Találatok: 3
200
A tenger opálos páráiban rezgett az őszi napfény. Évszázadokon át ez a város volt Kelet kapuja. Templomok, paloták, tornyok, kupolák, zöld vizű csatornák, szűk sikátorok, apró terecskék, ódon épületek, színes márványok, hidak, suhanó gondolák, furcsa házak, falaik alját a tenger mossa, hangos zsivaj, lengedező, száradó fehérneműk, a toronyóra szaggatott ütései, énekszó, zeneszó, arisztokraták, kalandorok, kaszinók, rakpartok, matrózok, munkások, a hajókból a partra cipelt áruk tömege: gabona, liszt, olaj, bor, fa, üveg, gyümölcs, fűszer, halak…
Ez Velence! – gondolta Imre, amikor a meleg őszben kilépett a kis fogadóból, és sétált a városban. Járt a Szent Márk tér trachit- és márványlapjain és folytatásán, a Piazzettán. Nézte a lehorgonyzó hajókat, amelyekről az utasok gondolán érkeztek a partra. Megnézte a Doge-palota homlokzatának gyengén rózsaszínű és fehér márvány kockákból rakott falát, a hét nagy, csúcsíves ablakot, a márványfaragással díszített erkélyt és az árkádsort.
Megkóstolta az olasz ételeket, ivott a könnyű, vörös borból, beszélt ráncos arcú, elhanyagolt külsejű vén papokkal. De tudta, sietnie kell, a hajában már ősz szálakat fedezett fel, amikor a fogadó ócska tükrébe nézett. Rábukkant egy Fiuméből érkezett hajóra, megalkudott a kapitánnyal, és elhagyta Velencét.
*
Nézte a dombokra kapaszkodó, gazdag kereskedővárost. A tenger felől érkezett, ezért hatott rá lenyűgözően a kép. A város mögött az Appenninek hegykoszorúja távolról ölelte körül a Genovaiöblöt. Előtte kúp alakú, kisebb hegyek szeszélyes összevisszasága, rajtuk erődítmények, házak. A tenger itt egyszer haragoszöld, majd olajszürke, másszor acélfényű és tarajos. A késő őszi égen nehéz,
ólomfényű felhők tornyosultak, nyári forróság lapult a régi házak és a csaknem arasznyi sikátorok között.
– Uram – magyarázta egy zöldesre vásott reverendát viselő öreg pap Imrének -, hiába van ősz Genovában, Afrikából megjött a sirokkó. Ha elszállnak a felhők, mert ebédig elszállnak, aranyfény úszik a levegőben, és türkizkék lesz az ég a hőségben fuldokló város felett. Kicsoda ön, hogy nálam is jobban beszél németül?
– Magyar katonatiszt vagyok Erdélyből. A szülőföldemen szászok is élnek, tőlük tanultam a német szót.
A pap barna arcán elképedés. A fejét csóválta, álmélkodott. Lányok, asszonyok mentek el mellettük, a vállukon fekete, rojtos vállkendő, a hajuk kontyba tűzve, teknőcfésűkön csillogott a fény. A több száz éves kőépületekből szurtos, félmeztelen gyerekek rajzottak elő. Émelyítő olajszag terjengett. A tenger vize pezsgés és morajlás nélkül emelkedett és süllyedt, a felszínének csillogása olyan volt, mintha hullámos, szürke selyemből szőtték volna.
– Mielőtt elutazik, uram, nézze meg a temetőt! – búcsúzott az öreg pap. – Nálunk a halál városa a legszebb. A sírokon márványszobrok, kőcsodák. A mi gazdagjaink azt hiszik, a márvány megőrzi az elköltözöttek emlékét. Ne higgye, uram! A márvány is szétporlad egyszer…
Másnap reggel egy francia gőzfregatton kelt útra. Brigitta volt a neve. A másodtiszt németül is gagyogott. Az ő segítségével alkudott meg a kapitánnyal.
Imre néhány nap múlva francia földre lépett.
*
Bordeux város tengeri kikötő volt, noha három-négy óra hosszat kellett kocsin utaznia annak, aki az Atlanti-óceánra volt kíváncsi. A kikötő a Garonne deltájában húzódott. A folyó itt félkört írt le, ezért a franciák Félhold kikötőnek is nevezték. A város körfalait éppen bontották, amikor Imre megérkezett, de a XV. századból való kaput, a Porté du Palais de l’Hotel de Ville-t meghagyták az utókor számára.
A Brigittát a dagály hozta a városba. Imre még nem látott ilyen széles folyót, csaknem háromszor akkorának vélte, mint a Dunát Buda és Pest között.
Tüzér századosi egyenruhájában hagyta el a hajót, málháját a hajósinas cipelte utána. Nem kellett sokáig keresgélnie a kikötőnegyedben, hamar ráakadt arra a középkorú úrra, akihez ajánlólevéllel küldték. Az elegáns, köpcös férfi franciául, majd amikor Imre sajnálkozva jelezte, hogy nem érti, elég jó németséggel kérdezte:
– Miben segíthetnék, uram? – és mosolygott. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Jean Fádevill borkereskedő vagyok. Ne sértődjék meg, ha megkérdezem, miért jött Bordeux-ba?
– Segíthet, persze hogy segíthet, Fádevill úr. Szeretnék egy olyan ágyban aludni, amelyik nem mozog alattam! Aztán szeretnék innen továbbutazni!
– Hová?
Imrét a gömbölyű emberke a berecki plébánosra emlékeztette, de Fádevill úr fején dús haj feketedett, az orra sem volt tömpe, hanem vékony, mint a madárcsőr.
– Ahol a szabadságért és függetlenségért lehet harcolni – válaszolta, ahogy még indulása előtt tanácsolták.
– Mindjárt gondoltam, hogy ön Amerikába készül. Én az Amerikai Kongresszus, a népekre áldást hozó gyűlés francia híve vagyok. Benjámin Franklin, Washington, Silas Dianes, James Polk… Hallotta a nevüket, uram? Mi az ön rangja?
- Persze, hogy hallottam! Olvastam a Függetlenségi Nyilatkozatot, hallottam a legutóbbi mexikói háborúról is. Százados vagyok és magyar, a nevem, Gábor Imre. Tüzér a képesítésem, részt vettem népem nemrég levert szabadságharcában.
- Akkor, százados úr, mostantól a vendégem. A kocsim ott áll. Máris mehetünk. Ön néhány hetet pihen, aztán levelet ír a Kongresszus franciaországi követének. Megkapja majd tőle az
útlevelét, én pedig helyet szerzek önnek egy Amerikába induló hajóra.
Amikor bevezette a házába így szólt:
– Először is kóstolja meg a boromat! A bordeux-i a leghíresebb francia vörös bor. Sötétebb színű, fanyarabb és kevésbé savanyú, mint a burgundi. Egészségére! A szabad amerikai államra! – és felemelte a kristálypoharat.
*
A néhány hét pihenésből két hónap lett. A téli nap besütött a kereskedő jól fűtött szobájába. Imre a széles asztalnál ült és levelet írt Sámuel Bronsonnak, az Amerikai Egyesült Államok Franciaországba küldött követének. A kor szokása szerint ékes nyelvezettel, túlzott udvariassággal fogalmazott:
Magnificentissime Domine! Legnagyszerűbb uram!
Az arany szabadságnak nem sárarany az ára. A szabadságért harcba indulók az ókorban a haza atyjaira hallgattak. Én is, ki ezt a levelet átnyújtom Nagyságodnak. Magyar nemzetiségű, szabad ember vagyok. Szabadságharcunk hadseregében nemcsak tüzértiszti és lovassági kiképzést kaptam, hanem a legabó rendfokozatból a századosi rangig emelkedtem, de nem véletlenül, hanem katonai erényeim alapján; és nem is a sors kegyéből, hanem a szolgálati fegyelem szigorú megtartásával léptem előre a ranglétrán!
Véres hadjáratokban tanultam meg mindazokat a tennivalókat, amelyek szükségesek az újoncok kiképzéséhez. Én tehát önként, szabad akaratomból érkeztem ide mérhetetlen fáradalmak, erőfeszítések árán, Kossuth Lajos kormányzó ajánlásával és támogatásával. Készen állok arra, hogy vákágos helyzetekben, legnagyobb veszedelmekben a Habsburgok kárára, de Amerika szabadságáért a leghűségesebben feláldozzam magamat. Itt engem
nagyon segít Fádevill úr, e városbeli kereskedő, aki egyben a Kongresszus és az igaz ügy pártolója, akinek segítségével hajózási lehetőséghez is jutottam a „Missisíppí” hadigőzösön, amelynek Whippy úr a kapitánya. Ennélfogva kérem Nagyságodat, méltóztassék nekem sürgősen megküldeni az Amerikai Egyesült Államokba szóló útlevelemet! Végezetül kedvező válaszát várva, semmit se kívánok olyan hevesen, mint gyorsan útra kelni, hogy ott, ahol a legnagyobb katonai szükség megköveteli, szakadhatatlan szolgálatban éljek, haljak.
Nagyságodhoz és az Áldást hozó Kongresszus egészéhez leghívebben mindhalálig:
Gábor Imre, Bordeux, 1850.januárius 13. napján.
Utóirat: Kérem Nagyságodat, bocsásson meg nekem, de mivel még nem tudok jól franciául vagy angolul, kénytelen vagyok németül írni.
Letette a tollat, és maga elé meredt. A végtelen tengerre gondolt, amelyen majd hetekig kell hajóznia, esetleg viharban, vészben, hogy az ismeretlen szabad világba érjen.
Vajon Bronson tud németül? – gondolta, de erre a ki nem mondott kérdésre nem kaphatott választ senkitől Bordeux városában.
*
Friss volt a reggel. Napkorong úszott az égen, látásától elpirultak a felhőfátylak. A házak között még alig derengett.
Imre Fádevill kocsiján érkezett a kikötőbe, ahol a lehorgonyzott hajók ringtak a tenger hátán. Hetek, hónapok teltek el, nem tudott tovább várni Bronson válaszára. Arra gondolt, talán meg sem kapta a levelet. A kereskedő hiába marasztalta. Érezte, szinte vágtat az idő,
ha akar még valamit az élettől, cselekednie kell. Odaát, túl a tengeren új, jobb rendért küzdenek…
Mi maradt nekem?- gondolta, és képzeletében Áron koporsóját látta gyertyák fényében.
Keskeny deszkapadlón ment fel a hadigőzösre. Fádevill úr inasa nyomában lépkedett, a málháját cipelte. Whippy kapitány mosolyogva fogadta a gazdag kereskedő pártfogoltját.
- Amerika messze van, két hétig is utazhat, amíg New Yorkba ér – jutottak eszébe Fádevill úr szavai.
A kis hajókabinban rendezgetett. A rögzített ágy, asztal és a szék elárulta, hogy a tenger hullámai dobálni szokták a hajót. A parányi ablak, a szűk hely az ojtozi börtönt juttatta eszébe, és felsietett a fedélzetre. Kezdődött az apály, a matrózok felhúzták a horgonyokat. A erős sodrás könnyedén vitte a hajót a nyílt óceán felé. A csillámló reggelből lassan-lassan dél lett, a nap magasra kúszott, a tenger tükre aranyosra fényesedett. A szél sós illatot hozott, elkeveredett a parti mezők és erdők nyers párolgásával. Szorongva nézett vissza az utolsó falu templomtornyára, amely már csak lebegni látszott a távolságból szőtt, kékes fátylak között.
Amikor előrenézett, a tenger óriási teste fénylett előtte parttalanul és félelmetesen. A Mississippi bukdácsolt a zöld habos hullámverésben, a tajtékos víz haragosan folyt szét a hajó oldaláról, amikor a szél hevesen feltámadt.
A hajón kevesen utaztak. A kapitány körül álltak, és angolul beszélgettek. Imre lassan sétált tovább, majd rákönyökölt a széles korlátra.
- Ön nem angol, ugyebár? – hangzott németül.
Kíváncsian fordult meg. Magas, vékony, deresedő hajú férfi állt előtte. Felfelé hegyesedő kalapot, kihajtott inggallért, szürke kabátot, térdnadrágot és erős félcipőt viselt. Kedvesen mosolygott.
- Nem vagyok angol – válaszolta belenézve a férfi tiszta, kék szemébe.
– Gondoltam, hogy honfitársam. Szép kiejtéssel beszélt. Mayer vagyok, August Mayer New Yorkból.
– A nevem Gábor Imre.
– Hol tanult meg ilyen jól németül, uram? – kérdezte Mayer meglepetten.
– Erdélyi magyar vagyok, szászok között is éltem.
Így kezdődött a beszélgetésük. Imre megtudta, hogy Mayer úr gyapotkereskedő, és látogatóban volt szülőföldjén Potsdamban, ahol az unokaöccse fegyverkovács.
– Apám is az volt, amikor az a tébolyodott vadember, Frigyes uralkodott. Még kisfiú voltam, de ma is emlékszem arra a napra, amikor édesanyám sírva jött haza. A király belerúgott az utcán, amikor a péktől jött hazafelé. Apám felkapta a nagykalapácsot, és ki akart rohanni, hogy leüsse a királyt. Anyám letérdelt előtte, úgy könyörgött, ne tegye tönkre a családját, hiszen mindnyájukat kivégzik. Szerencsére hallgatott anyámra, és lecsillapodott, de ettől kezdve nem nyugodott. Jómódú ember volt. Eladta mindenét, aztán családostul nekivágott a világnak. Hamburgból indultunk Amerikába. Gyenge, beteges fiú voltam, nem folytathattam apám mesterségét – mesélte tovább az életét.
Inas lett egy kereskedő boltjában, nappal dolgozott, este tanult. Flambeau úr, a hazájából kiüldözött hugenották leszármazottja hozzáadta a leányát, aztán Flambeau és Mayer lett a kereskedés neve.
– De én már nem vagyok német, hanem amerikai! – mondta büszkén.
