Oszladozik a sötétség

Amikor a régi magyarok – „ős- mogyerek’”! – átjöttek a Volgán, új tájon találták magukat.

Annyira az persze nem volt újdon­ság, mint hinnénk ma. Hiszen sokfelé kalandoztak már akkoriban is a vadá­szok, és a költöző, velük vándorló tör­zsi asszonyok, lányok is láttak ezt-azt. Csak ne nézzünk a mai térképre, mert mit látunk ott? Városokat, utakat, vasutakat. Sűrűn lakott területeket és modern településeket. Ahhoz, hogy megközelítőleg is olyasmit lássunk, amit őseink akkor, hegy- és vízrajzi térképeket kell néznünk. Ráadásul még azok sem mutatják a korabeli állapotokat. Ezerötszáz évvel ezelőtt, vagyis miután a „mogyerek” már biz­tosan az Uráltól nyugatra éltek – leg­alábbis többségükben – nem egészen úgy nézett ki a táj, mint később. Még más volt az éghajlat. Akkor már kez­dett hidegebb lenni, mégsem voltak itt tundrák. A tundra fagyott földet, ha­talmas és sűrű erdőséget jelent – nos, a vadászok számára ideális ligetes er­dők voltak itt. Szarvasok, őzek, vad­disznók éltek itt fölös számban, a la­kosság pedig a maihoz képest hihetet­lenül gyér volt. Egy-egy magyar törzs (nemzetség) a maga pár ezer emberé­vel akkora területen élhetett, mint egy fél magyarországi megye…

Ha Baskiria nagyon különbözött az Uráltól keletre lévő területektől, akkor a következő „megálló”, a Don-vidék megint csak más volt! Mert mint már említettük, egy újabb népvándorlási hullám „nyomta tovább” a magyaro­kat nyugat-délnyugat felé.

Ám amikor ideértek a magyarok, az eddigi helyzet gyökeresen megválto­zott, mert hiszen itt már egy kész „ál­lamot” találták. Ezt a szervezetet a kazárok hozták létre. A kazár állam kialakulása is a népvándorlással vette kezdetét, őket is nyugatra szorították az egymást követő hullámok. Amely­nek eredete, kiindulópontja, mond­hatni szeizmikus hasonlattal az „epi­centruma” Mongóliában, az Altáj kör­nyékén volt. Onnan terjedtek a hullá­mok északra, nyugatra, délre. Sok néppel megesett akkoriban, köztük a magyarokkal is, hogy sok-sok évszá­zadon át vitte őket ez a meg-megújuló hullám, hogy aztán végül Európában leljenek nyugalomra. Mint egy szak­ember feljegyezte: ,A belső-ázsiai né­pek véres küzdelmeinek vesztesei mindig Európa felé menekültek, ahol újjászervezték soraikat, félelmetes hódítókként léptek fel”. Annyiban nem pontos a diagnózis, hogy mint láttuk a szamojédeket és egyes finn­ugor népeket, mentek északra és ide­iglenesen akadtak törzsek, amelyek egy idő után próbáltak keletre hatolni.

Persze az Uráltól nyugatra minden terület Európa része, így hát a magya­rok legkésőbb az új korszak (a keresz­tény időszámítás) után pár száz évvel már európai lakosok voltak. Anélkül persze, hogy ennek tudatában lettek volna. Akkoriban aki földet akart fog­lalni magának, az ment maga elé és ha
látott egy olyan területdarabot, ahol nem élt senki, akkor ott letelepedett, így tettek a törzsek, nemzetségek, „népek” is. De néha később derült ki, hogy’ azt a földet egy másik nép már a magáénak tudja. Ilyenkor vagy to- vábbálltak a később érkezettek, vagy harccal, háborúval próbálták megvál­toztatni a kérdéses terület tulajdonjo­gát.

Ha csak azt a viszonylag kis föld­arabot nézzük, amely a Don és a Ku­bán folyó környékén – a Kaukázustól északra – terül el, tipikus példáját lát­hatjuk az efféle vitás területeknek. Mint a tudomány megállapította, 463 körül így kerültek ide az onogurok, szintén keletről menekülve. De még meg sem melegedtek, pár évtizeddel később jöttek a szabirok, és akkor ők laktak ott. Megint nem telt el húsz év sem, 506 körül nekik is szedniük kel­lett a sátorfájukat, méghozzá sebesen, mert új „lakók” jelentkeztek. Az új népnek a nevét sem tudjuk, csak any- nyi világos, hogy hatvan évet – arrafe­lé ez sajátos rekordnak számított! – tartózkodhattak a Don-Kubán vidé­ken, mert akkor jöttek a nyugati tür- kök, egészen erős, hadseregnyi fel­fegyverzett harcossal. Aki menekült, menekült – de aki maradni akart, az a türkök befolyása alá, az ő hatalmukba került. Nagyon rövid idő alatt igen kiterjedt birodalmat hoztak létre, amely hatósugaraival utolérte a köz­ben távolabbra, nyugatra menekült többi népet is, így türk uralom alá ke­rültek az említett onogurok, szabirok, de még a szarmaták utódai, az alánok is. A török birodalom vezetői a türk kazárok lettek. Ma már kevesen tud­ják, talán csak a szakemberek, hogy akkortájt, a Kr. u. hatodik század vé­gétől egy új és nagy eurázsiai biroda­lom alakult ki. A Kaukázustól északra fekvő, Volga-menti nagy területek vol­tak e birodalom nyugati szélei, a keleti pedig ki tudja, mennyire benyúlott Ázsia közepébe!

A szintén türk eredetű onogurok – a bolgárok ősei – egyszer fel is lázad­tak és megalakították ezen a vidéken Nagy-Bolgáriát, de az országot csak kb. 650-ig tudták fenntartani, aztán visszajöttek a türkök és vezető réte­gük, a kazár türkök segítségével lever­ték a felkelést. Az onogurok egy része feladta hát „Nagy-Bolgáriát”, amely akkor persze már nem is létezett és nyugatra menekült, meg sem álltak a Duna-deltáig – belőlük lettek a mai bolgárok. A többiek viszont ott marad­tak – akárcsak az ősmagyarok, az ős­bolgárok is két részre szakadtak, örökre.

Mellesleg ez volt a magyarok egyik állomáshelye, Levédia. Ahol is együtt kellett élniük a győzedelmes kazárok­kal. Akik rokon népként bántak a ma­gyarokkal – ám amennyire ez ma tud­ható, nem jelentett semmiféle különö­sebb „protekciót”. A finnugor nyelvé­szek bizonyára sziszegve fogadják, de attól még tény marad: az akkori em­berek nagyon is jól tudták, kik a ma­gyarok. Attól, hogy ilyen vagy olyan nyelvet beszélnek, bizony őket még minden akkori törzs vagy nemzetség – hisz a „nemzet” szót még nem hasz­nálhatjuk – a türk eredetűekhez sorol­ta. Olyanok is voltak, illetve voltunk, mint a többiek! Mint a keleti türkök, vágj’ a kazár türkök, az onogurok és a többiek. Nyelvünkben rengeteg türk szó volt és van, a ma használatosak sem csupán a százötven éves török megszállás alatt kerültek bele – ott voltak azok már ezer éve… Arról nem is szólva, hogy a magyarok individuá­lis és társadalmi viselkedése semmi­ben sem emlékeztet az északi „halfo­gó” népek viselkedésére, ellenben na-

gyón is déli, keleti török népekére. Ez mindig felismerhető. Egy magyar és egy finn között a nyelveiken kívül az égvilágon semmilyen hasonlóságot nem lehet felfedezni.

Gondolom, ez már akkor is így volt, sőt még inkább. A türkök-kazárok, onogurok-bolgárok stb. maguk közül valóknak tartották a „mogyereket” és igazuk is volt.

E könyvben nemegyszer felmerül majd a kérdés: mit tudtak rólunk a külvilágban? Egyáltalán, ezekben a századokban – vagy netán már koráb­ban – akadt-e bárki is a civilizáltnak nevezett) világban aki megemlékezett már őseinkről, vagy sok száz hasonló létszámú, tehát nem nagy és nem je­lentős népcsoporthoz hasonlóan ve­lünk is megtörténhetett volna, hogy elenyészünk az ismeretlenségben? Mert ne legyenek illúzióink, bizony sok nép élt már a földön, különösen az ókorban és a középkor elején, akik kialakultak, éltek pár száz vagy akár ezer évet is, aztán egyszercsak legyőz­ték, megtizedelték, beolvasztották őket más népek és mire a civilizáció elért hozzájuk, mire jöttek az első szemtanúk, akik feljegyezhették volna létezésüket – már nem voltak fellelhe­tők, fizikailag is megsemmisültek. De nem csak mások keze által veszhettek el. A nagy klímakatasztrófák, időjárás­változások vagy járványos betegségek is úgy eltűntettek akár sok százezer embert is egyes vidékeken, hogy hír­mondójuk sem maradt.

Könnyen így járhattak volna a ma­gyarok is.

De nem ez történt velük. Nos, szó­val mit tudtak rólunk a külvilágban? Lássuk először a nagy görög történet­írót (és mesélőt…), Hérodotoszt. Mivel ő volt lényegében az első e szakmá­ban, aki ráadásul igen nagy életművet és hasonlók, arról még halvány fogal­maink sincsenek. Hérodotosz említi, hogy beszéltek neki kecskelábú embe­rekről, meg olyanokról is, akik egy évben hat hónapig alszanak, meg olyan törzsekről is, amelynek tagjai mind kopaszok, beleértve a nőket és a gyerekeket is – maga is hozzáteszi: „számomra nem hihető, amit monda­nak” – de azért feljegyzi őket lelkiis­meretes tudóshoz illően.

alkotott – nem csoda, hogy egész éle­tét rátette a történetírásra, sőt sokfelé elutazott, hogy személyesen lássa az események nyomait és hallja az otta­niak ezekről szóló beszámolóit – hát alaposan kiérdemelte a „történetírás atyja” elnevezést. Amúgy még Krisztus előtt, tehát időszámításunk kezdete előtti 5. században élt (kb. 484-425) a első egyetemes igényű történeti mun­ka szerzője.

Hérodotosz elutazott a Fekete­tenger vidékére is. Ott hallott minden­féle népekről, amelyekről a leírásokat – sűrűn megtűzdelve saját pozitív és negatív észrevételeivel – szépen pa­pírra vetett. Azt kell mondanunk azonban, hogy bár a szkítákról is ír, sőt arról is, amit a szkítáktól hallott a tőlük keletre fekvő területek lakóiról – bizony ott a magyarokról nem esik szó. Mégis minden történeti munka, amely az ősmagyarsággal foglalkozik, említést tesz Hérodotoszról, mi több, egy-két oldalt idéz is nagy művéből.

A görög férfiú igyekezett megemlé­kezni minden népről, amelyről csak hallott arrafelé Ázsiában. A legtöbb­ször olyan fekete-tengerparti görög és szkíta kereskedők elbeszéléseire és hallomásaira támaszkodott, akik ka­ravánokat vezettek mélyen Keletre, néhányszor egészen az Urál nyugati oldaláig. Persze a történetei olykor egészen fantasztikusak. Az általa emlí­tett népek görög vagy barbár (a görö­gök számára mindenki barbár volt, aki nem volt görög, vagy legalább nem ismerte azt a nyelvet…) neve alapján a legtöbbször fel sem ismerhetjük, me­lyikről van szó. De az sem zárható ki, hogy azóta már kihalt népeket is em­lít. A „szauromaták” kétségtelenül a szarmaták, akik akkor már valóban lakhattak arrafelé. De hogy kik lehet­tek a „budinok”, vagy a „thüszageták”

17

Egyszóval Hérodotosz szinte sem­mit sem tudhatott a magyarokról, ami érthető is, mert hiszen az ő idejében a „mogyer” törzsek még az Urál túlsó oldalán voltak. Ö pedig az Urálról sem tudott meg semmi kézzelfoghatót, nemhogy annak túlsó oldaláról. Vi­szont néhány általa említett, furcsa nevű nép mögött a mai tudomány már ugorokat, obi-ugorokat sejt.

Most menjünk vissza ismét oda, amit tudunk vagy tudni vélünk – a modern tudomány kapjon szót. A ma­gyarok akkoriban már elég jó állatte­nyésztők voltak, és a földművelés sem volt már idegen őseinktől. Mivel mindkét tárgyban az alapszókincs tö­rök eredetű, nem lehet kétséges, hogy a türk-török népekkel való együttélés révén szerezték ezt a tudást.

Az állattenyésztés, de főleg a föld­művelés nagy hatást kellett gyakorol­jon a társadalom fejlődésére is. Míg a vadászattal és halászattal nem lehetett vagyont gyűjteni, hisz a kifogott vagy levadászott húst azonnal el kellett fo­gyasztani – addig az élő állatok meny- nyisége szépen jelezte gazdájuk tehe­tős voltát, ez volt a birtok. A földmű­velésnél pedig a magántulajdon mér­téke még ennél is jobb és biztosabb értékmérő. Nem csoda hát, ha a „mogyerek” között is megindultak ezek a folyamatok. Azok a nemzetsé­gek, amelyek hamarabb kapcsoltak, áttértek e két új módszer valamelyiké­re, netán mindkettőre és messze lekö­rözték azokat a nemzetségeket, ame­lyek később ébredtek fel és álltak át. A nagyobb állatvagyonnal rendelkező nemzetségek törzsi szövetségre léptek egymással, ebből kizárták a „szegé­nyeket”, így egyes nemzetségek büsz­kén feszíthettek vagyonuk, birtokuk tudatában, míg a többiek csak mögöt­tük kullogtak vagyon, hírnév, dicsőség dolgában.

De ne feledkezzünk meg a törkök­ről és kazárokról sem. A nyugati tör­kök uralkodói dinasztiát alapítottak és 570 után már a Volgától nyugatra élő uguroknak vagy oguroknak is uraik lettek. Négy-öt évvel később pedig már az alánokat és omnigurokat is meghódították és igazi városokat is elfoglaltak, köztük olyanokat, amelye­ket valaha régen még a görögök alapí­tottak – mint például a mai Kereset. Igaz, fél évszázad sem kellett hozzá és a türk birodalmat ott messze Keleten megdöntötték a kínaiak – de ez csak a keleti türkökre vonatkozott. A nyugati türk birodalom addigra függetlenítette magát a keletitől és türk-kazár égisz alatt tovább virágzott a Kaukázus fö­lötti térségben.

A kazárország – „Kazária” – köz­pontja a Kaukázus, a Don, a Volga és a Kaszpi-tenger által határolt térségben volt valahol, de azért a birodalom ha­talma kisugárzott távolabbra is. Ezért elérte például a kissé távolabb élő ma­gyarokat is. A kazárok már városok­ban (is) laktak, földműveléssel foglal­koztak, volt fejlett iparuk és kereske­delmük. Mivel a türk-kazárok a meg­hódított népek fölé egyik főemberüket nevezték ki afféle helytartónak, kor­mányzónak és felelősnek, könnyen lehet, hogy a magyar törzseket is egy ilyen kazár főúr igazgatta.

És itt ismét beköszönthet lapjaink­ra egy olyan egzotikus történész­személyiség, aki viszont már Hérodo­tosznál sokkal többet tud és ír a ma­gyarokról. Igaz, könnyebb dolga volt, mert ő ezer évvel később élt. Konsztantinosz Porfürojénitosz, vagy ahogy magyarosan szoktuk emlegetni: Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár volt a tizedik században (913- 959)- birodalom kormányzása” c. művében már minden bizonnyal a magyarokról is ír. A honfoglaló ma­gyarság történetének úgymond „leg­becsesebb forrása” a mű, ahol is Kons­tantin a magyarokat egyszerűen „tör­köknek” nevezi – hogy őseinkről szól, az világosan kiderül az általa leírt eseményekből.

Nála derül fény Levédia nevére és annak értelmére is. Ezt írta: ,.A türkök népe egészen Kazériához közel szer­zett magának lakóhelyet, azon a he­lyen, melyet első vajdájuk nevéről Levédiának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságá­nál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívták… Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcol­tak a kazárokkal. Kazária fejedelme, a kagán, vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott feleségül a tür­kök első vajdájának, akit Levedinek neveztek…”

Kötve hiszem, hogy ezért megérte volna éveken át harcolni az egyszerű köznépnek, vérét hullatni és nagy veszteségeket elszenvedni – azért, hogy a főnökük a szövetségért és a közös csatákért jutalomképpen egy… feleséget kapjon! Sokkal valószínűbb

–      amire történelmi adatok is utalnak

–       hogy a magyaroknak nem volt más választásuk. Hiszen kazár-türk uralom alatt éltek, akkor is, ha az általuk la­kott területre közvetlenül nem tele­pedtek be a kazárok, csupán a maguk vonzáskörzetének, felségterületének nyilvánították azt. Hogy békében élje­nek a többi türkkel, ezek a „türkök”, azaz a magyarok is hódoltak a kazá­roknak. Beszálltak háborúikba is, gondolom messze nem önkéntes és amatőr alapon, hanem mert a hata­lom kényszerítette őket erre a lépésre.

A történet az ajándékba kapott fele­ségről tehát egy kis „színes hír”, de lehetett alapja: hiszen a kazárok a ma­gyarokkal így akarták megerősíteni az addig jól működő szövetséget. Az ókorban és később is bevett szokás volt, hogyr vérségi köteléket hoztak létre a szövetséges főnökök, államfők, fejedelmek között. És a kazár kagán meg a magyarok, vagyis Konsztanti­nosz előadásában a „türkök” vezetője között ezzel létre is jött egy erős kötő­dés, aminek azonban – nincs kizárva – továbbra is az volt az alapja, hogy a kazárok erőszakkal hatottak a hatal­mukba került magyarokra.

Bár az egykori Levédia pontos he­lyéről nem tudunk, azonban nagyvo­nalúan be lehet azt határolni az összes többi adat felhasználásával. Feltétele­zésünk szerint a Don, a Donyec és az Azovi-tenger között terült el. És bár a Bíborbanszületett csupán három évről ír, mint a kazár-magyar függőség ide­jéről – a valóságban ez ennek akár a százszorosa is lehetett! Hiszen úgy a régészeti kutatások, mint a nyelvi em­lékek és más kötődések is sokkal hosz- szabb, tartó kapcsolatra utalnak. Fel­tesszük, hogyr a magyaroknak nem is lehetett olyan rossz dolguk a kazárok mellett, mert akkor már régen fellá­zadtak és menekültek volna – nyilván tovább, nyugatra.

Lássuk, hogyan éltek, élhettek a magyarok Levédiában?

Mint addig mindig, a dús legelők kihasználása volt a legfontosabb. Ré­gebben ha elfogyott a fű, odábbállt az egész nemzetség vagy törzs. De most már nem így tettek – csak az állatok őrzésével megbízott férfiak maradtak a nyájjal, a nemzetség többi tagja ott­hon maradt, ahol jurtákban, másféle kunyhókban vagy házakban éltek. Míg odakünn hatalmas nyájakban, méne­sekben, kondákban és gulyákban le­geltek az állatok, a többiek művelték a földet. Persze nem úgy, ahogyan azt ma teszik-tesszük – nem nagy táblák­ban szántottak, vetettek és arattak, hanem minden család csak ott a sátra körül egy kis darabot művelt meg. Az akkori kezdetleges eszközökkel nem is lehetett volna nagyüzemi termelést folytatni. Főleg olyan gabonákat, va­lamint lent és kendert vetettek, ame­lyekkel az aratásig már nem volt több teendő. Ha szárazabb területekre ju­tottak, gyorsabban továbbmentek. Ha nedves, jó legelőkre találtak, akkor ott megmaradtak. Nemegyszer egy adott, több ezer négyzetkilométeres területen a korabeli állattenyésztő-földművelő népek egyszerűen körbejártak, ez jó pár évig eltartott. Minden évben má­sutt törték fel a földet, no nem sokat, éppen csak annyit, amennyi hozott elégséges gabonát, élelmet a téli hó­napokra. A jószág sokszor télen is kint maradt és azt ette, amit talált magának.

Az élet meglehetősen unalmasan zajlott, mai fogalmaink szerint sokszor éveken keresztül „semmi sem történt”. Ámde az akkori embereknek aligha hiányoztak a tragikus vagy felemelő események. Addig volt jó, míg sem háború, sem ragály, sem belső tor­zsalkodás nem fenyegette „Kazáriát”. Mert hát – ne feledjük ezt sem – a magyarok továbbra is a kazárok ural­ma alatt éltek Levédiában.

A kazárok, mint már volt róla szó, nem szállták meg katonai értelemben a magyarok lakta területeket. De ott voltak, sokan voltak és nagyon erősek voltak – tehát diktálhattak, és diktál­tak is. A politikai és gazdasági befolyás mértékét csak sejthetjük, adataink erről nincsenek (erről sincsenek). Fel­tehető, hogy valamiféle adót kellett fizetniük a magyaroknak és háború esetén bizonyos számú fegyveres fér­fit, „katonát” kellett állítaniok a kazár seregbe. Mivel a magyarok minimum 200, maximum 300 évig éltek Levédiában, és ezalatt a kazárok hely­zete sem rendült meg, hát ez a sajátos beavatkozás a magyar ügyekbe ponto­san ennyi ideig tartott!

Nem csoda hát, ha ennyi idő alatt a magyar és a kazár kultúra összekeve­redett és rengeteg kazár szó került át őseink nyelvébe. Ám a kazárok nem akadályozhatták meg, hogy a magya­rok más, arrafelé élő népekkel is kap­csolatba kerüljenek. így aztán az őse­ink sok technikai (eszközök, fémek) és egyéb ismeretet vettek át a Don men­tén maradt bolgároktól és az alán tör­zsektől.

A ligetes és a füves sztyeppe egy­szerre volt legeltető-hely és a földmű­velésre is alkalmas terület. Ahol kora­beli települések nyomaira akadtak a régészek, ott gabonavermek is előke­rültek. Az ezekben talált maradékok szerint többnyire törpebúza, kétsoros árpa és kölesmagok adták a termés javát. Találtak vaskapákat is, amivel a kerteket művelték őseink. A magok arra utalnak, hogy dinnyét és uborkát is termesztettek. Mi több, szőlőt is művelhettek, merthogy szőlőmetsző kést és szőlőmagvakat is találtak… Volt persze lapátjuk sarlójuk és rövid kaszájuk.

Akik eddig úgy képzelték, hogy a magyaroknak fogalmuk sem volt a földművelésről, amikor bejöttek a Vereckei-szoroson, nos, azok nagyot tévedtek. Bár kicsit zavaró, hogy sok, a földműveléssel kapcsolatos szavunk szláv eredetű és ez azt bizonyítaná, hogy csak a Kárpátok karéjában tanul­ták őket az őseink – a levédiai leletek arra utalnak, hogy már ott is műveltek földet. Persze nem olyan intenzíven, mint aztán később Magyarországon.

A bizánci császár tehát tévedett, amikor három éves kapcsolatról írt. Abban a korban a magyarok sokat tanultak és sok szó került át nyel­vünkbe éppen a földműveléssel kap­csolatosan is a bolgár törökök nyelvé­ből. Nyilván nap mint nap érintkezni­ük kellett egymással, és e dolgok és tárgyak is a kezükbe kerülhettek, ame­lyeknek aztán magyarul is az lett a nevük, hogy: tarló, árpa, búza, sarló, eke, szérű, boglya, őröl, dara – és a sort még folytathatnánk. De ugyanúgy nemcsak a mezőn, hanem a házak melletti kertekben is ránk ragadtak a kifejezések: bor, seprő, szűrni, szőlő, dió, gyümölcs, alma, körte…

Mindezek a szavak pontosan meg­felelnek azoknak a régészeti leletek­nek és bizonyítékoknak, amelyek az akkori és ottani területek földjéből így vagy úgy előkerültek. Ezek a szerszá­mok, ezek a növényi magvak, vagyis ezek maradékai – tehát a magyarok akkoriban ha nem is mindennel fog­lalkoztak, amit e szókészletek takar­nak, de találkoztak az eszközökkel, termésekkel és megtanulták a nevü­ket, az új szavakat beleillesztették nyelvünkbe.

Hasonlóan történt az állattartási szókészlettel. Bizony bolgár-török jö­vevényszavak azok is: ártány, kecske, disznó, túró, teve, tyúk, karám, köpü, író, sajt, borjú, ürü, ökör, tinó, ünő, kos, gyapjú stb.

És azt se felejtsük el: míg a félig nomád népek csak lábon bármikor elhajtható állatokat, főleg szarvas­marhát és lovat tartottak, addig a szó­kincs arra utal, hogy őseink már telje­sen letelepedtek, hiszen baromfit és disznót is neveltek. Ehhez megállapo- dottabb életmódra van szükség.

Ami a nyelvi problémát – ha volt – ilyen – illeti: a vidéken élő alánok át­vették a bolgár-törökök türk nyelvét, és ehhez a kazároké is nagyon hasonló volt. Kevesen tudják, hogy a „magyar” rovásírás, amely napjainkban is fel­felbukkan, nem más, mint a türk ro­vásírás, amit a magyarok egyszerűen átvettek.

Rengeteget tanultak őseink az alá­noktól, akik szintén ezt a bolgár-türk nyelvet beszélték, amely sokszor oly ismerősen hangozhatott a magyar fül­nek is. A volgai bolgárok utódainak tekinthető csuvas nyelven kívül ez sem őrződött meg sehol. Bizony azok a nyelvek jórészt kihaltak. (Ám amikor e sorok írója a csuvasok között járt, sajnos nem hallhatta ezt a nyelvjá­rást.) Az alánok akkoriban igen fejlett fegyvergyártással rendelkeztek, nem csoda hát, hogy a vért szavunkat is tőlük kölcsönöztük. A „vért” különben valaha csak a pajzsot jelentette, nem a test különféle részeit befedő páncélt. Ámde alán eredetűek az üveg, híd, asszony szavaink is – hadd jegyezzük meg, hogy akkortájt az „asszony” nem minden asszonyt jelentett, hanem csak a fejedelemasszonyra, vagyis egyik-másik főember, vagy éppen a legfőbb vezető feleségére alkalmazták a szót.

Nagyon érdekes az is, hogyan ala­kult ki a magyarok nemzetközileg (az­óta is) használatos neve? Ez különben
ismét bizonyíték arra, hogy milyen hosszú és tartalmas volt őseink kap­csolata a bolgár-törökökkel. Mi ugyanis köztudottan „magyaroknak” nevezzük magunkat, aminek eredeté­ről föntebb már írtunk (mogyerek, megyeriek stb.). Más népek azonban – és ez szintén köztudott – nem magya­roknak hívnak minket, hanem a régi latinos elnevezés, a hungarus elneve­zés nyomán Ungar, Hongrois, Hungárián, vagy a szlávok a Venger, Wegier névvel illetnek bennünket. Mindez a régi onogur népnévre vezet­hető vissza és a keleti szlávok közvetí­tésével jutott el Európába, majd aztán el is teijedt világszerte. Az évszázadok során a külső megfigyelők számára az elnevezéseket általában az határozta meg, hogy az adott nép – jelen eset­ben a magyar – akkor éppen milyen néppel élt együtt, illetve melyiknek volt alárendelve. Ezért nem különböz­tették meg attól. Amikor Bizáncban úgy* tudták, hogy a kazárok, azaz a nyugati türkök alattvalói voltunk, hát egyszerűen csak „törköknek” neveztek minket is. Amikor pedig jó hosszú időn keresztül közös lakhelyen, mondhatni közös „hazában” éltünk az onogur-bolgárokkal, akkor hívtak minket is „onoguroknak”. Akik fi­gyelmesen elolvassák a Hunor és Magor (Magyar)-mondát, azok felfe­dezhetik benne azt a tényt, hogy egy­kor három nép élt együtt, a bolgárok, a magyarok és az alánok.

Azt sem árt tudnunk, hogy a hu­szadik század második felében az ak­kori Szovjetunióban, konkrétan a vilgai bolgárok egykori lakhelyén, a magyarok Levédiájában végzett ásatá­sokból egyértelműen kiderül: az ono- gurok és a levédiai magyarok külső megjelenésüket tekintve szinte telje­sen azonosak voltak! Olyannyira, hogy beavatatlan korabeli szemlélő az égvi­lágon semmilyen különbséget sem láthatott egy onogur és egy magyar férfi vagy két ilyen nő között. Ugyan­azt a ruhát viselték, külső emberek számára a nyelvük is nagyon hasonló – tehát az ő fülüknek azonos – volt. Ráadásul nagyon hasonlóan gazdál­kodtak, állattenyésztésük és földmű­velésük eszközei és módjai sem kü­lönböztek, sőt temetkezési szertartá­saik és szokásaik is roppant módon hasonlítottak egymásra.

Az sem feledhető, hogy bár a bolgá­rok több csoportban és hosszabb időn át vándoroltak nyugat felé, amikor Kr. u. 700 és 750 között a magyarok a Volga környékén utolérték őket, a kapcsolatok legalább száz évig tartot­tak. Azután jöttek a 800-as évek és akkor a magyarokat ismét nyugat felé szorították. Körülbelül 840-860 kö­zött a magyarok a Fekete-tengertől északra elterülő vidékre vonultak.

írtak-e őseink? Bizony írtak. Már az ír és betű szavaink is bolgár-török ere­detűek. Azt pedig bárki beláthatja: nem lett volna logikus ilyen szavakat használniok azoknak, akik amúgy nem ismerik a betűvetés, az írás tu­dományát… Tehát nem véletlen, hogy arrafelé a régészek találtak kőbe vésett „magyar” írásjeleket. Az idézőjelre azért van szükség, mert mint már em­lítettük, a köveken vagy a temetőkben a lovasok sí íjaiban talált agyagkula­csokon vagy más tárgyakon is fellelt betűk a kazár rovásírásból valók, ame­lyeket sokáig a székely rovásírás is megőrzött.

Magna Hungáriában, vagyis közel az Urálhoz őseink még törzsekben éltek, ez volt az a „közigazgatási egy­ség”, az a szervezeti forma, amelyet akkor ők a maguk számára jónak tar­tottak. Konstantin császár már emlí­
tett művében meg is őrizte nekünk a hét törzs nevét: Nyék, Megyer, Kürt­gyarmat, Taiján, Jenő, Kér, Keszi – ezek szinte kivétel nélkül megőrződtek sok magyar helységnévben.

Ő írta a már idézett fontos infor­mációt is, hogy a törzsi magyaroknak nem volt királyuk, hanem csak afféle „vajdákat” választottak és az „első vaj­da” volt az a bizonyos „Levédi”, akiről egyik lakhelyük a nevét is kapta. Nos, annak ellenére, hogy a Bíborbanszületett éppenséggel félre is hallhatta vagy írhatta a nevet, illetve informátorai is elkövethettek hibákat e téren – elfogadja a tudomány, hogy az első magyar törzsi „fejedelem” vagy „fővajda” éppen ez a Levédi lehetett. Akiről természetesen szinte semmit sem tudunk a nevén kívül. No és azt, hogy mivel mindez a kazárok uralko­dása alatt történt, ottani szokás sze­rint a fejedelmet is az uralkodó nép jelölte ki. A többi magyar törzsi vezér közül a kazárok választották ki a nekik leginkább megfelelő férfiút, ezt a Levédit, és ha igazat írt Konsztanti- nosz bizánci császár, akkor a kazárok egy előkjlő nőt is adtak hozzá felesé­gül. Lehet persze, hogy Levédinek lett volna saját jelöltje is a feleség státu­szára, de hát a kazárok voltak az urak… Ebben is ők döntöttek.

De hogy érdekesebb legyen, jó tud­ni: a honfoglalás előtti korban a ma­gyaroknak egy időben nem egy, ha­nem két fejedelme volt! Erről persze már hallottunk, hiszen amikor már a Kárpátok közén éltünk, akkor sem volt ez másképpen. A magyar fejedel­mi hatalom kialakulásában kétségte­lenül nagy szerepet játszottak a kazá­rok. Még azt is mondhatnánk, hogy nélkülük ott és akkor nem lett volna fejedelmük a magyaroknak. Egy iráni államférfi és szerző Kr. u. 920 körül számos ázsiai és európai népről írt – az „infokat” jobbára a nagyon távoli vidékeket is bejáró arab kereskedőktől szerezte. Amit írt, az körülbelül pár évtizeddel-fél évszázaddal korábbi állapotokat rögzít, így tehát, amit Dzsajháni a 10. században pergamen­re vetett, az a 870-880 körüli állapo­tokat rögzíti.

A magyar fejedelmekről írott sorait – csakúgy, mint egyéb munkáit – va­lamivel későbbi arab szerzők őrizték meg.

„A főnököt kündének hívják. Ezzel különböztetik meg királyukat, ugyan­akkor azt az embert, aki különben tényleges királyként uralkodik rajtuk, az a dzsula. Minden magyar a dzsula főnök parancsát követi háború, véde­kezés és egyéb dolgokban.”

Nem nehéz itt felismerni a kende és a gyula szavakat. Ez már csak azért is érdekes, mert hiszen jól tudjuk, hogy ezer évvel korábban, Róma köztársa­sági korszakában szintén két konzult, vagyis két ügyvivőt, „államfőt” válasz­tottak, meg, akiknek mindenben egyet kellett érteniük, és utasításaik csak akkor voltak érvényesek és mindenki számára kötelezőek, ha a két konzul egyetértésben cselekedett. A magya­roknál azonban – erről majd ipég lesz szó – a két fejedelem, bár egyidőben és azonos helyen, azonos alattvalók fölött uralkodott, nem ugyanazokat a feladatokat végezte.

Akkoriban már úgy volt (mint sok­felé ma is), hogy a kende csak névleg uralkodott, a gyula kezében volt a tényleges hatalom. Tehát mintha egy mai államfő és miniszterelnöke közti munkamegosztást látnánk ezerötszáz évvel korábban. Minden jel arra utal – például amit a bagdadi kalifa „Bolgárországba” küldött követe, Ibn Fadián látott 921-22-ben a Volga part­
ján – hogy az első, vagy főkirály, ma­gyar viszonylatban tehát a kende csak reprezentációs uralkodó volt. Külföldi követeket fogadott, a nyilvánosság előtt ritkán jelent meg. A napi, de fon­tos ügy ek a gyulára maradtak, ráadá­sul háború esetén ő vezette a sereget és igazgatta az államot. (Jogosan me­rül fel a kérdés, hogy akkor miért volt szükség egyáltalán a kendére? Ugyan­azt a kérdést ma is feltehetjük pl. az angol királynővel vagy számos ország szintén csak reprezentáló, de a hata­lomba bele nem szóló államelnökével kapcsolatban…)

A kazárok például istenként tisztel­ték főkirályukat, ez nyilván kellemes állapot volt az illető számára. Kevésbé kellemes: ha hosszú életű volt és meg­érte uralkodásának negyvenedik év­fordulóját, akkor ünnepélyesen… megölték. Igen, végeztek vele, hogy új főkirályt válasszanak a helyére. Erről a furcsa szokásról, mondhatni a trón­öröklés rendjének ilyen drasztikus betartatásáról még lesz szó a magya­rokkal kapcsolatban is.

Nem kétséges, hogy a „kettős ki­rályság” intézményét a magyarok a kazároktól vették át, talán némi nyo­másra, vagy teljesen önként – most már nincs jelentősége. A dolog a kazá­roknál talán bevált, a magyaroknál kevésbé, de azért jó ideig így mentek a dolgok. Volt a kende, aki nem sok vi­zet zavart, és volt a gyula, aki mai nyelven inkább afféle „ügyvezető” volt. Ő végezte a tényleges munkát és azért a hatalomból is jutott neki szép nagy darab. Ugyanakkor ne feledjük, hogy a törzsi viszonyokhoz képest ez a (ket­tős) királyság már egy új, magasabb fejlődési fokozatot képviselt, így a ma­gyarok így utólag hálásak lehetnek (az időközben eltűnt) kazároknak ezért a segítségért.

Nem kétséges, hogy a magyarok akkoriban fejlődtek a legtöbbet. A fön­tebb leírt (fém)technikai, mezőgazda­sági, állattenyésztési stb. fejlődést is nagyobbrészt a kazároknak, a bolgár­törököknek és az alánoknak köszön­hetjük. A kettős királyság a magasabb rendű államiságnak első és biztos jele. Hiszen már nem egy-egy főnökről és annak törzséről volt szó, mint a leg­magasabb hatalomról – ebben az ál­lapotban a törzsek gyakorta szembe­fordulhattak egymással is és ugyan­annak a népnek a fiai egymást gyilkol­ták. Most kialakult egy fölöttes hata­lom, amely – ha elég erős volt a tör­zsekkel szemben – azok konfliktusait politikai, tárgyalásos alapon oldotta meg, nem kellett vért ontani. Ugyan­akkor egy ilyen – ugyan kezdetleges, de mégis már eléggé erős – „állam­szervezet” a külső hatalmakkal szem­ben is nagyobb erőt képviselhetett.

Aztán jött a kazár belső háború, ami nemcsak akkor, de jóval később is fontos eseményeket hozott a magya­rok életébe. A 9. század elején a kazá­rok egy része fellázadt a központi ha­talom ellen. Ha a szó adekvát lenne, azt is mondhatnánk, hogy Kazárföl­dön akkoriban sok éven át „polgárhá­ború” dúlt. A dolog a 820-as években játszódott le és a magyarok – talán más, erővel a kazárok alá hajtott ki­sebb népekhez hasonlóan – a közpon­ti hatalom, a Nagy Kagán, vagyis a nagy uralkodó, a kazár főkirály ellen szervezkedők oldalára álltak. Vagyis a lázadókat támogatták. Ezek azonban pár évvel később vereséget szenvedtek és ez a magyaroknak is nagy változá­sokat jelentett.

Viszont… Úgy tűnik, akkoriban a magyarok már elég jelentős erőt kép­viselhettek a kazár birodalmon belül,
mert a levert, sőt sokszor lemészárolt más népek maradékai – írták a ké­sőbbi történészek, köztük a Bíborbanszületett is, akik arrafelé megforduló kereskedőktől szerezték információikat – szinte mind hozzájuk menekültek! Vagyis a magyar törzse­ket tartották elég erősnek ahhoz, hogy még vert helyzetben is megvédjék őket a kazárok bosszújától. Annak ellenére, hogy a magyaroknak sem sikerült megszabadulniok a kazár uralomtól, befogadták ezeket a menekülőket. Ez némi erőre és magabiztosságra vall.

Volt ennek a befogadásnak egy má­sik vonzata is. Amit kis túlzással akár máig hatónak is nevezhetünk! Leg­alábbis genetikai értelemben. Ugyanis a sok menekülő szerves része lett a magyar társadalomnak, olyannyira, hogy azok megalakították a nyolcadik törzset. Ez egy „vegyes” törzs lett, tele alánokkal, a Kaszpi-tenger mellől származó mohamedánokkal, akiket kálizoknak hívtak és persze a minde­nütt ott lévő bolgár-törökök is szép számmal képviseltették magukat. A magyarok ezt az egész „keveréket” végül is kabaroknak nevezték el. Nem volt nehéz szót érteni velük, mert ők is türk (török) nyelven beszéltek. (Csak közbevetőleg: a jelek szerint őseinket nem nagyon izgatta az a tény, hogy a magyar nyelv állítólag finn-ugor ere­detű volt: a mindennapi életben re­mekül szót értettek a türk népekkel, kérdés, vajon szót értettek volna a finn-ugorokkal is…?)

A genetikai hatást úgy értem, hogy a magyarok intenzíven keveredtek a kabarokkal, vagyis azokkal a sokféle nemzetiségű nőkkel és férfiakkal, akik attól kezdve teljes jogú magyarként éltek velük. Könnyen lehet tehát, hogy az azóta eltűnt, kipusztult, felmorzso­lódott alánok, kazárok, kálizok stb. genetikai anyagát mi hordozzuk itt Közép-Európában – mind a mai na­pig!

Még érdekesebb, hogy a magyarok előbb kerültek kapcsolatba a muzul­mánokkal, mint keresztényekkel! Hi­szen a keresztényekkel igazából csak már Magyarországon találkoztak, míg Kr. u. 830 körül az említett Kaszpi- tengeri mohamedán kálizok is beköl­töztek a magyarokhoz. Ami egyben azt is jelenti, hogy őseink a vallási türelem szép példáit szolgáltatták. Eszükbe sem jutott volna a barátaikat, a hozzá­juk menekülő rászorulókat vagy bárkit azért (el)üldözni, mert azok egy Allah nevű istent imádtak, akinek Mohamed az ő prófétája…

A kabarok attól kezdve mindenütt együtt jártak a magyarokkal. Eljutot­tak velük a Kárpátok közé is. Eltelt pár (száz) év, vagy annyi sem és a két nép közti különbségek jószerével teljesen eltűntek. A kabarok viselete, szokásai, nyelve a magyarokéval azonos lett.

De térjünk vissza a kilencedik szá­zadba. Miután a fent leírt események 830 körül vagy azután lejátszódtak, és a magyarok látványosan védelmükbe vették a kabarokat, hát a kazárok ezt valóságos kihívásnak értékelték (az is volt). Bár egyes történészeink 3 kazá­rok reakciójaként csak annyit jegyez­nek meg ide vonatkozó munkáikban, hogy a két nép között kialakult ellen­tét miatt „a magyarok szállásterületei nyugatabbra tolódtak” – világosan értjük, mi történt. Kitört a konfliktus a kazár vezetéssel. Mert persze á kazár állam vezetői, akik ekkoriban tekinté­lyes területet uraltak egy szép hadse­reggel a Volga és a Don partjain, talán „per pillanat” a legerősebbet Kelet- Európában! – nem örültek annak, hogy addigi vazallusaik, a magyarok szembehelyezkedtek velük és mene­
déket adtak a lázadóknak, miközben ugye, maguk is lázadók voltak… A magyarok vagy maguktól kezdtek nyugatabbra húzódni, vagy keletről a kazárok „nyomták őket” abban az irányban, ahol a nap lenyugszik.

A kazár birodalom súlypontja is nyugatabbra tolódott, már a Don és a Donyec folyók vidékén is éltek és megerősített várakat, városokat hoz­tak létre (ezeket a régészek később feltárták). A magyarok alig tíz évvel később, a nyilvánvalóan erősödő nyomás miatt kénytelenek voltak minden évben egy kicsivel távolabbra vándorolni – nyugatra. Már a Dnye­per folyó környékén éltek ekkor. A szálláshelyek letelepedést jelentettek volna, de minden olyan bizonytalan volt – legfőképpen az, hogy a kazárok most már bizalmatlanul tekintettek rájuk, akik pedig annyi időn át hűsé­ges vazallusnak és szövetségesnek számítottak. Persze, hogy megint hát­térbe szorult a földművelés – hisz so­ha nem lehetett tudni, hogy pár hónap múlva még ott lesznek-e a magyarok, ahol most…? Tavasszal vajon érde­mes-e elvetni a gabonát, ha a nyár elején – mielőtt a termést learathat­nák – a kazárok esetleg egy újabb hadmozdulattal megint nyugatabbra tolják le a magyarok élethelyeit?

Vannak adataink arra nézve, hogy a magyarok már ekkor is távlatokban gondolkodtak – már ami a további nyugatra tartó menekülésüket illeti. Ugyan a Dnyeper folyó mellett min­den tudásunk szerint csak Kr. u. 840 és 850 között jelentek meg – mégis, már előbb is látták őket sokkal nyuga­tabbra is!

No, nem csapatosan, hanem nyil­vánvalóan kisebb felderítő csoportok indultak napnyugat felé és bukkantak fel itt-ott. Akkor a Fekete-tengertől északra, és attól több száz kilométerre éltek (a legtöbb magyar akkoriban sohasem látott tengert), viszont ettől a területtől, a keleti Dnyeper-síkságtól a nyugati Dnyeper-hátságig tartó terüle­ten éltek és vándoroltak akkoriban. (A kettő között van a Dnyeper folyó, amely mellett ma Kijev (Kiív) városa is található.)

Egy bizonyos György (Georgiosz), görög barát az Al-Duna mentén élt akkoriban és krónikát írt az esemé­nyekről. Tőle tudjuk, hogy ekkortájt váratlanul magyar lovasok bukkantak fel a Duna-delta környékén! Gondo­lom, persze azért raboltak is egy kicsit, megfélemlítették néhány falu lakossá­gát, elvittek ezt-azt, ami értékes volt és persze gondoskodtak élelmezésükről is… Aztán megint eltűntek. Ez 836- 838 között történt, nem is egy alka­lommal. Vagyis a magyarok már a kazár központi hatalom elleni lázadás leverését követő években kezdtek nyugatra és délnyugat felé orientálód­ni.

Kötve hinném, hogy az a pár csapat csak rabolni rándult ki olyan messzire. Ahhoz, hogy a kende vagy a gyula el­rendeljen egy ilyen expedíciót, na­gyobb előkészületekre volt szükség. Kiválasztották a legjobb harcosodat a legjobb lovakon. Olyanokat, akik már bizonyítottak, akikről tudni lehetett, hogy jó az állóképességük, képesek akár étlen-szomjan is menetelni ellen­séges terepen hetekig, hónapokig, és nem ijednek meg senkitől. Nem, egy ilyen expedíciót nem indítanak el csak azért, hogy kiraboljanak néhány al- dunai falut, aztán diadalmasan haza­térjenek néhány rézfazékkal, női kalá­rissal és pár zsákmányolt íjjal.

Ennek fontosabb célja volt. A felde­rítés. Ha pedig – tegyük hozzá ezt is – a magyarok már a Dnyeper mentéről
is képesek voltak előőrsöket küldeni az Al-Dunáig (legalább 800 kilométe­res távolságra!), akkor később is küld­tek előre, nyugatra felderítőket, ami­kor tovább indultak – a Kárpátok fe­lé… Vagyis ne dőljünk be olyan naiv- ságoknak, olyan romantikus maszla­goknak, hogy a magyarok a Vereckei- hágóról pillantották meg legelőször a magyar földet és egyik ámulatból a másik bámulatba estek lelkesen, hogy lám, milyen földi paradicsomba jutot­tak…! A felderítőik nem egyszer meg­fordulhattak már itt annak előtte is…

A kazárokkal szövetséges besenyők és úzok félelmetes ellenfelei lettek a magyaroknak. A kazárok – akiknek talán nem volt elegendő saját erejük a magyarokkal és más, velük ellenséges, bár látszólag megtört rab néppel szembeszállni? – ezt az erőt hívták segítségül. A bizánci császárságnak is sok baja volt a besenyőkkel, ez egyszer küldöttséget menesztett a „törkökhöz” (magyarokhoz). Ám sajnos kiderült, hogy őseink azért vagy nem annyira bátrak, hogy szembeszálljanak a bese­nyőkkel, vagy nem akarták ezt meg­tenni a bizánci császár kedvéért – vagy nem izgatta őket különösebben az a lehetőség, hogy a nyugati nagyúr, a bizánci császár íme, felséges jobbját nyújtja feléjük… Bár ez nem fest ró­lunk jó képet, a bizánciak szerint őse­ink főleg azért nem vállalták a szövet­séget, mert féltek a kegyetlen és ra­vasz, amellett erőszakos és nagy lét­számú besenyőktől. (Mint tudjuk az­tán a magyarországi magyar történe­lemből, ez az idegenkedés röpke pár száz év alatt nem múlott el és amikor a tatárok elől menekülő besenyők me­nedéket kértek Magyarországon, eb­ből sokféle konfliktus keletkezett.)

Később a besenyők alighanem a ka­zárok ellen fordultak és akkor rögtön változott a kazár politika is. Az addig ellenségnek tartott magyarokat most ők kezdték szövetségesüknek tekinteni a besenyők elleni harcban. Különben is, a 820-as években kitört kazárelle­nes lázadás hamarosan feledésbe me­rült – az új veszély miatt a kazár ál­lamvezetés jobbnak látta, ha „elfelejti” a magyaroknak a lázadók befogadását és a nyolcadik, a „kabar” törzs létreho­zását. Szükség volt a magyarok harci erejére.

Talán ez, talán más okok is indo­kolták – de a magyarok nem vándo­roltak el még keletről, sőt amikor már a magyar pusztákra zúdultak, igazából a magyarság keleti határa még akkor is a Don-Donyec folyók tájékán húzó­dott! Ismét romba dől hát egy roman­tikus elképzelés, amely szerint a ma­gyarok összes pereputtyukkal együtt jöttek volna be, lóháton és szekereken hozták egész vagyonukat (lásd az amúgy igen szuggesztív Feszty-kör- képet Ópusztaszeren) és semmit sem hagytak hátra a Kárpátokon kívül.

De egy dolog tagadhatatlan: a ma­gyarok figyelme attól kedve már nyu­gatra fordult. Csak arra ügyeltek, mi lehet ott, ki várhat rájuk arrafelé, ha elszakadnak a kazároktól? Attql a ka­zár birodalomtól, amely kezdett szét­esni, meggyengülni, amit a besenyők és más népek szaggattak szorgalma­san. A magyarok névleg még a kazá­rokhoz tartoztak, de ez egyre inkább már csak jelképes függőség volt. A szálak szakadozni kezdtek, ez egy természetes folyamat volt. Mind rit­kábban engedtek a Nagy Kagán, a ka­zár vezér hívó szavának, hogy a kazá­rokkal együtt harcba szálljanak a be­senyők és más keleti népek ellen. Szemük már napnyugat felé kémlelt – hol találnak maguknak helyet, ha is­
mét elszánják magukat és megindul­nak mindahányan?

Bizony attól kezdve a „mogyerek” vagy magyarok a kapcsolataikat – a fenti kis incidens ellenére is – a bizán­ciakkal ápolják, meg a dunai bolgá­rokkal, akiket rokon népnek tartanak, sőt a még messzebb élő morvákkal (szlávokkal) és a frankokkal ápolgat- ták. Ezt előrelátó politikának is nevez­hetjük. Persze nyilván volt ebben egy nagy adag számítás is – a magyarok már azokra az időkre készültek, ami­kor a kazár birodalom összeomlik és többé egyáltalán nem kell majd szá­molni eddigi uraikkal.

És most egy pillanatra ismét lássuk, miket írtak ezekről a magyarokról a külföldiek? Számos áttétellel ugyan, de felbukkannak őseink olyan embe­rek műveiben, akik mellesleg soha életükben nem láttak egyetlen élő vagy holt magyart sem… Az értők va­lósággal csettintenek, amikor a már említett arabok mellett másokat is megszólaltatunk. Az arab Ibn Ruszta, a perzsa Dzsajháni, az észak­afganisztáni Gardizi történész, a szin­tén perzsa nyelvű, de ismeretlen szer­zőtől származó „Hudúd al-álam” cí­mű, még 1000 előtt írott perzsa nyel­vű világföldrajz, a mór Bakri és a ke- let-uráni Marwazi művei – ez utóbbi­ak már a 11-13 század között keletkez­tek – mind-mind említik valamilyen fokon, persze általában nem nagy ter­jedelemben a „türköket”, a magyaro­kat. Arról nem is szólva, hogy a ké­sőbbi évszázadokban még több arab és persze más nemzetiségű ázsiai szer­ző foglalkozott őseinkkel legalább az említés szintjén. Érdekes, hogy az araboknál – ez a nyelv nem jelöli a magánhangzókat, azokat úgymond „oda kell képzelni”, ezért az ismeret­len szavaknál, nép-, személy- és föld­rajzi neveknél gondok adódhatnak és rendre adódnak is – a magyarokat már mégis a „m.dzs.gh.r.”-okként em­lítik, ami a „madzsar, magyar” formá­ra utal. Itt többek között azt olvashat­juk, hogy „a magyarok a türkök egyik fajtája” és hogy „főnökük 20 000 lo­vassal lovagol ki”. Itt persze nem egy tömeges, piknikszerű békés sétalovag­lásról van szó – a kifejezés azt jelenti, hogy ha háborúba kell menni, akkor a magyarok 20 ezer edzett, harcképes férfit képesek kiállítani. Ez akkoriban azért nem volt ám kevés, különösen azért nem, mert a környező népek sem voltak létszámban nagyobbak, vagy nem sokkal voltak nagyobbak, így ők sem sokkal több harcossal, ka­tonával rendelkeztek. Ezért is volt oly gyakori, hogy az erősebb törzsek le- igázták a gyengébbeket, majd azokat küldték harcba, a háborúk legveszé­lyesebb helyeire az ellenségeikkel szemben.

„Sátraik vannak és együtt vonulnak a sarjadó fűvel és a zöld vegetációval”. Ez érthető az állattenyésző, félig még mindig nomád népeknél. A „sátrak” különben nem hegyes, hanem bolto­zatosjurták voltak.

„Bárhová is mennek, együtt utaz­nak egész rakományukkal és raktá­rukkal, az uralkodó kísérőivel és a trónussal, a sátrakkal és az állatok­kal”. És: „Országuk kiterjedt… A ma­gyarok országa bővelkedik fákban és vizekben, talaja nedves. Sok szántó­földjük van.”

Majd szóba kerül az is, hogyan vi­selkednek a magyarok a szlávokkal – legyőzik őket és rabszolgákat vesznek közülük, akiket aztán a nagy vásáro­kon a bizánci kereskedőknek adnak el, akiktől cserébe ottani árukat, főleg fegyvereket, brokátot, gyapjúszőnye­geket stb. vásárolnak. Majd váratlanul

egy bók bukkan elő az arab nyelvű szövegből: „A magyarok szemre való, szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazda­gok, amit kereskedelmüknek köszön­hetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak”.

Mielőtt igen büszkén kihúznánk magunkat, hogy lám, már az ősma­gyarok is milyen szépek voltak, akkor nyilván mi még szebbek vagyunk most – tisztázzunk néhány dolgot. Az egyik, hogy a régészeti, antropológia adatok szerint a magyarok egyáltalán nem voltak „nagy testűek’’, sem magas termetűek. Még ma is kisebbek vá­gjunk a nyugat- és észak-európai át­lagnál. Persze lehet, akik akkoriban magyarokkal találkoztak, az arab, a bizánci stb. kereskedők, követek, har­cosok még náluk is kisebbek voltak és ezért látták őket ..nagyoknak”.

Más: a szép ruhákkal nyilván nem minden magyar dicsekedhetett, aminthogy az efféle vásárba is jobbára csak a gazdagabbak juthattak el (egy kis kitérő: a vásár, vám szavaink per­zsa eredetűek.) A szegények miért is mentek volna? Sem eladnivalójuk nem volt, ebből következően mint vá­sárlók sem léphettek ott fel. Ezüsttel kivert, gyöngyükkel berakott fegyvere pedig egészen biztosan csak a leggaz­dagabb magyaroknak volt. A leírás szerzője vagy szerzői néhány magyar­ból általánosítottak az egészre.

Egy dolog tűnik biztosnak: a ma­gyarokat ismerték, bár nem tartották jelentős népnek. Erre sem létszáma, sem ereje nem utalt, de mint érdekes­séget, megemlítették a többi nép kö­zött, amelyek ott és akkor éltek. Ne feledjük, hogy a magyarok ekkortájt a kazár birodalomban, Kazáriában él­tek, ahová azért idegenek is eljutottak. Nem voltak már úgy elzárva a világtól, mint pár száz évvel korábban az Urál mentén, különösen annak keleti, ázsi­ai oldalán. Kazária a 9. és a 10. szá­zadban olyan területen feküdt, amely szomszédos volt a nagy világvallások­kal is. Bár kazárok, a magyarok és szinte minden más ottani nép pogány volt, addig délnyugatról bizánci befo­lyások érték őket, délről és délkeletről pedig a mohamedán világ „nyomult” feléje. Lehet, elcsodálkozik a kedves olvasó, de a pogányok mindig is tü­relmesebbek voltak a hitéleti kérdé­sekben, mint a nagy vallások hívei. Kazáriában például egymás mellett létezett a hazai, pogány hitvilág, de a mohamedánoknak mecsetjeik és val­lási iskoláik voltak a kazárok egyetlen nagyobb városában, Itilben – és ugyanakkor Kazáriában bizánci ke­resztyén püspökség is működött! Va­gyis a keresztény világ és a mohame­dán világ egyszerre tekintette saját terepének ezt a földet, és úgymond „osztoztak” a javakon. Vagyis akit a maguk oldalára tudtak állítani, akit megtérítettek, az attól kezdve az övék volt – de továbbra is a kazár biroda­lom törvényei vonatkoztak rá.

Hogy még érdekesebb (és bonyolul­tabb) legyen a dolog, körülbelü\ Kr. u. 800 körül a kazár uralkodó réteg, az úgynevezett „elit” felvette a… zsidó vallást! Ma ez teljességgel értelmet­lennek tűnik, mi több, kissé humoros­nak is. Olyan ez, mint egy kabarétréfa. Vajon miért tér át a zsidó hitre egy sztyeppéi félnomád nép, amely addig pogány volt, és a zsidóságot csak hír­ből ismerte, ellenben itt vannak mel­lettük, közöttük a keresztények és a mohamedánok is?

Mondhatni: éppen azért. A kazárok ezzel akarták hangsúlyozni, hogy ők nem álltak sem a keresztények, sem a mohamedánok oldalára. A politikai függetlenségüket hangsúlyozták ezzel a különösnek tűnő, de ott és akkor nagyon is logikus lépéssel. El akarták kerülni, hogy bármelyik nyomuló szomszédság előnyre tegyen szert a lakosság között, a saját híveivel szo­ríthassa ki a többieket, a más vallású- akat és végeredményben persze a po­gány kazárokat is.

29

Az arab források azt állítják, na­gyon egybehangzóan, hogy csak a Kagán, vagyis a főkirály és szűkebb kísérete, az udvari elit tért át a zsidó hitre. A nép megmaradt pogánynak, mint ősei voltak.

Érdekes keveredés lehetett aztán, amikor a 820-830-as lázadások után a magyarok befogadták a kabarokat, akik nem csak származásuk, de vallá­suk tekintetében is meglehetősen ke­vertek lehettek. Vagyis ekkor bekerül­hettek a magyarok közé mohamedá­nok és keresztények is! Ezek az ese­mények elég különösen befolyásolhat­ták a magyarok – még mindig pogány, de már az idegen ideológiáktól nem érintetlen – hitvilágát.