A hódítók

Bár itthon ők voltak a hódítók, akik meglepően rövid idő alatt egy több százezer négyzetkilométeres területet hajtottak uralmuk alá – talán arra is gondoltak, hogy jó, ha idegen földeken is tartanak tőlük.

Sejthetően elsősorban inkább azok féltek a magyaroktól, akik már ismer­ték őket korábbról és tudták, mi min­denre képesek. A tőlünk nyugatra élő „Osztmark”-iak, vagyis a későbbi oszt­rákok, akkor frankok, meg egyes itáli­ai vidékek lakói, nem is szólva a mai Németország hozzánk közelebb eső vidékeiről és a morvákról, akik mind megtapasztalták már e rablóbandákat. Mert hát ne legyenek illúzióink – a magyarok akkoriban sem voltak job­bak más népeknél. Nem voltak hősie­sebbek, fennköltebbek, méltóságtelje- sebbek stb. Éppen olyanok voltak, mint amazok, nem is lehettek másmi­lyenek, nem lehettek többek. Sőt, mű­veletlenebbek voltak, hisz most jöttek ,Ázsiából”. (Illyés Gyula egyik versé­ben le is írta, hogy Árpád hozta át a magyarokat Ázsiából Európába – a költő nyilván nem földrajzi értelem­ben vélte a Kárpátokat ilyen határ­nak…) Sajnos ki kell jelentenünk, hogy őseink egy olyan területről ér­keztek, ahol nem sok múltja volt az egykori görög és római eredetű mű­veltségnek, ahol a 10. században kö­zöttük legalábbis senki sem hallott a nagy bölcselőkről, filozófusokról, tu­dósokról, irodalomról, művészetekről, az emberiség régi, közös, nagy céljai­ról – szinte semmiről! Barbárok vol­tak és azok is maradtak még jó ideig, sőt utána is csak nehezen szoktak bele abba, hogy a világról sokat kell tudni, hogy mi is részei vagyunk az egykori nagy tudásnak, hogy tovább kell azt vinnünk…

Őseink ehelyett inkább adakoztak. Úgy hitték – és egy ideig ez be is vált – hogy vagy önállóan, saját akaratukból, vagy egyes nyugati vezérek meghívá­sára ki-kicsapnak az országból és zsákmányszerzésre használják fel két­ségtelen katonai erejüket és tudásu­kat. Valódi, értékes zsákmányra azon­ban csak Nyugaton számíthattak. Hisz mitől is foszthatták volna meg a sze­gény morvákat északon, vagy a bolgá­rokat délen? Ez utóbbiakkal különben kikerülték a harcot, mióta nemrégen még Etelközben a rövidebbet húzták velük szemben.

Most már az is előfordult, hogy a magyarok… zsaroltak. Például 900 elején felajánlották a bajoroknak, hogy megkötik velük ugyanazt a szö­vetséget, amit az éppen elhunyt Arnulf frank királlyal kötöttek volt meg. Va­gyis mint zsoldosok nagyon szívesen rátámadnak a bajorok bármelyik el­lenségére, elég, ha azt megmutatják nekik. Ezen felül szép pénzt is kértek még a bajoroktól azért, hogy kifosszák és tönkreverjék az ellenségüket!

Ámde a bajorok – Árpád apánk nagy csodálkozására, úgy sejtem – visszautasították az ajánlatot. Ezen itthon alighanem felhördültek a vezé­
rek. És aztán amint eljött a nyár, a bajorok álla leesett – sokaknak a feje is – merthogy teljesen váratlanul (és hívatlanul) magyar lovasok bukkantak fel országuk szélén és pillanatok alatt tűzbe és lángba borították a bajor föl­det! Nem kétséges, hogy bosszúhadjá­rat volt ez. „Nem kértetek a segítsé­günkből, hát most viseljetek el ben­nünket mint ellenfeleket!” – ez volt a támadás értelme, őseink végigpusztí­tották a bajorok földjét, olyan kegyet­lenséggel, hogy az ottani krónikások még évtizedek múlva is reszkető kéz­zel vetették papírra az eseményeket. Való igaz, nem csodálkozhatunk azon, hogy „ázsiai hordának” tekintették a magyarokat akkor is, ha ezt a két kife­jezést akkor még nem így kapcsolták össze.

Attól kezdve egy darabig minden nyáron menetrendszerűen megérkez­tek a magyarok Bajorországba és le­csaptak egy-egy vidékre. Mindig más­hová mentek, mint ahol tavaly, tavaly­előtt már voltak – nyilván sejtették, hogy egy-két év alatt az ottaniak még nem regenerálódtak anyagilag, így azoktól most éppen nincs mit elrabol­ni… Ezt a „vetésforgós” beosztást csak 904-ben törték meg a nyugatiak, ak­kor is árulás segítségével. A bajor urak békét színlelve, lakomára hívták a magyar csapatok az évi vezérét, Kur­szánt (nevéből ítélve ő alighanem a még különálló kabar törzs egyik fő­embere lehetett). A lakoma persze csak kelepce volt – Kurszánt és kísérő­it egytől egyig lemészárolták.

Mondhatni, nagy felzúdulás lett ebből Magyarországon! Mindenki bosszúért kiáltott. Az persze – gondo­lom – nem jutott senki eszébe, hogy ezt az egész öldöklést éppen a magya­rok kezdték, amikor hadüzenet és ok nélkül váratlanul megtámadták a bé­késen élő, nekünk addig nem ártott bajorokat. Sajnos azt kell mondanunk, hogy a bajoroknak volt igazuk – hisz éppen eleget tűrtek már a magyarok­tól ahhoz, hogy egyszer beteljen a po­hár és végre ugyanolyan esküszegő módszerhez folyamodjanak, amely különben az Ázsiából érkezett népek­nek (is) sajátjuk volt.

Nos, ez a kis 904-es akció – hitték a bajorok – sikerrel járt, mert hiszen a magyarok nem bukkantak fel sem 905-ben, sem 906-ban. Ami nem je­lenti azt, hogy akkoriban ne jártak volna máshová gyilkolni és fosztogat­ni. Csak a harmadik évben, 907-ben bukkantak fel. A bajorok addigra igen nagy mellényt viseltek, meg voltak győződve róla, hogy most már szét­kergetik ezeket a kutyákat, leszámol­nak velük az utolsó szálig…! Már arról fantáziáltak, hogy miután leverték a kalandozó magyarokat, nagycsapattal indulnak a Duna felé és onnan is visz- szaűzik őket a Kárpátokon túlra…!

Aztán július 5-én jött a nagy és szerfölött kellemetlen meglepetés. Az ennsburgi csatában a magyarok a ma­guk errefelé ismeretlen taktikájával tökéletesen szétverték a bajor hadse­reget. Azt is mondhatnánk, hogy meg­semmisítő vereséget mértek ráj»uk – mert hiszen a német katonák java ré­sze ott is maradt a harcmezőn holtan vagy sebesülten.

Ettől kezdve annyit mindenképpen elértek a magyarok, hogy a nyugati határ biztonságban volt. Most egy ide­ig nem kellett attól tartaniok, hogy a frankok, bajorok vagy bárki más há­borút indít ellenük. Az ennsburgi csa­ta – helyesebben inkább tömeges vé­rengzés, de mindenképpen nagy ma­gyar győzelem – híre sok éven át ke­ringett arrafelé, ahol a nap lenyugszik. Kellőképpen le is hűtötte a kedélyeket.
Gondolom az is, hogy egynémely ma­gyar vezérről feljegyezték: annyira utálta a németeket, hogy ha elfogott közülük néhányat, akkor azt nyárson élve megsütötte, vagy a vérüket úgy itta, mintha az bor lenne… Ha ilyen hírek teijedtek nyugaton az őseinkről, ez is visszafoghatta a jó harci kedvet, ebben biztos vagyok…

Árpád olyannyira bízott e győzelem pszichológiai, elrettentő erejében, hogy maga is a Dunántúl közepén te­lepedett le. Akkoriban úgy tűnhetett egy darabig, hogy ez lesz az ország fővárosa – ám ne feledjük, hogy még mindig nem létezett az „ország” és így a „főváros” fogalma sem. De hát a fe­jedelemnek, mint valamilyen központi személynek és a hatalom jelképének, csak kellett valahol laknia.

Hát kiválasztott Árpád egy helyet, ahol felverte díszes sátrát. Állítólag a fehér hunok (már megint az Attila- rokonság…!) között volt szokás, hogy bárhol is állt meg a fejedelem, azt a helyet Fehérvárnak nevezték. így volt-e vagy sem, volt-e köze a magya­roknak a hunokhoz, most hagyjuk – tény, hogy a későbbi Székesfehérvár, amely aztán a középkori magyar ki­rályságban is jelentős szerepet játszott mint koronázó és királyi temetkező város – megalapításához így járult hozzá a fejedelem.

Nem tudjuk, Árpád mikor született – őseink akkoriban az ilyesminek nem tulajdonítottak oly nagy jelentőséget, a születések dátumát nem jegyezték fel még a törzsfők családjában sem, azonfelül nem is ismerték és nem is használták az akkori európai világban elterjedt keresztény időszámítási mó­dot sem. Vagyis amikor őseink átjöt­tek a Kárpátokon, és jó ideig azután is, csak néhány nyelveket tudó és a latin íráshoz is konyító, sokszor rab írno­kon kívül senki nem használta a „Krisztus Urunk születése után”, avagy az „Anno Domini”, az „Úr… évében” kifejezéseket. Árpádnak sze­rintünk fogalma sem volt róla, hogy ő „Anno Domini” mikor született és nem is érdekelte ez. így azt sem tud­juk, hány éves lehetett, amikor 907- ben meghalt.

Sejtésünk szerint elég idős lehetett már. Erre következtetünk abból, hogy idősebb fiai még őelőtte haltak meg! A mai tudomány állása szerint Árpád feltehetően 845 körül születhetett, de éppen úgy lehetséges, hogy… 855-ben. Vagyis tíz-tizenegy év eltérést adnak meg rá, jelezve, mennyire bizonytalan is az efféle adatközlés. Jobbára csak találgatásokon és vékonyka következ­tetéseken alapulhat.

Amennyire ma lehet tudni, Árpád­nak öt fia volt. A legidősebb Levente, akiről már szóltunk, és aki a kissé fu­rán hangzó Liüntika néven jelent meg például a bizánci görög nyelvű króni­kákban. Volt még Tarkatzus vagy Tarhos, Jelekh vagy Üllő, Jutotzas vagy Jutás és Zalztas avagy Zoltán. Ezek közül az első három genealógiai vakvágányra vezet bennünket, mert bár némelyik utódnak ismerjük a ne­vét, csak Levente fia Teveli vijtte to­vább a vérvonalat, az ő fia volt Termatzus vagy Tormás, de valahon­nan előpottyant egy Tar Szerénd vagy Zerind is – nem tudjuk, ki volt az apja – és az ő fia volt Koppány, aki 997-ben vesztette életét.

A másik nyomvonalon haladva már érdekesebb eredményre jutunk. Jutás fia lehetett Fájsz, aki ún. nagyfejede­lem lett 950 körül. A legkisebb fiú vérvonala – akár a mesében – lett a győztes. Zaltas vagy Zoltán fia, Tak­sony egyik fia volt az a Géza, aki a 970-es évek elején lett nagyfejedelem
– és az ő fia volt István, az első, a szent. így tehát viszonylag világosan levezethető, hogy Szent István kirá­lyunk Álmos vérvonalából született, ehhez kétség sem fér. És az is, hogy az Álmos utáni hatodik nemzedék volt István – nagyapja volt Taksony, déd­apja Zaltas, ükapja Árpád és szépapja Álmos.

Az emberek akkoriban meglehető­sen rövid ideig éltek, a legtöbb férfi a negyvenet sem érte meg, a nők pedig akkor még a férfiaknál is rövidebb ideig éltek. így már az is nagy dolog­nak számított, ha valaki gyermekko­rában még láthatta a nagyapját. Olya­nokról nem is tudunk – a dátumok szerint ellenőrizhető uralkodói csalá­dokban, nemcsak nálunk, de Európá­ban is a korai középkorban – hogy valaki ismerhette volna a dédapját.

De térjünk vissza az Árpádokhoz. Mint volt róla szó, a fiai közül az idő­sebbek addigra mind meghaltak. Még azt is, hogy’ Tarhos, Üllő és Jutás nevű fia egyáltalán létezett, csak egy bizánci krónika őrizte meg nekünk. Árpád halálakor végül is a „trón” a legfiata- labbra, Zaltasra-Zoltánra maradt, akit egyes fennmaradt írásos emlékek Soltnak is neveznek.

Zoltán-Solt azonban még gyermek volt, így némi anarchia körvonalai kezdtek kirajzolódni. Árpád ugyan kialakította a nagyfejedelemséget, ez már egy kezdődő államszervezet vázát is jelenthette éppen – ha nem követ­kezik be egy törés. De bekövetkezett és ettől kezdte a Turul-nemzetség, vagyis az Álmos ivadékainak hatalma kissé inogni kezdett.

Ott volt viszont Bulcsú, akiben ka­bar vért is sejtünk és aki felnőttként helytállt. Igazából ő irányította az or­szágot a gyermeken keresztül, főleg külországi diplomáciai akcióiról ma­radtak fenn hírek. Elment Bizáncba is és ő adta elő – némileg a maga emlé­kezete és szájíze szerint – a magyarok addigi történetét Bíborbanszületett Konstantin császárnak, a leendő kró­nikásnak. Az uralkodók sorrendje a következő évtizedekben kicsit össze­zavarodott- – de ezt csak egy „nyuga­tias” szemléletű megfigyelő mondhat­ta volna. Igaz, a hatalom kezdett szét­töredezni, de a magyaroknak továbbra is voltak nagyfejedelmeik – ha nem is Álmos vagy Árpád-formátumúak. És nem mindig egyenes ági leszármazot­tak – az Ázsiából hozott szokásokat követve ugyanis nem feltétlenül ra­gaszkodtak az apák után következő fiákhoz. Ha ilyen nem volt, akkor a nemzetség legidősebb tekintélyes tag­ja került a fejedelmi székbe.

Ily módon Zoltánt-Soltot egy másik Árpád-leszármazott, Jutás fia Gajsz követte. Ezután pedig Solt fia, Tak­sony következett.

Szokás volt akkoriban, hogy a feje­delem nem megy külföldre, nem áll a zsákmányszerző, kalandozó csapatok élére. Ennek praktikus okai voltak: nem akarták veszélyeztetni az ország békéjét, sem pedig a fejedelem életét és biztonságát. Arról nem is szólva, hogy a régi hagyományokat folytatva a mindenkori fejedelem egyben a „fő­pap” is volt, vagyis a népet az istenek­kel összekapcsoló szent személy.

A nyugatiak persze azt hitték, itt is úgy megyr minden, mint náluk – tehát ha egy kalandozó magyar csapat meg­jelent bárhol nyugaton, akkor annak vezérét a „magyarok királyának” hit­ték és nevezték. Pedig voltak jó vezé­rek, akik idővel elsajátították ennek a különös mesterségnek az összes fogá­sait. Mert valljuk be: jó szervezőnek, logisztikusnak is kellett lennie annak, aki egy ilyen hadat irányítani tudott.
Már itthon, hónapokkal az indulás előtt aprólékosan meg kellett szervez­nie mindent, nehogy odakünn derül­jön ki valamiről, hogy elfogyott, vagy hogy nem is vittek magukkal. Kellett nyelveket beszélő rabokat vagy a kinti viszonyokkal ismerős magyarokat is vinne. Ismernie kellett a földrajzot, még akkor is, ha addig sosem látott idegen területre indult a csapat. Tud­nia kellett, milyen lovak naponta mennyi távolságot tudnak megtenni ilyen vagy olyan terepen – hol a határ, amit még kibír ember és ló, és hol van az a másik határ, amit elérve az egész kalandozás értelmét veszti, mert nem valósítható meg?

Jó diplomatának és jó hadvezérnek is kellett lennie ahhoz, hogy egy-egy vállalkozást sikerre vihessen. Mert bizony ez éppen olyan vállalkozás volt, mint akkor vagy később a kalózoké a tengeren. Mindnyájan az életüket kockáztatták, ezért a zsákmányból is részesültek – akik túléltek egy-egy ilyen utat.

Ismernie kellett az európai viszo­nyokat, az ott már uralkodó feudális szokásokat. Amerre elvonultak, de csak átmentek és nem akartak harcol­ni, ott vagy félelmet keltve robogtak el és nem álltak szóba senkivel, vagy – ha az egy erős ország volt, és visszafelé is arra akartak átmenni baj nélkül – akkor mindkét alkalommal beszélni kellett az ország vezetőjével, ajándé­kokat adni neki, diplomataként visel­kedni. Kint minden akkori katonaem- bemek, ismernie kellett a hegyi hágó­kat, de azt is, hogy egy-egy folyón hol lehet átúsztatni, vagy hol találnak gáz­lót, amelyek helye persze évszakon­ként változott az időjárástól, az aszály­tól vagy az esős nyári hónapoktól füg­gően.

No és itthon is neki kellett viselnie a felelősséget a kivitt emberekért, az egész expedíció sikeréért. Ha hozott ugyan zsákmányt, de sok embere oda­veszett a csatározásokban, nem di­csérték meg érte, az is lehet, hogy ez­után többé már nem kapott jogot arra, hogy kalandozó csapatot vezessen külhonba. Ez egy akkori katonai veze­tő számára nyilván nagy megszégyení­tés volt és akár egész életre is szólha­tott.

Egy csokorra valót gyűjtöttünk itt azokból a kalandos utakból. Nem két­séges – bármennyire is kellemetlen érzéseket kelthet egyesekben – őseink akkoriban az itthoni élet mellett főleg rablással foglalkoztak. Míg az egyik oldalról alig titkolható, szinte atavisz- tikus büszkeség ébred bennünk, ha azt halljuk, hogy alaposan móresre taní­tották a nyugatiakat, másfelől viszont igazából szégyenkeznünk kellene. Ugyanis ha csak a fele igaz annak, amit róluk, a viselkedésükről írtak akkoriban – és a fele bizonyosan igaz! – akkor be kell vallanunk, hogy nem ilyen ősöket szerettünk volna ma­gunknak.

De hát azt is mondhatjuk, és joggal, hogy azok ilyen kegyetlen idők voltak. Amikor bárki, éljen bárhol ezen a kon­tinensen és lakjon faluban vagy város­ban – bármikor áldozatul eshetett. Hisz nemcsak vérszomjas és rettege- tett magyarok bukkanhattak ki a leg­közelebbi erdőből, hanem saját rabló­ik, zsoldosaik, még saját uraik is. Sen­ki nem volt kegyes másokhoz, farkas­törvények uralkodtak. Az urak á job­bágyaikkal, szolgáikkal, rabszolgáikkal nagyon könyörtelenül bántak (el) nap mint nap. Ilyen volt az élet, a létbiz­tonság jószerével ismeretlen fogalom lehetett. A szegények, nevesincs szür­ke embereknek azért kellett félniök, merthogy éppen névtelenek, senkik
voltak – ha elpusztultak, senkit nem vontak ezért felelősségre, nem keres­ték a tetteseket, a dolog csak legköze­lebbi családját rázta meg, mást nem. Ha meg tehetősek, gazdagok voltak, esetleg magas polcon szolgáltak, ak­kor meg azért érhette el őket a halál – irigyeik, rablók, vetélytársak kezétől pusztulhattak el.

Ilyen időket éltek az emberek a 10. századi Nyugat-Európában. A mai Olaszország, Franciaország, Svájc, Németország, Ausztria, Csehország stb. területein – vagyis ahol később a kalandor magyarok megfordultak, az élet önmagában sem volt könnyű. És akkor ott volt még ez a váratlan, nega­tív ráadás: az ismeretlen barbár nép­ség, amelytől a nyugatiak már majd­nem elszoktak. Igaz, maguk is ilyen barbárok leszármazottai voltak szerte a kontinensen talán az egy baszkokat kivéve mindenki máshonnan jött, leg­főképpen Ázsiából. Angliától Lengyel­országig, Itáliától (gondoljunk csak a római birodalmat megalapító trójai, tehát ázsiai menekültekre…) a skan­dináv földekig csupa-csupa volt bar­bár, de már civilizálódott nép élt. A legtöbbjük még pár száz évvel koráb­ban maga is olyan volt, mint ekkor a magyarok: lóháton közlekedő nomád harcosok és családjaik. Viharként tá­madtak rá az akkor sem nyugalmas római birodalomra (a keletire és a nyugatira), lerohanták a békés város­okat, egészen hatalmas területeken vándoroltak, majd azokat elfoglalták, a magukévá tették. Gótok, kelták, vizi- gótok, vandálok, vikingek, germánok, gepidák, avarok – a sort szinte a vég­telenségig lehetne folytatni.

Csak most fordult a kocka. Ők már letelepedtek, államokat szerveztek, sokan közöttük elpuhultak, polgária- sodtak még a feudalizmusban is, „fi- liszterek” lettek. Aztán utolsó előtti hullámként megérkeztek a magyarok, fenyegették, jól elpáholták és kirabol­ták őket – majd, előbbre tekintve két- háromszáz évvel, utolsónak beállítot­tak a tatárok is és jól elverték az idő­közben szintén puhánnyá lett magya­rokat. Azzal a különbséggel csupán, hogy a tatárok nem új lakóhelyeket kerestek maguknak, nem azért rom­bolták le fél Lengyelországot és Ma­gyarországot és a Balkán egy részét, hogy maguknak csináljanak helyet. De az alaphelyzet ugyanaz volt: a keleti „friss erő” iszonyatos félelmet ébreszt a Nyugaton. Azon a nyugaton, ahol az emberek addigra már megszokták, hogy valamelyes (állami) rend uralko­dik, van fegyelem, szervezettség, fel­sőbb hatalom, egyház…

És akkor jöttek a magyarok.

De hogy jöttek…! Mindig váratlanul és nagyon gyorsan. Még arra sem szá­míthattak a leendő áldozatok, hogy minden alkalommal keletről bukkan­nak fel. Bizony nemegyszer a lakatlan vidékeken, erdőkben lopakodtak- meneteltek hetekig, óvatosan, hogy még nagyobb madárfelhőket se riasz- szanak fel – aztán leírva egy-egy hur­kot éppen nyugatról csaptak le azokra a településekre, amelyek nyugtalansá­gukban kelet felől állítottak figyelőket, őröket.

Amit tettek és tehettek, azt nagyban megkönnyítette számukra a nyugati világ zűrzavara. Mert hiszen amit Nagy Károly 800 körül mint Frank birodalmat létrehozott és kiterjesztet­te az egykori római birodalom mintá­jára (de messze nem olyan nagy terü­letre), az hamarosan szétesett. A há­rom részre bomlott egykori frank bi­rodalomból alakult ki később Francia­ország, Németország és Itália. A legke­letibb tartomány, Pannónia, vagyis a
magyar Dunántúl elveszett még 899- ben amikor Árpád azt egyszerűen el­foglalta és a magyarok – akkor jogilag még nem, de a valóságban már létező

–       országához csatolta.

Nos, a magyar vitézek mindig szá­míthattak arra, hogy nyugaton nagy a széthúzás. Hogy szinte bármelyik tar­tományi főnök, legyen az király, her­ceg, gróf akár – küldhet nekik „meg­hívót” és még tisztes zsoldot is fizet azért, hogy fosszák ki, rombolják le vetélytársa országát, tartományát. De évről évre elindultak a magyar csapa­tok akkor is, ha ilyen meghívó sehon­nan sem érkezett. Ekkor a maguk sza­kállára cselekedtek, kiválasztottak egy zsírosnak látszó célpontot és oda igye­keztek – de útközben sem mentek el semmi mellett, amit kirabolhattak, letámadhattak, felégethettek. Aztán hamarosan arra is rájöttek, hogy nö­velhető a zsákmány, hanem ugyan­azon az útvonalon jönnek haza, mint amelyiken kimentek… Hiszen így nem egy már általuk kifosztott földön, ha­nem egy még érintetlen és az ő szá­mukra gazdag területen jöhetnek visz- szafelé is!

Egységes fellépésről a magyarok el­len sem akkor, sem később nem lehe­tett szó. Ez őseinknek kedvezett. Néha

–       a krónikákat, sajátos „utazásaikat” nézve a térképeken – olyan benyomá­sunk támad, hogy ők ezt minden bi­zonnyal élvezték. Szerették, ha félel­met ébreszthetnek, ha vért onthatnak, ha egyáltalán ők valakik abban az oly idegen világban!

Igazából körülbelül csak hetven év­ről van szó. Mai időszámítás szerint ezekre a rémületet keltő kalandozá­sokra a 9. század vége és a 10. század hatvanas évei között került sor. Em­lékszünk, hogy már a 890-es évek vé­ge felé kalandoztak nyugaton, 899- ben Berengár itáliai király megbízásá­ból raboltak Itáliában, ahol az embe­rek már csak legendás elbeszélésekből ismerték az északról rájuk rontó bar­bárokat – most hát megtapasztalhat­ták ismét. Aztán jöttek az eleinte sike­res, majd kudarcos bajorföldi „kirán­dulások” – ezeket a magyarok 907-es ennsburgi nagy győzelme koronázta meg.

Ami – mondanom sem kell – igen nagy lendületet adott a magyaroknak. A vezérek vérszemet kaptak, a fiatal katonák meg egymással vetélkedve, tülekedve jelentkeztek minden tavasz- szal valamelyik induló rablócsapatba. Afféle erkölcsi kérdéseken, hogy „me­gyünk és elvesszük mások tulajdonát”, meg hogy „megyünk és legyilkolunk pár száz vagy ezer ártatlan embert, férfit, nőt, gyereket” vagy hogy „elra­bolunk sok embert és rabszolgává tesszük őket életük végéig” – senki sem töprengett. Már használtuk egy­szer a hasonlatot: a tengeri kalózok sem filozofáltak azon, hogy Jaj, de szegények is azok a tengerészek és utasok, akiket megtámadunk, leölünk, rabságba hurcolunk”. A „barbár” és „pogány” magyarok ha nem is csak ebből éltek, de akkoriban – főleg ab­ban a hét évtizedben – ebben* látták létük egyik értelmét. Az, hogy ha eljön a tavasz és kiderül az idő, felszáradnak a rétek és az utak, akkor indulni kell nyugat felé, hogy ott kifosszanak sok várost és ha kell, meg is öljenek sok embert, a falvakat felgyújtsák, az álla­tokat elhajtsák, rejtett aranyaik átadá­sára kényszerítsék őket – nos, ez ter­mészetes volt. Aminthogy másoknak meg az, hogy földet műveltek, keres­kedtek, a főtéren lefejezéseket néztek meg, vagy hogy látástól vakulásig dol­goztak ingyen, mert arra kényszerí­tették őket abban a társadalomban.

Mindezzel persze nem felmenteni akarom fosztogató őseinket. Csak jel­zem, hogy a későbbi zsivány- romantikának, betyárvilágnak már akkor megteremtették a – ha nem is genetikai, de legalább – pszichés alap­jait.

Nem kevés vállalkozásról volt ám szó! Nem egészen hetven év alatt a magyarok csaknem ötven ismert és nagyobb kalandozó útjáról tudunk. Fennáll a lehetősége annak is, hogy voltak kisebb körutak, amelyeket a nyugati áldozatok nem jegyeztek fel. A vérszomjasabb változat szerint azért, mert egyszerűen nem maradt senki, aki feljegyezhette volna, vagyis mert a magyarok kiirtottak mindenkit, akivel csak találkoztak. Nagyobb azonban a valószínűsége, hogy egyes kalandozá­sokat összekevertek a későbbi króni­kások, hisz az emberek régebben nem mindig jegyezték fel a dátumokat, és bizony a magyarok sokszor egy-két év alatt ugyanazokon a területeken is átvonultak, megjelentek, pusztítottak, már szinte rutinból.

Majdnem ötven rablóhadjárat (ez a helyes kifejezés!) bizony alaposan megviselhette a nyugatiak idegeit. Akik csak életükben egyszer, akár csak messziről látták, mit művelnek ezek a félelmetes idegenek, annak még évti­zedekkel később is borsódzott a háta a „magyar” melléknév hallatán. Nem véletlenül teijedt el sokfelé még az akkor kötelező latin nyelvű keresztény imákban is a hivatkozás a „magyarok nyilaira”, amelyektől az isteni meg­mentést várták.

Őseinknek kedvelt módszerük volt különben az is, hogy – saját vesztesé­geiket csökkentendő, vagy inkább szinte nullára redukálandó – megje­lentek egy-egy kisebb város előtt. A rémült polgárok csak nézték a semmi­ből előtűnő, szerfölött magabiztosan viselkedő lovasokat, akik megüzenték: ennyi és ennyi sarc fejében hajlandók továbbvonulni és ha fizetnek, akkor a várost nem éri bántódás. Ám ha nem, hát istenem – és előbb jelentőségtelje­sen széttárták kezüket, majd a csapat vezére a nagyobb nyomaték kedvéért embereire mutatott. Akik ilyenkor vicsorogtak, ordítottak, fegyvereiket rázták – egyszóval az állatvilágból is jól ismert példákkal próbálták magu­kat a még a valóságosnál is rémisz- tőbbnek, veszélyesebbnek, ezért elke­rülendőnek mutatni. A városok az ese­tek egy részében azonnal fizettek, má­sok haboztak ezzel, megint mások a közeli hatalom, a saját uralkodójuk, tartományi vezérük felmentő hadai­ban reménykedtek. A magyarok ilyen­kor előkapták gyújtónyilaikat, és… A város vagy megfizette a sarcot, vagy leégett az összes háza és sokan oda­vesztek még akkor is, ha a magyarok nem tudták vagy akarták bevenni azt ostrommal (erre sem szakértelmük, sem eszközeik, de legfőképpen idejük nem volt). Viszont ha egy szer már va­lami fortéllyal bejutottak a falak mö­gé, akkor senkinek sem kegyelmeztek. A szebb, fiatalabb nőket megerősza­kolták csoportosan, aztán elhurcolták rabszolganőnek, ágyasnak, cselédnek, sok fiatal férfinak is ez lett a sorsa, a többieket megölték, akit csak értek. Sokakat megkínoztak, hogy árulják el, hová rejtették a pénzüket? A végén persze alig hagytak élőt maguk után és zsákmánnyal megrakodva indultak a… legközelebbi város felé. Égnek emelkedő lángok és fekete füstfelle- gek, üszkös romok és hullák maradtak mögöttük.

Nem kímélték Dél-, Közép, és Nyu­gat-Európa országait sem. A közép­európai régió alatt most főleg a ké­
sőbbi Ausztriát, Csehországot, a leg­közelebbi német vidékeket, vagy az akkor is német kézben lévő mai szlo­vén területeket értjük. Dél-Európa a legtöbbször Itália volt, ahol sok tízez­ren estek nekik áldozatul és még év­századokkal később az anyák engedet­len gyermekeiket a magyarokkal ijesztgették…

Kézai Simon minden kertelés nél­kül ki is mondta (illetve leírta) króni­kájában: „A magyarok egészen Géza fejedelem koráig hol itt, hol ott sarcol- ták és veszélyeztették ezt a világot”. És ez bizony igaz volt akkor is, ha a „vi­lág” szót akkoriban persze csak Euró­pára értették.

Ha dicsekedni akarunk, vagy bármi olyant keresünk a kalandozások mö­gött, amire ma visszanézve mint va­lamiféle rekordra gondolhatunk, ak­kor azt kell mondanunk: a korai kö­zépkorban az arabokon (amiről mi itt manapság nagyon keveset tudunk) és a sokkal jobban ismert viking „túrá­kon” kívül csupán a magyarok hajtot­tak végre ilyen nagyméretű katonai vállalkozásokat. A vikingek ugyan há­rom világrészbe is eljutottak (Ameri­kát és Afrikát is hozzászámítva Euró­pához), de ők jobbára megmaradtak a nagy vizek – tengerek és folyamok – partvidékén. A magyarok viszont a nagy kontinens közepéről indultak a legkülönbözőbb égtájakra és nemegy­szer eljutottak a tengerekhez, az óce­ánhoz is.

Bizony olykor még a Balkánt sem hagyták ki – a bizánciak és szövetsé­geseik is jó zsákmánynak látszottak. Jártak hát Bulgáriában, sőt Bizáncban is. Végigrabolták a bajor tájakat, de Szászországot, a Frank-földet vagy Türingiát sem hagyták ki. Átvágtak a mai Franciaországon, hogy csizmáik­kal térdig belegázolhassanak az Atlan­ti-óceánba és megcsodálják a végtelen nagy vizet.

Észak- és Közép-Itáliában alig volt olyan város vagy tartomány, ahol ne fordultak volna meg azokban az évti­zedekben, mindenütt rémületet kelt­ve. Ők voltak azok, akik miatt a velen­cei lagúnák lakói is félelembe estek. A magyarok lovaik nyergén akartak be­úszni (hisz általában nem tudtak úsz­ni…) a Rialtó mellé, hogy kifosszák azt a várost is.

Más, hasonlóan érdekes esemé­nyekről Salzburg akkori érsekének IX. János pápához intézett leveléből tu­dunk. Ezt 900 tavaszán keltezték. Theotmár érsek úr különben arról volt nevezetes, hogy 907-ben a magyarok ellen indított hadjárat során Pozsony mellett esett el – akkoriban nemhogy nem ritka, de egyenesen szokásos volt, hogy magas egyházi méltóságok is részt vettek a hadjáratokban, sőt a csatákban is. Tehát a magyarokat is szidalmazó levél szerzőjét pár évvel később egyik ősünk vághatta le a csa­tában.

Nos, e levélben az érsek úr ama ko­rábban emelt váddal szemben védeke­zik, hogy egyes német püspökök pénzt adtak volna a magyaroknak azért, hogy ne ellenük, hanem Itáli^ ellen vonuljanak. Levelében az érsek úr többször szentül megesküszik, hogy sem ő, sem társai ilyent nem tettek, hisz a magyarok pogányok, hát ho­gyan is szövetkezhettek volna velük…? (Mintha nem lett volna erre éppen elég példa akkoriban…) A magyarok­ról persze csupa rosszat ír, talán nem is ok nélkül. Az eredetileg természete­sen latin nyelven íródott levélből meg­tudjuk, hogy Jöttek és egyeseket fog­ságba hurcoltak, másokat megöltek, ismét másokat a börtönökben kínzó éhséggel és szomjúhozással veszítet­
tek el, megszámlálhatatlanul sok em­bert pedig elűztek otthonukból, és nemes férfiakat és tisztes asszonyokat szolgaságba taszítottak”. Bizony szo­kása volt kedves őseinknek, hogy te­hetős embereket Nyugatról elraboltak, hazahoztak magyar földre, mígnem az ottani rokonok kiváltották őket nagy pénzekért. Akkor hazamehettek, már ha túlélték ezt a rabságot. Manapság az ilyesmit terrorizmusnak is nevez­zük.

„Felgyújtották az Isten egyházait és minden épületet elpusztítottak”. Ez ismétlődik nemcsak ebben, de száz és száz másik levélben, ami csak fenn­maradt a 10. századból. A magyarok a jelek szerint szinte mindenütt megje­lentek és ha többé nem is jöttek ide vagy oda, a félelem már benne maradt az emberekben.

Ami a föntebb futólag említett ve­lencei esetet illeti, erről János diakó­nus számolt be. Ő ugyan valamivel később élt, Orseolo Péter (kiből ké­sőbb pár évre magyar király is lett) mellett dolgozott a velencei dózse hi­vatalában. A pap krónikát írt Velence történetéről, a legrégebbi időktől kezdve egészen 1008-ig jegyezte fel az eseményeket. A kb. száz évvel korábbi eseményeket még hagyományokból, egykori szemtanúk szájról szájra járó elmondásaiból rekonstruálta. A 899- es kalandozásról van szó, a szerző a magyarokat az eredeti szövegben és többes számban „Ungri”-knak nevezte:

,A magyarok pogány és igen ke­gyetlen népe Itáliába jött, gyújtogatva és rabolva mindent elpusztított, az emberek legnagyobb részét leöldöste, de sokakat fogolyként életben is tar­tott. Berengár király egy tizenötezer emberből álló hadsereget küldött elle­nük, de ezekből kevesen tértek vissza.” Itt közbevetem, hogy a brentai csatá­ról lehet szó, amely 899. szeptember 24-én ért véget, az itáliaiak számára nagy vereséggel. Lássuk tovább a ré­misztő leírást:

„A magyarok pedig keresztül-kasul száguldozva Trevisón, Padován, Brescián és a többi határvidéken, Paviához és Milánóhoz érkeztek és a Jób hegyéig mindent elpusztítottak. De lovaikon és bérhajóikon Velencébe behatolva, Cittanuovát a lakosság el­menekülése után tűzzel felperzselték, azután Equiliót, Finét, Chioggiát és Capo d’Arginét gyújtották fel és a ten­gerpartot végigpusztították.”

Nem csoda hát, hogy ilyen „hírünk volt a világban”. Ám a magyarok nem egykönnyen szakadtak el Velencétől és annak gazdag környékétől. Június 29- én például újabb ötletük támadt:

„Megkíséreltek behatolni a Rialtóra és Malamoccóra azokon a helyeken, amelyeket Albiolának neveznek. Ek­kor Pézer dózse az Úristen segedel­mével a magyarokat hajóhaddal meg­futamította. Ez a háborgás Itáliában és Velencében egy évig tartott. Berengár király azután túszok és ajándékok adásával rávette a magya­rokat, hogy Itáliából vonuljanak ki mindazzal a zsákmánnyal együtt, amit szereztek.”              (

De erre már csak 900 tavaszán ke­rült sor, mint már volt róla szó. Azért az érdekes látvány lehetett, amikor a magyarok mindenféle alkalmatossá­gon – egy mások, Velence ellen inté­zett támadásuk idejéből, tudjuk – fa nyergeken akartak beúszni a lagúhák városába, amely akkor tökéletes sziget volt. No meg felfújt bőrtömlőkön és mindenen, amit csak találtak a parto­kon. Ehhez képest az is nagy látvány lehetett – különösen a velenceieknek – amikor a sekély lagúnában a fényes velencei hadihajók, jobbára gályák

jelentek meg és úsztak egyenesen a magyarok felé, hogy lőtávolba érve nyílvesszők százaival árasszák el őket. No és a legjobb az lehetett a velencei­eknek, amikor látták, hogy a minden­kitől rettegett magyarok fejvesztetten menekülnek a számukra ismeretlen terepen feltűnt új harcmodor és esz­közök (haditengerészet!) elől…

Kézai Simon is hosszú listát közöl a kalandozásokról. Ő persze érthetően nem nagyon ír arról, miket műveltek „eleink” az idegen földeken. De azért ő sem kerülheti meg, hogy néhány vér­fagyasztójelenetet ne idézzen fel. Csak próbáljuk meg elképzelni, hogy az alant következő események hogyan hatottak a nyugatiakra!

„Más alkalommal Friulon át Lom­bardiába léptek, ahol Liutardot, Vercelli város püspökét, Károly csá­szár leghívebb tanácsosát megölvén, templomából roppant kincset raboltak s csaknem egész Lombardiát feldúl­ván, hatalmas zsákmánnyal tértek vissza”.

Vagy egy másik jellemző eset: a magyarok egy másik évben elindultak és Szászországon, Svédföldön, Türingián át mentek pusztítva. Ez egy nagy létszámú csapat lehetett, amely éppen ezért nem ismert ellenállást és mindenkit eltaposott, akivel találko­zott. Mainznál keltek át a Rajnán és feldúlták Burgundiát és egész Kelet- Franciaországot, majd visszafelé a mai Svájcon át jöttek, de felkanyarodtak a Bodeni-tó északi oldalára és Konstanz városát sem kímélték meg. Előszere­tettel rabolták ki a templomokat, ahol szinte csak össze kellett szedni a szín­arany kegytárgyakat… Hiszen pogá- nyok voltak, úgyhogy nekik egy ke­resztény templom nem jelentett egye­bet egy sajátos „raktárnál”, ahol szinte csak rájuk várnak a kelyhek, a gyön­gyökkel, arannyal kivarrott miseru­hák, a sok ezüst kincs. Végül Bajoror­szágba értek, ahol a németek már tud­tak jövetelükről, sereget szedtek össze és rajtuk ütöttek. De…

„Keményen ellenállván nekik, nyi­laikkal legyőzik a németeket. Itt elfog­ták Schwarzenberg Hertnidet, a csá­szár marsallját, azaz seregének vezérét s vele együtt számos más nemest, s jóllehet kiváltásukra megbecsülhetet­len pénzt adtak, Regensburg előtt cél­ba állították őket és a vár falán élő polgárok bámulatára nyilaikkal ke­gyetlenül lelőtték. Végül is győzelem­mel és roppant nagy zsákmánnyal tértek vissza hazájukba.”

Azt elhiszem, hogy a polgárok csak bámultak ekkora… pazarlás láttán. Hiszen rengeteg pénzt kaphattak vol­na a magas rangú rabokért cserébe – ők valami okból mégis azt választot­ták, hogy demonstratív módon kivé­gezzék a foglyokat. Még jó, hogy ezút­tal Simon mester is használta a „ke­gyetlen” jelzőt…

Érdemes ám megnézni egy, a ka­landozásokat Európa térképére kivetí­tő táblát is! Döbbenetes dolgokról szerzünk tudomást. Például arról, hogy’ a „fehér-horvátok” eme északi szláv nép ellen is volt egy hadjáratuk, de egyszer nekieredtek a szerbek föld­jére is, véresen kalandozni, zsákmányt szerezni. A már említett Bulgária és Bizánc elleni támadás („Botond betöri a bizánci városkaput”) először 934- ben esett meg, de aztán 970-ig több­ször ismétlődött.

A legtöbb támadó körút persze nyugatra irányult. A mai Németor­szág, Belgium, Hollandia és Francia­ország területén szinte egymást érik az utakat jelző nyilak, vonalak, évszám­ok. A cseheken, morvákon át is vonul­tak olykor az észak-német területekre, 906 és 938 között nem is egyszer fel­jutottak Brémáig. Nyugaton Kölnön keresztül 934-ben haladtak tovább az Atlanti-óceán partjára. De ide eljutot­tak a Loire völgyén át is 915 és 954 között nem is egyszer.

87

A tél leghosszabb útvonala az itáliai és a spanyolországi (!) volt. 928 és 942 között elmentek a mieink szinte végig az itáliai félszigeten egészen az „olasz csizma sarkáig”, Otranto város­áig. De megjárták Rómát és Capuát 937-ben. A leghosszabb útjuk 943-ban csaknem a mai Madridig (a város ak­kor még nem létezett) húzódott. A mór megszállás alatt álló cordobai kalifátus és Andalúzia területén tettek egy-egy nagy kört…

Ha belegondolunk, vagy éppenség­gel látjuk ezt a térképet, hát azt kell mondanunk: a mai Európai Unió or­szágai közül egyedül Angliába, Íror­szágba és a Skandináv-félszigetre nem jutottak el őseink. Még Athénig is le­mentek a görög félszigeten és talán Szicíliára nem keltek át. Alaposan megismerhették a kontinens földraj­zát!

Eltelt több mint harmincöt év, mire a nyugatiak megtalálták az ellenszert – de hát ez sem sokat segített. Leg­alábbis német területen egy erőteljes birodalom kezdett kibontakozni, amelynek hadserege már képes volt ellenállni az efféle, igazából nem nagy létszámú, csak túl váratlanul lecsapó keleti seregeknek. Mindenesetre az első igazi ellenfélnek a németek bizo­nyultak, és ezt igen véresen ki is fejez­ték. 933-ban a merseburgi csatában a magyarok veszítettek – és ez megdöb­bentette őket is, meg a nyugati világot. A hír sebesen szaladta körbe az őseink által annyit gyötört tájakat, országo­kat, tartományokat. Mindenki örült, még azok is, akik soha élő magyart nem láttak, kalandozó-fosztogatókkal nem is találkoztak.

Annak, hogy a mieink ilyen messzi­re elkalandozhattak, voltak persze politikai vonatkozásai is. Ahhoz, hogy egy lovascsapat végigvonuljon Euró­pán és eljusson például a mai spanyol földre, vagyis több ezer kilométert megtegyen pár hónap leforgása alatt – és akkor még nem szóltunk a visszaút- ról! – ahhoz kellenek valamiféle tá­maszpontok. Kell legalább egy, de jó ha több szövetséges állam. Egy olyan király, akinek kapóra jönnek a magya­rok, aki eleve meghívja őket egyjcis „rendcsinálásra”. Ahhoz, hogy több ezer „kidobóember” útnak induljon, jó, ha van ilyen meghívó a vezetőjük tarsolyában. Kell legyen a viharos úton legalább egy olyan föld, ahol nem ellenségként fogadják őket. Persze ott is tapad a kezükhöz ez-az, de ezen senki sem csodálkozik: a zsoldosok, az idegen katonák már csak ilyenek, hisz nap mint nap enniök kell.

Mivel a könnyű lovasok nem vihet­nek magukkal terhet, sem kocsikat nem kísérhetnek, amelyek sokkal las­sabban haladnak, mint a lovak – hát kénytelenek útközben élelmezni ma­gukat. Vagyis rabolnak. Amikor a fér­fiak már hetek, sőt hónapok óta júton vannak, megkívánják a nőt is – hát akivel találkoznak, akit sikerül meg­fogni, azt megerőszakolják. Ritka eset, hogy valaki önként adja magát nekik, netán velük is tart.

Nos, addig nem is volt baj, míg a magyarok ideiglenes vagy gyakori szövetségesei német földön ki nem haltak. Sokszor a szó szoros értelmé­ben. Az egymással vitázó, veszekedő vagy harcoló kisebb tartományok fe­jedelemségek urai voltak addig a fő megrendelők. De közben, a magyarok számára szinte észrevétlenül felnőtt
ott egy’ birodalom, annak erős királya lett, aki erős hadsereget is tudott gyűj­teni, ha szükség volt rá. És most, 955- ben, amikor megint jöttek a magyarok nagy erőkkel, hát éppen ilyen helyzet állt elő. Augsburg mellett ütköztek meg a magyarok és Ennsburg, Merseburg után abban az évszázad­ban harmadszor is csatát veszítettek. Pedig sokan voltak, de a németek töb­ben, és most már nem dőltek be a szo­kásos cseleknek. Amikor a magyar lovasok derékhada középen megfor­dult és úgy tett, mintha félelmében menekülne a német páncélos nehézlo­vasság elől, az ellenség már nem volt olyan ostoba, hogy utánuk vesse ma­gát, hadrendje szétszakadozzon, fel­bomoljon, aztán a kürtjeire váratlanul megforduló, majd oldalról addig lapu­ló csapatoktól támogatott magyarok szépen, egyenként lenyilazzák őket, dehogy! Most már fegyelmezetten tar­tották magukat a parancshoz (hisz németek voltak…) és ez megzavarta a magyarokat. No meg a túlerő sem őket segítette, így aztán ezt az ütköze­tet elvesztették.

Itt jön aztán egy érdekes esemény, vagy nem is esemény, csak – legenda? Egy pszichológus nyilván jól elmagya­rázná nekünk, hogy a vesztes csata után a legyőzötteknek lelkileg szüksé­gük volt valamire, ami elviselhetővé teszi a kudarcot. Erre kitaláltak egy történetet, amelyet aztán évszázad­okon át ismételgettek az utódok is, mígnem végül már szinte az összes élő magyar hallotta és – elhitte…

A Lehel-kürt mondáról van szó. Az augsburgi csatában fogságba esett nemcsak szinte az egész magyar ka­landozó csapat, egy valóságos hadse­reg, hanem annak két vezére, Lél (Le­hel) és Bulcsú is. A legendás változatot így adták elő annak idején:

„Fogságba esett Lél és Bulcsú derék vezér. Elvitték őket a császár elé. S midőn a császár kérdezte őket, hogy miért olyan kegyetlenek a kereszté­nyekhez, így szóltak: »Mi a nagy isten bosszúja vagyunk, akiket rátok ostorul bocsátott! Ha titeket üldözni megszű­nünk, akkor a ti kezetekbe esünk és elveszünk!«”

Ez itt arra a másik legendára emlé­keztet, amit állítólag Attila mondott volt a maga idejében a római pápának, aki eléje jött a városból, félve, hogy a nagy vezér lerohanja és fölégeti város­át. A kérdésre, ki ő, Attila latinul fe­lelt: Ego sum Attila, flagellum Dei”, ami annyit tesz, hogy ,Attila vagyok, Isten ostora”. Kár, hogy a valóságban e szavak sohasem hangzottak el, pedig Gárdonyi is milyen szépen lefestette szavakkal ezt a jelenetet…

Nos, úgy tűnik, valami ilyesmit mondtak volna a magyar vezérek is. Már persze a legendagyártók szerint. De lássuk, hogyan volt tovább:

A császár erre azt mondta: »Vá­lasszatok magatoknak olyan halált, amilyet akartok!« Mire Lél így szólt: »Hozzák elő kürtömet, előbb hadd fújjam meg, s aztán majd megfelelek neked.« Amint kürtjét előhozták, a császárhoz közeledett s midőn ta kür­töt meg akarta volna fújni, azt mond­ják, azzal oly erősen sújtotta fejbe a császárt, hogy az egy csapásra ször­nyethalt. És monda néki: »Te előttem fogsz menni s engem szolgálsz majd a másvilágon!« Mert a szittyák hite, hogy akit az életben megölnek, az a másvilágon nekik szolgálni tartozik. S rögtön megfogák és Regensburgban felakasztották őket.”

Emlékeim szerint ezt nekünk an­nak idején az 1950-es években még történelemórán is mint a valóság egy részét tanították, sőt talán a
tanköyvben is benne volt – a dolog csöppet sem reális. A német krónikák sem számolnak be ilyesmiről, márpe­dig ha egy elfogott ellenséges vezér ilyen fortélyos módon a szemük láttá­ra gyilkolná meg császárukat, hát a dolognak hatalmas visszhangja lett volna akkortájt. De nem tudunk ilyen visszhangról. Maga Kézai Simon egy kicsit részletesebben, színesebben adja elő az augsburgi csatát és annak előzményeit, no és mint látni fogjuk, erősen kifakad a legendagyártók ellen is. Ám előbb nézzük, hogyan kevered­tek őseink ebbe a nagy bajba, miután a regensburgi várfalak előtt gazdag túszokra célba lőttek és azokat így el­veszejtették (lásd föntebb a komor „sztorit”):

„Nem sok idő elteltével a magyarok közössége Lélt és Bulcsút Németor­szágba küldte. Midőn Asugsburg alá érkeztek, túl a Lech folyón, letáboroz­tak a mezőn és éjjel-nappal zaklatták támadásaikkal a várost. Mivel várat­lan rohamokkal elfoglalni nem bírták, s magukat eltökélve a külvárosból el­vonulni nem akartak, Ulrich püspök és a polgárok követeket küldtek a csá­szárhoz, sürgetve, hogy siessen a vá­ros segítségére, mert az ostromló ma­gyarok, bár sokan vannak, de nem őrzik eléggé magukat, ezért nagyon könnyen le lehet őket győzni”.

Szép dolog – már a polgárok is lát­ták rajtuk a hányavetiséget, az önfe­gyelem és az óvatosság hiányát. Ha akkor Lél és Bulcsú továbbáll a sereg­gel egy másik városhoz, amelyet talán könnyebben meglephetnek, sőt eset­leg egy váratlan rohammal be is vesz­nek, másképpen alakul a történelem… De hát akkor így alakult:

,A császár pedig ulmi udvarából gyorsan és észrevétlen ott termett s miután a magyarok elhelyezkedését és seregét kikémlelte, reggel nyolc óra tájban, miközben az eső esett, rájuk rontott és az egyik, a városhoz közel álló csapatot egykettőre tönkreverte. Ennek láttára Lél és Bulcsú futásban keresett menedéket. Hajóra szálltak és a Dunán lefelé ereszkedtek, hogy’ Ma­gyarországba meneküljenek. A regensburgi átkelőnél azonban foglyul estek és a császárhoz szállították őket. A császár pedig bitófára ítélte s Regensburgban vesztőhelyen végez­tette ki őket.”

És most jön Kézai kifakadása:

„Egyesek mesébe illő módon azt-ál- lítják, hogy amikor a császár elé járul­tak, egyikük úgy fejen sújtotta a csá­szárt kürtjével, hogy az szörnyethalt. Ez a mendemonda a valószínűséggel is ellenkezik, és aki elhiszi, bárgyúság- ról tesz tanúbizonyságot. A vádlotta­kat ugyanis megbilincselt kézzel állít­ják a fejedelmek színe elé”.

Ez logikus, egyetlen uralkodó sem kockáztatja az életét. A legenda tehát legenda marad, de hogy mi történt ugyanezzel a sereggel később, nem csak Kézaitól tudjuk, hanem más, fő­leg nyoigati krónikák is beszámoltak róla. Lél-Lehel és Bulcsú állítólag megjósolták a császárnak: ha őket kivégezteti, akkor „nemzetéből, egy fogoly sem marad többé életben”. Amin csak azért csodálkozhatunk, mert hiszen a magyarok éppen ugyan­ebben a városban nem sokkal koráb­ban minden gátlás nélkül feláldoztak számos neves foglyot, ok és értelem nélkül lelövöldözve őket. Akkor most miért csodálkozott a két vezér, ha ők kerültek sorra?

A magyarok reakciója mégis az lett inkább, amit a két vezér megjósolt. Amiért seregük szinte teljesen odave­szett és a két vezért oly megszégyenítő módon felakasztották, a magyar válasz
lényegében rettenetes hekatomba, tömeges kivégzés volt. Állítólag körül­belül húsz ezer német foglyot – nőket és gyerekeket is! – ölettek meg. A nagy mészárlás híre eljutott német földre is, ahol lehet, a még ki sem vál­tott rabok hozzátartozói a császárt szidhatták túlzott kegyetlensége miatt.

Elvileg igaza volt persze a császár­nak – a magyarok attól kezdve többé nem támadták meg Németországot. A többi nyugati országról is csak akkor „szoktak le”, amikor kihirdették, hogy ezentúl bárhol bukkannak fel a ma­gyarok, legyen az német vagy francia föld, az összes ország azonnal összefog és közös sereget küld ellenük. Az üze­net szépen eljutott a magyarokhoz és attól kezdve nyugton maradtak.

De az igazsághoz tartozik, hogy a magyarok ijedtsége (?) csak részleges volt. Lél és Bulcs seregével egyidőben ment ki egy másik, amelyik mit sem tudott eleinte a végzetes augsburgi csatáról. Amikor pedig azok a magya­rok értesültek a tragikus események­ről, megtámadták a dolguk végeztével szétszéledő császári sereg egy nagyobb csapatát, több mint tízezer embert! Eszerint a magyarok sem lehettek ke­vesen. Nyolcezer embert levágtak, mindnek a fejét vették – azoknak is, akik sebesülten megadták magukat… A dolgok hát láthatóan elfajultak.

Miután ez a csapat – vezére nevét nem említik a krónikák – vagy tízezer német halottat hagyott maga mögött, Ulmnál kelt át a Dunán – vagyis ott, ahol akkor a császár székhelye volt! – elment a fuldai kolostorhoz és azt tö­kéletesen kifosztotta. Az egész Svéd­földet feldúlták, Wirmsnál átkeltek a Rajnán. Adidgra persze a németek ismét összeszedték magukat, bár őszintén szólva nehézségeik voltak az ellenség lokalizálásával. A magyarok ugyanis – könnyűlovasság lévén – igen gyorsan haladt, ráadásul soha­sem lehetett előre tudni, mi lesz a kö­vetkező úticéljuk? Ezt mellesleg alig­hanem a magyar vezérek sem tűzték ki előre, hanem menet közben spon­tán módon jelölték k i közbenső célo­kat. Attól függően, hol milyen ellenál­lásra számítottak és mennyi idejük volt még az ősz végéig, amikor haza akartak térni (a telet csak a déli, meleg éghajlatú országokban húzták ki rab­lásaik helyszínén). A lotharingiai és a sváb herceg hatalmas sereggel vonul­tak ellenük. De a magyarok nem ijed­tek meg tőlük, egy csatában legyőzték őket. Mindazonáltal nyilván elegük volt már Németországból, ahol lám, ilyen keményen és sokszor szembe- szállnak velük – és átmentek Francia­országba. Egy krónikás szerint ott „erősen üldözték a keresztlényeket és a szerzeteseket”. Ami aligha a keresz­tény vallás iránt érzett ellenszenv kife­jezése volt – őseinknek inkább a pa­pok, templomok, kolostorok kincseire fájt a foguk…

Két nagyobb város kifosztása után a magyarok a Rhone folyó völgyén át haladtak az Alpok felé, majd azokon is átkeltek. A túra befejezése így zajlott le a szűkszavú krónikás szagaival: „Midőn meglátták Lombardia síksá­gát, sebesen nyargalva sok zsákmányt raboltak és így tértek hazájukba”. Mintha egy mese lenne, amelynek a formulája a „minden jó, ha a vége jó”. De a krónikás is odaírja a végén, hogy „miután pedig Lél és Bulcsú elpusz­tult, a sereg meghunyászkodott és többé nem ment Németországba… Ezért is a magyarok István király ide­jéig haboztak Németországba menni, nehogy a nyugati nemzetek egymással egyesülve támadják meg őket.”

Persze igazából nem nyugodtak,
csak úgy tettek. „Miután pedig Itália több tartományát kirabolták, öt évig életjelt sem adtak magukról”. Ez volt a csönd-korszak, amelyet már említet­tünk – hiszen így lapultak a magyarok Ennsburg és Merseburg után is, de persze csak egy ideig. A jelek szerint Augsburg kellett ahhoz, hogy végleg lemondjanak a németföldi kalandozá­sokról. Ami persze csak azt jelentette, hogy attól kezdve más irányokba, pél­dául egyre gyakrabban Bizánc és an­nak birtokai, tehát dél-délkelet felé vették az irányt a jól szervezett rabló­csapatok.

A Sankt Gálién (Szent Gál) kolos­torban (Svájc) történteket már annyi­an és annyiszor elmondták, hogy sze­rintünk nincs értelme ismételgetni. A végső soron szerencsés kimenetelű „látogatásnak” ugyan voltak halálos áldozatai is és a támadó magyarok elvitték az intézmény értéktárgyait, de akadt, aki megúszta élve. Már ez is nagy szó volt akkortájt, hiszen rette­netesen rossz hírük volt eleinknek és bizony nem ok nélkül.

Abból a krónikából a mi számunkra fontos annak leírása, hogyan viselked­tek a magyarok, amikor egy ilyen helyre értek? Amikor a harcosok be­törtek a hegyek közt fekvő kolostorba, olyan leírást kapunk, mintha ma egy filmen látnák a történteket:

„Végre azok berontanak tegzesen, megrakodva fenyegető hajítódárdák­kal és nyilakkal. Minden helyiséget gondosan átkutatnak, s bizonyos, hogy nem kegyelmeznek sem a nem­nek, sem a kornak.” Ami azt jelenti, hogy a kolostorok, házak, városkák vagy falvak lakói ugyanilyennek lát­hatták a magyarokat. Jöttek kemé­nyen, könyörtelenül, megkerestek mindenkit és a nekik nem megfelelő személyeket azonnal megölték. Mint az ellenséges kommandósok. Aztán megtudjuk, hogy ezek a félelmetes harcosok is emberek – no, nem arról, hogy érzelmeik vannak, hogy kegyel­met gyakorolnának másokkal szem­ben. Csak egy félkegyelmű – ma így mondjuk szellemi fogyatékos – szerze­test nem bántanak, amikor rájönnek, hogy mi baja van. De aztán az egyik magyar felmegy egy toronyba, hogy onnan lepiszkáljon valami nemesfém tárgyat, amit értékesnek hisz – lezu­han a kövezett udvarra és ott leli halá­lát. Ez egy csöppet sem rázza meg baj­társait, akik kutatnak tovább – kin­cseket, értékeket „zabrálnak”. Egy másik katona letolja nadrágját és pu­cér fenekét kiteszi a harangláb abla­kán, hogy meggyalázza a szentélyt (hiszik a svájci szemtanúk), ugyanis egyszerűen székelne a szerencsétlen, ki az ablakból, le a térségre, de ő is egyensúlyát veszti (nyilván ittak is már előbb), így ő is meghal. A kolos­tort elfoglaló magyaroknak ennyi a saját veszteségük, két ember, akik mind a gravitáció miatt haltak meg, nem harcban estek el.

De mi fog történni a halottal? Őse­ink gondolatvilágára jellemző, hogy nem hagyják ott baj társaik teteipét – hanem elégetik! Ott mindjárt lekap­nak néhány ajtót, amelyek persze fá­ból vannak, tüzet gyújtanak. Két kato­nájuk, akár a szendvicsek, két-két ajtó között pörkölődik, miközben a többiek minden érzelem nyilvánítás nélkül esznek, isznak, keresgélnek, mászkál­nak. Ami viszont némi derűlátásra ad okot: az, hogy a magyarok milyen kedvesen bánnak a fogyatékossal. Nemhogy nem bántották, de egyene­sen a kedvében jártak és tolmácsuk révén el is beszélgettek vele, kéréseit teljesítették. Amikor pedig enni kezd­
tek, a barátot is megkínálták…

Ahogyan ettek, hát az nem volt szép látvány. A szemtanúk szerint nem is várták meg, míg teljesen átsül az álla­tok húsa – nyilván szokva voltak ah­hoz, hogy mindenhol sietni kell, gyor­san enni, gyorsan menni, keveset aludni. Kést nem is nagyon használ­tak, a fogaikkal és ujjúkkal tépték a húst – a csontokat pedig egymáshoz vagdosták és ezen szerfölött jól mulat­tak. Ami szintén nem túl magas szel­lemi szintre vall…

Az általános benyomásunk, miután oldalszám olvashatjuk a róluk szóló leírásokat: olyan férfiak, akik bárhol és bármikor, bármilyen testhelyzetben és környezetben tudnak pihenni. Le­ülnek a földre és ott esznek, isznak. Ha riadóztatják őket, egy másodperc alatt felkészülnek és mennek is. Olyan emberek, akik bármikor bárkit ott helyben azonnal ledöfnek, megölnek, habozás nélkül.

Tudomást szerzünk olyan magyar­ról is, aki régebben egyszer ottragadt, áttért a keresztény hitre, megnősült, gyerekei születtek – odavalósi lett. Az ottaniak szerint a kalandozó magya­rok voltak a leginkább neveletlen em­berek, akiket valaha is láttak azon a környéken. Nem tagadható, hogy messze el voltak maradva kulturáli­san. Persze, nem nagy újság, hiszen ezek a magyarok akkoriban alig pár éve (!) jöttek át a Kárpátokon, azelőtt nem nagyon találkoztak másokkal, csak a magafajtákkal. Ide pedig eleve azért jöttek, hogy marconák legyenek, hogy gyilkoljanak, önmaguk iránt fé­lelmet, sőt rémületet geijesszenek – és hogy raboljanak, minél több zsák­mánnyal menjenek haza. Akkoriban ez lehetett a magyar „külkereskede­lem” – vagy mondjuk inkább így: „im­port”?

Van egy sajátos leltárunk is arról, mi mindenre voltak „vevők” a magya­rok külföldön – persze ezt a szót ne értsük szó szerint. Egy olasz szerzetes, aki a második világháború alatt híres­sé vált Monté Cassino-i kolostorban, a Középső-Abruzzó vidékén élt az ese­mények után, leírta, milyen emlékezet maradt a 937-ben ott támadó magya­rokról:

„…Megszámlálhatatlanul sok ma­gyar jött Capua ellen és ennek kör­nyékén mindent elpusztítottak és fel- prédáltak. Hasonlóképpen jártak el Beneventóban, Sarnónál és Nolánál, és egész Liburiát beszáguldozva és elpusztítva, mivel senki sem akadt, aki ily tömeggel szembeszállhatott volna, ismét visszatértek Capuába és 12 na­pon keresztül a Galliano mezőn ta­nyáztak”.

Itt most szakítsuk meg egy pillanat­ra a beszámolót: érdemes felfigyelni arra, hogy az ellenséget milyen soknak látták mindenhol. A németországi krónikák is folyton úgy írnak őseink­ről, mintha sok tízezer fős csapatok­ban meneteltek volna ide-oda és min­dent elözönlöttek volna. Holott a való­ságban nyilván sokkal, de sokkal ke­vesebben voltak. Csak éppen az otta­niak számára szokatlan gyorsasággal jöttek és mentek, mozogtak és halad­tak, harcoltak és kutattak a kincsek után. Ezzel akaratlanul is olyan be­nyomást keltettek, mintha sokan len­nének, ettől pedig még inkább nőtt a félelem.

A másik meglepő dolog: a vad, tel­jesen ellenséges vidékek kellős köze­pén tanyázó magyarok totális nyu­galmát ecsetelik leírások. Nincs kétsé­günk, hogy valóban így volt. Őseink annyira magabiztosak voltak – no persze, Németországban csak Augsburg előtt, másutt talán később
is? – hogy senki sem fog rájuk támad­ni. Mint itt is, egy idegen városban, mint a környéken sok embert megöl­tek, kifosztottak – tizenkét napig ül­nek ugyanazon a helyen, és nem fél­nek! Sem attól, hogy az elkeseredett helybeliek összeszövetkeznek és meg­rohanják őket, sem attól, hogy vala­honnan itt terem egy létszámban ve­lük egyenlő fegyveres csapat és ellátja a bajukat…!

De lássuk tovább, mi történt a Kö- zépső-Abruzzók vidékén, vagyis az olasz Liburia tartományban:

„Mivel ebben az időben embereink közül sokat fogságba ejtettek, ezeknek a kiváltására nem keveset adtunk ki. Ezeknek az összegezése az alábbi:

1 nagy, ezüstből való korona ezüst­láncokkal, 1 aranyozott ezüst tömjén­füstölő, 4 ezüstserleg, 3 ezüstkanál egy libra súlyban. 20 tarentumi arany­pénz. Egy rószaszínű miseruha, 15 bizánci arany értékben, egy másik mi­seruha ezüstös szegéllyel 16 bizánci arany értékben, és még egy másik oroszlándíszítéssel. 4 palástszegély, négy lépés hosszú, három tenyér szé­les. Rózsaszínű oltárterítő 16 bizánci arany értékben. 16 legfinomabb bi­zánci szőnyeg 67 bizánci arany érték­ben. Amasuri szövet 8 bizánci arany értékben, 3 ostyatartó 13 bizánci arany értékben, 2 gesztenyebarna posztó 8 bizánci arany értékben, 3 selyempáma 10 bizánci arany értékben”.

Az igazság kedvéért el kell monda­ni, hogy a szerzetes krónikája szerint a magyarokat hazafelé menet egy másik vidék lakói közösen, összefogva meg­támadták, sokakat levágtak közülük, zsákmányukat elvették, a maradékuk pedig „szétszéledve és futva tért vissza hazájukba”. De ez nem biztos, lehet, ezzel csak a Capua környékiek vigasz­talták magukat.

A fenti leltárt nézegetve az ember­nek óhatatlanul az jut az eszébe: vajon mit csinálhattak eleink ezzel a zsák­mánnyal? Nyilván bárhonnan is tértek haza, igen vegyes volt a „behozatal”. Csak a valóban arany tárgyak vagy pénzek jelentettek biztos értéket. Kép­zeljük el, amint a magyar vitéz haza­tért épen, egészségesen (ami egyálta­lán nem volt olyan magától értetődő ilyen harcias-háborús időkben), meg­torpant a félig földbevájt háza előtt, majd előrántotta a fenti leltárban sze­replő rózsaszínű miseruhát (értéke 15 bizánci arany…) és elkurjantotta ma­gát:

– Asszony, gyere, oszt nézd meg, mit hoztam neked!

A messzi távolból hozott holmik egy része a legjobb esetben is erre járó idegen kereskedőkhöz került, persze valós értékénél sokkal alacsonyabb áron. Mondjuk ki kereken: lopott jó­szág volt, a kereskedő pedig tudta, hogy jó orgazda módjára az árakat lenyomhatja akármilyen mélységig, hiszen a pogány magyar vitéz egy ilyen miseruhát soha nem tudna fel­használni semmilyen más célra, ugyanakkor majd a kereskedő­orgazda azt eladhatja nyugaton a valós értékéhez sokkal közelebbi áron.,

Mindezt és hasonló történeteket még sokáig sorolhatnánk. Hiszen a magyar történészek gondos kutató­munkával a 19. és a 20. századokban felkutatták szerte Európában a régi magyarokról fennmaradt emlékeket, krónikákat, beszámolókat, leveleket. Ezek bizonyítják nemcsak azt, hogy a magyarok egykor megrémítették Eu­rópát, de azt is, hogy azért ők sem vol­tak sebezhetetlenek, nem voltak és nem is sokáig maradtak legyőzhetet- lenek.

Megemlékeznek róluk az orosz Év­
könyvek, az összes akkor vagy később keletkezett magyar krónika Anony- mustól Kézai Simonig. Szó van a régi magyarokról a Conversio Bagvario- rum et Carantanorum-ban (A bajo­rok és karanténok megtérése) vagy a Regino Évkönyvében. Kellően sok pa­nasszal élnek őseinkkel szemben a fuldai kolostor Évkönyveiben és János diakónus már idézett Velencei króni­kájában. Bepanaszolták őket a pápá­nak írott levelekben, siránkoztak a megbántottak, azt elhurcoltak vagy legyilkoltak családtagjai, a felégetett házaikból egyetlen szál ruhában az erdőbe menekülő nincstelenek is. A magyarok benne vannak Widukind A szászok története c. történeti munká­jában, de még Augsburgi Gerhard Szent Udalrik élete c. művéből sem hiányoznak. Olvashatunk róluk az Aventinus-féle Bajor Évkönyvekben éppen úgy, mint Liutprand volt kan­cellár és püspök Visszafizetés (Antapodosis) című munkájában is.

De mint mindennek az emberiség történetében, úgy a kalandozásoknak is végük szakadt egyszer. Eljött az idő, amikor túl kellett lépni az ehhez ha­sonló foglalatosságokon. Nyugaton, de már délen is, egyre több erősödő ál­lam alakult meg. Amerre csak körbe­néztek a magyarok képletesen, azt kellett látniok, hogy erős hadseregek nőnek ki a földből. Egyre erősebb, jobban védhető várak falai emelked­nek, védelmezve a bennük élőket. A lakosság is szaporodásnak indult mindenfelé. Ott, ahol a száguldozó magyarok ötven évvel korábban alig láttak embert, most falvak álltak és persze mindenütt – figyelők. Temp­lomtornyokban, bástyákon, magas fákon éles szemű suhancok vagy ép­pen katonaviselt férfiak lesik a tájat. Mire a magyarok odaérnek, már rég tudnak róluk, az emberek futnak, el­menekülnek, elnyelik őket a végtelen erdők vagy a biztonságos várfalak.

Már akármerre indulnának, min­denütt katonákkal találkoznak. És ezek már nem olyanok, akiket meg­rémíthetnek néhány vad kuijantással, ordítással – ezeket már úgy nevelték, úgy képezték ki, hogy nem félnek sen­kitől, semmitől. Az uralkodóknak is egyre több pénzük van, hogy mind jobb és nagyobb sereget vezényelhes­senek a fenyegetett vidékekre.

A szerencsétlenül járt bajtársak emléke is kísértett. Lél és Bulcsú akasztófán végezte – ez annyira ide­gen volt a magyaroktól, hogy minden­ki megrázkódott, ha valahol csak kiej­tették ezt a két nevet. Rögtön az akasztófát látták maguk előtt. Nem voltak ők gyáva emberek éppenséggel, de így végezni egyikük sem akarta, ráadásul valahol távol a hazától.

A tudomány ma azt állítja: az augsburgi csatavesztés azért volt dön­tő esemény, valójában fordulat a ma­gyarság életében, mert megint élet­formát és célokat kellett váltani. A nomád és félnomád társadalmakban addig törvényszerűnek tartott, min­denki által elismert katonai akciók már nem hozhattak győzelmet, ezzel együtt zsákmányt sem. Az az „arisz­tokrata” réteg, amely addig maga is kijutott kalandozni és mindig elegen­dő számú katonát vitt magával – hir­telen dologtalanná lett. Taksony feje­delem, majd főleg a fia, Géza belátták, hogy a dolgok így nem mehetnek to­vább.