Találatok: 3
200
1.
Puchner báró levelet írt, íróasztalára hajolva. Éppen az utolsó sorokat vetette papírra.
Pontos beszámolót kérek Balázs őrnagy haláláról! A hozzám érkezett jelentés szerint francia tüzérség tartózkodik Háromszékben. Erről is jelentést és adatokat azonnal! S végül! Önök a változatlanul érvényes legmagasabb rendelkezések folytán ma is Háromszék vezető méltóságai!
Ha ennek ellenére sem találják meg a módját, hogy a kapitulációt véghez vigyék, úgy Önöket is árulóknak kell tekintenem s majd ennek megfelelően szabnom meg büntetésüket!
Remélem, hogy azonnali eredményekkel fogják tisztázni magukat.
A lap aljára kanyarította a nevét, beporozta az írást és felnézett. Rongyos paraszti ruhás ember állt előtte.
– Azonnal Szentgyörgybe! – mondta neki a báró. – Holnap reggelig juttassa el Pongrácz Albert királybíróhoz, vagy Baróti Ákoshoz.
A rongyos ember átvette a lepecsételt levelet, s megszólalt. Feleletéből, sima, gyakorlott beszédéből kiderült, hogy a parasztgúnya csak álruha rajta.
– Azonnal indulok, excellenciás uram! – felelte meghajolva. – A két úr különben most együtt lakik, tudtommal, mert a királybíró egyelőre nem kíván hazatérni Bereckre.
– Annál jobb! – állt fel a báró.
A küldönc eltűnt. Puchner eljött íróasztalától, s idegesen, fáradtan vetette bele magát az egyik karosszékbe. Valami térkép felé nyúlt volna, de hirtelen kopogtatás hallatszott és belépett a szárnysegéd.
– Payer rendőrfőnök érkezett – jelentette.
A báró bosszúsan intett, hogy bejöhet. Polgári ruhás, cingár, sunyi ember hajlongott be az ajtón.
– Alázatos szolgálatára, báró úr! – köszönt szolgai mosollyal. Puchner leplezetlen rosszkedvvel nézett rá, hellyel sem kínálta, maga sem állt fel.
– Mi újságot hozott? Mit kíván? – kérdezte türelmetlenül.
Payer titokzatosan mosolygott. Összehajtogatott papírlapot húzott elő és szó nélkül átnyújtotta. Puchner unottan vette át, de mikor belenézett, egyszerre döbbent ámulattal kapta fel a fejét.
– Hogyan? Mit jelent ez? Kossuth börtönben? Ez nem igaz! Payer mosolyogva élvezte a hatást.
– Bizony, nem igaz, – felelte színészies sóhajtással – bár az volna! Puchner hirtelen méreggel csattant fel.
– Tréfálni akar velem?
– Isten őrizz! Isten őrizz! – riadt meg a rendőrfőnök. – Csupán… nagyon egyszerű a dolog. Háromszék közel két hónapja el van zárva a világtól. Ezt az írást most excellenciád legkegyesebb engedelmével kinyomtatjuk.
*
Homályosan megvilágított nyomdaműhelyben két kézi szedő dolgozott. Görnyedve hajoltak rá a betűszekrényekre.
Csend volt, kint éjszakai sötét. Payer rendőrfőnök némán figyelte a nyomdászokat, sétabotot hintáztatott a kezében.
Az egyik szedő összekötözött betűhasábot helyezett az asztalra, levonatot készített és átnyújtotta a rendőrfőnöknek.
Hüvelyknyi sorokkal kezdődött a nyomtatvány: egy hírlap fejléce, címe alatt pesti keltezéssel.
KÖZLÖNY
A lázadók meghódoltak!
Kossuth Lajos börtönben!
Payer elégedett mosolygással nézegette a lapot és várta a következő hasábot.
2.
A szentgyörgyi tanácsházban nyüzsgő élet zajlott.
Téli nap ragyogott be az ablakokon. A tanácsterem tömve volt emberekkel, de ez a népsokaság másképp mozgott már itt, mint régebben. Otthon voltak. Derűs nyugalommal, a közös felelősség erejével tárgyaltak, beszélgettek.
Fent az emelvényen a nép megbízottai, a Békebizottmány vezetői gyűltek össze. Nem a régi „ülésezés” folyt már itt sem, a vezetők csoportokban álltak az asztal körül, egyik-másik néha lejött és elvegyült a sokaságban, mások meg a teremből jöttek fel a tanácskozókhoz, hogy elmondják valamilyen javaslatukat.
Pongrácz Albert és Baróti Ákos is itt sündörögtek, játszották a megváltozottat, de a bizottmány vezetői, elfoglalva terveikkel, nem sokat törődtek velük. Dobosy ezredes is jelen volt. Tétlenül, feleslegesen nézelődött, nem csatlakozott most sem senkihez, két lábon járó sértődöttség volt.
Gábor Áron az asztal végénél állt, nagy térkép feküdt előtte.
– Akkor most vegyük számba erőinket, – javasolta a bizottmánynak – és osszuk fel jó terv szerint.
Berde Mózsa leült az asztalhoz, hogy feljegyezze az adatokat.
– Én háromszáz emberrel vagyok – állt elő egy szálas parasztember. – Jó fegyveresek mind.
– Uzonból jöttünk kétszáznehányan – jelentkezett egy másik.
– Én Torjáról! – mondta a harmadik. – Vagyunk vagy négyszázan, s fele lovon!
Berde Mózsa feljegyezte a számokat, Áron a térképre tett jeleket.
Köpcös, mokány ember lépett elő.
– Én háromszáz embert hoztam Zágonból! – vágta ki nem minden dicsekvés nélkül. – Nem ijedünk mi meg ezer némettől se!
A soronkövetkező csapatvezetőt alaposan felbosszantotta ez a hencegés.
– Hát a kászoniak tán savóval élnek?! – dörgött rá a köpcösre. – Hatszázan jöttünk, nem ijedünk mi meg még a zágoniaktól sem!
Nagy nevetés zárta le a vetélkedést.
*
Odakint sem volt üres a tér.
A tanácsház sarkánál három új ágyú állt. Honvédek vették körül őket, Gábor Imre és Mészáros Ignác magyaráztak nekik. Szemben jó százfőnyi lovas harcos várakozott, arrább ismét egy lovascsapat, a tér másik oldalán a gyalogosok csoportjai.
Közeledő énekszó hallatszott. Egyszerre csak több száz főnyi gyalogos sereg özönlött elő az egyik utcából. Kaszák, lándzsák villogtak a vállakon, éneküktől zengett a tér. Nagy szál, kemény paraszt vezette a sereget, kiegyenesített kasza volt a vállán, kard a derekán.
Mindenki az érkezőket nézte.
Mészáros Ignác a tanácsház lépcsőjéről figyelte őket, s egyszerre felragyogott az arca.
– Tódorán Pável ez, Szemeriából! – kiáltotta a körülállóknak. Átvették Tódorán nevét, éljennel köszöntötték mindenfelől. Az új
sereg beérkezett a tanácsház elé. Mészáros és Tódorán megrázták egymás kezét.
– Tódorán Pável! Jókor jöttél! – nevetett Mészáros.
– Eljöttünk – mondta Tódorán, és régi szavakat idézett folytatásul. – Édestestvérek voltunk az urak igája alatt, most édestestvérek leszünk a harcban… Itt vagyunk valahányan, akik Baróti úr jobbágyai voltunk.
Mint két hatalmas szálfa, úgy festett egymás mellett a két ember.
*
Bent a teremben Áron az egész sokasághoz beszélt. Mögötte álltak a seregek vezetői, köztük mostmár Mészáros és Tódorán is.
- Emberek! – kezdte Áron. – Megtanácskoztuk kinek-kinek a helyét a határokon. Indulhatnak, akik készen vannak. Minden csapatból maradjon itt öt-öt ember, és minden parancsnok küldjön be majd a határokról egy-egy hírhozót naponta, hogy tudjunk egymásról.
*
Ezernyi kemény, lelkes arc figyelt Áronra. Mindenki érezte, hogy most válik igazi urává sorsának.
Míg Áron beszélt, háta mögött a terem sarkában véletlenül egymásba ütköztek Baróti Ákos és Tódorán Pável. A földesúr elfehéredve hőkölt meg volt jobbágyától, akit egy éve ő csukatott börtönbe. -Tódorán!.
A paraszt némán, összeráncolt homlokkal nézte. Baróti igyekezett összeszedni magát, heherészve mondta.
- Együtt harcolunk most. Az ellenség ellen.
Gyorsan el akart szelelni, de Tódorán hirtelen rászólt, visszafojtott hangon:
- Álljon meg az úr!
Ismét szembeálltak egymással.
– Kihasítom az urat, – mondta Tódorán csendesen – ha álnokságon érem!
Baróti reszkető inakkal, elvörösödve húzódott be a hallgatók közé.
*
Áron a hadimunkáról számolt be a tömegnek.
– Az ágyúgyártás halad, – folytatta a beszédét – Thuróczi Márton uram jól dolgozik Vásárhelyen és magam is ott vagyok minden este. Vásárhely a mi hadi műhelyünk, aki a harcban nem tud részt venni, öregek, fiatalok, asszonyok, ott álljanak munkába. Naponta készülnek az ágyúk, sorban küldünk minden csapathoz, először egyet-kettőt, de hamarosan többet is…
A harcosok vezetői félkörben álltak Áron mögött az emelvényen. Baróti és Pongrácz is idehúzódtak, csak Dobosy ezredes ácsorgott egyedül az asztal végénél. Várakozva nézegette az otthagyott térképet, lekicsinylően mosolygott Áron bejegyzésein. Most, hogy az ágyúgyártásról folyt a szó, egyszerre felütötte a fejét. Ez lesz az ő pillanata, most elégtételt szerez magának.
- Szót kérek! – kiáltotta hirtelen.
Meglepetés futott át a termen, a vezetők is mérgesen fordultak Dobosy felé. Az ezredes ott állt változatlanul és egyedül az asztal végénél.
- Én is szót kérek! – mondta újra.
Félig a bizottmányhoz beszélt, félig a teremnek.
- Valamiről megfeledkeztek az urak! – csapott fel a hangja idegesen. – Nagyon szép, hogy szaporodnak az ágyúk, de lőpor nélkül semmit sem érnek! Mint Háromszék katonai kormánybiztosa, bejelenthetem, hogy a lőpornak pedig nagyon fogytán vagyunk!
Nagy csend lett. Áron is megdöbbenten hallgatott, erre ő sem tudott mit felelni hirtelen.
Dobosy ezredes a felülkerekedés mámorával folytatta.
– Harminc hordó is alig van már a raktárban, kívülről pedig most nem hozhatunk!
Fölényes tekintettel mérte a hatást, és a nagy csendben már lélegzetet vett egy újabb csapáshoz, amikor – másodszor kellett megérnie, hogy szakfölényének diadalát csúfos kudarc érte.
Megtermett, vállas öregember törekedett előre, karjaival vágva az utat. Bozontos haja, szemöldöke, bajusza, szakálla egybeolvadt – egy tökéletes medve volt az öreg. A hangja is szörnyen vastag.
– Én most azt mondom – állt meg a bizottmány előtt -, hogy nem kell aggodalmaskodni! Én Szacsvai Ignác vagyok, ismer engem mindenki!
– Ismerjük! Ismerjük! – kiáltozták innen is, onnan is.
Szinte megemelkedett a terem, ahogyan az első ijedtség felengedett az emberekben. Az arcok felderültek, még senki sem tudta, mi lesz, de úgy néztek Szacsvaira, mint a messiásra.
Dobosy megrökönyödve hallgatott.
– Ismer engem mindenki! – mondta megint az öreg. – Negyven éve vadászok én! Meg a fiam is vagy húsz éve! Gyere csak, gyerek!
Ezer szem leste türelmetlenül Szacsvait, de az tempósan kivárta, míg a fia előkerült. A „gyerek” jó harmincéves. Szakállas, bajusza, bozontos haja éppen olyan, mint az öregé. A hasonlatosság olyan tökéletes volt, hogy nem lehetett zokon venni az asszonyok kacagását.
- Na… – mondta az öreg, mikor a fia ott termett mellette. – Vadászunk mink, mióta csak élünk, de nem adtunk még pénzt egy lat puskaporért sem. Azt is tudja mindenki!
Vidáman, felszabadultan zsongott a terem.
- Sose mondtad meg, vén ravasz, honnan van a porotok! – kiáltotta valaki.
- Tán hogy elorozzátok a medvéimet! – nevetett a szakállába Szacsvai.
Már kacagott, ujjongott az egész tömeg, csak Dobosy hallgatott megsemmisülten, bár ő sem tudta, mi a titka az öregnek. Mikor aztán megtudta, egyszerűen leesett az álla. Szacsvai megint a bizottmányhoz fordult.
– Hát én majd megmondom most, honnan volt! Csináltuk! A fiammal e! Ertünk mi ahhoz és csinálunk, amennyi kell, csak segítség legyen…
- Lesz! Lesz! – kiáltották mindenfelől.
- Majd mi, az asszonyok! – csengett fel egy hang. – Segítünk! Megyünk!
Dobosy elhűlt arccal hajolt előre.
- Hogyan akar kend puskaport csinálni?! – kiáltott rá az öregre.
Szacsvai nagyot, jóízűt nevetett. Mintha egy barnamedvét csiklandoznának.
- Honnan? – kérdezte vissza. – Torja tele salétrommal, Kovásznán még az úti por is kénből van, szenet meg égetünk! Össze kell őrölni az egészet, aztán kész!
Kavargott, zúgott a terem az örömtől. Áron az öreg Szacsvaival szeretett volna tárgyalni, de hirtelen egy vékony, keszeg, szemüveges férfi furakodott előre a tömegből. Gabriányi Pál, Kézdivásárhely gyógyszerésze. Megállt az emelvény előtt, zavartan köszörülte a torkát, Szacsvaira tekingetett.
Lehalkult a zaj, ismét csupa várakozás volt a terem.
Gabriányi még egyet köhintett s gyorsan beszélni kezdett.
- Nevem Gabriányi. Gyógyszerész vagyok Vásárhelyt. Kérem, én csinálok gyutacsot, én rájöttem, hogyan kell. Ezeket már én csináltam, talán tessék megvizsgálni.
Nyújtotta a kezét Szacsvai felé, marka tele volt saját készítményű gyutacsokkal. Az öreg vadász kimarkolta az egészet, megnézegette és szinte haraggal förmedt rá a keszeg patikusra.
- Nem tudott az úr ezelőtt tíz évvel szólani! Mennyi temérdek pénzt elpocsékoltam gyutacsra! – mondta és zsebre vágta az ingyenes
gyutacsokat.
Nevetett, kacagott az egész terem és hullámzott a felszabadult örömtől. A bizottmány a két Szacsvaival, s Gabriányival bővülve az emelvényen tanácskozott ismét. A harcos csapatok vezetői lejöttek a tömegbe, hogy társaikkal tárgyaljanak.
Ki törődik már Dobosy ezredessel? Jobb, ha eltűnik innen!
Az ezredes a kijárathoz oldalgott, egész szakfölényével.
*
A tanácsházban már befejeződtek a megbeszélések, a térre jött ki mindenki. A fegyveres csapatok egymás után vonultak el, hogy induljanak a határokra, kijelölt helyeikre.
A tanácsháza előtt Szacsvai és Gabriányi tárgyaltak jókora csapat asszonnyal, öregemberrel. Másik oldalon Gábor Áron, Berde, Cseh Ignác álltak az ágyúk mellett, most adták át a fegyvereket egy szakasz honvédnek.
Harminc-negyven főnyi csapat közeledett a tanácsház elé. Rendben haladtak, diákok valamennyien, 15-17 éves fiúk. Darócruhás, csizmás, izmos legény a vezetőjük: Sándor László. A bizottmány vezetőihez vonultak egyenesen.
– Gábor Áronhoz jöttünk! – jelentette Sándor László. – Harcolni akarunk!
Áron felderülten nézte a lelkes fiúkat.
– Jöjjetek Vásárhelyre! – mondta nekik – az ágyúműhelybe.
Sándor László keményen felelt vissza.
– Oda nem! A műhelyben az öregek segédkezzenek! Mi harcolni akarunk!
Áron a fiú vállára tette a kezét.
– Harcolni fogtok, fiam! – mondta melegen. – De ágyúkkal! Ti lesztek a tüzérek! Néhány nap alatt megtanuljátok, ami kell, aztán ki a határra!
– Azt igen! – ragyogott fel a fiú arca.
A rendben álló csapat szinte szétpattant, a fiúk máris az ágyúkra vetették volna magukat.
Szacsvaiék nagy csapattal, asszonyokkal, öregemberekkel indultak neki a vásárhelyi útnak. Áron is búcsúzott már Berdééktől, aztán a diákok közé állva együtt követték a lőporgyártók csapatát.
3.
Háromszék szabadságharcának Kézdivásárhely lett a hadiüzeme. Itt volt Thuróczi Mózes öntödéje: az ágyúműhely, itt kezdődött meg a lőpor és a gyutacsgyártás. A város egyetlen nap átalakult zsongó, hatalmas műhellyé.
*
Az ágyúműhelyben már húszan is dolgoztak.
Estefelé járt az idő. Áron, Imre és Thuróczi Mózes éppen bontották szét az öntőláda láncait. A fából faragott öntőminták az öntőgödör mellett feküdtek, agyagosan összekenve. A mesterek kezében kétfelé nyílt a széles öntőláda, s ott gőzölgött előttük egy kész ágyúcső, félig még beágyazva a láda repedezett agyagába, mint valami óriási ékszertokba.
Áron lehajolva vizsgálgatta a kész csövet. – Jó! Sikerült.
A másik oldalon Pajzs Antal dolgozott négy segédjével. Erősen megráfolt kereket szereltek rá egy új ágyútalpra, egy másik ágyútalp már készen várta, hogy rákerüljön a most született cső. A sarokban a nagy katlan alatt a fiatal Thuróczi fújtatta az ütemesen fel-fellobogó tüzet. Öt harang sorakozott a fal mellett.
*
Nagy lovascsapat vonult az utcán, zengő énekszóval. Elől egy zömök, kemény ember, széles bőröv a derekán, hatalmas kard
himbálódzott az oldalán, vállán nagy, öreg puska.
A csapat után hat megrakott, ponyvával letakart szekér zörgött, élelmiszert vittek a harcosok számára. Az utolsó szekéren asszonyok ültek, közrefogva egy jókora főzőüstöt. A férfiakkal énekeltek ők is, messzire csengett vidám, friss hangjuk.
*
Három fiatal lány serénykedett egy kézdivásárhelyi takaros, tiszta szobában.
Ketten cinedényeket, cinkanalakat szedtek elő az öreg ládából és kosárba rakták őket, a harmadik most akasztotta le a koloncos-óra vasnehezékeit. Lábujjhegyen nyúlt fel érte, s kosárba vetette a pondusokat.
Kipirultán néztek körül a szobában, mi kellene még?
– A mozsarat! – jött rá az egyik. A másik máris indult érte.
– Hozom!
*
Kint a hegyoldalon, közel a városhoz, nagy asszonycsapat munkálkodott. Fele ásta a salétromot, másik fele kosárba szedte. A torzonborz, fiatal Szacsvai a kostoló-mester, most is felvett egy rögöt s a szájához emelte.
– Jó-e? – nevettek az asszonyok.
- Színtiszta salétrom ez… – dörmögte nagy szakértelemmel az ifjabb medveölő.
Nem messze a hegyoldaltól négy lovas szekér kapaszkodott felfelé az úton. Ősz öregember tartotta a gyeplőt, ketten meg oldalt kísérték a szekeret. Nagy harang ült a derékban. Az asszonyok felfigyeltek a szekérre.
- Honnan jön a harang? – kérdezték kiáltva.
- Kászonból hozzuk! – kiáltotta vissza az egyik szekeres.
- Másképp harangozunk mostanában! – toldotta meg a másik…
*
Bent a városban egy öregember és a felesége nagy rézüstöt cipeltek az utcán. Eltűntek, s hamarosan másik öregember követte őket. Ő meg egyedül cipelt egy kisebb üstöt s csendesen beszélgetett hozzá.
- Ágyú lesz belőled, koma! .Míg üst valál, derék valál. Ágyúnak se hozzál reám szégyent!
*
Csűrféle, tágas helyiségben az öreg Szacsvai keverte a puskaport. Könyékig vájt bele a hatalmas dagasztóteknőbe, és kavarta, habarta a sokszínű port. Köröskörül a csűrben asszonyok, öregek dolgoztak. Kosárban hordták befelé a salétromot és kiborogatták. Máshol sárga kéndarabok virítottak nagy halomban, famozsárban törnek majd porrá. Öreg hegyi pásztorok szép, fekete faszenet hoztak be nagy kosarakban.
Egy takaros, félénk, kicsi asszony odaóvakodott a csűr végébe és ámulva nézte, hogy dagasztja az öreg Szacsvai a puskaport. Az öreg felnézett, s tettetett méreggel hirtelen rámordult.
- Jaj! – ugrott el az asszonyka rémülten, s elszaladt.
*
Két felfegyverzett, bundás pásztorember haladt el az utcán, a gyógyszertár nagy üvegablaka előtt. Betekintettek.
Bent Gabriányi dolgozott lázasan, talán tíz-tizenöt asszony, lány is segített neki. Gyártották a gyutacsot.
- No lám, – mondta az egyik pásztor – milyen orvosságot kever a patikus úr!
- Jobbat, mint a hólyaghúzó balzsam!
*
A harangot hozó kászoni szekér befordult a műhely udvarára, betértek a tetőszín alá.
A széles udvaron ott álltak a szentgyörgyi diákok, három kész ágyú körül. Gábor Imre tanította őket, magyarázta a gyújtást.
Jusztina lépett ki a műhely ajtaján, boldogan csillogott szép, barna szeme. Áron ágyúkönyvét hozta a kezében, odalépett vele Sándor Lászlóhoz, s feltárta a lapokat, megmutatott egy ábrát.
*
Beesteledett. Mindenfelé világosságok gyulladtak a házakban, itt- ott tüzek lobogtak az udvarokon. Kézdivásárhely az erő, a munka városa ezernyi éber fényszemmel tekintett a közeledő éjszakába.
4.
Gelence népe nagy napra ébredt. A község apraja-nagyja már kora reggel a templom felé tartott, s tömött sorokba formálódva kíváncsian figyelte a torony körül foglalatoskodó mesterek lázas sürgölődését. A piros tetejű templomtorony ablakában, nagy vastag gerenda éktelenkedett, közepén csigával, lelógó kenderkötelekkel. Éltető Máté, a csavaros eszű, ezermester ács eszkábálta mindezt össze, nagy szakértelemmel.
– Boszorkányos szerkezet – jegyezte meg az öreg Uzoni Ambrus, aki világlátott ember volt.
Ekkor már minden épkézláb lélek a templom körüli téren szorongott. Minden tekintet Füzeséry Gerzson nagytiszteletű úrra szegeződött, aki feketezsinóros atillájában, megilletődött hangon adta ki az utasításokat a két kisebb harang levételére. Mikor a legkisebb harang, a „Péterke”, egy kalapácsütés alatt megkondult – a nagytiszteletű úr mélyen árkolt arcán keserű fájdalom borongott. Nagy szomorúság vert itt tanyát. Ma mintha Sárkány Lőrinc tanító
ádámcsutkája is szaporábban rángatózott volna, tekintete a visszafojtott könnyek párájától ködösödött el. Olyan nehéz volt a szíve, hogy még a mézes-köményes pálinkából is elfelejtett inni „leves elé”-t.
– Hát ez a két kicsi fiaharang ugyancsak megtette a magáét! – motyogta fogatlan szájával Madarász néni. – Még Rákóczi fejedelem őnagysága alatt adományozta Hilib Gergely uram, kit az Isten Őszentsége nyugosztaljon. Értették ezek a harangok egymás szavát is, mikor összekondították őket. A két kisebb úgy felelgetett a nagynak, mint a gyermek édesanyjának.
– Jaj, Szent Atyám, – kesergett Petke Ignáczné – mi lösz a szálló lelkömmel, ha még harangozó se kíséri el az egek Urához?
– Hát nem elég magának az idvességhez az öreg harang, hiszen az is olan idős, mint maga! – mókázott Császár Márton, a kurátor.
– Jaj, akasztófavirág – sziszegte Petke néni. – Be fullánkos nyelved van. Hát mán még a mennybéli idvességembül is tréfát csinálsz? Nem félsz a kárhozattul?
Az istenes Cimbalmos Péter is megmondta, ami a szívét nyomta:
– Hát bizony én csak amondó vagyok, nagytiszteletű uram, hogy az egész falunak fel kellett volna kerekedni, oszt ha még olyan messze is van, elmenni Kossuth Apánkhoz instanciába, aki tiszteletes uram szép szavára biztosan meghagyta vóna az egyik kis harangot!
– Nem lehet Cimbalmos uram! Hát nem tudja kegyelmed, hogy mindenütt csak egy harang maradt? Hát nem hallotta, hogy Háromszék községei 125 harangot szállítottak be Vásárhelyre. Marosszék 93, Udvarhelyszék 14, Aranyosszék meg 25 harangot küldött Gábor Áron ágyúöntödéjébe. Kolozsvár még a kálvinista templom 16 mázsás öreg „Rákóczi harangját” is zokszó nélkül odaadta. Hát csak mi ne hozzunk áldozatot a magyar szabadságért? Ezért nemcsak a harangokat, hanem az életünket is fel kell áldozni. Oda kell biz adni mind a kettőt, mert csúfságba mi se maradhatunk. Elég az öreg harang is templomhívogatónak, meg lármafának.
– Jól van, jó, de ha vége lesz a háborúnak, ki választja ki azt az ágyút, amékbe a mi szép szavú harangjaink vannak öntve. Akikhez hasonlót a Székelyföldön harangozó mester aligha formált!
A tiszteletes úrnak nehezére esett megnyugtató szavakat találni:
– Mindegy az, akármilyen harangot is kapunk vissza – Cimbalmos uram! Mert hát a harangnak két lelke vagyon: egy szelíd meg egy haragos. A szelíd az Istent dicséri imádságos fennszóval; a haragos meg mindig készen áll, hogy ágyúvá formálódva bömböljön a harctereken, ha bántják a magyart!
Delelőre járt az idő, amikor a csigaszerkezet kötelén az egyik harang a földre ért. A másik haranggal már néminemű baj történt. Az egyik atyafi kezébe az eresztő kötél megcsúszott és a harang mély, fájdalmas zengéssel a templom előtti téglakövezetre zuhant. Olyan hangja volt, mint egy jajkiáltás. Mintha egy ezeresztendős nép keservét sikoltotta volna világgá.
– Ez rosszat jelent – suttogta Petke néni babonásan.
A falu népe otthonába széledt. Még el se csitult a délelőtti izgalom, már megint újabb esemény kavarta fel az emberek életét. A Torja felé vezető országúton egy hosszú, vörössipkás, kávébarna atillás csapat vonult át szilajon nótázva, kibontott lobogóval, rezes fúvósokkal, meg cigánybandával.
A tüzesszavú Zsombori százados toborzólegényei voltak, akik pihenőre álltak meg a falu kocsmája előtt. Elmondták, hogy Csernátony, Torja, Imecsfalva és a környező községekbe mennek, hogy új honvédeket állítsanak a szabadság zászlója alá.
A nagy bajuszú Kónyi Tóni vezette a csapatot. Utána a hangászok jöttek. Izzott a lelkesedés, zengett a toborzódal. Juhgége, a prímás, ma különösen kitett magáért. Csupa vérforraló, harci dalt muzsikált.
– Jól van moré, lóvé lesz! – méltányolta művészetét Kónyi őrmester.
– Jaj, ides őrmester úr, – hálálkodott Juhgége – a magyar szabadságír lóvé nélkül is szívesen muzsikálok!
*
A gelenceiek felbuzdulva a látottakon – a toborzóbizottságot megvendégelték, úgy hogy az csak alkonyatkor ért Torja piacára, ahol már százával tolongtak a lelkesedéstől kipirult arcú, tejfelesszájú, alig felserdült legények.
Sok közülük az iskola padjából szökött el, hogy beállhasson Kossuth zászlaja alá nemzetőrnek. Bezzeg most nem kellett kötéllel fogdosni a fiatalokat a gyöngyéletre, mint nem is olyan régen, mikor a császári hadseregnek kellett verbuválni. Ment most mindenki magától, igaz becsülettel.
Csak egyet kellett rikkantani Kónyi Tóninak, hogy Muzsika szól verbuválnak, csapj fel öcsém katonának, és máris egymás után nyomkodták a fejükre a vörös sipkát a harci vágytól égő fiatal hadfiak.
A rezesbanda meg teli tüdővel fújta Kossuth verbunkját:
Huszárgyerek, huszárgyerek szereti a táncot…
De már erre Kónyi őrmester is banda elé pattant és olyan verbunkost ropott, hogy még azok a legöregebb góbék is megcsodálták, akik a csűrdöngölő minden figuráját megtanulták legénykorukban.
A tánc után hegyén-hátán tipródtak a toborzóbizottság asztalához a szebbnél szebb, válogatott daliák.
Egyszerre csend támadt. A tömeg két vállas, fekete palástos papi embernek nyitott utat.
– Fegyverrel is szolgálni kívánjuk Istent – szólalt meg mélyzengésű hangján az egyik. Nagy Ferenc, az időközben ugyancsak odaérkezett gidófalvi tiszteletes volt, aki már a sepsiszentgyörgyi gyűlésen is azt dörögte oda a csüggedőknek: ha kell, mind meghalunk, de meg nem adjuk magunkat.
A pap szavait dörgő éljen követte, s e perctől kezdve ő és paptársa, Vitályos György, a felsőcsernátoni tiszteletes is Kossuth katonái lettek.
Az öreg Bocskor Mihály is odafurakodott a verbunkos őrmesterhez:
– Hát kend mit akar? – kérdezte Kónyi.
– Elgyüttem én is, strázsamester úr, hatodmagammal. Három fiúgyermekkel, meg két lúval. Hiába sírt-rítt az anyjuk otthon, mind a három váltig Kossuth-huszár akar lenni. Veszkődnek ezek a csákóír, meg a görbe kardír!
– Ember kend, Bocskor bácsi – hamiskás szemvágással már végig is mustrálta a fiúkat.
– Ráválós ez mind a három, úgy véleményezem. No, öreg, a fiúk itt maradnak, a lovakat meg kösse oda a szekérsaroglyához, maga meg hazamehet az anyjukhoz békességgel!
Bocskor bácsit szíven vágta a szó. Nem tett egy tapodtat se. Csak állt szomorúan, mint valami útszéli faszent. Látszott rajta, hogy valami mondanivalója lenne még.
– Na mi baj van még, öreg? – szólt rá szelídebb hangon.
– Egy kírisem volna még, instállom, strázsamester úr! Hadd menjek én is a fiúkkal!
– Kiment már az üdőből maga, Bocskor bácsi!
– Nem tesz az semmit, őrmester úr!
– Na, jó – mosolygott Kónyi. – Lesz kendnek is még hely Gábor Áron egyik muníciós szekerén!
Alighogy Bocskor bácsi sorját eligazították, egy tizenkét éves surbankó legény, Jancsó Zsiga lopakodott a hadfiak közé:
– Hát te mit akarsz itt, te csokoládé-huszár? – kérdezte Kónyi.
– Katonának akarok felcsapni, őrmester úr – mondta szepegve.
– Ejha, hiszen még idesanyád szoknyája mellett vagyon a helyed, te lurkó, te! Hát oszt mi szeretnél lenni?
– Kossuth kisdobosa, őrmester úr – mondta Zsiga nekibátorodva.
– Nagyra nőjj, ecsém, ippeg jókor jöttél, mert nincs dobosunk!
*
Napszálltakor már egy egész nemzetőr-zászlóaljra való újonc állott Torja község piacterén, katonás rendben.
Nagy Ferenc nagytiszteletű úr lépett a csapat elé, nagy kapcsos bibliájával és az új honvédeket ünnepélyesen feleskette.
Alkonyati fény aranyozta be a Magyarország címerével díszített zászlót és a fiatal regruták harsányan ismételték az eskü végszavát: hazánkat megoltalmazzuk!
*
Ugyanebben az időben Kézdivásárhely piacán is hasonló dolgok történtek.
A lelkesedés lángja égig csapott. A honszeretet és áldozatkészség csodát művelt.
A tér közepére zöld terítővel letakart hosszú asztalokat és nagy öblös rézüstöket tettek ki. Az asztalok előtt a város vezetősége és tehetős polgárai gyülekeztek. Ott állott Hankó Dániel főbíró, Csemege Károly királybíró zsinóros fekete ünneplőben: az örökifjú Pap tanár úr „a hős fiak atyja”; Rauber Nándor báró, a lángoló hazafi. Ott állt az országhíres csizmadiacéh minden tagja, a tekintélyes Józsa Árpád céhmesterrel az élen.
Egyszerre, szinte varázsütésre, Vásárhely népe kettős sorokba formálódva elindult a hazaszeretet oltára felé.
Előkerültek a családi szentély féltve őrzött ékszerei: órák, násfák, függők, pecsétgyűrűk, brossok, karkötők, kösöntyűk és egymás után hullottak a kitett rézüstökbe. A hatalmas rézkondérok csakhamar
színültig megteltek nemes fémekkel és arany pénzekkel. Csemege Károly egymaga 200 Kossuth-huszárnak élelemmel ellátását vállalta és azon melegében letett húsz Napóleon-aranyat.
Az országút felől porfelhő sötétlett. Mindenki az alvég felé tekintett.
Teli szekerek nyikorogtak be a Szarvas vendéglő udvarára, Csík és Háromszék asszonyainak cink, ólom és ónedényeit hozták.
Gábor Áron – arcán diadalmas örömmel – a templom előtt várta és irányította a szekereket.
– Erre, erre, a Thuróczi Mózsi komám háza felé!
5.
Sepsiszentgyörgy főtere üresen, kihaltan sötétlett az éjszakában. Csend volt, távolról kovácsolás csengése hallatszott.
Siető alak bukkant fel a sötétségből és befordult az egyik utcába. Úri bundát viselt, gallérját felhajtotta, prémes kucsmáját mélyen a fejébe húzta. Hamarosan megállt egy módos kőház kerítésénél, a kapu nyitva, akadály nélkül besiethetett rajta.
Úgy rémlett, hogy ismerős figura, tagja volt a tizenkettes tanácsnak.
*
Szép, bronz gyertyatartó állt egy díszes faragású asztal közepén. A gyertya lángja hajlongva fénylett, sárgán világította meg az asztalon kiteregetett iratokat. Payer rendőrfőnök hamisított hírlapja feküdt ott, a forradalom bukásának nagybetűs álhírével, mellette Puchner báró fenyegető levele Pongrácz Alberthez, aztán egy nevekkel hosszan teleírt papírlap.
Ismerős hang hallatszott, Baróti Ákosé.
– Csiszér főjegyző úr most felolvassa, kiket gondolunk bevonandónak… ha ebben a kérdésben megállapodunk, akkor még az éjszaka kibocsátjuk meghívó leveleinket.
Pecsétgyűrűs, kövér kéz emelte fel a hosszú névjegyzéket. Baróti Ákos lakásán talán tíz úr ült az asztal körül, a gyertya halvány
fénykörében. A házigazdán kívül többek között Pongrácz Albert, Dobosy ezredes, Konrád Lajos. Dobosy sápadt, ideges, ujjával dobolt az asztalon, Konrád úr izgatottan rágta vastag szivarját.
– Úgy gondoltuk, – kezdte a testes főjegyző – hogy Incze István táblabíró urat és Tauffer Ferenc városgazda urat innen Szentgyörgyből…
- Helyes – mondta Pongrácz.
- Aztán Mezei Tivadar tanácsnok urat Vásárhelyről, Miskey György birtokos urat Szentlélekről, Purgstaller igazgató urat Köpeczbányáról.
A hallgatók bólogattak minden névre.
*
Deszkából összeütött asztalon fénylett egy gyertya. Mellette Jusztina kis zenegépe. Halkan csilingelte Áron kedves dalát.
Én istenem, add megérnem,
Kit szeretek, azzal élnem…
Földre vetett ágyon feküdt Gábor Áron az ágyúműhely sarkában, s könyökére támaszkodva jegyezgetett a könyvébe.
Mély csend honolt a műhelyben. Arrább is aludtak néhányan, nagy bundákba burkolózva. Középen két új ágyú állt, csöveiken megvillant a gyenge gyertyafény.
*
Reggelre friss hó takarta be Sepsiszentgyörgy főterét. A hegyek kékesszürke párák mögé bújtak.
A toronyban ütemes, nyugodt zengéssel szólt a harang. Távolról kiáltás hallatszott.
- Gyűlésbe! Gyűlésbe!
Emberek vonultak a térre minden utcából, sorra beléptek a tanácsház bejáratán.
Pongrácz, Baróti, Csiszér főjegyző és még két úr méltóságteljesen haladtak fel a lépcsőkön. Két parasztasszony meglepetten nézett utánuk.
– Né! A főjegyző úr újra eljött! – mondta az egyik gyanútlan örömmel. – Akkor láttam utoljára itt, mikor fejét szegték az árulónak.
*
A tanácsterem megtelt, de máshogy nézett ki, mint eddig. Leginkább asszonyok, öregebb emberek vették körül az emelvényt, fegyverforgató férfi mindössze talán harminc-negyven lehetett. Ők voltak a harcoló csapatok megbízottai, összekötői.
Áron jegyzőkönyvvel a kezében kezdte a beszámolóját. Berde és az öregebb Szacsvai álltak mellette, arrább Dobosy ezredes, Barótiékkal. Pető Gergely és egy feketeszakállas férfi: Jakab Elek, a terem sarkában várakoztak.
– Polgártársak! – kezdte Áron, könyvébe tekintve. – Számot adok nektek eddigi munkánkról. Az elmúlt tíz nap alatt elkészült és a csapatokhoz szállíttatott huszonnégy ágyú. A gyártás szakadatlanul folyik, naponta újabbakat indítunk útnak. Ugyancsak elküldtünk a csapatokhoz hat szekér lőport és elegendő gyutacsot. Határaink minden fontos pontján erősen állanak seregeink és az újabb csapatok előállására toborzó felhívást küldtünk a környező székekhez. Akinek mondanivalója van szabadságharcunk ügyében, álljon elő, hogy meghalljuk.
Áron a teremre tekintett, de váratlanul az emelvényről kapott választ. Pongrácz Albert állt az asztalhoz. Hangjával, tartásával megjátszotta a lesújtott embert.
– Nekem van! – mondta Áron felhívására és azonnal folytatta. – Emberek! Polgárok! Fájdalmas feladatot rótt rám ez az óra, a legfájdalmasabbat, amit valaha meg kellett érnem…
A terem tétován hallgatott, nem értették, nem sejtették az emberek, mi következik? Berde odalépett Pongráczhoz, Áron megütődve szorította össze száját. Most eszmélt rá, hogy ezeket az embereket régen el kellett volna távolítania innen.
Pongrácz felemelt hangon folytatta, a pillanatnyi hatásszünet után:
– Polgárok! Mi el vagyunk zárva a világtól, nem jutnak el hozzánk a hírek. Hónapjánál több, úgy élünk itt, mint valami szigeten!
A hosszú, fenyegető bevezetés nem maradt hatás nélkül. A fegyveresek, a harcosok ereje nélkül könnyen meginog az asszonyok, az öregek bátorsága, – legalábbis az első, váratlan csapásra.
Pongrácz megmérte a hatást és egyszerre hangot változtatott. A régi, hatalmas úr szólalt meg ismét.
– Mint Háromszék főkirálybírájához, – hangsúlyozta büszkén a rangját – hozzám juttatta el a brassói főparancsnokság ezt a nem régi, magyarországi hírlapot, hogy megértsük belőle, milyen súlyos meggondolatlanságot cselekszünk! De lássátok magatok!
Hirtelen kiterítette maga előtt a hamisított hírlapot, rátekintett és egyetlen lélegzettel végigmondta:
– Magyarországban elbukott a szabadságharc! Kossuth Lajos börtönbe jutott!
Rettenetes, dermedt csend támadt.
Az öreg Szacsvai bömbölve felkiáltott:
– Nem igaz! Hazugság!
Berde megdöbbenten nézte a hírlapot, Áron elfehéredve meredt rá.
– Itt áll, emberek! – mutatta fel Pongrácz a Közlönyt.
Mozdulatlanná vált a terem, asszonyok sírtak.
– Ez valóság! Olvassátok magatok is! – harsogta a királybíró.
Baróti Ákos Pongrácz mellé lépett, meg akarta ragadni a pillanatot.
– Emberek! – mondta szánakozó hangon. – Nincs tovább értelme a mi nehéz küzdelmünknek! Drága vérünk folyásának!
A dermedt csendben felháborodottan csattant fel az egyik fegyveres ember hangja:
– Gazember! Kinek a vére folyik? Voltál már egyszer is a határokon?!
Ez a kiáltás hirtelen felrázta a termet.
Az erőtlen tömeg feleszmélve rontott előre az emelvényig, olyan vad haraggal, hogy Baróti rémülten hátrált. De Pongrácz a helyén maradt és kiáltva szólalt meg újra:
– Emberek! Csillapodjatok! Gondoljátok meg, meddig tarthatjuk magunkat, ha az egész ország kapitulált? Összemorzsolnak bennünket!
– Ha az egész világ kapitulált is! Mi harcolunk! – kiáltotta az előbbi hang.
Áron az emelvény sarkán állt, mérlegelte a helyzetet. Nyugalomra törekedve szólalt meg, de keserű felindulása kitetszett a hangjából.
– Emberek! Nem határozhatunk, még csak nem is tanácskozhatunk a harcoló csapatok vezetői nélkül! Az ő kezükben a fegyver, övéké az erő, az ő szavuk számít! Azonnal térjetek haza! Mindenki fogjon a munkájához és dolgozzék, mint eddig!
A tömeg helyeselt, s máris csoportokra bomlott, szakadozott. Pongrácz összeharapott dühvel nézte Áront, újra szólni akart, de már látta, hogy reménytelen.
*
Az asszonyok, öregek olyan sietve hagyták el a termet, mintha tűz elől menekültek volna. Áron és Berde a terem sarkába siettek, ahol Pető Gergely és Jakab Elek várakoztak. A csapatok megbízottai is idesereglettek.
– Rögtön induljatok Kolozsvárra, hírt szerezni! – lépett oda Áron Gergelyhez. – Becsapnak bennünket a bitangok!
– Megyünk! – mondta Gergely.
– Vezető kellene, – vetette fel Jakab Elek – mert csak rejtekutakon mehetünk!
– Igaz – gondolkozott Áron.
A fegyveresek közül öreg parasztember lépett elő.
– Én majd jó leszek vezetőnek – mondta Áronnak. – Ismerem az utakat, mint a tenyerem. Jorgu Lipán vagyok, Tódorán Pável küldötte.
Pető Gergely örömmel ragadta meg az öreg kezét.
– Máris mehetünk!
Berde megbökte Áron karját.
– Gyorsan ki kellene hirdetni, hogy hírszerzőket küldtünk! – javasolta, az oszladozó tömeg felé mutatva.
Áron nemet intett a fejével.
– Nem lehet! Pongráczék elfogatnák őket. Még azt is meg kell akadályozni, hogy a hírszerzők visszatértéig a csapatokhoz jusson a hír.
Pongráczék, a terem másik oldalán, kivonultak az oldalajtón.
Csiszér főjegyző mosolyogva tessékelte a királybírót.
*
Alkonyat felé a diáktüzérek négy új ágyút vontattak ki a városból, hamarosan kiértek a házak közül a havas szántóföldekre. Sándor László és még néhány társa lóháton vezette a menetet. Szállt az énekük vidáman, bátran:
Erdő lakta az én hazám,
Katonának szült az anyám…
*
Csendesen hullt a hó. Egyhangúan, szelíden szállingózott.
Kora reggel két nagy szekér várakozott a berecki templom előtt. Az elsőn már ott tanyázott egy nagy harang, a másodikra most emeltek rá kötelekkel, rudakkal egy kisebbet. Jól nekigyürkőztek az emberek, egy lendülettel fellódították.
Asszonyok érkeztek két nagy kosár cinedénnyel, mozsarakkal, s mögöttük egy kislány is hozott két kis vasfazekat. Nagysüvegű öregember vette át tőle.
– Holnap már puskapor-levest főznek a fazekadban! – mondta közben.
– Az jó lesz! – kacagott rá a kislány.
*
Sötét este volt. Épp jött fel a hold.
Gábor Áron három hírszerzője rongyos pásztorgubában vesztegelt egy út menti kocsma előtt. Osztrák őrjárat fogta körül őket.
– Hová mentek? Van útileveletek? – tette fel a kérdést az őrjárat vezetője.
A császári katonában Gergely azonnal felismerte Petz kapitány hajdani jobb kezét, Müller őrmestert. Árnyékba húzódott, nehogy a felismerés kölcsönös legyen.
– Nem értitek?! Útilevelet! – kiáltotta megint Müller.
Az öregjorgu Lipán románul válaszolt, gyorsan hadarva a szavakat és jámboran nézve a császáriakra. Még a tenyereit is széttárta, hogy nincs nekik semmijük…
Müller habozott egy kicsit, aztán a hírszerzőket figyelve, újra megszólalt:
– Na, rendben van, mehettek!
Petőék várakozva ácsorogtak tovább, nem sétáltak be a csapdába. Nem értik ezt se!
Az őrmester megnyugodott. Aztán a kezével mutatta, hogy mehetnek, amire amazok tényleg megindultak, lovaikat maguk után
vezetve.
*
Ezen az éjszakán már nem csak egy szál gyertya világította meg Baróti Ákos szobáját. Az ezüstkandeláberek kormozó lángjai meg- meglobbantak, a gyertyák olvadoztak. Húszan-huszonöten szorongtak idebent köröskörül a székeken, pamlagokon.
Maga Baróti Ákos szónokolt az asztalnál, harsányan és kenetteljesen. Már javában benne volt a beszédben.
– Fenséges uralkodónk iránti rendíthetetlen hűségünk kötelez bennünket arra, hogy szerencsétlen szülőhazánk népét visszavezessük a törvényes rend, a béke útjára.
– Úgy van! – ugrott fel a kövér Konrád Lajos. Zsíros arcán ragyogott az elragadtatás Baróti remekbeszabott mondatától.
Baróti ekkor tért rá előadásának legfontosabb gondolatára.
– Javaslatom legfontosabb része a Generál Kommandóhoz küldendő békedelegáció megalakítására vonatkozik. Ez a delegáció, mint az egyedül törvényes széki gyűlésünk képviselője megköti majd a kapitulációs szerződést.
*
Napsütéses téli reggelen, lankás hegyoldalon lovagoltak lefelé a hírszerzők. Lent, a ritka ködön át nagyváros sejlett: Kolozsvár.
Öregember bukkant elébük az úton. Megálltak mellette, Gergely leugrott a lóról.
– Öregapám! Mehetünk-é errefelé? – kérdezte az öreget. – Messziről érkeztünk, nem tudjuk, milyen világ van erre?
Az öreg jól megnézte őket.
– Mehettek, ha jóban jártok – mondta végül látható bizalommal. – Kolozsvárt megszabadítá Bem! Jól kirekeszté a németeket.
Gergely vállon ragadta, örömében szinte a levegőbe emelte.
- Nono… – kapálódzott az öreg.
Gergely lóra ugrott, s vágtatva indultak tovább mind a hárman.
- Bolondok ezek, vagy mi? – nézett utánuk az öreg fejcsóválva.
6.
A háromszéki urak öttagú békedelegációja fényes gálában, méltóságteljes tartással állt Puchner báró szobájában.
Ők már elmondták a magukét, most a báró válaszolt, nem valami hízelgően. Mögötte a szárnysegédje és néhány osztrák tiszt feszített.
- Önök, főjegyző úr, meglehetősen későn tértek észre, késlekedésük nagyon is sok áldozatot követelt a részünkről! – mondta éles hangon.
Ez a fordulat kissé megütötte a békedelegációt, a méltóságteljes tartást hunyászkodó mosollyal cserélték fel rögtön.
- A kapituláció bejelentését – folytatta Puchner – , mint Háromszék törvényes tanácsának nyilatkozatát, tudomásul veszem, az okmány aláírására tett javaslatot, a határ megnyitásának tervét helyeslem és támogatom. Pongrácz Albert főkirálybíró úrral történt megállapodásom szerint gondoskodom róla, hogy ötven válogatott emberem és két kitűnő tisztem, – természetesen az alkalmas öltözékben – néhány nap alatt átjusson a határon és támogassa önöket. Ezenkívül fokozott erővel állandóan támadunk minden fontos ponton. Végül, – fejezte be enyhítő mosollyal – biztosíthatom önöket a legnagyobb elismerésről, ha elhatározásuknak eleget tesznek.
Puchner nyújtotta a kezét a mélyen meghajló Csiszérnek, s elbocsátotta a széki urak delegációját.
*
Egyszerű parasztház előtt díszszemlére sorakozott fel egy honvédszázad. Dobpergés köszöntötte azt a dísztelen ruhás, botra támaszkodó öregembert, aki most lépett a honvédek elé.
Bem tábornok, a szabadság legendás hőse!
Kicsiny és öreg – hatalmas a honvédek tekintetének forró szeretetében. Körülötte néhány tiszt, fényes, díszes öltözékük, szeretetteljes tiszteletük még jobban emelte a tábornok nagyságát. Az egyik kitárva nyújtotta át a parancskönyvet.
– A reám ruházott hatalomnál fogva, Kolozsvár bevételénél véghezvitt tetteikért, – olvasta a tábornok – kapitányokká kinevezem Jákó, Simái, Enyedi, Forgó, Illés közvitézeket, Becsek és Vitális őrmestereket…
A felsoroltak sorban előléptek. Fiatalabbak, öregebbek – valamennyien kemény, erős munkásemberek.
- Ugyancsak Dukai századost, – folytatta a tábornok – a mai nappal őrnaggyá kinevezem.
Távol, a honvédszázad mögött, három gubás, rongyos lovas vágtatott be az útra.
*
Gábor Áron hírszerzői Bem előtt álltak, bent a házban. A tábornok néma figyelemmel hallgatta a háromszéki beszámolót, Gergely lassan a végére ért. Jorgu Lipán és Jakab Elek álltak mögötte.
- Indulásunkig huszonnégy ágyút gyártottunk Gábor Áron vezetésével, – mondta Gergely – azóta már bizonyosan többet.
Jakab Elek hírlapot tartott a kezében. Leeresztve fogta, de nagybetűs fejléce így is jól látszott.
KOSSUTH HÍRLAPJA
Bem diadalmas előretörése Erdélyben!
Kossuth Lajos kiáltványa!
Bem tábornok kecskelábú parasztasztalra támaszkodott. Elgondolkozva nézte a hírszerzőket, aztán csendes hangon megszólalt:
– Őrizzék a szabadságot minden erejükkel. Vigyék magukkal kiáltványomat és terjesszék szét mindenfelé.
Kicsit elmosolyodott, úgy tette hozzá:
– Hamarosan megnézem az ágyúöntödét. Addig is, ha megtalálják a módját, küldjenek néhány üteget Marosvásárhelyre!
- Tábornok úr! – ámult el Gergely. – Marosvásárhelyre?! Hiszen…
- Nem most! – vágott közben Bem. Kicsit gondolkozott. – Tizenöt nap múlva küldhetik!
Gergely akaratlanul is a hosszú asztalra terített térképre pillantott. Fekete-fehér babszemek sorakoztak rajta össze-vissza vonalban.
7.
Havas, erdős hegyoldalon, tomboló ágyúzásban, pattogó puskaporropogásban indult rohamra Tódorán Pável serege. Három csapatban zúdultak le a hegyoldalon, az erődszélig előretört császári ezredre.
Mészáros Ignác, Cseh Ignác és Tódorán Pável vezették a zúgó, rohanó sokaságot. Sivított a levegő a kiegyenesített kaszák élén, s egyszerre, az első sorokból, százszámra zúdultak előre az ellenségre röpített dorongok. Ahová az ilyen dorong levágott, ott tört a csont, repedt a koponya!
Osztrák sortűz csattant az ellenségtől, de frontjuk már bomlott, kavargott Tódorán Pável rettenetes seregétől.
- Előre! Vágjátok! – ordította Mészáros, s recsegett-ropogott az erdő széle, ahogyan a sokaság rátört a menekülő császáriakra.
*
A hídvégi szoros felett új lőállásban sorakozott hat ágyú és lobogva, dörögve tüzelt. A diák-tüzérek végezték a munkát, összeszokottan töltöttek, gyújtottak, borogatták a csöveket.
Sándor László sziklán állva vezényelt.
- Tölts!… Gyújtani!… Hátra!…
Zsombori százados érkezett rohanva, véres kendő burkolta egyik karját.
*
Este volt, négy lámpa világított a vásárhelyi ágyúműhelyben. Zümmögött a nagy olvasztókatlan, két fújtató izzította alatta a szenet.
Friss munkában sürgött a nagy terem. Áron és Thuróczi most láncolták össze az öntőládát, öt-hat ember segítségével. Pajzs Antal a műhely közepén a legújabb ágyú kerekeit vizsgálta, segédei éppen összeszereltek egy másik ágyútalpat, bokáig állva a gyaluforgácsban.
- Még az éjszaka felszereljük a másodikat is! – törölte meg homlokát Thuróczi Mózes.
- Vagyis a harminckettediket!
A műhely mélyében már főtt a vacsora. Jusztina dúdolgatva terítette az asztalt, Áronra pillantott gyakran.
Ekkor lódobogás hangzott fel a sötét udvaron. Kardos parasztlegény jelent meg az ajtó világosságában, izgatottan sietett be.
- Tódorán Pável és Mészáros Ignác küldöttek Gábor Áronhoz! – lépett oda Áron elé.
A hang rossz hírrel fenyegetett. Mindenki előrejött, némán fogták körül az érkezőt.
- Szorongatnak bennünket, két nap óta folyik a csata! – mondta a legény. – Bajban vannak az ágyúk, Gábor Imrének meglőtték a karját. Tódorán Pável üzeni: tüzéreket kér!
- Magam megyek! – határozott azonnal Áron.
*
- Áron… Veled mennék… – kérte Jusztina csendesen.
Már a műhely előtt álltak mindnyájan. Áron ködmönben, puskával, tarisznyával, útra készen búcsúzott mátkájától.
- Nem, nem lehet. – felelte, de hirtelen valami fontos jutott az eszébe.
– Jusztinka! S te ifjú Mózes! – szólt oda Thuróczi fiának is. – Szentgyörgyben van két tartalékágyúnk, reggel odaviszitek a mai kettőt, s ott maradtok összesen néggyel. Ha futárt küldök hozzátok, azonnal külditek, ahová kérem! Jó lesz így?
– Jó lesz! – vágta rá a fiú elégedetten.
Áron csókkal búcsúzott Jusztinától, Tódorán hírnöke már lóháton várta, hogy induljanak.
*
Éjszaka megint együtt ülésezett az urak tanácsa, Baróti Ákos házában. Izgatottan, nagy készületben tanácskoztak. Két különös szerzet volt köztük, nyűtt, kopott paraszti ruhájukkal kiríttak az úri környezetből, de sima arcukkal, ápolt kezükkel azért mégis idevalóknak tűntek.
Baróti Ákos tervet magyarázott az egyiknek. Megszólításából s szinte alázatos tartásából azonnal kiderült, – kik ezek a „parasztok”!
A császári hadsereg beszökött tisztjei!
– Százados úr megjelenik reggel a széki gyűlésben, az embereivel, – mondta Baróti. – Az alkalom a legkedvezőbb. Nemrég értesültem róla, hogy Gábor Áron eltávozott a határra. Ellenállásra nem kell számítanunk, minden fegyverfogható ember a határokon van. Holnap megtartjuk a gyűlést, holnapután, Árapatakán megkötjük a kapitulációt.
Az asztalon gondosan megírt okmány feküdt, két gyertya fénye ömlött rá sárgán.
