvel a hódtavi csata után a három lázadó törzsfönök egy részeg éjszaka köze-

/

pén megölte a kun királyt. Tartja magát a hír, hogy előtte náluk járt néhány Borsa és Aba nemzetségbeli magyar úr is,akik biztatták őket a királygyilkosságra.

A segítség későn érkezett. Miklós, a testörkapitány, akinek húgát, Örzsét a királlyal együtt ölték meg annak

*

sátrában, a besenyőket hozta, de már minek… Es Mizse, a király „szaracén” tárnokmestere a vértes lovas testörez-

176

reddel is hiába jött. (A szaracén itt arab-izmaelitát jelen­tett. Mizse mindvégig hű volt Lászlóhoz, róla azt a közsé­get nevezték el később, amely ma, Felsőlajos községgel való egyesülése után a Lajosmizse nevet viseli…)

Mizse azon melegében állt bosszút. Árbocot felnégyel­tette, Törteit karóba húzatta, Kemenest lovakkal tépette szét. Es a három vezér törzseiből még csecsemőt sem ha­gyott életben. A király holttestét pedig kedvenc lovára kötözték, tiszta díszegyenruhában, kun fegyvereivel övez­ve. Előbb nyílzáport zúdítottak rá, eközben Édua odaro­hant, felugrott a lóra, és Lászlót átölelve halt meg. A leölt kun főemberek és törzseik holttesteivel vették körül a ha­lott királyt, majd ráeresztették a Körös korábban gáttal elrekesztett vizét, és az lepett el mindent. Az utolsó igazi keleti uralkodó nyomait is elmosta a magyar trónról.

És jött a bosszú: a menekült kunok és az áruló főurak, Abák és Borsák sereggel próbáltak maguknak „igazat ke­resni”’. Ugyanott, és ugyanakkor, ahol a temetés történt, Miklós testörkapitány a besenyőkkel, Majsa a székely lo­vasokkal, Mizse a vértes nchézlovas testőrökkel és a kabar íjászokkal (mert még mindig éltek a magyarok között ka­barok, egy tömegben is!), az Ubul nemzetség három test­vér-ura seregével, és a hozzájuk csatlakozott úzokkal in­dult bosszút állni.

Borsa Kopaszt felgyújtott kastélyában öl’ték meg, az Abák, Csákok és Borsák megmaradt hadait meg Körösszegletnél, ahol éppen zajlott László temetése, ver­ték szét. Mizse maga ölte meg az Abák közül Egyedet, Gergelyt, és akkor ért oda az átvágott gáton át a Körös árhulláma, amikor Fintával, az utolsó Abával verekedett.

177

Az árban vesztek oda mind, de az Ubulok, és velük a ka­barok is, az úzök is.

Az új király, a Velencéből érkező András már egészen más összetételű „főúri kart” örökölt, és a keleti harcosok­ból hírmondó is alig maradt. Besenyő, kabar, jász, úz vi­tézt ezután krónika sem igen említ, a kunok pedig, Majsa közvetítésével behódoltak új királyuknak, majd letelepítve pár évtized alatt elvesztették önállóságukat, szabadságu­kat, magyar urak szolgái lettek vagy ötszáz évig, és las­san, de biztosan kivesztek a táltosok, javasok, és mindaz a hagyomány, amelyet a sztyeppéről hoztak magukkal.

Itt, a magyar pusztán fejeződött be végleg a szabad, nagy keleti sztyeppének és népeinek története. Ami ezután jött, az már szolgasors volt, a „keresztény nyugat” szolgá­lata, semmiért. Pajzsnak, véráldozatnak jók voltunk, majd végül, a Habsburgok ármánya révén még a múltunkat és £ őseinket, testvéreinket is megpróbálták elvenni tőlünk. Es e folyamatnak még ma sincs vége.

Ezért érzem idejét annak, hogy a sztyeppe igazi történe­tével megpróbáljunk mindebből valamit jóvátenni.

És ami a kunokat illeti: előbb naggyá tettek egy idegen hatalmat Morvamezőnél, majd egy királygyilkossággal végső soron az Árpád-ház végét okozták, és közben kihalt egy sor magyar főúri nemzetség, és egy sor, nálunk mene­déket talált sztyeppéi testvérnép is. De ök legalább meg­maradtak…

178

Morvamező: Rabigát nyertünk magunknak?

A sztyeppe utolsó győzelme a Nyugat felett.

Magyarok, kunok, székelyek, szlovákok:

testvérek a harcban!

Bár időrendben előbb történt, mint Kun László halála, érdemes külön foglalkozni egy csatával, amely 650 évre döntötte el Közép-Európa sorsát, és amelyben magyarok, kunok, székelyek és szlovákok együtt harcoltak azért, hogy egy kóbor svájci rablólovag dinasztiája később mindet rabbá tehesse…

Maga a csata 1278. augusztus 26-án zajlott le a Morva folyó melletti Dürnkrut falunál. De az ellentétek sokkal régebbiek voltak. Esett már róla szó, hogy közép-európai tatárjárás idején Batu seregei egy helyen szenvedtek csak érzékeny vereséget: Olmütznél és Brno-nál, Vencel király Csehországának csapataitól. Ez is mutatta, hogy melyik volt akkor a legerősebb állam errefelé.

Vencel utóda, Ottokár király uralmát apránként próbálta a sok kis és gyenge német tartományra, választófejedelem­ségre kiterjeszteni. És .ez már nem tetszett a német biro­dalmi gyűlésnek, a grófok, hercegek, érsekek és választó­fejedelmek tanácskozási jogú testületének. Ök 1273-ban, László uralmának első évében döntöttek úgy: nem a túl

179

nagyra „nőtt” Második Ottokárt, hanem egy viszonylag szegény és ismeretlen svájci lovagot, Rudolf grófot vá­lasztják „német királlyá”,, amely cím ugyan szépen hang­zott, csak éppen nem jelentett túl sokat. Talán ezért is vél­ték úgy, hogy az egykori rablólovag, aki Habichtsburg várát uralta, megkaphatja ezt a titulust. (Habichtsburg Vércsevárat, Héjavárat jelent magyarra fordítva, ezért is nevezek sokan Rudolfot „Öreg vércsének”. Később ezt a könnyebb kiejtés kedvéért rövidítették Habsburgra, családi névként Rudolf utódai…)

A birodalmi gyűlés elvette Ottokártól azt a jogot, hogy az osztrák tartományok felett rendelkezhessen, gyámkod­hasson. Itt érdemes egy kicsit megint nyelvészkedni: miért OSZTRÁK az osztrák? Nos, nyugati szomszédaink orszá­gának német neve Ostmark vagy Österreich. Mindkettő Keleti Birodalmat jelent. Keleti??? No igen, német szem­pontból, legalábbis a bajorok, svábok, hannoveriek felöl nézve ez a vidék tényleg délkeletre volt a német választó­fejedelemségek zömétől. De akkor a poroszokat, vagy a balti vidékeken uralkodó Német Lovagrendet minek ne­vezzük, Távol-Keletinek? íme, megint a nyelv logikátlan­sága… És az Ostmark lakóiból lett magyar nyelven oszt­rák.

Szóval: Ottokár nem szívesen vette ezt a döntést tudo­másul. Ezért Rudolf, az „Öreg Vércse” magyar és kun csapatok segítségével már 1276-ban támadást indított el­lene, és ezután Ottokárnak le kellett mondania például Stájerország, Karinthia és a Krajnának nevezett déli szláv határvidék birtoklásáról.

De a cseh király visszavágásra készült. így jött el az

180

1278-as esztendő. Az egyre élesedő helyzetben Rudolf ismét segítséget kérő követeket küldött Kun Lászlóhoz. Brúnó olmützi érsek, Walter, a thüringiai örgróf, Frigyes sváb gróf és Kapeller Henrik, Ausztria grófja jött a nevé­ben. És átadták a „német császár és római király” kérését. László nem értette: honnét e cím? Elmondták, hogy az ö híveik, és még Tirol nemesei adományozták mindezt Ru­dolfnak.

László megkérdezte: miért is segítene? Mert néhányszor beütöttek Ottokár portyázói a Vág völgyébe? Hiszen ezt Albrecht herceg, Rudolf fia is megtette ugyanannyiszor az osztrák végekről. És ráadásul neki, Lászlónak Ottokár ro­kona is, hiszen a cseh király felesége nem más, mint Lász­ló nagynénje…

A követek azzal rémisztgették, hogy a magyar királyság északi részén sok szláv él, és Ottokár erre hivatkozva el­ragadhatja ezt a területet. A segítség fejében azt ígérték: Rudolf írásban garantálja, hogy a győzelem után a határo­kat a csch-morva területek és Magyarország között László szabhatja meg.

László szokott ifjúi hévvel vágott vissza: rongy szamár bőrre, lúdtollal mázolt írás nem érdekli. Ö karddal jelöl ki határokat, nem vesszővel! És hozzátette: a Muhi csatánál hol voltak a németek és ostmarkiak? A magyarok véreztek ott helyettük. Ha Béla elfogadja Batu ajánlatát, és a ma­gyarok csatlakoznak a soknemzetiségű és sokvallású kán seregihez, akkor most ö, László Európa közepén, székvá­rosában fogadná e követeket, mint alárendelt tartományá­nak képviselőit…

Hazaküldte a követeket, mondván: még tanácskoznia

181

kell az ország főembereivel, csak aztán válaszol. A választ részben már Kézai Simon kancelláriamester bevezető sza­

vaiból megtudhatták, amelyet az országnagyok előtt olva­sott fel királyi üzenetként:

„Mi, László, e néven a negyedik, Magyarország, Hor­vátország, Szlavónia, Dalmácia, Halics és Lodoméria kirá­lya, Erdély, a macsói bánság, Moldova és Bosznia uralko­

dója és fejedelme, a kis- és nagykunok, jászok, besenyők

és kabarok fővezére és főbírája, köszöntjük híveinket.”

Ebből érteni lehetett: van ő is akkora úr, mint ez az új­donsült német és római császár és király, még akkor is, ha a címben jelzett fejedelemségek egyike-másika éppen ak­kor nem is volt magyar fennhatóság alatt…

A magyar urak haboztak. Még az egy nemzetségbeliek sem voltak azonos véleményen. Finta nádor ugyanúgy az Abák közé tartozott, mint Egyed tárnokmester, a nádor mégis ellenezte, a tárnokmester támogatta az Ottokár elle­ni hadba lépést. Az új horvát bán, Gutkeled Miklós is igent mondott, féltve az ö szintén szláv alattvalóit Ottokár csábításától. Borsa Lóránt erdélyi vajda már másként fo­galmazott: „Ha belé akarnánk szólni németek és szlávok dolgába, hogy az Isten pusztítsa el MINDKETTŐT, ennek most mi sem áll útjában!”

Aba Gergely vasvári ispán a távolmaradást tanácsolta, és a felkészülést a leendő győztes elleni harcra. Csák Máté viszont, akinek leginkább oka lett volna félni közvetlen szomszédjától, a cseh királytól, furcsa módon mégis az Ottokárral való szövetséget javasolta, mondván: ha sok német egyesül a nyugati határoknál, az veszélyesebb lesz sok, de megosztott szlávnál.

182

Németújvári Henrik, Gutkeled István röviden Rudolfra „szavazott”, a kabarokat is uraló Ubul-ncmzetség szószó­lója, Ajtony, és rokona,Gyula viszont azt mondta: az igazi megoldás mindkettő, Ottokár és Rudolf egyidejű leverése lenne.

Oldamur, a kunok vezére kimondta: ök harminckétezer lovast tudnak kiállítani, ez elég, hogy bármelyik ellenfelet megverjék.

Erre tört ki a magyar urak ribilliója: ök nem a kunoktól várják a döntö szót!

Hát kimondta a király: Rudolf mellé áll, mert ellenfele, Ottokár jóval erősebb. Hogy az ütközet után mi történhet még – ezt egyelőre nem lehet tudni…

A kabarok és a kunok „kapcsoltak”: hiszen ök is ezt akarják…

László pedig hozzátette: ha az urak nem akarják, hogy ö az ütközet után esetleg Rudolf ellen is forduljon, nem kell abban az ö segítségük, bízzák ezt rá és a kunokra. Ha így alakulna, akkor majd leveszi pár napra a koronát, és a ku­nok élén nem mint magyar király, hanem mint a kunok vezére megy majd. E szavak után adta át Oldamur Zandirhám örökségét, Atilla kardját László királynak, mondván: most már megilleti! És László furcsán válaszolt: ezt az ős Napisten, és a Hadisten akarták így! Fura szavak egy keresztény királytól, annyi szent…

9

így e tanácskozás után tudatták Rudolffal: „elfogadják alázatos kérését”, és segítenek…

* * *

183

László döntésébe valószínűleg az is belejátszott, hogy kémeitől megtudta: Ottokár követet küldött Velencébe, a trónkövetelő Andráshoz, és szítja, bujtogatja a dunántúli urakat, meg a kun király által az udvarból elzavart nyugati lovagokat afféle puccsra. És csak az alkalmat várják mind­ezek, hogy ő kitegye a lábát az országból. Persze, tudta, hogy főképp harmincezer kun lovas ellen az összeeskü­vőknek semmi esélyük sincsen* Amit viszont ő sem tudott; még vége sem volt a dürnkruti csatának, amikor anyja, a Budán élő kun Erzsébet a nevében már kun lovasfutárokat küldött keletre, a székelyekhez, besenyőkhöz, és tovább, Nohaj kánhoz: most jöjjenek a tatárok, a székelyek, bese­nyők vezessék őket, mert most itt az ideje a „kőházak és a tekenyősbékák”, azaz a nyugati keresztény civilizáció szétverésének.

* * *

Morvamezöhöz végül is nagy haddal érkezett László. Az egymással vitatkozó magyar urak mind hozták „hadi­népüket”. Abák, Gutkeledek, Ubulok, Borsák mind, és velük az Aporok székelyei.

Érdekes látványban lehetett része annak, aki egymás után nézett a székely és a kun lovasokra, a két, eredet­mondája szerint hun-utód nép harcosaira. Ezek sokszáz éve nem is láthatták egymást, hiszen a székelyek már Ár­pád előtt a Kárpátokon belül voltak, míg a kunok csak 1100 körül értek a magyar királyság határaihoz, Mégis, viseletűk, fegyverzetük szinte mindenben megegyezett, csak egy szín különbözött: ami a kunok harci öltözékében

184

fekete volt, az a székelyekében fehér. Csak a báránybőr- süveg volt mindkét náció lovasain – fekete… És mivel mindezt 1246 és 1278 közt sem volt idejük egymástól „el­lesni”, hiszen a kunok a Duna-Tisza közén éltek, míg a székelyek a messze keleti határoknál, a magyarázat csak egy lehet: a két, magának élő nép egyaránt az ősi, örökölt viseletét hordta!

Rudolf nem hozott túl sok embert. Sváb, stájer és karantén, azaz karinthiai vértes nehézlovasok alkották se­regét, néhány svájci és elzászi lovaggal együtt, valamint a nürnbergi várgróf és a salzburgi érsek harcosai voltak még mellette. Együtt sem voltak többen hatezer nehézlovasnál, és tíz-húszezer kísérő fegyveresnél.

Ennél a kunok önmagukban is többen voltak, de a ma­gyar urak nehéz- és könnyülovasai, és Csák Máté hornyákjai is ki tettek vagy ennyi embert

Am Ottokár sem jött kis sereggel. A német választófe­jedelmek hadai közül a brandenburgiak mind, és a szá­szok, bajorok és thüringiaiak nagyobb része mellette száll­tak harcba. De küldött csapatokat a lengyel király is, és Ottokár saját lovasai, valamint a Milota fővezér által diri­gált harcedzett gyalogság majdnem ugyanakkora erőt kép­viselt, mint a magyarok, kunok, és Rudolf németjei együtt.

Egyvalamitől tartottak a cseh vezérek: az ismeretlen harcmodoré „ázsiai” kunoktól, de Ottokár azzal nyugtatta embereit: ha Batut 1c tudták győzni Vencel király és Jaroslav vezér katonái, akkor ezek a kunok sem lehetnek győzhetetlenek…

Ottokár hadai Drösing és Weidenbach között álltak fel, és vártak a csata kezdetére. A kun lovasok viszont nem

185

vártak, hol innen, hol onnan csaptak le, és nyilaztak le nem kevés számú csehct és németet. De hiába „cukkolták” Ottokár seregét, az nem indult el üldözni őket, mert ezt a trükköt (látszólagos megfutamodás, üldözés, majd a lesben álló többi lovas bekerítő támadása) ismerték már Batu ta- tárjai óta. Es a cseh király kemény parancsot adott: nem szabad üldözni Oldamur kunjait! Oldamur viszont Lászlót óvta: ne vágtasson könnyelműen előre, a csatatér melletti dombon állva nézze végig, amíg Rudolf hadnépe és Ottó- káré összecsap. így is történt.

A csatát viszont sem németek, sem csehek nem nyerték, mégcsak nem is az előőrsként oda-odacsapó, és a csehek hátában felderítő kunok. Hanem a szlovákok!!! Hogy ho­gyan? Lássuk csak:

Egy magyar úr seregéről nem esett még szó. A legerő­sebb főúri seregről. A Felvidék kiskirálya, Csák Máté ha­dairól. Akik között nemcsak lovasok voltak, de nagy harc­értékű gyalogosok is. A HORNYÁK.OK! Hornyák, vagy más kiejtésben gornyák? Ez bizony hegyi embert jelent. És ha legfőbb fegyverüket, a hosszúnyelü szekercét néz­zük, akkor azt is látni, hogy békében ezek bizony favágók voltak. A mai szlovákok ősei.

A harctéri krónikások szerint nemcsak a fegyverzetben tértek el a hornyákoktól a vasnyelü, kétélű harci bárdot forgató, csehek, akiknek bőrpáncéljuk alól combközépig érő fehér ing lógott ki. Alkatilag, külsőleg is mások vol­tak:

Magas, bozontos, sötétebb hajú hegyi emberek álltak szemben az inkább zömökén izmos, szürkeszemü, sárgásszőke hajú harcedzett cseh várkatonákkal. A csehek

186

rövid hajúak, bajuszosak voltak, hegyesre vágott szakállal, míg a hornyákok borotválták arcukat.

A cseh csatabárdosok egy ősi, még a rómaiak által al­kalmazott harcmodort alkalmaztak: hosszú köteleket tar­tottak, ezekbe kapaszkodva alkottak elvileg áttörhetetlen falanxot. A hornyákok viszont tempós nyugalommal lép- dcltck előre, mintha éppen erdőt irtanának. Es a lovasok ellen bevált kötélakadályokat (a lovasok, a tatárok is fel­buktak a kötelekben) a hegyi emberek hosszúnyelü fejszé­jükkel egyszerűen szétvágták. A kétélű cseh bárdok rövi- debb nyelükkel nem bizonyultak elégnek a hosszúnyelü hegyi fanyüvö fejszékkel szemben, A tömött sorban harco­ló, soha meg nem futamodó cseh gyalogság első négy, legharcképesebb sorát már levágták, áttörték.

„Zabujj ho! Hu-hu!” csataordítással csak törtek előre, pedig Csák Máté kürtösei már teljes erejükből fújták a jelet: gyorsan lépjenek hátra, és ugorjának szét kétfelé, hogy a résbe a lovasok betörhessenek a cseh gyalogság közé. Nem hallották meg, nekivadultan harcoltak tovább. Ekkor ért mögéjük maga Csák Máté, akinek iszonyú üvöl­tését viszont meg kellett hallani: „Hornyáki! Precs otal!” — azaz, hegyi emberek, vissza! És ezt nemcsak a hangerő miatt hallották meg, hanem az ismerős hang miatt is: a „pán velkomozsni”, azaz, a legfőbb úr személyes parancsa szent volt nekik.

Aztán, a szétugró gyalogos hornyákok között fergeteges lovasrohammal törtek előre Csák Máté és Gutkeled István lovasai. Ök döfték le kopjákkal a cseh gyalogság megma­radt hátsó sorait. Majd ök is szétváltak, és utat engedtek az Aporok és az Ubulok székely és kabar könnyülovasai-

187

nak. Mert közben hír érkezett a kun felderítöktöl, hogy Milota visszafordult a cseh, lengyel és sziléziai nehézlo­vasokkal, és a gyalogság pusztulása miatti réshez igyekez­nek.

De Milota lovasai igen meglepődtek: ezek a magyar harcosok mást csináltak, mint amit megszoktak tőlük. A székelyek, kabarok nem döfésre használták a kopját, ha-, nem lóról dobták ellenfeleik testébe. És míg a tatárok, ku-

• •

nők némán szoktak verekedni, a székelyek, kabarok „Üsd, vágd, nem apád!” és „Huj, huj, hajrá” vidám csatakiáltás­sal rohamoztak. És mikor pallosaik már kezdtek kicsor­bulni a csehek, lengyelek vértjein, előkerültek a harci csá­kányok, amelyek agyonütöttek embert és lovat egyaránt. A székelyek ráadásnak még buzogányt is használtak. És mi­vel eleve gyorsabbak, fordulékonyabbak voltak Milota nehézlovasainál, megkerülve azokat, hátulról is ütötték- vágták őket.

Milota maga is a székely lovasokkal vívott közelharc­ban esett el. Közben a balszárnyon a németújváriak a mor­va gyalogosokkal viaskodtak, de segítséget kellett kérniük az Abáktól. Miután a morvákon átgázoltak, Boleszlav len­gyel lovasai jöttek rájuk. Már-már visszavonultak, különö­sen, hogy látták: a tőlük jobbra harcoló osztrákokat rögtön leverik Ottokár meisseni és thüringiai lovagjai.

Ekkor dőlt el a csata: a lengyelek oldalában megjelen­tek Csák Máté és a székelyek lovasai, akik a hornyákok által vágott résen áttörve addigra Milota egész seregét szétverték.

A lengyelek hamar visszavonulót fújtak, mielőtt bekerí­tésbe kerülnének, utána viszont mindkét magyar szárny

188

együtt zúdult rá az osztrákokat szorongató német lovagok­ra. A mögöttük lévő szászokat, svábokat is lerohanták, menekült, ki-ki merre látott.

Ottokár maga Rudolf ellen indult volna, de meg mielőtt elért volna hozzá csapatai vereségének híre, ö és lovasai is csapdába kerültek: Rudolf tartalék félezer lovagja lesből támadta oldalba a vezérüket kergető cseh királyt. Ebben a közelharcban esett el maga Ottokár is. A csata gyakorlati­lag véget ért. A menekülő cseh-német-lengyel sereg­maradványok üldözése, irtása (és kifosztása) már a kun lovasság feladata volt. Teljesítették is. Akit nem nyilaztak le, az a Morva folyóba fulladt, mert már annak túlpartján is kun íjászok álltak. Ottokár hatalmas hadseregéből hír­mondó is alig menekült meg. A cseh király holttestének, amelyet Rudolf németjei meg akartak gyalázni, az odaér­kező László adta meg a nagy ellenfélnek kijáró végtisztes­séget.

És ha ezek után valaki ma „ősi ellenségnek” kiáltja ki a magyart és a szlovákot, nem árt, ha a hornyákok hősi har­ca után azt is tudja, hogy még jó néhány évszázadig együtt harcolt szlovák és magyar. Például a mindkettőt rabsorban tartó Habsburgok ellen. Az 1697-es hegyaljai felkelésben Buga Jakab serege „bojnyikokból” állott. Akik szintén szlovákok voltak. És pár évvel később, Rákóczi felvidéki nagy seregében is egész zászlóaljak állottak a „hegyi em­berekből”. A két nép összeugrasztása is „Habsburg- találmány” volt, 1848-ban és utána…

* * *

189

A. csata után a kunok emlékeztek László harc előtti sza­vaira. És arra is, hogy az ütközet kitörése előtt közvetlenül a király kérésére a titokban mindig a sereggel tartó tálto­sok a régi vallás szerint mutattak be áldozatot a Napisten­nek.

És a gyözelemittas kunok több helyütt belekötöttek Ru­dolf embereibe, többek között lenyilazták Friedrich herce­get, aki szóban megsértette László királyt.

László teljesíteni akarta ígéretét, ezért megparancsolta a magyar föuraknak, hogy álljanak újra hadrendbe, ö maga pedig a kunok élére áll, és együtt verjék szét mindjárt Ru­dolf hadait is…!

A kunok kérték: támadja meg Rudolfot csak velük, nem kellenek ehhez a magyar urak. László hajthatatlan volt: vagy együtt, vagy sehogy! Ahogy egy MAGYAR KI­RÁLYHOZ illik. (Más kérdés, hogy a csata előtt letette a koronát, sisakot sem vett, csak egy fekete kun föveget, egy arany abronccsal, amely jelezte, hogy a KUN KI­RÁLY viseli…)

És a király tudta, hogy mi következik. A kunokra félté­keny magyar urak nem hadrendbe álltak, hanem csapata­ikkal Rudolf serege és a kunok közé sorakoztak fel, jelez­ve: a támadáshoz őket is le kell verni. Illetve őket először. És amíg a király ezen dühöngött, Rudolfnak és megtépá­zott seregének volt ideje messzire visszavonulni.

Kun László dühében a kunokkal végigdúlta Dél- Csehországot, majd visszatért a pusztába. És a tatárok hi­ába várták a hívó szót, Erzsébet anyakirályné futárai után több üzenet már nem jött.

A folytatást – tudjuk. Ami tény: keleti harcosok, szlo­

190

vákok, magyarok együtt döntötték meg az utolsó nagy eu­rópai szláv államot, Ottokár birodalmát, és együtt ková­csoltak a saját nyakukba rabigát a kővetkező párszáz évre. Ott, Dürnkrutnál, a Morva mentén. Már csak az a kérdés: ha László a másik utat választja, és kunokkal, besenyők­kel, kabarokkal, székelyekkel, tatár szövetségben tovább­megy Nyugat-Európa felé – jobb lett volna? De a történe­lem, sajnos, nem ismeri a „mi lett volna, ha…” típusú kér­déseket…

191

Forrásjegyzék

Ismerőseim már könyvem megírása közben figyelmez­tettek: kényes témához nyúlok, vigyázzak, és részletesen dokumentáljak minden forrást. Nos, legyen, és akinek kedve van, „járjon utána”, mint a népmesékben.

Már a bevezetőben szó esik arról, hogy a magyar ös- geszták hiteles forrásként nemigen használhatók, az Ár­pád-ház belviszályái és az egyház „kozmetikázásai” miatt. Nos, ezt nem kellett „kitalálnom”, elemezte ezt már rész­letesen Földes Péter, a Vallanak az ősi krónikák című könyv szerzője, és a „honfoglalókhoz csatlakozott hét kun törzsről” is nála olvastam először.

A hunokat illetően: az Atilla király előtti történetükről sok, és hozzáférhető forrás van. Ezeket időrendbe Sánta- Balog Csaba állította, a Hun Birodalom című könyvében (Vagabund Kiadó, Kecskemét, 2006.). És bár a könyv igen sok állítását vitatom, nem értek vele egyet, túl „délibábos­nak” tartom – de erénye a rengeteg adat és idézet, például bizánci és más krónikákból. (Az e fejezetben lévő, kuno­

192

kát illető részek forrásairól később, a kun fejezetnél szá­molok be.)

Az idézett hun szójegyzékről: ezt eredetileg dr. Detre Csaba nyelvész kutató állította össze a már említett ör­mény nyelvű Iszfaháni Kódex és a görög Krétai Kódex alapján. Sánta-Balog részletesen idéz belőle. Én csak a magyar fülnek is ismerős szavakból állítottam össze egy bemutatót. Amúgy a szójegyzék többi szavának eredet­elemzése is tanulságos lehet.

A kazár fejedelemségről szóló fejezetnél szerepelnek először a bagdadi kalifátus, a VII.-VIII. századi arab hó­dítások és más események ismertetései, később pedig a khorezmi sahság vagy szultánság ismertetése, még később a tatárok végleges veresége a szentföldi csatában. Mind­ezt, és még sok más arab-iszlám tárgyú részletet a jelenleg létező legalaposabb magyar nyelvű orientalisztikai mun­kából, Benke József: Az arabok története című enciklopé­dikus művéből idézem. (Alexandra kiadó, Pécs, 1995).

Magáról a kazár birodalomról és a diplomáciai húzás­ként felvett zsidó hitről először Bartha Antal: A magyar nép őstörténete című könyvében találtam tájékoztatást (Budapest, 1988. Akadémiai Kiadó). Ebből derült ki az is, hogy a világon már számos olyan mű jelent meg, amely ezzel foglalkozott, csak éppen Magyarországra ezek álta­lában nem jutottak el. A példák: Arthur Koestler: A tizen­harmadik törzs, London, 1976., Dunlop: A zsidó kazárok története, Princeton, New Jersey, 1954., Gold-Pridsak: Kazáriai zsidók története a X. században, London, 1982., Artamonov: – A kazárok története, Leningrád, 1962., Kokovcov: Zsidó-Kazárország.

193

A többször idézett A. N. Polniak orosz nyelvész még részletesebb adatokat idéz, mint én. Például a Jiddis nyelv és a krími gót összefüggéseivel kapcsolatban megemlíti Ghiselin De Busbeck-et, a Habsburgok által Bizáncba kül­dött követet, aki szójegyzéket állított össze a krími gótok nyelvéről, és kimutatta, hogy ebből mely szavak azonosak a jiddisben lévő alapszavakkal. Az is kiderült, hogy a Ki­jevi Rusz kancelláriáján a X. században tartottak olyan embereket, akik egyaránt értették a kazár-türk és a „héber” nyelvet, bár itt valószínűleg inkább a jiddist beszélőkről van szó…

Itt esik szó arról is, hogy az askenázik között lévő nagyszámú szőke és vöröshajú, kékszemü embert sokan a szláv vagy germán keveredés eredményének tartják, de ez éppen a szigorúan zárt, bigottal vallásos askenáziknál nem lehetett tömegesen jellemző, viszont a „lomha járású, vö­rös hajú kazárokéra hivatkozik, mint c jelenség okára. (És hogy a kazárok közt hogy lehettek vöröshajúak? Gondol­junk csak a kunokhoz csatlakozott indogermán eredetű szőke sárikra. Hát valahogy így…)

Friedmann Dénes főrabbi A zsidó történelem és iroda­lom kistükre című müve 2000-ben jelent meg Budapesten, a Makkabi kiadó gondozásában. A granadai főminiszter majdnem kazár fejedelemmé választását ő említi.

Feltételezni merem, hogy ennyi neves és hozzáértő szerző véleménye többet nyom a latban, mint néhány szél­sőséges politikusé, mindkét oldalról.

A genetikai kutatási eredményt az Amerikai Humán Genetikai Társaság tette fel az Internetre, 2004-ben. Azóta is ott van.

194

A „magyarok” türk voltát igazoló számtalan arab, bi­zánci és más idézet már sokszor megjelent magyar mü­vekben, magam is legalább tíz helyről szedtem ezeket ösz- sze, felesleges hely-pazarlás lenne minden könyvet meg­említeni, amelyekben ilyen idézetek vannak.

Hadzsi-Rahim Al-Bagdadinak, Batu kán arab króniká­sának feljegyzéseit viszont nem lehet magyar nyelven el­olvasni. Még szerencse, hogy akadt egy nagy tudású és szívós orosz kutató, aki tizenöt évet töltött ezek tanulmá­nyozásával, nagyjából 1938 és 1955 között. Vlagyimirján volt a neve. És kutatómunkájának eredményeit elsősorban nem tudományos közleményként hozta nyilvánosságra, hanem egy regény-trilógiát írt köré. E trilógia magyarul is megjelent 1950-60 között. Az egyes kötetek magyar cí-

9 mei: „Dzsingisz kán’\ „Batu kán”, „Tatárjárás”. Érdekes, hogy Rogerius váradi kanonok feljegyzéseit a magyar urak árulásáról pont Jan-nál lehet elolvasni, és nem a tatárjárás­ról szóló magyar publikációkban…

A népi átkok, kiszólások ügyéről: volt az egyetemen egy nagy tudású nyelvész-oktatóm az 1960-as években. Czigány Miklós professzor. Igaz, ahol én tanultam, ott francia nyelvet tanított, mert ahhoz is értett, de hobbyként igen sokat foglalkozott a magyar szólások, kiszólások és kifejezések eredetével. És az akkori prűd időkben ezt csak élőszóval adta tovább diákjainak…

Egy érdekességre vigyázni kell, kedves olvasó: több he­lyen esik szó a könyvben karaitokról, kara-kitájokról és más távol-keleti népekről. EZT NEM SZABAD ÖSSZE­KEVERNI egy zsidó vallási szektával, amelyet később, a XIV.-XV. században Galíciában, Kelet-Lengyelországban

195

a zsidó mezővárosokban, falvakban ugyanígy neveztek: karait-nak. A kettőnek – semmi köze egymáshoz!

Az őshazáról szóló részben a Shambaláról szóló infor­mációkat először Kurt Riedel (Géczi Zoltán) Hitler titkos expedíciói című könyvében találtam meg. (Kecske­mét,Vagabund kiadó, 2006.)

A kunokról és a morvamezei csatáról szóló információ­kat két könyv is tartalmazza, igaz, sokszor egymásnak is ellentmondanak, én a logikai igazságot próbáltam a kettő­ből összeegyeztetni. Az egyik tudományos publikáció; Pálóczi-Horváth András: Besenyők, Jászok, Kunok címmel 1989-ben megjelent könyve a Corvina kiadásában. A má­sik szépirodalmi mű, és mégis jóval több annál: szerzője Kézai Simon feljegyzéseire alapozva igyekezett hiteles kor-rajzot adni V. István, IV. (Kun) László és III. András,

* * *

az utolsó Árpád-házi királyok időszakáról. Állítom, hogy ha e könyv nem létezne, rengeteg név és adat veszett vol­na el a feledés ködében. Szántó György: Aranyágacska című müvéről van szó, amely ugyan 1958-ban jelent meg a Kossuth Kiadó kezelésében, de a szerző az 1920-30-as években szedte össze a hatalmas regényfolyamhoz szüksé­ges történeti anyagot, és 1934-ben fejezte be könyve meg­írását.

(Edesszai Máté és Marvazi, az örmény és arab króniká­sok feljegyzéseit Pálóczi-Horváth idézi.)

A Julianus barátot érintő fejezetben az alapadatok Bendefy László két könyvében szerepelnek: Az ismeretlen Julianus, Budapest, 1937., illetve Magna Hungária és a Liber Censuuní, Budapest 1943. A Julianus állításait cáfo­ló tényeket, adatokat viszont a már említett müvekből,

196

Hadzsi Rahim Al-Bagdadi feljegyzéseiből, Benke: Az ara­

bok története című müvéből, Pálóczi-Horváth

véből és másokból idézem.

*

Es van egy könyv, amelyet okosan kell elolvasni, sor- ról-sorra, ahhoz, hogy szinte mindent megtudjunk Belsö- Ázsiáról, vagy a XIII. század eseményeiről. Igen, a Marco Polo utazásairól szóló könyvről van szó. Polo visszaemlé­kezéseit sokan próbálták megcáfolni, mondván: fantázia­elemekkel van tele. Nos, olyan is van benne, például ami Afrika déli részét illeti. Mert ott nem járt. Ahol viszont járt,és amit onnan leír vagy idéz – azt más forrásokból is meg lehet erősíteni. A különféle, tatár befolyás alatt álló országocskákról, népekről, azok előtörténetéről, a nesztoriánus kereszténység elterjedt voltáról, városnevek­ről – mert ezeket később mások is megtalálták, ha másként nem, hát utalások, emlékek, európai krónikák feljegyzései formájában. És Marco Polo hatalmas érdeme az volt, hogy egy olyan térségről írt részletes úti beszámolót, amely utána száz évvel, a tatár birodalom összeomlása, az osz­mán-török hódítás, és a mind gyorsabb elsivatagosodás miatt már jószerivel nem is létezett!

Magam az alábbi magyar kiadás adataira támaszkodom: Marco Polo utazásai, Gondolat, 1984., Budapest. E kiadás külön erénye az a tényekben-kiegészítésekben igen gazdag előszó és névjegyzék, amelyet Vajda Endre készített hozzá.

Nos, ennyi. Lehetne még húsz oldalon át idézgetni min­den olyan kiadványt, amelyből egy vagy két nevet, évszá­mot, mondatot vettem át, de az ilyesmi a doktori értekezé­sek gyakorlata, nem egy olvasmányosnak szánt, ismeret­terjesztő könyvé. (Mellesleg „olyat”, azaz, doktori disz-

197

szertációt is írt e sorok szerzője, csak más történelmi­politikai témából, tehát az ilyen müvek összeállítási­szerkesztési gyakorlatát is ismeri…)

2006. augusztus-szeptember

Türk Atilla

198

Tartalom

Miértek és hogyanok?

„Isten Ostorának** alkatrésze voltunk?…..~…..~..~….~~……..~…… 21

Van-e közünk a hunokhoz, és ha nem, miért igen?

Kazária rejtelmei:

Levedi, Meskekh, Sarkéi – és a menekülés 37

Igaz lehetett Emese álma?

Meskekh 46

Ősnyelv, őshaza – kicsit másként… ………….

Tibet és Hszinkiang között: Shambala?

55

71

Háromszáz furcsa év… …………… 83

Kazároktól tatárokig

A Sárga Folyótól a Kárpátokig 83

„Kumánia” a tatárokig 95

A Julianus-blöff

Őshaza-kereső vagy pápai kém volt?

Gergely pápa és Nesztar püspök „árnyéka” – avagy:

létezett-e János pap országa?

102

114

199

„Tatárjárás” 127

Akik eltörölték a történelmet…

„A történelem gyilkosai” 133

Dzsingisz hadjáratai Khorezmtől Bagdadig 137

És Batu kán: Moszkvától Triesztig! 144

A muhi csatától – a tengerig 152

És az utójáték: Hulagu és Bagdad 160

Kunok: egyszer fent, másszor lent 163

László_t a „ királyi félvér ”

Morvamező: Rabigát nyertünk magunknak?

A sztyeppe utolsó győzelme a Nyugat felett 179

Mag}’árok, kunok, székelyek, szlovákok: testvérek a harcban!

Forrásjegyzék 192

200

ISBN 963375452S

IjklANNO

kiadó

9