Bodnár István, Szatmári István – Templomok, kastélyok, kúriák 2005 (PDF átirat)

A SZATMÁRI SÍKSÁGON

Jánkmajtis, Csegöld, Nagygéc, Csengersima, Csenger

Se nem tél, se nem tavasz. Megfoghatatlan idő. A február még a téli bundáját mutatja, ám ha egy kicsit elfordul, a háta mögött, mint­ha már ott settenkedne a tavasz. Még takar, temet a hó, fehér lepe­dője utunkon is végigkísér. Ám a néhány hete leesett hó már többféle változáson ment keresztül, jól látni ezt a didergő, de már nyújtózko­dó fák, gazdasági épületek északi oldalán. Másutt meg, a néhány órá­ra kisütő nap előtt már földhöz lapul a tél fehér arca, és néhol kibuk­kannak alóla a szántások barázdái. A kazlak tetején már nincs ott a hó kucsmája, az autóút is régen felszáradt már, s a kocsi üvegén ke­resztül jólesően cirógat a nap sugara. Erezni, tudni, hogy az éltető nap lassan támadásba lendül, napról napra erősödik. A varjak káro- gása sem olyan keserű már. Igaz, jobb híján az országúira szorulnak csapatostul, ott strázsálnak, s kapargatnak az út mellett a hómentes földsávokon. Éberen figyel itt-ott egy bagoly, saskeselyü, akad-e már vadászni való.

A bokrok, a fák még téli álmukat alusszák, ám odalent a földben a munka elkezdődött, a gyökerek építkeznek, szívják a vizet, a táplálé­kot.

Ma mi is a gyökereket keressük, visszafelé utazunk az időben, ré­gi házak, kúriák, templomok nyomába eredünk. A két szerző, egy új­ságíró és egy műemléki területi felügyelő fogott össze, elhatározva, hogy bebarangolja a megyét, s megnézi, mit pusztított a tél, és hol tart a múlt megmentése.

Túráink akár afféle jutalomútnak is felfoghatók. Mert látnivaló akad bőven. Sok-sok ember, intézmény – köztük éppen a Kulturális
Örökség védelmi Hivatal munkájának – összefogásának, áldozatvál­lalásának köszönhetően szép és rendbe hozott, különös kincsekkel dicsekedhet ez a táj: Szatmár és Bereg, Magyarország és ezentúl már az Európai Unió északkeleti csücske, végvára. A XIII – XVII. száza­di történelmet idéző bűbájos templomokkal és csipkerózsika álmuk­ból éppen ébredő, vagy megmentőre váró barokk kúriákkal, kasté­lyokkal. Út közben a kocsiban kiselőadás hangzik el arról, hogy Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megyében például a kastélyok, kúriák egészen más jellegűek, mint másutt az országban. Egy-két kastélyt leszámítva lényegesen kisebbek, mint a Dunántúlon lévő társaik, de építészet­történeti értéküket tekintve nem maradnak el a többiek mögött.

A megyében 48 kastély, kúria található. Ezeknek nagy része jó állapotban van. Függ ez persze attól is, hogy mennyire és milyen funkcióban használják, használták őket. A két végletet jól példázza a ma is impozáns tiszadobi Andrássy-kastély, illetve az enyészet biro­dalmába tartó, gazdára váró, s még néhány évtizede is szebb napokat látott berkeszi kastély. De erről majd később, egy másik fejezetben.

E táj középkori templomai viszont párjukat ritkítják. A megyénk­be érkező külföldi vendégeknek, turistáknak nem nehéz útitervet összeállítani: természeti értékeink mellett régiónk páratlanul sok mű­emlékkel dicsekedhet. A míves és többnyire névtelen mesterek mel­lett – bármely furcsa is – talán az ország több részre szakadásának és a törököknek is köszönhető, hogy az országot pusztító hadjáratok so­rán többnyire kerülték ezt a mocsaras és távoli vidéket. Ennek kö­szönhető, hogy megmaradtak e kis falvak egyszerűségükben is szép templomaikkal. Újabb, rangosabb szentegyházak építésére pedig az itteni szegénység miatt ritkán kerülhetett sor. Ezek az értékek talán éppen ezért európai rangúak, hiszen környékünkön kevés régió di­csekedhet ennyi egymás mellett pompázó műemlékkel.

De mindannyian emlékszünk még e vidéket három évvel ezelőtt, 2001-ben sújtó árvíz pusztításaira, amikor a kormány határozata nyo­mán megindult az újjáépítés, hogy a pusztítás nyomait begyógyítsák. Többé-kevésbé sikerült is. A jószolgálati tevékenység is számottevő volt.

A templomok rendbehozatala már jóval korábban megkezdődött, s közel 25 év következetes és áldozatkész munkájának köszönhető,
hogy ennyi patinás, gyönyörű templom – melyekben a hívők évszá­zadok óta dicsérték az Urat – most megszépülve várja a látogatókat. Csak a számbavétel kedvéért egy rövid felsorolás; az évek során rendbe hozták Anarcs, Beregdaróc, Csaroda, Csengersima, Gulács, Gyügye, Kisszekeres, Laskod, Nagyar, Nagyszekeres, Nyírbéltek, Nyírmihálydi, Nyírtura, Papos, Piricse, Sonkád, Szabolcs, Szamosta- tárfalva, Szamosújlak, Tarpa, Tákos, Tiszacsécse, Tiszakóród, Túr- ricse, Uszka és Zsurk református templomait, hogy csak a legfonto­sabbakat említsük. S nem is akárhogyan, hiszen a mai mesterek kezét és szakértelmét dicséri, hogy két szatmári templom remekbe sikerült helyreállítását Európa Nostra díjjal ismerte el a Brüsszelben működő európai szakmai szervezet.

E díjat évente más és más témakörben osztják ki, s az Európát érintő pályázatok közül a szakmailag legjobb hat Európa Nostra díjat kap. Egyszer a kastélyok, máskor az ipari műemlékek, majd a temp­lomok kerülnek napirendre. A felsorolt templomok közül a számos­új laki és a sonkádi református templom érdemelte ki ezt a rangos el­ismerést. A díjakat nagyszabású ünnepség keretében adták át a köz­reműködőknek.

Az autóban akad tehát beszédtéma bőven, így hamar el is szalad az idő a Nyíregyházától Fehérgyarmatig tartó úton, amelyen az or­szághatár mellett meghúzódó úti célunk felé igyekszünk. S hogy egy kicsit titokzatosak legyünk, eláruljuk, hogy olyan helyre is szeret­nénk eljutni, amerre már térképész sem jár, mivel a térképekről eltűnt településre, mondhatni kísértetfaluba tartunk.

A Szatmári síkságon járunk. Síkság ez a javából, hisz a legala­csonyabb és a legmagasabb pontja között még a 15 métert sem éri el a szintkülönbség. Elsősorban a folyók teszik itt változatossá a terü­letet, na meg a határ, hisz a síkság másik fele s az ott emelt városok – mint például Szatmárnémeti és Nagykároly – ma Romániához tar­toznak. De maradjunk most inkább a vízrajznál: meglehet, hogy ha­zánknak e szegletét szabdalja a legtöbb folyóvíz. Errefelé folyik a Tisza, a Szamos, a Kraszna, a Túr, és errefelé volt a híres, nevezetes Ecsedi-láp, amelyről éppen mostanában olvashattuk, hogy talán nem is kellett volna annyira lecsapolni. Az útikönyvben azt olvashatjuk e
folyóvizekben gazdag tájról, hogy „az elhagyott medrek, morotvák, rossz lefolyású laposok, hínár, mocsár és lápi vegetáció tették válto­zatossá”.

Mi mindenesetre Fehérgyarmat előtt kelünk át a Szamoson, amelyben a jégpáncél nélkül már vígan csordogál a víz, ám néhol még hópadkák tarkítják a most barátságosnak tűnő folyót. Illik meg- süvegelni a Szamost, tud ö még akár kellemetlen meglepetéseket is tartogatni, mint például az 1970-es árvíz idején. Gyarmat után Jánk- majtisra tartunk, ahol három szép templom is fogad. Pár perc múlva ott is vagyunk. A hó egyhangúsága miatt nem sokat látunk most a táj szépségeiből. Idézzük inkább Végh Antalt, aki Az elveszett szülő­földről című írásában így mutatta be a vidéket: „Nincs falusi határ különb, mint a majtisi. Szép, egyenes tábla földek, majd mindegyik föld végében egy-egy akácsor, patak. A legszebb patak a környékün­kön a Gőgö. Senki sem tudja a faluban, honnan jön, azt beszélik, a Szatmár-hegyen van a forrása. Nagyszekeresen túl – ahogy kikanya­rodik a Gőgö Majtis határából, redves vén fűzfák között, égerfaerdök szélében, onnan már Szenke a neve. Más patakjaink is vannak – voltak – meg mindenféle vizek a falu határában. Valamikor a halak, a vadkacsák, a gémek, a bölömbika, a szárcsa, a vízityúk, a nádirigó világa volt ez a vidék…”

A község Jánk és Majtis egyesítéséből keletkezett. Közel 1800 lakójával népes, nagy településnek számít. Ezen a tájon ritkaság­számba megy, hogy nem a református, hanem a XV. században épült római katolikus templom a legnevezetesebb, mely Iánkon található. (A vallási villongások eredménye, hogy előbb a római katolikusoké, aztán 1567-től a reformátusoké, majd 1751-ben újra a római katoli­kus egyház tulajdona.) Katolikus voltát a kívül álló kereszt is elárul­ja. Az épületet az 1980-as évek elején, még Homoki plébános úr idejében restaurálták, s ennek megfelelően a belseje ma is ragyogó, de külső megjelenésében és festésében már némi romlás is észlelhe­tő. Ez az egyik olyan templom a környéken, amely eredeti, középkori formáját hűen megőrizte. Hívjuk segítségül az útleírást: „A keletek, egyhajós épülettömeghez csatlakozó, nyújtott nyolcszögzáródású szentélyből nyílik a félnyeregtetős, alacsonyabb sekrestye. Lépcsős támpillérek támasztják meg a szentély és a hajó sarkait, amelyek fi­
noman tagolják az épület arányos tömegét. A gótikus templom déli homlokzatán megmaradtak a szépen ívelt középkori mérmüves abla­kok. A belső tér lenyűgözően egyszerű és elegáns. Nem érezni benne a katolikus templomok túláradó díszítettségét. Figyelemre méltó a szentély északkeleti falában kialakított, könyöklőpárkánnyal, ke­resztrózsával és fiatornyokkal gazdagított későgótikus szentségtartó fülke. A helyreállítás során került újra az eredeti helyére a diadalívet díszítő, fából készült barokk kálváriacsoport. A szárnyas oltár Kas­sán készült 1825-26-ban”.

Néhány száz méterrel arrébb, szintén az Arany János utcán van a görög katolikus templom, amely jóval később, 1855-ben épült. Itt a festett fa ikonosztázra érdemes odafigyelnie az érdeklődőnek.

Jánkmajtison található egy szépen rendbe hozott kastély is, amely valamikor a Válly-családé volt, most magántulajdonban van. Elöl fák takarják a kellemes látványt, de érdemes közelebbről is megszemlél­ni, mert a megyében található kastélyok közül ez az egyik legszebb klasszicista épület.

Egyébként a faluban nem olyan régen – még az 1960-as években is – állt egy másik kastély is, a Hadik-Barkóczy kastély. Ez a falu jánki részén helyezkedett el. Sajnos rossz műszaki állapota miatt le­bontották. Ma már biztosan nem kerülne erre sor – mondja műemlé­kes kollégám.

Kanyargunk, bámészkodunk még egy kicsit a településen, aztán irány az alig 4-5 kilométernyire fekvő, 700 lakosú Csegöldre. Úgy jó ötszáz éve itt is elegendő erőt éreztek a templomépítéshez, ámbár korábban is állt már itt templom. Az itt élő görög katolikus egyház erejét, hitbuzgalmát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a templom az évszázadok alatt egyre nagyobb lett. 1924-29 között a templomot teljesen átépítették, eredeti állapotában csak a gótikus hálóboltozattal fedett szentélyt hagyták meg. A templomhajó északi és déli falait átvágták, majd mindkét irányban egy-egy oldalhajóval bővítették. Tatarozták az ötvenes évek végén és mostanában. Szót váltunk Nagy Tibor lelkésszel is, aki elmondja, hogy a lakosság több mint hatvan százaléka görög katolikus.

Sajnos a templom héthatárig szóló nevezetessége, az Alföld egyet­len fennmaradt szárnyas oltára, az 1450 körül festett táblakép Eszter­
gomba került, és a Keresztény Múzeum gyűjteményében látható. Ilyenkor érdemes egy kicsit eltűnődni, vajon nem az lett volna-e a he­lyesebb, ha M. S. mester csegöldi alkotása itt marad. Már csak azért is, hogy ország-világ számára hirdesse, ilyen párját ritkító alkotás, mint ez a szárnyas oltár, akár a világ legeldugottabb zugában is megszület­het…. Nagy Tibor lelkész úr elmondja, hogy a táblakép 7 festményén túl egy nyolcadikat, az Erzsébetet ábrázoló festményt is elvitték innen még a múlt század húszas éveiben. És talán Székesfehérváron is van egy itt készült középkori festmény. O maga szeretett volna Eszter­gomban néhány felvételt készíteni a csegöldi szárnyas oltárról, de nem kapott rá engedélyt. Mindenesetre szeretne valahogy másolatot festetni ezekről a képekről, hogy legalább azok lennének megtekinthetők oda­haza. A hívők így – jobb híján – közös utazást terveznek Esztergomba, hogy megnézzék hajdan volt kincseiket.

Van is azon néznivaló bőven! A szárnyas oltár négy festményé­nek egyikén például angyalok játszanak korabeli hangszereken. A másikon a XV. században dolgozó bányavárosi festő, a Vizitáció al­kotója, nem csupán Mária és Erzsébet találkozását jeleníti meg hihe­tetlen bűbájjal, hanem a két várandós asszony magzatait is. Átra­gyognak a kötényükön. Ezt sajnos már csak odahaza, a Keresztény Múzeum kiállítási ismertetőjén nézhetjük meg. A katalógusból azt is megtudhatjuk, hogy a szétfűrészelt egykori oltár a húszas években vétel útján került a Szatmár megyei Csegöld görög katolikus temp­lomából a múzeumba. Talán éppen 1924 táján, a templom átépítésé­hez kellett a pénz? Mindenestre a csegöldi templomban a gótikus hálóboltozattal fedett szentély látványa így is lenyűgöző. Csak hi­ányzik a legértékesebb…

Hogy bánatunkat fokozzuk, szomorúan megyünk tovább, s az or­szághatár felé vesszük utunkat, oda, ahová már a térképész sem jár, oda, ami már a térképen sem található, a határ menti, hajdani Nagy- gécre. A kihalt település az 1970-es árvíz áldozata. Az árvíz idején a falucska lakóit a környező településekre menekítették. A védőtöltés megépülte után a falu négy más településsel együtt a töltésen kívül maradt. A visszatérni kívánóknak pedig nem adtak újjáépítési enge­délyt.

Csakhamar feltűnik a kísértetfalu, ahol alig maradt hírmondó. A régi időkről itt már csak néhány megmaradt épület mesél. Szerencsé­re, ha romosán is, de állnak még az Árpád-kori templom falai. A be­járatnál sokatmondó felirat: „ A szándékos falurombolás mementója, a megőrző és újjáépítő igyekezet jelképe”. A templom kapuján lakat, a kulcs a közeli Csengersimán. Az épület kifosztva, de a szem így is szép építészeti elemeket észlel a falakon. Románkori’ ívek, gótikus ablakrészek a XIII. és XV. századból. A kazettás deszkamennyezeten a református templomokra oly jellemző csillagdíszek már megkoptak az idők során. Körbejárjuk az épületet, itt-ott szorgos kezek nyomai. Fonott kerítés, a körülötte sorakozó kedves kis fatáblákon bibliai idé­zetek. Az egyiket le is másoljuk, a mai politikai életre mily aktuális: „Akik egymást marják, rágják, egymást fölzabálják”. Aztán egy sír­halom, csontok eltemetve. A szebb napokat látott, hajdan itt élők csontjai. Arrébb meg egy hatalmas, több mint száz éves tujafa, és éledező borostyán.

Az igyekezet, hogy egy kis életet leheljenek az épületbe és kör­nyékébe, némi nemzetközi összefogás eredménye. Az Örökségünk Őrei Ifjúsági Szervezet vette már jó néhány éve pártfogásba a mű­emléket. A lelkes fiatalok nyaranta több hetet töltenek itt, s bizony, ha kell, a lapátot is megragadják. Életre keltik a régi szép, alapos fel­újításra váró épületet. Még istentiszteleteket is tartottak itt, ahová a hajdani nagygéci lakosokat is meghívták. Ezek a fiatalok bizonyára életük végéig elkötelezettjei lesznek a műemlékvédelemnek. Sőt! Régi mesterségeket is megtanulhatnak itt: a vályogvetést, zsindely­készítést, ácsolást, sövénykészítést, díszítőfestést és még jó néhány más, feledésre ítélt szakma alapjait.

A kísértetfaluban, ahol aztán 1993-ban feloldották az építési ti­lalmat, van némi élet. Az egyik rendbe hozott épületben Anna asz- szony tevékenykedik, almát válogat. Meséli, hogy Erdélyből települt át, itt találta meg élete párját. Tizenhét éves lánya most nincs itthon, a csengeri középiskolában tanul, és kollégiumban lakik. Egyébként tavasszal majd egy kicsit benépesül a környék. Szépen gondozott al­mások és más gyümölcsfák sorai árulkodnak arról, hogy más is fan­táziát lát a jól termő nagygéci földekben. A másik házban Csúcs néni lakik, aki elmondja, hogy ő sosem hagyta el Nagygécet. Láthatóan
jól boldogul. Tyúkok, birkák, malacok jelentik a birtokot. A modern technika sem hiányzik, telefonja is van. Gyermekeivel így tartja a kapcsolatot. A portát mindenesetre két hatalmas kutya őrzi. Régi ál­ma is teljesült, amikor a kísértetfaluba vezető utat is rendbe hozták.

Távozáskor két határőrbe botlunk. Nincs munkájuk, de mutatják, hogy a 2-3 kilométernyire látható házak már Romániához tartoznak.

Továbbmegyünk. Csengersima következik, ahol meglepetés ér. Mintha most egy kicsit kihaltabb lenne az egyébként is alig 750 főt számláló település. Költő Zoltán polgármester elmondja, hogy a ro­mániai kedvezőtlen rendelkezések miatt most kevesebben kelnek át a határon. A településen élő kereskedők a forgalom csökkenésén túl attól is tartanak, hogy az új, európai uniós követelményeknek nem tudnak majd megfelelni, be kell zárniuk üzleteiket. Mint mondja, bármilyen szép és értékes is a templomuk, az idegenforgalom itt csak átmenő jellegű. Mindazonáltal bizakodó. Kiderült például, hogy a föld kincset rejt, van egy 57 fokos, igen jó minőségű termálkútjuk, amely a jövő ígérete lehet. Már csak a pénz hiányzik…

A rendbe hozott középkori templom viszont csodálatos. A vízben tükröződve úgy áll egy félszigeten, mint valami tünemény. Egy fahí- don közelítjük meg, de előbb elkérjük a közeli lelkészlakból a kulcsot. Bent vár az igazi meglepetés. Festett fakarzat, koronás szószék és a le­nyűgöző festett, kazettás famennyezet látványa fogadja a belépőt. Csodálatos kékek, fehérek és aranyszínek. A templom – akárcsak a falu – szimbóluma is lehetne a zivataros magyar történelemnek. Az

✓

Árpád-korban, a XIII. század második felében építették. A hajdani román kori templomocska alig harmada lehetett a ma sem nagy épü­letnek. Az 1600-as évek végétől már református templomként tartják számon, amelyet a tatárok gyújtottak fel. Az 1700-as évek elején pes­tisjárvány néptelenítette el a falut, de a század közepén ismét bővül a nyugati csarnokkal, és ekkor kerül a nyugati homlokzat felé a templom megjelenését, tömegét hangsúlyozó huszártorony.

Jó száz évvel ezelőtt a templomot életveszélyes volta miatt be­zárták, majd átalakították. Új ablakokat vágtak, és a középkori bejá­rat helyett széles, négyszögletes kaput nyitottak. 1928-ban palával új­rafedték. A templomot két periódusban restaurálták. Először az 1970-es évek elején, de ez nem terjedt ki az egész épületre, mivel fő
célja a különösen értékes kazettás mennyezet restaurálása volt. Ezt a munkát az Országos Műemléki Felügyelőség restaurátorai végezték el. A kész famennyezetet 1973-ban helyezték vissza, amit az egyik táblán lévő felirat is tanúsít. Négy évvel ezelőtt, 2000-ben indult el a második, most már teljes körű restaurálás, amelynek első ütemeként a tetőszerkezetet helyreállították, és hasított zsindellyel fedték be. A kutatás sok-sok érdekes dolgot tárt fel. Tisztázódott, hogy a templom nem egyszerre épült, hanem két ütemben. A szentély külső részén – a bontókalapács alól – nagyon szép ívsoros párkány, a belsőben pedig egy kettős csúcsíves papi ülöfülke került elő. Az építészeti helyreál­lítás két évig tartott, melynek során arra törekedtek, hogy a templom minden fellelt értékét bemutassák. Közben megtörtént a szószék, a karzat és a padok restaurálása is.

Az ám, a kazetták! A kazetták azok, amelyekre érdemes rácsodál­kozni. Ötvenhat népies barokk stílusban festett fatábla. Motívumai egyszerűségükben is megkapóak. A kazetták felén úgynevezett ala­

kos

kán, kerub, angyalok. Nap, Hold, Szél. Aztán növények, gránátalma. Csupa-csupa bübáj. Egy másikon sárkánykígyó, s alatta a felirat: „Az asszonyi állatnak magva megrontja a kígyó fejét”.

Állunk hát alattuk megigézve. Más idelátogató is hasonló élményt él itt át. Meggyőződhet bárki erről, aki fellapozza a templomban ta­lálható vendégkönyvet.

Idézzünk is fel néhány, 2003-as dátumozású bejegyzést:

„A nap különleges ajándéka volt számunkra ez a szent hely. Óv­juk, védjük, közösen.”

Egy másik: „Lelki felüdülés egy ilyen szép és nemes Istenházát megtekinteni. Istennek hála, és köszönet illeti mindazokat, akik né­pünk végvárának eme gyöngyszemét óvják, megőrizték, felújították, és az utódoknak emlékül hagyták, hogy ők is láthassák, mit is képes az ember (a magyar ember) hittel végbevinni”.

Más valaki pedig ezt rótta az emlékkönyvbe: „Rég vártam erre a pillanatra. A Kárpát-medence egyedülálló kincsei a kazettás meny- nyezetek. Katolikus vagyok, de irigylem a híveket, akik ilyen meny- nyezet alatt hallgatják az Isten igéjét. Tartsa meg őket és lelki pászto­rukat az Isten hitükben és egészségben”.

Befejezésül még egy: „Csudálatos, gazdag élmény. Gyönyörűen helyreállított templom”.

Kijövünk, s ekkor vesszük észre, hogy a fahíd végén egy felirat ar­ra figyelmeztet, a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzetben járunk. Ér­demes tehát errefelé a természetet is megcsodálni. A 23 ezer hektárnyi tájvédelmi körzet különleges klímája és természetes védettsége teszi érdekessé a területet. A táj még az Alföld része, de növény- és állatvi­lága a középhegységek faunájára emlékeztet, és olyan növények is ta­lálhatók itt, amelyeknek természetes hazája messze északon található.

A szemlélődés után visszavisszük a templom kulcsát a lelkészi hivatalba, ahol kávéval kínálnak. Előkerül Borbély József lelkész úr is, aki épp hittanóráról jön, és arról panaszkodik, hogy kevés a gye­rek az iskolában. Aztán kis előadást tart a templomról, vallási kap­csolódásokat felvázolva.

Szóba kerül Nagygéc és a közeli határ. Talán az e tájon élőknek volt a legnagyobb csapás az ország ily barbár megcsonkítása, Szat- már megye kettévágása. Szatmárnémeti, a régi megyeközpont innen 10 kilométernyire fekszik. A lelkészasszony jól emlékszik még szü­lei elbeszéléséből arra, hogy például a vajat, túrót, almát vagy éppen a zöldségeket hajnalonta rendszeresen be vihették a szatmárnémeti piacra, amit ott eladhattak, és délre már otthon volt a család.

A lelkész úr azt is elmondta, hogy az álmokban, az emlékekben még ma is él Nagygéc. A múltkorában például egy fiatalasszony ke­reste meg öt, hogy a szüleiknek ott szeretnék megrendezni a házas­sági évforduló szertartását, ahol a házasság egy fél évszázada kötte­tett. A nemes cél érdekében mindent vállalnának, még a templomot is kitakarítanák. A hosszúra nyúlt beszélgetés után el is köszönünk, irány Csenger, ahol nem csak a múlt, hanem a jelen pompás építke­zése is lenyűgözi a vándort.

Csenger. Magyarország és most már az Európai Unió legkeletibb kisvárosa. Nyíregyházától mintegy 93 kilométerre található, közvet­lenül a román határ mellett, a Szamos folyó bal partján. Itt van a végállomása a Mátészalka-Csenger vasútvonalnak. A Csengerbe lá­togatót rengeteg látnivaló fogadja. Bizonyára mindenkit lenyűgöz a város központja, amelyet Makovecz Imre és csoportja álmodott meg, és amely állandóan bővül. Több mint húsz új épület van itt. Az új

A csengersimai református templom

A csengeri református templom

A jánkmajtisi római katolikus templom

A kisszekeresi református templom szószéke

 

 

általános iskola mind külsőleg, mind belsőleg ékessége a városnak.

Utazhat itt lélekben múltban és jövőben a látogató. Tisztaság és rend.

Öröm, hogy a kisdiákok láthatóan becsülik második otthonukat. Itt található a Művelődési Központ és a Városi Könyvtár is, ahol gazdag program várja hetente több alkalommal is a látogatókat. Ugyancsak a Makovecz-csoport alkotása a Szolgáltatóház, amelynek rusztikus és harmonikus tömbje szintén jól illeszkedik a környezethez. A monu­mentális és mégis könnyed Sportcsarnokban akár nemzetközi mér­kőzések és rendezvények is tarthatók. A városközpont legmeghatáro­zóbb saroktömbje az ABC-t is magába foglaló kétemeletes épület. Makoveczék mindenre gondoltak, az iskolától a templomig, hiszen például az új – a kicsit távolabb lévő – adventista templom és a re­formátus gyülekezeti ház is lenyűgözi a szemet. Makovecz Imre ter­vei alapján készült az új, modern görög katolikus templom is.

Természetesen a Városháza is új, ahol Bokor László polgármester

az akkori tanácselnök ni. Kaleidoszkóp című

fogad. Érthetően büszke a városára, amely egy kicsit már a jövőnek is épült. A polgármesteri hivatalban a legszebb, legimpozánsabb ta­lán a házasságkötő terem, ahol minden csupa fa és üveg. Fény és egyszerűségében is felragyogó pompa. Megtudjuk, hogy a városká­ban most 5400-an élnek, és ha nem is növekszik, de nem fogy a vá­ros lakossága. Csenger középiskolával is büszkélkedhet. Az Ady Endre Gimnáziumba, Szakképző Iskolába és Kollégiumba szinte az egész megye területéről járnak diákok. A polgármester büszke rá, hogy a városnak jó híre van, ám azt is elmondja, hogy az idegenfor­galom élénkebb is lehetne, hiszen egy pompás kis hotelben akár meg is szállhat a fáradt vándor. Talán szervezettebbé kellene tenni az ide irányuló idegenforgalmat. Ök mindent megtesznek ennek érdekében. Egy korábbi újságcikkünk eredményeképpen Makovecz Imrét is idézni tudjuk. A vele folytatott beszélgetésből megtudjuk, minek is köszönhető, hogy felvállalta „Csenger újjáépítésének ügyét”, hogyan jött itt létre fantáziadús, áldozatos munkájuknak köszönhetően a mai városközpont. Hogyan éltek itt a kilencvenes évek elején heteken, hónapokon keresztül. Makovecz ugyanis nem tudott Apáti György – hónaponjít_.tartó4nvitálásának ellenáll- “köraBbí számának adott interjúból idé­
zem Makovecz Imre szavait, hadd álljanak e könyvben is adalékul az utókor számára:

– A Kós Károly Egyesülés már régen kitalálta, hogy ebben a szakmában nem járható a távirányítás útja. Igenis a helyszínre kell menni. Érdekes, hogy a debreceni és nyíregyházi kollégáknak mesz- szinek tűnik Csenger. Mi lett volna velük, ha a tízes években, az ak­kori közlekedési viszonyok közepette művezetőnek kellett volna menniük, mondjuk Brassóba. A településsel együtt kell élni a terve­zőnek, aki azzal is foglalkozik, hogy mi legyen például a Mari néni kerítésével. Az élet konkrétumokból áll, ezért töltöttünk hosszabb időt Csengerben. Nekünk nem tűnt messzinek ez a városka… Egy ilyen munka nem egyszerű akció, sokáig tart az elkészítése. Szorga­lom kell hozzá. Nem szabad gőgösnek lenni. Szeretni kell a szakmát. Az emberekhez vonzódni kell. Ezt csak otthon lehet megtanulni, vagy olyan kemény mesterek keze alatt, mint amilyen én vagyok. Nálam a munkatársaknak meg kell tanulniuk köszönni, vagy például helyes hanglejtéssel magyarul beszélni. Aki erre nem képes, az el­megy. Embernek kell lenni minden időben.”

Megfontolandó szavak. S íme, Csenger központja ma is az ő ke­zük munkáját dicséri.

Bizony, az erre utazóknak legalább egy hosszú hétvégét el kellene tölteniük Csengerben és a környékén. Meg is nézzük a fogadóhelyet, a közelben lévő Hotel Schustert, amelyet Juhász János vállalkozó a kétszáz éves, volt Szuhányi-kúriából alakított ki. Utoljára hét évvel ezelőtt beszélgettem egy újságcikk megírása végett Juhász Jánossal, aki akkor elmondta, hogy mivel Csengerben nincs szálláshely, ma­gától adódott az ötlet: a felújításra váró kúriából csinálnak egy remek szállodát. Mégpedig olyan színvonalasat, amelyben a nyugatról érke­ző vendégek is jól érzik magukat. Ausztráliában és Németország­ban járva több olyan patinás hotelt is láttam, amelyeket régi épüle­tekből alakítottak ki. Megkapott a hangulatuk, és német társammal mi is hasonlót szeretnénk itt. A pénzt pedig a cipőüzem nyereségéből teremtjük elő” – tervezgetett hét éve. Bevallom az ötlet egy kicsit merésznek tűnt, hiszen akkor nem láttunk mást, mint omladozó fala­kat, törmeléket és építési anyagokat. Juhász Jánosnak lett igaza, aki ma büszkén mutatja be a három csillagos hotelt és éttermét.

Klimatizált szálloda, öt apartmannal, kilenc szobával, szaunával, sö­rözővel és 2 pályás bowling pályával. A hotel telis-tele ötletekkel, amelyből az egyik szögletben még egy mini cipészmúzeumra is ju­tott. A szobákban minden fenyőfából. Rend és tisztaság mindenhol.

Mint mondja, ma már bővíteni szeretne, és akár üzleti konferenci­ákat is meg tudnak rendezni. Ám szerinte is áldás lenne, ha szerve­zettebb lenne az ide irányuló idegenforgalom. Rajta nem múlik. Bú­csúzóul még körbejárjuk az udvaron álló hatalmas, kétszáz éves pla­tánt, a régi idők, a kúria hajdani lakóinak ma is élő szemtanúját…

S ha már a múltról volt szó, utazzunk mi is egy kicsit vissza a múltba, ezen a réges-régi településen, már csak azért is, hogy ki ne hagyjuk Csenger országos hírű büszkeségét, a koragótikus reformá­tus templomot. Egyet tudunk érteni, és okulni tudunk a Mi kis váro­sunk című, Csengert bemutató, igényes kis füzetkével, amely szerint: „különösen az utca felől gyönyörű látvány arányos ritmusával, piros­fekete téglákból kirakott falának vibráló felületével, amely az Al­földön létezett monumentális téglaépítés bizonytéka. A templom leg­nagyobb értéke az 1745-ből származó népi reneszánsz motívumokkal gazdag, festett kazettás deszkamennyezet. E falak között több zsina­tot is tartottak a reformátusok. Közülük a legfontosabb az 1576. évi volt, amelyet Méliusz Juhász Péter vezetett, aki a zsinat megbízásá­ból összeállította a „csengeri hitvallás” néven ismertté vált téziseket. Ettől a zsinattól számítják a református vallás uralomra jutását”.

Tegyük még hozzá mindehhez, hogy Csenger a XIV-XV. szá­zadban a nemesi vármegye központja lett. Van tehát min gondolkod­ni: történelemről, múltról és jövőről a hétszáz éve épített gyönyörű templomban. S közben csodáljuk meg itt is az 1745-ben készült, ka­zettákra osztott mennyezetet, amely 9×14 mezőből áll. A táblák zö­mét szimmetrikus elrendezésű, gyönyörűen festett virágmotívumok díszítik. Mindegyik más és más. Mindez a készítő, Felső Bányi Asz­talos István hihetetlen fantáziáját dicséri.

Bartha Gyula esperes úr gyönyörűen beszél ezekről a kincsekről. Ö tudja, hogy a sugallat Erdélyből érkezett. Bányi István pedig „egy­szerű” asztalosként megvalósította a csodát.

Beregi Tiszahát

Vámosatya, Beregdaróc, Márokpapi, Csaroda, Tákos, Gergelyiugornya

Felfokozott érdeklődéssel indulunk ma útnak, hisz minden útle­írás szerint csodálatos az a vidék, amelyet fel akarunk keresni az or­szág keleti szögletében, amely nem más, mint a Beregi Tiszahát. Tudjuk, szerencsétlenségünkre csonkán maradt ez a vidék is, a törté­neti Bereg vármegye Beregszásszal együtt odaátra került. Ám ami megmaradt, az is bámulatra méltó, páratlannak mondható látványos­ság. Idézzük Tákoson – amely a Szatmár-Beregi tájvédelmi körzet része -, a templom mellett található tájékoztató falitáblán olvasható sorokat: „A kultúrtörténet felbecsülhetetlen kincse az 55 festett belsejü – köztük 37 középkori – templom, a 16 csodálatos fa ha­rangláb, a kisnemesi kúriák és parkok, a szatmárcsekei bálványfejfás temető, a működőképes túristvándi vízimalom, a híres tarpai száraz­malom, a szépre faragott kútágasok mellett a népi építészet és hajda­ni szokások halványuló hagyományai, melyeket ezen a tájon kell megőriznünk, amelyhez hasonlót sehol a világon nem találni.”

S egészítsük ki a fentieket a tájvédelmi körzet természeti csodái­val is. A védett terület közel 24 ezer hektárnyi, s ebből 2306 hektár fokozott védelmet élvez, amelynek célja, hogy „a táj megőrizze je­lenlegi arculatát, folyóit, tavait, feszíni formakincseit, növényeinek és állatainak életközösségét”. Az útikalauz még hozzáteszi: „e tájat kevesebb háborítás, sérülés érte, így bepillantást nyerünk egy már- már elmúlni látszó világba”. így is van, vadvízország sok látnivalót rejteget a csarodai ősláptól a fialó gyíkra vadászó fekete gólyáig.

Tavasz van, március húszadika, bizony jó két hét alatt is sokat vál­tozott a világ. Kalaplengetve köszönt ránk a nap. Itt-ott egy tenyérnyi
tüntető pázsit, már megjelent a zöld szín, hogy lassú hömpölygéssel borítson be erdőt, mezőt. A barkák már bolyholnak, a hosszú tél után szemünk kutatja a zöldet, a mezőt, a házak tetejét, vajon megérkeztek- e már a költöző madarak. Csarodánál szerencsénk van, az egyik kémé­nyen egy gólya: kicsit magányosnak tűnik…

Középkori templomok, haranglábak, kútágasok. A kép a régi, ám lehetetlen nem észrevenni azt is, mennyire megváltozott itt az élet. Tarpa, Jánd, Tákos, Csaroda. Igen, errefelé járunk. Ezeknek a tele­püléseknek a krónikájában a 2001-es esztendőt minden bizonnyal fe­kete betűkkel róják fel. Emlékezetes, hogy a téli és a kora tavaszi időjárás és egyéb szerencsétlen tényezők kritikus egybeesése követ­keztében a Tisza vízgyűjtő területén rendkívüli árhullám indult el, amely Tarpánál éppen három éve, március 4-ét követően kezdett te­tőzni. Csarodának, a szláv nevű településnek a Tisza azokban a na­pokban azt jelentette, amit a nevében is őriz a település: fekete, gyá­szos vizet.

– Szavakkal nem lehet leírni, hogy mit éreztem a gátszakadást követő özönvíz után – mesélte Lukovics Bertalan polgármester. Jó ötven évvel ezelőtt, 1947 szilveszterén járt nálunk a súlyos, jeges ár­víz, amely nagy pusztítást végzett, de nem ekkorát. A mostani gát­szakadást követően azonnal elrendelték a lakosok kitelepítését. A kitelepítettek többségét Nyírlövőn fogadták be, mások ismerősöknél, rokonoknál húzódtak meg. A készenlétiek mellett harminc férfi ma­radt, hogy kivegyék részüket a sziszifuszi védekezésből. Igyekeztünk minél több szarvasmarhát, sertést és más állatot biztonságos helyre, a település legmagasabb pontjára szállítani. A körülményekre jellem­ző, hogy hat napig nem volt ivóvíz, gáz és villanyvilágítás. A károkat csak az árvíz levonulása után lehetett felmérni. Az összkép siralmas volt. Az árvízkár a lakások 90 százalékát érintette. Mintegy 100 la­kóingatlan semmisült meg.

Mindebből ma már semmit sem látni. Az összefogás eredménye­képp a 650 lakosú, hősies küzdelmet folytató kicsinyke Csaroda újjá­született. Az összeomlott házak helyére új lakóházak kerültek, a 250 házból 90 helyére új épült, 123-at pedig újjávarázsoltak. Más közsé­gek számára is irigylésre méltó az új faluközpont, ahol a község lakói korszerű körülmények között intézhetik ügyes-bajos dolgaikat. Új
inkubátorházzal is dicsekedhet a település. Csaroda a már említett községekkel együtt azt is bizonyítja, hogyan lehet közös erővel, ki­tartással akár egy szinte teljesen elpusztult települést újjávarázsolni.

Bárki bármit mond, gyönyörűek ezek az új házak, akárcsak Táko- son és Vámosatyán, ahol 68 új házat építettek és 114-et újítottak fel.

Mivel Szász József polgármester úr már vár minket, mai temp­lomlátogató programunkat itt kezdjük. A polgármester szerint lehet­ne nagyobb az idegenforgalom, de itt egyelőre csak átutazó turisták állnak meg. Pedig van miért! A református templom és harangtorony együttese héthatárra szóló látvány. A szó szoros értelmében. Még in­kább, ha felcaplatunk a 25 méter magas harangtorony tetejébe – ami a hézagos deszkapalánkok miatt korántsem veszélytelen dolog -, és onnan szemlélődünk. Bizony innen is látni, közel a határ, jól kive­hető a Kárpátok halványnak tűnő, de fenséges vonulata. Idegenve­zetőnk Ködöböcz Béláné, akinek furcsa hangzású neve – mint cso­dálkozásunkra felvilágosít -, török eredetű. Vajon milyen romantikus történetet rejt az első itt maradt Ködöböcz sorsa?

Előkerül a nagy kulcs, kinyílik a templomajtó. A templomban már nyolcszáz évvel ezelőtt is dicsérhették az Urat. És fohászkodtak, Isten oltalmát kérhették tatár, török ellen. Hány sóhaj hangozhatott itt el az évszázadok alatt. A régi időkre a románkori hangulatú ajtó is utal, na meg a déli oldalon a fenséges gótika maradványai, hisz a templom ebben a stílusban épült. A kazettás mennyezet a padokkal és a karzatokkal együtt a 18. században készült. „A falakat eredetileg jeleneteket ábrázoló freskók díszítették, amelyeket 1640-ben virágos motívumokkal átfestettek”. (A szorgos reformátusok a templomot készen kapták – mert eredetileg katolikus templomnak épült -, és csak 1565 körül került a reformátusokhoz.) A virágos díszítések ma­radványai a hajdani sekrestye befalazott ajtajának felületén ma is lát­szanak. A szószékkorona csodálatra méltó. Az útikönyvek szerint is a „környék egyik legszebb templomi tárgya”. A lelkész úr Beregda- rócról jár át, pedig lenne itt is egy gyönyörű lakás, parókia, amely most üresen áll. Lám, az idegenforgalom számára egy újabb lehető­ség. Bizony meg lehetne itt szállni, vagy nyáron fiatalok számára megnyitni a kapuit. Nem lehetetlen – mondja a kísérőnk.

Van még a településen egy vadászház is, amelynek finom főztjét korábban egy francia vendégtanár kíséröjeként kóstoltuk meg. Mint Szász József polgármester mondja, akár kisebb konferenciát is lehet­ne itt rendezni.

Persze, nemcsak álmodoznak, hanem tesznek is annak érdekében, hogy jöjjenek a kedves vendégek. A polgármester úr a kezembe nyom egy szép prospektus, amelyben a ,Jeles napok a Beregben 2004. július 16-25. között” rendezvényeire csalogat. Ebből megtud­hatjuk, hogy nyolc község apraja-nagyja várja majd a vendégeket tíz napon át figyelemre méltó rendezvényekkel. Beregdarócon Kenderes napok lesznek, amelyen a kenderfeldolgozás megismerése és elsajá­títása mellett neves néptánc és néphagyományokat ápoló csoportok gondoskodnak az odalátogatók jó hangulatáról. Beregsurányban a „Boldog Békeidők Hangulata elevenedik majd fel a Bárókertben”. Csarodán két napon át a hagyományos népi mesterségeket kulturális programokkal és nyüzsgő vásári forgataggal színesítik. A Népművé­szeti Kiállítás és Vásár nemzetközi lesz. Lónyán, az Árpád-kori tele­pülésen kulturális és sport programok, továbbá gasztronómiai bemu­tatók várják július 18-án a látogatókat. Tákoson aratónap lesz más­nap. Tivadar község pedig a rendezvénysorozat közepén szeretne egy kis ellazulást, pihenést nyújtani a látogatóknak a vadregényes Tisza- parti környezetben. Az itteni rendezvény a Világok zenéje címet kapta, mert a „Ház az élő Vízhez” református üdülőben világzenei, illetve komolyzenei koncertek várják az érdeklődőket. Tarpán a Ku­ruc étkek fesztiválját rendezik. Vámosatyán pedig – mint vendéglá­tónk, Szász József ígéri -, szervezetten ellátogathatunk a ritka termé­szeti kincsként számon tartott Bockereki erdőbe, ahol a hozzá kötődő természetvédelmi, illetve vadászati hagyományok bemutatása a fő cél. Természetesen itt sem hiányoznak majd a jó falatok….

Mindez tehát hagyományteremtő céllal nyár derekán, július köze­pén lesz. Mi viszont most, március 20-án, a tavasz előnapján tovább­megyünk a Kárpátok egyre erősebben kirajzolódó vonulatát szemlél­ve a határ felé, Beregdarócra, ahol úgy tűnik, az utóbbi években a református egyház egyik figyelemre méltó bástyája épült. A falucska főterén, a templom szomszédságában egy tetszetős, a közelmúltban készült épületegyüttesen ugyanis a következő tájékoztatás olvasható:
Hét csillag Üdítő és Konferencia Központ. Mintha Makovecz építette volna. Bizony jobb hírverést kellene – akár turisztikai lehetőségként – csapni ennek a létesítménynek. Vagy csak mi vagyunk tájékozatla­nok? Mindenesetre még a gyakorta Magyarországra utazgató finn vendégeink is szívesen töltenének itt egy hétvégét. (Vacsora a szom­szédos vadászházban, frissen lőtt őzből vagy nyúlból.)

Megnézhetnék a falu néhány éve épült kedves újdonságát, a szé­kelykaput, amelyet Beregdaróc lakossága állíttatott 2001-ben, a milleneum évében. Aztán elgondolkozhatna a vendégsereg a közel­ben olvasható másik feliraton is, mely szerint „testvér, ne légy hűtlen soha”. Rossz állapotban van viszont a mellette lévő hajdani várkas- télyocska kicsiny ablakaival.

Annál érdekesebb a hagymakupolás görög katolikus templom lát­ványa, amely arról tanúskodik, hogy többféle vallás is jól megfér egymás mellett e tájon. Az egyházközség hajdan a munkácsi püspök­séghez tartozott. Ma Nyíregyháza a székhely. Az itteni lelkészség 1931-ben alakult, ekkor építették a jelenlegi kőtemplomot és a tágas szép parókiát.