Nemere István

MAGYAR

ŐSTÖRTÉNET

KEZDETEKTŐL SZENT ISTVÁN KIRÁLY TRÓNRALÉPÉSÉIG

ANNO KIADÓ

Nemere István

MAGYAR ŐSTÖRTÉNET

Kezdetektől Szent István király trónralépéséig

ISBN 963 375 422 4

Anno Kiadó, MMVI

Felelős kiadó az Anno Bt. vezetője Copyright: Nemere István © Borítóterv: Frigya Design Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János

1.

A nagy homály

A szerző bevallja mindjárt a könyv elején: bizony sokkal könnyebb volt megírni számos kötetben a magyarok történetét 1000-től napjainkig, mint­sem most megírni azt, ami az 1000. év előtt történt.

Mert ilyen-olyan adatok, adatsze­rűségek, töredékek csak akadtak a magyarok viselt dolgairól akkor, ami­kor már Európában voltak, a Kárpá­tok által ölelt térségben letelepedtek. Addigra sokan tudtak róluk, sőt egy idő után maguk is kezdtek krónikákat írni. Addig meg róluk emlékeztek meg mások – korántsem csak dicsérően…

De hol jártak, mit tettek akkor, amikor még ezen a civilizáltnak neve­zett világon kívül éltek? Nemcsak azok látótávolságában nem bukkantak fel, akik akkor már régóta megalkották civilizációikat és papírra, pergamenre vetettek minden eseményt, ami arra méltónak tetszett akkoriban. Hanem még azoktól sem sok hír maradt fenn róluk, akik maguk is vándoroltak ak­kortájt.

Amikor a magyarok ősei még mesz- sze jártak a Kárpátoktól, valahol kele­ten, délkeleten éldegéltek és csöppet sem sietve húzódtak napnyugat irá­nyába – már amikor egyáltalán arra­felé igyekeztek – még senki sem jegy­zett fel róluk semmit. így aztán kény­telenek vagyunk a sötétben tapoga­tózni. Lehet, mi is megismétlőnk olyan állításokat, amelyek majd egy későbbi tudományos feltárás után már nem állják meg a helyüket. Lehet, irt­ott pletykákat, (félre)hallomásokat róttak fel és azokat tényeknek hitték ők is, meg az utókor is. Mindenesetre igyekszünk majd megragadni minden apró információmorzsát, hogy elosz­lassuk – legalább részben – a nagy homályt.

Három kérdésre szeretnénk választ kapni – nem csak e könyv írója és ol­vasói, hanem pár millió ember a hu­szonegyedik században. A kérdések a következők: Kik? Hol? Mikor?

1. Kik voltak a magyarok ősei? Mint majd látni fogják, a válasz erre csöp­pet sem egyszerű és a mai napig nem dőlt el, bár sokan, köztük akadémikus elmék is vallják, hogy e tekintetben már minden világos.
2. Hol éltek a magyarok ősei? Ez messze nem csak földrajzi kérdéskör, bár elsősorban természetesen az. Nagy lélegzetet kell venni, elő a térké­pekkel, lehetőleg nem a mai, politikai határoktól szabdalt, különféle, színű foltokkal tarkított atlaszokat, hanem a meztelen valóságot mutató hegy- és vízrajzi térképeket. Ezeken a barna hegyek, a kék folyók és tavak, a nagy zöld mezők valamivel reálisabb képet mutatnak. Ám a válasz itt még bonyo­lultabb és bizonytalanabb talán, mint az első kérdésre volt.
3. Mikor éltek itt, és mikor ott? Mi­kor vándoroltak el onnan és merre mentek? Ez talán a leghomályosabb őseink múltjában. A fogódzók száma vagy minimális, olykor egyáltalán nincs is, vagy síkos és félreérthető-
   félrevezető, bizonytalan és homályos. Néha egyenesen olyan, mintha egy űrbéli fekete lyukba néznénk bele, ahonnan semmilyen információ nem jöhet ki, még a fényt is elnyeli. Talán már örökre elnyelte…?

Igazából lenne még egy negyedik kérdés is: Miért? Miért történtek a dolgok úgy, ahogy történtek (ha tu­dunk róluk, ha ismeijük őket) és miért nem másképpen? Mi mozgatta ősein­ket, miért tették ezt vágj’ azt?

Mint látják, kérdésből van bőven, a válaszok azonban – legalábbis eddig – gyéren csörgedeztek. Monda és legen­da persze akadt bőven, de azokat tör­ténelmi tényként elfogadni több mint ostobaság lenne – bár még manapság is akadnak szép számmal, akik ezekkel táplálják magukat lelkileg, ez ad nekik erőt ebben az egységesülő világba. Amely azonban ma még sokszínűbb, mint volt őseink idejében.

Mi az a minimum, amiben viszony­lag biztosak lehetünk, amiben meg­egyezhetünk? Csak annyi, hogy őseink Keleten éltek. Már ott kezdődnek a bajok, hogy vajon ázsiaiak voltak-e vágj’ európaiak? Mivel az ázsiai éle­tükbe igen nehezen tudunk vissza­nyúlni (de azért talán nem lehetetlen), hát sokkal többet tudunk az Urálon inneni, vagyis más európai időszakok­ról.

Ennek ellenére azt kell monda­nunk, hogy mint oly sok európai nép esetében történt, a mi őseink is Ázsiá­ból eredtek.

Az ember azt hinné, nincs is olyan nehéz dolgunk. Hiszen csak követni kell a régészeti leleteket – kelet felé. Valahol valamit mindig találtak a ma­gyar és nem magyar régészek. így az­tán térben és időben egjTe keletebbre és egyre régebbre jutva egyszer csak eljutunk oda, ahonnan már tovább nem vezet az út. Vagy azért, mert kele­tebbre már „nincsen semmi”, vagy mert másutt nem találunk leleteket… Ez sajnos nagyon naiv szemlélet, a gyakorlatban nem válik be. Először is, Ázsiában óriási területek vannak, amelyeket régészek még nem kutattak vagy nem eléggé kutattak fel, másfelől ha találtak is ezt-azt, nem mindig egy­értelmű, melyik nép fiai hagyták ott. A legbiztosabbnak a temetők látszanak, de a nomád népeknek ritkán voltak temetőik – vándorlás közben temet­keztek, durván szólva gyorsan elka­parták halottaikat és máris továbbáll- tak.

Egy neves őstörténetkutatónk sze­rint „ez az út azért is járhatatlan, mert a 9. és 8. század után (időben visszafe­lé haladva) nyoma veszik a sztyeppén annak a régészeti anyagnak, amely Árpád magj’aijait jellemzi”. így aztán nemhogy’ több ezer évre nem mélyed- hetünk bele múltunkba, de még né­hány száz évre sem jutunk vissza ezen a módon.

Elsőnek próbáljuk hát megfejteni a „kik?” kérdést. Kik voltak őseink?

Hogy’ kik lehettek őseink, az nem­csak mostanában, mondjuk az ujolsó másfélszáz évben kezdte izgatni a ma­gyarokat. Természetes persze, hogy ebben az időszakban élesebben merült fel a kérdés, hiszen a nemzetállamok (és sokfelé egyáltalán a nemzetek) kialakulása idején ez érthetően soka­kat izgatott. De a kérdést már őseink is feltették, méghozzá meglepően ré­gen. És bár ma ezen elcsodálkozha­tunk, de bizony úgy volt, hogy a nép és a nyelv eredetének kérdését nem vá­lasztották el.

Egy laikust máig meglep (így’ járt e könyv szerzője is), hogy ha a magya­
rok őstörténetéről, eredetéről van szó, a tudósok azonnal a nyelvészethez nyúlnak. Hát tényleg nincs más út? Azt, hogy kik vágjunk, kik voltak a társaink, sőt azt is, honnan jöttünk, csak és kizárólag nyelvészeti úton le­het megállapítani? És ha ezt már „megállapították”, akkor ezen változ­tatni semmiképpen sem lehet?

Pedig hát a nép és a nyelv egymást nem törvényszerűen fedő fogalmak. Voltak népek, amelyek feladták nyel­vüket, beleolvadtak egy másik nyelv­családba. A legközelebbi példa erre a bolgárok: akik azt hiszi, hogy ők szlá­vok, csak azért, mert a szláv nyelvcsa­ládba tartozó nyelvet beszélik, az na­gyon téved. A bolgárok ősei törökök voltak, akik hozzánk hasonlóan kelet­ről vándoroltak be, valamivel koráb­ban, mint a magyarok, és akkor még egy török nyelvet beszéltek. Ám itt sok szláv közé keveredtek, nyelvüket fel­adták és átvették helyette a szlávot, miközben ugyanazok a beolvasztó szlávok meg átvették a jövevények… nevét, így lettek „bolgárok” azok a szlávok, akiknek a bolgársághoz an­nak idején semmi közük sem volt, a török eredetű bolgárok meg szlávokká váltak… Megesett ilyesmi a nyelvtör­ténetben, ezért olyan izgalmas az a tudomány.

A magyar nyelv az uráli nyelvcsa­ládba tartozik, ezért kerültünk (kizá­rólag nyelvi!) rokonságba a finnekkel, észtekkel és számos egyéb néppel (cseremiszek, votjákok, lappok, oszt- jákok, szamojédek). Ezekkel a nyel­vekkel a magyar nyelvnek mondhatni „genetikai” kapcsolatai vannak, persze csak és kizárólag nyelvi értelemben – tehát nem vérrokonaink a finnek vagy észtek vagy szamojédek, mert erről szó sincsen.

Ha a finnugor nyelveket beszélő embereket, népeket vesszük szemügy­re, a kép már korántsem ilyen világos. Az uráli nyelveket beszélő emberek a lehető legkülönfélébb embertani cso­portokhoz, antropológiai típusokhoz tartoznak. Akik a nyelvüket illetően a legközelebb állnak hozzánk, például a vogulok és osztjákok, azokra a tudo­mány a „mérsékelt mongoloid külső” jegyeit osztja. Vannak itt olyan, nyel­vileg velünk rokon népek, amelyekre a tudósok az „euro-szibirid” vagy „uráli típus” elnevezést ragasztja (a „szibirid” a szibériait jelenti).

Ezek a népek, és mások is – például az említett bolgár-törökök – az Urál vidékén egjóitt éltek, olykor sok száz éven keresztül voltak kapcsolataik és akkor került át egymás szókincsébe a szavaik egy része. Csakhogy itt sok ezer éves folyamatokról van szó!

Nem tudjuk végső soron, honnan eredtek a magyarok. Mert az biztos, hogy más népekhez hasonlóan nekik is pár ezer évvel korábban már létez­niük kellett. De sem régészeti, sem nyelvi, sem egyéb bizonyítékok nin­csenek arra, hogy hol voltak, merre jártak mondjuk a Krisztus előtti ne­gyedik vagy harmadik évezredben! Nyilván valahol Ázsiában voltak. Még ott. De pontosan hol?              ,

A legvadabb feltételezések között tartják számon a sumér rokonságot. Való igaz, nyelvészek ott is felfedeztek bizonyos hasonlóságokat… De hát ennek több más oka is lehet. Az egyik az, hogy a sumér egy időben elteijedt Ázsiában, annak a nyelvnek számos gyöke, szava, nyelvi megoldása bejut­hatott sok más nyelvbe is és onnan átkerülhetett a magyarba. A másik: ha valóban igaz, hogy valaha a Földön élő ősemberek egy ősnyelvet beszéltek, amely aztán dialektusokra, részekre szakadt, akkor az, amit a sumérek be-
székek, éppen úgy az ősnyelv utódja lehetett, mint az a nyelv, amit a ma­gyarok és rokonaik beszéltek.

A nyelvi fantaszták – meglepően sokan vannak – általában mindig va­lamilyen nagy magyar-ősmagyar- diadalittas ideológia keretében veszik elő a nyelvi „igazolást” – előszeretettel emlegetik, hogy a magyar olyan ősi nyelv, amely már a biblikus időkben, sőt régebben is létezett. Nem haboz­nak olyasmiket kijelenteni, hogy a magyar volt a Paradicsom nyelve, mi több, az Úristen is ezen beszélt, ettől ered az összes többi nyelv, és hát Jé­zus Krisztus is valójában magyar volt… A tömérdek nevetséges ostoba­ság szerzői természetesen nem látnak ki a saját sáncaikból. Ha kilátnának, akkor arról is tudnának, hogy’ szinte minden más nyelv műveli között – főleg Európában – akadnak hozzájuk hasonló emberek. Az ő vesszőparipá­juk is ugyanaz. Ők is „be tudják bizo­nyítani”, hogy az ősnyelv a lengyel, a német, az olasz, a görög, a baszk, a katalán vagy a kelta volt (a sor folytat­ható…), és hogy Jézus is kelta vagy baszk vagy szláv vagy macedón stb. volt…

Éppen ezért nagy hiba lenne csak a nyelvre koncentrálni, még akkor is, ha az efféle őrültségeket lefaragjuk és eltávolítjuk a szigorúan tudományos nyomozás területéről. Persze a mai baj gyökere a kétszáz évvel ezelőtti kuta­tókban rejlik. Akiket szintén izgatott népünk eredete, de pár másik szem­pontra is gondolniok kellett. Érezték ők is, hogy talán nem egészen jogosan vagyunk a Kárpát-medencében, hi­szen még a mi történetíróink is felje­gyezték, hogy amikor a magyarok ide­érkeztek, itt már élt egy szláv nép, mondjuk a morvák (talán szlovákok inkább?) akiket attól kezdve a magya­rok elnyomtak és mint ma már tud­juk, ezer éven át nem engedték őket saját államot alapítani. Ezért egyfelől a magyarok mint nép roppant régi voltát, igazi ősiségét kellett bizonyítaniok, másfelől azt is indokol­ni, hogy nekünk azért van több jogunk uralni a Kárpát-medencét, mert iga­zából nem 896-ban vonultunk be ide először, hanem az őseinké volt ez a föld századokkal korábban! Ez volt az egyik oka annak, hogy a hun-magyar rokonságot olyannyira támogatták ezek a kutatók, tudósok és fantaszták is, közösen. Hiszen a hunok bizonyít­hatóan jártak itt, az 5. században (Kr. után) már erre húzódott hatalmas kiteijedésű eurázsiai birodalmuk…

Könyvünkben csak annyit foglalko­zunk a legendákkal, amennyi feltétle­nül szükséges egyes történetek megér­téséhez, nem többet. A magyar törté­netírás kezdetén a nép és a nyelv származásának kérdését nem válasz­tották szét – meg voltak róla győződ­ve, hogy a kettő egy és ugyanaz, elvá­laszthatatlanok egymástól és ez más­képpen nem is lehet.

Ám nagy bajban vagyunk itt és most – mint már említettem – ha azt szeretnénk megtudni, valójában a na­gyon régi időkben kik voltak a magya­rok és hol éltek? Erre nézve jobbára csak halvány feltételezéseink vannak.

A nyelvtudomány ebben keveset segíthet. Csak annyit sikerült megál­lapítani, hogy körülbelül a Kr.e. 2000. év környékén – tehát amikor Egyip­tomban már álltak a piramisok! — a nagy nyelvi közösség felbomlott. A mi távoli őseink és a cseremiszek, züijé- nek, osztjákok, észtek, stb., távoli ősei négyezer évvel ezelőtt valamilyen ok­ból elváltak egymástól. Földrajzilag előbb, aztán nyelvileg valamivel ké­sőbb. Olyan lehetett ez, mint amikor a
nagy zajlásban egy nagy jégtábla több részre törik szét. Mindenképpen tör­ténnie kellett valamilyen nagy ese­ménynek, egy ilyen „törzsi ősrobba­násnak**, és ez egy „nyelvi Big Bangá­ét is okozott. A kisebb jégtáblákat to­vább sodorja a folyó, azok itt-ott még érintkeznek egymással, de aztán eltá­volodnak. A törzsek szem elől tévesz­tik egymást, mindegyiket másfelé vi­szik az események, feltehetően kény­szerítő eredetű és hatású események, elsodródnak egymástól, mindegyik a maga útját járja, az ősnyelv pedig ért­hető okokból szétesik, mindegyik együtt maradt embercsoport a maga képére alakítja azt. így telnek – nem az évszázadok, hanem több ezer év! Addigra az egykori közös nyelv e ré­szei már annyira elkülönülnek egy­mástól, hogy ha találkozik mondjuk egy vogul és egy finn, vagy egy magyar és egy osztják, jó esetben is csak arra a belátásra jut, hogy a nyelvük hasonlít, de már meg sem értik egymást.

Néha döbbenetes hatással van egyes, arra fel nem készült magyarok­ra, amikor rokonainkkal szembesül­nek. Elég csak felsorolni azon népek neveit, amelyek a mai napig Ázsiában, főleg Szibériában élnek, vagy ugyan földrajzilag már Európa területén, de szintén pár ezer kilométerrel kele­tebbre. A valamikor négyezer évvel ezelőtti uráli alapnyelv két csoportra oszlott, az egyik a finnugor, a másik a szamojéd alapnyelv lett. A szamojédek között olyan, máig rokon népek van­nak, mint a nyenyecek, az enyecek, a nganaszanok, a szelkupok, a szajánok.

De a Kr. e. 3. évezred végétől az 1. évezred közepéig az ősmagyar és az ős-obi-ugor nyelvek között a rokona­ink a már említett vogulok, osztjákok, majd a finn-permi alapnyelv nyomán a zűrjének, votjákok, cseremiszek, mordvinok, a finn-volgai alapnyelv miatt a lappok, a köz-finn alapnyelv révén a finnek, a kaijalaiak, az izsórok, a vepszék, a vótok, az észtek és a lívek is (nyelvi) rokonainknak számítanak. Ezek között vannak olya­nok is, akik az 1970-es években már csak mindössze körülbelül ezren (!) voltak: a nganaszanok. Még a nagyobb lélekszámú nyenyecek is talán ha hú­szezren vannak. Egykor persze mind­egyik törzs, nép sokkal nagyobb lét­számmal bírt, máskülönben nem ma­radtak volna fenn.

De akárhogy csűrj ük-csavaijuk is ezt az őseredet-kérdést, a nyelvészet nem ad mindenre megoldást. Abban bizonyosak lehetünk, hogy az Attilától származó magyar Árpád-házi királyok – éppen olyan legenda, mint az, hogy a mai románok az ókori dákok le­származottai lennének. Sem az egyik­nek, sem a másiknak nincs semmilyen alapja. Akkor sem, ha igaznak fogad­juk el azt, hogy a hun birodalomban magyarok is éltek. Persze, hogy éltek, mert ez a későbbi tatárokra oly sok mindenben hasonlító birodalom sok­nemzetiségű volt. Ázsiában nem is lehetett volna másképpen összehozni egy sok millió négyzetkilométer kiter­jedésű államot, hiszen rengeteg ki- sebb-nagyobb nép élt ezeken a terüle­ten. Ebből következően soha egyetlen nagyobb birodalom sem lehetett egy- nemzetiségű, népessége szerint egy­nemű, homogén. Nagy Sándortól kezdve a perzsákon át a mongolokig az (eur)ázsiai birodalmak mindig sok népből építkeztek elsősorban persze hadra fogható férfiak százait, ezreit, tízezreit igényelték és kapták a nagy birodalmi vezetők.

így hát nem csoda, hogy a Kr. u. 4- 5. században már az Urál innenső, nyugati felén élő magyarok is beleke­
veredtek a hun birodalomba. Hallani olyan szélsőséges nézeteket is, ami szerint „hunok” voltaképpen nem is léteztek, ez csak a birodalom neve volt, hun népről – sem fehér-, sem fekete-hunokról – tudni sem akarnak egyes történészek. Ennek a kérdésnek az eldöntése nem a mi feladatunk. De igen nagy a valószínűsége annak, hogy Attila Európára is lecsapó, itt huza­mosabb időn át nagy eurázsiai biro­dalmának nyugati végeit birtokló ál­lamának soknemzetiségű tagjai gya­korta megfordultak a nagy európai síkokon is. Vagyis a Kárpátok közébe, a nagy – akkor még nem „Magyar” – Alföldet is vagy száz nép lovainak pa­tái taposták. Minden bizonnyal voltak közöttük olyanok, amelyekről később errefelé még sokat hallottak: avarok, vízigótok, vandálok, germánok stb. Sok olyan nép, amely később keletről nyugatra vándorolva ismét elérte ezt a földet, olykor lakta is egy ideig, míg­nem továbbment.

így hát szokjunk hozzá a gondolat­hoz, hogy ezek között voltak a magya­rok is. Bizony a honfoglalás ily módon aligha csak egyetlen évre, ráadásul a késői Kr. u. 896-ra korlátozódott. Ami még döbbenetesebb lehet sokaknak: az akkori magyarok között szép számmal lehettek olyanok, akik nem akkor először jártak errefelé! Szó sincs tehát arról, hogy a Kárpátokon túl fekvő napnyugati föld afféle Kánaán­ként jelent volna meg a vándorló ma­gyarok lelki szemei előtt. Egy föld, egy táj, amelyre vágyakoztak és amiről tudták, hogy ha odaérnek, akkor már minden jó lesz, hiszen hazaértek…

De erről majd később. Most ott tar­tunk, hogy nem vagyunk képesek megállapítani, hol éltek a magyarok 4 ezer évvel korábban. Ha egy pillantást vetünk Eurázsia térképére, azért némi fogódzót kapunk. Azt tudjuk, hogy’ a népek keletről nyugatra vándoroltak és nem fordítva. Ennek sok oka lehe­tett, ezekbe most ne menjünk bele. Az egykor volt közös nép lakóhelye vala­mi okból megszűnt, a csoportokra szakadt egykori közös mongoloid kül­sejű emberek délnyugat, nyugat, északnyugat felé kezdtek szóródni. Eltelt mintegy másfél-kétezer év, sőt több, amikor már egyes csoportjai északra sodródtak és kemény időjárá­si-fizikai feltételek között éltek, átáll­tak a rénszarvastenyésztésre, halá­szatra. A nyugatiak egy része már-át­jutott az Urálon is (nem lehetett köny- nyű feladat) és állattenyésztésre, földművelésre rendezkedett be – a szükséges tudnivalókat mindig az ott élő más származású népektől tanulták el. A harmadik csoport nyugat­délnyugatra sodródott, és nomád ál­lattenyésztőből állott. Ezek között le­hettek a magyarok és egynéhány ro­kon nép is.

Őseink nem tudtak írni és ilyen igényük sem merült fel. így aztán míg más ókori államok és népek történeté­ről már a kezdetektől sok írásos emlék maradt fenn (lásd görögök, rómaiak és mások), addig az ugyanabban az időszakban, de Ázsiában, majd Euró­pában élő őseinkről gyakorlatilag semmit sem tudunk. Mondanom sem kell, hogy ez alaposan megnehezíti az igazság kiderítését. Ugyanakkor ren­geteg helyet ad a különféle, olykor nagyon ostoba, olykor meg egészen hihető elméleteknek. Csak az a baj, hogy még a hihetőnek tűnő elméletek mögött is enyhén szólva furcsa esz­mék és sokszor furcsa emberek állnak. Akik a magyarság származását általá­ban nem önös érdek vagy ideológiai célok nélkül kutatják, dehogy. A leg­többször végül is valamilyen zavaros
elmélettel állnak elő, amelyet – ha meg ismerne a nagyvilág – sokat ron­tana a magyarok szellemi képességei­be vetett hiten… A civilizált világban talán el sem hinnék, hogy értelmes emberek lakják ezt a földet, ha olyas­mit állítanak, hogy pl. a magyarok a világ legrégebbi népe, vagy hogy a magyar a világ legrégebbi nyelve, vagy hogy Jézus Krisztus is magyar volt… Addig jó, míg ezek a hajmeresztő „el­méletek” csak köztünk maradnak, míg csak mi tudunk róluk és így nem vá­lunk világ csúfjává.

A hun-magyar rokonságot a tizen­kilencedik században, és persze ké­sőbb is, keményen támogatták, sokan hittek benne, számos ideológiai moz­galom vezérfonalát adta és rengeteg „érvet” szolgáltatott híveinek. De hát tudjuk, sok ezer elméletet vallottak igaznak már eddig is az emberek szer­te a világban, amelyekről a legtöbb­ször már az első percben tudni lehe­tett, hogy semmi közük a valósághoz.

De hát persze eljött az ideje annak is, hogy kiderüljön: a hun-magyar ro­konság csak egy szép álom volt. Az egész a korai magyar mondákon ala­pult, és bizonyos szükségleteken is: Árpád ivadékainak szüksége volt va­lamiféle legitimációra. Hogy miért éppen az ő nemzetségük lenne jobb a többinél, miért közülük kerüljenek ki az uralkodók? Mi sem volt egysze­rűbb, mint egy csapásra elérni mind­ezt: elég volt az amúgy is élő szóbe­szédet, a hun rokonságot felkarolni, mintegy „hivatalossá” tenni, másokkal is elhitetni és elfogadtatni. Sikerült a dolog, attól kezdve az Árpádok Attila hun király leszármazottainak számí­tottak. A matematika és a demográfia törvényeit megcsúfolva vezették le akkoriban – és később is – hogy Attila melyik fiától származtak az Árpádok, akik ily módon teljes joggal foglalhat­ták el a fővezért, a fejedelmi, majd a királyi posztot.

Ennyit a nyelvekről és ennyit a le­gendákról – egyelőre. De mit mond a régészet?

Hiszen ott, ahol egykoron ősma­gyarok éltek, pláne huzamosabb ideig, csak került valami a földbe. Halottak, kultikus és használati tárgyak csak előkerültek a föld alól? A jelek szerint valóban így volt. Innen tudjuk hát, hogy az ősmagyarok ázsiai lakóhelyei­ről nem tudunk semmit. Azt sem, hol éltek régebben és mikor, és miért ép­pen ott, illetve hogy mettől meddig éltek egyazon helyen. Csak arról van­nak régészeti anyagaink, amikor már átkeltek az Urálon. Annak is a déli részén jöhettek át, mert onnantól kezdve és egy ideig délnyugat felé mentek, csak később, századokkal később kezdtek ismét északnyugat felé „húzni”.

Nos, ezeken a területeken orosz és magyar régészek a huszadik század­ban elég sok leletet találtak. Persze a régészetileg fehér foltok még mindig óriásiak – ahhoz képest, milyen nagy utat jártak be őseink és mekkora föld­rajzi területeket érintettek, hát a lele­tek néhány parányi helyről tudósíta­nak csupán. Ráadásul amit találtak, az nemcsak hogy nem bőséges, de több­féleképpen magyarázható is. Minden­esetre úgy tűnik, hogy újkőkori őseink a Kr. előtti 3. évezredben már átjöttek az Urálon és attól némileg nyugatra, az Urál és a Káma folyó közti területen éltek, ezt szegényes leletanyag is meg­erősíti. Mellesleg addig ez a terület nem is volt lakott, a régészeti feltárá­sok szerint finnugor népek telepedtek le itt először. És ha az ősmagyarokat nomádoknak hisszük, akkor csak rész­ben van igazunk. Hiszen a nomádok is
csak tavasztól őszig vándoroltak, álla­taikat legeltetve lassan haladtak – té­len bizony gondoskodniok kellett „téli szállásról” is, nemcsak önmaguknak, de állataik számára is.

Pillanatnyilag az ezt megelőző „biz­tos őshaza”, az Urál keleti oldalán levő terület volt az Ob folyóig. Ez a Kr. előtti 43. évezredben, vagyis a 3000- es években volt. Ezer évvel később a finnugorok, feltehetően éppen a ma­gyarok – a régészeti leletek tanúsága szerint – átjöttek a következő „ős”- hazába, az Uráltól nyugatra. Azután tovább vándoroltak.

Hogy miért? Nem tudjuk. A hu­szonegyedik század elején egy érdekes elmélet látott napvilágot, amelyre tu­domásom szerint tudományos bizo­nyítékok is vannak. Eszerint akkortájt beindult egy meteorológiai, földfizikai folyamat: Kelet- és Közép-Ázsiában a talajvíz szintje valami okból egyre alább szállt, így előbb keleten, aztán fokozatosan mind nyugatabbra is ki­száradtak a legelők. A nem vagy nem csak földműveléssel, hanem akkor még elsősorban legeltető, nomád ál­lattartással foglalkozó népek kényte­lenek voltak megindulni nyugatra, hogy állataik számára elegendő és használható legelőterületekhez jussa­nak. így aztán a keletiek egyre csak „nyugatra nyomták” a tőlük nyugatra élőket, azok meg ezt a „nyomást” ter­mészetesen              továbbadták

szomszédaiknak, ismét csak nyugat felé. így és ezért indult be az Európába nagy tömegeket hozó népvándorlás, amely időben és hatásait tekintve így legalább ezer-ezerötszáz évre húzódott szét.

Azért a régészek sem panaszkod­hattak. A Kr. előtti 4. évezredben, az ősmagyarok és a szamojédek még kö­zös (ős)hazájában, az Uráltól keletre, a világrészeket elválasztó hegység és az Ob folyó közötti települések nyomait a huszadik század második felében tár­ták fel az Urál, az Ob és az írisz hatá­rolta vidéken, Tyumeny és Szverdlovszk környékén. Ezekből nagyjából megtudtuk, hogyan éltek ott és akkor a mi őseink is.

Ne feledjünk két dolgot. Az egyik – ez még jóformán a kőkorszak volt! A másik: akkoriban arra sokkal mele­gebb volt az éghajlat, mint manapság. Akkoriban tehát tundrának és kemény teleknek nyomuk sem volt, rengeteg folyó és tó volt viszont, amelyek tele voltak hallal. Az emberek többsége mindennap halat evett. Ezért minden település vízparton volt. Ahogyan a tudósok mondják és íiják, akkoriban az „életföldrajzi viszonyok” nagyon kedvezőek voltak.

Csak az nem világos, hogy őseink miben laktak? Merthogy házak, lakó­épületek nyomaira a régészek nem bukkantak. Később – tudjuk, földbe mélyített „putrilakásokban” éltek, de arrafelé és akkor ezeknek nem lelték nyomát. Minden bizonnyal olyan csú­csos tetejű, favázra épített és bármikor szétszedhető, elszállítható kunyhók­ban laktak, amilyeneket az éspak- amerikai indiánok a tizenkilencedik századig használtak („tipi”). Az obi­ugorok a huszadik században is építet­tek ilyeneket, sőt laktak is bennük, csak ők nem bivalybőrrel, hanem dé­len nyírfakéreg-lemezekkel, északon rénszarvasbőrrel borították.

Az őseink bizony – hiszen ott a kő­korszakban éltek – pattintott kövek­ből készítették szerszámaik egy részét. Kőlemezekből készültek késeik, nyíl­hegyeik és más éles eszközeik. De csontból is csináltak szigonyhegyet, nyílcsúcsot, varrótűt. Már agyagedé-
nyékét is tudtak égetni („fazék” sza­vunk uráli eredetű…), őseink jobbára nyáron halásztak, télen pedig vadász­tak. A föld és a vizek bő zsákmányt adtak. Kitanulták, hogyan kell elre- keszteni a folyók, tavak egy részét, hogy a halakat csapdába csalják. A téli vadászatok során szintén csapdákat alkalmaztak és kollektiven, együtt ej­tették el a vadakat.

A Nagy Hegyen először csak va­dászcsoportok keltek át, aztán mások is követhették őket. Volt tehát egy sokszáz évig tartó időszak, amikor az Urál mindkét (déli) oldalán laktak ősmagyarok és persze szamojédek is. Ez utóbbiak később keletre vándorol­tak el, a magyarok meg nyugatra. Az egykori közösség valamilyen külső ok – a legvalószínűbb az időjárási – fel­bomlott, csoportokra szakadt. Később már 3-4 méter mélyre ásott, fával és földdel borított veremlakásokban él­tek, de csak télen, annak is leghide­gebb időszakéban. A 3. évezredben egyre jobb eszközöket készítettek ma­guknak, de továbbra is főleg vadászat­tal és halászattal szerezték meg napi betevőjüket.

Aztán elkezdtek mindinkább nyu­gatra vándorolni, elérték a Volga fo­lyót is. Finnugoroknak nevezhetjük őket ekkor, mert nem mind voltak magyarok, illetve a magyarok ekkor még nem nagyon váltak ki közülük. De mindenképpen a mi őseink is ott voltak közöttük. Ekkoriban, Kr. e. 1500 táján már kezdtek csoportokra bomlani, ezekből alakultak ki aztán a nyelvileg is különböző finnugor né­pek. Egyesek északra húzódtak, de akadtak olyanok is, a szamojédeken kívül – akik az Urál keleti oldalán ma­radtak, vagy északra húzódtak. Három nagy finnugor tömb bontakozott ki: 1) a volga-kámai, amely a Volga torkola­tától fel egészen a Baltikumig húzó­dott, 2) az Uráltól keletre eső területe­ken a nyugat-szibériai tömb és 3) a kámai. A keleti és nyugati tömb között Kr. e. 2000-re már erősen lazultak a nyelvi kapcsolatok, Kr. e. 1500 körül meg már annyira meglazultak, hogy az alapnyelv felbomlott és az egymástól eltávolodott törzsek, nemzetségek (mert még nem „népek”) már nagyon eltérő nyelvet beszéltek.

Annál is inkább, mert mindegyik más nyelvcsaládokhoz tartozó népek­kel is kapcsolatba került. A „kapcso­lat” olykor békés volt, olykor megjiem -bizony a finnugorok valóságos hábo­rúkat is vívtak más népekkel. Akik útjukban álltak, azokat próbálták le­gázolni, elűzni – és őket is elűzték oly­kor mások. Nekik jobb területekre volt szükségük, hát vándoroltak nyugatra és olyanokat kerestek maguknak. Ha nem is nagy létszámban, de éltek ott már emberek, akik korábban jutottak hozzá a bő vizekhez és jó földekhez. Miután letörték az őslakosság ellenál­lását, betelepedtek »a felső-Volga és az Oka folyó vidékére is. Ekkor már ők is kitanulták a rézművességet, egyáltalán a fémöntés művészetét, gyakorlatát.

Mind újabb népek jelentek meg ar­rafelé, mindegyik jelentett veszélyt, de hoztak magukkal új tudást is. Nagy marhacsordákat legeltettek például, amelyek élelmiszertartalékot jelentet­tek télen és nyáron is. Aztán új fém­technikák bukkantak fel, újfajta fegy­verek és eszközök. Ezek egy részét már ők is közvetítették, amit délről szereztek azt északra küldték-vitték tovább, amit keletről hoztak magukkal más törzsek, azokkal – ha éppen nem viszálykodtak, hanem kereskedtek – akkor megtartották maguknak vagy tovább adták nyugat felé.

A termelő gazdálkodás két alapja,
az állattenyésztés és a földművelés nagyjából egyszerre alakult ki. Kr. e. 1500 és 1000 között a nép végleg át­tért a termelő gazdálkodásra, de az állattartás és földművelés mellett per­sze megtartotta a vadászatot és halá­szatot, afféle „kiegészítő tevékenység­ként”. Főleg lovakat, szarvasmarhát, kecskét, juhot és sertést tartottak. Mi több, télre még istállókat is építettek állataiknak – elsősorban persze a földbe mélyített építmények formájá­ban.

Árpát, búzát, kölest termesztettek, jobbára a folyók mentén, és a termést bronzsarlókkal aratták le. Mai tudá­sunk és a régészeti leletek tanúsága szerint igen jól fejlődtek, mondhatni valamiféle korabeli gazdasági arany­kort értek meg. Vagyis szerettek dol­gozni és élvezték e nagy munka gyü­mölcseit.

Vannak szép számmal olyan kuta­tók, akik szerint kár foglalkoznunk az Uráltól nyugatra élő ugorsággal, ugyanis a magyarok ősei ekkor még… az Uráltól keletre éltek! Ez persze nem olyan egyértelmű, ahogyan egyesek bizonygatják. A legvalószínűbb, hogy a kapcsolatuk a Nagy Hegy két oldalán élők között ezer éven át sem szakadt meg, kereskedőik és más ügyekben eljáró, vagy akár csak „rokonlátogató küldöttségeik” időről időre felkeresték egymást. Mindenesetre a huszadik századi ősmagyar-kutatók között nagy vita volt ezzel kapcsolatban, végül – úgy tűnt: azok látszottak győzni, akik a nyugat-szibériai változatra szavaz­tak. Vagyis hogy amit az előző lapokon leírtunk mint a finn-ugorság Uráltól nyugatra eső életmódja és fejlődése, ahhoz a magyaroknak semmi közük sem lett volna, hiszen ők ez idő tájt még mindig Ázsiában éltek!

Valószínű azonban, hogy nem egy­szerre történt az átvándorlás, hanem ez egy nagyon hosszú folyamat volt és ma már igen nehéz lenne megmonda­ni, hogy a magyarok ősei számára mi­kor szűnt meg „őshaza” lenni a nyu­gat-szibériai terület és mikortól vált azzá az Uráltól nyugatra eső kámai vidék.

Annakidején különben őseink nem „magyaroknak” határozták meg ma­gukat – a népnevük akkoriban jó ideje és még sokáig a ,„mogyer” alakban létezett. Nem zárható ki, hogy a „mogy” a „mondani” szóból eredt, az „er” tag pedig a finnugoroknál „em­bert” jelentett. A mogyer tehát beszélő ember volt, olyan, akinek értjük a sza­vát (hasonló, de fordított logika alap­ján nevezték a szlávok a németeket „nyemec”-eknek, vagyis némáknak – mert nem értették a szavukat, tehát az ő számukra azok kvázi némák vol­tak…).

A magyar csoportok Kr. e. 500 kö­rül már külön vándoroltak, nagyobb­részt dél felé. Nagy dolog lehetett kü­lönben akkoriban, hogy egy nép ilyen hosszú vándorlása alatt ekkora tájat bejárt és ezenközben nem vesztette el… önmagát. Vagyis az identitását, a csoportazonosságát, a nyelvét, a szo­kásait. Igaz persze, hogy egy ilyeq sar­ló alakú nagy déli vándorlás során, az Uráltól a Fekete-tengerig, majd to­vább nyugatra – rengeteg behatás érte ezt a népet, amelyek nyilván nem múl­tak el nyomtalanul. Minden bizonnyal könnyen elnyelhette volna őt a pusztai népek, a nomádok vagy földművelők nagy „olvasztótégelye”, megtörték, beolvasztották volna valamelyik na­gyobb és erősebb népbe, vagy akár megtehette volna azt önszántából is. De nem tette.

Akkoriban nagyobbrészt nomád szkíta népek lakták az Altáj-hegységtől
a Kárpátokig terjedő területet. A szkí­tákat a civilizált világ akkor már is­merte a görögök leírásaiból, akik a Fekete-tenger északi partjain találkoz­tak velük. De éltek arrafelé szarmaták is. Ezek annyira hasonlítottak a ma­gyarokra, régészeti emlékeik is sok­szor igen hasonlók, ezért a tudomány számára olykor még ma is nehézsége­ket okoz elkülöníteni a korai magyar emlékeket a szarmatáktól. Az arrafelé található kurgánokban, temetkező dombokban is találtak ősmagyarokra utaló jeleket.

Tudjuk, hogy a magyarok is körül­belül úgy öltöztek, olyan fegyvereket hordtak, úgy laktak és éltek, mint a szkíták vagy a szarmaták. De fogal­munk sincs hitvilágukról. Persze a réges-régi, de már magyarországi krónikások feljegyezték azokat a mondákat, amelyeket az ősmagyarok akkoriban éltettek maguk között, az­tán századokon át fennmaradtak. Ilyen volt a csodaszarvas története is. Vagyis az, hogy Ménrót két fia, Hunor és Magor (lám, a hun-magyar rokon­ság itt csillan fel először…?) egy szar­vast űzve mocsaras területre tévedtek, de kiderült, hogy ennek közepén na­gyon szép, állattenyésztésre alkalmas táj terül el, ahová előbb a két vadász költözött be, aztán családokat is sze­reztek maguknak, végül nagy létszá­mú nép alakult ki, amit aztán már ez a gazdag föld sem tudott eltartani. Ezért vándoroltak tovább.

Természetesen ez csak egy monda, ráadásul számos más ázsiai nép ere­detmondájának elemeit ismerhetjük fel benne. Vagyis őseink itt is hallottak valamit, ott is füleltek valami „sztori­ra”, aztán máris kialakult egy monda, amit a sajátjuknak tartottak. („Ez olyan jó, hogy mostantól kezdve a mi őstörténetünk lesz” – mondhatták volna eleink…) Mire évszázadokkal később Magyarországon a krónikások mindezt latinra fordítva pergamenre vetették, már bibliai elemek is bele­szövődtek…

A későbbi magyarországi őseink ál­tal Magna Hungáriának, azaz Ó- Magyarországnak (merthogy ők a la­tin „magna” jelzőt nem „nagynak”, hanem „réginek, ó-nak” értelmezték) nevezett föld tehát egy füves síkság, sztyeppe lett volna az Uráltól keletre. Onnan jöttek át őseink a mai Baskíri­ába. Mellesleg ezt bizonyítja az is, hogy a 13. század első felében a. Ma­gyarországról az őshazát felkutatni küldött szerzetesek, a végén az egye­dül célba érő és túlélő Julianus barát is a Volgától keletre lelte fel a magya­rul még tudó testvéreket. Akiknek fo­galmuk sem volt arról, hová lettek az egykor nyugat felé elvándorolt nem­zetségek.

Mint megtudták, de ez az informá­ció számukra már semmin sem változ­tatott.

A Mikor? – kérdésre is nehéz, de nem lehetetlen választ adni. Eddig csak évezredes „pontossággal” tudunk bármit is meghatározni. Innentől kezdve azonban a régészeti leletek sokkal jobban pontosítanak, m^ég ké­sőbb pedig már a nyugat és dél­európai írásos források is jelzik időn­ként a magyarok felbukkanását.

A Dél-Urál vidékén Kr. e. 400-300 között nagy volt a népmozgás. Akko­riban az addig száraz és melegebb idő­járás nedvessé és hidegebbé változott, ami sok népet továbbköltözésre kész­tetett. Akkoriban értek a szarmaták és a magyarok is a mai Baskíria területé­re és attól nyugatra.

A következő hullámra legalább 600 évvel később került sor. Ez már Kr. után volt jóval, feltehetően 350-400
között. Most nem a meteorológia, az időjárás kellemetlen változása, hanem a Belső-Ázsiából kitörő hunok miatt volt szükség. Ők „nyomták meg nyu­gatra” a népeket, aztán minden érin­tett tovább ment és erőszakkal elhaj­totta maga elől a szomszédját, aki ugyanezt tette az ő szomszédjával és így tovább. Olyan volt ez, mint egy népességi „láncreakció”, senki sem vonhatta ki magát belőle, mindenki költözni kényszerült – vagy elpusztult.

Körülbelül kétszáz évig tartott ez­után a viszonylagos nyugalom, azután jött egy újabb népvándorlási hullám. Az Ázsiából kivert avarok futottak egészen a Kárpát-medencéig, meg­előzve ezzel a majdan érkező magya­rokat. Ekkor megint sok kisebb- nagyobb népet átlöktek az Urálon – Ázsiából Európába (bár e fogalmakat az ott élők sohasem hallották, nem ismerték). Vagyis 550 táján az előző hun népvándorláshoz hasonló töme­ges áramlás indult be, ennek okozói azok a belső-ázsiai türkök voltak, akik 552-ben alapítottak birodalmat. Van­nak magyar kutatók, akik szerint az ősmagyarok csak ekkor kerültek át az Urálon, amit más kutatók erős kétke­déssel fogadnak – ők amellett kardos­kodnak, hogy a magyarok akkor már régen az Uráltól nyugatra voltak (nem is szólva azokról, akik váltig állították régebben, hogy a magyarok őshazája eleve az Uráltól nyugatra volt. Gondo­lom azért, hogy ezzel is „európai vol­tunkat” hangsúlyozzák…

Mindenesetre tudósok állítják: sok régészeti lelet azt támasztja alá, hogy arrafelé magyarok csak 550 után buk­kantak volna fel. Nagyon valószínű persze – ismétlem egy régebbi állítá­somat, amelyet a tudósok egy része is alátámaszt – hogy a magyarok nem egyszerre és egy csapatban, hanem fokozatosan és több „részletben”-ke­rültek át Európába. Igazából persze nem tudunk semmilyen választ adni a „mikor?” kérdésre. Azt sem tudjuk tehát, hogy Baskíriában meddig tar­tózkodtak a magyarok. Bizonyosan nem sokáig éltek ott, mert sem régé­szeti, sem nyelvészeti emlékek nem tanúskodnak nagyobb befolyásról, tartalmas és hosszú kapcsolatokról. Annyit biztosan tudunk, hogy a ma­gyarok (mogyerek) akkor már törzsi szervezetekben éltek, az egyes törzsek egymás mellett telepedtek le ugyan, de lakatlan területekkel, „gyepükkel” választották el magukat a többi törzs­től. Nem volt ez ellenséges viszony, csak a békés elkülönülés jele. ,