Találatok: 10
147
VERESS ISTVÁN
Legendák és igaz törté)ietek világhírű regények és filmek sztárjairól
BARRUS
Veress István
ÁLLATSZTÁROK
VERESS ISTVÁN
Legendák és igaz történetek világhíréi regények és fdmek sztárjairól
Fotók:
ÁLLATVILÁG ZOOLÓGIÁI MAGAZIN, Lapkiadó Vállalat, valamint a szerző archívuma
© Veress István. 2008
© Barrus Könwkiadó Kft., 2008
GÓZFELHÓ A LÁTHATÁRON: BÁLNA 59
A lándzsától a helikopterig 64
Fej a roppant állkapcsok között 80
Soha nem bántják az embert! 92
Kedves, nyugodt növényevők 1 11
SZÓTLANUL, DE MÉGSEM NÉMÁN 1 15
Négy kéz – szellemi fölény? 116
Dörgő coltok – vágtató lovak 124
Úgy szerette, hogy megette * 127
A Lassie-legenda 134
Egy mindenkiért – mindenki egyért! 145
FÉLIG EMBER – FÉLIG FARKAS 151
FÉLIG EMBER – EGÉSZEN MESE! 159
Hallod-e, fiam – szólt a légy anya a fiához -, nagyapád a mézbe fáit, apád maszlagot kóstolt, bátyádat az átányi bíró orrán ütötték agyon. Egész nemzetségednek a nyalánkság és a szemtelenség volt a veszte. Legalább te ne kövesd el ezt a két veszedelmes vétket!… – Ugyan – legyintett az ifjú titán -, én majd okosabb leszek apáimnál… Ezzel vakmerőén nekiszállt a tejesköcsögnek, és heleveszett…
T
JLöbb mint száz évvel ezelőtt írta kedves, gunyoros, elgondolkodtató, tanulságos állatmeséit Fáv András, köztük A légy és az anyja című történetet.
Irwin Allén, a Pokoli torony rendezője bezzeg már nem ilyen kedélyes elnézéssel látja és ábrázolja a bogarakat filmjében, a Méhrajban. Az amerikai szuperprodukcióban a méhek mindjárt az első percekben „bemutatkoznak”: megtámadnak egy kiránduló autóscsaládot. A szülőket megölik, de a kisfiú – aki szerencséjére nem szállt ki a kocsiból – megmenekül… Amikor kikerül a kórházból, elhatározza, hogy megbosszulja szülei halálát. Barátaival visszatér a támadás színhelyére, és felgyújtják a méhek lakásait: a fákat.
És ekkor elszabadul a pokol. Vadméhek milliói rohanják meg a kisvárost, ahonnan a gyerekek jöttek. Megtámadják az üzleteket, a templomot, az iskolát, a házakat – majd amilyen váratlanul felbukkantak, ugyanolyan hirtelen továbbállnak… Repülnek a nagyváros felé… Az eredmény: több száz halott, milliós károk. A kormány végre felocsúdik első meglepetéséből, és hadat üzen a vadméheknek. Megindul a hadigépezet, megmozgatják a legkorszerűbb technikai-tudományos eszközöket, és végül csapdába csalják a méheket. Ám a film utolsó kockái azt sugallják: korai az öröm, a győzelem ideiglenes csupán, a méhek egyszer még visszatérnek…
A film természetesen – mint minden valamirevaló katasztrófafilm – a végsőkig kiélezi azt a veszélyt, amit a rovarok jelenthetnek. Kiélezi, felnagyítja, eltúlozza, hiszen ez a dolga; igyekszik minél hátborzongatóbb jelenetekkel sokkolni a mozilátogatókat, hogy kedvükre szörnyülködjenek, izguljanak a pénzükért. Azt azonban nem mondhatjuk erről az amerikai produkcióról, hogy teljesen légből kapott, kiagyalt történet.
A VILÁG APRÓ URAI
A film alapötletét ugyanis egy megtörtént eset szolgáltatta. Jó néhány évvel ezelőtt az Amazonas partján fekvő perui Parapoto városka temetőjében méhraj támadott meg egy gyászmenetet. Az emberek eldobták a koporsót, és szétszaladtak. Többen elvesztették az eszméletüket. A kórházba szállított 24 személy közül egy meg is halt. így kezdődött azoknak a gyilkos méheknek az ádáz tevékenysége, melyeknek rémtetteiről évek óta olvashatunk híradásokat a világsajtóban. Ezek a méhek Dél-Ameri kában szedik áldozataikat, és az utóbbi években csupán Brazíliában 150 embert csíptek halálra! Sok ezer háziállatot pusztítottak el, sőt egyszer még az is megtörtént, hogy egy nemzetközi labdarúgó-mérkőzés közönségét zavarták szét percek alatt a meglepetésszerűen támadó „vérszomjas” rovarok.
Az egész történetben az a legfurcsább, már-már krimiszerű tény, hog\’ a gyilkos méhek felbukkanása a tudósok műve! Egy brazíliai genetikus professzor, bizonyos Warvvick Estavan Kerr 1956-ban méh- királynőket hozott be Afrikából azzal a céllal, hogy keresztezze őket a helybeli, kevés mézet termelő brazíliai méhekkel. A keresztezés sikerült is, csakhogy közben egy kis baj történt. Egyik beosztottja véletlenül szabadon engedett 26 afrikai méhkirálvnőt, és hamarosan ezer meg ezer vadméh körözött a városka körül – a szabadon engedett afrikai méhek utódai. Ezek most már összevissza kereszteződtek az ott élő méhekkel, és hogy, hogy nem, kialakult egy új, igen veszélyes mutáció: a gyilkos méhek!
A legnagyobb problémát talán az okozta, hogy az új változat rendkívül szaporának bizonyult: a királynő naponta 4000 petét hozott a világra, kétszer annyit, mint az európai méhek! Ráadásul a mutációval létrejöttek méhek enyhén szólva rendellenesen viselkedtek. Előfordult, hogy sokáig békésen dolgoztak, gyűjtögettek, és a környék lakói még csak nem is sejtették, milyen veszélyesek.
Egyszer aztán hirtelen – mintha valami őrület szállta volna meg őket – megtámadták az embereket és az állatokat. Egv-egy nagyobb támadás esetén több tízezer ilyen méh fenyegette a környék élőlényeit. Akadt olyan áldozatuk, akinek a testén 300 méhszúrást számoltak ösz- sze. A legnehezebb év eddig az 1970-es esztendő volt, amikor néhány hét alatt csupán Rióban 50 embert öltek meg – főleg gyerekeket…
A gyilkos méhek
A tudósok mellesleg régóta állítják, bog}’ a rovarok: világhatalom! Nagyon érzékletesen, szinte költőien ír erről a magyar származású nagy francia természettudós, Raoul Francé Az állatok csodálatos világa című könyvében.
„Ha valaki érdeklődik az állatvilág iránt, természetesen először azt hiszi, hogy a teremtés óriásai: a ragadozók, az elefántok, az óriáskígyók és aligátorok, a nagy sasok, a cápák, a cetek, a fókák és a medvék, a nagy majmok meg a struccok a legfontosabb állatok. A többi, az a sok kis kúszó-mászó jószág, az
Erdei vöröshangya-boly
apró rovar meg csiga, a giliszták és férgek, pláne az a sok apró rák, amely mocsárban, tengerben él, csak olyan függelék az állattanban. Aki velük foglalkozik, az csak afféle babra munkát végez: különc ember, akinek különös kedvtelése van. Pedig mindez nem igaz. Alaposan megváltozna a világ, Jia nem volna rovar! Akkor példáid virág sem volna többé, mert a virág csak a rovarok számára virágzik. Ha nem volna apró hal meg csiga, nem élhetne meg a nagy halak serege. Az apró halak meg a tengeri csigák pedig megint a legapróbb jószágból tudnak csak jóllakni. ”
A VILÁG APRÓ URAI
Hát igen, a rovarok a világ apró urai! Minden percben ezer meg ezer állat és ember távozik az élők sorából. Mi lesz velük? Sokáig senki sem tudta, hogy miféle módon, mivé változnak át. Nos, ebben a végtelenül fontos, de ma már cseppet sem rejtélyes folyamatban ugyancsak a rovarok mondják ki a döntő, végső szót.
A legyek, a kis bogarak és álcáik, a parányi férgek, ázalékok és sodróállatok, a százlábúak hadserege, a bacilusok együttműködve végzik el ezt a munkát, amely nélkül nem tudna létezni senki és semmi, mert a holt anyag tömege megmérgezné az egész szárazföldi állatvilágot. Milliárd és billió álca és ázalék temeti el a halottakat gyomrában, és ezzel visszahozza a holt anyagot az életbe.
Ahhoz persze, hogy ezek az apró állatok ellássák feladatukat, csodálatos szaporodóképességgel kell rendelkezniük. Gondoljunk csak arra, hogy a jelenleg ismert – pontosabban szólva: tudományosan meghatározott – másfél millió állatfaj háromnegyed része rovar. Ráadásul csak találgatni tudjuk, hány faj létezhet valójában az állatok hatalmas birodalmában. A másfél millió ismert faj tudniillik csak kis töredéke lehet a ténylegesen létező fajoknak. Azt mondtuk az imént: a leírt fajok többsége (vagyis több mint egymillió) a rovarokhoz tartozik, de néhány becslés azt sugallja, hogy a tényleges szám ebben a csoportban körülbelül 30 millió! Elképesztő nagy szám, de gondoljunk csak bele, hog\’ csupán az ismert és jól meghatározott hangyák családja legalább 15 ezer fajt számlál, de még az egyes hangyacsaládok és bolyok népessége is tekintélyes. A világ legnagyobb hangyakolóniáját egyébként az egyik svájci természetvédelmi területen fedezték fel. A vörös hegyi hangyák több mint 1200 bolyára bukkantak itt. A bolyok egy-két méter magasak, és az egyes fészkek közötti hangyautak hossza több mint 100 kilométer. A 70 hektár nagyságú „hangyaországban” becslések szerint körülbelül 200-300 millió hangya él. És
A VILÁG APRÓ URAI
Egyetlen parányi, alig néhány grammot nyomó bogár könnyedén elhúz egy 15-20 dekás játékautó
ez még mind semmi ahhoz képest, hogy például megfigyeltek már olyan sáskahadat, amelyik 250 milliárd (!) egyedből állt.
Az említett adatok talán valamennyire érzékeltetik a rovarvilág mennyiségi hatalmát. Ráadásul ezek az „apróságok” korántsem alsórendű élőlények. Szervezettségük szintje tekintetében azonos fokon állnak a gerincesekkel. Az egyik legkisebb rovar egy fürkészdarázs, amelynek lárvái más kis rovarok petéiben élnek parazitaéletet, csak 0,5 milliméter hosszú. A természet ebbe a szárnyas törpébe számos ízének mozgatásához izmokat, belet, kiválasztó szervet, légzőszerveket, idegrendszert, ivarrnirigyeket, szemeket, szaglószerveket és más egyebeket mesterkedett bele. Az emberi technika semmilyen csodája nem vetekedhet egy ilyen konstrukcióval! Ám még nála is parányibb, mindössze 0,1 milliméter (!) a piros szemű petefürkész, amely még az aprók között is kicsinek számít.
A rovarok, ezek a törpe atléták egyéb téren is bámulatra méltók. E. J. Slijper írja könyvében, hogy a cukorbogarak a maguk egy-két gramm súlyával könnyedén elhúznak egy 175 grammos játékautót. Ez akkora teljesítmény, mintha egy átlagos súlyú ember egy héttonnás teherautót vontatna. Erre azonban még egy elefánt sem képes.
Lássunk még egv-két példát. Az éti csiga saját súlyánál kétszázszór nehezebb terhet is elhúz, a méh vonóereje pedig testsúlyának a 300-szorosa. Ezekhez az „óriásokhoz” képest az ember bizony meglehetősen gyengének tűnik.
Kirbv és Spence Introduction of Eiitomology című műve említi, hogy ha a termesz ember nagyságú lenne, 100 méteres átmérőjű alagutat fúrhatna. Még szerencse, hogy’ a termesz akkora, amekkora!
A VILÁG APRÓ URAI
De visszatérve a hangyákra, ők például nem csupán a fajok számával és ezek széles körű elterjedésével emelkednek ki a rovarok tengeréből, és nem csupán elképesztő sokaságukkal, hanem alkalmazkodóképességükkel is. Az Egyesült Államokban például az 1930-as években feltűnt egy új hangyafaj, a tűzhangya, amely addig csupán Argentínában élt. A tudósok eleinte ügyet sem vetettek a jelenségre, egészen 1957-ig, amikor kiderült, bog)’ milyen nagyszabású „invázióról” van szó. Ennek az évnek az ősze rendkívül csapadékos volt, és a sok esőzés után a farmerek egyszer csak azt látták, hogy szántóföldjeiken mintegy fél méter magas kupacok emelkednek: hatalmas hangyabolyok. Akadt terület, ahol 250 ilyen bolyt számoltak össze hektáronként, és miután egy boly átlagosan 250 ezer dolgozó hangyát tartalmazott, nem volt nehéz kiszámítani, hogv a legsúlyosabban megtámadott földeken hektáronként legalább 62,5 millió (!) kifejlett dolgozó hangya élt…
Élt és tevékenykedett. A tűzhangyák eredeti hazájukban, Argentínában főleg apró rovarokkal táplálkoznak, az Egyesült Államokban viszont mindenevőkké váltak, ráadásul az ember számára igen értékes növények – kukorica, bab, paradicsom – lettek kedvenc táplálékaik. Elképzelhető, hogy mekkora pusztítást végeztek, ha 1957-ben egyedül Alabama államban 25 millió dollárra rúgott a tűzhangyák által okozott kár.
Azok a gépek, amelyekkel dolgozni próbáltak a hangyák által elárasztott földeken, csakhamar elakadtak, s a tűzhangyák ezrei futottak oda minden irányból, hogy megbüntessék a támadót. Végül a gépek kezelői megtagadták a munkát. Ráadásul a tűzhangyák a húst sem vetették meg, csakhogy rovarok helyett nagyobb állatokra támadt gusztusuk. Égész tvúkalja csibék tűntek el néhány óra alatt; a tojásból éppen kikelt pulykák estek áldozatul; sőt még a szopós malacok és borjak sem voltak biztonságban: olykor rövid idő alatt csupán gondosan letisztogatott csontvázukat találták meg tulajdonosaik!
Nos, valahogy így festett az egyesült államokbeli „hangyaválság” az 1950-es évek végén. A természettudomány persze sok-sok ilyen inváziót ismer. Egyszer például az amazonasi őserdők kellős közepén egy ültetvényt támadtak meg a hangyák, és a parányi lények hordái legalább olyan rémületet keltettek ezen a tájon, mint Európa nyugati felén a tatárok pusztító hadai!
Ám hogy földrajzilag közelebbi példát is említsünk: 1892-ben Hollandiában egész egyszerűen le kellett bontani egy postahivatalt, mert nem tudták kiirtani azt a sok százezer hangyát, amely előzőn lőtte az épületet.
A VILÁG APRÓ URAI
Hasonló történet játszódott le nem is olyan nagyon régen Párizsban, ahol egy szálloda lakóinak és személyzetének kellett kiüríteniük az épületet, amelyet az argentínai hangyák a pincétől a padlásig teljesen „elfoglaltak”.
Kereken 300 millió éve élnek a Földön rovarok. Első virágzásukat már a karbon korban átélték, majd a harmadkorban – 60 millió évvel ezelőtt – a szárnyas rovarok hatalmas kibontakozása kezdődött. Az ember viszont csupán a földtörténeti újkorból származó jövevény. Tulajdonképpeni históriája alig egy-két millió éves. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: jogosan tekintheti-e magát a teremtés koronájának? Igaz, szinte kénve-kedve szerint bánik a Föld javaival és élőlényeivel, de vajon meddig? Vajon nem válnak-e egyszer majd a rovarok bolygónk uraivá?
Olyan kérdések ezek, melyekre ma még csak a tudományos-fantasztikus irodalom keresi a választ. Mindenesetre elgondolkodtatok erről a témáról Keith Schreiner szavai. Az USA Veszélyeztetett Állatfajok Hivatalának volt igazgatója – némi iróniával – egyszer így nyilatkozott: „Akad néhány olyan szívós faj, nevezetesen a csúszómászók és a rovarok, amelyek már jóval azelőtt léteztek, hogy az ember megjelent a Földön, és valószínűleg még sokáig itt lesznek az ember eltűnése után is.”
A fák gyantája idővel megkeményedik, és pompás ékkő – borostyán – lesz belőle.
A gyantába tapadt apró élőlényeknek köszönhetjük, hogy tudjuk: milyen rovarok élhettek évmilliókkal ezelőtt
A távolban fölhangzott a sárkány rettenetes üvöltése, főtt a hétfejű szörnyeteg, szakadt róla a tajték, csikorgatta dühében a fogát. – Hát te mit keresel itt? – üvöltött a vadászra. – Meg akarok vívni veled – felelte az ifjú. – No, ha meguntad az életedet, csak rajta! – sziszegte a szörnyeteg, s azzal fújni kezdte mind a hét torkából a lángot, és rárontott a vadászra. Az megsuhintotta a kardját, és egy csapásra levágta a szörnyeteg három fejét. A sárkány őrjöngik fölvetette magát a magasba, köpte a szikrát, okádta a lángot – rá. akart ugrani a vadászra. Az félrehajolt előle, s egy ügyes csapással újabb három fejét levágta. A sárkány lerogyott a földre, de aztán még egyszer összeszedte az erejét, és újra nekiugrott ellenfelének; a fiú azonban egy gyors suhintással leterítette. Aztán ölbe vette az ájult királylányt, aki erre fölnyitotta a szemét, észrevette a sárkány tetemét, és boldogan mosolygott. – Most aztán te leszel a férjem, mert az apám annak ígért, aki legyőzi a sárkányt…
I^égi, szép, klasszikus történetből, egy Grimm-meséből idéztünk egy részletet. És most következzen a holnap meséje. Lássuk, milyen is egy sárkánytörténet a műholdak és az űrutazások korában, Lem: Kiberiáda című művében…
Trurl és Klapanciusz, a két híres tudós – és mellesleg elválaszthatatlan jó barát – a Felsőfokű Nihiliskolában Általános Sárkánvelmé- letet adtak elő. Mint ismeretes, sárkányok nincsenek. Ez a primitív megállapítás talán kielégíti az egyszerű elmét, de nem a tudományt, hiszen a Felsőfokű Nihiliskola létező dolgokkal egyáltalán nem foglalkozott. így azután elméleti módszerekkel boncolgatva a problémát, a sárkányok három faját fedezte fel: a nullás, az imaginárius, valamint a negatív sárkányokat. Mindezek, amint már említettük, nem léteznek, de mindegyik fajta egészen másképpen nem létezik. I Iogv miképpen nem, ez alighanem csupán matematikai probléma maradt volna, Trurl ismert barkácsoló hajlama nélkül. O azonban elhatározta, hog\’ tapasztalati alapon is megvizsgálja a kérdést – feltalálta hát a sárkány-valószínűsítő gépet. Ezzel a masinával sárkányokat lehetett valószínűsíteni, azaz előállítani.
Trurl nyomán sok ifjú tudós is kísérletezni kezdett, de miután hiányzott belőlük a rutin és a hidegvér, a keletkezett sárkányfiak jó része kiszökött a szabadba, és zaklatni kezdték az embereket… Óriási talpaikkal, huligántermészetükkel, ordibálásukkal, lángokádásukkal rengeteg kárt okoztak, sőt, helyenként még szűz lányokat is követeltek…
Mit volt mit tenni, Klapanciusz, Trurl tudós barátja felkerekedett, hog\’ kiirtsa őket mind egy szálig!
Telt-múlt az idő, de Klapanciusz nem jelentkezett. Szőrén-szálán eltűnt. Trurl, a hűséges és aggódó jó barát útnak indult hát, hogy megkeresse Klapanciuszt. Megrakta tarisznyáját a leghat ha tósabb sárkányölő fegyverekkel, és magányosan nekivágott a hegyeknek…
Ment, mendegélt, amikor egy szép napon sárkánymérőjének piros mutatója hirtelen hevesen kilendült. Lepillantott a szorosba: odalent, a szoros mélvén óriásai sárkány lépegetett. Trurl megragadta az anti- fejes sárkánvölőt, gondosan célzott, és lőtt.
Pokoli dörrenés rázta meg a katlant. A sárkány felágaskodott, és ak
korát ordított, hogy a lejtőn gurulni kezdtek a kövek, de azután megvakarta a fülét, krákogott egyet, majd nyugodtan tovább ballagott.
Trurl eldobta fegyverét, köpenye alá nyúlt, előrántotta a sárkányölő gránátot, és elhajította. Hatalmas dördülés rázta meg a völgyet, szikladarabok repültek a levegőbe, velük a sárkány farka, maga a sárkány pedig futásnak eredt – Trurl felé…
Trurl, látván közeli halálát, kiugrott rejtekhelyéről, és görcsösen megragadta az antianyag kopját. Ekkor a sárkány elkiáltotta magát:
– Hagyd már abba! Ne hülyéskedj! Meg akarsz ölni?
– Ki az? A sárkány? – hüledezett Trurl.
– Miféle sárkány?! – ordította a sárkány. – Én vagyok, te marha!
Ezzel a sárkány belsejéből Klapanciusz bukkant elő…
A sárkányok híres-nevezetes szörnyetegek. Olyannyira, hogy még a hétkötetes Új Magyar Lexikonban (amely mellesleg már elég régi) is szerepelnek. Ilyenformán:
„Sárkány. A mesék és mondák gyík- vagy kígyótestű, denevérszárnyú, gyakran három-, hét-, kilenc- stb. fejű óriás csodalénye. Az európai mondavilágban emberevő, gonosz szörnyeteg, a magyar néphit szerint felhőkön vágtató szörny, a vihart csináló garabonciás paripája. A keleti mesékben viszont jóságos és bölcs lény: a kínaiak nemzeti jelképe, a kínai császárok egykori címerállata és szimbóluma. A sárkányokról szóló hiedelmek kialakulásához valószínűleg az őshüllők csontvázainak maradványai szolgáltattak alapot.”
Úgy bizony. A sárkányok, a mesevilág szörnyetegei egykor való-” bán éltek. No persze nem okádtak lángot, és nem volt hét fejük, de ami azt illeti, meglehetősen furcsa, félelmetes külsejű állatok voltak. Akkorák és olyanok, mintha valamilyen mesekönyvből léptek volna elő. Ahhoz azonban, hogy közelebbről megismerkedhessünk velük, egy kis kirándulást kell tennünk a földtörténet középkorába. Nosza, pattanjunk fel az időgépre, és utazzunk! Kétszázmillió évvel ezelőtti tájakon kalandozunk majd – mesebeli tájakon…
Tengerek, mocsarak, hatalmas trópusi erdőségek világában járunk. Különös alakú páfrányok, égig érő cikászok (pálmákhoz hasonló fák) között otromba óriások mozognak. Többtonnás, kolosszális hüllők, nvolc-tíz méter fesztávolságú repülő gyíkok, madárlábú, óriás ragadozók, sötét olívazöld pikkelyes rémek úsznak, kúsznak, röpködnek a fantasztikus „díszletek” között…
Hát ilyen volt az a korszak, amikor a szauruszok uralták a Földet. A „szaurusz” szó persze eléggé tudománytalan kifejezés, hiszen kereken negyven csoport különböző szauruszt ismerünk, s ezeket tizenhét rendben foglaljuk össze.
Valamennyi egykori ősállat közül a di-
Brachiosaurus felsőkarcsontjának aránya egy felnőtt emberhez
noszauruszok a legismertebbek. Közülük a „mennydörgő gyíknak” is nevezett bron- toszauruszt tartják a legnagyobb méretű szárazföldi állatnak – húszméteres testé- vei. Érdekes egyébként, hogy az óriási testhez képest aránytalanul apró fejben még egy kilogrammnál is kevesebbet nyomó agyvelő lapult. A brontoszaurusz súlyát 40 tonnára becsülik, vagyis testtömege 8 elefánt vagy 550 ember súlyával volt egyenlő. És ezek az állatok még nem is a legnagyobb képviselői a dinoszauruszoknak! Az igazi óriás a brachioszaurus, melyek csontvázára Észak-Ameri kában és a kelet-afrikai Tenda Guru hegységben leltek. Ezek a hatalmas őslények ugyancsak 150 millió évvel ezelőtt éltek, és nagyon hosszú nyakukat is számítva 15 méter magasra nőttek. Egy modern lakóház harmadik emeleti ablakán nyugodtan bekukucskálhattak volna! Teljes hosszuk 27 méter lehetett. Farkuk rövidsége miatt ez valamivel kevesebb a brontoszaurusz hosszánál, viszont súlyukat 50 tonnára becsülik, ami tíz elefánt, illetve 700 ember súlyának felel meg.
A ma embere számára a békés növényevő stvracosaurus, azaz a „tüskés gyík” lehet a legvisszataszítóbb jelenség. Orrán ülő, fél métert meghaladó szarva önmagában még nem túl meghökkentő. Annál inkább az viszont a csontgallér széléről félkör alakban hátrameredő hat hosszú „tüske”, amely szintén védekezésre szolgált.
De hát mitől kellett megvédenie magát egy ilyen hatalmas termetű, jól fel fegyverzett állatnak?
A földtörténeti középkort harcias állatok is benépesítették. A 12 méter hosszú, 5 méter magas tyrannosaurus nagyra nőtt állkapcsában hatalmas ragadozó tépőfogak ültek, és bizony a békés növényevő óriások nem nagyon vehették fel vele a harcot.
Még a gigantikus ragadozónak is kemény falat lehetett a páncélos óriásgyík
A szauruszok, a mezozoikum sárkányai tehát valóban léteztek. Uralmuk 190 millió évvel ezelőtt kezdődött, és mintegy 60 millió évig tartott. Ok írták az élővilág legfantasztikusabb fejezeteit, majd letűntek az Elet színpadáról. Hogyan? Ezt mind a mai napig csak találgatják a tudósok. Egyesek az éghajlat lehűlését okolják, mások a táplálékkészletek változására hivatkoznak. Akadnak, akik a kozmikus sugárzás erősödését, mások egy óriási méretű meteor becsapódását teszik felelőssé.
Érdekesen vélekedik dinoszauruszok talányos és gyors eltűnéséről Vtszilij Je-
niszejev orosz geológus, aki maga is részt vett a kongói őserdőkben folytatott geológiai kutatásokban. A tudós akaratlanul is felfigyelt arra, hogy a dzsungel állatai kis termetűtek. Vajon miért? A dzsungelben a vegyi mállás, az erózió igen erőteljes. A szerves savakkal és szén-dioxiddal telített csapadék aktívan rombolja a kőzeteket. Az esővíz beszivárog a talajba, kimossa belőle a könnyen oldódó elemeket: a káliumot, a nátriumot és a kalciumot. Ismeretes, hogy a mész az állatok csontvázának nélkülözhetetlen alkotóeleme. A nyirkos erdőben élő állatok kis termete
A nevezetes Tyrannosaurus rokona volt az ugyancsak hatalmas és félelmetes ragadozó: a Tarbosaurus. Hossza 14 méter, magassága 6 méter lehetett!
minden bizonnyal a mészhiánnval magyarázható. Szervezetük így alkalmazkodik az ottani életfeltételekhez.
Nos, Jeniszejev szerint a késői kréta korszak végén a talaj mész- tartalma bizonyára olyan csekély volt, hogy a dinoszauruszok erős mészhiánvban szenvedtek. Csontozatuk nem kapta meg a szükséges mennyiségű „építőanyagot”, meglágyult, és a gigantikus testsúly alatt könnyen deformálódott. A növényevő dinoszauruszokat mindenekelőtt az angolkór kezdte pusztítani… Ez feltehetően emésztési zavarokkal párosult, amelyekhez idegrendszeri betegségek is járulhattak, s ezek is siettették a kipusztulást…
Akad egyébként ennél merészebb feltételezés is, de ez már tulajdonképpen a fantasztikum világába tartozik. Jacques Bergier, a Larousse tudományos enciklopédiájának szerkesztője A csillag, amely elpusztította a dinoszauruszokat című írásában valahogy ilyenformán engedte szabadjára játékos képzeletét…
„Enszerintem az összes olyan elképzelés, amely eddig a dinoszauruszok eltűnését magyarázza – helytelen! Ezek a feltevések részben szórakoztatlak, részben nélkülöznek minden realitást, másrészt viszont unalmasak és fantáziálat- lanok. Egyszóval alapvetően tévesek. Egészen új, leleményes elméletet dolgozott ki viszont két kiváló asztrofizikus: Kraszovszkij és Sklovszkij. A két orosz tudós elgondolása szerint a dinoszauruszok végét egy olyan csillag szétrobbanása okozta, amely viszonylag közel volt a Naprendszerhez: egy tőlünk 5 vagy 10 parszeknyi távolságra levő [egy parszek = 3,26 fényév] szupernóva növelte volna meg az űrből származó sugárzás sűrűségét.
Az én elméletem azonban a következő. A dinoszauruszokat elpusztító csillag mesterségesen létrehozott égi jelenség volt, és célja abban állt, hogy elindítsa a fejlődés lassú folyamatát, amely egészen az értelmes lényig vezet. Bennünket, embereket rendkívül hatalmas lények alkottak meg. A mi hatalmunk éppen úgy viszony lik az övékhez, mint egy vírus hatalma a miénkhez. Ezek a lények éppoly jól ismerik a fizika, mint a genetika törvényeit, s az eseményeknek olyan sorozatát indították el, amely nem ér véget az emberrel, hanem egészen addig folytatódik, amíg a fejlődés alkotóikkal egyenértékű lényeket nem hoz létre. Mellesleg kiváló tudósok komolyan fontolóra veszik azt, hogy a világegyetemben nálunk sokkalta fejlettebb lények léteznek. Nevezzük ezeket az embernél végtelenül hatalmasabb, nagyobb tudású valakiket Értelmes Lényeknek.
Nos, úgy gondolom, tekintve, hogy a Föld fejlődése zsákutcába vezetett, mert 150 millió év alatt a csúszómászók nem fejlődtek, ezek az Értelmes Lé-
IIÉT FEJE VAN, TÜZET OKÁD..
nyék – mivel növelni akarták »eszes testvéreid számát – megfordították ennek a fejlődésnek az irányát, és egy másikat indítottak el, amely elvezet… nos, ma még nem tudjuk, Jiogy hova!”
Ennyit Jacques Bergier tudományos-fantasztikus feltételezéséről, amely – talán mondanom sem kell – sokkal inkább fantasztikus, mint tudományos. Számunkra különben is annyi a lényeg, hogy az őshüllők, ezek a valóban fantasztikus állatok voltak a földtörténet első és A*
igazi sárkányai. Ok azonban mintegy 60 millió évvel ezelőtt eltűntek a Földről, hogy azután a különböző népek monda- és mesevilágában támadjanak fel ismét.
A sumer Gilgames-eposz, az akkád költészetnek ez a nagyszabású műve, amely kb. Kr. e. a második évezred végén keletkezett, már emlegeti a sárkányt, mégpedig az „Égi Bika” formájában. Ez egy a mesebeli sárkányok típusához tartozó szörny, amelynek egyetlen lehelete 3600 embert öl meg, felfalja a város minden eleségét, dobbantása üreget szakít a földbe.
A kis-ázsiai népek mondáiban is gyakran szerepelnek sárkányok. A hettita mitológia egyik ilyen nevezetes szörnyetege például egy sárkánykígyó démon: Heddamu, aki a tengerben lakik, de falánkságával már-már tönkreteszi az országot és a városokat. Ekkor a csodálatos szépségű ninivei Istár istennő elhatározza, hogy véget vet a sárkánykígyó garázdálkodásának. Szépen felöltözik, és zenélő szolgálói kíséretében kimeg\^ a tengerpartra, s midőn Heddamu felbukkan, meztelenül mutatkozik előtte, és elcsábítja. A sárkánykígyó démon ettől persze végleg megszelídül.
A sárkány, mint már említettük, a kínai mesékben jóságos és bölcs – a kínaiak nemzeti jelképe. Eredetileg vízisten, majd az istenségek egyszerű kocsihúzó állata. Később az állatok királya, hatalmas, gyík alakú, négy lábbal és kígyófarokkal. Általában négyfajta sárkány szerepel a kínai mítoszokban: a mennyei sárkányok, amelyek az istenek országát őrzik vagy az isteneket szolgálják, a szellemsárkányok, amelyek képesek szelet vagy esőt kelteni, a földi sárkányok, amelyek általában a tengerekben és a folyókban laknak, végül a kincsőrző sárkányok, ők természetesen az emberek kincseit őrzi. A sárkányok többnyire hatalmasak és jók, átváltozhatnak más állattá vagy emberré – vagy egyenesen láthatatlanná válnak.
Felsorolásunkból nem maradhat ki a magyar hitvilág „sárkánykin-
Nyolcvanmillió évvel ezelőtt ilyen – nyolc méter fesztávolságú – .madárkák’ röpködtek a levegőben
Babilon istenének szent állata volt a kígyófejű sárkány (a babiloni Istar-kapu díszítése Kr. e. 570 körül)
cse” sem. Hogyan vélekedtek cicink a sárkányokról? Ipolyi Arnold a Magyar.Mitológia című munkájában – több mint 100 esztendővel ezelőtt – így ír erről:
„A sárkány a néphit szerint halhói vagy kígyóból lesz, mégpedig – úgymond – olyan kígyókból, melyek hét évig láthatatlanul mocsarakban tenyésznek. Hogyha a vén harcsa vagy csuka az iszapos posványbán hét vagy tizenhárom esztendőt tölt, hasonlóan az öreg házi kakas is, szemétdombon, üres kutakban rej- tekezik – sárkánnyá alakul át. De mindezen esetekben a sárkány csak akkor jő elő, ha a garaboncos elbűvöli, kiolvassa, kiimádkozza, kiböjtöli: az így elbűvölt sárkányt azután megnyergeli s a légben villámgyorsasággal jár rajta, sebesen, mint a szél és a gondolat, általa gerjeszti a fergeteget: a setét felhőkben egyaránt a garaboncos és a sárkány alakját véli észrevenni a nép.
Lakuk közönséges mocsáros, iszapos tó, víz, kút vagy barlang, mély gödör, lyuk, melyen le kell hozzá ereszkedni, s melynek nyílását nagy malomkőfedi, majd ismét a rengeteg erdőséget s a vadont uralja.
A népdal szerint a kék tenger melletti országban teremnek a sárkányok, és a Vörös-tengernek kékbeli befolyásánál, a rézhídon túl csavargattak. Alakjára a sárkány hosszú, kígyótestű, pikkelyes, kemény bőrrel, melyen a borotválttá éles kései sem fognak, hosszú körmű, rőfnyi fogakkal, ostorként csavargó farokkal s lángoló tarajjal. Legjellemzőbb a számos fej. Közönségesen három, hat, hét, kilenc, tizenkettő, sőt huszonnégy is, mi már nagyobbrészt mesei nagyítás.
A népdal szerint a hetedik főben volna ördögsége, azaz legnagyobb ereje – szájából tüzet okád, lángot fúj, szikrát szór, s mérges tajték foly… “
A mese- és mondavilág sárkányai után következzenek a zoológiái szörnyetegek. A „tudomány” ugyanis a kezedet kezdetén meglehetősen sok furcsa, mesebeli szörnyeteget szült – egyebek között sárkányokat is. Ezek a zoológiái rémmesék a különböző tengerészlegendákra és a
világutazók dús fantáziájára támaszkodtak. Annyi bizonyos, bog}’ az éjféli ügyelet és a hajnalhasadás között a tengerészek sok mindent láthattak: megfigyelhették, amint a nagy tintahalak óriás ámbrás cetekkel harcolnak, látták a hatalmas cápákat, a delfiniskolákat, elhaladtak ordító tengeri oroszlánokkal teli szigetek mellett. Képzelőerejük azonban élénkebben működött, mint a látóérzékük; mesélőkedvük legtöbbször a tények fölé kerekedett. Amikor a beláthatatlan vizekről szerencsésen hazatértek, még a híres-nevezetes Münchausen bárót is túllicitálva jó nagyokat lódítottak hiszékeny kortársaiknak. így születtek a szirének, ezek a gonosz teremtések, akik a hínárban sóhajtoztak, és odacsalogatták az ártatlan hajóst, hogy utána szörnyű öleléssel megfojtsák. így keltek ki a habokból a krákok, az óriás polipok, s a hajókat teljes legénységükkel egyetemben magukkal rántották a tengerfenékre. így keletkeztek azok a félelmetes tengeri szörnyek, amelyek gőzt és vizet fújtak ki magukból… Vagyis a sárkányok!
Azt mondják a pszichológusok, hogy az emberi fantázia létező mintakép nélkül semmit sem tud kitalálni; képzelt, teljesen légből kapott élőlényeket a mitológia „állatkertjében” sehol sem fedezhetünk fel. Épp ezért a zoológia sárkányának is megvolt a maguk valóságos magva: minden bizonnyal a krokodilból, az óriáskígyóból, a gyapjas orrszarvúból, valamint a barlangi medvéből kotyvasztották össze – és ugyancsak ezek az állatok kölcsönözték különböző jellemvonásait is.
Majdnem egészen biztosra vehetjük, hogy a sárkánymondák egy része az ókor szent krokodiljaira vezethető vissza. Az egyéb sár-
A „cetkígyó” képes volt felfordítani egy hajót! – legalábbis a középkori tudós, 0. Magnus szerint
kánymondák, mint tudjuk, rég előkerült kövületekből, az óriáskígyókkal való találkozásokból és az azt követő időszak kihalt nagyragadozóira való homályos visszaemlékezésekből táplálkoznak. Elvileg ez Kínára, a sárkánylegendák hazájára is érvényes. Ám – mint már említettem – a kínai sárkány sok mindenben lényegesen különbözik a többi kultúra sárkányaitól. Nem afféle alvilági szörnyeteg, hanem barátságos, segíteni akaró, jótevő lény.
z
Es ezzel eljutottunk korunk élő sárkányaihoz. Mert bizony ilyenek is vannak! Meséltünk már a dinoszauruszokról, a földtörténet korának különös szörnyetegeiről. Említettük azt is, hogy ezek a „sárkányok” már régen letűntek az élet színpadáról. Csakhogy nem teljesen! Az összes magasabb rendű gerinces közvetlenül vagy közvetve a kis termetű őshüllőktől származik, s egy kis túlzással a teknősök, krokodilok, madarak, gyíkok, kígyók nem mások, mint a történelem előtti ősállatok, a „sárkánygyíkok” eleven unokafivérei, akik ma is ott röpködnek, úsznak, kúsznak körülöttünk. Mi több, ma is élnek a sárkánygyíkok kései utódai. No, ne valamiféle óriás szörnyre gondoljunk, hanem egy olyan szauruszra, amely a földközépkortól kezdve majdnem változatlan formában él még manapság is. Ez az állat az új-zélandi hidasgyík.
7/íí/mnak is nevezik ezt az „élő kövületet”, amely túlélte a maga korát. Mesebeli sárkánynak ugyan elég kicsi: kb. 30 centiméter hosz- szú és mindössze egy kiló – de érdekes megjelenésű, tarajos, pikkelyes, pajzsos állatka. Éjszaka vadászik, persze nem királylányokra és királyfiakra, hanem csigákra, földigilisztákra, tücskökre-bogarakra, a szó legszorosabb értelmében. A hidasgyík az utolsó szaurusz Földünkön!
Végül ismerkedjünk meg egy „igazi” sárkánnyal, amely egy kereken 500 négyzetkilométernyi kiterjedésű, vulkanikus altalajéi szigeten él, Jávától keletre – Komodo szigetén.
Több mint száz esztendeje keltek szárnyra az első furcsa hírek egy addig ismeretlen élőlényről, amely Komodo szigetén garázdálkodott. Sokáig hírlapi kacsának vélték a híreket, mígnem egy szavahihető szemtanéi meg nem erősítette a félelmetes nagyságéi gyíkról szók) történeteket. Egy
Földünk ma élő legnagyobb „sárkánya*: a varánusz
pilóta ugyanis 1910-ben kényszerleszállást hajtott végre a kelet-indiai szigeteken, és így találkozott a „szörnyekkel”.
A szenzáció bejárta az egész világot. A Föld őskorát túlélt hatalmas – hatméteres emberevő, tüzet okádó, sebezhetet- len sárkánygyíkokról az újságok első oldalai tudósítottak. S ha már Komo- do szigetén fedezték fel ezt a „rémséget”, „komo- dói sárkány” lett a neve. A nagy hűhó után expedíciót indítottak a távoli szigetre. Tagjai érthetően nem túl bátran léptek partra, hogy bizonyosságot szerezzenek a vérengző szörnyetegekről. El is ejtettek néhányat, ám a lelőtt példányok csalódást okoztak. A rendkívüli méretek a helyszínen ösz- szezsugorodtak, bár a háromméteres hosszúság még így is felülmúlta az addig ismert gyíkokét. Az óriás hüllők orrlyukaiból viszont sem tűz, sem füst nem csapott ki, s a vérengző természetükről szóló híradásokra is rácáfoltak a helyi megfigyelések.
Ezeket az óriási hüllőket – tudományosan – Ouvens ismertette először Varanus komodiensis néven. Ma már hozzáférhetők azok a megfigyelések, amelyeket a természetben és az állatkertekben végeztek a varán úszókról. Egyöntetű állítás, hogy természetre inkább félénkek, mint vadak; nem gyávák ugyan, de óvatosak, s természetesen védekeznek, ha megtámadják őket. Főként különféle dögök szerepelnek az étlapjukon, s csak a szükség kényszeríti rá őket, hogy élő állatokat megtámadjanak. Természetes táplálékuk egyike a vaddisznó, amely rendkívül jó harcos – nyilvánvaló hát, hogy az ellene folytatott küzdelemben a varánusz, félelmetes külsejéhez méltóan, vad és vérengző. Egyébként, hogy ezt az értékes, ritka és különleges állatot megmenthessék a kipusztulástól, védetté nyilvánították élőhelyüket, az egész Komodo szigetét. Talán ez az egyetlen (ráadásul igaz) történet, amelyben végül minden jóra fordul – méghozzá a sárkányra, no persze a komodói sárkányra nézve!
IIÉT FEJE VAN, FÜZE I’ OKÁD..
A varánusz Komodó szigetén .garázdálkodik’
✓
Élt réges-régcn egy kertész; minden percét kertjének szentelte. Olyan is volt az a kert, mint a Paradicsom. Annyira szerette növényeit, hogy lassan kihalt szívéből a családja iránti szeretet, teljesen magányos lett. Az egyedüllét úgy gyötörte, hogy néha sétálni ment a messze síkságra. Egyszer egy félelmetes medve jött vele szembe. Az is a magány elől ereszkedett le a síkságra. így hát találkoztak és barátok lettek. Együtt töltötték napjaikat a kertben, ahol ha a kertész elfáradt, és lepihent egy fa árnyékába, a medve a fejéhez telepedett, és barátja arcáról a legyeket elhessegette, hogy álma nyugodt legyen. Egy nap nagyon meleg volt. Az elszemtelenedett legyek makacsul visszaszálltak a kertész arcára. A medve nagyon dühös lett. Felkapott egy nehéz követ, hogy a legyeket agyoncsapja. Azok persze egy szempillantás alatt elröppentek, az emberfeje pedig szétloccsant a rettenetes ütéstől. Azóta mondja a szólás: Jobb egy okos ellenség, mint egy buta barát.
DÖRMÖGŐK DRÁMÁJA
\uilahol a távoli Északon, Kanadában, a végtelen erdőségekben, távol minden civilizációtól egy fiatal aranyásó, Róbert Franklin Lesbe aranyat mos a folyók hordalékából. így próbál összekaparni némi „kitartást” az egyetemre. Magányosan él a vadonban, míg egyszer három kis medveboccsal találkozik. A kis baribálok – amerikai feketemedvék – anyját egy vadász leterítette, s a magukra maradt csöpp állatok a fiatal aranyásóban vélték megtalálni új védelmezőjüket, gondozójukat…
„A kimerült, ázott hármas ikrek (…) ott gubbasztottak vág)’ harminc méter magasan azon a mohás törzsű fenyőóriáson, amely évszázadok óta állt már az Aranyrög-patak felém eső partjának sziklás meredélyén. Menedékhelyükről, a patak fölé nyúló ágról figyelő szemmel pislogtak le az égerfák és füzek alagsorában meghúzódó öreg nőstény medvére. (…) A jóindulatú, ismerős nőstényt régóta ismertem. Az elmúlt két nyáron többször is tettem már ki neki ételmaradékot. Tudtam, öreg már ahhoz, hogy’ ő legyen a borsok szülőanyja. Az anyaállatot bizonyára lelőtte valaki, s az éltes nőstény örökbefogadta az árvákat, mint ahogy ez itt, északon csaknem mindig bekövetkezik, ha kölyökállatok magukra maradnak. Csakhogy ő, szegény, már nagyon vén volt. Reumás, lassú mozgású, és a kor réges-rég megfosztotta attól a türelemtől, kitartástól, amire a három bocs mellett két felelősségteljes esztendeig szüksége lenne. (…) Az azóta eltelt több mint harminc esztendő alatt hányszor, de hányszor játszódott le előttem, amit ez a végtelenül tiszteletreméltó, vén nőstény medve művelt ezután! A viharvert, sebhelyes öreg harcos lassan, félénken, szinte lábujjhegyen közeledni kezdett a veranda felé, ahol üldögéltem. Aggodalmas, gondterhelt pillantással, amilyet vadállat szemében még soha nem láttam, leült a fűbe, alig kétméternyire, pontosan szemközt velem. Fejét lassan ide-oda ingatta, és torka legmélyebb üregéből olyan kifejezésteli lágy’ hangokat adott, hogy úgy éreztem, mintha valami nagyon fontosat próbálna tudtomra juttatni az embert és állatot elválasztó, áttörhetetlen sorompó fölött.
Szemmel láthatóan rimánkodott valamiért, bár az is nyilvánvaló volt,
hogy nem ételmaradékért koldul. (…) A medve különös tevékenysége során hol rám fordította tekintetét, hol a fa biztonságába menekített bocsokra, s így hamarosan nemigen maradt kétségem afelöl, hogy mondanivalója a kicsikre vonatkozik. Végül hosszú, kutató pillantást vetett rám, alsó ajkát ínyéig lehúzva néhány szívszaggató nyöszörgést hallatott, aztán feltápászkodott, és kényszeredetten tovacammogott a vadcsapáson, amely a ház mögött az erdőbe vezetett. Minden jel arra vallott, hogy végleg elhagyja az elárvult kis borsokat. ”
Róbert Franklin Leslie A medvék – és én című könyvében ezután elmeséli a kis feketemedvék sorsának alakulását az el következendő két évben. A már két évtizede elhunyt Joy Adamson-hoz – Elza és Pippa „pótmamájához” – hasonlóan ő is úgy irányította a kis medvék életét, hogy’ ha felnövekednek, képesek legyenek beilleszkedni természetes környezetükbe. Bár őszintén szólva vállalkozásáról a természet törvényeit jól ismerő indián barátai nem voltak valami nagy’ véleménnyel… Azt mondták: az ember nem élhet medve módra. A medve nem élhet úgy, mint az ember!
DÖRMÖGÓK DRÁMÁJA
A három elárvult baribálcsemete: Rozsdás, Vakari, Porosko
DORMOGOK DRAMAJA
Leslie azonban nem fogadta meg az indiánok bölcs tanácsát, és egészen egyedülálló, fantasztikus kapcsolata alakult ki a három medve- boccsal: Rozsdással, Vakarival és Poroskával…
„Rozsdás, a hármas ikrek született vezére olyan odaadóan töltötte be felelős tisztét, mint a juhászkutya gazdájának nyája mellett. Ila holmi dög miatt nézeteltérésbe keveredtek más állatokkal, mindig első dolga volt, hogy teljes súlyával Vakari mellé álljon, mert észrevette, hogy hármuk közül öccse a leggyengébb. Amikor Poroskát egy kos ki akarta kergetni a zsenge tavaszias rétről, Rozsdás azonnal ellentámadásba vezette Vakarit. Megfigyeléseim szerint legfeljebb olyankor hárította el magáról a felelősséget, ha fajdokkal, bölömbikákkal, szajkókkal és kanadai cinegeszajkókkal kerültek összeütközésbe. Ezekkel a sunyi madarakkal alkalmazott hadműveletekben mindegyik medve a saját szakállára dolgozott (…).
Ezen a tavaszon, egyesztendős korában kezdte Rozsdás követni minden lépésemet, s ekkor fejlődött ki közöttünk az igazán szoros kapcsolat, a kölcsönös szeretet. Ahogy Poroska és Vakari Rozsdásban látták vezérüket és oltalmazó- jukat, úgy fordult hozzám Rozsdás barátságért és helyeslésért. Eleinte elkergettem magamtól, mivel ez a hajlam ellentétben állt terveimmel, hogy önállóságra neveljem a medvéket. De mert gyarló vagyok, és mert Rozsdás olyan állhatatosan, olyan lefegyverzőén küzdött ezért a barátságért, amely voltaképpen mindkettőnk legfőbb vágya volt, végül is megadtam magam, és vállaltam a kölcsönös függőség viszonyát (…). Rozsdásból nyoma is eltűnt a hajdani bocsnak. Bár teljes kifejlődéséhez még további három évre volt szüksége, élete második esztendejére komoly, fáradhatatlan, szinte felnőtt barát lett, és úgy látszott, az a legnagyobb öröme, ha ennek az én közelemben adhatja tanújelét.”
Ám ennek a nyárnak a végén, amely a harmadik volt a szerző és a medvék barátságában, s amikor a bocsok már medvesihederekké váltak, és fejenként egy mázsát nyomtak, drámai véget ért a történet. Az önállósodó, egyre nagyobb vadászterületet bejáró, egyre több időre elmaradó, elcsavargó medvék egy napon nem tértek haza. Később Rozsdás, halálos sebbel, puskagolyóval a mellében került elő, és a szerző kezei között múlt ki. Poroska lábán sérült meg súlyosan, s miután elvesztette fürgeségét, mozgékonyságát, nem tudott elmenekülni, mikor egy hatalmas, félelmetes szürke medve, azaz grizzly megtámadta – és széttépte. Csupán Vakari maradt életben, aki ne-
gvedik életévére igencsak komoly mackó lett. Legalább két mázsát nyomott, és ha valami hirtelen érzelmi kitörés arra késztette, hogy felegyenesedjen és esetlen tappancsát a szerző vállára téve, alaposan megnyalogassa képét, 1 75 centiméter magasra nyúlt.
DÖRMÖGÓK DRÁMÁJA
Közeledett a nap, amikor búcsút kellett mondani Vakarinak, mégpedig a saját jól felfogott érdekében, hogy végleg visszakerüljön természetes környezetébe, és élje a maga zord, de szabad életét.
„Berakodtam a kenuba, hogy felkerekedjek hosszú utamra (…). Indián barátom, Mark is herakodott csónakjába, és az orrban ülést készített Vakarinak (…). Aztán elindította a motort, beültette a medvét, és ellökte a csónakot a parttól. Amikor elhaladt a kenum mellett, tekintetemet elkerülve átnyújtott egy súlyos fűzfa fütyköst. A medve rám nézett, amint evezni kezdtem dél felé. A következő pillanatban kiugrott Mark csónakjából, és nyüszítve úszott a kenum mellé.
Könnyek csorogtak az arcomon, amikor meg kellett értetnem harmadik medvémmel, hogy árulója lettem. Újra meg újra oda vágtam füt ykösömmel az orrára – amelyet annyiszor dörzsölt hozzám szeretettel, csodálattal. Vakarj végül is visszafordult, és hihetetlenül lassan odaúszott Markhoz, aki besegítette a csónakba. Hallottam, amint barátom motorja felpörög, miközben északnak fordítja a csónak orrát. De csak eveztem tovább dél felé, ahogy telt az erőmből. Ha egyetlenegyszer is hátranéztem volna, soha nem hagyom el Északot. ”
Eddig a mese, helyesebben az igaz történet, mert – mint azt maga a szerző állítja – ennek a könyvnek egyetlenegy részlete sem mese, kitalálás, és éppen ez adja meg a varázsát. Egyszóval, eddig a történet, és most szokásunkhoz híven szembesítjük a könyv állításait a tudományos ismeretekkel, megfigyelésekkel…
A medvék törzsfejlődésileg ősrégi családfával büszkélkedhetnek. Érdekes, hogy míg 15-20 millió évvel ezelőtt élt őseik egészen kis termetű – körülbelül rókánvi nagyságú – állatok lehettek, egymillió évvel ezelőtt (a jégkorszaki medvefaj kihalása előtt) már hatalmas vadállatok voltak. Ezek a jégkorszaki óriások nagyobbak voltak, mint egy tank! Körülbelül kilenc mázsát nyomhattak, három és fél méter magasak lehettek – csontzúzó fogakkal, gőzkalapácsként lesújtó, hatalmas mancsokkal, tőrszerű, iszonyú karmokkal.
A medve az északi népek legfélelmetesebb ellensége, varázserejű, legendás állat volt. Sok helyen a vadállatok királyaként, sőt egyenesen istenként tisztelték. Más népek „erdei embernek”, „nagyapónak”,
Őskori jelenet: oz óriós barlangi medve harca a barlangjába merészkedő szerencsétlen vadászokkal.
A primitív lándzsák persze nem vehették fel a versenyt a félelmetes izmokkal, iszonyú mancsokkal, tőrszerű karmokkal…
„medve bátvónak” nevezték, és bár tisztelték és féltek tőle, mégis szívesen vadásztak rá, mert hiszen sokoldalúan felhasználhatták. ízletes – és kiadós – falatokat, lámpazsírt, meleg prémet, sőt orvosságot is szolgáltatott az elejtett medve.
DÖRMÖGŐK DRÁMÁJA
Ha az anyamedvét sikerült elpusztítani, a fiatal mackókat egv-egv család magához vette, „a ház úrnője” saját emlői tején nevelte, később is gondosan táplálták – majd agyonverték és jóízűen elfogyasztották! Világos, hogy néhány ősünket a zord medve is agyonverte. Ez azonban korántsem volt nagy baj – azokat is megették!
Az a körülmény, hogy ősünk időnként egy-két barlangi medvebo- csot is elfogyasztott, két alapvető történelmi tényre vetett fényt. Az együk, hogy’ ősünk jobbkezes volt, mert a leleteken a bocsok koponyájának bal oldala volt betörve, ezt pedig csak jobb kézzel lehetett elvégezni. A másik, hogy’ egy’es helyeken nem a kuty’a vagy’ a kecske, esetleg a rénszarvas volt az első fogva tartott állat, hanem a barlangi medve.
Miért nem lett akkor a medvéből is háziállat? Feltehetően azért, mert táplálása sokba került volna, ráadásul főleg hús és hal szerepelt az étlapján, s ezekre ősünknek is nagy szüksége volt. Ám legfőképpen azért, mert magányos állat lévén természetes tulajdonságai közül hiányzott a háziállattá válás egyik lényeges feltétele: a társas ösztön.
A régi, izgalmas ind ián történetekben gyakran szerepelnek medvék, mégpedig két faj képviselői: a hatalmas, félelmetes grizzlyk és a lényegesen kisebb, „jóindulatú” feketemedvék, azaz baribálok. Az említett – lényegében azonos területen élő – fajoknak ez a „besorolása”, jellemzése tulajdonképpen megfelel a valóságnak.
A grizzly vitathatatlanul „nehéz legény”. Nemcsak súlya az: 300- 400 kiló, de a természete is. Persze a vérengző természetéről szóló történetek legnagyobb része merő kitalálás – ám a vele való találkozás azért nem mindig végződik jól…
Alaszkában szinte minden évben megsebesít egy-egy turistát a grizzly. így történt ez nem oly’ régen is egy’ negyvenéves „természetbaráttal”. A vadőr ugyan előzetesen figyelmeztette a szerencsétlent, hogy’ hűtőszekrény’ét ne tegy’e ki a lakókocsiból. Az áldozat azonban ennek ellenére kirakta kocsijából az élelemmel megrakott „frigót”, és amikor a körülötte ólálkodó grizzlvbocsot cl akarta zavarni, az anyaállat egyetlen „rosszalló” csapással összeroncsolta az arcát. Más helyen – de ugyancsak Alaszkában – egy’ magányosan sátorozó turistát
DÖRMÖGÓK DRÁMÁJA
támadott és ölt meg a grizzlv, s ami egyébként nem szokása, jórészt fel is falta áldozatát.
Egy sátrában alvó nőt is elragadott ugyanez a hatalmas állat, és 300 méterre cipelte magával. Ez a szerencsétlen sem élte túl a medve támadását.
A baribál a grizzlv jóval veszélytelenebb – de nem teljesen ártalmatlan! – rokona. Ez a medvefaj a Csendes-óceán sok ezer kilométeres, összefüggő partvidékének lakója. A kisebb termetű medvék közé tartozik, mert még a gyakran kétmázsás hímek is eltörpülnek a természetes ellenségeiket jelentő barna medve vagy grizzlv mellett.
A barátságos, értelmes, találékony feketemedve Eszak-Amerika egyik legkedveltebb vadállata. A nagy természetvédelmi parkokban, amelyekben tilos akár egyetlen lövést is leadni, évről évre turisták hatalmas tömege fordul meg. A baribálok – értelmes állatok lévén – hamarosan rájöttek arra, hogyan kell a különleges élményekre áhítozó utasoktól kiadós vámot szedniük. Az autóutak és gyalogösvények mentén tanyáznak, és az ott elhaladóktól különböző nyalánkságokat koldulnak. Ennek fejében hagyják magukat közvetlen közelről lefényképezni. (Közbevetőleg megjegyzem: a Budapesti Állatkert gondozóitól tudom, hogy a baribálok fölöttébb torkos jószágok, s ennek megfelelő komoly súlyfelesleggel rendelkeznek. Sokszor kapnak gyomorrontást is a rengeteg perec és különféle csemegék miatt, s ilyenkor csak az alapos koplalás segít rajtuk.)
Nos, visszaérve az észak-amerikai nemzeti parkokban torkoskodó, garázdálkodó feketemedvékre: kedvességük – amely egyébként olykor kifejezett tolakodásba, mi több, agresszivitásba megy át – eléggé megtévesztő. Jámborságuk látszólagos! Nem egy szerencsétlenséget okozott inár az éhségében hirtelen támadó baribál. Ki is telepítették őket a nagyon látogatott Yellowstone Nemzeti Parkból. A feketemedve tudniillik valóban ártalmatlannak tűnő, kistermetű állat, ám csak viszonylag az. Kicsi a nagyobb medvékhez, de nem az emberhez képest! Egy kifejlett, másfél-két mázsás példány agresszív viselkedését az ember nehezen tudja elhárítani. Roppant mozgékony, robbanékony tud lenni – menekülés vagy támadás esetén. I larcmodora nem a harapás vagy a többi medvefajra jellemző „halálos ölelés”, hanem az első mancsokkal adott erős lengőütések sorozata. A baribál kiváló – és veszélyes – bokszbajnok!
DÖRMÖGŐK DRÁMÁJA
A bariból nem mindig olyan jámbor jószág, mint a turisták hiszik: kiváló – és veszélyes! – bokszbajnok
DÖRMÖGŐK DRÁMÁJA
Van tehát némi igazság abban az anekdotában, amelyet állítólag III. Frigyes császár mesélt XI. Lajos francia király követének, aki azt javasolta a császárnak, hogy foglalják el és osszák el egymás között a burgundi herceg birtokait. A történet pedig imigyen szól:
„Egy kis városka környékén hatalmas medve randalírozott: nagy pusztításokat vitt végbe. Három iszákos léhűtő, tekintélyes mennyiségű bor ellenében – aminek egy részét természetesen előre megitták – felajánlotta a kocsmárosnak, hogy elejti a fenevadat. Ki is vonultak az erdőbe, ahol kisvártatva meglepetésszerűen elébiik toppant a medve. Szörnyen megijedtek, és hárman háromfelé szaladtak. Az egyik nagy hős visszafutott a városkába, a másik felmászott a fára, ám a harmadikat a medve utolérte és leteperte. A gyáva szájhős erre nagy hirtelen halottnak tettette magát. A medve megszaglászta a fekvő alakot, majd eltűnt az erdőben. Nosza, lekecmergett á fáról a pórul járt ember társa, és megkérdezte: – Mit súgott a füledbe a medve? – Azt – válaszolta a derék iszákos reszketve -, hogy sohasem szabad előre inni a medve bőrére… ”
De folytassuk az ismerkedést a baribálok életmódjával… Megint csak Róbert Franklin Leslie A medvék – és én című könyvéből idézek egy rövid részletet, melyből kiderül: milyen is a medveétrend.
„Egész júniusban csodálatosan lehetett gombászni, és tömérdek vadhagymát, katáng- meg pitypanggyökeret ástunk ki. Sarjúfű meg páfrány jóval több termett, mint amennyit a borsok el tudtak fogyasztani. Óriási készletet halmoztak fel maguknak az édesfű lehántott kérgéből, és hason fekve szopogatták ki a csillagfürt virágaiból a nektárt. Felnyalogatták minden erdei fenyő tövéből az odacsöpögött gyantát. (…) Főként persze fiivön, gyökereken, páfrányon, lágy szájú növényeken éltek, emellett roppant mennyiségű előételt is fogyasztottak halból, döghúsból.
Rozsdás minden lehető alkalmat felhasznált, hogy Poroskát és Vakarit ádáz csetepatékba vezesse, amelyeket farkasokkal, prérifárkusokkal, pumákkal vagy magányos feketemedvékkel vívtak egy-egy virginiai szarvas, vadjuk, havasi kecske vagy vapitiborjú teteméért.”
Télen, mint ezt minden gyerek tudja, a legtöbb szabadon élő medve téli álomba merül. A legújabb kutatások szerint nem igazi téli álom ez, csak mélyebb pihenés. A feketemedve téli nyugovása rendszerint az időjárástól függ. Különösen a hótakaró vastagságától, amely meggátolja az eleségszerzésben és bizonyos mértékig a helyváltoztatásban is. Megesik, hogy már kora szeptemberben „visszavonulnak”, de előfordul, hogy ez akár január végéig is kitolódik, az adott tél körül-
Ma mór a kutatók minden nehézség nélkül követhetik a medvék mozgását
DÖRMÖGÖK DRÁMÁJA
menyeitől függően. Ámde minden olvadáskor felébrednek, és addig mászkálnak, míg találnak egy kis vizet. Enni azonban március végéig, április elejéig nem esznek.
A hosszú pihenés idején búvóhelvüket, amely legtöbbször szél törte vagy odvas fa, esetleg sziklamélyedés, gyakran befújja a hó. A hó felszínén azonban eljegesedett légzőnyílás jelzi a baribál hollétét. A téli álom a természet csodálatos találmánya. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy a téli álomba merült állatok élete ilyenkor „takarékon” van. Ezalatt azt kell érteni, hogy az állat élet tevékenysége a minimumra csökken: alacsonyabb lesz a testhőmérséklete, lelassul
DÖRMÖGÓK DRÁMÁJA
a szívműködése, leesik a vérnyomása a verőereiben. És éppen ezek a „takarékos életfolyamatok” teszik lehetővé az állatoknak az éhezést, anélkül, hogy az károsítaná egészségi állapotukat.
A téli pihenés idején a baribál, hasonlóan a többi alvó medvéhez, nem üríti ki a húgyhólyagban felgyülemlett vizeletet. A megfigyelések szerint-négy öt hónapig is eltarthat, amíg az állatban egyáltalán felmerül a vizelési inger. Az ilyenfajta megfigyelések arra engednek következtetni, hogy ilyenkor egyáltalán nem is képződik vizelet, hiszen a több hónap alatt felgyülemlett vizeletet még a maximálisan kitágult húgyhólyag sem tudná magában tartani. Gondoljunk csak arra, hogy az embernek akkor is kell vizeletet ürítenie, ha nem ivott folyadékot.
Amióta sikerült a medvékre kicsiny hőmérőket és szívműködésüket ellenőrző készülékeket rászerelni, mi több: kicsiny leadókészülékekkel is ellátták őket, azóta tudják a kutatók minden különösebb nehézség nélkül nyomon követni viselkedésüket télen is. A mérőkészülékekkel felvett adatok abból a föld alatti üregből, ahová az állat visszahúzódott, a rádióhullámok útján eljutnak a laboratóriumban elhelyezett vevőkészülékekhez. Sőt, ilyen vizsgálatok esetén közvetítő állomásként ma már műholdakat is felhasználnak.
Hát igen… Nagy utat tett meg a medve, amíg istenből – mert az ősi indián törzsek védőszellemeként tisztelték – műholdas kutatás alanya lett. Nagy utat tett meg – az emberrel együtt!
A hangya és az elefánt pontosan ugyanabban az időben akart inni. Az elefánt hatalmas, magányos, afrikai bika volt. A hangya – fekete hangya. Éppen vándorolt és megszomjazott. Egy tavacskához ért, s egy fűszálon kisétált a víz fölé. Akkor jött az elefánt. Sokáig ivott, és mire eloltotta szomját, a hangya eltűnt az ormányában, ahol éppen a legérzékenyebb ponton kapaszkodott meg. Az elefánt hamarosan csípős fájdalmat érzett az ormányában. Kétségbeesett haragjában iivölteni kezdett, de a harag rossz tanácsadó. Nekiesett az első fának, és tépni kezdte az ormányával. A fa remegett hatalmas csapásai alatt, de a hangya ott maradt az ormányban. A félőrült, öreg elefánt galoppozni kezdett, és hamarosan elért egy kis településre. Betört a faluba, öszszedöntötte a házakat, tombolt, pusztított, a földdel tett egyenlővé mindent, de a hangya még mindig ott kapaszkodott az ormány belső falán. Az elefánt ormányából már csak egy kis csonk maradt, úgy összevissza verte. Félőrülten rohant tovább. A bennszülöttek elküldték a fehér vadászért, de mire az megérkezett, az elefánt már halott volt. Az állat húsát elosztották, ormánya a törzsfőnöknek jutott, aki a hangyát kiszedte belőle. A parányi rovar a földre jutva vígan futott tovább…
\7. ÖKOK TANKJAI
A hangyáról és az elefántról szóló anekdota után következzen egy tudományos anekdota, vagyis valóban egy megtörtént eset…
Milyen állat szeretnél lenni? – tették fel a kérdést a San Diegó-i állatkert vezetői a pszichológusokkal egyetértésben a gyerekeknek egy vetélkedőn. Egy hatéves kislány szarvassá szeretett volna válni, hogy gyorsan elhúzhassa a Télapó szánkóját. Egv másik apróság zebra lett volna a legszívesebben, mert akkor nem kellene megválnia kedvenc csíkos pizsamájától, míg barátja gólyává változott volna, hogy kiderítse, honnan veszik a gólyák a szülőknek adott kisgyerekeket. Egy kilencéves, nagyon apró termetű leányka leghőbb vágyát így fogalmazta meg:
– Elefánt szeretnék lenni, mert akkor senki sem venné észre, hogy milyen picike vagyok…
Achmed, a király – o valóságban…
Való igaz, az elefánt mindennek mondható, csak kis növésűnek aligha, hiszen az ázsiai faj 3 méter és 3-4 tonna, az afrikai pedig 3,5 méter és 5-6 tonna. Ha az oroszlán az állatok királya, akkor az elefánt az állatok fejedelme. A vastag bőrű fejedelmek fejedelméről, a világ legnagyobb és leghíresebb elefántjáról film is készült Elefántkirály címmel.
…ésa filmben
A csodálatos állatjelenetekben, természeti szépségekben, érdekességekben bővelkedő filmet nálunk is bemutatták vagy 25-30 évvel ezelőtt. A nézők megismerhették belőle az elefántok sok-sok legendával, babonával , mendemondával övezett, rejtélyes életét, különös szokásait, bonyolult viselkedését. A főszereplő – és egyúttal természetesen a címszereplő is – egy Ach- med nevű elefánt volt. Ez a csodálatos óriás a kenvai re-
* zervátumban élt, és Jomo Kenyatta elnök külön dekrétuma védte. A nevezetes elefántbika hatalmas méreteire jellemző volt, hogy agyarai egyenként nyolcvan kilót nyomtak, hosszúságuk pedig elérte a három métert. Áchmed 75 éves korában múlt ki. Földi maradványait a kenyai Nemzeti Múzeumban helyezték el. Elvégre uralkodó volt…
AZ ÓKOR FÁNKJAI
A földön majdnem mindenütt, ahol az ember valamikor „lejött a fáról”, vagyis tudattal rendelkező, szerszámkészítő lénnyé fejlődött, körülötte ezek a vastag ború óriások is léteztek. Az utolsó jégkorszakban például ősünk együtt élt a mamutokkal, amelyeket őseink nagv-nagy ravaszsággal és sok-sok keserves munkával hatalmas csapdákban, gödrökben elejtettek, lakomáztak a húsukból és barlangjuk falára festették képüket. Az ember tehát már ősidők óta ismerte az elefántot, illetve „ősét”, a mamutot.
Befogását és hasznosítását bizonyára a Kr. e. III. évezredben – te-
h7 ÓKOK PÁNKJAI
Keleti munkaelefánt. Csak létrával lehet rá felmászni. Távol-keleti állatgroteszk
hát ötezer évvel ezelőtt – elkezdték, főként Indiában, majd később Kínában is. Ebből az országból származnak egyébként a harci elefántokra vonatkozó első írásos feljegyzések. Egyiptomban is vadászták, majd megszelídítették és áruba bocsátották a nagy fülű szudáni elefántot, és persze azt hitték, hogy ez az egyetlen elefántfaj, amely a földön él. I Iozzájuk hasonlóan a hinduk is saját elefántjukat, a brah- manok szent állatát tartották az egyetlen igaz típusnak. Szelídítették és minden más népnél előbb használták hadi célokra. A derék ormányosok voltak ugyanis az antik világ tankjai: segítségükkel fegyvereket és katonákat szállítottak idegen országokba, és évezredeken át hatékony fegyvert jelentettek.
Dareiosz perzsa király volt valószínűleg az első hadvezér, aki ezt az új stratégiai fegyvert alkalmazta, de nem sok hasznát vette szegény. Indiai elefántokból álló osztaga ellenére Nagy Sándor szétverte seregeit. Talán ezért is volt rossz véleménye a harci elefántokról. Határozottan ellenezte ugyanis, hogy Dareiosz ormányos óriásait felvegyék hadseregébe. Megelégedett egyetlen elefánttal, Ajax- szal, amelynek az a nagy-nagy megtiszteltetés jutott, hogy a király málháját vihette.
Mindenesetre, mint már említettük, az elefántok voltak az ókor tankjai: sok-sok véres csatában vettek részt, és bizony, ahol először megjelentek, ott már a puszta megpillantásukra vad pánik szállta meg az ellenséget. Később persze megszokták ezeket a jámbor „szörnyetegeket”, és több-kevesebb sikerrel védekezni is megtanultak ellenük.
Az elefántok történelmük legnagyobb vereségét azonban nem ellenséges csapatoktól, hanem a természettől szenvedték el. Hannibál, Karthágó legnagyobb és tragikus sorsú hadvezére Kr. e. 218 májusában elindult kilencezer lovasból, ötvenezer gyalogosból és 56 elefántból álló seregével, hogy átkeljen a Pireneusokon és az Alpokon, s így mérjen csapást Itáliára. Az átkelés sikerült ugyan, de a forrósághoz szokott afrikai katonák és a hegyekben esetlenül mozgó elefántok kegyetlen árat fizettek a sikerért. A Pireneusokon való átkelés után I lannibálnak csak 34 elefántja maradt! Az Alpok hágóin azután
bekövetkezett a tragédia. A hegyeket hó borította, az ösvények eljegesedtek. Az elefántok meg-megcsúsztak, és lezuhantak a tátongó mélységbe. A hadsereg a hegyek között a felére apadt, s mire Hannibál elérte a Pó síkságát, serege mindössze húszezer gyalogosból, néhány ezer lovasból és nyolc elefántból állt!
<
Z
g
o
g yO
S-/
N
<
A hátas elefánt mint az uralkodó szimbóluma. Indiai érem Kr. u. 200 körül
Az ókor és a középkor „ál lat tudósai” hetet-havat összehord tak az elefántokról. Az antik világban esküdtek például arra, hogy az afrikai elefánt nem viseli el indiai rokona szagát, és elszalad előle. Innen már csak
‘ egy lépés volt az
a képtelen állítás, hogy az afrikai elefántokat nagyon nehéz megszelídíteni. Az első európai, aki állítólag elefánttal találkozott, az egyik perzsa király görög orvosa volt. O Kr. e.
398 körül írt 23 kötetes perzsa történetében megemlíti, hogy Babilonban látott „…egy nagyon különös állatot, amelynek állva kell aludnia, mert nincsenek lábízületei, ennek következtében sem feküdni, sem felkelni nem tud”.
Az a mese, hogy az elefántoknak nincsenek ízületei, több mint egy évezreden át tartotta magát. Arisztotelész is átvette, és Plinius sem tudott ezen a téren újat mondani. Diodórosz részletesen leírta, hogy az elefántok alváshoz készülve hogyan támaszkodnak neki egy nagy fának, és hogyan használják ezt ki a ravasz etiópiaiak, oly módon, hogy az ilven „alvófákat” titokban elfűrészelik. Diodórosz szerint az álmos
\7. ÖKOK TANKJAI
Illusztráció egy XVIII. században megjelent állattanból
elefánt nekitámaszkodik az elfurészelt fának, felborul, a hátára esik, és akkor könnyen megölhető, mert „testének természetes adottságai lehetetlenné teszik, hogy felálljon”.
Ez a „tudományos magyarázat” a következő csacska találós kérdés színvonalára emlékezet:
– Tudod-e, hogyan fognak egy elefántot?
– ???
– Fognak kettőt, és elengednek egyet!
z
Es akkor még hozzátehetjük, hogy Diodórosz elefánttörténetei viszonylag a legkevesebb valótlanságot tartalmazzák, sőt, egyenesen a legjobbak közé tartoznak… Már attól eltekintve, hogy élettartamukat 200 évre becsülte (a valóságban 60-70 esztendő), és azt írta a nílusi óriáskígyóról, hogy rátekeredik a nagy elefántokra, és megeszi őket. Pedig Diodórosz korában a római arénákban, cirkuszokban már régóta szerepeltek elefántok. Más állatok ellen küzdöttek, megtanultak kötélen táncolni, terített asztalnál enni – tehát a kor „tudósai” vehették volna a fáradságot, hogy közelebbről is megismerkedjenek ezekkel a vastag bőrű óriásokkal.
AZ ÓKOR TANKJAI
De talán ennyi is elég a múltból. Beszéljünk inkább arról, mit tudunk ma az elefántokról! Mindenekelőtt a megszelídítésük technikájával ismerkedjünk meg John J. Putman indiai tapasztalatai alapján.
„India elefántvadászai követik a csordákat, évente vagy 300 állatot fognak be, és a legtöbbet Bihar államnak adják el a nagy állatvásárokon. Magam is elkísértem elefántszelídítŐket Asszám dombjai között. A sátortáborban fél tucat nemrég elfogott állatot kötöttek ki erős cölöpökhöz, elöl-hátul. Cukornáddal etették foglyaikat, hatalmas testüket füvekkel és levelekkel dörzsölték, s altatódalokat dúdoltak hozzá. Valahogy így: – No, nézd csak, milyen finom életed lesz, mire megszelídülsz: dörzsölgetés és napi fürdő, finom falatok, ne harcolj tovább, légy jó, légy engedelmes, légy okos…
Es ha az elefánt ormányával szelídítőjére csapott, akkor az bottal visszaütött, majd ismét dörzsölgetni kezdte a nagy testet, és közben énekelt. Később – ahogy a szelídítés előrehaladt – a parancsszavak következtek. Előre! Körbe! Aludj! Emeld fel az egyik lábad! Emelj fel az ormányoddal! Fogj az ormányoddal! A szelídítés jól haladt, így egyik reggel a vadászok elindultak. Egy betanított elefánton ketten ültek: az elefántszelídítő az állat nyakában, kezében lasszóval adta ki a parancsokat, míg segédje a kötelet fogva az elefánt farán állt, s hosszú, fémhegyü lándzsával döfködte az állatot, hogy hajtsa. Háromszor is találkoztunk vad elefántokkal, de egyet sem sikerült fognunk. Egyetlen reményünk az volt, hogy fiatal elefántot vagy a csordájától kissé lemaradt nőstényt találunk, ehelyett csupa bikára bukkantunk, s ezek fenyegetően közeledtek felénk. Az ilyen hatalmas elefántbika a mi betanított elefántteheneink legerősebbjét is elpusztíthatta volna. Továbbhaladtunk hát…
Az elefántvadászokkal töltött napok különös élményt nyújtottak, de itt sem tudtam elfeledkezni India népe és a szubkontinens állatvilága közötti küzdelemről. Egy éjjel egy falu romjai között pihentünk, amelyet vad elefántok tá-
ÓKOR TANKJAI
■ »
Finom életed lesz’
madtak meg. A lakosság segíteni próbált elfogásukban, hiszen nekik is érdekük, hogy a földjeiket összetaposó állatok közül minél több essen fogságba. De éppen a zsákmányolt állatok kis száma bizonyította, hogy mennyire megfogyatkozott a vad csordák állománya. ”
AZ ÓKOR FÁNKJAI
Maugli – aki a Ki pl ing-hősről kapta nevét – nőstény elefánt volt, lábán súlyos láncokkal. Egy teherautó belsejében elindult az olaszországi Pisa cirkuszából új élete felé. Szomorú utazást jelentett ez Maugli számára, hiszen miután a második gondozóját is agyontaposta, a cirkusz igazgatója és a többi alkalmazott úgy döntött, hogy legjobb, ha örökre elaltatják. Miután a döntés híre elterjedt, Maugli sorsa viharos vitákat váltott ki az olaszországi állatbarátok és az ellenpárt körében. A cirkusz igazgatója több mint kétezer levelet s több száz telefonhívást kapott, amelyben azt kérték: kegyelmezzenek meg Mauglinak. Felajánlotta hát az elefántot több más olasz cirkusznak, de Maugli senkinek sem kellett. Végül a firenzei állatvédő ligának sikerült az elefánt számára új otthont találnia egy szafáriparkban. A cirkuszigazgató mindenesetre látványos búcsút vett az elefánttól: az utolsó előadáson megcsókolta az állatot…
Orwadászok golyója vagy a cirkuszigazgató csókja? Kissé nagyok a végletek. De túl a kedves vagy szomorú történeteken, valójában hogyan élnek az elefántok, és milyen sors vár rájuk?
Az elefántok az állatpszichológusok szerint az emberszabású majmok és a delfinek mellett a legértelmesebb vadon élő állatok Földünkön. Agyuk mérete és fejlettsége igencsak tekintélyes: súlya 4500 gramm. (Összehasonlításul: az ember agyának súlya 1200-1300, a lóé 400-500 gramm.) Ha valakire azt mondják: olyan a memóriája, mint egy elefántnak, akkor ez – dicséret! Az elefántok emlékezete legendásan jó… Hatalmas testük, több tonnás súlyuk ellenére meglepően mozgékonyak és ügyesek, könnyedén képesek letérdelni vagy lefeküdni – ezt egyébként főként cirkuszi produkciók alkalmával gyakran láthatjuk. A fiatal elefántok rendszerint fekve alszanak, az idősebbek inkább fatörzsekhez, sziklákhoz támaszkodva, állva szunyókálnak.
AZ ÓKOR PÁNKJAI
z
Viszonylag békés állatok. Am ha megzavarják nyugalmukat, ha megijednek, ha kicsinyeiket féltik vagy ha valamilyen betegség miatt ingerlékenyek – nagyon veszedelmesek és harciasak is tudnak lenni. A felizgatott, támadásra készülő elefánt előrecsapja füleit, magasra emeli ormányát, és dühösen trombitálva, nagy sebességgel ront ellenségére. Küzdelem közben nem annyira az agyarukat, mint inkább az ormányukat és főleg hatalmas súlyukat érvényesítik. Nemegyszer előfordult már, hogy a megdühödött elefántok percek alatt valósággal szétlapították, péppé zúzták ellenfelüket. Ostromuk elől nehéz egér- utat nyerni…
Elefántpóló. A nagyszabású rendezvényt minden esztendőben megrendezik Indiában
Csordában élnek. Rendszerint egy öreg, tapasztalt elefánttehén a vezetőjük. Egymással szemben legendásan segítőkészek. Az elefántborjakat nemcsak saját anyjuk, hanem más nőstények is gondozzák, őrzik. A csoport, amely 3-4 vagy 5 családból áll, sohasem távolodik el egymástól egy kilométerrel messzebbre. Trombitálásuk ugyanis pontosan egy kilométer távolságra hallatszik el. Riadó esetén mindegyi-
kük azonnal a helyszínre vágtat. Ez történt nemrégiben az ugandai nemzeti parkban, miután egy elefántanya világra hozta kicsinyét.
AZ ÓKOR TANKJAI
A bébi elefánt életét már az első éjszaka halálos veszedelem fenyegette. Tizenhárom tagú hiénafalka támadta meg. Az anyaállat azonnal felismerte a veszélyt, és mint egy betonbunker ereszkedett borja fölé. Összezárta hátulsó lábait, nehogy a kiselefántot hátulról elragadhassák, és kétségbeesett, harsány trombitálással jelzést adott. Szinte ugyanabban a pillanatban őrjöngő, vad toporzékolásba kezdett az egész csorda. Fülsiketítő trombitálás kíséretében őrületes táncot jártak a kolosszusok, ormányukkal gyökerestül tépték ki a fákat, miközben egyre újabb elefántok érkeztek erősítésnek.
A hiénafalka hanyatt-homlok menekült el a környékről.
Az elefántok vizuális, szagló és tapintószervi jelekkel „társalognak” egymással.
Nem vitás: kommunikáció nélkül a társas élet lehetetlen! A Max Planck Intézetben állapították meg először, hogy a vastag ború óriások mindenekelőtt ormányukkal jelzik hangulataikat, közlendőjüket.
Az elefántok jelbeszédét a Nobel-díjas Tinbergen elemezte részletesebben. Vizsgálódása kiterjedt a fül, a fej és az ormány mozgásának megfigyelésére is. íme, néhány „címszó” – mutatóban – az elefántszótárból!
Ingerültség: Előreállított fül.
Feszült várakozás: Az elefánt felemeli a fejét, füleit széttárja.
Támadás előtti agresszív hangulat: Dühösen, bizonytalanul pislog.
Félelem, határozatlanság: Az ormány görbítgetése a legkülönfélébb irányokba.
A legújabb kutatások szerint az elefántok fejlet kommunikációs eszköztárában még a hangutánzás is előfordul. Ez a felfedezés szenzációszámba megy, hiszen az köztudott, hogy a madarak és egyes tengeri állatok között akadnak jeles hangutánzó „művészek”, de a szárazföldi állatok között egyedül az elefántok rendelkeznek hasonló képességekkel!
AZ ÓKOR TANKJAI
S ha már különleges képességekről esik szó, ugyancsak az utóbbi idők izgalmas felfedezése, hogy a vastag bőrű óriások érzékelik és felismerik a szeizmikus jelenségeket, jelzéseket – egyebek között az erőteljes talaj rezgéseket, szökőárakat – is. Az amerikai kutatók kísérleteinek fényében érthetővé vált, hogy például Thaiföldön az ember szolgálatában álló idomított elefántok miért estek pánikba és miért menekültek lélekszakadva a szörnyű szökőár elől, amely több mint 200 000 áldozatot követelt. Az elefántok fejveszett menekülése egyébként sok száz, illetve sok ezer turista életét is megmentette!
A szeizmikus érzékelés és kommunikáció tényét – nevezetesen azt, hogy az elefántok, a pókokhoz, valamint a skorpiókhoz hasonlatosan képesek közvetíteni, jelezni is ilyenfajta „megérzéseiket” – alátámasztják bizonyos korábbi tanulmányok is. Olyan tapasztalatok, melyek során kiderült, hogy az elefántok tartós szárazságok idején „a viharok elé mennek”, még akkor is, ha azok száz-százötven kilométer távolságra vannak tőlük. A legvalószínűbb magyarázat: érzékelik a vihar által okozott földalatti rezgéseket…
Leonardo de Vinci írta a következő sorokat: „A nagy elefánt természeténél fogva rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek csak ritkán jellemzik az embert: becsületesség, megfontoltság, igazságérzet és szinte vallásos hagyománytisztelet. ” A zoológusok később még több dicsérendő tulajdonságát fedezték fel az elefántnak: családi összetartás, magasrendű intelligencia. A „negatív oldalon” talán csak egyetlen tényt lehet megemlíteni, nevezetesen a végül is öngyilkosságnak is nevezhető szokást: környezetük és élelemtartalékaik elpusztítását.
Miről is van szó? Alig 10-15 esztendeje az elefántokat még a kihalás veszélye fenyegette. Dél-Afrika nemzeti parkjaiban például az elefántok számát mindössze nyolcezerre becsülték. Az egyre fogyó afrikai elefántok legutóbbi „öngyilkossági zónái” a kenyai nemzeti parkok voltak.
Valaha ezeken a területeken összefüggő erdőket alkottak a fák, de amikor a hatalmas elefántcsordákat ide zárták össze, rövidesen túlszaporodtak, mindent elpusztítottak maguk körül, és végül nagy részük éhen halt!
Ezekben az években számtalan elefántcsorda vándorolt libasorban
Kelet-Afrika sztyeppéin. Menekültek az ember elől… A „hosszú menetelés” célja táplálék és biztonság keresése volt, amit végül is a rezervátumok, nemzeti parkok védett területein találhattak meg.
Elefántok még soha nem látott tömegei özönlöttek a különböző nemzeti parkokba. Lehántották a fák törzsét, egész erdőket pusztítottak ki – nyomukban a bozót sűrűjéből sztyepp lett, a sztyeppből pusztaság. Ily módon saját életlehetőségeiket semmisítik meg még a védett területeken is. A legújabb adatok szerint tudniillik Dél-Afri- ka nemzeti parkjaiban jelenleg már mintegy húszezer elefánt él, és a becslések szerint létszámuk 2020-ra meghaladhatja akár a harmincharmincötezret is. A túlszaporodott állomány pedig nem csupán a természetes környezetet, de még a kisebb települések, falvak megművelt földjeit is veszélyezteti. A dél-afrikai kormány ezért elhatározta: megritkítják az állományt!
De vajon mit szólt ehhez a nemzetközi környezetvédő szervezet, a WWF? Nos, „salamoni döntés” született. A szervezet ugyan nem támogatja az elefántok létszámának ritkítását, de belátja, hogy „körültekintő és megfelelően korlátozott feltételek között – legvégső megoldásként – ez is egyfajta eszköz lehet a probléma megoldására”…
AZ ÓKOR TANKJAI
„Én, George Trecor kapitány, eskü alatt vallom, hogy amikor a vihar az Atlanti-óceán déli részeire verte hajónkat, és ott megközelítettük a fogas ceteknek a víz felszínén sütkérező csoportját, egyszer csak hatalmas kígyó bukkant fel a vízből, és kétszer körülfonta a legnagyobb cetet. Halálos küzdelem kezdődött, amely körülbelül negyedóráig tartott. A tenger csak úgy remegett, hullámzott, tajtékzott körülöttünk, miközben a cet fejjel lefelé lebukott a végtelen mélységbe, ahol a kígyó biztosan végzett vele. Szörnyű látvány volt. A szerencsétlen cet úgy vergődött az óriáskígyó kettős gyűrűjében, mint a kismadár a sólyom karmai között… ”
Ezt a különös vallomást egy angol lap, az Illustrated London Nem 1875. november 20-i száma közölte. A „hiteles szemtanú” az angol Pauline nevű kereskedelmi hajó kapitánya volt. Az izgalmas tengeri dráma feltehetően nagy hatással volt a lap gyengébb idegzetű olvasóira, ám a szakemberek is megszólaltak, méghozzá meglehetősen kiábrándítóan: egyszerűen a visszájára fordították a történetet. Nem a kígyó támadta meg a cetet – állították -, hanem a cet a kígyót, amely ráadásul nem volt, nem is lehetett kígyó, hanem minden bizonnyal egy óriás polip! Erről pedig köztudott, hogy az ámbráscetek kedvenc eledele. A matrózok feltehetően sohasem láttak még óriás polipot, és annak hosszú tapogató karjait nézték kígyónak. Ami viszont a szörnyű küzdelmet illeti, nem állítottak valótlant, mert az ámbráscetek és a tenger nagy mélységeiben tanyázó óriás polipok között gyakran valóban iszonyú harcok dúlnak. Ám ezeknek a viadaloknak rendszerint az a vége, hogy a cet megeszi az óriás polipot. Trevor kapitány történetében is nyilván nem a cet vergődött a kígyó, vagyis a polip halálos ölelésében, hanem éppen ellenkezőleg: ő haraphatott a polip fejébe, majd lerántotta a mélységbe, ahol jó étvággyal elfogyasztotta…
Ámbráscet a főhőse H. Melville Moby Dick című világhírű regényének is. A történet a távoli óceánokon játszódik, egy cetvadász hajón. S hogy a rendkívül izgalmas, lebilincselő, érdekes regény minden egyes eseménye, leírása fölöttébb valóságszerűen hat, abban minden bizonnyal az is szerepet játszik, hogy az író 12 éven át maga is cetvadász hajón matrózkodott. Elég jól ismerte hát a cetek viselkedését, harcmodorát.
A Moby Dick arról szól, hogyan hajszolja két tengeren át egy bosszúra szomjazó hajóskapitány az őt megsebesítő (fél lábát leharapó) fehér bálnát – vagyis ámbráscetet. Végül rátalál a gyűlölt ellenfélre, és megkezdődik a küzdelem, melynek végén a hatalmas cet a hajót összezúzza, a kapitány és a legénység pedig – egyetlen matróz kivételével
GŐZFELI IŐ A LÁTI IÁFÁKON: BÁLNA
Hatalmas testükkel csónakokat, hajókat zúztak össze
GQZFELl IŐ A LÁT! IA I ÁKON: BÁLNA
– a tenger hullámaiban leli halálát. Ez hát a történet dióhéjban, és nem érdemes rá több szót vesztegetni, hiszen nyilván szinte mindenki olvasta már. Ha nem, akkor még most sem késő, a könyvtárakból nyilván kikölcsönözhető ez a nagyszerű kalandregény melynek révén az olvasó megismerkedhet Moby DickkeX, azaz az ámbráscettel, „akiről” még a tudományos dolgozatok is ilyeneket írnak…
„Farkának egyetlen csapásával a cetvadász bárkát legénységével együtt a levegőbe röpítheti; az is megtörtént már, hogy az ámbráscet álkapcsával darabokra törte a csónakot. A dühöngő állat még a nagyobb cetvadász hajókat is megtámadja, és oldalukat bezúzza. ”
De vegyük szemügyre az idevágó tényeket. A Nantais I. nevű hajó naplójában olvasható: „ / 818. február 15-én a brazil partok közelében két ámbráscet tűnt fel, sebes úszással keleti irányba tartottak. Valamennyi vitorlánkat kibontva utánuk eredtünk. Délelőtt 11 óra lehetett, amikor utolértük őket, és a bárkákat a vízre bocsátottuk. Megkezdődött a vadászat. William Rush szigonyos bárkáját az együk megszigonyozott cet szétverte. A szigonyos testét nem találtuk meg. A támadó cet is eltűnt a mélyben. A másikat elejtettük… ”
Hunting kapitány hajója 1860-ban Dél-Amerika partjainál, a La Plata folyó torkolata közelében vadászott. A kapitány szerint ezen a napon tevékenységüket mindennek lehetett nevezni, csak szerencsés
A Moby Dick (1851) egyik korabeli illusztrációja: A végső összecsapás
Hosszú szárnyú bálna
GŐZFELI 1Ő A LÁTIIATÁRON: BÁLNA
vadászatnak nem. I Iárom bárkájukat zúzta szét egy megsebzett ámb- ráscet, annak ellenére, hogy már hét szigony volt a testében. Akik pedig megúszták a cet támadását, azok a vérre odasereglett cápáknak estek áldozatul.
Hvatt Wervil hajóskapitányt a csónakjától 15 méternyi távolságra repítette egy cet, s csak bravúros ügyességgel menekült meg a halálos veszélyből. Egy másik alkalommal, amikor a Hektor nevű hajó parancsnoka volt, egyik csónakjára rátámadt egy dühöngő cet, és pofájába kapva a ladikot – akár a foxi a patkányt – eltűnt vele a mélyben…
Hát igen… Egy csomó hitelesnek tűnő esetet idéztünk. Komoly hajóskapitányok, szavahihető tengerészek voltak szemtanúi – nemegyszer szerencsétlen szenvedő alanyai – a megsebesített cetek mindent elsöprő támadásainak. A felsorolt esetek – amelyeket egyébként hivatalos okmányok, hajónaplók is igazoltak – olyan értelemben teljesen világosak, azt is mondhatnánk, jogosak voltak, hogy a bálnák saját védelmükben támadták meg ezeket a hajókat. Igen ám, de különösen az 1950-es évektől kezdve napjainkban is sok olyan támadást jegyeztek fel, amelyeket bálnák hajtottak végre, méghozzá nekik semmit nem vétő vitorlás jachtok ellen!
GQZFELI K) A LA TI IATARON: BALNA
Tahiti környékén például egy tíz és fél méteres luxusjachtot minden ok nélkül megtámadott és ripityára tört egy bálna. A legénységnek csak nagy nehézségek árán sikerült eljutnia a roncsokon a szárazföldre.
A Csendes-óceánon 1967-ben egy hajó nagy tengeri akváriumok számára gyűjtött vízi élőlényeket. A legénységnek hosszú fáradozás után sikerült befognia egy kékbálnát – korunk legnagyobb élőlényét de a bajba jutott óriás segélykérő hangjaira I 5 peren belül ott termett a párja, és a két állat most már együttes erővel támadta meg a hajót. A szorongatott legénység végül kénytelen volt fegyvert használni…
A következő színhely megint csak Tahiti, 1971-ben: száz mérföldnyíre a parttól egy bálna elsüllyesztette a Beachomber nevű jachtot. A legénység 24 napig hányódott egy csónakban, míg rájuk talált egy orosz hajó.
A tudósok egyszerűen tanácstalanok: fogalmuk sincs, mi az oka ezeknek a támadásoknak. A régi bálnavadász hajók legénysége legalább maga kereste a bajt magának. Hogyan? Az tüstént kiderül, ha megismerkedünk a cetvadászat rövidre fogott történetével.
Ezer évvel ezelőtt szálltak tengerre a Vizcayai-öbölben az első bátor tengerészek, hogy felkutassák a legnagyobb élőlényt, amelyet az ember valaha is ismert. Annyit már tudtak, hogy a furcsa, meleg vérű, levegőt belélegző szörnyek, amelyeket a tenger olykor partra vetett, értékes olaj- és húskészletek forrásai. Az edzett baszk tengerészek félelmet nem ismerve a bálnák nyomába eredtek, s hamarosan megtanulták: hogyan ölhetik meg az óceánok óriásait.
A középkori baszkok még kis törékeny csónakokkal, szigonnyal vadásztak a francia-spanyol partvidékek mentén lefelé húzódó bálnákra. Ekkortájt már Japánban is ismerték a part menti bálnavadászatot. Megindult Eszak-Európában, azután a 1 7. század végén Eszak-Ame- rika keleti partvidékén is, a 19. századra pedig már virágzott a mélytengeri bálnavadászat.
Százszámra cirkáltak a bálnavadász flották a világ óceánjain. Amikor a tengerészek meglátták a bálna fejéből kilövellő „gőzsugarat”, evezős csónakjaikat gyorsan vízre bocsátották, s szigonyokkal és lándzsákkal felfegyverkezve támadtak a hatalmas állatra. Az akkori kezdetleges technika akkor még csak olyan bálnák elejtését tette lehetővé, melyek kimúlásuk után nem süllyedtek el. Ilyen például a lassú,
lomha vizcavai bálna és a grönlandi bálna. A náluk jóval nagyobb óriás cetek: a hátúszós bálna és a kékbálna, miután elpusztultak, elmerültek a mélyben. Különben is sokkal veszélyesebbek és gyorsabbak voltak annál, semhogy sikeresen lehetett volna vadászni rájuk a 19. század közepéig – a szigonyágyú tökéletesedéséig.
A modern időkben az evezős csónakokat gyors, dízelmotorral hajtott kishajók váltották fel, melyek orrába forgó szigonyágyút szereltek, s robbanóanyaggal töltött szigonyt lőttek a védtelen bálnába. A motorosok egy-egy hatalmas úszó feldolgozó üzemhez tartoznak. Legalább kilenc ilyen motoros munkájára van szükség ahhoz, hogy az üzem teljes kapacitással működhessen. Miután a tetemeket csődökkel a hajó tatjára emelik, megjelennek görbe késeikkel a szöges cipős bálnanvúzók. Hatalmas táblákban bántják le és rakják gyorsfűzőkbe a szalonnát – és a bálnából olaj lesz, majd a margarinból különféle kozmetikai szerek és ipari kenőanyagok nyersanyaga. A többtonnányi lehántott húsból pedig emberi és állati táplálék.
Ma már helikopterekről vadásszák a bálnákat, tartályhajó szívja le az olajt, és egy órán belül a legnagyobb példány is az úszó gyár raktárába kerül. Mégis: az utóbbi ötven esztendőben az antarktiszi vadászterület olajhozama a felére csökkent. Fogynak a bálnák! A tengereket valaha benépesítő hatalmas bálnacsordákat az értelmetlen és túlzásba vitt vadászat annyira megritkította, hogy az óceán óriásaira előbb-utóbb teljes kipusztulás vár. Lehet, hogy egy napon a cetek nemzetségéből csak a kereskedelmi szempontokból értéktelen játékos palackorrú delfin és a barna delfin marad fenn. Ez a „jóslat” nem is túlzás, ha arra gondolunk, hogy csupán az Antarktisz partvidékén folyó bálnavadászat 46 ()()() áldozatot követelt egyetlen év alatt! 1960-ban például 238 bálnavadász csónak, 15 hűtőhajó és 20 hatalmas úszó feldolgozó üzem működött itt, mintegy 18 ezer főnyi legénységgel!
Bolygónk legnagyobb élőlénye a kékbálna, amely akár 33 méter hosszú is lehet, súlya pedig elérheti a 130 000 kilót!
GŐZFELI 1Ő A LÁTI IATÁRON: BÁLNA
GQZFELIIŐ A LÁTIIATÁRON: BÁLNA
A bálnafajok megőrzésére és a velük kapcsolatos tudományos kutatásban szerzett ismeretek kicserélésére 1946-ban tizenhat, a bálnavadászatban érdekelt állam nemzetközi bizottságot hozott létre. Azóta is kötöttek jó néhány egyezményt, ám a különböző korlátozások ellenére közel másfél millió (!) bálnát irtottak ki Földünkön a század eleje óta.
1 Iatalmas vihar támadt a tengeren, a hajósok megrémültek, és isteneikhez imádkoztak, majd így szóltak egymáshoz: vessünk sorsot, hogy megtudjuk, ki miatt ért bennünket a veszedelem. Sorsot vetettek, és a sors Jónásra esett. Megkérdezték tőle: mit tegyünk veled, hogy a tenger lecsendesedjék? Azt felelte nekik: fogjatok meg és vessetek a tengerbe, akkor lecsendesedik. A hajósok megfogták Jónást, és a tengerbe vetették, és a tenger háborgása tüstént megszűnt… És akkor az Úr odarendelt egy nagy halat, hogy nyelje el Jónást. Jónás három nap és három éjjel a hal gyomrában volt. Akkor az Úr szólt a halnak, és az kivetette Jónást a szárazra.
Az ismert bibliai történetet idéztük fel, az Ószövetségből, pontosabban Jónás Áwyivből. A legtöbb ember legfeljebb ennyit tud a bálnákról – a bibliai történetben szereplő „hal” ugyanis cet volt! -, és őszintén szólva nem is tudhat sokkal többet. Sohasem láthat élő bálnát, s ezen vajmi keveset segítenek az állatkertek, az akváriumok. Bár a kisebb fajok jól megélnek fogságban, nem valószínű, hogy a nagy cetek valaha is közszemlére tehetők.
I la valaki természetes környezetükben akarná tanulmányozni a bálnák életét, hosszú hónapokat kellene eltöltenie a világ legtávolabbi sarkaiban, ám még akkor sem biztos, hogy megfelelő közelségbe kerülne ezekhez a csodálatos és titokzatos teremt ménvekhez. És ha ✓
igen, a „kapcsolatteremtés” valószínűleg csak egv-egy pillantásra korlátozódna, amikor a bálna felmerül a vízből, hogy lélegzetet vegyen. A nagy cetekről való ismereteinket tehát egészen a legutóbbi időkig a bálnavadászok által lemészárolt állatok tetemeiből merítettük. Ma már azonban több helyen végeznek vizsgálatokat és kísérleteket külön erre a célra befogott bálnákkal.
Kezdjük az ismerkedést néhány száraz, de fontos adattal. A cetek az állatvilág óriásai, a legnagyobb vízi emlősök, melyek mellett a legnagyobb szárazföldi emlős, az elefánt is eltörpül. Közülük is a legnagyobb a kékbálna, amely akár 33 méter hosszúságot is elérhet. Az
A szilás cetek szájpadlásáról nagy, szűrőkhöz hasonló szarulegyezők lógnak le: a szilák
GÓZFELIIŐ A LÁTIIATÁRON: BÁLNA
eddigi legnagyobb súlyú elejtett kékbálna súlya 136 ()()() kiló volt, s 1949-ben a Hashidate Maru nevű japán cetvadász hajó szigonyozta meg. Egyébként 130 000 kiló körüli állatokat már többször is fogtak. Elképzelni is nehéz… 130 tonna! Négy brontoszaurusz, 30 elefánt, 200 tehén, 1600 ember vagy 13 megrakott tehervagon súlya!
A kékbálnák átlagos súlya 100-1 10 tonna, amely 50 000 kiló izomból, 8000 kiló vérből, 1000 kiló tüdőből, 600 kiló szívből és mintegy 60 000 kiló bőrből, csontból s belsőségekből áll.
A többi cetfaj képviselői már nem ilyen nagyok, de azért ők is tagjai az óriások klubjának. Az ámbráscet a maga 16-18 méteres hosszával és 50-70 tonnájával még mindig tizenkétszer olyan nehéz, mint az elefánt…
Az olvasónak egyébként már nyilván feltűnt, hogy hol cetekről, hol pedig bálnákról beszélünk. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy a cetek két nagy csoportja a szilás és a fogas cetek. A szilás cetek: a sima bálnák, a szürke bálnák és a barázdás bálnák. Ezeknek az állatoknak nincsen foguk; szájpadlásukból hatalmas szűrőkhöz hasonlító szarulegyezők – szilák – lógnak le. Ezek a szilák hajszálfinom,
GQZFELHO A LÁTHATÁRON: BALNA
sörteszeru fonalakban végződnek. Az állatok szájpadlásának szélein mintegy 600-800 ilyen képződmény található.
Úgy táplálkoznak, hogy nyitott szájjal úsznak apró rákok vagy halak rajain, és amikor szájuk már tele van zsákmánnyal – pofájukat ösz- szecsukva, hatalmas nyelvükkel kilökik a szájukba került vizet a „szitán” keresztül. Étvágyuk nem csekély: a nagy cetek naponta mintegy 1500 kiló rákocskát kebeleznek be. Gyomruk ennek megfelelően egyszerre ezer kilogramm táplálékot képes befogadni. Az Antarktisz vizei egyébként körülbelül félmillió bálna táplálására elegendő rákocskát tartalmaznak. Attól tehát nem kell tartani, hogy a bálnák éhen halnak!
A cetek rendjének másik alrendje a fogas cetek. Körülbelül 65 fajuk közé tartozik például a hatalmas ámbráscet és az embernél nem nagyobb delfin is. A fogas cetek legnagyobb és legveszélyesebb képviselője az ámbráscet. Agresszív, harcias, támadó kedvű állat. A nagy cetek közül a leggyorsabb úszó, különösen akkor, ha üldözik vagy megsebesült, esetleg ingerült. A végtelen vizeken csupán egyetlen ellensége van – az ember! Még a tengerek tigrise, a kardszárnyú delfin sem kockáztatja meg, hogy összemérje erejét vele.
A cetek lételeme a víz. Nem hagyhatják el a tengert, de közben tüdővel lélegeznek. Időnként – körülbelül óránként – fel kell tehát jönniük a víz felszínére. Az elhasznált levegőt az orrlyukaikon át engedik ki. Régebben helytelenül vízsugárnak tartották ezt a kifújt levegőt, ám a látható sugár nem más, mint gőzfelhő, amely az összenyomott és melegebb levegő kibocsátásakor keletkezik. Az állat több atmoszféra nyomással löki ki az elhasznált levegőt, és a gőzfelhő alakjáról a gyakorlott bálnavadászok már akkor megmondják, milyen fajról van szó, amikor magát az állatot még nem is látják.
A tudósok figyelmét az utóbbi időkben egyre inkább felkeltette a cetek intelligenciája. Úgy találták, hogy a fogas cetek általában értelmesebbek, mint szilás rokonaik. Az ámbráscetnek például nem csupán az agya feltűnően hatalmas méretű – a cetek közül a legnagyobb: körülbelül kilenc kiló! -, hanem meglepően bonyolult az agykérge és a tanulásközpontjainak felépítése is. Az a körülmény pedig, hogy a cetek önfeledten játszadoznak, szexualitásuk felfokozott, veszélyhelyzetekben nagyfokú segítőkészséget árulnak el, sok kutató szerint magas fokú, a főemlősökéhez hasonlítható intelligenciáról tanúskodik.
Körülbelül 40 évig élnek – ha hagyják őket élni!
GÓZFELIIŐ A LÁ El IATÁRON: BÁLNA
Kommunikációs készségük is fejlett. Ez nem is annyira meglepő, ha arra gondolunk, hogy társas lények. Valamikor több száz egvedből álló csapatokban, „iskolákban” vándoroltak az óceánokban. I langjel- zéseik változatosak: hosszú útjaikon állandóan „értekeznek” egymással. Különösen gazdag hangrepertoárral, hangkészlettel rendelkezik a hosszúszárnyú bálna. Valósággal „énekel”. Szinte költőien ír erről a francia P Matthiessen: ,A hosszúszárnyú bálna éneke valamiféle csodálatos égi melódiához, a lágy hidlámcsobbanások hangjával kísért vibráló szférák zenéjéhez hasonló. Olyan, mintha egy üres teremben verődne vissza, amelybe hol egy elfojtott harangkongás, hol egy denevér fátyolos sivítása, hol brekegés, ugatás, esetleg mély dübörgés zaja keveredik. Nem is lehet leírni ezt a titokzatos, az idők legmélyéről jövő melódiát. A tengerészek jól teszik, ha reggelenként meghallgatják ezt a világ első hajnalaira emlékeztető csodálatos ‘éneket’. ”
A nagy cetek, hasonlóan jóval kisebb rokonaikhoz, a delfinekhez, sajátos módon vonzódnak az emberhez. Rendkívül kíváncsiak, és
GOZFELI I() A LA FI IATARON: BALNA
szeretik, ha megérintik, simogatják őket. Szívesen játszanak a hajók körül, érdekli őket az ember, aki iránt bizalmat és barátságot éreznek. Holott nem sok okuk van rá. Hiszen „a teremtés koronája”, a leleményes homo sapiens – a bölcs ember – még a legújabb etológiái kutatások eredményét is megpróbálja felhasználni a cetek eredményesebb irtása érdekében.
Egyes kutatók új cet- és delfinvadászati módszer gondolatát vetették fel mostanában. Azt javasolták, hogy vegyék magnóra ezeknek az állatoknak a sajátos segélykérő hangjelzéseit, és így csalják őket a cetvadász hajókhoz. Ezeket a jelzéseket ugyanis kimerült vagy sebesült állatok hallatják, ha a fulladás veszélye fenyegeti őket. A fajtársak – ha meghallják ezeket a jelzéseket – nem törődve a veszéllyel, nyomban odaúsznak a jelzést adó állathoz, és megpróbálnak segíteni rajta.
Ugye, milyen „nagyszerű” ötlet? Szerencsére a tudósok többségét másféle problémák foglalkoztatják a cetekkel kapcsolatban. Keveset tudnak például hosszú – több ezer kilométeres – vándorútjaikról. Sok bálnafaj az évszakok szerint változtatja tartózkodási helyét. A nyarat a sarki vizekben töltik, az ősz közeledtével pedig visszafordulnak a melegebb vizek felé, hogy télire elérjék a mérsékelt, szubtropikus vagy tropikus területeket, ahol párosodnak és világra hozzák utódaikat.
Az öngyilkos bálnák – és delfinek – példája a másik nagy talány. Ilyenkor az történik, hogy egy-egy állat vagy egész „iskola” a partra veti magát, és ott várja be lassú, iszonyatos pusztulását.
Erre a jelenségre újabban érdekes magyarázatot találtak. Köztudott, hogy a cetek – csakúgy, mint a denevérek – az emberi fül számára felfoghatatlan ultrahangokat bocsátanak ki, majd a visszaverődő hang révén tájékozódnak. Nos, ha „felfogó készülékük” megsérül vagy gyulladásba jön, akkor eltompulnak rajta a visszaérkező jelek, és az állat elveszíti tájékozódási képességét, például sokkal távolibbnak véli a partot, mint amennyire az a valóságban van.
Az idegvégződések gyulladásait különféle élősködők is okozhatják, de inkább talán az egyre gyakrabban előforduló és egyre súlyosabb olajszennyeződések, valamint a hatalmas úszó olajfúró „gyárak” által kibocsátott mérgező anyagok hatására keletkeznek. Egy szó, mint száz: nem „öngyilkosságról”, hanem megint az ember kártékony tevékenységéről van szó.
A hatalmas cetek egyébként viszonylag rövid ideig – körülbelül negyven évig – élnek. Persze ennyi ideig is csupán akkor, ha hagyják őket. Ha végre megkíméljük és védjük az óceánok értelmes óriásait!
„Piszkos Fred beugrott a hídról! A matrózok összevissza kiabáltak. Ni!… Ott úszik! Eló’tte a fiú!… Tempózó jobb karja hatalmas ívben átcsap egy hullámon, és elkapja. De körülötte uszonyok világítanak itt is, ott is… Miféle különös istene van ennek, hogy elérte a fiúval a csónakot? A látszólag vén, keshedt kapitány úgy hozza fel karján a fiút a hajóra, mintha pehely- ből lenne. A fiú magához tér, talpra áll és megrázkódik… – Amit értem tett – kezdi. – Mit fecsegsz? – mordul rá a vén medve. – Fütyülök rád. Ha annyit bajlódtam egy üzlettel, azt nem adom a cápáknak. Érted? – Dünnyögve a kabinjába ment és kiivott egy üveg rumot. Hiába. Ez ilyen ember. A cápák szájából kikapja az ennivalót, ha üzletről van szó. Valaki azt mondja, hogy két cápa úszott már a fiú felé, de mikor meglátták a kapitányt, csüggedten visz- szafordultak... Ezt a történetet az óvatos cápákról még évek múlva is mesélték a kikötőkben. És mindenki elhitte…”
c
X^uliffon MacDonald ausztráliai professzor nemrégiben kísérletsorozatot hajtott végre azzal a céllal, hogy megvizsgálja: miképpen reagálnak a cápák a különféle hangingerekre. A víz alatt elhelyezett különleges erősítő segítségével koncertet tartott a tenger tigriseinek különböző zenei alkotásokból. A tudós szerint a cápák pánikszerűen menekültek a modern zene hallatára – a klasszikusok viszont megnyugtatóan hatottak rájuk…
A történet – akárcsak fejezetünk Rejtő-könyvből idézett bevezető sorai – úgyszintén anekdotának tűnik, ámbátor valóban hiteles. De ezzel még korántsem értünk a cápáról szóló mesék végére.
– Látott már életében ekkora cápát?
– Nem egészen.
– Mekkora lehet?
– Hat méter. Talán több. Nem tudom. Ezeknél a dögöknél már nem sokat számít, ha két méternél nagyobbak. Ha egyszer kétméteresre megnőnek, veszélyesek. Es ez a dög veszélyes…
– Mintha vigyorgott volna…
– így néznek ki, ha nyitva van a szájuk. Ne tartsa többre, mint ami. Csak c’gy ostoba szemétláda.
Quint, a cápavadász és Brody, a rendőrfőnök párbeszédét idéztem a CÁpÁból, minden idők egyik legnagyobb hollywoodi kasszasikerfilmjéből. És azt kell mondanunk, hogy a filmbéli dialógus ezúttal csakugyan eléggé hiteles: a történet „főszereplője”, a nagy fehér cápa – a harmadkor 30 méteres, félelmetes cápaóriásainak utóda – valóban „szörnyű” teremtmény. Szemétláda? Az ichthyológusok mindenesetre „evőgépnek” titulálják, mert mindent felfal, ami eléje kerül. Egyszer megvizsgálták egy kifogott példány gyomortartalmát, és a „leltár” így festett: egy emberi láb, fél kecskegida, egy demizson, két tök, egy buldog feje, két nagy hal, egy kisebb cápa, lóhúsdarabok és egy autó rendszámtáblája…
Támad a filmbéli mücápa
IIALAL A TENGEREN
Hát körülbelül ilyenfajta ijesztő zabagépről szól a film, amely – igaz, hogy több mint húszéves késéssel, de – hozzánk is eljutott. („Kárpótlásul” a tévécsatornák – régi jó spórolós szokásuk szerint – újra és újra műsorokra tűzik a filmet.)
A történet röviden a következő: egy békés kis amerikai fürdőváros, Amity partjainál a nyári szezon kezdetén felbukkan egy fehér cápa…
„A roppant hal zajtalanul siklott az éjszakai vízben, ívelt farkának kurta csapásaitól hajtva. Szája kissé kinyílt, éppen csak hogy a víz keresztüláramoljon kopoltyúin. Egyébként alig mozdult: melluszonya néha enyhén felemelkedett, máskor süllyedt, módosítva a céltalannak látszó haladást. A szemek vakon meredtek a sötétbe, és a többi érzékszerv sem jelzett semmit a primitív agy felé. Közben valahol a tengerparton kinyílt egy ház ajtaja, és fiatal nőfutott le a vízhez. Belegyalogolt, majd amikora hullámok mára csípőjéig értek, úszni kezdett. A parttól vagy száz méterre a hal változást érzett a tenger ritmusában. Nem látta a nőt, és a szagát sem érezte még. Testén egy sor vékony, váladékkal teli és idegvégződésekkel sűrűn teletűzdelt csatorna húzódott, ezek az idegek felfogták a rezgéseket, és továbbították az agy felé. A hal a part felé fordult.
HALÁL A TENGEREN
Jelenet o Cápa című filmből
A nő még mindig befelé úszott, majd kezdett fáradni, úgyhogy megindult a part felé. A rezgések most erősebbek voltak, és a hal zsákmányt érzett. Farkának csapásai felgyorsultak, és szédületes sebességgel lökte előre a hatalmas testet. A szörnyeteg közeledett. Amikor körülbelül tízméternyire lehetett a nőtől, teljesen lebukott a felszín alá, és két gyors farkcsapással rátámadt.
A nő először azt hitte, hogy lába egy sziklának ütközött. Nem érzett azonnal fájdalmat, csak egy erőszakos rántást a lábán. Lenyúlt a lábfejéhez – és nem találta. Egyszerre tört rá a fájdalom és a félelem. Borzalmában hörögve felsikoltott. Most a hal alulról támadt rá. A hatalmas, kúp alakú fej egy mozdony erejével sújtott. Az állkapcsok csattanva összezárultak… ”
Azután egymást követték a borzalmak. A hatalmas fehér cápa ott keringett Ami tv partjai közelében, és újabb áldozatokat ragadott el. A városka vezetői hozattak egy szakértőt az Oceanográfiai Intézettől, felbéreltek egy cápavadászt is, és végül sok-sok napon át tartó izgalmas hajtóvadászat után sor került a nagy leszámolásra. Brodv, a városka rendőrfőnöke, Matt Hooper, a fiatal oceanográfus és Quint, a cápavadász vette fel a küzdelmet a cápával. Nagy nehezen megölték a hatalmas halat, de a három férfi közül egyedül a rendőrfőnök maradt életben…
„A cápa már csak néhány lábnyira volt. Brody tisztán látta a kúpos orrát. Becsukta a szemét és várta a halált. Semmi nem történt. Kinyitotta a szemét. A cápa majdnem hozzáért, alig egy-két lábnyira volt tőle, de megállt. És aztán az acélszürke test süllyedni kezdett a mélység felé. Akár egy látomás, szállt alá a feneketlen sötétbe, maga után vonszolva Quint testét. Brody a víz-
be merítette az arcát, és úgy nézte, míg tüdeje bele nem fájdult. Azután úszni kezdett a part felé. ”
IIALÁL A TENGEREN
Az imént ugyan azt állítottam, hogy most az egyszer találkozott a képzelet (mármint a filmesek képzelete) és a tudomány – ez azonban csak részben igaz. A fehér cápa tudniillik mindössze egyetlen képviselője a 250 fajt számláló cápák rendjének, melyek legtöbbje veszélytelen az emberre. Sőt, a közhiedelemmel ellentétben a cápák életét, szokásait tanulmányozó tudósok mostanában egyre határozottabban állítják, hogy veszélyesebb zöld lámpánál átmenni az utca másik oldalára, mint bármely tenger partjánál, ahol cápák tartózkodnak, úszkálni a vízben! (Az érdekesség kedvéért talán érdemes megemlíteni, hog\’ az Amerikai Biológiai Intézet Cápakutató Központja feldolgozta a világ összes cápabalesetére vonatkozó adatokat. Ezek szerint évente – az érintettek külön provokációja nélkül – mintegy 300 ember esik áldozatul a cápáknak.)
Persze ez a mindenképpen meghökkentő és bizony elég nehezen hihető megállapítás nem vonatkozik a fehér cápára, amelyet „man- eaternek”, emberevőnek is neveznek. A nyílt óceánnak ez a hatalmas, átlagosan 4-6 méterre megnövő lakója valóban rászolgált „becenevére”. Mindig éhes, mindig kész támadni, pontosabban felfalni bármit, ami él és mozog. Azt mondják, nem fél semmitől. Igaz, tulajdonképpen nincs is ellenfele a tengereken. Mindössze két élőlényt ajánlatos még neki is elkerülnie: az óriási, 20-25 méteres, harcias ámbráscetet és a nyílt vizek másik „rémét”, a 8-10 méteres kardszárnyú delfint.
A tárgyilagosság kedvéért, no és az újabb kutatások eredményeinek ismeretében azonban nem hallgatható el az érem másik oldala sem. Az a tény, hogy létezik – főleg tudományos kutatók, mélytengeri búvárok, környezet-és természet védők körében – egy ma már jelentős „ellentábor” is. Ok határozottan állítják, hogy a fehér cápa rémséges hírnevét a róla szóló horrorszerű, ám vitathatatlanul rendkívüli kasszasikereket hozó cápafilmeknek köszönheti. Nem vitás, a tengerparti fürdőhelyek közelében előforduló súlyos vagy halálos cápatámadások többségéért valóban a „nagy fehér” példányok okolhatók, de ezek általában extrém esetek. A „gyilkos fenevad” elsősorban halakkal táplálkozik, és találkozásai az emberrel többnyire rá nézve veszélyesek. Tudniillik a mérleg egyik serpenyőjében évi száz, für-
IIALÁL A TENGEREN
dőzőket, szörfözőket érő cápatámadás, a másikban viszont 600 000 tonna kifogott, helyesebben megölt cápa található!
Mindezek után talán nem is meglepő a legújabb fordulat: a legutóbbi állat- és környezetvédelmi világkonferencián a fehér cápát a Föld legveszélyeztetettebb állatai köré sorolták!
Egy „nagy fehér” megkóstolja oz acélhálót
De időzzünk még egy keveset a cápatámadásoknál, illetve azok okainál, megelőzésénél, illetve a védekezés lehetőségeinél…
A cápa – mint majdnem minden állat – zsákmányát egy bizonyos kulcsingerről ismeri fel; meghatározott jegyek (formák, mozdulatok, szagok) váltják ki benne a támadó viselkedést. Márpedig az ember nem illik bele a cápa által ismert sémába. Ami kiváltja a ragadozó támadókedvét, az a víz kiterjedt hullámzása és főként a vér szaga. Zsákmányállatait, a halakat elsősorban ficánkolásukról ismeri fel, a vér szaga pedig egyenesen megvadítja, megbolondítja. Amikor például az amerikai fegyveres erők – a lezuhant pilóták védelmében – vegyszert kísérleteztek ki a cápák ellen, azt tapasztalták, hogy a szer jó mindaddig, amíg a vízben nincs vér. A réz-acetátból terjengő szag elriasztotta a kényes, pontosabban éles szimatéi cápákat. Amikor
viszont vérszag is terjengett a vízben, bizony még a réz-acetát sem tartotta vissza őket!
IIALÁL A TENGEREN
Az Indiai-óceánban többször is vizsgálták a cápák viselkedését. Azon a környéken, ahol a cápák sűrűn előfordultak, a kutatók megöltek több halat, és vártak… Általában mindössze három-négy percig tartott, amíg az első ragadozó feltűnt a közelben. Ha látótávolságba került, világosan megfigyelhették, hogy mikor „kapta el” a vízben terjengő vérszagot. Ilyenkor nyomban nyugtalanná vált, izgatottan kutatott a szagforrás után, és bizony félelmetes gyorsasággal és biztonsággal találta meg a helyet. A vérnyomokra gyülekező cápák egyébként érdekes módon kizárólag a korallok közé rejtett vérző halak iránt érdeklődtek; a kutatókat egyszerűen figyelemre sem méltatták. Ha tehát az ember nem sérült, nem vérzik és nem ficánkol a vízben, mint valami halacska – még a közvetlen közelében tartózkodó cápa sem jelent számára veszélyt… Legalábbis általában! Akad tudniillik néhány faj, amely sajnos nem tiszteli eléggé a cápákkal kapcsolatos legújabb tudományos nézeteinket. Ilyen például a tigriscápa, a kékcápa, a feketefarkú cápa, a szürke szirtcápa, a pörölycápa, a homoki cápa és filmbéli hősünk, a fehér cápa!
Végül is tehát a 250 fajból alig 40-50 veszélyes az emberre, és közülük is csupán 9 kifejezetten „emberevő”. Ez azonban gyönge vigasz annak a szerencsétlen fürdőzőnek, akit éppen valamelyik felsorolt faj képviselőjével hozza össze balsorsa! Mert ha a cápa támad, akkor bizony az embernek nagyon halvány esélye van a menekülésre. A természet, ez a nagy „tervezőzseni” ugyanis tökéleteset alkotott. Rettenetes fogazat, rendkívüli izomzat, mohó étvágy, állandó harckészség, dühödt bátorság. És gyorsaság. A rohamozó cápa élő torpedóként, 70-80 kilométeres sebességgel ront áldozatára. Farkának csapása éppen úgy halálos lehet, mint jellegzetes, félhold alakú, szörnyűi harapása, amelynek ereje eléri a négyzethüvelyenként i 18 tonnát!
Az utóbbi évtizedek kutatásai egyébként egészen meglepő elemekkel bővítették a cápákkal kapcsolatos – és bizony sokszor téves – is- meteteinket. A jelek szerint az egész állatvilágban a cápák rendelkeznek a legfejlettebb érzékelési rendszerrel. Kiderült, hogy kevesebb, mint 5 ezred mikrovolt per centiméter elektromos tér érzékelésére is képesek! Ez segíti őket a zsákmány felkutatásában és a nyílt tengeren való vándorlásaik során az elektromágneses tájékozódásban. Más
HALÁL A TENGEREN
kísérletek arról tanúskodnak, hogy a cápa korántsem olyan primitív agyú, kiszámíthatatlan „zabagép”, mint hitték.
Agya tömegének testsúlyához viszonyított aránya hasonlítható a madarakéhoz és az emlősökéhez, s nemcsak tanulékony, hanem képes különbséget tenni a számára lényeges és lényegtelen információk között. Fogságban, „laboratóriumi körülmények” között megtanulja például, hogy élelmet kap, ha megérint egy tárgyat vagy megnyom egy csengőt. Nyilván ezek a kísérletek, a legújabb viselkedéstani kutatások eredményei is hozzájárultak ahhoz a merőben megváltozott képhez, amely mostanában alakult ki a cápákról, s amely szinte „rehabilitálta” ezeket a ragadozókat.
A konzervatívabb nézeteket valló szakemberek azonban ma is azt mondják: végső fokon minden cápát veszélyesnek kell tartani! Egyszóval, ennek a tengeri ragadozónak a viselkedése sok tekintetben még ma is „fehér folt” a zoológusok térképén. Egyszerűen kiismerhetetlen. Éppen ezért talán a legtisztességesebb, még ha nem is a legtudományosabb Cousteau kapitány (1910-1997) álláspontja. A híres tudós, a tenger titokzatos mélységeinek kutatója írta: „Minél többet tanulmányozzuk a cápákat, annál kevesebbet tudunk róluk!”
Vakítóan sütött a nap a felhőtlen kék égen. Jelen sorok írója ingujjban ült a tágas, kerek medence szélén, és csendesen verejtékezett…
Utólag, sok-sok év elmúltával már bevallhatom, nem a tűző nap hevétől csurgóit a víz a hátamon. Inkább arról volt szó, hogy egyre jobban hatalmába kerített hatalmába holmi enyhe kis szédület, furcsa izgalom és szorongás – ne kerteljünk: némi félelem! -, amint hosszasan belenéztem a viszonylag kicsiny, sötét, rezzenéstelen, figyelő szembe. Azután összeszedtem minden bátorságom, és végigsimítottam a hatalmas fejet. Ereztem az állat tükörsima, izmos, ruganyos, sikamlós bőrét, és hirtelen valamiféle csodálatos békesség és derű fogott el. Felejthetetlen érzés volt. „Testközelbe” kerültem a világtengerek rettegett urával, a kardszárny ú delfinnel (tudományos nevén orcinus orca), azaz a gyilkos bálnával, melyet többnyire egyszerűen csak „gyilkosnak” neveznek.
GYÖNYÖRŰ GYILKOSOK
Fei a roppant állkapcsok között
Remélem, a kedves olvasó nem neheztel túlságosan, hogy kivételesen nem anekdotával, hanem egy igaz történettel, a szerző személyes élményével kezdődött ez a fejezet. A Nizza melletti (Antibes) „Mari- neland” delfináriumban történt az eset, amelyben akkortájt (mintegy húsz esztendeje) csupán két kardszárnyú delfin – egy hím meg egv nőstény – élt. Talán mondanom sem kell, hogy ők voltak a közönség kedvencei. Pajkos szökkenéssel vetették magukat a labda után, vidáman száguldoztak egymással versenyezve a medencében, gyerekes mohósággal kapták el a jutalomfalatokat, és természetesen ők „adták elő” a műsor fénypontját, a nagy mutatványt is…
A nőstény – amely nemcsak kisebb („mindössze” 6 méter hosszú és „alig” 4 tonna súlyú), de szelídebb is volt, mint a hím – lassan, lustán odaúszott a bizonytalanul imbolygó deszkapallóhoz, ahol már térden állva várta az idomító. Az óriási fej kiemelkedett a vízből, kivillantak a hófehér, kúp alakú, félelmetes fogak, a szőke fiatalember pedig hátranyújtott karokkal a „gyilkos” szélesre tátott szájába dugta legfontosabb testrészét! S a roppant állkapcsok, amelyek képesek kettéharapni egy nagy cápát, gyengéden, lehcletfinoman tartották az idomító fejét!
Ez lenne hát a tengerek réme, a nyílt vizek legveszélyesebb vadásza? Az a csúcsragadozó, melyről egy híres amerikai búvárszakkönyv a következőket írja: „Ha a búvár kardszárnyú delfinnel találkozik, csupán egyetlen dologban reménykedhet: a feltámadásban!”
Alaszkában egyébként még ma is szájról szájra jár az a legendás történet arról az eszkimó halászról, aki egyszer sikeresen megszigonyozott egy „gyilkost”. Amikor azonban legközelebb megint csónakba ült, a part közelében már várták a kardszárnyú delfinek! A halász azóta cipőfűzőt árul egy kisvárosban…
Talán erre az alapötletre épült az Orca című izgalmas, nagy szakértelemmel készített film is – Morrricone csodálatos zenéjével -, amely arról szól, hogy egy profi delfingyilkos és legénysége megszigonyoz egv vemhes kardszárnyú delfint. Az „apa”, a hatalmas hím tehetet-
lenül nézi „családja” pusztulását, majd mindenhová követi, s végül egészen a sarkvidékig üldözve megöli a gyilkosokat.
GYÖNYÖRŰ GYILKOSOK
Akad azonban „ellenpélda” is. Ez pedig a világszerte nagy sikert aratott, ám giccses jelenetekben meglehetősen bővelkedő Szabadítsátok ki Willyt! című produkció. Ez a film – nyilván a delfináriumokban tartott kardszárnyú delfinek viselkedésének hatására – már szelíd, értelmes és érzelmes lénynek ábrázolja a gyilkos bálnát. A történet a következő: Willy, a háromtonnás ifjú kardszárnyú fogságba esik, s családjától elszakítva egy kisvárosban kellene szórakoztatnia a turistákat. Erre a makacs állat nem hajlandó, ezért a delfinshow pénz- sóvár, gonosz tulajdonosa Willy elpusztítása mellett dönt. Ebben a „drámai” helyzetben találkozik a halálra ítélt kardszárnyú és az ugyancsak „elárvult” utcagyerek, Jesse. A boldog végkifejlet sejthető, de a világért sem árulom el…
Mi hát az igazság a kardszárnyú delfin körül? Melyik „arca” a valódi? Az, amelyet a delfináriumok elragadtatott közönsége láthat vagy amilyennek a sok-sok rémtörténet ábrázolja? Valószínűleg ez is, az is igaz!
Mindenekelőtt lássuk „személyi adatait”. Hossza elérheti a nyolctíz métert, súlya meghaladhatja a hat tonnát. Áramvonalas, csodálatosan „megtervezett” testén az első pillantásra látszik, hogy tökéletesen – és nagyon gyorsan – úszik: 35-40 kilométeres sebességgel hasítja a vizet. Gyönyörű állat. A háta fényes fekete, az alsó állkapcsa és a hasa világító fehér. Koromfekete fején, a szeme mögött egy-egy hosszúkás fehér folt található. Azt tartják, hogy ez a folt vadászat közben megtéveszti, félrevezeti az áldozatot.
Társas lény. Többnyire egymás mellett úszó, ötös rajokban vadászik, de megszámláltak már 80-100 példányból álló úgynevezett „iskolát” is. Zsákmányszerző taktikája kísértetiesen hasonlít a farkasok jól megszervezett, szinte óramű pontossággal végrehajtott üldöző, bekerítő hadműveleteire. Szakértőknek sikerült megfigyelniük egy ilyen vadászatot. Mintegy 30 kardszárnyú üldözött vagy 100 közönséges delfinből álló rajt. A támadás vadnyugati filmekre emlékezetett, amelyben indiánok rohamoznak meg egy szekértábort. Az orcák egyre szűkülő körökben hasították a vizet az összetorlódott, kétségbeesetten védekező delfinek körül. Időnként egyikük kivált a körből,
A tenger minden élőlénye fejvesztve menekül, ha feltűnik a kardszárnyú delfin ember magasságú hátúszója!
lecsapott a kiszemelt áldozatra, kihasított belőle egy hatalmas darabot vagy az egész állatot magával ragadta, majd újból visszatért a helyére.
GYÖNYÖRŰ GYILKOSOK
Vadászat közben hangjelzésekkel kommunikálnak egymással. „Szókincsük” különféle csettintgetésekből, füttyjelekből, átható kiáltásokból áll. Ezeknek a hangadásoknak a segítségével nagy távolságokból, sok-sok kilométerről is képesek tudósítani egymást cgv-egy nagyobb delfin- vagy bálnacsapat helyzetéről, létszámáról, haladási irányáról, de ily módon jelzik a veszélyt is, ha például valamelyik társukat az emberek fogságba ejtik vagy elpusztítják. Érdekes megfigyelés, hogy minden egyes rajnak saját külön jelzésrendszere (némi túlzással azt is mondhatnánk: nyelvjárása) van. Az egyes rajok tehát a „beszédük” alapján felismerik, illetve megkülönböztetik egymást.
Azt mondtuk: a kardszárnyú delfinek a tengerek rettegett urai. Nos, ez valóban így van. Megtámadnak, széttépnek és felfalnak mindent, ami él és mozog. Egyszer egy közepesen fejlett orca előgvomrában 13 egész bukódelfint és 14 borjúfókát találtak! A félelmet egyszerűen nem ismerik. Persze, nincs is rá okuk, hiszen a harcias ámbráscet kivételével nincs komoly ellenfelük a tengerben. Megtámadják a vízimadarakat, a nagyobb halakat, fókákat, pingvineket, cápákat, valamint – és ez az egyetlen nem valami rokonszenves vonásuk – rokonaikat, a delfineket. Egy-egy kisebb termetű cettel egyedül is könv- nvedén végeznek. A barna delfineket, pingvineket, fókákat, tengeri disznókat egészben lenyelik. A déli-sarki tengerekben például vastag jégtáblákat törnek össze a fejükkel, hogy a rajtuk sütkérező pingvineket, fókákat megkaparinthassák.
Rozmárok is szerepelnek az étlapjukon, holott ezekkel a mogorva, ingerlékeny, hatalmas – 4-5 méter hosszú és 1 -2 tonna súlyú – teremtményekkel kevés állat merészel összeakaszkodni. I Járom negyed méteres vastag agyaruk olyan félelmetes fegyver, hogy még a jegesmedve is tart tőle. Az orcák azonban habozás nélkül nekirontanak a rozmároknak, megragadják a felső ajkukat, és lehúzzák őket a mélybe. S bár nehezen hinné az ember, de tény és való, hogy a tengerek másik félelmetes ragadozója, a cápa messzire elkerüli a gyilkos bálnákat, de ha mégis összehozza őket a balsors, rendre a cápa húzza a rövidebbet. Cousteau kapitány, a különleges expedícióiról és filmjeiről híres tengerkutató írja A cápák című könyvében, hogy a kaliforniai partok közelében megfigyeltek néhány, látszólag gondtalanul ficánkoló kardszárnyú delfint.
GYÖNYÖRŰ GYILKOSOK
Tőlük alig cg\’ kilométerre egy nagy’ cápa úszkált a víz felszínén. Az egyik kardszárnyú váratlanul alámerült és eltűnt, a többiek pedig még nagy’obb „igyekezettel” folytatták a hancúrozást. Néhány perc múlva – pontosan a nagy ragadozó alatt mint valami vulkán, feltört az orca, pofájában a cápával, majd lerántotta magával a mélybe…
Amikor nagyobb falkákban vadásznak, megtámadják még az óriási bálnákat, ceteket is. A cetnyájakból rendszerint kiválasztanak egv-egy egészen fiatal állatot vagy valamelyik beteg, sebesült, illetve legyengült példányt, és együttes erővel megrohamozzák. A hatalmas bálnák persze nem adják meg magukat egykönnyen: irtózatos erejű farkcsapásokkal, forgolódva védekeznek. Időnként ki-kiugranak a vízből, hogy ellenfeleikre zuhanva óriási súlyukkal agyonüssék támadóikat. Az élet-halál küzdelem órákig is eltarthat. Az orcák mindenekelőtt a kiszemelt áldozat mell- és farokúszóját igyekeznek széttépni, s a
Kardszárnyú delfinek üldöznek egy kék bálnát
Szeretsz? Szeretlek!
nyelvét kiszakítani. A nagy vérveszteség miatt azután a bálna egyre jobban elgvön- gül, és amikor már képtelen védekezni, szét marcangolják és felfalják.
GYÖNYÖRŰ GYILKOSOK
Emberi mércével mérve vad és kegyetlen a kardszárnyú delfinek viselkedése, és ilyen értelemben valóban rászolgálnak félelmetes hírükre. Ám tudomásul kell vennünk, hogy az élővilágban kemény és szakadatlan küzdelem folyik a létért, és ebben a harcban nincs helye a nemes érzelmeknek! Ráadásul az élet drámájában már eleve kiosztották a szerepeket: vannak állatok, amelyeknek az a „hálátlan” feladat jutott, hogy eleségül szolgáljanak, és vannak, melyek „ragadoznak”, de nem „kegyet len- kednek”. A természet hatalmas arénájában ismeretlen fogalom a fölösleges vérontás, az ölés öncélú gyönyöre. Ezen a porondon szigorú szabályok, megszeghetetlen törvények szerint küzdenek a fajfenntartás, a létezés gladiátorai!
Nos, ilyen „gladiátorok” a kardszárnyú delfinek is. A táplálékért naponta keményen meg kell küzdeniük, s ez a zord életmód megedzette, vad és sikeres vadászokká nevelte őket. Egyrészt tehát valóban olyanok, ahogyan az Orca című film ábrázolja őket, másrészt viszont az elmúlt évtizedek kutatásai során kiderült (és ilyen értelemben minden érzelgőssége ellenére elfogadható a Szabadítsátok ki Willyt! meséje is), hogy még velük, a tenger tigriseivel is „szót lehet érteni”! Amerikában a híres seattle-i delfinárium igazgatója, dr. Eduard Griffin volt az első, aki kapcsolatot teremtett, sőt barátságot
GYÖNYÖRŰ GYILKOSOK
kötött egy kardszárnyúval. Ez a „szelíd gyilkos” Namu néven vált ismertté világszerte. Mindez ötven évvel ezelőtt történt, s azóta az orcák a világ nagy akváriumaiban a vízi parádék főszereplőivé váltak. Kiderült, hogy ezek az intelligens, fejlett közösségi életet élő tengeri emlősök fogságban ugyanolyan könnyen idomíthatok, mint a kedves, játékos, szeretetre méltó „közönséges” delfinek. Az is bebizonyosodott, hogy kifejezetten vonzódnak az emberhez, keresik a társaságát. A befogott kardszárnyú delfinekkel végzett kísérletek, tapasztalatok napjainkra végképp megcáfolták a „vérszomjas gyilkosokról” keringő rém meséket.
A vízi parádék főszereplőivé váltak
– Mondja, igaz, hogy valamiféle fókák kaffogni tanítják az embereket?
– Igaz. Csak nem fókák, hanem delfinek, nem ők tanítanak, hanem őket tanítják, és nem kaffogni, hanem beszélni. ..
z
Ez persze csupán vicc. Am mit kezdjünk a következő „párbeszéddel”, amely újságírók és delfinek között zajlott le?
Azt mondják, a delfinek szeretik az embert. Igaz ez?
– Igen, nagyon!
– Maga szereti az embereket?
– Igen-
– Miért?
– Mert jók, mert simák, mert kezük van, és mindenféléket tudnak készíteni.
– Szeretné, ha magának is volna keze?
– Nagyon szeretném!
– Mit csinálna vele?
– Simogatnám az embereket… ”
az Értelem napja
z
Róbert Merlc Állati elmék című könyvéből idéztünk egy kis részletet, abból a sajtófogadásból, ahol a beszélő delfinek bemutatkoznak a riportereknek. A könyv – és a belőle készült film: A delfin napja – valahol Floridában, az Atlanti-óceán partvidékén játszódik. Sevilla professzor izgalmas kísérleteket folytat: beszélni tanítja delfinjeit, a Fa nevű hímet és a Bi nevű nőstényt. A régen dédelgetett álom megvalósul, a delfinek megtanulják az emberi nyelvet. A szenzációs kutatásokat két hírszerző szervezet is figyreli, hiszen ezek a kísérletek harcászati szempontból is jelentősek. Egy szép napon azután elrabolják a két delfint, és titkos katonai akciót hajtanak végre velük: felrobbantanak egy megjelölt célpontot – egy hajót…
Bemegyünk egy szobába. Bezárják. Megtelik vízzel. Aztán a tenger felé kinyílik. Kimegyünk. A békaemberek kézben tartják a hámot. Velünk úsznak.
– Sokáig?
– Nem. Megállnak, ráerősítik az aknákat a hámra.
– Aztán…
– Észak felé úszunk. Megtalálom a hajót. Odamegyek, emberek vannak rajta. Mondom Bitiek: nem lesz mulatság, nem lesz bumm!
– Nincs robbanás?
– Igen. Gondolom, emberek vannak, nincs bumm. A hajó alá ászok, az akna rátapad a hajóra. El akarok úszni, de nem tudok. Rajta vagyok az aknán.
– Azt akarod mondani, hogy az akna nem válik le a hámról úgy, ahogyan máskor, amikor gyakoroltatok?
– Igen-
– Es hozzá vagy kötve a hajóhoz?
– Igen. Félek. Nem bírok lélegezni. Megfulladok! Segítségért kiáltok: Bi! Bi!
És Bi odamegy, és fogával átharapja a hámot a hasam alatt.
– Bi nem rakja fel az aknáját a hajóra?
– Nem. Fél.
– Mit csinál az aknával?
– Mondja nekem: Fa, harapd át a hámot! Atharapom. A hám és az akna leesik. Felmegyünk a levegőre, és dél felé úszunk. Nagyon gyorsan. Félünk.
– Milyen irányba megy a hajó?
– Észak. És egyszer csak: Bumm!
– Látod?
– Emberek vannak rajta, és a hajó mégis bumm! És akkor azt mondjuk: nem beszélünk többet az emberekkel. Az emberek – rosszak!”
A könyvbéli két okos delfin csalódik az emberekben. A valóságban azonban ez nem így van. bár néha bizony a valóságban is lenne rá okuk!
AZ ÉRTELEM NAPJA
Ez itt Aphrodité, o világ legjobb magosugró palackorrú delfinje. A képen 7 méter magosra ugrik, hogy elérje kedvenc csemegéjét
A delfinek és az emberek kölcsönös vonzalma egyébként a legrégebbi időkbe nyúlik vissza. Már az ókor tengerészei is jó jelnek tekintették, ha delfinek szegődtek hajójuk nyomába. Feltehetően nem akad egyetlen más élőlény az állatvilágban, amely annyira szelíd, tréfás, szeretet re méltó, játékos és értelmes volna, mint ezek a tengereket átszelő emlősállatok.
Mégis csupán a legutóbbi évtizedben történt komolyabb, ösz- szehangolt erőfeszítés, hogy megpróbáljunk kommunikálni velük. Azt a tudóst, aki a legtöbbet tette eddig annak érdekében, hogy delfin és ember megértse egymást, doktor John Lillynek hívják.
Ezek pedig „nevesincs’ delfinek, melyek valahol a nyílt tengeren „bizonyítják’, hogy a magasugrást nem kell tanulniuk – ez oz adottság veleszületett!
A kiváló tudós egyik érdekes, izgalmas tanulmányában egyebek között ezt írja:
„Teljes meggyőződéssel hiszem, hogy húsz év múlva az emberek más élőlényekkel is tudnak majd beszélgetni. Lehetséges, hogy ezek egy másik égitestről látogatnak el hozzánk, de az is előfordulhat, hogy a Földünk lakói közül kerülnek ki. Az utóbbi esetben bizonyosra veszem, hogy a delfinek lesznek ezek a lények. Ötesztendei kutatómunkával meggyőződtem arról, hogy valamennyi álltafaj közül a delfinek a legalkalmasabbak az emberrel való »párbeszédre«. ”
Miért választották kísérleteikhez éppen a delfineket és nem valamelyik nagymajomfajt? A csimpánzot vagy a gorillát, amely pedig külsejét tekintve annyira közel áll hozzánk? A dolog lényege az, hogy az embereken és az elefánton kívül éppen a cetféléknek – köztük a delfineknek – van olyan nagy agyvelejük, hogy annak alapján feltételezhető a gondolkodás képességének megfelelő színvonala.
AZ ÉRTELEM NAPJA
Persze nem volt könnyű egy állatfajjal, ráadásul egy meglehetősen nehezen tanulmányozható tengeri élőlénnyel kommunikációs kapcsolatot teremteni! Az egyik nehézség, ami sok gondot okozott, az volt, hogy a delfinek egészen más, sokkal magasabb hangtartományokban – és jóval nagyobb „sebességgel” – kommunikálnak, mint mi, emberek. Lillv tanítványai közül azonban az Ellvar nevű hím már az első találkozásuk alkalmával megpróbálkozott azzal, hogy gondozói akusztikai területéhez alkalmazkodjon. Minden szót, amit csak kiejtettek, utánzott – kezdetben megközelítően, később egyre pontosabban. Igen nehéz feladatot oldott ezzel meg, hiszen a delfin gégefője egészen másfajta, mint az embereké, és a levegő mennyisége, amit rezgésbe hozhat, lényegesen kevesebb. Ellvar azonban nem hátrált meg. Egész nap dolgozott azon, hogy hangrezgéseit leszorítsa arra a sebességre, amellyel mi, emberek ejtjük ki a szavakat, és szótagokká kapcsolt össze minden hangot…
Persze minden biztató kísérlet ellenére ma még elég messze vagyunk attól, hogy a delfinek ne csak utánozni próbálják az emberi szavakat, hanem önállóan használják is azokat. Azok a példányok, amelyekkel eddig a kutatók dolgoztak, lényegében képesek ugyan bizonyos szavak megtanulására, de nem tudnak eredeti mondatokat alkotni, márpedig a nyelvhasználatnak ez az alfája és ómegája!
A tudósok persze nem adják fel a reményt, hogy amit Róbert Mer- le regényében megálmodott, az egyszer valóság lesz. Ezzel kapcsolatban érdemes feleleveníteni a Chee-Chee nevű delfinlány történetét, aki az imént emlegetett Ellvar melletti medencében élt. Chee-Chee-t sohasem akarták rávenni arra, hogy hangokat képezzen. Ám a két delfin vonzódott egymáshoz, ezért minden hétvégén megengedték nekik, hogy – udvarlás és barátkozás céljából – hosszabb időt töltsenek egymással. Az ilyen együtt töltött órák alatt Ellvar beszédórákat adott Chee-Chee-nek, és amikor eljött az ideje, hogy a delfinlány is megpróbálkozzék emberi hangképzéssel, már az első alkalommal helyesen reagált. Ekkor vették észre a kutatók, hogy Ellvar és Chee- Chee emberi hangokat is kevernek (a víz felett) egymás közötti kommunikációjukba!
Nos, ebben a történetben az a legmeglepőbb, hogy tulajdonképpen a delfinek tették meg az első lépést annak érdekében, hogy áttörjenek egy legalább egymillió éves kommunikációs akadályon – nem pedig az emberek!
NZ ÉRTELEM NAPJA
A viselkedés, a magatartás kutatói egyébként a mai napig sem tudják pontosan; miért kedvelik annyira a delfinek az embert. Idézzünk megint Merle könyvéből!
Mi nagyon-nagyon szeretjük az embert.
– Miért?
– Fa már megmondta: mert jó, mert sima, és azért, mert keze van.
– Bi, azt mondod, az ember jó, pedig előfordul, hogy halászik a delfinekre, és meg is öli Őket!
– Tudjuk, hogy azért öl meg bennünket, mert ki akar hozni a földre, így hát nem is haragszunk rá… ”
A regényes képzelet ezen a ponton találkozik a tudományos valósággal. Ugyanis sokszorosan bebizonyított tény, bog}’ a delfinek soha, semmiféle körülmények között nem bántják az embert. Holott az emberek – főként a halászok – bizony gyakran valóban brutálisan bánnak ezekkel a nagyszerű állatokkal. Egy Scul nevű zoológus delfintanulmányában azt írja, hogy egyetlen esetet sem jegyeztek még fel, amikor a delfin ellenséges mozdulatot tett volna az ember ellen
A mai napig sem tudjuk pontosan, miért kedvelik a delfinek az embert
– még akkor sem, amikor az ember a delfinek legvilkolásával foglalkozott! Ennek a furcsa jelenségnek egyébként még nem találták meg a logikus magyarázatát. Talán arról van szó, hogy a delfinek egyszerűen szelíd lények, vagy valami más, ismeretlen ok is közrejátszik? Annyi bizonyos, hogy a delfinek a cápák vagy a gyilkos bálnák elleni élethalálharcban igen erőteljesen és eredményesen küzdenek. Az emberekkel szemben vajon miért olyan megbocsátok, és miért bíznak meg bennünk annyira?
AZ ÉRLELEM NAPJA
A delfinek tehát nem bántják az embert, sót… A TASZSZ hírügynökség jelentése nyomán az egész világot bejárta annak idején az a megdöbbentő eset, amely 1967. október 18-án játszódott le a Feketetengeren. Egy csoport delfin segítséget kért egy szovjet halászhajótól. A delfinek hirtelen bukkantak fel a hajó előtt, szorosan körbefogták, és szemmel láthatóan igyekeztek útjáról letéríteni egy közeli bója felé. Amikor a halászok látták, hogy a horgonyláncban fiatal delfin akadt meg, rádöbbentek, hogy a delfinraj emberi kéz segítségét kéri a kötél kibogozásához. Nekiláttak hát, hogy kiszabadítsák a delfinbébit. Ez pillanatok alatt sikerült is, és a delfinek magas hangú, örömteli köszönetfüttyöket hallatva ugráltak a csónak körül. Sőt, még vissza is kísérték a hajót a kikötőbe.
Feljegyeztek azonban a krónikák „fordított” életmentő történetet is! 1976 júniusában az angliai Cornwall közelében Kcith Moneri 24 éves búvártanuló mentőkabátja kezdett leengedni, és már nem tudta magát a víz színén tartani. Lehúzta a hátára csatolt felszerelést, és ökölbe szorított kezével integetni kezdett. Ez búvárnyelven azt jelenti: „Veszélyben vagyok!” Az egyik oktató észrevette a jelzést, és azonnal a vízbe ugrott. Ahogy a fuldokló fiú felé úszott, valami nagy testet érzett a vízben maga alatt elsuhanni. Egy körülbelül három méter hosszú, több mint kétszáz kilós, hatalmas delfin volt, amely jóval az oktató előtt ért a fuldoklóhoz. Aláúszott, a felszínre tolta, és lebegve tartotta jó néhány percig, amíg az oktató odaért. Akkor pedig a delfin továbbra is lebegve tartotta őket, és óvatosan, finoman tolni kezdte mindkettőjüket a biztonságot jelentő halászcsónak felé.
Ez is egy apró adalék ahhoz, hogy a delfinek valóban jó barátai az embernek. Az efféle eseteket persze még hosszasan lehetne sorolni. A számtalan „delfinsztori” közül – melyekről még a delfinológusok is nehezen képesek eldönteni: melyik legenda, melyik anekdota és mc-
Ívik igaz – végezetül elevenítsünk fel egy olyan történetet, melynek véletlenül zoológus szemtanúi is voltak. „Valódiságához” tehát nem férhet kétség.
Egy kis utasszállító hajón, valahol a kolumbiai partok közelében robbanás történt, és a hajó rohamos gyorsasággal süllyedni kezdett. A rádiósnak alig maradt ideje SOS jelzést küldeni. A mentőcsónakot is elpusztította a robbanás, az embereknek a vízbe kellett ugrani uk. A szanaszét úszkáló roncsokba kapaszkodtak, és úgy próbálták a felszínen tartani magukat, míg a segítség megérkezik. Néhánvan azonban megsebesültek, és a vér szaga odacsalta a cápákat…
A cápák a sebesültekre rontottak, de hirtelen, szinte a semmiből nagy csapat delfin bukkant fel a közelben, és tüstént megtámadták a cápákat.
Amikor az Essen nevű német hajó néhány perc múlva a helyszínre érkezett, a cápák már messze jártak…
Úgy tűnik, ez a vonzalom minden fajukban megvan. A képen a duissburgi állatkert fehér delfinjei (belugái) láthatók
Livingstone, a híres angol utazó egyszer Afrikában váratlanul szembe találta magát egy hatalmas oroszlánnal. A vérfagyasztó esetet így mesélte el:
„Az oroszlán egyszerűen felkapott, és elindult velem. Kibírhatatlanul bömbölt, pont a fülembe, s úgy cipelt ide-oda, mint a terrier a foga között a patkányt. Valószínűleg olyan sokkot kaptam, mint az egér, amelyik a macska karmai közé kerül. A görcsös merevség teljes érzéketlenséghez vezetett: teljesen eszemnél voltam ugyan, de nem éreztem sem fájdalmat, sem félelmet. Az oroszlán, amint megérezte, hogy nem adok semmi életjelent, egy időre kiengedett a szájából. Ekkor magamhoz tértem, előkaptam revolveremet, és néhány lövéssel leterítettem a fenevadat…”
KIRÁLYOK-TRÓN NÉLKÜL
>Acfrikában, az észak-kenyai Isiolo közelében, a bozót szélén, egy kis folyó partján néhány hatalmas kőből álló sír áll. Rajta kőtábla, ezzel a felirattal: Elza, 1956. január-1961. január. Itt, egy akáciafa tövében alussza örök álmát minden idők leghíresebb nőstény oroszlánja, amelynek két nagy sikerű mű állított emléket: az OroszláiiJiííség és az Elza kölykei.
Ezeket a könyveket a kenyai nőstény oroszlán életéről és haláláról 33 nyelven, sok millió példányban olvasták világszerte. Magyarul is kiadták mind a két kötetet, és vetítették a nyomukban készült filmeket is. Éppen ezért felesleges újra elmesélni Élza történetét. Talán csak annyit: George Adamson, aki Kenyában volt vadászati főfelügyelő, éppen hivatalos körúton járt egyszer, amikor egy nőstény oroszlán megtámadta. Nem volt más választása, lelőtte az állatot, és csak azután derült ki, hogy az a kölvkeit védte, azért szállt szembe az emberekkel olyan elszántan.
Megtalálták az oroszlánkölyköket, hazavitték, és mesterségesen táplálták az apróságokat. A két nagyobbat átadták a rotterdami állatkertnek, a legkisebbet, Elzát megtartották.
Elza hihetetlenül kezesnek és igen ragaszkodónak bizonyult. Minden lépésére elkísérte az Adamson házaspárt, akik később megpróbálták „visszavadítani”, hogy szabadon élje természetes életét saját fajtársai
Joy Adamson és Elsa
között. A kísérlet sok-sok nehézség, kudarc után sikerült. Elza visszatért a vadonba, párt talált magának, de változatlanul tartotta kapcsolatát emberi „családjával” is. Sőt, amikor kölvkei születtek, azokat is bemutatta Adamsonéknek…
KIRÁLYOK-TRÓN NÉLKÜL
„ Váratlanul megtorpantam, és nem hittem a saját szememnek. Alig néhány lépésnyire tőlem a homokzátonyon állt Elza, két kölyök mellette, a harmadik éppen akkor bújt ki a vízből, és rázta szárazra magát. Elza rám meredt, tekintetében zavar és büszkeség keveredett egymással. Tökéletes csendben maradtam, míg kicsinyeihez szelíd nyögdécselést intézett, amely m-hm-nek hallatszott, aztán odasétált a kölykökhöz, gyengéden megnyalogatta Őket, majd odajött hozzám, és a hátán kezdett hengergőzni, mutatván, mennyire szeret. Úgy tűnt, azt akarja bizonyítani a kölykök előtt, hogy én is fajtájukbeli vagyok, bízhatnak bennem…
Megsimogattam Elzát, s ő megnyalta a kezem. A kölykök odamerészkedtek hozzám, mindannyian a fűben üldögéltünk. Elza hozzám támaszkodott, míg kölykeit szoptatta… és egyik mancsával átölelt, szinte befogadva ezzel családjába” – írja Joy Adamson, az Elza-könyvek szerzője.
Hangsúlyozni kell persze, hogy Elza története egyedi eset; nem mindennap és nem mindenkivel történhet meg, hogy pártfogásába vehet és mesterségesen felnevelhet egy kisoroszlánt. A visszavadításról már nem is beszélve! És hogy mennyire rendhagyó ez a történet, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a volt vadászati főfelügyelő, George Adamson naplója, amelyben egyebek között leírja, hogy az Oroszlán- hűségrő\ készült film forgatása milyen nehézségekkel járt.
Elza akkor már nem élt, gondoskodni kellett hát egy olyan nőstény oroszlánról, amely „eljátssza” Elza szerepét. És persze kellettek olyan színészek, akik szintén vállalják a nem teljesen veszélytelen feladatot: George és felesége, Joy filmbeli megjelenítését. Ezekre a keserves napokra, sőt hetekre George Adamson így emlékezik:
„Az állatok filmezésében járatos rendező nem minden ok nélkül úgy vélte, hogy a főszerepet a cirkuszi oroszlánoknak kellene játszaniuk, hiszen az állatoknak meghitt viszonyban kell lenniük a sztárokkal. Miután Európában nőstény oroszlánok százait szemlélték meg, végül is két, eléggé hasonló állat, Juha és Astra mellett döntöttek, amelyek cirkuszban nevelkedtek, és egy német kereskedő tulajdonában voltak.
Az oroszlánok repülőgéppel érkeztek a film forgatásának színhelyére, Naro Moruba, a Mount Kenya lábához. Néhány hetes kemény munka és gyakorlás
KIRÁLYOK-TRÓN NÉLKÜL
után befutott a két főszereplő: Virginia McKemia és férje, Bili Travers is, valamint Mónika, egy 23 éves osztrák oroszlánidomító nő, akinek a felügyelete alatt hamarosan hozzáláttak az oroszlánokkal való foglalkozáshoz. Néhány hét múlva kiderült, hogy Juha és Astra túlságosan öreg és szenvtelen ehhez a szerephez. Természetes és barátságos lényük a hosszú cirkuszi élet alatt valahogy elkorcsosult. Az embernek mindig az volt a kellemetlen érzése, hogy állandóan méregetik és lesik minden helytelen mozdulatát. Virginia és Bili képtelen volt jelenlétükben normálisan és fesztelenül viselkedni. Még Mónika, az idomárnő sem merészkedett úgy a ketrecükbe, hogy ne vitt volna magával két hegyes botot, és sohasem fordított hátat az oroszlánoknak. Teljesen más volt a kapcsolatuk, mint Joynak és nekem Elzával. A filmet semmiképpen sem lehetett ezekkel az állatokkal forgatni. Minden egyébtől eltekintve mindig azok maradtak, amik voltak: öregedő, eléggé besavanyodott nőstények. ”
George Adamson visszaemlékezéséből kiderül, hogy ezután sok oroszlánt kipróbáltak még – összesen 24 hím, nőstény és kölvök- oroszlánt foglalkoztattak a filmben! míg megtalálták azt a néhány „igazit”, akikkel végül is elkészülhetett az Oroszlánhűség. A filmet egyébként nagyjából így jellemezhetjük: igaz mese, némi rózsaszínű bevonattal…
De milyenek is valójában az oroszlánok? Nem a cirkusz rab csillagai, nem a filmsztárok, nem is az állatkertek szűk ketreceiben tengődő példányok, hanem a szabadon élő „királyi vadak”.
Egykor istenként tisztelték őket, majd királyok, fáraók vadásztak rájuk – vagy velük. Voltak totem- és címerállatok, paloták, tornyok, városkapuk védelmezői. Elkísérték a csatába induló seregeket. Cirkuszok porondján viaskodtak. Életüket, szokásaikat egymásnak merőben ellentmondó legendák, hiedelmek övezik.
„Az oroszlán a négylábúak királya. Előkelő, nemes lelkű, erős és férfias jellemű állat. Természetétől fogva melegvérű, ezért nem bírja a napsütést. Járás közben a farkával elsimítja a nyomait, hogy a vadász ne követhesse, s meg ne találja a kölykeit. Különféle állatok húsával táplálkozik. Csemegéje az ökör és az elefántborjú. Szörnyen utálja a fokhagymát, ezért soha meg nem támadja a fokhagymával bekent embert.
A szárított és porrá tört oroszlán vér gyógyítja a fekélyt. A borban áztatott oroszlánmáj a májbajokat orvosolja, bája elmulasztja a fülfájást. Ha a gyermekeknek oroszlán szemfogát akasztjuk a nyakukba, sose lesz öregkorukban fogfájásuk.”
Ókori „történet” az oroszlánhűségről… Egy ifjú megszabadított egy oroszlánt a talpába fúródott tüskétől. Később találkoztak az arénában, ahol az állat – felismerve jótevőjét
– nem bántotta oz ifjút
KIRÁLYOK- TRÓN NÉLKÜL
A fenti badarságot nem akármilyen műből idéztük, hanem egy „jeles tudós”, Konrad Gesner Egyetemes könyv az állatokról című, 1551-ből származó munkájából, amely „az Afrikában vadon élő, valamint szelídített négylábú állatok valódi és élethű ábrázolása”. Nos, azóta persze lényegesen többet tudunk az oroszlánokról, de az mindenesetre tagadhatatlan, hogy az állatok királya mind a mai napig újabb és újabb meglepetésekkel szolgál a zoológusoknak.
Állatok királya? A legújabb etológiái (viselkedéstani) kutatások fényében már-már bizony ezt is megkérdőjelezik. Elvégre nem éppen királyokhoz méltó szokásokat figyeltek meg a vadon uraival kapcsolatban. Azt, hogy lusták, eddig is tudták. Á nap 24 órájából 18 órát – időnként még ennél is többet! – pihenéssel töltenek. Igaz, ha „asztalhoz ülnek”, étvágyuk nem megvetendő: előfordult, hogy öt oroszlán egyetlen étkezésre bekebelezett egy 300 kg-os zebrát! Tehát: lusta és falánk állatok. Ami újabban megfigyelt vonásuk: eléggé ügyetlenek is. Különösen a nagy testű hímek alig 30 métert képesek futni 60 km/óra sebességgel. Zsákmányállataik ennél lényegesen gyorsabbak; ebből következik – illetve ebből is következik -, hogy nem olyan haté-
KIRÁLYOK-TRÓN NÉLKÜL
kony, biztos vadászok, félelmetes „ölök”, mint hitték róluk. Legalábbis egyénileg nem. Amennyiben egyedül vadásznak, a legtöbb ölési kísérletük kudarccal végződik. Olykor például nem veszik figyelembe a szél irányát, esetleg nagy zajt csapva közelednek a kiszemelt prédához, gyakran pedig egyszerűen elhibázzák a végső ugrást. Az is elég sokszor előfordul, hogy a zsákmányállat nem nyugszik bele egykönnyen „hálátlan” szerepébe, nevezetesen abba, hogy az oroszlán vele töltse meg bendőjét. Mit tehet ez ellen? Védekezik! Megfigyeltek például egy bivalyt, amely 45 percen át harcolt két hatalmas hím oroszlánnal. Nem ritkák a balesetek sem; előfordul, hogy a nagyobb antilopfélék szembeszállnak az állatok királyával, és szarvukkal halálra sebzik.
Amikor viszont az oroszlánok csoportosan vadásznak – valóban félelmetesek. Azokra a zoológusokra, akik megfigyelhették a támadásra induló vadon élő oroszlánokat, mély benyomást tett a végtelen türelem és pontos ügyesség, amely minden mozdulatukat jellemezte. Úgy tűnik, gondosan „megtervezik” a támadást, különösen a végső roham előtti felfejlődést, és a falka tagjai jeladásokkal szabályozzák egymás mozgását. Mintha hangtalan parancsra cselekednének, s mintha minden előre megalkotott terv szerint menne végbe…
Az ember persze hajlamos túlbecsülni az oroszlánok képességeit, a tanult, az élet során szerzett képességeket. Végül is jobbára az ösztönös, a magukkal hozott feltételes reflexek alapján cselekednek. Elsősorban a meglepetésre építenek, no meg arra, hogy észrevétlenül jó helyzetbe kerüljenek a végső támadás előtt: nyilvánvaló tehát, miért kúsznak előre szorosan a földhöz lapulva, a terep előnyeinek kihasználásával. 1 la falkában vadásznak, szétszóródnak, hogy ne akadályozzák egymást, s a leghatásosabban támadhassanak egyénileg: ezért helyezkedik el némelyik a szárnyakon vagy támad hátulról.
Az oroszlánok „intelligenciája”, találékonysága és bátorsága éppúgy különböző, mint az embereké, s rendszerint akad köztük egy, amelyik ügyesebb és kezdeményezőbb a vadászatban, mint a többi (de nem feltétlenül ő a falka vezére). 1 la az alkalom úgy kínálkozik, alighanem ez az oroszlán vezeti a támadást, de ha a többiek felé sodródik a préda, akkor a legkedvezőbb helyzetben levő oroszlán támad elsőként, a maga módján, saját tehetsége és ügyessége szerint.
Kétségtelen, hogy a falka tagjai kapcsolatban állnak egymással vadászat közben, de mihelvt az üldözés hevében szétszóródnak, és
megkezdődik a csata, a hajszolt vad cselekedetei határozzák meg az események rendjét: minden oroszlán a saját szakállára tevékenykedik, és nagy a zűrzavar – akárcsak a mi csatatereinken.
Az oroszlánok egyébként – és ezt mindenki tudja – falkába verődve élnek, de az újabb és pontosabb megfigyelések szerint a kisebb falkák tulajdonképpen inkább „családok”: mindössze 4-5 tagúak. Megfigyeltek azonban olyan nagyobb csoportokat is, amelyeket hét hím, tizenhárom nőstény és húsz kölyök alkotott.
A falka tagjait gyengéd baráti-rokoni szálak fűzik egymáshoz. I la találkoznak, összedörzsölik a pofájukat, közösen vadásznak, és együtt fogyasztják el a zsákmányt. Együtt is pihennek. A kölvköket ugyancsak válogatás nélkül szoptatják és nevelik, de idegen oroszlánokat általában nem fogadnak be.
A fiatal hímek körülbelül hároméves korukban elhagyják a csalá-
KIRÁLYOK – TKON NÉLKÜL
dot, amelyben születtek. Ez történhet önkényesen is, vagy pedig kiverik őket. Az elkergetett hímek kis csapatokba tömörülnek, és egv-két évig tartó nomád élet után keresnek egy olyan falkát, amely felett átvehetik az uralmat. Esetleg” találnak egy családot, amelyet elhagytak vagy amelyből kipusztultak a hímek – ha pedig még „jelen vannak”, akkor kiverik őket, feltéve, ha elég erejük van hozzá.
Ha túl „nagy falat” a zsákmány, őfelsége, a hím is kegyeskedik besegíteni
KIRÁLYOK-Í RÓN NÉLKÜL
Ez néha lassú folyamat. Az újonnan jöttek a falka területének határvidékén telepszenek le, és fokozatosan, lassanként hatolnak beljebb. Máskor a hatalomátvétel váratlanul és drámai módon zajlik le.
A nőstények általában négyéves korukban kölykeznek először, és ettől kezdve körülbelül 12 éves korukig szülnek rendszeresen. Mintegy 18 évig élnek.
Az oroszlánkölykök 6-8 hónapig szopnak, de már jóval előbb, 2-3 hónapos korukban kezdenek húst enni. Elválasztásuk tehát fokozatosan történik. A kisoroszlánok táplálása kétéves korukig teljesen a felnőtt állatok feladata.
Ezt a kort azonban esak kevés fiatal éri meg: a halálozási arány megdöbbentően magas, 80 százalék! Ennek egynegyede erőszakos halál, amit főleg más oroszlánok okoznak, de hiénák, bivalyok és balesetek is pusztítják a kölyköket. A halálozások másik negyedrésze az éhezés következménye, mivel szűkös időkben a kölykök még egészen kevés húst sem képesek szerezni maguknak. A halálesetek felének oka ismeretlen, mert sem betegeskedő állatot, sem tetemet nem találtak.
Az oroszlánszülők „gyermekgondozásának” ellentmondásai egyébként ugyancsak az utóbbi időkben derültek ki. A legfrissebb megfigyelések alapján a zoológusok azt állítják, hogy az oroszlánok szeszélyes szülők! Emberi mércével mérve egyenesen érthetetlen, hogy míg egyfelől a nőstények gondosan ápolják, táplálják, nevelik a kisoroszlánokat – mégpedig a többi nőstény kicsinyeit is -, addig másfelől bizonyos idő után szinte nem engedik őket a hús közelébe. S ha a kisoroszlánoknak nem sikerül „saját erejükből” szüleik elől egv-egy húsdarabot megkaparintani, akkor bizony akár éhen is pusztulhatnak. Azt is megfigyelték, hogy sok kölyök a nemtörődömség áldozatává válik. Anyjuk néha egész napra vagy napokra elhagyja őket, és ilyenkor ugyancsak éhen veszhetnek vagy más ragadozók könnyű zsákmányául szolgálhatnak.
Ezzel szemben a kölykök „életre nevelésében” a nőstény példásan gondos „tanító néninek” bizonyul. Képzésük akkor kezdődik, amikor már elég idősek ahhoz, hogy elkísérjék anyjukat portyázásaira. Kezdetben bizony inkább csak zavarják az anyát a vadászatban, később – serdülőkoruk vége felé – már némi segítséget jelentenek.
S ha a vadászat során a kisoroszlánok – ügyetlenségük vagy osto-
baságuk miatt – cserbenhagyják anyjukat az akció kelős közepén, és tönkreteszik a zsákmányszerzési lehetőséget, a nőstény úgy viseli el a csalódást, mintha az teljesen jelentéktelen lenne.
KIRÁLYOK-TRÓN NÉLKÜL
Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy sok emberszülő követendő példának tekinthetné a nőstény oroszlánnak tévelygő gyermekei iránt tanúsított türelmét és bölcs viselkedését…
A hím oroszlánokról általában az a vélemény alakult ki, hogy tunya, lusta ingyenélők: teljesen a szegény nőstényekre hagyják a vadászatot, a táplálék beszerzését, és semmivel sem járulnak hozzá a falka életéhez.
Az valóban igaz, hogy a hím keveset vadászik, ha vannak körülötte nőstények, amelyek elvégzik helyette ezt a munkát, de az már nem felel meg a valóságnak, hogy egyszerűen dologtalan, haszontalan kényúr. Azon túl, hogy az utódok nemzésében szerepe pótolhatatlan, az ő feladata a falka védelme, a vadászterület sérthetetlenségének fenntartása, és ő gondoskodik biztos helyről, ahol az oroszlánanya felnevelheti kölykeit. Az olyan falkának, amely elvesztette egy vagy két hímét, szinte alig van esélye a kicsinyek sikeres felnevelésére. George Schaller professzor, aki hosszú évekig tanulmányozta a vadon élő oroszlánok szokásait, életmódját, írja a következőket:
„Az egyik oroszláncsalád, amelyet megfigyelés alatt tartottam, három év alatt négy hímet veszített el a hatból, s ily módon kedvező lehetőséget nyújtott a nőstények után szaglászó négy fiatal, idegen hímnek. Két teljes hétig kerülgették a megfogyatkozott családot, míg azután a kis csapat vezére elvonult az” egyik nősténnyel utódokat nemzeni. Ez volt a kedvező alkalom: négy egy ellen! Megtörtént az összecsapás, és én sajnos már csak az utolsó felvonás végére érkeztem az elkeseredett küzdelem színhelyére. Láttam a súlyosan sebesült gyönyörű falkavezér utolsó perceit, láttam kihunyni borostyánsárga szemét, s azt is, amint holtan terült el az ellenfelek által kitépett szőrcsomók és sörényének rongyai között… ”
A család másik hím oroszlánja a tragédia láttán elrejtőzött. Három nap múlva fedezték fel a győztesek, és jó öt kilométeren keresztül kergették, hogy örökre elvegyék a kedvét a visszatéréstől. Azután a négy idegen hím átvette a területet, természetesen a nőstényekkel egyetemben. Első tettük az volt, hogy gondosan átvizsgálták a bozótot, az összes elképzelhető rejtekhelyei, és módszeresen megölték valamennyi kölyköt. Minden aprósággal végeztek, sőt amikor- rövi-
KIRÁLYOK – TRÓN NÉLKÜL
desen – az egyik nőstény újra megkölykezctt, ezeket a kicsinyeket is kiirtották.
Eltelt hét hónap, és a nőstények újabb 14 kisoroszlánnak adtak életet. Ezek azonban már az új „uralkodók” utódai voltak, nem is bántották őket, sőt nagy odaadással gondoskodtak róluk.
A hímek egyébként – mondhatnak róluk bármit – valóban a faj „ékességei”: hatalmas termetű, gyönyörű, dús sörényű, méltóságteljes állatok. Különösen éjjel vannak igazán elemükben. Ha valakinek alkalma nyílik ilyenkor megfigyelni őket, egyetlen pillanatig sem vitatja, hogy valóban a vadon urai. Lassú, bársonyos léptekkel, puhán és plasztikusan mozgó izmokkal, nyugodt vakmerőséggel pásztázzák végig vadászterületüket, miközben fénylő bőrük visszatükrözi a hold ezüstjét. A végtelen csöndet időnként megtöri hatalmas ordításuk, amely az afrikaiak szerint azt jelenti: „Ki az úr ezen a földön?… Ki az úr ezen a földön?.. Én vagyok az… én vagyok az… én vagyok az!”
Ki oz úr ezen a Földön? Én vagyok az!
„Darwin egyszer díszebédre volt hivatalos. Az asztalnál egy rendkívül szép, de néni túl éles elméjű fiatal nő ült mellette, aki ebéd közben így fordult a tudóshoz:
– Darwin úr, ön azt állítja, hogy az ember a majomtól származik. Ezt a megállapítását magamra is vonatkoztathatom?
– Természetesen – válaszolt Darwin -, csakhogy ön nem egy közönséges, hanem egy elbűvölő majomtól származik..”
SZÖRNYEN SZELÍD SZÖRNYEK
Több mint négy évtizede, 1933-ban indult el világot hódító és ijesztő útjára egy szörnyűséges szörny, King Kong, aki nem volt más, mint az első amerikai rémfilm hőse. A film – amelynek forgatása egy teljes éven keresztül a legnagyobb titokban történt – arról szólt, hogy egy filmrendező forgatócsoportjával a Koponya-szigetre utazik, ahol a Kong nevű óriás istenkirályról akar filmet készíteni. Magukkal visznek egy gyönyörű, fiatal csavargó lányt is, aki a rendőrség elől menekül.
A szigeten a bennszülöttek éppen emberáldozatot készülnek bemutatni királyuknak, az óriás King Kongnak. Megjelenik a hatalmas szörnyeteg, és elragadja a lányt, aki akkorának látszik az óriás tenyerében, mint egy apró játékbaba. A filmesek a lány keresésére indulnak, és meg is találják egy barlangban. A szörnyet gázbombával elkábítják, és több száz bennszülött segítségével hajóra szállítják. Megérkeznek New Yorkba, ahol százezrek szeretnék látni a szenzációt: az óriás majmot. King Kongot egy hatalmas színpadra láncolják, de az óriás széttépi láncait, ismét elrabolja a lányt, és tombolni kezd a városban. Felhőkarcolókat dönt le, egész metrószerelvényeket roppant ketté hatalmas állkapcsával, s úgy kapdossa el az ellene támadó vadászgépeket, mint holmi legyeket. Végül azonban győz a hadsereg, és King Kong-golyók százaival a testében – lezuhan egy felhőkarcoló tetejéről…
A film egyik „vérfagyasztó” jelenete
King Kong története valóságos iskolát teremtett annak idején a rémfilmek műfajában. Csupán ebből a témából 16 filmet készítettek az elmúlt 30 év alatt! Az a körülmény egyébként, hogy a leleményes filmipar szuperszörnyeteget csinált a gorillából, nem túlságosan meglepő, annál nagyobb igazságtalanság viszont „közeli rokonunkkal” szemben, hogy a zoológusok is sokáig nagyjából hasonlóképpen vélekedtek róla. Már az is szinte hihetetlen, pedig igaz, hogy a gorillát, a legnagyobb ma élő emberszabású majmot csupán 1847-ben „fedezte fel” a maga számára a tudomány. Addig lényegében „óriáscsimpánznak” tartották! Holott már az ókorban is ismerték, csak nem tudták, hogy gorilla…
SZÖRNYEN SZELÍD SZÖRNYEK
„Mindenekelőtt van itt a szörnyetegnek két fajtája, amelyek ezekben az erdőkben gyakran előfordulnak és különösen veszedelmesek. A bennszülöttek e rondasúgok közül a nagyobbat pongónak, a kisebbet ensegónak nevezik. A pongó egy óriásmajom. Olyan magas, mint egy ember, csakhogy kétszer olyan széles… Nagyon nagy emberarca van, mélyen ülő szemekkel és hosszú szemöldökkel. Az arc és a fülek szőrtelenek, a kéz szintén; testét azonban, ha nem is sűrűn, de szőr borítja, amely sötét. Az embertől alig különbözik, attól eltekintve, hogy nincsenek lábikrái. Állandóan lábán jár, és ha a földön szalad, kezét a tarkóján tartja. Fán alszik, az eső ellen védőtetőt épít magának. Ha a bennszülöttek éjszaka tüzet gyújtanak, amint reggel elhagyták a tábort, megjelennek a pongók, leülnek a tűz mellé, és ott maradnak, míg az el nem alszik. Gyakran társaságokba verődnek össze, és néhány négert megölnek a vadonban. Néha elefántokat is megtámadnak, és hatalmas ökleikkel addig ütik őket, amíg bömbölve el nem szaladnak. Eleven pongót sohasem lehet zsákmányul ejteni; mert
SZÖRNYEN SZELÍD SZÖRNYEK
olyan erősek, hogy tíz ember sem képes akár csak egyet is fogva tartani közülük. De sok kölykiiket ejtik el mérgezett nyíllal. Ha egy ilyen szörny meghal, a túlélők nagy kupac ággal és fával fedik be; ilyen halmokat sok erdőben találni…
Ez a leírás a gorilláról 1613-ból való, és egy Batter nevű angol tengeri kalóztól származik. Ez a Batter évekig élt a portugálok foglyaként az egykori Francia Kongóban. Kalandjait megírta az utókor számára. És voltaképpen nem is kell szégyenkeznie nagyot mondásai, túlzásai miatt. Hiszen nagynevű felfedezők és kutatók szintén elhittek ilyen zöldségeket, és még két-három évszázad múltán is ennél jóval rosszabb szenzációkat tálaltak fel a gorilláról.
Nem sokkal Batter irományainak kiadása után felbukkant egy hajóskapitány, akinek neve nem maradt ránk. () is beszámolt a gorilláról – és ő is szörnyet csinált szerencsétlen „rokonunkból”: két és fél méter magas, felegyenesedett járású állatnak írta le, amely négereket gyilkol és hurcol szolgaságba, az erdő legerősebb teremtménye, amelytől minden más állat fél. Mindenesetre ez a hajóskapitány valóban szolgált egy szenzációval: ugyanis ő volt az első fehér ember, aki leírta egy foglyul ejtett gorilla viselkedését.
„Csendes volt és komoly. Ellenkezés nélkül elfogadta táplálékát, és értelmesen ivott. Jármot raktak a nyakára, és kezeit ugyanúgy megkötözték, mint űzőkét a rabszolgákét, akik szállították. így ellenállás nélkül hagyta magát vezetni. Amint azonban megérkezett a király városába, ahol megszámlálhatatlan embertömeg gyűlt össze, hogy jól megnézze; búskomor és durcás lett, többé nem akart táplálékot magához venni, és négy vagy öt nap múlva elpusztult. Még fiatal volt, de máris másfél méternél jóval magasabb… “
Nos, ez a gorillatragédia valóban lejátszódhatott, ezt későbbi állatbefogók és állatgondozók sokszor maguk is tapasztalták. A hajóskapitány elbeszélése után egyébként az óriásmajomról „hosszú csönd” volt egészen 1860-ig, amikor egy magát zoológusnak tartó „felfedező” már részletesen – ám tévesen! – számolt be a gorilla létezéséről. () ugyanis, mint akkoriban a legtöbb Afrika-felfedező, ha meglátott egy állatot, azonnal lőtt, és csak azután fogott a vizsgálódáshoz, ahelyett, hogy fordítva cselekedett volna. Ennek következtében a gorillát mint félig embert, félig állatot, mi több, vérengző fenevadat mutatta be – nem kis mértékben a bennszülöttek fantáziadús és babonás történeteinek hatására.
„A leterített gorilla még hatalmasabbnak látszott a pigmeusok között” – fotóval hitelesített vadászkaland 1930-ból
És végül álljon itt még egy idézet Paul de Chaillu Felfedezéseim és kalandjaim Egyenlítői Afrikában című, 1856-ból származó könyvéből:
„A gorilla megpillantott minket… Gonoszul sötétlő szemeit ránk szögezte. Egy ordítást hallatott, aztán hatalmas mancsaival a mellét döngetve felénk lódult. Már csak 12 yardnyira volt tőlünk. Tisztán láttam a kegyetlen, dühös arcot. A fogait csattogtatta, a homlokbőre hol összerándult, hol kisimult, és ez
SZÖRNYEN SZELÍD SZÖRNYEK
igazi ördögi kifejezést adott az amúgy is félelmetes fejnek. Aztán még egy üvöltés tört elő a széles mellkasból, ami viharként rázta meg a fák lombkoronáját… és az óriási majom ránk rontott. ”
A fenti könyvrészletet olvasva valószínű, hogy az amerikai kutató életében sosem találkozott élő gorillával. A napjainkban végzett megfigyelések ugyanis egyértelműen bebizonyították, hogy ez a majomfaj egyáltalán nem olyan veszedelmes, mint azt 100 évvel ezelőtt gondolták. Ma már majdnem mindenki tisztában van azzal, hogy a gorillák csak a Tarzan-regénvekben tépik szét az embert. Ez a szemléletváltozás azonban egy kicsit túl későn következett be. A valóban alapos és minden előítéletet elvető vizsgálatok az 1950-60-as években kezdődtek, és ma már nagyjából tudjuk: milyenek is valójában a „King Kongok”, ezek az „emberfaló szörnyetegek”.
Kedves, nyugodt növényevők…
1959-ben két amerikai zoológus Közép-Afrikában hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta a hegyi gorillák életét. Tapasztalataikról könyvben számolnak be. Megállapították, hogy a gorillák kedves, nyugodt teremtések, és kizárólag növényevők! Bambuszrügyet, gyümölcsöt, fiatal fakérget és mindenféle növényt esznek. I logy hatalmas testük méreteinek megfelelően táplálkozhassanak, naponta nvolc-tíz órát töltenek étkezéssel. Inni viszont nem nagyon isznak, mert a bőséges harmat és csapadék olyan nedvdússá teszi a növényzetet, hogy mikor táplálkoznak, egyúttal folyadékigényüket is fedezik. Külsőleg egyébként a gorillák mindennek nevezhetők, csak bájosnak nem… A felnőtt hím súlya akár 200-250 kilogramm is lehet, magassága 1 70- 180 centiméter, ám ha kiegyenesedik, meghaladja a két métert. Mellbősége 175 centiméter, kitárt karjainak átmérője két és fél méter.
Az amerikai kutatók azt is megállapították, hogy a gorillák legfőbb ellenségei manapság a bennszülött parasztok, akik egyre nagyobb területeket művelnek meg, és onnan kezetlenül elűzik ezeket a tulajdonképpen békés, jámbor állatokat. Ráadásul a gorillák nem túl szaporák: a nőstények ivarérettségüket csupán hétéves korukban érik el, és három-négy évenként mindössze egyetlen kölyköt szülnek. Ezenfelül a fiatal gorillák halálozási aránya eléri az 50 százalékot!
Az 1970-es évek elején ez amerikai etológusnő, Dián Fossev (akit ezekként Joy Adamsonhoz hasonlóan tragikus körülmények között vadorzók 1985 elején meggyilkoltak) megerősítette az addigi kutatások tapasztalatait. Fossev hosszú időt töltött Közép-Afrika vadon élő hez’i gorillái között. Szenzációs megfizetéseiből ismételten kiderült, hoz a gorillák inkább félénk, mint harcias teremtmények. Társas lények, viszonylag kis csapatokban élnek. Ez-eZ “ átlagosan nyolc-tizenöt tagú – csapat (horda) ez öreg hímből, a családfőből, két-három fiatalabb hímből, néhány nőstényből és azok utódaiból áll. A csapaton belül jóformán nincs komolyabb vita, küzdelem, annak ellenére, hoz a hatalmi hierarchia nagykőn szigorú, s a rangsor
SZÖRNYEN SZELÍD SZÖRNYEK
SZÖRNYEN SZELÍD SZÖRNYEK
élén állók nemigen tűrnek cl engedetlenséget. Fegyelmezésre azonban csak ritkán kerül sor, mert a fiatalok általában „utat engednek” az öregebbeknek. Még a vezérhím sem olyan szigorú zsarnok, mint például a páviánhorda pasája. () határozza meg a felkelés idejét, a vándorlás irányát, a pihenés és a fészeképítés időpontját… viszont a csapat védelme is az ő dolga!
A gorillák óriási erejük ellenére csak akkor bocsátkoznak harcba, ha váratlanul meglepik őket. Akkor is inkább látszattámadásokat hajtanak végre, faágakat tördelnek, mellüket döngetik.
A hordán belüli hatalmi harc viszont igen gyakran jár halálos áldozattal. Egy kutatócsoport szemtanúja volt egy korábban megmagyarázhatatlannak vélt eseménynek is. Olykor ugyanis találtak szétroncsolt fejű, elpusztult kölvökgorilIákat; halálukat a bennszülöttek rovására írták. Most viszont kiderült, hogy felnőtt fajtársa ölte meg őket. Az egyik hordában megürült a vezéri hely: a családfő, a „főnök” orwadászok csapdájába került. A csapatban két fiatal hím volt, az erősebbik azonban furcsa módon nem riválisára, hanem egy kölykös nőstényre támadt, s ott is elsősorban a kicsit igyekezett megharapni. Hetek múlva sikerült is kijátszania az anya éberségét, s egy villámgyors harapással szétroncsolta a csecsemő koponyáját. A magyarázat igen valószínűen a következő: a gorillanőstény szülése után két évig nem fogamzóképes. Ha kölyke elpusztul, ez az idő nyomban a minimumra csökken. A fiatal hím a kölyök elpusztításával akarta megszerezni a nőstényt, s a háremet ellenőrzése alá vonni. Két nap múlva a nőstény föl is kínálkozott neki, bár a horda felett egy időközben odacsapódott, erőteljes, felnőtt egyed vette át a vezérletet. Előfordult olyan eset is, hogy a „lázadó” fiatal hím megölte a vezér egyik öreg feleségét. A hierarchia ennek ellenére sem változott, s a már korosabb főnök még csak meg sem torolta nősténye halálát.
Az európai ember természetesen csak az állatkertben láthat gorillát. Az első példányokat 1855-ben hozták be Afrikából, de hamarosan valamennyi elpusztult. Még 1915-ben is a Bronx Zoo igazgatója sajnálkozva panaszolta, hogy egyetlen olyan példányt sem látott, amelyik kibírta volna a fogságot. A háború után valahogy mégis sikerült életben tartani őket.
A fogságban, állatkertekben tartott gorillák viselkedése alapján egyébként ugyancsak jó tapasztalatokat szereztek a gondozók és a
Igaz, külsőleg mindennek mondhotók, csak bájosnak nem!
SZÖRNYEN SZELÍD SZÖRNYEK
szakemberek. Kiderült, hogy megfelelő bánásmód mellett kezes, szelíd, jóindulatú, gondozójukhoz ragaszkodó állatok. Felfedezték azt is, hogy – mint minden emberszabású majom – rendkívül érzékeny teremtmények, és azontúl az állatkertekben született gorillakölyköket ugyanúgy gondozták, mint a csecsemőket.
Hát igen… A pokoli szörnyből, az őserdők félelmetes fenevadjából végül is lelkileg rendkívül kifinomult, érzékeny lény, már-már „kedves rokon” lett – akit lelőni nem bravúros vadásztett, hanem egyszerű gyilkosság! Sajnos a felfedezés eléggé elkésett. Az ember ugyanis – mint annyi más állatot – a kipusztulás szélére sodorta ezeket az őserdei lényeket is. Napjainkban például Ruandában, Ugandában és Zaire-ben 3000, Afrika többi részein pedig mindössze 8500-10 000 gorilla élhet.
Miért? A természetes környezet pusztulása jelenti a probléma
SZÖRNYEN SZELÍD SZÖRNYEK
Érzelmes lények… „Hópehelynek” – o barcelonai állatkert világhírű fehér gorillájának – egyszer kezébe nyomtak egy babát: a hasonmását. Hópehely először megragadta, majd gyöngéden megölelte a babát. Amikor a bábut szétszedték, a fejét kezdte el babusgatni.
egyik oldalát. A földművelés, az új városok, falvak térhódítása miatt Afrika valaha nagy őserdőinek területe egyre csökken. A megművelt területek még nem űznék el a hordákat, hiszen a táplálékot itt is meg lehet szerezni. Ellenben a farmereknek már kevésbé tetszik az, hogy egv-egv gorillacsapat lakmározása után az ültetvények nagy részén semmi sem marad az értékes gyümölcsből. Ezért – ha lakmározá- son kapják őket – irtózatos tömegmészárlás kezdődik. Körbeveszik a hordát, és vaktában lövöldöznek rájuk. Abban a pillanatban, amikor a horda vezérét eltalálják, s az kidől a többi közül, a fiatalabbak és a nőstények tehetetlenül rikácsolnak, a helyükön maradnak, meg sem kísérlik a menekülést vagy az ellentámadást. Az elejtett gorillák húsa pedig kedvelt csemegének is számít a helybelieknél. Ennek következtében az óriási termetű majmok elhúzódnak az ember közeléből. A hím vezetésével beveszik magukat a vadonba…
A gorillákat tehát a kipusztulás veszélye fenyegeti. Az pedig már a sors keserű iróniája, hogy miután természetes környezetükben megmentésük enyhén fogalmazva kétséges – hiszen változatlan ütemben folyik az őserdők pusztítása és az orwadászat -, egyetlen biztos menedékük az állatkert marad!
Amikor Bushman, a Chicago Zoo 250 kilós gorillasztárja 41 éves korában elpusztult, városszerte miséket mondattak óriás kedvencük lelki üdvéért. De az afrikai őserdőkből kipusztuló névtelen gorillákért vajon ki imádkozik?
A majom hosszas fogságából elillant. A majomsereg örvendezve vette őt körül, de nagyot bámultak, amint a megérkező idegen makogását jellegzetes emberi mozdulatokkal kísérte. – Szerencsétlen – szólalt meg egy öreg, bölcs majom -, te majomnak már nem érsz semmit, embernek pedig ostoba vagy…
SZÓTLANUL, DE MÉGSEM NÉMÁN
M. már bizonyos vagyok benne, hogy bolygónkon valaha létezett egy emberi faj, mely önhöz és a Földön lakó emberekhez hasonló értelemmel rendelkezett, s mely később elfajzott, és állati sorba süllyedt… És ha ág)’ gondolná, nem valami véletlen baleset miatt vettük át mi az emberek örökét. Ez az esemény a fejlődés szabályos menetében következett be. Az értelmes ember betöltötte a maga idejét, és egy magasabb rendű lénynek kellett jönnie, hogy az eddigi felfedezések lényegét megőrizve és egy látszólagos egy helyben állás időszakában azokat elsajátítva új, nagy fejlődést fusson be. ”
Ezeket a szavakat Cornelius, a tudós csimpánz mondja a történet főhősének, Ulvsse Méqrou-nak A majmok bolygója című könyvben. Az ismert francia író, Pierre Boulle, a Híd a Kwai-folyón világhírű alkotója írta ezt a regényt, amelyből film is készült. Á cselekmény 2500-ban játszódik, amikor űrhajó indul a Földről az Orion alfájára, a háromszáz fényévnyi távolságban levő Betelgeuze-ra. Kiderül, hogy ezen a távoli csillagon az emberek állati sorban élnek, és a majmok a bolygó urai.
Az egész bolygót egy minisztertanács igazgatja, amelynek élén egy gorilla, egy orangután és egy csimpánz triumvirátusa áll. A gorillák a távoli időkből, mikor még nyers erejükkel uralkodtak, megőrizték a parancsnokiás ízét, és ma is a leghatalmasabb osztályt képezik. Ok a vadászok. Ez a tevékenység szinte kizárólag nekik van fenntartva. Ok ejtik fogságba a vadállatokat, nem utolsósorban az embereket.
Az orangutánok képviselik a hivatalos tudományosságot. Nagyképűek, ünnepélyesek, vaskalaposak. Eredetiség és kritikai szellem híján elszántak a hagyományok védelmében. Minden új iránt süketek és vakok. Imádják a szólamokat és a készen átvett formulákat; így ők képezik minden akadémiának a fundamentumát.
A csimpánzok – a bolygó értelmisége. Minden jelentős felfedezés tőlük származik. Ok írják a legtöbb érdekes könyvet. A jelek szerint szinte megszállottái a kutatás szellemének…
A majmok bolygóján tehát a majmok az urak! De lássuk, hogy ez
SZÓTLANUL, DE MÉGSEM NÉMÁN
A csimpánz testállásai (Brehm nyomán)
SZÓ TLANUL, DE MEGSEM NÉMÁN
„ Rokonok”vagyunk
a remek sci-fi ötlet miféle elméletre épül. Idézzük, mit mond Zira, a melegszívű nőstény csimpánz – mellesleg „tudományos kutató”.
„ Valószínűleg az ember két kézzel, rövid és ügyetlen ujjaival megszületése óta hátrányban volt, képtelen tovább fejlődni és érvényes ismereteket szerezni a világról. Ezért nem tud soha egyetlen szerszámot sem ügyesen alkalmazni. Habár lehetséges, hogy valamikor ügyetlenül megpróbálkozott ezzel… Az a tény viszont, hogy nekünk, majmoknak négy kezünk van, szellemi fejlettségünk egyik legfontosabb tényezője. Először is ennek segítségével tudunk a fákra felmászni és fogalmat alkotni a tér három dimenziójáról.
Az ember viszont testi tökéletlensége miatt a talajhoz van kötve, valójában a síkhoz ragadt, egysíkú lény…”
Nos, ígx^ alakult a fejlődés a majmok bolygóján. És itt a Földön? Itt is akadt valaki, mégpedig nem is akárki, hanem egy lángész, aki idestova 150 évvel ezelőtt azt állította, hogy tulajdonképpen a Föld is a majmok bolygója! Legalábbis olyan értelemben, hogy az emberiség törzsfája visszavezethető egy, az emberszabású majmokéval közös ősig. Röviden és magyarul: mi és az emberszabású majmok „rokonok” vagyunk!
A mű, amiben ez az „eretnek” nézet napvilágot látott, A fajok eredete. A szerző pedig Charles Darwin.
Darwin új utakat megnyitó könyvének megjelenése után sokáig két szemben álló táborra oszlottak a tudósok. Kezdetben az újságok hasábjain folyt a csatározás, de várható volt, hogy a két tábor előbb- utóbb szemtől szembe is összeméri az erejét. Szerencsére Darwin egy nagyszerű küzdőtársra lelt, mégpedig a tudománytörténet egyik legeredetibb, legszellemesebb alakjának, Thomas Henry Huxley-nak személvében…
* z
Vámos Magda így élt Darwin című könyvéből megtudhatjuk, hogy amikor – 1860. június végén – a Brit Tudósok Szövetsége szokásos évi kongresszusát tartotta Oxfordban, Darwin művével kapcsolatban is szerepeltek előadások. Már az első két nap bővelkedett incidensekben.
Szólásra emelkedett többek között Oxford püspöke is, aki szenve-* délves szavakkal, de zavaros, tudománytalan érvekkel támadta Darwin elméletét, majd hirtelen Huxlev-hoz fordult.
– Önnek a nagyapja vagy a nagyanyja volt majom? És ön képes ilyesmit elhinni?
– Azt állítottam és ismétlem: az embernek nincs oka szégyenkezni amiatt, hogy a „nagyapja” majom volt. Ha lenne olyan távoli ősöm, akit szégyenkezéssel idéznék emlékezetembe, akkor az csakis ember lehetne, mégpedig olyasféle, aki járatlanul bocsátkozik tudományos kérdések taglalásába! – válaszolta Huxley
SZÓTLANUL, DE MÉCSEM NÉMÁN
SZÓ TLANUL, DE MEGSEM NÉMÁN
*
Ma már persze – legalábbis tudományos körökben – senki sem vitatja a rokonságot. A csimpánz ugyanis a legközelebbi élő rokonunk: a legutóbbi kutatások arra utalnak, hogy a régmúlt időkben közös őssel rendelkeztünk. A biokémikusok igazolták, hogy a csimpánz bizonyos tekintetben közelebb áll az emberhez, mint a gorillához. A csimpánzagy idegösszeköttetései különösen feltűnő hasonlóságot mutatnak az emberi agyéval…
A csimpánzok természetes körülmények között többnyire kis, időlegesen összeálló csoportokban élnek, amelyek sok négyzet kilométer kiterjedésű területen vándorolnak, és csupán néhány óráig vagy napig vannak együtt. Ezek a csoportok állhatnak csupa hímből, csupa nőstényből, a kettő kombinációjából, valamint kifejlett nőstényekből és ezek kicsinyeiből. Kizárólag az anyák és egészen parányi kölykeik maradnak tartósan együtt. Társas szervezetük tehát meglehetősen laza.
A legtöbb izgalmas megfigyelés nem is erre, hanem életmódjukra, szokásaikra vonatkozik. Nevezetesen arra, hogy például eszközöket használnak, esetenként apró emlősöket ölnek és esznek meg, kiegészítve ezzel növényi étrendjüket.
Eszközhasználatukról egyébként sokáig azt hitték, hogy ez a viselkedés, magatartásforma kizárólag mesterséges környezetben tapasztalható náluk, vagyis olyankor, amikor rákényszerítik őket. A csimpánzok azonban természetes körülmények között is használnak eszközöket: gallyakat törnek maguknak, és bedugják a termeszvárakba, azután kihúzzák, és lenyalogatják a rájuk tapadt termeszeket. Természetes ellenségeiket, például a leopárdokat ugyancsak „harci eszközökkel”: botokkal és kövekkel fogadják.
A megfigyelések meglepő rokon vonásokat tártak fel az ember és a csimpánz viselkedése között, különösen a nem szavakkal történő közlésrendszer terén. Amikor két csimpánz hosszú távoliét után üdvözli egymást, viselkedésük megdöbbentően hasonlít a hasonló helyzetben levő emberekéhez. Meghajolnak vagy leguggolnak a földre, kezet fognak, megcsókolják egymást, ölelkeznek, megérintik vagy megveregetik egymás testét, különösen az arcát. Néhány ilyen gesztus számos kultúrában az embereknél tapasztalható.
Játékaik közül is sok éppen olyan, mint gyermekeinké. A csimpánz ujjainak játékosan csiklandozó mozdulatai csaknem teljesen megegyeznek az emberével. Agresszív erőfitogtatása sem ismeretlen előttünk! Száz szónak is egy a vége: ha megvizsgáljuk egyrészről a csimpánzok, másrészről az emberek testtartásának, taglejtésének és kommunikációs jelrendszerének egész sorát, sok esetben megdöbbentő hasonlóságra lelünk.
És itt álljunk meg egy szóra! I la már kommunikációs jelrendszerről beszélünk, feltétlenül szólni kell azokról a szenzációs eredményekről, amelyeket éppen az utóbbi években értek el a csimpánzokat és más emberszabásúakat „beszélni” tanító kutatók. A többféle módszer közül a legismertebb az az elképzelés, hogy miután a csimpánzok jól gesztikulálnak, talán arra is képesek, hogy megtanuljanak közölni dolgokat a süketnémák jelbeszédének segítségével. Az egyik legnevezetesebb tanítvány a vadonban született Washoe nevű csimpánzfiú volt, aki hatéves korában már 160 jelből álló szókinccsel rendelkezett!
Egy másik emberszabású, a Sarah nevű nőstény csimpánz 130 egységet tanult meg egy másik jelrendszerből, ahol műanyag ábrák helyettesítették a szavakat.
Még ezeknél is szenzációsabb eredményeket értek el Kokéval, a gorillakislánnyal. () 375 jelzést tanult meg, és oktatója, Penny Pat- terson arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy „a nyelv ezek után már nem az ember kizárólagos kiváltsága”. Újabban azonban a tudósok meglehetősen borúlátók az ilyen kifejezések hallatán, és úgy tűnik, hog\’ a kísérletezésekben visszaesés tapasztalható.
A nagymajmok ugyanis képesek szavakat megtanulni, ám nem tudnak új, eredeti mondatokat produkálni. Márpedig ha nem képesek a tanár szándékos és véletlen jelzéseitől független mondatalkotásra, akkor nem mondhatjuk, hogy ezek a főemlősök „beszélnek”. Sokan, akik emberszabású majmokkal foglalkoznak, nem értenek egyet ezzel a bírálattal, mások viszont úgy érzik, hogy a kutatások úttörői legjobb esetben is túlértékelték tanítványaik képességét. A helyzet az, hogy bármennyi szótagot is képes egy csimpánz megtanulni, messze elmarad egy hároméves, átlagos képességű embergyerek nyelvi leleményességéhez és főleg önálló szóalkotásához képest.
SZÓTLANUL, DE MÉGSEM NÉMÁN
SZÓ TLANUL, DE MÉGSEM NÉMÁN
Az ember és a nagymajmok közötti kommunikációban tehát változatlanul nem beszélhetünk „forradalmi változásról” – az igazi áttörés még mindig várat magára. Ez azonban valóban nem csökkenti az eddig végzett kísérletek értékét, és nem homályosítja el „rokonaink” csodálatos képességeit, amelyekkel meglehetősen kiemelkedtek az állatvilágból. Szépen ír erről Jane Laxvick-Goodall Az ember árnyéka című könyvében…
„Igen, az ember tényleg árnyékba borítja a csimpánzt, de a csimpánz ugyanakkor rendkívül fontos szerepet játszik az ember megértésében. Ahogyan mi árnyékot vetünk rá, ugyanúgy borítja be o is árnyékával az összes többi állatot. Megvan a képessége, hogy egész bonyolult feladatokat oldjon meg, különféle célokra tud eszközöket használni és készíteni, társadalmának felépítése, társaival való érintkezési módja a fejlettség magas fokán áll, és az öntudatra ébredés kezdete is fellelhető nála. Nem tudhatjuk, mi lesz a csimpánzból negyvenmillió év múlva. Legyen valamennyiünk közös gondja, hogy élni hagyjuk, és adjuk meg neki legalább a lehetőséget a továbbfejlődésre.”
És ha ebben a „továbbfejlődésben” esetleg nem is hiszünk valamennyien, abban megegyezhetünk, hogy a csimpánznak, az orangutánnak, a gorillának – vagyis veszélyeztetett, természetes környezetükben mindinkább kihalóban levő rokonainknak – meg kell adni legalább azt a lehetőséget, hogy háborítatlanul, békességben éljék a saját életüket itt a Földön; a „majmok bolygóján”…
Rettenetes Kid nevét az egész préri rettegte. Ökle kemény volt, pisztolya soha nem tévesztette el a célt. Nem is félt senkitől – csak a feleségétől. Az asszony ugyanis még Rettenetes Kidnél is rettenetesebb volt! Mit tehetett? Tűrt és szenvedett. Egy szép napon az asszony elhatározta, hogy megtanul lovagolni. Fel is ült a lóra, de az állat úgy földhöz teremtette, hogy tüstént kitörte a nyakát. Kid cimborája szerette volna megvásárolni a derék lovat.
– Semmi pénzért meg nem válók tőle
– mondta Kid -, még szükségem lehet rá.
– Ugyan miért?
– Hátha még egyszer megházasodom…
cowboy az az ember, akinek lova, coltja és kalapja van” – hangzik egv feltehetően északiaktól származó mondás, amelyet a filmipar fellegvárában, Hollywoodban nyilván megfogadtak, mert hiszen a vadregényes díszletek, tájak, a nem kevésbé romantikus kosztümök – tarka ing, nyakba tekert tarka kendő, bőr lábvédő, szürke Stetson- kalap – és az elmaradhatatlan negyvenötös colt mellett nagy figyelmet szenteltek a lovaknak is. Különösen a filmművészet kezdeti korszakában, a némafilm virágzásának teljében volt elképzelhetetlen egy cowboy fi lm lovak nélkül.
Ennek a hőskorszaknak, de talán minden idők westernjeinek legnevezetesebb négylábú szereplője Tony volt…
Amerikában, a Pennsvlvania állambeli Mix Kunban született 1880-
✓
bán lóm Mix, a vadnyugati cowboytörténetek legendás hírű alakja, aki egyébként valóban cowboy volt. Kitűnően lovagolt, ragyogóan lőtt célba, és ezeket a képességeit többek között cirkuszokban kamatoztatta. lom Mix az 1910-es években kezdett filmezni Tony nevű lovával. Egymás után készültek a kalandos történetek: A préri gyermeke, A postakocsi, A seriff szíve, Hírnév és szerencse, Prériösvények, A texasi, A legjobb rosszember, Senor Yenki, A halálvölgy lovasa, Destry újra lovagol, Ó, te Tony!…
Lónak és gazdájának neve hamarosan fogalommá vált. A hős cowboy és okos, hűséges, kitartó, villámgyors paripája hosszú vágták, üldözések sorában szinte eggyé forrt. Mint ahogy eggvé forrt a többi revolverhős alakja is négylábú harcostársával. íme néhány név a hosz- szú sorból.
A lovak:
Nellis, Yucca, Apache, Champion, Silver.
A pisztolyhősök:
Jesse James, Buffalo Bili, Sam Bass, Csiroki Bili, Hopalong Cassi- dv, Kölyök Bili.
Dean Martin a Rio Bravobon
VOLT EGYSZER EGY PARIPA
Egyszóval sok mindent cl lehet képzelni a vadnyugati történetek puskaporos világában, de egyet aligha: coxvboyt ló nélkül! Lássuk például, hogyan érkezik meg a híres-nevezetes Hopalong Cassidv az egyik jellegzetes vadnyugati városkába…
„Hopalong leszállt a lováról a vendéglő előtt, és szakértő szemmel nézegette a durva fagerendákból összetákolt házat: tapasztalatból jól ismerte az efféle hibrid származékokat. Még le sem ugrott a nyeregből, máris tudta, mi ez: csapszék, játékbarlang és vendégfogadó, méghozzá ebben a sorrendben. Hopalong belépett a földszinti helyiségbe, amely az épület teljes hosszán végighúzódott. Az egyik fal mentén söntéspult, az előtte lévő térben kártyaasztalok sorakoztak; az ajtó mellett, a sarokban fenyőfa asztal állt, rajta egy mocskos trafikosdoboz, benne szivarok és vágott dohány. Az asztal mögött a falon kis fa tábla függött, s belevert szögeken néhány kulcs. Bamba képű, dohánymorzsás ajkú ember állt fel az egyik kártyaasztal mellől, és kíváncsian bámult az idegenre.
– Van kiadó szoba? – kérdezte Hopalong.
– Van. Két dollár előre.
– Egy hétre talán…
%
Minden idők egyik legjobb westernfilmje: A hét mesterlövész (rendező: Sturgess)
– Az tizenkét dollár, a vasárnapot nem számítjuk. Reggeli hattól nyolcig; ebéd tizenkettőtől egyig; vacsora hattól hétig. Ha nem ízlik, nincs más; fizetés helyben.
– Az istálló hátul van?
– Uhüm! Vigye hátra a lovát, és szóljon az istállósnak. ”
Hát ilyen egy tipikus érkezés amúgy „vadnyugati módra”, és most következzen a távozás, ami bizony már – megsúgom előre – jóval viharosabb lesz…
„Miközben megsarkantyúzott lova kivágtatott az útra, Cassidy visszapillantott. A nyeregből jól látta a három élettelenül heverőférfit az embergyűrú közepén. Fegyverének kék füstje lassan gomolygott a magasba, majd tovaszállt. A földút felé fordult, amelyen lova most völgynek vágtatott. Volt valami meghittség és derű abban, ahogy gyors lábú lován szélsebesen száguldott a mindentudó, komor hegyek felé. Milyen sokszor vágott arcába az a csípős szél, miközben kockán forgott az élete! Villámgyorsan tért le az útról a ranch nyitott kapuján, és valósággal repült a tó mentén húzódó ösvényen. Öt méiföldityi vágta után ló és lovasa a tó túlsó partjára került. A ló a vágtából ügetésbe váltott…”
z
VOLT EGYSZER EGY PARIPA
A westernekben tehát a ló osztozott kétlábú barátja sorsában, diadalában vagy bukásában. Ám itt az ideje, hogy megint csak „szembesítsük” a valóságot a legendával. Beszéljünk hát a lovakról, az ember hű háziállatairól, anekdoták nélkül! Kezdjük talán ott, hogy a lovak és az emberek barátsága természetesen nem a Vadnyugat hőskorában kezdődött…
„A ló szemei között nyugszik a világ minden gazdagsága” – olvashatjuk a /<077íHban. Valóban: az ember egész történelme szorosan ösz- szefonódik a ló történetével. Sokkal szorosabban, mint a kutyáéval! Már távoli elődünk is nagy’ szeretettel gondolt a lóra. Igaz: hosszú időn át úgy szerette, hogy megette – hiszen a kőkorszak kezdete óta vadászta – az édeskés ízű és főleg sok húst adó vadlovat. S ahogy’ tökéletesedtek a fegyverei, úgy vált egyre eredményesebbé a vadászat. Néha több törzs vagy horda is összefogott, és valóságos lómészárlásokat, vérfürdőket rendezett.
A franciaországi Solutre melletti meredek sziklafal alján mindegy’ 100 000 vádló maradványára bukkantak a régészek. A felső paleolit kor vadászai hajszolták, ugratták le őket a meredélyről.
A ló háziasítása is viszonylag régen mehetett végbe. Mezopotámiában már az i. e. IV évezredben, vagyis körülbelül hatezer évvel ezelőtt felbukkantak az első lovak. A kezdet kezdetén ezeket az állatokat főként teherhordozóként és igavonóként használták, de nyilván olykor levágták és elfogyasztották őket.
Az i. e. II. évezredben jelent meg a könnyű harci szekér, amely elé négy’ csődört fogtak. Nagyobb csatákban ezrével vetettek be ilyen kocsikat. Ebből az időszakból már lovakra vonatkozó kiképzési, tenyésztési tanácsok is maradtak ránk.
Az i. e. I. évezredben kezdődött a loy’as harcosok korszaka. Félelmetes hírű, harcias, nomád törzsek és birodalmak szerveződtek az ázsiai népek „kohójában”. A legnagyobb létszámú lovasságot feltehetően a perzsák y’ctették először harcba. Ok alkalmazták elsőként a látszólagos menekülést és a hátrafelé nvilazást is a vágtató ló hátáról. A szkíták rettegett lovasairól legendák születtek, s később, időszámításunk előtt vagy másfél ezer évvel, szinte kivétel nélkül így’ fejeződtek be az ázsiai birodalmakról szóló egyiptomi jelentések: „…és akkor jöttek a hettik!”
A hettik, vagyis a hettiták mindent elsöprő lovasságukkal és vasfegyvereikkel alapjaiban rengették meg a bronzkori kultúrát. A hatalmas, jól képzett seregekkel rendelkező Róma sehogyan sem bírt
megbirkózni a lovas népekkel, és az i. u. IV század táján a sok súlyos belső problémával is küszködő, de még óriási birodalom recsegni-ro- pogni kezdett, ahogy a lovas nomádok: hunok, kunok, avarok, gepidák, besenyők lovainak patája szántotta fel a határvidék gyepét. Őseink is könnyű, gyors lábú lovaiknak, pusztai harcmodoruknak köszönhették félelmetes hírüket, harci sikereiket.
z
Es most térjük vissza eredeti színhelyünkre; milyen volt a ló és ember kapcsolata a Vadnyugaton, még a cowbovok megjelenése előtt…
Amerika őslakói, az indiánok már Mexikó meghódítása idején megtanultak bánni a lovakkal; nélkülözhetetlen munka- és harci eszközük volt a ló. A lótenyésztés, a lófogás és -betörés minden indián férfi kedvelt sportja volt. Fejedelmi ajándékként lovat adományoztak egymásnak a kibékülő törzsfőnökök, és ugyancsak lovakat illett a megkért lány kezéért is cserébe ajánlani. A ló annyira részese volt az indián életnek, hogy a különféle vallásos szertartások sem lehettek meg nélküle. Amikor egy indián harcos meghalt, sírjánál ledöfték kedvenc hátasát, hogy ezen nvargalásszon „Manitu örök vadászmezőin”.
Az apacsok egyik törzsénél még a múlt század végén, 1874-ben is úgy temették el a törzsfőnököt, hogy a halottat teljes díszben lovára ültették, majd azzal együtt egy szakadékba taszították, hogy a tetemeket senki se becsteleníthesse meg.
Az említett év – 1874 – egyébként meglehetősen szerencsétlen esztendőnek bizonyult az indiánok történetében. No meg a lovakéban is! Texasban ekkor kezdődtek el az újabb nagyszabású irtó hadjáratok a sziú, kamacsao, kioxva indiánok ellen, s a krónikák szerint több mint 1500 ló is a hadjárat áldozatául esett.
Folytassuk a vadnyugati romantika szembesítését a valósággal. A cow- boytörténetekben a nagyszerű paripák mindent tudnak: lángoló bozóton törnek át, sebes sodrású patakokon, folyókon menekítik tova gazdájukat, nyaktörő sziklákra kapaszkodnak, meredek vízmosásokba ereszkednek alá, szédítő mélységű szakadékokat ugranak át – és persze minden ellenfelüknél gyorsabban száguldanak.
És mi a valóság? Mit tudnak a lovak? Mindenekelőtt soroljunk
fel róluk néhány érdekes anatómiai, élettani adatot: a ló agyának átlagos súlya 400-570 gramm. Testhőmérséklete 38 °C. Pulzusa harmincötöt ver percenként. Légzésszáma percenként 12. Átlagos súlya 7-800 kiló, persze akadnak ennél nehezebb és 40-50 kilós törpelovak is.
SERGIO LEONE
4 jó, a rossz és a csúf plakátja
A lovak sebességét 1962-ben egy Tilade nevű kutató tanulmányozta, mérte, és megállapította, hogy az arab lovak száz méteren 66 km/óra, 2500 méteren 54 km/ óra, 5000 méteren pedig 41 km/óra sebességet is elérnek. Száz-százötven kilométert átlagosan 18 km/ óra gyorsasággal képesek haladni.
Magasugrásban az állatok képzeletbeli olimpiáján a lovak körül
belül a 4-7. helyre kerülnének, 2,10-2,70 méteres teljesítménnyel. Távolugrásban viszont – nyolc méterrel – az előkelő negyedik helyet szereznék meg.
És még egy érdekes adat a ló izmairól… Mindenki tudja, aki evett már tyúkot vagy pulykát, hogy ezeknek az állatoknak különféle izmaik vannak: fehérek, amelyek elsősorban a mellen, s vörös színűek, amelyek főleg a háton találhatók. Nos, a tudósok rájöttek, hogy a színkülönbség az izomszöveteknek a munkavégzéssel kapcsolatos állóképességével van összefüggésben. Megvizsgálták különböző lófajok izomzatút, és a temperamentumuk alapján meleg vérűnek nevezett lovaknál – különösen a versenylovaknál – több fehér, míg a nehéz igáslovaknál több sötét izmot találtak. A vágtázóknak tehát főleg fehér, a nehéz munkát végzőknek főleg vörös izmaik vannak!
gét. Vegyük most szemügyre viselkedésüket, hiszen a vadnyugati történetek nem fukarkodnak az ilyen jelzőkkel: okos, kedves, hűséges, tanulékony, bátor és elszánt bajtárs…
Valamennyi lóféle fűevő, többé-kevésbé szoros csapatközösségben, apróbb-nagyobb ménesekben élő állat. Ennek megfelelően alakult ki viselkedési repertoárjuk is. Látványos és hatásos például a lovak – természetesen a szabadon élő vadlovakról beszélünk – védekezése a farkasok ellen. Amennyiben farkasfalka támadja meg a ménest, az állatok tüstént összetömörülnek – már ha nem esnek pánikba. Belülre kerülnek a csikók, kívülre állnak a mének, míg a kancák oda helyezkednek, ahol szükség van rájuk. Ha a ménes elég nagy, úgy belső gyűrűt alkotnak a csikók és a leggyengébbek közé. A támadó farkasok hiába kerülgetik az így összeverődött ménest, mert a paták félelmetes rúgása bizony kénytelen-kelletlen jobb belátásra bírja az éhes ragadozókat.
Van tehát némi valóságos alapja annak a westernek ábrázolta viselkedésnek, amikor a hűséges, bátor ló veszélyben levő gazdáját egv- egy jól irányzott rúgással szabadítja meg a már-már felülkerekedő banditáktól…
A lovak valóban tanulékony, értelmes állatok. Ehhez még annyit tehetünk hozzá, hogy ezek a derék négylábúak olykor a veszélyt is megérzik. Sok igaz történetet hallhatunk sportolóktól, amatőr és profi lovasoktól, csikósoktól lovakról, amelyek hirtelen megálltak, és ijedt vagy dühös lovasaik egyszerre csak azt látták, hogy közvetlenül előttük súlyos ág zuhant le a fáról. I {állhattunk lovakról, amelyeket csak ostorral lehetett átkénvszeríteni egy hídon pillanatokkal azelőtt, mielőtt a híd leszakadt volna… Nos, ezekhez a történetekhez képest igazán szerény példája a lovak intelligenciájának a vadnyugati történetekben az olyan jelenet, amikor a hűséges paripa horkantással jelzi gazdájának a sötétben lopakodó ellenséget. Persze tegyük gyorsan hozzá, hogy ez a példa nem annyira a ló intelligenciájának, mint igen fejlett szaglásának és hallásának ékes bizonysága.
És ha már megint csak visszakanyarodtunk a westernhez, meg kell őszintén mondanom, hogy bizony manapság már a vadnyugati vág- tatások romantikája sem a régi. A műfaj egyik teoretikusa, Róbert Warshow ezt állítja: „Ma már a lovak sem az ember barátai, társai a kalandozásban; réges-rég elvesztették azt az erkölcsi jelentőséget, amelyre a filmvásznon elért hosszú karrierjük során szert tettek. Úgy tűnik, hogy napjainkban a lovak hamarabb fáradnak, többet botlanak, mint korábban, s ritkábban kezdenek vágtába. ”
– Lám, bennünk is van hűség, nemcsak tibennetek – így szól a juhász szamara a kutyához -, kezd már irántam is igazságos lenni a gazdám, nézd, a bundáját a hátamra kötötte, s gondviselésemre bízta.
– Azt tehette – felelte az eb -, mert tudta, hogy el nem szökhetsz vele, de fel sem éred ésszel, hogy el kellene szökni. Ostobaságodban bízik, nem hűsé
gedben!
A IIUSEG NÉGYLÁBÚ SZOBRA
(Zjsőke József, Balázs Béla-díjas filmrendező a Tíz aranyérem, az Olympia országa, a Hajrá, magyarok! és sok más nagy sikerű sport fi lm alkotója nyilatkozta egyszer: „Elárulok egy titkot; sokan talán szégyellnék bevallani az ilyesmit. Ha lelassul a cselekmény vagy csökken a feszültség a filmben, akkor én egy iáéi óta mindig állatot szerepeltetek, mindenekelőtt kutyát, s ha lehet, gyerekkel… ”
Nos, a recept tehát adva van, és ezt jó néhány évtizeddel ezelőtt is ismerték már. Végy egv-két jó gyermekszínészt, továbbá egy csodálatos kutyát – és a siker nem maradhat el. Nem tudom, valóban így gondolkodott-e Herbert Wilcox, a Lassie hazatér rendezője.
Mindenesetre elkészítette I lollvwoodban Eric Knight nagy sikerű regényének filmváltozatát a hűséges skót juhászkutyáról, s műve mind a mai napig a látogatók százezreit vonzza a világ filmszínházaiba. Sőt alig néhány esztendeje Lassie, my Lassie címmel többrészes, színes amerikai tévéfilmet is gyártottak Lassie kalandjaiból.
Mellesleg jellemző a hollywoodi „sztárgázsik” emelkedésére, hogy míg az első Lassie-film skót juhászkutyája mindössze heti százötven dollárt kapott „szerepléséért”, addig a sorozat négylábú főszereplőjének már részenként százezer dollár ütötte a markát, pardon… tap- pancsát!
A skót juhászkutyák – a collie-k – története persze nem most és nem is az első filmváltozat elkészítésének idején, 1943-ban kezdődött…
Ezek a mintegy 60 centiméter magas, 20-30 kilogramm súlyú kutyák évszázadokon át felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tettek gazdáiknak Skócia vad hegyei között, zöld felföldjein.
A nyájak őrzéséhez, piacra hajtásához, új legelőkre tereléséhez kutyák nélkül annyi emberre lett volna szükség, hogy munkabérük minden hasznot felemésztett volna. Csakhogy ott voltak a mozgékony, gyors lábú, fáradhatatlan, rendkívül jó hallású, éles szemű, tanulékony, engedelmes, intelligens skót juhászkutyák.
A hűség négylábú megtestesítője: Lassie
A IIUSEG NÉGYLÁBÚ SZOBRA
E messze földön híres „pásztorokat” egyébként a világ szinte minden tájára exportálták: Ausztráliába, Új-Zélandba, sőt még a perui Andokba és Kínába is. Régi walesi törvénykönyvekből kiderül, hogy a jó terelőkutya ára egy jó minőségű ökörével ért fel.
Napjainkban persze már nem terel nyájat – lakáskutya lett a collie. Tenyésztői is ilyen irányban „fejlesztették” tovább: egyre elegánsabb, egyre „reprezentatívabb” lett.
A világ legszebb kutyájának tartják, és valóban: kevés olyan szép megjelenésű, kecses eb létezik, mint a hosszú, sűrű sörényű skót juhászkutya.
A HŰSÉG NÉGYLÁBÚ SZOBRA
A Lassie-legenda
De kanyarodjunk vissza a nevezetes Lassie-filmhez, illetve a legendás regényhez. Miből is áll ez a legenda?
„Greenhall Bridge-ben mindenki ismerte Sam Carraclough kutyáját, Las- sie-t. Mi több: Lassie volt a legismertebb kutya a faluban, mégpedig három okból. Először, mindenki megegyezett abban, hogy ilyen szép skót juhászkutyát még nem láttak a faluban. Ez pedig nagy szó. Greenall Bridge ugyanis Ynk- shire megyében fekszik, és nincs még egy hely kerek e világon, ahol olyan nagy urak volnának a kutyák, mint itt. Ez a nép szereti a kutyát, és tudja, hogyan kell vele bánni. Száz meg száz bányászfaluja van Anglia e legnagyobb megyéjének; bárhová mégy, azt látod, hogy olyan tiszta tenyészető és nemes tartáséi kutyák lépkednek a rosszul öltözött munkások után, amilyenekért még egy gazdag kutyabolondot is elepesztene az irigység.
1943-ban az akkor 12 éves Elisabeth Taylor Lassie gazdájának szerepében
Toylor 18 éves korában is játszott egy Lassie-filmben
A HŰSÉG NÉGYLÁBÚ SZOBRA
És Greenhall Bridge semmiben sem különbözött a többi yorkshire-i falutól. Lakói ismerték, értették és szerették kutyáikat, /ó egynéhány pompás példány ballagott gazdája után, de abban nem volt vita, hogy ha akadt is valaha Greenhall Bridge-ben kiválóbb kutya Lassie-nél, akkor az rég lehetett, olyan rég, amikor még a mostani öregemberek sem éltek.
De volt még egy oka annak, hogy Lassie-t ilyen jól ismerte a falu. Mégpedig az, hogy az órát utána lehetett igazítani.
Ez régebben kezdődött. Még akkor, amikor Lassie egyéves, gyors eszű, ugra- bugra kölyök volt, és Joe, Sam Carraclough kisfia rettentő izgalomban érkezett haza.
– Édesanyám – mesélte -, képzeld, mi történt! Kijövök az iskolából, és a
A HŰSÉG NÉGYLÁBÚ SZOBRA
kapu előtt ott várt rám Lassie… Csak azt nem értem, honnan tudta, hogy ott vagyok.
– Biztosan megszimatolta a nyomodat, Joe – vélte édesanyja.
– Más magyarázat nincs.
Akárhogy is volt, Lassie másnap megint ott ült az iskola kapuja előtt, és harmadnap megint. Hetek, hónapok, évek múltak el, és ő mindig megvárta a kisfiút. A Fő utca boltosai kiálltak az ajtajukba, meglátták a fekete fehérarany színű Lassie-t, ahogy büszkén ellépkedett előttük, és azt mondták: »Öt perc múlva négy. Itt megy Lassie.« ”
Hát ígxr élt Lassie kis gazdájával, Joe-val, míg egy szép, illetve inkább csúnya napon Joe szüleinek rosszra fordult sora, és hogy a családnak meglegyen a betevő falatja, eladták Lassie-t a rudlingi hercegnek, a nagy kutyabolondnak, akinek már régen fájt a foga a nagyszerű kutyára. Ezzel megkezdődött az okos és hűséges skót juhászkutya kálváriája. Hiába őrizték gondosan a hatalmas kerítéssel körülvett hercegi parkban, újra és újra megszökött, hogy hazatérjen szeretett kis gazdájához. Végül, hogy a Lassie-probléma egyszer és mindenkorra megoldódjon, a herceg elvitte Lassie-t messze, nagyon messze, skóciai birtokára. Ám a kutya még innen is megszökött, és a skót hegyvidék erdeiben, vízmosásokon, vadcsapásokon át elindult hosz- szú, hosszú vándorújára dél felé, Yorkshirc irányába.
Mintegy négyszáz mérföldes út, rengeteg veszedelem és kaland állt előtte, de ő tudta, helyesebben érezte, hogy valahol messze, egy bányászfaluban gazdája, Joe várja, és neki el kell jutnia hozzá mindenáron. Nos, erről szól a kutyahűség csodaszép regénye, a Lassie hazatér-és a könyv címe rögtön azt is elárulja, hogy a kutya valóban hazatér…
„Minden nap, amikor véget ért a tanítás, Joe megpróbált felkészülni, hogy ne érje csalódás. A kutya nem lehet ott. S így, hosszú hetek munkájával, lassan megtanulta, hogy nem szabad a lehetetlent remélni. Addig reménykedett a reménytelenben, míg csakugyan elsorvadt benne a remény.
Egy emberben néha elhal a remény, de egy állatban soha. Amíg él, él benne a hűség is. így aztán Joe, amikor e napon átvágott az iskolaudvaron, nem akart hinni a szemének. Lassie közeledett az iskola felé.
Joe-nak földbe gyökerezett a lába, olyan csúnya volt a kutya. Miközben járt, zihálva kapott levegő után, feje és farka majdnem súrolta a jóidét. Inkább mászott, mint futott feléje, minden lépés külön erőfeszítésébe került. De mégis lépett egyet, még egyet, míg csak oda nem ért a kapu elé.
Lezuhant, és nem mozdult onnan. Joe végigrohant az udvaron, és térdre hullott a kutya mellett. És csak most, amikor ujjai megérintették és végigsimogatták a kutya szőrét, csak most hitte el, hogy valóságot lát. JLassie eljött érte.
Lassie megpróbálta a farkát csóválni, mely tele volt sebekkel és bogánccsal, megpróbált mindent, de csak egy gyenge, boldog, sírás vinnyogásra futotta erejéből.
Az ösztön, mely idáig űzte, végre megnyugodott. Célhoz ért, itt volt végre, azon a találkozón, ahová egy’ élet megszokása vonzotta, s egy kéz simogatta őt, az a kéz, mely már oly rég nem érintette őt!’’
Ez tehát a legenda: a csodálatos hazatalálás. A kutya több mint 400 mérföldet tett meg tűzön-vízen át, hogy ismét gazdái körében lehessen. Eddig a regény. És mi a valóság? Attól tartunk, csalódást kell okoznunk a kedves olvasónak, ugyanis sokkal több olyan esetet ismerünk, amikor a kutya ismeretlen területen eltűnik, miközben megkísérli, hogy onnan hazajusson, mint olyan alkalmakat, amikor valóban hazatalál!
Hogyan és mennyire képes tájékozódni a kutya? Nos, mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy általában jól kiismeri magát a szűkebb környezetében. Egy városi eb például hamar megismeri a környező utcákat, és felismeri azokat az útvonalakat, amelyeken nap mint nap sétáltatják. Ezekről egyedül is hazatalál. Ha azonban teljesen ismeretlen és távoli helyre kerül – illetve viszik – otthonától, akkor bizony nem valószínű, hogy szerencsésen hazajusson. Tájékozódása során ugyanis elsősorban az orrára támaszkodik, s így értelemszerűen csak akkor találja meg a helyes utat, ha ismerős szagokkal találkozik. A számára ismeretlen területen tehát nagy adag szerencsére is szüksége van: arra, hogy eleve jó irányba induljon el, és így rátaláljon a hazavezető útra, illetve a tájékozódást segítő megszokott szagokra.
A legújabb kutatások eredményei arra engednek következtetni, hogy egyes „tapasztalt” ebek, amelyek eleve sokat és viszonylag szabadon mozognak nagy területeken (vadászebek, pásztorkutyák stb.), tájékozódásukhoz felhasználják a Hold vagy a Nap fő irányait is. Ismeretlen terepen ezek segítségével képesek irányt tartani. A tágasabb térségeken egyébként az útkeresést megkönnyíti a vízpartok, tavak, folyók, városok, ipartelepek elhelyezkedése és az ehhez kapcsolódó jellegzetes szagkeverékek. Ilyenformán elképzelhető, hogy egy viszonylag nagy termetű, tapasztalt „csavargó” némi szerencsével akár 10 kilométerről is hazataláljon. Lassie sok száz kilométeres bolyongása és végül szerencsés hazatalálása azonban legenda – bár kétségtelenül szép legenda – csupán.
A IIUSEG NÉGYLÁBÚ SZOBRA
A HŰSÉG NÉGYLÁBÚ SZOBRA
Hűsége viszont – és vele együtt valamennyi kutyáé amely a regényben irdatlan távolságok megtételére késztette, és minden akadályon keresztül űzte-hajtotta, segítette hazafelé, nem legenda! S hogy menynyire nem az, arról tanúskodik a következő – igaz! – történet…
Néhány esztendeje az angol-skót határon emlékművet állítottak egy Tip nevű skót juhászkutyának. Az állat egy hideg téli napon elkísérte hosszú sétájára nyolcvanöt éves gazdáját a távoli, elhagyatott pusztába. Séta közben az öreg juhász rosszul lett, és meghalt. Tizenöt hétig sem róla, sem kutyájáról nem tudtak semmit, míg egy napon megtalálták a holttestet, mellette pedig a legyengült, lefogyott, de rendületlenül őrködő öreg kutyát…
A Lassie-legcnda másik motívuma, a hűség tehát nem merő kitalálás, nem anekdota. Egyébként nem csupán a Lassie-ről szóló könyv, hanem tulajdonképpen minden valamirevaló, kutyáról szóló írás feltétlenül szentel egy-két fejezetet, de legalább néhány sort négylábú barátaink hűségének. Ez a valóban legendás tulajdonság szakkönyvekben, elbeszélésekben, népmesékben egyaránt fel-felbukkan. De túl a legendákon és az újságok életmentő kutyákról szóló megható történetein, szenzációs híradásain, vajon van-e tudományos magyarázata a híres-nevezetes kutyahűségnek?
Lényegében nagyon egyszerű a magyarázat: a kutya szemében a GAZDA – csupa nagybetűvel! – egy személyben testesíti meg a szülőt, a falkavezért, sőt magát a falkát is.
Az utóbbi évtizedek kutatásai nyomán egyértelműen bebizonyosodott, hogy kutyáink őse a farkas. Nos, éppen a következő fejezetben lesz majd szó arról, hogy a farkas alapvetően társas lény, falkaállat, s a falkában a legfőbb törvény az összetartozás, a falkahűség törvénye. Kutyáink is „örökölték” ezt az érzést, amelyet a megváltozott körülmények között átvittek arra az újonnan talált közösségre, amely ételt, otthont, védelmet és szeretet nyújtott nekik – azaz gazdájukra és annak családjára. Ez a szinte mindennél erősebb ösztön a magyarázata kutyáink önfeláldozó, hősies cselekedeteinek gazdájuk, otthonuk védelmében, és ez a magyarázata sírig tartó hűségüknek is!
A szülő iránti ragaszkodás öröklött, ősi ösztöne ugyancsak erősíti a kutyahűséget. A farkascsaládban a kölykök – mint szinte valamenv- nyi ragadozó emlősállat kicsinyei – olyan tehetetlen, gyámoltalan apróságok, amelyek hosszú időn át ki vannak téve a falka erősebb, idősebb tagjai kénye-kedvének. Életük első hónapjaiban lépten-nyomon koldulniuk kell a kifejlett állatok jóindulatáért. Amikor tehát kisku-
A tapasztalt ebek elég jól tájékozódnak, nagy területeket is bejárhatnak
A HŰSÉG NÉGYLÁBÚ SZOBRA
tvánk gondjainkra bízza magát, ide-oda tekeredik, szűköl, s a hátára fekszik – ugyancsak jóindulatunkért, kegyeinkért könyörög…
Végül a hűség harmadik forrása, mint említettük, a feltétlen engedelmesség a fal ka vezérnek. A farkasfalkában, ahol sok vagy legalábbis több állat él együtt, előbb-utóbb mindig kialakul egyfajta „hatalmi rangsor”. A csoportban rangelső állat uralja a csoport többi tagját. O a falkavezér! A rangsorban következő egyed uralkodik valamennyi többi társa felett – természetesen a legerősebbet kivéve -, és így tovább lefelé, bizonyos kivételekkel. Valamennyi farkas engedelmeskedik azonban az „abszolút rangelsőnek”, a falkavezérnek.
Normális körülmények között a kutya a gazdáját tekinti „falkavezérnek”. Ez számára a világ legtermészetesebb dolga! Előfordulhat persze, hogy’ az agyion kényeztetett vagy’ éppenséggel túlságosan „erélyes” eb kísérletet tesz a vezető hely’ megszerzésére. Nevelés kérdése ennek a helyzetnek a tisztázása, vagyis olyan helyzet teremtése, amelyben a kutya véglegesnek tekinti helyét a rangsorban. Szépen, kifejezően ír ezekről a dolgokról Kon rád Lorenz, a Nobel-díjas tudós Ember és kutya című munkájában.
„Az anyaállat iránti kölyökragaszkodás és a kifejlett kutya engedelmes hűsége közötti átmenet még akkor is jellegzetes, ha a kutya emberek között, a maga fajától elszigetelten nőfel, és az »anyaállatot« meg a »vezérfarkast« is egyazon személy képviseli. A folyamat erősen hasonlít ahhoz, ahogyan egy fiatalember a pubertás korában kiszakad a család kötelékéből, és a maga útjain, a maga eszményeit igyekszik követni. Az új eszményekhez való kapcsolódás az embernél is egyszeri jelenség – jaj annak az ifjúnak, aki ebben a fogékony periódusban hamis istenek szolgálatába állítja szívét!”
„Az emberhúsra éhes falka már ott loholt közvetlenül a szán nyomában. Egészen közelről láthattam zöldesen villogó, kegyetlen szemüket, hatalmas agyaraikat. Fölemeltem a puskám, és egy jól célzott lövéssel leterítettem a legközelebb futó állatot. A falka azonnal rávetette magát a szerencsétlenre, darabokra szaggatták, felfalták, majd folytatták az üldözést. Újra lőttem – újabb farkas bukott föl véresen a hóban. A falka megint csak rávetette magát, széttépte, és ez így ment vég nélkül, pontosabban még harminckilencszer! Míg az egész falkát sikerült elpusztítanom. Megmenekültem… ”
I^.örülbelül így anckdotáztak évtizedeken keresztül a farkasról. A Piroska és a farkas meséjén át egészen a nagyszerű Jack Londonig regények és regényes történetek, vadászhistóriák hosszú sora táplált egy legendát, tegyük hozzá: egy igazságtalan legendát erről a „vérszomjas fenevadról”. Míg azután meg nem jelent egy könyv: Farley Movvat Ne féljünk a farkastól című munkája – és kiderült, hogy menynyire alaptalanul keverték rossz hírbe kutyáink ősét.
A könyv segítségével bejárhatjuk Észak végtelen hómezőit, vad rengetegeit és zord hegyeit, miközben lelki szemeink előtt felvillannak e csodálatos állatok szokásai, életük legrejtettebb pillanatai.
Megtudhatjuk, hogy a farkas – kutyáink őse – az erő és a kitartás mintaképe. Harapása rendkívül erőteljes: minden további nélkül átharaphatja egy felnőtt, öt mázsát nyomó jávorszarvas combcsontját. Mégis, ez a ragadozó a fogait kizárólag az élelemszerzésre használja. Falkatársaival a farkas kifejezetten barátságos, szeretetre méltó és odaadó.
Legjobban talán jellegzetes „farkasüvöltéséről” ismert. A farkasüvöltés mély, elnyújtott, panaszos hang, amely „olyan, mint egy magányos, érzelgős tűzoltósziréna” – ahogy’ egy író jellemezte. S képzeljük el ezek után egy egész falka üvöltését; az eredmény hátborzongató. Egyesek nyüszítenek, mások csaholnak, megint mások nyögnek, nyafognak, szűkölnek vagy vonyítanak. Az erdő visszhangzik a vad hangversenytől, a levegőt megreszkettető, szaggatott üvöltésektől.
Bizonyára ez a hátborzongató üvöltés is hozzájárult a farkasról kiötlött rémtörténetek keletkezéséhez. A „vérszomjas fenevadról” az a hír járta, hogy’ bármilyen zsákmányt játszva képes elejteni, és kényé re-kedvé re gyilkol. Testsúlyát, amely nem több, mint 30-60 kg, legtöbbször nagymértékben eltúlozzák, de ugyanígy a falkák számbeli méretét is, amely ritkán lépi túl a 20 állatot, sőt általában 10-nél kevesebb.
A FALKA TÖRVÉNYE
A legjobban talán „farkasüvöltésérör ismert
A farkasról kialakított rémkép csak fokozta azt a „buzgalmat”, amelv- lvel a 20. század első évtizedeiben igyekeztek kiirtani. Ami igaz, az igaz: a farkas akkoriban nagy károkat okozott a jószág pusztításával, érthető tehát, hogy hivatalos és nem hivatalos úton is összefogtak ellene. A bevetett eszközök között a mérgektől a csapdákig számos módszer szerepelt. Ezáltal sikerült a farkasokat a jószágtartásra alkalmatlan területekről is jóformán teljesen kipusztítani…
Ma már tudjuk, hogy kár lenne értük, hiszen nagyszerű állatok. Igazi „társas lények”! Egy falkában élő farkasnak például soha „nem jutna eszébe”, hogy vadásztársaitól elmarja az általa elejtett zsákmányt. A farkas egyébként apának is példamutató. Táplálékkal látja cl kicsinyeit. A farkaskölykök idegborzoló játéka során az öreg hím, akárcsak a nőstény, angyali türelmet tanúsít.
A falka távolról sem csak a zsákmány üldözésére és megölésére kialakult közösség. Annál sokkal finomabban szervezett „társadalom”. Ismeri például a „nagynéni” fogalmát. Ez egy még fiatal nőstény, aki magára vállalja a farkaskölykök gondozását, amíg az anya a falkával együtt vadászaton van. A farkasfal kában kialakult szociális rend (hatalmi rangsor) megakadályozza a fiatal állatok túlzott elszaporodását is. Csak a rangsorban magasabb rangot kivívott állatok párosodhatnak; a náluk alacsonyabb rangú társaik párzását megakadályozzák. A rangsor vad verekedésekben alakul ki, ám ezek a küzdelmek végső fokon inkább lovagi párbajokra, mintsem gyilkos viadalokra hasonlítanak. A Nobel-díjas tudós, Komád Lorenz, aki a kutyafélék magatartási kódexébe felvette a „veleszületett ölési gátlás” fogalmát, leírja két hím farkas harcát. Szűk körben kerülgették egymást, és ki-kivillogtatták félelmetes fogazatukat. Az egyik farkas harapása azonban csak a vetélytársa fogait találta, amelyek a harapást elhárították. Csak amikor a gyengébb állat ereje fogytán volt, nyújtotta a győztesnek fejét, legsebezhetőbb részét, így fejezve ki „behódolását”. A győztes mor- gott, fogait csikorgatta – de egyszerűen nem volt képes megharapni a másikat, megakadályozta ebben veleszületett gátlása.
Az alulmaradt állat ekkor visszavonulhat, a győztes pedig vizeletével jelöli meg a harc színhelyét. És még valamit tesz: magasra emelt farokkal feszítve vonul el. Most egy fokkal magasabbra emelkedett a rangsorban, és csak akkor szorítja farkát ismét lábai közé, amikor a falkavezér (egy hím), amely állandóan magasra emelt farokkal jár-kel, megfenyegeti. Ekkor már ő is meglapul.
Egy mindenkiért – mindenki egyért!
A farkasfalka tulajdonképpen nem más, mint egy nagy család, amelynek életét ugyan szigorú rend (a már említett hatalmi rangsor) szabályozza, ám a legfőbb törvény a falkahűség, az összetartozás törvénye. Ez egyébként a legékesebben vadászat közben mutatkozik meg, amikor az a jelszó: „Egy mindenkiért – mindenki egyért!” Azt, hogy miképpen „beszélik meg” a vadászat megszervezését, senki nem tudja. Annyi bizonyos, hogy szigorú „terv” szerint zsákmányolnak. Minden farkasnak megvan a maga feladata, amelyet pontosan és önfeláldo- zóan hajt végre.
A farkas addig hajszolja az áldozatát, amíg az teljesen ki nem merül. Ehhez a „taktikához” bámulatos állóképességgel rendelkezik. A kiszemelt préda hajszolása gyakran száz vagy még több kilométeren át folyik. A farkas nem adja fel a küzdelmet…
A legújabb etológiái megfigyelések azt is kiderítették, hogy a farkas korántsem azonos az emberek képzeletében élő félelmetes „szupergyilkossal”! Vadászata elég gyakran sikertelen kimenetelű. Nemcsak a karibiival, hanem a legnagyobb termetű patás zsákmányállattal, a jávorszarvassal és a legkisebb termetű patással, az őzzel szemben is gyakran éri kudarc. Legfélelmetesebb zsákmányállata kétségtelenül a jávorszarvas. A „hírhedt” farkas erre az állatra vadászva szinte gyenge amatőrnek tűnik. A megfigyelt 131 eset közül mindössze hétben sikerült prédát ejtenie. A jávorszarvasok az esetek többségében ugyanis éberségük, gyorsaságuk, kitartásuk és harciasságuk folytán megmenekülnek. Ha a farkasoknak mégis sikerül egyet zsákmányolniuk a kevésbé éber jávorszarvasok közül, ez igen látványos következménnyel jár.
Megfigyelték egyszer, amikor a farkasok üldözőbe vettek egy anyjától elszakadt, kilenc hónap körüli, körülbelül 150 kilós jávorborjút. A farkasok legtöbbje az anyát riogatta, míg kettő az elrohanó borjú után eredt. Úgy 150 méter után az egyik farkas rávetette magát a szerencsétlen kis állat farára, és fogaival beleakaszkodott; a másik a borjú torkának esett. A borjú megállt, és taposni kezdte az utóbbi farkast a hóba. A farkasnak még mintegy két percig sikerült szorítani a borjú torkát, mielőtt elengedte, azután hátulsó lábára állt, mellső lábával lefogta a borjút, és kitépett egy darabot az állat nyakából. A borjú azonban lerázta magáról, és nekivágta egy fának.
A másik farkas még mindig ott csüngött a borjú farába csimpaszkodva, mialatt az továbbrohant. Az előző farkas a borjú mellé kerülve újból igyekezett a nyakát elkapni. A borjú futás közben hirtelen szétvetett lábakkal megállt, így a vakmerő farkas, amely fogát köz-
Társas lények
ben ismét a borjú torkába mélvesztette, egyenesen az állat hasa alá csapódott. Ekkor azonban két újabb farkas „személyében” erősítés érkezett. Az egyik elkapta a borjú orrát, míg a másik az oldalának rontott. Végül egy kupacban lezuhantak a hóra. Néhány perc múlva a jávorborjú teste átváltozott farkasok eledelévé…
Az odzsibé indiánok a farkast „éhes lopakodónak” hívják, s valóban, az utóbbi egy-két évtized megfigyelései egybehangzóan azt bizonyítják, hogy a farkas valamilyen ismeretlen ösztöntől vezetve nem bántja az embert, hanem inkább elkerüli.
Emberevő a farkas? Nem túl gyakran… Helyesebben: az eddigi – hiteles! – megfigyelések szerint nem túlságosan valószínű, hogy egészséges farkas megtámadjon embert. Azok a történetek, amelyekben a „vérszomjas vadállatok” embereket támadtak meg, minden bizonynyal veszett farkasok miatt terjedtek el. Ezekkel az ellenőrizhetetlen rémmesékkel szemben viszont tény, hogy például az amerikai Biológiai Hivatal száz dollárt ígért mindazoknak, akik hitelt érdemlően bizonyítani tudják: farkas támadta vagy harapta meg őket. Senki nem jelentkezett! Azoknak a farkasoknak tehát, amelyeket az etológusok alaposabban megfigyeltek, nem sok közük van a Jack London-törté- neteket jól vagy rosszul filmre adaptáló mesék négylábú főszereplőihez: a lovon vágtató, szánon száguldó vagy gyalog vánszorgó embereket fogcsattogtatva üldöző falkákhoz…
Hogy mennyire így van, azt megtudhatjuk Farley Mowat könyvéből, amelyből idézünk most egy részletet: a szerző első közvetlen találkozását egy élő, eleven vad farkassal.
„Éhes lopakodó”
„Elszántam magam, hogy a kunyhó fölött egy kavicsdombon ütök tanyát, és épp ott próbáltam – haszontalanul – elaludni, amikor szokatlan hang ütötte mega fülemet… A hang éppen a folyó szemközti partjáról jött észak felöl: viny- nyogás, nyüszítés, rövid vonítások különös keveréke. Úgy gondoltam, nyilván egy eszkimó kutyától származott, valószínűleg egy kölyöktöl, amely eltévedt, aztán megtalálta a kunyhó felé vezető utat, és most könyörög, hogy jöjjön már valaki, és szorítsa a szívére. Úsztam az elragadtatásban. El a netán pajtás, jó barát kell a kölyökkutyának, ezen ne múljék. Itt vagyok én. Sebtében ruhát kaptam magamra, lerohantam a folyóhoz, eloldoztam a csónakot, és teljes erőmből evezni kezdtem a szemközti part felé.
A hangerőből úgy ítéltem, hogy a kutya legfeljebb néhány méterre van a túlsó part szélétől… De észrevettem, hogy előttem egy meredek domb emelkedik, és úgy véltem, a tetejéről lesz majd kilátásom, hogy felfedezzem az eltévedt jószágot. Amikor a csúcs felé közeledtem, hasra feküdtem, és az utolsó néhány métert óvatosan, hasmánt kúszva tettem meg.
Fejem lassan a gerinc fölé emelkedett – és lám, megvolt az üldözött. A földön hevert, nyilván pihent a panaszos sirámok után, és orra körülbelül kétmé- ternyire volt az enyémtől. Csöndben egymásra meredtünk. Sejtelemem sincs, mi járhatott busa fejében, de az enyémben csak úgy hemzsegtek a lehető legzak- latottabb gondolatok. Tudniillik egyenesen egy tökéletesen kifejlett sarkvidéki farkas borostyánszínű szemébe bámultam, amely alkalmasint jócskán magasabb súlycsoporthoz tartozott, mint én, és bizonyára jócskán jártasabb volt a közelharctechnikában, mint amennyire én valaha is leszek.
Néhány másodpercig egyikünk sem moccant… A farkas törte meg előbb a varázst. Egy szökkenéssel, amely méltó lett volna az orosz balett bármelyik táncosához, legalább egy méter magasan pattant fel a levegőbe, és ahogy földet ért, tovaszáguldott… Pillanatokon belül eltűnt a szemem elől. Ami az én reakciómat illeti, nem volt ennyire drámai, bár alighanem magam is felállítottam valami terepfutási rekordféleséget.”
Az ember ház körüli jószágai ellen persze már korántsem olyan ritkák a farkas támadásai, ugyanis – összevetve a vadállatokkal – a háziállatok hasonlíthatatlanul könnyebb prédát jelentenek a számára. Emiatt elterjedését a megművelt, állattenyésztéssel is hasznosított területeken jogosan próbálják meggátolni. A vadonban azonban, ahol csak természetes zsákmányszerzéssel tarthatja fenn magát, semmi okunk arra, hogy ne hagyjuk terjeszkedni. Nagyobb állományban egyébként napjainkban csupán a Szovjetunióban, Alaszkában és Kanadában élnek. Egyes falkák találhatók még a skandináv országokban, nagyobb csoportok Kelet-Európábán, „szóló példányok” a spa-
A gyöngéd lelkű „fenevad”
nyol hegyvidékeken. Mindenesetre amióta az emberiséget élénken foglalkoztatják környezetének kérdései, belátta, hogy a farkas a környezeti színtér szerves része, s újabban biztató – és eredményes! – lépéseket tesz kutyáink őseinek fennmaradása érdekében.
– Csitt! Hallod! Ez Sir Kán, a tigris. Úgy hallom, vadászik.
– Adta bolondja! Ilyen lármával fogni éjjel munkához!
– Nem szarvasmarhára vadászik ez ma, nem is őzbakra, hanem emberre.
– Emberre? Hm! Hát nincs elég bogár és béka a víztartókban? Embert kell neki enni, méghozzá a mi földünkön?!
– Elhibázta…
– Valaki fölfelé jön a dombon. Megnézem, mi az… Ember. Emberkölyök. Nézzétek!
– Emberkölyök? Ilyet sem láttam még életemben. Hozd ide! (Kis szünet után.) Milyen kicsi, milyen csupasz és milyen vakmerő’! Nézd csak, együtt szopik a többivel! Lám, lám. Hát ilyen az ember kölyke… Ugyan volt-e már olyan farkas a világon, aki azzal dicsekedhetett, hogy emberkölyök van a gyerekei közt?
FÉLIG EMBER – FÉLIG FARKAS
I^Jpling híres regényéből, A dzsungel Áwtyivből idéztük – ha nem is szóról szóra – a fenti jelenetet. Körülbelül így kezdődnek a regény főhősének, Mauglinak a csodálatos kalandjai.
Az őserdő melletti falucskában élő kis favágócsemete eltéved a dzsungelben, és a zsenge emberhúsra vágyó gonosz tigris, Sir Kán elől egy farkasodúba menekül. Szerencséjére! Mert a jóságos Farkas anyó, saját négy kölykével egyetemben, felneveli az embergyereket.
Már az ősrégi regék és mondák világában is gyakran előfordulnak ilyen, illetve hasonló történetek. Róma alapítóit, Romulust és Re- must, a két testvért farkas szoptatta, és harkály hordott nekik elesé- get, míg rájuk nem talált egy derék pásztor, aki feleségével felnevelte a két kisfiút.
Megtalálják a kis Mauglit
Zarathustra, a bölcs vallásalapító ugyancsak egy nőstény farkas emlőin nevelkedett, Asszíria legendás királynőjének, Szemirámisznak galambok vittek tejet a csőrükben…
z
Ennyit a mondákról. Hogy mi a helyzet a valóságban? Annyi bizonyos, hogy a háziállatok körében nem ismeretlen a „pótmama” fogalma. Macskák és kutyák gyakran „vállalnak” dajkaszerepet ragadozók – puma, leopárd, tigris, oroszlán – kölvkei mellett. Elsősorban persze olyankor, amikor amúgy is szoptatnak, de a kicsinyeiket elveszik tőlük, vagy ha becsempészik hozzájuk az idegen fajú kölv köket. A kutyatenyésztés gyakorlatában pedig elég sokszor előfordul, hogy a kiskutyák fölneveléséhez dajkakutyára van szükség. Ilyenkor a pótmama az idegen kölykökkel úgy viselkedik, mintha a sajátjai lennének. A vadállatok kicsinyei viszont, ha elárvulnak, csaknem mindig elpusztulnak, illetve áldozatul esnek a különböző ragadozóknak. Ok szegények rendkívül ritkán találnak pótmamára; nagyon-nagyon ritkán fordul elő, hogy egy-egv árvát „örökbe fogad” valamilyen azonos fajú szoptató állat.
Ilyen értelemben a legkedvezőbb helyzetben a farkaskölykök vannak. Ezek a szerencsés állatok tulajdonképpen nem ismerik az árvaságot. Az anya nélkül maradt kis farkasokat a falka tagjai egyetemes törődéssel veszik körül, együttesen gondoskodnak róluk, arról már nem is beszélve, hogy valamelyik éppen nemrég kölykezett szuka amúgy is befogadja őket. Nem véletlen tehát, hogy A dzsungel könyvében éppen farkasokhoz, ezekhez az összetartó, családszerető, fejlett társas életet élő állatokhoz toppan be Maugli, a kis embergyerek.
De térjünk vissza Farkas anvó kérdéséhez, amely úgy hangzott, hogy volt-e már olyan farkas a világon, aki azzal dicsekedhetett, hogy em- berkölyök van a gyerekei közt? Nos, embert gondozó állatokról eléggé régóta ismerünk többé-kevésbé hiteles adatokat. A tudomány összesen 19 olyan, nem emberi környezetben nevelkedett gyermeket tart számon, akiket állatok gondoztak. Néhányról ezek közül sohasem sikerült megállapítani, hogy vajon milyen állatok vették őket pártfogásukba. így volt ez például azzal a 12 éves kisfiúval, akit 1725-ben találtak egy I lannover környéki erdőben, és aki nem tudott beszél-
FÉLIG EMBER – FÉLIG FARKAS
FÉLIG EMBER – FÉLIG FARKAS
Együtt a film népes „szereplőgárdája”
ni, négykézláb járt, kérget, hajtásokat, bogyókat evett, s egy fatörzs üregében lakott. Soha nem derült ki, ki lehetett és hogyan került az erdőbe, pedig 75 évig élt.
Franciaországban 1731-ben egv kilenc év körüli kislányt találtak az egyik nagyobb erdőségben. O sem tudott beszélni, ezzel szemben rendkívüli fizikai adottságokkal rendelkezett. Képes volt puszta kézzel halat fogni a folyóban – meg is ette a zsákmányt azonmód, nyersen! négykézláb mozgott, méghozzá villámgyorsan, és sokkal erősebb volt, mint egy hozzá hasonló korú, normális környezetben élő, fejlődő gyerek.
Hazai krónikáink is nyilvántartanak egy vadleányt, akit medvevadászat közben találtak meg, valamikor 1770 körül. Róla bizony édeskeveset tudunk, annál többet a híres-nevezetes magyar vadfiúról, Hány Istókról. () körülbelül 8-10 éves korában került elő a Fertő tó mocsarából. Halászemberek bukkantak rá 1749 márciusában. A „vademberke” az Esterházyak kastélyába került. Ott élt néhány évig, majd – fel
tehetően a durva, mostoha bánásmód miatt – visszaszökött a Fertő tóba, és soha többé nem került elő.
Hány Istók nem tudott beszélni, és nem is sikerült erre megtanítani. Békát, halat, füvet evett, meztelenül járt, s igazi lételeme a víz volt. Úgy úszott, mint a hal, és – állítólag! – úszóhártya volt az ujjai között…
Az egyik legérdekesebb – és leghitelesebb – vadembertörténet színhelye a távoli India. Itt, mintegy 50-60 esztendővel ezelőtt egy eldugott tartomány lelkésze sokat hallott az őserdő szélén élő lakosoktól holmi különös szellemekről. Megpróbált utánajárni a dolognak, s egy éjszaka elindult a szemtanúk által megjelölt ösvényen. Egyszer csak a következő kép tárult ámuló szeme elé: egy föld alatti barlangból három kifejlett farkas bújt elő két farkaskölyökkel és két olyan élőlénnyel,
Tanár és tanítvány: Balu és Maugli
FÉLIG EMBER – FÉLIG FARKAS
amelyek ugyan négykézláb mozogtak, de emberre emlékeztettek.
Amikor a következő alkalommal a lelkész újra arra merészkedett, két kifejlett farkas elmenekült, a harmadikat pedig lelőtte. A barlangban két farkaskölykön kívül két egymáshoz simuló, remegő emberi lényt talált. Az egyik két-, a másik hétéves kislány lehetet. Egy árvaházba vitték a két talált gyereket, ahol gondosan ápolták, megfigyelték őket. Naplót vezettek állapotukról, viselkedésükről, és a feljegyzéseket sok-sok fényképpel is kiegészítették. Ezekből az derült ki, hogy a kislányok viselkedése kísértetiesen emlékeztetett a vadon élő állatok életmódjára, szokásaira. Féltek a mesterséges fénytől, a tűztől, az emberek közelségétől. Nappal általában elbújtak, és csak éjszaka merészkedtek elő. A farkasokhoz hasonlóan üvöltöttek, csak a földről voltak hajlandók enni, a folyadékot pedig a nyelvükkel lefetyelték, és ha gyorsan akartak mozogni, akkor hasuk alá húzták térdüket, és a talpukkal lökték el magukat a talajtól.
De elevenítsük fel emlékezetünkben, hogyan fejlődött, nevelkedett Maugli, A dzsungel könyvének farkas gondozta hőse…
„…A farkaskölykökkel nőtt fel, csakhogy’ azok felnőtt farkasok voltak mái; mire Őbelőle nagyobbacska gyerek lett. Farkas apó tanítgatta a tudnivalókra, a vadonbeli dolgok értelmére. Addig-addig, hogy’ egyszer csak a fűnek minden zizzenése, a meleg éjjeli levegő minden leheleté, a feje fölött elhangzó bagolyhuhogás, a denevérkarmok karcolása, amint meg-megkapaszkodtak egy’ kicsit valamelyik fában, s a tócsákban fickándozó halacskák minden csobbanása éppen olyan érthető, éppen olyan világos volt neki, mint ahogy a dolgozó, felnőtt ember ismeri a maga munkájának minden csínját-bínját.
Amikor nem tanult: leheveredett a napon, és aludt; azután evett, és újra lefeküdt; ha piszkosnak érezte magát vagy melege volt, úszkált az erdei tavakban; ha egy kis mézre fájt a foga, hát fölmászott érte a fára.
Eleinte úgy’ mászott, mint a lajhái; de idővel olyan merészen lódította magát ágról ágra, hogy’ tán még a szürke majom sem különben. ”
A dzsungel „elemi iskolájának anyagát” Maugli tehát Farkas apótól tanulta meg. „Középiskolába” viszont Baltihoz, a hatalmas, komoly, öreg barnamedvéhez járt. Balu, a Törvény tanítója az Erdei és Vízi Törvényekre egyaránt megtanította: hogyan kell megkülönböztetni a korhadt ágat az egészségestől; hogyan kell illendően beszélni a vad méhekkel, ha 15 méter magasságban rábukkan egy rajra; mit mondjon Mengnek, a denevérnek, ha déli álmában megzavarja a fák
Díszsorfal és tiszteletadós
FÉLIG EMBER – FÉLIG FARKAS
között; hogyan figyelmeztesse a vízikígyókat a tócsákban, mielőtt közéjük csobban…
Mauglinak bizony sok mindent kellett kívülről megtanulnia, de hát Balu azt mondta Bagirának, a fekete párducnak, amikor egyszer elpüfölte Mauglit, s a gyerek dühösen rohant cl:
Hiába, az emberkölyök – emberkölyök. Az egész Törvényt meg kell tanulnia!
– De gondold meg, milyen kicsike – érvelt Bagira. – Hogy férhet meg abban a kis fejben annyi hosszú beszéd?
– Van a vadonban olyan kis teremtés, hogy ne lehetne megölni? – magyarázta komoran a vén medve. – Ugye, hogy nincs? No, hát ezért tanítom ezekre a dolgokra, és ezért verem meg, persze nagyon szelíden, ha elfelejti.
– Szelíden?! – morogta Bagira. – Értesz is te a szelídséghez, te vén Vastalpú! Az arcát egészen összevissza verted csupa szelídségből. Az ám!
– Inkább én verjem összevissza tetőtől talpig – erősködött Balu -, én, aki szeretem, mintsem hogy tudatlanságból baja essék… ”
FELIG EMBER – FELIG FARKAS
Maugli tehát testileg, szellemileg egészségesen fejlődött. Sajnos a valóságban, az élet által írt történetekben nem ilyen egyszerű a dolog. Az a két indiai kislány például, akikről az imént beszéltünk, keservesen tengődött, kínlódott az árvaházban. A felnőttektől féltek, csak vad és félvad kutyákkal barátkoztak, és tíz hosszú hónap telt el, amíg egyáltalán elfogadták az élelmet gondozójuk kezéből! A két lábra állás annyira nehéz feladatot jelentett a számukra, hogy csak körülbelül két év alatt tanulták meg. A két lábon való futást pedig soha nem sikerült elsajátítaniuk. A kisebbik kislány hamarosan meghalt. A nagyobbik ekkor napokig nem nyúlt ételhez, és még hetek múlva is állandóan szaglászva kereste fiatalabb társát. Ez a nagyobbik kislány egyébként még kilenc évig élt az árvaházban. Értelmi színvonala halála előtt – vagyis 17 éves korában – nem haladta meg egy négyéves gyermekét.
Példáinkban a vadon mélyén talált, állatok nevelte embergyerekek visszatérnek az emberek közé, de ezt az óriási lelki, fizikai megterhelést, változást nem képesek elviselni, és történetük szomorú véget ér. A mesében persze más a helyzet! Igaz, hogy Maugli is visszatér az emberek közé, de ő önként, saját szabad elhatározásából teszi ezt, és úgy, hog\’ elkíséri az emberek furcsa, érthetetlen, ismeretlen világába vezető útjára állattestvéreinek szeretete, ragaszkodása…
En tanítottalak a Törvényre – búcsúzott tőle Balu. – Az én dolgom, hogy beszéljek. És messzire látok én, bár ezeket a sziklákat nem látom az orrom előtt. Indulj el a magad csapásán; üss tanyát a magad vére, csapata, népe között, de ha szükséged van lábra, fogra, szemre vagy éjszaka küldött hirtelen üzenetre: eszedbe jusson, hogy tiéd a dzsungel, csak szólítanod kell.
– Tiéd a Középső Vadon is – tette hozzá Ká, az óriáskígyó. – És nem csekély nép nevében szólok én!
– Ó, jaj, testvéreim! – szomorkodott Maugli. – Nem akarnék menni, de vonszol a lábam. Hogy hagyjam el ezeket az éjszakákat?
– Emeld föl a szemed, testvérkém! Ha megettük a mézet, az üres lépet otthagyjuk – vigasztalta egykori tanítványát Balu.
– Ha egyszer megvedlettünk, nem bújunk bele ismét a régi bőrünkbe – sziszegte Ká. – Ez a Törvény.
– A többiek szava az én szavam is! – kiáltott fel a fekete párduc.
– Emlékezz arra, hogy Bagira szeretett téged! Jó vadászatot az új csapáson! Emlékezz: Bagira szeretett téged!”
starring Johnny Weissmuller Maureen O’Sullivan
Szókra tesztül egyszer megkérdezték: melyik az emberi test legérzéketlenebb része. „Az orr – felelte a görög bölcs. – Nagyanyám egy életen át vezette nagyapámat az orránál fogva, de az öreg ezt soha nem vette észre…”
Szókratész nagyapját tehát felesége egy életen át az orránál fogva vezette, mégpedig úgy, hogy a nagypapa ezt soha nem vette észre. Nos, akadt egy író, aki ugyanezt a mutatványt ismételte meg: olvasók millióit vezette az orruknál fogva hosszú éveken át. Ezt az írót úgy hívják, hogy Edgár Rice Burroughs, aki több mint 30 kötetnyi Tarzan- regénnvel szerzett világhírnevet magának. Az első kötet 1914-ben látott napvilágot Tarzan, a dzsungel fia címmel. Azután jött a többi… A Tarzan-regények, ezek a valószínűtlen, fantasztikus, kalandos, helyenként meglehetősen naiv történetek – amelyeknek irodalmi értéke tulajdonképpen a nullával egyenlő – hallatlanul népszerűek voltak a maguk idejében, és lényegében azok a mai napig is. Az író tehát valóban az orruknál fogva vezette szórakozásra, kalandos történetekre éhes olvasóit, mégpedig nem is akármilyen eredménnyel: könyvei körülbelül 25 millió példányban, 56 nyelven jelentek meg a világ minden táján. Sokat közülük megfilmesítettek. Ezeket a filmeket nálunk is vetítették, mint ahogyan a legtöbb regény is megjelent magyarul.
Romantikus hősünk, a mindent és mindenkit legyőző Tarzan hallatlan népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy Amerikában két várost is elneveztek róla!
A Tarzan-sztori egy száztonnás bárka fedélzetén kezdődik. A legénység, csupa megszökött gyilkos, mindenféle nemzetiségű akasztófavirág, fellázad a kegyetlen kapitány és a durva tisztek ellen. Megölik őket, és a hajó utasait, John Claytont, Greystoke lordját és fiatal, állapotos feleségét kiteszik Afrikában, a hatalmas dzsungel szélén. A fiatalasszony hamarosan megszüli gyermekét, majd egy év múlva meghal. Férjét a saját maga eszkábálta kunyhóban egy napon meglepi Kercsak, egy nagyobb majomfalka hatalmas, rosszindulatú vezére, és megöli a szerencsétlent. A falka egyik fiatal nősténye, Kala pedig, aki éppen akkor vesztette el kölvkét, felkapja a bölcsőben síró kis emberpalántát, és „örökbe fogadja”.
Johnny Weissmüller, minden idők legjobb férfi gyorsúszójo – és Torzanja
FELIG EMBER – EGESZEN MESE
Amint nőtt Tarzan, úgy ügyesedett is. Mire tízéves lett, már olyan izmos volt, mint egy átlagos harmincéves férfi, és sokkal ügyesebb a leggyakorlottabb atlétánál. Ereje napról napra gyarapodott. Hétméternyi távolságot ugrott át az erdő sűrű lombjának legtetején, biztonsággal kapaszkodott a legtávolabbi ágakon is az ilyen légi kirándulásokon. Hét métert ugrott lefelé ágról ágra a falombok között és onnan a földre, vagy a mókus gyorsaságával termett a legmagasabb trópusi fák csúcsán a legnagyobb könnyűséggel.
Egy napon Tarzan felfedezte a tisztáson álló elhagyatott kunyhót. A szoba bútorzata és minden, amit ott látott, erősen lekötötte a figyelmét. Kinyitott szekrényeket, fiókokat; soha életében nem látott
holmikat talált. Többek között ráakadt egy hosszú vadászkésre, és bár nem tudta, mi lehet az, rövidesen jó hasznát vette…
Tarzan kilépett a kunyhóból. Alig tett néhány lépést a dzsungel felé, amikor egy hatalmas gorilla bukkant elő a bokrok sűrűjéből. Olyan közel volt már, hogy menekülésről szó sem lehetett. A kis Tarzan tudta, hogy most harcolnia kell életéért, mert ezek a nagy fenevadak halálos ellenségei a falkának. Sohasem adtak vagy kértek kegyelmet! Ha Tarzan kifejlett hím lett volna, akkor nem jelent könnyű prédát a gorillának, de az ő ereje semmi volt ellenfeléhez képest. De Tarzan nem ismerte a félelmet. Megelőzte a fenevad támadását. Összeszorított öklével nagyot csapott a hatalmas testre, de csak annyit ért vele, mintha légy támadná meg az elefántot. Fél kezében még szorongatta a kést, melvet apja kunyhójából hozott el, s miközben a hatalmas bestia harapta, marta – véletlenül éppen szőrös mellének tartotta hegyét. Mikor mélyen belecsúszott a fenevad testébe, az hangosan felordított fájdalmában és dühében. A kisfiú abban a pillanatban megtanulta, hogyan használhatja éles-fényes szerszámát, és mihelyt a dühödt állat földre teperte, nyomban belemártotta még néhányszor mellébe a pengét.
Később Tarzanból, a dzsungel fiából a dzsungel ura lett! Maga volt a megtestesült erő és fizikai tökéletesség. És ha netán még ez sem volt elég a dzsungel hatalmas vadállataival szemben, akkor ügyessége, apjától örökölt hosszú vadászkése és esze, amely magasan kiemelte az állatvilágból, döntötte el javára mindig a küzdelmet.
Szokásunkhoz híven próbáljuk meg egybevetni a regényt a valósággal. Mindenekelőtt azt kellene tisztáznunk, hogy vajon miféle falkában nevelkedhetett fel Tarzan, vajon kik vagy mik lehetettek azok a bizonyos „embermajmok”. II. G. Wells írja A világtörténelem alapvonalai című művében: „Arról, hogy a Neander-völgyi ősember milyen volt, édeskeveset tudunk, de ez a kevés mintha arra vallatta, hogy szőrös, rút, visz- szataszító jelenség, alacsony termetű, majomszerű, nyomott homloka és bozontos szemöldökű teremtés lehetett. A népmondák emberevőjében talán egy ilyen gorillaszerű szörnyetegnek, ennek a ravasz, nehezen mozgó, szőrös testű, erős fogú, kannibálhajlamú lénynek homályos emléke él…”
Jelenet o Torzon és a vadászná című filmből
FÉLIG EMBER – EGÉSZEN MESE
A wellsi idézet sorait ma már persze időszerűtlenné tették az ember származására, kialakulására, fejlődésére vonatkozó tudományos felfedezések, de annyi bizonyos, hogy leírása meglehetősen ráillik Tarzanra, illetve a hősünket körülvevő embermajmok törzsére. Lchet- séges hát, hogy a Tarzan-könvvek írója mégsem vezette mindenben az orruknál fogva olvasóit? Kik voltak ezek a titokzatos embermajmok? Valóságos vagy kitalált figurák lehettek? A fantázia szülöttei vagy netán őseink? I logyan éltek – ha éltek?
A „majomembert” sokáig keresték az antropológusok. Azt gondolták ugyanis, hogy ő volt az átmenet az ember és az állat között. Főleg amikor az első ősemberleleteket megtalálták, indult cl lázas kutatás a „hiányzó láncszem” után.
Am az ősember már ember volt, olyan ember, aki a jégkorszakban élt. Végül a „majomembert” is megtalálták Jáva szigetén, de – a tudósok legnagyobb csalódására – róla is kiderült, hogy nem majomember. () is már ember volt, az úgynevezett előember. A „majomember” tehát nem létezik! Az emberszabásúak fejlődésvonalai – mint egy bokor ágai – egy tőről sarjadtak ugyan, de sokfelé ágaztak az idők során. Az ember bölcsője – a mai emberszabású majmokéval egyetemben
FÉLIG EMBER-EGÉSZEN MESE
– az afrikai őserdőzóna lehetett. Feltehetően az itt kialakult emberszabásúak egy része 14-16 millió évvel ezelőtt a kelet-afrikai hátságra húzódott. Az őserdőkben maradottakból fejlődtek ki a mai emberszabású majmok ősei, a kelet-afrikai hátságra települtek pedig elindultak az emberré válás útján…
Az a körülmény egyébként, hogy egy író kitalál holmi emberelődöket, ősembereket – érthető és megbocsátható, de micsoda világraszóló szélhámosság, ha ugyanezt tudományos álarcban teszik. Egy zseniális különc elhatározta, hogy bizonyítja az ember származásának egy bizonyos elméletét, s ezzel egyúttal biztosítja magának a halhatatlanságot is. Fogta magát, és összepepecselt egy ősembert. Mégpedig egy újkori emberi agykoponyából és egy ugyancsak újkori orangután állkapcsából. Miután meghökkentő ötletét megvalósította, az egészet mesterségesen fosszilizálta, vagyis hosszadalmas fizikai, kémiai eljárások segítségével olyan állapotúvá tette, mintha ősmaradvány lenne. Szó, ami szó, ügyesen csinálhatta, mert egész tudósnemzedék ment lépre a hamisítványnak. A turpisságra csak több mint 40 év múlva, 1953-ban jöttek rá!
A Tarzan-regények írójának tudományos botlásai ehhez képest igazán jámbor és jelentéktelen tévedések. Ráadásul regényt írt, nem pedig tanulmányt! Még azt sem vethetjük túlságosan a szemére, hogy Tarzan dzsungelharcai valószínűtlen, vad túlzások. Különben is megszoktuk, hog\’ bizonyos hősök mindig, mindenkit legyőznek. I lógván? Idézzük fel Tarzan egyik izgalmas kalandját…
„Akkor valami olyat látott, amit még az égvilágon senki emberfia. Tarzan töite a fejét, hogy bánhatna el fél kézzel a dühös fenevaddal, mikor hirtelen eszébe villant viaskodása Terkozzal, az óriásmajommal. Es amikor az oroszlán hatalmas válla már egészen kívül volt az ablakon, ügy, hogy csupán az első két lábával kapaszkodott a rácsba, Tarzan hirtelen elengedte. Villámgyorsan a fenevad hátára ugrott. Izmos karjai pillanatok alatt szabályszerű Nelson-fogással ölelték át az állat nyakát, mint ahogy a minap csinálta Terkozzal. Az oroszlán kapálózott, ugrált, gurult a földön, hogy ledörzsölje magáról a különös ellenségét, de a vaskapcsok körülfogták hatalmas nyakát, és lefelé kényszerítették óriás fejét. Végül már kötelekké dagadtak Tarzan kar- és lábizmai. Egy utolsó erőlködés, és az oroszlán nyakcsigolyája hatalmas roppanással szakadt ketté. ”
Nos, ezekben a hihetetlen kalandokban bizony sok mindent meg kell kérdőjelezni. Azt még elfogadhatjuk, hogy Tarzan jóval izmo-
TARZAN THE APE MÁN II
Filmplakát: Torzon, a mojomember
FÉLIG EMBER – EGÉSZEN MESE
sabb, edzettebb és főleg vadabb volt, mint egy átlagos erejű, civilizált férfi. Sőt, higgyük el, hogy egészen rendkívüli fizikai képességekkel rendelkezett, és hosszú kése, no meg lasszója segítségével még egy oroszlánnal is megküzdhetett. De puszta kézzel?
Gondolkodjunk egy kicsit… Egy ember 70-80 kg, egy oroszlán 200-250. Ez persze még nem dönt el mindent, de legalábbis sejteti, hogy milyenek az arányok, illetve az erőviszonyok az ember és az oroszlán között. De töprengjünk tovább! Egy bokszoló öklének sebessége 500 km/órát is elérhet, de vajon mekkora sebességgel és főleg mekkora erővel sújt le mancsával az oroszlán, amely még egy bivalyt is képes leteríteni? Szavahihető, hivatásos vadászok beszámoltak olyan esetről, amikor az állatok királya mancsának egyetlen irtózatos csapásával nemhogy megrepesztette, hanem a szó szoros értelmében darabokra törte egy szerencsétlen ember koponyáját. Az ember egy
cm2 keresztmetszetű izomkötege egyébként 4-6 kg súlyt képes kifejteni. Ez annyit jelent, hogy ez az a súly, mely az izom összehúzódásával meghatározott magasságba emelhető. Oroszlánnál ugyan ilyen mérést nem végeztek, de hogy mégis legyen némi alapunk az összehasonlításra, gondoljunk arra, hogy például a vágóhidakon dolgozó „erős legények” egy fél ökröt, vagyis háromszázhatvan kg-ot cipelnek olykor a vállukon. Guggis Bért 1960-ban megjelent Simba című könyvében ír egy 180 kg súlyú nőstény oroszlánról, amely egv egész megölt ökörrel együtt ugrott át egy sövényen, és tűnt el pillanatok alatt az éjszakában. Az oroszlán több száz méterre könnyedén elcipel egy nagy, öt-hatszáz kilós lótetemet. De még az „afrikai veszélyes ötök” egyikét, a hét-nyolc mázsás bivalyt is messzire vonszolja. Elképzelhető, hogy ehhez micsoda erő kell! Az oroszlán izomzata egyébként teljes súlyának 54 százaléka. Különösen erős a mellső lába, a válla és a nyaka. És ezt a vasizomzatú, hatalmas nyakat törte volna el Tarzan egy birkózófogással? Ezen a ponton – és persze sok-sok egyéb ponton is – a regény már mese, merő kitalálás csupán.
Tarzan persze nem az első és feltehetően nem is az utolsó „erős ember” a mesék, mondák, legendák, anekdoták világában. Ezt a hosszú sort talán a görög mondabeli Atlasz nyitotta meg, az óriás titánok lázadó vezére, aki büntetésből az égboltot tartja a vállán. Szó se róla, nem kis teljesítmény! Ehhez csupán a görögség legnagyobb hősének, Zeusz fiának, I Iéraklésznek tettei mérhetők. I léraklész már a bölcsőben is kitűnt erejével. Csecsemő létére megfojtotta az élete kioltására becsempészett két kígyót.
Tarzannal ellentétben ő csupán 18 éves korában öli meg puszta kézzel az első oroszlánt, de azután hőstettet hőstettre halmoz. Elvégzi a tizenkét híres feladatot, amelyek során egyebek között veszedelmes óriásokat és szörnyűséges szörnyeket győz le.
A Biblia legendás hősének, Sámsonnak emberfeletti ereje hajában rejlett. Vesztét is az okozta, hogy az ellenség – a filiszteusok – egyik szépséges hajadona, Delila kiszedte belőle titkát, és levágta a haját.
Az ókori olimpiai játékok „szupersztárja” a krotoni Miion volt, aki az i. e. VI. században élt, s állítólag egyszer például egy négyéves élő tinót vitt körül a hátán a stadionban, azután egyetlen hatalmas ökölcsapással megölte, majd később – még aznap – az utolsó falatig egyedül megette.
Plinius, a neves római történetíró említi, hogy egyszer látott a színházban egy erős embert, aki ötszáz font súlyú ólompáncélban s ugyancsak ötszáz fontot nyomó ólomcsizmákban, tehát összesen több mint három mázsa súllyal sétálgatott a világot jelentő deszkákon.
Körülbelül ötszáz évvel ezelőtt élt a pomerániai herceg udvarában egy Kleist nevű uraság, aki az ezüsttallérokat úgy tördelte össze, mint az ostyát, és az aranyserlegeket úgy roppantotta össze, hogy belőlük a bor a mennyezetig freccsent fel. Erős Ágost szász fejedelem lópatkókat tört össze markában. Thomas Topham angol erőművész a nyakán vasrudat hajlított meg, a német Kari von Eckenberg pedig egy százharminc kilogrammos ágyúcsövet tett a karjára, és úgy sétált vele, mint egy csecsemővel…
Kinizsi Pál, a magyar történelem élő alakja roppant erejével egymaga döntötte el a kenyérmezei ütközetet. Toldi Miklós puszta kézzel viaskodott két farkassal, és a szarvánál fogva fékezte meg a nagy szilaj bikát:
„…lábával elébe toppantott, Rémítő szavával erősen kurjantott: Efogással visszahökkenté a marhát, S azon pillanatban megragadta szarvát, Vágószékre voná két szarvánál fogva, A mészárosokat előkiáltotta…”
A modern idők egyik leghíresebb hőse kétségtelenül John Weiss- müller volt, aki összesen tizenkét Tarzan-filmben játszotta a főszerepet. Markáns arc, szoborszerű alak, akrobatikus ügyesség: ilyen volt ez a „Tarzan”, aki nem csupán a filmvásznon, de az életben is sok nagy-nagy csata főszereplője volt – az uszodában! Mert John Weiss- müller világhírű úszóbajnok volt; az 1924-es és az 1928-as olimpiákon öt aranyérmet nyert, s fényes sportpályafutása alatt összesen 60 világrekordot ért el. Mellesleg ő volt az első a világon, aki a százméteres gyorsúszásban egy percen belül úszott. Nem véletlen, hogy a Tarzan-filmekben mindig gyorsabbnak bizonyult a trópusi folyamok félelmetes ragadozóinál, a krokodilusoknál. Igaz, ezek a filmbeli kro- kodilusok gumiból vág}’ műanyagból készültek…
FÉLIC; EMBER-EGÉSZEN MESE
ISBN 978 963 9755 04 8
Kiadja: Barrus Kft.
Felelős kiadó: Fekete András
E-mail: feketeandras25@t-online.hu
Borító: Klimbat Ákos
Tipográfia: Faragó Ágnes
Korrektor: Jordán Gergely
Tördelés: Bélái Iván
Nyomtatta és kötötte: Nóvum Nyomda Kft.
Felelős vezető: A Nóvum Nyomda Kft. ügyvezető igazgatója
VERESS ISTVÁN
Mit bömböl az oroszlán? Mikor támad a grizzly? Hányszor erősebb a cukorbogár az elefántnál? Miért hűségesek a kutyák?…
Medvékről, cápákról, majmokról, oroszlánokról, farkasokról, kutyákról, egyszóval állatokról szól ez a könyv. Ám nem akármilyen állatokról! Világhírű regények, filmek „sztárjai” kelnek életre: Lassie, a hű skót juhászkutya, Elza, a visszavadított oroszlán, King Kong, az óriásgorilla, a Vadnyugat vágtató paripái, Moby Dick, a fehér bálna, Willy, a kardszárnyú delfin… De szó esik a farkas nevelte embergyerekröl: Maugliról és a másik népszerű dzsungelhösről, Tarzanról is. Léteznek-e ma is félig ember, félig állat lények? Miközben részleteket olvashatunk „hőseink” izgalmas kalandjairól, megtudhatjuk, mennyi az igazság és mennyi a mese, a legenda a közismert történetekben.
3200 FT
BARRUS
