A SZATMÁRI SÍKSÁGON

Jánkmajtis, Csegöld, Nagygéc, Csengersima, Csenger

Se nem tél, se nem tavasz. Megfoghatatlan idő. A február még a téli bundáját mutatja, ám ha egy kicsit elfordul, a háta mögött, mint­ha már ott settenkedne a tavasz. Még takar, temet a hó, fehér lepe­dője utunkon is végigkísér. Ám a néhány hete leesett hó már többféle változáson ment keresztül, jól látni ezt a didergő, de már nyújtózko­dó fák, gazdasági épületek északi oldalán. Másutt meg, a néhány órá­ra kisütő nap előtt már földhöz lapul a tél fehér arca, és néhol kibuk­kannak alóla a szántások barázdái. A kazlak tetején már nincs ott a hó kucsmája, az autóút is régen felszáradt már, s a kocsi üvegén ke­resztül jólesően cirógat a nap sugara. Erezni, tudni, hogy az éltető nap lassan támadásba lendül, napról napra erősödik. A varjak káro- gása sem olyan keserű már. Igaz, jobb híján az országúira szorulnak csapatostul, ott strázsálnak, s kapargatnak az út mellett a hómentes földsávokon. Éberen figyel itt-ott egy bagoly, saskeselyü, akad-e már vadászni való.

A bokrok, a fák még téli álmukat alusszák, ám odalent a földben a munka elkezdődött, a gyökerek építkeznek, szívják a vizet, a táplálé­kot.

Ma mi is a gyökereket keressük, visszafelé utazunk az időben, ré­gi házak, kúriák, templomok nyomába eredünk. A két szerző, egy új­ságíró és egy műemléki területi felügyelő fogott össze, elhatározva, hogy bebarangolja a megyét, s megnézi, mit pusztított a tél, és hol tart a múlt megmentése.

Túráink akár afféle jutalomútnak is felfoghatók. Mert látnivaló akad bőven. Sok-sok ember, intézmény – köztük éppen a Kulturális
Örökség védelmi Hivatal munkájának – összefogásának, áldozatvál­lalásának köszönhetően szép és rendbe hozott, különös kincsekkel dicsekedhet ez a táj: Szatmár és Bereg, Magyarország és ezentúl már az Európai Unió északkeleti csücske, végvára. A XIII – XVII. száza­di történelmet idéző bűbájos templomokkal és csipkerózsika álmuk­ból éppen ébredő, vagy megmentőre váró barokk kúriákkal, kasté­lyokkal. Út közben a kocsiban kiselőadás hangzik el arról, hogy Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megyében például a kastélyok, kúriák egészen más jellegűek, mint másutt az országban. Egy-két kastélyt leszámítva lényegesen kisebbek, mint a Dunántúlon lévő társaik, de építészet­történeti értéküket tekintve nem maradnak el a többiek mögött.

A megyében 48 kastély, kúria található. Ezeknek nagy része jó állapotban van. Függ ez persze attól is, hogy mennyire és milyen funkcióban használják, használták őket. A két végletet jól példázza a ma is impozáns tiszadobi Andrássy-kastély, illetve az enyészet biro­dalmába tartó, gazdára váró, s még néhány évtizede is szebb napokat látott berkeszi kastély. De erről majd később, egy másik fejezetben.

E táj középkori templomai viszont párjukat ritkítják. A megyénk­be érkező külföldi vendégeknek, turistáknak nem nehéz útitervet összeállítani: természeti értékeink mellett régiónk páratlanul sok mű­emlékkel dicsekedhet. A míves és többnyire névtelen mesterek mel­lett – bármely furcsa is – talán az ország több részre szakadásának és a törököknek is köszönhető, hogy az országot pusztító hadjáratok so­rán többnyire kerülték ezt a mocsaras és távoli vidéket. Ennek kö­szönhető, hogy megmaradtak e kis falvak egyszerűségükben is szép templomaikkal. Újabb, rangosabb szentegyházak építésére pedig az itteni szegénység miatt ritkán kerülhetett sor. Ezek az értékek talán éppen ezért európai rangúak, hiszen környékünkön kevés régió di­csekedhet ennyi egymás mellett pompázó műemlékkel.

De mindannyian emlékszünk még e vidéket három évvel ezelőtt, 2001-ben sújtó árvíz pusztításaira, amikor a kormány határozata nyo­mán megindult az újjáépítés, hogy a pusztítás nyomait begyógyítsák. Többé-kevésbé sikerült is. A jószolgálati tevékenység is számottevő volt.

A templomok rendbehozatala már jóval korábban megkezdődött, s közel 25 év következetes és áldozatkész munkájának köszönhető,
hogy ennyi patinás, gyönyörű templom – melyekben a hívők évszá­zadok óta dicsérték az Urat – most megszépülve várja a látogatókat. Csak a számbavétel kedvéért egy rövid felsorolás; az évek során rendbe hozták Anarcs, Beregdaróc, Csaroda, Csengersima, Gulács, Gyügye, Kisszekeres, Laskod, Nagyar, Nagyszekeres, Nyírbéltek, Nyírmihálydi, Nyírtura, Papos, Piricse, Sonkád, Szabolcs, Szamosta- tárfalva, Szamosújlak, Tarpa, Tákos, Tiszacsécse, Tiszakóród, Túr- ricse, Uszka és Zsurk református templomait, hogy csak a legfonto­sabbakat említsük. S nem is akárhogyan, hiszen a mai mesterek kezét és szakértelmét dicséri, hogy két szatmári templom remekbe sikerült helyreállítását Európa Nostra díjjal ismerte el a Brüsszelben működő európai szakmai szervezet.

E díjat évente más és más témakörben osztják ki, s az Európát érintő pályázatok közül a szakmailag legjobb hat Európa Nostra díjat kap. Egyszer a kastélyok, máskor az ipari műemlékek, majd a temp­lomok kerülnek napirendre. A felsorolt templomok közül a számos­új laki és a sonkádi református templom érdemelte ki ezt a rangos el­ismerést. A díjakat nagyszabású ünnepség keretében adták át a köz­reműködőknek.

Az autóban akad tehát beszédtéma bőven, így hamar el is szalad az idő a Nyíregyházától Fehérgyarmatig tartó úton, amelyen az or­szághatár mellett meghúzódó úti célunk felé igyekszünk. S hogy egy kicsit titokzatosak legyünk, eláruljuk, hogy olyan helyre is szeret­nénk eljutni, amerre már térképész sem jár, mivel a térképekről eltűnt településre, mondhatni kísértetfaluba tartunk.

A Szatmári síkságon járunk. Síkság ez a javából, hisz a legala­csonyabb és a legmagasabb pontja között még a 15 métert sem éri el a szintkülönbség. Elsősorban a folyók teszik itt változatossá a terü­letet, na meg a határ, hisz a síkság másik fele s az ott emelt városok – mint például Szatmárnémeti és Nagykároly – ma Romániához tar­toznak. De maradjunk most inkább a vízrajznál: meglehet, hogy ha­zánknak e szegletét szabdalja a legtöbb folyóvíz. Errefelé folyik a Tisza, a Szamos, a Kraszna, a Túr, és errefelé volt a híres, nevezetes Ecsedi-láp, amelyről éppen mostanában olvashattuk, hogy talán nem is kellett volna annyira lecsapolni. Az útikönyvben azt olvashatjuk e
folyóvizekben gazdag tájról, hogy „az elhagyott medrek, morotvák, rossz lefolyású laposok, hínár, mocsár és lápi vegetáció tették válto­zatossá”.

Mi mindenesetre Fehérgyarmat előtt kelünk át a Szamoson, amelyben a jégpáncél nélkül már vígan csordogál a víz, ám néhol még hópadkák tarkítják a most barátságosnak tűnő folyót. Illik meg- süvegelni a Szamost, tud ö még akár kellemetlen meglepetéseket is tartogatni, mint például az 1970-es árvíz idején. Gyarmat után Jánk- majtisra tartunk, ahol három szép templom is fogad. Pár perc múlva ott is vagyunk. A hó egyhangúsága miatt nem sokat látunk most a táj szépségeiből. Idézzük inkább Végh Antalt, aki Az elveszett szülő­földről című írásában így mutatta be a vidéket: „Nincs falusi határ különb, mint a majtisi. Szép, egyenes tábla földek, majd mindegyik föld végében egy-egy akácsor, patak. A legszebb patak a környékün­kön a Gőgö. Senki sem tudja a faluban, honnan jön, azt beszélik, a Szatmár-hegyen van a forrása. Nagyszekeresen túl – ahogy kikanya­rodik a Gőgö Majtis határából, redves vén fűzfák között, égerfaerdök szélében, onnan már Szenke a neve. Más patakjaink is vannak – voltak – meg mindenféle vizek a falu határában. Valamikor a halak, a vadkacsák, a gémek, a bölömbika, a szárcsa, a vízityúk, a nádirigó világa volt ez a vidék…”

A község Jánk és Majtis egyesítéséből keletkezett. Közel 1800 lakójával népes, nagy településnek számít. Ezen a tájon ritkaság­számba megy, hogy nem a református, hanem a XV. században épült római katolikus templom a legnevezetesebb, mely Iánkon található. (A vallási villongások eredménye, hogy előbb a római katolikusoké, aztán 1567-től a reformátusoké, majd 1751-ben újra a római katoli­kus egyház tulajdona.) Katolikus voltát a kívül álló kereszt is elárul­ja. Az épületet az 1980-as évek elején, még Homoki plébános úr idejében restaurálták, s ennek megfelelően a belseje ma is ragyogó, de külső megjelenésében és festésében már némi romlás is észlelhe­tő. Ez az egyik olyan templom a környéken, amely eredeti, középkori formáját hűen megőrizte. Hívjuk segítségül az útleírást: „A keletek, egyhajós épülettömeghez csatlakozó, nyújtott nyolcszögzáródású szentélyből nyílik a félnyeregtetős, alacsonyabb sekrestye. Lépcsős támpillérek támasztják meg a szentély és a hajó sarkait, amelyek fi­
noman tagolják az épület arányos tömegét. A gótikus templom déli homlokzatán megmaradtak a szépen ívelt középkori mérmüves abla­kok. A belső tér lenyűgözően egyszerű és elegáns. Nem érezni benne a katolikus templomok túláradó díszítettségét. Figyelemre méltó a szentély északkeleti falában kialakított, könyöklőpárkánnyal, ke­resztrózsával és fiatornyokkal gazdagított későgótikus szentségtartó fülke. A helyreállítás során került újra az eredeti helyére a diadalívet díszítő, fából készült barokk kálváriacsoport. A szárnyas oltár Kas­sán készült 1825-26-ban”.

Néhány száz méterrel arrébb, szintén az Arany János utcán van a görög katolikus templom, amely jóval később, 1855-ben épült. Itt a festett fa ikonosztázra érdemes odafigyelnie az érdeklődőnek.

Jánkmajtison található egy szépen rendbe hozott kastély is, amely valamikor a Válly-családé volt, most magántulajdonban van. Elöl fák takarják a kellemes látványt, de érdemes közelebbről is megszemlél­ni, mert a megyében található kastélyok közül ez az egyik legszebb klasszicista épület.

Egyébként a faluban nem olyan régen – még az 1960-as években is – állt egy másik kastély is, a Hadik-Barkóczy kastély. Ez a falu jánki részén helyezkedett el. Sajnos rossz műszaki állapota miatt le­bontották. Ma már biztosan nem kerülne erre sor – mondja műemlé­kes kollégám.

Kanyargunk, bámészkodunk még egy kicsit a településen, aztán irány az alig 4-5 kilométernyire fekvő, 700 lakosú Csegöldre. Úgy jó ötszáz éve itt is elegendő erőt éreztek a templomépítéshez, ámbár korábban is állt már itt templom. Az itt élő görög katolikus egyház erejét, hitbuzgalmát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a templom az évszázadok alatt egyre nagyobb lett. 1924-29 között a templomot teljesen átépítették, eredeti állapotában csak a gótikus hálóboltozattal fedett szentélyt hagyták meg. A templomhajó északi és déli falait átvágták, majd mindkét irányban egy-egy oldalhajóval bővítették. Tatarozták az ötvenes évek végén és mostanában. Szót váltunk Nagy Tibor lelkésszel is, aki elmondja, hogy a lakosság több mint hatvan százaléka görög katolikus.

Sajnos a templom héthatárig szóló nevezetessége, az Alföld egyet­len fennmaradt szárnyas oltára, az 1450 körül festett táblakép Eszter­
gomba került, és a Keresztény Múzeum gyűjteményében látható. Ilyenkor érdemes egy kicsit eltűnődni, vajon nem az lett volna-e a he­lyesebb, ha M. S. mester csegöldi alkotása itt marad. Már csak azért is, hogy ország-világ számára hirdesse, ilyen párját ritkító alkotás, mint ez a szárnyas oltár, akár a világ legeldugottabb zugában is megszület­het…. Nagy Tibor lelkész úr elmondja, hogy a táblakép 7 festményén túl egy nyolcadikat, az Erzsébetet ábrázoló festményt is elvitték innen még a múlt század húszas éveiben. És talán Székesfehérváron is van egy itt készült középkori festmény. O maga szeretett volna Eszter­gomban néhány felvételt készíteni a csegöldi szárnyas oltárról, de nem kapott rá engedélyt. Mindenesetre szeretne valahogy másolatot festetni ezekről a képekről, hogy legalább azok lennének megtekinthetők oda­haza. A hívők így – jobb híján – közös utazást terveznek Esztergomba, hogy megnézzék hajdan volt kincseiket.

Van is azon néznivaló bőven! A szárnyas oltár négy festményé­nek egyikén például angyalok játszanak korabeli hangszereken. A másikon a XV. században dolgozó bányavárosi festő, a Vizitáció al­kotója, nem csupán Mária és Erzsébet találkozását jeleníti meg hihe­tetlen bűbájjal, hanem a két várandós asszony magzatait is. Átra­gyognak a kötényükön. Ezt sajnos már csak odahaza, a Keresztény Múzeum kiállítási ismertetőjén nézhetjük meg. A katalógusból azt is megtudhatjuk, hogy a szétfűrészelt egykori oltár a húszas években vétel útján került a Szatmár megyei Csegöld görög katolikus temp­lomából a múzeumba. Talán éppen 1924 táján, a templom átépítésé­hez kellett a pénz? Mindenestre a csegöldi templomban a gótikus hálóboltozattal fedett szentély látványa így is lenyűgöző. Csak hi­ányzik a legértékesebb…

Hogy bánatunkat fokozzuk, szomorúan megyünk tovább, s az or­szághatár felé vesszük utunkat, oda, ahová már a térképész sem jár, oda, ami már a térképen sem található, a határ menti, hajdani Nagy- gécre. A kihalt település az 1970-es árvíz áldozata. Az árvíz idején a falucska lakóit a környező településekre menekítették. A védőtöltés megépülte után a falu négy más településsel együtt a töltésen kívül maradt. A visszatérni kívánóknak pedig nem adtak újjáépítési enge­délyt.

Csakhamar feltűnik a kísértetfalu, ahol alig maradt hírmondó. A régi időkről itt már csak néhány megmaradt épület mesél. Szerencsé­re, ha romosán is, de állnak még az Árpád-kori templom falai. A be­járatnál sokatmondó felirat: „ A szándékos falurombolás mementója, a megőrző és újjáépítő igyekezet jelképe”. A templom kapuján lakat, a kulcs a közeli Csengersimán. Az épület kifosztva, de a szem így is szép építészeti elemeket észlel a falakon. Románkori’ ívek, gótikus ablakrészek a XIII. és XV. századból. A kazettás deszkamennyezeten a református templomokra oly jellemző csillagdíszek már megkoptak az idők során. Körbejárjuk az épületet, itt-ott szorgos kezek nyomai. Fonott kerítés, a körülötte sorakozó kedves kis fatáblákon bibliai idé­zetek. Az egyiket le is másoljuk, a mai politikai életre mily aktuális: „Akik egymást marják, rágják, egymást fölzabálják”. Aztán egy sír­halom, csontok eltemetve. A szebb napokat látott, hajdan itt élők csontjai. Arrébb meg egy hatalmas, több mint száz éves tujafa, és éledező borostyán.

Az igyekezet, hogy egy kis életet leheljenek az épületbe és kör­nyékébe, némi nemzetközi összefogás eredménye. Az Örökségünk Őrei Ifjúsági Szervezet vette már jó néhány éve pártfogásba a mű­emléket. A lelkes fiatalok nyaranta több hetet töltenek itt, s bizony, ha kell, a lapátot is megragadják. Életre keltik a régi szép, alapos fel­újításra váró épületet. Még istentiszteleteket is tartottak itt, ahová a hajdani nagygéci lakosokat is meghívták. Ezek a fiatalok bizonyára életük végéig elkötelezettjei lesznek a műemlékvédelemnek. Sőt! Régi mesterségeket is megtanulhatnak itt: a vályogvetést, zsindely­készítést, ácsolást, sövénykészítést, díszítőfestést és még jó néhány más, feledésre ítélt szakma alapjait.

A kísértetfaluban, ahol aztán 1993-ban feloldották az építési ti­lalmat, van némi élet. Az egyik rendbe hozott épületben Anna asz- szony tevékenykedik, almát válogat. Meséli, hogy Erdélyből települt át, itt találta meg élete párját. Tizenhét éves lánya most nincs itthon, a csengeri középiskolában tanul, és kollégiumban lakik. Egyébként tavasszal majd egy kicsit benépesül a környék. Szépen gondozott al­mások és más gyümölcsfák sorai árulkodnak arról, hogy más is fan­táziát lát a jól termő nagygéci földekben. A másik házban Csúcs néni lakik, aki elmondja, hogy ő sosem hagyta el Nagygécet. Láthatóan
jól boldogul. Tyúkok, birkák, malacok jelentik a birtokot. A modern technika sem hiányzik, telefonja is van. Gyermekeivel így tartja a kapcsolatot. A portát mindenesetre két hatalmas kutya őrzi. Régi ál­ma is teljesült, amikor a kísértetfaluba vezető utat is rendbe hozták.

Távozáskor két határőrbe botlunk. Nincs munkájuk, de mutatják, hogy a 2-3 kilométernyire látható házak már Romániához tartoznak.

Továbbmegyünk. Csengersima következik, ahol meglepetés ér. Mintha most egy kicsit kihaltabb lenne az egyébként is alig 750 főt számláló település. Költő Zoltán polgármester elmondja, hogy a ro­mániai kedvezőtlen rendelkezések miatt most kevesebben kelnek át a határon. A településen élő kereskedők a forgalom csökkenésén túl attól is tartanak, hogy az új, európai uniós követelményeknek nem tudnak majd megfelelni, be kell zárniuk üzleteiket. Mint mondja, bármilyen szép és értékes is a templomuk, az idegenforgalom itt csak átmenő jellegű. Mindazonáltal bizakodó. Kiderült például, hogy a föld kincset rejt, van egy 57 fokos, igen jó minőségű termálkútjuk, amely a jövő ígérete lehet. Már csak a pénz hiányzik…

A rendbe hozott középkori templom viszont csodálatos. A vízben tükröződve úgy áll egy félszigeten, mint valami tünemény. Egy fahí- don közelítjük meg, de előbb elkérjük a közeli lelkészlakból a kulcsot. Bent vár az igazi meglepetés. Festett fakarzat, koronás szószék és a le­nyűgöző festett, kazettás famennyezet látványa fogadja a belépőt. Csodálatos kékek, fehérek és aranyszínek. A templom – akárcsak a falu – szimbóluma is lehetne a zivataros magyar történelemnek. Az

✓

Árpád-korban, a XIII. század második felében építették. A hajdani román kori templomocska alig harmada lehetett a ma sem nagy épü­letnek. Az 1600-as évek végétől már református templomként tartják számon, amelyet a tatárok gyújtottak fel. Az 1700-as évek elején pes­tisjárvány néptelenítette el a falut, de a század közepén ismét bővül a nyugati csarnokkal, és ekkor kerül a nyugati homlokzat felé a templom megjelenését, tömegét hangsúlyozó huszártorony.

Jó száz évvel ezelőtt a templomot életveszélyes volta miatt be­zárták, majd átalakították. Új ablakokat vágtak, és a középkori bejá­rat helyett széles, négyszögletes kaput nyitottak. 1928-ban palával új­rafedték. A templomot két periódusban restaurálták. Először az 1970-es évek elején, de ez nem terjedt ki az egész épületre, mivel fő
célja a különösen értékes kazettás mennyezet restaurálása volt. Ezt a munkát az Országos Műemléki Felügyelőség restaurátorai végezték el. A kész famennyezetet 1973-ban helyezték vissza, amit az egyik táblán lévő felirat is tanúsít. Négy évvel ezelőtt, 2000-ben indult el a második, most már teljes körű restaurálás, amelynek első ütemeként a tetőszerkezetet helyreállították, és hasított zsindellyel fedték be. A kutatás sok-sok érdekes dolgot tárt fel. Tisztázódott, hogy a templom nem egyszerre épült, hanem két ütemben. A szentély külső részén – a bontókalapács alól – nagyon szép ívsoros párkány, a belsőben pedig egy kettős csúcsíves papi ülöfülke került elő. Az építészeti helyreál­lítás két évig tartott, melynek során arra törekedtek, hogy a templom minden fellelt értékét bemutassák. Közben megtörtént a szószék, a karzat és a padok restaurálása is.

Az ám, a kazetták! A kazetták azok, amelyekre érdemes rácsodál­kozni. Ötvenhat népies barokk stílusban festett fatábla. Motívumai egyszerűségükben is megkapóak. A kazetták felén úgynevezett ala­

kos

kán, kerub, angyalok. Nap, Hold, Szél. Aztán növények, gránátalma. Csupa-csupa bübáj. Egy másikon sárkánykígyó, s alatta a felirat: „Az asszonyi állatnak magva megrontja a kígyó fejét”.

Állunk hát alattuk megigézve. Más idelátogató is hasonló élményt él itt át. Meggyőződhet bárki erről, aki fellapozza a templomban ta­lálható vendégkönyvet.

Idézzünk is fel néhány, 2003-as dátumozású bejegyzést:

„A nap különleges ajándéka volt számunkra ez a szent hely. Óv­juk, védjük, közösen.”

Egy másik: „Lelki felüdülés egy ilyen szép és nemes Istenházát megtekinteni. Istennek hála, és köszönet illeti mindazokat, akik né­pünk végvárának eme gyöngyszemét óvják, megőrizték, felújították, és az utódoknak emlékül hagyták, hogy ők is láthassák, mit is képes az ember (a magyar ember) hittel végbevinni”.

Más valaki pedig ezt rótta az emlékkönyvbe: „Rég vártam erre a pillanatra. A Kárpát-medence egyedülálló kincsei a kazettás meny- nyezetek. Katolikus vagyok, de irigylem a híveket, akik ilyen meny- nyezet alatt hallgatják az Isten igéjét. Tartsa meg őket és lelki pászto­rukat az Isten hitükben és egészségben”.

Befejezésül még egy: „Csudálatos, gazdag élmény. Gyönyörűen helyreállított templom”.

Kijövünk, s ekkor vesszük észre, hogy a fahíd végén egy felirat ar­ra figyelmeztet, a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzetben járunk. Ér­demes tehát errefelé a természetet is megcsodálni. A 23 ezer hektárnyi tájvédelmi körzet különleges klímája és természetes védettsége teszi érdekessé a területet. A táj még az Alföld része, de növény- és állatvi­lága a középhegységek faunájára emlékeztet, és olyan növények is ta­lálhatók itt, amelyeknek természetes hazája messze északon található.

A szemlélődés után visszavisszük a templom kulcsát a lelkészi hivatalba, ahol kávéval kínálnak. Előkerül Borbély József lelkész úr is, aki épp hittanóráról jön, és arról panaszkodik, hogy kevés a gye­rek az iskolában. Aztán kis előadást tart a templomról, vallási kap­csolódásokat felvázolva.

Szóba kerül Nagygéc és a közeli határ. Talán az e tájon élőknek volt a legnagyobb csapás az ország ily barbár megcsonkítása, Szat- már megye kettévágása. Szatmárnémeti, a régi megyeközpont innen 10 kilométernyire fekszik. A lelkészasszony jól emlékszik még szü­lei elbeszéléséből arra, hogy például a vajat, túrót, almát vagy éppen a zöldségeket hajnalonta rendszeresen be vihették a szatmárnémeti piacra, amit ott eladhattak, és délre már otthon volt a család.

A lelkész úr azt is elmondta, hogy az álmokban, az emlékekben még ma is él Nagygéc. A múltkorában például egy fiatalasszony ke­reste meg öt, hogy a szüleiknek ott szeretnék megrendezni a házas­sági évforduló szertartását, ahol a házasság egy fél évszázada kötte­tett. A nemes cél érdekében mindent vállalnának, még a templomot is kitakarítanák. A hosszúra nyúlt beszélgetés után el is köszönünk, irány Csenger, ahol nem csak a múlt, hanem a jelen pompás építke­zése is lenyűgözi a vándort.

Csenger. Magyarország és most már az Európai Unió legkeletibb kisvárosa. Nyíregyházától mintegy 93 kilométerre található, közvet­lenül a román határ mellett, a Szamos folyó bal partján. Itt van a végállomása a Mátészalka-Csenger vasútvonalnak. A Csengerbe lá­togatót rengeteg látnivaló fogadja. Bizonyára mindenkit lenyűgöz a város központja, amelyet Makovecz Imre és csoportja álmodott meg, és amely állandóan bővül. Több mint húsz új épület van itt. Az új

A csengersimai református templom

A csengeri református templom

A jánkmajtisi római katolikus templom

A kisszekeresi református templom szószéke

 

 

általános iskola mind külsőleg, mind belsőleg ékessége a városnak.

Utazhat itt lélekben múltban és jövőben a látogató. Tisztaság és rend.

Öröm, hogy a kisdiákok láthatóan becsülik második otthonukat. Itt található a Művelődési Központ és a Városi Könyvtár is, ahol gazdag program várja hetente több alkalommal is a látogatókat. Ugyancsak a Makovecz-csoport alkotása a Szolgáltatóház, amelynek rusztikus és harmonikus tömbje szintén jól illeszkedik a környezethez. A monu­mentális és mégis könnyed Sportcsarnokban akár nemzetközi mér­kőzések és rendezvények is tarthatók. A városközpont legmeghatáro­zóbb saroktömbje az ABC-t is magába foglaló kétemeletes épület. Makoveczék mindenre gondoltak, az iskolától a templomig, hiszen például az új – a kicsit távolabb lévő – adventista templom és a re­formátus gyülekezeti ház is lenyűgözi a szemet. Makovecz Imre ter­vei alapján készült az új, modern görög katolikus templom is.

Természetesen a Városháza is új, ahol Bokor László polgármester

az akkori tanácselnök ni. Kaleidoszkóp című

fogad. Érthetően büszke a városára, amely egy kicsit már a jövőnek is épült. A polgármesteri hivatalban a legszebb, legimpozánsabb ta­lán a házasságkötő terem, ahol minden csupa fa és üveg. Fény és egyszerűségében is felragyogó pompa. Megtudjuk, hogy a városká­ban most 5400-an élnek, és ha nem is növekszik, de nem fogy a vá­ros lakossága. Csenger középiskolával is büszkélkedhet. Az Ady Endre Gimnáziumba, Szakképző Iskolába és Kollégiumba szinte az egész megye területéről járnak diákok. A polgármester büszke rá, hogy a városnak jó híre van, ám azt is elmondja, hogy az idegenfor­galom élénkebb is lehetne, hiszen egy pompás kis hotelben akár meg is szállhat a fáradt vándor. Talán szervezettebbé kellene tenni az ide irányuló idegenforgalmat. Ök mindent megtesznek ennek érdekében. Egy korábbi újságcikkünk eredményeképpen Makovecz Imrét is idézni tudjuk. A vele folytatott beszélgetésből megtudjuk, minek is köszönhető, hogy felvállalta „Csenger újjáépítésének ügyét”, hogyan jött itt létre fantáziadús, áldozatos munkájuknak köszönhetően a mai városközpont. Hogyan éltek itt a kilencvenes évek elején heteken, hónapokon keresztül. Makovecz ugyanis nem tudott Apáti György – hónaponjít_.tartó4nvitálásának ellenáll- “köraBbí számának adott interjúból idé­
zem Makovecz Imre szavait, hadd álljanak e könyvben is adalékul az utókor számára:

– A Kós Károly Egyesülés már régen kitalálta, hogy ebben a szakmában nem járható a távirányítás útja. Igenis a helyszínre kell menni. Érdekes, hogy a debreceni és nyíregyházi kollégáknak mesz- szinek tűnik Csenger. Mi lett volna velük, ha a tízes években, az ak­kori közlekedési viszonyok közepette művezetőnek kellett volna menniük, mondjuk Brassóba. A településsel együtt kell élni a terve­zőnek, aki azzal is foglalkozik, hogy mi legyen például a Mari néni kerítésével. Az élet konkrétumokból áll, ezért töltöttünk hosszabb időt Csengerben. Nekünk nem tűnt messzinek ez a városka… Egy ilyen munka nem egyszerű akció, sokáig tart az elkészítése. Szorga­lom kell hozzá. Nem szabad gőgösnek lenni. Szeretni kell a szakmát. Az emberekhez vonzódni kell. Ezt csak otthon lehet megtanulni, vagy olyan kemény mesterek keze alatt, mint amilyen én vagyok. Nálam a munkatársaknak meg kell tanulniuk köszönni, vagy például helyes hanglejtéssel magyarul beszélni. Aki erre nem képes, az el­megy. Embernek kell lenni minden időben.”

Megfontolandó szavak. S íme, Csenger központja ma is az ő ke­zük munkáját dicséri.

Bizony, az erre utazóknak legalább egy hosszú hétvégét el kellene tölteniük Csengerben és a környékén. Meg is nézzük a fogadóhelyet, a közelben lévő Hotel Schustert, amelyet Juhász János vállalkozó a kétszáz éves, volt Szuhányi-kúriából alakított ki. Utoljára hét évvel ezelőtt beszélgettem egy újságcikk megírása végett Juhász Jánossal, aki akkor elmondta, hogy mivel Csengerben nincs szálláshely, ma­gától adódott az ötlet: a felújításra váró kúriából csinálnak egy remek szállodát. Mégpedig olyan színvonalasat, amelyben a nyugatról érke­ző vendégek is jól érzik magukat. Ausztráliában és Németország­ban járva több olyan patinás hotelt is láttam, amelyeket régi épüle­tekből alakítottak ki. Megkapott a hangulatuk, és német társammal mi is hasonlót szeretnénk itt. A pénzt pedig a cipőüzem nyereségéből teremtjük elő” – tervezgetett hét éve. Bevallom az ötlet egy kicsit merésznek tűnt, hiszen akkor nem láttunk mást, mint omladozó fala­kat, törmeléket és építési anyagokat. Juhász Jánosnak lett igaza, aki ma büszkén mutatja be a három csillagos hotelt és éttermét.

Klimatizált szálloda, öt apartmannal, kilenc szobával, szaunával, sö­rözővel és 2 pályás bowling pályával. A hotel telis-tele ötletekkel, amelyből az egyik szögletben még egy mini cipészmúzeumra is ju­tott. A szobákban minden fenyőfából. Rend és tisztaság mindenhol.

Mint mondja, ma már bővíteni szeretne, és akár üzleti konferenci­ákat is meg tudnak rendezni. Ám szerinte is áldás lenne, ha szerve­zettebb lenne az ide irányuló idegenforgalom. Rajta nem múlik. Bú­csúzóul még körbejárjuk az udvaron álló hatalmas, kétszáz éves pla­tánt, a régi idők, a kúria hajdani lakóinak ma is élő szemtanúját…

S ha már a múltról volt szó, utazzunk mi is egy kicsit vissza a múltba, ezen a réges-régi településen, már csak azért is, hogy ki ne hagyjuk Csenger országos hírű büszkeségét, a koragótikus reformá­tus templomot. Egyet tudunk érteni, és okulni tudunk a Mi kis váro­sunk című, Csengert bemutató, igényes kis füzetkével, amely szerint: „különösen az utca felől gyönyörű látvány arányos ritmusával, piros­fekete téglákból kirakott falának vibráló felületével, amely az Al­földön létezett monumentális téglaépítés bizonytéka. A templom leg­nagyobb értéke az 1745-ből származó népi reneszánsz motívumokkal gazdag, festett kazettás deszkamennyezet. E falak között több zsina­tot is tartottak a reformátusok. Közülük a legfontosabb az 1576. évi volt, amelyet Méliusz Juhász Péter vezetett, aki a zsinat megbízásá­ból összeállította a „csengeri hitvallás” néven ismertté vált téziseket. Ettől a zsinattól számítják a református vallás uralomra jutását”.

Tegyük még hozzá mindehhez, hogy Csenger a XIV-XV. szá­zadban a nemesi vármegye központja lett. Van tehát min gondolkod­ni: történelemről, múltról és jövőről a hétszáz éve épített gyönyörű templomban. S közben csodáljuk meg itt is az 1745-ben készült, ka­zettákra osztott mennyezetet, amely 9×14 mezőből áll. A táblák zö­mét szimmetrikus elrendezésű, gyönyörűen festett virágmotívumok díszítik. Mindegyik más és más. Mindez a készítő, Felső Bányi Asz­talos István hihetetlen fantáziáját dicséri.

Bartha Gyula esperes úr gyönyörűen beszél ezekről a kincsekről. Ö tudja, hogy a sugallat Erdélyből érkezett. Bányi István pedig „egy­szerű” asztalosként megvalósította a csodát.

Beregi Tiszahát

Vámosatya, Beregdaróc, Márokpapi, Csaroda, Tákos, Gergelyiugornya

Felfokozott érdeklődéssel indulunk ma útnak, hisz minden útle­írás szerint csodálatos az a vidék, amelyet fel akarunk keresni az or­szág keleti szögletében, amely nem más, mint a Beregi Tiszahát. Tudjuk, szerencsétlenségünkre csonkán maradt ez a vidék is, a törté­neti Bereg vármegye Beregszásszal együtt odaátra került. Ám ami megmaradt, az is bámulatra méltó, páratlannak mondható látványos­ság. Idézzük Tákoson – amely a Szatmár-Beregi tájvédelmi körzet része -, a templom mellett található tájékoztató falitáblán olvasható sorokat: „A kultúrtörténet felbecsülhetetlen kincse az 55 festett belsejü – köztük 37 középkori – templom, a 16 csodálatos fa ha­rangláb, a kisnemesi kúriák és parkok, a szatmárcsekei bálványfejfás temető, a működőképes túristvándi vízimalom, a híres tarpai száraz­malom, a szépre faragott kútágasok mellett a népi építészet és hajda­ni szokások halványuló hagyományai, melyeket ezen a tájon kell megőriznünk, amelyhez hasonlót sehol a világon nem találni.”

S egészítsük ki a fentieket a tájvédelmi körzet természeti csodái­val is. A védett terület közel 24 ezer hektárnyi, s ebből 2306 hektár fokozott védelmet élvez, amelynek célja, hogy „a táj megőrizze je­lenlegi arculatát, folyóit, tavait, feszíni formakincseit, növényeinek és állatainak életközösségét”. Az útikalauz még hozzáteszi: „e tájat kevesebb háborítás, sérülés érte, így bepillantást nyerünk egy már- már elmúlni látszó világba”. így is van, vadvízország sok látnivalót rejteget a csarodai ősláptól a fialó gyíkra vadászó fekete gólyáig.

Tavasz van, március húszadika, bizony jó két hét alatt is sokat vál­tozott a világ. Kalaplengetve köszönt ránk a nap. Itt-ott egy tenyérnyi
tüntető pázsit, már megjelent a zöld szín, hogy lassú hömpölygéssel borítson be erdőt, mezőt. A barkák már bolyholnak, a hosszú tél után szemünk kutatja a zöldet, a mezőt, a házak tetejét, vajon megérkeztek- e már a költöző madarak. Csarodánál szerencsénk van, az egyik kémé­nyen egy gólya: kicsit magányosnak tűnik…

Középkori templomok, haranglábak, kútágasok. A kép a régi, ám lehetetlen nem észrevenni azt is, mennyire megváltozott itt az élet. Tarpa, Jánd, Tákos, Csaroda. Igen, errefelé járunk. Ezeknek a tele­püléseknek a krónikájában a 2001-es esztendőt minden bizonnyal fe­kete betűkkel róják fel. Emlékezetes, hogy a téli és a kora tavaszi időjárás és egyéb szerencsétlen tényezők kritikus egybeesése követ­keztében a Tisza vízgyűjtő területén rendkívüli árhullám indult el, amely Tarpánál éppen három éve, március 4-ét követően kezdett te­tőzni. Csarodának, a szláv nevű településnek a Tisza azokban a na­pokban azt jelentette, amit a nevében is őriz a település: fekete, gyá­szos vizet.

– Szavakkal nem lehet leírni, hogy mit éreztem a gátszakadást követő özönvíz után – mesélte Lukovics Bertalan polgármester. Jó ötven évvel ezelőtt, 1947 szilveszterén járt nálunk a súlyos, jeges ár­víz, amely nagy pusztítást végzett, de nem ekkorát. A mostani gát­szakadást követően azonnal elrendelték a lakosok kitelepítését. A kitelepítettek többségét Nyírlövőn fogadták be, mások ismerősöknél, rokonoknál húzódtak meg. A készenlétiek mellett harminc férfi ma­radt, hogy kivegyék részüket a sziszifuszi védekezésből. Igyekeztünk minél több szarvasmarhát, sertést és más állatot biztonságos helyre, a település legmagasabb pontjára szállítani. A körülményekre jellem­ző, hogy hat napig nem volt ivóvíz, gáz és villanyvilágítás. A károkat csak az árvíz levonulása után lehetett felmérni. Az összkép siralmas volt. Az árvízkár a lakások 90 százalékát érintette. Mintegy 100 la­kóingatlan semmisült meg.

Mindebből ma már semmit sem látni. Az összefogás eredménye­képp a 650 lakosú, hősies küzdelmet folytató kicsinyke Csaroda újjá­született. Az összeomlott házak helyére új lakóházak kerültek, a 250 házból 90 helyére új épült, 123-at pedig újjávarázsoltak. Más közsé­gek számára is irigylésre méltó az új faluközpont, ahol a község lakói korszerű körülmények között intézhetik ügyes-bajos dolgaikat. Új
inkubátorházzal is dicsekedhet a település. Csaroda a már említett községekkel együtt azt is bizonyítja, hogyan lehet közös erővel, ki­tartással akár egy szinte teljesen elpusztult települést újjávarázsolni.

Bárki bármit mond, gyönyörűek ezek az új házak, akárcsak Táko- son és Vámosatyán, ahol 68 új házat építettek és 114-et újítottak fel.

Mivel Szász József polgármester úr már vár minket, mai temp­lomlátogató programunkat itt kezdjük. A polgármester szerint lehet­ne nagyobb az idegenforgalom, de itt egyelőre csak átutazó turisták állnak meg. Pedig van miért! A református templom és harangtorony együttese héthatárra szóló látvány. A szó szoros értelmében. Még in­kább, ha felcaplatunk a 25 méter magas harangtorony tetejébe – ami a hézagos deszkapalánkok miatt korántsem veszélytelen dolog -, és onnan szemlélődünk. Bizony innen is látni, közel a határ, jól kive­hető a Kárpátok halványnak tűnő, de fenséges vonulata. Idegenve­zetőnk Ködöböcz Béláné, akinek furcsa hangzású neve – mint cso­dálkozásunkra felvilágosít -, török eredetű. Vajon milyen romantikus történetet rejt az első itt maradt Ködöböcz sorsa?

Előkerül a nagy kulcs, kinyílik a templomajtó. A templomban már nyolcszáz évvel ezelőtt is dicsérhették az Urat. És fohászkodtak, Isten oltalmát kérhették tatár, török ellen. Hány sóhaj hangozhatott itt el az évszázadok alatt. A régi időkre a románkori hangulatú ajtó is utal, na meg a déli oldalon a fenséges gótika maradványai, hisz a templom ebben a stílusban épült. A kazettás mennyezet a padokkal és a karzatokkal együtt a 18. században készült. „A falakat eredetileg jeleneteket ábrázoló freskók díszítették, amelyeket 1640-ben virágos motívumokkal átfestettek”. (A szorgos reformátusok a templomot készen kapták – mert eredetileg katolikus templomnak épült -, és csak 1565 körül került a reformátusokhoz.) A virágos díszítések ma­radványai a hajdani sekrestye befalazott ajtajának felületén ma is lát­szanak. A szószékkorona csodálatra méltó. Az útikönyvek szerint is a „környék egyik legszebb templomi tárgya”. A lelkész úr Beregda- rócról jár át, pedig lenne itt is egy gyönyörű lakás, parókia, amely most üresen áll. Lám, az idegenforgalom számára egy újabb lehető­ség. Bizony meg lehetne itt szállni, vagy nyáron fiatalok számára megnyitni a kapuit. Nem lehetetlen – mondja a kísérőnk.

Van még a településen egy vadászház is, amelynek finom főztjét korábban egy francia vendégtanár kíséröjeként kóstoltuk meg. Mint Szász József polgármester mondja, akár kisebb konferenciát is lehet­ne itt rendezni.

Persze, nemcsak álmodoznak, hanem tesznek is annak érdekében, hogy jöjjenek a kedves vendégek. A polgármester úr a kezembe nyom egy szép prospektus, amelyben a ,Jeles napok a Beregben 2004. július 16-25. között” rendezvényeire csalogat. Ebből megtud­hatjuk, hogy nyolc község apraja-nagyja várja majd a vendégeket tíz napon át figyelemre méltó rendezvényekkel. Beregdarócon Kenderes napok lesznek, amelyen a kenderfeldolgozás megismerése és elsajá­títása mellett neves néptánc és néphagyományokat ápoló csoportok gondoskodnak az odalátogatók jó hangulatáról. Beregsurányban a „Boldog Békeidők Hangulata elevenedik majd fel a Bárókertben”. Csarodán két napon át a hagyományos népi mesterségeket kulturális programokkal és nyüzsgő vásári forgataggal színesítik. A Népművé­szeti Kiállítás és Vásár nemzetközi lesz. Lónyán, az Árpád-kori tele­pülésen kulturális és sport programok, továbbá gasztronómiai bemu­tatók várják július 18-án a látogatókat. Tákoson aratónap lesz más­nap. Tivadar község pedig a rendezvénysorozat közepén szeretne egy kis ellazulást, pihenést nyújtani a látogatóknak a vadregényes Tisza- parti környezetben. Az itteni rendezvény a Világok zenéje címet kapta, mert a „Ház az élő Vízhez” református üdülőben világzenei, illetve komolyzenei koncertek várják az érdeklődőket. Tarpán a Ku­ruc étkek fesztiválját rendezik. Vámosatyán pedig – mint vendéglá­tónk, Szász József ígéri -, szervezetten ellátogathatunk a ritka termé­szeti kincsként számon tartott Bockereki erdőbe, ahol a hozzá kötődő természetvédelmi, illetve vadászati hagyományok bemutatása a fő cél. Természetesen itt sem hiányoznak majd a jó falatok….

Mindez tehát hagyományteremtő céllal nyár derekán, július köze­pén lesz. Mi viszont most, március 20-án, a tavasz előnapján tovább­megyünk a Kárpátok egyre erősebben kirajzolódó vonulatát szemlél­ve a határ felé, Beregdarócra, ahol úgy tűnik, az utóbbi években a református egyház egyik figyelemre méltó bástyája épült. A falucska főterén, a templom szomszédságában egy tetszetős, a közelmúltban készült épületegyüttesen ugyanis a következő tájékoztatás olvasható:
Hét csillag Üdítő és Konferencia Központ. Mintha Makovecz építette volna. Bizony jobb hírverést kellene – akár turisztikai lehetőségként – csapni ennek a létesítménynek. Vagy csak mi vagyunk tájékozatla­nok? Mindenesetre még a gyakorta Magyarországra utazgató finn vendégeink is szívesen töltenének itt egy hétvégét. (Vacsora a szom­szédos vadászházban, frissen lőtt őzből vagy nyúlból.)

Megnézhetnék a falu néhány éve épült kedves újdonságát, a szé­kelykaput, amelyet Beregdaróc lakossága állíttatott 2001-ben, a milleneum évében. Aztán elgondolkozhatna a vendégsereg a közel­ben olvasható másik feliraton is, mely szerint „testvér, ne légy hűtlen soha”. Rossz állapotban van viszont a mellette lévő hajdani várkas- télyocska kicsiny ablakaival.

Annál érdekesebb a hagymakupolás görög katolikus templom lát­ványa, amely arról tanúskodik, hogy többféle vallás is jól megfér egymás mellett e tájon. Az egyházközség hajdan a munkácsi püspök­séghez tartozott. Ma Nyíregyháza a székhely. Az itteni lelkészség 1931-ben alakult, ekkor építették a jelenlegi kőtemplomot és a tágas szép parókiát.

Természetesen megtekintjük a környék egyik legnagyobb és leg­szebb református templomát, amely a település központjában épült gótikus stílusban a XIV. században, a Várdai családnak köszönhető­en. Később, 1465-ben az akkor birtokos Daróczi család átépítette a templomot. Ekkor még nem volt tornya. A mostani tornyot 1832-ben emelték a nyugati homlokzat elé. A templombelsö valamikor gyö­nyörűen ki volt festve, de az 1862-ben történt tűzvész mindent el­pusztított. A helyreállítás során jelentős átalakításokat végeztek. El­bontották a diadalívet és a templom belső terét a református liturgiá­nak megfelelően alakították ki. A nagy történetíró, Lehoczky Tivadar szerint: „a veres és fekete színű falfestmények, melyek, mint magam láttam, életnagyságú szenteket és püspököket ábrázoltak, a kijavítás során teljesen lekarcoltattak és bemeszeltettek”. Az épületet 1868 szeptemberére kijavították, felújították. A továbbiakról és a templom korai történetéről Czapp József református lelkésszel beszélgettünk, és tőle tudtuk meg a következőket:

A márokpapi református templom harangtoronnyal és a templom szószék koronája

 

A vámosatyai református templom és a harangtorony, amelynek tetejéről a Kárpátok vonulata is látszik

 

A cégénydányádi református templom

 

A cégénydányádi Kende-kúria

A legutóbbi pompás helyreállítás 10 évvel ezelőtt kezdődött. (Ér­demes áttekinteni ennek történetét, már csak azért is, hogy lássuk, hogyan válik a hátrányból előny.)

A helyi református egyházközség presbitériuma Czapp József lel­kész vezetésével 1991-ben határozta el templomának esedékes reno­válását. A munkák megkezdése előtt szerencsére az Országos Mű­emléki Felügyelőség helyszíni szemlét tartott, s megállapította, az épület műszaki állapota olyan rossz, hogy nagyobb mérvű szerkezeti megerősítésre lesz szükség. Ezt viszont a templom műemléki feltárá­sa előzte meg. Nem ok nélkül: hiszen már egy 1436-os feljegyzés sírbolttal rendelkező, harangtorony nélküli kőtemplomról tesz emlí­tést. A régészeti feltárás során aztán kiderült, hogy különlegesen ér­tékes templomról van szó, amelyen szinte végigkövethető fél évszá­zad építészete. Már a gótikus eredetű istenháza előtt létezett egy fél­köríves szentélyű korai téglatemplom, amelynek a falmaradványait megtalálták. Aztán előkerültek a szentély különböző periódusokból származó téglaburkolatú járószintjei, egy karzat alapfala, egy régi sekrestye és egy falalapozás.

A falkutatás során tisztázódott, hogy a mai épület felmenő falai gótikus kiépítésből származnak, a korábbi templomból – amely az Árpád-korban épült egyhajós téglatemplom volt – alig maradt meg valami, csupán a diadalív északi fala mellett lévőrövid kis falszakasz. Lelkész úr is sajnálkozik, hogy a falfreskói az 1862-es tűzvész al­kalmával megsemmisültek. A tervezők a helyreállítási terv elkészíté­sekor a szerkezeti megerősítés mellett azt akarták, hogy az épület kö­zépkori értékeit is bemutassák. Hosszú-hosszú munkálatok során így jött létre a mai újjávarázsolt templom. Megtudtuk azt is, hogy a to­rony építését erdélyi és szász mesterek végezték.

Szász és erdélyi mesterek. Milyen jó erről hallani. Az utóbbiakról már a szomszédos Marokpapi községben beszél házigazdánk, Bakó Lajos református lelkész a templom előtt álló, fából készült harangto­rony előtt, amelyet néhány éve állítottak helyre.

– A Hargitából jöttek a zsindelyek és a mesterek – emeli fel nyo­matékosan a mutató ujját.

Mi meg azon elmélkedünk, ha valahol tenni, cselekedni kívánnak valami értékeset, oda előbb-utóbb meg is érkezik a segítség. így ké­
szülhetett el állami támogatásból a templom építészeti helyreállítása, a feltárt falképek restaurálása, a faszerkezetű előcsarnok visszaépíté­se. Mindezt „A millenniumi műemlék-helyreállítások” lexikonában olvashatjuk, amelyből azt is megtudjuk, hogy a magyar államiság ez­redfordulóján közel 500 pályázó építhette újjá az országban műemlé­keit, múltjának dicső emlékeit Pécstől egészen Márokpapiig. Jó em­lékeztető ez a kötet. Bizony megszépült akkor egy kicsit ország.

A lelkész úr nem kis büszkeséggel tárja ki előttünk a templom ajtaját, amelyet egyébként a XIV. század elején építettek. Úgy lát­szik, hogy a XIII-XIV. század évtizedeiben számtalan új templomot emeltek, és ebből fakad a lelkes templomépítők örökségének sora e tájon…

Márok és Papi hajdan két település volt, aztán egybeépültek. A lakosság a református hitre a XVI. század elején tért át. Papjai je­lentős személyek lehettek, mert például 1678-ban itt tartották azt a nevezetes zsinatot, amelyen „Nógrádi Mátyás püspök a papoknak a tobákolást és a pipázást megtiltotta”. Nem is álljuk meg a könnyű szellemeskedést, bizonyára szebben, ércesebb torokkal szólt „tobá- kolás” nélkül az ige a szószékről. De komolyra fordítva a szót, bölcs ember lehetett Nógrádi püspök úr…

S ha már a lelkészeknél tartunk, engeszteljük ki Bakó Lajos útika­lauzunkat, aki 33 éve él itt, és Márokpapi mellett ő látja el a Csarodai és a Beregsurányi Hitközségben is a lelkészi feladatokat. Még egy kis kitérő: beszélgetés közben felelevenedik egy itteni szép karácso­nyi szokás, amikor felkerekednek a hívek, több csoportban kántálni indulnak katolikusok és reformátusok egyaránt. Zeng az ének és a sok jókívánság karácsonyeste az egész faluban az Úr és egymás di­csőségére. Nézegetjük a szép, újjávarázsolt templomot, amely góti­kus stílusban épült, mint említettük, a XIV. század elején. Hajdan az egész templomot belül és kívül freskók díszítették, amelyek aztán 1937-ben a felújítás alkalmából megsemmisültek. („Szép munka” le­hetett! Talán tanítani is kellene, hogy így nem szabad.) A freskókból a templomfal déli részén valami látható, amelyek a csarodai templom festéséhez hasonló motívumok: indák, tulipánok és más szépségek. De ne vágjunk elébe a dolgoknak. Tudjunk meg néhány fontos infor­mációt a templom előéletéből:

A templom első említése az 1332-35. évi pápai tizedjegyzékben szerepel. Ebből lehet arra következtetni, hogy valamikor az 1330-as évek elején épülhetett az akkor rendkívül elterjedt alaprajzi elrende­zésben és formai kialakításban. A közelmúltban végzett kutatások kiderítették, hogy a templom teljes belső tere ki volt festve alakos falképekkel, a bibliából vett jelenetekkel. Szerencsére ezekből a fal­képekből néhány töredékesen megmaradt, és a restaurálás után újra élvezhetővé válnak. A templom a XVI. század második felében a re­formátusok kezébe kerül, akik 1641-ben gyönyörű mintázatú rene­szánsz virágos motívumokkal festették ki az épületet. Ezután hosszú időn át nincs információnk róla. Azt viszont tudjuk, hogy a templom 1939. július 16-án villámcsapás következtében leégett. A következő években helyreállították ugyan, de ez a helyreállítás megszüntette eredeti jellegét, karakterét.

Az elmúlt időszakban a templom rossz műszaki állapotba került. Ezért az újabb felújítás elkerülhetetlenné vált. A tudományos kutatás eredményeit felhasználva Oltai Péter építészmérnök a középkori templom helyreállítását tűzte ki célul. Ma már bizton mondhatjuk, hogy sikerrel.

A lelkész úr nem hiányolja a látogatókat sem. Vasárnaponként megtelik a kedves kis templom, s olykor még kanadai turisták is fel­keresik. Befejezésül egy kis adalék az itt lakók becsületességéről: a templom előtt, az utcai pádon felejtettem táskámat, amelyben fény­képezőgép és magnó is lapult. Csak egy óra múlva, már Csarodán jutott eszembe, vajon hol lehet. Rohanás vissza kocsival Márokpapi- ba, de ugyanott van, ahol hagytam…

Aztán megint Csaroda, ahová illik évente legalább egyszer elláto­gatnia mindenkinek, aki a régióban lakik. Aki idetart, annak tudnia il­lik azt is, hogy jó ötszáz évvel ezelőtt jelentős hely volt Csaroda: Bereg vármegye egy évszázadon át itt tartotta gyűléseit. Az okosan megszerkesztett Csaroda című kiadványból az is kiderül, hogy a kö­zség a Szatmár-Beregi Tájvédelmi körzet szívében fekszik, s határa a beregi táj legjellegzetesebb, legértékesebb részeit képezi. A tengerszint felett a 110 méter magasságú szelíd síkságra hajdan ősfolyók szállí­tották a hordalékot. Elhagyott medrük aztán lefűződött, és mesébe illő
mocsárvilágot hozott létre. Nem véletlen tehát, hogy a műemlékek mellett a természeti értékek is rengeteg látnivalóval csábítanak.

Autóutunk közben felidézzük a Báb tava tőzegmoháján novem­berben tett látogatást. Aki itt jár, annak feltétlenül érdemes megnéz­nie Európa legdélibb dagadólápját, amely a falu határában fekszik. Persze keresünk egy idegenvezetőt is, mint például Kulcsár tanár urat, aki egy újságcikk megírásakor már volt kalauzunk. Hadd idéz­zek az akkor megjelent leírásomból néhány sort: A kis erdőcske szé­lén a víz csillog, jó lesz vigyázni, már csak azért is, nehogy a csizma a vízben maradjon. Nem győzöm útikalauzom előrelátását dicsérni, hogy kölcsönadott egy csizmát, mert nélküle a lápot bizony csak messziről csodálhattam volna meg. A vízen a tőzegmohák aranyló zöldje virít. Néhol vöröslő tőzegmohafoltok. Mindez igen ruganyos. Legnagyobb meglepetésemre útikalauzom ugrálni kezd a mohasző­nyegen, biztat engem is, ugráljak én is egy kicsit. Tovább megyünk. Mindenfelé hüvelyes gyapjúsás integet, amely ilyenkor ősszel is szép. A harmatfüvet és a fehér virágú vidrafüvet is megcsodáljuk, aztán me­gint a füles fűz és a molyhos nyír. A bokáig érő vízből felkecmergünk egy szépen tákolt fahídra, majd a másik oldalon újra vízbe lépünk, és a fő látnivalót, a tőzegáfonyát keresgéljük, amely nemrég ért be. Alig húsz-harminc méter, máris célhoz érünk, a földön lapulva jó néhány bokrocska tőzegáfonya. A bogyók piroslóak, megbújnak a levelek között. Meg is kóstolnám, ám semmi természetrontás.

Ma viszont néhány templomot keresünk fel, és nem 9000 évet utazunk vissza az időben, csak néhány százat. A műemlékek közül is a legnevesebb a Csaronda patak partján a XIII. század második felé­ben, a „Káta nemzetségbeli Gábriel idejében” épült református temp­lom: „a késő román falusi templomok egyik legszebbike”. Az Isten háza a nyugati homlokzata fölött emelkedő körerkélyes, tűhegyes, zsindelyes tornyával. A felújítások nyomán előkerült freskók ámulat­ra méltók. Áhítatos szemlénket az épületet félkörbe ölelő, romantikus hangulatú Csaronda patak partján tett sétánkkal kezdjük: érdemes szétnézni a templomot övező területen is. Régi idők ódon hangulata tehát itt kezdődhet. (Kár, hogy a kis patak nem őrizte meg természe­tes tisztaságát.) Tavasz van, itt-ott már virágok köszöntenek. Élőké- 99

rül egy fiatalasszony is. O a templom gazdája, gondnoka, régi isme-
rös. A templom körüli tavaszi munkálatokat végzi, gereblyéz, vet, vi- rágokat ültet. Hadd fogadja itt a látogatót a legszebb környezet. O kí­sér be a templomba, ad minden részletre kiterjedő idegenvezetői tá­jékoztatást.

Hajdan a templom egész belsejét színes freskók díszítették. A XVI. században a falu egész lakossága a kálvini hitre tért, 1642-ben Pernyesi Gábor gondnoksága és Szentkirályi István lelkészsége ide­jében a templomban lévő freskókat lemeszelték, és helyettük ősi élet­fás díszítések, divatos magyaros motívumok ( szívvirág, levélcsokor, nefelejcs) kerültek a falra. A freskók és a berendezési tárgyak külön­böző időkből valók. A hajó északi oldalán találjuk a legrégebbi, a XIII. századból való, s most újra előkerült rajzos, ámulatra méltó alakokat. A hajó közepén Kozma és Damján, a két bizánci orvos­szent, emblémájukkal, a gyógyszeres tégellyel. De hogy szakszerűek és pontosak legyünk, idézzük a Vendégvárót: „A szentek bizáncias jellegű, szigorú rendben sorakoznak a falon. Damján és Kozma bi­zánci orvos szentek. Péter, Pál és János apostolok, szent Anna, vala­mint Mária, ölében a kis Jézussal. Valamivel későbbiek – XIV. szá­zadiak – a kora gót stílusban épült szentély freskói, amelyek a feltá­madott Krisztust és az apostolokat jelenítik meg. A reformáció idején fehérre vakolt és átfestett templombelső falfelületét népi jellegű kék­piros levélcsokrok sora díszíti”.

Nos, hála Istennek a régi-régi, páratlan képeket nem semmisítet­ték meg, csak lefestették. „A restaurálás során végzett gondos falku­tatás felszínre hozta azt a vakolatréteget, amely közvetlen a téglafa­lazatra tapadt, annak egyetlenségét, játékát is követve. A vékony, keményen a falazatra tapadt rétegen előkerültek a templom építésé­hez közvetlenül köthető falfestések, alakos ábrázolások, keretezések, felszentelési keresztek. A feltárást megkönnyítette, hogy ezeken a szakaszokon a későbbi festés rétegek hiányoztak.”

Csak gyönyörködünk, és nem győzünk betelni a látvánnyal. Csak­hamar újabb látogatók érkeznek, egy idős házaspár. A férfi úgy nyolc­van éves, bámulatra méltó, hogy felkerekedtek, több ezer mérföldet utaztak, hogy megnézzék a csarodai templomot. Mint kiderül: Kali­forniából jöttek. Lapozgatjuk a vendégkönyvet. Idézzünk három egé­szen friss bejegyzést:

–              „Szeretettel énekelt itt a Debreceni Egyetem Konzervatóriumá­nak 2004-ben végző egyházzenész évfolyama. 2004. 03. 13.”

–              Az egri Eszterházy Károly Főiskola történész hallgatóinak ne­vében köszönjük. 2003. november”

–              „A szilágysomlyói református egyházközség lelkipásztorai kö­szönik a szíves fogadtatást.”

Köszönjük mi is, és továbbmegyünk, vissza Vásárosnamény irá­nyába, Tákosra, ahol a község ékessége a „mezítlábas Notre-Dame” fogad. Ligetes kis faluközpont, igyekvő asszonyság jő a kulccsal. Ö is régi ismerős, sok ezer érdeklő előtt tárta már ki a református templom ajtaját. Az épület alig nagyobb egy parasztháznál, s úgy ér­zed, akár kézzel elérheted a tetőt, és megérintheted a kazettás, festett famennyezetet. Ha ez nem is lehetséges, mégis igaz, hogy egészen közelről minden kis részletét megcsodálhatod. A templom a koráb­ban látottakhoz viszonyítva fiatal, csak 1760 körül építtetett. Jórészt fából és agyagból készült. Padlója döngölt agyag, paticsfalas, tetején zsindely. Szentélyével kelet felé néz. Báját egyszerűsége mellett el­sősorban a festett famennyezete adja, amely 58 kazettából áll. 1766- ban készült. Fehér alapú, zöld, sárga, fekete és vörös színekkel kom­ponált képek. A mester, Asztalos Lándor Ferenc igazi művészi ér­zékkel rendelkezett. (A szószéket is ő készítette.) Még a gondosan megálmodott tervezés nyomai is látszanak, a végleges festés előtt ce­ruzával rajzolta fel elképzeléseit. Vissza-visszatérnek a korsóból, vá­zából kihajló virágdíszes megoldások. Tulipánokra, gránátalmára, búzavirágra emlékeztető formák. A táblák keresetlen egyszerűségben sorjáznak. Bizony több műértő restaulásnak köszönhető, hogy most, 250 év múltán is ragyognak a színek, formák, s élnek a virágok.

Mint az útikalauzban olvashatjuk: „A tákosi templom ma az egyetlen olyan fából épített egyházi emlékünk, amely az eredeti he­lyén áll, keletkezése óta lényegében bolydítatlanul. Annak ellenére, hogy szűkebb környéken és az ország más vidékein sok-sok temp­lomban találunk magas művészi értékű festett mennyezetet és beren­dezést, az épület és a berendezés együttesen kimagasló értéke építé­szeti múltunknak”.

Egyszerű formák, egyszerű anyag. És tehetség, lélek, akarat. A fatemplomokat ma is megsüvegeljük. Hajdan, a XVII-XVIII. szá­
zadban virágzott a faépítészet, nemcsak Magyarországon, hanem egész Közép- és Kelet-Európábán. Balogh Ilona kutatásai szerint a történeti Magyarországon közel 450 fatemplomról tudunk, a mai Magyarország területére közülük 225 esik. Különleges világ ez, hisz míg azokban a századokban Európában már tanult mérnökök tervei szerint épülnek a templomok, addig itt „falusi ácsmesterek” építették a paticsos Notre-Dámokat. Emlékezzünk hát olykor a mesterekre is, akik soha nem juthattak el a párizsi, bécsi vagy bolognai egyetemre. Apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre szálló mesterség, talán még a honfoglalás előttről örökölve és gazdagítva a tudást.

Kísérőnk közben mesél. Arról is szól, hogy 2001 márciusában bi­zony a templomban is állt a víz. Ám, aki látja a múltat, és hisz a jö­vőben, mint például Nagy Gábor polgármester, református lelkész, mit sem törődik az árral, a templomban lévő 15 centis vízzel. O ugyanis 2001. március 24-én, Gábriel napján tartotta itt az esküvőjét.

Átgondoltan és tudatosan tartottuk akkor az esküvőnket – emlé­kezik vissza Nagy Gábor. – Az esküvő nemcsak rólunk szólt, hanem a jövőbe vetett hitet is szerettük volna demonstrálni. A hit és a re­mény fiataloknak és idősebbeknek egyaránt nélkülözhetetlen, az élet alapja.

S a jövő: pontosan december 24-én, Jézus születése napján szü­letett meg kislányuk, akit Csengének kereszteltek.

z

Hazafelé indulunk. Úgy látszik, még nem kezdődött el az idegen­forgalmi szezon, nem látni még az asszonyokat, akik népművészeti csodákat árulnak a templom környékén. Tákos ugyanis híres népmű­vészetéről is, a bereginek nevezett keresztszemes hímzés és kézi­munkák már bizonyára sok távoli országba eljutottak innen. Ily mun­kanélküli időkben, lám, még hasznos is a hagyományok ápolása, és némi pénzt is hozhat a házhoz

Alig tíz kilométer és a hídhoz értünk, s alattunk a Tisza. Bizony árad, korántsem barátságos. Nyáron kellett volna jönnünk, hogy megfürödhessünk Gergelyiugomya híres, tengerpartra emlékeztető fövenyes partú Tisza-vizében. Fürdőzők tízezrei keresik fel egy-egy hétvégén. Sok író, költő is megfordult ezen a vidéken, és oly szép so­rokkal emlékeztek az itt töltött napokra. Idézzünk fel néhányat, hadd legyen teljesebb a kép a tájról, a műemlékekről, az itt élő népről.

Szabó Pál írta: „Másodszor vagyok ezen a tájon, s mégis úgy ér­zem, hogy megint és megint átmentem rajta, annyira bennem élnek a faluk, városok, tanyák, házak, a határban, az utakon jövő-menő em­berek. Valahány falu, kastély, megannyi nagy és szép történelem. A régen elment emberek… szellem él itt szerte! S döbbenetes, hogy az emberi lélekben milyen húrokat pendít meg a szél.”

Rab Nóra: „Családiasán emlékőrzö a beregi táj, a beregi nép. A beregi zug ligetes vidéke, s a szíves szavú emberek emlékezete év­századokat őriz meg hagyományban, történelemben, gyönyörű anya­nyelvben. S annak, aki nemcsak a jelen napok krónikása, de a szép szavak gyűjtője is, talán leggazdagabb táj e hazában.”

S befejezésül idézzük a neves színikritikust, Bögel Józsefet is: „Bereg ifjúkori küzdelmeink, szerelmeink egyik kedves színtere. Egyúttal kicsit Tündérkert (Erdély) előtere is, sok-sok örömmel, re­mek emberekkel, csodálatos templomokkal és némi szomorúsággal. Bánattal, szorongással azért, mert aggódva figyeljük, miképp lehet – hic et hunc – ennyire megszállottan a történelem vastörvénye, lépései nyomán szoros határok között élni, fejlődni, értéket építeni? Úgy látjuk, lehet, s még a kapcsolatok építése is elér akár Finnországig is. Bereg számunkra mindenen túl az emberség, a kedvesség, a ritka szívélyesség szép példája is”.

Talán az unió is értékelni

mindezt!!!

A DÍJAZOTT TEMPLOM

Cégénydányád, Nagyszekeres, Kisszekeres, Kölese, Sonkád, Tiszabecs, Milota, Tiszacsécse, Szatmárcseke, Nagyar, Kisar

Újra a szatmári síkság! Illene legalább egy hetet tölteni itt, hogy megcsodáljuk ennek a csodálatos tájnak rejtőzködő szépségeit. Hátha még elmehetnénk a partiumi részre is, egészen Erdődig, Érmind- szentig…

Mindenesetre Szatmár déli része után az északi felé vesszük utunkat, keresgetjük, kerülgetjük majd a Tiszát, és igyekszünk az év­százados templomokat, kastélyokat számba venni. Utunk legelőször is a Fehérgyarmathoz közeli, Szamos-parti Cégénydányádhoz vezet, ahol a Kende-kúria található csodálatos parkjával. A kúriát Kende Zsigmond építtette 1830 körül klasszicista stílusban. A földszintes épület attikájára vésett verset Kölcsey Ferenc írta 1833-ban „Kende Zsigmond úrilakára” címmel. (A Kölcsey és Kende család rokonság­ban állt egymással. Ám a barátság nem volt mindig felhőtlen, évtize­dekig tartó jogvita is volt a két család között.)

Kölcsey disztichonjai viszont időtállónak bizonyultak, ma is ol­vashatók az épület homlokzatán:

„Alkota munkás kéz engem: s szőke Szamosnak Partjain a költő lát vala s zenge felém: Ház örökülj s vidám békével tartsad öledben Gazdád s gyermekeit s hív unokáid sorát.”

S a „hív unoka”, Teleki Sándomé Kölesei Kende Juliska nagyon szerette Cégényt. Maga is írogatott. Szikra álnéven írta első verseit,
majd később regényekkel is jelentkezett. Mint Katona Béla monog­ráfiájában olvashatjuk: Pesten, Múzeum körúti lakásában irodalmi szalont tartott, ahol a korszak sok kiváló írója, többek között Móricz Zsigmond is megfordult.

(S hogy túlságosan ne szegjük kedvünket, csak zárójelben jegyez­zük meg, hogy éppen látogatásunk idején járt a rendőrség a kastély­ban, illetve annak parkjában, mert egy fiatalember a kertben lévő kriptát előzőleg feltörte annak reményében, hogy az ott lévő három koporsóban esetleg talál valamit. Nem talált. Ám kölesei báró Kende Györgyné született Péchy Magdolna és két családtagja sírját meg­rongálta, s örök álmukat megzavarta. Kegyeletsértés – mondja a rendőrtiszt. Kegyeleti temetkezési hely – teszi hozzá gondolatait ren­dezendő).

Most, 2004 tavaszán a gyönyörű Kende-kúria parkja néhány hó­napig még a nevelőotthon ötven lakóját készteti áhítatra tavasszal, s bizony a Himnusz költője sem álmodhatott volna szebbről.

A II. világháború és az azt követő rablógazdálkodás itt is jóváte- hetetlen károkat okozott. Évtizedekig folyt a fakivágás, csonkítás, na meg a sportpályaépítés. Mindezek következtében a 100 holdas kert mára csak alig több mint az eredeti negyede, 28 hold.

Sétánkon itt némi képzelőerővel egy kicsit Amerika erdeibe kép­zelhetjük magunkat, hisz az oregoni örökzöld hamisciprus fasor ha­zája Kalifornia. Ezek ugyan a párás óceáni éghajlatot kedvelik, de az itteni klímához jól alkalmazkodnak. Lehet, hogy az óceánt a közeli Szamos pótolja? Kedvező éghajlatra talált itt a szintén Észak- Amerika keleti parkvidékéről származó selyem- és simafenyö cso­port, amelynek itteni egyedei is meglehetősen termetesek. Azután a Kaukázusból származó jegenyefenyö, szárnyasdió. Utána páfrányfe­nyő Dél-Kelet Ázsiából. Vadgesztenyék, ezüsthársak, selyemfenyök. Vajon milyen őshazáról mesélnek suttogó hangjukon éjszakánként a gyerekeknek?

Tűnődhetünk, bolyonghatunk a kúria kétszáz éves kertjében. Megkereshetjük a koronájával kúpot formázó nyugati életfát, a bor­dó-barnás piros levelű vérbükköt, a hatalmas kehelyre emlékeztető tiszafát, a lenyűgöző vöröstölgyeket, a szépen termő törökmogyorót, de a vendég minduntalan a liget közepe táján álldogáló matuzsálem
platán alá jut vissza. Ez a csodálatos platánfa mindenkit elkápráztat. A Szamoshát legszebb és legnagyobb platánfája. Csak egy gyermek­sereg tudta volna körülölelni, hiszen a törzskerülete közel hét méter, a lombkoronája meghaladja a 16 métert. Mondják, az egész falu el­férne alatta. Nem is lenne rossz ötlet lefényképezni „Platánfa lakóit”.

A kúria viszont enyhén szólva kicsit lelakott: kívül itt-ott mállik a vakolat, bent pedig kevés komfortot találunk. Halljuk, a diákok nap­jai meg vannak számlálva: 2004 júliusában kiköltöznek innen családi házakba. Lássuk be: mindenkinek jobb lesz így.

Erről győz meg Bakó Dániel polgármester úr, aki szerint az épület a jelenlegi helyzet szerint a Hortobágyi Nemzeti Park rendelkezése alá kerül. Ez persze nem túl jó a településnek, mivel így 25 munka­hely szűnne meg. Egyébként is az iskolában egyre kevesebb a gye­rek. Mindenesetre a helyi képviselőtestület állásfoglalása szerint visz- szakérnék a kúriát: vannak elképzelések, hogyan lehetne idegenfor­galmi célokra hasznosítani. Persze ehhez sok pénz kellene.

Kisétálunk a közeli Szamos partjára. Szerencsére nem árad, s a töltés itt egyébként is magas. A gát védelmében, a kúria szomszédsá­gában található a település hatalmas műemlék temploma, amely nagy valószínűséggel több periódusban épült. Cégényt már 1181-ben em­lítik az oklevelek a Szent Szűz tiszteletére szentelt monostorral együtt. Aztán később, az 1332-35-ös pápai tizedjegyzékben írnak a falu plébániatemplomáról.

A néhány évvel ezelőtti felújításkor érdekes dolgok kerültek elő. A templom nyugati felének északi, nyugati és déli falai a korai Ár­pád-kori templomokra jellemző falazati módot mutattak: ez keskeny, kézi eljárással készített téglát és vastag, oltatlan mésszel készített ha­barcsréteget jelent. Teljesen egyértelmű volt, hogy ez a templomrész igen korai időből származik. A kérdés csak az, hogy a plébánia­templomról vagy a híres cégényi monostorról van-e szó. Nehéz el­dönteni. Talán a későbbi kutatások fényt derítenek az igazságra.

A templomot 1797-ben újították meg, ekkor még barokk stílus­ban. Aztán 1832-ben keleti irányban jelentős mértékben bővítik, és z

tornyot építenek a keleti homlokzat elé. így alakul ki a 8×21 méteres belső tere, amelynek vakolt mennyezetét festett csillagok díszítik.

A templom előtt egy érdekes emlékmű, amelyet „Tekintetes N. Váradi Ajtay Károly és cs.k. nyugalm. Lovas Kapitán N Váradi Aj-

muel MDCCCXLIII”. Figyelemre méltó viszont, hogy a testvéröcs, Sámuel, az emlékmű szerint igen hosszú életű lehetett, hisz 1774- 1881. között élt.

S ha már a régieknél tartunk, említsük meg, hogy a polgármesteri hivatal előtt három emlékmű is található. Az egyik az 1914-1918. között, az első világháborúban elesettekre emlékezik. A háborús tűz­vészben akkor a faluból 33-an vesztek oda. Valamivel többen a má­sodik világháborúban, amikor a hősi halált haltak között volt Kende György is. Nemes és szép dolog, hogy ily módon is emlékezik a köz­ség azokra, akik életüket vesztették a nagy világégésben.

Megtudjuk azt is, hogy az egyik Kende-leszármazott, bizonyos Kende Gábor, aki magyar-kanadai állampolgár, évente legalább egy­szer hazajön, felkeresi az ősi fészket. Szeretne itt letelepedni, idejé­nek egy részét itt tölteni, lakást keres magának Cégénydányádon. Hi­ába, a régi gyökerek nem eresztenek…

Mielőtt Kölese és Sonkád felé vennénk utunkat, előbb még átha­ladunk Nagy szekeresen és Kisszekeresen is, ahol idilli táj fogad. Nagyszekeres műemlék református temploma különlegesen szép fekvésű. A falu közepén kiszélesedő Gögö- és Szenke patak által körbeölelt mesterséges szigeten leledzik a XV. században épült késő gótikus templom. Csonka fatörzsek, zöldellő vízinövények. Talán tündér is rejtőzködik a közelben.

Ez a templom szépen helyre van állítva, méltán őrzi a Rozsályi-

Kun család leszármazottainak emlékét. Évekkel ezelőtt azonban még a legveszélyesebb kártevő, a könnyező házigomba tenyészett a templombelsőben, és pusztította a berendezést. Csűri Lajos refor­mátus lelkész úr abban az időben sokat tett érte, hogy ma ez a gyö­nyörű templom fogadja a vidéken járó embereket.

A templom szentélyében lévő „csonka boltozat” története is érde­kes. A könnyező házigomba mélyen beeszi magát a talajba, a falak­ba. Ezért rendkívül nehéz kiirtani. Itt is erről volt szó. Elkezdődött a munka, és a padozat megbontása után sorra előkerültek a szentély bordaelemei.

Nosza rajta, akkor építsük vissza – gondolták a műemlékes szak­emberek. Persze nem minden elem került elő, és a deszkamennyeze­tet is meg kellett tartani. Emiatt részleges rekonstrukcióra került sor, amit ma minden szakember kuriózumként emleget.

Telik az idő, pedig szívesen maradnánk még ebben a csodálatos környezetben. Indulnunk kell Kisszekeresre, mert ott is érdekes dol­gok várnak ránk.

Kisszekeres temploma szintén a XV. században épült, immár téglából. Talán egy kicsit korábban, mint a szomszédos nagyszekere- si, de majdnem vele egyidejűleg. Mégis mennyire más. Szabálytalan az alakja, a belső tér sokkal tágasabbnak hat. Egyetlen hajója azonos szélességű a szentéllyel, amely a sokszög három oldalával záródik. Amikor a XVI. században a reformátusok kezére került a templom, akkor kibontották a diadalívet, és a belsőt térré alakították át.

A közelmúltban végzett teljes körű helyreállítás során visszaállí­tották az épület eredeti tetőszerkezetét, amely a régi templom arcu­latát mutatja. Egyszerű és gyönyörű!

A belsőben lévő XVIII. századi egyházi bútorok is különlegesen szépek. A szószék és a szószékkorona is álomvilágot mutat. Lenyű­göző mesterségbeli tudásról tanúskodik. Régi, Árpád-kori település Kisszekeres is. A község első írásos említése az 1181. évi cégénymo- nostori határjáró oklevélben található. A történelem ezt a falut sem kímélte. Fosztogatott itt török, tatár, na meg a német helyőrség kóbor katonái az 1660-as években. Pestis, kolera tizedelte a lakosságot. Végül pedig az árvíz rombolta le a falu jelentős részét 1970-ben.

S lám, a templom a zivataros évszázadok múltán még mindig áll, s a hit ismét erősödik!

Továbbmegyünk Kölese felé, amelynek a neve oly ismerősen hangzik, éppen nagy költőnk, Kölcsey Ferenc miatt. A nagyobbacska község valaha szigeten feküdt, ám ma már a Túr távolabb ömlik a Tiszába. Ősrégi település, már a honfoglalás előtt is lakták, erre utal­nak az itt talált régészeti leletek, amelyek a Nemzeti Múzeumba ke­rültek. Érdemes a település nevének alakulására is figyelni, egy kicsit nyelvészkedni, hisz az idők folyamán némileg megváltozott a név hangalakja. A falu nevét 1344-ben még Kwlche-nek írták, jó száz évvel később már Kewlche alakban, s csak később nyerte el mostani
formáját. A XIV-XV. században már a Kölcsey-uradalom központja volt.

Nevezetessége, a XV. században épült gótikus református templom ritkaságnak számít e tájon, mivel a belső tér egyetlen teremből áll. A másik látnivaló az előtte álló, hatalmas fa harangtorony, amely „ékes­sége” a falunak. Ennek felújítását nagy érdeklődés kísérte úgy tíz év­vel ezelőtt, mert a talpazatán a korhadt gerendákat ki kellett cserélni. A harangtomyot ennek érdekében hévéremelökkel úgy egy méterrel megemelték, s így kapott új alapzatot. Császárfája viszont egyetlen fá­ból készült. A két utca kereszteződésénél álló plébánia portájának aj­taja nyitva, a lelkész ugyan az iskolában tanít, de éppen kertészkedő felessége készségesen kalauzol a templomban, amelyre bizony már rá­férne egy kis felújítás. Ám így is szép az egész. Nagy lélegzet: gyö­nyörű kőfaragványok, népies barokk szószék, famennyezet. Az egyik régi pad alatt megmaradt festés arról is árulkodik, hogy hajdani pom­pájában milyen lehetett a templom, a festés. Gyönyörű érdekesség a mennyezeten található ékes, koporsószerű láda, amelyen felirat tanús­kodik arról, hogy 1768-69-ben Kölcsey György és felesége, Komáro- my Anna restaurálták. A házigazdánk sokszorosított prospektust nyom a kezünkbe, amelyből azt is megtudhatjuk, hogy a templom terméskő­ből és téglából épült gótikus stílusban. A nyolcszög három oldalával záródó szentély egykor csúcsíves bolttal lehetett ellátva. Valamilyen oknál fogva a templom tetőzete beomlott, és újjáépítésekor kapta je­lenlegi formáját. A belső berendezés, főleg a karzat, különlegesen szép még így is, hogy le van festve egyszínű fehérre.

Vajon milyen lehetett akkor, amikor még ezer színben pompá­zott?

Egyébként a templom és a torony is műemlék.

Amíg Kölesén a puritánság nyűgözi le a látogatót, addig a közeli Sonkád község templomában a részletek gyönyörűsége ámít el. Az ajtaja tárva-nyitva: éppen szellőztetnek, s némi meleg is beáramlik az

✓

épületbe. így a hideg nem szegi kedvét a látogatónak. Rögtön egy oklevelet pillantunk meg a falon, amely az Európa Nostra díj-ról ta­núskodik… Ezt azok az újjávarázsolt templomok kaphatják, amelye­ket különleges gonddal, szépérzékkel hoznak rendbe… Nos, kié az érdem? Egy tájékoztató felirat ezt is elárulja: „A helyreállítás meg­
valósult 1992-97. között. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal költségén, az Európai Unió támogatásával, a református egyház és a helyi önkormányzat segítségével”. A dicséretre méltó összefogásnak meg is lett az eredménye. Szemnek, léleknek csodája a kis épület.

A szépségnek is lehet története. Mint például itt. A XV. század fordulóján késögótikus stílusban épült templom az évszázadok során folyton gazdagodik. A XVIII. században a reformáció révén elterjedt népi díszítő művészeti alkotások szépítik, a falakon változatos motí­vumok jelennek meg. A hajót és a szentélyt festett famennyezet bo­rítja, szószék és karzat készül. A látogató virágmintás ajtón lép be, ahol szintén festett asztalosmunkák fogadják. A karzatmellvédet gyönyörű életfamotívum, a karzataljat feliratos kazetta díszíti. A négy ablakot is díszítő motívumok keretezik. Aztán a különböző vi­rágmintájú mennyezeti kazetták, amelyeket 1766-ban készítettek. Egy egész napot is el lehetne tölteni itt bámészkodással, s mindig ta­lálna valami új, eredeti részletet az ember. Mint például a déli bejá­rati ajtó mellett egy „csibefejre” emlékeztető festményfélét. Percekig csodálja a látogató a szószékkosarat és a fűrészelt motívumokkal ékesített szószékkoronát. Benyitunk a parányi sekrestyébe is, ahová azért is érdemes benézni, mert régi kazettatöredékeket vehetünk szemügyre. Népies barokk? Igen! A legszebbek közül valók. Tény, hogy ez a művészet lenyűgözi az embert, csodálatos élményt kínálva olyan belső feltöltödést ad, amely hosszú időn keresztül élteti az em­bert. Persze, mit sem érnek a szavak, ezt látni kell.

Külön öröm, hogy a látogató egy kis füzetecskét is magával vihet, amelyben színes képek tanúskodnak arról, mily gazdag is ez a templom.

A látogatás végén benézünk a szemben lévő kis üzletbe, ahol a vezető örömmel újságolja, hogy éppen a múlt héten ültetett el 150 almafacsemetét. Jó hír. Az itt élők hisznek a jövőben is.

Mi is tovább haladunk, a Tisza felé vesszük utunkat, ahol további kedves kis települések gyöngysora fogad.

Tiszabecs. Itt lép be a Tisza, az oly kedves magyar folyó az or­szágba. Köszöntsük hát illően. Meg is rabolják itt kellőképpen. Sú­lyos autók és kotrógépek járnak errefelé. A látvány gigászi és megle­pő. A békés folyóban hatalmas gépek kotorják a sódert, kavicsot,
majd szállítják jó pénzért az építkezőknek. A víz, olyan helyen, ahol egyébként nem háborgatják, csodálatosan tiszta, és a folyó néhol olyan keskeny, hogy a túlsó part alig tűnik harmincmétemyire. Ám az már Ukrajna.

A határ menti faluban a középkori templom már régen odalett. Sorsa nem volt olyan szerencsés, mint társaié, amelyekről korábban írtunk, és amelyek szintén a XV. század második felében készültek. A hajdani tiszabecsi kőtemplom 1469-ben, gótikus stílusban épült, négyszáz év múlva a Tiszába omlott, majd az 1864. évi rendkívüli árvíz a templomot és a parókiát is elvitte. Az újat 1907-ben építették, és tíz éve újították fel. Most szemet gyönyörködtető. S ha már az új templomról és parókiáról van szó, merengjünk el egy kicsit a múlton: a táj bizonyára lenyűgözte a gyermek Szabó Lörincet is, aki 1908 és 1918. között minden nyarát Tiszabecsen töltötte, G. Szabó Mihály házában, aki a családi hagyományokat követve szintén lelkész volt. A gyermekkori éden szép évei lehettek ezek az esztendők, mivel a papa mozdony vezető volt, s „otthon nem literátus környezet vette kö­rül Szabó Lörincet, így érthető, hogy a művelt nagybácsi, aki maga is írogatott, óriási hatással volt rá. Tőle hallott először az irodalomról, s az ő bűvkörében kedvelte meg az olvasását is” – szögezi le Katona Béla irodalomtörténész könyvében. Tegyük hozzá, bizonyára innen fakad a költői indíttatás is. A becsi nyaralások élményeit a Tücsök­zene című verses önéletrajzában örökítette meg.

Vakációtájt, évről-évre, már régóta, s szinte mint biztos szabály, jött a meghívás Mihály bácsihoz Tiszabecsre. Ez a sáros-poros nagy falu s a városi Debrecen volt hosszú esztendőkig életem kettős kereke.

z

Es hogy mit látna ma Szabó Lőrinc, ha élne, és ellátogatna gyer­mekkora színhelyére? Nos, egy korántsem sáros-poros nagy falut. Szép új házak sora, irigylésre méltó új iskola, és az itt élők egészen másféle gondjai, örömei. A templom előtt, pedig egy obeliszk, amely

Kölese, református templom

_____________

A szatmárcsekei római katolikus templom

a Rákóczi-szabadságharc első diadalára, a Bajnok-dülön 1703-ban vívott csatára emlékeztet.

Haladjunk tovább, a kanyargós Tisza közelében, ahol az út is ka­nyargós. A Tisza kanyarulatának ölelésében egy kis falu, a diójáról híres Milota, ahol ma is oly büszkék a finom csemegére, hogy még vendégcsalogató fesztivált is rendeznek a tiszteletére. Nem is ered­ménytelenül, hisz a 2003. évi ünnepségnek több ezer látogatója volt. A jeles eseményen a hazaiak hagyományos szatmári ételekkel fo­gadták a vendégeket: kötött leves, fánk, lapcsánka, valamint diós tészták és sütemények. Tavaly volt szerencsénk a Nemzetközi Dió­fesztiválon részt venni, bizony jól sikerült. Kár, hogy a dió még nem érett be akkoriban, hogy vihettünk volna haza belőle. Sok kedves program szórakoztatta napestig a jelenlévőket. A jövőben minden év augusztus utolsó szombatján tartják majd a fesztivált – tájékoztatott Klapka György polgármester. Azt is elmesélte, hogy Milota egy má­sik kinccsel is rendelkezik, hiszen a település határában hatalmas ivóvízkészlet található. Mint a község polgármestere elmondta, kü­lönleges tisztaságú vízről van szó, amellyel terveik vannak. Hite sze­rint Európa egyik legjobb minőségű vize ez. Lejjebb, 150 méter mé­lyen palackozásra alkalmas ásványvíz bugyog, s meglehet, hogy ha­marosan a tiszta milotai ásványvizet is vásárolhatjuk majd. Termál­vizet is rejt a mély, s talán előbb-utóbb egy fürdő is létesül errefelé. A község egyébként megúszta a korábbi árvizet, a töltés időben elké­szült.

A középkori templomok után itt egy későbbi, 1793-ban átadott fogad. Késő barokk stílusú. Feltűnően szép a szögekkel tűzdelt, va­salt barokk ajtó, amely a boltozatos toronyaljból nyílik. A barokk be­rendezés (padok, szószék) is ebből a korból való. A falu régi temp­lomát az ótemetőben találták meg. Csak az alapfalai maradtak meg. Ebből következtették ki, hogy valószínűleg a XV. században épül­hetett. Köveit a hagyomány szerint az új templom építéséhez hasz­nálták fel.

S ha már Tiszabecsnél szóba hoztuk az irodalmi emlékeket, te­gyük meg ezt Milotán is, ahol a templom előtti kertben emlékoszlop hívja fel a figyelmet a község neves szülöttére, Milotai Nyilas István­ra, akit 1614-ben a tiszántúli református egyházkerület püspökévé
választottak, majd Bethlen Gábor udvari papja lett Gyulafehérváron. Aktívan részt vett a korszak hitvitáiban.

Gyakorta vendégeskedett itt Móricz Zsigmond is Sípos József re­formátus lelkész házában. Az itt szerzett élményeket hasznosította a Fáklya és az Árvalányok című regények cselekményében, amelyek­nek egy része milotai eredetű, a Galamb papné modellje pedig Sípos Józsefné, Szeles Erzsébet lehetett.

Utunkon a nagy író emléke kísér tovább. Tiszacsécsén, mint mindig, természetesen most is megállunk a látványosan egyszerű Móricz-háznál, s betérünk oda, így hajtva fejet a szegény paraszti sorból írófejedelemmé emelkedett Móricz előtt. A kedves kis ház életszerű, az asztalon még egy Nyírvidék is ott fekszik, mintha arra várna, hogy a malacok és tyúkok etetése után betérjen egy kis böngé­szésre a ház szorgos gazdája. Tudvalevő egyébként, hogy az író csak élete öt évét töltötte szülőfalujában.

Csécse azonban mindvégig tündérszigetként maradt meg emléke­zetében. „Minden ember életében a szülőföld a legszebb a világon. Bizonyára azok is csak szeretettel és hálával emlékeznek a gyermek­kor édes napjaira, akik a pesti utca kövezetén töltötték az időt, de en­gem az istenek annyira szerettek, hogy életemet egy olyan vidéken indították el, ahol valójában az idill leggyönyörűbb benyomásait kaphattam” – vallott a” Hajnali harangok” című írásában. Hálás, ta­gadhatatlanul hálás a nagy írónak ez a megye. Nem csak a csécsei ház falán elhelyezett emléktábla és az emlékkönyvbe beírt köszöne- tek tanúskodnak erről, hanem az is, hogy hány és hány középület őrzi a nevét. Szépen emlékezett meg a megye a 2002. esztendőben a nagy író halálának hatvanadik évfordulójáról. S ma is akadnak még olya­nok, nem is kevesen, akik személyesen találkozhattak az író fejede­lemmel. S hogy milyen lehetett hatvan-hetven évvel ezelőtt Csécse? Szülőfalujáról 1942-ben Móricz így ír: „… tündérsziget Csécse ott fenn a Tiszaháton, a szőke Tisza partján a hatvankét házból álló kis falu, amely úgy körül van véve gyümölcsössel, szilvásokkal, hogy ha az ember szekérrel közeledik felé, semmit sem lát belőle távolról, csak gyümölcserdöt, és annak a közepén a pompás fatomyot, hegyi­ben egy kopja gombbal…”

Tiszacsécse és környéke mai is gyönyörű. De utazzunk tovább!

Szatmárcseke, a nemzeti zarándokhely következik, Kölcsey Fe­renc faluja, ahol mindig találkozhatunk a temetőben fejet hajtó ván­dorokkal. A csekeiek az évszázadok során sok megpróbáltatáson mentek keresztül. Itt szerveződtek Dózsa György hadai is, és több Kölcsey feje hullott a porba. A kuruc időkben is mozgalmas volt er­refelé az élet: ide a tatárok még 1717-ben is betörtek. Bizonyára nem távoztak „tettek” nélkül és üres kézzel. Aztán pestisjárvány tizedelte meg a népet. A református templom egy 1865-ben pusztító tűzvész­ben égett le. (Az újat 1875-ben építették.) Korábban az árvíz is gya­kori úr volt a vidéken, szerencsére a Tisza szabályozásával és a Túr­csatorna elkészítésével megszűnt az árvízveszély.

A híres szatmárcsekei temetőben hajtsunk fejet azok előtt, akiket a történelem viszontagságai tizedeltek. A református temetőt egyéb­ként 1973-ban nyilvánította védetté az Országos Műemléki Fel­ügyelőség. A régmúlt hagyománya még ma is él. „A fekete fejfák csónakra, emberi profilra emlékeztető kiképzése egyedülálló.” Az életet utazás követi – vélekednek sokan. „A víz mint éltető elem, az ember és a csónak – mellyel a mindennapi élelmet keresi – együtt jelentették az életet, de együtt hordozták a halált”. Erdész Sándor le­írásából megtudható, hogy e fej fák úgy készülnek, hogy három méte­res tölgyfarönköket hatszögletűre faragnak. Fejrészüket hegyesre vágják, s az a feliratul szolgáló laposra vágott rész fölött előredől. Mai néprajzi ismereteink szerint a magyar faragott fejfák mint sírje­lek a XVI. században honosodtak meg. A szatmárcsekei fej fatípus pedig a most ismert díszítésével a XVIII. században alakulhatott ki. A helyi hagyomány szerint viszont a XIX. században egy vízbe fúlt legény sírjára állítottak először csónakfát.

A temetőben természetesen hajtsunk fejet a Himnusz írójának fe­hér márványoszlopokból készült síremléke előtt. Kölcsey egyébként 25 évesen került a családi birtokra, és élt itt haláláig némi megszakí­tással. Katona Béla írásából tudjuk, hogy noha Szatmárcseke neve elsősorban Kölcsey nevével és a Himnusszal kapcsolódott össze, ám többször meglátogatták itt barátai: Szemere Pál és Wesselényi Mik­lós. De szatmári időzése során, 1846-ban Petőfi is felkereste a csekei temetőt, hogy meglátogassa a „szent sírt”

Szatmárcseke egyébként országos ünnepség színhelye minden év január 22-én, a Magyar Kultúra Napján…

S ha már korábban annyi balszerencséről volt szó, említsük meg, hogy a vörös kakas a múlt évben is fölszállott a helyi római katolikus templom tetőzetére nyár közepén, s bizony egy gondatlanság miatt csúnyán leégett a tető. Pedig már minden kész volt. A bádogosok az utolsó simításokat végezték a tetőn, amikor a tetőtérben tűz ütött ki, hogy mi okból, azt a rendőrségi nyomozás sem tudta kideríteni. A kár meghaladta a 15 millió forintot. Most már újra teljes szépségében pompázik az 1814-ben épült római katolikus templom.

A gyülekezet plébánosa, Marosi Balázs egyébként a korábbi árvíz során elévülhetetlen szolgálatot tett a kárpátaljai és a szatmári része­ken.

Nagyaron is megállunk a református templom előtt, ahol nem kis ijedtséggel tapasztaljuk, hogy vízelvezető árok fogadja a látogatót. Ehhez engedély kellene, hisz a templom körül temető lehetett hajdan, s bizony nem árt az óvatosság. A református templomot a XIV. szá­zadi gótikus kápolna falainak felhasználásával építették a XIX. szá­zad közepén. S a meglepetés itt sem maradt el, ugyanis a közelmúlt­ban végzett renoválás során XVI. századi freskók kerültek elő. A fal­képeken Krisztus szenvedésének történetét alkotta meg a művész, kétsoros elrendezésben. Kivehető az Utolsó vacsora képe, a tálon egy parányi bárány. A másik freskón a betlehemi bevonulás tűnik fel. Kevés ilyen reneszánsz falfestmény maradt meg Magyarországon, ezért is igen értékes.

A határban természetesen mi is felkeressük az út mentén álló Pe- tőfi-fát is, amelyet nem kímélt az idő. Többek között villámcsapás érte, azután tűz pusztította 8-9 évvel ezelőtt. Mint mesélik, gyerekek mókusüldözés közben gyújtogattak, így kapta meg az utolsó döfést a héthatáron oly híres Petőfi-fa. Ma csak a csonkja látható. Tudvalevő, hogy e fa alatt ihlette meg a folyó Petőfit is, és a fához kötődik a nagy költő Tisza című verse, ám ezt a költeményt minden hiedelem­mel ellentétben néhány hónappal később, 1847 februárjában Pesten írta meg.

Az alig nyolcszáz lelket számláló falucska ezen kívül még három kastéllyal, kúriával dicsekedhet, és nem is akármilyennel, hisz az
egyikben Petőfi Sándor is vendégeskedett barátjánál, Luby Zsig- mondnál. Ma a háromból kettőt nagyjából rendbe hoztak. A Kende Zsigmond-féle kastély még felújításra vár.

Korábban alkalmunk volt a régi idők egyik szemtanújával is elbe­szélgetni, aki hatvan évvel ezelőtt dolgozott a hajdani tulajdonosnál, Luby Gézánál:

– Csodálatos épület volt, a legpazarabban berendezve. Gyönyörű volt a kert, pompás virágházzal. A nagyságos úr sokat adott a kertre, olyannyira, hogy még Kanadából is hozatott ide fákat. A kert, a bir­tok olyan volt, hogy kocsikázni lehetett benne. Sokan ették a gazda kenyerét, akadt nála munkaalkalom bőven. A parádés kocsistól a disznópásztorig sokan dolgoztak itt”.

Ezt a harmadik kastélyt az önkormányzat szeretné visszaszerezni. Mint Balogh Zoltán polgármester elmondja, iskola lenne itt, vagy idősek napközi otthona.

Nagyar után Kisar következik. Különösen nyáron érdemes ide­jönni, na meg a szemben lévő Tivadarra, ahol kijelölt strand találha­tó. E település határa is a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzethez tartozik. Említsük meg, hogy a Tisza árterületében 50 hektáros gyü­mölcsös fekszik, ahol dió és szilva mellett több ősi almafaj „gén­bankként őrzi a régi gyümölcsfajtákat”.

A tivadari Tisza-part nyaranta csábító fürdési lehetőségével már a Tisza-hídról is feltűnik. A mai lapályos part valósággal idilli, nem véletlenül népszerű errefelé a falusi turizmus.

Kastélyok tündöklése

ÉS HANYATLÁSA

Baktalórántháza, Vaja

A templomok után kastélyok. A Szatmári síkság után a Nyírség. Mai utunk rövidebb lesz talán, de kalandozásban ígéretes. Nyíregy­házáról indulunk ismét, nem könnyű az első kilométereket megtenni: útépítés van. Oros felé haladva bizony csak lépésben közlekedünk, sebaj, a türelem rózsát terem, egy-két év múlva szélesebb lesz az út, s gyorsabb lesz a haladás. A látnivaló egyelőre nem sok, talán csak annak örvendhetünk, hogy lám, a nyírségi ember mily leleményes, sikerült a futó homokot megszelídíteni; még ma is kapós a piacon a nyírségi alma, dohány és burgonya. De vajon így lesz ez az unióban is? Utunk elején almáskerteket látunk, később egy mesterséges ha­lastavat, aztán úgy harminc kilométernyire megváltozik a táj, Bak­talórántháza következik gyönyörű erdejével.

A 41-es út ezen az erdőn vezet keresztül. A lombos fák átnyúlnak és összeérnek az út felett, mintha egy román stílusban készült, zöld z

kárpittal borított alagútban járna a vándor. Érdemes itt minden év­szakban lassabbra fogni a haladás ütemét, esetleg megállni néhány percre az egyik parkoló pihenőjében. Ha van időnk, tegyünk egy rö­vid sétát az erdőben, és élvezzük a tiszta levegőt. Na persze már ta­vasszal, nyáron vagy ősszel. Sétánk akár hosszú is lehet. Az erdő­tömb ugyanis a Nyírség egyik legnagyobb összefüggő erdeje, amely­nek kiterjedése 1650 hektár, s Ofehértó és Baktalóránháza között hosszan elnyúlt alakban helyezkedik el.

Gondolatban egy kicsit a múltban is elkalandozhatunk. A terület­ről már a XV. századból maradtak fenn feljegyzések, 1420-ban a Baktay-család a birtok gazdája. Az évszázadok során sok tulajdonos
váltotta itt egymást, birtokoltak itt például a Báthoryak és a Károlyi­ak. A XIX. században került a Dégenfeldek kezébe, akik óvták, vi­gyázták az erdőt (Gróf Dégenfeld Chomburg Imrét a baktai erdő megmentőjeként emlegetik, neki 1894-ben még kőemléket is állítot­tak, amely a mai napig is hirdeti az elődök erdőszeretetét). Róla és feleségéről egyébként Barabás Miklós készített ragyogó portrét. A kép a miskolci Hermann Ottó Múzeumban látható. Az olajfestmény a három serdülő lányt is ábrázolja. Szimpatikus, bájos család. Dégen­feld Imréné neve más miatt is fennmaradt: 1848-ban ő adta át Nagy- kállóban azt a zászlót a szabolcsi önkénteseknek, amely alatt számos győztes csatát vívtak.

A család a hajdan gyönyörű kastélyparkban élt, amely most, jó néhány sorstársához hasonlóan csipkerózsika álmát alussza, az enyé­szet birodalmához tartozik. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 55 jelentős kastélyról és ezekhez tartozó kisebb-nagyobb parkokról van tudomásunk. Sajnos az 55 kastélynak több mint fele megsemmisült, vagy részben tönkrement. A kastélyok többségét lebontották, a par­kokat felosztották házhelynek. A szerencsésebbek közé tartozik pél­dául Vaja, ahová ma is igyekszünk. Ám alig maradt hírmondó.

De térjünk vissza Baktához, a Dégenfeld kastélyhoz, amelyről egy húsz évvel ezelőtt megjelent útikalauz azt írta hogy, „a baktaló- rántházi park jelenleg Szabolcs-Szatmár-Bereg megye leggondo­zottabb és legszebb látványt nyújtó tájképi stílusú kertje. Minden év­szakban különleges élményt nyújt a látogatóknak és pihenőknek. A telepítők a természeti-esztétikai élmények koncentrált megvalósítá­sára törekedtek. A kastélyparkot a kor ízlésének megfelelő angol­kertnek formálták meg. Vasfa, vérjuhar, magyar kőris, virágos kőris, mézgás éger, amerikai mocsártölgy. Több ezüsthárs is jó száz éves múltra tekint, s „néhány kocsányos tölgy a telepítés előtti időszak hírmondója, 300 évet megélt famatuzsálem”.

Maga a kastély pedig sok titkot hordoz magában. Még soha nem kutakodott senki, hogy kiderítse ezeket a titkokat. Pedig bizonyára sok meglepetéssel szolgálna mindannyiunk számára, ha fény derülne a múlt eseményeire.

Feltehető, hogy a jelenlegi épület a Barkóczy-család középkori kastélyának felhasználásával épült. Erre a pincében lévő boltozati
rendszerek és a felhasznált téglák anyaga utal. A levéltári anyagok szerint a ma álló épületet 1840-1850 körül gróf Dégenfeld Imre építtette klasszicista stílusban.

Az egy emeletes kastély homlokzatai egyszerűek, a klasszicizmus tisztaságát és eleganciáját hordozzák magukon. Az épület hosszú tö­megét a két szélen egy-egy, a falsíkból kiugratott épülettesttel, sarok- rizalittal oldották fel. A bejárattól jobbra és balra 5-5 ablakot he­lyeztek el, és ugyanígy alakították ki az emeleti részt is.

A belső tereket az elmúlt időszakokban erősen átalakították. A kastély egykori szépségére a lépcsőház és néhány megmaradt, míve­sen készített ajtó utal. Nézelődés közben azon tanakodunk, hogy az ember, aki szebbnél szebb dolgokat készít, és aki csodákra képes, vajon miért nem tiszteli a mások által létrehozott értékeket. Biztosan tudjuk, hogy valamikor pompázatos volt ez a kastély is.

Napjainkban azonban egészen mást tapasztalunk: aki most látja a kastélyt és parkját, azt biztosan elszomorítja elhanyagoltsága. A kastély falai omladoznak, a berendezéseket szerteszét hordták, s még a vezetéknek is nyoma veszett. A hajdani orvoslakásokat állítólag aládúcolták, nehogy összerogyjon az épület. A kastély bejáratánál egy gyönyörű nőt ábrázoló magányos szobor szégyenkezik; minden­felé pusztulás. Az évszázadokon át ápolt parkot gaz és csalán nőtte be, lépni sem tudunk tőle. Joggal énekelhetné itt Marlen Dietrich-. – Hova tűnt a sok virág? És megvan-e még a vasfa, nem dőltek-e ki a páfrányfenyők, vagy nem száradtak-e ki a magnóliák? Ki tudja. Megkeresni lehetetlen ebben az összevisszaságban, ahol mindenfelé kullancsok és szúnyogok. Elszomorodna a Dégenfeld család bárme­lyik sarja, ha most látná a lepusztult kastélyt, megyénk talán legelha­nyagoltabb védett területét.

De ne menjünk olyan messze! Tudvalevő, hogy közel ötven évig itt, e helyen, ennek az épületnek a falai között tüdöszanatórium mű­ködött. Boldog, szép évek, hajdan sok tüdőbeteg talált gyógyírt gyó­gyíthatatlannak vélt bajára ebben a pihenésre, gyógyulásra ideális, gyönyörű környezetben. Sikerült megtalálni Dr. Nagy Géza tüdő- gyógyászt, aki húsz évig, 1957-től 1977-ig volt az intézet igazgatója, felesége pedig szakorvosa. A főorvos úr ma Dunakeszin él, élete leg­szebb, legeredményesebb éveit töltötte a baktai szanatóriumban.

„Basilica Minor” a máriapócsi görög katolikus templom

A megye legjelentősebb barokk épülte a nagykállói vármegyeháza

Emlékeit felelevenítve beszámol arról, hogy a háború után nem volt Magyarországon olyan kórház, ahol a tüdőbetegeket ápolhatták vol­na. A megye akkori vezetői döntöttek úgy, hogy a baktai kastélyt szanatóriummá alakítják. Az államosított épület kifosztottan, elha­gyatottan állt, valahogy úgy, ahogy most. 1946-ot írtak akkor, és a mill-pengő nem sokat ért. A helyi és környékbeli iparosok társadalmi munkával kezdték meg az újjáépítést, és részvényesek is akadtak. A falu apraja-nagyja napokig hordta a törmelékeket. A hiányzó ablako­kat beüvegezték. A feltépett intarziás parkettát téglával pótolták. A katonaság kiselejtezett vaságyakat adott, és némi ágynemű is akadt. Megkönnyítette a „falujárást”, amikor egy szekérrel és egy sánta ló­val gazdagodtak. A baktaiak a nemes célra szívesen adakoztak.

Kezdetben a faluból hordták a vizet, később kutat fúrtak. A szo­bákban petróleum pislákolt. Az aggregátor beindításával vált lehető­vé a röntgen-átvilágítás. Előbb csak egy bátor orvos és néhány dia­konissza volt, majd egy-két szorgalmas munkás is akadt. 1946. no­vember 10-én nyitották meg a 120 ágyas kórházat. Kezdetben kato­nai módra, az udvaron üstben főleg egy tál ételt főztek, majd raktak egy kemencét. Az ágyneműt az udvari teknőben mosták, a ruhát pe­dig a padláson szárították.

Az akkori körülmények inkább éjjeli menedékhelyre, mint kór­házra emlékeztettek, de a betegek nem követelőztek. Ám szaporod­tak az üzemeltetés gondjai, csőd szélére sodródott a kórház. A veze­tők még Rákosi Mátyáshoz is bekopogtattak, de amikor ő hírt kapott a kórház nyomorúságos állapotáról, segítség helyett megtagadta a kórháztól a neve használatát. Szerencsére a megye magára vállalta az üzemeltetést, és a menedékházból lassan valóban kórház lett. Sajnos a tüdőszanatórium nem élhette meg az ötvenedik jubileumot, egy év­vel korábban, 1995-ben megszüntették. Azóta nincs a kastélynak és a parknak gazdája.

Természetesen megkerestük a baktalórántházi önkormányzat kép­viselőjét, aki arról számolt be, hogy szeretnék mihamarabb megsze­rezni a kastély kezelésének jogát. A helyiek tervei szerint a park és az építmény idegenforgalmi célokat szolgál majd. Ám ehhez pénz is kellene. Csak remélni lehet, hogy a közel tíz éves csipkerózsika álom

véget ér, és egyszer majd régi pompájában ragyog újra a kastély, és a leírásokban is idézett, védett parkja.

Akárcsak a vajai Várkastély. Bizony igencsak meglepődne a ne­mesi Vay család bármelyik feltámadt tagja (mondjuk Vay AJám, Mi­hály, Dániel, vagy Miklós esetleg gróf Vay Ábrahám), hogy a 21. század minő komfortjának kiváltságaival rendelkezik az Úr 2004. esztendejében az ősi fészek. Vízvezeték, központi fűtés, gáz. Na de haladjunk sorjában…

A mostanában oly gyakran ünnepségeknek helyt adó várkastély megszépülve, megújulva fogadja a látogatót Vaján. Bizony. Hála Is­tennek, már csak fényképek tanúskodnak arról, milyen volt öt vagy öt­ven évvel ezelőtt a hajdan oly szép napokat látott műemlék. Omladozó falak, megfáradt támfalak, lepergett festék. Most viszont ragyog az egész épület. Ha az ember Mátészalkára tart, és nem Vaja az úti célja, még akkor is érdemes néhány percre letérni a kastély felé, hogy meg­csodálja vagy vendégeinek megmutassa a példásan rendbe hozott műemléket. Visszafogott, de ragyogó színek, bent pedig példás tisz­taság és rend. Jó szelet és állami támogatásban busásabb időt fogtak ki a kastély mai „gazdái”, hogy megvalósult a rég várt felújítás.

A kastély egy kicsit maga a magyar történelem. Kiemelt állami tulajdon. A várkastélyt családi hagyomány szerint 1418-ban építette Vay Abrahám, aki abban az évben címert és pallosjogot nyert Zsig- z

mond királytól. Am a kutatások után most már biztosan tudjuk, hogy a Vay család szigorú, tömbszerű kúriája a XVI. században épült.

Első említése 1554-ből származik. Aztán a Vay család bővül, z

gyarapodik, bárói ágak alakulnak, Abrahám atya pedig 1830-ban a grófi rangot is elnyerte. Az ország más részein is megtalálhatók a Vayak, de a család legjelentősebb része Szabolcsban, az ősi birtokon székel.

Molnár Sándor múzeumigazgató okos füzetéből megtudhatjuk, hogy a XVII. században nagy átalakítást végeztek az épületen. El­bontották a födémeket, és helyettük a pince, a földszint és az első emelet fölé boltozatot építettek. Aztán később megépítik az északi saroktomyot, amely 1650. június 28-ára készült el, és egy kicsit for- másabbá varázsolta az épületet. A XVIII. század elejére tehető a déli torony építése. Mindkét torony védelmi célokat szolgált, hiszen a to­
rony lőréseiből, ablakaiból a hosszanti falszakaszokat folyamatosan golyózápor alatt tarthatták. Aztán hanyatlás következik, a XVIII. század végén és a XIX. század elején a várkastély lakatlanul áll, ro­mos állapotba kerül. Néhány évtized múlva ismét használatba vették, és koraromantikus stílusban helyreállították. Kiforgatták korábbi re­neszánsz jellegéből. Több helyiséget megosztottak, új falakat emel­tek, új nyílásokat törtek, majd a század végén újabb jelentős építke­zés folyt, de akkor már külső megjelenésében nem változott az épü­let. Ekkor készült a Rákóczi-terem mennyezeti freskója, amelyet a millennium évében, 1896-ban festett Lohr Ferenc. A hatalmas fest­mény a magyar történelem szomorú emlékének, a nikápolyi csatának az eseményeit eleveníti fel. 1396. szeptember 28-án ugyanis ott verte meg Bajazid szultán Zsigmond királynak 90 ezer főnyi seregét.

A múlt esztendőben, 2003-ban viszont a magyar történelem egyijc legdicsöbb eseményére emlékeztünk, hiszen tavaly volt háromszáz éve, hogy a tiszaháti felkelők kibontották a Lengyel országban bujdo­só Rákóczitól kapott zászlaikat. A vajai várkastély fontos tárgyalások színhelye lett. A nagy fejedelem – bizonyára tele lelkesedéssel és nemes gondolatokkal – maga is megfordult a kastélyban, hiszen 1703 júliusában a Vay testvérekkel tanácskozott. A Vayak szívvel-lélekkel Rákóczi mellé álltak. ,Másnap már 800 nemes szállt táborba, s alig egy hónap elteltével a megyei nemesség egész udvarral vette körül a nagyságos fejedelmet” – meséli erről az eseményről az igen tehetsé­ges író leszármazott, Vay Sándor, akinek eredeti neve Vay Sarolta volt. A magyar történelem dicső esztendei következtek. Nyolc évvel később II. Rákóczi Ferenc a korábbinál sokkal szomorúbb tanácsko­záson vett itt részt, majd ezt követően Lengyelországba, később Ro­dostóba távozott, ahonnan már sohasem tért vissza. A nagyságos fe­jedelem két vajai látogatását az épület falába helyezett emléktáblák is megörökítik.

Vay Ádám családjával a megfelelő biztonság garantálása nélkül indult el Lengyelországba, ahonnan többet nem jöhetett haza, s a száműzetés szegénységében rendkívül rosszul érezte magát. Felesé­ge, Zay Anna – aki igen tehetségesen írogatott – igyekezett tartani benne a lelket.

Maradva még egy kicsit a történelemnél, az utóbbi évtizedek eseményeinél, mondjuk el azt is, hogy a várkastélyt mint állami tu­lajdont 1945 után vette kezelésbe a község – tájékoztat Molnár Sán­dor. Az épületben helyezték el az óvodát, a napközi otthont, több tantermet, orvosi rendelőt, lakást, sőt borbélymühelyt is. Ez végső soron megakadályozta a kastély további romlását. Jó negyven évvel ezelőtt, 1962 táján a helyreállítási munkák idejére az épületet teljesen kiürítették, majd 1963 márciusában átadták a Megyei Múzeumok Igazgatóságának azzal a céllal, hogy az épületben létesítsen múzeu­mot. Alapítója Molnár Mátyás volt, aki „annak szentelte életét, hogy a kis falu becses műemlékében a semmiből gazdag múzeumi gyűj­teményt hozzon létre kiegészítve a látnivalókat a szoborparkkal és tájházzal”.

Vaján később kialakítottak egy kortárs képzőművészeti gyűjte­ményt is, Váci Mihály és testvére, Váci András ügybuzgóságának kö­szönhetően. A képtár alapja adományozással teremtődött meg 1966- ban, s ma már több mint ötszáz művel dicsekedhet. A harminc éves múlttal büszkélkedő alkotóház aztán nemzetközi művészteleppé nőtte ki magát. Az igazgató ekkor már az utód, Molnár Sándor volt, aki édesapja szellemében tevékenykedik ma is. A művésztelepnek köszönthetően sok alkotás örökítette meg a táj szépségeit. (Minden­képpen említést érdemel az is, hogy a Vay család néhány éve tartott világtalálkozója után Kari Vay értékes metszetgyűjteménnyel aján­dékozta meg az ősök emlékét őrző múzeumot.)

Ma is Molnár Sándor kalauzol minket nagy lelkesedéssel a meg­szépült kastélyban. Az újjáépítés 1996-ban kezdődött – magyarázta. A Kincstári Vagyonigazgatóság évente 10-15 milliót szánt a nemes célra, aztán a Széchenyi terv is segített. Összesen 440 milliót kaptak és költöttek a várkastély helyreállítására. A tetőtől a pincéig mindent újjávarázsoltak. A földszinten gyönyörű kőlap burkolat, feljebb táb­lás parketta figyelmezet: a látogató adjon a tisztaságra. Kellemes meglepetésként a várkastély is megajándékozta valamivel a felújító­kat: az első emeleten a mennyezet vakolása alól előkerült egy kü­lönleges sgraffito, amelyből a vár egykori lakóinak igényes ízlésére is következtethetünk.

Unikummá és a magyarországi reneszánsz pótolhatatlan értékévé teszi ezt a sgraffitot, hogy egészen más technikával készítették, mint ahogy egyébként szokás. A díszítése is ritkaságnak számít, mert a növényi és geometrikus formákat az úgynevezett rátétes díszítőele­mek köréből választotta a készítője.

A korszerű villanyvezeték kiépítése mellett a teljes épületet fűt- hetővé tették, így télen is látogathatók a kiállítások. A XVII. századi arculatot mutató első emeleti nagyteremben akár a Nagyságos Feje­delem is tanácskozhatna. Konferenciák megrendezésére is kitűnő hely, de akár esküvőt vagy más társasági összejövetelt is lehet itt tartani. A második emeleti díszterem más hangulatot áraszt. Ez már a XIX. század végét, a millenniumot idézi. A háttérben Zsigmond ki­rály képe, bizonyára ő is áldását adná a fiataloknak.

Márciustól több kiállításban is gyönyörködhet itt a látogató. Az egyikben a Rákóczi-szabadságharc tiszaháti eseményeit követhetjük nyomon. (Mily pompás lenne itt történelem órát tartani!) Az empire stílusban berendezett teremben XVII – XIX. századi festmények rö­pítenek és andalítanak minket a múltba. Egy másik teremben idősza­ki kiállítások váltogatják egymást, ahol bizonyára sok érdekesség nyűgözi le a látogatót. Visszakerültek a reneszánsz ablakok, és lőré- sek teszik izgalmassá az épületet, amelyek a kastély védelmében komoly szerepet játszottak.

Ha már a védelemről van szó, akkor mint érdekességet meg kell említeni, hogy a várkastélynak a földszinten eredetileg nem volt be­járata, csak az első emeleten, a mostani lépcsőfeljárat helyén. Ez az állapot egészen a XVIII. század végéig fennállott, amit egy akkori­ban készített metszet tanúsít. Az emeleti bejárathoz lépcső vezetett fel, amelyet veszély esetén vagy felhúztak az épületbe, vagy fel­gyújtották, megsemmisítették. A feljáró lépcső alatt mély, vízzel teli árok volt, amelyben kihegyezett facölöpöket helyeztek el. Ez az úgy­nevezett „farkasverem” a bejárathoz való feljutást nehezítette.

A történelmi hangulatot árasztó várlátogatás után tegyünk egy sétát a kastélyparkban is. Az épület előtt gyönyörű virágok köszöntik a lá­togatót. Aztán az évről évre bővülő szoborpark: 12 mellszobor mellett haladhatunk el, amelyek a kuruc generálisokat, történelmünk nagyjait
ábrázolják. A legközelebb, novemberben felavatandó szobor Mikes Kelement idézi.

Hátul valóságos erdő fogad. Az évszázados fák méretükkel is te­kintélyt parancsolok. Hatalmas hársak, tölgyek. Juharfélék és a szo­morú kőris húszméteres példányai.

Aztán dzsungel, némi összevisszaság. Régen bizony nem ilyen lehetett a park, amelynek a végében egy futballpálya foglalja el a park egyrészét. Ám a levegő tiszta, és a séta üdítő. A kastély látvá­nya pedig mindenért kárpótol.

Sétáljunk el még mindenképp a XIV. század végén épült – puri­tánságában is pompás – református templomhoz. A gótikus eredetű épülethez 400 évvel később kétszintes tornyot is építettek. A Vay család emlékét itt is gondosan ápolják. A torony oldalain a Vay csa­lád címere, a templom előtti parkban áll Vay Ádám obeliszkje, csú­csán kiteljesedett szárnyú turullal.

A RANGJÁTÓL MEGFOSZTOTT MEGYESZÉKHELY, RANGOS BÚCSÚJÁRÓ

Nagykálló, Kállósemjén, Máriapócs

Első nyírségi utunkra húsvét ünnepe után indulunk. Illene már a böjti szeleknek támadásukat abbahagyniuk, de nem teszik, pedig áp­rilis közepe van. Kellemetlen. Az eső is csepereg immár harmadik napja, de ez legalább jól jön a vetésnek. Különösen errefelé, a nyír­ségi homokon, amelyen amúgy sem terem sok minden, de amit a föld kínál (például alma, burgonya, rozs és dohány), az különleges. Talán majd az unióban is értékelik. Mindenesetre a gyakori tavaszi esőzé­seknek megvan az eredménye, üde, zöld a határ, a bokrok is színe­sednek. Már elvirágzóban az aranyeső, de tart még a barackfavirág- zás, és a korai cseresznye bimbói is pattanóban. Vörös- szilvafák vi­rágkoronáinak pompája minden mennyiségben,

Nyírség. Hatalmas terület. Ezen a tájon szinte bármerre is veszi útját az ember, a Nyírség legvégén a Tiszával találkozik. Északon a Tisza kanyarulata, észak-keleten és nyugaton megint a szeszélyes folyó, délen viszont a Hajdúság. Ennek megfelelően folyóhordalék mindenütt: homok, homok, homok. Talán ez tette konokabbá az itt élőket, hisz nem volt könnyű errefelé a mezőgazdaságból megélni. A Nyírség azonban búvó szépségeket is rejt, mint például a már koráb­ban említett baktai erdő vagy Harangod, amelyet ma is fel kívánunk keresni.

A kellemetlen időben elsőként Nagykállóban, a Nyíregyházától úgy 15 kilométernyire fekvő történelmi városban, a hajdani megye­székhelyen állunk majd meg.

Áthaladunk -a Nyíregyházához csatolt Borbányán, ahol mindig találunk valami újdonságot. Most épp egy gyönyörű új kápolnát fe­dezünk fel az egyik domb tetején. Araszol a kocsi, nagy errefelé a forgalom, végül a parcellázott, nyaralókkal teletűzdelt Nagyszállás után tudunk gyorsítani, azután már meg is érkeztünk Kállóba. A jól értesült a kisváros határában mindig megmutatja ismerőseinek az ín­ség-dombot, a hajdani „közhasznú munka” eredményét. A hagyo­mány szerint a 12 méter magas halmot egy aszály sújtotta évnek kö­szönheti a város. 1780-ban ugyanis akkora éhínség volt itt, hogy in­gyen gabonát kellett osztani a szegénységnek. Kállay Ferenc föld­birtokos jólelkü, de okos ember volt. Csak azzal a feltétellel volt hajlandó kölcsönkenyeret adni, ha a szorult helyzetbe került lakosság

targoncával, mosóteknővel, dézsával, szakajtóval és köténnyel ösz- szehordott halom”. Igaz-e vagy sem, nem tudni. Más leírás szerint ezen a területen hajdan vályogból épített kastély állt.

Van tehát miről társalogniuk az errefelé utazóknak, s mire mind­ezt megbeszélik, máris a káliói városközpontba érnek. Na persze, ha kellő óvatossággal vezetnek, mert ritkán találni ehhez hasonló tele­pülést, ahol ennyi kanyargós út vezet a városon át, és ahol ennyire el­rontották a központ arculatát. Nagykálló centruma építészeti lehetet­lenség. Itt található egyrészt a vidék egyik legszebb, szépen rendbe hozott barokk épülete. Az oldalán egy csúnya áruház a hatvanas-het­venes évekből, azután egy lapos ház, a másik oldalán pedig egy jel­legtelen rendelőintézet. Keresztutca erre, keresztutca arra, és persze kanyar. Ja, és itt van a buszjáratok végállomása is, amelyet már régen ki kellett volna innen tiltani. Az ám, de hová? Tanítani kellene, hogy így nem szabad városközpontot tervezni. Remek munkát végezhetne errefelé egy bátor mérnök és egy buldózer…

A város központjában viszont eligazító tábla, amely a város neve­zetességeiről tájékoztat. Eszerint: „Nagykálló a Nyírség nagy múltú települése. 1513-ban már mezőváros, majd a vármegye hajdani szék­helye, 1989-ben visszanyerte városi rangját, dinamikusan fejlődő kisvárossá vált. A látnivalókban gazdag településen található Korá­nyi Frigyes belgyógyász, egyetemi tanár emlékháza. Amos Imre, a „magyar Chagall” lakóháza, Simonyi óbester, a „legkiválóbb magyar
huszár” emlékhelye, a híres barokk vármegyeháza és három műem­lék templom. A hagyomány szerint a református templom a káliói vár megmaradt köveiből épült.”

Taub Eizik „csodarabbi” sírja egyike az ország legkeresettebb iz­raelita zarándokhelyeinek. A Harangodi üdülőközpont és jódos- brómos gyógyvizű termál strandja a felüdülés lehetőségét kínálja.

Nos, ezek közül ma a hajdani megyeházát és Harangodot kíván­juk felkeresni. Persze, illik itt megemlékezni a József Attila-díjas költőről, Ratkó Józsefről is, aki 25 évig volt a városban könyvtáros. Bizony már 15 éve annak, hogy meghalt. Felkereste őt e tájon élő minden kezdő és befutott tollforgató, író, költő. Sok jeles ember for­dult meg nála: egy alkalommal például Kormos Istvánnal találkoz­tam otthonában. Bevallom, kicsit lapított az ember, amikor az új költeményeit hozta el a „mesternek” megmutatni. Sokszor kemény z

volt. De többnyire igaza volt. Érdemes volt megfontolni a tanácsait, z

Am tudott örülni is. Viszont lelkendeztünk mi is színházi sikerei lát­tán.

Nos, a városi könyvtár bejáratánál emléktábla őrzi a nevét. A könyvtárat is róla nevezték el.

Szemben a hajdani megyeháza, a megye legjelentősebb barokk épülete. Gyönyörű palota, most kívülről éppen rendbe hozták. (Ma z

egyébként pszichiátriai szakkórház.) Építészei az Olaszországból ér­kezett Április testvérek, Salvator és Giuseppe. Az épület 1780-ban készült el. Hajdan a homlokzatát kőből faragott angyalok tartotta megyecímer díszítette, amelyre még ma is sokan emlékeznek, ám barbár kezek az 56-os forradalom bukása után leverték.

Végleges formáját csak hatvan évvel később nyerte el. Ekkor kapta a jelenlegi tetőt. Ablakait tetszetős copfstílusú díszítmények keretezik. Az épület 1747-1867 között élte fénykorát, amikor Nagy- kálló ismét Szabolcs vármegye székhelye volt. Aztán amikor a város polgárai nem engedték át a vasutat a földjeiken, sorvadni kezdett a település, és az 1876-os közigazgatási átszervezés megszüntette a vármegye székhelyét, nagyközséggé minősült vissza. Lám, mit ered­ményezhet egy rossz döntés…

Engedély kell viszont, hogy beléphessünk az épület falai közé. Hát nem leányálom egy működő pszichátriai intézményt felkeresni.
Az előtérben úgy hatvanan-hetvenen áttekinthetetlen káoszban a szakorvosi rendelésre várnak. Aztán a ránk szegeződő, vallató sze­mek mindenfelől. Kik vagyunk? Mit akarunk? Kicsit elbizonytala­nodva felvonulunk az első emeletre megtekinteni a hajdani megye­háza nagytermét, ahol 150-200 éve a megye számára oly fontos döntéseket hozták. Lehangoló, szinte semmi díszítés, csak két hatal­mas festmény – egyébként másolatok – idézi a régi idők hangulatát. Ez ma konferenciaterem, meglehetősen csúnya berendezési tárgyak­kal.(Kiderül, a terem számára készült arcképsorozat – amely Fran­cisco Wrabetz müve – több darabja a Nemzeti Galériában látható.) Szerencsére átvezetnek a mellette lévő terembe, amely most könyv­tárféle. Szép festmények, régi, de felújított díszítések. Akárcsak a lépcsőházban. Levisznek a pincébe is – no nem a hajdúk, mint 200 évvel ezelőtt -, ahol a börtön volt. Itt néhány kínzószerszámot is őriznek. Brrr! Nem volt jó rabnak lenni régen sem. Gyorsan fel a szűk lépcsőn, ki az épület falaival körülvett gyönyörű kertbe, kap­junk végre levegőt! Most látni csak, milyen nagy is ez az épület, több utca is határolja. Távozunk. Mindenfelől figyelő szemek, szemek… Nem hiába pszichiátriai intézet lakói, várják a szabadulást, a jó hírt hozót…

Térjünk be inkább hálát adni a közeli hatalmas barokk református templomba, amely a XVIII. század elején épült. Úgy látszik, ez a század az egyház erősödésének az ideje volt ebben a városban, mert ekkor épült a római katolikus istenháza is, és ekkor alakították át a Korányi Frigyes utcán található görög katolikus templomot is.

Az istápolyban ért élmények után mi inkább a szabadba vágyunk, ezért Harangodra kocsikázunk. Jól tesszük. A korai tavasz minden bűbájával fogad a természet. A lankás dombok, a kis erdőcskék és a tó: igen, itt minden együtt van, amely a Nyírség legszebbik arcát mutatja. Nem véletlenül alakítottak itt ki pihenő- és szabadidőköz­pontot, tájba illő, egyszerűségében is pompázó, fából készült épüle­tekkel. Tervezője, a Makovecz-iskolához tartozó Ekler Dezső ál­modta ide ezeket. Az elsőt, a csűrt 1986. szeptember 26-án vehették birtokba az idelátogatók, a népi kultúra kedvelői. Sok szép táncbe­mutató színhelye volt ez a „csűr”.

Az első fecskét, azaz ezt az építményt még öt követte, így most szinte egy egész kis falucska fogadja itt a látogatót, na meg azokat, akik hosszabb időt szeretnének itt sátorozva eltölteni, akik nem ide­genkednek a nomád körülményektől. Bizony, szép lehet egy nyári reggelen itt ébredni, örülni a kikeletnek, „ahol a sok szép madár szól”.

A gazda, a II. Rákóczi Ferencről elnevezett művelődési központ ezt felismerve már több éve tartja itt a Kaláris Népművészeti táboro­kat, gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Nos, hogy mit lehet itt csinál­ni? Hát nem a Majka-féléket és kedvelőket hívják meg ide, hanem a harangodi hagyományőrző táborban mód nyílik például a népi kis­mesterségek fogásainak elsajátítására. így lehet agyagozni, gyöngyöt fűzni, nemezelni, fát faragni, kosarat fonni, szőni. Na és táncolni és énekelni. A naponta „megszerzett” tudást pedig az esti táncházakban lehet felfrissíteni. Időnként pedig kemencében sült finomságokkal traktálják a kedves és friss, az egészséges levegőtől és a némi moz­gástól megfáradt emberkéket. Mindez persze nyáron lesz. De már húsvétkor is történt itt egy s más. Május elsején pedig egész napos szabadtéri színpados program várja majd az érdeklődőket. Csak ne essen az eső! Igaz, akkor be lehet húzódni a csűrbe, ahol akár három­százan is elférnek. Jó tudni, hogy a tóban fürödni nemigen szabad, ám lehet vízisportokat űzni.

Nagy reményekkel kecsegtet viszont a város gyógyvízzé minősí­tett termálvize. Több ezren keresik fel nyaranta a káliói strandot.

Még szippantunk néhányat a jó levegőből, elolvassuk a termé­szetvédelmi területre utaló táblát: való igaz, háborítatlan itt minden. Még a kis ürge is, amely megbámul minket, és láttunkra nem túl si­etősen tovakocog.

Mi is ezt tesszük. Az úton pedig megjegyezzük, hogy Nagykálló útjai olyanok, mint a történelme. Girbe-gurba.

A vele összeépült egykori falucska, Kisálló következik, majd a hajdan szebb napokat látott település, Kállósemjén.

Ki hinné, hogy Kállay Miklós, Magyarország hajdani miniszterel­nöke élete fényes, szép napjait itt töltötte.

Érdemes felkeresni az egykor gyönyörű napokat látott, volt Kállay-parkot, megkeresni a régi kastélyt. A többnyire körbekerített
park elején egy kis kápolna, ahol a Kállay-család néhány illusztris tagjának a síremléke látható. Kiegyensúlyozott, egészséges emberek lehettek, s legtöbbjük szép kort élt meg. Ősi nemzetség: valamikor a XIII. században telepedtek meg itt, ahol a birtokközpontjuk volt és a nyomtalanul eltűnt váruk.

Nem feladatunk itt most a család történetének leírása, de két Kál- layt említsünk meg. Kállay Miklóst, akire mint hajdani tanítványára joggal lehet büszke a nyíregyházi Lutheránus Gimnázium, s aki 1932 és 1935 között földművelésügyi miniszter, majd 1942. március 9-töl az 1944-es német megszállásig Magyarország miniszterelnöke volt: nyolcvan éves korában halt meg New Yorkban. (Mellszobra Nyír­egyházán a Megyeháza előtt látható.) Tíz évvel ezelőtt hozták haza hamvait a családi kriptába, ahol szülei, testvérei és felesége mellé ke­rült örök nyugalomra. Sokat köszönhet neki a település is.

ff

O ugyanis a semjéni birtokot és kúriát megehetősen elhanyagolt állapotban vette át. Autodidakta módon képezte magát mezögazdász- szá. Gyümölcsöst, szőlőt telepített, és a Forrás-tanyán még szeszgyá­rat is épített. Borpincéjét is számon tartották. Fiával, Kállay Kristóf­fal, a máltai lovagrend tagjával pedig módunkban állt beszélgetni. Nagy tudású, nemzetközileg is becsült ember.

A Kállay-kúriát, amelyet a faluban kastélynak neveznek, Kállay György építette a nagykállói vármegyeháza építésével azonos idő- z

ben, 1767 körül. Építője feltehetően Salvatore Április volt. Ezt a tényt támasztja alá az a levéltári adat is, amely szerint Kállay György 1763-ban 14 ezer zsindelyt kap kölcsön a megyétől házának lefedé­sére. A kastély korai magja a középső hat boltozott helyiség. A keleti szárny vége, az emeletes teraszos rész a XIX. század elején lett hoz­záépítve.

Mondják, valaha gyönyörű park vette körül. A parkban álló üveg­házban ritka növények díszelegtek. A fáma szerint Kállay György imádta a krizantémokat. Most egy platán- és hársfasor, néhány szo­morú akác, megöregedett fenyő emlékeztet a hajdani, nagy kiterjedé­sű parkra, amelyhez erdő is tartozott.

A többször átalakított kastély állapota ugyan elhanyagolt, de nem reménytelen. Legalábbis kívülről tűnik ilyennek, mert nem tudunk bemenni. Hatalmas lakatok, jól bezárt ajtók. Szükség is van rájuk,
sok a sétáló és a kalandot kereső gyerek… Talán lenne is bent mit kutatgatni. Kállay Kristóf emlékezéseiből tudható, hogy fent, a déli oldalon volt a három fiú manzárdszobája, de volt ott egy vendégszo­ba, fürdőszoba, tanuló és játszószoba is. A teraszon hajdan viráglá­dák sorakoztak temérdek virággal. Innen belépve a fogadószobába vagy inkább hangulatosabb néven nevezve a pipázóba vezetett a vendég útja. A kandalló előtt állt Kállay Miklós nevezetes íróasztala. Izgalmas lehetett volna például a könyvtárszobában bogarászni, ahol a fehér kandalló előtt nehéz bőrfotelekben lett volna alkalom a vas­kos és bizonyára érdekes könyvekben lapozgatni. Itt fogadta a háziúr barátait és gazdatisztjeit.

A kastély mellett sorház, kiderül, itt volt a tanyasi kollégium, amelynek története már szintén a múltba vezet. Egy idősebb semjéni hölgy mesélte, hogy ő még emlékszik a kastély pompájára, a harmin­cas-negyvenes évekre. Tőle kérdeztem meg, vajon mi lett a berende­zéssel, a sok értékes műtárggyal, könyvekkel, festményekkel.

Nos, azok nagy részét széthordták. Az is megesett, hogy valaki egy hatalmas festményt vitt haza, s mivel az nem fért otthon a falra, a disznóólba tették kerítésfélének. Előkelő helyen visítozhattak a co­cák. Ismerve a mai aukciók árait, meglehet, hogy ma több tíz milliót érne az a festmény… Több tárgyat később aztán a Kállay család visszavásárolt.

Kállósemjén után néhány kilométer, egy kanyarulat, s máris a történelmi Magyarország egyik legnevesebb búcsújáróhelyén, Má- riapócson vagyunk, ahol többször is csoda történt. Mintha most ve­lünk is ez történne. Fogyadoznak a felhők az égen, derűsebb arcával köszönt ránk a tavasz. Feldereng a nap, hamarosan már az arcunkat cirógatja. Köszönjük. A templom és környéke most csendes, hiszen ma nincs búcsú. A bazilikában egy apáca (ahogy ezt évszázadok óta teszik a kedves kis nővérek) rendezgeti az oltár környékét, friss virá­gokat helyez a vázába. A Lelkigyakorlatos- és Zarándokház környé­kén azonban némi mozgás, egy osztrák csoport éppen most indul, buszra szállnak. Bizonyára szép emlékekkel távoznak, és jól érezték magukat az egyházi fogadóhelyen. A modem, egyszerűségében is minden kényelmet biztosító ház öt évvel ezelőtt, 1999-ben épült. Kettős feladatot lát el: szállást és étkezést biztosít az ide érkező za­
rándokok számára, illetve lelkigyakorlatokat, továbbképzéseket szer­vez. Persze nem akárminek ad helyet: hanem „bibliai értéket hordozó programoknak és rendezvényeknek”. Hogy milyeneknek? Áttekint­jük a zarándokház márciusi programjait: lelkigyakorlatot tartott itt például a Svetits Katolikus Leánygimnázium, a Fráter György Kato­likus Gimnázium, a Szent Imre Katolikus Gimnázium, a Sárospataki Református Gimnázium nyolcvan (!) görög katolikus diákja, és szál­lást adtak a Hajdúdorogi Gimnázium és Szakközépiskola tanárainak és diákjainak, akik gyalogos zarándoklatra érkeztek ide. De itt tar­tották még – többek között – márciusban az ifjú kántorok továbbkép­zését, a szenvedélybetegek, a rózsafüzéresek és a szórványban élő egyházközségek lelkigyakorlatát. Nem is csodálom, hogy Kiss Antal parókusnak és segítőtársainak ezer gondja és feladata van. Ráadásul a húsvét alatt és előtt is igyekeztek az ünnepeket ezrek számára igazi lelki élménnyé alakítani.

A parókus úr a fáradtság ellenére nyitott, s örömmel tárja ki az ajtókat, és mutatja meg a lelkigyakorlatos házat, ahol 120 fő számára tudnak szállást biztosítani. Negyven személynek kétágyas, fürdőszo­bás szobában – teszi hozzá nem kis büszkeséggel. A fabútorokkal be­rendezett szobákban minden kényelem megvan, csak a televízió hi­ányzik. Már akinek! Mert ide bizony nem tévézni jön a vendég, ha­nem a lelki felfrissülés céljából. Ennek megfelelően bizonyára sok szép gondolat hangzott el a 100 személy befogadására alkalmas elő­adóteremben. Felelevenítjük a régi nosztalgikus időket, amikor a za­rándokoknak csűrökben, padlásokban kellett megszállniuk, mint haj­dan Máriának és Szent Józsefnek.

Persze bizonyára azok a búcsúk is szép emlékűek maradtak… Egyébként a kis városkában sokan élnek szíves vendéglátásból, és nem is kell sokat fizetniük azoknak, akik itt szeretnének tölteni egy­két éjszakát.

S ha már a vendégfogadásról kezdtük Kiss Antallal a beszélge­tést, azzal is folytatjuk. Megtudom, hogy Máriapócs neve még éke­sebben szóló, ugyanis a közelmúltban Európa legrangosabb Mária- búcsújáró helyei közé sorolták, Fatima, Lourdes, Czestohova, Loretta mellé. Ez bizony kötelezettségekkel jár. Szerencsére az utóbbi évek­ben hatalmas fejlődésnek indult a kis város: különösen 13 éve, pon­
tosabban 1991. augusztus 18. óta, amikoris a Magyarországot meg­látogató II. János Pál pápa bizánci szertartású Szent Liturgiát végzett magyar nyelven a kegykép előtt. (Erről a vendégházban egy hatalmas festmény is tanúskodik, ismerős arcok: a pápa mellett Keresztes Szi­lárd, a görög katolikusok püspöke áll.)

z

Atballagunk a templomba, hogy keresztet vethessünk a kegykép előtt. Hívjuk most segítségül a hajdani parókus, püspöki helynök, Dr. Bacsóka Pál leírását, mi is történt itt pontosan az Ur 1696. évében. „1696. november 4-én, miközben a kis fatemplomban Papp Dániel lelkész a Szent Liturgiát végezte, Eöry Mihály pócsi földműves arra lett figyelmes, hogy az ikonosztázon elhelyezett Istenszülő-ikon mindkét szeméből bőségesen folynak a könnyek. A rendkívüli ese­mény csodálattal töltötte el a jelenlevőket. A könnyezés két hétig szünet nélkül tartott, majd kisebb megszakításokkal egészen decem­ber 8-ig. A korabeli feljegyzések szerint a könnyezés utolsó napján olyan hideg volt, hogy a kelyhekben a bor és víz megfagyott, de Má­ria könnyei ekkor is bőségesen hullottak”.

Csoda? A hitetlenek tehetnek a szó után kérdőjelet is, ám illik tudni, hogy az egyházak sem nyilvánítanak bármit csodának. Akkor is úgy történt. 1696. december 8-án Pócsra érkezett a Tisza vidékre vezényelt császári seregek főparancsnoka, gróf Corelli tábornok, aki kivizsgálta az „esetet”. A vizsgálatot másokkal is elvégeztette 300 ember jelenlétében, akik között luteránosok és kálvinisták is voltak. Fenessy György egri püspök is vizsgálatot rendelt el, amelynek jegy­zőkönyvei „36 katolikus és protestáns tanú egyértelmű vallomását tartalmazzák a könnyezés hitelességéről”. Ezután jelentették ki, hogy Pócs görög katolikus temploma Mária csodás könnyezésének szín­helye volt.

Mindez még a régi, fából épült templomban történt, annak az ikonja könnyezett.

Az esemény híre gyorsan terjedt, és Bécsbe is eljutott. 1. Lipót osztrák császár és magyar király pedig úgy vélte, hogy a kegyképnek a legjobb helye Bécsben lesz, a birodalom dicsőségére. A kegy képet aztán 1697. március 1-én 150 lovas katona sortüze mellett levették az ikonosztázról, és Bécsbe vitték.

Gálád tett volt ez a magyarok ellen – annyi szent. A birodalom ettől is megfosztotta az országot, mint más dolgoktól, leletektől, kin­csektől, értékektől. A pócsiak ugyan meg szerették volna akadályoz­ni a kép elvitelét, ám mit sem tehettek. Néhány évvel később, 1703- ban II. Rákóczi Ferenc is szóvá tette az ügyet. Akkor ugyanis 100 pontba foglalta össze a nemzetünket ért fájó jogtalanságokat. Ezek között, a 90. pontban sérelmezte a pócsi kegykép Bécsbe szállítását és vissza nem hozatalát.

Igaz, a pócsi könnyező kép méltó helyre került, hiszen a bécsi Stephans dóm márványbaldachinja alatt őrzik, ám inkább itt, Mária- pócson lenne a helye. Rá is kérdezek a parókus úrra, neki erről mi a véleménye.

– Itt lenne bizony – bólogat -, s talán egyszer vissza is kerül ide. Persze ez úgy lenne szép, ha újra felépítenénk a régi egyszerű kis fa­templomot, ahol a régi helyére kerülhetne a görög katolikusok szá­mára oly nevezetes ikon – teszi hozzá elgondolkozva.

A könnyező Mária-képröl aztán számtalan másolat készült, az egyik ilyen került vissza Pócsra. Ezt a képet Kassán akkor készítet­ték, amikor az eredetit Bécs felé szállították. Később aztán a telepü­lés neve – a Mária-kép miatt – Máriapócs lett. 1731-1756 között las­sacskán felépült a kegytemplom: A díszes képállvány, az ikonosztáz csak jóval később, a XIX. század második felében készült el.

Némi vita volt akkoriban arról, hogy kik „láthassák el lelkileg” az egyre népesebb számban ide érkező zarándokokat. Az egri római katolikus püspök ferences barátokat akart idetelepíteni, ám végül is, ahogy elvárható volt, görög katolikus baziliták kerültek ide.

Kiss Antal parókus úr a korábbi beszélgetést folytatva azt is el­mondja, hogy a Pócsra került másolat kétszer újra könnyezett, nem úgy, mint az idegen földre került. Először 1715. augusztus 1-én, 2-án és 5-én, amit sok százan láttak. Az egyház kivizsgáltatta az esetet, és a “szemtanúk vallomásának jegyzőkönyve kétséget kizáróan bizo­nyítja a könnyezés valódiságát”. A kegykép harmadik könnyezése pedig 1905 decemberében történt.

(Egy pár mondat erejéig térjünk még vissza az eredeti képhez. A leírás szerint ennek mérete 50×70 cm. Temperával készült jávorfára festve. Mellkép alakban ábrázolja Máriát, aki bal karján tartja a kis-

dedet. Fejük felett díszes dicsfény látható, arcuk mellett az „Isten

csillag, a harmadikat a Gyermek tartja. Jézus jobb kezét áldásra emeli, baljában háromágú, liliomszerü virágot tart. A nyakában gö­rög keresztet visel. A kép felső sarkaiban egy-egy kerub látható. Papp István festette.)

A csodákról még valami. A parókus úr szerint 1944-ben is történt egy csodálatosnak mondható esemény. A német repülök ugyanis bom­bázni indultak Debrecenből. Többek között a magasabb stratégiai pontokat vették célba, s a máriapócsi templomtorony – ahonnan jó időben Nyíregyházáig is ellátni – szintén a célpontok között lehetett. „Ám Mária köpenyét terítette a templom fölé, és itt Pócson a bombá­zás elmaradt” – mondja házigazdám.

Körbejárjuk a templomot, amelyet 1948-ban XII. Pius pápa „Ba- silica Minor” rangra emelt. Gyönyörű színek, a bizánci egyház min­den pompája. Művészi alkotások, amelyeket látni kell, nem elmesél- ff

ni. Lelkendezem, de házigazdám kritikusabb. O a rendbehozatal szük­ségességéről is beszél. A kövezet nem ide illő – mutatja. Bizony más kellene ide. Aztán az ikonosztáz is felújításra vár, nem beszélve az aranyozásról, ami hatalmas summa és nagy munka lenne. A templom udvara – ahol egy-egy búcsújárás idején ezrek fordulnak meg – szintén teljes felújításra vár. A padokkal, a világítással is baj van – hallom. Két pályázatot is benyújtottak már, elkelne a segítség.

Mindebből persze a sok-sok zarándok keveset vesz észre. A kép, a kegyhely több mint háromszáz éve tölti be hivatását, „hogy a bú­csúkra érkező megfáradt, fájdalommal megterhelt, szívében sok szomorúságot hordozó embereket meg vigasztalj a”. A kegykép másik hivatása, hogy a hitre vigyázzon – hallom. Kevés ilyen kép van az országban, amelyet ennyien megtekintenek. Aki ide eljön, az hisz a csodában. Nem véletlen, hogy a képet annyi ékesség veszi körül. Na meg szúette mankók, görbebotok, hátrahagyott emléktárgyak a gyó­gyítás beszédes bizonyítékai. És sok-sok hálaadó táblácska.

A zarándokok száma nem csökken, sőt inkább emelkedik: gyor­sabb az út, fél óra alatt Nyíregyházáról akár vonattal, akár kocsival elérhető. A búcsúkat évente úgy 6-700 ezren keresik fel.

Máriapócson egy évben 16 búcsút tartanak – halljuk a tájékozta­tást. A legtöbb zarándok a Mária-ünnepekre, Illés próféta és a Szent Kereszt felmagasztalásának búcsújára érkezik. A két nagybúcsú a 2004-es esztendőben augusztus 15-én és szeptember 12-én lesz. Ka­punk egy írásos tájékoztatást, amelyből megtudom azt is, hogy nem csupán görög katolikus Szent Liturgia és körmenet lesz itt, hanem több római katolikus Szentmise is. Ám tartanak itt ószláv-nyelvű Liturgiát is.

A kegytemplom egyébként bármikor kora reggeltől estig szaba­don látogatható, előzetes bejelentkezés esetén vezetést biztosítanak.

Távozás előtt még megtekintjük a bazilika északi oldalában lévő méhcsaládot, amely már több mint egy évszázada itt talált otthonra. Érdekes a története a pócsi méheknek – olvashatjuk „A Könnyező Máriapócsi Szüzanya csodatevő kegyképe” című füzetkében. Hajdan egy bizonyos kállai férfi, Bangó András sokat szenvedett a lábát sújtó köszvénybántalmak miatt. Mankó nélkül már járni sem tudott. Szomszédjának biztatására aztán egy szép napon szekérre ült, s el­ment Pócsra, hátha ő is gyógyulást talál. Út közben azon töprengett, hogy ha netán meggyógyulna, ugyan mit is adna hálából a templom­nak.

A templomba érve imádkozott, s érezte, hogy már nem fáj a Iába. Megpróbált ráállni, s miután ez is sikerült, örömében, hogy meggyó­gyult, gyalog ment haza. Hazafelé azonban eszébe jutott, ugyan mit is kezdenének Pócson a templomban egy kas méhhel, de addig győz­ködte magát, míg elhatározta, hogy jobb, ha a méhek otthon marad­nak. Hazaérve első dolga volt megnézni a méheket. Igencsak megle­pődött, amikor meglátta, hogy az elígért méhek kirepülnek a kasból, s mintha csak tudták volna, hol van az új gazdájuk, egyenesen Pócs- nak vették az irányt. Korábban földrengés volt a környéken, s ekkor a templom északi és déli oldalhajójának a falán nagy repedés támadt. Nos, a méhek az északi oldalon lévő repedésbe szálltak be, s azóta is ott élnek anélkül, hogy bármilyen gondozásban részesülnének. A kegykép egyébként a templom északi hajójának falán van, a pécsi fe­rencesek által 1944-ben készített neobarokk oltáron. Ugyanekkor ké­szült a déli kereszthajóban lévő másik két oltár is.

Nos, Máriapócsnak már komoly irodalma van, többek között sok népének született a kegyhely tiszteletére. Tegyük közzé mi is az egyiket befejezésül:

Téged jöttünk köszönteni, méltóztassál meghallgatni, Ó pócsi templom csillaga, üdvözlégy szép Szűz Mária!

Itt tündökölsz az oltáron, mint harmat a rózsaszálon, Boldogságos Szűz Mária, légy híveid szószólója!

Költők, festők és szobrászok

NYOMÁBAN

Anarcs, Kisvárda, Tuzsér, Mándok, Tiszaszentmárton

Anarcsra is el kell jutni egyszer, noha nem esik közel az idegen­forgalom sodrásához. Csöndes kis település, néhány kilométernyire Kisvárdától. Szerencsére nem füstölnek errefelé kamionok, az Uk­rajnába tartó autók sem haladnak keresztül rajta. Éppen ezért itt már útközben is lehet álmodozni régi udvarházakról, azok lakóiról, hitről és megmaradásról.

Anarcsot két dolog miatt is érdemes felkeresni: középkori temp­lomáért, és a Czóbel-család hajdani kúriájáért, melyhez egy védett park is tartozik, ahol páfrányfenyök, vasfák és tölgyek templomívei csábítanak sétára. Na és a hajdan elismert költő, Czóbel Minka emlé­kéért, akinek a síremléke szintén a parkban található, s aki előtt tisz­telettel fejet is hajthatunk. Mai utunkat egyébként is egy kicsit a köl­tészet és a művészet jegyében tesszük.

Czóbel Minkéért egyszer már én is letettem a garast. A szó valós értelmében. Néhány éve Budapesten, a Múzeum körút egyik antikvá­riumának könyvaukciójára tévedtem be, ahol a könyvritkaságok kö­zött kínálták az írónő 1890-ben megjelent Nyírfa lombok című ver­seskötetét. A szép könyvet alig több mint ezer forintra tartották, ám nemigen kapkodtak érte, én meg, hogy ne hagyjam szégyenben földi- met, az egykor országosan is elismert költőt, meg vásároltam. A kék színű, aranyozott könyv, a címlapján egy fa tetején üldögélő, fanfárt fújó angyalkával azóta is kis könyvtáram féltve őrzött darabja. S
amikor megtudtam, hogy 1890 februárjában, a kötet megjelenésekor Mária-Valéria főhercegnő három példányt is rendelt belőle a kiadó­tól, a Révai testvérektől, még inkább felértékelődött számomra. A nevezetes eseményről Czóbel Minka Justh Zsigmondnak írt leveléből tudhatunk, aki jól elszórakozott a rendelő személyének a kiadóra tett hatásáról: „Révai levele nagyon mulattatott. Nem tudtam mire ma­gyarázni az alázatoskodó hangot, amely ellentétben volt eddigi, bár udvarias, de rövid, Üzletszerű leveleivel. Végre kisült, hogy mi han­golta föl. Mária-Valéria főhercegnő rendelt három példányt köny­veimből – mi különben igen természetes: Kornisné, nagynéném lé­vén a föhercegasszony kebelbarátja. Ez úgy látszik, nagy hatással volt a jó kiadóra”.

Nos, amikor az első verseskötet megjelent, a költőnő harmincöt éves volt. Nem túl fiatal pályakezdő. De ki is volt Czóbel Minka? A Benedek Marcell szerkesztette, 1963-ban megjelent Irodalmi Lexi­kon közel negyven sort szentel személyének, és fényképét is közli. Eszerint Orczy Lőrincnek, a testőrírónak a dédunokája. Gazdag és müveit családja előkelő nevelésben részesítette. Verselni egyszerre kezdett magyarul, németül és franciául. Több külföldi tanulmányút- jától eltekintve, többnyire visszavonultan élt vidéken.

Lefordította Az ember tragédiáját németre. A kilencvenes évek­ben számos verseskönyve jelent meg. A magyar irodalomban legelő­ször az ő versein mutatható ki a francia szimbolista költők hatása. Ezek a tulajdonságok úgyszólván egyedülállók a századvégi iroda­lomban, amelyek a 20. századi költők rokonává teszik Czóbelt. Egy másik irodalomtörténész szerint ő volt „a századvég kiemelkedő líri­kusa, akinek költészetéből több szál vezet az új század költői megúj­hodásához. Az új magyar líra egyik előfutára, összekötő kapocs Arany és Ady között”. Tegyük még mindehhez hozzá, hogy jól be­szélt három-négy nyelven, és a Sorbonne hallgatója is volt. Ám a Nyugat indulásával kezdődő irodalmi megújulás már nemigen vett róla tudomást, mellőzték. Vénkisasszony maradt, és évtizedekig el- ✓

szigeteken élt anarcsi magányában. Újrafelfedezése nagyrészt Mar- gócsy Józsefnek köszönhető, aki több évig tartó kutató munkájának eredményeképpen tette közé az Egy régi udvarház utolsó gazdái cí­mű könyvét, amely „forrásdokumentumot nyújt át a helytörténészek­
nek, irodalomkutatóknak, lokálpatriótáknak és a magyar humán tu­dománynak”. Czóbel Minkának egyébként hosszú élet adatott meg, 1855 és 1947 között közel száz évig élt.

Az 1988-ban napvilágot látott, nagyrészt levelekből, naplókból álló gyűjteményből megtudhatjuk milyen volt akkoriban az udvar­ház, és milyenek voltak annak utolsó lakói. Nos, 111 évvel ezelőtt, éppen látogatásunk idején, májusban Justh Zsigmondnak írt levelé­ben ily elragadtatott sorokra ihlette a kúria parkja Czóbelt Minkát: „Ha látná, hogy virít itt most minden! Elárasztva a kert gyöngyvi­rágtól, nárciszoktól….Ha tudná, látná, ilyen gyönyörű itt minden. Nem ezt nem képzelheti. Nem képzelheti, mi lett a kertből két hét alatt. A bokrokat elborítja az orgona, s a füvet az illatos, selymes, fe­hér nárcisz-csillagok. De jó az Isten!” És milyen lehetett Minka, e lelkes sorok írója, aki édesanyjával többnyire férfikéz nélkül vezette a kis gazdaságot? Nos, Gr. Waldsteinné Fiáth Ágnes Minka édes­anyjához, Evelinhez írt levelében a következőket olvashatjuk: „Le­velemnek fő oka, hogy kedves Minka leányodat megismerhettem: Nagy megelégedésemre az ő szépsége feltűnést keltett a Riviérán. Szívem mélyéből gratulálok leánykádhoz, ritka kedves és értelmes leány, és rövid idő alatt nagyon megszerettem. Szeretetreméltó, ked­ves arcocskájával feltűnt társaságában és szívembe zártam.” Néhány évtizeddel később, pártában maradva viszont „elhatalmasodtak rajta a vidéki vénkisasszonyok nem túl vonzó tulajdonságai: legjobban ezek talán az utazásaikor mutatkoznak. Magával viszi kedves kutyá­ját, egy kalitkában a madarát, a nagy szatyorkosárban elemózsia kü- lön-külön valamennyiük számára, a kistáskában egy revolver is, hát­ha támadás éri őket…”

Meg kell jegyezni, a Czóbel család azért rangjához méltóan tudott élni. Gyakran megfordult náluk például Mednyánszky László festő­művész, Justh Zsigmond író, grófok és más előkelőségek. Az asztal gyakorta lehetett választékosán és még mai szemmel nézve is korsze­rűen megterítve. Tanulságos megszemlélni egy fűszerszámlát, ame­lyet „Szenes Ede fűszer és borkereskedés a teknyösbékához” neve­zetű üzletéből küldtek 1876. január 3-án Minka édesanyjának, „Méltóságos gróf Vay Evelin, Czóbel úrhölgy számára”:

2 üv. Csipke befőtt	1,30
2 üv. Fagylalhoz ”	2,80
4 dob. Imperiál sajt	1,44
*/2 ko Eidámi sajt	-70
0,67 Parmesán	1,21
1 üv. Oliva olajb	1,20
3 2/3 d sardinia	5,40
Vi ko caviar, orosz	3,50
1 Mixer Pickles	L-
1 Rákfarok	1,20
100 db csiga	1,20
% üv. Szarvasgomba	4,-
0,65 chester sajt	1,43
1,2 ko füge	0,40
20 db citrom	L-

 

(aztán volt még a csomagban salami, nyelvkalbász, zervelet kol­bász, füstölt, malacnyelv, kassai sódar, onions.) Mindez ládával, pa­kolással 48, 27 forintba került.

Valami a társasági életből. Minka édesanyja 1875. március 11-én e sorokat írta Czóbel Albertnek Nizzába egy pesti út során: „Tegnap volt a világhírű Wagner koncert, mink is ott voltunk méregdrága pénzért, de nagyon érdekes volt. Liszt gyönyörűen játszott a nagy Redoute terem a zsúfolásig megtelt, az egész világ ott volt”

Aztán egy báli meghívó szintén az 1875-ös évből: „Méltóságos báró Czóbel Imre Urat és családját az őszi hadgyakorlatokra Kassán összpontosított csapatok tisztikara 1875. évi szeptember 7-én, a helybeli társaskör nagytermében tartandó táncestélyre tisztelettel meghívja a bizottmány. Kezdete 8 órakor.”

Hát valahogy így éldegélt az anarcsi Czóbel család úgy 100 esz­tendővel ezelőtt. Aztán jöttek a szomorúbb, magányos napok, évek, évtizedek. Minka idősebb testvérével, Emmával kettesben vezette, vezetgette a birtokot, nem túlságosan jó eredménnyel. Publikálni már alig tudott. A szu munkája című regényét szeretné a húszas években mindenféle kapcsolat segítségével kiadatni, de nem sikerül. 1908-ban jelent meg utolsó könyve. Átéli a második világháború szömyüsége-
it, majd megéri kúriájuk lefoglalását és államosítását 1946-ban. A megmaradt két Czóbel, Margit és Minka lakást kapott, mígnem az anyakönyvi kivonat szerint Czóbel Minka költőnö 1947. január 17- én déli 12 órakor elhalálozott.

A kúriából tanácsháza lett. „A parknak a gondozását és annak őr­zését a község szükségesnek tartja szépészeti és egészségügyi szem­pontból” – olvashatjuk az 1946. november 2-i képviselőtestületi jegyzőkönyvben. Ugyanakkor a lakosság tudomására hozzák, hogy „a parkot, séta és szórakozás céljából felkereshetik, de annak tiszta­ságára, sérthetetlenségére mindenki ügyelni tartozik”.

Nos, ezt tennénk mi is, de a sok csalán és gaz miatt nemigen tu­dunk sétálni a kertben. Elkéstünk vagy 15 évet, hiszen a kúria 1986- ban orvosi rendelőként és szolgálati lakásként szolgált. Vagy még korábban kellett volna jönni, amikor még itt őrizték Simonyi óbester kardját, és több Mednyánszky-festményt, a ház körül pedig illatos, selymes nárciszok virágoztak. Most viszont még a régi udvarházat is nehezen lehet körbejárni, de nem is érdemes. Az 1820-as években eklektikus stílusban épült kúria pusztulóban. Omladozó falak, betört ablakok, ajtók. Lehangoló az egész. Egy emléktábla utal arra, hogy e házban élt és alkotott Czóbel Minka költő. Aztán négy sor követke­zik a költő egyik verséből:

Már hogyne szeretném

ezt a kedves tájat. Csak itt pihenhet meg lelkem, ha kifáradt.

Szép sorok. Hogy mi is jobban megszerethessük, átmegyünk az utca másik oldalára, hogy megcsodáljuk a figyelemre méltó közép­kori református templomot. Érdemes! A templom az 1370-es évek­ben épült, gótikus stílusban. Szépen rendben tartják. Ajtaja nyitva, bent letisztult formák, színek, vonalak. Csodálatra méltó értéke a szentélyben található gótikus szentségtartó fülke, amelyen a Gut- keled nemzetségbeli Anarcsy család címere és egy 1475-ös évszám látható.

Szívesen megmutatnám némelyik Amerikából érkező rátarti tu­ristának, igen, ez 17 évvel Amerika felfedezése előtt készült… (A nyíregyházi Múzeumfaluban pedig az Anarcsról odakerült úgyneve­zett bálványosházat, amely 1826-ban épült. Az épület az Észak- Nyírség jellegzetes háztípusa. A leírás szerint ezek az épületek úgy készültek, hogy a széles bálványfákat, amelyek a tetőszerkezetet tartották, mélyen a földbe ásták, a vesszőből font falakat pedig pa- ticcsal tapasztották, náddal fedték.)

Búcsút veszünk hát Anarcstól, hogy továbbinduljunk Kisváráé­ra, ahol áthaladunk a városon, fel a központba, s ott egy kisváros lüktető életébe csöppenünk. Bizony már szükek a régi utcák, a for­galmat több helyen egyirányúsították, ezért inkább kerülünk egyet. Bekukkantunk a Szent László középiskolába, ahol kiderül, hogy ép­pen egy rendezvénynapra csöppentünk, ezért teával kínálják a ven­dégeket. Jól esik. Megnézzük a rendbe hozott kápolnát, melynek bel­sejét és az oda vezető folyosót Szabados István és Szeifried László itt élő művészek alkotásai díszítik. Elgyönyörködünk bennük. Dicséret­re méltó, hogy megbecsülik az itt élőket, és alkalmat adtak itt, az in­tézményben és máshol is művészetük kiteljesítéséhez.

Aztán a közeli római katolikus templomba megyünk, azzal a cél­lal, hogy megnézzük a régi-régi gyámköveket, amelyek ősi időkről tanúskodnak. Szent Lászlót nem véletlenül tisztelik itt ennyire, hiszen z

az első templomot is ő építtette. Állítólag itt verte meg hadával a ku­nokat is. Gyermekkoromban még meg is mutatták, hogy helyi ha­gyomány szerint hol zajlott ez a nevezetes csata. A Magyar Nemzeti Múzeumban egy honfoglalás kori kengyel lelőhelyeként ezt jegyez­ték be: „Csaba mezőn, ahol 1089-ben Szent László a kunokkal hada­kozott”. Németh Péter muzeológus egyik tanulmányában pedig ezt összegzi: „Kisvárdán, az Árpád-kori Borsova vármegye hajdani székhelyén 1085 után I. László király Szent Péter és Pál, az apostol­fejedelmek részére templomot építtetett. Később valamikor a Várdai család kezére került – egykor királyi birtokon álló – templom épüle­tét a kegyurak egyike, Várdai (II.) Miklós a XV. század első felében (1430-50. között) „majdnem fejedelmi bőséggel megnagyobbította és gazdagította, ahogy ezt még az 1660-as években írásba foglalták”.

Nos, a hajdani templomból semmi sem maradt, és a későbbi meg- nagyobbításból is csak a szentély és a hajó egy kis, alig 3 méteres szakasza maradt meg. Itt találhatók viszont azok a bizonyos gyám­kövek, amelyeket szeretnénk most közelebbről is megcsodálni. Fenn a szentély magasában, a mérmüves ablakok mellett hat ilyen gyámkö található, amely azért is érdekes, mert egy régi, embert ábrázoló mű­vészet alkotásai. Az egyik Szent Pétert (S, Petrus) ábrázolja, a másik szent Pált. Mellette koronát viselő, rövid, nyírt szakállú férfiú kép­mása: a Várdai család patrónusa, Zsigmond király lehet. A negyedik gyámkövön egy elálló fülű, sima arcú személy, kettős gallérral, való­színűleg Várdai István kalocsai érsek. Az ötödiken is látható egy személy a Várdai családból, Miklós, aki Szabolcs megye főispánja volt. A hatodikon pedig Szent László középkori ábrázolásokra emlé­keztető alakja. Sok római katolikus él Kisvárdán. Vajon hányán ke­resik meg szemükkel mise közben ezeket, a templomnak oly értékes alkotásait? S vajon hány turista tudja, hogy itt milyen értékeket őriz­nek?

A sekrestyén át jutunk a plébániára, ahol Szabolcs megye legré­gebbi anyakönyveit őrzik. Megilletődve vesszük kézbe a legrégebbit, amelyen az 1. szám áll. Alatta a kisvárdai rom. Kath egyház keresz- teltjeinek, házasultjainak, halottainak anyakönyvei az 1667-ik évtől egész 1845-ig. Meghatódva lapozzuk fel a sárgás lapokat, kíváncsiak vagyunk, hogy mondjuk 200 évvel ezelőtt milyen nevek lehettek di­vatosak. Az anyakönyvnek egy latinul írt oldalát átböngészve az 1801-es esztendőben a következőket találjuk: a Mária nevet hárman kapták, egy-egy Terézia, Barbara és Erzsébet, aztán két József, egy János és egy András szerepel az itt kereszteltek között. Vajh, kik voltak ők, és milyen életük lehetett? Legtöbbjük bizonyára megérte a 48-as szabadságharcot!

A templomból rövid sétával eljutunk a várba, ahol a látogató örömmel tapasztalhatja, hogy a ma emberei megbecsülik a múlt érté­keit. Nagy rendezgetés, munkások hada épp a várkertet csinosítja. A szabadtéri színpad most zárva, sebaj, majd eljövünk ide újra a Hatá­ron Túli Magyar Színházak Fesztiváljára, amelyet immár 16. alka­lommal rendeznek meg az idén június 17. és 26. között. Ilyenkor le­galább az érdeklődés fókuszába kerül a hajdani megyeszékhely. S bi­
zonyára az ódon várat is megcsodálják, amelyet 1465-ben kezdtek építeni. Kár viszont, hogy nem hoztunk magunkkal fürdönadrágot, hisz a Várfürdö a gyógyvízével már ilyenkor is várja a vendégeket. A termálkutak 43 fokos hidrogénkarbonátos, klorid, jodid és fluorid tartalmú gyógyhatású vizet ontanak, amely jó a mozgásszervi beteg­ségek gyógyítására. A fürdő mellett akár meg is lehet szállni. Koráb­ban Lengyelországból érkezett ide sok vendég. Vajon így marad ez az uniós tagságunk után is?

Kisvárdától alig 15 kilométernyire fekszik Tuzsér. Itt is lehetne fürödni, hisz Tisza-parti település. Nyári napokon már csak ezért is érdemes felkeresni, mert komppal akár a Bodrogközbe is átmehe­tünk, Zemplénagárdra, aztán Sárospatakra. De ne siessünk innen to­vább, hiszen itt található a Tiszántúl egyetlen épen maradt barokk kastélya. Csodáljuk hát meg! Hajdan szép napokat látott ez a kastély, nagy társasági élettel. Gyakorta hivatalosak voltak ide a Czóbel csa­lád tagjai is. A kastélyt Lónyay János óbester, Mária Terézia testőr­tisztje építette. Eredeti alakjában hat nagyméretű teknőboltozatú he­lyiségből állt. Egyik legbecsesebb értéke a bálteremben megőrződött XVIII. századi mennyezetkép, amely a szerencsének, no és az utókor buzgó igyekezetének köszönhetően még ma is megcsodálható. 1790- ben készült.

Megszemlélni azért is érdemes, mert képről megtudhatjuk, milyen is volt hajdan a kastély és annak parkja nem sokkal az építése után. A parkból mára viszont csak mutatóba maradt. A későbbi leszármazott, Lónyay Menyhért sem volt akárki, ö lett az Osztrák-Magyar Mo­

narchia későbbi pénzügyminisztere tette az épületet, a belsejét is ekkor alakították át.

miniszterelnöke. Ö bőví­

A szép napok mellett megesett itt Tuzséron néhány csúnya ügy is – pletykálkodjunk egy kicsit. Az egyiket még Katona Béla bácsi, iro­dalomtörténész atyai barátom mesélte. Hajdan, a XIX. század vége felé például halálba altattak itt egy fiatal lányt. A dolog még Krúdy Gyula érdeklődését is felkeltette. Történt pedig, hogy egy Neukomm Ferenc nevű kútfúró (akinek a vezetésével készültek a megyében az első mélyfúrású szivattyús kutak) a hipnotizáláshoz is értett. A sajtó­ban már 1892-től is találkozunk a mutatványairól szóló tudósítások­kal. Mint kútfúró került később Neukomm Tuzsérra is, ahol hamaro­
san megismerkedett Salamon Tódor földbirtokossal, aki maga is szenvedélyesen érdeklődött a hipnózis iránt.

Tuzséri kastélyában gyakran vendégeskedtek hipnotizőrök. Neu­komm csakhamar felfedezte, hogy a földbirtokos lánya, Salamon Ella rendkívül alkalmas médium: többször is elaltatta nagyobb társa­ság előtt, s hipnotikus álmában szinte hihetetlennek látszó eredmé­nyeket produkált vele. Egyik látványos mutatványáról a Kisvárdai Lapok is megemlékezett. Neukomm azt szuggerálta a lánynak, hogy a közeli grófi kastélyban van. A lány sorra elmondta, hogy mit látott. Többek között azt is, hogy épp egy betörő fosztogatja a lakást. Meg is találták a lány útmutatása alapján az ellopott holmikat.

Ilyen előzmények után került sor a nagy szenzációt keltő hipnó­zistragédiára. Neukomm 1894-ben a tuzséri kastélyban hipnotizálta a 22 éves Salamon Ellát. A lány túl jó médiumnak bizonyult, de hirte­len egy nagyot sikoltott, és élettelenül rogyott össze. A társaságban orvos is volt, de már nem tudott segíteni. A lány halott volt. A világ­szenzációvá lett tragikus esemény hallatán Krúdy Gyula azonnal Tuzsérra utazott, és napokon át onnan küldte tudósításait a fővárosi lapok számára.

A Lónyay-kastélyt az első nagyobb csúfság 1919-ben érte, mivel a Tanácsköztársaság alatt elkobozták, kifosztották, és a család csak 1920-ban kapta vissza. A vörös csapatok után a románok tették tisz­teletüket. (Lónyay Pálma visszaemlékezéseiben olvasható: „Egy al­kalommal éppen teáztunk, amikor belép egy ösmeretlen román tiszt. Franciául beszélt, rém udvarias volt, folyton azt hangoztatta, milyen boldog végre hölgytársaságban lehetni, müveit emberekkel beszél­getni, hisz hónapok óta csak a legénységet látta.

Kénytelenek voltunk megkínálni teával. Leült és sokáig társalgóit velünk, mindaddig, míg estefelé a tehenek hazajöttek a legelőről. Akkor felállt, kiválasztotta magának a legszebb hat darabot és ezek­kel távozott. Tiszti legénye pedig, amíg ő teázott, jól körülnézett, és másnap visszajött újabb zsákmányért, amelyet előző nap kiszemelt ura részére”.) Megjegyzendő, a vendégeskedés közel egy évig tartott.

A kastélyt szerencsére a II. világháború megkímélte, ám az álla­mosítás már jóvátehetetlen károkat okozott. Volt itt borbélyüzlet, pártiroda, mozi, de legfőképpen magtár, egy időben a padláson még
terményeket is tároltak, nem csoda hát, hogy a „stílusos” hangzású Vörös Csillag nevű téesz is jogot formált az épületre. A Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának leírása szerint a főépület ek­kor már rendkívül elhanyagolt állapotban volt, a vakolat hullott, a falképeket összeszegezték. A hajdan 20 holdas parkban is jelentős volt a pusztulás: fák tömkelegét vágták ki, és futballpályát alakított ki a parkban. A legnagyobb vesztességet a kastélypark szenvedte a meccsek során. (Jónéhány évig még élt Lónyay Pálma is, az egyik tulajdonos, akitől a kastélyt elvették. A bútorait, műtárgyait szét­hordták. Még a pártszervezeteknek is jutott belőle. Vajon most kinél lehetnek? Pálma néni – akinek a település lakói egyébként sokat kö­szönhettek -, a kastély északi szárnyépületében kapott bérlőként egy kegyelem szobát és konyhát, amelyet ráadásul meg is kellett valaki­vel osztania. Onnan, a fényes szelek árnyékából nézhette az ősi bir­tok pusztulását…)

Negyven év múlva egy újabb csapás. Az épületet az 1980-as évek végén kezdték helyreállítani, s már a tetőzet is elkészült, amikor 1990 októberében a tető tűz martaléka lett. (Az 1990-es esztendő egyébként megyénk műemlékei számára igen balszerencsés volt, há­rom műemlék kastély is leégett. Tűzvész pusztította el a komlódtót- falui és a mándoki kastély tetejét, és vörös kakas szállt a fülesdi népi lakóházra is. Ám a tuzséri kastély szenvedte el a legnagyobb káro­kat.)

A mentésben részt vett a megye legtöbb tűzoltó csapata, de ők már csak a tűz továbbterjedését tudták megakadályozni. A tettesek is hamar előkerültek.

Kiderült, hogy október 4-én egy helybéli cigány csapat kereste fel a kastélyt. Egy kis parkettát akartak hazavinni, hogy otthon legyen mivel fűteni. Fáklyával világítottak, ám az valakinek a körmére, he­lyesebben a kastély padlására égett. Az eredmény: „megolvadt réz­lemezek, elüszkösödött gerendák mindenfelé, füst- és pemyeszag, a pusztulás bűze. A félig leégett lépcsősoron kapaszkodni is alig lehe­tett, s a földszinti termekben is leírhatatlan káosz. A több héten át hulló csapadék tovább rongálta az épületet, így a freskókat is. ”

Nagy szomorúság. Hamarosan állagvédö tetőt építettek. Nem csoda, hogy Révész László Tuzsér polgármestere nem volt akkoriban bizakodó.

Most újra, ki tudja már hányadszor, Tuzséron. A polgármester a

régi, ám a kastély új köntösben. Révész Lászlót nem is kell nagyon keresni, a kastély melléképületében ütötte fel a hivatal a tanyáját. Ö

kormányzatnak köszönhetően a kastély köré védőkerítés készült,

kalauzol a kastélyba is. (A kastélyt egyébként a MÁG, a Műemléki Állami Gondnokság felügyeli, ám minden más az ön kormányzaté.) A Kincstári Vagyoni Igazgatóság állíttatta helyre a tetőt, majd fel­

hogy a kert és a parkettás kastély ne váljon könnyen szabad prédájá­vá bárkinek. A helyreállítási munkáknak nagy lendületet adott az 1999-ben meghirdetett „Kastélyprogram’-pályázaton elnyert komoly támogatás is.

Szép, nagyon szép az épület, amely ragyog a májusi fényben. A park előtt mellszobor, Lónyay Menyhért bizony boldogan strázsál ily módon a régi birtok előtt. Benyitunk a kastélyba, akár táncot is le­hetne ropni a hajdani, megújított bálteremben. Megcsodáljuk az egy­kori szalon allegorikus festményét, amelyet Wurzinger Mihály kassai festő készített. A gondos festő furcsa felülnézetből festett, s így a ré­gi tízholdas angolparkról is lehet némi fogalmunk. Egy részlet a ha­talmas freskón. A kerítéssel vagy sövénnyel körülvett kert inkább francia stílusú. A képen a festő is látható, na meg a daliás Lónyay János testőri díszben. Aztán az épület kerti homlokzata. Bekukkan­tunk a többi terembe is: bizony még mindig van tennivaló.

A polgármester bizakodó, a jövőről beszél. Kastélymúzeumot szeretne itt létesíteni, ami remek ötletnek tűnik. Csak sok pénz kelle­ne hozzá, de reménykednek a sikeres pályázatokban. Ebben partner a község is. A tervek szépek, s ráadásul a rendbe hozott kastélyt több mindenre lehetne hasznosítani, a kiállítások mellett akár konferenciát lehetne tartani. A pályázatra, a pénzre várni kell, ám épp a látogatá­sunk utáni napokban kezdik meg az új házasságkötő terem építését, amelynek az alapját éppen az uniós belépés napján teszik le. Nem is akármit, egy, a környéken talált 150 millió hidrokvarcos fatörzset
helyeznek el ott, ahol majd a fiatalok mondják ki a boldogító igent, így kapcsolódik össze a múlt és a jövő…

Bekukkantunk a kertbe is: érdemes itt is sétálni egyet, hisz akad még látnivaló bőven. A hatalmas vadgesztenyefák gyertyái épp kez­denek virágba borulni a valószínűleg lovaglóútként használt út men­tén. Huszonnégy gyönyörű fát számlálunk meg. Mily illatos lehet er­refelé nyár elején! Egy letűnt, régi kor emlékei. Aztán újabb fák, itt- ott a betegség nyomaival.

A park megcsonkított végében egy aprócska kegyeleti hely, sír­kert. Bizony nyáron ez könnyen elvész a fák és bokrok dzsungelében – kevesen találnak ide. Pedig érdemes az óriási tölgy árnyékában lé­vő sírkertet felkeresni, már csak azért is, hogy tiszteletünket tegyük, emlékezzünk a kastély néhány hajdani birtokosára. Legelőször is gróf Odescalci Jenő Zoárdra, aki tisztázatlan körülmények között 1917. április 3-án öngyilkos lett. (Fia, Miklós, vagány, bátor ember lehetett, ha piros kocsiján közlekedett, bizony jobb volt másnak arra­felé nem járni. Repülőgépével, pedig olyan alacsonyan szállt, hogy levitte a kéményeket. A repülő hadnagyot a Gestapo tartóztatta le, mert állítólag az ellenállás soraiban küzdött.)

Milyen remek filmtéma lehetne az élete! Visszatérve a sírhelyre, itt alussza még örök álmát gróf Ambróczy Györgyné és gróf Lónyay Menyhértné.

Emlékezzünk, álmodozzunk! Gondoljunk a sírhantoknál arra is, hogy a Lónyay család sokat tett a községért, a környék jólétéért. A XIX. század végén már 130 hold almást telepítettek, amely aztán to­vábbi 90, majd az 1930-as években újabb 200 holddal bővült. Az Ib- rány határában lévő almással együtt 1100 holdon már közel 50 ezer fa ontotta a termését. Az uradalomról szóló leírásban arról is olvas­hatunk, hogy 1937-ben legalább 50 fajta alma termett ott, közöttük a Kaliforniából jött jonatán. Nem is akármilyen: a gyümölcsök sikert arattak szinte minden mezőgazdasági kiállításon. 90 vagon almát termelt a gazdaság, és hűtőládákban szállították Budapestről külföld­re.

Búcsút veszünk a kastélytól, s látjuk, hogy a határban virágzik az almafa. Most is sok van belőlük, a szorgos utódok folytatják az elő­dök munkáját.

Továbbindulunk. Ma még két közeli települést szeretnénk a sötét­ség beállta előtt megtekinteni, még ha futtában is.

Mándokon kicsit szomorúak leszünk, hisz az értékes műemléket, a XVI. század körül fából épített görög katolikus templomot a Szen­tendrei Múzeumfaluba telepítették át. Az itt maradt volt Forgách- kastély viszont fölöttébb romos. Már közel két évtizede üresen áll az épület. Amikor legelőször itt jártam, általános iskolai diákotthon mű­ködött benne. Akkor még elég jó állapotban volt, hiszen használták, karban tartották. Aztán jöttek az átszervezések. A diákotthon meg­szűnt, a kastély üresen maradt, és szép lassan pusztulásnak indult. Nem csupán magától! Akadtak a településen olyanok, akik ezt előse­gítették. Elhordták belőle minden használható, mozdítható dolgot.

Pedig hajdanán ez a kastély hihetetlen szépségről és gazdagságról tanúskodott.

Forgách Ferenc építtette a XVIII. század utolsó harmadában, ba­rokk stílusban.

Az impozáns megjelenésű épület a kor divatos irányzata szerinti „U” alakú elrendezésben készült. A manzárdtetős, középső részén emeletes kastélyt ion falpillérek tagolták, amely felett háromszögű oromzat emelkedett, középen a Forgách-család címerével.

Az épület ma a Templomos Lovagrend Tiszántúli Priorátusának tulajdonában van, de ők sajnos nem rendelkeznek a helyreállításhoz szükséges anyagi háttérrel. Itt már csak állami segítség hozhat érde­mi eredményt.

Menjünk át még Tiszaszentmártonra is, ahol a Losonczy család a XVI. században kastélyt építtetett itt, amely mára sajnos, elpusz­tult. Sajnálatos tény ez, de már nem lehet változtatni rajta.

A különleges adottságokkal rendelkező református templom azonban ma is áll a település központjában, egy jókora magaslaton.

Az ezer éves települést – amelyet először az 1332-35. évi pápai tizedjegyzék említ – templomának védöszentjéről, Szent Mártonról nevezték el. Ez a kis kápolna valószínűleg elpusztulhatott, mert he­lyette építik meg a XV. század második felében a jelenleg is álló templomot. A hatalmas méretű hajót egykor síkmennyezet, a szen­télyt pedig gótikus boltozat fedte. Ez a rendkívül látványos belső tér egy kicsit magyarázatot ad arra, hogy mekkora anyagi erőkkel bírt

A tiszaszentmártoni református templom

Atiszavasvári Desswffy-kastély

A francia eleganciát tükröző tiszadobi Andrássy-kastély

valaha a híres szentmártoni birodalom. Aztán 1809-ben kibontják a középkori templom déli falát, és bővítik az épületet, valamint tornyot építenek hozzá. A berendezése 1880-ban készült.

Ha betérünk a közelmúltban épített szép iskolába, aulájában ha­talmas panno fogad. Lóránd János festőművész munkája a település életét, valamint Losonczy Anna és Balassi Bálint szenvedélyes, viha­roktól sem mentes kapcsolatát örökítette meg. A szépséges és harcias hölgy volt ugyanis Balassi szerelmes verseinek legismertebb múzsá­ja, a világirodalmi szintű Anna-versek ihletöje.

A település évszázadokon keresztül a Losonczy család tulajdona volt. Az imént említett XVI. századi várkastély hol a király, hol az erdélyi fejedelmek birtokában volt. Hadászati jelentőséggel nem bírt, inkább csak az irodalomtörténet tartja számon. Losonczy Istvánnak, a Temesvárnál 1552-ben hősi halált halt várkapitánynak a lánya ugya­nis a rokon Várdaiakat később kidobatta a kastélyból.

Hosszú-hosszú pereskedés kezdődött, mígnem a Várdaiak fegy­vert fogtak, és el is foglalták a várat, de Anna a 108 jobbágyból álló seregével hamarosan visszafoglalta. Ez állítólag a Sárospatakon tar­tózkodó Balassi Bálintnak szólt, aki akkor már a megözvegyült Dobó Krisztinának, a kisvárdai vár birtokosának tette a szépet. „Anna talán azt akarta bizonyítani, hogy a megunt és elhagyott nő mennyivel különb leendő feleségénél” – olvasható a megyei útikönyvben.

Hogy járt-e Balassi Tiszaszentmártonban? Megtörténhetett, hi­szen Istvánffy Miklós történeti munkájából kiderül, hogy Balassi Kisvárdán is tartózkodott. Itt látogatta meg a nádori helytartó 1586 novemberében. A költő és Losonczy Anna életét végigkísérő szen­vedélyes, hol hamvadó, hol fölizzó szerelem pedig vissza-visszatérő találkozásokban lángolt fel újra. (Annak ellenére, hogy a szerelmes pár olykor mással is házasságot kötött. Pozsonyban tíz évvel a meg­ismerkedésük után, 1588 februárjában is egymás karjaiba omlott a megözvegyült Anna és az Érsekújvárról más szerelmi kalandja miatt nemrégiben kiebrudalt költő. A magyar irodalom szerencséjére! En­nek a találkozásnak az élményéből született Balassi egyik legszebb szerelmes verse, a még mindig őszinte szerelemről tanúskodó, Hogy Júliára talála, így köszöne neki című költemény. Balassi alighanem
egy másik külhoni költő hatására keresztelte át versben Annát Júliá­ra.) Idézzük fel a gyönyörű költemény utolsó versszakát:

Júliámra hogy találók Örömömre így köszönék, Térdet fejet neki hajték, Kin ő csak elmosolyodék.

Szinte látjuk a kedves jelenetet. Bizonyára az iskolában, a szép panno mellett is nemegyszer elhangzott már Balassi Bálint verse, és talán nem egy kisdiák érezte úgy, hogy az ö első, éppen formálódó érzelmeit lám, mily ékesszólóan fogalmazta meg helyette valaki…

Zene és történelem

Tiszavasvári, Tiszadob

Ballagásra készülnek a szakközépiskola diákjai. Szombaton mint­egy százötven diák búcsúzik majd az alma matertől. Nemes hagyo­mány szerint bizonyára körbejárják a szép új iskola termeit, folyosó­it, aztán a műemlék kollégiumot. Látogatásunk idején, a búcsú előtt néhány nappal éppen a hatalmas parkot csinosították, kaszálják a fü­vet: az utakat teszik járhatóvá. Mert a ballagok útja ide a parkba, az „angol kertbe” is elvezet. Tiszafák, fenséges fenyők, bükkök, hársak templomívei alatt halad majd a menet édesbús dalokat énekelve, va­lahol ott, ahol hajdan grófok és más méltóságok sétálgattak. A Tisza­vasvári Dessewfy-kastély kertjéről van szó. Mert mi másról is be­szélhetnénk itt Tiszavasváriban, ha a szakközépiskoláról ejtünk szót, hiszen a műemlék kastély az intézmény kollégiuma, amelyben 198 diák lakik. Meglehet persze, hogy egy ilyen régi, közel kétszáz éves épület nem a legideálisabb kollégium céljára – a szobák maga­sak, a falak vastagak – ám az emlékek életre szólóak maradnak.

A kastély magvát pedig Dessewjy József építette úgy 1820 körül. A klasszicista stílusú épület kezdetben földszintes volt, ám később bővült, végleges alakját 1870-ben nyerte el. A hölgyek is lelkes csi­nosítok voltak, Dessewfy József felesége, Sztáray Eleonóra például az angol park megálmodója, kivitelezője volt, de ő építteti 1831-33 között a kastélykápolnát is, amelyet egy íves szárnnyal hamarosan a kastélyhoz kapcsoltak. Az angolkert akkoriban jött divatba, és jó öt­letnek bizonyult. A sok munkát igénylő szabályos kertekhez sok pénz és munka kellett, s a növények már-már másodrendűnek szá­mítottak, mindent az architektúráért. Az angolkertekben pedig a bok­rok, fák visszanyerték természetes szépségüket, a botanika dicsősé­
gére. Az angolkertben illett tartani amerikai tölgyeket, jegenyét, li­banoni cédrust, számtalan más növényt Japántól Dél-Amerikáig. Festöiességre törekedtek, mint például az itteni, hajdani hatalmas 80 hektáros parkban, amely mára alig hatra zsugorodott.

Szép ez így is egy üdítő, de nem túl fáradságos sétához. Na és a szombati ballagáshoz. Korábban az Ur napi körmeneteket is itt tar- tották. A Nemzeti Újság egyik 1846-os számában a tudósító megcso­dálta a hatalmas fákat, amelyek mellé a szabad oltárokat állították. Na és templomi zászlókkal vonuló „hatszáz hívő együttes látványa a csodálatos környezetben”.

Hálás lehet a kisváros a Dessewffy családnak. A kastély mellett a katolikus templom is nekik köszönhető. A kastélyhoz közel, az út másik oldalán álló egyhajós, homlokzati tornyos templom neogótikus stílusban épült 1912-ben. A már említett Dessewffy József (1771— 1843) politikus volt, aki költeményeket és útirajzokat is írt, s akinek Széchenyi mellett fontos szerepe volt a Magyar Tudományos Akadé­mia megalapításában. Szentmihályi (a mai Tiszavasvári egyik része valamikor önálló község volt) kastélyában a kor sok neves személyi­sége megfordult, így Kazinczy Ferenc is, aki a birtok urának a legkö­zelebbi barátja volt. Dessewffy Aurélt pedig a Kisfaludy Társaság vá­lasztotta tagjai közé. A kastélyt, azaz a kollégiumot mindenképpen ér­demes megtekinteni, még ha a berendezési tárgyakból szinte alig ma­radt valami.

A kollégium igazgatója vezet végig az épületben, ahol a kovácsolt­vas lámpák adnak érdekes hangulatot a boltíveknek és a hosszú-hosszú folyosónak. A vaságyakkal berendezett kollégiumi szobák viszont cseppet sem stílusosak, de hát nem is ez a céljuk. Eltűnődünk azon, milyen jó lenne, ha a kastély szélén álló hányatott sorsú egykori ká­polna újból visszakaphatná eredeti funkcióját, hisz annyi minden esett már meg vele. Csak úgy, mint a kastély hajdani berendezésével és a gazdag könyvtárral és kincseivel. Zsignárné Buják Gabriella kis úti füzetéből ugyanis megtudhatjuk, hogy ha 1954 márciusában valaki meg akarta volna nézni a Dessewffy-kastélyt, bizonyára elszörnyedt volna. A parkban szétszórt, sárba taposott könyvek, az épületben összedobált, széttört bútorok, a könnyebben mozdíthatóknak pedig
lába kelt. A kastélyt az idő tájt gabonaraktárrá nevezték ki, s a köny­vekből járdát alakítottak ki. Szegény Schiller, Goethe…

A parkban tett séta után a mintegy 15 ezer lakosú városka köz­pontja felé tartunk, a református templomot keressük. Még mindig a szentmihályi részen járunk. (Az 1986-ban városi rangot szerzett tele­pülés 1950-ben vette fel a Tiszavasvári nevet. Korábban Szentmihály és Tiszabüd egyesítéséből lett Büdszentmihály). Nem nehéz megta­lálni a templomot, hát még meglátni, hisz egy dombocskára építették. Ide bizony sohasem öntött ki a Tisza, a látvány is imponáló. A két szélén sarokbástyákat, furcsa alakú kazamatákat láthatunk, amelyet a leleményes népnyelv itt „kása-máték”-nak nevez. Ezek a hajdúkor idejét idézik, ugyanis Lónyay Zsigniond telepített ide hajdúkat, akik azután 1620-ban kiváltságlevelet kaptak.

A templom kulcsra zárva, ezért bekopogtatunk a parókiára, ahol egy kedves hölgy, egy ifjú hittantanár lesz az úti kalauzunk. Tőle, na és az írásokból tudjuk, hogy a templom története a XIII. századba nyúlik vissza, amikor a mesterségesen emelt dombon kőtemplom épül.

Az ősi templom 1788-ig áll. Ekkor jelentős átalakításokon esik át. Megemelik a falakat, a tereket beboltozzák, és a belső térben három oldalról karzatot építenek bele. Ekkor készül a nyugati homlokzat előtt álló, barokk jegyeket mutató torony is.

A templom déli oldalán viszont nagy valószínűséggel az Árpád­kori templom fala maradt meg. Az érdekesség kedvéért írjuk le – hátha még valaki hozzánk hasonlóan eleddig ilyesmire nem figyelt volna -, hogy a templom három harangja közül a legnagyobb, 12

zsásnak „disz” a zenei hangja. A templom üresen is telítettnek látszik a „parlamentálisan” elhelyezett karzatok, padok, na meg a szembetű­nő 15 regiszteres, 874 sípból álló orgona miatt.

Nem túlságosan sokáig időzve bent, kijővén a május elején is oly hideg templomból, rácsodálkozunk a szépen rendben tartott kertre, amely gondos kezek munkájának az eredménye. A hívek itt egymás között megosztva, kisebb-nagyobb parcellákat gondoznak. Ki-ki fe­lelős egy-egy területért…

Amikor visszaindulunk a kocsi felé, akkor tűnik csak fel, hogy itt egy múzeum is található, amely a XVIII. században épült hajdani papiakban kapott helyet. Vasvári Pálról nevezték el. Mint az útikala­uzból megtudjuk, 1966-ban Gombás András helybéli pedagógus ala­pította az intézményt, amelynek gazdag néprajzi és hely történeti gyűjteménye hűen tükrözi a városnak és környékének múltját. Nos, a múzeum kiállítási anyaga ugyan nem túl gazdag, de érdemes szét­nézni. Az egyik itt elhelyezett állandó kiállítás Szabolcs-Szatmár- Bereg megye orvos- és gyógyszerésztörténetéről igyekszik képet adni, különös tekintettel Kabay Jánosnak, a morfinszármazékok kutatásában elért eredményeire. Tudvalevő, hogy az ő munkájának köszönhető a korábbi Alkaloida, ma ICN RT gyára, ahol hajdan még 2350-en dolgoztak, és a gyárnak 129 országgal volt kapcsolata. Ma azonban szomorú a helyzet. A megmaradt 560 dolgozóból újabbakat kíván az Rt. elbocsátani.

Néhány évet leszámítva azonban többnyire szép esztendők tanúi lehettek a gyár megalapításának 75. évfordulóját ünneplő tiszavasvá- riak. A sikerrel bizonyára elégedett lehetne az egykori gyár alapítója, a feltaláló-tudós, akiről tudjuk, hogy a morfin készítésének olyan új módját találta meg, amelyre addig gondolni sem mertek. Nevezetesen azt, hogy nemcsak az élő mákból, hanem a mákszalmából is elő lehet állítani az áldásos gyógyszeralapanyagot. Küzdelmes útja volt, sok harcra volt szükség annak érdekében, hogy az ismeretlen gyógyszerész találmánya eljusson a gyártásig. „Nem hitték, vagy talán nem is akarták hinni, hogy ami neves tudósoknak nem sikerült, sikerülhetett egy kis ország ismeretlen gyógyszerészének. Sajnos, az igaz sikert éppen hogy megérte. Paradox módon – ma penicillinnel egyszerűen gyógyítható – műtét utáni fertőzés okozta a halálát. Negyven éves volt. Egyébként élete utolsó percéig nem engedte, hogy morfint ad­janak neki.

Néhány évvel ezelőtt módomban állt a feltaláló-tudós azóta már elhunyt lányával, Oltványiné Kabay Ilonával is felidézni a szülei alakját:

– Szeretet, tudásvágy és jókedv áradt egyéniségéből. Családja és munkatársai rajongva szerették. Lelkes lendülettel vetette magát mindenbe, amit csinált. Igazi demokrata volt, aki munkatársait barát­
nak tekintette. Apám egyébként szigorú, de jókedvű volt, és arra ta­nított minket, hogy felül kell emelkedni az esteleges kudarcokon, az apró-cseprő dolgokon. Felesége, édesanyánk, Kelp Ilona nem csupán boldog és szerető hitvese volt édesapámnak, hanem közvetlen mun­katársa is. Édesanyám vegyészként sokat segített, és ugyanazt a küz­delmes életet élte, mint a férje.

A két Kabay utód, Ilona és János 1945 után kivándorolt Ausztrá­liába, de János néhány hónappal ezelőtt visszatelepült, és Debrecen­ben él.

A kis múzeum után Tiszabüd felé tartunk, hisz ez a városrész sem jött üres kézzel a két település frigyébe. Az egykori faluköz­pontban látható a valaha sokkal szebb napokat látott Komiss-kastély. A XIX. század végén épült szecessziós stílusban. Jelenleg szociális és rehabilitációs központ. Be is nyitunk az épület hátsó oldalán lévő pavilonba, ahol néhány képet láthatunk a kastély egykori birtokosai­ról, az épület korábbi állapotáról. Keressük a bejárati kaput, amely az? útikönyv szerint kovácsoltvas remekmű, de az kidöntve fekszik, fel­újításra vár. Kár lenne érte! Ritka szép darab!

A kis kastélyhoz közel a görög katolikus templom, amely 1864- ben épült, és amelyet azért is érdemes megkeresni, mert valahol itt született Vasvári Pál, a hajdani görög pap fiaként. Igaz, eredeti neve Fejér Pál volt, és a Vasvári név Nyírvasvári községre utal, ahol gyer­mekkorát töltötte.

Vasvári Pál sokoldalú egyéniség volt, történész és politikus egy személyben. Mindenre kiterjedő érdeklődése a szépirodalom iránti fogékonysággal is párosult. Nagykárolyban, majd Pesten végezte is­koláit. Eleinte irodalmi tervek foglalkoztatták, és csak később kezdett a történelem iránt érdeklődni. Egy ideig tanárként is dolgozott, ám a tanítás mellett irodalmi tevékenységet is folytatott. A pesti forrada­lom előkészítésének egyik vezetője lett. Tagja volt a Tízek Társasá­gának, és mint a márciusi ifjak vezéralakja, részt vett a 12 pont meg­fogalmazásában. Jókai így idézte fel alakját: „E fiatal, alig 21 éves népszónok azon időben csaknem olyan befolyással bírt a közönségre, mint maga Kossuth. Kimeríthetetlen csengő hangorgánum, helyesen alkalmazott pátosz, elragadó stíl, héroszi termet, széles ismeretek,
merész ideák, s feledhetetlen hírnév – egyszóval minden sajátság megvolt benne, mi egy népszónokot közkedvességüvé bírt tenni”.

Később, a szabadságharc alatt, 1849 elején Biharban, Szabolcs­ban és Szatmárban gerilla-csapatot toborzott, és annak élén vett részt a csatákban. A Gyalui-havasokban, románokkal vívott csatában esett el. Csak 23 éves volt. Mint írják róla: „Korai halála kivételes kezdet folytatását akadályozta meg”.

A fiatalon elhunyt író, forradalmár emlékét szülőhelye hűségesen ápolja: ennek érdekében több mint tíz éve Vasvári Pál Társaság ala­kult. Azóta ez az egyesület és az önkormányzat emlékülésekkel és kiadványokkal igyekszik ébren tartani országszerte, sőt a határon túl is a hős márciusi ifjú szellemét. Tiszavasvári ma is kapcsolatot tart a Romániában lévő Körösfő községgel, ahonnan Vasvári Pál a szabad­ságharc utolsó útjára indult. Az emlék- és hagyományőrző kisváros­ban a szakközépiskola, valamint egy általános iskola és a már emlí­tett múzeum is az ö nevét viseli. Több szobrot is emeltek az emléké­re, egész alakos szobra az általános iskola előtt, mellszobra pedig a középiskola előtt áll.

Mi is fejet hajtunk Vasvári Pál előtt, és a parókussal, Kocsis Im­rével megnézzük a görög katolikus templomot, ahol keresztelték. Műemlék jellegű, 1764-ben épült barokk stílusban. Gyönyörű az ikonosztáza. Maradt valami a régi „berendezésből” is: oldal kartám­lás állópadok várják a hívőket. Itt már koránt sincs olyan hideg, mint a református templomban, hála egy kazánfélének, amellyel fűtik az épületet. Elbeszélgetünk a pappal is, aki Vasvári Pálhoz hasonló utó- z dót már csak azért sem adhatott a hazának, mert hét lánya van. Am ők is a legjobb iskolákba járnak. Kíváncsiak vagyunk, vajon hogyan lehet egy családban hét lányt elnevezni. Nos: Éva, Anikó, Zsófia,

✓

Fruzsina, Eszter, Johanna, Tamara név került az anyakönyvbe. Es ha már az anyakönyvről szót ejtettünk, említsük meg, hogy a görög ka­tolikus parókián 1795 óta vezetik – a kezdetben latin nyelvű – vaskos könyvet. Akkoriban mely nevek voltak a legdivatosabbak? Nos, ki­lenc fiúgyermek a János, hat a György, öt a Mihály, négy-négy pedig a József és az Adám nevet kapta. Rajtuk kívül egy-két apróság Ist­ván, Bazil, Gábor, Ferenc, Péter, Illés és Miklós névre kereszteltetett. Lányok közül a Mária nevet vette fel Bűdön nyolc leányka, hét Bar­
bara, hat Anna, három Júlia, kettő Erzsiké, és egy-egy Teréz és Kata néven jegyeztetett be. Nem tudtuk azonosítani a kis Karhazinát, va­jon kik lehettek a szülei, honnan csöppent ide a család?

Elköszönünk gondolatban tőlük is, na meg Kocsis Imre parókus úrtól és kedves feleségétől, s irány Tiszadob. Szerencsére nem Polgár felé kell tartani, amerre óriási a forgalom. Sajnos az M3-as út még most sem ért ide. A Tiszadob felé vezető, viszonylag új úton viszont alig van forgalom, ám keskeny, ezért vigyázni kell egy-egy szembejövő autó érkezésekor. Szép viszont a pompázó, zöld határ, az útszélén végig z kedves fehér virágok kísérnek. így érkezünk meg Dobra, ahol hová is mehetnénk máshová, mint a kastélyba. A portán meg sem állítanak, annyi itt az újságíróféle mostanában, amióta Oláh Ibolya énekesnő a TV2-nek, na és tehetségének köszönhetően reflektorfényben áll.

Az igazgatónő, Illésné az énekes vetélkedő után változatlan ki­tartással továbbra is egyengeti útját, hiszen nem nehéz elsodródni… Azt is elmondja, hogy Ibolya egykori iskolájában felértékelődött a tanulás, a tehetség becsülete.

Na persze másokról is beszélgetünk, például a gyermekotthon haj­dani lakójáról, Ratkó Józsefről, aki szép emlékeket őrzött a községről: „Említettem, hogy Tiszadobon, a Gyermekvárosban nyílt rá a szemem a világra. Megszerettem a Rákóczi-erdő évszázados tölgyeit, a Tiszát, s ámulva vettem észre, hogy a felnőttek nem azért élnek csak, hogy verjék a gyermekeket”. Elgondolkoztató szép szavak. A költő emlékét a Tisza-parton kopjafaként felállított csónak alakú fejfa őrzi.

Szép ez a kastély. Nem is kastély, inkább palota. Szabolcs-Szat- már-Bereg megye jó néhány építészeti remekművel dicsekedhet. Kö­zülük az egyik, talán a leglátványosabb a tiszadobi Andrássy-kastély, mely a Loire menti kastélyok mintájára épült, francia eleganciát tük­rözve: talán kevesen tudják, hogy a háromszintes kastélyban az év­szakok, a hónapok, a hetek és az év napjai testesültek meg. A kastély négy oldalának bejáratai az évszakokra, ötvenkét szobája a hetekre, háromszázhatvanöt ablaka pedig az év napjaira utal. Tessék egy szép nyári délután tett kiránduláson utánaszámolni! A 12 torony pedig mit is jelenthetne mást, mint a hónapokat. Fantáziadús tervezője, Mei- ning Artúr német építész remekművet alkotott. Építtetője pedig, gróf Andrássy Gyula miniszterelnök volt, aki a korábbi fából készült,
majd leégett vadászkastélya helyett építtette. Hihetetlen gazdagságot mutatnak azok a képek, amelyek az 1940-es években készültek.

A fényes palotához természetesen pompás park dukált, amelyet külföldi parképítők terveztek. Minden évszakban látványos, és némi sétára ösztönöz a pompás buxus-labirintus, amelyet angolpark övez. A park déli részén franciapark létesült, amelyet 500 hektáros parkerdő ölel. A múlt század első negyedében még látni lehetett a két alagútsze- rü futószölő- és rózsalugast. A négy égtáj felé néző rózsaalagút köze­pét egy magas, félgömb alakú futórózsa-kupola fogta össze. Asztal és pihenőpadok várták itt, a pompás környezetben a vendégeket.

A közbeeső négy háromszögű alakzatban bokorrózsák sokasága virított. A kastély keleti oldalán pedig asztalokat, fotelokat mintáztak a gyönyörű sövények. Az üvegházban orchideák és trópusi virágok nyíltak. A látvány ezzel még mindig nem ért véget: a Tiszán szelídí­tett hattyúk úszkáltak, s a parkerdőben akár dámvaddal is találkoz­hatott az ember.

Szép, napfényesen szép évek helyszíne volt tehát a tiszadobi kas­tély, amelynek gazdája Andrássy Gyula emlékezetes, boldog napokat tölthetett itt. Már csak azért is, mert amikor a világosi fegyverletétel után börtön várt a gróf-külügyminiszterre, ő inkább számkivetettként Franciaországban bujdokolt: kegyelmet tíz év múlva kapott, akkor tért csak haza, és 1880-85 között megépítette a kastélyt. Itt született lánya, Andrássy Katinka, aki később Károlyi Mihály felesége lett.

Az itteni fényűző életnek, a nagyvonalúan berendezett palota ele­ganciájának aztán az orosz és román katonák, majd a proletárdiktatú­ra vetett végett. Később a szocializmus valamennyi sajátos stílusje­gyével is kiegészült, a lámpáktól a füstcsövekig.

Micsoda pazar dolog lenne korhűen helyreállítani egyszer a par­kot és a kastélyt! Ám más a vágy és más a valóság.

Hová kerülhetett a felbecsülhetetlen berendezés nagy része?

A Rákóczi-korabeli bútorok, a velencei tükör, a carrarai márvány­szobrok, a gobelinek, a korhű faragott bútorok, az értékes szőnyegek. Állítólag Van Dyck-, Rembrandt-, Munkácsy- és Mányoki- képek függtek a falon. Vajon hová lettek? Ám így is, ezek hiánya ellenére is, a régi pompa nyomai még ma is felidézhetök. Tiszadobnak kelle­mes csengése van a magyar történelemben: múltja van.

Epilógus

Varázslatos táj, elegáns palota, művészetek otthona. Bizonyára a fényes, régi szép idők is eszébe jutottak Hauser Adriennek, amikor a

kastély

fénykorához illő zongorafesztivált álmodott öt évvel

ezelőtt. A szatmári, pontosabban a mátészalkai származású zongo­raművész ugyanis alapítványt hozott létre egy zongorafesztivál megteremtésére.

A tiszadobi Andrássy-kastélyra és gyönyörű franciakertjére esett a választás, és amint utólag is bebizonyosodott, ez remek döntésnek bizonyult. A fesztivál ugyanis sikert aratott, rangos helyet vívott ki magának ezen az alig ismert, már-már elfeledett vidéken, s Európa- szerte a figyelem fókuszába került az olykor természeti katasztrófák

sújtotta tiszai

írásának és megjelenésének évében, 2004.

augusztus 5-10. között rendezendő zongorafesztivál vendége, fellépő művésze Hauser Adrienné mellett Enrico Lancia, Bogányi Gergely, Szilasi Alex, Jandó Jenő, Berkes Kálmán, Mali Emese, Ingrid Fliter, Frank Braley és Kocsis Zoltán.

Példaértékű lehet Tiszadob, és annak csodálatos műemléke, találkozhat múlt és jövő, így éledhet újra a régi fényes napok p pája és eleganciája a zenében.

Bár minden műemlékkel hasonló csoda történne!

Honfoglaló eleink földjén

Szabolcs, Tiszebercel

Mintha térben és időben utaznánk, amikor Szabolcs megye mos­tani székhelyéről a hajdani központot, a régi Szabolcs községet láto­gatja meg a barangoló. Nyíregyháza határában a huszonegyedik szá­zad elejének furcsa kavalkádja búcsúztatja az utazót, a nemzetközi piac minden ellentmondásával. Leromlott autóbuszok, egymás he- gyén-hátán parkoló személygépkocsik és cuccokkal felpakolt romá­niaiak, kárpátaljaiak, kínaiak és más nációk vonulnak itt megrakodva némi jó pénz reményében. Szerencsére néhány kilométer után meg­szűnik a bábeli zűrzavar, elcsendesedik az út, és feltűnik a tájelvá­lasztó Tokaji hegység, jelezve, hogy hamarosan véget ér az Alföld, és valami más, látványosabb veszi kezdetét.

Rakamaz után a többnyire megszokott iránytól eltér az autós, Szabolcs község megfosztott rangjára utal, hogy még útjelző tábla sem hirdeti Rakamaznál a falucskává soványodott híres Árpád-kori települést. Ám az időutazás megkezdődik. Szabolcs a Szent István- kori várispánság központja volt a 10-11. században. Történelmi vi­déken járunk tehát. Ezt jelzi valamiképpen a táj is a maga időtlensé­gével. Völgyek és dombok, vadvizek, mocsarak. Élni és rejtőzni le­hetett erre már évezredekkel ezelőtt, szövetségbe lépve a természet­tel, amely otthont és védelmet nyújtott őseinknek. Érthető, hogy hon­foglaló eleink is ideális szállás- és lakóhelynek tudták ezt a vidéket.

Ha már Szabolcsban járunk, az ámulatra méltó földvár meg­tér földet mozgattak meg, a sáncok összetartásához szükséges geren­davázhoz pedig -Németh Péter történész vizsgálatai szerint – 5-6000 hektár erdőt kellett kivágni. A sáncokat három helyen szakítja meg áttörés. Az északi és a nyugati a feltárások szerint a

szemlélésével

a kirándulást. Ámulatra méltó, hisz Közép­

Európa talán leglátványosabb ilyen jellegű építményét csodálhatjuk meg. Mondják, a sáncok a 15-20 métert is elérik, és az útikönyv sze-

szára néző kapuja lehetett. (A keleti oldalon pedig hét méter széles és három méter mély vizesárok választotta el a szárazföldtől.) A vár te­tejéről ma is jól látni a Tiszát kísérő fák vonulatát, távolabb pedig a

Tokaji hegy látványa fogad. Elkalandozik a szem a „nektártermő Hegyalján, az aranykalászos alföldi síkságra és a hullámos akáckert­re, a Nyírre”. Gyönyörű, fenséges környezet. A honfoglalástól a ta-

lehettek a mindennapjaik? Igazat adunk Móricznak, hogy itt a no­mádkor képe tisztán elevenedik meg az ember szeme előtt. A vár- gyürü valóban elég volt arra, hogy egy uralkodó nép oltalmat talál­jon. Azt írja a nagy realista: „ Ahogy az ember megáll a vár fokán,

érzi a hódító büszke érzést

uralkodott ez a központ a táj felett.

Egy kis országot jelentett, leigázott népek fölötti uralmat”.

Bizony az erő sem hiányozhatott: erre utal a földvár bejáratánál Szabolcs vezér bronzszobra. Györjfy Sándor kezének munkáját di­cséri. A honfoglaló mokány, kicsit mongolos embernek tűnik, min­denesetre erőt sugall. Közel hozzá három zászlótartó, azt jelzi, hogy az utóbbi 10-12 évben nagy napokat ért meg a település és annak la­kói. Mondhatni, a jubileumi évek során az egész ország szeme egy kicsit ideirányult. Jutott a támogatásból is. Mint mindenütt másutt, szerte a hazában, Szabolcsban is több évfordulót ünnepelhettek. A falu ünnepi esemény színhelye volt, ugyanis kilencszáz évvel ezelőtt itt tartották a Zsinatot, a mai országgyűlés elődjét – László király ve­zetésével. Ezen az „ország minden főpapja, apátja, valamint föura” részt vett. (László királyunkat aztán nyolcszáz évvel ezelőtt szentté is avatták.) A szentté avatás emlékére 1992-ben tartott ünnepség némi életet, környezeti változásokat, szépülést, csinosítást is hozott a szunnyadó faluba. Szent László tiszteletére 1992-ben készített szob­rot Varga Imre. A megyei közgyűlés ajándékát a jó emlékű Antall

József miniszterelnök avatta. Új térrel bővült a falu, és impozáns szabadtéri színpadot is építettek. De hogy sorrendben haladjunk, a Megyei Közgyűlés a millenniumi zászlót itt vette át 1996-ban az ide
kihelyezett ülésén, majd 2000-ben fogadalom hangzott el, és díszes zászlókat kapott a falu. A jubileumi éveknek köszönhetően megvál­tozott egy kicsit a település arculata: tagadhatatlanul szebb lett. Ám a falucska sorvadó, alig négyszázan lakják. Most is láttunk a földvár szomszédságában egy eladó házat. A fiatalok – már szinte közhely – innen is többnyire elvándorolnak. Nincs gyógyszertár, vasút és a körzeti orvos is csak heti két alkalommal jár át rendelésre. Az ide­genforgalom ugyan jelentős, de ide többnyire csak bekukkantanak a látogatók, hogy egy röpke időre elmerengjenek a múlt régi dicsősé­gén.

A földvár mellett, a Petőfi utcában egy közel hasonló korú, ezer éves – ma református – templom áll, ahová természetesen betérünk. Az ajtó ugyan zárva, de a kulcs a szemben lakó szomszédnál, Zombori Istvánnénál, aki szívesen kalauzol minket. Sokféle embert láthatott már errefelé, hisz 84 éves. Együtt ballagunk hát a templom­kerten át, amely szintén történelmi időket idéz. Ékessége a fából ké­szült, zsindelyezett harangtorony. Nagy kulcs nyitja a templomajtót, ahol – lévén 2005 januárja – meglehetősen hideg fogad. A román ko­ri épület all. században készült, ám akkor háromhajós templom le­hetett, amelyet aztán úgy négyszáz év múlva újjáépítettek. Ekkor látták el gótikus nyíláskeretekkel. Háromszáz évvel később, a 18-19. században pedig egyetlen teremmé alakították, majd az 1970-es évek végén műemléki helyreállítás nyomán alakult ki a templom mai ar­culata, amely során az értéktelen ráépítéseket eltávolították, és új, stílusos tetőszerkezettel is ellátták. Mindezt tehetséges építészek tet­ték, megőrizve évszázadok és évezredek hangulatát. Nekik köszön­hetően itt is a régi időkben érezzük magunkat, s azon sem lepődnénk meg talán, ha mondjuk egy ómagyar nyelvű istentisztelet kezdődne hamarosan. (Ma azonban nincs lelkésze a településnek, ám a hitélet ma is élő, a szomszéd községből jár át ide a lelkészasszony vasárna­ponként vagy szükség esetén.)

Akarva, akaratlanul megilletödik itt a látogató, akikből természe­tesen számos akad. Erről a megtelt és új vendégkönyvek is tanús­kodnak. Idézzünk a megilletödésröl tanúskodó bejegyzésekből néhá­nyat. Az egyik látogató így vallott: „Nagyon meghitt időt töltöttem ezen a helyen”. Egy másik látogatót büszkeség töltött itt el: ”Büsz­
kék vagyunk múltunkra, hagyományunkra” – írta. A harmadik úgy érezte, hogy „az ország gyöngyszeme ez a hely”. A negyedik érdek­

lődőnek

jókívánságát is kifejező szavai mellett töb­bek között ezt olvashatjuk: „Kívánom, hogy a templomot a jövőben is hasonló tehetséggel gondozzák és szépítsék”.

Érdemes azonban mást is böngészni: a hajdani szentély helyén, a fal néhány kisebb részletén a megkapart fehér felület alatt jelzéssze­rűen a régi-régi festékréteg, minták, virágok, növények és felül egy kukucskáló bájos angyalka.

Ám a kis angyal látványa sem melegít fel most bennünket, köszö­nettel távozunk, arra gondolva, hogy a nyári hőségben azért kelleme­sebb lehet itt benn, a vastag falak hűvösében.

A földvár közelében található a barokk Mudrány-kúria, amelyet a

szellem itt sem hiányzik, hisz a legtöbb helyiség mennyezetét hun és magyar fejedelmek, királyok festett képeivel díszítették. Belül pedig

a nyíregyházi Jósa András Múzeum tárgyaiból és a községben feltárt leletekből látható kiállítás. Ám látogatásunk napján sajnos éppen

zárva van. Jobban járt itt viszont Móricz Zsigmond, akit az akkori lelkész fogadott. Az író benyomásait az Ebéd című novellájában meg is örökítette, amelynek megfilmesített változatát a közelmúltban a Duna Televízió is bemutatta. Lapozzuk hát fel a híres írást, hogy fe-

déget, úgy hetven-nyolcvan évvel ezelőtt: Nos, már a húsleves fel­

emlegetése is gasztronómiai élmény, hisz

marhahús és szár­

nyas is főtt, legalább huszonnégy óráig. Nem csoda, ha „az ilyen tá­nyér leves a beteget is lábra állítja, s az egészségest viruló ifjúvá te­szi”. A második ételt csinos, tenyeres-talpas lány hozta be tortatál­cán, méghozzá velőt pirítós kenyérrel. A levesben főtt marhahúst ribizlimártással kínálták. Meg is jegyezte az esperes, hogy ez az igazi étel, nem a passzírozott leves meg az osztriga, hisz nem emberbe való dolgok azok.

Nos, miközben így eladomázgatott a kompánia, már hozták is a birkából készült pörkölthúst tökkáposztával, de aki a sertéspörköltet szerette, annak azt, zöldbabbal körítve. A vendégek nagy lelkesedés­sel fogadták a befőttel felszolgált kacsasültet, miközben gyakorta
töltögették a poharakat. Nem csoda, hogy efféle bölcsességek hang­zottak el a poharazgatás közepette: „Legjobb főzelék a hús. Legjobb gyümölcs : a bor. Legjobb bútor a szép asszony”. A soron következő ludaskásának a tetején természetesen libamáj díszelgett. Majd a gyö­nyörű paprikás csirkehalom két óriási tálon érkezett. Többen legaz- emberezték a háziakat, mert csak ezután hozták a rántott harcsát, az­tán lecsöndesítette a kedélyeket a juhtúrós galuska, amely oly gyö­nyörű volt, ahogy remegett a tálakon, hogy mindenki örömmel nézett rá. Befejezésül friss cseresznye került az asztalra, olyan, hogy festeni sem lehetett volna szebbet. S mi lehetett volna más az utolsó fogás, mint a feketekávé.

Meg is értjük, hogy az írófejedelem miért járt errefelé oly gyakran és oly előszeretettel.

Persze, nem csak ilyen nagy lakomákat örökítettek meg az írók és a költők ezen a vidéken, hanem például a Tiszának a reggeli gyönyö­rűségét is. Nem is olyan messze, alig 10-15 kilométerrel arrébb, Tiszabercelen. Akár csónakkal is átjuthatnánk egy-két óra alatt Sza­bolcs községből Bercelre. Nem is lenne elvetendő ötlet egy ilyen tú­rát megszervezni, hisz a falucska határában arról is meggyőződhet­nénk, hogyan is „Zendülnek az erdők sokféle hangokkal, szólnak madarai víg vadászokkal”. Nos igen, Bessenyei György írta e verete­sen szép sorokat itt, Tiszabercelen. Egyszer korábban május havában látogattunk erre, amikor mindenfelé a meggyfák menyasszonycsok­rai sorjáztak. Az ártér legszebb, legféltettebb területét jártuk be, a Marót-zugot, amelyet az énekesmadarak fajgazdasága jellemez. Nos, láthattunk ott – többek között – gémtelepet, csilpcsalpfüzikét, fekete­gólyát, és meghallgattuk a nagy fülemüle szólóját, azét a madárét, amelynek éneke Schmidt Egon szerint a földkerekség egyik legszeb- bike. Csak úgy csengett az erdőmély a füfüfü tiiu tiiu crescsendóktól.

A hideg miatt ma inkább kihagyjuk az erdei sétát, hanem Besse­nyei előtt kívánunk tisztelegni, már csak ezért is, mert hajdan én is a Bessenyei György Gimnáziumban tanultam Kisvárdán, a lányom pe­dig a róla elnevezett főiskolán. Gondosan betonozott, keskeny ut­cácska vezet ahhoz a házhoz, ahol a jeles író, a magyar felvilágoso­dás irodalmi vezére született, és életének egy részét töltötte. Az em­lékét tisztelő utókor nemcsak a kúriához vezető utat hozta rendbe,

hanem pár évvel ezelőtt magát a házat is. Az épület faláról ugyan né­hány helyen már lepergett a mész, de ezt leszámítva a tetszetős kúria régi patinájával fogadja a látogatókat.

Bessenyei – némi túlzással – magát a szülőházat is megörökítette

a Tariménes utazásaiban. „Közepén felemelkedett ordas kastélya

kezetbe, mellyel a régi időknek mesélt gyönyörűségei után szoktunk sóhajtozni. Magas csúcsait gólyafészkek tornyozták, romladozott szegleteiből pedig csipkebokrok csüngöttek alá, hol csókák szál­longtak és verebek csiripoltak.” A többször átépített, ám egykori jel­

legét hűen megőrző ház (a hasonlatosságról az egyik szobában metszet is tanúskodik) kéményei most korántsem tűnnek magasnak, de a „régi idők mesélt gyönyörűségeinek” varázsa akarva-akaratlanul megérinti az emlékházba belépő látogatót. (Némi titokzatosság is belengi az épületet, legalábbis a gondnok szerint, mert esténként de­nevérek röpködnek errefelé.)

A szobák tisztán ragyognak, mintha a nagy költő most is ott élne a falak között, csak éppen elment megcsodálni a Tiszának reggeli gyönyörűségét, a befagyott folyót. A kandallóban félig elégett fa is mintha azt sugallná, hogy csak a házigazdára vár. A házban végig­kalauzoló Kocsis Józsefné készségesen megmutat mindent.

A korabeli, réges-régi deszkabaldahinos ágyban még az ágynemű is ott van. Itt egy kicsit eltűnődünk ugyan, hogy az ágy normális mé­retű, nem túl hosszú, hogyan fért el benne a daliás termetű testőr? Az utazóláda most üres, a szekrény rajzolatain pedig bizonyára sokszor megpihenne az emlékház lakójának múltba révedő tekintete. A pará­nyi asztalka mellett székek. Jó lenne ezeken a hosszú téli estéken ol­vasgatni a kirakott, csaknem kétszáz éves könyvet, az „1790-dik esztendőben a Budán tartott ország gyűlésnek alkalmatosságával írásban benyújtott köz tanátskozás alá vett Dolgok és munkák”-at, s eltűnődni rajta, vajon viszik-e majd előrébb a haza sorsát. Ám a gondnok erről lebeszél, a könyv fölöttébb értékes, vigyázni kell rá, lapozgatni nem szabad benne.

így hát a másik oldalszobába megyünk, ahol a tablók Bessenyei

életéről mesélnek

ősi család Heves megyében élt, a költő már

az itteni tájat tekintette otthonának. A család egyébként Báthory Ist-
váritól kapta Vencsellö, Tímár és Bércéi határát, de birtokaik máshol is voltak. Bessenyei György életének jó részét itt töltötte. A korabeli portán cseperedett, nyolc éves korában került a híres pataki iskolába, ahol még be sem fejezete tanulmányait, amikor 1761-ben apja haza­vitte Bercelre, s ott a gazdálkodás tudományát igyekezett elsajátítani.

Ám alig négy év múlva a megye ajánlása alapján 18 évesen Bécs- be került, s nem is akárhová, a királynő testőrségébe. Itt ébredt rá, hogy mennyire tudatlan. Olthatatlan szomjúsággal képezi magát. A francia felvilágosodás eszméi lelkesítik, Voltaire-t olvasgatja, de mellette angol és német szerzők könyveit is tanulmányozza. Az em­lékház öt tablójának két utolsó darabja már Szabolcs vármegye, a Bessenyei Kör s a nagy író emlékét őrző utókor tisztelgése. Többek között a nevét viselő iskolák képei és Bessenyei-kiadványok láthatók itt.

Befejezésül jó szokásunk szerint az emlékszoba vendégkönyvét nézegetjük. Közeli és távoli falvakból zarándokolnak ide kisdiákok és felnőttek, hogy tiszteletüket tegyék a szellemóriás házában. Nem egy beírás tanúsítja: távoli országokból, Kanadából, Brazíliából is jönnek ide magyarok, hogy emlékezzenek, mit is jelent magyarnak lenni.

Igazságtalanok volnánk, ha Tiszabercelt meglátogatva csak a test- öríróról szólnánk, hisz az irodalmi lexikonok legalább három Besse­nyeit említenek. Bessenyei Sándor szintén a testörségnél szolgált. Amellett, hogy Györgynek testvérbátyja, részt vett a bajor örökösö­dési hadjáratban. De alapvetően lírai alkat volt ő is, előszeretettel írt verseket, sőt Milton Elveszett paradicsom című müvét is lefordította. Olyannyira kedvelte a könyveket, hogy Mária Terézia még tisztelet­beli könyvtárőmek is kinevezte. A hosszú életű Bessenyei Annának, a gávai költőnőnek pedig megadatott, hogy az 1848-as szabadság­harcot is megélje.

Évszázadok beszédes

HALLGATÁSA

Nyírbátor

Ajándék és feladat hazánk egyik legszebb, barokk oltárokban és faszobrokban leggazdagabb templomában a lelkipásztori szolgálat, valamint időnként a templom bemutatása – vallja Horváth János, a nyírbátori római katolikus műemlék templom plébánosa. Majd így folytatja: – A templomi látogatás pedig fejhajtás nemcsak az isme­retlen alkotók előtt, hanem az adományozók, gróf Károlyi Sándor, a Csáky, Haller, Pethö, Eördögh, Koháry, Pogány, Krucsay, Jósa és más családok emlékének, de nem utolsó sorban Kelemen Didók mi­norita atyának, akinek páratlan szervező munkája nélkül e remek műalkotással szegényebbek lennénk. Na és persze Báthori István er­délyi vajdának, aki a kenyérmezei zsákmányból építtette Nyírbátor­ban a templomot Ferenc-rendi szerzetesek számára, és lerakta az alapját a mostani református templomnak is. (Ha ünneprontás is egy kicsit, a hitelesség kedvéért talán mégis meg lehetne említeni azt is, hogy nem éppen a legszolidabb ember volt István vajda, hanem in­kább erőszakosságáról, kegyetlenkedéseiről és hatalomvágyáról volt híres és hírhedt feudális főúr, nem is beszélve Krucsayról, aki aztán pallosjogával élve lefejeztette hűtlennek kikiáltott feleségét.)

A kenyérmezei csatáról, a segítségül érkező Kinizsi Pálról és a magyarok törökök feletti dicső győzelméről szóljanak inkább a törté­nelemkönyvek, ám mindenképpen említésre méltó a magyarok haj­dani hősiessége, a törökök veresége, amely ki tudja, miféle további pusztítástól óvott meg, s hány magyar életét mentette meg. Nyírbá­torban pedig mindenekelőtt Báthori Istvánról illendő szólni. Persze
az is lehet, hogy mindez Mátyás királynak is köszönhető, s talán leg­pontosabban a Vatikánban található iratokból lenne megtudható. Ám legyen ez a kutatók dolga, de mindenesetre szolgáljon számunkra fi­gyelmeztetésül, hogy nem árt némi történelmi ismeretszerzés Nyír­bátorba való látogatásunk előtt. De megtehetjük azt is, hogy hagyjuk a csudába a poros könyveket, s lépjünk csak be egyszerűn valame­lyik itteni templomba, ahol békésen együtt él a történelem, az évszá­zadok művészete és a jelen.

Nyírbátorba menet egyébként is van idő múltról és jelenről gon­dolkodni, és útitársainkkal beszélgetni. A Nyíregyházától mintegy 36 kilométernyire fekvő kisvároskához Nagykállórt át alsórendű út ve­zet, s az itt élő dolgos népről árulkodik, hogy diófák és almaligetek sokasága kíséri a vándort az úton. Utazás közben letérhetnénk persze balra vagy jobbra is, a kegyhelyéröl híres Máriapócsra vagy Kislétára, ahol a Gencsy-kúria parkja természeti értéket kínál, hi­szen kertjében tulipánfák, kőrisek és szivarfák díszlenek. De folytas­suk ma inkább az utunkat Nyírbátor felé, hisz oly sok a látnivaló, hogy akár egy napot is érdemes ott eltölteni. Bizarr ötletnek tűnik, de érdemes esetleg Koroknay Gyula művészettörténészhez hasonlóan távcsövet is vinni magunkkal, hogy a templomban az oltárok felbe­csülhetetlen értékű darabjait azzal szemléljük, mint ahogy hajdan ö tette fáradhatatlanul, órák hosszat.

Nyírbátoron keresztül aztán kanyargós az út, akárcsak a város történelme. Ám akárhonnan érkezünk is, elsőként kitűnik a távolab­bi magaslatokon álló, gótikus stílusban épült református templom, amely látványával ötszáz éve „uralkodik a városon és a környék nagy részén”.

Mi most előbb mégis a minorita templomba, illetve annak plébá­niájára nyitunk be, hiszen elsőként az esik útba. A fogadtatás itt min­dig szolgálatkész, akár Horváth atya vagy a helyettese Lakner Sán­dor lesz a kalauzunk. Barokk templomban járunk vagy gótikus stílu­sú épületben? Nehéz elbírálni. Az eredeti, az 1400-as évek vége felé épült templom ugyanis száz évvel később, a szerzetesek elűzése után használaton kívül állt, a boltozata is beszakadt, s az enyészet marta­léka lett. Ám később, a XVIII. század elején a baksafalvi Kelemen Didák elindította a kései ellenreformációt, és ez a szelíd, koldulásból
élő szerzetes életre keltette a romokat. A kései utód, Horváth János, a mai plébános így őrzi emlékét:

–             Kelemen Didák minorita atya páratlan szervező munkája nélkül ma e remek műalkotással szegényebbek lennénk. Ma sem értem, hogy abban a szegény világban, 1717 után, amikor a romtemplom megújult, hogyan is volt képes a gazdagok erszényeit kinyittatni? A mai formájában látható templom a hit müve. Amikor Didák atya és néhány társa elkezdte a gótikus templomrom megújítását, egy katoli­kust talált a városban. Egy hónap múlva már tízen voltak, írta levelé­ben a „magától hulló fának”, Sándor grófnak. Az azonnal eredmé­nyeket kívánó korunk szellemével ellentétben Didák atya hitte, hogy az építés és szépítés, a rend, a harmónia, a szépség Istenhez vezető utak.

–             De milyen is lehetett az eredeti, gótikus templom? Későbbi for­rások ismerik orgonáját, csodálatos kegyképét, ismerjük a helyben és a Nemzeti Múzeumban kiállított majd 500 éves stallumait. 1681-ben a református templomban járt Apafi Mihály erdélyi fejedelem, akinek titkára a következőket jegyezte le: „ szebb templomot még életemben nem láttam, nem is hiszem, hogy nagy darab földön mása legyen.” Templomunkat is biztosan illették efféle jelzőkkel hajdanában, mint ahogy még jelen állapotában is hasonló szó hagyja el a látogatók aj­kát, nem is ritkán. Itt együtt él a történelem, évszázadok művészete és a jelen. Erről a helyről különösen igaz, hogy a lélek szanatóriuma. A templom csendjét évszádok beszédes hallgatása kíséri. Ez a csend gyógyít, vigasztal, erősít. Ebben a csendben a keresők meghallhatják Isten szavát, megérthetik életük célját. Sok-sok zarándokutamon, leg­alább húsz országban járva, még a leghíresebb templomok között is páratlan a miénk 64 barokk szobrával és 43 barokk angyalszobrával – meséli.

Csavart oszlopok sokasága, szentek, aranyvirágok. Kitűnően megformált szentek: mint például Péter és Pál. Meglehet, hogy néhol talán gyengébb minőségűek a festmények, ám az összkép varázsla­tos. Oltárai közül a Passio-oltár és a Krucsay-oltár talán a legismer­tebb: a szenvedéstörténet fában megfaragva. Idézzük a müértőt: „nem uralkodik rajta az építészeti vagy dekoratív elem, ezek helyét a figurális ábrázolás, a Passió egyes jelenetei foglalják el. A szobrász
száraz, kissé gótizáló és népies stílusa meggyőző erejű, s nem ügyetlen a kompozíció elrendezése sem. Különösen a feltámadt Krisztusnak az oltár csúcsára helyezése érvényesül jól. Eperjesi mester készítette, és felirata szerint 1731-ben már a templomban ál­lott”. Meglehet, hogy a legtöbb kompozíció túlzsúfolt, ám gyönyör­ködhet a szem a részletekben: egy virágon vagy alakon elmerülve. És igaza lehetett Koroknay Gyulának, bizony jó lenne most egy messzelátó, hogy a részleteket közelebb hozhassuk. Az évtizedek során több mester dolgozhatott itt, hisz nem egy sajátos stílust képvi­sel a díszítés. Hajtsunk fejet az alkotók előtt is: Baranyai Béláné ku­tatásai szerint például a dekoratív virágok és indák a lőcsei Strecius János György műhelyének alkotásai lehetnek.

Fogadjuk meg a mai plébános ajánlatát, nyitott lélekkel szemlé­lődjünk, hiszen szívünk nem csak birtoklásra vágyik. Legyen ez a hely egy röpke órára a „világ sivatagában oázis”.

De ez a templom nem csak a múlté, hanem egy nagyon is élő gyülekezeté: valaki épp aznap – november vége felé járunk – több tucatnyi Mikulás virágot hozott a templom díszítésére, Isten és népe dicsőségére.

Elköszönünk hát a plébániától, s átkocogunk a szomszédba, a hajdani kolostorba , ahol ma a Báthori István Múzeum műkö­dik. Télelő lévén ide nehéz ma betérni, de némi kopogtatás után nyílik a nehéz ajtó, hogy megszemlélhessük a helytörténeti,

tatja a fejedelmek korából (Báthori Gábor és Bethlen Gábor) származó emlékeket, s a korabeli fegyvermüvesség néhány re­mekét. Megtudhatjuk azt is, hogy járt a városban a „vándorlan­

tos”, Tinódi Lantos Sebestyén is, aki az itt tartózkodása idején írta meg egyik legismertebb versét, a „Sokféle részögösökről” címűt is. Idézzünk belőle néhány sort:

…Bátor igyunk az jó borban, jó kedvet vegyünk, Istenünknek, nemzetünknek csak mi ne vétsünk, Ha külömben, cseleködünk, lelkűnkben veszünk. Az ki szerzé, neve Sebsetyén szoméhságában, Nyírbátorban ezerötszáz és negyven nyolcban Udvarbírák bort nem adnak, vannak átkjában.

Na udvarbírák! Adtatok volna több bort szegény Sebestyénnek! Nem maradtatok volna örökös átokban! Tudtátok ti, hogy a szegény szomjúhozó históriás énekei egyszer történeti forrásértéküek lesz­nek…

Félre a tréfát, persze mást is megtudhatunk a kiállításon, ha van időnk böngészgetni. Azt is például, hogy az erdélyi fejedelmek ural­kodása alatt a város fejlődése mennyire töretlen volt, amelyet az ide telepedett hajdúk is megerősítettek. Persze voltak rosszabb évtizedek is. De nézzünk be egy másik terembe is, ahol egy újabb tárlat arról tanúskodik, hogy Nyírbátor nem csupán a zene városa, hanem a kép­zőművészeté is. S valóban, mily sok szép alkotás született e tájon!

A múzeum és a templom után jó kilépni a friss levegőre, a „papok rétjére”, ahol lehet, hogy nem túl stílusosan, de látványosan a pogány idők idéződnek fel a furcsa alkotások láttán. Itt szokták rendezni – immár tizenkét éve – a Szárnyas Sárkány hetét, a Nemzetközi Utca­színház Fesztivált, a héthatárig szóló nagy nyári kulturális rendez­vénysorozatot. Hogy mi is ez? Idézzünk a múlt évi meghívóból: „ A fesztivállá szervezett régi magyar jó kedély maradandó élmény min­den nagybecsű vendégünknek. Magyarország első, ilyen formában egyetlen utcaszínházi fesztiválja kis időre kiragadja Önt a minden­napokból. A kobzosok, lantosok, mímesek, csepűrágók és színháziak forgataga betölti a város utcáit, tereit, s a nagyérdemű közönséggel együtt valódi ÜNNEPet teremt. A Báthoryak címerállata, a sárkány már több mint egy évtizede évről évre feltámad, hogy aztán a feszti­válzárón a Papok rétjén megérje ünnepélyes elégettetését.”

Tegyük még ehhez hozzá, hogy a 2004. július 8. és 11. között rendezett fesztivál valóban nemzetközivé lett, hisz azon a legjobb magyarországi „utcások” mellett szlovák, cseh, holland, lengyel, német és francia fellépők is szerepeltek.

A séta után folytassuk utunkat a város másik végén található re­formátus templom felé, ahol Tárnok Ferenc lelkész már vár bennün­ket, és több mindent összeszedett készülő könyvünk számára. Ám előbb udvarias beszélgetésre és a teázásra szánunk néhány percet, ami jól is esik a november végi hidegben. Megtudjuk, hogy kedves felesége szintén református lelkész, és ketten látják el azt a sok fela­datot, amit ez a gyakorta reflektorfénybe kerülő templom és egyház­
község kíván. Annak hallatán pedig tágra nyitjuk a szemünket, hogy kilenc gyermekük van (hat fiú és három lány). Neveltetésük nem le­hetett akármilyen, hisz közülük egy most Németországban, egy pedig Hollandiában tanul teológusként.

A teázás után felkerekedünk, hogy megszemléljük a templomot. Előbb a mellette lévő harangtornyot vesszük szemügyre, hisz az a „magyar építészet legidősebb, legnagyobb szabású és legszebb emlé­kei közé tartozik”. Nos, lehet is ámuldozni, hisz magassága 35 méter. XVII. századi erdélyi székely stílusban tölgyfából épült, négy fiato­ronnyal, felül kerengövel, alul szoknyás résszel, ormán csillaggal és félholddal, fazsindely fedéssel. Az Erdélyben elterjedt haranglábtípus legnagyobb és legjelentősebb példája itt, Nyírbátorban épült meg. A toronyban lévő 300 kilós harangot 1640-ben öntötték. Tanúja voltam annak az eseménynek, amikor az „öreg hölggyel” úgy jó tíz eszten­deje furcsa dolog történt, kissé megemelték, hogy az alapjait meg­erősíthessék. A haranglábat egyébként Bethlen Krisztina fejedelem­kisasszony emlékére a Bethlen család emeltette.

Az ámulat és a fejforgatás után a főbejárati déli kapun térünk be a templomba. Érdemes egy kicsit az előcsarnokban is bámészkodni, hisz itt a Báthori család címerét láthatjuk 1488-ból. A lófejes pajzs­ban lévő hármas sárkány fogas címert a sárkány alakja fogja körül. Körülötte gyümölcsfüzéres, leveles koszorú, sisakkal, akantuszle- véllel. Mögötte mondatkoszorú: Stephani de Bátor Vaivodas, vagyis Nagyságos Báthori István vajda . Középen a nagy sárkány, címer­pajzs, és mindezt körülveszi egy reneszánsz koszorú. A kapu kettős. A nemesveretü ajtózár és mintázata a századforduló legszebb rene­szánsz alkotásai közé tartozik. A kapun belépve jutunk a templomba, ahol nagy lélegzetet vehetünk, hisz egy húsz méter magas és 42 mé­ter hosszú terű hajóba és el nem választott szentélybe érünk. A tér itt korlátok nélkül bontakozik ki.

A templom szakszerű leírásához hívjuk segítségül a Nyírbátori Református Egyházközség Presbitériuma által kiadott füzetben köl­tőien megfogalmazottakat: „A teremre finom osztású csillagrácsos hálóboltozat borul, s a mennyezet úgy zárja le a templomot, hogy a végtelenre nyit ablakot. A hálóboltozat karcsú faloszlopokon nyug­szik, melyek a mennyezet közepére érve enyhén meghajlanak, s úgy
vezetnek fel szelíd ívben, majd a mennyezet közepén egyesülnek a túloldalról is feltörekvő oszlopokkal. Oromzatos nyugati homlokza­tán egy négyosztású, a déli oldal támpillérei között pedig öt három­osztású gótikus ablak. A széles magas ablakok ontják a fényt. Karcsú oszlopok törnek a magasba, s ezekről mint sudár pálmák ívelnek fel­felé a bordák, és belevesznek a hálóboltozat végtelen sejtrendszeré­be. A gótika e csodálatos lobogásában tűnik fel az új világosság, a reneszánsz.”

Tegyük még hozzá, hogy a tetőszerkezet munkája is zseniális megoldást mutat, önmagában is pompás látvány. Mátyás király kora­beli eredeti ácsmunka. „Ennek a templomnak 500 éves ácsgótikája van, ami Magyarországon párját ritkítja”.

S ha egy kicsit elrévedezünk a múlt művészetén, a távoli Lom­bardiába is repülhet a képzelet, hisz olyan gyönyörű tölgyfából ké­szült pádon is megpihenhetünk, amelyet a firenzei Roberto Marone faragó és intarziator készített 1503-1511 között Báthori György, Ist­ván és András számára. Vajon miről gondolkodhatott e három férfiú e padokon 500 évvel ezelőtt? A csontok már nem vallanak. Még ha a Báthori család síremlékei közül kettő a templom kriptájában meg is maradt. Ha kedvünk van, ezek előtt is fejet hajthatunk.

Érdemes rácsodálkozni egy félezreddel későbbi alkotásra is. Lehotka Gábor orgonamüvész ötlete nyomán készült el 1995-ben egy új hangversenyorgona, amely szintén ámulatra méltó. Csak két adat: míg a korábbi orgonának 402 sípja volt, a mostani sípok száma 2568. A legnagyobb síp hat méter magas, és közel egy mázsa súlyú.

Az orgonaszemlélgetés mellett a házigazdánkkal folytatott be­szélgetés közben megemlítjük a Nyírbátori Zenei Napok rendez­vénysorozatát, amelyet a város vendéglátásának köszönhetően 38. alkalommal szerveztek meg az „ősi színhelyeken”. A tetszetős prog­ramfüzet nézegetése közben megtudhatjuk, hogy a gazdag, három hétig tartó koncertsorozat ünnepi, augusztus 20-i hangversenyén el­hangzott Beethoven István király című művének nyitánya és Bartók A kékszakállú herceg vára című alkotása. És bizonyítékául annak, hogy az erdélyi gyökerek még ma is élnek: közreműködött a Kolozs­vári Magyar Opera Zenekara.

Menet közben próbáljuk felidézni, hogy az elmúlt négy évtized alatt kik is működtek közre a zenei napokon. Nos, mutatóba álljon itt néhány név: Simándy József, Ferencsik János, Kobayashi Ken Ischiro, Jurij Szimonov, Kovács Dénes.

Es még valami. Nyírbátornak köszönhetően nemcsak e városka, hanem a környék – Máriapócs, Mátészalka, Nyírmihálydi, Csaroda és Kállósemjén lakói is részesei lehettek a hangversenysorozatnak, egy-egy ott rendezett koncertnek köszönhetően.

Búcsúzóul Tárnok Ferenc lelkész úr néhány évfordulóra, s a to­vábbi „építkezésre” is felhívja a figyelmet. Tizenhét esztendeje, min­den évben október 13-án a kenyérmezei csata évfordulóján koszorú- zási ünnepséggel emlékeznek a dicső cselekedetre. S arra is, hogy esténként mily gyönyörű a templom, mert 2004. június 12-től külső megvilágítás emeli annak pompáját. Megemlíti, hogy 2005. július 25-én jubileumi ünnepséggel emlékeznek meg Ecsedi Báthori István országbíró halálának 400. évfordulójáról. Tervek pedig mindig szü­letnek: a báthori várkastély ebédlő palotáját 2006-ban adják át. Itt a gasztronómiai rendezvények mellett állandó kiállítás várja majd a látogatókat, a pincében pedig akár bort is lehet kóstolgatni, fenn pe­dig konferenciatermet alakítanak ki.

Felhasznált irodalom

Ács Zoltán: Tanulmányok Kisvárda életéből. Kisvárda, 1983.

Bodnár István: Az Alföld élő múzeuma. Kaleidoszkóp M. Bt. 2003.

Bodnár István – Katona Béla: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei irodalmi utazások. Kaleidoszkóp M. Bt. 1998.

Komjáthy Attila: Felsö-Tisza-Vidéki templomok I. Corvina Kiadó. 1983. Máriapócs

Margócsy József: Egy régi udvarház utolsó gazdái.

Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár Kiadványai. Nyíregyháza, 1988.

Szabolcs-Szatmár megyei útikönyv. Szerk. Frisnyák Sándor. Nyíregyháza, 1986.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kézikönyve.

Szerk. Dr. Kasza Sándor. Ceba Kiadó. 1998.

Tuzsér. Száz magyar falu könyvesháza. Szerk. Németh Péter. 2000.

Vendégváró. Látnivalók Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.

Föszerk. Dr. Páll István. Well-Press Kiadó. Miskolc, 1999.

Zsignárné Buják Gabriella: Adatok a büdszentmihályi Dessewffy-kastély történetéhez. Tiszavasvári Füzetek. Tiszavasvári, 1989.

Nyírbátor. 2000

Tartalom

Előszó…………………………………………………………………………5

A szatmári síkságon…………………………………………………………..7

Jánkmajtis, Csegöld, Nagygéc, Csengersima, Csenger

Beregi Tiszahát……………………………………………………………….20

Vámosatya, Beregdaróc, Márokpapi, Csaroda, Tákos, Gergelyiugomya

A díjazott templom……………………………………………………………33

Cégénydányád, Nagyszekeres, Kisszekeres, Kölese, Sonkád, Tiszabecs,

Milota, Tiszacsécse, Szatmárcseke, Nagyar, Kisar

Kastélyok tündöklése és hanyatlása………………………………………….46

Baktalórántháza, Vaja

A rangjától megfosztott megyeszékhely, rangos búcsújáró………………….55

Nagykálló, Kállósemjén, Máriapócs

Költők, festők és szobrászok nyomában……………………………………..68

Anarcs, Kisvárda, Tuzsér, Mándok, Tiszaszentmárton

Zene és történelem……………………………………………………………83

Tiszavasvári, Tiszadob…………………………………………………….83

Honfoglaló eleink földjén…………………………………………………….92

Szabolcs, Tiszebercel

Évszázadok beszédes hallgatása……………………………………………..99

Nyírbátor

Felhasznált irodalom………………………………………………………..107

Tartalom…………………………………………………………………….108

A kötet második bővített kiadását támogatták:

KULTURÁLIS OROKSEGVEDELMI HIVATAL, BUDAPEST

DUNAPACK RT, NYÍREGYHÁZA

GOLDREX KFT., NYÍREGYHÁZA

ZOMBOR ÉS TÁRSAI KFT., NYÍREGYHÁZA