Találatok: 3
200
1.
Áron ágyúinak egyre nagyobb szerepük lett Háromszék önvédelmi harcában. Minden új csata újabb ágyúk sikerét jelentette. A műhelyben elkészült a 64. gyalogágyú. Bizony nagy szükség volt rájuk, mert riasztó hírek érkeztek. Az ellenség 20000 főnyi sereggel Brassó irányából Uzon felé tartott.
A 6000 fegyveresből álló honvédsereg 1849. június 30-án kapott parancsot indulásra és 25 ágyú fedezete mellett Maksa és Eresztvény közötti térségre érkezett. Itt hadrendbe fejlődtek. A középhad élén Gál Sándor ezredes parancsnokolt; a balszárnyat Szilágyi Samu, a jobbszárnyat Szabó Nándor vezette. A tüzérség feletti parancsnokságot Gábor Áron őrnagy vette át.
Mindenki érezte, hogy döntő csata közeledik.
Az esti órákban Gábor Áron magához hívatta a tüzérütegek parancsnokait. A tisztek Áron sátra előtt félkörben sorakoztak fel.
– Bajtársak, ágyúinknak – kezdte az eligazítást – a küszöbön álló ütközetben döntő szerepük lesz. Az egyesült osztrák és orosz ellenség háromszoros túlerővel tört ránk, de a mi győzelmünk nem kétséges. 29 ágyúnk a magyar szabadságot fogják világgá bömbölni. Bajtársaim! Elvárom, hogy mindenki teljesítse kötelességét a haza szent szolgálatában!
*
A hajnali szürkületkor felharsantak a tábori kürtök. 1849. július 2- a volt, a nevezetes kökösi csata napja.
Az elővéd zászlóalj elindult, amelyhez 5 gyalogágyú csatlakozott. Majd a főcsapat zöme következett, azután a két oldalvéd, melyek közül a jobboldali az Olt folyó vonalát követte.
Átmenet nélkül lett rekkenő meleg. Lángokban úszott, csaknem fehéren izzott az ég. A honvédsereg kilenc óra körül megállt. Áron elnézett a vidék felett. Erdő borította hegyhátak hullámzottak mindenütt. Alacsony felhők ostromolták a sziklataréjokat. Köröskörül barnásfekete fatörzsek, friss zöldjükben pompázó fenyők.
Forróság fojtogatott. A harcosok fulladoztak, türelmetlenül követeltek vizet az állatok. Áron testén csorgott a veríték.
Már elviselhetetlen volt a feszült várakozás, amikor az idegtépő csendet tompa, távoli dübörgés törte meg. Először úgy hangzott, mintha végtelen messzeségben morajlana az ég, vagy a föld mélyében mozdultak volna meg a természet félelmetes erői. A tapasztaltak rögtön tudták, mit jelent ez a morajlás. Az ellenséges lovak patái dübörögnek a fűvel borított síkon, egyre vészesebb robajjal közelítenek, mintha a föld indulna meg alattuk.
Délelőtt fél tizenegykor az elővéd ágyúi megdördültek. Az Uzon és Kökös község közötti vonalon csakhamar 22 ágyú bocsátkozott harcba. A balszárnyhoz újabb 7 ágyút vezényelt Áron. Az ütegek karéja az egész völgy hosszát betöltötte.
Szinte jeladásra, egyszerre dördültek az osztrák puskák, s egyszerre emelkedett vagy tízezer orosz kard a magasba. Ugyanabban a szempillantásban tompa, süvítő hang vágott a rohanó lovak dübörgésébe, és felröppenő madárseregként surrogott az égre az ellenséges golyóbisok tömege.
Mintha a föld lódult volna meg, úgy dobbant előre az eddig mozdulatlanul álló orosz-osztrák sereg.
A magyarok hihetetlen erőfeszítéssel harcoltak a sokszoros túlerővel szemben. Gábor Áron tüzérsége órákon át szakadatlanul lőtte a császáriak hömpölygő tömegét, abban mégis csupán apró lyukakat tépett. Orosz lovasdandárok bekerítették a jobb- és balszárnyat, és a távolban feltűnt Liechtenstein altábornagy pihent tartalék serege. Gál Sándor ezredes a már-már megfutó honvéd gyalogság közé vágtatott, de lovát találat érte. Gál leesett, és ezt ezrek látták. Ebben a pillanatban megszólalt a császári tüzérség, és kegyetlenül lőni kezdte a megzavarodott honvédek tömegét.
Gábor Áron szürke lován öldöklő golyózáporban egyik ütegtől a másikig ügetett. Valósággal kihívta maga ellen a végzetet. Tábori látcsövével a golyók becsapódási irányát figyelte és utasításokat adott az irányzékok beállítására. Lelkesített, buzdított, olykor leszállt a lóról, s maga célozta be és sütötte el az ágyút… Az ágyúk fölénye hamarosan megmutatkozott. Az önbizalom és lelkesedés tüze mindenkit elkapott.
Gábor Áron fehérkalapos alakja mindenütt feltűnt, de ekkor már az ellenség ágyúinak minden lövedéke őt kereste.
A végzetes perc elérkezett! Amikor az utolsó üteget is kilőtték, Áron lebukott megsebzett lováról. Imrével és néhány életben maradt tüzérrel az erdő felé menekült.
Golyók sivítottak jobbra-balra. Elértek egy oldalt haladó árkot, kiszáradt patakmeder volt, megbújtak, ideiglenes fedezékben.
Ilyen ostobaságba gabalyodni! Nem kaptak támogatást a főseregtől, ezen lebukni, a tehetetlen Gál ezredes miatt, toporzékolni tudtak volna. Imre látta, Áront is majd szétveti a düh. De nincs mese, védeni kell magukat, harcolni, míg van fegyverük. Közben fölfejlődtek üldözőik, lassanként jókora kört képeztek. A sűrűbb és sűrűbb lövöldözésből ítélve már be is kerítették őket, s tűzerejük hallatán sokkal többen, mintsem eleinte gondolták volna.
Viszonozták a tüzet. Áron lekapta válláról a puskáját, s célzott. Tán még nála is ügyesebb volt Imre! Amikor emberi alak futott keresztül az erdei úton, higgadtan, megfontolva kivárt, míg középre ért és a legjobb célpontot mutatta, s egyből leszedte. Örömében halkan felkacagott. Áront viszont a föld nyelte el. Észrevétlenül tűnhetett el mellőle, aggódott, mi történt vele. Remélhetőleg nem érte találat!? Erre is arra is elkúszott az árokban. semmi, pedig ha megsebesült, biztos kiáltott volna. Ám sok idő nem maradt spekulálni, egyre közelebb ropogtak a fegyverek, a golyók fölötte a fatörzsekbe csapódtak, megrezegtették a bokrokat, felverték-porozták a földet: szűkült a kör, szorult a hurok, már-már a nyakukra. S mintha Imre sejtését kívánnák bizonyítani, valamilyen szócsőből érdes hang hallatszott, s tompán recsegtek az ágak.
– Halló, halló! Figyelem! Adjátok meg magatokat, semmi értelme az ellenállásnak!… Nincs esélyetek, adjátok meg magatokat! Halló, halló! Nem halljátok? Tegyétek le a fegyvert, vége a komédiának! Már csak ti, tüzérek harcoltok!
Igaz lehet? Talán ellenséges trükk csupán, megtévesztés ez is? Akármint, de nagyon egyedül maradtak! Ráadásul Sándor Lászlót is elveszítették: felkiáltott, szinte csodálkozva, s merev tuskóként hátrahanyatlott, többé nem moccant, nem adott életjelt. A szép fekete hajú diákvezért fejlövés ölte meg, homlokán piros folt éktelenkedett. Ég veled, te lelkes, csodálatos diák!
Már csak kevesen maradtak, de szerencsére előkerült Áron is. Csapzottan, lihegve. Imre arcán verejték gyöngyözött, a csetepaté hevében odaszólt a bátyjának:
- Bekerítettek Áron! Megpróbálhatjuk még, hogy egyikünk erősen, szüntelenül tüzel, leköti őket, magára vonja a figyelmüket. Közben meg a másik az árok fenekén kúszva tán ki bír csúszni a gyűrűjükből, illetve alatta, halkan, igen elővigyázatosan. Nos, gyerünk, indíts!
- Nem én, Te! – mondta Áron! – Hisz tudod, rám ugyan lövöldözhetnek, amennyit akarnak. Nem fog rajtam a golyó!
- Ja persze. Neked nem árt a golyó, sértetlenül hagy?
- Így bizony. Engem nem lehet meggyilkolni. Eddig is láttad, tapasztalhattad.
- Jó, jó! Ha sikerül elevenen kijutnunk, megvárlak Temesváron. Találkozunk!
- Sok szerencsét! Rajta!
Ezután Áron is leereszkedett, továbbmászott. Még hallotta, ahogy Imre az avarban zörög, majd ez is elhalt. Már kevés volt hátra. Az árok partját mellvédül használva sütögette el az átforrósodó puskáját, töltött újra, és küzdött, Imre hadd meneküljön. Ég veled, öcsém!
Hirtelen erős ütést érzett, eltalálták. Bordái mögött, a szívtájról indult az éles, jeges fájdalom, hevesen buzgott a vére, összerogyott. Lassanként elfolyt belőle az élet, kihunyt a láng. Egészen régi,
gyerekkori képek villantak föl előtte: a berecki ház udvarán Imrével játszott a kutyákkal… Feltűnt az apja hegyesre pödrött bajsza, tatár szeme feketén szikrázott. Aztán Jusztina suhant el. ő elé állt, meghajolva felkérte táncolni. lassan kezdték el, egymás ritmusát, tempóját keresve. Jusztina hosszú fekete ruhában. válla, karja meztelen, oly könnyű és légies, alig érzi a súlyát a tenyerén, csak a bőre melegét. Keringenek beszéd nélkül. át a berecki hegyeken. mélyen alattuk hideg ragyogásban a falu. majd a havasok, akkor és itt örökké, a jeges csúcsok. A halhatatlan Istent hívta segítségül, de már nem kapott választ.
2.
Másnapra elcsendesült a környék, elvonult az ellenség. Imre szekeret szerzett és Áron holttestét Uzonba vitette, ahol Málnási Gergely kurátor „vetettes” ágyú szobájába, a kanapéra fektette.
Már készen állt a gyalult koporsó és a két láb mélységű sír, melyet az utászkatonák a kertben, a nagy körtefa alatt ástak.
Gábor Áron halálának híre ment, a menekülő csapatok sorain fájdalmasan morajlott végig a keserű kérdés:
Ki önt nekünk ágyút, ki szemez puskaport? Árvaságra jutottunk! Végünk van, végünk van!
*
Az uzoni országúton tajtékzó lovon egy huszár vágtázott. Jusztina volt. Bem legfelsőbb engedélyével – huszárzekébe öltözve teljesített szolgálatot az ágyúknál. A katonák a lányra mindig babonás tisztelettel néztek. A ló nyerítésére sietve tárták ki a kapu két szárnyát.
Jusztina leugrott a nyeregből és a halottas szobába rohant.
- Áron! – sikoltotta és rázuhant a fehér lepellel borított holttestre. Nehéz zokogás rázta a szívét.
- Áron! Áron! – keltegette, ébresztgette a halottat.
– A te Jusztinád van itt – szólítgatta és csókok özönével borította a halott homlokát. Aranyhajának zuhatagja sátorként omlott a holttestre.
Nézte Áron mozdulatlan arcát. A kemény, de kedves vonások és a mosoly eltűnt, az arc fenséges, szigorú és nyugodt volt. A keskeny, sötét szemöldök ugyanolyan könnyedén ívelt, mint régen. Jusztina érezte, hogy Áron messzire távolodott a földi dolgoktól. Szerette volna, hogy a szempillája megrezzenjen, és egy pillanatra újból láthassa elbűvölő szemét.
Mintha hangtalanul így beszélt volna hozzá: Nézz meg utoljára. Messzire szállok, a Fiastyúk csillagképe felé. Hogy mikor találkozunk, nem tudom, de csak rajtad múlik, én várlak ott…
Bejött Imre is. Mint régi barátok, harcostársak összeölelkeztek, és mindkettőjük szeme könnybe lábadt. A közös bánat még jobban összekötötte őket.
A szobára mélységes csönd szakadt, melyet percek múlva kopogás szakított meg.
Az ajtó kitárult és négy katona hozta a koporsót.
*
A kertben lévő körtefa alatt ásták meg az ideiglenes sírgödröt… A honvédek a sírüreg felett két rúdra fektették a koporsót, amelyen mezei virágok tarka bokrétája illatozott. Tizenkét katona, köztük Jusztina és Zsombori százados állta körül a koporsót. Zsombori imát mondott, majd így búcsúzott:
– Gábor Áron, a te hősi halálod Isten akarata volt, hogy kihulló véred árán megválthasd a szabadságot! Kivételes küldetésű ember voltál, emellett igaz barát, aki szívet adtál szívért. Mindenekfelett pedig hazafi voltál, eszményi hazafi, akinek nevét a magyar történelem legragyogóbb lapjaira jegyezik fel. Kossuth, Petőfi, Bem mellé. Az ágyúk hangja, mely most is idedörög a csatatérről, a te igazi síri zenéd; méltó tiszteletadás a hős katonának. Elbocsátlak! Nyugodj békével, Gábor Áron, Te legendás ágyúhős!
Mikor a rögök a koporsó fedelén dübörögtek, Jusztinából görcsös zokogással tört fel a szívettépő fájdalom.
*
Másnap a koporsót kiemelték és átvitték Eresztvényre, ahol nagy katonai temetést akartak rendezni, de a harctéri helyzet és a folytonos csatározások ezt megakadályozták. Így Gábor Áront csendben földelték el az eresztvényi a református templom kertjében.
A szertartás befejeztével Imre egyedül maradt. A közeledő este áhítatos csendjében elvonult előtte küzdelmes, harcos, szerelmi boldogság nélküli élete. Hol találhat vigasztalást? Felnézett a sötétedő júliusi égre, és egy magányos, fényes csillagot pillantott meg. Arra gondolt, hogy Áron másvilágra költözött lelke küldi neki távoli üdvözletét… De ki tudja megfejteni a világmindenség titkait?
3.
165 éve már, hogy ott nyugszik a nagy székely hős. Hatalmas méretű vasráccsal kerített sírkövén a következő felírás olvasható:
Rabok voltunk,
Most szabadok
Gábor Áron, a székely ágyúhős, honvédőrnagy.
Elesett a kökösi csatában 1849. július 2-án.
