Skip to content

VADAS MIHÁLY – SZOMSZÉDOK (20 beszélgetés az alkotókkal) 1989

Találatok: 29

258

VADAS MIHÁLY

(20 beszélgetés az alkotókkal)

Mezőgazdasági Kiadó – Budapest, 1989

A fényképeket készítette

Burghardt Ferenc és Horváth Veronika

© Vadas Mihály, 1989

ETO 849.511-83

ISBN 963 234168 6

A kiadó előszava

Idestova két éve jelentkezik a TV-ben minden második csütörtökön este a Szomszédok, a Magyar Televízió folytatásos teleregénye. Azt, hogy az adá­sok mennyire tetszenek, mindenkinek saját magának kell eldöntenie. A si­ker különben is összetett fogalom. Van, akinek a cselekmény, van, akinek a szöveg vagy a kép, van, akinek a jelenetek felépítése, ritmusa, rendezése, másoknak a színészek játéka tetszik. Azt, hogy ki mikor mire reagál jobban, számos körülmény befolyásolja: ebbe belejátszik érdeklődése, pillanatnyi hangulata, előző élményei és számos egyéb tényező. Ezt a sokszínűséget igyekeztünk megragadni, amikor a sorozathoz kapcsolódva nyomtatott anyag megjelentetésére gondoltunk: e kis könyvecskében nem a mondott szöveget, nem is valamiféle tényközlő leírást adunk. A szereplőket szólaltat­juk meg: a készítésben részt vevő, abban legnagyobb szerepet vivő szemé­lyekkel készült interjúkat gyűjtöttük össze. Es mert a készítés a színészeken kívül sok olyan ember munkáját is igényli, aki a képernyőn nem jelenik meg, tehát a közönség előtt csak mint név szerepel a főcímben, könyvünk jó alka­lom arra, hogy őket is bemutassuk, „emberközelbe” hozzuk. Az egyes inter­júkból kibontakozik a sorozat születésének, továbbélésének története, a készítés hogyanja és mikéntje, és valami kis bepillantást nyerünk a szereplők sorozaton kívüli életébe is.

Kívánjuk minden kedves olvasónknak, hogy e könyv forgatása legalább olyan örömére szolgáljon, mint amilyen a sorozat valamelyik emlékezetes epizódjának megtekintése volt.

Czető Bernát László

Ha a Szomszédok történetére vagyunk kíváncsiak, akkor a beszélgetéseket kétségkívül Czető Bernát László dramaturggal kell kezdeni. Legalábbis ami az időrendet illeti, az első hely feltétlenül az övé. O volt az ötlet szülőatyja, és sokáig az egésznek legfőbb mozgatója. Ő volt, akitől az első elképzelések származtak. Ezért is kezdem a beszélgetést a dolgok elején.

— Kezdjük azzal, hogy 1985 őszén Angliában jártál egy hosszabb ösztöndíjon.

— Nem volt az túl hosszú, csak kéthetes ösztöndíj. Elsősorban a színházak és a televízió kapcsolatát tanulmányoztam, színdarabokat kerestem. Ez alatt az utazás alatt kerültem kapcsolatba — többek között — egy producer­rel, aki az East-Enders című sorozatot csinálta. Korábban hosszú időn ke­resztül a Televízió sorozatdramaturgiáján dolgoztam, így tanúja voltam, hogyan indítják el például az ehhez elég hasonló Nyolc évszak című soroza­tot, de magam is készítettem sorozatokat.

— Az East-Enders milyen jellegű sorozat?

— Ez a BBC heti két alkalommal jelentkező soap-operája, vagy másképpen szappanoperája, teleregénye. Egy londoni munkáskerületben játszódik. Bi­zonyos mértékig hasonlít a végül is megvalósult Szomszédokra, azokkal az apró különbségekkel, hogy ők sokkal több műsort csinálnak, egy felépített díszletben veszik fel az egyes adásokat, így sokkal kevesebb a helyszín, ki­sebb a mozgási lehetőség, de intenzív a játék. Egyébként az angol színját­szásra is jellemző, hogy sokkal intenzívebb, mint a magyar.

— Ez a sorozat műsoridőben is hosszabb, illetve gyakrabban jelentkezik?

— Gyakrabban jelentkezik, de nem hosszabb. A soap-operák nagy többsége harminc perces. Ez abból fakad, hogy amikor a tengerentúlon elkezdték csi­nálni, még nem volt képmagnó, ráadásul naponta jelentkeztek az adások, így a színészek nem tudhattak fél óránál többet naponta bemagolni. Az élő adásokat színházszerűen és naponta közvetítették a stúdióból. Ez a fél óra volt az a határ, amit még ép idegekkel meg lehetett csinálni. Aztán hihetet­len módon elterjedt és kiterebélyesedett a teleregény műfaja — főként igazi

hazájában, az amerikai kontinensen —, de ez már a rögzített műsorok kor­szaka.

— Gondolom az amerikai és angol televíziók képernyőin több sorozat is szere­pel egyidejűleg.

— Az élet úgy hozta, hogy többször és viszonylag hosszabb időn keresztül nézhettem amerikai televíziók műsorát. Ez ott úgy néz ki, hogy délelőtt a há­ziasszonyok és gyerekek számára sugározzák a műsorokat. Ennek kéthar­mad része szappanopera, kizárólag a háziasszonyok ízlésének megfelelően. Ezenkívül délután is sugároznak szappanoperát, de ezek már szélesebb ré­tegeket céloznak meg, sőt, még a főműsoridőbe is belopózhatnak a telere- gény típusú sorozatok. Ilyen a Dallas vagy a Dinasty, vagy ami hozzánk is eljutott, a német Schwarzwald Klinik, a Klinika.

— A televíziózás történetében mikor jelentek meg az első szappanoperák?

— Nem sokkal a televíziózás megszületése után már megjelentek a képer­nyőn. Film nem volt elég ahhoz a korábban elképzelhetetlen sok adásidő­höz, amit ki kellett tölteni. Például a moziforgalmazók nem is nagyon szerették a televíziót. Ennek következtében a televíziózás kénytelen volt ki­alakítani a maga nagy tömegben előállítható műfaját. Nos, az ötvenes évek­ben Amerikában robbanásszerűen terjedt a tévénézés. Az évtized végére már száz fölött volt a TV-társaságok száma. Ezeknek kellett a műsort ter­melni.

— Egy-egy társaság népszerűségét jelentősen befolyásolhatta egy-egy sikeres szappanopera?

— Inkább a szükségszerűség jellemző erre a helyzetre. Kialakult a három nagy társaság: az NBC, az ABC és a CBS. Ezek nyilván kénytelenek voltak nyomni a szappanoperákat, ha meg akarták tartani a nézőiket. A verseny során alakult ki az, hogy azonos időben azonos típusú műsorokat sugároztak az egész ország területén.

— Térjünk vissza oda, hogy kint jártál Angliában és közben megismerkedtél az East-Enders producerével. Ez az ismeretség azt jelentette, hogy behatóan meg­ismerted ennek a sorozatnak a készítését?

— Nem. Az ilyen típusú sorozatok készítését én már korábban megismer­tem magánútjaimon és érdeklődésem során. Ami akkor Angliában történt, az csupán annyi, hogy egyszerre csak felfedeztem, hogy azt a fajta sorozatot lehet nagyon igényesen, nagyon progresszíven és érdekesen is csinálni. Ugyanis amit Amerikában láttam, az a — hogy is mondjam — „szemét” ka­tegóriájába tartozott. Valami sajátos humor még fel tudta dobni, de mit ke­rüljem a szót, vacakok voltak. Az amerikai értelmiség körében ismert egy

7

kifejezés: junk-food. Ez az olyan ételt jelenti, mint a hamburger, a hot dog, a pizza meg ehhez hasonlók. Ugyanez a kategória alkalmazható a szappan­operákra is. A junk-food és soap-opera valahol ugyanazt a kultúrát fedi. Ér­dekes, hogy ez a kultúra Európába átkerülve hogyan változott meg. Angliában megkeményedett, így a Coronation Street és az East-Enders — az angol kereskedelmi TV és a BBC sorozatai — szinte szociologikusuk. Még érdekesebb, hogy Németországban ugyanez elgiccsesedett. Gondol­junk a Klinikára. Ehhez képest a Szomszédok nem tudom, milyen. Túlságo­san közel állok hozzá.

— A korábbi példáknál maradva a készítés során profi kivitelezéssel találkoz­tál?

— Ez változó, mert például a Dallasban hallatlanul igényes a kivitelezés. De láttam olyan sorozatot is, ahol belógott a mikrofon, pongyolán montírozták, szemmel láthatóan arra építettek,.hogy olcsó legyen, egy helyszínen játszód­jék. Ráadásul ez az egy helyszín is elég szegényes volt. A sorozat ugyanis egy családi ház halijában játszódott. Egyébként mulatságos kis történetecskéje volt. Egy kisvárosi high schoolba jár tanulni néhány diáklány, és ezek egy há­zinéninél laknak. Mindenféle mulatságos dolog történik velük, amit persze mind egy helyszínen látunk; ez a helyszín azonban szegényes: belóg a mikro­fon és borzasztóan olcsó az egész teleregény. Dehát mindenfélét lehet csi­nálni…

— Ezzel szemben az East-Enders készítése kapcsán azt tapasztaltad, hogy sok­kal igényesebb a megvalósítás is?

— Sokkal…

— A megismert sorozatokból kiindulva elképzelhetőnek tartottad, hogy a Ma­gyar Televízióban egy hasonló teleregényt létre lehet hozni, és hogy meg lehetne teremteni ennek a kiszolgálási, kivitelezési feltételeit?

— Igen. Ehhez tudni kell, hogy a Magyar Televízióban egy hatvan perces TV-játékot 7 — 8 nap alatt vesznek fel. Ugyanez Angliában 2, azaz kettő nap. Tehát durván harmada, negyede. Csak akkor lehet ilyen sorozatot csi­nálni, és erre már ott rájöttem, ha egy gyökeresen más jellegű gyártást való­sítunk meg. Ez végül is sikerült. A sorozat képernyőn van, gyártása gyökeresen más, mint a megszokott. Mellékesen megjegyzem, hogy ehhez Adám kellett.

— Horváth Ádám?

— Igen, Ő.

— Miután hazaérkeztél, beindítottad az ötletet és megpróbáltad, hogy a Televí­zió valamilyen formában „ráharapjon” egy ilyen sorozatra?

— Igen. Egyrészt írtam egy útijelentést, amiben többek között azt is megír­tam, hogy egy ilyen sorozatot megvalósíthatónak látok. Az útijelentés szét­ment a Televízióban. Az más kérdés, hogy hányán olvasták el. Másrészt pedig írtam egy feljegyzést arról, hogy mi a szappanopera, és hogy nálunk is meg lehetne és meg is kellene csinálni, ugyanis örök gond a mával aktuáli­san, az itt és mosttal foglalkozó filmek kis száma. A helyzet javult az utóbbi időben, de szerintem hosszú távon megint romlani fog. A TV képernyőjén jelen kell lennie Magyarországnak, Magyarország képének, mert különben nem lenne nemzeti televíziózásunk. Ez szükségszerű.

— Ez a Magyarország-kép szükségszerűen egy ilyen sorozatban jelentkezik?

— Többféleképpen meg lehet csinálni, de a legegyszerűbb és leginkább ké­zenfekvő formája a megjelenítésnek ez a kicsit leegyszerűsítő mód. Nyilván­való számunkra, hogy nem a Szomszédok sorozat Magyarország, ez egy kicsit leegyszerűsített, kicsit primitív kép, primitívebb, mint amit a Televízió képes lenne adni, de legalább valami.

— A szappanoperáknak mindenhol sikerük van külföldön. Felmérhető volt, hogy nálunk is hasonló sikere lesz?

— Ebben biztos, 100%-ig biztos voltam. Ugyanis itt többféle dolog jött ösz- sze. Először is ki kellett találni úgy a sorozatnak az alapfelállását, hogy biz­tos legyen a beleélhetőség. Ennek következtében olyan figurákat kellett találni, akik életébe gyakorlatilag a teljes magyar lakosság beleélheti magát. Tehát ki kellett találni fiatalt, időset, középkorút, munkást, értelmiségit, és lehetőség szerint olyan szálak is kellettek, amik falura vezetnek, vagy éppen lakiról leszármazottak legyenek, és így tovább.

A szappanoperák mindig több hőssel dolgoznak?

Amikor ezt a sémát kitaláltam, úgy gondolkoztam, hogy ez egyben indítá­sa is a műfaj magyarországi életének. Ha elindulunk, akkor most — ez talán viccesen hangzik — egy népfrontos műsorral kell indulni. Egyébként meg­van a folytatásra is az ötletem, pontosan tudom, hogy milyen típusú soroza­tokat kellene még megcsinálni, ha ezt a sorozatot befejeznék. Egyrészt az a meggyőződésem, hogy egy sorozatot nem szabad nagyon sokáig csinálni, te­liét a Szabó család 30 éves pályafutását túlzottnak és fölöslegesnek érzem. I így kell a sorozatot befejezni, hogy utána hiányérzet maradjon, és a követ­kező sorozat a hiányérzetet valamelyest pótolja.

Mi a gyakorlat a tengerentúlon, illetve Európában? Meddig élnek a képer­nyőn ezek a sorozatok?

I íz változó. A Coronation Street és az East-Enders már évek óta mennek, nagyon hosszan. Az Egyesült Államokban az a szokás, hogy egy műsor addig

9

megy, ameddig a nézettségi indexe az adott adónak a struktúrájában megfe­lelő. Hogyha a nézettségi indexe lemegy egy bizonyos érték alá, akkor egy­szerűen dobják.

— Mégis mondjunk számokat, 2 év, 5 év?

— 10—15 év, 2—4 hónap. Szóval abszolút változó. Lehet akár 20 éves is. Például a Mash című sorozat eléggé hosszan ment. Vannak olyan sorozatok, amelyek nem feltétlenül úgy mennek, hogy elkezdték őket 15 évvel ezelőtt és minden héten 5-ször vetítik, hanem abbahagyják és később újra felújítják.

— Itta hiányérzet felkeltéséről van szó?

— Nem. Általában egy ember írja ezeket a sorozatokat — tény, hogy van­nak kiszolgálói —, de egy idő után belefárad, belefáradnak, elegük van belő­le. Színészileg sem tudják tovább élni, de millió és egy ok jöhet közbe, ami miatt abbahagyják. Például a Stak Track sorozat, ami Sci-fi sorozat, a 60-as években ment az Egyesült Államokban óriási sikerrel, azután abbahagyták

— és most megint elkezdték. Ez sajátos dolog, mert másként kezdik el, a másik pedig átmegy például szappanoperából nagyfilmbe. Tényleg annyira sokféle, olyan hihetetlenül bonyolult és kiterjedt életük van, hogy nem is le­het a magyarországi gyakorlathoz hasonlítani.

— Célszerű, lenne, ha ezek a sorozatok akkor szűnnének meg, amikor még va­lami hiány marad utánuk?

— Igen, feltétlenül. Abba kell hagyni akkor, amikor az alkotók elfáradnak, ez alapvető. Ennél még fontosabb az, hogy „éljen”, ameddig a nézők elvise­lik és szeretik, de amint elkezd csökkenni a nézettsége, akkor valamit újítani kell. Vagy a történetbe kell behozni új figurákat, vagy az alkotókat kell cse­rélni, vagy esetleg egy teljesen új sorozatot kell indítani. Hihetetlen tág lehe­tőségük van ezeknek a sorozatoknak, ugyanis ezeket nem a kitalált történet határozza meg, hanem a személyek és a helyszín. A hatásmechanizmus lé­nyege az, hogy szeressük Magenheimet, hogy szeressük Nemcsákot, hogy szeressük Komlós Jucit.

— Itt a kitalált figurákra gondolsz?

— Igen. Azért mondtam most Nemcsákot, mert ővele végülis egybeforr Vá­gási mint szerep.

— Az alkotók kapcsán említettük, hogy az ilyen sorozatoknak általában egy meghatározó személyiségük van.

— Igen. De ez nálunk megint csak másként van, mert addig a pontig én, a dramaturg voltam a meghatározó, ameddig Horváth Ádám be nem lépett, onnan fogva Ádám lett a meghatározó. Ahogyan látom — most már több mint egy éve kívülállóként —, most is Ádám a meghatározó. Ez némikép-

pcn eltér attól, ami egy Nyugat-európai vagy amerikai sorozatban szokásos, lévén hogy ott vagy az író, vagy a producer személye dominál, sohasem a rendező. Ez nem rendezői műfaj.

— Horváth Ádám belépése még a sorozat előkészítő fázisában következett be?

— Igen. Akkor már készen volt három forgatókönyv, és már több mint fél éve kezdtem gründolni. Gyakorlatilag azután, hogy visszajöttem Angliából. Különböző embereket kerestem meg, különböző írásokat készítettem és küldtem szét. Aztán vártam egy darabig, amíg biztosan elolvasták, hagytam, hogy ülepedjen ez a tulajdonképpen nagyon goromba gondolat. Hetente fél óra TV-játék, ez időben annyi, mint a teljes magyar játékfilmgyártás.

— Erre is képesnek tartottad a Magyar Televíziót?

— Igen, képesnek tartottam. Bár most az az érzésem, hogy drágábban ké­szül a sorozat, mint amire én számítottam. Szóval leülepedett a gondolat, és I .cndvay György, aki akikor épp a Műsorigazgatóságon dolgozott, kezdett valami érdeklődést mutatni a sorozat iránt. Azt mondta, őrültség, de meg kell próbálni. Aztán elkezdődött az a folyamat, amely az új vállalkozások in­dulására jellemző. Hol, hogyan, milyen pénzből, milyen körülmények kö­zött. Ezeket kellett tisztázni. Az alap, a kitaláció megvolt. Egy lakótelepen három család életét kövessük nyomon. A három család három társadalmi rétegbe tartozzon, különböző korúak legyenek, és a műfaj szappanopera le­gyen. Azt is ki kellett találni, hogyan gyártsák. Erről írtam egy tömör vázlatot

— tényleg olyan lakonikusan fogalmaztam, ahogy csak lehetett —, így is 7 gé­pelt oldal lett belőle. Ezt kézbe kellett adni, áttekinthetőnek kellett lennie. I Ízt sokszorosítottam és ez ment szét ismét a Televízióban. Legalább húsz példány készült belőle. Mindenki jónak tartotta az ötletet, de hogyan csinál­juk meg? Szerintem könnyűelektronikával és bérelt lakásban kellett volna, ezt el is mondtam a megfelelő helyen. Mi a sorsa egy ötletnek? Belépnek új és új emberek és azt mondják, marhaság, ez így nem megy.

— Mindenki szerette volna a saját ötleteit is elhelyezni?

— Bizony. Elég kemény menet volt. Engedékenynek kellett lennem, és ahogy ment az idő, főleg a gyártási koncepció változott. Volt olyan ötlet is, hogy béreljünk ki egy kiállítási csarnokot vagy raktárt, és ott építsük föl a díszletet, de visszatértünk a kibérlendő lakásokhoz. Pedig nem is lenne rossz show mutogatni a Szomszédok díszleteit.

– Említetted a lakótelep ötletét. Úgy tudom, hogy ez eredetileg nem így indult volna.

■ De, eredetileg is lakótelepnek indult. Mégpedig olyan formában, hogy a beköltözést nem mutattuk volna meg, hanem a dolgok közepébe vágva a la­

11

kók életét már lakótelepiekként vettük volna fel. Ez az elgondolás Horváth Ádám belépése után maradt még egy ideig, de aztán ő változtatta meg. Lendvay György gondolata volt az a két próbaszám, amit valamilyen lakóte­lep kábeltelevízióján vetítettünk volna le, és ennek alapján alakítottuk volna ki a sorozat végleges struktúráját. A két számból csak egy próbaszám lett, s ezt az egy próbaszámot láthatták a nézők kis változtatásokkal az első Szom­szédok adásaként.

— És megelőzőleg nem lett levetítve lakótelepieknek?

— Nem, nem vetítették le. Már nem emlékszem, miért.

— A figurák kitalálása kapcsán kiderült, hogy nemcsak egy lakótelepi közössé­get célzott meg a sorozat, hanem sokkal többet.

— Sokkal többet célzott meg már eredetileg is. A lakótelep az a hely a mai Magyarországon, ahol élete folyamán meg kell fordulnia minden állampol­gárnak. Lakóként, rokonként, bárhogy.

— Mikorra készültek el az első forgatókönyvek?

— 1986 őszén kész volt három forgatókönyv. Előzőleg egy amolyan soap- opera-tanfolyamot kellett tartanom az íróknak, hogy milyen a műfaj, mire épül a hatásmechanizmusa, hogyan képzelem az egészet. Ezt a „tanfolya­mot” úgy kellett tartani, hogy az írók lehetőség szerint ne érezzék, hogy rá­juk erőszakolom az elképzeléseimet. A dolog sikerült, mégpedig úgy, hogy az írók személyisége is érezhető volt az elkészült forgatókönyveken. Ez a ki­alakítás stádiumában nagyon furcsa volt.

— Milyen típusú írók kellenek egy szappanoperához?

— Termelékeny.

— Ugyanakkor ez kevésbé irodalmi vagy művészi igényű műfaj.

— Nyilvánvaló volt, hogy nem Ottlik Géza kell hozzá — aki ráadásul nem is termékeny —, és nem is egy Eszterházy Péter. Egy ilyen szappanoperának Magyarországon ideális írója Polgár András. Ő ugyanis termékeny, közért­hető, képes olyan figurákat kitalálni, akik különösen szimpatikusak, meg­mosolyogtatók. Biztos, hogy van még sok olyan író, aki képes erre? egészen biztos, lévén az írás egyik fő feladata például a hatáskeltés. De én őt ismer­tem közelről és vele alakítottunk ki egy olyanfajta szemléletet, amit a soro­zat elején éreztem, hogy ez létezik.

— A kezdeti elképzelés az volt, hogy három író ki tud szolgálni egy ilyen soroza­tot?

— Nem. Nem így kellett volna. Ebben én hatalmas hibát követtem el, ez amatőr lépés volt. Egy író kellett volna, mégpedig egy olyan író, aki kitalálja a történetet előre, legalább 8—10 részre előre, és kellettek volna dialógus –

írók, akik kiszolgálják. Itt egy külön szakmáról van szó, forgatókönyvírásról. 1’eltételezem, hogy egy filmhez értő ember könnyebben képes dialógusokat írni, mint az irodalomból átemigrált bárki. Ez az a műfaj, ahova — az az ér­zésem — fiatal embereket kellene bevonni, olyanokat, akik már megmutat­ták, hogy képesek forgatókönyvet, képesek dialógusokat írni és nem irodalmi műveket. Ez tehát hiba volt.

— Ez nem az írókat minősíti?

— Nem, nem az írókat, szó sincs arról, hogy az írókat minősítsem, egyszerű­en arról van szó, hogy ez egy gyár, és a gyárat gyár formában kell felépíteni, tehát úgy, hogy legyen egy főmérnök és legyenek mérnökök, akik megcsinál­ják a tervet, akik a részletfeladatokat megoldják. Például el tudom képzelni azt, hogy az író a produkció vezetőjével, a rendezővel, a dramaturggal meg­beszéli azt, hogy 10 részen keresztül mi lesz a történet nagy vonalakban, hogy pl. a 8. részben Julcsi megbukik matematikából. Ezt azonban fel kell építeni, és ennek következményei is vannak. A részleteket teszem azt, há- i ont dialógusíró írja először csak durvábban, ezután finomabban, tehát két, gyakorlatilag három lépésben, aminek eredménye egy szinopszis jellegű vázlat, egy durva dialógussor és a kész irodalmi könyv. Ez ideális állapot len­ne, Az, hogy amikor a rendező kézbe kapja, a feladata pusztán annyi, hogy leforgassa, hogy odaálljon az operatőr mellé, instruálja a színészeket, eset­híg a berendezőt letolja, mert 1987-es naptár van a 89-es helyett a falon, és így tovább. Szóval ennek egyfajta automatizmussá kell válnia, kellene vál­nia, olyannak, ami nem infarktusokat idéz elő, hanem hétköznapi munka. I íz a televíziós szürke munkához tartozik. Tulajdonképpen a Televízió leg­szürkébb munkájának kellene lennie. Ezt furcsa így mondani, de végül is ez a helyzet.

— A forgatókönyvek kialakításában Lendvay György is részt vett?

■ Lendvay György, aki akkor még a Műsorigazgatóságon dolgozott, java­solta, hogy a soap-opera kerüljön be a Televízió műsortervezésébe. Amikor ez megtörtént, ő kiszállt és jóindulatúan nézte a sorozatot, de a továbbiak­ban nem vett részt benne. Amikor ő kiszállt, akkor kerültünk hivatalosan a Sorozatszerkesztőséghez, Liszkay Tamás kezébe. Vele folytatódott a továb­biakban a munka, ami hát ment, mendegélt. Akkor már nyár volt, és hajói emlékszem, az írók elkezdtek dolgozni, készültek a könyvek, aztán kicsit át kellett írni a könyveket, mert nem igazán tetszett. Akkor jött egy olyan pilla­nat, amikor kiderült, hogy ide egy olyan ember kell, akiről már tudtuk régen, hogy kicsoda. Az, aki egyszerre menedzser és rendező. Na most mint tudod, ilyen a Televízióban elég sok van, ugyanis a Televízió rákényszeríti a rende­

13

zőket, hogy egyszerre menedzserek is legyenek. Itt azonban lényegében mindenki egyetértett abbán, hogy ennek a sorozatnak ki legyen a rendezője. Felkértük rá, és akkor elindult a következő menet, amikor gyakorlatilag elölről kezdtünk mindent, mert ő végiggondolta velünk együtt ezt az egész ügyet.

— Ez várható volt a rendező belépésekor?

— Vannak olyan rendezők, akik egyszerűen lebonyolítják a dolgot. Itt nem ez volt a helyzet.

— Erre nem is volt szükség.

— Nem erre volt szükség. Itt intenzív belépés kellett, ugyanis én dramaturg vagyok. A Televízióban a dramaturg helyzete fokozatosan romlik, mind anyagilag, mind erkölcsileg. Hogyha egy dramaturg elindít valamilyen na­gyobb vállalkozást, akkor 20-szor nehezebb a helyzete, mint ha ezt egy ren­dező vagy teszem azt, egy osztályvezető, vagy mint bárki más teszi. Viszont valahol az engedélyünkben az van, hogy ezt is kell csinálnunk. Amikor belé­pett Ádám, elölről kezdtük az egészet, ő végül is az alapokat hagyta meg úgy, ahogy voltak, bizonyos elemeiben korábbi ötleteinket tartotta jobbnak a későbbieknél; bizonyos szereplők viszont egyszer csak megöregedtek, má­sok megfiatalodtak, gyermekek szűntek meg, mert például ha jól emlék­szem, akkor Vágásiéinak 3 gyermekük lett volna és 20 évvel idősebbek voltak. Az első forgatókönyv egyébként így is készült. Tehát Nemcsáknak ki- hullot az ősz szakálla és megszűntek a gyermekei. De kitalálódott Máriáss József figurája, a közös Bőhm, és kellett egy nagyon ellenszenves figura, er­re kitaláltuk Sümeghyt, akinek feltétlenül ilyen nevének kellett lennie, ami szemmel láthatóan magyarosított, de rosszul magyarosított név és így to­vább. Szóval így lett árva szegény Vágási Ferenc.

— Mindezek a változások egyetértést is tükröztek, tehát az alkotó csapat közös munkával hozta meg ezeket a változtatásokat?

— Igen. Nem mondom, voltak lázadások meg hirtelen vérnyomásesések, amikor Ádám egy-egy ötletét bejelentette, de végiggondoltuk, és noha Ádám volt a domináns, azért hagyott dolgozni. Tehát tényleg közösségi jel­legű munka volt ez a rész.

— Milyen hosszú idő telt el a próbaszámig?

— Hihetetlenül kevés, 10 hónap.

— Korábbi tapasztalatok mondatják ezt veled?

— Hogyne. Például az Árpádházi sorozat, aminek az ötlete 1978-as, ha jól emlékszem, és most, 1989-ben még egy kockát nem forgattak le. Vagy pél-

(Iául a Kémeri sorozat, ami 1979-es ötlet, és 85-ben sugározta a TV. 84-ben vették fel. Általában az ötlettől a sugárzásig eltelik 2—3 év.

— Szóval ennek a sorozatnak a megszületése, megvalósítása és magának a ké­szítésnek a mechanizmusa elüt a jelenlegi televíziós gyakorlattól?

— Hajaj, nagyon. Mindenben. Ez egy teljesen külön ügy. Egyébként szerin­tem amiatt valósulhatott meg egyáltalán ez a sorozat, mert itt volt az ideje, hogy egy ilyen sorozat legyen. Meggyőződésem, hogy ennek az országnak is igénye van egy ilyen típusú sorozatra, másrészt pedig itt a TV-ben is megér­lek rá a feltételek. A nemzeti televíziózásban ki kell alakítani bizonyos köz­helyeket, amik közhelyszerűen jellemzők arra a nemzeti televíziózásra. A cseheknél vannak a cseh Új-hullám humorával fűszerezett sorozatok: emi­att sikeresek ezek a kis cseh komédiák, emiatt jó a Kórház a város szélén, mert ott sikerült olyan tipikusan cseh helyzetet teremteni, ami mindenhol el­megy és mindenhol érthető. Ugyanúgy,az NDK televízióban is van Kiskert a város szélén, nem tudom pontosan, hogy Történetek a kiskertről, meg Tör­ténetek a magasházakból, meg ilyen típusú sorozatok, amik szintén kifeje­zetten németek. Meggyőződésem, hogy nekünk egyszerűen kötelességünk kialakítani egy olyan sorozatot, ami magyar, és azt hiszem, hogy ez az.

Mennyiben térnek el ezek a sorozatok a véges hosszúságú sorozatoktól? Pél­dául a Kórház a város szélén x számú részből áll, és kevésbé él együtt a nézőjé­vel.

Igen, a Kórház a város szélén típusú sorozatok az angol sorozatok mintá­jára készültek, tehát negyedévig tart, 13 rész egy negyedév, vagy ha törté­netesen nagyon sikeres, akkor kétszer 13 rész. Tovább már nem nagyon. Ezt beláthatóan meg lehet csinálni, és ez a hagyományos gyártás terméke. A Szomszédok más, ez félig-meddig publicisztikai műfaj, és így határozódott cl, hogy ez most vég nélküli. Egyik legnagyobb nehézségem az elfogadtatá­sában az volt, hogy megmagyarázzam: ez egy végtelen sorozat. Nem előre határozzuk el, hogy mikor van vége, hanem akkor, amikor tényleg vége van. Tehát amikor a saját élete folyamán kiderül, hogy most vége van, most lépni kell, most mást kell csinálni. Mást, teszem azt egy nagyüzemben játszódó so- lozatot vagy egy ügyvédi munkaközösségben játszódó sorozatot. Most azért ezt a két példát mondtam, mert ilyen típusúakat még nem csináltak.

Olyan fokon azonosulnak a nézők időnként a szereplőkkel, hogy ez az Isau- la jelenségből kiindulva felveti az alkotók felelősségét.

A kezdet kezdetén volt egy példám arra, hogy milyen ez a sorozat. Ennek a sorozatnak olyannak kell lennie, hogy ha Magenheimék telefonszámát megadjuk, akkor a néző azt érezze, hogy ha esetleg felhívja ezt a számot,

15

maga a Magenheimet alakító Kulka János veszi fel a kagylót. Ennek követ­keztében nagyon nagy a felelőssége, mert orientál. Ezt a felelősséget — ne­kem már semmi közöm hozzá, úgyhogy már nyugodtan dicsérhetem – nagyon komolyan veszi ez a sorozat, és láthatóan tudja, ismeri a helyzetéből fakadó etikai csapdákat. Egy kicsit óvatos is, de ez magánvélemény. Lehet, hogy én lobbanékonyabb vagyok a sorozat készítőinél.

— Azt mondtad, „nekem már semmi közöm hozzá ”. Te a Szomszédokat végig­kísérted az ötlettől a megvalósulásig de csak az első 6 részt jegyezték a neved­del.

— Igen. Hogy miért távoztam el, ezt kérdezed? Ez bonyolult kérdés. Egy­részt benne van az, hogy elsősorban olyan dolgokkal foglalkozom, amik kí­vül vannak a sorozat tárgykörén. Ha az ember szívére teszi a kezét, akkor megmondja, hogy ez publicisztikai műfaj lett. Nem drámai, hanem olyasfaj­ta, ami valahol a belső vezércikk és a tárca között van, drámai formában. Ez nem az én műfajom. Az én területem a színház és az irodalom, tehát hogy egészen leszűkítsem, két dologgal foglalkozom a Televízióban: egyrészt azokkal a műsorokkal, amik drámák televíziós adaptációi, másrészt olyan dolgokkal, amik regények, könyvek televíziós adaptációi. Ha én továbbra is a Szomszédoknál maradok, akkor ez válik az életemmé, és azt hiszem, hogy ezt nem nekem kell csinálni. Ez az alapvető ok. Ha olyan sorozat lett volna, aminek látom a végét, akkor valószínűleg maradtam volna, de mivel nem lá­tom, emiatt nekem muszáj volt távoznom.

— Ez számodra is egy csapda, mert voltaképp te képviselted először azt, hogy ez a sorozat belátható vég nélküli legyen.

— Persze, de hát ez kell a magyar Televíziónak, ez a meggyőződésem. Ez kell a magyar televíziózásban, sőt még jobban is kell annál, amennyire most van, de az is meggyőződésem, hogy ez nem az én műfajom, én nem vagyok politikus, nem vagyok újságíró, ahhoz, hogy ezt a sorozatot dramaturgként tovább is csináljam, ahhoz ilyen véna szükséges. Szeretném azt folytatni, amit eddig csináltam. Hogy is mondjam ezt, ez az élet kis kérdéseivel foglal­kozik, amik legalább olyan fontosak, mint a nagy kérdések, de szeretném, ha a kis kérdésekkel csak a hétköznapi életben foglalkozhatnék.

Még valamit el kell mondanom. Amikor ennek a sorozatnak a szervezése folyt, saját pénzemen kimentem Olaszországba, ahová feleségemet — mint színésznőt – meghívták egy fesztiválra. Ezen a fesztiválon végignéztem az összes szappanoperát, amit egyáltalán adtak. Kemény meló volt. Olyan rossz brazil filmeket láttam, hogy a szőr égnek állt a hátamon. Voltak ebben francia, német, angol, amerikai sorozatok. Voltak köztük eszelősek, tényleg

szörnyűek. Viszont megerősödött a meggyőződésem, hogy valahol a mi tele­víziózásunk az angol televíziózásból nőtt ki, és valahol az ízlésünk jobban hasonlít az övékhez, mint a franciákéhoz, mint az amerikaiakéhoz, talán még jobban is, mint a némethez, bár ez utóbbiban már nem vagyok olyan biztos. És az volt az érzésem, hogy meg tudunk csinálni az East-Enders szintjének megcélzásával egy igényes sorozatot. Nem tudunk. Kész. Minden országnak olyan a teleregénye, amilyet megérdemel…

Komlós Juci

Komlós Juci Buda egyik forgalmas utcájában, egy bérház második emeleti lakásában fogad. Minden lakásnak van valamilyen hangulata: ebben az első pillanatban valami kellemes érzés kerít hatalmába. ízléssel összeválogatott bútorok, és a falakon sok-sok kép. A képek mindegyike egy-egy emlék: Komlós Vilmos és Komlós Juci. Ebben az otthonban természetessé válik a megértő, bölcs mosoly, a segíteni akaró szeretet, amely szeméből sugárzik, és amely oly rokonszenvessé tudja tenni szerepeinek megformálásában. A környezet idézi a múltat, amelynek folytatása a jelen.

Valahogy ez a gondolat fogalmazódott bennem kérdéssé:

— 77a a családban már volt színész — Komlós Vilmosra gondolok —, akkor egyenes út vezet a színi pályához?

— Nem apámmal kezdődött a pálya, hanem anyai részről, ahol még a déd- szülők is színészek voltak. A színészpálya pedig nemcsak most nehéz, nehéz volt akkoriban is, úgyhogy annyira voltam tiltva tőle, hogy természetesen csak erre vitt az utam.

— Mit jelentett ez a tiltás?

— Felhívták a figyelmemet az árnyoldalakra, az anyagi, fizikai és egyéb ne­hézségekre. A háború ellőtti színésznemzedékeknek a hivatásukat gyako­rolni nagyon kemény megpróbáltatásokkal járt, értem ezen, hogy pl. a ruhatárukat maguknak kellett előállítani, kellékekről sokszor maguknak kellett gondoskodni, ha azt akarták, hogy jó legyen. Ezek a toalettek, ruhák, jelmezek sokba kerültek, amikor még az is probléma volt, hogy civilben mi­ben járunk. Nagyon alacsonyak voltak a fizetések, akkoriban is csak a sztá­rokat fizették meg. Később, amikor színésznő lettem és vidéken játszottam, a ruhákat előteremteni komoly nehézségekbe került. Édesapámnak gyak­ran ment a távirat, hogy küldj pénzt, és ő úgy táviratozott vissza, hogy az per­költséggel együtt mennyi lesz. Nem kis kenyérgondok is voltak, és hogy az én színpadi ruháimra teljen, azt el kellett vonni a többi családtagtól. Na de hát ez csak egészen fiatal koromban volt így, mert amikor aztán elkezdtem ját­szani, akkor az még többe került, és még nagyobb gondot jelentett.

18

I így „hullámhosszon” Zenthe Ferenccel

A kezdeti lebeszéléseket később támogatás követte?

Igen. Apám elvitt Rózsahegyi Kálmánhoz. Kálmán bácsit tartotta szakér­tőnek. Akkor Kálmán bácsinál verset kellett mondani, énekelni, táncolni kellett. Meghallgatott és felvett. Az ő magániskolájába jártam egy évet.

Mint színészgyermek az átlagnál gyakrabban járt színházba?

Nem, nemigen láttam én több előadást, mert mi Pestlőrincen laktunk, és .i/. Pesttől eléggé távol esett. De már kicsi koromban is felléptem. Például Pécsett volt apám táncos komikus, és amikor gyermekszereplő kellett, mi­után ott voltam kéznél, felléptettek egy operettben. Ezt gyakran csinálják ma is, hogy az ottani művészeknek vagy hozzátartozóiknak a gyerekei, akik kéznél vannak, azokat próbálják ki előbb. Az első fellépésem nagyon kedves volt, ahogy visszaemlékszem, mert nem akartam az istennek sem bemenni a színpadra. Kis rokokó ruhát adtak rám, és csak annyit kértek, hogy a színpad egyik feléről átmenjek a másikra. A végén csak úgy tudtak erre rávenni, hogy kaptam egy darab csokoládét, aminek a másik fele a színpad túloldalán volt az ügyelőnél. Azt megcéloztam, és átsétáltam. Akkor még rábeszélés kellett, hogy kimenjek.a színpadra, később már lebeszélni sem lehetett róla.

19

— Rózsahegyi Kálmán iskolájában egy évet töltött?

— Ott egy évet játszottam, ezután a Király Színházba hívtak, aminek Tiha­nyi Vili bácsi volt a főrendezője. Ö szereplőt keresett a Viktória című ope­rettbe, Ah Vong, a kis kínai lány szerepére. Akkor nagyon vékony voltam és nagyon picike, hát engem választott. Kálmán bácsinál megnézett, és le is szerződtettek. Még a Három a kislányban is játszottam, de aztán a szezon végén bezárt a színház. Az volt azt hiszem a Király Színháznak az utolsó éve.

— A Király Színház után újabb színház?

— A Király Színház után nagy szünet következett. Itt-ott felléptem apámék- kal, főleg turnékra mentünk, például balatoni turnéra, ahol Apa mindig úgy konferált be, hogy „Engedjék meg, hogy a saját szerzeményemmel szóra­koztassam önöket”. Itt sanzonokat, verseket adtam elő. Aztán megtudtam, hogy Szegedre Sziklai Jenő keres fiatal szubrettet.

— Általában szerepre kerestek színészeket?

— Inkább típust kerestek. A szerep mindig adva volt. A vidéki repertoárban nagyon gyakran váltottak darabokat.

— Akkoriban aki színész szeretett volna lenni, a színpadon vált színésszé?

— Az Akadémiaközelebb vitt a Nemzeti Színházhoz, jobban szem előtt volt az ember, de aki csak játszani akart és nem volt főiskolája, az inkább vidék­re ment. Ha a színházi ügynökség ismerte, tudott róla, akkor tudta ajánlani. Rajta tartották a szemüket a vidéki színészeken is, és ha kerestek valakit va­lamilyen szerepre, akkor kész volt a lista, hogy kit ajánlanak.

— Könnyebb volt a színész dolga akkor, mint ma?

— Nem kellett saját magát árulnia. De nem lehet hasonlítani az akkorit a mostanival, mert akkor a színház volt minden. Film nagyon kevés volt 35-től 40-ig, amiről én tudok beszélni. Azok nagyon nehéz idők voltak. Se Televí­zió, se Rádió, semmi. Mindenünk a színház volt, abban éltünk, egymással él­tünk. Ott a téma a társalgóban nem a kocsi vagy a TV volt, hanem csak a színház és a színházzal kapcsolatos problémák.

— Annak ellenére, hogy a pálya tele volt nehézségekkel, fel sem merült önben, hogy mást csináljon?

— Bennem soha nem merült fel, mert elképzelni sem tudtam volna, hogy mást csináljak. Mikor elvégeztem a 4 polgárit, akkor apámék még megpró­bálkoztak, hogy tanuljak gyors- és gépírást. Nyertem is ott valami kis ver­senyt, de 3 hónap után már nem tudtam odafigyelni, mert nem érdekelt. Az iskolában is mindig azért volt baj velem, mert az órák alatt a ritmust vertem a pad alatt, és nem nagyon figyeltem. Ezt úgy látszik örököltem, mert a já­tékkészségem soha nem hagyott el.

20

< h indok a közértben (Dobránszky Zoltánnal)

Tehát Szeged következett.

1 ^mentem Sziklaiékhoz, hogy most váltom meg a világot. Az első szere­pein a Cigánybáróban volt, ez a lóss-fuss gyerek, ez az „igenis”, „jövök-me- gyck” valaki: úgy hívták ezt a kisfiút, hogy Sáni. Ez örök életemre megmarad I icnnem. Vékony kis zöld lány voltam, nagyon-nagyon világos hajjal, és ter­mészetesen úgy képzeltem el, hogy ha én most lemegyek Szegedre, akkor <ill én leszek a „nagy nő”. Erre mindjárt rámsózták a kis inasgyereket, úgy­hogy idegességemben aztán a bemutatón hasra is estem, ami nyíltszíni tap­si il is hozott. Azt hitték, hogy meg van rendezve.

/I további előadásokon akkor ez maradt?

Igen. Sziklai, aki rendezte, bejött és mondta, hogy ez nagyon kedves volt, I n óbáljain megismételni. Úgyhogy ez maradt. Ezután nagy operettek jöttek. I ‘őlcg operettek, naivaszerepek. A színházban Mészáros Ági volt az első s/iihrett, a fő szubrett. Sosem felejtem el, a Tatárjárás című operettben volt egy nagyon kedves nadrágszerep, a Mogyorósi önkéntes. Ez volt minden láncos színésznőnek az álma, és mellette volt egy nagyon sápadt, holdkóros nnivuszcrep. Persze mindegyikünk azt hitte, hogy ő a Mogyorósit játssza.

21

Azt mondta nekünk Sziklai, hogy gyerekek, nem tudok dönteni, aki előbb szerez huszárruhát, azé a szerep. Nahát aztán megindult a hajsza egy női hu­szárruháért. Áginak sikerült. Én nagyon szerettem Ágit, és nem tudok mon­dani olyan jó kollégát, mint ő, de akkor nagyon irigy voltam rá, és mivel Ági alacsony volt, én felvettem egy 9 cm magas sarkú cipőt, hogy Ági még kisebb legyen nálam.

— Voltak szerepelképzelései?

— Nekem nem volt különösebb szerepelképzelésem, csak az, hogy mindig a színpadon legyek. Játszani, játszani, táncolni, minél többet és mindig mást. Elég gyakran volt bemutató, repertoárdarabokra is be kellett állni. Nagysze­rű kollégák voltak Szegeden, akik nagyon komolyan segítettek. Aztán jött a vágy, hogy jó lenne prózát játszani, drámai szerepet. Itt-ott sikerült kisebb karakterszerepeket megkapni. Rengeteget játszottunk. Jó közönségünk is volt. Nagyon szerettek, mert mindig jókedvű voltam, és ez kihat a közönség­re is, a színésszel együtt nevet, vele örül a közönség is, ez óhatatlan.

— Szegedről nem hiányzott Budapest?

— Nem, nekem nem, mert nagyon szeretett a társulat, és szeretett a közön­ség is, úgyhogy nem éreztem a hiányát. Akkor nagy színházi élet volt Szege­den, jártak le megnézni Pestről, igazgatók is, rendezők is, újságírók is. Nagy élet volt.

— Említette, hogy prózai feladatok is adódtak

— Először is az Asszonyok című drámában. Ebben 40 női szerep volt, Pest­ről jöttek le vendégszerepelni Bulla Elma, Fejes Teri, Gombaszögi Ella. Csak női szereplő volt. Bár ma is játszanék ezt a darabot, mert nagyon érde­kes, nagyszerű darab különböző női típusokkal, nagyszerű jellemekkel.

— Jobban szeretett prózai darabban játszani?

— Nem. Ezt is játszottam, azt is. Szóval én soha nem tudtam különválaszta­ni, hogy mit szeretnék jobban. Akkor én nagyon táncoltam, akrobatizáltam, szteppeltem, örömöm volt a színpadi mozgásban.

— Az örömök és a sikerek ellenére következett Miskolc?

— Szegeden találkoztam férjemmel, a későbbi miskolci színigazgatóval, aki akkor még színész volt. Később ő vitt Miskolcra.

— Ugyanolyan színházi élet volt Miskolcon, mint Szegeden?

— Azzal a különbséggel, hogy opera nem volt. Kisebb színház volt, de na- gyon-nagyon szerették a városban, és ott is magukénak tekintették a színhá­zat, a színészt. Romantikája volt a színháznak, és a hangulat is más volt a színészek körül, mint ma.

22

I 942—43-ban kezdődtek a bombázások. Akkor — ezekről nem szívesen be- N/élck — voltak kollégák, akiknek útjában voltam, feljelentettek. „Miért ját­szik még mindig, fél-zsidó”. Olyan emberek, akikkel nap mint nap együtt ettem, együtt játszottam, majdhogy nem együtt laktunk. Egy étteremben ét­keztünk, ahol volt egy box, ahova mindig együtt ültünk. Egy szép napon, Minikor bementem, és így széthúzódtak a többiek, hogy ne tudjak leülni, mondom nekik: nem mennétek arrébb gyerekek? — Nem látod, hogy nincs hely? — volt a válasz. Itt vettem először tudomásul, hogy mit jelent a zsidó­törvény. Például kollégák nem mertek üdvözölni. Én integettem a másik ol- diilrn, hogy „Hová mész? Szia!” Ó meg úgy tett, mintha a kirakatot nézné. I éltek, és én megértem őket, csak akkor még nem fogtam fel, hogy mit je­lent ez. Barátaim, akiknél laktam, azok bujtattak, mert már kerestek a vá- lONbnn. Nagyon kalandos úton kerültem haza Budapestre. Egy kollégám, I Inkos Pista, aki katona volt, berakott egy kocsiba, hogy hazahozzon, közben neki nyílt parancsa volt, és be kellett mennie Mezőkeresztesre. Akkor ott biijtntott. Azután gyanús lettem, mert Bakos Pista feleségét valaki ismerte, én nz fekete volt, én meg szőke. 3 napot töltöttem ott a hadak útján Mezőke- i én/,tcsen, és akkor Pista valósággal kilopott minket a hadtesttől és felrakott vnlmni vonatra. A férjem ott maradt. Édesanyámmal jöttünk haza. Apámék ke leslek, de nem tudtak rólunk 3 napig semmit. Szegény Bakos Pista ké- *Őbb n háborúban meghalt. Akkof nagyon sok keserűség ért engem olyan kollégák részéről, akik ma is az élvonalban vannak, ezért nem szívesen be­it/élek erről az időszakról.

A/érl volt kedves és felemelő is a sok rossz között. Amikor bejöttek a néme­tek, n nézők már tudták, hogy én nem játszhatom többet. Március 19-én a Knméliás hölgyet játszottam Miskolcon, és olyan tüntető tapssal fogadtak, hogy alig tudtam megszólalni. Ezek nagy élmények. Vagy ezután Ózdra mentünk, Ózdon Nyilas Misit játszottam, amikor Szálasi átvette a hatalmat, oi i In nagyon kemény dolgok voltak. Rengeteg nagyszerű elvtárs volt az ózdi munkások között. Éh akkor még nem tudtam mi az, hogy párt, csak hallot- limi, hogy ha bármi bajom történik, akkor ennél és ennél az elvtársnál je­lentkezzek, ők elbújtatnak. Akkor fel sem tudtam fogni, hogy mit jelent ez, i mii k később, hogy ők is az életükkel játszottak. Egy színész életében ez nagy dolog, hogyha ilyen közvetlen élmény hat rá, mint akkor rám, a Nyilas Misi előiidásán. Abban a monológban minden benne volt. Számomra ritka él­mény volt, és aztán később visszahallottam, hogy annak is, aki ott volt azon ii/ előadáson.

/’>/ a „ történelmi helyzet” hozta ?

23

— Igen, például Szegeden, amikor az Ansluss volt, kényszerítettek minket, hogy tartsuk meg az előadást közönség nélkül. Beült a tűzoltó és beült egy nyomozó, és nekünk egy nagy operettet el kellett játszani. Kongott az a ha­talmas szegedi színház. Csak néztük egymást a kollégákkal. Elöl ült az az ember, úgyhogy muszáj volt rendesen, komolyan játszani, nem lehetett lazí­tani. Nem volt könnyű.

— Időnként mint egy kis társadalom, úgy működik a színházi közösség.

— Feltétlenül.

— Pillanat alatt reagál mindenre.

— Igen. Egy ilyen színházi közösség ha tényleg, ha igazán csapat, egy szem­villanásból is megértik egymást.

— 1945 után visszatért Miskolcra?

— Nem. Először a Magyar Színház nyitott, ott a Csodabárban játszottam egy kis szerepet Jávor Palival, Honthy Hannával. Ez 46-ban volt. A bemu­tatón mindenki kapta a virágokat, engem meg a kutya sem ismert, és így az én öltözőmben nem volt egy szál virág sem. Egyszer a szünet után, amikor bementem az öltözőbe, az asztalon egy hatalmas virágkosár állt. El voltam ájulva, hogy kijárt itt. Aztán az öltöztetőm súgta meg, hogy Jávor művész úr végigjárta az öltözőket, és aki nem kapott virágot, annak hozatott. Igen, ő rendkívüli ember és kolléga volt. Nagyon szerettem és nagyra becsültem. Később a Szabad Színpadon Both Bélánál Pollyt játszottam a Koldusoperá­ban. Ezt Rácz Gyuri rendezte, és aztán onnan mentem vissza Miskolcra. Akkor ott helybeli kollégákból már összeverődött egy társulat, és azért men­tünk le Horváth Jenővel, hogy lehet-e ott játszani? Vonattal mentünk le. Akkoriban volt az ember-zabrálás. „Kicsi munka, kicsi robot” szedték össze a férfiakat. Soha nem felejtem el, egy Patruj járta a vonatot, én pedig a ken­dőmet Horváth Jenő fejére kötöttem és odabújtam, hogy „Anyukám”. Ne­hogy elvigyék Jenőt. Miskolcra később lejött férjem, Földessy Géza is, és azután lassan beindult a színház.

— Földessy Géza?

— Földessy Géza, színész volt, színigazgató volt, most is azt csinálja, csak Nyugat-Németországban. Münchenben él, 1949-ben ment el. Rákosi elől.

— Miskolcon tehát beindult a színház. 1948-ban Várkonyiék kerestek a Mű­vész Színházba szereplőt. Volt egy szerep, amit nem akart vállalni senki. Ez végül életem egyik legnagyobb sikere lett.

— Negatív figura volt?

— Nem, sőt, csak éppen két felvonáson keresztül szinte meg se szólalt. A harmadik felvonásban volt egy 10 —15 perces monológja.

24

I)e mind a három felvonásban a színpadon volt?

Igen. Aki már befutott színész volt, annak ez nem jelentett olyan felada­ti il, mint nekem. Kis rókák volt a darab címe, egy üzletemberekből álló ame- i Ikiii családban, ahol csak a pénz volt minden, én egy 40 éves delíriumos íirlN/.tokrata nőt játszottam, akit a férj pofoz, ő meg az italba menekül. Jó, ánlrkcs darab volt, Lilian Hellman írta. Nekem ez jelentette a kiugrást. Ez­után le is szerződtettek a Művész Színházhoz. Még vissza kellett mennem már pesti szerződéssel Miskolcra, mert bonyolult lett az élet, a férjem el­ment, a miskolci színház vezető nélkül maradt. Engem a Szakszervezet meg n különböző szervek rábeszéltek, hogy menjek vissza, hogy nyugalom le­gyen, és hogy vegyem át és adjam át a színházat. Nehéz idő volt ez az éle­temben, mert nem értettem a színház gazdasági részéhez egyáltalán. Ki kellett űzetni rengeteg mindent, a pesti fizetésem is ráment, apám pénze is i áment. Ez megint olyan dolog, ami rettentő hosszú és bonyolult. A bérlet- I n* n/eket valaki zsebre tette, a színészek gázsija nem tudom, hol volt, ezt ne­kem kellett összekaparni a családból, mindenhonnan, mert a kollégákat ki kellett Űzetni, meg az előadásokat is meg kellett tartani. Miskolcon a válasz­tásikul még végigcsináltam, felvonultam a társulattal, és aztán átvette az Ölön Bizottság Inke Lászlóval az élén a színházat, én pedig visszajöhettem a Művész Színházba, és azóta is itt játszom Pesten. Azóta budapesti színész vagyok.

/II eddig játszott a Művész Színházban?

Két szezont. 50 elején jött az államosítás és áttettek minket a Vidám Színházba, onnan át a Néphadsereg Színházba. Akkor nem volt, hogy én ho­va s/ei ződöm. A Néphadsereg Színházban voltam 57-ig. Akkor hívtak a Jó- znrl Attila Színházba, ott is eltöltöttem egy jó időt, onnan mentem a I háláiba és onnan nyugdíjba.

Ihidupesten inkább a prózai szerepek kerültek túlsúlyba?

Inkább prózai szerepek. A Művész Színházban a Kis rókák, az Ida regé­nye, a Képzelt beteg. A Néphadsereg Színházban rengeteget játszottam. I egkcdvcsebbek a Cyrano Roxane-ja és a Topáz voltak.

lőttek a drámairodalom nagyszerepei?

Igen. Az első szovjet bemutató Lavrenyev: Leszámolás. A József Attila Színházban a Váljunk el, a Kertész kutyája, a Szókimondó asszonyság.

í tek a színházváltoztatások már saját akaratból történtek?

K József Attila Színházba hívtak.

S terepekre?

25

— Igen, szerepekre. A Néphadsereg Színházban még játszottam a Földin­dulást, de olyan volt körülöttem a hangulat, hogy éreztem, nincs szükség rám.

— Voltak szerepálmai?

— Mindig voltak. Akkor még a Johannát is szerettem volna eljátszani. Az­tán más játszotta el.

— Pályája során sikerült eljátszani?

— Nem. Ez nem sikerült, pedig abban az időben nagyon szerettem volna. De sok más jött helyette. A József Attila Színházban 7 évig játszottam. Ott a társulat is jó volt, és egy kicsit úgy éreztem magam, mint annak idején Szege­den vagy Miskolcon, amikor nagy szeretet vett körül és ez nagyon jó volt. Később oda szerződött Kazán Pista, és akkor csináltak velem egy nagyon furcsa dolgot. Behívattak az irodába, hogy mit szeretnék játszani, biztos van valami szerepálmom. Volt egy darab, amiről hallottam, és szerettem volna eljátszani. Mondtam a címet. A legközelebbi társulati ülésen a főrendező tartott egy beszédet, és többek között olyan megjegyzést tett, hogy vannak egyesek, akik szerepkövetelésekkel lépnek föl. Nem mondta ki a nevemet,

Takácsék ünneplőben Fillár Istvánnal és Kun Vilmossal

26

•In ii darabot igen, amit ők kérdeztek tőlem. Akkor nagyon rossz érzés kerí- b’ll hatalmába. Mondtam, nekem innen el kell mennem. Kazimirékhez nimlrma Tháliába.

A‘r volt az a pont, ahol váltani kellett.

Igen. íin nem tudok bizalom nélkül dolgozni. Itt, a Szomszédokban is h/Ai i érzem jól magam, mert érzem, hogy bíznak bennem.

•I / Itália Színházban is megvolt ez a bizalom ?

Igen, liz másfajta színház volt, mint a József Attila. Itt inkább — hogy nmiidjam — dramatizált műveket játszottak, és nem igazán találtam meg a helyemet.

.4 József Attila Színházban vezető művész volt, a Tháliában mennyiben vál­tónál a helyzet?

llri NÜletes volt Kazimir velem szemben, mert megmondta, hogy ilyent is k»dl IrtlN/.iini, olyant is kell játszani.

Komlós Jucit, a budapesti színésznőt a filmgyár mennyire foglalkoztatta?

I ‘gyNZ.er, még növendékek voltunk, amikor statisztálni kivittek minket • yy Ilimhez. Gál Franciska játszotta a főszerepet, és ott nyüzsögtünk körü- hille mint intézeti növendékek, aztán ez annyiban is maradt. Egy ízben meg- bni’nlek — még a Király Színházban játszottam 1938-ban —, egy flhiurkeecset csináltak, amit Pásztor Béla rendezett, és amiben Feleki Ka- inilliil, < kosz Vilmával és Radó Sándorral játszottam együtt. Ezt a Rádiusz niii/llum mutatták be, fele filmen, fele ott a színpadon történt. Ott táncol­tunk Kamillkával. Abban az időben kezdődött a zsidótörvény, ami eleve el- Mihi irz utamat.

A h h/abadulás után két filmben játszottam, amit Kállai István írt, a Megfe­lelő emberben és a Húsz évre egymástóiban, valamint a Gertler Viktor ren- •I* de Anmycmberben. Filmgyár ennyi volt. A TV-ben viszont nagyon sokat jAli/iillam.

i landolom, hogy azért hiányzott ez a fajta siker is?

Amíg elég sokat játszottam, nekem nem hiányzott, mert azt a közvetlen k«t|n hnliilot, ami a színész és a közönség között létrejön, azt csak a színház lnd|»i nyújtani. Nekem ez életet jelentett, levegőt jelentett. A filmgyárban iihii éleztem soha a játék örömét, a visszahatást. Az egészen másfajta műn­ké < >í I hiányérzetem volt, hiányzott a közvetlen kapcsolat, a reagálás.

I televíziózás az ugyanilyen annyiban, hogy ott is hiányzik a visszahatás.

Igen, de most is előfordul, hogy keresek magamnak „szemet”, embert… i I dühön belül?

27

— A stábon belül, akihez szolok. Akivel létrejöhet ez a „kapcsolat , akinek a reagálását látom.

— Segít az, hogy a televízióban lehetőség van a felvett anyagok visszanézésére?

— Érdekes, ez amennyire zavar, annyira segít is. Zavar egy bizonyos fokig, mert mérges vagyok magamra, hogy rosszul csinálom, hogy nem így kellett volna. Nekem azért nagyon nehéz, ha utószinkronnal csinálok valamit, mert rettenetesen zavar, hogy megmásíthatatlan. Egyrészt, másrészt — és ez már nem divatos szó — én ol^m színész vagyok, aki próbálom átélni a szerepe- met. Régen azt mondták, átlényegülök. Utószinkronnál erre nincs idő, szín­padon van, és én azt nagyon szeretem, de hogy visszahozni azt a szituációt, amiben úgy szólaljon meg az ember, mint abban a bizonyos pillanatban, amikor felvettük, nagyon nehéz. Ott mindig nagy hiányérzetem van. Máso­kat boldogan szinkronizálok. Azt nagyon szeretem, izgalmas feladat. Vissza­térve a visszanézésekhez. Sokféleképpen lehet valamit megcsinálni, például amit most legutóbb forgattunk a Szomszédokban vasárnap a közértben. Én őszintének éreztem, amikor csináltam, de utána, amikor visszanéztük, olyan érzésem volt, hogy ez egy kicsit sok. A helyzet elfogadtatja az ilyen játékot, csak Lenke nénitől éreztem egy kicsit soknak a drámai szituációt. De ami­kor Horváth Ádám azt mondta, hogy ő ezt így szeretné, akkor én elfogad* tam, mert ha valaki tényleg ilyen magas vérnyomással vagy labilil vérnyomással küzd, mint Lenke, az nem tudja úgy fegyelmezni magát, ahogy én szerettem volna fegyelmezni magam a vevők előtt. Mégis, amikor meg­nézem az egészet készen, összerakva, van, amikor mérges leszek magamra.

— Említette, hogy sok lehetőség adódott a televízióban. Melyek voltak a legem* lékezetesebbek?

— Zsurzs Évával kezdeném, akivel én nagyon jól tudtam dolgozni mindig, Örömöm volt a közös munkában. Például a Különös házasságban, előtte pe­dig egy Moliere-t csináltunk. Akkor az még egyenesben ment, és nagyon iz­galmas volt. Zsurzs Éva lénye nagyon megnyugtatóan hat rám, ve la csináltam a Feleletet is. Abban egy munkásasszonyt játszottam. Horváth Ádámmal készült a Family Hotel, amit szintén nagyon szerettem, abban egy teljesen más figurát játszottam. Aztán jött ugyancsak Horváth Ádámmal Jó­kai a Mire megvénülünk nagyasszonya és rengeteg apró szerep.

— A TV-sprodukciókban alapvetően meghatározó a rendező egyénisége?

— Számomra feltétlenül.

— És az is, hogy milyen bizalommal van a színész iránt?

— Igen, én az a fajta színész vagyok, aki ezt megérzem. Nekem elég egy el­húzott száj, egy csúnya vagy szellemeskedő megjegyzés és becsukódok, aki

28

km csinálom a rutinmunkát, amiben nekem sincs örömöm, de azt hiszem bimncni sincs öröme senkinek.

Volt olyan is, hogy egy-egy felkérésre nemet mondott, talán azért, mert tudta, ki kéri fel?

Volt.

Most térjünk vissza a Szomszédokhoz. Itt is volt egy felkérés.

I •elhívtak, azt hiszem Szabó Gábor gyártásvezetővel beszéltem, hogy len­in* rgy ilyen lehetőség, és készítenek egy próbaszámot. Lehet, hogy lesz be­lőle valami, lehet, hogy nem. Küldtek egy könyvet, de mielőtt megláttam, mái mondtam, ha Horváth Ádám csinálja, akkor jövök. Amikor elolvastam, nagyon tetszett és nagyon bíztam benne, hogy ebből lesz valami, mert olyan imihrri voltaz egész.

.’í felkérés pillanatában már nyugdíjas voltJucika?

Igen.

/I korábbi szerepálmok között nem szerepelhetett egy TV-sorozat főszerepe.

Nem, álmomban sem gondoltam rá.

Váratlanul jött?

N Irgváratlanabbul. Ezek azok a szerencsés szituációk, amiket nem lehet • lóir kitalálni, kigondolni, felkészülni rá, úgyhogy most nagyon szerencsés nyugdíjasnak érzem magamat.

Jöttek tehát a forgatókönyvek, és ott derült ki igazán, hogy kit is kell játszani. / enk e néni Komlós Juci.

I<ii azt hiszem, hogy egy kicsit magamhoz idomítottam Lenke nénit. Nemcsak a saját személyemhez, hanem a tapasztalt, látott, ismert hasonló » inbrickhez, akiket szeretek, becsülök. Szóval mindenkitől „loptam” vala- liill, As ezt a bensőjébe és az adott szituációkba is próbálom „belopni”.

Nem jelentenek ezek valamiféle skatulyát, mármint a lakótelepi, a közértes Hltmh iók?

Nem, ezt nem gondolom. Nagyon közelinek érzem magamhoz a filmbeli i mi Ili dómat is, akiket nagyon szeretek.

/ enkefőbb jellemvonásai Jucika főbb jellemvonásaihoz is hasonlítanak?

Igen, megvannak ezek bennem, a kíváncsiság is, a pletyizés, a másokon való scgílés, a mindenütt ott lenni, kicsit dirigálni, kicsit nem, aztán megijed­ni ii Niijál dirigálásomtól, hogy jó-e, szóval nagyon sok minden van benne, imill magamévá tudok tenni.

\it néha ideges, ingerült, kicsit szigorúan fogja az unokát.

29

A „nagymama és az „unoka”, Fehér Anna

— Igen. Ilyen is vagyok. Ezek is mind megvannak bennem, és nemcsak ben* nem, hanem a korosztályommal együtt jár, és ha kifejezésre jut, nekem i| könnyebb magamat elviselni.

— Volt-e korábban lehetősége arra, hogy ennyire önmagát játssza?

— Nem. Nagyon kell az embernek ismernie saját magát, hogy azokat a tulaj­donságait vagy hangsúlyait tudja használni, amik odavalók, abba a szituáció­ba. Ebben a helyzet, a körülmények is segítenek, az, hogy beleéli magát az ember. Ez ad egy bizonyos alaphangot, hangsúlyt. Azért kérek is néha egy kis szövegváltoztatást vagy valamit, ami nem lényegi változtatás, csak az én kifejezésem talán tömörebb, vagy nőibb, vagy a koromhoz illőbb, kevéssé irodalmi. Másrészt vannak dolgok, amiket egy színésznek nem kell szó sze • rint kimondani, csak éreztetni, és akkor ez élőbb, azt hiszem.

— Az eddigi pályán eltöltött évek, meg az eddigi élettapasztalatok alapján könnyebb dolga vanJucikának, mint a fiatalabb színészeknek?

— Ez adottság kérdése. Nekem könnyebb, hogy több van mögöttem az élet­ből.

— Kevésbé kell játszani?

30

I.evrsbé kell játszani, elkerülhetem azokat a helyzeteket, amikre azt mi>1 lul mondani, hogy illusztráció, hogy az ember beszél valamiről, és ki i • II iinmdani, hogy értsék. Én megértem a szituációkat. Talán az az érzé-

• hí, lm a leiét mondom ki, akkor is tudják, hogy mit akarok mondani. Szí­tai# 11 /. n ki azt is tudja éreztetni, ami a szavak mögött van.

Iliin szerzők megkeresnék és feltennék a kérdést, van-e valami kérése afigu- hh ,il hii/n salaiban, akkor mit válaszolna ?

I gy kérésem lenne, hogy sokáig éljen. Viszont nem tetszik az, hogy olyan k hiiiyrii mondok le a régi házról, a kertről, a veteményesről. Mondta is

• • uh az első részben, hogy ebben a „kutricában” nem tud megmaradni. I liuiy/ik nekem a természethez való viszony. Én nagyon szeretem a termé- Wi ni Amivel indult ez a sorozat: kis veteményes, kis ez, kis az, szóval ezek lllíliiyn/nnk nekem. Nem bánnám, ha később egy kis telket szereznénk, de

• – * |ole illegi körülmények között nem hiszem, hogy járható út, és a nyugdí- |***’kunk nem megy olyan jól, hogy ebből legyen valami.

\i lii .’cn megszokható a lakótelepi élet, ugyanilyen nehezen szokható a kö-

• <*- \ <’/<7 is. Rengeteg a gond, a felelősség.

Ig« ii. Rengeteg gond, rengeteg probléma van. Nem szeretnék ott meg- •M urdui.

I mi Indkának az ismeretségében valaki, aki esetleg mintául szolgálhat a A. • ‘/ RI’ eladó megformálásában?

I|H ti, van itt a házban egy kis közért, abban dolgozik egy nagyon kedves hdlyy, tiki nagyon sok mindenben hasonlít Lenkéhez.

• ‘h , aki névtelenül közreműködik a sorozatban?

I|'< ii Aztán van egy aranyos barátnőm, őt Julikénak hívják. O ugyan nem »■•• fi les, de. szintén ilyen „közületi” munkával foglalkozik, és az ő férjével vil’i kapcsolata teljesen olyan, mint Lenke és István viszonya. Nagyon szere­in- i g\ inast, és pontosan ilyen évődő, veszekedő a kapcsolat, és úgy néz ki, h • i • • 11 n11 »t t is Julika hordaná a nadrágot, pedig biztos, hogy nem úgy van.

5 hl\ . ii a kapcsolata a valóságban a történetbeli családtagokkal, tehát Zen- du /. lenccel, Fehér Annával?

/• miiével nagyon szeretek együtt dolgozni. Én úgy érzem, hogy egy hul- bnilii i .in vagyunk, és nemcsak játszunk, hanem éljük a szerepet. Annával a így . • lííen dolgozom. Korábban találkoztam a Különös házasságban

• hih ili ■. Ilivel. Horváth Piroskát játszotta, nagyon szerettem, tehetséges bili Hiy, dr n többiekkel most találkoztam először. Baráti viszony alakult ki, Mik r •’! .iiics konfliktusom. Becsüljük egymást. Minden öreg színész szeret !*♦*i■ ki tlyi >gni másnak a munkájába, és én már voltam olyan színháznál, ahol

31

egyesek majdhogy nem kikértek maguknak, hogy miért mondok valamit; ill örömmel veszik a gyerekek, hogyha véletlenül valamit mondok, én ezt ta pasztaltam legalábbis.

— Beszéltünk arról, hogy Jucika „átélő” típusú színész.

— Igen.

— Ez egy olyan sorozat, ami kéthetente jelenik meg a képernyőn, ezért eléggi feszített munkatempóval készül. Ez a tempó lehetőséget ad ilyen hozzáállásra?

— Feltétlenül. Igaz, hogy kéthetenként van adás, de van idő felkészülni. Ak kor vagyok megijedve, ha felvétel előtt nem sokkal kapok valami szövegel Én úgy dolgozom, hogy a szöveget beépítem a szituációba, ne a szövege játsszam el, hanem a szituációt, amiből jön a szöveg. Én így szeretek dolgoz ni. Vannak, akik másképpen csinálják. Engem az, ha nincs meg a szövegbiz tonságom, borzasztóan zavar.

— Mennyi idő van felkészülni a következő felvételig?

— Általában 2—3 nap elég. Amikor megkapom az új forgatókönyvet, elöl vasom az egészet. Aztán kiszedem a lapokat, ahol az én jeleneteim vannak Átolvasom és leírom magamnak, mert akkor nem tudja semmi elvonni a fi gyelmemet, ami a „cirkuszkocsiban” történik. Ha írom, azzal tanulok. / „cirkuszkocsi” az én saját kis otthonom. Még apám nevezte el cirkuszkocsi nak, és azóta is tartom. Itt mindig történik valami mozgalmas.

— Ez alatt a forgatási sorozat alatt nemcsak a színészkollégákkal alakult ki va lamilyen viszony, hanem azokkal a stábtagokkal is, akik készítik ezt a soroza tót, hiszen egy lakásban kell lenni napról napra, adott esetben egy szobába/ 8-an, 10-en is vannak. Milyen ez a kapcsolat?

— Én nagyon barátinak érzem, és az az érzésem, hogy odafigyelnek a műn kámra, meg mindannyiunk munkájára. Ez nagyon jó érzés, mert majdhog nem közönséget pótol. Keresem a szemeket mindig. Nem a kritikus szeme két, hanem az együttélő szemeket, és ez nagyon sokat segít. Ha azt látnám ami már előfordult a TV-ben, hogy — nem tudom másképp fogalmazni – ■ i színész a lelkét kiteszi, és közben beszélgetnek, cigarettáznak, nem figyel nek oda, nem érdekli őket, amit az ember csinál, az lehangoló lenne. 11 azonban ezt nem tapasztaltam.

— Jelent-e valami nehézséget az, hogy ez állandó elfoglaltság?

— Én az a fajta színész vagyok, hogy ha minél többet dolgozom, akkor anni jobban kinyílok. Nekem az a rossz, ha tudom, hogy most jó ideig nem lei rám szükség. Azt nehezebb elviselni. Amikor csak egy kis jelenetet vesziin fel, és aztán lehet hazamenni, akkor mintha fejbe vertek volna. Akkor ott á lók, hogy most nem végeztem el a munkámat, most játszanék tovább. I

32

ii színészi munka hatása. Akkor vége, tessék hazamenni, köszönjük ‘i” “, n.i ez rossz érzés. De ennél rosszabb soha ne legyen, mert tudom,

• >■ ■1 . in i|>l szükség lesz rám legközelebb.

Mil\t ii tapasztalatokat gyűjtött ez alatt a majdnem két év alatt?

i ii .i/i lapasztalom, hogy egyre jobban szeretik a sorozatot még azok is, •i’ ‘i drinic húzták az orrukat. Csak egy példát mondok: van egy kedves Imi Ih un, orvos, és volt egy kongresszusuk, amin estefelé már nézték az órá- |ini e/l a főorvos úr mesélte nekem —, hogy fejezzék be időben, mert Ii i-.i I- II menni. Ezeknek a komoly, felnőtt tudós embereknek haza kell ‘in un 11 kezdődik a Szomszédok. Ennél hálásabb dolgot én nem tudok

• ” . r i lm. ( sak azt hallom mindenhol, hogy egyre jobb, egyre érdekesebb,

• •••” “l’li a szeretetnek ilyen megnyilvánulását még soha nem éreztem il»< ‘i lnlvamutosan. Én tudom, hogy pénzből él az ember, de soha annyi i H i in ni tudtak volna fizetni, amennyi felérne azzal a szeretettel, amit

• a a ulti lm, buszon, üzletben, akármerre járok villamoson, megnyilvánul.

i i i ■. arany taxisok, még azok is „Lenke néni, hogy tetszik lenni?” Ez ne-

• hí • ro ilrlműen azt bizonyítja, hogy érdemes volt csinálni, és remélem, li|a ■, in ‘■ zii életű leszek.

/ . / a népszerűséggel, szeretettel, amiről beszélünk, a pálya során találko-

di. /i (okon?

\ uh I ii \.rimben,ott,aholpl.SzegedenvagyMiskolconaközönségsaját- i Imii i i/i a színészt, ott éreztem ezt a „nagyon együtt élést”. A mi gyere- I ind i un színészünk. Egy-egy film vagy TV-játék kapcsán ugye 1 napig hu a “ima közvetlen környezetben, akikkel találkozik az ember, de hogy •i minin kmyilvánuljon, ilyennel még nem találkoztam.

‘ « j//i megnyilvánulásai nincsenek ennek a népszerűségnek?

\ Hiiiiik kollégák, akiknek terhes, ha megállítják az utcán. Én nem tarto- BHIII i – • i |nk, mert nekem ez jó érzés. Nem kerülhetek olyan szituációba, h”|i\ >h • a uliirk annak, hogy megismertek.

/ ■ – lm a Heg kell megítélni, akkor gondolom ez egyrészt más, mint a koráb­bi h Indáink, másrészt talán kevésbé fajsúlyos feladat, mint mondjuk egy szín­be ‘ I < i> /»

1 h ‘ i min úgy érzem, sőt volt olyan megfogalmazás is, hogy ezt nem té­telül <i miivr’./i munkának. Ezzel nem tudok egyetérteni. Minden olyan szi- mm nem élek meg, nem a saját életem, hanem alakítanom kell, át bt11 ■ mi’ m egy másik ember életét, az már művészi munka. És hogyha “h hí iiii.ii ioba kerül, legyen az vígjátéki vagy drámai, azt, hogy milyen •mi’ I 11- >kon oldja meg valaki, az már az adottságaitól függ, a rendezőtől, a

33

helyzettől, talán attól is, hogy mit hagynak megoldani, de én ezt akkor is mű< vészi munkának érzem. A művészek lehetnek tehetségesek, tehetségtele* nek, lehet fotózni őket jobbra-balra, de ha emberi szituációba kerülnek, akkor ez már művészi munka; hogy hogyan tudnak hatni a képernyőn kel resztül a másik emberre. Tudnak vele érezni, vagy nem tudnak vele érezni. Ez egy színész számára a legfontosabb.

— Köszönöm a beszélgetést.

/cnllic Ferenc

|TVN il téri székhazának aulájában ülök és rendezgetem papírjai­mul \ iimk V.ii óm Zenthe Ferencet, akivel itt beszéltünk meg találkozót.

1 . i tp ilni.i/oiii kérdéseimet, amikor a bejáratnál percnyi pontosan feltű­nik mim Iir lii’.s, ruganyos lépéseivel. Körülnéz, és csak egy szemvillanás únl| i • l hogy észrevett, máris megindul felém. Amerre elmegy, az emberek Ilim ii< k, l<r./(intik — mintha rájuk is átragadna az a fiatalos lendület, az a l» k v <11 hscsség, ami még most, nyugdíjas korában is sugárzik belőle.

I .1 im/i ‘in. hogy Zenthe Ferenc jelenleg nyugdíjas. Hány, a pályán eltöltött ih ni.1. ‘i < de rít he ez az állapot?

II • • Xk.idcniiára gondolok, az 1942-ben kezdődött. Azután behívtak

Imi ik, l’> 46-ban kerültem le Pécsre, Pécs után Győrbe, onnan Deb-

Klihi 1 >n cil az államosítás, ez volt 48-ban, azt hiszem. 1952-ben pedig a -»•’ i. h ■.,’iiilia/lioz kerültem. 1981-ben mentem nyugdíjba. Azóta vagyok WtIi|.iii

I – i b’l \ dalolom, 47 év.

1‘ ‘ i i iinolsz. Igen.

U. i7h i. r,,/ 1042-ben a színiakadémiára? Beszélj valamit az előzmények-

I r nagy volt, a korkülönbség köztem és Édesapám között, 50 év.

illettem, 1920-ban, akkor volt a bátyám 19 éves, a nővérem 17, l» hai i.-i.il’ r. ( lég nagy korkülönbség választott el; anyám pedig, azt hiszem ‘ il.inii hihetetlen háború volt felettünk. 1919-ben lettem, mert 20 Ilit il’iiti /iileilem meg, és akkor tudom, hogy ott a csehek lőttek Fülek i> l I ll I > 0 ininok valahol Kisterenye felől, a magyarok Salgótarjánban vol­tuk . lm a) ‘.un bányamérnök lévén fent volt a bányatelepen, ahol bizony • u.|..lh|. a lövedékek. Gondolom, amikor ez megszűnt, biztos megnyugo- M NI -i .)• I ■•. egyszer csak én előkerültem valahogy. Kicsit még szégyell- un, hogy egy 50 éves embernek, akinek már van egy majdnem HiIvm Hu»■ l.mya, gyereke születik. Kicsit furcsa lehetett.

Hd ni ,i időben ez nem volt gyakorlat.

35

— Bizony nem. Engem sokáig Tutyinak is hívtak. Apámat 1930-ban nyugdíj jazták, akkor voltam én 10 éves. Namost a család nagy része fent volt Bucin* pesten, hát ők is feljöttek. Akkor volt apám 60 éves. Vad gyerek voltam Alid A vár alatt fára másztam mint a majmok, meg pandúr — zsiványt játszottunk! szóval én kicsit alaposan el voltam vadulva. Ott jártam iskolába elemis k<» rom óta a telepen. Középiskolás koromra jött a górd, hogy mit kell ezzel ti gyerekkel csinálni? — Hát betesszük intézetbe — mondta apám. Ez volí Egerben a Foglár. A ciszterekhez jártam 1 évig, de mondták aztán, hogy mérnök úr, ennek nem lesz jó vége, nagyon eleven ez a gyerek.

— Hz intézet nem örült ennek?

— Nem nagyon. Kicsit ott az intézetben csak megfogtak, de amikor kiszabd dúltam az utcára, meg át kellett menni — sorban persze — a gimnáziumba mert a Foglár és a gimnázium között van vagy 1000 — 1500 méter távolsáffl ahol mindig sorban kellett menni, akkor jöttek a disznóságok, gondolom. 1 • n már nem nagyon emlékszem, miket csináltunk, de hát amit.egy diák elkövet hét. Ezek miatt mondták, hogy jó lenne, ha kivennének. Akkor apám oda hl vott az íróasztalához: na gyere csak ide, nézzük meg, melyik a legmesszebb levő intézet most Budapesttől? Hát Nyíregyházán van egy ún. Szent Imre in ternátus, ami most indul. Oda foglak én téged elvinni, mert képes vagy < i hazaszöksz. Azután 7 évig odajártam, és csak érettségi után kerültem haza Namost kérdezted, hogy jutott a színészet az eszembe. Ott volt nekem egy magyartanárom, aki mellett nagyon megszerettem a magyart és a törté ne h met. A többihez nem nagyon fűlt a fogam, inkább futballoztam meg rudiil ugrottam, meg atletizáltam. Olyan sportemberszerű valami voltam. Aztán jött az önképzőkör, ott szavaltam. Szóval ettől népszerű diák lettem, de nem jó tanuló.

— A jó tanulók nem mindig népszerűek a diáktársak között.

— Igen. Nekem az érettségi tételt is megmondták, hogy majd mit fognak kérdezni. Az iskolában színdarabokat is játszottunk. Még az önképzŐköi * ben nagyon megszerettem az erdélyi írókat: Tamásit, Szántót, Nyírőt. Ezol ken nőttem föl tulajdonképpen. Ja, és volt egy iskolai újság. Ott írogattam II

— nagyon rosszul. Krokikat írtam, de visszavágták mindig. Nem voltak na* gyón jók. Néha-néha azért megjelent egyik-másik. Inkább futballozni tud] tam, atletizálni tudtam, tornászni, szavalni, csak tanulni nem.

— Ezek szerint abban, hogy végül is színész lettél, magyartanárodnak mégha tát rozó szerepe volt?

— Úgy van, igen. Voltak osztálytársaim is, akik szintén csinálták, de ők nett lettek színészek. Én az érettségi után azt mondtam, hogy jó lenne, ha én sm

Egy jellemző gesztus

37

— Teljesen idegen ötlet. Nem is engedett apám. Ő szerette volna — gondo lom — mint mérnök, hogy mérnök legyek, de hát a gyökvonást sem tudtam Akkor mi legyek? Közgazdász. Szerb utca. Akkor még ott volt a közgazda sági egyetem a jogi mellett.

— Ez kompromisszum volt? Te is és a szülők is ebben egyeztetek ki?

— Igen. Beleegyeztem, lesz, ami lesz, fiatal voltam. Gondolták, később maji csak lehiggadok. Mit ad Isten, akkor Pécsi Sanyi pedig a jogra járt. Sándorra mi össze-össze jártunk és szavalgattunk az egyetemeken. Egyszer azt mond ja Sándor: — Te, nem kellene színésznek lenni? — Mondom, hogy dehogy nem. Dehát a felvételire nekem nincs pénzem. Azt mondja: — Tudod mit azt hiszem a 4. szemeszter volt már akkor, másodéves voltam —, a beiratko zási pénzzel menjünk. Ha felvesznek, felvesznek, ha nem, nem, akkor úgyii mindegy. És Te hogy vagy ezzel? — Majdnem ugyanígy, s mit ad Isten, mim a kettőnket felvettek.

— Ez volt 42-ben?

— Igen. Én voltam a legidősebb az osztályban, a többiek fiatalabbak voltak mert én lemaradtam az egyetem miatt. így történt, hogy kaptam egy katona behívót: akkor ezt Sas behívónak mondták, vagy nem tudom, hogy hívták Elég az, hogy behívtak. Akkor Kiss Ferenc volt az igazgató, és neki alá kel lett volna írni, hogy engem mentsenek fel. Bementem az irodára, keresem hogy hol van, hát nem tudják. És mert nem találtam sehol, be kellett vonul ni. így történt, hogy bementem, .s onnan meg már nem engedtek ki. Ebből lett, hogy olyan félig voltam, mint egy öszvér, félig főiskolás, félig nem. Na onnan már nem tudtam bejárni. Elég az hozzá, hogy amikor behívtak a fel­derítő zászlóaljba páncélosnak, ott tojtam össze magam. Én meg az ágyú, Mondtam én, hogy színész, meg így, meg úgy. Hiába. Annyi volt csak, hogy jöttek az iskolák, az ún. karpaszományos iskola, meg a hadapródiskola, él közben folyt a háború.

— Utólag már nem lehetett elintézni, hogy kiengedjenek?

— Vagy nem sikerült, vagy nem akarták. Ezt nem tudom. Az viszont tény, hogy nem engedtek ki. Édesapám ment be szólni, hogy mi van? Azt mond ták, majd intézkednek. Hát nem intézkedtek. Abonyi Géza volt az osztályfő nököm. Ó az egészet később tudta csak meg, amikor a felszabadulás után találkoztunk és elmeséltem.

— Tehát bent maradtál a páncélosoknál.

— Igen, először Tokodaltáróra kerültem, legközelebb Kókára, és utána pótkerethez.

— Ztt katonai feladatokat kaptál, vagy azért a „színésszel” másként bántak?

38

i h| . Hi l< i méhek. Én ott is hülyéskedtem, meg felléptünk. Csákányi Laci i Hll voli H li Idei ítő zászlóaljnál — de ő akkor már végzős volt az Akadémi- | 0 |>H i in’ ‘./ul, mert én a pótkeretnél voltam, és amikor a szovjet csapa- < t ‘ i ‘ ni- Ih k Pestet, Piliscsabán voltam, ahonnan akkor már csak befelé kin hll () meg reggel jött egy esseni Kruppal Jézuskát vinni a gyéré­in in d.diova Lőgérpatonyba vagy hova. Mondtam neki: Laci maradj un un ii/i ívjctek inár átjöttek Ercsinél, bekerítik Budapestet. Azt mond- i* hí \ hogy is, és elment. Fogságba is került, francia fogságba. Onnan Ilin 111111in /ii I<■ le, I lőcsben elkapták a szovjetek, ott berakták egy vagonba és M > • ■ • a agy 1 évig volt Tagarovban. Onnan jött haza. Mikor én is beke-

• m ni illír, akkor már szépen dekkoltam, bejöttem Pestre. A Koszo- | iilmiinii lukiunk. A Magdolna utcában volt a Vasas székház, ezért a hhHH i • i in a 77 ezerszer átfésülték, úgyhogy ott tulajdonképpen nyugod- it 1’11)1 ‘III illám, de nem mertem a katonaruhát levetni, mert a szomszéd ni’H i huh ndvaran lődözték az embereket: katonaszökevényként falhoz un ti a “l i i Amikor bejöttek a szovjetek a Koszorú utcába, Bihari néni, a Htirn h i aki jól lndott tótul, és egy szomszéd, Pribis Feri, aki szoedem, te­lt** i volt, elmondták a katonáknak, hogy én itt vagyok. Jött egy

bk». ■ ii.i i < il olyan érdekesen, gondolom a snapsztól, megveregetett; gratu-

i | in iidi. i, hogy én őt meg mertem várni. Ez volt az ostrom. Aztán jöttek | hHlviH’i nk, •. aztán lementem Pécsre Székely Gyurkához, utána Győr, I •• i liidupest.

* ,> “ni} i a hosszú periódusok voltak?

i ■ iI i • ■. < iyői I év és Debrecen 3 év. 1952-ben kerültem a Madách Szín-

i

‘ H t ■’> /./ evekből milyen szerepekre emlékszel szívesen?

k llydii i ii Pnlnik Bálint volt az igazgató, a híres nagyváradi igazgató. Ak­ii • – in. g miig,antársulat volt, egy elsőrendű vidéki társulat, ahol kivel is VHh’im H nhí Ih la, Jurik Julcsi, Sármási Miklós, Kovács Gyuszi, PethesFeri | M» “i’ leget játszottam. Már nem is tudnám elmondani. Az első szere­in m h mv eves is voltam akkor? — 26 — az első szerepem, emlékszem é Fűim Ina In la nos Vitézben a csősz volt. Az öreg csősz. „Egy furulya meg |) < lm i/oloiyii” ilyen fiatalon. Aztán Ádám bácsi az Érettségi című da-

Hil’bmi > g , .’ <) eves öreg pedellus. így kezdtem, karakterszerepekkel. És ez i»» H ‘** *ill liii|

♦ No i<>n Debrecen.

39

— Igen. Három év. Az jó társulat volt. Horváth Jenő volt az igazgató, id nagyon sokat tanultam. Akkor Vámos Laci volt ott, Komor István, Gál L ván, szóval jó kezekbe kerültem.

— Budapesten is jó kezekbe kerültél?

— Mindig komoly rendezőkkel volt dolgom, szerencsére. Budapesten az I ső évekből Horvaira, Pártos Gézára, Adám Ottóra emlékszem, és nagyi nagy művészek mellett voltunk fiatalok, Gábor Miklós, Darvas Iván, én In Pécsi Sándor is. Ott volt akkor Uray, Greguss, Ladányi, Ráday, Ajtay a lér

nám.

ból?

tott — vagy nem látott, azt én nem tudom —, de egyszer csak megjelent 4 autóval a Csokonai Színház előtt és kereste Téri Öcsit, az akkori igazgat mát, hogy engem fel akar hozni Budapestre a Harag napja című darahl’ Akkor próbáltuk mi az Otellót, amiben én Cassiót játszottam, és készüli ili

egy budapesti fesztiválra. (Akkor még volt vidéki fesztivál.) Várkonyi

beszélt Térivel, aztán hozzám jött, hogy „most felmegyünk Budapesti mert holnap olvasópróba van. Én rendezem a Harag napja című darabol, abban te is szerepelsz.”

— A Néphadsereg Színházban?

— Igen. Azt mondta: — Te fogod a főszerepet játszani. — Ettől igenein megijedtem.

— Az ijedség annak szólt, hogy egy főszerep Budapesten ?

— Hogyne. Puckot játszottam lent még abban az évben, vékony voltam, l Ián 50 kg, kis, vékony gyerek. Na jó, de mi lehet a szerep? Zách jános, Bu Elma, Ajtay Andor! Tejó Isten! Mit fogok én köztükjátszani? Valami bizl nagyot, ha már felhoznak. Olvasópróba, elkezdjük olvasni. Zoli olvasifl darabot, olvassa, olvassa, és nekem egy ilyen Bessenyei vagy Görbe János i katú hőst kellett volna játszanom. Pozitív hőst! Azt kutya nagy dolog volt fi akkor eljátszani! Az nem olyan egyszerű. Megijedtem. Jön Zoli: — Na, ho tetszik? — Mondom: — Te Zoli, én ezt nem tudom eljátszani. — Ne hülyf kedj! Várd meg a következő felvonást. — Hát én várhatok, de én már In tam, hogy nem megy. A másodiknál is odajön: — Na, mit szólsz hozzá? Mondom neki: — Zoli, én ezt nem tudom eljátszani, ez nem nekem vm szerep. — Ne hülyéskedj. Ezzel tudunk felhozni Pestre. Megbeszéltem ’l < vei, hogy ezt játszod, ezzel fogsz Pesten először fellépni, és jövőre szerződi

40

41

így is történt. Úgy látszik Sós helyett kellettem én. Itt aztán megkaptam a mélyvizet, egy vad spanyol hőst, Frondosot.

— Ezt a szerepkört nem tudtad elkerülni?

— Nem. Bumm még egy hős. Dupla szereposztás volt még a divat, az első Tolnay, Ladányi, Urai, a második Greguss, Horváth Teri és én. Hát így kez­dődött. Én a kis 168 cm-emmel, na jó. Rá egy félévre jött a Kreml toronyórá­ja, Ribakov. Egy matróz, még egy pozitív hős.

— Ezekre a pozitív hősökre aztán felfigyeltek a filmgyárban is?

— Nem. Nem, ez egészen véletlenül történt. Bán Frigyes rendezte a Rákó­czi hadnagyát. Én meg még debreceni színész lévén, akkor forgattam Ná- dasdi Kálmánnal a Feltámadott a tengert. Abban az ország minden színésze benne volt. Kaptam egy előzetes diszpót, hogy ha tud lovagolni, akkor szer­ződtetjük, ha nem, nem.

— Első filmed lett volna?

— Ez volt az első, és 1951-ben volt, azt hiszem. Igen. Mondom a feleségem­nek: — Te, itt lovagolni kell és én életemben nem ültem lovon. O testnevelő tanár volt Debrecenben. — Nincs semmi baj — így ő —, én ismerem Miska bácsit kint a csődöristállóban. Vannak ott lovak, majd ott lovagolsz. — Na jó, ki is mentem oda jelentkezni. Azt mondja Miska bácsi: — Na művész úr, melyik lóra ülünk? — Nem is tudom. Látom ám, potyognak az emberek, de nagyon. Mondom, majd holnap visszajövök. Nem most. Majd gondolko­dom, meg nem is érek nagyon rá. Persze nem mentem vissza, de ráírtam a szerződésre, hogy tudok lovagolni. így kezdődött.

Lekerültem az első forgatási napra Almádiba. Ott volt már Makiári Zoli bá­csi, Görbe János, aki Petőfit játszotta, és Szirtes Adám, az egyik főszereplő. Azzal fogadtak, hogy Adámot háromszor ledobta a ló. No mondom, hát ez egy ilyen dolog? A gép előtt el kellett fordulni a lóval, és hát szőrén lovagolt Ádám, persze a ló ló, az is izzadt, ő is, aztán lecsúszott róla. Másnap kimen­tünk a tett színhelyére. Ott már vártak a katonalovak. Szerep szerint Gör- geynek voltam az egyik őrnagya, Nagy Sándor, aki később aradi vértanú lett. Mondom a Görgeyt játszó Szakács Miklósnak: — Te, én nem tudok lovagol­ni, életemben nem ültem lovon. Még talán be sem fejeztem, már halljuk ám Nádasdi Kálmánt, hogy Hegyi Barna itt áll majd a géppel így, akkor ti a domb mögül szépen előrevágtattok és itt megálltok. Görgey kiadja a paran­csot, ti szétspricceltek, mert mögöttetek vannak az osztrákok 200 m-re. Ül­döznek titeket. Gyorsan kell cselekedni. Na még ezt is. De Miklós vígasztal:

— Gyere csak oda hátra, ezek katonalovak, állj mögém a lóval, és ez jön a másik után, csak fogd meg a kápát, hogy le ne ess, és akkor nem lesz semmi

42

baj. Na jó, rendben van. Nádasdi úgy vélte, hogy „gyerekek, ezt tulajdonkép­pen nem kell próbálni. Ide kell vágtatni és kész”. Rendben van. Pirotechni­ka indul! Felvétel! Mondom: — Miklós, itt pukkancsok lesznek! — Hol? — I Iát itt alattunk majd lődöznek. — Ne félj, a ló megszokta, mennek ezek egymás után. — Kérlek szépen, mögé álltam Miklósnak és elindultunk. Nagy füst meg minden, és én a büfékocsinál megálltam. Egyedül Miklós ért oda a géphez. Megint visszamentünk, és akkor megint felszerelni mindent, nini jó másfél óra. No végre. Addig én nem ültem lóra, de akkor megint fel. Fogtam a kápát, és a jelre elindultunk. Én meg mint állatbarát, előtte hagy­tam, hogy legeljen a lovam. Egyszer csak ekkora fűcsomóval a szájában — be a gép elé. Elsőnek. Képzeld el.

Ez volt az első filmed?

Ez volt az első. A másikkal a szerencsém az volt, hogy akkor jött Barabás Tibornak a Rákóczi hadnagya. Biztos szereposztás volt, Molnár Tibi a Feke­te Miskára. Igen ám, csak Tibor valamitől, valamiért odament Bán Fricihez, hogy hát hogy gondolod Fricikém, hogyan játsszam én ezt a szerepet? El­mondta: — Nézd, ez egy jó kedélyű szegénylegény, aki beáll kurucnak, és a végén hát lelövik. Jó fickó, jó kedélyű és akkor sajnálni kell. (Akkor az volt a divat, hogy sirassák.) Azt mondja erre Tibor: — Szó sincs erről, ezt így nem, ez egy szegénylegény, akit megviselt az élet, ez nem vidám fickó. — Tibor, nem erről van szó, elég tragédia lesz itt a halála. — Hát akkor nem játszom el. — Nem? — Nem! Itt tartottak, amikor a musztert nézték a Feltámadott a tengerből. Bán Frici valahogy bekeveredett a nagy vetítőbe és meglátott.

– Ki az? — Csak a fejemet látta. — Az ki? — Fogalmuk se volt róla. — Na de az, azt keressétek meg. Elmúlt egy hét. — Megvan? — Nincs meg. Végre megtaláltak. Debrecenben együtt voltam akkor Mádi Szabó Gáborral, és (iabit is felhívták Bornemisszának, engem meg Miskának. Namost próbán I íiben Pista bácsi, Bán Frici, Mádi meg én a kenyérosztási részt csináltuk meg, és engem Frici megvett azonnal. Most tehát attól, hogy én Fekete Mis­kát eljátszottam jól, tehát a labdát megkaptam és berúgtam, ettől mar jött a Kétszer kettő, a Csendes otthon, a Gábor diák, jött egy sorozat.

– És jött egy olyanfajta népszerűség, ami nem adatott meg a színházban.

– Igen. Akkor a film volt az, ami ma a TV. Na de most megjött a TV is, jöt­tek itt is a sorozatok, a Tüskevár, a Princ, meg még több TV-szerep, meg lilmszerep. Akkor egyszer csak talpra áll az ember. Színházban is, ott is. De­liét én minden koromban kaptam lehetőségeket. Ezt minden kollégának kí­vánom, hogy így járjanak, mint én. Fiatal koromban megkaptam Fekete Miskát, aztán a könnyű filmeket, aztán megkaptam a Tenkest, azt már nem

43

is tudom hányadszor vetítik. Ma már nem is hasonlítok Eke Mátéra, negyed­százada volt, 63-ban csináltuk. Aztán jött a Jób lázadása. Tehát mindig volt egy olyan jól sikerült valami.

— A filmszerepek hoztak egyfajta népszerűséget, de nem minden színésznek megy a filmezés olyan könnyen. Gondot jelent, hogy meg kell állni egy jelben, van, akinek gondot jelent megállni a fényben, megszokni azt, hogy nem krono­logikus sorrendben történik a felvétel. Téged az országban filmszínészként is­mertek meg. Ezek szerint könnyen ment a színház után ráállni a filmes stílusra ?

— Nem. De akkor a filmjátszás, a filmszerű játszás nem nagyon vált el a színpadi játszástól, most igen. Most viszont a színpad kezd közeledni a film­hez. Tehát nem a játszás, hanem a jelenlét volt a fontos, ami azt hiszem, a legnehezebb. Az én törekvésem mindig arra ment, hogy minél kevesebbet játsszam, inkább úgy hassak, hogy jelen vagyok. Tehát a fizikumommal, a mindenemmel, a gondolataim, a reagálásaim éljenek.

— Ezt a „jelenlétet” igazolják vissza a sikerek?

— Igen. De a siker, az nagyon kétes. Annak a bizonyos 600 embernek a né­zőtéren nem biztos, hogy mindnek jól játszom. Az egyiknek tetszik, a másik­nak nem. De a filmsikerek ellenére a színházban akkorát buktam, mint ide Lacháza. Horvai Pista el is mondta nekem: — Te olyan népszerű vagy, és nem tudok neked szerepet adni. Mondom: — Pista, nem is fontos, majd csak összejön később, nem kell rohanni. Nincs is hova rohanni.

— Azért is érdekes, hogy a színházban nehezebben sikerült, mert végül is a szí­nésznek állandó kontrollt jelent a közönség. Az, hogy hogyan szuszognak, mi­kor nevetnek, mikor mozdulnak meg. A forgatáson viszont nem igazán találkozik ezzel a kontrollal?

— Ez az, és a filmnél meg a televíziónál a felvétel az úgy is marad, de a szín­háznál nem. Azt a bizonyos élő dolgot nem lehet pótolni, az mindennap más. Azért a színész mindig azt mondja, ha kérdezik: na, melyiket szereted?

— A színházat. Ez természetes. A filmnél úgy van, hogy tulajdonképpen amikor már minden megvan a rendezővel, akkor az én partnerem már csak az operatőr. Ó tudja, hogy „sokat” csináltam-e, milyen plánban vagyok. Aki ezt nagyon tudta, az Páger Antal volt, vagy azok, akik nagyon tudnak min­dent. Na de hogy mindenki mindent nagyon tudjon, olyan kevés születik. Én tudok egy bizonyos részt, de ezt tudom, és ne akarjam a másikat. Erre volt egyszer egy nagyon jó mondása Ladányi Ferinek. A Fáklyalángban Bihari Jóska játszotta Józsát. Úgy játszotta tényleg, hogy csoda. Feri odament hoz­zá (majdnem egykorúnk voltak): — Te Jóska, hogy a fenébe tudod ilyen jól játszani? — Fiát nézd Ferikém, én ezt tudom, te meg azt tudod. Egyszerű.

44

A filmben pedig mindenki munkája a színészen jön ki. A rendező is amit e lmond, a színésszel tudja végrehajtatni, az operatőr szintén. Na most, — ha ez nem jön össze — mert nálunk nem tud mindig összejönni, szerintem a pénz miatt, meg idő miatt, meg rohanás miatt —, csak esetlegesen sikerül uek a dolgok.

– Az ilyenkor felgyülemlett fáradtságot esetenként a színpadra is magaddal vi­szed?

Van ilyen is, hogy az ember estefelé már fáradt a színházban. Érdekes módon szegény Márkus Lacin mértem le ezt, amikor utoljára játszottuk a Játék a kastélybant. A következő nap meghalt. Bement a színpadra, te, mintha mi sem történt volna. Micsoda fantasztikusan friss tud az ember len­ni a színpadon. Ezt nem tudni mitől, ehhez úgy látszik adottság kell.

A színházban jöttek a szerepek, jöttek a filmszerepek, említetted, hogy jött a televízió, a Rádió, nyilván szinkronszerepek is adódtak. Ezt a terhelést nehéz volt megszokni?

– Úgy van. Éreztem, hogy fáradok. Amíg az ember fiatal, nem figyel oda.

I ’Jmegy ide, oda, egy pohár, két pohár. Lazít. Akkor még az ember elhiszi, hogy jaj de jól játszottam, most lazíthatok a Fészekben. Ha az ember berúg, reggel olyan laza lesz, tényleg, hogy már cseng a füle, mindene. Persze ha nincs valami nagyon nehéz dolgom délelőtt, vagy csak egy laza próba van, lalán megreszkírozom. De én 57-ben letettem a cigarettát. Volt egy színda­rab, Vámos Laci rendezte; én kicsit meg is fáztam, meg cigarettáztam. Azt mondja Laci: — Nem értem, mit mondasz. Nem értem — Mondom ööö.., mondom rekedt vagyok.. — Nemértem…

I .e kellett tennem a cigarettát. 60-ban letettem a feketekávét. Le kellett ten­nem, mert a fekete egyszerűen nem frissített, csak szívdobogást csinált és égett a gyomrom. Cigarettát pedig nagyon sokat szívtam, sárga volt az uj­jam. Rengeteget szívtam: 3 dobozzal naponta. Gyakorta fenn maradtunk, mert nagyobb volt az energiánk, többet is bír az ember fiatal korában. Aztán lassan változott a világ. Amikor rájöttem, hogy valamit csinálni kell egy sze­reppel, vagy ez már nem én vagyok, ott kezdtem aztán valahol összerakni magam, hogy ehhez pihentnek kell lenni. Tehát nekem arra kell törekedni, hogy jó kondícióm, jó közérzetem legyen, akkor biztos, hogy jól játszom. Vannak kollégáim, akik úgy tudnak jól játszani, hogy egy kicsit el kell zsib- basztani magukat, mondjuk isznak előtte valamit. Ha én egy pohárral meg­iszom, én össze-vissza beszélek, fel sem tudok menni a színpadra. Tenner John házasságát játszottuk Gábor Mikivel legalább 4 éven keresztül szil­veszterkor. Mindig az volt. Nagy siker, nagyon jó színdarab. Én játszottam a

45

sofőrjét, és tudod, az ötödik szilveszteren ott volt az öltöztetőm, azt mon­dom neki, hozzon már nekem egy kis vörösbort, egy kis pezsgőt. A 3. felvo­nás jön, tudom én azt. Egy pohár, még egy pohár. Bemegyek, elkezdem mondani a második felvonást. Gábor Miki rámszól: — Mit beszélsz? Mon­dom: — Bolond ez, ugrat engem. Akkor vettem észre magam: te jó Isten, nem ezt kell mondani! Ha én este kimaradok, reggel nagyon fáradt tudok lenni. Fáradtan dolgozni, az szörnyű kínos. Az embernek melege van, izzad, hebeg, habog, agya kihagy, minden baja van, tehát nem éri meg. Erről le kell szokni, mert jó dolog este lazítani, de másnap nem lehet vele dolgozni, én legalábbis nem tudtam. Tehát vagy a szenvedélyem, vagy a mesterségem.

— Híres vagy arról is, hogy minden helyzetben, a legkisebb szünetekben is ki tudsz kapcsolni és el tudsz aludni.

— Igen, pontosan így van. Van úgy, hogy a szinkronban van 4 — 5 tekercs, szünetben az kb. 10 — 15 perc. Sötét van, beülök hátra és elalszom. Belehor­kolok a felvételbe. Abszolút ki tudok kapcsolni. Bemegyek a színházba pró­bálni, ott sötét van, és ha nem én kezdek, nem a büfébe megyek, mert ott dumálni kell, tehát energiát kell fogyasztani. Lemegyek a nézőtérre, felte­szem a lábam és elalszom. Mikor szólnak, mire felérek a színpadra, teljesen friss vagyok.

— Térjünk vissza a sorozatokhoz. Már említettük a filmezés kapcsán a Tenkes kapitányát, amin több generáció felnevelkedett, annyiszor sugározta a Televí­zió. A Szabó családban szinte minden héten az ország nyilvánossága előtt vagy, és most van egy újabb széna, a Szomszédok, ahol kéthetente megjelensz a kép­ernyőn. Ez a lehetőség meglepetésként ért?

— A Szomszédok mindenképpen meglepetés. A Szabó család úgy volt, hogy fiatal színész voltam, és én ott mint zongorista kezdtem. Bállá Tibornak hív­tak. Szabó Icu férje Halász Feri volt, akit Lőte Attila játszott. Egyszer eljöt­tek a bárba, ahol én mint zongorista játszottam. Aztán elkezdtem Icunak valahogy udvarolgatni. Egyszer csak megyek be a felvételre a Rádióba és azt mondják: — Öregem, te ma vízbe fulladsz. — Mit csinálok? Miért pont én?

— Mert ez érdekes lesz. — Hát köszönöm szépen. A vízbe. Na jó, nincs több Szabó család, vége. Erre ládaszám jöttek a levelek, hogy miért, hogy Bajánál fogjanak ki, meg így, meg úgy. Sokáig ment így a dolog, majdnem 2 éven ke­resztül. Nem lehetett mit csinálni, visszahoztak. Icu álmában hallucinált, hangokat hallott, az enyémet. A vége az lett aztán, hogy jött Kárpáti Zoltán, az újságíró — kitalálták őt —, a négyszer elvált fiatalembert, és elvette Sza­bó leüt, mert ő meg elvált Halász Feritől. Azóta vagyok én. Na így lett a Sza­bó család.

46

A Szomszédok pedig úgy kezdődött, hogy Horváth Ádám szólt nekem, csi­nál egy Airport filmet, egy 4 —5 részeset a MALÉV-vel. Azt mondja, abban van egy olyan pasas, aki itt is van, ott is van, ez tud mindent, ez a nagy öreg, aki tud repülni, meg irányít mindent, végül aztán, amikor elmegy nyugdíjba, lezuhan. Mondom ez is lezuhan. Amikor a Kerek világot forgattam Katkics 11 ivei, jön Ádám és mondja: — Kérlek szépen, ebből a filmből nem lesz sem­mi, de csinálunk egy jópofa dolgot. Ez egy kísérleti valami lesz, nem tudni még, mi lesz a címe. Egy családról szól, mint a Szabó család, mert ez nyuga­ton is van, meg a cseheknél is van, mindenütt van, hát csak nálunk ne le­gyen? Csinálod? — Persze, hogy igen. Nahát, így történt.

• Amikor megtudtad, hogy milyen figurát kell játszani, Takács István, a Rádió nyugdíjas sofőrje teljesen adott volt, vagy akkor még lehetett alakítani? Esetleg neked is volt beleszólásod?

■ Nem, nem volt beleszólásom. így elfogadtam. A történés úgyis valahol az író dolga.

– Számodra a filmben és a színházban is a jelenlét az igazán fontos. Itt abszo­lút lehetőséged van erre?

— Itt teljesen.

— A sorozatban Takács István a leghétköznapibb szituációban jelenik meg. Ad ez lehetőséget a hétköznapokat bevinni a te életedből is?

— Igen. Ezt igyekszem úgy csinálni, hogy ez most én vagyok. Szóval nem úgy, hogy Takács, hanem Én. Én ezt pontosan így mondanám, így csinál­nám. Mert ez nem figura kérdése, hanem jelenlét kérdése. Én efelé törek­szem. Tehát én itt úgy döntöttem, és ezt Ádámmal meg is beszéltem, hogy ezt így szeretném. Persze — mondta ő, — azért vagy Te, mert nekem ez kell. Na igen, akkor pedig én ezt csinálom, és semmi gondom sincs, ezért tudom ilyen szívesen és jól csinálni.

— Külső megjelenésében is szinte azonos a figura veled? Ahogy megérkezel a forgatásra, úgy állsz a kamera elé is?

— Igen. A külső megjelenése is az enyém.

— De mintha az alkotók se döntötték volna el, tehát gondolok itt az íróra, ren­dezőre, akik nagyjából megteremtették a figurát, hogy ki is ez a Takács István. Ez alatt az időszak alatt láthattuk sofőrként, szerelőként, ülnökként, kórusban énekelni stb. Ilyen sokoldalú, vagy ez a bizonytalanság jele inkább?

— Én, Zenthe, mint ülnök az biztos, hogy nem válók be, de Takácsként el kell vállaljam, mert le van írva. Az biztos, hogy nem mennék ülnöknek, vagy esetleg kórusba. Nem is tudok énekeink Az szép volt. Ott még én is kiestem a röhögéstől, amikor ezt visszanéztem. Én, aki énekel.

47

— Mielőtt történik valami a családban, tehát akár a Takács családban, vagy a figurával, előtte van valami megbeszélés a rendezővel, íróval, milyen irányban mozduljon a figura, lehet-e valamit tudni?

— Nem, csak akkor, amikor már kész könyvet kapok.

— Megkapod a könyvet és mit csinálsz? Rögtön elolvasod?

— Azonnal, érdekel, mi következik. Nagyon érdekel.

— Amikor elolvasod, vannak változtatásaid?

— Igen, van olyan, hogy én ezt szívesebben így mondanám, és azt le is írom ide mellé. Amikor bemegyek, akkor mondom is, hogy én szeretném így. Ha igen, igen, ha nem, akkor nem. Én azt hiszem az a jó, ha az ember szól, mert attól csak gazdagabb lesz a dolog vagy színesebb.

— Mondtad, hogy rögtön elolvasod, ahogy megkapod a példányt. Ugyanilyen érdeklődéssel meg is nézed?

— Igen.

— Sok év távlatából megnézed a régebbi filmjeidet is?

— Kérlek szépen, megnéztem a Kétszer kettőt, a Gábor diákot. Nagyon ér­dekes volt. Alig emlékeztem már valamire. Nagyon furcsa. Vagy ott a Csen-

Annál a bizonyos éneklésnél

48

des otthon. Hát én arra sem emlékszem. Nem szeretem magamat nézni, fur­csa módon nem szeretem. Zavar. Nem tudom, miért.

— Meg is ítéled utólag a szerepeidet?

— Nem tudom megítélni, mert nagyon ritkán tetszik az, amit csinálok, bor­zasztó ritkán tetszik. És a frissebb dolgoknál mindig mögötte van az, hogy milyen körülmények között történt a felvétel. Most az utószinkronját kezd­tem el egy Tamási Áron filmnek: ebben pl. tudom, hogy itt ki volt támasztva egy díszlet, ott meg ment a ventilátor, mert nagyon meleg volt, akkor az, ek­kor meg ez történt. Szóval minden történést tudok. Amit ott látok, az egy­szerűen megjelenik előttem. Minden, és én is ott vagyok. Úgy elkezd zavarni engem saját magam, hogy majdnem hogy behunyom a szemem.

— A televíziós technikánál nemcsak lehetőséged van a felvételek után a vissza- nézésre, hanem vissza is kell nézni. Ott nem zavar?

— Az más, ott nem zavar, az hozzá tartozik a munkához. A forgatáson nem zavar, de abban a pillanatban, hogy adásban látom, már pontosan tudom, hogy most itt egy kiflit ettem, ott pedig ezt vagy azt csináltam.

— Nem vagy jó nézője a saját filmjeidnek?

Az unoka, a nagypapa, a mama (Bajcsai Mária) és a rendező

49

— Nem, bár a későbbieket már szívesebben nézem. De másképp csinálnám, az biztos.

— Tenkesként már ismert az ország, a Szabó családból is, de vajon felismernek és megszólítanak-e Takács Istvánként is?

— Hogyne, igen, igen. Azt mondják: — Mi van a bútorral? Én meg csak me­gyek tovább. — Na, meg se hallja, mi van a bútorral? — Ja igen, beázott. — Na de a másik, a Kanizsa, megyünk Kanizsára? — Igen. Főleg a srácok. Szomszédok, szomszédok? Ö, hát az megy. Megy a Szomszédok. A Televí­zió hihetetlenül népszerűsíti az embert. Szegény Márkus Laci mindig azt mondta: — Nem akarok én filmezni, Tévézni akarok. Abszolút igaza volt. Ha népszerűségről van szó, tényleg így van. Színházban legkevésbé, mert nem sokan látják. Az egy más dolog. Az, hogy a színész jobban szereti, pon­tosan azért, mert van kapcsolat, meg minden este más, de a Televízió, az fantasztikus. Pláne egy ilyen sorozat. Csak az Isaurára gondoljunk. A Szabó családra. Mikor kérek 10 dkg szalámit, s jön a válasz: — Jaj,a hangját megis­mertem!

— Lassan tudathasadásos állapotba kerülsz. A Szabó családból vagy a Szom­szédokból ismemek-efel?

— Igen, igen, most már nem tudom.

— Sok film- és Televíziós szerep van a hátad mögött. Ha ezt a vállalkozást kell megítélni, szerinted ez mennyiben más, mint a többi?

— Ez annyival más, hogy itt természetesen megy a dolog. Itt mindig vala­hogy kézben van a kamera, veled van. Tehát együtt mozog veled a dolog. Együtt mozog a stáb, együtt mozgunk mi. Itt van egy közérzet, és ez a közér­zet biztos, hogy látszik, érződik. Énnek a kedélye, az biztos, hogy észrevevő- dik. Én szerintem egy ilyen hosszú távú valaminél ez nagyon fontos. Fontos, hogy meglegyen a hangulata, mert ha ez nincs, az egész nagyon nehéz tud lenni.

— Köszönöm a beszélgetést.

50

Fehér Anna

A lakótelep talán az 5Ö-es évek elején épülhetett, ahol Fehér Anna lakását keresem. Nem a város legcsendesebb kerülete, de ez a régi lakótelep a 4 emeletnél nem magasabb házaival, zöldellő fáival nyugalmat és csendet áraszt. Mintha nem is a fővárosban lenne.

A második emeleti lakásajtón a névtáblán kívül néhány táviratjelzés bélyege látható. A lakás egyszobás, és talán még akkor készült, amikor tudo­mányosan határozták meg az optimális lakóteret. így pl. az ülőkád a kony­hában egy függöny mögött bújik meg. A szoba olyan kicsi, hogy akaratlanul is az ágy foglalja el a fő helyet. A lakásban a nyitott ajtókon, a szekrényeken kívül is mindenütt — vállfákon gondosan eligazítva — Alma ruhái lógnak. Ezek a ruhák a sorozatból ismerősek. A nyitott ablakon kellemes tavaszi le­vegő árad a szobába. Beszélgetésünket madárcsicsergés kíséri. Kérdésemre Anna válaszol.

— Budapesten születtem és ott is jártam gimnáziumba. 14 éves koromtól a BME SZKÉNÉ együttesének voltam a tagja, amelyet Wiegman Alfréd ve­zetett. Emlékezetem szerint ettől az időtől volt egyértelmű számomra, hogy színész leszek.

— Jó tanuló voltál?

— Első és második évben nagyon, utána már csak bizonyos tárgyakból. Nyelvek, irodalom, testnevelés.

— Mi vitt 14 éves korodban a SZKÉNÉ-hez?

— Inkább ki? Dánielffi Zsolt — aki szintén színész, most Debrecenben a Csokonai Színház tagja — jött az iskolába és keresett egy szőke, kék szemű kislányt az előadandó színdarabhoz. Megkérdezte, volna-e kedvem hozzá. Előbb csak vonogattam a vállam, hogy hát, hát, végül is igen lett. Akkor még nem tudtam, hogy ez a döntés az egész gimnáziumi életemet meghatározza, az alapműveltségemet, a világlátásomat, mindent. Nagyon sokat kaptam tő­lük: Czigány Judittól, Wiegman Alfrédtől és attól a társaságtól, ahol én vol­tam hosszú ideig a legfiatalabb.

— A színház mellett tehát minden háttérbe szorult?

51

— Igen. Olyannyira, hogy lassan a sport is elmaradt, amely addig nagyon fontos volt az életemben.

— Versenyszerűen sportoltál?

— Igen. A Központi Sportiskolában vívtam, előtte pedig eveztem az MTK- ban. Ezek idő hiányában elmaradtak. Egyszerűen kiszorította őket a szín­ház. Ugyanis a szerda és a szombat tabu lett. Olyan tabu, hogy szerdán és szombaton nem lehetett más program, mint a SZKÉNÉ. Olyan volt ez, mint amikor az embernek isibe kellett menni, sőt az isiből még könnyebben el tudtam képzelni, hogy hiányozzak, mint a SZKÉNÉ-ből. Pedig szívesen mentem iskolába, nem jártam mellé.

— Ebből az következne, hogy a középiskolában a Színház-és Filmművészeti Főiskola volt a cél?

— Igen. Bár az osztályfőnököm szerette volna, ha a bölcsészkarra megyek, mert majdnem annyira szerettem a nyelveket, mint a színházat. De akkor már a színház töltötte ki az életemet. Például még nyáron is építőtáborok­ban léptünk föl.

— A jelentkezési lapodat annak rendje és módja szerint be is adtad?

— Igen, de beadtam a bölcsészkarra is, csak oda nem mentem el. Az érett­ségi idején én már túl voltam a második felvételi rostán. És mivel mindenki azt mondta, hogy úgyis fölvesznek, én az egészet nem vettem olyan nagyon komolyan. Először valahogy olyan hihetetlennek tűnt, hogy színésznő lesz belőlem. Aztán, amikor a másodikon is túljutottam, akkor már én is kezd­tem hinni benne. És akkor jött a meglepetés, hogy nem vettek fel. Akkor még elmehettem volna a bölcsészkarra, de ez már eszem ágában sem volt.

— Színésznek készültél, a felvételit mégsem vetted komolyan?

~ Az első rostára csak úgy odamentem egy ingben meg egy farmernadrág­ban, és átjutottam. Amikor a másodikon is átjutottam ugyanezzel a szerelés­sel, akkor megjegyezték, hogy a harmadikra azért már jobb lenne, ha szoknyában jönnék. Akkor már úgy éreztem, sikerülni fog. Nagy pofon volt, hogy- nem vettek föl.

— Ez foglalkoztatott 4 éven keresztül, erre készültél a SZKÉNÉ-ben, mindent ennek rendeltél alá. Hogyan viselted a „kudarcot”?

— Akkor építették át az Erzsébet-hidat, én pedig egy kicsit felmásztam az állványokra. Nem akartam én leugrani, csak nagyon boldogtalan voltam. Kaszkadőr akartam lenni.

— És ott rögtön el is akartad kezdeni?

— Nem. A hídon még nem gondoltam rá. Hanem este egy nagy bulin kötöt­tem ki: ott mindenki sajnált, én pedig rettentően szenvedtem és elhatároz­

52

tam: kaszkadőr leszek. Szerettem a veszélyes sportokat. Emlékszem, volt a bulin egy srác, aki elmagyarázta, hogy aki színésznő akar lenni, annak nem való a kaszkadőr mesterség. — Ha félted az arcodat, a kezedet meg a bőrö­det, talán nem azzal kellene próbálkozni, hogy az égő szalmakazalon vág­tatsz keresztül — mondta, és ez elgondolkodtatott.

— Tehát nem maradt más hátra, csak a színház. Gondolom, visszamentéi a SZKÉNÉ-be a következő felvételiig.

— Igen. Akkor egész nyáron a SZKÉNÉ-sekkel turnéztunk. Ősztől dolgozni mentem. 1 év alatt volt 6 munkahelyem. Mindenütt csak addig maradtam, amíg időmet a SZKÉNÉ próbáihoz és fellépéseihez tudtam igazítani. Ezért aztán egy rövid ideig mint tolmács dolgoztam, aztán voltam irodista egy al­koholistákkal teli külker, vállalatnál, giccseket festettem egy kisiparosnak. Dolgoztam mint fotómodell és egy garázsban mint autómosó. Amikor eltelt az év, újra fölvételiztem a főiskolán, de most már állati ideges voltam. Érez­tem, hogy 5 perc alatt egy egész év eldől az életemből, és nem igaz, hogy ab­ban a pár percben igazán kiderülhet valakinek a tehetsége vagy az alkalmassága. Mert aki ideges vagy izgulós, vagy nem olyan anyagot hoz,

Trokán Péterrel és egy virágcsokorral

már kész, és hátrányba került. Olyan sok mindenen múlik, hogy kit hogyan ítélnek meg. Ilyen gondolatok között, gyomorgörccsel, halál idegesen ké­szültem. Elkezdtem manipulálni magamat. Egy barátnőm ruháját vettem föl, amiben aztán nagyon idegenül éreztem magam. Borzasztó érzés volt, hogy ha most kirúgnak, megint egy év remény és várakozás vár rám.

— Azért az az egy év nemcsak reményekkel és várakozással telt, hanem felké­szüléssel is?

— Játszottam a SZKENE-ben, és tavasszal körülbelül ugyanazokat az anya­gokat gyűjtöttem össze, mint előző évben. Vettem hozzá még néhány újat, mert mégis eltelt egy év, és volt amiről már mást gondoltam. De a választás nem volt igazán tudatos. A SZKÉNÉ-ben tanultunk pantomimezni, mozog­ni, de úgy éreztem, valahogy nem ezen múlik. Nem is jártam semmiféle kü­lön képzésre, csak megtanultam ezeket az anyagokat.

— Gyomorgörccsel, idegesen, a barátnőd ruhájában, de mégis olyat produkál­tál, hogy fölvettek. Milyen érzés volt?

— Nem voltam ott a névsorolvasásnál. Egy főiskolás fiúval jártam: ő tudta meg az eredményt. Az utolsó voltam a harmadik fordulóban. Egész délután ott ültem, és 3/4 6-kor mentem be. Mikor befejeztem, Várkonyi bocsátott el:

— Igen Anna, köszönjük, kimehet. Elindultam. „Jöjjön vissza!” — szóltak utánam. — Jézusom! Bizonytalanok, nem tudják, végem van! Nekem már mindegy, csak valahogy kijussak innen! — Ilyen hangulatban kellett elmon­danom még valamit. Amikor aztán végre kiengedtek, kisprinteltem az Ódry Színpadról, hogy a lábam alig érte a földet! Barátom az Astoriánál ért utol azzal, hogy felvettek. Nem voltam boldog.

— Megint az Erzsébet-hídfelé mentél?

— Csak már nem volt felállványozva. Azt az éjszakát a Margit-szigeten töl­töttem sétálgatva. Fáradtságot éreztem és egy kis dühöt, hogy Úristen! Csak ennyin múlik! Egyfolytában arra kellett gondolnom, hogy ki is rúghattak vol­na. Szóval akkor nem örültem annyira. Ideges voltam és elcsigázott.

— Az eddigi életedet a SZKÉNÉ-hez rendezted át, most át kellett rendezni a főiskolához.

Kollégista lettem.

— Hogy-hogy?

— Úgy, hogy albérletben laktam az érettségi után egy évig.

— Szüleid nem Budapesten éltek?

— De, Edesanyámék is itt éltek, csak nagyon kicsi volt a lakás, és én megle­hetősen önálló alkat voltam. Szóval jöttek a kollégista évek és a főiskola. Bé­

54

kés András és Valló Péter osztályában végeztem. Nemcsák Karcsi osztály­társam volt; 13-an kezdtünk, 11-en végeztünk.

— A SZKÉNÉ közössége után, ami meghatározta akkori világlátásodat, alap­műveltségedet, mindent, az áhított főiskola is ilyen hangsúlyos volt?

— Hogy is mondjam, én nem voltam boldog főiskolás. Ez biztos alkati kér­dés is. Bennem túl sok volt a feszültség és a bizonytalanság. A főiskola bi­zony nem kovácsol közösséget az emberekből, hanem inkább széthúz, polarizál. Én így tapasztaltam. Mindenkinek nagyon sok dolga van, mert ma egy tanárnak ezer más munkája van a főiskola mellett. Tehát nincs folyama­tos képzés, csak egy-egy pillanat, amikor el lehet lesni valamit. Fölszabdalt, nagyon rövid órák, 48 egy héten.

— Az oktatást személyes kapcsolatok nem határozták meg nem jött létre „mes­ter— tanítvány” viszony?

— Biztos, hogy az is meghatározta. Én tiszteltem és nagyon jóban voltam az osztályfőnökömmel az első 2 évben. Aztán a 3. évben ő azt szerette volna, ha mi egy csoport leszünk, mint Markóék, csak hát a színház struktúrája nem úgy működik, mint a táncé. így történt, hogy mi nem voltunk harmadév­ben színháznál statisztálni, és így nem is ismertek meg minket. Az összezárt­ságnak vannak előnyei is, de legalább annyi a hátránya is. Nem láttunk más kollégákat, hogyan dolgoznak, hogy próbálnak, csak egymást, a 11 kezdő. Szükségünk lett volna arra, hogy kikerüljünk a főiskoláról. Végül aztán együtt mentünk Szegedre. A szegedi év — nagyon nem akartam odamen­ni — nekem mégis nagyon jól sikerült.

— Szeged a „ vidék” miatt nem tetszett?

— Nem, dehogyis a vidék miatt — amiatt, hogyha minket főiskolásként nem ismernek, akkor hogyan fognak bárhová is leszerződtetni? Hogyha a 4. évet is Szegeden töltjük, egy éppen a renoválás előtti, szinte nem működő szín­házban, ki fog ott minket megnézni? Egyszer játszottuk Ruszt darabját az Ódryn. Nagyon-nagyon szerettem Ruszt Józsefet, és a 4 év igazán boldog pil­lanatai közé tartozott, hogy vele próbáltam. Nagyon szerettem, de mégsem akartam elmenni Szegedre.

— Ő hívott?

— Ó hívott, és én nagyon sokáig gondolkodtam is rajta, aztán végül mégis Szolnok mellett döntöttem. Talán mert Szegeden újra az osztálytársaimmal lettem volna, akikkel sokszor nagyon jó volt együtt, de már vágytam arra, hogy színházi hierarchiába kerüljek, hogy máshonnan kapjak visszajelzése­ket és másokkal dolgozhassak. Egyszer csak jöttek a szolnokiak, hogy mond­

55

jak igent, és én igent mondtam, majd ijedten, sietve felhívtam Rusztot, hogy juj-juj-juj, én igent mondtam.

— Ismertél valakit Szolnokon?

— Azt tudtam, hogy a szolnoki színház nagyon jó. Pál Istvánt pedig régóta, még amatőr koromból ismertem és nagyon szerettem.

— Itt teljesült a vágyad: másokkal, számodra ismeretlenekkel dolgozhattál. Az, hogy te is „ismeretlen” voltál ebben a színházban, nehezítette a beilleszkedése­det?

— Igen, eltartott egy darabig. Sírtam is többször, de azért jó volt, nagyon so­kat dolgoztam.

— A szerepek segítettek?

— Az emberek is sokat segítettek, de akkor ezt nem fogtam föl. Termé­szetesnek vettem, hogy a szerepek jönnek, jönnek, és csak jönnek, mert hát ez a dolgom. Ott ismerkedtem meg Margittai Ágival, Koós Olgával, akiket azóta is nagyon szeretek, és emberileg szeretnék egy picit rájuk hasonlítani. Jöttek a szerepek, jött egy gyerekdarab egyik nagy szerepe, jött az Ofélia, később Szurdi Mikivel az Erzsébetben egy szerep, aztán a Liliom Jukkája Babarczi rendezésében. Nem kívánok senkinek se rosszabb évet.

— Ez alatt az egy év alatt folyamatosan lent voltál, vagy Budapest és Szolnok között…

40 ezer kilométert utaztam. Nagyon labilis voltam, ültem hajnalig a klub­ban, nem tudtam szeparálódni; mikor el kellett volna menni pihenni, akkor nem mentem. Pesten volt a családom, a párom, a barátaim. Ma már talán másképpen csinálnám, de akkor még tapasztalatlan voltam. Bérelt lakásban laktam itt Pesten, ahol négyen voltunk barátnőmmel és párjainkkal. Érde­kes év volt, sok mindent adott. Ha nem lett volna ilyen nehéz, ilyen bonyo­lult, nem tudtunk volna egymásért annyi mindent tenni, mint amennyit tettünk.

— Ha az első éved ennyire jól sikerült, jó szerepeket kaptál, kitűnő rendezőkkel dolgozhattál együtt, akkor miért jöttéiéi?

— Amikor eljöttem, nagyon sokan, 8-an szerződtek el. Bomlófélben volt a színház, és én nem tudtam magam eléggé függetleníteni a bajoktól. Minden rosszat, ami egy ilyen vidéki létnek a perifériáján van, s amit valószínűleg a tapasztaltabbak már le tudtak választani magukról, én mindent mint az ita­tós magamba szívtam. Mindent nagyon komolyan vettem és úgy átéltem az összes rosszat, hogy már arra gondoltam, nem is akarok színésznő lenni.

— Szerencsés kezdés után a mélypont. Mi vagy kisegített át ezen?

56

Együtt a „haditanács”

— Iglódi akkor vette át a József Attila Színházat, és Iglódiról én csak jókat hallottam. Nagyon izgalmas vállalkozásnak tűnt, hogy mit fog csinálni a Jó­zsef Attila Színházból. Ott akkor 5—6 évre visszamenőleg nem volt nálam fiatalabb korosztályból való színésznő, ezért úgy érezhettem, hogy rám szükség van, és nagyon örültem neki, hogy ez a lehetőség adódott.

— Úgy fogalmaztál: úgy érezhettem, hogy szükség van rám. A feltételes mód azt jelentené, hogy ez nem igazolódott?

— A munkák alapján igazolódott, mert ez az ötödik évadom itt, és ebből az előző 4 évet nagyon sok munkával töltöttem. 20—25 előadást játszottam ha­vonta, nagy szerepeket, sok főszerepet, karakterszerepeket is, úgyhogy ha belegondolok — 6 éve vagyok a pályán —, akkor igazán nem panaszkodha­tok.

— Az, hogy 5 éve vagy a József Attila Színház tagja, azt is jelenti, hogy jól érzed magad itt, mert hiszen nem változtattál?

— Mert sokáig úgy éreztem, hogy csak engem választhatnak, én nem vá­laszthatok. A főiskola végén arról nemigen volt szó, hogy egy főiskolás hova akar menni — hanem hogy hova hívják. Persze a hívás elfogadása, vagy több

57

ajánlat esetén a választás a színész joga. Nehéz kérdés, hogy beigazolódott-e a választásom. Sok változás történt, volt sok siker, nagyon sok bukás is, azonban igazi új arculata nem tudott kialakulni a színháznak. Ennek valószí­nűleg — nem mentegetném magunkat sem — én is és a színészek is részesei vagyunk, de a vezetés is. Ez a periódus nagyon rosszul összecsengett egy olyan gazdasági időszakkal, amikor összeálltabb, kialakultabb színházi éle­tet sem könnyített, csak nehezített és züllesztett ez az iszonyú gazdasági nyo­más. Átalakítani egy színházat, és ugyanakkor átépíteni is, bizony nem volt könnyű dolog. Most pedig, hogy ezek után mi lesz, nagyon nehezen tudom elképzelni. Ma már úgy gondolom, eljutottam én is odáig, hogy felelős va­gyok a saját sorsomért. Eddig nagyon bíztam sok olyan dologban, amit több fenntartással kellett volna fogadni. Például ha valami nem úgy történik, ahogy azt megígérték. Lehet, hogy már hamarabb mozdulni kellett volna, dehát azt hiszem, hogy még semmiről nem késtem le, akkor se, ha itt mara­dok és az elvárásaimat közelítem ahhoz, amit itt adni tudnak, vagy veszek egy nagy levegőt és elmegyek.

— Úgy mint Szolnokon, itt is megkérdőjelezted a pályát?

— Nem. Most már nem kérdőjelezném meg, mert valószínű, hogy az én éle­temet végigkíséri az, hogy színésznőként dolgozom, ha lesz munkám. Most az vált fontossá, hogy én is sokkal inkább dönthessék a sorsom felől.

— A színházon kívül mennyire foglalkoztatnak?

— A TV-ben eddig nem dolgoztam -sokat, inkább filmeztem, az nagyon jó volt, és remélem, hogy még nagyon sokat fogok. A film műfaját nagyon sze­retem. Dolgoztam Maár Gyulával: egy főszerepet bízott rám, játszottam Kovácsi János első filmjében szintén egy nagy szerepet, és játszottam Gár- dos Péter: Szamárköhögés című filmjében egy karakterszerepet, végül egy cselédlányt Dömölky János: Forog a film című filmjében, ami szintén fősze­rep volt.

— Sokan idegenkednek a filmtől. Mi az, amit te szeretsz benne?

— A munkamódszert szeretem és a filmet mint képi kifejezésmódot. Imá­dom a mozit nézni is. Sokat járok moziba, mindenfajta filmet megnézek. Mint színésznő persze a színházat ismerem jobban, mert ott dolgoztam töb­bet. Annak közvetlenebb a kontaktusa a közönséggel, és az egészen más, nem összehasonlítható vagy legalábbis én nem tudom összehasonlítani a kettőt.

— Aem tudom megkerülni a szokásos kérdést: Fehér Anna melyiket szereti job­ban?

58

— Nagyon más a kettő. Én nagyon szeretek filmezni is, de az egészen más­milyen, más koncentrálást is igényel. Valahogy többrétűbben tud szólni, mint a színház. Nem tudom összehasonlítani, de nagyon szeretem a mozit.

— Sokaknak nehézséget jelent, hogy a film nem annyira a színész műfaja, sok­kal inkább a rendezőé…

…Sajnos ma már ez a színházban is így van…

… És adott esetben nem kronológiában készülnek a felvételek, hanem beállítá­sonként, amit nagyon nehéz áttekinteni még annak is, aki ért hozzá.

— Számomra nem. Ez attól is van, hogy általában a feladat elég nagy volt mindig, és olyan kontaktusom volt a rendezővel, amitől egyszerűbbé váltak a történések akkor is, ha nem kronológiában vették fel őket.

— A saját filmjeidnek jó nézője vagy?

— Nem, nem is láttam őket.

— Annak ellenére, hogy „mozifogyasztó” vagy, a sajátodat nem nézed?

— Azt nem annyira. Általában láttam mindegyiket belső vetítésen, meg utó­szinkronon, de utána nem. Nekem azok a filmek, amikben én játszom, ren­geteg mindenről szólnak, de nem egészen úgy, és nem csak arról, ami a film, hanem az elkészülésről is, ezért sok minden más is eszembe jut; például hogy akkor előtte mi történt, hogy a ruhával probléma volt, és még egy sereg személyes emlék.

— A Szomszédokban nemcsak adódik a lehetőség a visszanézésre a felvételek során, hanem kéthetente adásban is láthatod. Mikor és hogyan kerültél a soro­zatba?

— Horváth Ádám, akivel egy Molnár Ferenc darabban már együtt dolgoz­tunk, megkeresett, hogy lesz egy sorozat, és számítana rám ennek egyik alaptagjaként. Nagyon féltem egy ilyen sorozattól, de Ádám személye ellen­súlyozta a dolog „zsákbamacska” jellegét. Mert egy filmnél vagy TV-játék- nál az ember kap egy forgatókönyvet, itt kezdődik és itt a vége, elolvassa, belegondol, eldönti, mit jelent neki stb., stb. Ez itt nem volt, ez itt majd lesz, de a Molnár Ferenc munka után én úgy gondoltam, hogy Ádám garancia ar­ra, hogy akármilyen lehet, de ízléstelen nem lesz.

— Mit tudtál a sorozatról a felkérés pillanatában?

— Elég keveset. Azt, hogy lesz három család, és kéthetenként kerül adásba. Nagyon féltem amiatt, hogy hosszú távú feladatról van szó, ami minden más munkavállalást meghatároz. Ha a stáb nem ennyire jó, és nem ennyire alkal­mazkodó, mint amilyen szeretettel segít mindenben, akkor nem is tudna működni a sorozat, de hogy én nem lennék benne, az biztos. Amikor elkez­

59

dődött, akkor csak az volt bennem, hogy csak addig, amíg Ádám csinálja. Féltem.

— Mitől?

— Attól, hogy nem kapok más munkát. Hogy nagyon rossz lesz a sorozat, és ez engem is rosszul minősít, máshova sorol be, mint ahol magamat látni sze­retném. Leginkább attól féltem, hogy túlságosan is azonosítanak majd a sze­reppel, amelyben én egy fiatal, mai nőt játszom, és mert én valóban mai, fiatal nő vagyok. Az emberek nem Fehér Annaként ismernek majd, hanem Almácskaként — ami nagyrészt igazolódott is. Ez azonban ma már nem okoz problémát.

— A félelmek ellenére mégis aláírtad a szerződést. Végül is több volt a sorozat mellett szóló érv?

— Igen. Az, hogy jó is lehet, az, hogy Ádám csinálja, az, hogy bennem egy csomó pozitív várakozás volt, kíváncsi voltam, dolgozni akartam. Egyszóval ez nekem ugyanolyan munkafeladat, mint egy másik szerep, bár azóta nem egy újságíró próbálta nekem elmagyarázni, hogy ez mennyire az én magán­életem is. Lehet, hogy erről mindenki, aki benne van, másképpen gondolko-

Cél a céltábla

60

dik. Én azt gondolom, hogy nekem ez egy feladat, hosszú távú színészi fel­adat. Vannak azonossági pontok a szerep és közöttem, de ezen az alapon Stuart Máriával is vannak azonossági pontjaim. Természetesen — mert ez a darab ma játszódik — Almával több, de ezt én akkor is csak egy szerepnek tartom és nem Fehér Anna életének vagy személyiségének.

— A már említett filmes tapasztalataid alapján meg tudod ítélni, hogy ennek a sorozatnak a készítése mennyiben téréi egy átlag forgatástól?

— Itt van egy állandó készenléti állapot, mert a forgatás szinte szünet nélkül folyik. Ezt meg kellett szoknom. Az már elmondható a sorozatról, hogy ki­alakult a készítés folyamata, minden- kicsit nyugodtabban, olajozottabban működik, mint az első hónapokban. Meg kellett szokni, mert előbb nagyon furcsa volt ilyen sokat látni magamat. A szakmában azoknak az emberek­nek, akiknek eddig nem jutottam az eszükbe, most igen. Nagyon kevés fil­mes jár sajnos színházba, vagy legalábbis az én elmúlt 5 évi tapasztalatom alapján azt mondhatom, hogy engem színházban sokkal kevesebben láttak olyan feladatokban, amik szerintem egyébként inkábbértékmérőklehetnek, mint egy ilyen sorozat. Ebben a sorozatban mégis sokkal többen megnéztek.

— Azóta többen meg is keresnek?

— Igen. Egy színésznek szüksége van arra, hogy ismert legyen, a filmesek is azt gondolják, hogy jobb, ha ismert színésszel dolgoznak. Az én véleményem szerint a színésznek az a dolga, hogy bizonyos határok között — és ennek a határnak nemhogy az alján nem tartom ezt a sorozatot, sőt… — mindent el kell vállalni és a tehetsége szerint meg kell próbálni megcsinálni. Azt gondo­lom, hogy ma Magyarországon ez a színész dolga, vagy legalábbis én ma­gamról ezt gondolom.

— Az első hónapokban kevésbé működött olajozottan a stáb, a könyvek kevés­bé voltak olyanok, amilyenekre számítani lehetett, kicsi volt a műsor nézettsége. Nem volt olyan időszakod, amikor megbántad a választást?

— Nem, az elején ez egyáltalán eszembe sem jutott, akkor még annyira úgy éreztem, hogy én is benne vagyok a sorozat születésében: azon járt az én agyam is és valószínűleg mindenkié, hogy mitől lehetne jobb. Akkor eszem­be se jutott, hogy kilépni, megbánni, úgy gondoltam, rajtam is múlik, hogy ez milyen lesz. Teljesen személyes ügyemnek éreztem. Később inkább eszem­bejutott, amikor kezdett nagyon zavarni, hogy annyian megismernek, hogy megjegyzéseket tesznek. Ez az Alma név ráadásul nagyon összecseng az An­nával, úgyhogy én most már senkinek nem fordulok meg, én utánam már ki­abálhatnák, hogy Anna.

61

Sok viccelődésre ad alapot, hogy valakit Almának hívnak, mert nem egy mindennapi név.

— Kész helyzet volt, hogy Almának fognak hívni?

— Igen. Nekem tetszett ez a furcsa, különös név, hogy Alma. Ma viszont már úgy gondolom, jobb lett volna hétköznapibb nevet adni. Lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert rosszul viselem az ezen való viccelődéseket, de egy egyszerűbb név minden bizonnyal kicsit hétköznapibbá tehetné az em­berek számára. Bár ma már nem tudnám elképzelni, hogy más legyen. Ez most már így van.

Nem hittem, hogy a sorozat ekkora népszerűséget hoz. Elég nehezen is bir­kóztam meg vele, mert amikor nem játszom vagy nem dolgozom, akkor sze­retem ha magánember vagyok és amit eddig megszoktam, hogy — nem tudom egyszerűbben fogalmazni — egy körön belül a világnak csak az a ré­sze léphet az életembe, amit beengedek. Ez a kör megszűnt, és ezt néha na­gyon rosszul viselem. Nem vagyok arra hangolva, hogy mindig szerepeljek. Néha jó, néha nehéz elviselni. Jó, mert rengeteg előny jár vele, apró előnyök is, amiket az ember boldogan élvez, de nem gondolom, hogy ettől tehetsége­sebb színésznő vagyok, és remélem nem fogom összetéveszteni ezután sem, hogy a siker és a tehetség, az teljesen különböző két dolog.

— A sikert is tanulni kell?

— Tanulni kell bizony, és én ebben még nagyon kezdő vagyok. Azt már pon­tosan tudom, hogy se az indulataimat, se a reakcióimat nem ereszthetem tel­jesen szabadon. Néha nagyon nehéz a többi ember szemével nézni ezeket a helyzeteket, és nem a „magán” Fehér Anna szemével átélni, és biztos, hogy néha rosszul is reagálok.

— Mennyire tudod megkülönböztetni Fehér Annát Almától? A sorozat „hét­köznapi” szituációiban a saját gesztusaid jelennek meg vagy meg tudtad terem­teni az övéit is?

— Nem is tudom. Valószínűleg sok helyzetben a reakcióim azonosak. Pró­bálok arra vigyázni — bár biztos sok mindentől lehetne központibb, szere­tetreméltóbb a figura — hogy ne a magam képére formáljam, hanem én próbáljak meg arra menni, amerre a figura megy.

— Igen ám, de ez egy különleges helyzet, mert neked is mint színésznek, lehető­séged lenne a beleszólásra. Nem túl nagy ez a csábítás?

— Igen, csak ez nehéz, mert abban a pillanatban, hogy én elkezdeném alakí­tani, akkor mindenképpen a saját indulataim, érzelmeim, világlátásom ala­kítja, és akkor óhatatlanul azonos lesz velem, bár lehet, hogy mégis ez a

>62

döntés lesz hosszabb távon a helyes, mert az emberek úgyis azonosítanak. Akkor pedig a dolog miért ne hasonlíthasson felvállaltan is. Ezen még nem gondolkodtam, mert azért annyira gyorsan nem „hömpölyög az ember sor­sa” a történetben.

— Játsszunk el avval a lehetőséggel, hogy beleszólhatsz Alma életébe.

— Mit kezd ma Magyarországon egy értelmes, viszonylag önállóan élő nő az életével, vagy mit tud kezdeni, ha nagyon jól beszél nyelveket? Megpróbál­nék elmenni külföldre dolgozni. Valamiféle külképviseleti munkát keresnék neki. Igen, valószínűleg ezt tenném.

— Sok levelet, telefont kapsz?

— Igen, sok telefont és levelet kapok, főleg fiataloktól. Ezekből a levelekből az derül ki, hogy nagyon szeretnek engem ebben a sorozatban, és kérik, hogy barátkozzunk, küldjék levelet, fényképet. Ezúton köszönöm a sok levelet, és legalább most bocsánatot kérek mindenkitől, hogy nem válaszolok és nem küldök fényképeket, mert nincs rá időm. De ezúton mégegyszer köszönöm a sok levelet!

— Ha ilyen elfoglalt vagy, hogyan marad időd pihenésre, egyáltalán mi az, amik számodra a színházi és TV-szerepek között a felfrissülést jelenti?

— Nagyon szeretek utazni. Ehhez képest elég keveset utazom. Inkább ál­modozás ez az utazásról.

— Sok útikönyvet olvasol?

— Nem, azt soha, de nagyon könnyen beülök az autóba és elmegyek Kapos­várra, Szolnokra vagy Ausztriába, ha tehetem, időmtől és pénztárcámtól függően. Nagyon szeretek utazni, és nem sokat gondolkodom rajta, meg nem sokat készülődök rá. Szeretek tornászni, járok két tornaklubba is. Na­gyon szeretek teniszezni is, de még nagyon kezdő vagyok. Ezt a játékossága miatt szeretem, ami a tornáról nem mondható el. Szeretek moziba járni, és a barátaimat is nagyon szeretem. Sok barátom van, akik nagyon fontosak ne­kem. Azt, hogy olvasok — bár elég kevés idő jut rá —, természetesnek tar­tom. Kicsit többet nézelődnék, ha több időm lenne, és néha szeretnék több türelmet magamban belül arra, hogy a világra csak úgy rácsodálkozzak, de erre valahogy, nem is csak az idő miatt, hanem a belső szaladás vagy feszült­ségeim miatt nem mindig van lehetőség, amit nagyon nagy bajnak tartok. Most ezt tartom nagy problémámnak: hogy nincs bennem elég türelem, va­lahova futok-futok, valami nagy bizonytalanságérzet űz-hajt, nyugtalanít, és ez nem jó, érzem, hogy nem jó.

— Mit mondanál el, amit fontosnak érzel és nem beszéltünk róla?

63

Telefonál a stewardess

— Nem tudom. Talán azt, hogy tele vagyok ambícióval és félelemmel is a jö- vőm iránt, és hogy szeretnék valahogy ép és egészséges maradni szellemileg is, a pályámon is. Van egy Szép Ernő-idézet, ami kifejezi, mit gondolok a színházról: — csak annak a színháznak és csak annak a művészetnek van lét­jogosultsága, ami boldogságot tud sugározni.

— Köszönöm a beszélgetést.

Liszkay Tamás

A Sorozatszerkesztőség vezetője a Magyar Televízióban, aki több sorozat lábraállításában vett részt, és szinte a kezdetektől a Szomszédok egyik meg­határozó egyénisége.

— Az eddigi beszélgetések során kiderült, hogy a sorozat ötlete Czető Bemát László dramaturgtól származott. Ebből az ötletből végül is hogyan lett realitás, hogyan született meg a Szomszédok?

— Kiegészítésként azért elmondanám, hogy függetlenül Bernát Laci ötleté­től, a gondolat, hogy ilyen sorozatot létre kellene hozni, meglehetősen régen jelen volt a legkülönbözőbb terveinkben. Persze mindig úgy szerepelt, mint aminek megvalósítása, realitása elég távoli. Már csak azért is így volt, mert ez a fajta sorozattípus megtalálható a legkülönbözőbb televíziók műsorá­ban. Ezért abban, aki ezekkel a műsorokkal találkozott, így bennem is, óha­tatlanul felmerült a gondolat, hogy meg kellene próbálni nálunk is. Másrészt évtizedek óta fut a rádióban a Szabó család, s ez is evidens módon sugallja az ötletet, hogy a televíziós változatot is létre kellene hozni. Ami az igazi lö­kést adta, hogy az ötletből végül is valóság lett, ahhoz szükség volt egy konk­rét elképzelésre, és egy energikus, kezdeményező lendületre, ami Bernát Lacitól jött. Ezután a dolog már a maga útján ment. Az ötletről több menet­ben beszéltünk a főszerkesztőségen. Természetesen a kitalálás során na­gyon sok fázison ment keresztül az alapstruktúra mind a forgatókönyvi, mind a gyártási és a rendezési oldalát tekintve. Egészen addig, amíg viszony­lag rövid idő alatt az elnökség elé került, ahol is örömmel fogadták és elfo­gadták. Az elnökség elé már az az elképzelés került, ami végül is megvalósult. Miután megkaptuk a startjelet, elkezdődött a konkrét szerve­zőmunka.

— Nyilván meg kellett találni a megfelelő írót, rendezőt és azokat az embereket, akikkel mindenféle előzetes munka beindítható.

65

— Az elnökség elé már ebben a vonatkozásban is kész terv került. Már a legelső variánsokban is szerepeltek a szerzők és a rendezők név szerint. így akkor, vagyis 1987 első hónapjaiban egy olyan döntés született, hogy a soro­zattal el lehet, illetve el kell indulni. Először egy ún. próbaszám készült el.

— Kik voltak az írók, akik részt vettek a próbaszám megvalósításában ?

— Az induló forgatókönyv-írói stáb: Miskolczi Miklós, Polgár András és Szabó György. Ók vállalták, hogy írják a sorozatot, de egy másfajta rend­szerben, mint ahogy végül is kialakult.

— A kezdeti stádiumban, amikor a sorozat még csak mint elképzelés szerepelt, mára kéthetenkénti jelentkezés és a 30 perces műsoridő volt a terv?

— Igen. Felmértük ugyanis a lehetőségeket, a kapacitást és az anyagi vonza- tokat, és arra gondoltunk, hogy irreális lenne egy hosszabb, ületve sűrítet- tebb megjelenés. Ezt tartottuk maximális és optimális, reális lehetőségeinkkel számoló terjedelemnek.

— 3 író vett részt a próbaszám elkészítésében. Ez azt jelentette, hogy a 3 író egy- egy családnak a sorsát írta meg?

— Igen, ez annyit jelentett, hogy minden részt 3 szerző írt. Nos, hamarosan kiderült, hogy ez a módszer nem válik be. Egy epizódnak, akármennyire is tagolt, egységesnek kell lennie. Ez viszont szuverén alkotót kíván, tehát egy olyan forgatókönyvírót, aki az egy egységen belül — akkor is, ha 3 család párhuzamos sorsáról van szó — azt a bizonyos részt mint egységes TV-játé- kot látja, képzeli el és írja meg. A 3 szerzőnél — különösen az első időszak­ban — nagyon nagy eltérések voltak mind a hangvételt, mind a szerkesztést illetően. Ezért állandóan üzemzavarok következtek be, és ezek sajnos csak akkor derültek ki, amikor az egyes részeket megpróbáltuk összefércelni. Tudniillik ezek a „varratok”, amik összekapcsolták a három szerző által el­készített epizódokat, jeleneteket, óhatatlanul fölfeslettek, és az egyes részek darabokra, mozaikokra estek szét. Ezért döntöttünk úgy, hogy áttérünk az 1 szerző-1 rész koncepcióra.

— A kezdeti, 3 írós felállásban, azt hiszem, elég erős rendezői beavatkozás érvé­nyesült.

— Minden televíziós alkotás esetében (persze másutt is) a személyes részvé­tel, az alkotói tényező a meghatározó. Különösen érvényes ez egy ilyen soro­zatra, ahol a legjobb ismereteim szerint a világ televíziós gyakorlatában is elég különböző a szereposztás. Majdnem mindenütt igaz az, hogy van egy meghatározó egyéniség, aki a sorozatban főszerepet játszik. Ez az egyik he­lyen a producer, a másik helyen a vezető dramaturg, a harmadik helyen a rendező vagy a vezető író. De mindenképpen egy valaki, aki köré a sorozat

66

rendeződik, akinek az egyénisége meghatározó. Természetesen elképzelhe­tő az is, hogy ez az író. Nálunk ez egyrészt a rendező személyiségéből követ­kezően alakult így. Másrészt talán azért is, mert semmiféle gyakorlatunk nem volt még ebben a műfajban. Ezért is volt létkérdés a vállalkozás bizton­ságos produkciós lábraállítása, hogy evidens módon vált a rendező a fősze­replővé. Ha mi azt találtuk volna ki, hogy egy író legyen a meghatározó, az élet ezt akkor is korrigálta volna. Éppen azok miatt a nehézségek miatt, amelyek a mi kis, napi gyártási gondokkal küszködő televíziónk számára fantasztikus kihívást jelentettek, hogy a kétheti rendszeres megjelenésnek eleget tudjunk tenni.

— A kezdeti nehézségeket az első adások után az ún. tetszési index is tükrözte?

— Az első időszakban úgy gondoltuk, hogy — éppen azért, mert mindenfaj­ta gyakorlatnak, tapasztalatnak híján vagyunk — kb. fél év kell ahhoz, hogy a sorozat megtalálja önmagát, és mi is megtaláljuk a sorozat hangvételét. Tehát egy olyan kísérleti időszakra van .szükségünk, amikor mindenki ismer­kedhet mindenkivel. Nemcsak a stábon belül, illetve a műfaj és a stáb kö­zött, hanem a műfajnak is meg kellett ismerkednie a közönséggel, és a

. Liszkay Tamás és Horváth Ádám egy stábösszejövetelen

67

közönségnek is a műfajjal. Ebben az első periódusban az ismerkedési hely­zetből adódó legkülönbözőbb bizonytalansági tényezők okozták azt, hogy az ún. tetszési index meglehetősen közepes volt. Erős ellenszelet kaptunk a kri­tika felől is. Idegen volt ez a műsor a televíziós program egészében is. Meg kellett találnia azokat a biztos fogódzókat, amelyekkel az „idegenből” is­mert, megszokott családtag lehetett, és épp olyan otthonosan le tudott ülni a nézők lakásában kéthetente, mint a többi megszokott műsortípus. Termé­szetesen az indulásnál nagyon sokféle egyéb gond is volt a szereposztástól kezdve a legkülönbözőbb apróbb-nagyobb szervezési problémákig.

— Hány forgatókönyv állt rendelkezésre a forgatás megkezdése előtt, amiből tervezni lehetett?

— Általában 6, és ez a hatos periódus volt jellemző kezdetben.

— Nem túl kevés ez?

— Ez egy negyedévet jelent, és valóban úgy tűnt, hogy az előkészítő munka így nem elég biztonságos. Azt is tudtuk viszont, és ez a tényező azóta csak erősödött, hogy nagyon nagy szerepe lesz az aktualitásnak, tehát bár a törté­net „fő vonala” — legalábbis elméletben — jó előre meghatározható, az élet úgy változott és változik körülöttünk, hogy a hosszú távú előre tervezés lehe­tetlen. Már az első időszakban is voltak a forgatókönyvnek olyan jelenetei, amelyeknek végleges szövege cs^k az adások előtti héten alakult ki, gyakor­latilag a felvétel napján.

— Hogyan alakult később a szerzők köre?

— Az első év végén Miskolczi Miklós és Szabó György — kölcsönös meg­egyezéssel — kilépett a stábból. 1988-ban két szerzőnk volt: Polgár András és Zimre Péter, majd az év végén Zimre Péter is megvált tőlünk. 1989 márci­usában új szerzőt avatunk: R. Székely Julianna személyében.

— Nehezíti a színészi és az írói munkát, hogy a figurák sorsa nincs felvázolva, akár csak egy évre előre is?

— Nem hiszem. Nem érzem annak szükségét, hogy a szereplők számára — előre és hátra egyaránt — egy minden részletre kiterjedő „élettörténetet” kellett volna megfogalmazni az induláskor. A sorozat egyik legérdekesebb és legfontosabb tulajdonsága, „személyiségjegye” éppen az, hogy ezek a fi­gurák akkor lesznek igazán önmaguk és akkor találják meg magukat igazán, amikor a képernyőn élni kezdenek. Egy olyan furcsa fejlődésnek vagyunk tanúi, hogy bár ezek a figurák felnőtt emberek, a képernyőn való megszüle­tés után egy másfajta, fázisban eltolt fejlődésen mennek keresztül. Ahogyan élnek, ahogyan megteremtik önmagukat a képernyőn, ez nemcsak előre, va­gyis a jövő irányában, de visszafelé is alakítja a sorsukat, tehát a múltjukat

68

is. A sorozat élete, találkozása a közönséggel, a közönség reagálása, a mi ta­pasztalataink (hiszen a mi tapasztalataink is állandóan változtak), folyama­tosan alakítják a Szomszédok életét, sorsát. Belejátszanak ebbe a világ, az ország helyzetéből adódó közvetlen és közvetett dramaturgiai konzekvenci­ák, valamint a színészek személyes sorsa: a születés öröme és a halál tragé­diája. A nagybetűs ÉLET úgy maga is állandó szerzőnk, dramaturgunk.

— Hogyan ítéli meg most, 1989 tavaszán a sorozat jövőjét?

— Beszéltünk arról, hogy az első hónapokban nem volt igazán meggyőző a sorozat fogadtatása. 1987 végére azonban már egyértelmű közönségsikerről beszélhetünk, ami 1988 folyamán — mindenfajta visszajelzés szerint — nemcsak tartotta eddigi pozícióit, hanem újakat is szerzett, és a hatás — sze­rénytelenség nélkül mondhatom — példátlan és elementáris. A sorozat megteremtette önmagát. És ez a hatás nemcsak egyszerűen a szórakoztató funkciót tölti be, hanem mint példa is működik. Szándékunk szerint jó pél­dákkal szolgálva mind az egész sorozatot, mind annak részleteit illetően. így amíg erőnkből, tehetségünkből futja, és amíg a nézők kéthetenként várják és elfogadják a Szomszédokat — addig: folytatása következik…

Polgár András

Nehezen találom meg a televízió Szabadság téri labirintusában a trükkla- bort. De végre megvan. Polgár Andris – aki már várt – mosolyogva figyeli csodálkozásomat. Egy kórházi műtő és egy fotólabor keresztezését bámu­lom. A csempézett falak között álló furcsa szerkezetek felkeltik érdeklődé­semet, de Andris egy kisebb fotólaborba tuszkol. Behoz magával még egy széket, és ezzel meg is telt a helyiség. Úgy-ahogy kényelmesen elhelyezke­dünk a fürdőszobányi térben- Nem így képzeltem az egyik legtermékenyebb televíziós íróval való találkozást. Beszélgetés alatt hangunk furcsán kong a szűk, de magas szobában.

– Nem véletlenül találkozunk itt, a televízió trükklaborjában, hiszen évek óta itt dolgozol. Hogy fér össze a trükkoperatőri munka és a forgatókönyvírás?

– Jól összefér már 20 éve. Az elmúlt 20 esztendő alatt trükkoperatőrként dolgoztam; ez volt a kenyérkereső foglalkozásom és emellett folytattam iro­dalmi tevékenységet.

– Mégis, hogyan kezdted? Előbb választottad a „kenyérkereső” foglalkozást, és csak később az irodalmat?

– Nem. A hadseregben 20 éves koromban kezdtem írni, külső munkatársa voltam egy katonai lapnak mint újságíró és fotóriporter. A civil életben nem óhajtottam újságírói pályára lépni, ezért szépirodalommal kezdtem foglal­kozni, de szépirodalmi tevékenységem gyakorlatilag csak 5 évvel később, az első kötetem megjelenésekor kezdődött. Addig novellákat publikáltam, de ebből megélni nem lehetett, mint ahogy mind a mai-napig nem lehet. Kivétel a Szomszédok, amiből tulajdonképpen lehetne, hiszen olyan sok forgató­könyvet kell írni 1 év alatt.

– Bevallom, bár készültem a beszélgetésre, én is elég keveset tudok Polgár András korábbi munkáiról. Az első kötet és a Szomszédok között azért történ­hetett egy és más. El akarod intézni ezzel a két mondattal, vagy beszélnél erről az időszakról is?

– Három játékfilmet jegyeztem, ezek közül a Gyula vitéz télen-nyáron aratta a zajosabb sikert. 6 színművet játszottak tőlem különböző színházak,

70

négyet Budapesten, kettőt vidéken. Ezek közül a Kettős helyszín 96-szor ment Budapesten, a Családi fényképet elég sok országban játsszák, a többi négy darab 30 és 60 közötti előadást ért meg. Ezenkívül írtam 9 regényt, amelyek elfogytak, és kb. két tucat TV-játékot. Ezek közül ami számomra értékes és maradandó, az a Kémeri sorozat, önálló TV-játékként a Szépség háza és a Fűtő, valamint a Kitüntetés és a Füijtojás.

— írásaid szinte mindig „képre fordíthatók”. Ez a televíziós látásmód ebből a mindennapi kameraközelségből fakad?

— Szerintem feltétlenül, mert a televíziós jelenlét és a televíziós szakma is­merete egyaránt feltételezi azt, hogy az ember írás közben is filmben, tehát jelenetben, szituációkban, képekben gondolkodik. Az az érzésem, hogy for­gatókönyv-írói tevékenységem 80%-ig köszönhető egyéb televíziós munká­imnak. Nekem ezt „hivatalból” meg kellett tanulni, a saját bőrömön kellett megtapasztalni, mert a trükkoperatőri munka tulajdonképpen egy picit for­gatókönyv-készítés is. Amikor a rendező elmondja, hogy mit szeretne látni a vásznon, én ezt a magam módján megvalósítom, tehát gyakorlatilag írok egy mini forgatókönyvet és ezt én veszem fel mint operatőr, mint trükkoperatőr. Ettől egy idő után a képi látásmód napi gyakorlattá válik, és amikor le kell üljek forgatókönyvet írni, akkor soha nem az a gond, hogy hogyan lehet ezt filmszerűen vagy képszerűen ábrázolni, mert a szituációk eleve képekként állnak elő bennem és nem epikusán. Ezáltal megkerülöm azt a gondot, amit egy regény forgatókönyvi formába való áttevése jelent. A regényt néha na­gyon nehéz képekre bontani, és nem is mindig sikerül.

— Ez a munkaigényes és egyáltalán nem könnyű műfaj nem mindig részesül megfelelő elismerésben. Pl. nem tekintik „művészi” vagy „irodalmi” feladat­nak Ráadásul a filmírónak meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy a filmet nem az író, hanem a rendező jegyzi.

— A film írását nem gondolom művészi feladatnak. Ez inkább alkalmazott irodaion^ ahol végül is az a dolgunk, hogy a rendező keze alá dolgozzunk és egy olyair anyagot készítsünk, amelyet a rendező magáénak tud erezni és mint a saját anyagát tudja megcsinálni. Tulajdonképpen hosszú televíziós pályafutásom során azokkal a rendezőkkel alakult ki a legjobb munkakap­csolatom, akiknek a nyelvén megtanultam beszélni, megtanultam a gondol­kodásmódjukat, a dramaturgiájukat, hiszen ahány ember, annyiféle, mindenki másként és másként készíti a filmet. Ez az alkalmazott irodalmi tevékenység egyáltalán nem megalázó, mert ezt nagyon szépnek és nagyon élvezetesnek is meg lehet élni. Az igazi szerelmem azonban mégis a színház, ahol ugyan szintén a rendező adja meg a darab végső formáját, de a színház

71

élő, ott nap mint nap megszületik az előadás, a közös játék a színész, az író, a rendező, a műszakiak és a közönség között. Tulajdonképpen minden előa­dásnak meg kell születnie vagy nem megszületnie, a közönségnek együtt kell játszania a színészekkel, és ha ez sikerül, akkor jön létre a jó előadás. Na­gyon sok saját darabom előadását néztem végig, és ez a varázslat nagy él­mény volt, amikor megvalósult. A Kettős helyszínnek mintegy 40 előadását láttam; ott 30—35-ször létrejött ez a varázslat. Ez semmi máshoz nem fog­ható.

— Ha ennyire fontos számodra ez a „varázslat”, azt jelenti ez, hogy inkább da­rabokat írsz?

— Én gyakorlatilag több darabot tudok írni, mint amennyire igény van. Nem szándékozom elárasztani a színházakat darabjaimmal, annál is inkább, mert nem minden színházzal és rendezővel beszélek közös nyelvet. Mindenáron színre kerülni egy fiatal írónak fontos, de az én koromban már, a 7. darabot összehozni vagy nem összehozni majdnem mindegy. Csak olyankor szeretek részt venni közös dolgokban, ha ugyanazt gondoljuk, egyformán érzünk, ha azonos mondanivalónk van a világ számára. Nem véletlen, hogy azokkal a rendezőkkel maradt tartós a kapcsolatom és jött létre jó előadás, jó produk­ció, ahol ezt a közös nyelvet megtaláltuk.

— A Szomszédok esetében mi a helyzet ezzel a „közös nyelvvel”?

— Ez a sorozat régi mániám, ugyanis az eddigi televíziós forgatókönyv-írói pályafutásom során mindig egyéni eredeti és egy darabból álló művek szü­lettek, általában saját kútfőből. A TV-sorozatok rendkívül népszerűek — már azok az igazán jól sikerült sorozatok, amelyeket módunk volt látni Magyarországon —, ezek népszerűsége, nézettsége semmi máshoz nem fogható. Gondolok itt pl. a Kórház a város szélénre. Sorozatkészítésre ná­lunk is történtek már kísérletek, például kitalálódott a Linda sorozat. Ez úgy tudom, hogy ma is fut, de ebben én már nem veszek részt, ez rendkívüli csa­lódást és kiábrándulást hozott a számomra. Jelenleg perben állok a Linda rendezőjével, bírói ítélet előtt erről többet nem mondhatok! Egy másik ilyen kísérlet, a Kémeri sorozat azért volt nagyon érdekes, mert ott Ungvári Ta­más hozta az alapötletet. Kidolgozott szinopszisokat adott le, de külföldi el­foglaltsága miatt nem tudta írni a forgatókönyveket, ezért merült fel, hogy én írjam meg. A munka nagy élvezetet szerzett, mert itt a központi hős figu­rája — úgy érzem — sokkal izmosabb, érdekesebb, eredetibb, mint Linda. A televíziós sorozatokat mi akkor az úgynevezett egy hős sémáján próbáltuk működtetni, tehát van egy Linda hős vagy egy Kémeri hős, és a többiek csak mellékszereplők. Amikor Czető Bernát László felkeresett, hogy kellene egy

más jellegű TV-sorozatot csinálni, amely több hősre épülne, az első ötletünk az volt, hogy egy ügyvédi munkaközösség életét kellene megcsinálni, ahogy a munkaközösség összes tagjának a peranyaga, magánélete, munkahelyi élete valahol a Kórház a város szélén dramaturgiai sémájának a nyomdokán alakult volna ki. Azonban közel fél éves közös tépelődés után arra a megol­dásra jutottunk (főleg Czető Bernát Laci munkája és külföldi tapasztalatai alapján), hogy nálunk egy lakótelepi közösség élete lenne a legmegfelelőbb. Magyarországon, a fővárosban és a nagyobb városokban úgy tudom, hogy a lakosság 1/5 — 1/6-od része már lakótelepeken él és lakik, és nagyon érdekes lenne az ő mindennapjaikat ábrázolni. Ez találkozott régi vágyammal, mert engem megszállottan érdekel a mai magyar valóság. Történelmi anyagokat én soha nem csináltam, ezeknek én csak nézőjük vagyok — a Kémeri soro­zatot kivéve, amely a 20-as években kezdődik és napjainkig tart, illetve tar­tana, ha folytatódna… Engem tehát mindig a realista magyar valóság érdekelt.

— Megvolt tehát az ötlet. Kitalálni valamit a megvalósításhoz képest — televí­ziós ismereteim szerint — a legkönnyebb. Ez után jött a munka keményebb ré­sze?

— Bernát egymás után gyártotta a beadványokat, értelmesebbnél értelme­sebb, hosszabbnál hosszabb beadványokat, amelyek egy TV-sorozat, úgyne­vezett szappanopera ötletét tartalmazták. Ezt különböző főnököknek beadta, ezeket a főnököket időnként lecserélték, akkor kezdte elölről. Ezek a beadványok kb. 1986 tavaszától 1986 őszéig mentek, amikor is egy újabb átszervezés után Liszkay Tamás lett ennek az egésznek a gazdája. Liszkay Tamás belépésével kialakult egy háromtagú írói csapat. Ez a három író Sza­bó György, Miskolczi Miklós és Polgár András volt a főosztályvezető javas­lata alapján. Ez a háromtagú írói csapat és Bernát László dramaturg írt egy-egy próbaforgatókönyvet, amelyik tartalmazta volna az első adás anya­gát. Az akkori elképzelés szerint a családok nem a beköltözéssel léptek vol­na be a Magyar Televízió életébe, hanem már ott laktak volna és mindenki ott tartott volna a családot, vagyont és helyzetét tekintve, ahol tart. Itt még más összetételű családokról volt szó, és úgy gondoltuk, hogy mindenki a „sa­ját” családjáról 10 percnyi anyagot ír, és ezt a rendező vagy a dramaturg összeötvözi egy egységgé, és így áll össze a félórás adás. Ebben a felállásban tehát mindenki egy családot írt, azt, amit kitalált, és bár közösen meghány­tuk – vetettük, gyakorlatilag mégis külön írtuk meg. Ekkor lépett be Hor­váth Ádám a sorozatba, amit követett egy „össznépi” megbeszélés, amelyen elhangzott egy csomó ötlet és érv — jórészt a rendező elképzelései —,s ezek

73

hatására a családok megváltoztak, sokkal fontosabbak lettek. Hogy egy pél­dát mondjak: az én családom, amelyet én találtam ki, a Magenheim család volt. Magenheim tv-szerelő lett volna, a felesége pedig kozmetikus. Az volt az ötlet, hogy ez a tv-szerelő járja a különböző lakásokat, és egy seregnyi ember életébe bepillanthat majd. Horváth Ádám jött azzal az ötlettel — ami nekem is nagyon megtetszett —, hogy ne tv-szerelő, hanem mentőorvos legyen, mert egyrészt rendkívül mozgalmas, izgalmas életet él egy mentőor­vos, másrészt az orvosok úgyis reflektorfényben élnek, tehát ne hagyjunk ki egy lakótelepen élőt, harmadszor elhárít egy olyan rossz beidegződést, hogy az orvosok korruptak, haszonlesők stb. Ez egy tiszta, rendes, tisztességes ember. Tehát ez a fajta minőségi átalakulás, ami az én általam kitalált csalá­dot érte ekkor, úgy érzem előnyére vált. A többi család esetében sokkal na­gyobb változásokról számolhatok be. Például a Vágási család egy középkorú tanár —orvos házaspár lett volna, ahol két gyerek van, és azon rágódnak, hogy legyen-e harmadik. Ezek alaposan megfiatalodtak, hiszen a lakótelepre való beköltözés sokkal inkább tipikus, ha fiatalokról van szó.

— A családok kitalálása lezajlott. Ekkor jött az írói munka. Lehetőséget kapta­tok egy-egy forgatókönyv megírására, ami nektek is próba volt.

— Igen, de a próba hosszúra sikerült: 11 részen keresztül rettenetes nehéz­ségek árán ment így, amíg kiderült, hogy a három író által leadott egy-egy család anyaga valahogy nem akar idomulni egymáshoz, mind a három család története másfelé húz koncepciójában is, történésében is. Eőször úgy volt, hogy egy-egy író ötvözi össze ennek a 3 családnak a történetét.

— Tehát a 3 író összeadja az anyagot és egyikük próbálja összegyúrni komplett egésszé, adássá?

— Igen. Ez az első pillanatban bedöglött. Sehogyan sem állt össze egységes anyaggá. Végül az első epizódot a rendező maga ötvözte össze, ez volt egy­ben a próbaadás, tehát annak a próbája, hogy a televízió vezetői mit szólnak hozzá, és útjára bocsátják-e a sorozatot. A próbaadás rendkívül nagy sikert aratott itt a házon belül, és azt mondták, hogy zöld a lámpa. Ezek után sür­gőssé vált újabb forgatókönyv összeötvözése. Ezt nem tudtuk olyan minő­ségben összehozni, amelyet a rendező elfogadott volna. Nem akarom minősíteni a dolgot, mert a rendezőnek szuverén joga, hogy mit fogad el és mit nem. Ettől kezdve úgy zajlott a dolog, hogy mi mind leadtuk a magunk epizódjait és ezeket Horváth Ádám a technikai forgatókönyvben ötvözte egységes egésszé, és végül ez került forgatásra.

Felmerült még, hogy a dramaturg, Czető Bernát László — aki véleményem szerint kiválóan ír — ötvözze össze, de aztán ő kivált a csapatból, így Hor-

74

író és rendező a forgatás szünetében

váth Ádám magára vállalta ezt az összedolgozást, ami módfelett nagy erőfe­szítéseket követelt tőle, mert az anyagba néhol nagyon mélyen bele kellett nyúlnia. A 8-9. rész táján merült föl az az igény, hogy változtatni kell a módszeren. Ennek egyik oka nyilván az, hogy ezt itthon még nem próbálta senki, tehát a Magyar Televízióban nincsenek hagyományai, hogyan kell az ilyesmit csinálni. Akkor merült fel, hogy mindenki egy komplett epizódot ír, tehát mindhárom családot magára vállalja, plusz a kiegészítő jeleneteket, mert a közös Bőhm vagy Sümeghy ugyan nem tartozik egyik családhoz sem, de a filmnek már részei ők is, és a nézők megszerették őket, tehát folytatni kell a történetüket. Mindenkinek két epizód jutott, tehát 6 rész készült el egyszerre. Ez volt a 6 —12. rész. Na ez is bedöglött. A forgatókönyvek minő­sége olyan volt, hogy itt a rendezőnek alaposabban kellett beszállni és átdol­gozni a könyveket, aminek következtében a 11. résznél ki is tört egy olyan fajta írói válság, hogy két társírómat, Miskolczi Miklóst és Szabó Györgyöt nem óhajtották tovább igénybe venni. Helyettük Zimre Péter került a csa­patba, aki profi forgatókönyvíró, azt hiszem 16 filmje volt már. A 12. epizó­dot ő írta meg, és mindnyájunk megelégedésére nagyon jól tudta folytatni

75

ugyanabban a stílusban, ugyanabban a formában, ahogy odáig mentünk. At­tól kezdve gyakorlatilag ketten írtuk az anyagot Zimre Péterrel.

— És milyen szisztémával? Maradt az, hogy egyik részt te, a másikat Zimre Pé­ter írja?

— Három-három forgatókönyvet írunk, de véleményem szerint ez sincs ki­találva. Itt úgy érzem, át kellene venni a BBC módszerét, ahol is arról van szó, hogy a rendező, a főszerkesztő, a dramaturg és egy kinevezett főíró együtt kialakít egy story-line-t, történetfonalat. Ez jó előre, akár egy évre meghatározza a családok sorsát, a főbb eseményeket. Ezek után a drama­turg, a főszerkesztő és a főíró kidolgozzák a különböző epizódok szinopszi­sait, ezeket a szinopszisokat a rendezővel való egyeztetés után kiadják különböző íróknak és eljutnak az első változatig. Az írók, vagy mondjuk úgy, alírók — akik száma a körülmények szerint változhat — megírják a maguk epizódjait és beadják ennek a triásznak, akik együtt dolgozva az alíróval el­jutnak az első változatig, amit átadnak a rendezőnek, aki eldönti, hogy még óhajt-e javítást, vagy így ahogy van, elfogadja. Ez a fajta nagyipari profi módszer, amit a BBC követ, véleményem szerint lassan-lassan alkalmazha­tó lenne nálunk is. Úgy gondolom, hogy a gyártás szempontjából, de a szí­nészeknek is nagyon fontos lenne, ha tudnák előre, hogy mi lesz a sorsuk, merre mennek. A jelenlegi kisipari módszer, ahogy mi dolgozunk a jelen pillanatban, ez éppen csak olyan ad hoc politika. Magyarán ez azt jelenti, hogy a forgatókönyvek adás, illetve felvétel előtt kb. 10 nappal lesznek vég­legesek. Ennek okát az előbb vázoltakban látom. Úgy gondoltuk, hogy ezt a sorozatot nem lehet úgy írni, hogy egy író elvonul haza és elkezdi írni, írni előre, hiszen rengeteg tényező befolyásolhatja menet közben is a dolgokat. Erre a sorözatra sokszor mondják — és ez egy kicsit bánt is —, hogy abszo­lút populáris és nem művészi igényű! Azért bánt, mert sohasem ilyen szán­dékkal kezdünk hozzá, de tény és való, hogy ezt a sorozatot a napi aktualitások éltetik. A néző akkor ismer önmagára és akkor él együtt az általa szeretett figurákkal, ha a történetben a saját problémáival találkozik. Ezt művészi szinten, kéthetenként nem lehet megcsinálni. Meg kell próbálni fordulatosán, érdekesen, vonzóan, őszintén, de mégis nagyon aktuálisan csi­nálni. így alakult ki az a gyakorlat, hogy egy hónappal az adás előtt van egy irodalmi forgatókönyv, amelyet még a rendező csiszolgat, aztán végül ő megírja a technikai forgatókönyvet, amelyik végleges.

— A szappanoperák kapcsán sehol a világon nem merül fel, hogy ezeknek „művészi” termékeknek kell lenniük, és itt sem művészi igényeket kell kielégíte­ni.

76

— Lehet, hogy ez csak magánelvárás, én ebben nagyon szívesen vitatkozom. Tény és való, hogy — ismerve a szappanoperák módszereit és gyártási kö­rülményeit — azok valóban nem művészi produktumok, de azért lehet el­lenpéldát is mondani, mert pl. a Dallas egy-egy epizódja míves módon megcsinált másfél órás játékfilm. Ha mi olyan módszerrel dolgozunk, mint pl. az East-Enders, ahol kész díszletbe mennek be a színészek betanult szö­veggel, és csak ledarálják fixre leszúrt kamerák előtt a dolgot, akkor elkép­zelhető, hogy publicisztikai és politikai anyagot nyerjünk aktualitásokkal. Nálunk éppen azért, mert Horváth Ádám szerintem rendkívül igényesen fo­gott ehhez az egészhez, kitalált, kialakított egy filmstílust, az ún. egykamerás elektronikát, ami tulajdonképpen filmjátékot igényel a színésztől, valamint filmszerű feldolgozást ad. Ez teszi számomra fontossá, vagy tenné fontossá, hogy igenis a dolognak legyen művészi értéke, hiszen a színészek, akik eb­ben a sorozatban méltán népszerűekké váltak, képesek arra, hogy magas színvonalú művészi teljesítményt nyújtsanak, de azt nem tudom eldönteni, hogy hogyan lehetne ezt a forgatókönyvvel jobban elősegíteni. Mert ha én ma, augusztus 13-án decemberi forgatókönyvet írok, aktualitásról szó se le­het. A névnapokat tudhatom, de ez nem túl érdekes. A politikai aktualitáso­kat nem lehet előre megmondani, ezért nem lehet „kész” forgatókönyvet írni ennyire előre. Ez viszont azt jelenti, hogy bármikor gyors beavatkozásra lehet szükség, és tulajdonképpen itt jutottunk el mondanivalóm lényegéhez. Ennél a műfajnál, amit most közösen tanulunk és gyakorlunk, fel kell hagyni azzal a filmgyártási vagy televíziógyártási szemlélettel — amelyik már évti­zedek óta működik —, hogy az ember az íróasztalánál megír egy szuper, profi, kidolgozott, kiérlelt, alapos, ötletes, szellemes, dialógusaiban kiváló forgatókönyvet, az egészet odaadja egy rendezőnek, majd fogja a kalapját és távozik. A rendező x hónap múlva előveszi, a maga képére formálja és lefor­gatja. Ez itt nincs. Hiszen itt még adás előtti vasárnap is forgatnak az anyag­hoz, ha bejön egy aktualitás, egy „esemény”, amit beveszünk a történetbe. Nem tudom, hogyan lehetne ezt igazán művészibbé tenni, de szeretném.

— Tehát még a jelenlegi módszer sem végleges. Ezen a feszítettnek tűnő írói munkatempón szerinted újabb írók bevonása enyhítene?

— Azt hiszem, igen. Méghozzá a főíró elmélet alapján, ami számomra na­gyon tetszetős, ahol a főíró és a vezérkar által kidolgozott story-line alapján egy papírlapon átnyújt egy végleges, bibliai érvényességű szinopszist az egyik alírónak — mondjuk én lennék a 7. alíró, ahol kapok egy epizódot, amiben ez és ez történik. A figurákat ismerem, a családokat ismerem, tehát én ezt meg tudom írni. És nincs gondom az előttem vagy az utánam levőre.

77

Ma ki kell vámom, hogy mit fog írni Zimre Péter, hogyan változnak az ő tör­ténetei, és amikor az már végleges, akkor tudom én folytatni. Ha ezt egy em­ber összefogná és azt mondja, holtbiztos, hogy a 23. részben Magenheim elmegy főorvosnak, tehát én a 30.-ban azt írom, hogy hogyan lesz belőle Kossuth-díjas kutatóorvos, akkor nekem ez az epizód a gondom. De mivel nem tudom, hogy Magenheim kimegy-e Jemenbe vagy itt marad, elválik vagy még egy gyereke lesz, nem tudok dönteni egymagámban, és a többi csa­lád további 8 szereplőjével sem tudok mit kezdeni. Ez kollektív munka!

— Ezt azért furcsállom, mert nyilván Zimre Péter elkészülő három részét is elő­zetes megbeszélés előzi meg.

— Igen, és ezeken az előzetes megbeszéléseken az anyag állandóan formá­lódik. Újabb és újabb ötletek jönnek, egyetlen egy szinopszis sincs, amelyik véglegesnek tűnik, és senki sem meri a Házban azt mondani, hogy ezt én folytathatom, mert ez így marad. Én már jártam úgy, hogy ilyen szinopszis­nak bedőlve elkezdtem folytatni, megírtam három forgatókönyvet, aztán ki­derült, hogy már réges régen megváltozott az előzmény, tehát el kellett kezdeni javítgatni, amitől az egész mint egy pulóver felbomlik, ha kihúznak egy szálat.

— Tehát amikor megbeszélésre kerül az anyag, legtöbbször új és új ötletek ke­rülnek bele. Kik azok, akik ötletekkel segítik vagy időnként „nehezítik” az író munkáját?

— Nem nehezítik, én úgy mondanám, hogy mindenféleképpen segítik, mert nyilvánvaló, hogy az embernek a napi gondjai következtében a közérzete is, az ötletkészsége, a „petárda szabadsága” is változó. Nyilvánvaló az is, hogy egy megbeszélés, ahol jelen vannak sokan a stábból, sokkal élőbb, mint egy papírra leírt anyag, tehát amikor le van írva az epizódterv, azt megbeszéljük, akkor mindenkinek eszébe jut róla valami, szegény író meg kapkodja a fejét, ha egyáltalán fel tudja írni és el tudja kapni ezeket a poénokat, hogy bele­építse a következő részbe, hiszen ezek jó ötletek. Tulajdonképpen az ilyen ötletbörzén, amit általában kéthetenként szoktunk tartani, gyakorlatilag mindenki hozzászól és mindenkinek vannak jó ötletei. Az íróknak is a másik anyagára. Csak az hallgat, akinek az anyagát éppen megbeszéljük, mert az nem örül annyira a más ötleteinek. Gondold el, ha nekem egy 100 oldalas vagy akár csak 60 oldalas forgatókönyvet fel kell bontani, mert jött még egy csuda jó ötlet bele, annak azért már nem örülök annyira.

— Tulajdonképpen nem könnyű a forgatókönyv író dolga sem, ebben a soro­zatban pedig különösen nem az. A kéthetenkénti adás időpontja biztos^ Hogy a két időpont között mi történik, a nézőt kevéssé érdekli. A végeredményre kíván-

78

esi, a kedvenc szereplőjét akarja látni. Ebben a munkafolyamatban fontos sze­repe lehet annak a „közös nyelvnek” a rendező és az író között, amit a beszélge­tés elején említettél.

— Az írói fantázia termékeit a rendezőnek el kell fogadnia. A képernyőn gyakorlatilag csak azok valósulnak meg, amelyeket a rendező magáévá tett. Nyilvánvaló, hogy mindenféle film- és televíziós műfajnál az egyenlők kö­zött is első a rendező. A rendező ízlése szabja meg a mű hangvételét, akció­gazdagságát, az akeók milyenségét, politikáját, gyakorlatilag mindent. Az író keze nyomát viseli az anyag, de nyilvánvalóan rendkívül sok változáson megy keresztül egy irodalmi forgatókönyv, amíg a képernyőre kerül. Egyé­ves közös gondolkodás és munka után megismertem Horváth Ádám ízlésvi­lágát. Mondok egy példát. Horváth ízlése nem túri a brutalitást. Az én irodalmi munkásságomban egyébként igen gyakran előfordulnak periféri­kus területek, a lumpenvilág, az erőszak, a brutalitás, az egymás átverése, az élősködés, tehát egy csomó olyan dolog, amelyet és nagyon szívesen művel­tem korábbi darabjaimban, könyveimben és filmjeimben. Horváth Ádám íz­lése ezt nem tűri, tehát nekem tudomásul kell venni, hogy ő egy olyanfajta ízlésvilágban él és egy olyanfajta ízlésvilágot képvisel és valósít meg, ami nem egészen azonos az enyémmel. Itt el kell dönteni, hogy Horváth Ádám mint rendező köteles átvenni az írók ízlését, vagy az íróknak kell átvenni a rendező ízlését. Mint már utaltam is rá, ez alkalmazott irodalom, tehát itt be kell illeszkedni egy olyan csapatmunkába, ízlés- és problémavilágba, ame­lyik tulajdonképpen számomra sem sérelmes. Ez finomabb, idillikusabb, mint az én ízlésvilágom, de nem ellentétes vele!

— Említetted a kezdetek kapcsán, hogy végül is elég hosszan a rendezőnek kel­lettkoordinálnia a beérkező anyagokat, a családok történeteit. A kezdeti szaka­szokban eléggé jelentős átalakításokon mentek át a figurák és a karakterek Általában a rendező munkájának köszönhető ez?

— Én kétféle rendezőt ismerek a televíziós gyakorlatomból. Van rendező, aki lebonyolítja a forgatókönyvet szolgai módon, még egy kötőszót sem vál­toztat benne, az írói instrukciókat szentírásnak veszi, semmit sem tesz hoz­zá. Gyalázatos filmek születtek ebből. Állítom, hogy ez a filmrendezői vagy televíziórendezői magatartás tisztviselőhöz illik, de itt nincs rá szükség. Ak­kor már az író maga is megrendezheti. A másik fajta rendezői magatartás, amit Horváth Adámnál látok. Én azt mondom és úgy gondolom, hogy a Szomszédok siker lett. A siker önmagát minősíti. A közönség szereti, várja a folytatást, engem adások után, függetlenül attól, hogy az én nevemet viseli az epizód vagy a társamét, úton-útfélen megszólítanak az emberek, sport­

79

pályán, uszodában, munkahelyen, a gyermekem iskolájában, a volt felesé­gem kozmetikájában (hiszen bevallottan egy csomó életrajzi elemet is tar­talmaz a dolog: a Magenheim kislány gyakorlatilag az én kislányom életét éli meg egy kis fáziseltolódással, hiszen az én kislányom egy kicsit idősebb, a Magenheim család kozmetikusa az én feleségem). Én úgy érzem, hogy a so­rozat sikere, a nézők hallatlan és osztatlan érdeklődése egyértelműen azt bi­zonyítja, hogy ez az út, amelyen járunk, jó. Ez élvezetes, ez nézhető, erkölcsileg tiszta, és azt hiszem, ami a legfontosabb, a kulcsmondat ebben az egészben, hogy a produktum egyfajta erkölcsi tisztaságot, emberi emelke­dettséget sugall. Ami ebben a mai világban nagyon-nagyon ritka kincs. Te­hát az, hogy én magánemberként vagy íróként esetleg azt mondom, hogy ezt vagy azt az epizódot én másképp oldottam volna meg, nagyon kettős, mert egyrészt nem biztos, hogy jobb lett volna, másrészt az már bizonyított, hogy így ahogy van, jó. Azt tehát én soha a büdös életben nem fogom tudni, hogy az az ötlet jó lett volna-e vagy sem. Ez a fajta emelkedettség viszont, amelyet ezek a figurák képviselnek, a mai világban — azt hiszem — nagyon hasznos.

— Gondoltál már rá, mi lesz, ha teljesen kicserélődnek a sorozat alkotói, írói?

— Nyilvánvaló, hogy a sorozat átalakuláson megy keresztül, ez emberi do­log, hiszen a sorozatot emberek csinálják, és nyilvánvaló, hogy túl sokáig nem csinálhatjuk. Már a kezdet kezdetén felmerült bennem, hogy mi lesz akkor, ha más csinálja, milyen érzés lesz a TV elé ülni és más nevét látni; tudni, hogy az égvilágon semmi közöm sincs már hozzá. Én ezt úgy veszem, mint az öregedést. Teljesen természetes, hogy ma már nem tudok sportolni, pedig valamikor sportoltam, vagy ma már nem tudok annyit írni, mint amennyit 20 évvel ezelőtt. Nyilvánvaló, hogy az öregedés, a fáradékonyság előbb-utóbb kikapcsolja az embert ebből a sorozatból. Nem tudom milyen érzés lesz, de az biztos, hogy ez a két év nekem igen sok örömet szerzett, mert hihetetlen jó dolog állandóan jelen lenni a képernyőn, egy kicsit hozzá­szólni az ország dolgaihoz. Hogy milyen lesz kívülről szemlélni, nem tudom. Nyilvánvaló, hogy új rendezők, új írók kellenek, mert az ügynek, minden ügynek fel kell frissülnie. Valószínűleg az új embereknek majd mi fogjuk megmondani, hogy mit hogyan csináljanak, amit rövid időn belül már ők is fognak tudni, valószínűleg nálunk jobban. Ez olyan dolog, hogy nem tudom milyen lesz, ha 80 éves leszek. Szeretném okosan megélni.

— Kétéves a sorozat. És bár rengeteg probléma és gond merül fel a készítés so­rán, és bár a megírása a mai napig nincs igazán kitalálva, mégis azt mondod, rengeteg öröm forrása is. A forgatás hangulata mennyire játszik ebben szerepet?

80

— Megmondom őszintén, ilyen csapatmunkával még nem találkoztam. Szá­momra elmenni egy forgatásra vagy montírozásra, mindig öröm. Nagyon szeretek ezzel a csapattal együtt lenni, ezeket az embereket ez alatt a két év alatt megszerettem, itt egy olyasfajta egészséges értelemben vett csipkelő­dő, ironizáló, de mégis nagyon emberi hang van, amelyet ezelőtti forgatáso­kon nem tapasztaltam. Sok forgatáson láttam, hogy az emberek egymást fúrják, hogy a rendező őijöng, ordít a munkatársaival, anyagilag becsapják egymást. Ez a Szomszédokban nincs. Nekem nagyon nagy örömet szerez ezekkel az emberekkel együtt lenni.

— Ebben a felállásban meddig tudod még elképzelni a munkát?

— Még 20 évig. De ha ma, a 49. résznél számomra véget ér, azt mondom, szerencsém volt és örülök, hogy csinálhattam.

A beszélgetés végére szinte az összes levegőt elhasználtuk. Kilépünk a mű­terembe. Kihasználom a lehetőséget, és közelebb megyek a furcsa masinák­hoz. Andris szeretettel ejt egy-két szót a berendezésről. Nem gondoltuk, hogy hónapok múlva, amikor a kézirattal keresem, hiába érdeklődnék utá­na a trükklaborban. Megváltozott a helyzet. Polgár András ma már a Ma­gyar Televízió dramaturgja.

81

Frajt Edit

Frajt Edit szigorú napirend szerint él, hiszen Franciska nincsen tekintettel sem színházi elfoglaltságra, sem forgatásra, sem beszélgetésre. Gondosan terveztük meg azt is, hogy hol és mikor szakítunk egy-másfél órát a találko­zásra. Editet most érthető okokból csak legújabb szerepe, az anyaszerep kö­ti le, a beszélgetésben azonban felidézzük korábbi és a Szomszédokbeli szerepeit is.

— Rólad az hírlik, hogy gyermekorvosnak készültél.

— Igen, mert nagyon szerettem a biológiát és a kémiát. Egyébként érdekelt a kutatás is. Ez az általános iskola felső tagozatában és talán még a gimnázi­um első, második évében volt. Akkor sok minden érdekelt. Például sokat rajzoltam, igaz, azt már régebben is szerettem, aztán a középiskola végén új­ra ez került előtérbe. A 4. évben az Iparművészeti Főiskolára készültem ru­haipari formatervezőnek, oda is felvételiztem az érettségi után.

— A későbbi színi pályára nem utalt semmi?

— Egyáltalán nem, bár szerettem a magyar irodalmat, de ugyanúgy szeret­tem a történelmet is.

— Tehát az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztél.

— Igen. De sajnos a felvételi előtt csak pár hónappal kezdtem el intenzíven készülni, ami aztán kevésnek bizonyult. Úgy érzem azonban, hogy ez még bármikor megtanulható, tehát erről még mindig nem késtem le, mert az iparművészetire 35 éves korig lehet jelentkezni.

— Csak nem folytatsz titokban intenzív felkészülést?

— Mindig megfordul a fejemben ez a gondolat, már nem a felvételi, hanem intenzíven rajzolni vagy festegetni, vagy ezeket megtanulni. Szeretek időn­ként csöndben lenni, de közben csinálni is valamit.

— Ez azt jelenti, hogy időnként otthon előveszel egy papírt…

— Sajnos nem. Ez utoljára 3 éve fordult velem elő. Tudod: időhiány.

— Nem sikerült az iparművészeti, utána mihez kezdtél?

— Szeptembertől elmentem a Lakótervhez dolgozni. Ott voltam műszaki rajzoló kemény fél évet. Azért mentem oda, hogy emellett majd nyugodtan

82

tudok készülni a felvételire. A Gépészeti Osztályon dolgoztam, ahol eléggé érdekfeszítő feladatom volt; 5 vonalvastagság közül lehetett választani, bár lehet, hogy 10 volt. Nem tudom. Fél évig bírtam, aztán abbahagytam.

— Műszaki rajzolóként dolgoztál, de már a Színművészeti Főiskolára készül­tél?

— Igen, a KISZ Központi Művészegyüttesének volt egy irodalmi színpada, oda lejártam. Előző nyáron egyik ismerősöm ment oda felvételizni. Én is el­mentem vele, ott mondták, hogy én is próbáljam meg. Kínos helyzetben vol­tam, mert nem készültem, tehát míg mások ezzel foglalkoztak már egész gimnáziumi idejük alatt, én nem. Ezt talán februárig csináltam. A Lakóterv­ben a munkát még januárban abbahagytam, és mert Anyuék megengedték, hogy csak a Színház- és Filmművészeti Főiskolára készüljek. Április 1-jén volt az első felvételim. Továbbjutottam. Horvai felvételiztetett, és tényleg könnyedén ment. Június 13-án volt a második, és rá egy hétre a harmadik. Június 13-a péntekre esett, ezután lettem babonás. A másodikon a tanári kar nagy része is ott Volt. Ennek megfelelően sokkal jobban izgultam. A har­madikon meg már nagyon ideges voltam, akkor voltunk 20-an, és 14-et vet­tek fel, mert csak egy osztály indult. Talán két óra várakozási idő van, amíg felolvassák a neveket. Az valami idegtépő volt, de aztán óriási megkönnyeb­bülést jelentett, hogy sikerült. Természetesen bőgtem.

— Mikor volt ez?

— 1975-ben.

— Kik kerültek az induló osztályba ?

— Bán János, Gáspár Sanyi, Dörner György, Jakab Csaba, Földi László a fi­úk, és Görbe Nóra, Papp Vera, Leviczky Klári, Kovács Kriszta, Pataki Erzsi és én, a lányok. Nagyon jó osztály volt. Horvai István volt az osztályfőnök, Kapás Dezső a tanársegéd, Gáti József a beszéd, Bodrogi Gyula a zenés mesterség tanára. Két nagyon fontos dolgot tanultam a Főiskolán, ami meg­határozó: hogy hogyan kell nekikezdeni egy szerepnek, hogyan kell elolvas­ni egy darabot, és hogy ismerjük meg minél jobban önmagunkat. Ez a két legfontosabb dolog, amit a beszédtechnikán, éneken, zenei képzésen kívül kaptam.

— Említetted, hogy voltak, akik egész gimnáziumi idejük alatt a színi pályára készültek, míg nálad ez csak pár hónapot jelentett. Nem okozott ez kezdetben nehézségeket?

— De. Horvai ki is akart rakni az első év végén, mondván hogy lusta vagyok. Felvételi után volt a leendő osztállyal egy megbeszélés, hogy mindenki egy saját maga által választott monológgal készüljön a nyári szünet alatt, és azt

83

majd szeptemberben előadja. Miller: Bűnbeesés után című darabjából Maggi monológját választottam, de a megtanulását mindig halogattam és pechemre, mert a főiskola kezdése előtt megbetegedtem és kórházba kerüld tem vakbélgyanúval. Bent voltam egy hetet és sajnos nem tanultam meg, úgyhogy rögtön azzal kellett kezdenem, hogy halasztást kértem, amit Horvai tanár úr nagyon rossz néven vett. Ez úgy megmaradt benne. Csak harma­dévre sikerült elérnem, hogy elfogadjon engem is.

— És te hogyan fogadtad el ezt a környezetet? Jól választottál?

— Abban, hogy kifejezzem saját magam, abban igen. A hit kérdése, az már teljesen más. Amikor kijön az ember a főiskoláról, még teljesen más dolgo­kat hisz, aztán rájön, hogy megint más a valóság. A kettő között óriási a kü­lönbség. A főiskolán az ember tényleg abban hisz, hogy fantasztikus dolgokat fog csinálni, szinte erre is nevelik, de másképp nem is lehet, mert ha nem hittel csinálja, akkor semmit sem ér. Reálisabban meg nem lehet, mert végül is a tanárok sem tudják úgy átadni a saját megszenvedett életük tapasztalatát. A lehetőségek korlátozottak, kevés a feladat, sok a színész, túltermelés folyik.

Együtt a család

84

— A főiskola után hol találkoztál a „lehetőséggel”, hova szerződtél?

— Három helyre hívtak: Pécsre, Debrecenbe és Szegedre. Pécset választot­tam. Nagyon jó szerepeket kaptam. Az elsőre azt hittem, hogy szereposztási tévedés, de nem. Ibsen: A tenger asszonyában én voltam a fiatalabb lány, Hilde. Ez lett az egyik legkedvesebb szerepem, amit eddig csináltam. Bán Janival volt egy nagyon klassz jelenetem. Kicsit abszurd, kicsit groteszk hely­zet volt, ő egy tüdőbajos fiú, én pedig egy kamasz lány, aki élvezi, hogy szur- kálja a tüdőbajos gyereket és állandóan arra figyelmezteti, hogy meg fog halni. Vájkál benne, de tulajdonképpen szereti. Ezzel kezdtem Pécsett. Az­tánjött Illyés Homokzsákban című darabja, ahol Mónika voltam, és volt egy harmadik darab, amit Nógrádi rendezett: három egyfelvonásos.

— Ezután Győrbe szerződtél.

— Igen. Szikora János szerződött át, és mi követtük őt. De a lényeg az, hogy az első évadot nem ott töltöttem, mert két filmet forgattam ezalatt.

— Az Ideiglenes paradicsomot és a Rekviemet?

— Igen. Aztán a következő évadra természetesen visszaszerződtem, hogy valamit csináljak is a Győri Színházban. Éppen Katona Imrével próbáltuk Arisztophanész Plutosát, miközben Bódi Gábor csinálta Szikorával közösen a Hamletet, amiben Leviczky Klári volt Ofélia. Szegény Klári közben várat­lanul megbetegedett. Szikora János keresett, hogy másnap be kell ugranom helyette. Vállaltam a beugrást. Győrben én ezzel debütáltam. Ezután jött két Katona Imre rendezés, az egyik volt a Plutos, a másik pedig Teleki Lász­ló Kegyenc című darabja. Ezzel ki is merült a második győri évadom, miután a Filmgyárhoz szerződtem.

— Ez a közben bemutatott két filmed következménye?

— Érdekes, hogy szerintem a szakma előtt a Rekviem nem aratott osztatlan sikert. A Paradicsom megítélése jobb volt, igaz, azt a filmet jobban is szeret­tem.

— A két filmet megelőzően volt valami forgatási tapasztalatod?

— Főiskolásként tévéztem. Először Esztergályos Károly hívott a Meztelenül c. Gelléri Andor-novellából készült TV-filmhez, aztán hívott Horváth Ádám a Mire megvénülünk produkcióba, majd ismét Esztergályos, aki akkor csi­nálta a Szerelmem Elektrát. Ez a negyedik év végén volt. Már a diploma • felé. A két nagy film előtt már volt némi tapasztalatom, és mivel tőlem igazá­ból távol állnak a nagy, teátrális gesztusok, azt hiszem, számomra abszolút nem idegen a filmszínészi munka. Végül is mindenhol a legfontosabb a gon­dolatiság közlése, de hogy ezt milyen külső eszközökkel éred el, az termé­szetesen a műfajtól is függ. Színpadon nagyobb gesztusokra van szükség,

85

mint filmen, ahol egy szuperközeliben épp hogy a szemed rezdül valamit, az is elég. De az az egy dolog furcsa volt, hogy egy év filmezés után még semmi­lyen visszajelzésem sem volt. Én már távol is kerültem a filmtől, mire bemu­tatták. Persze ez néha jó is.

— A két bemutatott film hatására keresett meg a Filmgyár?

— Föld Ottó a Rekviem bemutatása után megkérdezte, hogy lenne-e ked­vem a gyári társulathoz szerződni. Boldogan mondtam igent.

— Eddig minden és mindenki Budapesthez kötött?

— Igen.

— Akkor számodra nem lehetett könnyű a főváros és a vidéki színház közötti ingázás.

— A pendli. Az nagyon fárasztó. Az, hogy a saját tárgyaival az embernek semmi kapcsolata nincs. Emlékszem, hogy Pécsre mennyire készültem. Amikor Pécsre leköltöztem, mindent levittem magammal, de amikor az ot­tani lakással, az albérlettel problémák merültek föl, folyamatosan hoztam haza a dolgaimat, és csak a legszükségesebbeket hagytam lent. Ahogy tehet­tem, kezdtem hazajárogatni. Győrből volt, hogy egy estére is hazajöttem, és

Gábor Gáborral

86

reggel mentein vissza, mert annyira nem szerettem ott lenni. Győrben rá­adásul lakótelepen laktunk. A másik pedig, hogy halálra unhattad magad. A színházon kívül semmi más lehetőség nincs. A mozikban 3 naponta cserélik a filmeket, de hát akkor még mindig van két napod. Na most a Színház, az ugye másnak természetesen ünnepnap, neked azonban a munkahelyed, ahol vagy játszol, vagy a darabokat, amik ott mennek, már mind sokszor lát­tad. Marad a klub, ahol mit tudsz csinálni. Se Rádió, se szinkron, ez mind messze elkerüli a vidéki színészt.

— Tehát jelentősen megváltozott a helyzeted, amikor a Filmgyár társulatához szerződtél?

— A filmgyári társulatban olyan sok feladatom nem akadt — sajnos —, de hát ennek több összetevője volt. Jó, ez nyilván nem mindenkire érvényes, mert nagyon sokan dolgoztak is, de főszerep nem mindig adódik, és vala­hogy úgy éreztem, hogy engem a két főszerep után úgy könyvelnek el, hogy kis szerepre nem hívnak.

— És nem is hívtak?

— Kovács András újra hívott a Vörös grófnő forgatására Ilona szerepére. Ezt nagyon szívesen csináltam, azután játszottam ismeretterjesztő filmek­ben, többen is. Bujtornál játszottam és voltak a vidéki vendégjátékok. Akkor játszottam el Szegeden az Imádok férjhez menni Viktóriáját, Korcsmáros Gyuri rendezésében. Ez a szegedi vendégjáték eltartott egy évig. Nagyon- nagyon szerettem.

— Itt volt Budapesten szabadon egy színésznő két főszerep után, akit egyre töb­ben megismertek az utcán, és nem adódtakfeladatok?

— A szinkronban például hiába jelentkeztem. Még két év múlva is azt kér­dezték, hogy nem Győrben vagyok? Végül is a vidéki évek után újra el kel­lett kezdenem a pályát, mert ami a főiskola utolsó évében valahogy kialakult, az utána megszűnt. TV? Mondjuk Pécsett még ott volt a körzeti stúdió, ahol dolgoztam is, de más nem nagyon keresett, mert vidékről egy­szerűen nem lehetett egyeztetni.

— Mindent újra kellett tehát kezdeni, újból meg kellett ismertetni a neved. Meddig voltál a Filmgyárban ?

— 4 évet, 1982-től 86-ig. Igaz, nagyon kényelmes állás volt, bármit csinálhat­tam tőle, mert időm, az volt. Az ember azért szeretett volna többet dolgozni. Az más kérdés, hogy én soha nem bánom, bárhogy is alakul az életem, mert végül is ebben a periódusban ismertem meg a férjemet, és vele is több időt tudtam tölteni.

— Hogyan ismerkedtetek meg? Beszélnél róla?

87

— Közös barátunk mutatott be egymásnak bennünket, és az első randevúnk olyan jól sikerült, hogy azóta is együtt vagyunk. Egyébként villamosmérnök és számítógépekkel foglalkozik.

— Térjünk vissza a Filmgyárhoz. Mihez kezdtél, amikor nem újították meg a szerződésedet?

— Korcsmáros Gyuri és Keleti Pista bácsi egy évvel korábban vették át az Arany János Színház vezetését, ahová Gyuri már előtte való évben hívott. Mikor megtudtam, hogy nem újítják meg a szerződésemet, mondtam, hogy jövök.

— Itta gyermekszínházban egészen más darabokat játszol, mint korábban, és egészen más közönség előtt.

— Nagyon jó darabokban nagyon jókat játszom, hál‘ Istennek, és a gyere­keknek sem mindegy, hogy hogyan játszol. Az Arany János Színház mutatta be Lyonéi Bárt: Twist Olivérjét, illetve Dickens Twist Olivérjéből írt musi­caljét, az Olivért, amiben Nancyt játszottam. 4 számot énekeltem, gyönyörű számok. 1988-ban mutattuk be a Kőszívű ember fiait, amiben Alfonsine vol­tam, ez megint egy másik lehetőség. Ezenkívül a Játékszínben is játszottam a Hyppolitban, ami szintén egy másfajta lehetőség.

— A szinkronban megtanulták-e azóta, hogy nem Győrből kell egyeztetni?

— Persze, szerencsére elég sokat szinkronizálok. Az egyik kedvenc játékom a szinkronizálás.

— Közben — ha jól tudom — volt egy külföldi filmszereped is.

— Igen. Csináltam kint Pozsonyban is egy filmet, a Koliba Stúdió megbízá­sából, Kocska volt a címe. Ez annyit jelent, hogy macska vagy csaj. Az is női főszerep volt. Erre kint közönségdíjat kaptam, aminek nagyon örültem.

— Ki rendezte?

— Peter Hlegyik.

— Miért éppen téged kért föl erre a szerepre?

— A moszkvai fesztiválon sokan fotóztak, köztük egy csehszlovák fotósnő is. így aztán megjelent egy képem valamelyik ottani lapban, ami után szinte fénykép alapján választott a rendező. Eljött ide Magyarországra, beszélget­tünk. Csináltunk egy próbafelvételt és megkaptam a szerepet.

— Gondolom Horváth Ádám nem fénykép alapján választott?

— Ő már ismert. Főiskolás koromban a 6 részes, Jókai regényéből készült Mire megvénülünk című filmben Melanie-t játszottam, és utána a Petőfiről készült filmben — amit szintén ő rendezett — volt egy kisebb szerepem. A Szomszédok szerepére nem is ő keresett meg, hanem Szabó Gábor, a film gyártásvezetője. Felhívott és elmondta, hogy most indulna egy sorozat, ami­

88

nek egy próbaadását készítenék el: elvállalnám-e? Mondtam, hogy küldjön egy forgatókönyvet, szeretném elolvasni. Miután elolvastam, igent mond­tam.

— Tudtál valamit a sorozatról, hogy kéthetente lesz adás, hogy milyen elfoglalt- ‘ ságot jelent?

— Arról, hogy ez a későbbiekben hogyan alakul, akkor még nem. Az elején teljesen más dolgokról volt szó, egyszerűen arról, hogy előbb-utóbb disszi­dálok. Ez átalakult, de hogy mennyire sűrű program lett ez igazából, csak munka közben derült ki, mint az is, hogy azért ez egy komoly munkafeladat.

— Mit tudtál meg első olvasásra a figuráról, akit el kell játszanod?

— Azt, hogy van egy kislányom, férjem, és a család élete azzal kezdődött, hogy új lakásba költöztek. Olyan információk voltak addig, hogy mi a foglal­kozásuk, mit csinálnak. Ez az induláshoz elég volt. De hogy mi lesz a figurá­val később, ezt senki sem tudta.

— Azóta viszont egyre többet tudsz róla, hiszen majd két éve együtt éltek egy fur­csa kölcsönhatásban.

— Igen, ez igaz. Létezik ez a kölcsönhatás, főleg egy ilyen sorozatban a sze­rep hat rám, és én a szerepre. De ez természetes. Az ember azért szeretné, ha minél változatosabb élet zajlana körülötte, ha történnének valamik, nem például az, hogy 6 részen keresztül csak veszekszik az ember az urával értel­metlenül, mert ezek unalmassá tudnak válni.

— Benned vannak oyan vonások, mint Juliban?

— Én inkább meg akarom oldani a problémákat. Tehát az én alkalmazko­dóképességem nagyobb. Juliúgy érzem — a problémákat csak fokozni tudja vagy fokozza, akár mesterségesen is a saját mivoltát előtérbe helyezve. Én inkább meg akarom oldani a feladatot. Felemelni felemelem a hangom néha természetesen, de én inkább zsörtölődök és mondom az orrom alatt, majd csak meghallják. Az elméletem az, hogy mindent meg lehet mindenki­nek mondani, csak kell hozzá egy arra alkalmas időpont és megfelelő hang­nem. Mert például ha humorosan próbálod valami fajta módon előadni a bánatodat, ami esetleg szemrehányás is a másik részére, és ha ezt tényleg úgy tudod tálalni, akkor lehet, hogy elneveti magát és azt mondja, hogy iga­zad van.

— Tehát nem mindig úgy mondanád, mint ahogy Julinak mondani kell?

— Persze hogy nem.

— A próbák során kiderült, hogy rögtön kész vagy a jelenetek paródiáját is be­mutatni. Ez valamiféle vonzódás a humorhoz?

— Szerintem anélkül nem lehet élni.

89

Készen a felvételre

— Juli külsejét mennyire te határozod meg, pl. hogy milyen legyen a haja, mi­lyen ruha legyen rajta?

— Először is meghatározó, hogy a történet most, napjainkban játszódik, te­hát a mai divatnak megfelelően öltözködünk. A frizura pedig, amit az én ha­jamból jelen pillanatban csinálni lehet. Közösen a ruhakivitelézővel, Lénáit Marival szoktunk vásárolni. Azt tudom, hogy Ádám szóvá is tette, túl jól öl­tözött vagyok.

— A figura jövedelmi helyzetéhez képest?

— Igen.

— Tükrözi a te ízlésedet Juli öltözéke?

— Részben igen. Ez függ attól, hogy mit lehet kapni, és függ az operatőri igényektől is, pl. csíkos, feliratos, túl világos ruhát nem nagyon hordhatok.

— A figurákat játszó, tehát a családtagokat játszó színészekkel milyen a kap­csolatod? Gondolok itt Ábel Anitára, Kulka Jánosra.

— Szerintem jó, szeretem őket, és érzem, hogy ők is kedvelnek. Jánost még a főiskolán ismertem meg, de még nem dolgoztunk együtt, közelebbről nem

90

ismertem. Anitával itt találkoztam először. Csűrös Karolával már dolgoz­tam a Mire megvénülünk c. filmben.

— És a többiekkel, a Szomszédok főszereplőivel?

— A forgatáson kellemes, jó a hangulat, és ez szerintem elsősorban Horváth Ádám érdeme. De például Palócz Lacit nagyon sajnálom, mert nagyon-na- gyon kedves ember, de hát mint Sümeghy tényleg nem nagyon szeretik. Annyira sajnálom érte. Sokan mondják, hogy milyen ellenszenves, pedig jó­lelkű ember, csak hát ilyen a szerep.

— Mit mondanak Szikszay Julira ?

— Miért veszekszem mindig? De hát ezt néha én is kérdezem.

— Nem mindig tudsz ezekre válaszolni?

— Nem mindig.

— És ha a figura jövőjére kíváncsiak, arról tudsz beszélni?

— Nem is akarok, bár nagyon érdekli az embereket. Hadd izguljanak.

— Ezzel az érdeklődéssel találkozol például az utcán?

Franciskával

91

— Igen, igen. Megszólítanak. Ezeket a megnyilvánulásokat, ezeket kedve­lem, most már nem olyan terhes, de ha fáradtabb vagyok, akkor termé­szetesen nehezebben viselem.

— Az, hogy mindenki megismer, hogy mindenki tudja, ki vagy, hogy kéthetente jelen vagy az emberek lakásában, ez megszokható?

— Eleinte egy kicsit zavart, hogy így azonosítanak, de most már nem. Most olyan, mintha egy nagy család volnánk.

— A sorozat forgatása során a nézők egyszer csak arról értesülhettek, hogy Juli állapotos. Mindenki arra gondolt, hogy ez a szerephez tartozik. Aztán megszüle­tett Franciska. Ebben a kéthetente megjelenő sorozatban szinte az ország előtt lettél anya a valóságban is. Legtöbben a pályától visszavonulva élik át ezt az új szerepet. Te pedig ebben a ritka és különleges helyzetben.

— Igen, én könnyebben beszélhetek, mert különleges helyzetben vagyok. Ebben a sorozatban a szerepembe belefért, hogy a magánéletemben is le­gyen egy kisbabám. Korábban, amikor Horváth Ádámmal beszélgettünk a figuráról, bennem már felmerült az a gondolat, hogy gyereket szeretnék. Ez szerinte is összeegyeztethető a szerepemmel, és elképzelhetőnek tartotta, hogy Julcsinak kistestvére szülessen. Hát így „realizálódott” aztán Francis­ka.

— Ha jól emlékszem, korábban szülted meg a kisbabát a sorozatban, mint a valóságban.

— Igen, ez valóban így történt, Franciska november 4-én született és majd­nem születésnapi ajándékként, én ugyanis november 2-án születtem. Előző este kezdődtek a fájások, és izgultam, hogy másnap délelőtt még fel tudjuk-e venni a soron következő anyagot. Sikerült. Aznap este pedig megszületett a kislányom. A szülés nem volt fájdalmas, mert gerincérzéstelenítéssel szül­tem. Franciska két kiló 80 dkg-mal és 50 cm-rel született.

— Azt hiszem, ez idő tájt Franciska az ország legfiatalabb gyermekszínésze. Hogy szántad rá magad a gyerek szerepeltetésére?

— Valahogy így alakult, és szinte természetes volt, hogy ez folytatása lesz a terhességemnek. És miért pont ő játszik benne? Egyrészt mert így többet tu­dok vele lenni, másrészt arra gondoltam, hogy ha odaraknak elém egy másik két-három hónapos kisbabát, aki nekem idegen és nem ismerem, sokkal nehezebb dolgom lesz nekem is és a babának is. Tulajdonképpen meg kell ismerni egy kisbabát ahhoz, hogy meg tudjam „fejteni”. Az a szerepe, hogy ő kisbaba, és csak azt csinálja, amit a természet törvényei diktálnak. Bármit csinál, az csak jó lehet. Hogy meddig szerepel? Amikor annyira fejlődik, hogy nyűg lesz neki, abban a pillanatban abbahagyja.

— Az amúgy is feszített tempójú Szomszédok gyártási tervének összeállításakor figyelembe vették a kismama elfoglaltságát?

— Igen, maximálisan alkalmazkodtak hozzám, így két szoptatás között, ami’ elég rövid idő, általában két és fél órával kalkulálhatott a felvételvezető. Eb­ben benne van az utazás, plusz a smink és a haj elkészítése, ami majdnem egy óra. Az egész stáb maximálisan alkalmazkodott. Például abban a lakás­ban, ha ott a baba, nem dohányoznak, és a szerzők is alkalmazkodnak ehhez a helyzethez, így viszonylag rövid jeleneteim vannak.

— Le tud-e most kötni ez a szerep az anyaság szerepe mellett?

— Természetesen a gyerek fontosabb, de jólesik időnként itthonról kimoz­dulni, mert ezt sem könnyű megszokni ilyen hosszú ideig bezárva lenni négy fal közé. A forgatáson mégis emberek között vagyok, olyanok között, ahol nagyon szeretek lenni, és valami információ is eljut hozzám a világról.

— Köszönöm a beszélgetést.

Kulka János

Töprengő, intellektuális alkat. Bárhol megjelenik, magára vonja a figyelmet a magas homlok, a sűrű szemöldök alól kivillanó szempár, a 185 cm-es ter­met E mögött a megjelenés mögött azonban egy visszahúzódó, inkább sze­repeiben, mint nyilatkozataiban élő, a nyilvánosságot, kitárulkozást nem kedvelő alkat húzódik meg. Kulka Jánossal hosszú ideig nem sikerült a be­szélgetést, majd az abból készült anyagot „elfogadtatni”, és nemcsak idő hi­ányában. Bár a Kaposvár és Budapest közötti utazás, a színházi, a sorozatbeli elfoglaltsága annyira időt rabló, hogy magánéletre is alig van ideje. Közrejátszott ebben „”furcsa elzárkózása”, az igényességéből fakadó kételkedése is. A televízió egyik irodájában találkozunk: ő ahogy szokott, borostásan érkezik. Kérdésére, hogy: de miért van erre szükség? — röviden elmondom még egyszer, miről szeretném kérdezni, de érzem, nem győztem meg. Ennek ellenére felszólít, hogy essünk túl rajta.

— Főiskolajelentkezés, diploma. Beszéljünk ezekről pár szót.

— Volt egy középiskolai osztálytársam, aki mindenáron színésznő akart len­ni, rábeszélt, hogy én is jelentkezzem. Nem készültem sokat.

— Úgy érkeztél a felvételire, hogy nincs vesztenivalód?

— úgy. Semmi elképzelésem nem volt arról, hogy mi lesz belőlem.

— Jelentkeztél máshova is?

— Bölcsészkarra. Másnap kellett volna menni, angol írásbelire, amikor megtudtam, hogy fölvettek.

— Ha ilyen véletlenszerűen kerültél a pályára, mi történt akkor, amikor elkez­dődött a tanulás?

— Akkor kiderült, hogy nem tudok beszélni, hogy Gsámpás vagyok, sánta, béna, szóval abszolút alkalmatlan.

(Színpadi, film- és televíziós szerepek tucatja bizonyítja, hogy vagy rosszul ítélte meg a kezdő színinövendék a helyzetét, vagy nagyon jó tanuló volt.)

— Kikre emlékszel szívesen a főiskoláról?

— Kazimir Károlyra. Ó lehet, hogy nem a világ legjobb pedagógusa, de na­gyon jól együtt tartotta az osztályt, és sokáig, ami a főiskolán elég meglepő.

94

Ez az osztály nagyon jól tudott együtt dolgozni, és ez szerintem neki köszön­hető. Aztán Iglódira, aki olyan dolgokat tanított meg, amik a mai napig eszembe jutnak. Alapokra, amit most már egyre kevesebb ember mond el. Hogy hogyan kell bemenni, meg kijönni. Mi egy évig csak bementünk. Itt kezdődik. Szívesen emlékszem Fischer tanár úrra, aki a beszédhibáinkat ja­vítgatta, és Pintér Tamásra, aki akrobatikát tanított.

— Mikor végeztél?

— 1981-ben.

— Tehát ott álltái diplomával a kezedben és kiderült, hogy még nem oldódott meg semmi A végzett színésznek a megfelelő szerződés, egy színház és jó szere­pek hiányoznak Neked milyen ajánlataid voltak?

— Hívtak az akkori Várszínházba, és egy előszerződésben maradtunk. Egy évre elmegyek Pécsre, és utána feljövök a Várszínházba.

— Szándékosan akartál vidékre menni?

— Ha akkor azt mondják, hogy Vígszínház, akkor biztos, hogy boldogan odamegyek. De nem mondták. Volt mindenféle vidék, és akkor a vidékek közül Pécs nézett ki a legjobban. Elég nyilvánvalónak tűnt, hogy sok min­dent lehet majd játszani. Végül annyira jó volt, és annyira megtetszett, hogy amikor vissza kellett volna jönnöm a Malonyaival tárgyalni már a szerződés­kötésről, akkorra a következő évadra biztos volt pár olyan szerep, amit nem hagyhattam ott semmiféle pesti szerződésért.

— Mik voltak azok a pécsi szerepek?

— Ami miatt nem hagytam ott, az a Cseresznyéskert Trofímovja volt. A má­sik Kálmán Imre Ördöglovasának táncos komikusa. A két darab bemutatója egymást követő két napon volt. Azután a Hamlet.

— Bármennyire jó szerepeket kaptál Pécsett, azért mégiscsak eljöttél, de nem a Várszínházba, hanem egy másik vidéki színházhoz, Kaposvárra.

— Mégiscsak eljöttem. Ennek semmiféle drámai oka nem volt. Azt hiszem, jó néha tővábbállni. Egyszerűen akkor, amikor már nincs kinek bebizonyíta­ni, hogy te többet tudsz annál, mint amit hisznek rólad, vagy amit látnak raj­tad. Amikor megszoknak és már nem sarkall semmi nagyobb teljesítményre; csak saját magadat rugdosod.

— A továbblépés egy újra való bizonyítás?

— Igen, nekem Kaposvár mindig egy örök lecke, egy örök mérce volt. Ren­dezett nálunk Babarczi Molier: Nők iskoláját. Ó hívott.

— Milyen szerepek fogadtak?

— Az első évben elég sokat játszottam és elég jókat. Gothárnál első az Agyő, kedvesemben, aztán a Munkás-operettben és a Viharban. A második

95

Megbeszélés a felvétel előtt

évben a Leányvásár és a Szent Johannából a Dauphin, amit nagyon szeret­tem. Majd becsukott a színház, és jött több mint egy év szünet.

— A kaposvári társulatból szinte lépten-nyomon találkozunk mindenkivel fil­mekben, a Televízióban, a Rádióban vagy akár a budapesti színházakban. Ez a szünet mindezekre lehetőséget adott neked is?

— Lehet, hogy véletlen, de pont akkor jöttek olyan lehetőségek, mint példá­ul a Szomszédok, film, Rádió, szinkron. Attól kezdve, hogy a színház bezárt, gyakorlatilag egyfolytában Pesten voltam.

— Horváth Adám keresett meg a Szomszédok kapcsán ?

— 1986 őszén említette, hogy lesz egy sorozat.

— Nem lepett meg hogy felkérnek egy televíziós Szabó család szerepére?

— Akkor erről még nem lehetett tudni, hogy ez egy vég nélküli sorozat. El sem tudtam képzelni, hogy ez lesz kéthetente több mint két éven keresztül. Annak örültem, hogy van munka.

— A színházban éppen szünet volt, te éppen Budapesten voltál, tehát olyan na­gyon nem is kellett mérlegelned a döntést.

96

Az engesztelő csokor

— Érdekes módon hasonló döntéseken nagyon sokat rágódom, viszont ezen egy pillanatig sem. Az biztos, hogy Horváth Ádám miatt is, meg a bizalom miatt is. Ha ő megkér valamire, akkor az ember nem mond nemet. Érdekes, hogy sokkal kisebb dolgokon, egy rádió- vagy egy szinkronfelkérésen többet el tudok rágódni. Inkább attól féltem, amikor kiderült, hogy orvos, és hogy én leszek egy életen keresztül a doktor úr, a doktor bácsi a sorozatból. Más­részt mert apám orvos, gondoltam, hogy ennek örülni fog, hogy legalább így, de orvos lett a fiából.

97

— Milyen hatást váltott ki döntésed „szakmai berkekben”? Igazolta az aggálya­idat?

— Kaposvárott nem vették rossznéven, bár volt egy-két megjegyzés, hogy talán nem kellene ilyen dologban részt venni. De aztán szép lassan hozzá­szoktak, és most már egyre inkább azt mondják, miért ne?

— A próbaszám forgatása volt az első alkalom, hogy találkozhattál a „figurá­val”?

— Igen. Horváth Ádámmal sokat beszélgettünk, hogy mégis ki ez, mi ez? A házassága. Jó házasság-e vagy rossz? Hogy milyen a kapcsolat a gyerekkel?

— Ezek a beszélgetések hamar megadták Magenheim Ádám alapkoordinátáit, legalábbis, ahogy a sorozatból kiderült, máig meghatározták.

— Igen, mára már valamiféle egyénisége, formája, modora lett ennek a sze­repnek. Alapvető dolgokon most már nem is kell gondolkodni. A saját jele­neteimet viszont mindig megpróbálom úgy alakítani, esetleg átírni, hogy természetesebben hangozzék az én számból. A gyakorlat, hogy a forgatás előtti próbákon alakul ki egy jelenet, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy rögtönzés, de mód van kipróbálni 2 — 3 variációt. Ilyenkor jólesik, ha Hor-

Próba jó hangulatban Simorjai Emesével és a rendezővel

98

váth Ádámot meg tudom győzni, vagy el tudom vele hitetni, hogy valami életszerűbb, vagy a helyzethez jobban illik, mint ami a forgatókönyvben, a papíron szerepel.

— A szituációkon túl a szereplők sorsa mennyire ismert, hosszabb távra meny­nyire tisztázott?

— Nem tisztázott, és szerintem ez az egyik alapvető baj. Ha legalább egy szi­nopszis lenne egy évre előre, lenne mire felfűzni az epizódokat. Muszáj, hogy valahova tartson a történet.

— Ez a kéthetenkénti megjelenés, a Szomszédok hihetetlen népszerűsége olyan síkéra sorozat szereplőinek, ami mind ez ideig példa nélküli az országban. Hoz­zá tudsz ehhez szokni?

— Ehhez nehéz hozzászokni.

— Kollégáid hogyan viszonyulnak a sikeredhez?

— Megkérdezik, mennyit keresek… Legtöbben azt mondják, hogy ezekben a munkaínséges időkben mégis csak egy állandó elfoglaltságod van. Anyagi biztonságot jelent.

— Nem különböztetik meg a színpadi sikert ettől a sikertől? Nem irigyelnek emiatt?

— Nem olyannak ismernek, aki mint egy léggömb elrepül a kaposvári szín­ház fölött, mert a nem tudom ki megismert, vagy 5 levéllel többet kapok. A gyakori TV-s megjelenés mindenkiből vagy majdnem mindenkiből népszerű embert csinál. Ez igazából nem olyan megalapozott vagy megküzdött siker, mint amilyen pl. egy sikeres színpadi alakítás, ebben biztos vagyok. Nem azt mondom, hogy olcsó, mert az nagyon gorombán hangzik, de ha finoman fo­galmazunk, akkor nem olyan megérdemelt.

— A sorozatot készítő stábbal, a forgatócsoport tagjaival lassan két éve együtt vagy. Milyen ez a kapcsolat?

— 1987 decembere körül gondolkoztam azon, hogy ebből ki kellene szállni, vagy abba kellene hagyni. Akkor megint elfogott a pánik, hogy egy életre Magenheim Ádám maradok. Az egyik legerősebb érv, ami a maradás mel­lett szólt, az pontosan a stáb volt. Ez már majdnem olyan, mintha hazamen­nél. Lehet, hogy ez a szokás hatalma, de jó érzés odamenni. Az ember nem forgat általában évekig egy filmet, de nekem ez a forgatás TV-s emlékeim közül a legkedvesebb.

— Minek köszönhető szerinted ez a hangulat?

— Valószínűleg jól van összeválogatva a csapat. Nem vagyunk hisztériku­sak, felkészületlenek, nem okozunk olyan gondokat vagy fölösleges feszült­ségeket, amik rontanák a hangulatot. De talán néha jobb lenne jobban a

99

munkára és nem a jó hangulatra koncentrálni. Csak nem tudom, hogy más­képp ki lehetne-e bírni.

— Nemcsak a stábbal vagy együtt majdnem két éve, hanem Magenheim Ádámmal is. Vele hogyan „ élsz együtt ”?

— Ha a színházban próbálok egy szerepet, az sokkal koncentráltabban, in­tenzívebben foglalkoztat. Olyankor csak az van az ember fejében, hogy an­nál a jelenetnél akkor mit is csináljak? A színpadi szereppel sokkal inkább együtt él a színész. Ez a szerep a sorozatban, pontosan attól, hogy olyan el­darabolt, kéthetente itt forgatás, ott forgatás, nem egy állandóan benned vagy veled levő valami. Az még nem fordult elő velem, hogy megyek az ut­cán, és azon gondolkodom, hogy majd akkor a 48. részben…. Ez egy fura do­log. Azt sem tudom megítélni, hogy akit játszom, mennyire hasonlít rám, de azt hiszem, mégiscsak rám hasonlít a legjobban. Nem tudom azt mondani, hogy ez a figura doktor Magenheim Ádámra hasonlít, mert olyan nincs. Van egy Kulka János nevű színész, aki jobb híján megpróbálja saját magára húz­ni ezt az eléggé körvonalazott szerepet. Tulajdonképpen én élek magammal együtt, csak éppen ott másképp hívnak, kicsit jobb vagyok, meg ügyesebb, mint valójában. Tehát azt hiszem, hogy köztem és e közt az orvos között nincs sok különbség.

—A mentősök mennyire fogadják el ezt az alakítást, hogyan reagálnak Magen­heim doktor működésére a „ kollégák”?

— Amikor megyek az utcán, integetnek a mentősök, meg köszönnek. A fel­vételek alatt is rengeteget segítenek. Mindig kérem a tanácsukat. Vissza is szoktam kérdezni, hogy biztos jó-e, amit csinálok. Nagyon szégyellem ma­gam egy kötözés miatt, amit nagyon ügyetlenül csináltam. Nem tudtam egy mozdulatot, mert már sietni kellett. Később mondták, hogy Magenheim Ádám megtanulhatott volna fejet kötözni, bár azt is mondták, hogy több mentőorvos sem tudja. Általában a vélemény az, hogy elég szakszerűek va­gyunk, és durva hibákat nem követünk el.

— Ilyen szakszerűen viselkednél egy valóságos helyzetben is?

— Valamennyivel én is nyugodtabb vagyok tőle, még ilyen pánikhelyzetek­ben is.

— Az alakítások kapcsán többször elhangzott, hogy a Szomszédok szerepei kis­sé idealisztikusak. Például a valóságban keresve sem találni olyan anyóst, mint Etus.

— Ez egy meseanyós. Kicsit a többi figura is meseszerű. Próbálok küzdeni, hogy ne én legyek a jóságos doktor bácsi, próbálok néha mogorva lenni. Nem is olyan nehéz. Horváth Ádám egyszer nagyon világosan elmagyarázta,

100

1

Munkában az „orvos”

hogy ha valami célja van ennek a sorozatnak, akkor az pontosan ez, hogy ilyen modelleket, valamiféle példaképeket teremtsen. De egy példakép is lehet morózus néha, különösen akkor, ha ilyen sokáig faggatják.

— Köszönöm a beszélgetést.

Ábel Anita

Igazi mai lány. Természetes és közvetlen. Annyira az, hogy „riportot”, fe­szengő kérdés—felelet játékot nem is lehet vele csinálni. Nem is próbálom. Az ő műfaja a kötetlen beszélgetés, aminek különös bájt ad, hogy benne meglepően érett gondolatok, meglátások keverednek az ifjúság romlatlan világra csodálkozásával, nyíltságával, naivitásával.

— Úgy tudom, meglehetősen gazdag filmes múltad van. Mióta filmezel?

— 3 és fél éves korom óta.

— Hogy keződött ez, hogy neked filmekben kell szerepelned?

— Nem kell, mert én döntöm el (többnyire), hogy mit szeretnék és mit nem.

— 3 és fél éves korodban már el tudtad dönteni?

— Azt azért nem. Az akkor úgy volt, hogy történetesen találkoztunk egy ko­lozsvári magyar színésszel, Vadász Zoltánnal, akivel eljátszottuk, hogy én vagyok a szerelme. Mindez a Kassai Sörözőben történt: ott találkoztunk ve­le. Még jól emlékszem: gyúrt nekem szalvétából papírcigarettát, és én elját­szottam, hogy 18 éves nő vagyok.

— 3 és fél évesen?

— Igen. Mindenki minket nézett. Akkor mondta Vadász Zoli bácsi, hogy ha belőlem nem lesz színésznő, akkor ő se színész. Anyu akkor egy rendező, Palásthy Gyuri bácsi mellett tolmácsolt a TV nyelvtanfolyamán, és egyszer engem is szóba hozott.

— Előtte megbeszéltétek, hogy neked lenne-e kedved filmezni?

— Én szerettem volna. Otthon ugyanis mindig játszottam mindennel: ha bármit felvettem, rajtam az jól állt. Ézért is említett Gyuri bácsinak, aki pró­bálni hívott, mondván, hogy hajó a gyerek, akkor marad, ha jjem, hát sajnál­juk.

— Akkor éppen készült egy filmre ?

— Igen. A Családi kör egyik epizódjára. Az első nap reggel 8-tól este 11-ig tartott, mert az egyik színész bácsi nem tanulta meg a szöveget. És mert nem volt más, párizsit kellett ennem egész nap. Mikor végre hazajöttem, Anyu megkérdezte: kérsz párizsit? Na erre rögtön menten a W.C.-re.

102

Rögtön az első forgatási napod ilyen hosszúra sikerült?

— Igen. Később aztán Gyuri bácsival nagyon jóba lettem, hogy úgy mond­jam, én voltam az ügyeletes „sztárja”.

— Ez a Családi körökre vonatkozik, vagy más filmekre is?

— A Családi körökre, de amit Palásthy Gyuri bácsi rendezett, abban én mindig benne voltam. Utána még több filmet forgattunk együtt, de ahogy el­kezdtem nőni, következett egy időszak, hogy nem hívtak.

— Kinőttél a szerepekből?

— Igen, mert neki mindig új arc kell. Akkor nagyon sokáig nem hívtak fil­mezni csak szinkronra. A következő film a Fizetés nélküli szabadság, egy szovjet —magyar TV-film volt, amit Viktor Tyitov rendezett. A magyar társ­rendező Bujtás János volt. Ez pedig úgy kezdődött, hogy felhívott az egyik statisztaszervező: menjek ki, mert válogatás lesz.

— Gyerekszereplőt kerestek?

— Igen. Én voltam egyedül lány, a többi mind fiú volt. Mint kiderült, fiúkat kerestek. Egyszer Bujtás János azt mondja nekem, hogy csináljak valamit a fiúkkal. Erre én körbeállítottam őket, meg táncoltattam, meg minden. A rendező nagyon nézett rám, Anyu ezt már észrevette és mondta a bátyám­nak is. A végén ott maradt még pár fiú is, de átírták lányra a szerepet.

— Tehát te kaptad meg?

— Igen. Itt az volt a különleges, hogy egyes dialógusokat oroszul kellett megtanulnom. Ezután volt egy olyan periódus, amikor tényleg semmi, jó pár évig nem hívtak. Szinkronizálás meg színház azért volt, csak filmezés nem, pedig nekem az volt a fő. Később aztán forgattunk egy-két filmet Vadkerty Tibi bácsival, és voltam Fábri Zoli bácsinál (Gyertek el a névnapomra), meg András Feri bácsinál (a Dögkeselyű c. filmben). De jó 4 évig nem hívtak se­hová,,csak a szinkronba.

— A szinkronszerepekhez is ismeretség révén jutottál?

— Oda is 3 és fél éves korom óta járok. Ez úgy indult, hogy a bátyámat hív­ták be, de én is meg akartam tanulni a szerepet, ezért Anyu nekem egy kis noteszba lerajzolta az egészet. A próbán jól mondta Peti a szöveget, csak na­gyon halkan, mikor valaki hozzám fordult: — És te, kislányom? — Én is el tudom mondani — feleltem —, megtanultam kívülről.

— De nem tudtál olvasni.

— Nem.

— Le volt rajzolva, hogy mit kell mondani?

— Igen. Magam elé tartottam a papírt, és azt hitték, hogy olvasok. Farkas Zsuzsa elájult, hogy „ez olvasni tud!” De Anyu megmondta, hogy dehogy,

103

Együtt az „apával”

megtanulta a szöveget, amit felolvastam neki. így kerültem a szinkronba, és azóta is folyamatosan hívnak.

— Színház?

— A színház 1984-ben jött azt hiszem, de ne tudd meg, hogy mit éltem át az első bemutatón. A próbák meg minden nagyszerűen ment, de az előadás! Az úgy kezdődött, hogy a Nirvána Bárban dolgozott egy nagyon kedves is­merős lány, és engem beengedtek oda az éjszakai bárba Anyuékkal. Ott tán­coltam reggeltől estig, mert a főnök annyira megszeretett, hogy mindig beengedett.

I

i

104

— Elég korán kezdted.

— így van. Csányi László, egy ottani zenész, aki nagyon jó ismerősünk lett, mindig a kedvenc számomat játszotta és én arra táncoltam. Egyszer Kalmár Tibor meglátott és mondta, hogy ez egy fantasztikus gyerek, ezt vinni kell táncolni. Aput ismerte, és így később megkeresett minket, hogy van egy da­rab, az Édes mostoha, amit Lakner bácsinak a régi gyermekszínháza ját­szott. Szeretné, ha én játszanám benne Erzsikét a Gutenberg Művelődési Otthon Napsugár Gyermekszínpadán. Itt minden szépen ment, a dalok meg a szöveg is, tényleg nagyon klassz volt a próbákon. De jött a bemutató, ahol mindenkinek ott voltak a családtagjai és nagyon sokan voltak.

— Közönség előtt még nem játszottál addig?

— Nem, addig soha, csak később az iskolában. Rettenetesen féltem, egy zabszem nem fért volna el bennem.

— Ez főszerep volt?

— Igen. Nagyon féltem, és az első 5 előadáson eszméletlen rossz voltam. Anyu mondta is, hogy hagyjam abba. Egyszerűen izgultam, halkan mond­tam a szöveget, hamisan énekeltem, de az 5. előadás után kezdtem belejön­ni és egyre magabiztosabb lettem. Akkor kezdtem el a színpadot jobban szeretni, mint a filmezést.

— A szüléiddel közösen beszélsz meg minden szerepfelkérést, legyen az film vagy színház?

— Én mindent megbeszélek, de inkább Anyuval.

— Az iskolával össze lehet egyeztetni ezt a sok elfoglaltságot?

— A tanáraim nagyon rendesek, az igazgató néni egy tündér. Nem szoktam tanárokra ezt mondani, de ő tényleg az. Mindegyik osztályfőnököm elenge­dett 4.-től 8,-ig. Kati néni, mostani osztályfőnököm is mindig elenged.

— Mennyit hiányoztál a legtöbbet?

— Sokat. 40 nap körül.

— Ez mennyire hátráltat a tanulásban?

— Semennyire. Nem vagyok jó tanuló, hármas, négyes között állok, de ez nem a filmezés miatt van, hanem annak köszönhető, hogy lusta vagyok. Ha­zajövök, akkor azt mondom, hogy nincs lecke, és kitalálok mindenfélét he­lyette. Tényleg, általában mindig úgy jönnek össze a dolgok, hogy „jaj, most Józsi bácsi hiányzott, nincs lecke”, de azért én is ráteszek. Általában min­dennel foglalkozom, csak azzal nem, hogy itthon tanuljak. Az írásbelit meg­csinálom, megírom, ami érdekel, azt megtanulom, ami meg nem érdekel, azt nem csinálom!

— Minden tárgyból hármas és négyes között vagy?

105

— Amit szeretek, abból 5-ös.

— Például?

— Történelem, irodalom, nyelvtan, földrajz. Egyedül az orosszal nem va­gyok kibékülve meg a testneveléssel.

— Ezek szerint az iskolában is elfogadták és megszokták, hogy filmezel?

— Igen, mindenki megszokta.

— Ha visszagondolsz az eddigi filmjeidre, melyikre emlékszel a legszíveseb­ben?

— A Szeleburdi családra. Azzal sokat mentünk és turnéztunk. Az volt az el­ső másfél órás filmem Palásthy Gyuri bácsival.

— Az utcán már felismertek?

— Igen, de nem a Szeleburdi családnak köszönhetően, hanem a Családi kö­rök miatt, mert az tulajdonképpen olyan volt nekem, mint a Szomszédok, minden részben benne voltam.

— A Szomszédok minden részében benne vagy, amióta a sorozat létezik?

— Igen. Ez úgy kezdődött, hogy Gáspár Erzsi, a statisztaszervező behívott egy gyerekszereplő-válogatásra. Azt mondta, hogy olyan lesz, mint a Szabó család, és hogy arra keresnek gyerekszereplőt. Bementem. Kiderült, hogy hosszú hajú kislányokat keresnek, és én pont 4 nappal korábban vágattam le rövidre a hajamat. Úristen! Most mi lesz? Gondolkozni nem volt idő, mert behívtak egy szobába. Engem hívtak be először. Ott ült Ádám bácsi. Nagyon mosolygott rám, és kérdezte, hogy nem félnék-e egy féléves forgatástól. Mondom: á, dehogy. — Szeretem-e a kutyákat, az állatokat, meg minden, amiket szokás ilyenkor kérdezni, hogy hány éves vagy, milyen színészeket is­mersz, és ilyenek. Akkor azt mondták, hogy jó, köszönjük, majd értesítenek. Gondoltam, na, hát ennyi. Mikor hazajöttünk, ültem a sarokban, s egyszer csak csöngött a telefon. Felkaptam, hát ők voltak, hogy én vagyok a válasz­tott, és küldik a forgatókönyvet. Nagyon örültem. Meg volt szabva a nap, hogy mikor menjünk ki Gazdagrétre. Jött értem a kocsi és felmentünk egy hegyre. Ott jött egy kalapos, szemüveges néni, és azt mondta: — Szia, te le­szel a kislányom, én vagyok Frajt Edit. Mondom: — Kézi csókolom — aztán beültünk az autóba és kimentünk Gazdagrétre. Ott aztán jön egy magas, ko­pasz ember, akiről kiderül, hogy ő az Apám.

— Mármint Kulka János?

— Igen, Kulka János. Ő is azt mondta: — Szia, te leszel a kislányom. Edittel 5 perc múlva tegeződtünk.

— Mivel kezdted a forgatást?

106

Akkor volt az a sírós jelenet, hogy Kozma Jocó nincs, hogy új helyre köl­töztek és Julcsi elveszítette a barátait. Az volt a bemutatkozóm. És akkor én nagyon füleltem, hogy mit szólnak ott bent a másik szobában.

hol visszanézik a felvételeket?

Igen. Hallottam, amikor Bujti azt mondta Ádám bácsinak, hogy szenzáci­ód Én erre nem szóltam semmit, de ahogy a forgatókönyveket küldték, egy- ir több szövegem lett, hát így tudom, hogy talán most megtetszettem. I ílóször még csak Editnek mondtam, hogy szia, meg puszi meg minden, Kül­lőt Janónak meg csókolommal köszöntem. Olyan magas is volt, de azután vi >11 nz a rántotthús-evés, és vele is nagyon jóba lettem.

Kiindult a sorozat, és aztán nemsokára bejött egy áj szereplő a családba, Idus, Vele milyen a kapcsolatod?

Imádom. Tegnap is itt ült egész este 11-ig. Már régen esedékes volt, hogy a N/.ülinapomra meghívom, csak nem jött össze, de most meghívtuk, és itt mnrtidt 11-ig.

Idinyi mindenről tud beszélni az „unoka” a „nagymamával?”

Igen, mert mondjuk felveszek egy ruhát, amire ő azt mondja, hogy na ezt nr vedd fel Anita, mert ez nem jó, akkor leveszem. Szóval rá hallgatok a leg­jobban, az ó véleményét hallgatom meg legszívesebben. Mondjuk megkér­dezem, hogy hogyan mondjam ezt, hogy „szia papa”, vagy valami, akkor ő elmagyarázza.

Nem jelent sok elfoglaltságot a sorozatban való részvétel?

Semmit, örülök, ha mehetek.

Szívesebben mész a forgatásra, mint az iskolába ?

Nem. Volt olyan időszak, amikor még igen, de az 5. osztálytól kezdve sze­letek iskolába is járni, mert olyan jól összejött az osztály. Szeretem nagyon nz osztálytársaimat, meg úgy az iskolát is, de szeretek forgatásra is menni, mell olyan jó ott, lehet jókat mulatni.

Eddigi „pályádat” tekintve ez a legnagyobb vállalkozás, amiben részt veszel? ,*t tan kívül, hogy jókat lehet mulatni, még milyen ez a sorozat?

A tempó is, valahogy itt gyors. Én eddig bármelyik stábban dolgoztam, nem volt ilyen vidámság, ilyen életkedv, nem volt ilyen a rendező sem. Soha nem tapasztaltam ennyi összetartást, hanem mindig volt valami fegyelem, limit sokan nem tudtak betartani, és akkor elkezdtek kiabálni meg minden. Többnyire én sem voltam a stáb tagjaival ilyen jóban, csak a színészekkel. Most itt én tényleg mindenkit egyformán szeretek, még a rendész bácsit is nagyon szeretem, de tényleg, mert olyan jó oda bemenni, mert ott mindenki jókedvű és nevet.

107

1988 karácsonyán

— A forgatásokon sokat tanultál mint „színész”?

— Igen, hogy nem kell affektálni, meg ilyenek. De voltak olyanok is, amik nem tetszettek nekem ahogy megcsináltuk, mert én másképp csináltam vol­na. Például amikor telefonáltam Ivánnak és bemutatkoztam hogy Magenhe­im Julcsi, hát természetesen én nem ezt mondtam volna, hanem hogy Magenheim Juli vagyok, hogy felnőttesebbnek hangozzék. Minden gyerek ezt csinálja, akárhogy Julcsinak nevezik is. Vagy én nem raktam volna olyan sok helyre a „Nagy Fehért”. Azért van egy pár dolog, amit másképpen csi­nálnék, dehát nem tudom.

— A Szomszédok Julcsi szerepét másnak érzed, mint a korábbiakat?

— Igen. Eddig minden filmben volt egy tartásom, itt meg magamat játszom. Nem úgy, hogy adott mondjuk egy Szilviké, és úgy kell játszanom hogy, ha­nem itt tényleg magamat játszom, és ez természetes. Mindig volt egy moso­lyom, pédául amit bevágtak, és azt nagyon megtanultam, de többen mondták, hogy ez a mosoly olyan „Hollywoodi”. Most már nincs az a mo­soly.

108

Etussal, akire a legjobban hallgat az „unoka”

– Azt mondtad, itt magadat játszod, tehát olyan vagy, mint otthon, az iskolá­ban, vagy az utcán?

– Igen, csak én sokkal nagylányosabban öltözködöm. Olyan pólókat hor­dok, amik Anyunak jók, pedig az tényleg extra méret és majdnem térdig ér, de az tetszik. Itt nem vehetek például egy sárga—zöld csíkos pólót, mert az nem mindenkinek tetszik, mert a Julcsinak nem ez az öltözködési módja. Nem vehetek föl egy válltöméses blúzt, mert Magenheiméknek nincs pén­zük rá. Szóval Julcsi azért másképpen öltözködik, mint én.

109

— A forgatókönyvekben olyan dolgokat imák neked, amik veled, Ábel Anitá­val is előfordulhatnak?

— Úgy látszik, valakiről mintázták ezt a szereplőt. Én nem akarok senkinek beleszólni a munkájába, de ide kéne egy fiatal író ahhoz, hogy ez teljesen életképes legyen. Szóval nekem az nem tetszik például, hogy Ivancsics Ilinek nincs egy barátnője, mindig csak a tanárokkal van, meg itt van Feri, egy jó­menő nyomdász srác, és csak az Ottakán meg ilyenek. Nem mennek el disz­kóba, nem mennek egy moziba. Meg a Feri barátja, aki állandóan csak csajozni akar. Még akik a legvilágszerűbbek, azok Takácsék. Aztán én nem hívnám az apámat Nagy Fehérnek, hanem mondjuk a Mentősnek vagy Do- kikámnak vagy valami ilyesminek. Meg azt is még, hogy Editnek nincs egy barátnője, csak a Mara meg az a Gábor Gábor, aki állandóan a Magyar Közlöny, meg az adó, meg a nem tudom mi, szóval ide kéne egy fiatal író szerintem.

— Neked sincs barátnőd a történetben, csak barátod.

— Nem is kell.

— A valóságban sincsenek barátnőid?

— De van öt is, a legjobbak!

— A sorozatban mégis fiúk tűntek fel körülötted.

— Nem csodálom. De az életben van két barátnőm, Beáta és Ildikó, akikkel irtó jókat lehet hülyülni, de vannak olyan barátnőim is, mint Szabó Kriszta, akikkel meg lehet beszélni dolgokat, vagy mint Farkas Timi, ő is olyan ko­moly. Volt egy idő, hogy lejártam a Szent István parkba, ott sok barátom volt.

— Fiú barátod is?

-Igen.

— Szerelem?

— Igen, csak sajnos akit én igazán szeretek, az mind elment külföldre. Akik eddig úgy komolyan érdekeltek, mind elmentek vagy Amerikába,vagy Bécs- be, de akikkel csak úgy szimpatizáltam, azok mind itthon vannak. De úgy igazi barátom nincs még, az majd kialakul.

— Ajánlat biztos van bőven, gondolom, hogy jönnek telefonok, levelek.

— Rengeteg levél jön. Erre mind válaszolni kéne, dehát én lusta vagyok.

— Van akinek válaszolsz?

— Nem nagyon. Amelyik érdekes, arra elhatározom, hogy most írok, de mindig majd, majd, aztán soha nem írok.

— Olvasni mindegyiket elolvasod?

110

Igen, és némelyiken jókat röhögök. Nagyon sok telefont is kapok. Voltak lányok is. Például van egy telefonbarátnőm — őt is már olyan régen hívtam löl —, Betti. Olyan szimpatikus volt a hangja. Csak úgy felhívott és soha nem kérdezett a filmezésről, mert azt nem szeretem, ha arról kérdeznek. Vele úgy jobban összehaverkodtunk és megbeszéltük, hogy találkozunk.

— A telefonbarátnődet nem is láttad soha?

– Soha. Ó lát engem a TV-ben, de én őt nem láttam még. Van amikor egy órát is dumálunk mindenféléről, meg röhögünk.

– Nem szereted, ha a filmezésről kérdeznek?

— Nem, nem.

— Pedig gondolom az iskolában és az ismerősök között gyakran jön elő a téma.

— Igen. És akkor kimegyek a szobából, vagy mondom, hogy ne haragudj, de nem. Például volt egy olyan gyerek, akivel elhitettem, hogy az ikertestvérem játszik a Szomszédokban. Először azt mondta, hogy nem igaz, mert a hajad is olyan. — De nem érted, hogy ikrek vagyunk — mondom —, egypetéjű ik­rek vagyunk. Engem úgy hívnak, hogy Szandra, őt meg hogy Anita, hidd már ell

— Az utcán is megszólítanak?

— Igen. Voltak olyanok, akik körbeálltak, és mondták hogy hol a Trabant?

— Jó, hogy ennyien megismernek?

— Valahogy én nem is számítottam erre a nagy sikerre, pedig nagyon sokan mondják, hogy sztár lett belőled, hát viselkedj úgy, de én mondom nekik, hogy én nem vagyok sztár. Sztár az, aki 30 vagy 50 éve csinálja ezt, és akinek ti nevét ismeri a világ. De ez nem sztárság, ez csak egy lány, egy gyerek, aki­nek van tehetsége és aranyos. De hiába, mindenki azt mondja, hogy na itt a filmsztár. Volt egy juniális, ahol úgy jelentettekbe, hogy Ábel Anita a filmsz­tár, hát vörös pofával mentem ki. Nagy tévedésben vannak ennek a szónak a jelentésével. Égyáltalán nem tartom magam sztárnak. Én egy egyszerű, ren­des gyereknek tartom magam, aki ha filmezik, akkor egy kislány, aki filme­zik, és amikor nem filmezik, akkor Ábel Anita 8.a. osztályos tanuló.

— Mi lenne, ha egyik napról a másikra vége lenne ennek a sorozatnak?

— Sírnék. De az biztos, hogy azért sok rendező nézi ezt a filmet, és ha kell gyerekszereplő, akkor hívnának. Mondjuk ebből a szempontból nem lenne probléma.

— Tehát továbbra se hagynád abba a filmezést?

— Nem.

— Ez azt jelenti, hogy színész akarsz lenni?

111

— Nem, soha. Bár ha sokáig menni fog ez a sorozat, akkor igen. Ami nincs kizárva. Ha nem fog menni ez a sorozat, akkor szerintem… — de hát a fene tudja… nagy a nézettsége és imádják — de ha nem, akkor nem leszek szí­nész, hanem rendezőnek megyek. Ha menni fog ez a sorozat, akkor rám rossz szemmel néznének, hogy rendezőnek megy és színészkedik. Akkor mindenképpen színésznő leszek, hogy ne üssön el ez a kettő. De azért félek, mert hogyha még menni fog ez a sorozat, akkor én már nem leszek új arc, és talán nagyon is összekötnek a sorozattal.

— Ezért gondoltál arra, hogy rendező leszel, vagy más oka is van?

— Igen, mert tetszene jó és szép filmeket rendezni úgy, ahogy én akarom. Abba senki nem szólna bele, és úgy rendezném meg, ahogy én szeretném.

— Ha most lenne rá lehetőséged, hogy kimegyünk a Szomszédok forgatására és i te rendezhetnél egy napot, akkor meg tudnád csinálni?

— Meg, igen.

— Tudnád, hogy hova tegyék a kamerát?

— Igen.

— Tudnád instruálni a színészeket?

— Igen.

— Elmagyaráznád az operatőrnek, hogy mit kérsz, és hogy milyen képet kom­ponáljon?

— Igen. Csak ami úgy van megírva, hogy drámaibb, azt drámaibbra venném, ami úgy van megírva, hogy vidám, azt vidámabbra venném.

— Időnként elképzeled, amikor megkapod a forgatókönyvet, hogy te ezt most ‘■hogyan rendeznéd meg?

— Igen, és azt én úgy megnézném. Nemrég volt, hogy Anyu rámszólt: — Hülye vagy? — Miért? — Mert úgy magadban beszélsz. Pedig csak elját­szottam magamnak egy jelenetet.

. — A szüleid mit szólnak a pályaválasztásodhoz?

— Anyu nem akarja, hogy színésznő legyek, Apu azt mondja, hogy legyél az. Ők ezt rám bízták és nem szólnak bele, mert a saját életemről én döntsék. Jó, hát én gyerek vagyok, de azt, hogy mi leszek, én szeretném eldönteni.

— Vannak színész példaképeid?

— Igen. Kedvenc színészeim Cristopher Lombért, Harrison Ford, Dörner György, Eperjes Károly, a filmszínésznők közül Udvaros Dorottya és Básti Juli, őket nagyon szeretem. Kedvenc énekesem pedig Michel Jackson, Johnny Hates Jazz és Taylor Dayle.

— Ami pénzt kerestél a korábbi filmezésekkor és itt a sorozatban, annak a sor­sáról is szabadon döntesz?

112

Otthon a számítógép mellett

— Nem, amit keresek, azt odaadom Anyuéknak.

— Nem is te gazdálkodsz belőle?

— Nem. Odaadom. Amikor volt a lakásfelújítás, akkor oda kellett adni. Ré­gebben nagyon ronda volt ez a lakás, most meg új bútorok, meg minden. Ak­kor mindig odaadtam a pénzt. De ha mit tudom én, szeretnék egy. cipős görkorcsolyát — mert most láttam a dollárboltban egyet —, akkor mondom, hogy Anyu légy szíves adjál nekem, akkor megveszi, vagy valami. Én azt mondom, hogy nagyon szeretnék ezt vagy azt, ő meg azt mondja, hogy már van neked, akkor jó, egy hónapig nem mondom, utána megint rákezdem.

113

— Túlzott igényeid nem lettek?

— Nem. Amit most szeretnék, azt ugyanúgy szerettem volna 4 évvel ezelőtt is.

— Mi az?

— Egy Niké cipő. Azt ugyanúgy szeretném, de erre nincs lehetőségem, mert azért van egy bátyám is, meg tényleg négyen vagyunk, és én vagyok a másik pénzkereső, mert Anyu nem dolgozik. Apu dolgozik meg én, és csak ez a ke­reset van, tehát kicsi a valószínűsége.

— Mit csinálsz akkor, amikor nem forgatsz és nem vagy iskolában?

— Olvasok. Tornászok itthon — az alsó szomszéd örömére.

— Tánc?

— Igen, szoktam. Diszkóba úgy nem nagyon járok, inkább bulikra. TV-t né­zek vagy videót, néha elmegyek a barátnőmhöz.

— Végül van valami szerepálmod, amit szívesen eljátszanál?

— Igen. Szívesen játszanék egy Sci-fi filmben, olyasmiben, mint a Highlan- der, tudod, amihez a QUEEN írta a zenét. Amit még szeretnék, az a Rómeó és Júliából a Júlia. Az nagyon szép, azon nagyon sírtam és szeretném elját­szani.

— Mikor láttad?

— A Zeffirelli-sorozatban. És amit nagyon szeretnék: egy olyan filmet ren­dezni, mint a Napfivér, Holdnővér, meg a Bajnok. Azokon én össze-vissza bőgtem magam. Én ilyen filmeket szeretnék rendezni, amik szépek és érzel- gősek is, hogy még a rendező is elsírja magát rajtuk. A Rómeó és Julián is sírtam. Azt tényleg nagyon szeretem.

— Köszönöm a beszélgetést.

114

Csűrös Karola

Etus. A jókedvű, fiatalos nagymama, a modern anyós, aki talán mintha csak azért lenne, hogy cáfolja az anyósról magát makacsul tartó rémmesék iga­zát. Etus, aki annyira mai és közülünk való, hogy már nem is színészi alakí­tásnak érezzük, hanem valóságnak. A televízió varázsa mossa össze a szerepet az alakító színésszel? Vagy talán nem is a TV varázsa ez, hanem a színészé, Csűrös Karoláé?

Mert valóban varázs ez. Törékeny, mégis annyira tökéletes, hogy a beszél­getésre készülve azon kapom magam, végül is el kell dönteni, kivel akarok riportot csinálni: Etussal vagy Csűrös Karolával. Hosszas tépelődésre azon­ban nincs idő, marad a legkézenfekvőbb: mindkettővel.

Gondolataim annyira lekötnek, hogy az első kérdés szinte folytatása a gon­dolatsornak: aki ennyire élővé tud tenni egy figurát, az ugye ezt nem „tanul­ta”, ezt „érezni” kell. Mikor vette észre magában a tehetséget, illetve hogyan került a főiskolára?

— Úgy,’hogy felvettek. Kiskoromban táncosnő szerettem volna lenni, aztán operaénekes, de hát nem volt hangom, ezért ez teljesen reménytelen vágyó­dás volt. Ezt én tudtam egész kis koromban, mert amikor elkezdtem énekel­ni a fürdőszobában, akkor rögtön megszólalt a családi kórus, hogy talán ha abbahagynám. Azt tehát az ember tudja. De igazából ha álmodoztam, már­pedig kamaszkoromban nagy álmodozó voltam, akkor mindig úgy képzel­tem, hogy világhírű operaénekes leszek, mert a zene, a tánc, a színpad együtt, az számomra a legnagyobb csoda. 15 éves koromtól hetente három­szor—négyszer az Operában ültem, fent a kakasülőn, a megszállott opera­rajongók között. Vágyaim netovábbja pedig az volt, hogy egyszer belülről láthassam a színpadot. Aztán egyszer sikerült. Bevittek egy próbára, még­hozzá a színpadra, bár azon díszlet nem volt, csak jelzések és sok ember, akik mind mászkáltak, jelezgették az éneket. Próbáltak, jöttek-mentek, pró­bafény volt és én, aki még soha életemben nem láttam se színházat se operát belülről, egyszercsak úgy éreztem, hogy nekem ide, a dolgok mögé kell ke­rülnöm. Attól a naptól kezdve akartam színésznő lenni. Ezt egyben közöl­

115

tem is mindenkivel, úgyhogy teljesen frappíroztam a családot és az egész környezetemet.

— A család presszionálta valamilyen irányban?

— Nem. Abszolút nem. A papám végül azt mondta, hogy én ne szidjam őt egész életemben, próbáljam meg, és hogyha nem sikerül, akkor az az én ba­jom.

— A tény pedig az, hogy sikerült.

— Elsőre felvettek a főiskolára. Azt viszont meg kell mondanom, hogy én nagyon útáltam a főiskolát, nagyon rosszul éreztem magam ott. Zűrös idő­ben is jártam, akkor volt 56, akkor halt meg Gellért Endre, aki az egész főis­kolának meghatározó egyénisége volt, és a halála után szétesett a főiskola. És mi pont ezalatt voltunk másod-, harmad- és negyedévesek. Úgyhogy na­gyon nem szerettem, nagyon rossz időszak volt. Még éreztette a hatását az 50-es évek időszaka.

— A nehéz körülmények ellenére az osztály legalább jól „összerázódott”?

— Nagyon nehezen. A 3200 felvételizőből felvettek 32-t, és ebből végzett 13. Ebbe az osztályba járt Pásztor Erzsi, Dégi Pista, Paláncz Feri, szegény Polgár Géza, aki sajnos meghalt, Verdes, Magda Gabi, Holl Pista, Petzkai Bandi, Madaras József. De igazán mondhatom, nagyon nem szerettük egy­mást. Azóta összehozott az élet egy csomó volt osztálytársammal, és mára már más a helyzet. A Főiskolát nem szerettem, rosszul éreztem magam. Más volt az, mint az igazi színészet. Végül is a főiskola nagyon megszépült az emlékekben, de ott lenni nagyon nem szerettem.

— A főiskolai időszak után jött az„ igazi színészet”?

— Igen. Akkor vidékre kellet menni, ez kötelező volt. Ha lett volna pesti szerződés, akkor sem fogadhattuk volna el. Több színházba is hívtak. Én vé­gül is Győrbe mentem, az tűnt a legkedvezőbbnek. Győrben 3 évig marad­tam. Ez a 3 év nagyon szép volt, nagyon jó volt, egyfolytában játszottam. Délelőtt próba, este előadás. Igaz, nagyon fárasztó is volt, általában 3—4 órákat aludtam naponta, de volt úgy, hogy egyet vagy kettőt, amikor tájol­tunk. Rengeteget tájoltunk, messze levő helyekre, pl. Győrből jártunk Du­naújvárosba is. Ez 3,5 óra volt busszal oda, és 3,5 óra vissza. Plusz az előadás. Szóval ilyen helyekre jártunk, rettenetesen le voltunk nyúzva, de imádtam csinálni és boldog voltam. Tulajdonképpen az volt a szerencsém, hogy 3 év után feljöttem Pestre, mert 10—15 évig biztos, hogy nem bírtam volna. így pont addig tartott, ameddig az örömrésze megvolt a dolognak.

— Ez a szerencse Budapesten a Madách Színház volt?

116

A keramikusműhelyben

— Igen. Amikor a Madáchba kerültem, akkor az az abszolút a csúcson levő színház volt, csodálatos társulattal. Ott volt Uray Tivadar, Lázár Mária, Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Mezei Mária, Simor Erzsi, Gábor Miklós, Tolnay Klá­ri, Márkus Laci, Mensáros, Dómján Edit, aztán a rendezők: Ádám Ottó, Vámos László, Pártos Géza, Both Béla. Később Lengyel Gyuri, Szirtes Ta­más. Fantasztikus társulat volt, és ezek között kezdőnek lenni, az csodálatos volt!

— Itt-egy „kezdő” is megfelelő szereplehetőséghez jutott?

— Igen. Kezdtem egy beugrással. A Fák állva halnak meg című darabban egy 52 oldalas főszerepbe ugrottam be, aztán Shakespeare: Ahogy tetszik- ben Celia, aztán jött a Black Comedyben Carol, majd szerepek sok magyar darabban, Karinthy: Szellemidézésében a Zsuzsi, Sütő: Csillag a máglyán- ban Veronika. Rengeteg jó szerep volt és különfélék, sok-sok cselédlány, szobalány, parasztlány, királylány.

— Ezek a szerepek teljesen lekötötték? A színház jelentette az egyetlen elfoglalt­ságot?

117

— Amikor feljöttem Pestre, rengeteget rádióztam és ott is nagyon sok jót és szépet, aztán elkezdtem televíziózni. Akkor még élő adások mentek. Nem­csak hogy egész színdarabokat adtunk elő élőben, de azt is tudtuk, hogy ami­kor kigyullad a piros lámpa, akinek televíziója van, az minket néz. Énnek volt bizonyos versenyizgalma is. Nagyon élveztem. Persze nem volt minden­ki így vele. Voltak színészek, akik egyszer vállalták, és azután soha többet, mert azt mondták, erre ők képtelenek. Engem feldobott a tudat: amikor el­indul az adás, úgy kell koncentrálnom, hogy nem szabad semmit elronta­nom. Ezt valami elképesztően izgalmasnak találtam.

És volt még egy nagyszerű dolog: volt egy gyerekszínház, amit Duka Margit­ka hozott létre még a Váci utcában, a régi Bartók teremben, ami most a Pes­ti Színház. Ott darabokhoz hívott színészeket. Olyan társulatok jöttek össze, hogy imádtuk csinálni. Voltak olyan előadások, hogy minden délután ját­szottunk, volt olyan, amit csak vasárnap délelőttönként. 1963-tól gyakorlati­lag addig, amíg a színház megszűnt, én majdnem minden darabban benne voltam. Duka Margitka csodás volt és lelkes, és szeretett minket, mi meg szerettük őt. Az a szerep, amit az ember úgy vállal, hogy elolvassa és tetszik, és tudom, hogy kik a partnerek és kik fognak rendezni, hát ez valami nagy­szerű. Ezzel együtt elég fárasztó volt minden nap délután eljátszani egy da­rabot, mégis úgy mentünk mindig, hogy ha nekünk kellett volna fizetni, akkor is bemegyünk. Annyira imádtuk. A sok szép feladat és lehetőség mel­let azért más is akadt: pl. nehéz volt megszokni Pesten, hogy vannak olyan periódusok, amikor az embernek nagyon kevés dolga van. Amikor először alakult úgy, hogy nem próbáltam és más munka sem volt, akkor egyszerűen elvesztettem a talajt a lábam alól és nem tudtam, hogy mit kezdjek magam­mal. Eltelt egy idő, amíg rájöttem, hogy azt is meg kell tanulni, és akkor el­kezdtem körbejárni és meghallgatni az idősebb okos színészeket, mert hiszen mindegyiknek, a legnagyobb sztárnak és a legfoglalkoztatottabbnak is voltak az életében — ha nem is látszik — ilyen periódusok. Nagyon nehe­zen és gyötrődve, de megtanultam átvészelni a nehezebb időket.

— Az első budapesti szerep egy beugrás volt. A Szomszédokban is egy váratlan és hirtelen indítással, egy Trabant ajándékozásával lépett a színre. Hogy jött ez a szerep?

— Nagyon egyszerűen. Mondták, hogy lesz egy nagymama a sorozatban, és elvállalnám-e. Én azt feleltem, nagyon szívesen. Ennyi.

— Volt már nagymama szerepe?

— Nem volt.

118

Együtt Julcsival

— Csűrös Karola első nagymamaszerepére készülve hogyan találta mega fi­gura jellegzetességeit?

— Nagyon-nagyon izgultam. Mégpedig két dologért. Mint színész nagyon iz­gultam, mert ez talán az első olyan szerep, amelyben “úgy, ahogy vagyok”, kellett belépnem. Nagyon sok mindent játszottam már, nagyon sokfélét, de mindig kitaláltunk valamilyen maszkot, parókát, valamilyen hajszínt, vala­milyen ruhát, ami hiába volt modern és mai, mégis jelmez volt. Ez volt az el­ső eset, hogy az én ruhám, az én arcom, az én hajam. Rettentően izgultam, hogy most így ahogy vagyok, most magamat kell elfogadtatni. Nincs semmi, még egy szempilla sem, ami mögé el lehet bújni. Úgy kell megcsinálni — mert végül azért ez is’ csak egy figura, ez se Én vagyok —, de úgy kell megcsi­nálni egy figurát, hogy mégis csak az én arcom, az én testem, az én ruhám, tehát úgy kell odaállni, hogy semmifajta védőeszköz nincs előttem. Izgul­tam, hogy ezt hogyan fogják elfogadni, hogy szeretni fognak-e vagy sem. So­káig az is gond volt, hogy mi legyen a foglalkozása, mi legyen a neve a figurának. Akkor már tudtuk, hogy én fogom játszani, tehát már ahhoz

119

kezdték alakítani a szerepet, hogy ha én játszom, akkor milyen fajta legyen. A nevét, a foglalkozását sokáig keresgélték, mert mindkettő nagyon fontos.

— Hogyan lett keramikus, ha több foglalkozás is felmerült?

— Azt gondolták, hogy legyen független, mert a darabban állandóan külön­féle időben rángatják elő, vagy nála alszik az unoka, Julcsi, vagy ő megy oda, tehát olyan nő, aki nagyjából akkor ér rá, amikor akar. Legyen olyan foglal­kozása, amiből elhihető, hogy egyszer csak előszed annyi pénzt, amiből vesz egy használt Trabantot, de elhihető legyen az is, hogy néha meg semmi pén­ze sincs. Kezdték szűkíteni a kört, és így lettem keramikus. Ez tényleg olyan foglalkozás, hogy otthon dolgozik, akkor, amikor akar, végül is néha sok pénze van, néha meg semmi. Néha jól öltözik, néha topis, tehát egy ilyen jó­pofa, picit bohém, picit nem bohém foglalkozás.

— A szövegek, amiket Etus szájából hallunk tömörek, frappánsak. Ezt a „stí­lust” is sokáig keresgélték?

— Ezt Horváth Ádám írja. Etust eredetileg Ádám a mamájáról, Mártáról találta ki. Mesélt Mártáról az íróknak, hogy milyen volt, és tulajdonképpen az egész Etus így született. Miután Ádám nagyon ismeri Márta stílusát, ez az úgynevezett „Etus duma”.

— Mindezekkel a stílusjegyekkel szerencsésen találkozott Csűrös Karola?

— Igen, azt hiszem a találkozás szerencsés. Ez egyfajta magatartás, ez a sze­rep, ezt meg kellett találni, és most már tudom, hogy Etus milyen. Amikor a saját bizonytalanságaimat és mosolygósságaimat beleteszem, az nem az Etus.

— Ez a szerep, amelyik annyira élő, talán még arra is képes, hogy változtat Csű­rös Karolán?

— Talán annyit, hogy a mindennapi életben most már talán egy picit várják tőlem, hogy olyan határozott legyek, mint Etus. Én bizony lassabban szok­tam dönteni és elég sokat szoktam tétovázni. Csak szeretném, ha hipp-hopp mindent úgy meg tudnék oldani, mint Etus.

— Etus humorát is szeretné, vagy a képernyőn megjelenő figura humora és az ön humora között sok az azonosság?

— Én azt hiszem, hogy a humora is másfajta, de van, amikor találkozik. Vé­gül is nagyon sok mindent szeretek humorosan nézni, mert különben elvisel­hetetlen lenne az élet. Nagyon nehezen vagyok együtt olyan emberekkel, akiknek egyáltalán nincs humorérzékük.

— A sorozatban az egyik legnépszerűbb figura lett megjelenése óta Etus. Ön szerint ez minek köszönhető?

120

Boldog vagyok és örülök a szeretetnek, ami Etus felé árad. Érzem, mennyire szeretik ezt a nagymamát és ezt az anyóst. Sokszor már zavarba ejtő felnőtt férfiak szájából hallani, hogy „na ilyen anyós kéne nekem is”. Voltam olyan helyen, ahol felállt egy nagymama és azt mondta, hogy őt bi­zony nagyon rossz helyzetbe hoztam, mert 12 unokája van, és mind a 12-től megkapta, hogy miért nem olyan nagymama ő, mint én. Valószínű, hogy na­gyon sok ember életében megtestesíti azt a figurát, azt az anyóst, azt a nagy­mamát, amilyet ő elképzelt magának, mert hogy megértő, mert hogy okos, mert hogy humora van, mert hogy odaáll rögtön az unokája mellé, a veje mellé, a lánya mellé, de mégse szól bele az életükbe!

— Kulka János szerint ez a szerep mégis elég éteri. Etus egy kicsit meseanyós.

— Az összes figura egy kicsit idealizált, mert mi tulajdonképpen azt szeret­nénk, ha az életben mindenki a jobbik oldalát mutatná, ha egymással is min­denki így bánna, így laknánk, meg így élnénk, hiszen annyi minden rossz és pocsékság van az életben.

— Az eddigi sikerekhez képest ez a sorozat egészen másfajta népszerűséget ho­zott?

— Igen, mert ha játszottam a TV-ben, utána sokáig, napokig mondták, hogy tetszett, nem tetszett, akárhova mentem. De ez, hogy azonosítanak a sze­reppel, ez teljesen új nekem. Például bementem egy üzletbe, ahol avval fo­gad az eladónő, hogy most volt itt az unokája a művésznőnek. Vagy bementem egy virágüzletbe és akkor odajön az eladónő, hogy a művésznő veje is itt szokott virágot küldeni. Akkor hosszasan gondolkoztam, amíg kapcsoltam, hogy ja persze, a Magenheim. Úgyhogy teljesen azonosítják az embert a szereppel. Ez eddig azért sosem volt, mert mindig tudták, hogy az más, az a szerep, és ez meg én, a színésznő vagyok.

— Nem terhes időnként, hogy nem mehet úgy valahova, hogy rögtön ne Etust vagy „ Tyúkanyót ” ismerjék föl?

— Nem tudom. Biztos, hogy van terhes oldala is. Én még nem tapasztaltam. Rengetegen megállítanak, bárhol, bármilyen szituációban, jönnek utánam ha vásárolok, vadidegen emberek köszönnek, mert azt hiszik, hogy ismer­nek, mert ugye tegnap láttak, és ha másnap szembejövök, akkor mondják, hogy „Csókolom Etus!” vagy „jónapot kívánok Szikszay művésznő!”, vagy „Szia, Tyúkanyó!”

— A köszönésen túl próbálnak-e „beleszólni” a sorozatba, a figura sorsába? Adnak-e tanácsot?

121

Készül a jelenet

— Igen. Ha az a varázsa a sorozatnak, hogy rólunk szól, akkor nyilvánvaló, hogy mindenki szeretné befolyásolni, hogy az úgy történjen tovább, ahogy ő gondolja.

— Gyakran előfordul, hogy abban a filmben szerepel, amit Horváth Ádám ren­dez?

— A „Széchenyi” című sorozatában játszottam egy szép szerepet, és talán még egy TV-játékban. Nagyon-nagyon nem szeret hozzátartozóval dolgoz­ni. Végül is elismerem, hogy igaza van — csak sajnálom, mert nagyon jól tu­dunk együtt dolgozni. Dehát ez az Etus, ez más, ez annyira nekem való szerep, hogy ezt nekem lehetett csak adni. Ez egyszerűen Az Én Szerepem!

— Horváth Adám, a figura kitalálója és az azt játszó színész között nincs konf­liktus a szereppel kapcsolatban?

— Nincs, ő az elején nagyon sokat segített, mert én sokkal lágyabbra pró­báltam volna formálni a figurát. Most már tudom, hogy mikor nem „Etu- sos”, amit csinálok, és ebben nagyon sokat segített. Miután nagyon ismer, tehát pontosan tudja, mit kell ahhoz mondani, hogy én azt színészileg úgy csináljam, hogy végül is az eredmény az legyen, amit ő akar.

122

A „nagymama” intelmei

A Szomszédokban való szereplés elég gyakori elfoglaltságot jelent. Hogyan k észül a forgatásokra ?

I először is van egy elődiszpó, ami jelzi, hogy a gyártási terv szerint valószí- nííleg péntek—szombaton lesz ez és ez a jelenet. Akkor nekilátok megta­nulni. Nézegetem, beteszem a párnám alá — ez egy régi babonám, hogy a I tárna alatt tartom a szöveget, azon alszom.

Vaskosabb szövegkönyveknél ez nem biztos, hogy előnyös.

Akkor kiszedem az én részeimet. De aludtam már kétkötetes vastag szö­veg,könyvön is. Ha megkapom a diszpót, akkor előző nap izgulok és „tötyör- >k”, én ezt így hívom, amikor nem találom a helyemet.

Ez más szerepek esetében is így van ?

Mindig. Mindennel így van, színházzal így van, TV-vel így van, még olyan i Adtával is, ami nehezebb.

Ennyi pályán eltöltött év után is?

Igen, és ez csak rosszabb lesz. Pár éve a Madách is járt „tájolni”, és el­mentünk Tatabányára. Ott játszottunk valami darabot-, és visszagondol­ni! n, hogy amikor Győrből jártam le Tatabányára, milyen önfeledt voltam

123

ott, milyen fantasztikusan önfeledt, aztán eltelt tizenvalahány év, és ez egyí rosszabb, mert ma már tudom, hogy mennyi mindent nem tudok, és mennj az emberen a felelősség.

— Ez az izgalom a forgatás kezdetekor elmúlik?

— Igen, el.

— Ahogy összeütik a csapót és elhangzik a „tessék”?

— Amikor festenek, amikor felöltözöm, akkor már elmúlik. Attól is fügj hogy mit veszünk fel, mert ha nehéz, vagy ha valami függ tőle, mint ahogy a: első forgatási napon volt, amikor elkezdtük megteremteni a figurát, izgul tam és görcsös is voltam tőle. Sőt, amikor visszanéztem a felvételt, láttán magamon, ezt úgy vettük fel, hogy nagyon izgultam. De általában az izgulá jóleső versenylázzá alakul át.

— Többször elhangzott, hogy nagyon jó hangulatban dolgozik a stáb. Ez a han gúlát segít vagy átragad valamilyen formában?

— Abszolút átragad. A rossz hangulat is. Dolgoztam már olyan produkció bán is, ahol végig rossz volt a hangulat és nagyon nehéz volt dolgozni. Perszi az ember ugyanúgy megcsinálja a munkáját ott is, de akkor nehezebb, hí nem szabad odafigyelni arra, ami körülötte folyik. Itt pedig kellemes és jó az ügyet segítő a légkör, tehát segít.

— Meddig tudja elképzelni, hogy ez a figura kéthetenként megjelenik a képér nyőn?

—Ameddig várják, ameddig szeretik, sokáig.

— Köszönöm a beszélgetést.

Horváth Ádám

I lorváth Ádámmal az irodájában találkozom. A mondatot még leírva is fur­csának érzem, mert amióta Ádámot ismerem — legalább 10 éve — találkoz­tam vele műtermekben, stúdióban, koncerteken, forgatások külső helyszínein, és mindenhol a kamera mellett, de az irodájában nem is emlék­szem, mikor láttam. Annak ellenére, hogy ma is rövid időt tölt itt, meglehe­tősen sokan keresik telefonon és személyesen is. A dohányzóasztalon egy üres hamutartó, ami a beszélgetés végére dugig megtelik.

— Ön mikor és miiyen körülmények között szerzett tudomást arról, hogy a Ma­gyar Televízió egy új sorozat elindítását tervezi, tehát mikor hallott először a Szomszédokról?

— Még jó másfél évvel a megindulás előtt megemlítette az akkor a Műsor­igazgatóságon dolgozó Lendvay György, hogy készül Szőlő utca címen egy ilyen sorozat, aminek az ötletét Bernát László hozta egyik külföldi útjáról, és benne felmerült a gondolat, hogy — miután a Műsorigazgatóság adta volna a pénz felét — ezzel én foglalkozzam. Ez azonban akkor még csak nagyon távoli, nagyon laza terv volt, mert hát ez pénz, meg organizáció, meg egyéb szempontok miatt messze volt. Elvi kérdés: lenne-e kedvem megszervezni, beindítani. Ez akkor még csak ködös kép volt, de ez volt az első informáci­óm.

— Hivatalosan mikor derült ki, hogy Ön fogja rendezni?

— Hivatalosan Lendvay György tárgyalt velem, aki aztán elment a Műsor­igazgatóságról, s végül Liszkai Tamás kért fel, a másik dramaturgiai vezető. Nála határozódott meg az anyag, már meglehetősen kész helyzetben, mert a három író fel volt kérve, a három alapkönyvféleség meg volt rendelve. Ak­kor hangzott el a konkrét felkérés, hogy ezt én vállaljam el. Ez kb. 1986 no­vemberében volt, éppen hogy a Rigolettóból kimásztam.

— Milyen információk álltak rendelkezésre ebben a szakaszban?

— Annyi volt az információ, hogy ki a három író. Ami picit hátráltatott, az az volt, hogy a háromból kettő éppen akkor volt kompromittált a Nyolc évszak szerzőjeként — de ennél többet nem tudtam.

125

— Mivel ön az egyik legfoglalkoztatottabb rendező a Televízióban, mit kellett mérlegelnie, mielőtt igent mondott a felkérésre? Nyilván az elfoglaltságát.

— Azt nem nagyon lehetett felmérni a felkérés pillanatában, hogy elfoglalt­ságban ez milyen hoszan és mit jelent. Éppen évkezdet volt, tehát nagyon fi­xen kötött más egyéb ügyeim nem voltak, és éppen egy nagyon nagy munka után, mint amilyen a Rigoletto, könnyebb elfoglaltságok felé vonzódtam volna. Azt még nem lehetett felmérni, hogy ez mekkora munka lesz, mert a felkérés pillanatában ez még csak részben organizációs, részben dramatur­giai, részben műfaj-kitalálási gondolat volt.

Akkor még se az adások hossza, se a sűrűsége, se az adásideje, se a gyártási szisztematikája nem alakult ki.

— Mennyire jelentett újdonságot az ön számára egy ilyen sorozat?

— Én ismertem egy csomó hasonlót, mert az elég hosszú, Angliában töltött idő alatt a Coronation Str. című sorozatból sok epizódot láttam. Amikor a kérés elhangzott, kezembe került egy, az angol sorozatokra vonatkozó ta­nulmány, és akkor már híre járta az Isaura nyomán, hogy Brazíliában létezik egy minden nap menő, a közönség által formált sorozat. De azt, hogy ez miyen legyen, arra vonatkozóan csak azt tudtuk, hogy egy speciálisan ma­gyart kell kitalálni. Tudtam, hogy a népszerű és sikeres angol sorozatok (az East-Enders-ből láttam is két epizódot), speciálisan angol, nem annyira po­litikai, mint társadalmi és magánszférában működő dramaturgiai alapokon dolgoznak. Ennyit tudtam, de nem foglalkoztam mélyebben a dologgal. Ami izgalmas volt, hogy pont abban a pillanatban, amikor a felkérés konkrét lett, készült el Horváth Jánosnak egy fordítása, illetve tanulmánya, amelyik an­gol szociológiai felmérésekkel foglalkozott, a szappanoperák hatásával az elmagányosodó emberekre, a vidéken élő emberekre, azoknak az életben való szerepével. Ez valamiféle útmutatás volt, de ennél többet nem foglal­koztam a külföldi példákkal.

— Ha példákat keresünk erre, a szocialista országokban volt már ilyen jellegű vállalkozás?

— Nem. Sorozat gyártása volt, a legsikeresebben a cseheknél és a Szovjet­unióban, mert a különböző háborús sorozatok az oroszoknál igen sikeresek voltak — egy időszakban az NDK-ban is — vagy például a cseheknél a Kór­ház a város szélén. Ennek jól kitalált dramaturgiája volt, jól megcsinált soro­zat lett, de nekünk nem volt jó példa, mert más természetű. A Kórház egy folyamatában kitalált 13, és még egyszer — nem tudom hány — epizódból álló sorozat, ahol konkrét, adott történetet dolgoztuk fel szétszabdalva adásidőkre.

126 .

1987. Készülődés a beköltözésre

lla több mint egy év távlatából nézzük, állja a nemzetközi összehasonlítást a \orozat?

I ”z más. Ez így a maga módján nem hasonlít — azt hiszem — egyikre sem. Az összehasonlítást annyiban állja, hogy ez — gondolom — egy speciálisan mai magyar, kicsit politikával, kicsit társadalommal foglalkozó, kicsit mesés lm lenét, de nem hiszem, hogy máshol vetítve minden részében érthető. \/okhoz a sorozatokhoz, a nagy amerikai nem konkrét szappanoperákhoz, mini a Dallas vagy a Dinasty, amik százas szériák, de adott történetek, és rimni közük sincs a frissességhez vagy aktualitáshoz, azokhoz képest telje- >n más.

Számtalan új műsor és produkció elindítása fűződik a nevéhez, azonban a ‘< i tmszédok nem hasonlítható a korábbiakhoz, hiszen teljesen egyedülálló vál­tál < >zás. A többi ilyen újszerű és újonnan elindított produkcióhoz képest miben látja a lényeges különbséget?

Azl hiszem, hogy nincs a dologban jelentős különbség, mert ha azt mon- >lmn, hogy annak idején kitaláltunk a Zenélő órák címen egy vetélkedőt, amelyik 50 adást éli meg, 50 dm ahol, évi 10 cl, annak is az volt az alapgon-

u/

dolata, alapdramaturgiája, hogy három népszerű vagy népszerűvé váló mű-| sorvezetőre építve nem egyfajta panellel dolgozott, mint amilyenek a mail vetélkedők, hogy van egy keret, amiben ugyanaz a forma más-más kérdé-l sekkeljelenik meg, hanem annak minden alkalommal más szcenikai megje-l lenítése is volt. Magyarán azt is mindig újra ki kellett találni, minden adását,] és abban a pillanatban halt meg, amikor kiválasztottunk egy merev formát.] Az Ablak például nem hasonlítható ehhez, mert az Ablakot ki kellett egy-l szer találni, és ott a forma megmarad, a tartalom változik, a személyek cse-l rélődnek, de a forma, a News-Room forma, az megmarad. Van még egy se-l reg műsor, amit én indítottam el, de azoktól főleg abban tér el, hogy ameny-l nyiben lehet, ez naprakészséget imitál. Ezáltal a dolog könyvi munkája változatosabb, mint a megcsinálási. A megcsinálás tulajdonképpen viszony­lag egyszerű filmes technikával dolgozó egykamerás rendszer, tartalmilag azonban új momentum a dolgot mindig úgy kitalálni, hogy ne váljék merev-] vé. Nem szabad monotonná se válnia, ami pedig fenyegető, mert az alap­helyszínen három lakásba vagyunk zárva. Ezt mindig olyan cselekményfélével kell megtölteni, ami azért fenntartja az érdeklődést. Ennyiben teljesen más, mert a Zenélő órák sorozatánál minden alkalomra másik formát kellett kitalálni más tartalommal. Itt adott szereplőkkel egy másik tartalmat kell kitalálni, és itt-ott kilépni azokból a formákból, amik megkötnék.

— Mennyire kellett más ritmust kialakítani az életében a sorozat forgatása köz­ben? Nyilván jelentősen megváltoztatta a napi elfoglaltságokat a kéthetenkénti adás.

— Nagyon sűrűvé teszi az életet. A dolog azért változó, mert a kezdeti 3—4 hónapban a munka az álmatlan éjszakák kategóriájába is belenyúlt, mert az elején a kitalálás, a dolgok kialakítása ugyancsak leköti az embert, no meg az írói beavatkozás is erőteljesebb a rendező részéről, mint máskor. Utána a dolog valamivel könnyebbé válik, de azért az embert gyakorlatilag kisajátít­ja a sorozat.

— Sokkal kevesebb másra marad idő?

— Elsősorban sokkal kevesebb, hogy úgy mondjam újrateremtődésre ma­rad idő, ez fizikailag és szellemileg egyaránt érvényes, és ugyan egyéb műso­rokhoz is hozzájutok közben, de azok sokkal kisebb fajsúlyúak és kevesebb öröm forrásai, mint egyébként. A sorozat elsősorban azt az életrendet borí­totta föl, hogy eddig én a Televízióban állandóan más és más műfajokba sé­táltam. Ez most belekényszerített egy pályába, ezért azt hiszem, egy idő után én, aki megszoktam, hogy szabadon mozgok, nem fogom jól tűrni.

128

— Hogyan állt össze a sorozat: a családok, a helyszínek, a figurák? Önnek mennyi része van ebben?

— Azt hiszem, jelentős. Az ötletet hozó Bernát Lászlónak és az akkor mű­ködő három írónak volt már kialakult elképzelése, amelyben az a három család másképp nézett ki. Bizonyos szereplőiben voltak jó gondolatok is, és voltak megváltoztatandó dolgok is. Azt, hogy végül kié a több ötlet, azt nem tudom, de a mentőorvos az én találmányom, úgyhogy a tanárnő is, mint az, hogy a nyugdíjas honnan ment nyugdíjba: hogy aktív korában a Rádiónál dolgozott, a másik pedig közértes volt, az én találmányom. Maga az indulás, hogy ez a három család akkor költözik be az új házba, amikor a történet kez­dődik, szintén az én találmányom. Végül az a forma, amit eredetileg elkép­zeltek, hogy majd három párhuzamos történet fusson, amelyek 10—10—10 percben egymástól szinte függetlenül jelenjenek meg mint három novella, és csak nagyon érintőlegesen találkozzanak, ez — ami egyébként a nyitószám formája is volt, mert a három család külön-külön költözött be, és csak itt-ott találkoztak — bizonyos okokból felborult. Azt hiszem, hogy ha százalék­arány kell a dolog kitalációjában, akkor az indulásnál olyan 70% az enyém.

— A produkció beindulásakor hány kész forgatókönyv állt rendelkezésre?

— A beinduláskor egy sem, bizonyos szempontok és bizonyos elképzelések voltak meg. Elég jelentős számú összejövetelen az írókkal alakult ki ezek­nek a figuráknak a foglalkozása, életkora, karaktere stb. Az volt az elképze­lés, hogy egy nyugdíjas házaspár, egy 30 körüli, már érettebb házaspár gyerekkel, és egy fiatal házaspár álljon a dolog tengelyében. Aztán elkészült a három írónak fejenként két-két könyve, ami összesen hat könyv, de ez a 6 hatszor 10 perces külön történet volt. Ezt egyszerűen nem lehetett összeöt­vözni, és a próbaszám nyomán kiderült, hogy tarthatatlan ez a 3-szor 10 perc. Akkor a meglevő 6 könyvvel elvonultam és keresztbe szerkesztettem a 6 történetet 10 napos írással, miközben bizonyos változtatásokat is keresztül kellett vinni az eredeti szituációkon, dialógusokon. Akkor kezdett kialakulni az a tördelt szerkezet, ami ma is fut. Ez már nagyon tördelt, mert az akkori 14 —15 képes rendszerhez képest 30 képből áll. Tehát nagyon nagy átalaku­láson ment keresztül ez a 6 könyv.

— A márkitalált szerepekre milyen szempontok alapján találta meg a színésze­ket?

— Az volt az alapelképzelés, hogy a két nyugdíjas mindenképpen futó sztár legyen, az összes többi pedig, ha lehet — a főszereplők — eddig nem nagyon ismert, általam jónak ítélt színészek. Itt kemény viták voltak, amikben én nem engedtem egyik elképzelésből sem, mert az általam tehetségesnek ítélt

129

fiatal színészek egy részét a Szerzők és a szerkesztő osztály nem ismerte, má: feltételezésekből indult ki a figurák karakterét illetően. Végül az én szerep osztásom ment keresztül. Ez a patron, hogy az ismeretlenből jövő fiatal em berek sztárrá változnak, sikert hozott.

Én azt hiszem, hogy a szereposztás sikeres volt, tehát nem bántam meg Nem azonosan értékelem mindegyiket nagyszerűnek, mert van, akivel az éi dolgom nehezebb, de ettől a képernyőn való megjelenése, azt hiszem, hog; sikeres. Most úgy érzem, hogy a szerepek kiosztása sikeres volt, s ez kulcs kérdés.

— Az eltelt idő alatt mennyire módosult egy-egy figura a színésztől?

— Egyes szerepeknél jelentősen idomul az idők folyamán a fiatal színész ál talam nem ismert bizonyos tulajdonságaihoz vagy adottságaihoz a figura Tehát hatnak egymásra, ez biztos, mert bonyolultabbá váltak, ahogy én ii jobban megismertem emberileg, főként a fiatal színészeket, úgy megpróbá lom a történetet az ő személyi adottságaikhoz minél közelebb segíteni.

— Ez színezheti a figurát?

— Ez színezheti a figurákat, mert lehet, hogy valaki látszólag kiegyensúlyo zott és harmonikus ember, és kezdetben a színjátéka is ezt sugallja, belül pe dig egy kibányászható nagy drámai vagy katarktikus erő van, és akkor időnként afelé kell elmozdulni. Van, akinek az érzelmes oldala, és van, aki nek a humoros válik dominánssá. Az ismerkedés folyamán, meg az idő mú lásával, miután ők maguk is változtak mint emberek, az eltelt időben együtt változtak velük a figurák.

— Ez elmehet egészen addig, hogy mondjuk a színész magánéleti történései be kerülnek a sorozatba ?

— Bizonyos esetben igen. Mert ha a színész beteg, de nem úgy beteg, hogy mozdíthatatlan, akkor a történetben is lehet beteg. Elhozzuk mentőautóval és ott lesz beteg. Ha egy színésznő gyereket vár, akkor a történetben is vár hat gyereket. Ha valami nagy baj történik — ne adja a sors —, akkor el lehet utaztatni egy időre a figurát, tehát a történet az életükhöz próbál bizonyos keretek között alkalmazkodni.

— A szereposztás után a következő lépés a megfelelő helyszín megtalálása volt?

— Az első ötlet az volt, hogy a sorozat bérelt műteremben, felépített díszlet ben forogjon, mert ez látszott a legelérhetőbbnek, az bármikor rendelkezés re áll. Addig csak arra gondoltunk, hogy bérelni lehet helyeket. Aztán ennek a helyszíni szemléi, a keresgélések olyan összegeket dobtak fel, évi 10—15 – 20 millió forintos költségeket bérleti díjban, díszletköltségben, díszletkar bantartásban, hogy ez nagyon megnehezítette volna az életet. A döntés

130

Instrukciók Máriáss Józsefnek

mégis a díszlet mellett szólt. A Hungarofrukt Törökbálinton vagy hol a csu­dában levő egyik nagy csarnokát lehetett volna bérelni, és oda épült volna lel ez a három lakás, oda települt volna az akkori elképzelés szerint egy há­romkamerás, nehéz elektronikai módszerrel dolgozó technika. A próba­szám kapcsán éppen a Gazdagréten béreltünk ki 3 lakást, illetve egy emele­tet. Ez csak a próbaszámra tervezett volt, mert hiszen nem mertünk az elnökség döntése előtt olyan anyagi invesztíciókba fogni, amik alapjában megrengették volna a Házat.

— Xz elnökségi döntés a sorozat további sorsára i onatkozott volna ?

— Talán jobb úgy mondani, magára a sorozatra vonatkozott. Egy próba­szám megtekintése alapján vállalkozott az elnökség, hogy eldönti, elindítja a sorozatot, vagy nem. Ennek a próbaszámnak a könyvét összehoztuk, s a pró­baszám ilyen bérelt lakásban és külső helyszíneken készült el. Munka köz­ben egy valami rögtön világossá vált: ha elfogadják a sorozatot, gondolni kell arra, hogy a lakások ablakain kilátni, és ezért nem mindegy, hogy a ház való­di-e vagy csak díszlet. Ez annak ellenére döntő, hogy a csinálási módszerek mások kell legyenek, mert egy plafonnal fedett alacsony, lakótelepi lakás­

131

nak a lehetőségei — például világításban — nagyon szerények. Bár egyálta­lán még az sem volt eldöntve, hogy lakótelep legyen, mert a Szőlő utcában lehetett volna akár három egymás mellett álló kis családi házikó is. Az már az én presszióm volt, hogy ez igenis lakótelep legyen, de ne paneltörténet. Aztán a próbaszámot elfogadták, és megrendeltük a díszletet. Az ez utáni harmadik megbeszélésnél robbantottam fel ezt az elképzelést — egy sereg fölösleges költséget okozva ezzel, mert már elkezdték a műtermet kialakíta­ni a gyümölcstárolóból, amit ki kellett fizetni. Hamar sikerült meggyőzni az egész alkotócsapatot arról, hogy valódi lakás, valódi helyszín kell. Akkor in­dítottuk el a lavinát, hogy megvesszük a lakásokat. A Gazdagréten és Ká- posztásmegyeren volt lehetőség lakást kapni. Káposztásmegyer nem készült volna el időre, azonkívül csak 3 lakás volt egy emeleten, tehát nem tűnt al­kalmasnak, a környék pedig nagyon rideg volt. Mi erőltettük a Gazdagrétet, s végül sikerült ott megtalálni a végleges helyszínt — hát nem rögtön elsőre —, és a 3—4. szám tájékán, vagy talán egy picit később beköltözhettünk.

— Az építés során, amikor a lakások készültek, sikerült-e „műtermi” körülmé­nyeket is belopni a lakásokba ?

— Az építők a lakásokba nem építettekbe minden falat, hanem a díszletter­vezővel együttműködve bizonyos falak mozdíthatók lettek, bizonyos nyílá­sok készültek a különböző szobák falán, amiken át lehetett látni, hogy ezeket a szűkös helyi lehetőségeket kissé bővítsük. Ezeknek a minősége azonban elég gyenge, a kivitel csúnya. Van olyan fal, amit rendszeresen ki­emelünk és mozgatunk, a többit azonban eddig nem bántottuk, mert bonyo­lultabban, nehezebben és körülményesebben csinálták meg, mint vártam. Ha valami kis lélegzet lesz, akkor ezeken a falakon javítani kell. Bár egy picit mozdultunk a-tér tágítása felé, semmiképpen nem akartam műteremre ha­sonlító viszonyokat. Abban a pillanatban, hogy híd és hidalás és lámpaállá­sok vannak, a stílusnak az a riportszerű természetessége, amivel ennek készülnie kell, elveszne, és az egész átalakulna játékfilm-készítéssé. Ebben pedig összeütközne saját műfajával, mert ennek módszere nem művészi ké­pek alkotása, hanem riport színvonalú képek létrehozatala egy bizonyos faj­ta színjátékkal. Ez nem egyfajta igénytelenség, hanem stílus kérdése. Ezért csak ennyit mozdultak a műtermesítés felé a lakások.

— A hetenkénti csütörtöki műsoridő megválasztása milyen szempontok alap­ján történt?

— Ez az én ötletem volt. Megnézvén a tévés napokat és tudva, hogy a kedd a sorozatok napja, a péntek az Ablak napja, a szerda a sportesemények napja, a hétfő szünnap, a szombat túlexponált és a vasárnap is az, maradt elég évi-

I

1

132

dcnsnek a csütörtök, aminek a 20.30—21.00 ideje általában politikai riport­műsor, tehát vagy Parabola vagy Hírháttér, oda jó lenne a Híradó után. Én ragaszkodtam az este 20.00 órás főműsorhoz, miközben bizonyos hangok, még a Műsorigazgatás maga is a délután 18.00 órai alapjavaslattal élt. És na­gyon sokáig, az első három hónapban voltak olyan hangok, hogy igen, de hát ez miért nem 18.00 órakor kezdődik? Főként azok hangoztatták ezt, akik a műfajt magát elutasították vagy nehezen fogadták el akkor: ezek szerették volna egy délutáni, kisebb nézettségi időre utasítani a sorozatot.

— A nézettségi adatok alapján ez a döntés igazolódott?

— Az induláskor nem igazolódott, mert nagyon alacsony volt a nézettség, és a tetszése is nagyon lent kezdődött. Mintegy 65%-os tetszésről ment föl a mostani 82 — 83%-ra, a nézettsége pedig kb. 50 valahányasról ment föl a mostani 70—72-es nézettségre, ami azt bizonyítja, hogy nem volt rossz a vá­lasztás. Az biztos, hogy ha délután 18.00-kor indítunk, akkor elérhette volna azt a 35—37%-os maximumot, amit az Ablak tud a pénteki napon szállítani. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a péntek délután más helyet foglal el az emberek életében, mint a csütörtök délután.

— Elég sok minden módosult a kezdeti elképzelésekhez képest. A gyártást és a készítés mikéntjét tekintve is teljesen új dolgokkal kellett szembenézni. Ez más­fajta rendezői hozzáállást is jelent, mint eddig?

— Bizonyos, de nem jelentős szempontból igen. Én azok közé a rendezők közé tartozom, akiket a produkciók organizációs oldala ugyanúgy érdekel, mint a megvalósítás. Tehát valamit megszervezni, valamit létrehozni egy csapattal, az nekem mindenfajta produkcióban passzió. Nem tévesztem össze a rendezést a renddel, de egy bizonyos fajta anyagi-dologi szervezés, rend az létfeltétel. Ebben az esetben az egész organizáció is egy program volt. Ennek a működési rendje, a különböző részlegei, végül az a döntés, hogy ezt a MAHIR készíti bizonyos alvállalkozókkal, ez is organizáció. Ezt az organizációt a gyártással és a főgyártásvezetéssel, a megbízástól a próba­számig gyakorlatilag létre kellett hozni, működőképessé kellett tenni.

— A működőképességhez jó stábra is szükség volt. Hogyan állt össze a csapat, amely a stáblista tanúsága szerint is, ha az elmúlt több mint egy évet vesszük, szinte változatlan?

— A csapat nagy része, nevezetesen a technikai rendező, asszisztens, opera­tőr, kameraman, berendező, díszlettervező az én alapcsapatomhoz tartoz­nak. Elvből folyamatosan dolgozom együtt emberekkel, mert állítom, hogy bizonyos összeszokottság mind a két félnek, mind az öt félnek, vagy mind a tíz félnek könnyebbséget jelent egymás megértésében, egymás termé-

133

szelének megismerésében, és meg kell mondanom, hogy telitalálat volt a gyártásvezetői hármas, akik ehhez hibátlanul hozzájöttek.

— Nyilván vannak stábon belül nemcsak régi munkatársi kapcsolatok, hanem baráti kapcsolatok is, amik meghatározzák, amik „családiasabbá” teszik a kö­zösséget.

— Igen. Szerintem azok között a viszonyok között, amikben a TV az utolsó 10 — 15 évben dolgozik, ez hiánycikk — amit én nagyon rosszallók — , mi­után ez a munka kollektív műfaj, és ha nem válik a dolog „családiassá”, ak­kor még egy rövidebb átfutású munkában sem lehet igazán alkotó együttlét

A rendező magánya

nz, amiben folyton konfliktusokkal kell együtt élni. Ez valóban családiassá váló és meghitt munka, ami azért nem csúszik át családi vállalkozássá, ha­nem megtartja a posztokat, a funkciókat, a felelősségeket, a letolásokat, a pici súrlódásokat.

— Hogyan alakult ki a forgatókönyvírás? Egy-egy rész sztorija hogyan áll össze? Van-e valami jól bevált szisztéma, vagy ezt mindig kicsit esetlegesnek kell tekin­teni?

— Ezt abszolút esetlegesnek lehet csak tekinteni. Az az angol módszer, ahol egy főproducer ül egy szobában, s ennek birtokában egy hosszabb időre szó­ló — ahogy ezt ők nevezik storyline, történetfonál van, amiből ő kiadagol egy-egy adásra valót, nálunk nem valósult meg. Az angoloknál ezt az egy iidásnyi anyagot kb. egy flekken megírva adják oda az íróknak, akik szemé­lye is változik, évente 20 — 22 lehet. Nálunk a történet napról napra készül. Ezt igazolja, illetve megindokolja az, hogy sokkal gyorsabban változó politi­kai és társadalmi viszonyok között, elég izgalmas történelmi korban születik ez a dolgozat. A magánsorsok is függvényei annak, hogy hogyan alakul a ma­gyar társadalom vagy közélet. Tehát ilyen szempontból nagyon sok benne az esetleges. Azt hiszem, túl sokat is vont magára a rendező ebből az írói mun­kából — nem biztos, hogy ez a helyes —, mert így karakteresen a saját szája ízére alakította a figurák viselkedését, beszédmódját, stílusát, és ezt az írók nem mindenben tudják, és nem is akarják követni, hanem ráhagyják, hogy majd elkészül. Ez valószínűleg kezdettől fogva vállalkozási hiba volt. De az ember a saját ízlésétől nagyon nehezen mozdul el. Hogyha remekműről van szó, egy igazán jól megírt darabról, akkor az ember nem nyúl bele, hanem csak előadja. Ez azonban más. 1988 tavaszán pl. eljött a pillanat, hogy le kel­lett ülni és kitalálni a történet magánszálait egy évre előre, mert a dolog bi­zonytalanságát árulkodóan mutatta a folytonosan növekvő szereplőszám. Nevezetesen, hogy mellékszálakon futott tovább a cselekmény, és a főszálak vonala nem volt eléggé határozott.

A cselekményvezetés nem rendezői privilégium. Ezt ki kell találni# És erre érvényes a több szem többet lát igazsága. Az, hogy ki mikor és hogyan szólal meg, a dialógus technikája, a dialógus stílusa, az már egy év után figuránként kötelezően a figurák sajátja. Annak, aki mint író újonnan beszállna, meg kellene tanulnia Magenheimül beszélni, Lenkéül beszélni stb. Különben a történet eltörik. De feltehetően ezeknek úgyis változáson kell átmenniük akkor, amikor majd az egész produkciót fiatalítani kell, amikor rendezői és íróváltásokra kell gondolni. Ézeknek azonban észrevétlenül, óvatosan, fi-

135

nőm, plasztikai, sebészi beavatkozással szabad csak változniuk, és nem sza­bad traumává nőniük.

— A figurák életét, sorsát a Szomszédokban ki befolyásolja vagy határozza meg igazán? A néző, a színész, az író, a rendező, vagy ennél bonyolultabb kérdésről van szó?

— Elsődlegesen a szerkesztő—rendező csapat határozza meg, de befolyá­solják a figurák és már maguk a színészek is. A sorsokat együtt próbáljuk ki­találni. A végső formába öntés a rendező kezében van, papíron is, képernyőn is. De a színész maga is mindenképpen befolyásolja, mert ha az életében változás következik be, akkor itt is változásnak kell bekövetkeznie. De ez végül is kollektív sugallat, aminek végső formáját egy viszonylag dikta­tórikusnak tűnő, viszonylag erőszakos rendezői vonal határozza meg.

— Adott esetben ez szülhet konfliktust a figurákat játszó színészekkel?

— Nem hinném mert az alapelvem — s ez a Szomszédokra, de a pályámon mindenfajta darabra és képernyőn való megjelenésre vonatkozik —, hogy a közönség előtt megjelenő személy — színész vagy műsorvezető — képviseli azt, amit ki akarunk fejezni, ezért az ő oltalma, védelme, karbantartása az egyik legexponáltabb rendezői feladat.

— A figurák életének befolyásolásából — gondolom — a nézőket sem lehet ki­hagyni Gondolok itt pl. Magertheim és az építészlány esetére, ami másképp szerepelt a tervben, és amit a nézők javaslata alapján változtattak meg.

— Érdekes módon ez nem így van, mert bizonyos írói tendenciák néha vul- gárisabb megoldások felé irányították volna a szereplők, már a figurák éle­tét, és az én alapállásom határozta meg azt, hogy ezeknek az embereknek valamivel jobbaknak és példamutatóbbaknak kell lenniük, mint az átlag, kü­lönben funkcióját veszti az egész történet. A körülmények ugyanolyan csú­nyák és rosszak, mint a valóságban, de ezek az emberek minden alkalommal egyfajta próbát kell kiálljanak. Az építészlány és az orvos esetében bennem merült fel a kétely, hogy egy „kvittelős” kaland kedvéért el szabad-e^veszteni azt a szimbólumot, amelyet a mentőorvos tisztessége képvisel? Egy résszel hamarabb eszméltem rá, hogy nem, és kezdtem hangoztatni, hogy nem sza­bad ebbe belemenni. Nagyon ütköztem is a dolgot kitaláló íróval. Aztán amikor elhatároztuk, hogy ennek a szelídebb változata készül el, akkor szó­lalt meg a közönség levélben, szóban, nehogy a Magenheim… Itt tehát az előre gondolkodásom találkozott az átlagnéző morális igényével.

— Ha a müvet mondjuk dramatikus cselekményre vagy napi aktualitásokra osztanánk, akkor mi az, amire feltétlenül vigyázni kell a kettő arányában?

136

I ‘elvétel előtt jó hangulatban

Az aránynál veszélyesebb a didakszis, az oktató jelleg. Magyarán, a törté­netnek meg kell maradnia romantikus történetnek. A romantikuson nem érzelgőst értek, hanem érzelemgazdag történetet, amibe nagyon nehéz ak­in alitásokat és a napi körülményeket úgy beleépíteni, hogy azok ne váljanak oktatóvá, didaktikussá, formálissá, ne váljanak hitvédelemtanná, hanem hozzá tartozzanak az életünkhöz. Ezzel elég sokat botlott a műsor az első időkben.

— Kritikák is érték?

— Belül értek inkább kritikák, tehát a csapaton belül fedeztünk fel egyre több didakszist. De ez most egyre inkább — miután a figuráknak megvan a saját nyelvük — feloldható. A fő veszély azért még mindig a didakszis.

— Az adást megelőzőleg mennyivel korábban áll rendelkezésre a kész irodalmi szöveg? Mennyi ideje van felkészülni a rendezőnek egy technikai könyvre, vagy a technikai könyv kapcsán mennyi idejük van felkészülni a munkatársaknak, illetve a gyártásnak?

— Nem elég, de ez a dolog természetéből fakad. Az irodalmi alapanyag és a technikai könyv között legalább 50, ha nem 60%-os tartalmi, formai, dialó-

137

gusbeli, cselekményvezetésbeli eltérés van. Átlagosan egy hónapos előretar- tása van a történetnek, ami kevés. 6 kész könyv lenne az ideális, és ez is csak 3 hónap. Ez lenne az ideális a felkészülésre, de miután nem így van, változó mennyiségű könyv van készen, függően attól, hogy éppen milyen erőnlétben van a technikai könyv írására a rendező. Ezáltal a felkészülés is akkor la­zább, amikor a könyv nagyon későn van csak kész, és akkor alaposabb, ami­kor a könyvek korábban rendelkezésre állnak.

— Milyen benyomások érik napról napra a sorozat kapcsán? Gondolok nézői levelekre, kollégákra, akár szomszédokra, valódi szomszédokra.

— Megtévesztőek az ilyen reakciók. Az, amit a nem szakmabeliek monda­nak, hitelesnek tűnik, bár meggondolandó, hogy nekem mondják. Hogy egy­más között mit mondanak róla, azt nem tudom. A kollégák nem nagyon szokták minősíteni a dolgot. Nem tudom, hogy ez milyen keveréke a lené­zésnek, az irigységnek, a megvetésnek és a gyűlöletnek, esetleg az elismerés­nek. Nem szoktunk erről beszélni. A rendkívüli helyzetben levő ember és egy rendkívüli helyzetben levő csapat nem tudhatja objektíven megítélni, hogy őt hogyan ítélik meg. Erről tehát én nem sokat tudok. Ami engem illet, én nem vagyok elégedett soha. Most se, mert nagyon sok a kísérlet még ma is, de azt is meg kell mondjam, hogy csak addig érdekel, amíg kísérlet. Ab­ban a pillanatban, ahogy rutinná válik, rögtön únni fogom. Nem mondom, hogy nem érdekelnének vélemények; amit eddig én megkaptam felülről, an­nak az egyik fele nagyon elismerő, a másik fele nagyon elítélő — az elítélő­ben némi rosszhiszeműség is van. Ahol objektív kritika hangzik el, azt az ember tudomásul veszi, de nem jut el hozzám igazán más vélemény, mint az, hogy tulajdonképpen nézik, tudomásul vették, van ahol utálják, van ahol kedvelik, és van ahol rajonganak érte. De hát nincs egységes fogadtatás egy műsort illetően soha. Aki azt hiszi, hogy ilyen létezik, az téved.

— A legtöbbet Gazdagréten forgatnak, szinte ott laknak. Milyen a kapcsolat a valódi szomszédokkal, az ott élők probléoáiból mi kerül át a képernyőre, és egyáltalán átkerül-e valami?

— Nem. Először nem voltak szomszédok a Gazdagréten. Ez a következő lé­pés volt, amikor a házba az átadás után valódi lakók költöztek. De miután nem paneltörténetet óhajtunk csinálni, engem nem is nagyon érdekel a pa­nelgond. Nem vagyok kíváncsi a lakótelepi problémákra sem, a lakótelepi pszichére sem, mert az egy speciális, külön világ, és ezzel kirekeszteném mindazokat a történet szemléléséből, akik nem panelvilágban laknak. En­nek általánosabbá kell válnia a panelvilágnál.

138

• Figyelemmel kísérhető-e, hogy valóban általánossá válik egy-egy adás nézői fogadtatása, és ez visszahat-e az alkotókra?

— Természetesen minden visszahat az alkotókra, habár én a szokásos szá­mokat nem nagyon fogadom el. Még a nézettségi számokat hajlandó vagyok Iránymutatónak venni, mert a nézettségi számon nincs mit tagadni vagy szé­píteni. A tetszésindex viszont hamis szám. A tetszésindex ugyanis függ attól, hogy mit mondott előtte a Híradó, hogy szakadt-e az eső, amikor aznap ha­zamentek az emberek vagy nem, vagy éppen borzolt-e aznap az ország ke­délyállapota vagy sem. Ezeket a számokat, amik egy csomó relatív tényezőtől függenek, abszolút mérceként hétről hétre közölni hiba, félreve­zetés, torzítás, tehát a tetszésszámokban nem nagyon hiszek. Persze vala­mennyire azok is orientálnak, és természetesen minden szám, minden adat és minden bírálat visszahat az érzékenységre és a figyelemre. De legfeljebb csak mint általános, nagyon tágan vett szabályozót szabad elfogadni.

— Beszéltünk arról, hogy a sorozatot bizonyos körökben fanyalogva fogadják. Sőt van, ahol sikk leszólni. Mégis, kiknek szól, kiket céloz a Szomszédok, ha le­het erről egyáltalán beszélni?

— Ha az ember egy műsorral réteget céloz, akkor hibázik. Ha pl. Mihály András beszél egy Beethoven-szimfóniáról, akkor pontosan tudom, hogy melyik az a réteg, amelyik ezt nézpi fogja, és akkor azt az ember azon a szin­ten is próbálja csinálni. De ha funkcionálisan azzal a szándékkal hoztak lét­re egy műsort, hogy általában sikeres legyen, akkor nem lehet más szabályozót követni, mint egyfajta ízlésszabályozót, ez pedig nem népréte­geket vagy kasztokat, vagy társadalmi rétegeket céloz meg, hanem egyfajta figyelmet. Ennek színvonalában, tartalmában és megvalósításában nem sza­bad olyan bonyolultnak lennie, hogy ne értse meg a 6. osztályos általános is­kolás, és nem lehet olyan bonyolult, szövevényes, hogy ne étse meg a 70 éves nyugdíjas. De ha ez gyermekded ahhoz, hogy egy általános iskolai tanár néz­ze, vagy szimpla ahhoz, hogy egy orvost érdekeljen, akkor rossz. Ez egy olyan fajta — ha egyáltalán létezik ilyen a televízióban — műsor, amelyet össznépinek szántak. Ennek a mesének, ennek a történetnek se szimplának, se primitívnek, se ízléstelennek nem szabad lennie. Hogy kinek van célozva, kinek célozzuk, ezt én nem tudom. A televízió nézőinek.

— Talán ez a legössznépibb vállalkozás, ami eddig a televízióban előfordult?

— Nem merném kategorizálni, mert nem tudom, hogy egy olimpiai közvetí­téssorozathoz mérten, vagy a Klinika sorozathoz, a Mentők vagy a Kórház a város szélén című sorozathoz képest a nézettsége vagy az össznépi volta mi­lyen. A magyar vállalkozások közül — és éppen ezért van kitéve meglehető-

139

Amíg a keramikuslakásban készül a világítás, pihenő a büfénél

sen széles körű kritikának is és szeretetteljes fogadtatásnak is — ez az „össz­népi” szándék ehhez megvolt. Ennek kapcsán éppen hogy nagyon nehéz és felelősségteljes, mert a várakozás össznépi, és hogyha valahol félrecsúszik ebben, jelentős rétegeket elveszt az össznépből.

— A néző azonosulása vagy érzelmi kötődése talán sokkal mélyebb lehet egy- egy szereplőhöz, pl. a Takácsot játszó Zenthéhez, mint mondjuk egy adott sportközvetítés hőséhez vagy bármi máshoz.

— Igen, de ebben benne van a monotonitás veszélye is, mert Hesz Mihály római olimpiai aranyérme egyszeri magyar hőstett egy magyar hőshöz köt­ve, aki abban a pillanatban, az éppen sírva fakadó Vitray közvetítésében sokszorosan nemzeti hőssé vált. Papp Laci bizonyos képernyőn látott győ­zelmei magyar hősről szóltak. A zsanai olajtűznél dolgozó tűzoltók, és a nap mint nap megjelenő csapzott kormánybiztos ugyanolyan nemzeti hős volt, de nem volt annak a veszélynek kitéve, hogy kéthetenként hős legyen. Itt ez nagyon kétélű dolog, mert hogy egy ilyen türelmetlen országban mikor fárad meg a figyelem egy hős csapat iránt, azt nem lehet kiszámítani. Ez a csinálás

140

műgondján és az érdeklődés fenntartásán, meg a valós napi élettel való vala­miféle összefüggésen múlik.

— Meg lehet-e ítélni egyébként a jelenlegi magyarországi helyzetben ezt ágy, hogy ezekre a hétköznapi „hősökre” nagyon nagy szükség lehet?

• – Hétköznapi hősökre valóban nagyon nagy szükség lenne. Szerintem min­den esetben — és ez nekem életprogramom — bizonyos példaképeket kell produkálni a képernyőn, akár Széchenyi alakjában, akár a Szomszédok for­májában, bár a kettő más nagyságrend, vagy akár a Rigoletto alakjában. Hogy szükség van rá, az biztos, és arra is szükség van, hogy amit bemuta­tunk, bizonyos — könnyű kézzel felvázolt — morális tartalmakat is hordoz­zon. Azt hiszem, erre mindennél nagyobb szükség van.

— A sorozatban szereplők nem mindig a valóságnak megfelelően jelennek meg. Tehát időnként túl jóságosak, talán túl elvonatkoztatottak a hétköznapi szituációkhoz képest.

— Ez volt az egyik támadás is az írók részéről, hogy én hajlamos vagyok széppé kerekíteni a történeteket, és ebben van igazság, valóban így van. Én hiszek abban, hogy példaszerű embereket meg lehet szeretni, miután ma­gamnak egész életemben módom volt példaszerű emberek között mozogni, és tőlük megpróbálni elszívni valamit. Én vállalom azt, hogy ezek az embe­rek rendkívüli módon morálisak, szebben viselkednek, és még amikor ve­szekednek, akkor is valami másfajta tisztaságot sugároznak. Ez hiány. Az ország morális zuhanása az elmúlt 20 évben katasztrofális. Ha a sorozat azt a hétköznapot próbálná tükrözni, ahol már föl sem tűnik a durva, a gorom­ba, a drasztikus, a trágár, a bűnöző, az antiszociális, ha a szereplők ilyenek lennének, akkor ez elvérzett volna az első pillanatban. Ezek azért maradnak fenn, mert egyszercsak felmerül egyes emberekben az igény: bár lennénk, lennék, lennének sokan ilyenek. Ez a mese egyik lényege.

— Ebben az esetben ez a sorozat így jellegzetes missziót is betölthet?

— Ezt túl nagy szónak érezném egy kéthetenként félórában megjelenő kommersz publicisztikai játékocskára, de ha egyáltalán a szórakoztatáson túl van létjogosultsága, akkor ez a halvány üzenetecske lehet az.

— Mennyire művészi és mennyire szakmai ez a teljesítmény?

— Ha ez a két alternatívám van, akkor egyik sem. Ez egy szappanopera, amelyik —• miután képi, hangi, színészi, helyszínbeli megjelenése van — mű­vészi eszközöket használ. A kérdés azonban eléggé megválaszolhatatlan, mert attól, hogy betűket írok egymás után, mert ismerem a betűket, még nem vagyok író. Amit leírok,* az lehet betűk értelmetlen össze-vissza halma­za, de lehet belőle önéletrajz, valamilyen lista, és lehet belőle remekmű,

141

mint pl. a Háború és béke. Ez a 32 betű használatából fakad. Itt a művészi eszköz használata, tehát a televíziós eszközök: kamera, mikrofon, világítás használata jelenti a betűket, és ami létrejön, annak ez a műfaja. Tehát nem vagy ez, vagy az, ez Ez.

— Óriási hatalom és egyben felelősség is ez a rendszeres kéthetenkénti jelentke­zés. Nem mindegy, hogy kiket hogyan látunk A mentők megjelenésétől a ren­dőri intézkedéseken át a véradásig mindennek országos visszhangja van.

— Minden televíziós megjelenésre azonos méretűén nagy a felelősség. Nyil­ván egy unalmas közegben elmondott unalmas akárminek nincsen más ha­tása, mint hogy unják. Aki azt a lehetőséget kapja, hogy azzal, amit csinál, befolyásoljon embereket — s ezek száma 300 ezertől 6 millióig terjedhet —, annak a felelőssége minden alkalommal azonos, teljesen mindegy, hogy az szappanopera, koncertközvetítés vagy vers, amit elmondott. Annak direkt, azonnal mérhető érzelmi hatása van egyénekre, nem tömegre. Nagy téve­dés, hogy a televízió tömegműfaj. Tömegműfaj a mozi vagy a színház, ahol egyszerre 300,400,1000 emberre hat egy látvány. A televízió egészen kis kö­zösségekre hat külön-külön, de nagyjából egyformán, és ilyen módon van tö­meghatása. De ott téved mindenki, amikor a televíziót úgy fogja fel, mint tömeges hatású valamit, mert minden lakásban külön meg kell harcolja a maga harcát az a kép, ami ott megjelenik, és az a mondat, ami ott elhangzik. Arra, hogy tömeges hatása milyen nagy lehet, jó példa az egyik városok ve­télkedője kapcsán egy bizonyos szavazás. A Hazai esték közben két város közül egy villanyszavazás alkalmával a megítélő budapesti kerület villany­kapcsolói szemmel láthatólag x város mellé hajlottak; ám egyszer csak lá­tom, hogy y városban az egyik versenyző lánynak folynak a könnyei. Még meg is mondtam a mögöttem ülő főszerkesztőnek, hogy „na most nézzük meg, hogyan hat az érzelem a hazára”, és 10 másodpercig látva a síró arcot, megfordult a szavazás. Ezen mérhető a dolog tömeghatása. De ez nem más felelősség, mint a többi. Aki ezt a szakmát választja, és a hatalomnak azt az oldalát szűri ki belőle, hogy őt hamarabb szolgálják ki a közértben, vagy el­intézi Kovács néninek a segélyt, az téved, mert ez érdektelen, eredményte­len, jelentéktelen, fölösleges személyes hatalom. Ebben egy hátborzon­gatóan nagy felelősség és hatalom van, de ez minden egyes kockájára és mindenki számára érvényes, aki ezt csinálja.

— Köszönöm a beszélgetést.

Somosi Péter

A sorozatszerkesztőség gazdasági vezetője, Liszkay Tamás helyettese, és a Magyar Televízió részéről a Szomszédok gyártási munkáinak irányítója.

— A stáblistán úgy szerepel a neve, mint produkciós vezető. Mióta van ilyen munkakör a Televízióban?

— Tulajdonképen ennek az előzménye az volt, hogy elindult a „harmadik tí­pusú gyártásnak” nevezett külső realizációs lehetőség. A korábbi TV- vagy Mafilm-helyeken kívül — gazdasági szempontok miatt — egyéb gyártási he­lyeket kerestünk. Ezt hívtam harmadik típusú gyártásnak, ami különbözött a belső TV-től és a szokásos Mafilm gyártástól. Ez a rendhagyó gyártási kö­rülmények között működő felvételi rendszer egy más gazdasági vezetői munkakört feltételezett. Ez 4 évvel ezelőtt indult el, elsősorban a MAHIR együttműködésében készülő produkcióknál. Az alapja az volt, hogy ezeknél nincsen általános együttműködési szerződés, mint pl. az MTV—Mafilm kö­zötti régebbi, hagyományos rendszerben. Itt egyedi szerződések vannak és egyedi pénzügyi feltételek, amik természetesen a Televízió honoráriumsza­bályzatán és a Televízió pénzügyi rendelkezésein alapulnak. Mivel egy más vállalattal állunk pénzügyi kapcsolatban, az a feladat, hogy a két intézmény közötti pénzügyi eltéréseket egyeztessük és a Televízió pénzügyi szabályza­tát betartsuk.

— A mindenkori gyártásvezető ezekkel a problémákkal és feladatokkal nem tud megbirkózni?

— A gyártásvezető olyan mennyiségű és jellegű munkát lát el például a Szomszédok esetében, ahol a kéthetenkénti adás miatt állandó készültség van, tehát elsősorban a közvetlen kivitelezés a feladata. Természetesen eb­ben a konkrét esetben velem együtt felel a költségvetés betartásáért — te­hát egyformán felelünk mind a ketten, ha úgy tetszik —, de a MAHIR és az MTV között, azaz a vállalkozó és a megrendelő közti pénzügyi rendet a MAHIR illetékes stúdióvezetőjével — aki egyben ezt a produkciós vezetői munkakört a MAHIR részéről ellátja —, Sík Endrével együtt közösen kell nekem betartatni. A gyártásvezetőnek a lebonyolítás az elsődleges és leg­

143

fontosabb feladata. A cégek közti havi elszámolások ellenőrzése, egyezteté­se viszont elsősorban a mi dolgunk.

— Hogyan történt a gyártásvezető és a gyártási csoport kijelölése a Szomszédok esetében? Ha jól emlékszem, a próbaszámot a szokásos háromtagú gyártási csapat helyett egyedül gyártotta Szabó Gábor.

— Az, hogy a próbaszámot egyedül kellett csinálni, vagy esetenként kapott csak segítséget hozzá, kényszerhelyzet volt, amivel tulajdonképpen egyi­künk sem értett egyet, sem Szabó Gábor, se én. Akkor kellett kialakítania azt a csapatot Szabó Gábornak, amelyik ezt a munkát folyamatosan tovább­viszi. A most ott dolgozó emberek akkor még más területen voltak, tehát a felszabadításukhoz kellett még némi idő. Gyakorlatilag az történt, hogy ab­ban a felvételi vagy előkészítési időszakban ezek az emberek még az előző produkciókat fejezték be, így nem tudtak érdemben bekapcsolódni a mun­kába, vagy csak nagyon-nagyon részfeladatokba, szinte baráti segítséggel. Ez kényszerheyzet volt, amit Szabó Gábor nagyon jól megoldott, hatalmas lelkesedéssel és munkabírással. Természetesen ezt a megoldást nem lehe­tett prolongálni. A kérdés első fele úgy hangzott, hogy hogyan esett rá a vá­lasztás. Olyan gyártásvezetőre volt szükség, aki mozgékony, ügyes. Lehet, hogy ez nem a legszakszerűbb kifejezés, de egy olyan talpraesett és a napi lebonyolításban abszolút profi kellett, aki csak ezt csinálja, aki képes elsza­kadni a beidegzésektől, az ilyen-olyan hagyományoktól, tehát minden új do­logra nyitott és naprakészen tudja csinálni mindazt, ami egy ilyen új konstrukcióban előjöhetett. Természetesen ezt az elképzelést annak idején egyeztettem a rendezővel, akinél személyes felelősséget vállaltam érte — hisz korábban nem sokat dolgoztak együtt — azzal, hogy ha „belebukik”, nem jól mennek a dolgok, akkor változtatunk. Horváth Adám véleménye és a napi gyakorlat is azt mutatja, hogy Gabi jól bevált, jó választás volt.

— Mivel a Szomszédok kivitelezője a MAHIR, a Televízió „csak” pénzt ad a sorozathoz. Ez külön keretet jelent, vagy a Sorozat Főszerkesztőség finanszíroz­za?

— A főszerkesztőség keretében benne van ez is.

— Ha jól tudom, akkora Szomszédokköltségvetése 32millióFt volt 1987-ben.

— Igen, 1987 valójában egy „csökkentett” év volt kevesebb adással (1 + 18 szám készült). Az akkor nyert tapasztalati számok alapján lett a 88-as meg­állapítva.

• — 1987-ben a próbaszámmal együtt 19 rész készült.

— Igen.

144

— /íz indulás idején nem állt rendelkezésre csak 5 vagy 6 könyv, ezekből ho­gyan lehetett ezt az összeget kikalkulálni?

— A próbaszámnak volt egy költségvetése, ami tulajdonképpen tapasztalati Nzámok és a gyártási igény alapján készült. Tehát azt mondtuk: egy forgatási naphoz kell ennyi autó, ennyi színész, főszereplő, szereplők stb., a stábnak kb. ennyi a szerződtetett része, azoknak ennyi a pénzük, ennyi a személyi ki­fizetés stb. így alakultak ki a feltételezett számok, amiket végül is a próba­szám végén össze lehetett adni. Ez az egységnyi pénz lett tulajdonképpen 19-cel, illetve 18-cal felszorozva. Más lehetőség nem volt, és ma sincs, mert a dolog aktualitása miatt nem lehet könyvenként költségvetést kidolgozni, nmi pontos számot adna. De mondhatom, nagyságrendi eltérés nem volt, a kiértékelésnél gyakorlatilag némi megtakarítás is mutatkozott, bár nem olyan mértékű, ami jelentős lenne. 1988-ban ez annyiban korszerűsödött, ha tetszik, hogy ezt egyben vállalkozási árnak is tekintettük. Azt mondtuk te­hát: ez a részleg ilyen költséggel szerepel, az a részleg olyan költséggel, ami természetesen már az áremelkedéseket, az adórendszert is számba vette. Azt mondtuk — és ezt így rögzítettük is —, hogy figyelmen kívül hagyjuk az évközbeni árváltozásokat. Minden részlegnek ennyi és ennyi pénze van, eb­ből mindenfajta igényt ki kell hogy elégítsenek. Magyarul ez vállalkozási ár, aminek természetesen oda-vissza van kockázata, de hát most inkább a vál­lalkozóknak van kockázatuk. Mondok példát: a berendezéseknek vagy a jel­mezeknek akkor is meg kell felelniük az elvárásoknak, ha közben a bérbe adók emelik az áraikat, mert az adórendszer miatt több a kiadásuk. Az elő­ző évi tapasztalati számokat vettük alapul a 88-as költségvetésben úgy, mintha nem történt volna áremelés, nem lenne adórendszer, így ilyen szem­pontból ez a vállalkozási ár elsősorban nekünk előnyös.

— Mindezeket a tényezőket figyelembe véve úgy tudom, hogy arányosan 1988- ra, tehát az elkészülő 26 részre kevesebb pénz áll rendelkezésre, mint amennyi 1987-ben a 19 részre volt.

— Nagyságrendileg nem sokkal kevesebb, mert az egységnyi darabszámmal, tehát most 26-tal beszorozva az kb. ugyanennyi. Egy kicsivel valóban keve­sebb, de ma már nagyobb tapasztalata van a stábnak abban, hogy mi fordul­hat elő, és körülbelül érezzük és tudjuk, hogy a forgatókönyvekbe mi kerülhet. Sőt az idén van egy új lehetőségünk is, ami ha tetszik egy kis tarta­lékképzést is lehetővé tehet. Megkaptuk az önálló szponzorjogot vagy a szponzorfelhajtó jogot, és azóta sokkal rugalmasabban tud gazdálkodni és egy kis tartalékot is tud a produkció képezni arra, hogy ha valami olyan me­

145

net közbeni igény merül fel, ami nem férne a költségvetésbe, akkor ez némi fedezetet nyújthat.

— A szponzor felhajtása kinek a feladata, a produkciós vezetőé, a gyártásveze­tőé és egyáltalán van-e erre valami kialakult vagy kialakulófélben levő szabály?

— Azt hiszem ez mindannyiunk feladata. Nyilvánvaló, hogy mivel mai, mos­tani a dolog, vannak önként jelentkezők, akiket nem kell felhajtani, mert je­lentkeznek, és vannak, akiket régebbi tapasztalatok alapján fel kell hajtani. Ebben mindig a legtöbbet óhatatlanul a gyártásvezető tette, mert hisz ilyen­olyan tapasztalatok vagy korábbi ismeretségek alapján a jelentkezők meg­szűrésével a produkciónak igazán szolgáltatást vagy pénzt hozó dolgokat tudott produkálni. Amióta ehhez hivatalosan is jogunk lett, tehát önállóan csinálhatjuk, azóta még könnyebb. Természetesen minden szerződésben benne van, hogy csak olyan dologról lehet szó, ami nem kényszer a produk­ciónak és csak nagyon közvetve reklámoz valamit. Erre én mindig azt szok­tam mondani, hogy az is bevétel, ami nem kiadás. Itt elsősorban az az előnyös, hogy bizonyos szolgáltatásokat, amikért egyébként fizetni kellene, ingyen kaphasson a produkció, és ezért ne kelljen ellentételezést nyújtania, ami bármilyen kényszert jelentene az alkotóknak. Természetesen csak olyan dolog kerülhet a sorozatba, amit a rendező és a sorozat főszerkesztője jóváhagy.

— A produkcióban részt vevő művészeknek, színészeknek milyen külön enge­délyeket kellett beszerezniük a produkció indulásakor? Arra gondolok, hogy a színészeknek ez a lekötöttsége azt jelenti, hogy máshol sokkal kevesebb felada­tot vállalhatnak.

— Nyilvánvaló, hogy itt színészegyeztetés nem történhet a hagyományos és a mai napig eléggé rendezetlen formában. Miután a sorozat minden része aktualitásokat tartalmaz, nem lehet a színészt egyeztetni úgy, hogy amikor ráér, akkor jön. így a munkahelyén, vagyis a színházon kívül a produkciónak elsőbbséget kellett élveznie. Ezt csak egyedi szerződéssel lehetett megolda­ni, ami kikötötte, hogy a színész más feladatot csak akkor vállalhat, ha ahhoz a rendező és a gyártásvezető hozzájárul. Ez egyben az állandóságot és az ál­landó felkérési lehetőséget, illetve rendelkezésünkre állást is jelenti. Ezt nyilván meg kellett fizetni. Erre kellett egy átalányszerződést szerkeszteni, ami abból indult ki, hogy az állandó szereplők egy állandó fix, pausál össze­get kapnak, valójában függetlenül attól, hogy mennyit dolgoznak. Egy-egy szereplőnek persze egyik adásban kisebb a jelenléte, a másikban nagyobb, ezek azonban többé-kevésbé kiegyenlítődnek.

146

Gyártási megbeszélés a rendezővel (balról Somosi Péter, Horváth Ádám, Mészáros Krisztina és Bernáth Tamás felvételvezetők)

— Beszéljünk a sorozat jövőjéről. Az 1989-es költségvetés ismert, de milyen ke­retösszeg áll a Szomszédok rendelkezésére, mi várható 1990-ben?

— Azt hiszem, hogy ez elsősorban tartalmi kérdés. Ha ez a sorozat megy to­vább, akkor ennek mindig lesz fedezete. Lehet, hogy még jobban kell majd támaszkodni a szponzorokra, még jobb és újabb gazdasági dolgot kell kita­lálni. Szóval visszatérve a kérdésre: a szerkezete lehet, hogy változhat a so­rozatnak, minden változhat, de ha tartalmilag tetszik és megy, folytatódik a munka tovább, akkor szerintem ennek mindig lesz fedezete. 1987 már törté­nelem, 1988-ra is megvolt a fedezet, és gondolom, hogy 1990-reis meglesz, hisz túlzás nélkül állíthatom, hogy ma ez az egyik legsikeresebb műsorok egyike.

— A produkciós vezető a Szomszédok előállításában milyen munkafolyama­tokban vesz részt?

— A költségvetés készítésétől kezdve mindenben. Feladatom minden olyan dolognak az elbírálása, ami nem szerepel a költségvetésben, ami új igény. Erre talán nem is jó szó az elbírálás, mert egyéb konstrukciókban elbírálom, de itt— én legalábbis úgy érzem — arra törekszem, hogy együtt éljek a pro­

147

dukcióval, s ez már nem elbírálás, hanem közös megoldás. Feladatom a fel­ső vezetőkkel, tehát a Televízió illetékes vezetőivel való kapcsolattartás, en­gedélyezés, rendhagyó ügyek intézése. A szponzorális ügyekért is felelősséggel tartozom a főszerkesztővel együtt.

— Az írói megbeszéléseken, a forgatásokon, utómunkálatokon, elfogadásokon jelen van?

— Az írói megbeszéléseken mint érdeklődő részt vehetek, de ez nem az én munkám, feladatom nem ez. A rendező, a főszerkesztő, a dramaturg és az írók alkotják azt a csapatot, akik a történetet szövik. Gyakorlatilag az én munkám a realizálás folyamata. Természetesen az elfogadáson a stábbal mindannyian részt veszünk, és ha az elfogadáson felmerülne olyasmi, amit azonnal el kell intézni, akkor mindent félretéve azt kellene csinálni. Ez egyébként fikció, mert ilyen még nem volt. A forgatásokra kezdetben még sokat kijártam, de ma már csak akkor megyek ki, ha valami konkrét elintéz­nivalóm van — és természetesen akkor, ha ráérek, egyszerűen érdeklődés­ből.

— Ezek szerint összeállt a stáb ? A gondok megszűntek?

— Senkit sem akarok megbántani, már úgy értem, más produkciókat, de azt hiszem, még egy ilyen jó hangulatú és összeszokott stáb nincsen a szakmá­ban, beleértve a filmgyártást is. Végül kialakult egy olyan állandóan együtt dolgozó csapat, akik személy szerint szerintem nagyon szívesen dolgoznak egymással, és ahol mindenki pontosan tudja, hogy mi a dolga. Nagyon jó hangulat van, ami elsősorban Horváth Ádám érdeme, és természetesen a résztvevők egyéniségén is múlik.

— A belülről jövő lelkesedés mennyire találkozik adott esetben a kívülállók lel­kesedésével? Nemcsak a nézőkre gondolok, hanem a szakmára is.

— Nemcsak a sorozatra, hanem minden produkcióra érvényes, hogy az egyik embernek tetszik, a másiknak nem. Minden értékítélet szubjektív: a legnagyobb, legsikeresebb művek sem tetszenek mindenkinek, míg mások a nagy bukások okozóiban is találnak szépet. Nyilvánvalóan hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt olyan kolléga, aki nem mondta: ugyan már, mit akartok ezzel a sorozattal? Én nem tudom, hogy a tömegkommunikáció adatai mennyire misztifikáltak vagy mennyire nem, végül is a nézőszám, a tetszési index és a titkárságra érkező levéltömeg, amelyben azt kérdik, hogy az egyes epizódok miért nem hosszabbak, miért nem ismétlik többet, a soro­zat sikerét igazolták, és számomra ez lényeges és fontos dolog.

— Köszönöm a beszélgetést.

148

Sík Endre

Nem irigylem azokat, akik Sík Bandit, a Magyar Hirdető stúdióvezetőjét va­lamilyen ügyben keresik. Tucatnyi cím és telefonszám nem hogy segítene, hanem nehezíti a helyzetet. Mindenhol ott van, megtalálni, utolérni mégsem lehet sehol. Állandóan mozgásban van. Nemritkán már reggel hattól úton van, és éjfél előtt nincs otthon. Már-már feladom, amikor végre telefonon utolérem. Szerdán reggel 9. Ebben maradtunk. Szerdán fél 10-kor megszó­lal a telefon, elnézést kér, és áttesszük péntekre a „dolgot”. Pénteken vi­szont előbb érkezik a Reáltanoda utcai MAHIR központba, mint én. Mivel az irodája tele van, a vetítőteremből átalakított társalgóba húzódunk. Tu­dom, hogy nem sok idő marad a beszélgetésre, ezért a kérdéseket már előre összeírtam. Ahogy leülünk, nem sürgetve, de felszólít, hogy kezdjük.

— Mi tartozik a MAHIR tevékenységi körébe?

— Fő tevékenysége a reklámfilmgyártás, ha a film területét nézzük, mert a MAHIR reklámügynökség, aminek kivitelező részlegei is vannak.

— Ezenkívül még milyen tevékenységgel foglalkozik?

— Induljunk ki abból, hogy ez reklámügynökség, ezért feladata reklámter­vezés, kampánytervek készítése és azoknak a vállalatoknak a menedzselése, amelyek a Magyar Hirdetőt választják reklámügynökként. Van termé­szetesen kivitelezési részlege is, amelyik nyomdai, film- és kiállításkivitelező.

— A film ebben az esetben mit jelent?

— Rövid reklámfilmeket, referenciafilmeket, ismeretterjesztőket, áruis­mertetőket, és nem utolsó sorban a televíziós- és játékfilmgyártásban mutat­kozó kivitelezői tevékenységet.

— Már több mint egy éve találkozhatunk a Szomszédok főcímének a végén egy felirattal, amely a MAHIR és az MTV koprodukcióját hirdeti.

— A Televízióval az együttműködés korábban, 1985-ben a Nyolc évszak cí­mű filmmel kezdődött, mert látszott, hogy a nyolcszor egy órás film kivitele­zéséhez olyan formát kell találni, a korlátozott anyagi lehetőségek miatt, amelyik egy picit új útra tereli a TV-filmgyártást. Itt próbáltuk ki először, hogy hogyan működik az a szerkezeti forma, már ami az MTV és egy külső

149

vállalat együttműködésében van, mert a Filmgyár és az MTV között még nem volt kialakult forma.

— Mit szólt a szakma, a Mafilm vagy a Televízió, hogy új partner jelentkezett a piacon mint kivitelező?

— A Televízió mint együttműködő partner pénzügyileg és gyártásszervezési vonalon támogatta a dolgot, a Filmgyár látta a konkurenciát, és ennek meg­felelően óvatosan kezelte, inkább arra számítottak, hogy nem sikerül meg­valósítani, és a dolog majd megfeneklik magától. De nem így lett.

— Esetleg próbálták gátolni a MAHIR kivitelezői tevékenységét? Mert végül is nem rendelkeztek sem technikailag sem személyi állományban olyan kondíci­ókkal, hogy ki tudjanak szolgálni egy nagyobb produkciót.

— Ebben a kérdésben az én véleményem más, mert a Stúdiónál ezt egy fo­lyamatos műszaki felkészülés előzte meg, és ez — akár a videó-, akár a film­kamerákat kísérő technikai és kiszolgálóberendezéseket nézzük — messze meghaladja egy reklámfilmstúdió számára szükséges műszaki kelléktárat. Ami a személyi állományt illeti, az nem vitás, hogy a Stúdió a munkát a tele­víziós együttműködésre alapozta, hiszen az kialakult forma volt addig is, és én régi televíziós lévén ezt tudtam, hogy fontos szakalkalmazott és művészi beosztásokban a televízió számára készülő filmekben a Filmgyárban is a te­levíziósok működnek közre. Szükséges volt azonban a filmgyártás más terü­letéről, így a Filmgyárból is szakalkalmazottak felvételére. Ebben időnként voltak gátló tényezők, inkább árkérdésen keresztül, hogy mit mennyiért le­het megkapni, tehát azt lehet mondani, hogy a legnagyobb kedvezményte- lenség elvét alkalmazta a filmszakma a Stúdióval szemben. De ezt átvészeltük, és ma már megváltozni látszik a helyzet.

— Hogyan áll hozzá a felkérésekhez az, akit a MAHIR kér meg egy produkció­ban való közreműködésre?

— Általában szívesen eljöttek, akikre a stábban közreműködőkként számí­tottunk.

— Ennek anyagi okai vannak?

— A legutolsó időkig anyagi okai is voltak, de meg kell mondjam, hogy a te­levíziós filmekben mi ugyanazt a gyártási pótlékot vagy művészeti prémiu­mot fizettük, amit a Televízió a bárhol gyártott filmjeinél alkalmaz, hiszen az együttműködési megállapodásban ezt a Televízió ki is kötötte.

— Térjünk vissza ahhoz, hogy milyen feltételekkel és milyen gazdasági alapon jött létre ez a fajta koprodukció, tehát hogy miben bizonyult a Televízió számá­ra előnyösebbnek, hogy a MAHIR legyen a kivitelező, és ne a Filmgyár?

150

— Ha a Szomszédokról beszélünk, ebben egy alapvetően megfelelő műsza- ki bázisra épült a dolog, amely végül is éjjel-nappal rendelkezésére áll a produkciónak. Ez előnyt jelent, még ha a Televízióban levő belső lehetősé­gekkel vetjük is össze. Egy olyan műsornál, mint a Szomszédok, ahol kéthe­tenként van adás, és tulajdonképpen 10 nappal előtte dől el, hogy mit is kell felvenni, tehát a forgatókönyv akkorra készül el, szükséges, hogy rendelke­zésre álljon a technika. Nem biztos, hogy ezt más körülmények között, pl. egy nagy vállalati vagy egy nagy szervezeti formában, ahol diszpécserszolgá­lat működik, aminek ezenkívül még számtalan feladatot kell kiszolgálnia, mindent meg tudna kapni a produkció úgy, mint ahogy itt megkap.

— Milyen rezsivel dolgozik a Filmgyárhoz mérten a Magyar Hirdető?

— Ebben a pillanatban a filmgyári struktúra is változik, ezért ezt most nem tud­nám megmondani

— Maradjunk az eddigi tapasztalatoknál.

— Amikor az együttműködési lehetőség, illetve a Televízió készsége jelent­kezett az említett produkciókban való együttműködésre, akkor a Filmgyár 49% fedezeti összeggel (rezsi—haszon) dolgozott, a Hirdető 35%-kal, ké­sőbb a lehetőségek és a gazdasági szabályozók úgy alakultak, hogy ez még lejjebb ment,és most olyan 16—22% közötti fedezeti összeggel dolgozunk. A Filmstúdió bizonyos értelemben ezt az együttműködést nemcsak egy bér­munkának tekinti, ahol a Televíziómegrendel egy szolgáltatást és mi teljesít­jük és küldjük a számlát, hanem ezen 16—22%-ig terjedő fedezeti összegünk terhére a saját dolgozóinkat — akiket a produkció kíván — alkal­mazzuk a produkcióban, és a saját tulajdonunkban levő felszereléseket ad­juk. Azt lehet mondani, hogy a Hirdető ilyen szempontból kismértékben ugyan, de társproducere a Szomszédok sorozatnak.

— Milyen kapacitása van a MAHIR-nek? Ha a Szomszédokon kívül jelen pil­lanatban több televíziós produkció élne ezzel a lehetőséggel, hányat tudnának ellátni?

— Gyakorlatilag a Szomszédokon kívül, aminek állandó műszaki bázisa van, és videofelvételben készül, illetve kerül rögzítésre, filmkamerával dol­gozó produkciót még kettőt tudna kiszolgálni ezen kívül és egyidejűleg a Stúdió.

— Beszéltünk itt egy, a Szomszédok részére elkülönített állandó műszaki bázis­ról. Ez technikai színvonalban mennyire felel meg a követelményeknek?

— Az igazság az, hogy egy ideig a felvételi technológia — mondhatjuk — a profi szint alsó küszöbét érte el. Ez nem volt a legszerencsésebb, de tudni kell, hogy a videóban az elavult, a régi vagy az új fogalma egy kicsit más, mint

151

mondjuk akár autónál vagy akár egy filmkameránál, mert évente lehetne csereberélni a stúdiórendszereket. A mi elméletünk az volt, hogy dolgoz zunk U-matic rendszerben, 3/4 colira és ehhez egységes géppark van, ettől műszaki okú kiesés valószínűsége kicsi, mert csereszavatos és pótberende zések vannak. Tehát hogyha valami üzemképtelenné válik, lehet egy másik ra cserélni. Nem vitás, hogy szükség volt a műszaki színvonal javítására, ami mind a személyi állományban, mind a gépparkban azóta megtettünk. A tér az volt, hogy továbbra is U-maticra dolgozzunk, High-band-re és 1 colira egy olyan számítógépes montírozási lehetőséggel, ami már modern, gyors é megbízható. A fejlesztés eredményeként 1988 októberétől a Szomszédok professzionális technikával készül. Új rögzítőberendezéseket, kamerát montírozóegységet, 1 collos rögzítőegységet vásároltunk. Ez a fejlesztés a se rozat kiszolgálása során indult, de kitűnően tudjuk alkalmazni az új bérén dezéseket reklámfilmeknél, utószinkronra, hangalámondásra stb.-

— Kik segítik személy szerint a MAHIR részéről a Szomszédok produkciót?

— Személyesen én foglalkozom a Szomszédokkal mint produkciós vezet Somosi Péter kollégámmal a Televízióból. Van egy felvételvezető, aki a né lünk levő diszpozíciós és háttérkörülményeket biztosítja, valamint a műszaki személyzet, amelyik most már stabilnak látszik és Kósa Bandi vezetésével megpróbálja fenntartani a technika üzemképes állapotát.

— A Szomszédok stábjában, a forgatásokon részt vesznek a MAHIR alkalma zottai?

— Az a stáb, amelyik nem a Televízióból jött, hanem a Hirdető Filmstúdió szerződésében áll, a szakalkalmazotti részleg kb. 10 fő, világosítók, maszk mester, fodrász, öltöztető.

— A televíziós és a filmes gyakorlathoz hasonlítva itt jóval kisebb stáb dolgozik a forgatásokon. Minek köszönhető ez?

— Egy kisebb csapat mindig jobban megszervezhető. A szerződéseket is sí került úgy megkötni a közreműködőkkel, hogy a munkára szerződtek é nem a munkaidőre. Ez lényeges minőségi különbséget jelent a filmgyártás bán.

— Ez lenne a dolog kulcsa ?

— Igen.

— Említettük, hogy ön mint produkciós vezető vesz részt a Szomszédok mun kájában. Konkrétan mi az ön feladata ?

— Tulajdonképpen a produkciónak a Hirdetőnél való pénzügyi szervezésé és műszaki kiszolgálását felügyelem, és ilyenképpen felelős vagyok azér hogy elkészüljön megfelelő minőségben és határidőre.

152

Voltak ebben a kérdésben problémák az elmúlt idő alatt?

Volt egy kb. 4 hetes periódus, amikor a géppark túlzott igénybevétele mi­nit sorozatosan felléptek műszaki hibák, és ezt elég nehezen hidalhattuk át. Az elektronikus stúdiónak egy Achilles-sarka van, a mozgó alkatrész, a fel­vételi és lejátszó képmagnók forgó alkatrészei, amik nagy igénybevétel ese­tén mechanikailag elfáradnak, és ezeknek cseréje a közismert iiIkatrész-ellátottsági gondok miatt hosszabb időt vett igénybe.

— Ön milyen kapcsolatban van személyesen a Szomszédokkal?

— Én természetesen azt az elvet követem, hogy ha az ember csinál valamit, nem baj ha tudja, hogy ott mi történik, így elég gyakran a forgatásokon is megjelenek, és a stábvezetőkkel, a rendezővel, az operatőrrel és a részleg­vezetőkkel megbeszélem, hogy nincs-e valami olyan dolog, amiben változta­tásra vagy segítségre van szükség.

Az elfogadáson természetesen hivatalból ott kell lennem, és ennek nagyon szívesen teszek eleget. Itt történetesen felmerülhet, hogy valamit változtatni kell az összeállított anyagon: ez azonban jelentős átszervezést igényelne, egy esetleges éjszakai vagy csütörtök délelőtti munkát.

— Ha ideje engedi, az adásokat is megnézi?

— Meg. Talán két adást nem láttam. Egyet, mert más elfoglaltságom volt, egyet pedig azért,mert külföldön voltam.

— Környezete nyilván tudja, hogy a Szomszédokban produkciós vezetőként vesz részt. Próbálják valamilyen módon befolyásolni a sorozatot önön keresz­tül?

— Igen. Érdeklődnek, és amikor valami olyan konfliktus van, ami sok em­berrel előfordulhat — és manapság van néhány ilyen —, akkor jönnek a kér­dések, hogy hogyan fog ez alakulni.

— Visszatérve a MAHIR—MTV koprodukcióhoz, ennek az együttműködésnek hogyan látja a jövőjét?

— Az, hogy egy ilyen sorozat mennyi ideig tart, az televíziós műsorstruktúra kérdése. Ha az esélyeit kell megítélni, akkor ennek a sorozatnak nem rossz a sansza arra, hogy a továbbiakban 1—2 évig is működjön. Azt hiszem, hogy a Televízió részéről a sorozatműsorok főszerkesztősége meg van elégedve a gyártás és a létrehozás körülményeivel és színvonalával, valamint a MAHIR tevékenységével.

Az utolsó mondat alatt az órájára pillant, majd kinéz a folyosóra. Megköszö­nöm a beszélgetést. Sietnie kell, talán csak az elfogadásokon látom fél órá­nál többet, de udvarias a búcsúzáskor. Semmi kapkodás. A legnehezebb helyzetben is a legjobb pókerjátékosok nyugalma jellemző rá.

153

Ivancsics Ilona

Amilyen törékeny, rebbenékeny jelenség, el sem képzelnénk róla, milyen te­vékeny, mennyire elfoglalt. Színházában nem panaszkodhat mellőzés miatt, és a Szomszédok is állandó elfoglaltságot jelent, emellett friss telek- és ház­tulajdonos — tovább nem is kell sorolni. Erre a beszélgetésre is csak több­szöri egyeztetés után tudtunk sort keríteni. Végül abban maradtunk, hogy otthonában keresem fel.

Tágas, szépen gondozott kert, benne kis ház fogad a megadott címen, ami­kor megérkezem. Ő jön ajtót nyitni, és invitál be a lakásba.

Az iskolában

154

Ahogy’leül velem szemben, előbb egy kicsit bizonytalan, mintha fáradt len­ne,, keresi a szavakat, de aztán ahogy belemelegszik, szemeibe visszatér a ra­gyogás, mozdulatai megélénkülnek, és olyan magával ragadóan, olyan meggyőző erővel válaszol, mint az a fiatal tanítónő, akit a Szomszédok adá­saiban az ország nagyobbik fele megismert és megszeretett.

fin is evvel kezdem: — Nemcsak a Szomszédokban vagy tanárnő, hanem ha |ól tudom, akkor annak is készültél.

— Igen. Tanítóképzőbe jelentkeztem a Színművészeti Főiskolán kívül. Azért oda, mert humán érdeklődésű voltam. Szerettem a nyelveket, a ma­gyart, de a matekot és a fizikát kevéssé. Kaposvárott jártam gimnáziumba, orosz tagozatra. Az általános iskolában ötös tanuló voltam, de a gimnázium­ban már nem ment olyan jól.

— Talán azért, mert egészen más dolgok kezdtek érdekelni?

— Nemcsak a középiskolában, hanem már korábban is. Jártam amatőr szín­padokra, versmondóversenyekre. Ezeket hamar megszerettem.

— Jobban érdekeltek, mint az orosz?

— Igen. Orosz tagozatra azért mentem, mert németen nem volt hely. A fele osztály német, a fele meg orosz tagozatos volt.

— Ez azt jelenti, hogy a mai napig kitünően beszélsz oroszul?

— Igen, nagyon jól beszélek oroszul.

— Tehát egy szót sem tudsz.

— Na nem, azért valamennyire tudok, de nem használtam. Ha németre jár­tam volna, akkor más lenne — most tanulok németül —, annak hasznát lát­nám, de az oroszt nem tudtam használni semmire. Maximum arra, hogy ha Moszkvában vendégszerepelünk, akkor valahogy meg tudom értetni ma­gam az étteremben.

— A középiskola végén úgy döntöttél, hogy a tanítóképzőt próbálod meg?

— Igen. Mindenképpen tovább akartam tanulni, mert a gimnázium kevés bármihez is, viszont nem’ volt semmiféle különösebb gyakorlati érzékem, hogy valamilyen szakmát tanuljak. Ezenkívül jelentkeztem a Színművészeti­re is; gondoltam, megpróbálom (bár úgy utólag nem is tudom, honnan volt hozzá bátorságom).

— A szüleid befolyásoltak?

— Nem befolyásoltak. Mindig azt akarták, hogy jól tanuljak, de egyáltalán nem befolyásoltak. Most így utólag mind a ketten örülnek, hogy színésznő vagyok, és tulajdonképpen büszkék rám.

— Kaposvár fogalom a hazai színházi életben. Az amatőr színpadokon és vers­mondásokon kívül érdekelt az „igazi”színház is?

155

— Igen. Rendszeresen jártam Színházba. Csak akkor még nem tudtam, hogy a kaposvári színház egy ilyen „hű, de milyen”, mert nekem teljesen tá­voli volt ez az egész színészi pálya. Semmit sem tudtam róla. Szinte öntudat­lan boldogságban néztem az előadásokat.

— Akkor a Színház- és Filmművészeti Főiskola számodra álom volt.

— Igen, álom. Nem is gondoltam komolyan, hogy engem felvesznek.

— Készültél a felvételire?

— Az osztályból többen is jelentkeztünk a főiskolára, és így közösen készül­tünk. Ötőlük tudtam meg, hogy miyen verseket kell vinni. Kaposvárról elég sokan szoktak jelentkezni, éppen a színház hatása miatt, a főiskolára. Egé­szen egyszerű verseket szedtem össze, amiket olvasókönyvből, meg nem tu­dom honnan néztem ki. De voltak olyan versek is, amikkel szavalóversenyeken szerepeltem. Például Nagy László-versek, amiket na­gyon szerettem. Valahogy tényleg úgy mentem oda, hogy nem tudtam, miről j van szó, nem tudtam, hogy ez milyen nagy dolog, és ettől olyan bátran csinál­tam mindent, mint aki nem tudja, hogy hova csöppent.

— Ha alaposabban tájékozódtál volna, lehet, hogy megrettensz a felvételitől?

— Igen. Ha előre tudom, hogy milyen a felvételi, biztos.

— Tényleg, milyen a felvételi?

— Milyen? Elmondom. Ültem a főiskola folyosóján, és mielőtt rám került a sor, annyira izgultam, mint később egy-egy premier előtt, vagy még jobban. Nagyon féltem. Aztán láttam, hogy mindenki ugyanúgy ül és tördeli a kezét. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Bent Simon Zsuzsa vizsgáztatott először: Ó tulajdonképpen aranyos volt, meg kedves, a végén már szinte élveztem a dolgot. Eljutottam a második fordulóig.

— Ezzel párhuzamosan nőtt a feszültség benned?

— Nem, mert ott volt mögötte az, hogy én — ha ez nem sikerül — elmegyek a tanítóképzőbe, így nem volt a dolognak akkora tétje. Ha nagyon-nagyon vágytam volna rá, vagy ötödször jelentkezem, akkor természetesen más.

— Mikor tudtad meg hogy felvettek?

— A harmadik után nem volt rögtön eredményhirdetés, csak este. Nekem másnap kellett érettségiznem, így mielőtt hazautaztam, megkértem az egyik osztálytársamat, akivel együtt jöttünk, hogy ha megtud valamit, hívjon fel. Egész éjszaka nem aludtam, vártam a telefont, de hiába. Reggel kisírt szemmel indultam az érettségire amikor váratlanul megjelent az osztálytár­sam, és közölte, hogy fölvettek. Fantasztikus érzés volt, szinte hihetetlen. Aznap én voltam a legboldogabb és legfelszabadultabb érettségiző. Nem tu­dott lekötni se a magyar, se a történelem. Egyfolytában az járt a fejemben: nem igaz, hogy ez velem megtörtént.

— De miután megtörtént, gondolom, alaposan át is alakította az életedet.

— Igen. Budapesten belekerültem egy olyan környezetbe, ami jó fél éven keresztül bántóan idegen volt. A kollégiumban laktam, és nem tudtam meg­szokni a Vas utcában azt a borzasztó zajt. Ezenkívül én voltam a legfiata­labb az osztályban. A többiek mind idősebbek voltak nálam, korábbi stúdiósok, vagányok, én meg csak ültem ott az órákon, mint egy nyuszi. Azt hiszem két-három ember kivételével, akiket közben kirostált^, majdnem mindenki pesti volt. Sokat sírtam az elején, az biztos. Az viszont, hogy kollé­giumbaji laktam, jó is volt, mert ha este hazamentem bánatosan, hogy ez ne­kem nem sikerült, a többiek vigasztaltak és segítettek. Ez az együttlét, ez sokat segített.

— Kinek az osztályába kerültél?

— Marton László és Valló Péter osztályába. Esztergályos Károly volt a fil­mes tanárunk és tanított Szinetár Miklós is. Láttam rajtuk, hogy szeretnek, hogy biztatnak és segítenek. Az osztálytársaim is megszerettek, és az első félév után már éreztem, hogy beilleszkedtem.

157

— Kik voltak az osztálytársak?

— Kilencen voltunk az osztályban. Többek között oda járt Rudolf Péter, Nyertes Zsuzsa, Szerémi Zoltán. Nagyon jól éreztem magam. Itt végre olyasmikkel foglalkozhattam, amihez kedvem volt. Nem volt fizika, kémia, matek. Akinek az óráira nagyon emlékszem, az elsősorban Hegedűs Géza bácsi, de nagyon jók voltak a mindenféle mozgásórák, mint akrobatika, tánc, balett stb. Gyerekkoromban nem jártam balettra, nem tanultam énekelni, és ez itt klassz dolog volt, bár fárasztó is, mert azért elég feszített volt a tem­pó, főleg azok után, hogy az ember gimnáziumba jár, bemegy az órára és csak ül egész nap.

— Budapesten nemcsak a főiskolával kellett megismerkedned, megbarátkoz­nod, hanem magával a várossal is.

— Igen; A város is egészen ismeretlen volt. Én amúgy is elég rosszul tájéko­zódom, most 8 év után úgy nagyjából ismerem a dolgokat, de akkor szinte a Rákóczi útról sem találtam ki a Lenin körútra.

— A főiskolai évek alatt már a főiskolán kívül is dolgozhattál?

— Igen. Naiva alkat voltam, és ezért hívtak mindenfelé naiva szerepekre.

— Például?

— Pédául a Zsurzs Éva rendezte Különös házasság volt ilyen, ami nagyon jó volt, mert hosszú film, és a forgatás körülményeit jól megismerhettem, rá­adásul nagyon jó volt a forgatáson a hangulat. Másodéves koromban Eszter­gályos Károly hívott egy Kassák-filmbe, ahol Iglódival szerepeltem együtt. De sok apró kis szerep is volt, cselédlányok, egy-két mondatos kis szerepek. A Vígszínházban is játszottunk, az utolsó két évben Marton is és Valló is a Vígben volt, így minket is oda vittek gyakorlatra. A Popfesztivált csináltuk, amit Marton felújított. Az egész osztály benne volt, és én életemben akkor játszottam először ilyen nagy színpadon. Emlékszem rá, hogy a vígszínházi színpad milyen óriási nagynak tűnt. Félelmetes volt, de mert együtt volt az osztály és egymásra nézhettünk, az olyan megnyugtató volt. A Vígszínház­ban egyszer be is ugrottam a Sanda bohócba Kútvölgyi helyett, ami nekem akkor, főiskolásként nagy élmény volt. Jól éreztem magam a Vígben.

— Lehetőséged lett volna a Vígszínházba kerülni?

— Nem. Nem hívtak. De itt akartam maradni Pesten. Az osztályból 5 em­bert leszerződtettek a Vígszínházba már februárban, és maradtunk 3 — 4-en, akiknek nem volt még szerződésük.

— Végül ki keresett meg szerződésajánlattal?

158

— Szép Ernő Május című’ darabjában vizsgáztam negyedévben, és Szabó I ’rvin, aki megnézte az előadást, szerződtetett.

— Budapesten maradtál tehát a József Attila Színházban.

— Igen.

— Milyen lehetőségekkel?

— Amikor ide jöttem, itt kevés fiatal színész volt, és úgy éreztem, jó is, hogy idejövök, mert legalább többet tudok játszani. Szerencsém volt, főszerepet kaptam rögtön, és aztán minden évben kaptam egy-egy főszerepet. Amit legjobban szerettem eddig, és amit sajnos elég hamar levettek a műsorról, pedig szerintem nagyon szép előadás volt, a Valló rendezte Tündérlaki lá­nyok. Nagyon szerettem játszani még a Mezítláb a parkbant, amit szintén Valló rendezett, majd A kis herceget. De volt több kisebb szerep is, mint pl. a Csendesek a hajnalok Fehér Annával meg a többiekkel, ami tiszta „lány- buli”volt.

— A főiskola után megszánt a kollégium is, tehát egzisztenciát kellett teremte­ned.

— Igen. Albérletben laktam. Nagyon nehéz volt, csak az ember a pálya kez­detén még olyan nagyon lelkes, hogy majd reggeltől estig a színházban, meg majd megélünk 2600 Ft-ból is, mert annyi volt a fizetésem.

— Ebből 2000 volt az albérlet?

— Igen. 2000 volt az albérlet, de persze egy idő után ez nem megy. Dolgozni kezdtem a színház mellett.

— Kikeresett? A szinkron, a Rádió, a filmgyár?

— A Rádió nem, mert a Rádióba nehezebb bejutni, de a szinkron igen. A TV-ben is sokat dolgoztam. A filmgyárba, amikor főiskolás voltam, akkor mindig hívogattak mindenféle próbafelvételre. Egy mesefilmben játszottam is. De amióta elvégeztem a főiskolát, azóta nem hívnak.

— Hívtak viszont a Szomszédokba.

— Olvastam az Esti Hírlapban, hogy készül egy sorozat Szomszédok címen, és hallottam az amerikai filmsorozatokról is, amik évek óta mennek. Aztán egyszer csak hívott telefonon Szabó Gábor, a Szomszédok gyártásvezetője, hogy vállaljam el az egyik főszerepet. Előzőleg Fehér Anna mondta, hogy ő benne lenne a sorozatban, de nem tudja eldönteni, hogy mit csináljon. Ak­kor még én adtam neki tanácsokat, hogy Anna, azért ezt el kellene vállalni. Nem tudott dönteni, mert ez hosszadalmas dolog, és ha itt leköti magát, nem fogják máshova hívni, mert hogy ő lesz a Szomszédokban az egyik ügyeletes szereplő. Aztán pár naprá rá felhívtak engem, és akkor — ahogy ő tépelődött ezen, bennem is elkezdődött: talán igaza van Annának, hogy

159

Társadalmi munkán a tanárok (Ivancsics Ilona, Both Béla, Kiss Gábor) nem kellene. Viszont mivel a színházban játszottam azelőtt is és tudtam, hogy ezután is fogok, sőt, ha valaki népszerűbb lesz, az talán a színháznak is jobb, ezért hamar döntöttem.

— Visszatekintve most hogy látod, azt vállaltad, amire akkor gondoltál?

— Igen.

— A színház vezetősége is tolerálta döntésedet?

— Teljes mértékben.

— És a közönség? Ha fellépsz a színpadra, megindul a suttogás?

— Igen. A „sz” betűt, azt nagyon ismerem, de ez van a villamoson is, a met­rón is. — Tudod, ez a … — de a nevemet, azt nem. — Tudod, az a … Olyan hangosak, és azt hiszik, hogy nem hallom. Néha zavar, amikor rosszabb ked­vem van, de amikor jó a hangulatom, csak legfeljebb elmosolyodok. Általá­ban előnyöm származott abból, hogy megismernek. Én nem tudtam, vagy

nem tudhattam azelőtt, hogy a népszerűség mivel járhat. A színházban akár­

hány főszerepet eljátszhattam, egyik sem hozott ilyen ismertséget. Igen, a színház más, tulajdonképpen a színházat jobban is szeretem, de ez nem azt

jelenti, hogy nem érzem jól magam a forgatáson vagy nem szeretem csinálni,

160

i snk a színház nekem teljesebb. Azt nem szeretem a filmezésben, amikor el­mondok egy mondatot és nem a partnernek kell mondani, hanem egy kéz­nek, egy nézésiránynak. Nem szeretem, hogy minden szét van szabdalva, tördelve, nehéz végiggondolni. Most már megszoktam, de mégis úgy érzem, hogy nem ez az igazi.

Amikor felkértek, már konkrét szerepről volt szó?

— Igen, a tanítónőről. Megmondom őszintén, nem voltam túlságosan lelkes ettől a tanítónő-szereptől, mert függetlenül attól, hogy én tanítónő akartam lenni, talán egy izgalmasabb figura jobb lett volna. Kezdetben a témasem iz­gatott annyira, az iskola, a gyerekek, a tanári szoba. Bár nem is tudom, mi­lyen szerep lett volna jó. Mivel nem ismertem a történetet — csak egy könyvet kaptunk —, ezért azt sem tudtam, hogy ez merre tart, vagy milyen az egész figura, hogyan képzelik a továbbiakban. Csak annyit tudtam, hogy ki az anyja, apja, és nyomdász a férje.

— Korábban dolgoztál már Horváth Ádámmal?

— Nem dolgoztam vele, csak hallottam a jó hírét, és örültem neki, hogy ő rendezi a sorozatot.

— Ez alatt a két év alatt volt idő összeismerkedni. Milyen színész—rendező kapcsolat alakult ki?

— Nagyon jó, de azt hiszem, nemcsak nekem, hanem mindenkinek jó vele a kapcsolata. Ilyen stábbal sem találkoztam még, pedig elég sokat dolgoztam a TV-ben kisebb-nagyobb szerepekben, de csak annyi maradt meg bennem, hogy nagyon sokat kellett várni, ülni, nem ment semmi, az ember holtfárad- tan ment haza, nem működött a dolog, és én azt hittem, hogy ez a termé­szetes. Aztán belecsöppentem ebbe a sorozatba, és kiderült, hogy nem az a természetes, hanem ez, amit Horváth Ádám csinál, hogy minden flottul megy, akkor kell a kamera elé menni, amikor készen vagy, nem kell félórá­kat ácsorogni, izzadni. Valló Péter, aki sajnos már elszerződött a József Atti­la Színháztól, és Horváth Ádám az a két rendező, akikkel nagyon szeretek együtt dolgozni. Nem szeretem az ordítozó, rikácsoló rendezőket, akiket nem érdekel a színész, csak a darab, és nem veszik figyelembe, hogy a szí­nész ember, hogy az idegrendszerével is dolgozik.

— Általában egy magyar színésznek ritkán van lehetősége ennyire és ilyen hosszan együtt élni egy szereppel.

— Igen. Mintha tanítónő lennék, és nem színész. Elmentem csempét vásá­rolni és kértem az eladót, hogy számolja ki, mennyi lesz. Erre megjegyezte, hogy egy tanítónőnek tudni kellene számolni. Mindenhol azonosítanak. Ha gyerekek jönnek, előre köszönnek úgy, mint a tanárjuknak.

161

— És te mennyire azonosítod, magad ezzel a szereppel?

— Semennyire. Az oroszlán télenben Hercegnőt játszom. Most képzeld el, ott is feltennéd ezt a kérdést?

— Pedig a figura főbb tulajdonságai rád is jellemzőek.

— Nem egészen, én azt hiszem, hogy ennél sokkal hebrencsebb, szétszór- tabb, sokszor vidámabb, néha sokkal ingerlékenyebb vagyok, tehát ennél szélsőségesebb a természetem, míg ez a figura kicsit olyan középutas, szóval úgy egyenesen megy előre. Jutka kicsit melankolikus, néha sír, mert meg­bántják, nagyon szorgalmas, meg mindent a gyerekekért tesz. Sok mindent csinál és vállal, de a saját kapcsolatukért nem tesz annyit, mint az iskoláért.

— Milyen a kapcsolatod a szerzőkkel, az írókkal?

— Polgár Andrást ismerem, aki több előadásra eljött és megnézett a szín­házban. Bár egy színésznek az a feladata, hogy eljátsszon egy megírt szere­pet, itt ez mégis teljesen újszerű. Ezért nem ártott volna, ha összeülünk beszélgetni, ki milyen, mégis merre lehetne vinni a sorsát, mert azért olyat nagyon nem lehet ebben a szerepben csinálni, ami nem én vagyok, vagy nem rám jellemző.

Az „apával”, Szatmári Istvánnal

162

— Tájékoztat valaki időnként, hogy merre megy a tanárnő sorsa?

— Igen, Horváth Ádám mindig elmondja előre, hogy mi fog velem történni nyáron vagy ősszel, vagy ha valami lényegesebb dolog lesz. De nem is ez a problémám, hanem az, hogy azók, akik írják, nem ismerik a mai huszonegy- néhány éves korosztályt. Nem ismerik a beszédstílusukat, egy szinte irodal- miaskodó szöveget kell elmondani, ami sokszor nem jön a számra. Például Nemcsák Karcsi a munkahelyén biztos, hogy nem úgy beszélne, ahogy ő be­szél. Vagy egy mai tanítónő nem ilyen bezárt ingnyakú, köpenyes valaki, ha­nem ugyanolyan mai lány, mint én vagy a másik. Nekünk van egy mai stílusunk, ami itt hiányzik. Ennek az íze hiányzik például Anita szerepéből is. Ő ugyanúgy beszél, ugyanolyan stílusban, mint mi. Ugyanolyan választé­kosán.

— Az életetek színtere is eléggé beszűkített, a lakás és az iskola.

— Igen. Se egy mozi, se egy koncert, mondjuk mert nyár van, elmegyünk nyaralni, de ennyi. Ennél érdekesebb dolgokat is lehetne csinálni, ami fel­dobná és egy kicsit színesebbé tenné az egészet.

— Nem a Vágási család egzisztenciális körülményeiből fakad, hogy ők nem mennek moziba, színházba?

— Nem tudom, mennyit keres egy nyomdász, de azért egy mozira csak telik, meg egy fagyira, vagy barátokra. Egy kicsit vagányabbra is venném a figurát. Ha a rózsadombi lány hozzámegy egy intézeti fiúhoz, az biztos vagányabb, őszintébb, emberibb ember.

— Jutka külső megjelenése azonos a tiéddel?

— Azonos. Olyan ruhákat veszek fel, amiket én is szívesen hordok. Amit én nem hordanék az életben szívesen, azt biztos, hogy itt sem veszem fel. Sok­szor a frizura is azonos.

— Beszéltünk arról, hogy a figurához képest te vidámabb vagy, könnyen meg­nevettethető. A stábban uralkodó jó hangulat ehhez kedvez?

— Ha nem lenne jó a hangulat, vagy azt érezném — és nemcsak itt, hanem a színházban is —, hogy nem vagyok szimpatikus, ha egy kis ellenszenvet ér­zek a másik részéről, akkor én biztos, hogy nem nevetek. Ha azt érzem, hogy jó a hangulat, kedvesek, szeretnek, akkor én is jól érzem magam, és köny- nyebben is nevetek. Szerencse, hogy Frajt Edittel nem dolgozom együtt, mert ő is nagyon nevetős, és ha mi együtt lennénk, az valami katasztrófa len­ne. Sajnos én a színpadon is nevetős vagyok, főleg ha olyan a darab, amit szeretek csinálni. Szeretem, ha olyan emberekkel dolgozom, akikkel lehet humorizálni és nem sértődnek meg.

163

— Elmondtad, hogy mit lehetne másképpen csinálni a figurával, hogy még jobb legyen. De ezt a tanárnőt nemcsak te ítéled meg hanem a nézők milliói is. Ok hogyan reagálnak erre az alakításodra ?

— Nagyon sok levelet kapok. A levelekből az derül ki, hogy a nézők, az át­lagnéző nagyon szereti a sorozatot. Egyszer odajött valaki hozzám egy társa­ságból és azt mondja: — Én tudom, hogy nem szokás dicsérni a TV-t, csak szidni, de én azért nézem ám a Szomszédokat, és tetszik, nagyon tetszik. Mi lesz a folytatás? — De ő is csak titokban jött oda hozzám, mert a többiek előtt nem merte mondani, hogy neki ez tetszik. Pedig kiderül, hogy aki szid­ja, az is nézi, különben honnan tudná, hogy miről van szó.

— Mennyire rendezte át az elmúlt 2 év az életedet?

— Ez most az ötödik évem a pályán, és valahogy úgy számolgattam magam­ban, hogy öt év után 28 éves leszek, és ha nem sikerül vagy ha nem megy ez a dolog, akkor talán nem is kellene erőltetni. Nem ijedek meg attól sem, ha vége van a Szomszédoknak és nem megy a színház sem, hogy valami mást kell csinálnom. Függetlenül attól, hogy nincsen semmiféle szakmám — amit sajnálok egyébként, mert lehet, hogy jobb lenne, főleg ebben a nehéz idő­szakban. Csak azért említem, mert ez megint egy ilyen csoda volt, hogy jött a Szomszédok, a népszerűség és anyagilag a lehetőség, hogy el tudtam kezde­ni azt, amit elképzeltem a főiskola után: otthont teremteni, hogy nyugodtab- ban éljek és családra is legyen idő. Voltam én panelház lakója a valóságban is: egy 30 négyzetméteres földszinti, sötét lakásban laktam, de nekem az is nagy dolog volt, mert az a tanácsi lakás, az a sajátom, csak az enyém volt, te­hát nem albérletben vagy kollégiumban kellett lakni. Most is a sajátomban lakom, csak már nem 30 négyzetméteresben, hanem nagyobban. Tulajdon­képpen én vidéki vagyok, és soha nem tudtam megszokni a budapesti zajt. Mindig vágytam arra, hogy valahol a közelben egy kicsit nyugodtabb helyen éljek, ahonnan jó elindulni, és ahova jó hazamenni. Számomra ez a lényeg, mert egy 30 négyzetméteres zajos lakásban nem lehet feltöltődni, se pihen­ni, oda nem jó hazamenni, az nem egy élettér.

— Hogyan töltődsz fel, hogyan kapcsolódsz ki?

— Rendszeresen járok tornázni, egy héten kétszer. Amikor a Szomszédok elkezdődött, akkor kezdtem csinálni. Elég fáradt voltam, de azt mondtam magamnak, akkor is elmegyek és elkezdek rendszeresen tornázni. Nagyon sokat jelentett, hogy csinálom. Fizikailag is sokkal jobban bírok mindent, és a színpadon is jobb az állóképességem, jobb a kedvem. Utazni nagyon sze­retek. Olvasni kevesebb időm van most az építkezés, illetve felújítás miatt,

I

164

ilc már alig várom, hogy befejezzem, és hogy normális kerékvágásba álljon irz életem.

— Mit mondanál el, amiről nem beszéltünk, de számodra fontos lehet?

— Nagyon szeretem a természetet, az állatokat. Nem dohányzom, nem iszom, reformétrenden élek és biokertészkedést folytatok. Az első zöldsé­gem, a retek már fogyasztható. Igaz, hogy a földi bolháktól ezer lyuk van raj­ta, viszont nincs benne permedé. Tudod, amíg Pesten laktam, gyakran voltam rosszkedvű, depressziós. Már rosszkedvűen ébredtem, és gyakran el­rontotta az egész napomat, mert nem is akartam, hogy jobb legyen a közér­zetem. Amióta közel vagyok a természethez, megváltozott minden. A pályán nem tud olyan rossz dolog történni velem, hogy ne tudnám túltenni magam rajta, amikor hazaérek. Egész évben kertészkedem, lesem, hogy mi­kor bújnak ki a kis növénykék, amiket elvetettem.

Miután befejeztük a beszélgetést, ismét munkához látott. A csendes kis ut­ca, ahol lakik, földút, kisebb-nagyobb kátyúkkal. Most éppen az úthibákat javítgatja. Gondosan feltölti a gödröket sóderral, elegyengeti és mosolyogva nézi, nem döccen-e meg az autóm, amikor elindulok.

Nemcsák Károly

Megnyerő, közvetlen egyéniség, aki bárkivel hamar kontaktust teremt. Nincs benne semmi mesterkélt, bonyolult. Szívesen és őszintén beszél, ha belelendül, bár ahogy mondja, idegen, távoli tőle, hogy magáról beszéljen.

— Ha jól tudom, harmadik nekifutásra vettek fel a Főiskolára. Ilyen erős volt az elhatározás, hogy háromszor is megpróbáltad?

— Igen. Sokat gondolkoztam, hogy mitől volt ez a makacsság bennem. Nem volt senki a családban, aki művészettel foglalkozott volna. A szüleim mindig azt akarták, hogy jelentkezzem ügyvédnek, vagy legyek valamilyen „okos” ember. Mert ez a színészet, ez nem egy komoly dolog. Meg el is veszítették ők maguk is a bizalmukat abban, hogy engem felvesznek, amikor másod­szorra is kirúgtak.

— Hol születtél, kik a szüleid?

— Borsodban születtem, Miskolc mellett egy kis faluban. Úgy hívják, hogy Mocsolyás. Tanácsilag most Kisgyőrhöz van csatolva. Nem nagyon ismerik azt a falut. Ma már egyre kevesebb ember él ott, nagyon sokan elköltöztek.

— Szüleid a mai napig ott élnek?

— Igen. Édesapám kőműves volt, édesanyám háztartásbeli, van egy nagy szőlőnk, nagy telkünk, úgyhogy elég sok gond van még most is vele.

— Tanulni bejártál Miskolcra?

— Nem, nekem nagyon szép diákéveim voltak. Volt egy tanítónénim, még az általános iskolában, akire szívesen emlékezem: valószínűleg ez az egész „színészet” hozzá is visszavezethető. A férjével tanítottak az osztatlan isko­lánkban. Én ott jártam hatodikos koromig iskolába. Akkor szüleim, akik azt akarták, hogy továbbtanuljak, azt gondolták, hogy az otthon szerzett isme­ret kevés lesz, és elvittek Tiszakeszire diákotthonba. Ott végeztem be az ál­talános iskolát.

— Elég korán kezdődött akkor számodra a szülői háztól való eltávolodás.

— Igen. Utána édesapám, mivel kőműves volt, azt szerette volna, hogy épí­tész legyek. Jelentkeztem is építőipari szakközépiskolába, ahová nem vet­

166

lek fel. Akkor Mezőcsátra kerültem gimnáziumba. Ott kezdtem el újra ver­set mondani.

— Milyen tanuló voltál a középiskolában? Érdekelt valami kifejezetten?

— A foci. Rossz tanuló voltam, mert nekem mindig kellett hogy legyen vala­ki a hátam mögött és noszogasson, hogy csináljak valamit. Itt nem volt szülői felügyelet, így nagyon el tudtam magam engedni.

— Egy idő után pályaválasztásra került a sor, tehát valamit tervezni kellett, hogy mi lesz az érettségi után. Itt már színésznek készültél?

— Igen, de ez titkos terv volt.

— Tehát csak te tudtál róla?

— Csak én, meg édesanyám. Édesapám még mindig akarta az építészetet, de én nem tudtam volna rajzolni, nem volt a kezemben. Elég nagy megdöb­benés volt, amikor bejelentettem, hogy színész akarok lenni. A gimiben so­kat mondtam verset, de nem voltam jó tanuló, és az terjedt el, hogy csak eminens tanulók jelentkezhetnek főiskolára. Az nem érdekelte a tanárai­mat, hogy van-e tehetségem ehhez a pályához vagy nincs. Kategorikusan ki­jelentették, hogy ha netán fel is vennének, az biztos, hogy kirúgnak.

— Felvétel előtt az ilyen biztatás nagy önbizalmat adhat.

— Édeanyám kísért fel, együtt jöttünk a felvételire. Nekem természetes volt, hogy bemegyek és azt mondják, mondjak el egy verset és én elmondom úgy, ahogy tudom. Amikor továbbengedtek az első felvételin, az iskola telje­sen megzavarodott, nem értették a dolgot. Aztán amikor a másodikon is túl­jutottam, akkor már teljes káosz volt.

— Folyamatosan értesültek mindenről?

— Persze, közben jönnek az értesítők, hogy mikor mész a következő vizsgá­ra. Aztán nem vettek fel. Akkor összeomlott az egész, mint egy kártyavár.

— Máshova nem is adtad be a jelentkezési lapodat?

— Nem, és itt volt a gond a családban édesapámmal, mert ő tudta, hogy a művészeti iskolákra jelentkezők beadhatják más helyre is, és nem értette, hogy én miért nem akarok egy másik főiskolára is jelentkezni. De nekem nem volt kedvem.

— Annyira nem, hogy a következő évben is csak ide jelentkeztél.

— Igen. A harmadik vizsga után a tanulmányi osztályvezető, aki kihirdette az eredményt, azt mondta, hogy próbáljam meg a következő évben is. Ez a mondat bennem volt mindig, meg arra gondoltam, hogy nem véletlenül en­gedhettek a harmadik rostáig.

— Minden esetre addig még ki kelleti húzni egy évet.

167

— Igen, dolgoznom kellett. Otthon egy évig az erdőgazdaságnál voltam rak­táros, meg egy hónapig pénztáros.

— A versmondások abbamaradtak?

— Nem, még abban az évben indult egy szövetkezeti szavalóverseny és in­dult a Ki mit tud. Mind a kettőre beneveztem. A Ki mit tudón eljutottam a középdöntőig. A szövetkezeti szavalóversenynek szintén volt 2 — 3 elődön­tője, azon a döntőig sikerült eljutnom.

— Tudatosan készültél a második felvételi vizsgára?

— Igen, kaptam egy-két anyagot. Azokban voltak monológok, prózák, és azokat bújtam, néztem, hogy mit lehet csinálni belőlük.

— Másodszorra nagyobb önbizalommal érkeztél? Egyrészt mögötted volt az előző felvételi, ahol a 3. rostáig eljutottál, másrészt azt mondták: „próbálja meg legközelebb”?

— Biztos, hogy nagyobb volt az önbizalmam. Valószínű, mert hogy nagyon fájt az, amikor kirúgtak. Pláne úgy, hogy olyan simán ment megint minden. Első, második, és jött a harmadik, amikor azt mondták: nem.

— Indokolták?

A nyomdában (Horváth Sándor, Nemcsák Károly és Bodor Tibor)

168

Nem indokolnak ott semmit. Ha utánamennél, akkor bizonyára monda­nának 1 —2 mondatot.

Szüleid hogyan fogadták a második kudarcot?

Akkor már nem értették. Ez kész katasztrófa, ez nem lehet. És akkor el­mentem Miskolcra a színházba dolgozni.

— Ezek után, hogy másodszorra nem vettek fel, úgy gondoltad, hogy más irány­ból próbálod megközelíteni a pályát?

— Arra gondoltam, hogy végül is színész leszek így vagy úgy, de az leszek. Gondoltam, bemegyek Miskolcra és ott majd tudnak valami segédszínészi Állást nekem. Azt nem tudtak, úgyhogy díszletező lettem. Nem fértem be a csapatba. Sem az énekkarba, sem a statiszták közé. De azt hiszem, nem is nagyon erőltették magukat, hogy felvegyenek. így utólag örülök, hogy nem vettek fel, csak harmadszorra, hisz fizikailag is meg kellett erősödnöm, és az, hogy a műszakba kerültem, az is jó dolog volt, mert más oldalról ismertem ineg a színházat.

— Amit addig csak nézőként láttál?

— Igen, bár nem sokat jártam színházba, mert nem volt nagyon alkalmam rá. De most, hogy mindennapos közelségben voltam a bútorokkal, díszle­tekkel és más távolság volt a színészek és köztem, ettől volt egy furcsasága az egésznek.

— Megpróbáltál, átkerülni segédszínésznek?

— Amikor már jelentkeztem a Főiskolára, úgy tavasszal egyszer meghallga­tott az akkori főrendező, és nagyon biztatóan azt mondta, hogy ha nem vesz­nek fel, akkor ő átvesz segédszínésznek. Szerencsére nem kellett beváltania az ígéretét, mert felvettek.

— Ez volt a harmadik nekifutás.

— A harmadik felvételi vizsgán ugyanaz volt, mint a többin. Minden ugyan­úgy történt, csak több embert ismertem már, mint eddig. Éreztem, hogy ezek drukkolnak, szurkolnak nekem. Ez kellemes érzés volt. Különben sem­mi rendkívüli nem volt. Felvettek és kész. Elcsodálkoztam, és nem is tudom, hogyan reagáltam.

— Ez azt jelentette, hogy Budapestre kellett költöznöd ?

— Igei). Én nagyon szerettem a Főiskolát és a várost is. Egy csoda. Kollégi­umban laktam. Otthon kicsi házak vannak, itt fantasztikusan nagy házak. Nagyon szerettem a várost, a mai napig is szeretem. Szerettem sétálni, jár­kálni az emberek között. Nem sók utcát ismertem, csak a Rákóczi utat meg az Erzsébet-hidat, a Keleti pályaudvar és a Főiskola közötti részt.

— A Főiskolán kinek az osztályába kerültél?

169

— Békés Andráséba. Egyik osztálytársam Fehér Anna volt.

— Szívesen emlékszel vissza erre az időre?

— Igen. Különösen Békés mondataira emlékszem vissza nagyon. Tőle kap tam először a színházra vonatkozó instrukciókat. Ó az első meghatározz ember az életemben. Rögtön az elején kijelentette, hogy itt mindenki tiszti lappal kezd, itt mindenki annyi lesz, amennyit teljesít, és amennyi a tehetsé­géből futja. Ez adott erőt bepótolni a hiányosságaimat és leküzdeni a gátlá­saimat; ez segített, hogy felszabadultan tudjak létezni. Én imádtam a főiskolát, nekem mindenképpen nagyon fontos volt az életemben.

— Eltelt a négy év és jöttek az ajánlatok?

— Harmadév végefelé csináltuk Goldoni: Két úr szolgáját a Játékszínben Békés rendezésében. Ezt megnézte Ruszt József, és felkérte az osztályt, menjen le Szegedre, ahol ő rendez nekünk egy vizsgaelőadást, aztán játsz- szuk sorozatban a Két úr szolgáját. Mikor visszajöttünk, furcsa helyzet ala­kult ki, mert nekem nem voltak ajánlataim. Ez is borzasztó. Ültem otthon a kollégiumban és jöttek a táviratok, de nekem nem küldött senki, nem hívott senki. Február volt, Ruszt Jóska éppen csinált valamilyen TV-játékot, és meghívott bennünket az osztályból „alabárdosnak”. Volt két mondatom. Forgatás közben megkérdezte, hogy tudom-e a telefonszámát. Megadta és kérte, hogy hívjam fel. Mikor felhívtam megkérdezte, hogy van-e kedvem Szegedre visszamenni? Megvolt az első ajánlat. Aztán megbeszéltünk egy időpontot, hogy felhozza a szerződést, és valamikor február 20. körül alá is írtam. Nem sokat gondolkoztam rajta. Egy héten belül — egy kollégám megbetegedett, és én vettem át a szerepét — ismét lekerültem Szegedre. De most már mint tag, mert nem tudtak vendégként fizetni. Leszerződtem március 1-jétől havi fixre.

— Mennyi időt töltöttél ott?

— Egy évet. Illetve negyedévet és egy egészet.

— Milyen volt ez a bő egy év?

— Nagyon jó, ha meggondolom, hogy ebben az évben 6 bemutató volt.

— Ruszt ebben az időszakban végig Szegeden volt?

— ^en

— O volta másodikmeghatározó ember a pályádon?

— Igen. Békés, aztán Ruszt. Annyira, hogy bár én jól éreztem magam Sze­geden, Ruszt után néhányad magammal átköltöztem Zalaegerszegre, ahol csak egy színházépület volt, amit éppen felújítottak. Induló színház, aminek ez volt az első társulata. Vittük át az alapkövet Szegedről.

— Zalaegerszeg hány évet jelentett?

170

Négyet. És mind a 4 év Ruszttal. Ó volt az igazgató, a főrendező, minden A volt, apánk, anyánk. Rengeteget játszottam. 7—8 bemutató évente, a nyá- i i játékokat is beszámítva.

Szeged rövidebb periódus volt, de ez itt négy év. Nem hiányzott Budapest?

– Én nagyon jól alkalmazkodom a környezetemhez. Nem volt nehéz. Azonkívül vidéld gyerek vagyok, tehát nem volt szokatlan az az élet. Párszor jártam fel Budapestre, de úgy elszakadt valami. A várost szerettem, de nem tudtam vele mit kezdeni. Ahhoz egy színház kell, hogy újra valamit csináljak.

– Megvolt benned a vágy egy ilyen színház után?

– Biztosan megvolt. Mindenkiben megvan a vágy, hogy Budapestre kerül­jön.

– Végül is mi volt a döntő ok, hogy Zalaegerszegről eljöttél?

– Zalaegerszegen eljutottunk egy pontig, amikor már nem értettük egy­mást. Színészek sem, rendező sem. Valami megszakadt közöttünk. Aztán egyszer csak jött egy levél a Radnóti Színpadról, amiben Bálint András kér­te, hogy látogassam meg és beszélgessünk egy kicsit.

– És meglátogattad?

Látogatóban az „anyánál” (Hacser Józsa és Nemcsák Károly)

171

— Igen. Találkoztam Andrással, aki nyíltan bevallotta, hogy ő ugyan med nem látott engem semmiben, de mindenfélét hallott rólam és ezért keresett meg. Megbeszéltük, hogy személyes találkozásunk után adunk magunknak 1 — 1 hónap gondolkodási időt. Ezalatt ő eldönti, hogy beleférek-e abba a képbe, amit ő elképzel erről a társulatról, én meg eldöntőm, hogy van-e eh­hez kedvem. András elmondta azt is, hogy kiket fog szerződtetni még a tár­sulatba. Tudtam tehát, hogy Márton András, Egri Kati, Nagy Sándorj Takács Kati, Verebes Pista lesznek a kollégáim. Azt tehát tudtam, hogy ho­vajövök, s ez megkönnyítette a döntésemet.

— A Ruszttól való elválás nehezen ment, vagy ebben a periódusban már olyan volt a kapcsolat, hogy ez nem okozott nagy gondot?

pillanat, amikor nem tud a másikkal mit kezdeni.

— A budapesti szerződés kapcsán szerepek, szerepajánlatok is felmerültek?

— Nem, nekem soha senki nem ajánlott szerepeket, úgy látszik én szerző­döm rosszul. Legfeljebb annyit meg szoktam kérdezni, hogy játszom-e majd mert ha nem, akkor fölösleges jönni.

— Mit tudtál a Radnótiról?

— Mit tudtam? Ahogy leszerződtem, utána egy hónapon belül Szinetár ta­nár úr megrendezi Az élet álma című darabot, és abban én vagyok a fősze-

nincs.

— Most, hogy Budapestre jöttél, elérhető közelségbe került a TV, a Rádió, szín­ház, a Filmgyár.

— Rádiózni kezdtem egy idő után. Hívtak egy hónapban egyszer vagy két­szer. Szinkronba jártam, de ezt nem szerettem. A Filmgyárban egyszer vol­tam egy próbafelvételen, amiben aztán nem én játszottam azt a

amire hívtak, de közben találkoztam Grünvalaki Ferivel és csiná]

filmet. Egy teljes nap lett a címe. De elég sokat játszottam a színházban és hívtak máshova is. Csináltunk két éve karácsonykor Antal Imrével egy Pető- fí-műsort. Ez után találkoztam Horváth Ádámmal.

— Ez a találkozás egyben felkérés is volt a Szomszédok egyik szerepére?

— Antal Imre bemutatott Horváth Ádámnak, aki megemlítette, hogy készüí egy sorozat, és lehet, hogy megkeres majd a gyártásvezető engem. Mond­tam, hogy jó. Ennyiben maradtunk. 2 hónap múlva tényleg megkeresett a

172

felvételvezető, de én akkor nem tudtam, hogy ez egy ilyen hosszú távú és nagyvállalkozás lesz.

— Mire bekapcsolódtál a sorozatba, mire konkrét dolgokra került a sor, addig­ra már teljesen kész volt a figura, akit játszani kellett: Vágási Ferenc? Azt mondták: itt a könyv, ez a figura ilyen, bőrdzsekije van, fülbevalója van és itt la­kik?

— Igen. Ez előbb nem, de egy idő után kezdett zavarni. A szituációt megér­tem, kell írni 6 könyvet és azt kell mondani, hogy így nézel ki vagy úgy nézel ki. Csakhogy ez sorozat, méghozzá olyan, hogy nagyon sok élő rész van ben­ne, hiteles dokumentumok, aktualitások. Egy idő után azt gondoltam, hogy ha ez ennyire aktuális, és a forgatókönyvek nem kívántak tőlem olyan dol­got, ami nem én lettem volna, talán egy idő után annak, aki írja a könyvet vagy az én szövegemet, szintén könnyebbséget jelentett volna, ha megismer engem.

— Ez alatt az egy év alatt ez nem fordult elő?

— Néha Polgár Andrással szoktam találkozni vagy Zimrével.

— A beszélgetések nem olyan jellegűek, hogy például Polgár András bejelenti, hogy 5 rész múlva ez és ez fog történni Vágási Ferenccel, és te mit szólsz hozzá?

— Nem. Legfeljebb Ádámtól tudok meg egy-két dolgot. Ö például beleveszi ezeket a tojáslikőrös kávékat is.

— Tojáslikőrös kávékat?

— Igen. Ádám odafigyel arra, foglalkozik azzal, hogy én például a tojáslikő­rös kávét szeretem, és beleírja a jelenetbe. Ennyire kellene a szerzőknek is foglalkozniuk azzal, hogy te mit szeretsz.

— Vágási Ferencnek egy lakótelepi másfél szobás lakása van, amiben feleségé­vel együtt él. NemcsákKárolynak van lakása?

— A színészházban laktam egy ideig. Aztán 1988 közepén a sorozatnak kö­szönhetően hozzájutottam egy 29 m2 alapterületű garzonlakáshoz.

— Feleség?

— Feleség sincs, gyerek sincs.

— Színészi pályafutásodnak ebben a periódusában lettél igazán népszerű. Ho­gyan lehetett megszokni, megbarátkozni ezzel a népszerűséggel? Korábban szű- kebb közösségek ismertek akár Szegeden, akár Zalaegerszegen. Most meg a Radnóti Színpadról kilépsz az utcára, s bárki felismer.

— Nem volt egyszerű dolog. Biztos álszerénységnek hat, de* engem nagyon zavart egy időben. Nem tudtam vele mit kezdeni. Az is dühített, hogy voltam Rómeó, Csongor, Figaro, a világirodalom legszebb szerepeit eljátszottam, és senki nem tudott rólam semmit. Tudni tudtak azért, a szakma tudott ró-

173

Próba a lakótelepi konyhában (Fekete Tibor, Horváth Ádám, Nemcsák Károly)

lám, meg egy-két embernek megmaradt az arcom, ha egy TV-játékot lá­tott, és akkor — szinte az egyik pillanatról a másikra — annyi ember ismer. Van a népszerűségnek sok szép oldala is, amikor kedvesen viszonyulnak az emberhez, de vannak iszonyú emberek, akik olyan helyzetek elé állítanak, hogy majomnak érzem magam a ketrecben. Amikor állok a buszmegállóban és körbejárnak, mint búcsúban a ritkaságot. Azt, hogy nem Nemcsáknak szólítanak, hanem Vágásinak, már megszoktam. Arra már figyelek, hogy Feri.

— Akik megismernek, beleszólnak Vágási életébe?

— Nem, maximum addig jutottak el, hogy autogramos fényképet kérjenek.

— Kollégák között is ilyen népszerű a sorozat?

— Igen. Ellentétes irányban vagyok népszerű. Borzasztó, hogy a népszerű­ségnek milyen fokozatai és fázisai vannak. Az embert első időben zavarja, nem tud vele mit kezdeni, utána már megszokja, próbál alkalmazkodni eh­hez a helyzethez, azután jönnek a kollégák, akik érdekes szituációkat tud­nak teremteni az ember számára. És közben tudom, hogy azért is ez az

174

energia és indulat, mert hogy ők nincsenek benne. Ha ők is benne lennének n sorozatban, másképpen viszonyulnának a dologhoz.

— Olyan szakami megítélés nincs, ami például a szerep megoldására vonatko­zik?

— Nincs. De ha már erről beszélünk, ez tőlem olyan nagy energiát nem igé­nyel. Nem kell kibújnom a bőrömből, saját magam lehetek minden pillanat­ban. Nagyon szeretem a felvételeket, mert a hangulat nagyon jó, és profi módon működik az egész szervezet.

— Két éve forgat ugyanebben a felállásban a stáb is és a színészcsapat is. Van­nak, akik ennyi idő alatt, sőt ennél kevesebb idő alatt is ráunnak a munkatár­sakra.

— Én nagyon jól érzem magam ebben a csapatban. Abból megítélve — amennyi keveset én forgattam — mindig az volt a nehéz idő, amíg nem a gép előtt van az ember. De itt ha tízre hívnak, akkor 10.30-kor már biztos, hogy gép előtt vagyok. Nincs holt idő, leeresztés. Azontúl mindenki tudja a mun­káját és nincsenek ebből keletkező feszültségek.

— Van olyan színész kolléga, akivel itt találkoztál először?

— Ivancsics Ilonát már ismertem, mert együtt jártunk a Főiskolára. Akkor voltam harmadéves, amikor őt felvették. Ismertem, de eddig még nem ját­szottam vele. Érdekes, hogy az idősebb kollégákkal majdnem mindegyikkel valahogy összefutottam már az életben. Fekete Tibivel, aki az apám lett, Győrben ismerkedtem meg. Máriáss Jozsót Szegedről ismerem és szeretem azóta is, de mindenképpen nagy élmény, hogy ilyen sok emberrel dolgozha­tok együtt. Egy idő után szinte megismerem az egész szakmát.

— Ilyen hosszá forgatás és munka alatt a „filmgyártást” mint szakmát is megis­mered.

—Igen. Egy idő után tudja az ember, hogy hogyan tartsa a fejét, vannak technikai dolgok, amiket megtanul és otthonosabban mozog benne. A kö­vetkező TV-játéknál bizonyára nem lesz kameralázam, mert van ilyen. A gyakorlat azonban bizonyos biztonságot ad az embernek. Szakmailag tehát mindenképpen tanulom a mesterséget, és ez erre is abszolút jó.

— Milyen jövőt szánnál a figurának, ha esetleg a te kezedben lenne a sorsa ? ‘

— Egy idő után az nagyon zavart, hogy olyan nagyon tiszta gyerek voltam ebben a sorozatban. Egyenes. Azt gondolom, hogy azért tele vagyunk mi mindenféle kis bajokkal, meg rosszindulatokkal, ki milyen mértékben. De én nagyon-nagyon egyenes voltam, valami kis bonyodalom kellett volna, va­lahogy életszerűbbé lehetne az egészet tenni.

— Mit szólnak a szüleid ahhoz, hogy kéthetente látnak?

175

— Tudod, az az érdekes, hogy én amikor hazamegyek, akkor nem kezelnek engem másként, mint amikor otthon dolgoztam az erdőgazdaságban. És a falu sem kezel másként. Én megmaradtam Karcsinak. Biztos, hogy melen­geti a lelkűket, ha látnak a televízióban, meg hát azóta hiszik igazán el, hogy én színész vagyok, amióta a TV-ben látnak, addig ezt csak hallották, meg ír­ták, de írni mindenkiről lehet akármit. Ha hazamegyek, ugyanúgy csinálom a dolgomat, fogom a kapát vagy a kaszát, vagy megyünk metszeni, és ők ezt természetesnek tartják. Az lenne a természetellenes, ha én nem ezt csinál­nám, ha én öltönyben járnék az utcán és zsebkendőt tennék mindig magam alá, amikor leülök, és nem állnék le beszélgetni az emberekkel. Az, hogy na­ponta látnak a televízióban, hát nem otthon vagyok, hanem a TV-ben. Igen, ez nekik természetes, valahogy én nem is tudom, de ez olyan jó termé­szetesség. Fantasztikus az a fajta igény a szüléimben, hogy mind a ketten — a nővéremmel együtt — tanuljunk, „vigyük valamire”. Tanuljunk tovább és legyünk többek, mint ők. Ez az igény csodálatos dolog, és nem is tudom, hogy én honnan merítettem a színészethez az energiámat, ők honnét merí­tették azt az igényüket, amit velünk szemben tápláltak. Ez egy csodálatos dolog. Sokszor azon gondolkozom, hogy a töredékét sem bírom visszaadni nekik annak a sok jónak, amit Tőlük kaptam.

— Köszönöm a beszélgetést.

Bujtás János

11 éve ismerem. Még rendezőasszisztens volt, amikor először találkoztam az alacsony, hamar őszülő, energikus és jó humorú fiúval. Sokat és jól dolgo­zott, rengeteg produkcióban vett részt, szinte minden rendező szívesen látta a stábban. Majd 3 év főiskola következett, és most, 1989-ben friss adásren­dezői diplomával, kicsit őszebben, de ugyanolyan energikusan és humorral, 35 évesen rendező. Kapcsolatunk hamar barátság lett, gyakran vagyunk együtt munkától függetlenül is. A beszélgetés is nálunk készült. Jancsi figyel­mesen hallgatja a kérdéseket, sokkal nagyobb odaadással készül élete első „rendezői” interjújára, mint én a még csak tervezett kötet első beszélgetésé­re.

— A stáblistán legtöbbször mint technikai rendező szerepelsz, bár több részt önállóan rendeztél. Kezdjük azzal, mit rejt ez a funkció?

— A technikai rendező a televíziós munkában gyakorlatilag azt jelenti, hogy ha egy televíziós művet olyan rendező alkot meg, aki a készítés televíziós, technikai ismereteivel kevésbé rendelkezik, akkor a technikai rendező ki­egészíti a rendezői munkának ezt a részét. Egy színházi rendező a kamerák mozgásától a képvágásig, a felvételvezetésig a technikai rendezőre támasz­kodik. A Szomszédok esetében ez mást jelent. Korábban én úgy kerültem a stábba, mint aki a sorozat egyik későbbi rendezője lesz. Ez itt valójában ki­emelés a stáb megszokott szerkezetéből. Nem asszisztensi munka, hanem egyfajta együtt gondolkodás, stílusalakítás a sorozat rendezője, Horváth Ádám mellett. De ez a helyzet feltételezi, hogy a stábban kell lennie egy pro­fesszionális első asszisztensnek is.

— A technikai rendező a sorozatkészítés minden folyamatának részese. Talán így te vagy arra a legilletékesebb, hogy a Szomszédok egy részének készítését be­mutasd. Röviden mondd el azokat a munkafázisokat, amik az ötlettől az adá­sig nyomon követhetők.

— Egy általánosan felvázolt történéssor alapján, ami egy rész tartalma, az írók 3—4 oldalas szinopszisokat készítenék. Ez a szinopszis 2—3 perces je­lenetekben felépíti a készítendő rész jeleneteit, eseményeit. Ezt az általáno­

177

san felvázolt történessort közösen hozza létre a főrendező, a főszerkesztő, a két író, a dramaturg és én. Határidőre az írók megjelennek az elkészített szi­nopszissal, a pár mondatban leírt epizódokkal, és egy megbeszélés alkalmá­val ezeket részletesen elemezzük. Itt kiesik mindaz, ami fölösleges, rossz irányú és nem építi szervesen a sorozatot, illetve nem viszi előre a szereplő családok történetét. Ha a kieső részek helyett azonnal tudunk megoldást, akkor azt ott helyben beleszerkesztjük, ha több probléma van, akkor újból íródik a szinopszis. A szinopszis azt jelenti, hogy a félórás adás anyaga már fel van bontva 2—3 perces jelenetekre, a szereplőket és a helyszíneket meg­jelölő, bizonyos sorrendbe rakva. Ez elvileg a két író és a dramaturg együttes munkája. Vannak a szinopszison belül bizonyos jelenetek, amelyeket a je­lenlevő 6 ember teljesen egyformán gondol, és vannak olyan jelenetek, ame­lyekről abszolút másképp gondolkodnak. Ez így természetes, mert hat különböző korú, különböző tapasztalatokkal bíró, különböző alkatú ember­ről van szó, és lehet, hogy az, ami egyikünknek drasztikus megoldás, a másik szemében még enyhe vagy humoros. Például az író megírta,hogy Vágási Feri nyomdafestéket nem tűrő hangon kidobta a lakásából a Vöröskereszt kép­viselőjét, aki a feleség kérésére felkutatta a szüleit, és akit félreérthető szitu­ációban talál saját lakásában. Ez egy olyan példa, amikor az író egyedül maradt 5 ember véleményéveLszemben.

Amikor elkészül az a szinopszis, amit mindenki elfogad, az éppen soros író elvonul és 1 hét alatt megírja az irodalmi forgatókönyvet. Az irodalmi forga­tókönyv konkrét jelenetek sora. Ezek a jelenetek tartalmazzák a dialóguso­kat, tehát a párbeszédet, a helyszíneket, a szereplőket, és jelzi az összes szituációval kapcsolatban szükséges alapdolgokat. Ezt az irodalmi forgató- könyvet megkapják a rendezők, a főszerkesztő és a dramaturg. Ha bármi miatt (tartalom, szituáció, aktualitás, helyszín) valami átírandó, akkor ugyanaz történik, mint a szinopszissal, újra elvonulnak és újabb megbeszé­lés eredménye szerint az író korrigálja vagy átírja a szóban forgó jelenetet. Megtörténhet az is, hogy a szinopszisban elfogadott jelenetet írta meg az író, és az olvasás során jöttünk rá, hogy egy olyan jelenet született, ami rossz irányú példa lenne bizonyos nézők számára. Például az ABC vezetője meg­bízza Lenke nénit, hogy adja fel a napi bevételt a postán, és az idős asszonyt az utcán megtámadják. Bizonyos részletek ötletet adhattak volna egy esetle­ges kivitelezéshez, ezért elvetettük a jelenetet. Ha az elkészült irodalmi for­gatókönyv az említett alkotók számára kivétel nélkül elfogadható, akkor a rendező kapja meg, hogy technikai forgatókönyvet készítsen belőle. Ez azt jelenti, hogy a megírt jelenetek tartalma mellé odakerül a képi feldolgozás

178

• i megvalósítás leírása, kezdve a képek megkomponálásától a szükséges kellékekig, jelmezekig, mellékszereplőkig, különleges technikai igényekig. A megírt technikai könyvet sokszorosítják. Ezt megkapja az összes érintett h/cieplő, a gyártási stáb, a stáb részlegvezetői, a berendező, jelmeztervező, h (Imikus, rendezőasszisztens, maszkmester, és itt indul a gyakorlati munka. Az asszisztens a technikai könyv alapján a rendezővel megbeszélve diszpós könyvet készít, amely tartalmazza a kivitelezés kellék-, ruha-, maszk-, tech­nikai és statisztériaigényét. A gyártás a diszpós és a technikai könyv alapján Ielbontja a forgatókönyvet és felvételi tervet készít. A felvételi terv a meg­keresett és leterepszemlézett helyszínek és az érintett szereplők egyeztetése alán készül, és pontosan napra, órára tartalmazza a készítés menetrendjét. A tervek szerint elkezdődik a forgatás. Kivonul a stáb a forgatási helyszínre. Megérkeznek a színészek, sminkelnek, öltöznek. Közben a stáb a jelenet ké­szítéséhez szükséges előkészületeket végzi. Helyükre kerülnek a kellékek, a l’clvevőtechnika, a mi esetünkben egy U-matic elektronikus kamera rögzí­tőberendezéssel. A rendező elmondja a beállítást. A beállítás a jelenet egy

Bujtás János rendező a monitor előtt

részlete. Az operatőr a fővilágosítóval megfelelő módon bevilágítja a szóban forgó helyszínt. A színészek megjelennek a már előkészített helyszínen.

A rendező lerendelkezi a jelenetet: elmondja a szereplőknek, hogy ki hon­nanjön, hol van, mit és miért csinál, természetesen a megírt jelenet alapján. A jelenetet kamera nélkül elpróbálják a színészekkel. A látott játék alapján a rendező korrigálja elképzeléseit, javít az esetleges hibákon. Ezt követi egy próba már kamerával, amelyet a rendező a monitoron keresztül néz az ope­ratőrrel. A kamerapróba alapján a szükséges korrekciókat elvégzik, és a fel­vétel következik. Közvetlenül a felvétel előtt adja meg a rendező azokat az

Krajcsovits István hangmérnök munkában

180

instrukciókat a színészek számára, amelyek a jelenet színészi megoldásának általa elképzelt belső motívumai. Az elkészült felvételt végignézi a rendező, az operatőr és a színészek. Ha a rendező elképzelései a beállított jelenettel megvalósultak, és ezzel egyetért az operatőr és a szereplő színész is, akkor a felvételt késznek tekintik. Amennyiben bármilyen hiba közbejön, például a színész szöveget ront, a kameramozgás bizonytalan volt vagy bármilyen technikai eszköz nem üzemelt hibátlanul, a jelenetet mindaddig ismét felve­szik, amíg a hibátlan változat el nem készül. Ez lehet egyszeri felvétel, de le­het többszöri is. A rögzített jelenetrészletek egy utómunka folyamán, amit montírozásnak hívunk, a technikai forgatókönyv alapján sorrendbe kerül­nek. A sorrend elkészülte után, ami a félórás adás képanyagát jelenti, hang­pulton keresztül a szükséges zörej- és zaj effektusokat, valamint a zenét hozzákeverjük a jelenetek már felvett dialógjához. A jelenetek mindegyike a felvétel során hasznos hangfelvétellel készül. Előfordulhat, hogy a forgatá­si helyszínen külső zavaró tényezők miatt nem készíthető érthető dialóg, például egy markológép dübörög a közelben. Ebben az esetben belépne egy utószinkron-technika. De erre a kiváló hangmérnöki teljesítmény miatt az elkészült részek alatt csak egyszer volt szükség. A képben és hangban komp­lett adásanyagra rákerül a televízióban elkészített felirat: a cím, a szereplők, az alkotók és a stáblista. A montírozás ugyanis a MAHIR videostúdiójában készül. A komplett adásanyag 24 órával az adás előtt átvételre kerül. A min­denkori adások átvétele, elfogadása az MTV elnökhelyettesének és a főosz­tályvezetőnek a felelőssége. A 24 óra elvileg lehetőséget ad arra, hogy bármilyen hibát, legyen az tartalmi vagy technikai, a kitűzött adás idejéig korrigáljunk. (Fogalmazása pontos és tárgyilagos. Amíg beszél, előrehajol, könyökével térdére támaszkodik, úgy gesztikulál. A megszokottnál még ko­molyabb.)

— Volt már erre példa?

— Nem, erre még nem volt példa.

— Amit itt felsoroltál, az hány napot jelent?

— Optimális esetben egy adásanyag elkészítése kb. 5—6 nap, már ami a fel­vételt illeti. Két nap a felvételek összerakása. Az 5—6 felvételi napból 2 nap bizonyos aktualitások beépítése miatt (időjárás miatt is) az adás előtti szom­bat-vasárnapra kerül. Ez egyben az alkotás örömén túl bizonyos folyama­tos munkavégzést is jelent. Ez az aktualitás azt is jelenti, hogy bizonyos zárt lakásjelenetek, amelyek nem függvényei sem az időjárásnak, sem az életben történő napi eseményeknek, elkészíthetők akár az adás előtt hetekkel is, de vannak dolgok, amelyek csak egy ilyen készenléti állapotban, az utolsó pilla-

Minden készen áll a felvételhez

natig fenntartott felvételi lehetőséggel valósíthatók meg. Az aktualitások egyébként azokat a fontos dolgokat tartalmazhatják, ami például egy or­szággyűlési határozat, törvény vagy rendelkezés.

— Most már tudjuk, hogyan készül egy rész, és azt is, hogy mennyi idő alatt. De valóban olyan sokan készítik ezt a félórás adást, hogy az eleje – és végefőcím a közreműködők fölsorolásával perceket vesz igénybe? (Előbb csodálkozik a kér­désen, aztán — most először a beszélgetés során — elmosolyodik. Ő is tudja, hogy a televíziós produkciók kritikájának gyakori tárgya a hosszú főcím, ahol a kellékestől az ügyelőig mindenki szerepel.)

— A sorozat eleje- és végefőcím része bizonyos átalakulásokon megy ke­resztül. Az első pár adásnál szükségesnek tartottuk a sorozat egészének ex­ponálásában, hogy a végefőcím képsora a színészek egy-egy pillanata legyen a nevükkel. Később ez átalakult. Most a végefőcím képek alatt elhangzó egy-egy mondata részben összefoglaló egy-egy szereplő részéről, részben le­hetőség egy furcsa, akár humorral is telített megjegyzésre az adott részben történteket illetően. Azt pedig, hogy minden adás végén lefut egy részletes

182

ilAblista, azt hiszem, ennyi kijár minden stábtagnak a rendezőtől a vágóig rímek a folyamatos munkának egyfajta elismeréseként.

18 adáson keresztül olvashattuk, hogy technikai rendező: Bujtás János, ren­dező: Horváth Ádám. A19. rész után többen kérdezték tőlem is, mi történt, már nem Horváth Ádám rendezi a sorozatot? Azóta megszoktuk mi is, a nézők is, hogy váltjátok egymást. Te még visszaemlékszel arra az adásra, amikor először jelent meg rendezőként a neved?

— 1000 dolog ugrik be rögtön, Komlós Juci utolsó ajtóbecsapásától, a köd­ben fekvő őzikétől a sáron keresztül a pályaudvarig… nem tudom. Már úgy indult ez az általam rendezett rész forgatása, hogy majdnem le kellett az el­ső napot mondani. Erre nem volt még példa a Szomszédok forgatása során, ugyanis amikor az erdőben megjelentünk, olyan köd volt, hogy 2 méterre nem lehetett látni. A kérdés az volt, hogy belátható időn belül felszáll-e a köd annyira, hogy fotografálható legyen az erdő, vagy menjünk haza és egy más napon újra kivonulunk. Rögtön egy rendkívüli és nehéz helyzet, amely­ben dönteni kellett. Nem kevés technika, nem kevés ember volt felvonultat­va.ehhez a napi felvételi anyaghoz. Másfél órát vártunk, aztán nekiláttunk dolgozni. A végén megelégedve láttuk, hogy a köd nagyon szépen mutat.

— Emlékszel a fogadtatásra is?

— Ez egy nagyon nehéz dolog. Én világéletemben izgulós alkat voltam, soha nem tudtam jól felelni, vizsgázni, és ez nyilván benne van abban a pillanat­ban is, amikor az ember önállóan létrehoz egy ilyen művet. Itt százszorosán is benne van, mert ez nagyon népszerű sorozat, amit 6 millió ember néz rendszeresen. 6 millió ember elé kiállni egy ilyen félórás anyaggal, azt hi­szem, nem kis feladat. Mi azt mondjuk, hogy egy-egy munka első három napját, amit leforgatunk, meg kellene ismételni, mert kb. ennyi az, amíg rá­hangolódunk a készülő filmre. Ebben sok év bölcsessége fogalmazódik meg. Itt tekintettel arra, hogy ez a fél órai anyag tulajdonképpen 5 — 6 nap alatt készül el, ez szóba sem jöhet. A baj csak az, hogy bizonyos dolgokat az em­ber utólag másként lát, másképp fogalmaz meg, másként csinálna. Azt hi­szem, a rendezői munka egyik fontos pontja az, amikor az ember válamennyire képes elszakadni a „megalkotott művétől”, és képes úgy elfo­gadni késznek, ahogy egyszer megcsinálta. Nem kezdi el az adott pillanat­ban újra átgondolni, hanem bizonyos konzekvenciákat levon. Ennek ellenére természetesen teljesen sohasem tud elszakadni az elkészített anyagtól.

Ami a hivatalos fogadtatást illeti, a 19. részt a főszerkesztő és az elnökhe­lyettes, akik kéthetenként átveszik az adásanyagot, egyértelműen jónak tar­

183

tották. Apró megjegyzéseik voltak, de hát ezek kijárnak. Nyilvánvalóan a stí luskülönbségeket is észrevették — én valamivel több szűkebb, közelebbi ké pet használtam, mint ahogy azt megszokták a megelőző részekben. Szóval kedvező fogadtatása volt. Nekünk jár egy belső ismertető, ami hétről hétre tájékoztat a lement adások nézettségét, tetszési indexét illetően, és az értesí tő szerint ez volt az addigi részek között a legnagyobb nézettségű és tét szésszámú adás. De ebben feltétlenül közrejátszott a megelőző szilveszter rész, amelyet Horváth Ádám rendezett, és amely kiemelkedő színfoltja vol’ a sorozat addig elkészült részeinek.

— Amikora sorozatban dolgozni kezdtél, még Horváth Ádám tanítványa vol­tál a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Szerencsés dolog ez, hogy diplo­mával a zsebedben is vele dolgozol, hogy a „gyakorlatot”is mellette sajátítod el?

— Az a fajta elmélet és gyakorlat, amit ő követ és tanít, az én tapasztalataim alapján a realitásokhoz sokkal közelebb áll (ebbe beleértendő a társada­lomtól, politikától, hozzáállástól a praktikus kivitelezési módszerekig szinte minden), mint az asszisztensi munkám során megismert és kiszolgált rende­zői módszerek többsége. Tehát feltétlenül előnyös. Nemcsak szakmailag ké-

Együtt a rendezők

184

| »i*N feltölteni valakit, hanem emberileg is. Ezen a társalgási stílust, a megkö­zelítést, a kritizálást, a humort, de akár a fegyelmezést is értem. Ahogyan képes megteremteni és összefogni egy alkotógárdát, abban nagyon sok kö­vetésre méltó példa van. Természetesen ez egy pillanatig sem jelenti azt, hogy minden módszerével, megoldásával egyetértek. Sőt, egyenessége miatt néha kifejezetten könnyű kiválasztani azokat a pontokat, amikben máskép­pen gondolkodom. Ehhez még talán annyit, hogy bennünket többgeneráci­ós különbség, a pályakezdés milyensége, a megélt tapasztalatok különbsége is elválaszt. Ez lehetne kényes kérdés, ha másról lenne szó, nem Horváth Á(Iámról? Valószínűleg. De ő képes szétválasztani a tanár—tanítványi vi­szonyt az alkotótársi viszonytól. Ha pontosan idézni akarom, a főiskolán löbbször elmondta: „amíg a főiskolára jártok, a gyerekeim vagytok, a féltett gyerekeim, de amint kiléptek az életbe diplomával a zsebetekben, abban a pillanatban gyűlölt konkurenciát jelentetek.” Hogy ez egyszerűen a szeretet megfogalmazása Horváth módra, arra bizonyíték, hogy azóta is remekül dolgozunk együtt, ha tetszik mint vetélytársak.

— 16 éve vagy a Televízióban, amiben egy rendezőasszisztens vagy adásrendező dolgozhat, abban te dolgoztál. Operától egész napos élő adásokon át filmsoro­zatig mindenben. Össze tudod hasonlítani, mennyiben más ez a sorozat, mint a korábbiak?

— Egy ilyen sorozat készítése folyamatos munka, ami folyamatos gondolko­dást igényel, folyamatosan érkeznek hozzánk vélemények, ellenvélemé­nyek, kívánságok stb., tehát ilyen szempontból egy ilyen hosszabb lélegzetű sorozatot készíteni teljesen más dolog, mint egy 2—3 részes filmet. Ez való­ban non-stop folyamatos benne- és együttélést kíván az embertől. Jobban kell figyelni a napjainkra, egy kicsit túltájékozottnak kell lenni, bizonyos szakterületeket is tanulmányozni kell (pl. a mentők munkáját stb.). Tehát éppen jelenidejű folyamatossága miatt sokoldalúbbnak és felkészültebbnek kell lenni, mint pl. egy adott történet önálló elkészítésekor. Elég sokszor elő­fordul, hogy a Szomszédokkal „fekszem le és velük ébredek”.

— Említetted, hogy folyamatosan érkeznek vélemények, észrvételek a sorozat­ról. A gyártási szoba asztalán mindig találni leveleket, lapokat a Szomszédok címére. Nap mint nap „molesztálják” azt is, aki a sorozatban dolgozik — a bü­féstől a helyszínbiztosítóig. Ebből az óriási érdeklődésből hasznosítható vala­mi?

— A sorozat készítésében való részvételem lehetőséget ad arra, hogy a saját életem tapasztalatai alapján elmondhassak és megmutathassak dolgokat. A szomszéd — ugyanis én is lakótelepen élek — aki nézője a Szomszédoknak,

185

miután a sorozat az <5 életéről is szól, természetesen elmondja nekem az ötl létéit, elképzeléseit minden adandó alkalommal, de rengeteg levelet is ka4 púnk. A Szomszédok persze kitalációs játék, amelyben nem mindig a teljem realitás szerint történik minden. Az esetek többségébgn — és ezt nem lebe­csülésként mondom — a nézők a megélt, megtapasztalt, de abszolút hétköz­napi, a saját életüket befolyásoló dolgokból származó ötleteiket mondják élj vagy írják le. Ezekből csak annyi használható és csak az, ami ennek a kitalá-‘ ciós játéknak a hőseivel, életükkel, történetükkel valamilyen módon kapcso­latos lehet. E hozzászólások inkább orientálhatják az embert, mintsem beépíthető ötleteket adnának a sorozathoz. Azt nagyon fontosnak érzem megjegyezni, hogy miután ez a sorozat valóban a jelenben és rólunk szól, természetes, hogy aki rendszeresen nézi, valamilyen módon egyszer csak ré­szesének, alkotójának érzi magát. Azt hiszem, ez természetes.

— Számítasz-e arra, hogy a sorozat máról holnapra meg is szűnhet. Milyen to­vábbi elképzeléseid vannak?

— E pillanatban tudjuk, hogy ebben az évben még feltétlenül készül a soro­zat. De hogy mi lesz a következő években, hogy ennek a sorozatnak mi lesz a végső sorsa, azt a jelen pillanatban senki sem tudja, és talán nem is lenne jó, ha tudnánk. Természetesen nekem megvannak a terveim a sorozaton kívül és attól teljesen függetlenül is. Szeretnék egyéb televíziós filmeket, TV-játé- kokat is készíteni, kipróbálni bizonyos televíziós területeket, egy sor — ha tetszik — adásrendezői munkát is elvégezni a televíziós dokumentumfilmtől az egyéb műsorokig. Vannak kész forgatókönyveim, vannak bizonyos terve­im. Megpróbálok készülni a jövőre. Ez kifejezetten olyan szakma, amely el­képesztően sok pénzt igényel, de nagyon kevés pénz van rá. Az embernek tisztában kell lennie azzal, hogy ebben a nagyon szűkös gazdasági helyzet­ben semmi garancia nincs arra, hogy holnap, holnapután vagy a közeljövő­ben újabb lehetőségekhez jut…

— Említs meg azért egy-két tervet.

— Az egyik mai témájú, amit szeretnék színházban, filmen megcsinálni, egy eltartási szerződéssel kapcsolatos. Egyébként a főiskolai diplomamunkámat készítettem belőle 17 percben. A másik egy dokumentumfilm, amelynek a terve elég friss, 1—2 órásra szeretném a zsidóság jelenlegi helyzetéről, prob­lémáiról, életéről. Déry Tibornak Félfülű című szatirikus kisregényéből sze­retnék egy másfél órás TV-filmet készíteni. A negyedik egy nagyon nagy és dédelgetett terv, egy zenés show-film terve, de hát e pillanatban ez olyan periódusban van, amikor konkrétumokat még nem lehet róla mondani. Ezt

186

11 inm-es mozifilmre szeretném. Nagy álom, lehet, hogy sohasem valósul mrg.

Panaszra azért azt hiszem, semmi okod. Egyre több rész végén áll: rendezte Hajtás János. Játsszunk el a gondolattal, mi lenne, ha teljesen átvehetnéd a so- a uat rendezését. Gondoltál már rá ?

Miután ez szóba sem került, ezen nem gondolkodtam még, de azt hiszem, un in is vállalnám egyedül. Ennek ellenére van néhány dolog már most is, ii mit másképpen csinálnék, ha csak rajtam múlna, de ezek már belső problé­máink. Az a helyzet, hogy az alkotói stáb, és itt most a kivitelezői stábról be­szélek, tehát a rendezőtől a világosítóig, szinte hibátlanul összeállt. I Jgyanakkor ez a legalább ennyire fontos másik oldal, ami a sorozat irodal­mi alapanyagának a létrehozására, megalkotására lenne hivatott (szerkesz­tő, író, dramaturg), közel sem áll olyan színvonalon, mint az alkotói gárda. Iliinek következtében a sorozat főrendezőjének olyan írói, dramaturgiai pluszmunkákat kell vállalnia a sorozat érdekében, amelyeket én e pillanat­ban egyedül nem is tudnék megoldani. Remélhetőleg a mechanizmusnak ez nz oldala is előbb-utóbb ki fog alakulni. Ha mégis eljön az a pillanat, amikor mindent egybevéve, és az előbb említett problémákat is megoldva át kellene venni, azt hiszem, állnék elébe!

El kell mondanom, hogy én egy sajátos televíziós műfajnak tartom a Szom­szédok sorozatot, amit lehet művészi fokon csinálni, ahogy egy egyedi TV- filmet megcsinál az ember, de nem hiszem, hogy életem végéig, 30 éven keresztül, mint valami Szabó családot, a Szomszédokat fogom rendezni. Egy idő után törvényszerűen elfárad az ember, és feltétlenül váltani kell.

– Köszönöm a beszélgetést.

Szabó Gábor

Szabó Gábor nem egyhelyben ülő típus. Bár állandóan úton van, a forgatás helyszínek, a Televízió és különböző megbeszélések között, mégis mindij ott találjuk, ahol éppen szükség van rá. Gazdagréten találkozunk, a Szom szédok alaphelyszínén. Amíg a stáb a „kozmetikában” forgat, mi behúzó dunk az éppen üresen álló Magenheim-lakásba.

— A produkcióban a gyártásvezető az, akié a pénz?

— Anyagi dolgokért felelős, de nem az egész „pénz” az övé. A produkció rendelkezésére álló pénz a bruttó összeg, s mivel a sorozat a Magyar Hirde tőnél készül, ebből ott lejön a rezsi. Ami marad, az a nettó összeg, efölöt rendelkezhet a gyártásvezető. Ebből újabb elkülönítés következik a soroza tón belül az ott dolgozó különböző alvállalkozóknak, a stábtagoknak, a: éves szerződéssel rendelkező színészeknek. Az ez után fennmaradó összeg gél gazdálkodik igazából a gyártásvezető.

— Nem úgy gazdája a pénznek, mint nyugaton a producer?

— Nem, nyugaton valószínűleg úgy van — bár pontosan nem tudom — hogy van egy producer és van egy gyártásvezető. Ez utóbbi a forgatás lebo nyolításáért felelős. A mi esetünkben a Magyar Televízió, pontosabban en nek egy szerkesztősége adja a pénzt, tehát így ő a producer, a gyártásvezető pedig a mű elkészítésének szervezési, gazdasági vezetője.

—A Szomszédok forgatása során milyen különleges feladatok adódnak a gyár tásvezetőnek ebben a szervezési és gazdasági munkájában?

— Elvben mindenről tudnom kell, pl. az egyeztetésről mindent úgy, ahogy azt Bernáth Tamás felvételvezető tudja. Annál is inkább, mert csak nekem van otthon telefonom a gyártási csapatból. így a sorozat teljesen beépül az ember, tehát a készítő magánéletébe is, aki nem tud valahova csak úgy el menni, mint hagyományos, belátható hosszúságú filmnél, ahol előtte és utá na is lehet pl. utazni. Rólam mindig tudni kell, hogy hol vagyok. A másik ami a készítés során adódott, az úgynevezett szponzortevékenység koordi nálása, ami ebben a szervezeti felállásban az én feladatom. Ez azt jelenti hogy kapcsolatokat keresek különböző cégekkel, vagy felveszem azokkal <

188

Megbeszélés a forgatáson (balról Szabó Gábor)

kapcsolatot, akik bennünket keresnek meg valamilyen reklám kapcsán. A velük való anyagi megállapodás is az én feladatom, bár hozzáteszem, hogy ebben semmi előzetes gyakorlatom nem volt.

Teljesen újszerű volt az egész sorozat készítése is. Mindent tanulni kellett, a nem régi felvételvezetői gyakorlat és a nem régi gyártásvezetői gyakorlat itt kiegészítette egymást. És így — mert a próbaszám elkészítésekor egyedül voltam a gyártási csapat — jóval több volt a munka, mint normál körülmé­nyek között. Ennek ellenére újszerűsége miatt kevésbé volt fárasztó. Mivel korábban a Nyolc évszak sorozat gyártásvezetője voltam, nem volt ismeret­len számomra a Magyar Hirdetővel való együttműködés: ez itt is teljesen zökkenőmentesen sikerült. Utólag derült ki, hogy a próbaszám számomra is próba volt, és meg lehettek vele elégedve a főnökeim, mert azóta is én gyár­tom, csak most már nem egyedül. Beváltam, és bevált a sorozat is.

— Azt mondtad, hogy a munka újszerűsége miatt kevésbé volt fárasztó. Mára már kevésbé újszerű, ez azt jelenti, hogy talán már fárasztó is?

— Újszerűsége miatt volt kevésbé fárasztó, az újszerűségét azonban a soro­zat a mai napig megtartotta. Ilyen mai „újdonság” a tömbforgatások meg­

189

*

szűnése, valamint a szponzortevékenységek koordinálása. Elmondhatom hogy a sorozat gyártási és szervezési oldala is folyamatosan változik, mini majdnem minden a sorozat körül, így a sorozat költségei is — csak az éves költségvetési keretünk állandó. Tehát több pénzt nem kapunk, de ugyanazt kell, vagy jobbat produkálni, mert közben az igények is változnak. Eddi^ még nem értem rá unatkozni.

— Váratlan volt-e a sorozat számára a szponzorlehetőség?

— Annyira azért nem volt váratlan, mert már a Nyolc évszakban is előfor dúltak szponzorok, de ők nem pénzt adtak a közvetett reklámlehetősége kért, hanem szolgáltatást. Pl. nem került pénzbe egy helyszín. Itt í Szomszédokban ezeken a szolgáltatásokon kívül a produkció bizonyos ese tekben pénzt is kap, amit meghatározottan ugyan, de felhasználhat. E; egyik esetben sem jelent reklámlehetőséget egyetlen cég részére sem ugyanakkor ez a közvetett reklám a produkció „művészi” értékeinek, színvo

nalának csorbítását sem jelentheti. A rendező és a főszerkesztő minden egyes esetben külön megbeszélésen dönti el, mi az, ami beépíthető a sorozat dramaturgiai menetébe anélkül, hogy bármiféle kényszert jelentene az alko toknak.

— Sokan élnek ezzel a lehetőséggel?

— Egyre többen. Sőt vannak olyan cégek is, amelyek egész évben kizáróla gos joggal a sorozat bizonyos helyszínein vagy adott cselekményeiben több szőr is benne vannak. Pl. Caola, Posta Bank, Volán Tourist.

— Köszönöm a beszélgetést.

Bernáth Tamás

Bernáth Tamással a gyártási szobában beszélgetünk. Jobb kezében égő ci­garetta, a balban egy Marlborós doboz öngyújtóval. Ez a kép a beszélgetés végéig nem változik, csak a cigaretták száma csökken. A többdioptriás sze­müveg mögé nem látok, de valószínűleg most is éberen figyel. Jellegzetes humora, jókedve magával ragadó. Pihenőidőben, átállásokkor egy-egy „be­szélgetése” Horváth Ádámmal szinte poénparádé. Kérdés még „készületle­nül” nem érte. Azon kevesek közé tartozik, akik minden szükséges információt tudnak a stábról. Ha kiváncsi vagyok, hogy kijátszik a színészek közül három hét múlva este, nagy valószínűséggel fejből megmondja ugyan­úgy, mint a keresett telefonszámokat. Munkája a sorozatban nélkülözhetet­len, ha valakire igaz a kifejezés, akkor rá igen: a stáb motorja.

Az első kérdéssel nem lesz nehéz dolga.

— Mi a felvételvezető feladata?

— A forgatókönyv, a technikai forgatókönyv, a gyártási költségek, a stáb is­meretében felállítani egy olyan felvételi tervet, ami harmonikusan egyezik az alkotók elképzeléseivel. Alkotók a rendező, az operatőr, a díszlettervező, a jelmeztervező, a rendező munkatársa stb. Feladata továbbá betartani az anyagi fegyelmet, egyeztetni a színészeket, a helyszíneket, az egész forga­tást, az utómunkálatokat lebonyolítani. A különbség a gyártásvezető és a felvételvezető között, hogy míg ő az összes költségvetési rovatért felelős, ad­dig én csak egy-egyért.

— Fogalmazzuk meg, mi is az a felvételi terv?

— A forgatókönyv, a helyszínek és a színészek pontos ismeretében a forga­tás ütemének pontos meghatározása, ennek megszervezése és diszponálá­sa.

— A felvételvezetők kapcsán leggyakrabban a diszponálás kifejezést hallani.

— Igen. A diszponálás: időre való egyeztetés, a munka és az emberek egyez­tetése.

— A harmonikus együttműködés az alkotókkal gondolom nehezen körülírha­tó, illetve meghatározható.

191

— Figyelembe kell venni, hogy az alkotok elképzelése szerint a megvalósítás során mik azok a sarkalatos pontok, amikhez abszolút ragaszkodnak, amitől nem hajlandók eltérni, és mi az, ami megállapodás tárgyát képezheti. Ma­gyarországon pl. nehéz színészekkel dolgozni, meglehetősen nagyfokú kompromisszumokat kell kötni, mert elfoglaltak, fáradtak, érzékenyek, adott lelkiállapotuk meglehetősen befolyásolja a teljesítményüket.

— Ha az alkotókra gondolunk, és ne szűkítsük itt a kört a színészekre, lehet a kapcsolat diszharmonikus is?

— Ha valaki minden elképzeléséhez ragaszkodik, és semmiből sem enged, természetesen lehet. Ebben a produkcióban, sőt velem ez még nem fordult elő. De van ilyen.

Beszéljünk az anyagi fegyelemről.

— A megállapított költségvetés betartása az anyagi fegyelem. Ez a filmgyár­tásban rovatokat jelent. Külön rovatuk van pl. a szereplőknek, a statisztériá­nak, a produkciót segítő emberek bérének, az állományon kívülieknek, egyes részlegeknek, mint a világítás, berendezés, technika, szállítás, díszlet stb. Ezeknek a rovatoknak a betartása nem mindig konfliktusmentes, lévén hogy a filmgyártásra elég pénz soha sincs.

— Ez folyamatos ellenőrzést kíván ?

— Ez állandó ellenőrzést jelent, de ennek komplex ellenőrzése a gyártásve­zető feladata. A konfliktust a rovatok rendelkezésére álló pénzösszeg túl­költése, túllépése okozza. Például a berendezés költségeit folyamatosan adminisztrálom, és figyelemmel kísérem a produkció beindulásától. Ha a tervezett költségektől eltérést észlelek, azonnal szólok.

— Mennyiben más egy sorozatban dolgozni felvételvezetőként egy hagyomá­nyos TV-játék vagy TV-filmhez képest? Egyáltalán dolgoztál-e korábban film­sorozatban?

—Nem. Dramatikus sorozatot, tehát kettőnél több részes filmet még nem készítettem. Amit pedig most csinálunk, az az MTV-ben is a legelső ilyen, ez mindenki számára, aki ebben részt vesz, egy kihívás, mert minden eddigi munkától különbözik. Abban is másként gondolkodást kíván, hogy nincs az adott munkának belátható vége, és ez mint mindenkinek, nekem is 365 na­pot jelent egy évben, még akkor is, ha nem annyit forgatunk. Míg egy hagyo­mányos filmnél van idő felkészülni az ismert forgatókönyv birtokában a munkára, azt megszervezni, ennek az előkészítése sokkal gyorsabban, nap­rakészen kell hogy történjen, és időnként a szerencsével sem szabad hadilá­bon állni.

— Fáradságot jelent ez a többletterhelés, vagy a rutin megoldja?

192

— Itt attól lehet elfáradni, hogy a munka monoton, hogy a feladat ugyanaz, de még a váratlanságok is ugyanazok, például a forgatókönyv nem készül el időben. A dolgot talán az teszi változatossá, hogy egyik szerepre X-et, más­kor a másikra Y-t diszponálom. Az is mindenkinek elég szorító dolog, hogy itt tévedni nincs idő.

— Nem is fordult elő nagyon „tévedés”?

— Nem.

— Kik a segítőid a munkában?

— A felvételvezetői munkákat ketten látjuk el Iványiné Mészáros Krisztá­val. Ilyen segítő, mint állandó valaki a TV színészegyeztetőjéből Kálmán Ka­ta, ő egyezteti a Szomszédokat. Segíti munkánkat a rendező asszisztense. Rendelkezésünkre áll 3 személygépkocsi a Volán Touristtól. A MAHIR ré­széről, mivel ez a sorozat MTV —MAHIR koprodukcióban készül, egy fel­vételvezető, Grúber Anna. Ó koordinálja az igényeket az MTV —MAHIR között, ez általában technikai igényeket, utalásokat, produkciós adminiszt­rációt jelent. Állandó segítség egy produkciós gépírónő. Mivel a produkció mindig helyszíni kifizetést alkalmaz,, kivéve a produkcióban részt vevő stáb-

A forgatáson (balról Bernáth Tamás, Pellei István operatőr és Vadas Mihály)

193

tagok munkabérét, illetve tiszteletdíját, egy állandó produkciós pénztáro­sunk van. A készpénzfizetés egy év alatt kb. 20 millió forintot jelent. A pénz­táros állandóan, mindig a forgatási helyszínen, egy bőrönd pénzzel, meghatározott idejű elszámolási rendszerrel, naprakész kifizetési jegyzék vezetésével köteles a produkció rendelkezésére állni.

— Ebben a gyártási folyamatban mi a legnehezebb feladat?

— A színészegyeztetés. Egyrészt behatárolt forgatási időnk van, másrészt minden második héten adás. Az időbeli vagy dramaturgiai aktualitások mi­att közvetlenül az adás előtt kell felvenni bizonyos jeleneteket, ez az előtte való szombatot és vasárnapot jelenti. Ez az utolsó pillanat, és mi van, ha a színészek nem érnek rá? Ez sakkjáték a helyszínekkel, a szereplőkkel és a stáb munkaidejével.

— Milyen színészelfoglaltságokat kell figyelembe venni?

— Ha a színész színháznál szerződtetett, akkor minden nap 10 — 14 h-ig pró­bálhat, 14 — 18 h-ig általában Rádió, 19 h-tól előadás lehet, és a szinkron ál­talában éjjel, az előadások után dolgozik. Privilegizált helyzetben csak a színház van Magyarországon. A 10—14 h-ig tartó próbát bármikor módosít­hatja, betehet előtte —utána időt, előadásokat változtathat meg. A színé­szeknek a színházzal szemben minden kötelezettségüknek eleget kell tegyenek. Nyugaton ez a helyzet ismeretlen, mert ott nincs színészegyezte- tés hagyományos értelemben. Szinte az összes színház a színészt darabra, produkcióra szerződteti. A szerződési idő alatt a színészek más elfoglaltsá­got nem vállalhatnak. Természetesen ennek anyagi következményei, is van­nak, jobban meg vannak fizetve. Ez bár a produkció szempontjából elsőrendű, nem biztos, hogy olyan felemelő és jó dolog. Több producerrel beszéltem az itteni helyzetről, egyszerűen elképzelhetetlennek tartanák a munkát kint ilyen módszerrel.

— Ez adott esetben nehezíti a magyar színész „eladhatóságát” is?

— Mindenféleképpen a színházzal kell megegyezni, ha ez sikerül, a többi a szerződésen és a színészen múlik. Visszatérve az egyeztetésre, az állandó szereplőink és az olyan beforgatott szereplők, akik többször visszatérnek, a színészegyeztetésben visszavonásig vannak leadva. Mert nem tudjuk, hogy a sorozat meddig tart. De az összes hozzánk forduló produkció, filmgyár, TV, szinkron, eddig mindig össze tudta egyeztetni velünk a munkát, ha a Szom­szédok szereplőivel akart dolgozni. És ezt, legalábbis én személy szerint si­kernek könyvelem el. Ez ilyen hosszú produkciónál a jó munka alapfeltétele lehet.

194

— Milyen rangsort állít az egyeztető a színház után a színészért jelentkezők kö­zött? És azt is magyarázd meg mit jelent visszavonásig leadni egy szereplőt?

— Színészt lefoglalni csak a produkció elfogadott költségvetése után lehet, egyeztetni bármikor. A foglalás azt jelenti, hogy a produkció a színésszel ér­vényes szerződéssel rendelkezik, míg az egyeztetés csak információ a szí­nész már ismert elfoglaltságait tekintve. A Szomszédokban az egyeztetés úgy történik, hogy az állandó, többször visszajátszó szereplőink visszavoná­sig vannak leadva. Színészt általában úgy foglalnak, hogy a produkció terve­zett elejétől a végéig. Erre az intervallumra szerződtetik. Ez a Szomszédok esetében ismeretlen, így kénytelenek vagyunk visszavonásig leadni főbb sze­replőinket. Ez azt jelenti, hogy az összes olyan produkció, amelyik dolgozni szeretne ezekkel a színészekkel, bennünket keres meg, és rajtunk keresztül egyeztet. Tehát mi majdnem olyan monopolhelyzetben vagyunk, mint a színházak, csak mi sokkal rugalmasabban kezeljük ezt, mint ők. Szerencsére jó a kapcsolatunk a Rádióval, a szinkronnal és a TV többi produkciójával.

— Nem kerül hátrányba a vidéki színész?

— Sokkal nehezebb egy vidéki színészt nemcsak a távolság miatt szerepel­tetni, hanem mert egy vidéki színházban sokkal több elfoglaltsága van, töb­bet próbál, többet játszik. Ha az utazási időt is beleszámítom, alig marad ideje „nálunk dolgozni”. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy vidéki szí­nészek is szerepeljenek a sorozatban. De ezek inkább a nyári szünetre jel­lemzők, vagy azokra, akik nincsenek benne új darabokban.

— Szívesen veszi-e egy színész, amikor felhívod és azt hallja tőled, hogy a Szom­szédokban van rá szükség?

— Nagyon. Nagyon örülnek neki, ha bekerülnek a sorozatba. Ez egy bizo­nyos fajta népszerűséget jelent minden színésznek. Állandóan érdeklődnek, hogy visszatérő szerepük lesz-e, és volt már rá példa, hogy egy-egy remek színészi alakítás arra késztette az alkotókat, hogy a figura a további fejeze­tekben is visszatérjen.

— Milyen viszonyban vagy a színészekkel, hiszen a legváratlanabb helyzetek­ben telefonálszrájuk?

— Azokkal a színészekkel, akikkel kezdettől fogva együtt dolgozunk, na­gyon jó a kapcsolatom, mert más nem is lehetne egy ilyen típusú munkánál. Mindenféle elfoglaltságukról is tudok, még a magántermészetűekről is, és azt hiszem bármikor telefonálhatok nekik, bármit meg tudunk beszélni, a kapcsolatunk nyitott. Sokukkal már régebben is együtt dolgoztam, ezért munkámnak egyik elengedhetetlen feltétele a köztünk levő bizalom és egyenrangú partneri kapcsolat. Jellemző erre, hogy Frajt Edit nyáron szere­

195

tett volna 3 hetre Jugoszláviába kimenni, és ki tudott menni. Zenthe egy 4( napos forgatást tudott elvállalni a Szomszédok mellett, vagy például Pillái Pista játszott nyáron Gyulán. Éjfélkor várta az autó, indult Pestre, reggel gép előtt volt, este visszament, játszott, és ez kétszer ismétlődött meg. Jucika nyáron mint nagymama működött Balatonon, onnan hoztuk-vittük.

— Mi a feladatod a forgatásokon?

— A forgatás nekem tulajdonképpen ügyelet, és ha jól dolgoztam, nem sol tennivalóm akad. Felügyelem a színészérkezéseket, és ha olyan, előre nem látható akadályok merülnek fel, amelyek a felvételt befolyásolhatják, azt a helyszínen kell megoldani. Ha esetleg nem az előre meghatározott tervnek megfelelően dolgozunk, például nem tudnánk felvenni egy előre meghatá’ rozott anyagot, vagy többet vennénk fel, akkor felül kell vizsgálni a követke ző napok menetét, és az ismert adatok birtokában megváltoztatni a tervei

— ha szükséges.

— Mikor örülsz, mikor érzel sikert?

— Minden második hét szerdáján 15.00 órakor. Ez feltétlen öröm. Ekkor veszi át a TV elnökhelyettese a kész munkát. Ez feltétlen siker a számomra.

pi indulásokat, ki kiért megy, milyen sorrendben, mikor érkezik a helyszínre. Az „eligazítás” után, mielőtt elköszön és kilép az irodából, rágyújt. Olyan él­vezettel szívja le a füstöt, mint aki órák óta nem dohányzott.

Palócz László

Szerepe szerint Sümeghy, a sorozat legellenszenvesebb figurája. Két mon­dattal képes a nézőt maga ellen bőszíteni. Ezt a teljesítményt az tudja igazán értékelni, aki civilben is ismeri. Mert a valóságban ő az, aki mindenki rokon- szenvét elnyeri, akire lehetetlen haragudni. Palócz Lászlót csak azért nem lehet kenyérre kenni, mert hol van ekkora kenyér? Ellenszenvünk is olyan felemás vele szemben, hisz Sümeghy nem gonosz — azt talán még eljátszani sem tudná —,csak tapintatlan, nagyhangú, meggondolatlan.

— Mielőtt a sorozatról beszélnénk, tekintsük át azt a több évtizedes pályát, ami mögötted van. Hogyan lettél énekes?

— Hogyan lettem énekes? Úgy, hogy ez már gyermekkoromban kikívánko­zó valami volt, mert mindig énekeltem. Az egész család: édesanyám, édesa­pám is énekes volt, az öcsém az Operaház énekkarának szólamvezetője volt a tenor szekundban. Ez tehát családi adottság volt nálam. A mutálás után már észrevettem és tudtam, hogy ez hang, ez egy énekhang, amiből lehet va­lamit csinálni. Ideálom Svéd Sándor volt, az ifjúkori elhatározások, vágyako­zások, elképzelések pedig mind e pálya felé vontak.

— A család segítette ezt az elhatározást?

— Családom magától értetődőnek vette azt, hogy én énekelek, édesanyám különösen szépen énekelt például régi népi balladákat. Szépen énekelt apám is, aki nagy, bővérű és mulatozó ember volt. Belőlünk kikívánkozott ez. A pályámat 19 évesen kezdtem az akkori Nemzeti Zenedében (ez most a Semmelweis utcában a Zeneművészeti Főiskola tanárképzője). Iskolába odajártam, míg jött a háború és mindent összekuszált. A felszabadulást az Operaház pincéjében éltem át.

— Ilyen „ közeli ” kapcsolatod volt az Operával már akkor is ?

— Igen. Bevonultam katonának. A színészi kvalitásom már ott kidomboro­dott, ugyanis 11 hónapi katonai szolgálat után minden katonai szolgálatra alkalmatlanként leszereltem. Szerintem ennél nagyobb színészi teljesítmény nem lehet. Ez volt 1943. szeptember 27-én. Ez a 27-e a születésem napja, ez

197

a leszerelésem napja, ez a nevem napja, ez a 27 a lottóban is a szerencseszá­mom.

— Mit kellett ahhoz „eljátszani” hogy leszereljenek?

— Szerencsétlenségemre, illetve nagy szerencsémre egy olyan alakulatnál szolgáltam, amihez nem értek. Páncélos ezrednél voltam hírvivő egy akkori Puch motorkerékpáron. Na most én ezzel csináltam egy rettenetes nagy ka­rambolt, és jött az ötlet, hogy erre rá is lehet játszani. Volt egy kis agyrázkó­dásom, és erre játszottam rá. Lehet, hogy ez még most is érződik rajtam? Tehát 1943. szeptember 27-én minden katonai szolgálatra alkalmatlanként leszereltem és vissza a Zenedébe. Na most a Zenedében a tanárom, aki ké­sőbb az Operaház énekkarának igazgatója lett, azt mondta: — Téged úgyis visszavisznek majd és újra soroznak, nem létezik, hogy téged kihagyjanak. Gyere hozzám az énekkarba, ott felmentést kapsz. — Valóban így is történt, és így tudtam átvészelni a háborút az Operaházban.

—Az Operaház pincéjében élted meg a felszabadulást?

— Igen, abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy többek között Kodály Zoltán és Kodály Zoltánné társaságában voltam ott a pincében. Közben volt

A felvétel előtt, amikor Palócz László még nem Sümeghy

198

egy kis ellenállás is. Ebben én aktívan részt vettem, dehát ebben nincs sem­mi furcsa. Az Operaház megmaradt. Ez nagy szerencse volt nemcsak ne­kem, hanem azoknak is, akik ott menekültek. Voltak, akiket a Gettóból hoztunk ki: például Bársony Dórát, korának nagyszerű énekesét. Egyik al­kalommal az utcán jött egy szakasz, aminek az én Tabáni barátom volt a pa­rancsnoka. Kérdem tőle: — Hova mentek? — Azt mondja: — Lógunk. Erre én rögtön a legfontosabbra tértem: — Van kajátok? — Amennyit akarsz! — Na — mondom — várjatok. Bementem az Operába. Nádasdy Kálmán volt ott az Operaház pincéjében az egésznek a vezetője Juhász Andorral, Fülöp Zoltánnal és velem. Mondtam Nádasdynak: — Kálmán, itt annyi étel, annyi minden van, csak az a baj, hogy be kell hozni egy felszerelt szakaszt. Be is hoztuk. Úgy éltük át az ostromot a felszabadulásig, hogy nem volt hiány semmiben. Ez is szerencse. A felszabadulás után helyre kellett hozni az Operát, mert romos volt. Abban is aktívan részt vettem. Akkor mindenki egyformán dolgozott, mindenki igyekezett rendbe tenni a dolgokat. Hihe­tetlen volt, ahogy megmaradt például a kottatár, mert kottatár nélkül nem lehetett volna színházat játszani. A kottatár vezetője — azóta elhúnyt — Sprém László főkottatáros és főkönyvtáros volt, ő a régi selejteket csoma- goltatta be és adta le, azokat vitték ki nyugatra, az élő anyagot viszont jól elrejtette, így a felszabadulás után volt miből játszani. Ezek nagy dolgok, de hagyjuk ezeket a hőskori emlékeket. Hol vagyunk már ettől!

— Folytassuk a te pályáddal.

— Az én pályám akkor ott az Operában kezdődött, ott kaptam szerepeket. Később, 1947-ben lementem Szegedre Vaszy Viktorhoz, aki rögtön leszer­ződtetett vezető szerepekre.

— Ezért mentél le Szegedre, más oka nem volt?

— Semmi más oka nem volt. Aztán sajnos az operát Szegeden — nem tu­dom, miért — 1949-ben megszüntették. A szegedi operaegyüttest átvette az Operaház, de én ebbe nem estem bele.

— Visszatértél Budapestre?

— Igen, felkerültem a Fényes Szabolcs által vezetett Operett Színházba. Ezt a magánszínházat 1949-ben leállamosították. Ebbe az államosított Operett Színházba — amit Gáspár Margit kiválóan vezetett — szerződtettek bonvi- vánnak. Sajnos vesztemre voltam jó küllemű, jó kiállású figura, mert Gáspár Margit nem akart elengedni az Operába; erre csak 1955-ben került sor. Mint vendég azonban állandóan énekelhettem az Operában pl. Trubadúrt, Faus­tot, míg aztán jött a nagy lehetőség, a nagy módi, amikor Falstaffra szerződ­

199

tettek. Akkor elkezdtem mérhetetlenül zabálni. Csak úgy engedett el aztán Gáspár Margit.

— Kietted magad a bonviván szerepkörből?

— Igen, hogy megszűnjön a bonviváni kategória. Különben végtelen szere­tettel gondolok Gáspár Margitra. Nagyon sok gyermekes hibámból faragott, nyesegetett. De nem akart elengedni. Lett volna lehetőségem arra is, hogy külföldre menjek, oda sem engedett el. Mint vendég szerencsére állandóan mehettem az Operába énekelni. Tehát jött a Falstaff, és akkor, 1955-ben végképp átszerződtem az Operába. Ott aztán jöttek ömlesztve a csodálatos szerepek, Wagner: a Walkür, Lohengrin és még rengeteg más. Nem panasz- kodhatom.

— Onnan pedig az Operettbe jártál vissza vendégszerepelni?

— Nem, de mind a két helyről sokat profitáltam. Képzeld el: egy színpadon lenni olyan színészekkel mint Somlai Artúr, Gózon Gyula, Rátkai Márton, Dajka Margit, Rozsos Pista, Kállai Ferenc. Ezekre az ember csak bámult, csak nézte és figyelte őket. Az Operett Színház periférikus színházzá vált, mert egy Ajtay Andor nem kellett prózai színháznál, vagy egy Sennyei Vera, egy Apáti Imre, egy Dénes György. Ezek mind itt voltak, ebben a színház­ban és ezekkel együtt öltözni, együtt élni csodálatos élmény volt. Ez egy olyan színház volt, olyan társaság, mint itt van a Szomszédokban. Oda min­denki hazament. Itt a Szomszédoknál is ez a helyzet.

— Tehát 1955-ben kerültél az Operába, és onnan is mentél nyugdíjba ?

— Persze. Én magam kértem a nyugdíjazásomat, mert személyi ellentéteim voltak.

— Mikor kérted?

— Tejó Isten, nagyon régen, körülbelül 10 éve.

— Nyugdíjasként sem állt meg számodra az élet.

— Megnyílt előttem a világ, mert kapva kaptak rajtam a szervezők, például a Postás Szimfonikus Zenekar, a BM Szimfonikus Zenekar. Nőm szaladt ki a lábam alól a talaj, nem unatkoztam, mert mind azokat elénekelhettem, mint addig, sőt még bővíthettem is a repertoáromat. A „művészi kielégülés” tehát megvan. Aztán énekeltem könnyebb műfajokban is, ami rendkívüli módon javamra vált. Előadásmódban lezserebb lettem, és jobban érzem, hogy miről van szó. Itt vannak olyan lehetőségek, hogy az ember kipróbálja: na most így csinálom, vagy úgy csinálom ezt a számot, és persze bejönnek a dolgok. Az embert gyakran látják mint bonvivánt meg rezonőrt ilyeneket énekelve, mint „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket”. Ilyenkor, ha ki­megyek énekelni, összesúgnak. Két szám között látom mindenki összenéz.

200

Mondom: — Tudom kedves közönség’ most arra gondolnak, hogy ez az ön­ző, ronda disznó Sümeghy mit gajdol itt. Önöknek teljesen igazuk van, de a színház az ilyen, néha mást is kell énekelni, mást is kell játszani. Önök között is van Sümeghy, meg sajnos mindenütt van Sümeghy, de én a régi, öreg vi­dám lurkó vagyok. A kevés elfoglaltságra tehát egyáltalán nem panaszkod­hatok, mindig jó előre van műsorom. Én minden reggel éppen úgy énekkel kelek fel, mint egy operaénekes.

— Mit szólnak ehhez a szomszédok?

— Aranyos szomszédaim vannak, dehát veszem azt a fáradságot, hogy ami­kor skálázok, mindig becsukom a szobám ajtaját.

— Nem adódhatnak olyan kellemetlen helyzetek, mint a Szomszédokban?

— Ez egy öregebb, jobban megépített ház, és a szomszédok nagyon rendes emberek, úgyhogy semmi probléma.

— Tényleg, hogy kerül egy operaénekes a Szomszédokba?

— Hollós János rendezett egy főiskolai vizsgafilmet, ahol felkért egy ehhez hasonló szerepre. Horváth Ádám benézett erre a forgatásra, és úgy látszik, elég ellenszenvesnek tűnt neki a figura amit játszottam, mert megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy ugyanilyen figurához, csak egy sorozatban?

— Horváth Ádám, amikor a Szomszédokról és a szerepről volt szó, körvonalaz­ta ezt a figurát?

— Nem. A főiskolán látottakat kérte csak, azt mondta, hogy itt is ugyanerről lenne szó. Tehát ez a főiskolai szerep volt az a szerencsés véletlen, ami ide vezetett a Szomszédokhoz.

— A Szomszédok társulatból te vagy az egyetlen, aki nem prózai területről ér­keztél.

— Azért a prózázás nem annyira idegen tőlem, mert én verses prózát is ját­szottam már, vagy például a Háryban is van próza, amiben ha nincs minden hangsúly a helyén, akkor az egész nem jó. Csináltam több operafilmet is, ezért számomra a filmezés sem idegen. Na most ami itt van, ez nemcsak hogy meglepett, hanem meglehetősen kíváncsivá is tett, és nagyon elszóra­koztatott, hogy ilyen kis egységekben készül. Ádámmal egyszer csináltuk Karinthy Énekleckéjét, az is meglepett, mert még fel sem ocsúdtunk, olyan jól ment a munka, máris vége lett. Itt számomra mégis az az új, hogy rövid beállításonként készítjük, és meglep, hogy ez előre mennyire ki van találva.

— Amikor megtudtad, hogy a sorozat legellenszenvesebb figuráját kell eljátsza­ni, felmerült-e benned, hogy nem vállalod?

— Mikor már benne voltam a sűrűjében, akkor kezdtem gondolkozni rajta. Annak ellenére, hogy sok jó kritikát is kaptam, sokan mondták, hogy ezt ne­

201

I

ked nem lett volna szabad elvállalni, neked, aki az Operában vezető énekes voltál. Legutóbb a videómon láttam egy filmet, ahol Mario dél Monaco, aki a világ egyik legnagyobb tenoristája volt, prózai szerepet játszott, és miután nem énekelt, nem is volt olyan jó színész. Mindenki rágta a szívem, hogy nem kellene ezt nekem csinálni. Igaz, az Operában is játszottam — bár maszkkal és jelmezben — negatív figurákat, pl. Jágo egy rohadék és Skarpia is utolsó egy alak, akit ha nem utál meg a közönség, nem is szabad eljátszani. De itt nincs jelmez, nincs maszk, itt engem azonosítanak a negatív szerep­pel. Megmondom őszintén, azért ez rám hatással van. Tegnap is jöttem fel a lépcsőn, és az egyik lakótársam mondja: — Miért vagy te ilyen, te egy klassz srác vagy, miért kell neked így viselkedni? Mondom: — Hiába, nem érted meg, én már próbáltam puhábbra, szelídebbre venni, de akkor mindjárt szól a rendező, hogy nem erről van szó. Engem itt irányítanak, és részben ezt vál­laltam, ezért hát meg kell csinálni. Meg kell mondanom őszintén, most, ami­kor már talán lehet lágyítani a figurán, és lehet, hogy pozitív emberré válik ez a Sümeghy, most már kicsit sajnálom is a figurát, úgy bennem volt, úgy ahogy van.

— A család, a kollégák hogy viszonyultak ehhez a figurához?

— Voltak olyan kollégák — akikkel a könnyebb műfajban léptem fel —, akik azt mondták: lejáratod így a szakmát. Amikor az a szituáció volt, hogy én frakkban lépek fel ennyi meg ennyi gázsiért a Gumigyárban. Akkor kap­tam azt, hogy lejáratom a szakmát, hogy mi nem vagyunk ilyen anyagiasak.

— Elmondható, hogy folyamatosan foglalkoznak ezzel a szereppel pozitív vagy negatív előjellel, de odafigyelnek a figurára ?

— Igen.

— Készülsz erre a szerepre a forgatásokat megelőzően?

— Igen, még erre a kis szerepre is készülök. Azért készülök, mert a munkát én nagyon komolyan veszem. Az embernek mindenhol abszolút felkészül­ten kell fellépnie.

— A sok fellépésednek gondolom nem anyagi okai vannak.

— Ezt akartam is mondani. Adjon az Isten annyi időt, hogy el tudjam nyuni a ruháimat. Van egy kis vityillóm is, ez a lakás meg minden, szóval nem ez az oka. Ha ezek a feladatok nem lennének, akkor egy öreg ember lenne belő­lem, ami nem szeretnék lenni.

— Ez a veszély most nem fenyeget, sőt ez a szerep hihetetlen népszerűséget is je­lent.

— Megmondom neked őszintén, engem borzasztóan zavar. Zavar, mert ezt én nem szoktam meg. Mondjuk ha 60 után van az ember, az már kor. Még

202

A közös Bőhmmel, Máriáss Józseffel

így is jóindulatú vagyok magamhoz. Én egy szégyenlős pacák vagyok külön­ben is. Az egészen más, hogy az ember a munkában ki tud tárulkozni, de én különben nem szeretem se a szakmámat, se magamat mutogatni. Engem za­varba hoz ez a népszerűség, amikor ennyire megnéznek. Ezt én eddig nem szoktam meg — de remélem, lesz még időm megszokni. Megmondom őszintén, szeretnék 5 év múlva még rollerral, úttörőnyakkendőben megje­lenni, addigra biztosan megszokom. Talán pontosan azért ilyen népszerű ez a figura, mert annyira hitelesen lettem ronda, ellenszenves, önző, és főleg azért (most már kianalizáltam), mert mindig a közös Bőhmnek megy neki. Pedig közös Bőhm egy aranyos, régi jó barát. 30 — 40 éves a kapcsolatunk.

— Máriáss Józsi bácsival?

— Persze. Bácsi? Egyidősek vagyunk. Hát ő a gyönge, akinek egy ilyen nagy ló nekimegy, hacsak szavakkal is, és legorombítja. Ez így tízszeresen felna­gyítja a figura rossz tulajdonságait.

— Pedig az adás hosszúságához képest Sümeghy rövid ideig, csak 1 — 2 percig van jelen.

— Igen, 1—2 perc alatt az embernek így megutáltatni magát nem könnyű.

203

— Ennek a népszerűségnek negatív megnyilvánulásai nincsenek?

— Nincsenek. Ezek inkább pozitív jelenségek: vásárlásnál pl. nem kell pro­tekciót kérni, mert egyből szép árut kapok (mondjuk a hentesnél).

— A készítés során sikerült megbarátkoznod azokkal a televíziós—technikai dolgokkal, amikre korábban nem figyelhettél, tehát hogy sok közeli kép van, ke­vesebbgesztus elég halkabban kell mondani, megkell állni egy jelben, meg kell találnod a lámpát, a megfelelő fényedet?

— A visszanézéseken voltam meglepve, megmondom őszintén. Én nem sze­rettem soha még a rádiófelvételt se visszahallgatni. Visszanézni se szeretem, néha nem éreztem olyan jónak, ami elkészült, mert az operaházi színpad, ahol nagy gesztusok kellenek, az egészen más. Úgy vettem észre, hogy nem nagyon csináltam ilyen gesztusokat, de ha volt is, akkor Ádám mindjárt rám­szólt, hogy nem kell ez, nem kell az. Ezekre én vevő vagyok, és el is várom, sőt kérem, hogy ha valami ilyen van, akkor nyugodtan lehet nekem szólni. Kaptam olyan kritikát, hogy túlságosan artikulálva beszélek. Nekem meg kell szokni, hogy itt kevesebb szájmozgás elég. Megmondom őszintén, a visszanézésnél bár magamnak nem nagyon tetszem, a körülöttem állóknak időnként annál inkább. Például a velem együtt nézőktől egy kis nevetés biz­tatást ad. Ha mindenki elfogadja, akkor nekem is el kell fogadni. Egyébként olyan gyorsasággal mennek a dolgok, a munka pedig nagy és nehéz, úgyhogy én vállalom, ha a stábnak tetszik. Attól félek — és ez talán nem szerényte­lenség —, hogy általában mindenütt szeretnek, és ezért ha néha gyengébb voltam is, ezt a kevésbé jót is jónak látják. Van ilyen. Van a fociban is, a sportban is és mindenben, ha valaki szeret valakit vagy szimpatizál valakivel.

— Milyen a viszonyod a stábbal és a kollégákkal? Gondolom a legtöbbjükkel nem játszhattál együtt.

— Komlós Juci, Zenthe Ferenc nagyon régi kedves kollégák, akikkel jó ba­rátságban vagyok. Meglepett a fiatal színészek közvetlensége, kedvessége. Mindegyikükbe külön-külön beleszerettem. Anitával is nagyon jóban va­gyok. Csűrös Karolát már meglehetősen régen ismerem, ez vele is egy ilyen színészbarátság. Máriáss Jóska pedig itt volt a színháznál, és bizony pár száz csöppet megittunk itt a Rátkay Klubban.

— Az Operett Színház kapcsán említetted, hogy olyan volt, mintha hazamen­nél.

— Az Operettben — Fényes Szabolcs idejében, de Gáspár Margitnál is — mindenki hazament, és jó volt együtt lenni. Ma ez, nem tudom miért, nem jön össze. Lehet, hogy nem bennünk van a hiba, hanem a zaklatott élet miatt

204

1

Ritka pillanat. Palócz László énekel a sorozatban

nem jut idő semmire. Bár időnként mégis össze tud szerveződni egy ilyen csapat, mert végül is ez itt a Szomszédokban összeállt.

— Lassan két éve tart a sorozat. Nem fárasztó ez?

— Nekem? Ki vagyok éhezve, én „labdaéhes” vagyok. Megmondom őszin­tén, hogy nem szeretnék a főrendezővel konfliktusba kerülni, de amerre já­rok, mindenütt azt mondják, miért nem fakadok néha dalra. Csak valami 2 —3 perces szám vagy valami smuz, nem akarok én nehéz áriákat énekelni, mert az nem ide való, de a „vén budai hársfák” vagy „Virágos kert az én szí­vem”, vagy ilyet, ami az emberek szívéhez szólna, most, ebben a kicsit sivár­nak ható életünkban, ezt szeretném.

— Többet htvnakfellépésekre a Szomszédok óta ?

— Igen. És így megkapom a szakmai kielégülés lehetőségeit. Az is biztos, hogy ebbe belejátszik a Szomszédok. De azért csak mindig hozzáfűzik, hogy „csak ne lenne olyan unszimpatikus” Még az a szerencsém, hogy nagyon sok hozzáértő ember van, akik pontosan tudják, mi az a szerep, és mi az ember. Mint ahogy Ábel Anita megvédett: hogy neki a suliban meg kell magyarázni

205

a gyerekeknek, hogy ez egy nagyon aranyos bácsi, csak ilyennek kell lennie a darabban. Úgyhogy a legjobb prókátorom a kis Anita.

— Hogyan tartod szellemileg fizikailag a kondíciódat?

— Úszók, meccsekre járok, ha tudok, ha nem olyan rossz az idő. Na meg a vidékre való utazásnak is megvannak a maga gyönyörei, illetve kondíciójaví­tó ereje.

— Említetted az előbb a Rátkay Klubot. Vannak még időnként ilyen csöppek?

— Sajnos nem. Nincsnek. Egy kicsikét úgy visszavonultam. Nem alkoholizá­lok, de ha az ember elmegy egy kedves baráti társaságba, akkor ez óhatat­lan, és ez olyan jó. Nem tudom, meddig fog tartani, de kell az néha, vagyis inkább kellene.

— Végezetül: ez alatt az egy év alatt milyen új tapasztalatokkal gazdagodtál?

— Mindenképpen gazdagodtam. Gazdagodtam részben a munkával szer­zett öröm révén, részben pedig avval, hogy reagálnak a dologra. Igaz, hogy a népszerűséget nekem még meg kell szokni. Nagyon izgalmas játék, amit TV-filmezésnek neveznek. Ezzel a stábbal még nagyobb szerepekbe is bele mernék vágni. Az az érzésem, hogy meg tudnám oldani, de ne vegyék ajánl- kozásnak, Isten ments, mert ez nekem pontosan elég. Az életemmel úgy ahogy van, meg vagyok elégedve, és Sümeghy is éljen sokáig. (Ezt csak azért mondom, nehogy eltemessenek idő előtt az írók.) Hogy együtt sokáig neves­sünk egymáson, egymással, egymásért.

— Köszönöm a beszélgetést.

206

Máriáss József

A pihenőszobában kényelmes fotelban, lábát feltéve olvassa egy lengyel szerző Nero című művét. Kedvence a római kor. Hogy ki ő, akit latin mon­dásairól is könnyen azonosíthatunk, nem nehéz kitalálni. Csokornyakkendő, nadrágtartó, többdioptriás szemüveg, sorolnom sem kell tovább a Máriáss Józsefre, illetve Bőhmre jellemző stílusjegyeket.

Ma már befejezte a forgatást, indulásra vár, hogy az esti előadásra Zala­egerszegre érjen. Több mint egy óránk van a beszélgetésre.

— Hogyan szólíthatom, Máriáss Józsefnek vagy Bőhm bácsinak?

— Azelőtt Máriáss voltam, de 1987 szeptembere óta már az egész ország csak Bőhm bácsinak hív. Bár mint Máriáss is és mint Bőhm is József vagyok.

— A Szomszédok színészstábjából Ön a „legnagyobb” utazó.

— Igen, Szegeden telepedtem le — a feleségem szegedi — és onnan utazom fel mindig minden felvételre. De ez egyáltalán nem zavar, mert én egy évben általában egy darabot játszom — hiszen 68 éves vagyok —, így csak egy da­rabra szerződöm. Egyébként is nekem ez a Szomszédok a családom.

— Ez az „ egy darab ” a szegedi színháznál van ?

— Nem, most ebben az esztendőben a zalaegerszegi színházban játszom.

— Tehát hol Szegedről Zalaegerszegre, hol Szegedről Budapestre utazik. Adott esetben egy fiatal színész nem vállalja ezt.

— Zalaegerszegről is jönnek értem Szegedre, elvisznek és vissza. Igen, én így körforgók. Nem tudom, hogy a fiatalok mit vállalnak, de ezt a produkciót úgy meg lehetett szeretni, hogy öröm idejönnni.

— Említette, hogy 68 éves. Ez azt jelenti, hogy pár éve már nyugdíjban van.

— Igen, 61 éves koromban mentem nyugdíjba.

— Arra kérem, idézzünk fel néhány kiemelkedő emléket a pályáról — hiszen bizonyára nagyon sok gyűlt össze. Kezdjük az elején: hogyan lett Máriáss József­ből színész?

— Ez nagyon érdekes volt. Elvitt édesanyám a cirkuszba, ezelőtt úgy 65 esz­tendővel. Az nekem annyira tetszett, hogy megjegyeztem azokat a kis da­locskákat, amiket a Jancsi bohóc ott énekelgetett. Jellemző, hogy akkor min

A jellegzetes csokornyakkendővel

nevettek az emberek: „rádióból tanuljuk, bumsztadrá, bumszadrá, hogy a szőlőt trágyázzuk, bumsztadratta, fél kilóm van mindössze, mért trágyázzam azt össze?” És ezen dőlt a nép a kacagástól. Természetesen az anyósviccek akkor is megvoltak: „budapesti villamos, elütött egy vén anyóst, bumsztad­rá, bumsztadrá, összetört a villamos, de megmaradt az anyós.” Ordított a nép a gyönyörűségtől. 3 éves koromban én ezt megjegyeztem, és a nagyné- néimnek, a családnak előadásokat tartottam. Részt vettek a kis unokatest­véreim is, de ők persze csak mint cirkuszszolgák jöhettek szóba, minden én voltam: a kötéltáncos, a bohóc, minden az égvilágon. De később aztán pap­nak készültem. Úgy látszik, ez a papnak való készülés már egy közlési vágy­nak volt az alapérzése. Közölni valamit, megmutatni valamit, ez úgy bennem volt. Saját elhatározásom vitt a papság felé, amit természetesen az ilyenkor beköszöntő szerelmek vátoztattak meg. Nem modtam le a szere­lemről, ami persze nem olyan szerelem volt, mint ma, hiszem akkor megcsó­kolni egy lányt, az a világ teteje volt, azért udvarolni kellett fél évig. Na egy ilyen szerelem — egy olasz kislányba voltam szerelmes, akinek édesapja az olasz követségen dolgozott — szüntette meg az én papságomat. De a szín­

208

házat mindig nagyon szerettem. Minden darabot láttam, minden színházba bementem. A színház iránti rajongás megvolt bennem. De csak úgy, hogy csinálja más, nézem én. Mint fóti születésű, túlságosan közel álltam a Káro­lyi birtokhoz, ismertem, jó barátaim voltak a gazdatisztek, az intézők, szóval kapcsolatban voltam magával azzal a fogalommal, hogy birtok. Nekem na­gyon tetszett a mezőgazdaságnak minden ága — ma is szeretem és imádom az állatokat —, és azt mondtam, hogy a színház amellett még van, ha én gaz­datiszt leszek, a színház megy és én oda bármikor bemehetek. A gazdatiszt­séget úgy gyakoroltam, hogy nyáron mindig valamelyik Károlyi birtokon voltam mint gyakornok és közben beiratkoztam a jogra. A gazdatisztséghez bizony valaki intéző vagy pláne jószágkormányzó akart lenni, akkor tökéle­tes jogtudással kellett rendelkeznie. De megint csak jött a színház és megint csak jött a színház és egyszer csak elkezdtem rendezni. Volt a „Fóti kaszinó” — nem a mágnás kaszinó —, ennek tagja volt a falusi tanító, a kántor, a 3 pap, az orvos, a patikus, a hentes, a pék és ezek gyerekei. Ott kezdtünk el játszani minden nyáron színházat. De olyanokat, hogy Nagymama, Marica grófnő, Három a kislány. Minden szereplő hozzám jött, hogy Dodi — mert akkor még Dodi voltam —, „Dodi ezt hogy csináljuk?” Észre se vettem, és én lettem a rendező. A kántor volt a betanító, a zenekart pedig, amit bérelt, az orvos — Závodszky Zoltán operaénekesnek volt az öccse — Závodszky Lexi bácsi vezényelte. így bennem akkor már egy kettősség alakult ki. Aztán jött a front, megszűntek a birtokok. Mi a fenének gazdatiszt, ha nincs bir­tok? Most mit csináljak? Egy pillanatig nem haboztam, elmentem Rózsahe­gyi Kálmánhoz. Elhatároztam, hogy ha gazdatiszt nem lehetek, jogász nem akarok lenni, akkor miért csináljak én államvizsgát. A színészethez van ked­vem, hát próbáljuk meg. Rózsahegyi Kálmán egyszerűen nem tudom miért, belém szeretett. Egyszer csak ott volt Vadnay, a Hacsek—Sajó írója és azt mondja nekem: — Menj el öcsém és keresd meg Bárdos Arthurt hétfőn a Belvárosi Színházban. — Jó.

Nem gondoltam komolyan, hogy még két hónapja se gyakorolok, és csak úgy odamegyek Bárdoshoz. Semmi izgalmam nem volt. Ez egy őrültség, hogy valaki ódaálljon egy Bárdos elé. Színházi szempontból Bárdos az Isten. Mondom mindegy, legfeljebb kirúg. Megérkeztem, titkárnő bejelent, Bár­dos behív, néz, lágyan kezet nyújt, úgy beleejtette a kezét, nem fogott, nem szorította meg az ember kezét, és néz. Egyszer azt mondja, hogy mondjon valamit. Én erre néma csend, aztán „Jaj a hátam, jaj a hátam / Odavan,/ Szomszéd bácsi kiporozta / Csúfosan,/ Átkozott a görcsös fütykös / Somnye­le,/ Mellyel engem oly pogányul / Csépele…”Elmondtam végig a verset, és a

209

végén eszembe jutott, hogy címet sem mondtam, aztán csak halkan rebeg- tem a végén: Petőfi Sándor írta a verset és Szeget szeggel a címe. Bárdos — nem is tudom, minek nevezzem, nem méla undor volt, se megvetés, se csodálkozás, csak úgy kijelentette: — Ismerem a verset. Újra csend, mustrál- gatott, formálisan, mint a lovat szokás a versenypályán a járatóban. Csak né­zett. Aztán — Mondjon még valamit. — Itt már címet is mondtam: „Csokonai Vitéz Mihály, írta Petőfi Sándor”. Már másodszor kérdez engem ez a Bárdos, csak nem érdekes, amit csinálok? Aztán mondtam a verset, és el is jutottam a végére, „csapot papot mindent felejtett / Csokonai Vitéz mi- hály”. — Menjen ki és küldje be Máriát — mondta Bárdos. Mária a titkár­nője volt. Mentem. Leülök. Hallom, hogy bent kopog az írógép. Nem voltam hülye gyerek, mondom, itt valami készül. Kinyílik az ajtó, Bárdos odaint az íróasztalához, rámutat a papírra, hogy itt mind a kettőt írja alá. Csak azt hallom: — Gratulálok önnek, mint a Belvárosi Színház tagjának. Rohantam, mint az őrült az utcán, mintha nem is lett volna aszfalt, úgy fél méterrel a föld fölött. Én a Belvárosi Színház tagja!

— Mit szóltak az ismerősök, a szülők, hogy színész lett?

— Tulajdonképp ők érezték. A rokonságom, az ismeretségi körömbe tarto­zók eljöttek ezekre a bizonyos fóti előadásokra. Ezeket látták, ismerték és azt is tudták, hogy földbirtok nincs, ahol gazdatiszt legyek, tehát nem lepte meg őket. Őket az lepte meg, hogy azonnal a Belvárosi Színház tagja lettem főiskola nélkül. Amit aztán később el kellett végezni esti tagozaton.

— De már aktív színészipályafutás mellett.

— Igen. Gyakorlatnak elfogadták azt, ami a színházban történt, csak az eméleti anyagot küldték, és félévenként kellett vizsgázni. Nagyon mulatsá­gos volt, hogy Simon Zsuzsa volt a főiskolán a főigazgató, aki ugyanakkor a Belvárosi Színházban tagtársam volt. „Szerbusz Zsuzsika” mentem vizsgáz­ni.

— Sikerültek is a vizsgák gondolom.

— Nem volt probléma. Valahogy egy kicsit vicc is volt.

— A Belvárosi Színház tagjaként akkor már mint profi színészfolytatta.

— Igen. Egészen addig, amíg Bárdos Arthur volt. –

— Milyen volt a fóti kaszinó után a Belvárosiszínház deszkáira lépni?

— Az Országnak két rangos színháza volt akkor. A Vígszínház és a Belvárosi Színház. Megmondom őszintén: először én nem tudtam azt, hogy mit csinál lók. Az Új Isten Thébábant játszottam először. Ez 300 előadásból álló soro­zat volt. Minden színház a bukás szélén állt, ez az egy színház ment; az Új Isten Thébában. Akkor volt az adópengő, de a portás dollárért árulta a je­

gyeket. Gáspár Margit a fizetését felvette adópengőben, amiért másnap nem kapott az ember 10 tojást. A portásnak viszont villája lett Budán a Ró­zsadombon.

— Gondolom a legrangosabb színházban az ország legismertebb színészei ját­szottak.

— Igen. Először is nem tudtam, hogy hogyan álljak félre, hogyha jöttek ve­lem szemben a folyosón. Rögtön olyanok közé kerültem, mint Góth Sándor, Mezey Mária, Bulla Elma, Dénes György, Greguss Zoltán, Uray Tivadar, Makai Margit és sorolhatnám még. Úgyhogy amikor jöttek velem szemben, akkor egyszerűen szerettem volna a falba bepasszírozódni, mert akkor még tiszteltük az idősebbeket.

— Azt hiszem ez szerencsés indulásnak számít, talán még rendhagyó is a többi színészpályához képest.

— Igen, mint ahogy az egész életem rendhagyó. Ugyanis soha nem tudtam megmaradni egy helyen. Ez nagyon érdekes, most amikor megöregedtem, még most se, mert most is ahogy elmondtam, Szegeden, Zalaegerszegen, Budapesten dolgozom. Mikor Bárdos Arthur elment Amerikába, akkor Gáspár Margit hívott a Magyar Színházba. Itt két csodálatos produkció volt, ami megfogott. Az egyik — aminek sajnos azóta elveszett a kottája és így nem lehet játszani — a három Strauss fiú életéről szólt. Volt benne egy ke­ringőpárbaj, ami úgy volt meghangszerelve, hogy a három Strauss muzsika egyszerre szólt. Ami igazán meglepő volt és megható, nézem a szerep­osztást: Hervé—Lili — Bajor Gizi; Lili apja — Gózon Gyula; szubrett Fejes Teri; Trombitás — Sárdy János és nyolcadiknak voltam én házi tanító, Bov- pen — Máriáss József. Egy ilyen darabba belekerülni, ahol 8 szereplő van és benne vagyok, ahol Sárdy János és Bajor Gizi, Gózon Gyula és Mihályi Ernő lépnek színpadra. Megfogott, amit charme-ban tudott Sárdy, Gózon, hu­morban Mihályi Ernő, és amit utolérhetetlen zsenialitásban tudott — és örökké le kell borulni, és azt hiszem, ez a nő, akibe örökké szerelmes leszek

— Bajor Gizi. Egyszerűen mindenkit az ujja köré csavart egy tekintetével, egy mosolyával. Azt hiszem, hogy a színházat meg lehet tanulni, legalábbis jó mesteri fokon, de azt, amit ő tudott, azt nem. Olyan fluidum áradt abból a nőből, hogy egyszerűen csak remegni tudott az ember a közelében. Egyéb­ként ő ezt tudta is, mert olyanokat csinált, hogy megfogta a kezem: „nézze Jóska, hogy dobog a szívem” és odatette a kezem a szívéhez. A lábaim el­kezdtek citerázni, hisz voltam vagy 26 éves, Bajor Gizi meg 56. Ez az 56 éves nő a Liliben az első felvonásban a férjhez menendő Lili, aki kijött az intézet­ből, a második felvonásban az asszony Lili, aki szerelmes a trombitásba, de’

211-

máshoz ment feleségül, a harmadik felvonásban a nagymama Lili, és az ő sa­ját 16 éves unokája, aki szteppel. És volt ekkor 56 esztendős Bajor Gizi.

— Pályája során nem találkozott hasonló személyiséggel?

— Nem. Bár mindenkinek megvolt a maga jellegzetessége. Greguss Zoltán­nak is, akinek éjszakai samesza voltam…

— Éjszakai samesza ?

—„El nem mész a taps után, megvársz, megyünk együtt’.’ Aztán utána per­sze mindig haza kellett kísérni, hogy a felesége, az Ede — mert úgy hívta a feleségét — engem toljon le és ne őt, mintha én csábítottam volna el a nagy Gregusst és nem fordítva.

— Ezek szerint elég soká értek haza taps után.

— Hogyne, általában úgy hajnali 4 óra tájt.

— Beszéltünk arról, hogy gyakran változtatott színházat, társulatot, akármilyen remek társulatok voltak, sikeres színházak, időnként tovább kellett mennie.

— Igen, de soha nem vesztem össze senkivel, soha egy színházból sem távoz­tam úgy, hogy harag lett volna. Inkább meglepődtek, miért megyek el. Pél­dául az államosításkor a Magyar Színháznál voltam. Az államosítás idején

Bőhm és Takács

212

volt, hogy fiatalok mentsétek meg a vidéki színjátszást, teremtsétek meg a vidéki színjátszást. Persze mi azt hittük, hogy mi ezt meg is tudjuk csinálni. Nem tudtuk megcsinálni. Nem lettek megmentve a vidéki színházi társula­tok, mert Magyarország vízfejű ország, a fővárosban van minden. A vidéki színházak nem kapnak annyi pénzt. Szóval ez az az álom, ami szertefoszlott.

— Hogyan határozza el magát egy fővárosban élő, fővárosi színházakat, az éj­szakákat, mindenkit ismerő valaki, hogy vidékre megy kisvárosba?

— Nagyon egyszerűen, Budapesten el kell játszani 300-szor egy darabot, vi­szont a színesség csábítja a fiatalságot. Ahogy én vidékre mentem, azonnal játszottam a Zubolyt, az volt az első. Hol kap egy fiatal színész Pesten, aki mondjuk 4 éve van á szakmában, egy Zubolyt? És nagyon sok más szerepet. Én 28—29 éves koromban Bemard Shaw-nak a Szerelmi házasságában Sar- torius urat játszottam. Az más kérdés, hogy a maszkot egy óráig készítettem, hogy stimmeljen. Ez az, ami elcsábítja az embert.

— Akkor, amikor egy színész a vidék mellet dönt, nem jelenti-e ez egyben azt is, hogy kiesik a filmgyár hatóköréből, kiesik a Rádió hatóköréből?

— Nagyon érdekes, hogy én a Rádiónak állandóan társa voltam, és mint vi­déki, mindig jártam Budapestre szinkronizálni. Amíg a szemem tönkre nem ment, már magamat untam, mert a vízcsapot kinyitottam, akkor is a saját hangomat hallottam. Ha szabad voltam, állandóan ment a szinkron. Filmek­ben is, a Televízióban is minden évben volt 2—3 megmozdulásom. Tehát nem voltam elszakadva a fővárostól. Annál is inkább, mert közben vissza is jöttem.

— Ha már ezekről a vándorlásokról beszélünk, említsük meg ennek egy-két ne­vezetesebb állomását.

— Győrben volt Zuboly, Sartorius, Tartuff, Jágó az Otellóban, egyszerűen nem tudnám elsorolni, a világirodalom minden része, beleértve az operette­ket is, amit könnyű műfajnak neveznek, holott szerintem ez nem igaz. A próza, tehát a dráma, az gyönyörködtető műfaj, az operett az szórakoztató műfaj, de szórakoztatni legalább olyan nehéz, mint gyönyörködtetni. Mert tessék egyszerre táncolni, énekelni, humorizálni. Arról nem beszélve, hogy az operettben is nagyon sokszor könnyeztetni is kell. Visszatérve a pályám­hoz, az mindig ilyen pillérekre épült. Az első pillér Bárdos volt. A második pillér — nagyon érdekes, hogy amikor végigjátszottam már mindent, ami vi­déken létezett, akkor hívott engem — Apáthy Imre. Apáthy Imrénél játszot­tam a Kőszívűt 359-szer, Don Carlos Domingóját nagyon sokszor és Heltai: Szépek szépének főszerepét, az Abumbaut. Apáthyt imádtam, egyszerűen a

színházcsinálását. Akkor a Petőfi Színháznak — ez most a Thália — volt a művészeti vezetője. Utána átmentem a Vidám Színpadhoz.

— Itt párhuzamosan futott egymás mellet Palócz László és Máriáss József éle­te?

— Igen. Nagyon sokszor találkoztunk a klubban. Ott magunkévá tettük egy olyan 700 négyszögöles szőlőnek a termését. Ezt megiszogattuk, azok alatt az évek alatt. Egyébként nagyon szerettem az operistákat, Laczkó meg kü­lönben is olyan kedves egyéniség, amivel az Isten megáldotta, hogy nem le­het nem szeretni. Na de visszatérve Apáthyhoz, egyszer azt mondta nekem:

— Én most megyek a Nemzeti Színházba, ne maradj itt Szendrőnél, menj át a Vidám Színpadra, aztán majd intézem a sorsodat. Átmentem a Vidám Színpadhoz, ott nagyszerű dolgok vártak. Komlós Vili bácsival, Hercegh Je­nővel, Óvári Cincivel játszottuk a Négyen a padont. A többi színészek néz­tek csak, hogy mi az, én ezekkel egyből játszhatom? Salamon Bélával is összeakadtam. Próba van, mond egy viccet, az én kis agyamban pattant egy szikra, a viccre viccet mondtam. Lent a rendezők és az asszisztencia felne­vettek. Salamon rám nézett: — Ez nincs a szövegben. Mondom — Jó, Béla bácsi, de hát tetszik látni… — Aranyoskám, akkor nem fogom elmondani, amire te ezt mondod. — Salamonnak partner nem kellett, Salamonnak csak untermann. Amikor ezt észrevettem, hogy ez így megy, felkerestem Apáthy Imrét, és elmondtam neki, hogy Simike, én visszamegyek Győrbe. És mi tör­ténik? Én visszamegyek, ő rákot kap, annak is a legrosszabb formáját, s ez 3 hónap alatt elvitte az általam oly nagyon sokra becsült Apáthyit.

De ha most arra vagy kíváncsi, hogy hol játszottam, inkább azt kellene elso­rolni, melyik színházban nem léptem föl. Debrecenben és a Pécsi Színház színpadán nem voltam.

— Az ország összes többi színpadán mindenhol?

— Én akár vendégként, akár tagként, de mindenütt. Pesten az Operát kivé­ve mindenütt, minden színpadon játszottam. És majdnem mindenkivel ját­szottam. Nagyon kellemes emlékem volt, amikor Szegeden össze­találkoztunk Ajtay Andorral a Naplementében. Az a megtiszteltetés ért, hogy Geiger professzort játszottam, amit ő játszott annak idején, amikor Csortós—Ajtay felállás volt, most Ajtay—Máriáss felállásban.

— Hogyan értékeli, eljátszhatta volna ezeket a szerepeket, amiket eljátszott, ha nem ennyire „nyughatatlan”?

— Semmiképpen nem játszhattam volna el. Nem. Mert ennyi szerepet eb­ben az országban kevés ember játszott el, mint én. Ez most nem dicsekvés, félre ne érts, ez az, hogy én kerestem az alkalmat, hogy hol csinálhatok vala­

214*

mi újat, valami érdekeset. Nagyon érdekes, hogy fiataloktól rengeteget tud­tam tanulni. Ilyen volt, amikor úgy éreztem, hogy na ez a mesterségnek az a foka, amikor már mindent begyűjtöttem magamnak, ezzel most már min­dent „kirázok” és akkor jött Székely Gábor.

— Mint újabb meghatározó egyéniség mint újabb „pillér*^ a pályán?

— Igen. Nála játszottam a Sirályban Szorint és több mindent. Szolnokon volt akkor igazgató. Aztán hívott, hogy menjek végképp vele. Nagyon sajná­lom, hogy a sors úgy hozta, de családi okok miatt nem tudtam vele tartani, mert az ő színházát még ma is, tényleg szeretem, figyelemmel kísérem és drukkolok nekik szívemből.

Amikor azt hittem, hogy befejeztem, nyugdíjba mentem, akkor jött a 4. pil­lér. Akkor azt mondtam, hogy most már megcsinálom azt az egy vagy két, vagy mit tudom én, három TV-t, amibe hívnak — mert a szemem miatt, amit megoperáltak, szinkronizálni már nem tudok —, jött Ruszt József. Bebe­szélte nekem, hogy én nem vagyok öreg.

— Ruszttal Zalaegerszegen találkozott?

— Ó hívott oda. Ruszt Józseffel 5 évet dolgoztam. Az Ördögök, Az ember tragédiája, a Fehér ördög, a Húsvét, Jeruzsálem pusztulása, és amit nagyon szerettem, Lessingnek a Bölcs Náthánjában Szaladin. Legutóbb pedig ép­pen Szomszédokbeli kollégával játszottam együtt az Egmontot. Kulka János volt Egmont, és én voltam az őt halálra ítélő és kivégző Álba herceg. Szóval nem az volt a viszonyunk, mint a Szomszédokban.

— Áttekintettük a színházi pályafutását, próbáljuk áttekinteni filmes pályafu­tását is.

— Nagyon sok filmben benne voltam, nagyon sok televíziós filmben is, két nagy sorozatban, a Vivát Benyovszkiban, ahol Csurin kapitányt játszottam, és Gosznovicer szenátort a Fekete Városban. Mindegyik nagy siker volt. Rólam még film nem szólt. De nagyon sok filmben és TV-filmben benne voltam, ami szólt valamiről. Tagja voltam egy nagy zenekarnak.

— Milyen érzés visszanézni régi szerepeket, évek múlva találkozni korábbi fil­mekben megformált figurákkal?

— Egyáltalán, amikor viszanézem a régi filmeket és a mostanit is, a legszigo­rúbb kritikusa vagyok magamnak. Szinte tudnám mondani, hogy itt, itt, itt miért nem voltam finomabb, miért nem voltam határozottabb. Sokszor ér­zek magamban hibát.

— Ebből nyilván az is következik, hogy rengeteget lehet tanulni belőle.

— Rengeteget. Nem véletlen az, hogy ma már a színházakban a próbákat felveszik és lejátsszák.

215:

— Ez már a főiskolai oktatás része is.

— Én a főiskolával úgy vagyok, hogy nem tudom, nem lehet színészt taníta-1 ni. Annak csak legfeljebb mesterségbeli fogásait. Mert mi a színész? Talál-’ tam egy gyémántot. Mi a tanár? Ebből a gyémántból briliánst tud csiszolni J Ez a tanár feladata. Gyémántot csinálni nem tud, de a jó tanár olyan, mint a jó gyémántcsiszoló: briliánsok kerülnek ki a keze alól.

— Beszéltünk arról, hogy játszott operettben, játszott prózai szerepeket, filmeké ben szerepelt, van-e olyan szerep, ami mind közül a legkedvesebb?

— Igen, volt egy. Ez.olyan, ahogy Dickens előszót írt egy könyvéhez, és a kö­vetkezőt írja: „Most útjukra bocsátom ezeket a figurákat, amelyek az én gyermekeim. Mint ahogy a szülő sem tudja, mi lesz gyermekei sorsa, én sem tudom. Minden jót kívánok nekik. De mint minden szülő lelke mélyén — ha nem is mondja ki, érzi — van egy kedvenc gyermeke, ez nekem Copperfield Dávid.” Ha most ugyanezt magamra fordítanám le, ugyanez Arthur Miller az Alku, és abban Solomon, a régiségkereskedő.

— És van-e olyan szerep, amely nem adatott mega pályán?

— Igen. Kettő, a Macska a forró bádogtetőnben a Beteg apa, és Wili Lomén Az ügynök halálában.

— Emítettük a televíziós és filmes szerepek kapcsán, hogy az epizódfeladatok voltak a meghatározók. Most a nyugdíjas években egyszer csak egy sorozatfő­szerep adódott, egy olyan főszerep, amely teljesen egyenrangú a Szomszédok többi főszerepével. Hogyan került a sorozatba ?

— Ezt egyszerűen nem tudom, hogy miként jutottam Horváth Adám eszé­be, nem is kérdeztem tőle, talán nem is ildomos, de hogy eszébe jutottam, ezt nem szégyen kimondani, megköszönöm. Megköszönöm, mert visszaadta az ambíciómat. Az én koromban jó tudni azt, hogy kellek még, hogy nem mondtak le rólam, hogy nem vagyok leírva mint használhatatlan öreg em­ber, és ez olyan, hogy felfrissíti az ember vérkeringését. És egyszer, ha majd egy felhőpamlagon nézem a Szomszédokat, kívánok neki sok-sok eszten­dőt, és még akkor is szeretni fogom. Egyetlen szereplővel nem találkoztam, aki ebben a lassan két éve kovácsolódó együttesben ne érezné otthon ma­gát. Mindig az az érzésem, hogy valami tiszta helyre jövök. És ez nem a pro­dukció és nem a magam dicsérete, ezt valóban így érzem. Itt mindenki újat, mindenki szépet és mindenki tisztát akar. A saját életünkkel küszködünk a darabban, ez a feladata a produkciónak, és ezt a küzdelmet mindenki felvál­lalja, egymást szeretve, és ez nagy dolog.

Azt kérded, hogyan történt, amikor a sorozatba hívtak? Jött egy telefon, próbafelvételre. Én nagyon meg voltam döbbenve, hogyhogy próbafelvétel-

216

Egy asztalnál az „ellenfelek”

re? Na aztán a gyártásvezető, Gábor elmondta, hogy Horváth Ádám. Itt még jobban csodálkoztam: mi az, hogy Horváth Ádám és próbafelvétel? Ádám ismer. Tudja, hogy mit lehet fényképezni. Ismeri a hangomat, min­dent ismer. Aztán megmagyarázta Gabi, hogy itt nem próbafelvételről van szó, hanem egy próbaszámot kell készíteni. Az lesz az első adás, amit el kell fogadtatni a televízió vezetőségével. Na mondom, az már más. Itt akkor fel kell kötni a fehérneműt, mert valamiről szó lesz. De hogy ennyire szép lesz, hogy ennyire az életem része lesz, nem gondoltam volna. Ez valahogy olyan, mint egy örök körforgás. Nincs vége.

— Mikor és hogyan tudta meg, hogy kit kell játszania, kit kell megformálnia és hogyan?

— Amikor leküldték egy könyvet Bőhm szerepére. De hogy ennek a sorsa mi lesz, nem tudtam. Elolvastam és láttam, hogy akkor költözött be minden­ki ebbe az új lakótelepi házba. Ereztem, hogy a történet ezek körül fog bo­nyolódni, és én ezek között fogok tengeni-lengeni, nem mint lelke, inkább mint szelleme a háznak, aki hol itt, hol ott bojong.

— Horváth Ádám mit mondott a figuráról, amikor először beszéltek róla ?

217

— Én kérdeztem, hogy ki ez a figura? Horváth Ádám a következőt mondta:

— Te vagy az, és amilyen instrukciókat fogok neked adni.

— Adásról adásra találta meg a helyét a figura. Ehhez nemcsak rendezői inst­rukciók és az írott anyag tehát a forgatókönyvek járultak hozzá, hanem maga Máriáss József is. Már a sorozat elején megmaradt a nézőkben Bőhm kapcsán a szakáll és a csokomyakkendő.

— A szakáiba Ádám mondta, hogy maradjon, akkor éppen Szaladint ját­szottam a Bölcs Náthánban, amihez egy ilyen kis szakállacskám volt. A cso­kornyakkendő pedig a koromat illusztrálja, semmi mást. Ugyanis abban az időben, amikor én még igazi férfinak éreztem magam, már fiatalembernek, akkor ez volt a divat, és ezt a divatot nem tudom levetni, mint ahogy maga­mat sem tudom levetni. Ez a csokornyakkendő az én fiatalságom, és Bőhm fiatalsága is. Ezek Bőhmhöz hozzá tartoznak. Hozzá tartozik a csokornyak­kendő, a nagy szemüveg, a kicsit hajlott járás, minden.

— Ebből a színésztársulatból, akik most már lassan két éve dolgoznak a Szom­szédokban, korábban már szinte mindenkit ismert?

— A fiatalokat kivéve mindenkit.

— Említettük, hogy jó együttműködés jellemző itt nemcsak a színészcsapatra, hanem a stábtagokra is.

— Az én kapcsolatom a stábbal amikor itt vagyok, mindig nagyon jó. Tudok örülni és érzem, hogy nekem is örülnek ezek az emberek. Ha Sümeghyt, a böhöm Palóczot meglátom, akkor úgy örülök neki, mintha a kisöcsém érke­zett volna meg. Szóval ez egy ilyen kapcsolat. A fiatalokat meg szeretem. Olyan szépek és olyan aranyosak.

— Szinte a Palócz Laci által megformált Sümeghy hangsúlyozza ki időnként Bőhmöt?

— Volt Ádámnak egy hasonlata, a „két sírásó”. Én ehhez azt tettem hozzá,

hogy Tóm és Jeriy, ahol ő a macska és én a kis egér, de igazából nem bántja egyik sem a másikat. Igazából Bőhm sem olyan jó, mert neki is megvannak az emberi hibái, és Sümeghy sem olyan rossz, mint amekkora nagy hangja van. > ■

— Mennyire lehet előre tudni a történéseket ebben a sorozatban? ‘<■ .

~ Nagyon érdekes, hogy a történések nem láthatók előre, és én ezt erény­nek tartom a sorozatban, mert ellenkező esetben nagyon könnyen ránk csaphatna az unalom- Egyébként örülök, hogy nekem nincs előre könyvem, mert az utcán állandóan az a kérdés, hogy ezzel mi van, azzal mi van? A vá­lasz sztereotip: nem tudom. Nehezen akarják elhinni, de így igaz.

— A színész számára, aki élete nagy részét a színpadon tölti elejétől végéig meg­írt szerepek megformálásával, nem idegen, hogy most olyan valakit kell megfor­málni, aki befejezetlen?.

— Nem, mert Ádám azzal kezdte és nyilván mindenkinek elmondta, hogy ez te vagy, a mikénteket majd időnként korrigálom és instruálom. Tehát én tu­dom, hogy az én életem olyan, mint ahogy megszületünk, megvan a születési bizonyítványunk, de a halotti levél is ott van, csak a dátumot nem tudjuk róla leolvasni. Ezt jobb nem tudni. Azt tudom, hogy holnap vagy holnapután ez történik az „életemben” és arra felkészülök, mert arra viszont fel kell ké­szülni. Abban a módszerben, ahogy ez a produkció készül, tűrhetetlen a de- koncentráltság, halálosan elítélendő a szöveg nem tudása, egyszerűen azt hiszem, nemcsak a rendező, hanem a produkció is kikérné magának, ha ide készületlen színészek jönnének. Egyszerűen megható az, hogy itt nem látok tanuló színészeket, mindenki úgy jön ide, h’ogy tudják. A teljes szöveg birto­kában vannak itt. Itt nem láttam még olyat, hogy ma megállunk, hogy az ta­nulja meg a szöveget.

— Azt hiszem, hogy ha ezt a gazdag pályát áttekintjük, elmondható, hogy a Szomszédok sajátos, és talán a legnagyobb siker benne.

— Azt hiszem igen. Színpadi siker rengeteg volt. De ekkora népszerűséget soha és sehol nem tapasztaltam. Az ország bármelyik részére megyek, én vagyok Bőhm bácsi. Á gyerekek körülfognak, életemben nem adtam annyi autogramot, mint amennyit a Szomszédok óta mint Bőhm adok.

— Tehát a Bőhm névre hallgat, megfordul az utcán.

— Pontosan. Ma reggel is, amikor vonatra szálltam, akkor is kiszóltak az ab­lakból, hogy „ide szálljon, Bőhm úr!”

— Ezt minek tudja be, hogy ilyen fokon azonosítják Magyarországon a színészt a szereppel?

— Sok színész kicsit gonoszkodik ezzel, hogy „hülye”a közönség. Nem, a kö­zönség ne gondolkozzék azon, hogy — nekem ez a meggyőződésem — az Zenthe Ferenc, az Palócz László, az Frajt Edit. A közönség abban gondol­kozzon, hogy Magenheim Julcsi, Takács, Sümeghy, Bőhm, a közönség így gondolkozzék. És ezért én nem lenézem a közönséget, hanem a mi sike­rünknek könyvelem el azt, hogy igen is ilyen hatással vagyunk rá, hogy nem a családi nevét keresi, hanem azzá teszi a saját színészét, aminek ott a képer­nyőn látja.

— Milyen megnyilvánulásai vannak ennek a sikernek, ennek a népszerűség­nek?

219

— Most mondjam azt, hogy sokszor az ember menekülni kénytelen? Iskolá­soktól menekülni kell, mert különben az ember egyszerűen bekerül egy cso­port kellős közepébe, és akkor ott nincs vége a kérdések özönének. Azoktól menekülni kell, a másik részen viszont olyan nem létezik, hogy ne legyen ve­sepecsenye Bőhm úrnak.

— Levelek, telefonok?

— Telefon az nagyon sok jön, főleg szegediektől. Nagyon mulatságosak, de a legmulatságosabbak a levelek. Például amikor özv. Bőhm Gyuláné közli, hogy az én életem így egyedül nem az igazi, kettesben ez sokkal könnyebb lenne, meg kellene házasodni. Menyasszonyt is ajánl számomra, és ez pedig ő maga. Egyetlen aggálya van csak, hogy a rendező hozzájárul-e mindeh­hez?

— Minden esetre van némi fogalma a filmgyártásról.

—Valamit érez, nem tudom, hogy hogyan van, da valamilyen anyakönyvve­zetőnek nézheti a rendezőt, hogy csak annak a jóváhagyásával mehet a há­zasság.

— Negatív megnyilvánulás?

— Nekem nem volt. Soha egy gúnyos megjegyzés vagy bármi hasonló.

— Kollégák?

— Kollégák közül sem. Ott inkább néma hallgatás van és mondjuk ki, iri­gyelnek. Igenis irigylik ezt, mert ők is érzik, hogy itt valami nagyobbról van szó, ez nem egy filmre szövetkezés, ez ki tudja, talán egy életre szóló szövet­kezés.

— Mennyire változtatta meg az életét ez az eltelt két év?

— Eddig mindig az volt, hogy na, azt az egy darabot elintézem, az 3 hónap. Most arról van szó, hogy én minden hónapban kétszer vagy négyszer dolgo­zom és kétszer képernyőn vagyok. Nekem fel kell készülni, nekem dolgom van, és ez a 69. évben, amikor kopog a 70., nagyon nagy szó, hogy nekem dolgom van!

— Milyen érzés kéthetente látni magát a képernyőn?

~ Nem lehet megszokni.

— A szerepek és utazások között mik a kedvenc időtöltései, kikapcsolódá­sai?

— Olvasni már nem tudok a szemműtét óta. Nehézséget jelent a színpadon, hogy meg kell ismerni a színpadot, mert én foltokat, üveg nélkül csak folto­kat és alakokat látok. Üveg nélkül nem tudnám, hogy ott ez áll, ez pedig itt áll, ő ott Avar Pista, az pedig Gálfy Laci. Meg lehet szokni, csak egy baj van, ha ferde a színpad, az rettenetes, azt gyűlölöm. Tehát kikapcsolódás az, ezt

220

nehéz kimondani, hogy várom a postát. A példányt, hogy hány huncut vicc van benne Bőhm számára. Azonkívül a feleségem kertje a hobbym, rászok­tatott a kertre. Nagy hobbym minden művészet királya, a zene. És aki azt szereti, az már sosincs egyedül.

Máriáss József újra indul, most Zalaegerszegre, holnap Nagykanizsára, az­tán haza Szegedre, majd ismét vissza Budapestre a „családjához”, a Szom­szédokba. Kilométerek ezrei vannak mögötte, és — remélem —, előtte is. Jó utat, köszönök el tőle.

A könyvben szereplő interjúk alanyai

Czető Bernát László, 6

Komlós Juci, 18

Zenthe Ferenc, 35

Fehér Anna, 51

Liszkay Tamás, 65

Polgár András, 70

Frajt Edit, 82

Kulka János, 94

Ábel Anita, 102

Csűrös Karola, 115

Horváth Ádám, 125

Somosi Péter, 143

Sik Endre, 149

Ivancsics Ilona, 154

Nemcsák Károly, 166 – .

Bujtás János, 177

Szabó Gábor, 188

Bernáth Tamás, 191

Palócz László, 197

Máriáss József, 207

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!