Irány a Kárpát-medence!

A fejezet címe annyiban csalóka, hogy őseink ezt a jelszót így biztosan nem hangoztatták. Eszükbe sem jutott volna a Kárpátoktól nyugatra elterülő területeket földrajzi szakszóval illetni: „medence”. Azonkívül hadd kérdez­zem meg: honnan tudják a mai törté­nészek és nyelvészek, hogyan nevezték őseink a Kárpátokat? Könnyen meg­lehet, hogy ez a név 1) nem is magyar, hanem szláv eredetű, vagy 2) eredeti­leg az ott élők másképpen nevezték, például minden hegyet külön névvel illettek, mert nem is sejtették, hogy ez egy sok száz kilométeres összetartozó, egységes hegy séglánc, vagy’ 3) az ős­magyarok találtak rá egy saját nevet, amely azonban később feledésbe me­rült?

Tehát se „Kárpát”, se „medence” – de az irány bizony nyugat volt és ah­hoz, hogy oda eljussanak, át kellett kelniök a nagy hegy eken mindenkép­pen. Ezzel bizonyosan tisztában vol­tak.

Csak elképzeléseink vannak arról, hogyan zajlott le a nagy költözés. Gondoljunk csak bele – már volt róla szó – amennyire lehet, a dolgot titok­ban kellett (volna) tartani. Már csak azért is, hogy a költözés alatt nagyobb arányú ellenséges támadás ne érhesse a vonuló törzseket. Ugyanakkor lehet- e titokban tartani valamit, amiről sok ezer, sőt tíz- és tízezer embernek tud­nia kell? Ne feledjük, hogy anélkül nem lehetett az akciót végrehajtani, hogy ne figyelmeztették volna a ma­gyarokat már minimum hónapokkal előbb! De azt hiszem, praktikus szem­pontok miatt már az előző évben tudniok kellett, hogy’ a következő év nyarának végén, felszedve a földekből a termést, a betakarítás után jön az indulás napja. Minden törzsre kivetí­tették az előkészületek, majd az indu­lás idejét – attól függően, hogy az a törzs földrajzilag hol helyezkedett el. Gondolom, úgy volt a dolog értelem­szerű és gyakorlatias, ha először a leg­keletebbre élő magyar törzs indult el nyugat felé. Addig a másik hat törzs fegyveresei, a fejedelem figyelő tekin­tete előtt készenlétben álltak. Ha ke­letről – vagy’ bármelyik másik irányból – támadás érné a vonulókat, azonnal le kell csapniok. De ez az „azonnal” ne tévesszen meg senkit – az ősi szokás szerint egymástól több napi járóföldre élő (hogy egymás legelő területeit ne zavaiják) törzsek között feszes kom­munikációra volt szükség, ha .gyors segítséget akartak hozni a bajbajutot­taknak.

Az elsőnek felkerekedő, leginkább keleten élő törzs fegyveres harcosai is készenlétben álltak. Mintegy utóvéd­ként védelmezték a vonulókat. Amennyire ez ma tudható, végső so­ron nem érte támadás az elvonulókat, a költözködőket. Hiszen a besenyők, ha meg is tudták már jó előre, mik a „mogyeriek” szándékai, saját érde­kükben sem akarták azt megakadá­lyozni. Ők inkább elégedetten dör­zsölhették össze a kezüket, hiszen harc
nélkül nyertek egy hatalmas és életre alkalmas területet. Egy ideig nyugtuk lehetett, hogy beköltöznek a magyarok helyére. A nyomukban járó vad úzoktól – mint később kiderült – vagy százhúsz év nyugalmat nyertek ezáltal. Más kérdés, hogy a besenyők később – amikor a magyarok már szervezett államban éltek – még mindig a no­mád portyázó életmódot erőltették, ami már nem illett bele saját környe­zetükbe sem. Hiszen ott is kialakultak az erősödő államszervezetek. A bese­nyők végül is nem keleti barbár no­mád szomszédaikkal, hanem az oro­szokkal és más ottani erős népekkel, államokkal tűztek össze, meg is itták a levét.

Nem tudjuk, vajon a magyarok „felégetett földet” hagytak-e maguk mögött? Nem hiszem, hogy így tettek volna. Túlságosan erős volt bennük a természet öntudatlan szeretete. A po­gány istenek sem örültek volna, ha kivágják a gyümölcsfákat, a szőlőtő­kéket, egész ültetvényeket. A földet, a füves legelőket nem vihették maguk­kal, de nem is sajnálták otthagyni. Egyfelől tudták, hogy ezt a füvet ezen­túl más népek lovai és marhái legelik le, másfelől meg arra számítottak, hogy az új hazában is megtalálják mindezt, sőt remélhetőleg többet, jobbat, szebbet is.

Biztosan voltak olyanok, akik meg­siratták az ottani tájakat. Az ismerős folyópartot, a tavat, a ligetes erdőt. Ahol gyermekkorukban játszottak, ahol később a marhákat, juhokat őriz­ték, ahol a lovakat legeltették. A ka­rámot, amely oly ismerősen simult már a szemükbe, hisz ott volt mindig, mióta csak emlékeznek rá. A félig földbevájt házat, a sövénykerítéses udvart a röfögő disznókkal, káráló tyúkokkal. A megszokott levegőt, a szelet, a földet. Hiszen addig az volt a hazájuk.

Ugyanakkor ne misztifikáljuk el a dolgot: a sztyeppén lakni lehetett, so­kan szerették is, másfajta életet nem ismertek, hát ezt szerették. De úgy hiszem, mindenkiben egyszerre mo­corgóit a nyugtalanság, a félelem is az új tájtól – meg ott lapult a remény, hogy legalább annyi jót találnak majd az új hazában is, amennyit itt kaphat­tak. Senki fejében nem volt ott az a szó, hogy „Magyarország” – mivel­hogy legjobb tudomásunk szerint az „ország” szó és fogalom sem létezett akkor a magyar fejekben. Ők maguk „megyeriek” vagy „mogyerek” voltak, annak vallották magukat. Ha megje­lentek valahol, mindenütt az „ungar” vagy „venger” szavakból képezték ne­vüket. Onogurok voltak ők akkor is, török-türkök voltak ám mindig – an­nak ellenére, hogy a mai nyelvészek esküsznek kedvenc tárgyuk finnugor voltára.

A költözést megszervezték. Más­képpen el sem képzelhető. Legkésőbb kora tavasszal már tudniok kellett ró­la, hogy a nyár végén elmehessenek. De mint láttuk, az előző nyáron Pan­nóniába küldött sereg már ott is ma­radt a Felső-Tisza vidékén az^al a szándékkal, hogy ott fog áttelelni. Ez egyben azt is jelenti, hogy a sereg itt­hon maradt családtagjainak, a felesé­geknek, szülőknek mondani kellett valamit. Nem mondhatták azt, hogy az a portyára, hadjáratra küldött több ezer fős csapat az utolsó szál emberig odaveszett. Meg kellett hát mondaniok egyszerre mindenkinek, azok miért nem jöttek vissza?

Tudható volt tehát jó előre, mire készülnek. De az előkészületeknek számos, sok időt követelő fajtája is volt, ezeken is túl kellett esni. Például
a szekerek készítése. Rengeteg olyan javai voltak cgy-egy törzsnek, amelyet csak kocsin lehetett elszállítani. Akko­riban a pusztai lovas népeknél elkép­zelhetetlen lett volna, hogy kocsiba lovat fogjanak – ide csak marhák, ál­talában ökrök jöttek számításba. Te­hát kettő vagy a nehezebb terepen négy ökörre lehetett számítani egy kocsit. Alaposan meggondolták, hogy arra mit raknak. Végső soron minden méretesebb tárgyat oda kellett tenniök, ami nem fért egy ló hátán a lovas nyerge mögött. Vajköpülőtől kezdve kerti szerszámokig, agyagból égetett edényektől fémfazekakig, üs­tökig volt ott minden. Tartalék fegyve­rek és más eszközök, lószerszámok, házi bútorok és konyhai edényzet, az állattenyésztésben szükséges sajtárok és ki tudja még, mennyi darab? (Hi­szen ha mi manapság költözünk, ak­kor csodálkozunk csak igazán, mennyi tárgyat őrizgetünk lakásunkban. Őse­inknek ennél biztosan sokkal keve­sebb volt, de azért az sem lehetett ke­vés. Az ő viszonyaik között ezek moz­gatása, elszállítása, ráadásul több mint ezer kilométerre igen nagy fel­adat lehetett.)

Tegyünk itt fel egy csiklandós kér­dést: kik jöttek be akkor?

Már leírtam néhány forrásból eredő közlést, amely szerint például jöttek… oroszok is. Nem zárható ki a dolog. De hogyan kerültek be a honfoglaló csa­patba idegenek? És ha bekerültek, vajon csak oroszok lettek volna közöt­tük, mások nem? A dolgot érdemes közelebbről megnézni. Az orosz jöve­vények ügye közben felvet egy másik kérdést is: merre jöttek a honfoglaló magyarok?

Azt persze ne úgy képzeljük el, hogy a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppékról nyugat felé vonuló ma­gyarok megálltak Kijevnél és a sok asszonnyal, gyerekkel, ezernyi kocsi­val és mindenféle cókmókkal megra­kodott emberek csatáztak, Kijevet be­vették stb. Két dologról kell itt szót ejteni.

Az egyik, hogy feltehetően csak egy nagyobb csapat fegyveres férfi ment Kijev irányába, azok ott harcokba is keveredtek. Nem kizárt, hogy őseink nem akarták üres kézzel elhagyni ezt a vidéket, kerestek és találtak egy gaz­dagnak mondható várost, amit még kifoszthatnak… Ebben az esetben a fegyveres harcosoktól védelmezett bevándorló karaván – legalább ötven­ezer asszony és gyerek meg öreg, bár a létszámot nem ismerjük, de az összes honfoglaló magyar száma a mai kuta­tók visszamenőleges becslései szerint valahol a 100 és a 200 ezer között le­hetett – külön vonult.

Ehhez elég egy pillantást vetni a térképekre.

A magyarok a Dnyeszter környékén éltek, elsősorban a mai nagy ukrajnai folyótól nyugatra és délnyugatra, le egészen az Al-Dunáig. Az általuk „la­kott” terület, vagyis ahogyan akkor mondták, a „szálláshelyek” láncolata a mai Ogyessza városától fel északra húzódott. Ne tévesszen meg senkit az ott látható nagy víztükör – a Kremencsuki-víztározó akkoriban természetesen nem létezett, lévén modem, mesterséges alkotás. Aztán a mai Moldova területének déli részét magában foglalva terjedt kicsit nyu­gatra, majd ment le délre az említett Dunáig. A dél-délkeleti határt mind­végig a Fekete-tenger jelentette.

Nos, Kijev ehhez képest légvonal­ban 500 kilométerre van! A terepen ahhoz, hogy valaki az Al-Dunától a mai ukrán fővárosba érjen, minimum
800 kilométert kéne megtennie lóhá­ton, vagy gyalog, vagy ökröktől vonta­tott, roppant lassan haladó szekéren.

Ugyanakkor az említett terület kö­zépső részétől a nyílegyenesen nyu­gatra haladóknak nem többet, mint csak 200 kilométert (légvonalban – a terepen mondjuk 300-350-et) kellett megtenniök, hogy elérjék a Kárpáto­kat. Miért mentek hát a magyarok a sokkal hosszabb kerülő úton, ráadásul olyan területen át, ahol biztosan szá­míthattak fegyveres összetűzésre?

Két magyarázatot tudunk adni – de nem tudjuk, melyik volt az igazi és voltaképpen hogyan is történt a dolog. Az egyik: mint föntebb sugalltam, a magyarok két csoportra oszlottak. Egy kisebb, talán csak 4-5 ezer fős katonai különítmény ment északra, Kijev felé. Ennyi ember akkoriban komoly had­erőnek számított, ötezer gyakorlott, edzett lovas katonával háborúkat lehe­tett nyerni. Ők tehát harcoltak az oro­szokkal, de nőik, gyermekeik és holmijaik nélkül. Azok ezenközben már északnyugat felé haladtak.

Minden jel arra mutat, hogy az el­lenséges bolgárok („nándorok”) föld­jét messze el akarták kerülni, ezért ment a másik csapat is fel a Dnyeszter mentén északnyugati irányban. A két csapat, a fegyveres kijevi hódítók és a délkelet felől igyekvő többiek találkoz­tak a Kárpátok északkeleti lejtői előtt. Erre valahol a mai Ivano-Frankivszk környékén kerülhetett sor, amely per­sze akkoriban még nem létezett.

A másik lehetséges változat: 895 tavaszán és nyarán a sokat vándorló magyar törzsek magja és a lovak ezreit terelgető pásztoraink éppen Etelköz északi részén voltak. Ott volt a legtöbb ló, ott volt a hét plusz egy törzs közül három vagy négy. így értelemszerűen onnan „startoltak”, amikor eljött az idő. Ezért mentek volna annyira északra.

De ha jobban belegondolunk, van egy harmadik lehetséges magyarázat is. Béla király jegyzője, Anonymus és mások is tévedhettek, hiszen száza­dokkal később hallomásból jegyezték fel a régmúlt eseményeit. Nos, ők már ott is tévednek, amikor azt állítják, hogy a magyarok a honfoglaláshoz a Volga folyótól indultak el, aztán Kijev előtt még Szuzdalban is megfordultak, ami pedig Moszkvától északkeletre található! Ez így teljesen értelmetlen. Minden valószínűség szerint ha volt is ilyen – semmivel sem indokolt! – oroszországi hadjáratuk a magyarok­nak Álmos idején, annak talán semmi köze sem volt a honfoglaláshoz, azzal időben nem esett egybe, azt több évvel megelőzte. Csak a későbbi krónikások agyában mosódtak össze a dolgok…?

Szinte természetes dolog, hogy a magyarok között nem csak magyarok voltak.

Hanem akadtak ott például még… kazárok is!

Igen, az egykori elnyomók. Mert hi­szen ahol él mondjuk száz- százötvenezer ember, ott már akadnak köztük idegenek vagy majdnem- idegenek is. Először is ott vannak a rabok, a rabszolgák, akiket a magya­rok szedtek össze különféle kóborlása­ik, portyázásaik során. Nem minden rabot adtak el, a tehetősebb vitézek, családosok gondoltak szeretteikre is. Némelyik gyerek nyugaton rabolt kis­gyereket kapott játszótársul. Mások egyszerűen tulajdonosaik nyakán ma­radtak, mert valamilyen „hibájuk” miatt egyetlen rabszolga-kereskedő sem vette meg őket. Ezek között na­gyon sok különféle nemzetiségű sze­mély akadhatott. Volt, aki számára ez
a költözés nagy reményekkel járt – hiszen nyugat felé mentek, oda, ahon­nan őt korábban elrabolták! Avarok, „osztrákok”, frankok, morvák és más szlávok is voltak közöttük minden bi­zonnyal.

De a kazárok között is akadhattak renegátok, szökevények, benősülők, átállók. A kazár birodalom már ha­nyatlóban volt, vagy szinte meg is semmisült, mire a magyarok jó pár évtizeddel korábban fejedelmet vá­lasztottak maguknak és külön úton kezdtek járni.

Béla király jegyzője nem is tagad­hatná, hogy háromszáz évvel az ese­mények után „regényes történelmet” írt. A műfajjal minden bizonnyal Pá­rizsban ismerkedett meg ez az úr és bár névtelen akart maradni, mára sejthető, hogy III. Béla király környe­zetében élt, egyházi személy volt. Sok regényes és nem létező elemet is bele­dolgozott a krónikába, a műfaj szabá­lyainak megfelelően tette azt olvas­mányossá a korabeli olvasók számára. Mindez persze arra utal, hogy ne fo­gadjunk el mindent, amit írt.

írásának egyik részben, ahol már arról írt, hogy a magyar törzsek és nemzetségek hogyan foglalták el az új országot, nevekkel is operál. Kár, hogy – mint később bebizonyosodott – az ő idejében élő és még úgymond „frissen emlékező” urak saját elbeszéléseit is készpénznek vette, akik őseikről regél­tek. Olykor sima pletykákat is beépí­tett, mint azt a következő idézetből is látni fogják. így aztán a valós adatok mellé hamisak is becsúsztak. De min­ket csak egy megjegyzése érdekel, amelynek odahelyezése nem állhatott senki érdekében és így remélhető, hogy az valós dologra utal. Idézem:

„A Maros folyótól a Szamos folyóig Marót vezér foglalta el, kinek az uno­káját a magyarok Mén-Marótnak mondták, mégpedig azért, mert több asszonya volt. Ezt a földet az a népség lakta, melyet kozárnak mondanak”. A kozár = kazár képlet nagyon is való­színű. Vagyis ha a két folyó közébe a „magyaroknak” nevezett kazárok ér­keztek, akkor nem is lehettek kevesen, legalább pár ezer főről lehet szó!

Anonymus görcsösen ragaszkodik a kijevi verzióhoz, még beépíti a törté­netbe a hét kun vezért is, akik először a magyarok ellen küzdöttek, aztán átálltak, sőt az oroszok is meghódol­tak és rengeteg adót fizettek a magya­roknak, majd élelemmel látták el őket és több ezer parasztot is küldtek, akik elvezették őket a „hungi” vidékre. Ez nyilván a mai Nyugat-Ukrajna Ung vidéke, vagyis a Kárpátalja volt.

Felmerül a kérdés: a magyarok ma­guktól nem találtak volna el a Kárpá­tokig, Anonymus azt sugallja, hogy bizony nem, utat kellett nekik taposni és orosz íjászok és parasztok, valamint élelmiszersegély nélkül talán el sem jutottak volna oda. Ne feledjük, Euró­pának ezen részeit – de Nyugat- Európát is! – egészen a középkor vé­géig igen kiterjedt erdőségek borítot­ták. Közép-Európában az 1400-as években akkora erdők voltak, hogy azokban több száz kilométert lehetett utazni (ha akadt út) megszakítás nél­kül úgy, hogy az ember még egy tisz­tást sem látott. Ötszáz évvel korábban még több erdő lehetett!

Béla király regényes fantáziájú jegyzője úgy vélte, háromezer fejszés parasztnak kellett utat csinálnia ah­hoz, hogy a magyarok menete elérhes­se a hegységet. („Akkor Halics vezére elrendelte, hogy kétezer nyilas és há­romezer paraszt jáijon előttük, s a Havas-erdőn át a hungi határig utat készítsen nekik.”) Csak hogy ne legye­
nek gondjaink a későbbiekben Haliccsal – ez nem volt más, mint a későbbi Galícia (nagyjából).

Anonymusnál nem jelenik meg a Vereckei-hágó neve, de az nagyon is elfogadott és sokszor emlegetett név. Ha őseink valóban Halics-Galícia fe­lől, tehát Kijev irányából jöttek be a Keleti-Kárpátokon keresztül, (ame­lyek innen, Magyarországról nézve inkább észak-keletiek) akkor ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.

Tehát jöttek velük oroszok is. Szö­kött parasztok, néhány fiatal, kaland­vágyó nemes úr, és ha igaz az egész kijevi háborús történet, akkor az otta­ni főemberek gyermekeit a magyarok túszként hurcolták magukkal, nehogy útközben bántódás élje őket. Ezeket a határról talán visszaküldték, talán nem. Sorsukról nem esik több szó.

Már volt róla szó, hogy a Feszty- körkép által sugallt mondanivaló több tekintetben hamis. Például abban, hogy míg a képen azt látjuk: a magya­rok harcok árán jutottak be a Vereckei-szoroson és meg kellett küzdeniök az elkeseredetten védekező szláv csapatokkal, akik közül sokan holtan maradtak a helyszínen, míg másokat elfogtak – erős a gyanúnk, és megalapozott is, hogy semmiféle el­lenállással nem találkoztak. Például azért sem, mert ez nem volt egy sűrűn lakott vidék. Másrészt pedig nem éltek itt olyan szervezett népek, amelyeknek tagjai erődítményrendszert építettek volna éppen a Vereckei-szorosban és éppen azokban az években. Arról nem is szólva, hogy a magyarok akkor már vagy száz éve ki-be jártak a Kárpáto­kon keresztül, ismerték hát a szoroso­kat, hágókat, utakat. Másik érv: min­dig előőrsöket küldtek, különösen az olyan kellemetlen helyeken, mint a hágók vagy a szorosok, ahol nagy volt a meglepetésszerű támadás esélye. De nem ott, nem akkor.

Ismeretes, hogy a morva állam még csekély szervezettségű volt akkoriban és nem is nagyon teijedt ki földrajzi­lag a Keleti-Kárpátoknak erre a vidé­kére. Itt már csak szórványosan éltek morvák. Tudjuk, hogy Erdély és az Alföld déli része a nándorok, azaz bol­gárok területének számított, de ez az ő középpontjuktól túlságosan és messze terült el, nem őrizték, helyőrségek, várak sem voltak, hiszen még a bolgá­rok sem alakították ki valódi, későbbi államukat.

A frankok pedig a Dunántúlon vol­tak otthon, nekik aztán végképpen semmi közük sem volt ahhoz, mi tör­ténik sok száz kilométerrel távolabb, a „barbárok” földjén. Merthogy a fran­kok a régi rómaiakhoz hasonlóan a „limes”, vagyis a Birodalom határát képező Duna folyóig voltak csak érde­keltek, ami azon kívül esett, csak any- nyiban számított, hogy nem jelent-e számukra veszélyt.

Nos, a magyar honfoglalás tényle­ges veszélyt jelentett számukra is, ahogyan minden olyan népre, amely a Kárpát-medencében élt a kilencedik század végén.

A mai történettudomány az összes segédtudományt, elsősorban a régé­szetet hívja segítségül, és azt állapítja meg, hogy a honfoglalás nem egyszer­re zajlott le, hanem több hullámban. Mint láttuk, egy tekintélyes létszámú, de nyilván csak férfiakból álló csapat már korábbról itt maradt. Más forrá­sok arra utalnak, hogy Kijev felől is előbb csak egy harcoló csapatrész jött és az igazi foglalás, amikor végérvé­nyesen bevonultak a nők, az öregek, a gyerekek és behozták az összes ingó vagyont – az talán évekig is eltartott!

Bár föntebb leírtuk, hogyan vándo­roltak el a törzsek minden javaikkal egyetemben – ez nem záija ki, hogy mindkét változat igaz volt, és egy idő­ben. Lehet, hogy a nyolc törzs nem egyszerre jött, hanem törzsenként in­dultak el, érkeztek meg, útközben pe­dig mindenfelé fegyveres lovaskato­nák kísérték őket. Amikor célba ért egy csoport, azt itthon letelepítették, majd elindultak a következő törzsért.

Ebben az is szerepet játszik, hogy kimutatták: az Árpád (tehát már nem Álmos) által vezetett sereg legkésőbb 895 tavaszán jött át a Vereckei- hágón. Tehát szó sincs arról, hogy ak­kor jött volna be a teljes magyarság, egy időben, egy helyen és együtt. Bi­zony úgy tűnik, hogy Álmos valóban nem jutott el a mai Magyarország te­rületére. Ő egy másik alkalommal Er­dély felé ment, de eljött a rituális gyil­kosság, szakrális befejezés ideje. Több forrás említi, némelyik csak mintegy teljesen mellékesen, hogy neki nem adatott meg a honfoglalás, neki meg kellett halnia.

Egy biztos: a legenda mégsem telje­sen igaz, mert Álmos igenis átvezette a magyarokat a Kárpátokon, tehát a történelmi Magyarország területére eljutott (csak nem a mai, kisebb or­szág területére). A „szent fejedelem” sorsa ekkor beteljesedett. Több régi krónika szerint a fejedelem szakrális feláldozására, halálára Erdélyben ke­rült sor. Alattvalói olybá vették, hogy ezzel a nagy tettel – új hazába vezette a magyarokat – karizmája elszállt, varázsereje véget ért. Többé hát nem volt rá szükség. Szerencsére ott volt a fia, Árpád, maga sem túl fiatal ember már, és „tartaléknak” ott volt Levente, Árpád fia, azaz Álmos unokája. Min­den jel arra mutatott hát, hogy harcra és vezetésre termett férfiak állnak majd az élem – Álmos tragikus távo­zása után is.

Mindazonáltal nem zárhatjuk ki, hogy Álmossal valamilyen betegség végzett és csak később rakódott rá élettörténetére ez a rituális máz, ez a „feláldozásos sztori”. A krónikák közül nem mindegyik említi egyáltalán Ál­mosnak az efféle halálát, az egykori szerzők simán átlépnek rajta. Mint például a Zágrábi Krónika, amely a magyar fejedelmi hatalom keletkezé­sét szinte lihegő futással, távirati stí­lusban így foglalja össze:

„E népnek több vezére volt, de ezek közül végül is egyet választottak feje­delemmé, talán nemessége és erényei miatt, akit Álmosnak neveztek. Ezt követte a fejedelemségben fia, akit Árpádnak hívtak.” Kész, ennyi.

Említettük a honfoglalás régészeti bizonyítékait. Egyes keleti krónikások szerint valóságos kataklizma zajlott le akkortájt, az arabok elverték az úzokat, akik a kazárokkal közösen az­tán a besenyők ellen fordultak. Azok meg a magyarokra támadtak akkor, amikor a fősereg és az első egy vagy két törzs már átjött a Kárpátokon, de a többi még ott volt Etelközben, persze a szokásosnál gyengébb fegyveres vé­delem alatt. Többen szinte máig hitelt adnak annak a verziónak, hogy végül is a hátramaradott, késlekedő magya­rokat, főleg az asszonyokat és gyere­keket felkoncolták az ellenséges bese­nyők, akik pedig mégis nyugat felé menekültek, azokat a magyarokra szintén okkal haragvó bolgárok tá­madták meg útközben.

Ez a kép azt sugallja, hogy szinte senki sem menekült meg, és a honfog­laló magyarok gyakorlatilag nők nél­kül maradtak az új hazában. A másik dolog, amit ez a változat sejtet: a ma­
gyarok tönkrevert had maradványa­ként, mindenüket elvesztve, rongyos koldusok vert seregeként futottak be a Kárpátok hágóiba, maguk mögött hagyva egy szörnyű tragédiát, amely­ben odaveszett az akkor létező ma­gyarságnak talán a háromnegyede is…!

Ám a régészet ellentmond ennek a tragikus képnek. Mi több, a króniká­sok sem emlékeznek meg efféle ka­tasztrófáról. Csatározások persze vol­tak az Etelközben, oda is vesztek ma­gyarok, férfiak és nők vegyesen, de a csapás nem öltött katasztrofális mére­teket. Az egyik nagy bűnös ebben a mindent elhívó, majd azt tényként lejegyző Konstantin császár, ő írta le ugy anis ezeket a rettenetes képeket. A későbbi magyar krónikások erről nem tesznek említést, sőt éppen ellenkező­leg, írnak a férfiakkal együtt megérke­ző magyar asszonyokról és lányokról is.

A régészek ezer nyomát találták a nőknek. Hiszen ahol ilyen nagy tö­megben vonultak az emberek és or­vostudomány, gyógyítás szinte nem is volt, hát minden nap születtek gyere­kek és minden nap haltak meg embe­rek. A hágóktól nyugatra, a mai Kár­pátalján és Erdélyben is találtak szá­mos honfoglalás-kori temetőt. Néme­lyiknek a körülményei arra vallanak, hogy siettében és spontán módon jöt­tek létre – vagyis a vonuló magyar­ságnak egy délutánon kellett eltemet­nie halottak, hisz másnap hajnalban indultak tovább. Ennek ellenére ugyanis bizonyítható, hogy a feltárt sírokban nyugvó nők ugyanahhoz a népességhez tartoznak, mint a közel­ben, vagy mellettük, vagy abból a kor­ból származó, de másutt lévő teme­tőkben talált férfiak. Az ékszereik mo­tívumai, egyéb díszítő elemek, de em­bertani felépítésük is arra vall, hogy ők ott és akkor együtt érkeztek, együtt haltak.

Ettől függetlenül nem hunyhatjuk be a szemünket afölött, hogy nagy volt a veszteség, hiszen lényegében egy kis népről volt szó. Akadtak biztosan egész nemzetségek, amelyek szinte teljesen odavesztek, kihaltak – de megmaradtak a törzsek, minden törzsből voltak még sokan, amit az is bizonyít, hogy ismeijük letelepedésük rendjét, a törzsek és vezérei nevét is.

A honfoglalás nem egyetlen ese­mény volt és nem egyetlen évben tör­tént. Az más kérdés, hogy később, amikor annak ezredik évfordulóját ünnepelték, szervezési okokból a valós 895 helyett – mivel nem készültek rá fel időben – az évfordulót áttették (i)896-ra és a világ máig azt hiszi, hogy a magyarok ebben a 896-os év­ben jöttek be a mai Magyarországra.

Ez többszörösen sem igaz, mint lát­tuk. Itt voltak már korábban sokszor, talán olyanok is akadtak, akik elsza­kadva a többiektől letelepedtek csak úgy „maszek” alapon, spontán, mond­juk egy jó házasság révén. Aztán jöttek a csapatok, és nem mentek haza, az­tán jöttek az újabb csapatok és kezd­tek áramlani a törzsek – egyszóval ez egy több évig tartó folyamat volt.

Aminthogy az ország belakása is.

Az első időkben a magyarok min­denáron Erdély megszállására töre­kedtek, és nem véletlenül. Itt voltak ugyanis a sóbányák, amelyek egyfelől a pusztákon sokszor nélkülözni kény­szerült drága sót biztosították a ma­gyaroknak, másfelől a nemzetközi ke­reskedelemben is értékes áru volt. Jó árat kaphattak érte.

Erdélyben még bolgárok éltek, aminthogy a Tisza-vidéken is. Érdekes módon ezek az emberek nem távoztak
el a magyarok beköszöntével – talán abban reménykedtek, hogy átmennek csupán, és soha többé nem látják őket? De hát tudjuk, ez nem „átmenő forgalom” volt, a jövevények nem vándoroltak tovább, ottmaradtak a következő évben, meg az utána követ­kezőben is. A helységnevek arra mu­tatnak, hogy a szláv eredetű lakosság nagyobb része a helyén maradt.

Összességében legalább öt évig tar­tott hát az ország belakása. A Dunán­túl elfoglalását egy történelmi, hadá­szati esemény is siettette. 899-ben a már említett Arnulf keleti frank ural­kodó háborúba keveredett itáliai ve- télytársával, Berengárral. Hogy le­győzhesse, a már többször bevált re­cepthez folyamodott: segítségül hívta a magyarokat. Ők meg, ahogyan szin­tén szokás volt már náluk – azon a nyáron ki is mentek egy nagy csapat­tal harcolni és rabolni Itáliába, őse­inknek nem igazán jelentett gondot az átkelés az Alpokon, és a Pó síkságon vívott harcoktól sem rettentek meg. Mivel jó volt a zsákmány és arrafelé melegebb volt az idő, hát haza sem jöttek télre! Ott maradtak és akkor is harcoltak. Miközben odakünn voltak, Amulf király meghalt. A magyarok ezt a helyzetet használták ki. Pannóniát, vagyis a Dunántúlt már régen kinéz­ték maguknak. Úgy vélték, a Dunától nyugatra eső területek is jól jönnének nekik, hisz azok szervesen tartoznak ahhoz a földhöz, amit meghódítottak.

így aztán az Itáliából hazaérő ma­gyar csapatok – kiket keletről az itt­hon maradottak támogattak – egysze­rűen elfoglalták a Dunántúlt is. Most már, hogy Arnulf eltávozott az élők sorából, nem kellett attól tartani, hogy bárki frank megakadályozhatja az amúgy is távoli, gyengén védett keleti terület elfoglalását. A frankok számára a Dunántúl csak egy volt a sok tarto­mány közül és éppen abban a helyzet­ben, amikor a magyarok nagyon erő­sen jöttek haza Itáliából, hisz még Berengér hadait is elporolták, amikkel ők, a frankok nem bírtak el – hát jobbnak látták meghúzni magukat szép csöndben. Egy ideig valóban úgy tettek, mintha észre sem vették volna a veszteséget. Más kérdés, hogy bizto­san megvolt a véleményük az álnok magyarokról, a hálátlan zsoldosokról, akik „gazdájuk” ellen fordultak az arra alkalmas pillanatban…

Még ugyanabban a 900. évben megszállták különben a morvákhoz tartozó felső-magyarországi, nyugati területeket is. Vagyis a mai szlovákiai Nyitra környékét. A morvák is éppen olyan rossz helyzetben voltak akkor, mint a frankok, hát a magyarok ott se leltek komolyabb ellenállásra.

A mai történettudomány a 900-as évet tartja a honfoglalás befejező, utolsó évének – ekkor már a később „történelminek” nevezett Magyaror­szág egész területe Árpád és társai kezében volt. Igazából azért az ország nyugati részében még nagyon kevés magyar élt, erre pár évet várni kellett. A Morva Fejedelemség nem hagyta annyiban a dolgot, és támadni^ kezdte a magyarokat. Bár ne tette volna! – mármint a saját szempontjából. Mert hát a magyarok 902-ben keményen visszaütöttek. Egyetlen hadjárattal gyakorlatilag szétverték az egész feje­delemséget. Akkor aztán Nyugat- Magyarországra is kezdtek beköltözni az új lakók.

Felmerül a kérdés: hányán élhettek itt akkor, kik voltak ők, és hányán le­hettek a frissiben érkezett új lakók?

A többségükben avarok és szlávok (dunai szlovének, morvák, bolgárok, fehérhorvátok) összesen sem lehettek
többen 200 ezernél. Hogy a magyarok hányán lehettek, arra nézve megosz­lanak a vélemények. Már említettük, hogy 100 és 200 ezer között lehettek azok, akik élve beértek a hágókon a biztonságot jelentő, immár magyar földre. Mások abból következtetnek, hogy a külföldi források 20 ezer lovas­ról írnak, márpedig sajátos kalkuláci­ók szerint minden lovas katonához legalább 20-25 civilt számítanak hoz­zá abban az időben. Ez nekünk túl soknak tűnik, hiszen ily módon a ma­gyarok minimum 400, maximum 500 ezren lehettek volna! És csak 20 ezer katonájuk volt, akkor a többiek kik voltak? Minden egyes katonakorú férfi húsz-huszonöt civilt „hurcolt” volna magával, kik lehettek ezek? A felesé­gek, családtagok, rabszolgák, öre­gek…? Sokkal valósabbnak tűnik a 200 ezres létszám még akkor is, ha valóban 20 ezer lovast tudtak kiállíta­ni bármelyik órában.

Az is érdekes kérdés, hogy a beren­dezkedés első éveiben, vagy akár évti­zedeiben hogyan jöttek ki a magyarok az itt talált és értelemszerűen legyő­zött, behódoltatott lakossággal?

A szlávok nem menekültek el. A megmaradt szlávosan hangzó hely­ségnevek azt bizonyítják, hogy ők itt éltek továbbra is, sőt a magyarok fo­gadták el az ő régebbi keltezésű elne­vezéseiket (Csongrád, Visegrád stb.). A szlávok nem annyira, de az avarok, akik kisebb csoportokban élhettek, idővel egyszerűen beolvadtak a meg­szállókba. Nincs kizárva, hogy a ked­ves olvasó vérében is csörgedezik avar vér, szláv meg szinte mindenkiében, hiszen az együttélés immár ezer éve tart.

Van egy elmélet, amely szerint „ket­tős honfoglalás” történt, az elsőre több mint kétszáz évvel korábban került volna sor! 670 körül a Kárpát­medencébe beköltözött második avar népcsoport – az elmélet hirdetői sze­rint – voltaképpen magyar-avarokból állott, akik türk rokonságuk révén iga­zából magyarul beszéltek és csoportja­ik még megérték a 9. század végén érkező valódi magyarokat. Ám tudo­mányos elemzés után ez az elmélet száz sebből vérzik, helyessége egyálta­lán nem valószínű.

Annyi bizonyos, hogy a helyben ta­lált lakosság döntő többsége ilyen vagy olyan formában beolvadt, meg­tanulta a nyelvet, később már vegyes házasságok is keletkeztek, hát elkerül­hetetlen volt az egységesülés. Ahogyan Ady Endre írta volt:

Kit magyarrá tett értelem,

Parancs, sors, szándék, alkalom.

– az magyarrá lett, bár nemegyszer nyilván akarata ellenére történt a do­log.

Hogyan éltek őseink, miután lete­lepedtek ezen a földön? Semmi esetre sem úgy, ahogyan azt a 19. századi romantikus-nemzeti – és ezért persze hamis – elméletek úgymond „megál­lapították”. A tudományos ásatások akkoriban még igen ritkák voltak, ezért a tényekkel nem sokat kellett törődniök az akkori történészeknek. Ők hát azt állították, hogy őseink job­bára állattenyészőt pásztorok és kato­nák voltak, a férfiak fő foglalkozása a fegyverforgatás, a vitézkedés volt… Hogy ebből hogyan lehetett volna megélni a 9. és a 10. században, azon senki sem töprengett el. Illetve talál­tak egy kisegítő elméletet: mivel a ma­gyarok nem foglalkoztak olyan alantas és számukra teljesen ismeretlen dol­gokkal, mint a földnek az ő túrása, művelése, hát azt idegen eredetű szol­gáikra bízták.

Nos, ez alapjaiban hamis elmélet.

Mint már láttuk: a magyarok már Levédiában is – és Etelközben aztán még inkább – foglalkoztak földműve­léssel és kertjeik is voltak. Termesztet­tek gabonát és kertjeikben gyümöl­csöt, zöldséget, szőlőt és bort is. Igenis bizonyítékaink vannak arra, hogy már sok a száz évvel azelőtt, hogy Magyar­országra jöttek, szorgosan művelték a földet.

De hát ne feledjük, az 1896-os ha­talmas ünnepségek, a magyarság itt­létének ezer éves évfordulóján még szépen hangzottak az olyan állítások, hogy őseink elsősorban vitéz katonák voltak, akik nem kereskedtek, nem dolgoztak a földön, egyáltalán, semmit sem csináltak, mert ők bizony urak voltak… Akik ezt hirdették, azok per­sze maguk tényleg ilyenek voltak a 19. és a 20. században is. De ez olyan messze esik az igazságtól, mint Vác Fokvárostól.

Teljesen természetes, hogy a ma­gyarok nem változtattak korábbi életmódjukon, foglalatosságaikon. Vagyis a Kárpátoktól nyugatra is azt tették, amit a Kárpátoktól keletre mű­veltek valamivel korábban. Az állatte­nyésztés és -tartás sohasem volt csak egyetlen foglalkozásuk. Sőt, mivel az új hazában kevesebb legeltető terület állt rendelkezésre – hol voltak már a végtelen füves sztyeppék, talán csak az idősebbek álmaiban jöttek elő…! – hát törvényszerűen másféle életmódra is át lehetett, vagy éppen kellett térni. A letelepedett állattenyésztés ideje jött el. Persze sokat segített az, hogy a he­lyi szláv lakosság meg már régóta szakemberként művelte a földet, és így minden adva volt ahhoz, hogy a magyarok itt is folytassák a szűzföldek feltörését, a növénytermesztést.

A házak, amelyekben laktak, azok is jellegzetes korabeli kelet-európai épít­mények voltak. Négyzet-alapú, egy­másfél méterig a földbe mélyített, ma­ximum 4×4 méteres, vagy ennél ki­sebb házak voltak. Lakóik a déli olda­lon hagytak ajtót és földbe vájt lép­csőn mentek be az építménybe. Volt benne agyagból tapasztott kemence, olykor középen egy nyílt tűzhely is. A tetőt zsúppal, náddal fedték, a szegé­nyebbek… gazzal. Se kémény, se ablak nem volt, a füst arra ment ki, amerre „látott”, nyílást talált, legtöbbször az ajtó tetejénél. Persze csak télen, akkor is a hidegebb hetekben laktak ezek­ben, amúgy kora tavasztól késő őszig a kellemesebb sátrakban éltek, ott a házak mellett. Volt hát „nyaralójuk” és „téli házuk”. Akik kint a pusztán télen is őrizték ridegen tartott állataikat, azok bizony még télen is sátrakban éltek.

így éltek az emberek – de hogyan élt a társadalom?

Még mindig törzsi és nemzetségi rendszerben, felosztásban. A törzs számos nemzetséget foglalt magában. A törzsek az ország egy-egy nagy terü­letén telepedtek le, ahogyan azt az osztozásnál kapták. A törzseken belül voltak a nemzetségek és minden férfi tudta, hogy melyik nemzetségben kitől származik, ezért gyakran úgy if mu­tatkoztak be: X. vagyok az Y. nemzet­ségből, vagy „Y. fia X.” – hangzott el egy bemutatkozás (később ebből lett a vezetéknév, vagyis családnév, amelyet a magyarok a kínaiakhoz és japánok­hoz hasonlatosan a személynév elé tesznek, hisz így logikusabb.)

Akkor még nem tudhatták az em­berek, hogy ennek a felosztásnak ha­marosan vége lesz. A fejedelem és ud­vartartása kinövi a törzsi kereteket, aminthogy átlépnek a törzsfőkön is, már nem ők lesznek a legfontosabbak, mint egykor, valaha. Hogy lesz egy
államszervezet és annak működése anakronisztikussá teszi és elsorvasztja a törzsi hatalmat, teljesen.

Ráadásul a kazár nyomásra egykor bevezetett két fejedelmes rendszernek már ekkor sem volt nyoma:, nem volt „kende” és nem volt többé „gyula” sem – csak egy fejedelem volt, Árpád, aki teljhatalommal rendelkezett. És ő is egyre kevésbé vette figyelembe a törzsfőnökök szavát, akaratát, szán­dékait.