Találatok: 3

200

Pontowski színre lép

Az 1850. esztendő júniusának első napján egy fényesen csillogó, fekete batár állt meg Marseille francia kikötőváros szomorú házának, az adósok börtönének kapuja előtt. A batárt elől-hátul tollas, csákós lovas katonák kísérték. A kapus, Armand Masson és a börtön őrei tátott szájjal bámulták a batárból kilépő délceg tisztet, a francia király ezredesét. Az ezredes a kapushoz lépett, aki földig hajolt a tiszt előtt, és görnyedve kérdezte:

– Kinyissam a nagy kaput, excellenciás uram?

– Felesleges! – hangzott a válasz. – Azonnal kerítse elő a börtön igazgatóját!

A kapus még ki sem egyenesedett, úgy rohant a szürke főépület felé, ahonnan kisvártatva Syhaim Legendre úrral tért vissza, akit helyettese követett.

– Georges Dumoruriez, őfelsége ezredese vagyok – mondta. – Kérem, olvassa el ezt az írást!

Legendre úr elolvasta, aztán az őrségnek kiáltotta:

– Tüstént hozzátok ki a hetes pavilonból Kazimerz Pontowski lengyel gróf urat minden holmijával együtt! Őméltósága a király őfelsége parancsára szabad ember.

Pontowski megviseltnek látszott, és izzadt a nagy melegben, mert téli ruhát viselt.

– Látja? – panaszkodott. – Nincs más ruhám, a többit el kellett adnom. Bevallom, éhes is vagyok, dél van, és én még nem ebédeltem.

– Mindene lesz, gróf úr! Parancsoljon! – udvariasan maga elé engedte, hogy a kocsiba ülhessen. – A Hotel de Genéve-ben mindennel ellátjuk. Levelével nyomban Vendrome grófhoz, az új külügyminiszterhez siettem. Már bánják, hogy cserbenhagyták önöket. Az a felkelés, amelyet a cár ellen szervezett, sajnos elbukott. Birtokaiból kisemmizték, menekülnie kellett hazájából. Őfelsége nagyra értékeli a lengyel függetlenségi mozgalmat, s különösen önt

tábornok úr, aki a legutóbbi felkelést vezette. Őfelsége örül, hogy Amerikába óhajt menni. Tavaly májusban a titkos pénzalapból egymillió aranylivre-t utalt ki Stephen Kearny tábornok seregének felszerelésére. Önnek nincs többé adóssága, sőt megfelelő összeg áll rendelkezésére, hogy rangjához méltóképpen kelhessen útra. Párizsba sem kell utaznia, mert nálam van az amerikai követnek, Sámuel Bronson úrnak ajánlólevele a fővezérhez, Kearny tábornokhoz. Bronson úr egyébként Párizstól nyugatra, Passyban tartózkodik.

Dumoruriez szakadatlanul beszélt:

– Nem lesz egyedül Amerikában, gróf úr. Sok honfitársa már kint van, és Schellenburg porosz báró is, aki tábornokként segít szervezni a hadsereget. Hírt kaptam arról is, hogy az ön atyai barátjának, Bem tábornoknak egyik kiváló tüzértisztje is útra kelt Bordeaux-ból New York felé. Gábor Imrének hívják, talán már meg is érkezett.

A szállodában szabók, fehérnemű készítők, borbély és fürdőszolga várták, de előbb enni akart. Amikor délután megfiatalodva, frissen felöltözve Dumoruriez lakosztályába lépett, egy fiatal hölgy várta.

– Grófné, engedje meg, hogy bemutassam önnek gróf Kazimierz Pontowski tábornok urat, aki két nap múlva indul Amerikába, az ön kiváló urahoz… Jules Monfort márki felesége, tábornok úr – fordult Pontowskihoz.

A fiatalasszony talán még tizennyolc éves sem lehetett.

• Gróf úr! – szólalt meg mosolyogva. – Hallottam, hogy ön abban hasonlít az uramhoz, hogy mindenét kész feláldozni eszméiért. Ön mérhetetlen vagyonát vesztette el, az uram engem hagyott itt, pedig szeretjük egymást.
• Márkiné, az ön férje nagyobb áldozatot hozott! – bókolt Pontowski.
• Köszönöm, gróf úr, ön igazán kedves. Talán nem fogja elutasítani kérésemet. Szeretném, ha levelemet személyesen adná át az uramnak!
• Boldogan asszonyom! – és átvette a levelet.

– Kearny tábornok mellett megtalálja. New Yorkban bizonyosan megtudja, hogy hol tanyáznak. Mondja meg a férjemnek, hogy Franciaországban sok barátja van már Amerikának!

– Megmondom márkiné! – hangzott Pontowski mély hangja.