Skip to content

Tarján Gábor – Mindennapi hagyomány

Találatok: 172

365

Mindennapi hagyomány

TARJÁN GÁBOR

Néprajzi ismeretek mai használatra

Lektorálta

Andrásfalvy Bertalan
Báthory János
Zelnik József

Rajzolta

Szatyor Győző

© Tarján Gábor, 1983

ETO 392 (439)

ISBN 963 231 627 4

„A természet hálója hatalmas: bár ritka szövésű, rajt át nem hatolhatsz…”

Lao Ce: Tao Te ring

A népi kultúrák jelene és jövője

Egy ősi perui kerámián, egy proto-chimu stílusban készült edényen félelmetes láto­más képe maradt ránk: a köszörükövek szétzúzzák az embereket, a tyúkok levág­ják gazdáikat, a fazekak megfőzik, a serpe­nyők megsütik használóikat. A „tárgyak lázadása” mítoszának képi megfogalmazá­sa a világ számos pontján ismert. A hiede­lem lényege, hogy az emberek által létreho­zott tárgyak, a megszelídített állatok egy­szer fellázadnak leigázóik ellen, és végül elpusztítják alkotóikat. Volt idő, amikor ez megtörtént – szól a monda -, egyszer majd újra megismétlődik.

Korunk emberét gondolkodóba ejthetik az említett mítosz képei. Egyes jelenségek láttán, ha tekintetünket a jövőbe vetjük, aggasztó kilátások tárulnak szemünk elé. A nagyvárosok lassan ellenőrizhetetlen káosszá válnak, a közlekedés egyre irányít- hatatlanabb. Teljessé fokozódik a rabló­gazdálkodás az anyagokkal és az energiá­val, a Föld hulladékáilománya elképesztő méreteket ölt. Az iskolák és a nevelés álla­pota erősen zilált, a hagyományos kiskö­zösségek után a nukleáris család is felbom­lófélben van, a fejlettebb országok népese­dése mindinkább negatív tendenciájú. Ne­ves tudósok jövőkutatásai sem biztatnak túl sok jóval: a nyersanyagforrások kime­rülése, a túlnépesedés, a fejlett ipari orszá­gok okozta környezetszennyezés, valamint a különböző területek egyenlőtlen fejlődé­se miatt az emberiségre közeli katasztrófa

vár, ha mihamarabb nem változtatja meg a fejlődés irányát és ütemét.

Az emberek tudatában egyfajta „jövő­sokk” alakult ki, az alkalmazkodóképes­ség határai végesek, a felgyorsult életfor­mát nehéz követni. A gyermekkorban megszokott, mélyen gyökerező biztonság­érzetet megingatták a robbanásszerű vál­tozások, az élet felgyorsult üteme. Az egyén közvetlen környezete gyorsan cseré­lődő tárgyakkal, kapcsolatokkal, eszmék­kel telt meg, nincs már szinte semmi, ami­ben megkapaszkodhatna, otthonra lelne. A fogyasztás lett az egyetlen eszköz és cél az elgépiesedö, elsiváruló élet szinte min­den területén.

Levi-Strauss francia etnológus írja: „A modern ipari társadalom afelé tart, hogy az egyéneket kicserélhető atomokra redukálja, hogy egy központi és névtelen hatalom profitja érdekében kisajátítsa őket… A hagyományos társadalomban az egyes embernek megvolt az a pontos érzé­se, hogy mindenki értékes helyzettel ren­delkezik, mindenki kisközösségek soroza­tához tartozik, s ezek családi, foglalkozási, vallási, rendi szempontok alapján tagolód­nak. Általuk képes az ember magát má­soktól megkülönböztetni, általuk nyeri el azt az érzést, hogy pótolhatatlan funkciót tölt be…”

Nem csoda hát, hogy az utóbbi években világszerte megnőtt az érdeklődés a hagyo­mányos törzsi és népi kultúrák iránt, sokan

5

innen várják a különböző ártalmak orvos­lását, az otthonosabb környezet visszatéré­sét, a múlttal való folytonosság helyreállí­tását. Sokszor persze ez az érdeklődés nem jut túl a nosztalgikus múltkeresésen, a megszépítő messzeségbe veszett időszak emlékeinek idézgetésén, vagy a kiüresedett szabad időnek a hobbi tevékenységek pót­szereivel való megtöltésén.

Mivel mi sem függetleníthetjük magun­kat a külső tényezők erejétől, e világjelen­ségek valamilyen formában nálunk is Je­lentkeznek. A 70-es évek óta növekszik az érdeklődés az eltünedezőben levő paraszti múlt emlékei iránt, uniformizáltságtól való félelmünk jó ellenszerre talált a népi kis­mesterségek díszített tárgyaiban. Divat lett a mázas köcsögök, a rusztikus hímzések, a gyapjúszöttesek gyűjtése, valamint a táncházba járás, a szőni tanulás. Sokan menekülnek – legalább hétvégére – az el­néptelenedő falvakba, tanyákra a mono­

ton és természetidegen lakótelepi hétköz­napok után. E folyamat nálunk érthető módon összekapcsolódott és ellentétes irányban halad a hagyományos falusi élet­forma felbomlásával, a parasztságnak mint társadalmi osztálynak végleges fel­morzsolódásával.

E jelenségek az új helyzetben érzett gyö- kértelenségünket, a technizáltságtól való csömörünket bizonyítják, és ezért számos tévedés, félreértés tapad hozzájuk.

Ma már vitán felül áll, hogy a hagyomá­nyos népi kultúra számos tekintetben ér­tékhordozó. Az kevésbé egyértelmű, hogy mely területek tartalmazzák a minden idő­ben felhasználható elemeket, mi a haladó és a retrográd, hogyan lehet összeötvözni hagyományt és modern kultúrát. A népi kultúra szerkezete, felépítése, területei és a népművészet fogalma körül is számos tisz­tázatlanság van. Először ezekre a legfonto­sabb kérdésekre próbáljunk választ adni.

Hagyományőrző közösségek

A népi kultúra képviselője nálunk elsősor­ban a parasztság volt, de más rétegek (pásztorok, kézművesek, városi proletariá­tus stb.) részben vagy egészben szintén e kultúrában éltek. A hagyományos paraszti kultúra sok vonásban megegyezik az Európán kívüli népek törzsi kultúrájával. A két kultúra között a legfőbb hasonlóság a hagyomány osságban van. A törzsi kultú­ra azonban az egész nép közkincse (a leg­utóbbi időket nem számítva), az európai népek paraszti műveltsége viszont a fel­sőbb osztályok árnyékában élő „földalat­ti” kultúra. Az uralkodó kultúra mindig írásbeli, az alávetett nép müveltséganyaga viszont a szájhagyományban terjed és ma­rad fönn. Külső elemek csak a hagyomány szűrőjén keresztül érvényesülhetnek, a

rendszerbe nem illeszkedő jelenségek ki­hullanak a rostán. A több száz, több ezer éve érlelődő hagyományos kultúrák telje­sen letisztult alapformákat őriznek.

Természetesen minden nép elsősorban saját hagyományainak fenntartásához ra­gaszkodik, de az évszázados együttélés fo­lyamán számos ismeret kicserélődik a szomszédos népek között és a kultúra ré­szévé válik. Népi kultúránk finnugor ősré­tegére is sok néptől származó elem rakó­dott, amíg kialakult az a müveltséganyag, amit ma magyarnak tartunk.

A népi társadalmak legfontosabb egysé­ge a vérségi alapon szerveződött kisközös­ség. A család, a rokonság, a falu irányítja a viselkedést, a szokásokat, az erkölcsöt, ebből kilépni nem lehet. A közösséget szi­

6
gorúsága mellett a biztonságérzet is jellem­zi, a közös sors, érdekazonosság, az egy­másért való szolidaritás védelmet nyújt, sőt az egyéniség kibontakoztatásához te­ret, biztos alapot ad. Mai szemmel nézve talán szükek voltak a hagyományos falu mozgásterei, de emberméretük miatt a benne élők egy alapfokú mindenség közép­pontjában érezhették magukat. A kisebb közösségek (falu, kistáj) tágabb körökhöz

(népcsoport, nemzet) tartoztak, és a na­gyobb egységet a közös nyelv, történelem és az együvé tartozás tudata fogta össze. Mindezek együtt adták a közösség megtar­tó erejét, amely az ember számára az egyik legfontosabb támaszt jelentette és jelenti ma is.

Napjaink fontos problémáját, az elide­genedést csak új közösségek létrehozásával számolhatjuk fel.

A népi kultúra üzenetei

Az emberiség, fejlődésének korai szaka­szában szinte még együtt lélegzett környe­zetével, a legfontosabb törvényszerűsége­ket a természetből merítette. Tudása nem elvont tények, hanem gyakorlati tapaszta­latok és a hozzájuk tapadt szokások, szer­tartások formájában őrződött meg. A népi kultúrában ember és természet szerves kapcsolata sokáig fennmarad, és ez adja a népi tárgyi világban az anyag, a szerkezet és a funkció egységét. Az alkotás még fej­lettebb fokon sem különül el a társadalmi gyakorlat egyéb területeitől, a szokások­tól, rítusoktól, hiedelmektől. Ebben a szer­ves egységben létezik csak eredeti népmű­vészet, amely nem valami öncélú „művész­kedés” eredménye, hanem a kultúra többi területéhez sok szállal kötődő értékes alko­tás.

Sokan csak a díszített tárgyakat tartják népművészetnek, „népi díszítőművészet­ről” beszélnek, mintha a népi kultúra or­namentikát hordozó tárgyai csak a parasz­ti díszitökedv ünnepi megnyilvánulásai lennének, és a mindennapi élet használati tárgyai nem hordoznának esztétikai érté­ket. Több szempontból is téves az ilyen felfogás. Elsősorban azért, mert a díszítés a népi kultúrában nemcsak a szépség ked­véért születik, hanem jelentése van, jel­

rendszert hordoz, amely tartalmazza az adott kultúra világképét, hiedelmeit, kol­lektív tudatát. Ez főleg a régi stílusú tárgyi világra érvényes, ahol még minden sze­mélyre szólóan, meghatározott céllal, ön­ellátással készült: az ing hímzése, a kapu­bálvány faragása tulajdonjegyeket, óvó­védő szimbólumokat hordozott, amelye­ket ismert és értett az egész közösség. Az írástudatlan kultúrában élő ember is mo­dellálta valamilyen módon a világot, egy­fajta jelbeszédet, vizuális nyelvei alakított ki. Ez a „képírás” található a hagyomány­ban született tárgyakon.

Népművészetünk jelrendszerének alap­elemei egyetemes vonásúak, a világ számos pontján és a korai kultúrákban is megta­lálhatók hasonló jelentésű elemi gondola­tok. Azonos égboltozat alatt, azonos élet­formában élő emberek világképe, képzetei, elvont gondolkodása tükröződik az alko­tásokon. Az elvontságot sok esetben még fokozta a technológiai lehetőség (kő- vagy famegmunkálás, agyagformázás vagy szö­vés stb.).

Melyek azok a legfontosabb jelek, szim­bólumok, amik évezredek óta láthatók tár­gyainkon?

A legtöbbnek a jelentését nem ismerjük, nem ismerhetjük, számunkra ez egy titkos

7

nyelv, mert nem éltünk abban a kultúrá­ban, és a tökéletes visszaidézés lehetetlen. Sok esetben a hasonló színvonalon élő né­pek jelvilágának analógiájára kell hagyat­koznunk. A legfontosabb ábrázolások a természeti elemekre (tűz, víz, föld), az égi­testekre (Nap, Hold, csillagok), egyes fon­tosabb totemállatokra és az emberre (fér- fi-nö, termékenység) vonatkoznak. Hogy éppen ezek a szimbólumok kerültek a tár­gyakra, annak oka a mágikus gondolko­dásban keresendő. Az analógiás mágia szerint, ha egy tárgyon rajta van valami­nek a képe, akkor annak tulajdonságait a tárgy is hordozza. így a napsugaras orom- zatú házban mindig világosság és egészség lesz, a totemállat ábrázolása erőt ad, a nemi szimbólumok pedig a termékenysé­get segítik.

A hagyomány, a folyamatos használat hosszú ideig megőrizte, konzerválta az ősi jeleket. Tartalmuk ugyan elhalványult, de sok esetben a motívumok a mai napig fennmaradtak. Néhány tárgyféleségünk rendkívül régi ábrázolásokat őriz, mint pl. a magyar nyelvterület sok pontján fellelhe-

Szarvasagancsból készült löporszaru [Erdély]

Hímes tojás „gereblyés-villás” motívummal
(bukovinai székely)

tő, szarvasagancsból készült lőpor szaruk. A tárgy mása avarkori sírokból is előke­rült, hasonló díszítéssel, de nyilván más funkcióban. Hogy a lőpor feltalálása előtt mit tarthattak ezekben a háromágú csont­tartókban, egyelőre nem tudjuk. Valószí­nűleg akkor is a vadászat kellékei lehettek, a jelrendszerből erre következtethetünk. A löporszaruk mellrészén leggyakrabban forgó napkorong, ún. svasztika található, ennek a vadászmágiában volt fontos szere­pe. A láb- és nyakrészen körben stilizált emberfigurák láthatók, ősi körtáncszerü helyzetben. A körtáncoknak gyakran má­gikus tartalmuk van: valami vagy valaki körbetáncolása birtoklást, hatalomba vé­telt, megvarázslást fejez ki.

Másik nagy múltú tárgyunk a hímes to­jás. A húsvéti népszokásokban szereplő termékenységszimbólum eredetileg a ha­lottkultuszhoz kapcsolódott. Az archaiku- sabb díszítésű tojások között gyakran elő­forduló, ún. gereblyés motívum már a X. századi sírleletek tojásain is megtalálható. A gereblye eredetileg kézábrázolás lehe­tett, és ehhez óvó-védő tartalom kapcsoló­dik. Különösen a hatujjú kézábrázolásnak

8

van mágikus jelentősége, mert a varázsló sámánoknak is hat ujja volt. A halotti kul­tuszból Krisztus feltámadása kapcsán ke­rülhetett hímes tojás a húsvéti népszoká­sok tárgyi kellékei közé.

A harmadik, ősi jeleket hordozó tárgy­csoportba az ácsolt ládák, „szökrönyök”, „szuszékok” tartoznak. Az ókori szarkofá­gokra emlékeztető keményfa bútorok régi változatai – a kutatások szerint – eredeti­leg koporsók voltak, s a középkor folya­mán jutottak ruhatartó menyasszonyi láda szerephez. Az ácsolt ládákra vésett geo­metrikus jellegű motívumokban igen ősi jelrendszer lappang. Ritkán előfordul köz­tük az emberábrázolás is. Az ácsolt ládák szimbolikus ábrázolásainak megfejtése igen nehéz feladat. Ismert olyan felfogás, ami anya- és csecsemöóvó képeknek tartja a motívumokat, mások szerint viszont a halottkultusszal függenek össze a díszíté­sek. Egy bizonyos: nem értelmetlenül, nem tartalom nélküli díszként kerültek a motí­vumok a ládákra.

A tárgykészítés későbbi időszakaiban az ősi jelek mindinkább háttérbe szorulnak.

Ácsolt láda, „szuszék” [Dél-Alföld]

és eluralkodik a reneszánszból származó növényi ornamentika. A mángorlók, suly­kolok tulipán- és szívábrázolásaiban azon­ban sokáig fennmaradnak a termékeny­ségszimbólumok. A virág- és állatábrázo­lásoknak is lehet ugyan szimbolikus értel­mük, mégis mind nagyobb teret kap az öncélú naturális díszítés.

Akár a népzenében, a tárgyi népművé­szetben is a XIX. századra tehető az új stílus megjelenése: a hagyományos jelrend­szer fellazulása, funkció és díszítés elkülö­nülése, a vagyonhalmozás céljait szolgáló dísztárgyak világának kialakulása. A fel­sőbb osztályoktól átvett új értékrend egy­ben a hagyományok megszűnését is jelenti.

Nagy szerepet kapnak az idegen környe­zetből átvett divatok. A hivatásosok kezé­be kerül a tárgyak előállítása. A kismeste­rek eleinte a paraszti ízlésnek megfelelően dolgoznak, később már a városi divat irá­nyítja munkájukat. A céhek felszámolódá­sával a gyáripar veszi át a használati tár­gyak előállításának nagy részét. A társa­dalmi változások következtében így fejlő­dik át a népi kultúra a tömegkultúrába, az egyszeri, megismételhetetlen, emberre jel­lemző tárgyak helyét így veszik át az arc nélküli sorozattermékek.

Az ősi jeleket hordozó tárgyak világa ugyan – mint láthatjuk – fokozatosan eltű­nik, a használati tárgyak, munkaeszközök, szerszámok között még sokáig fennmarad­nak nagy múltú, hagyomány csiszolta, a természet törvényeit hordozó alkotások. A hagyomány sokszázados rostáján átju­tott tárgyak tökéletesen kikristályosodott alkotások, kézbe illők, funkcionálisak. Nem véletlenül hozták párhuzamba a min­dennapi élet népi használati tárgyait a mo­dern design-szemlélettel, hiszen a házi esz­közök, edények, öltözetek, bútorok sok megoldásában a legkorszerűbb formater­vezés elveire ismerhetünk.

9

E tárgyak anyagukkal, forma- és arány­rendszerükkel, használhatóságukkal és ol­csó előállításukkal mindenkor modellként szolgálhatnak használati tárgyak készítői­nek. Egyre szükségesebbé válik a termé­szettel harmóniában levő új típusú környe­zetkultúra kialakítása. A tárgyak „ősfor­mái” már számtalanszor képezték a to­vábbfejlődés kiindulási alapját, a haladás magját.

A néprajzi múzeumok raktáraiban őr­zött tárgyak között talán ott rejtőzködnek a jövö tárgyi kultúrájának mintadarabjai is. Folyamatos megújulás, a múlttal való megszakítatlan kapcsolat csak az értékes hagyomány állandó életben tartásával le­hetséges.

Nemcsak a népművészetben, a népi kul­túra más területein is találhatók megőrzés­re, újrafelhasználásra alkalmas értékek: a táplálkozási szokásokban, a népi termé­szetismeret tapasztalataiban, a közösségi élet, a szórakozás formáiban, intézményei­ben stb.

A népi kultúrák hordozzák az emberi műveltség alaprétegét – azt a minden időben felhasználható, a túléléshez nélkülözhetet­len tudásanyagot – amivel önellátó módon, a természettel összhangban szükségletein­ket kielégíthetjük és harmonikus környeze­tet teremthetünk.

A népi kultúrák eltűnése az egész embe­riség müveltségkincsét szegényíti. Egy tör­zsi kultúra megszűnése legalább olyan kár az emberiség számára, mint egy egész állat­vagy növényfaj kipusztulása. Ha természe­ti katasztrófa vagy nukleáris háború pusz­títaná el a Földön a kultúrát, újjászületés csak a népi kultúrák segítségével lenne le­hetséges.

A néprajz univerzális tudomány, foglal­kozik mindazzal, amit a népek évezredek alatt felhalmoztak tudományban, techni­kában, művészetben. A „nagy tudomá­nyok” – történelem, fizika, biológia stb. – a műveltség elemi, még le nem írt formáit nem dolgozzák fel. A néprajzi kutatások a korai, alapfokú, de egységes és szerves vi­lágot hozzák a felszínre. Ezt az egyetemes ismeretanyagot hajdan mindenki elsajátí­totta és aktívan gyakorolta is, apáról fiúra hagyományozódott. Meg kellett tanulnia a közösség minden egyes tagjának, hogy dolgozni tudjon, hogy párt választhasson, hogy élete teljes legyen. Értenie kellett a növények fejlődéséhez, az állatok gondo­zásához, ismernie kellett a csillagok állá­sát, a felhők járását, tudnia kellett szerszá­mot, bútort készíteni, házat építeni vagy szőni-fonni, ruhát varrni, ételt főzni, gyer­meket nevelni. Nemcsak az élet anyagi ol­dalát kellett megismerni: a jó tánckészség, a dalolni tudás a házasodási esélyeket javí­totta; a sok mondát, mítoszt ismerő jó mesélönek vezető szerep járt a közösség­ben. Mindenkinek valamennyire polihisz­tornak kellett lennie, a népi életmód egész embert kívánt.

A sokoldalú műveltség ma is célja a tár­sadalomnak, ennek ellenére mindinkább a specializálódás, a munkafolyamatoknak kis részfeladatokra bontása felé haladunk. A valóban harmonikus személyiségnek – fejlődése folyamán – meg kell ismernie környezetét, az anyagok tulajdonságait, a természet jelenségeit és a felismert törvény­szerűségek alkalmazásával a világot újra fel kell tudnia építeni. Ehhez a legjobb példát, a legtöbb gyakorlati lehetőséget a népi kultúra kínálja.

Új civilizáció felé?

A vadászó és gyűjtögető társadalmak a természetet szabadon birtokolták, kóbor­lásaik közben az évszakok körforgásához igazodtak. A horda, a törzs nem formálta át környezetét, alkalmazkodott hozzá, igen fejlett természetismeretre tett szert. A kőkori szinten élő ausztráliai bennszü­löttek például 250 növényfajt tudnak egy­mástól megkülönböztetni, a természettel szinte szimbiotikus egységben élnek. A no­mád pásztortörzsek ugyan még szabadon uralják a természetet, de társadalmi létük­nek már lényeges kötöttségei vannak.

A letelepedett parasztok pedig a társa­dalmi munkamegosztásban a legnyomasz­tóbb terheket hordozzák, csak közösségeik belső autonómiáját őrzik. Az ókori görög történetírók szerint az ember útja a sza­badság elvesztésével jár: „ha felragyog a civilizáció csillaga – leáldoz az ősi szabad­ság napja”.

Az emberiség felhalmozódott tudás­anyaga a városokban összegződik, de a városlakó behatárolt élettérbe kényszerül. A város felbomlasztja a hagyományos kö­zösségeket, és megszünteti az emberi kap­csolatok sokágú, személyes jellegét. A mo­dern nagyvárosokban az egyén eltávolodik az anyagi termeléstől és a természettől, csak mint fogyasztó vesz részt a társada­lom életében.

A XX. században kialakult felfogás sze­rint a vég nélkül szaporítható technikai berendezések az emberiség minden gond­ját megoldhatják, tökéletesen berendezett, kényelmes világba juttatnak. Az értelmet­lenül alkalmazott technika következmé­nyei, a környezeti és pszichikai ártalmak azonban megingatták a mindenható tech­nikába vetett hitet. Kepes György írja: „Az ég mozgó és csillogó csodái, az állat-

és növényvilág formáinak és színeinek vég­telen gazdagsága, a körülöttünk lélegző természet minden művészi kifejezés magja, az élet minősége és értelme iránti érzékeny­ségünk alapja. De mi növényvédő szere­inkkel és szennycsatornáinkkal megfertőz­zük a folyókat, kiöljük az életet vizeinkből. Radioaktív hulladékkal fertőzzük a lég­kört, a tengereket és a földeket. Kopaszra borotváljuk a hegyeket és a mezőket, fe­nyegetően undok eróziókat teremtünk a termőföldek túlzott kimerítésével és ki­használásával. Kiirtjuk a levegőből a ma­darakat, vizeinkből a halakat és a mezők vadjait… A modern antropológia, pszi­chológia és az alkalmazott tudományok egybehangzó üzenetet hoznak számunkra arról, hogy egyéni és közösségi életünk zavarainak megoldása, természetes fejlő­désünk kulcsa egy harmonikusan működő környezetépítésben rejlik. Egy olyan tartós állapot megteremtésében, amelyben a mai kultúra modern színvonalán ismét megra­gadhatunk valamit az ember és a környe­zet egységéből, abból az összhangból, amelyet a korábbi, egyszerűbb kultúrák megérezték és megértettek már…”

Az utóbbi évtized törekvéseiben, ten­denciáiban felfedezhető egyfajta visszaté­rés a több ezer éves kultúrák által kijelölt útra. Alvin Toffler, a Jövösokk c. nagy­sikerű könyv szerzője újabb müvében a közeljövőben bekövetkező harmadik hul­lámról beszél. Az első hullám a letelepült mezőgazdaság által létrehozott városi civi­lizációké volt, a második az ipari forrada­lomé, a harmadik mintegy szintézisként hordja majd magában az előző korszakok társadalmi, technikai és kulturális értékeit. Az új civilizáció nem lesz visszatérés a ko­rábbi formákhoz, hanem megszüntetve

11

megőrző továbbfejlődés: a vadászó-gyüj- tögető életmódot, az agrártársadalmat, a kézművességet, az ipart és a kibernetikát egybeolvasztva új irányba fordul a fejlődés spirálján. Mindez sok vonatkozásban ösz- szecseng azzal, amit Marx mondott a kommunizmusról, ahol bekövetkezik az ember és természet anyagcseréjének nor­malizálása, harmóniája, ahol megszűnik a kényszerű munkamegosztás, ahol „min­denkinek nemcsak egy kizárólagos tevé­kenységi köre van, hanem bármely tetsző­leges tevékenységi ágban kiképezheti ma­gát, a társadalom szabályozza az általános termelést és éppen ezáltal lehetővé teszi számomra, hogy ma ezt, holnap azt te­gyem, reggel vadásszam, délután halász- szam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja anélkül, hogy valaha vadásszá, ha­lásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék”.

A fejlett ipari országokban, ahol a civili­zációs ártalmak erősebben jelentkeznek, különböző mozgalmak alternatívákkal próbálkoznak a zavarok enyhítésére, a fej­lődés helyes útjának visszaállítására. A tö­rekvések felvállalták a szétzilált kisközös­ségek újraszervezésének feladatát, amelyek már nem a vérségi, rokonsági kapcsolatok­ra, hanem a közös gondolkodásra, élet­módra, munkára alapozódnak. Erősödik a regionalitás, a helyi önkormányzás, az autonómia iránti igény. A tömegkommu­nikációs eszközök széles körű elterjedése lehetővé teszi a kisközösségek bekapcsoló­dását a nagy információs hálózatba, tehát nem egy központi vélemény elfogadására kényszerül az egyén, hanem saját csatorná­ján át beleavatkozhat a döntésekbe. A mi­niatürizálás, a mikrotechnika segítségével széles rétegekhez juthat el a korszerű tech­nológia és kibernetika, a kisebb szerveze­tek működése is hatékonyabbá válhat.

Nagy szerep jut a kézműves kollektívák­nak, a természetes anyagokból készült, az ember ujjlenyomatát magukon hordozó tárgyaknak, amelyek nemcsak a harmoni­kus környezet kialakításához segítenek, hanem az ember önkibontakoztatásához nélkülözhetetlen kétkezi munka becsületét is helyreállítják.

A földművelés területén növekszik a biológiai módszerek jelentősége, segítsé­gükkel talán helyreállítható lesz az ökoló­giai egyensúly. Az energiafelhasználásban nagy fontosságot nyernek a természeti energiák, a technológiák közül a nem szennyező, olcsó megoldások kerülnek előtérbe.

Az építészetben az elgépiesedett, ember­idegenné vált modernizmus ellen fellépett a „ posztmodern” stílus, amiben korábbi stíluskorszakok elemei ötvöződnek az em­berközpontúságnak megfelelően. Mind népszerűbbé válnak a hagyományos népi építészet megoldásait felhasználó és a koz­mikus törvényeket is tiszteletben tartó tér­formálási kísérletek.

Az „új alkimisták” olyan organikusan működő életteret dolgoztak ki, ahol csak a természeti körforgásba visszaépíthető anyagokat használnak, az energiát nap­fényből, szélből, emberi és állati hulladék­hőből nyerik. A gépkocsi üzemeltetésére szolgáló nyersanyagot pl. a háziállatok biogáza adja. A kertgazdálkodás kom- posztfelhasználással folyik. Az egész rend­szert miniatűr számítógép szabályozza. Az ilyen háztartás több energiát termel, mint amennyit elfogyaszt. Bár a törekvések jó része nem jut túl a romantikán, az utópi­kus elképzeléseken, mégis, közös céljuk, a technológia humanizálása mindenki számá­ra fontos és figyelmeztető. Sok kísérletben talán problémáink végleges megoldása is benne rejlik.

12

Legegyszerűbb világmodell

„Egy kaliforniai Wintu törzshöz tartozó indián asszony arról beszelt, hogy a fehé­rek sohasem törődtek a földdel, a szarva­sokkal és a medvékkel, nem hallgatnak a fák és a sziklák kérlelő szavára, kínozzák és megsebesítik ezeket, ezért a föld szelle­me gyűlöli őket. Az indián asszonyt arra tanították, hogy hallja meg a növények és a kövek hangját, bennünket pedig arra, hogy ne figyeljünk ezekre… Kultúránk már nem is képes más szemmel látni a világot. Azt hisszük, többet tudunk meg róla, ha nem a sámán érzékeny, globális tudatával, hanem objektív módon közelit- jük meg. így aztán tanulmányozzuk a sej­teket, és szem elöl veszítjük a szervezetet, tanulmányozzuk a tapasztalat parányi tö­redékeit, és szem elöl veszítjük az egészet, amely valójában értelmet ad az alkotóele­meknek. Ekként egyre tudósabb módon leszünk ostobák. Úgy gyűjtögetjük a tu­dást, mint a fösvény, aki a gazdagságot szerzési mániával és a konok birtoklással azonosítja, ám közben tönkretesszük ké­pességünket a csodálkozásra, sőt talán a fennmaradásra is” (Theodore Roszak).

Hajdan a mítosz egységes világmagyará­zó és valóságformáló eszközként szolgált minden ember számára. Az archaikus tár­sadalmak mitológiája, folklórja, világképe jelrendszerként egységes modellt adott az élet különböző területein való viselkedés­hez. Ez az egységes modell az idők folya­mán vallásra, művészetre, tudományra szakadt. Korunkban a „világmagyaráza­tok” megszámlálhatatlan sok részre szako­sodtak, ezeket egységben látni szinte lehe­

tetlen feladatnak tűnik, különösen a kö­zönséges halandó számára. „Szükség vol­na egy közvetítés nélküli (a hétköznapi gondolkodás számára is alkalmas), a teljes szellemi és anyagi kultúrát átfogó modell­re” (Bak Imre).

Ebben a könyvben egy ilyen „világmo- dellt” szeretnénk felvázolni, kezdve a gyö­kerekkel, az ember anyagi létének alapvető szükségleteivel. Olyan gyűjteményt igyek­szünk az olvasók kezébe adni, amely tar­talmazza a természctközeli hagyományos életmód, az önellátás világának legfonto­sabb ismereteit, amelyek a mai ember szá­mára is hasznosak lehetnek. Mesterségek­kel vagy mesterségszámba menő, nagyobb szakértelmet kívánó tevékenységekkel nem foglalkozunk, csak azokat a területeket érintjük, amelyeknek a mindennapi élet­ben fontos szerepe volt és lehet.

Anyaggyűjtés közben az egész magyar néprajzi szakirodalmat igyekeztünk feldol­gozni, és helyet kapott a finnugorok, a szomszédos népek, valamint a távoli terü­leteken élő népek néprajza is. Mivel elmé­leti szakember írta a könyvet, a munkafo­lyamatokat, eljárásokat nem részletezzük, csak a gyakorlat szempontjainak megfele­lően tárjuk fel és mutatjuk be a jelensége­ket, valamint fényt derítünk múltjukra, gyökereikre is. Reméljük, hogy ez a könyv hozzásegít a népi kultúra szerepének meg­találásához, a megváltozott körülmények között is.

Ha megtanuljuk az ábécét, talán egyszer újra beszélni is tudunk majd ezen a félig- meddig elfeledett nyelven.

13

A természet terített asztala

TÁPLÁLKOZÁS

A táplálék minden élőlény létfenntartásá­hoz elengedhetetlen. Az embert is – akár az állatot, a növényt – a természet táplálja folyamatosan újratermelődő javaival. Kezdetben a természet még készen kínálta a táplálékot. Az ember, ha megéhezett, leszakította az érett gyümölcsöt a fáról, ha megszomjazott, ivott a patak friss vizéből. Ez a „paradicsomi” állapot azért koránt­sem volt felhőtlen. Hatalmas területet kel­lett a gyüjtögetöknek bejárniuk, amíg a hordának elegendő bogyót, gyökeret, ku­kacot összegyűjtötték. Csak az a terület jelentett biztos megélhetést, amelyen a ve­getáció az év minden szakában kínált vala­mi fogyaszthatót.

A lakosság megnövekedésével a zsák­mányolásról át kellett térni a biztonságo­sabb termelőgazdálkodásra: a növények gyűjtögetése, az állatok vadászata helyett a földművelésre és az állattenyésztésre. Ev­vel együtt kialakultak a különböző élelmiszer-tartósító eljárások, így a letele­pült lakosságnak – ha beérett a termés – már nem kellett egy évszakban sem éhez­nie. (Rossz termés esetén a múlt században még Európában is éhínségek pusztítottak!) A természetben számtalan anyag találha­tó, amelyet az előző korok embere élelme­zésre használt fel, manapság pedig veszni hagyjuk. A fejlett technológiájú élelmiszer­ipar is a növény- és állatvilág nyersanyaga­it használja élelmiszerek gyártására. Szin­tetikus ételeket előállítani még nem lehet.

A Föld lakosságának állandó növekedésé­vel mind több táplálékra van szükségünk. Újabb területek termelésbe állításával, gé­pesítéssel, vegyszerezéssel a hozamokat le­het növelni, de ez a folyamat is véges. Az élelmiszerválság a világ nagy részén egyre fenyegetőbb méreteket ölt. Csak azok a módszerek segíthetnek, amelyeket a termé­szet még elvisel, de elegendő táplálékot juttatnak mindenki asztalára. A hagyomá­nyos élelemszerző eljárások e szempontból sem elhanyagolhatók. A népi táplálkozás receptjei, ételkészítési módjai évezredeken át lehetővé tették a fennmaradást, és nap­jainkban is feltétlenül tanulsággal szolgál­nak.

A helyi konyha sajátos zamata mindig csak egy adott területre jellemző. Hiába próbál valaki ugyanazokból a nyersanya­gokból egy ételt „lemásolni”, ez csak ak­kor sikerül, ha tökéletesen ismeri az össze­tételt, az arányokat, a készítés folyamatát, „belső struktúráját”. Megállapították, hogy az ételek a nyelvekhez hasonlóan je­lek rendszerét alkotják, szimbolikus tartal­mat fejezhetnek ki. Gondoljunk az ünnepi ételekre, süteményekre, a tojásra stb.

A táplálkozásnak az évszakok változá­sához igazodó periodikus rendszere ala­kult ki. Ennek racionális magyarázata nyilvánvaló. Különböző időszakokban szervezetünk más energiamennyiséget és másféle élelmiszereket igényel. A hagyo­mányos társadalmakban az élelmiszer­

15

termelés és a táplálékszerzés is a természet körforgásához igazodott, a különböző munkafolyamatokat (vetés, aratás, beta­karítás stb.) a termést befolyásoló rítusok, ünnepek szabályozták, színesítették.

A köztudatban a népi táplálkozás egyet jelent a magyar konyha zsíros, paprikás húsételeivel, nehéz tésztáival. A látszat va­lóban ez, de mégsem általánosítható, mert nem jellemző minden időszakra és minden magyarlakta területre. Az alföldi mezővá­rosokban az utóbbi egy-két évszázad fo­lyamán alakultak ki az említett ételek, más területeken ettől egészen eltérő a helyi konyha. Ezeket az ételeket joggal nevez­hetjük táplálkozáskultúránk „új stílusá­nak”. (Egyről nem szabad megfeledkezni: a népi táplálkozás vizsgálatakor mindig figyelembe kell venni az adott társadalom életmódját. Nyilvánvalóan más a táplálék­szükséglete egy magashegyi pásztornak, mint az Alföldön egy kaszásnak aratáskor, a mai, gépek között élő, kevés mozgást végző emberről nem is szólva.)

Ha elődeink táplálkozási szokásait job­ban megfigyeljük, észrevehetjük a különb­séget az új és a régi stílusú étkezés között: szalonnából olvasztott disznózsír helyett

korábban szalonnadarabbal zsíroztak, ha éppen nem házilag köpült vaj vagy tök­magból, bükkmakkból sajtolt növényi olaj volt a zsírozó anyag. Lisztből pirított rán­tás helyett savanyú tejjel, tejföllel habar­tak, a kelesztett kenyeret a lepény vagy a kásaféle pótolta. Sokkal több tejterméket fogyasztottak, a hús ünnepi eledelnek szá­mított.

Az amerikai eredetű paprika elterjedése előtt borssal vagy gyűjtögetett fűszernövé­nyekkel ízesítették az ételt, édesítőszer a cukor helyett a méz volt.

Ha számba vesszük ezeket a régebbi éte­leket, étkezési szokásokat, megállapíthat­juk, hogy közülük sokat a mai orvostudo­mány az egészséges táplálkozás körébe so­rol. Ismerkedjünk meg közelebbről a régi stílusú táplálkozással, a legegyszerűbb éle­lemszerző eljárásokkal, ételkészítési mó­dokkal. Bonyolultabb konyhamüveletek- kel nem foglalkozunk, a gazdálkodással sem, hiszen ezek sok tapasztalatot igénylő, mesterségszámba menő tevékenységek. Csak olyan táplálékokra fordítjuk figyel­münket, amelyeket bárki megszerezhet, el­készíthet magának a mai körülmények kö­zött is.

Gyűjtögetett táplálékok

A táplálkozást mindenekelőtt meghatá­rozza a természeti környezet, a táj, az ég­hajlat, a talaj, a rajta élő növény- és állat­világ. A sarkvidéken élő eszkimók rénszar­vas- és fókahússal, hallal élnek, a növényi táplálékot a moszatok jelentik. Az afrikai őserdőben élő pigmeusok primitív fegyve­rekkel óriás állatokra vadásznak, vagy gombákat, gyökereket, bogyókat és her­nyókat fogyasztanak, ha nem sikerül a va­dászat. A mi természeti adottságaink – mérsékelt égöv, lombos erdők zónája –

kedvezőek a változatos táplálkozás kiala­kításához, bőven kínálnak növényi és álla­ti nyersanyagot.

A táplálékszerzés legősibb és legegysze­rűbb formája a gyűjtögetés. A gyűjtögető ember „terített asztala és éléskamrája” a természet. E tevékenységhez jól kell ismer­ni az ehető növényeket, a bokrok, fák lelő­helyét, termésidejét, végső soron alapos természetismeretet feltételez. Az emberi beavatkozás hatására a természetes nö­vénytakaró napjainkra nagymértékben

16

megváltozott. A honfoglalás korában az Alföldön még kiterjedt erdők voltak, ame­lyek a török hódoltság idejére már puszta­sággá változtak. A múlt században a lápo­kat, mocsarakat lecsapolták, és mezőgaz­dasági művelés alá vonták. Hegységeink, erdeink ma már az erdőgazdálkodás mun­katerületeivé váltak. Az utóbbi néhány év­tizedben az urbanizáció emészt fel hatal­mas területeket, ipari üzemek és hulladé­kaik szűkítik természeti környezetünket. A változások ellenére ma is találkozhatunk gyűjtögető emberekkel: gombászó kirán­dulókkal, gyógynövényeket szedő öreg­asszonyokkal, cigányokkal, gyermekek­kel. Az idős emberek még emlékeznek rá, hogy rossz termés, háború idején ínségele­delekkel éltek; tölgyfakéregből lisztet őröl­tek, édes gyökeret, vadhagymát fogyasz­tottak.

Levelek, virágok

Sok helyen az első tavaszi zöldféle a mezei sóska (Rumex acetosa) volt. Zöld levele, húsos szára sok C-vitamint tartalmaz. Mártást, főzeléket, levest készítenek belő­le. Vízben felforralják, majd apróra vag­dalva rántással összekeverik vagy tejjel forralják, tejföllel habarják. Hasonló mó­don készítik el a zsenge csalánlevelet (Urti- ca dioica) is. A csalánt kesztyűvel ajánlatos leszedni, az étel készítésekor ügyelni kell arra, hogy a levelek először jól le legyenek forrázva. A csalán rostos szárát egyébként néhol fonalkészítésre, vászonszövésre is használták.

Kora tavasszal gyűjtögetett növény a mezei saláta (Ficaria verna). A hó elolva­dása után napos, szélárnyékos helyen te­rem. Forró, ecetes zsírral leöntve fogyaszt­ják. Ehető még a martilapu (Tussilago far­fara), a fehér libatop (Chenopodium al­

bum) és a gyermekláncfű (Taraxacum offi­cináié) zsenge levele is. Levest, főzelékei készítenek belőlük. Az odvas keltike (Co- rydalis cava) gumói a burgonyához hason­lóan készíthetők el. A tavaszutón nyíló szagos mügét (Asperula odorata) illatos, fűszeres aromája miatt májusi bor és do­hány illatosítására használják.

A kora nyári virágok között több fel­használható akad. Az akác (Robinia pseudo-acacia) mézdús virágját palacsin­tába, fánktészlába sütik, hasonlóan készül

a bodzafánk is. A bodza (Sambucus nigra) szinte mindenütt megtalálható, és számta­lan feldolgozási lehetőséget kínál. Édeskés

illatú virágjából kitűnő hűsítő készíthető: néhány virágfejet pár liter vízbe leszünk, majd cukrot és kicsavart citrom levét keve­rünk hozzá. Egy napig állni hagyjuk, és

már fogyasztható. A „borzág” pálinka is a bodza virágjából készül. A beérett bo­

gyót eszik nyersen is, de gyakran lekvárt főznek belőle, ez a „esete” lekvár. A bodza

másik fajtáját, a gyalogbodzát (Sambucus ebulus) is hasznosítják: gyökérlörzséből, terméséből köhögés elleni szer és veseliszti- tó tea készül.

A hárs (Tilia cordata) virágzása már a nyarat jelenti. A hársfák hatalmas koroná- jú példányai virágzáskor különösen szép látványt nyújtanak. Sok nép szent fának tartja, lombjai alatt virágnyílás idején vol­tak a nyárközépi ünnepek, énekelt, táncolt a fiatalság. Virágjának édes illata a méhe- ket is vonzza. A hársvirágból készüli her- batea télen a nyár illatát hozza a szobába és kitűnő orvosság a légúti megbetegedé­sekre.

Közismert gyógynövény a kamilla, szék­fű vagy pipitér (Matricaria chamomilla). A virágjából készült tea főleg a gyomorbán- talmak gyógyszere, de toroköblitésrc. fer­tőtlenítésre is használják. Lapátszerű fésű­vel szedik, mint az áfonyát.

17

Kamilla- és áfonyaszedésre használt
lapátszerü fésű. Az óeurópai
gyüjtögetögazdálkodás emléke [Alföld, ill.
Erdély]

/< fodormenta (Mentha crispa) leveléből, virágjából kellemes illatú tea készíthető. A megszárított növényt a levendulához ha­sonlóan ruhák közé szokták tenni.

Az erdei mályva (Malva sylvestris) kö­högés elleni tea alapanyaga.

A szintén mályvafélékhez tartozó pap­sajt (Malva neglecta) termését régebben minden gyermek csemegézte.

A mezei katángol (Cichorium intybus) a népi gyógyászat étvágyjavítónak, vizelet- hajtónak, gyulladáscsökkentőnek alkal­mazza, gyökeréből készül a cikóriakávé.

A népi gyógyászat szinte minden beteg­ségre ajánl valamilyen növényből készült teát, teakeveréket. Soknak a hatását már a gyógyszeripar is felismerte, és megszer­vezték a gyógynövények felvásárlási rend­szerét.

A természetes alapanyagú gyógyszerfé­lék különösen fontosak lettek a sok szinte­tikus gyógyszer között. Gyógynövényeink közül sok a kiskertben is megterem. A „házi patika” használatakor azonban kér­jük ki az orvos véleményét is.

Fűszernövények

Fűszernövényeink közül is sokat adott a természet éléskamrája a konyhakerti ter­mesztés elölt. A hagymafélék egyik vad faját, a medvehagymát (Allium ursinum) megpörkölve szalonnához ették, vagy hal­lal fogyasztották. ínségeledel volt néhány liliomféle, pl. a turbánliliom (Lilium marta­gon) hagymája. A bélfertötlenítő hatású, tápanyagokban gazdag hagymafélék táp­lálkozásunk nélkülözhetetlen elemei.

Fontos fűszernövényünk a kömény (Ca- rum carvi), vad alakja nedves réteken talál­ható. Terméséből levest, teát főznek, amely jó hatással van a bélmüködésre. A köménymagot kenyérbe, sajtba teszik. Szalonna pácolására és pálinka készítésére is használják. A torma (Armoracia lapathi- folia) megreszelt gyökerét zsíros ételek mellé fogyasztják.

Jelentős fűszernövényünk volt a komló (Humulus lupulus). Apró, tobozszerü ter­méséből főzött tea enyhén altató hatású. Nagy szerepe volt a kenyérsütésben és a házi sörkészítésben is.

Ismert gyűjtögetett fűszernövény még a kakukkfű, a fehér üröm, a csombor (borsi­ka), a turbóivá, a kálmos, a szarkaláb és a kapor. Közülük több a kerti termesztésbe is bekerült. Valamikor nemcsak a népi, hanem az úri konyhán is nagyjelentőségűk volt. A XVII-XVIII. századi szakácsköny­vekben gyakran találkozhatunk velük. Az amerikai eredetű paprika egyeduralkodó­vá válása következtében azonban a múlt században elfelejtődtek. Néhányukat most újra felfedezték, és termesztik csakúgy, mint a többi kerti fűszernövényt, a rozma­ringot, a tárkonyt, a sáfrányt, a lestyánt, a majoránnát és a zsályát. A manapság di­vatba jött „népi” szakácskönyvek is bőség­gel ajánlanak az e fűszerekkel készült éte­lekből.

18

Néhány elfelejtett növény

Már a honfoglalás előtt gyűjtögetett növé­nyünk volt a medvetalpfü (Heracleum sphondylum). Korábbi neve bojtorján volt, de ez az elnevezés átment egy másik, szintén gyűjtögetett gyógynövényre. Az ősi „bojtorjánból” főzték nomád eleink zöld­séglevesüket és alighanem köleskása volt hozzá a második fogás. Állattartó népünk tehát fogyasztott növényi táplálékokat is.

Hasonlóan nagy múltú növényünket, a tátorjánt (Crambe tataria) nevezték tatár­kának, tatárgyökérnek, tatárkenyérnek is. Káposztatorzsához hasonló ízű karógyö­kere főzelék, saláta készítésére alkalmas. A XVI. század óta minden füvészkönyv- ben szerepel. Használatára állítólag a tatá­rok tanították meg népünket. Hajdan nagy területen termett, ma már elég ritka.

Nedves ártereken tenyészik az édesgyö­kér vagy ednamkóró (Glycyrrhiza glabra), amely gyermekcsemegeként sokáig fenn­maradt.

Az amerikai eredetű burgonya elterjedé­se előtt fontos gumós növényünk volt a földimogyoró vagy más néven mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus), föld alatti gu- móját ették nyersen, sütve vagy főzve. Ize a gesztenyéhez hasonló.

Vízparton mindenhol megtalálható a gyékény (Typha latifolia), a számtalan mó­don felhasználható növénynek itt az ehető gyökértörzsét, az ún. böngyölét említjük. A szilaj pásztorok, pákászok megsütve fo­gyasztották, ínséges időkben a falusi né­pesség is gyűjtögette.

A tüskés héjú vízinövényt, a sulymot (Trapa natans) a mai napig gyűjtögetik mocsaras vidékeken, igen érdekes módon. Bot végére bundadarabot erősítenek, és evvel kotorásznak a vízben, amíg ráakad­nak a termések. Héját késsel eltávolítják, eszik nyersen, sütve, főzve, télire is eltehe-

tö. A „vízigesztenyének” nevezett növényt megőrölve, lisztbe keverve kenyérpótlónak is használták.

Répaszerü növényünk a baraholy (Chaerophyllum bulbosum), tavasszal a mezőn dolgozók és a gyermekek csemegéje volt. Meghámozva, felszeletelve ecettel, sa­vóval leöntve salátaként fogyasztották. A vadmurok (Daucus carota) és a pasztinák (Pastinaca sativa) gyökeréből főzelék ké­szült. A pasztinákot, petrezselyem helyett húslevesek ízesítésére is használták.

Gyümölcsök, termések

A táplálkozás szempontjából igen fontos gyűjtögetett húsos gyümölcsök, zamatos ízük, gazdag vitamintartalmuk miatt máig sem veszítettek jelentőségükből. Az erdei vadgyümölcsök közül legnépszerűbb az er­dőszélen, napsütötte hegyoldalon termő bokros málna (Rubus idaeus), az apró nö­vésű illatos szamóca (Fragaria viridis) és a hosszú indáival árkokat belepő szeder (Rubus caesius). Ezeket általában leszedés közben meg is eszik, ha – kéregedényben szállítva – mégis hazakerülnek, lekvár, szörp, bor készül belőlük.

A kellemesen fanyar ízű som (Cornus más) sötétpiros terméséből szintén lekvár, befőtt és szörp készül, pálinkát is főznek belőle. Ha jól beérett, nyersen is fogyaszt­ható, segíti az emésztést, a zsírlebontást; szívós fája szerszámnyél készítésére alkal­mas.

A csipkebogyó (Rosa canina) gyűjtése különösen azóta jelentős, amióta felismer­ték C-vitamin-tartalmát és más fontos élet­tani hatását. A teának valót még fagyos, deres időszak beköszöntése előtt le kell szedni, amíg húsa ropogós. Lekvárfőzésre a dércsípte bogyó alkalmasabb. A „he- csedli”-lekvár úgy készül, hogy a megtisz­

19

tított és vízben felfőzött bogyót szitán át­nyomkodják, s ezután a besűrüsödésig fő­zik és cukrozzák. A csipkebogyóból pálin­kát is főznek.

Kedvelt gyümölcs az áfonya (Vaccinium myrtillus), ma már kevés helyen fordul elő. Fogyasztják nyersen, lekvárnak; főznek belőle pálinkát, levelét és szárát teának gyűjtik. Lapátszerü fésűvel szedik, mint a kamillát. A galagonya (Crataegus) apró, piros bogyói főleg alkalmi csemegének szá­mítanak. A berkenyének (Sorbus) több fa­ja ismert. Ősszel dércsípte állapotban szok­ták leszedni, és igen jó pálinkát főznek belőle. A borókával (Juniperus communis) pálinkát ízesítenek (borovicska), de gyógy­szernek is használják; összerágva kellemes leheletet ad. A szilva egyik vad faja a kö­kény (Prunus spinosa). Déli fekvésű hegy­oldalakon, erdöszéleken található. Fa- nyarkás gyümölcse megfonnyasztva édes lesz, és enyhíti a gyomorbántalmakat. Bort, pálinkát is készítenek belőle.

Amikor az ember a zsákmányolásról át­tért a termelőgazdálkodásra, nagy terüle­teken irtotta ki az erdőt, hogy szántóföldje legyen. Egyes helyeken meghagyta a fákat,

Mogyorótörö gyümölcsfából [Zemplén]

mert hasznos gyümölcsöt termettek. Az ún. „hagyásfák” nagy koronát eresztettek, mert a Nap minden oldalról érte őket, és rendkívül bő termést adtak. Arról is tu­dunk, hogy a múlt században Somogybán beoltották, nemesítették az erdei vad gyü­mölcsfákat. Ez már valóban a gyümölcs­termesztés kezdetét jelenti. A szabadon ál­ló, hatalmas, több száz éves fák emléke gyakran a helynevekben is fennmaradt (Almás, Cseres, Körtvélyes stb.).

Legnépszerűbb gyümölcsfánk volt a vad­alma (Malus sylvestris) és a vadkörte vagy vackor (Pyrus pyraster). A vadalma apró, fanyar gyümölcsét aszalták vagy ecetnek, bornak gyűjtötték. Fontosabb volt talán a vadkörte. Gyümölcsét a kenyérsütés után sütőkemencében aszalták vagy gabona kö­zött érlelték. Télen a lányok a fonáshoz nyálazónak rágcsálták. Káposztasavanyí­táshoz a vadkörte nélkülözhetetlen volt. Az aszalt gyümölcsök általában ünnepi csemegének vagy bojtos ételnek számítot­tak. A vackorból kitűnő, orvosságnak szá­mító pálinka is készült.

A keményebb héjú gyümölcsök, termé­sek is fontos szerepet játszottak a gyüjtö- getögazdálkodásban. Közülük az egyik legnépszerűbb, még ma is szívesen szedett gyümölcs a mogyoró (Corylus avellana) azóta sok helyen kerti növénnyé vált. Ka­rácsonyi csemegének számított, sütemény­be, tésztába tették.

Régebben nagyjelentőségű volt a külön­böző makktermések gyűjtögetése. Főleg állati takarmánynak szedték, de ínséges időben némelyik kenyérpótlónak számí­tott. A bükk (Fagus sylvatica) makkjából olaj sajtolható, ezt főzésre, világításra használták. Az emberi fogyasztásra kerülő bükkmag héját leszedték, kemencében megszárították, hogy csípős ízét elveszítse, majd kézimalmon megőrölték. Tésztájából parazsas hamuban pogácsát sütöttek. Hé­

20

ját leszedve, tűzhelyen megpörkölve kávé­pótló alapanyagául is szolgált.

Európa nagy részén évszázadokon át ismert ínségcledel volt a fakéreg. A tölgy, a bükk, a fenyő kérgét megörölve lisztpót­lónak használták. Sokszor még fürészport is kevertek hozzá.

Gondolt-e valaki arra, amikor a cuk­rászdában gesztenyepürét evett, hogy több ezer éves ételt fogyaszt? Az embernek ugyanis legalább a neolitikum óta fontos tápláléka a szelidgesztenye (Castanea sati- va). Ez a növény gyakran az őskori telepü­lések helyét is kijelölte. Az élelmet nyújtó, hatalmas, több száz éves fák az emberek­nek természetes hajlékot kínáltak. A kifej­lett példányokon több száz kiló gesztenye terem. Az ősi fák életideje több korszakot is átért. Miben rejlik a gesztenye hallatlan tekintélye? Amellett, hogy rendkívül soká­ig termőképes, s évszázadokig gondozás nélkül gyümölcsözik, a terméséből készült liszt – amely fontos tápanyagokat tartal­maz – évekig eltartható. A lisztet a héjában megfőzött, majd meghámozott és megda­rált gyümölcsből készítik. Vászonzacskó­ba rakva száraz helyen tárolják. Felhasz­náláskor tejjel felfőzik, rummal, cukorral, vaníliával ízesítik. Sokszor lepényt sütnek belőle, még kenyérsütésre is alkalmas. Nyílt lángon lyukacsos serpenyőben ké­szül a városi csemegévé vált sült gesztenye.

A gesztenyeszüret egyes helyeken nagy ünnepnek számít. Ilyenkor – Lukács na­pon (október 18.) – tartják Pécsváradon a környező falvak fiataljainak ismerkedési összejövetelét, a leányvásárt. Az értékes fa termőterületének északi határa a Kárpát­medence. Főleg a Dunántúlon találunk gesztenyéseket. Legismertebbek a Kőszeg környéki, a zalai, a mecseki állományok,

Vasból készült gesztenyesütö serpenyő
[Mecsek vidéke]

előfordul a Duna-kanyarban és az Északi­középhegység déli lábánál is. Az őrségi Velemben és Cákon gesztenyéspincéket építettek, közülük sok még ma is áll, védett népi műemlék.

Az utóbbi években a szelídgesztenyét speciális kórokozó támadta meg. A bioló­gia mai fejlettsége mellett remélhetőleg ké­pesek leszünk a valóban történelmi múltú fákat a jövőnek megőrizni.

Kevés olyan kert van hazánkban, ame­lyikből hiányozna a diófa (Juglans regia). Lombjai alatt a nyári hőségben kellemes a pihenés, termése az ünnepek elmaradha­tatlan csemegéje. A dió sok népnél jeles növény, a termékenység szimbóluma. Hasznának van táplálkozástudományi magyarázata is: a dióban levő zsírsavak lekötik és részben semlegesítik a nehéz éte­leket. A dió kitűnő alap a borhoz, tisztítja az ínyét, érzékelhetőbbé teszi az aromákat és fokozza a szerelmi vágyat is.

Az ünnepi ételek másik állandó szerep­lőjét, a mú£ot rontáselhárítónak, termé­kenységvarázsló hatásúnak tartják. A gyógyszernek, fűszernek, olajnövénynek használt mák a szerelmi jóslásban is szere­pel. Nyugató, altató hatását már az ókor­ban ismerték.

21

Fanedvek

A fák hasznavehetöségéhez tartozik fo­gyasztható nedvük is. A tavaszi nedvkerin­gés megindulásakor a nyírfa (Betula pen- dula) törzsén baltával kis éket vágnak vagy lyukat fúrnak, és a nyílásba bodzacsövet illesztve az édeskés nedvet kicsorgatják. A nyírvizet, a „viricset” századunk elején még vásárokban is árulták. Állítólag gyó­gyítja a tüdöbajt, a reumát, tisztítja a vért és szépíti a lányok arcát. Megerjesztve sze­szes ital készül belőle.

A fenyöfélék ragacsos nedvét, a gyantát havasi pásztorok, erdömunkások, gyerme­kek szívesen rágcsálják. Azt tartják róla, hogy tisztítja a fogat és erősíti a gyomrot. A lányok fonáshoz nyálképzönek használ­ják; éhségcsillapító hatása is van. Nem ál­lunk messze az igazságtól, ha azt feltételez­zük, hogy az amerikai eredetű rágógumi őse nálunk a gyanta volt. Használják még világításra, kéregedények ragasztására, szövöborda készítéséhez, sebkötözésre és a szoba illatosítására. A gyermekek szívesen rágcsálták a gyümölcsfák törzsén kicsorgó mézgát, a macskamézet.

Fanedvgyüjtés. Nyírfacsapolás, „viricselés”
[Székelyföld]; Szilfacsapolás bodzacsövei
[Ormánság]

Néhány szó a gombákról

A gyűjtögetés, a természetkiélés igen fon­tos területe a mai napig a gombászat. Most mégsem beszélünk erről jelentőségének megfelelő mértékben, óva inteni akarunk ugyanis mindenkit, hogy kellő szakértelem nélkül szedjen gombát. Ahogy a növények gyűjtögetéséhez elengedhetetlen a növény­határozó használata (lásd Ajánló iroda­lom!), a gombákat is ajánlatos megismerni a szakirodalomból előbb alaposan, és a leszedett zsákmányt lehetőleg szakértővel megvizsgáltatni.

A gombák „terített asztala” kora ta­vasztól késő őszig jobbnál jobb tápláléko­kat kínál.

Nincs olyan terület az egész országban, ahol valamilyen ehető gombafaj ne fordul­na elő.

Legismertebbek a csiperke, a vargánya,

22

Fenyőágból készült gombaszárító [Erdély]

a tinorufélék, a galambgomba, a rókagom­ba, a pöfeteg stb.

Gombából számtalan kitűnő étel készít­hető: leves, mártás, pörkölt, paprikás, de nagyszerű csemege rántva, töltve, sütve (nyílt tűzön is), söl egyes fajták nyersen is élvezhetők.

A rizikegombából hagymával és ecettel finom savanyúság készül. A tinorufélék alkalmasak a tartósításra. Felszeletelve pa­píron, deszkán vagy zsinegre fűzve, faágra tűzve, napra téve szárítják, majd vászon­zacskóban tárolják.

A szárított gombából leggyakrabban le­vest főznek. Ez az ételféle újabban megje­lent az élelmiszerboltokban is.

Tárolás, tartósítás

Az élelmiszerek különböző természetűek: némelyek hosszú ideig fogyaszthatok, de többségük hosszabb-rövidebb idő múltán élvezhetetlenné válik, megromlik. Amíg az ember a tartósítóeljárásokat nem ismerte, mindennapos gyűjtögetésre kényszerült. Az ételek tartósításával, tárolásával az élet fenntartása az év minden szakában bizton­ságosabbá vált. Azokat az élelmiszereket, amelyek nem romlandók, elegendő megfe­lelő helyen tárolni, eltenni. Gondoljunk a szekrény tetején őrzött, kellemes illatú téli almára, a faedényben tárolt lisztre. A tar­tósítás legegyszerűbb módja, ha az élelmi­szert valamilyen szigetelő anyag közé te­szik: a zöldséget homokba ássák, a tojást gabona közé dugják, a sütőtököt szalma közé rakják. Gyakran alkalmazott másik egyszerű módszer a kiszárítás. A tésztát, a teának való gyógynövényeket vászonzacs­kóban tárolják: a paprikát, a szőlöfürtöt szellös helyre akasztva fonnyasztják, szá­rítják. Rövid ideig az ennivalót lehet lehűt­

ve is tartósítani. Nyáron kútba, pincébe teszik az elkészült ételt, hogy meg ne sava- nyodjék. A dinnye zamatosabb lesz, ha pár órára kútba eresztve lehűtjük.

Aszalás

A szárításhoz hasonló eljárás az aszalás, de itt már valamilyen módszerrel elősegítik, meggyorsítják a kiszáradás folyamatát. Az említett gombaszárítás lényegében már ide sorolandó. Legegyszerűbb módja a nap melegével való aszalás. Elsősorban a gyü-

Gyümölcsaszaló vcsszőtábla [Erdély]

23

Földbe vájt gyümölcsaszaló metszete
(Zemplén)

mölcsféléket tartósítják ezzel a módszerrel: a felszeletelt gyümölcsöt alacsony peremű, kerek vesszökosárban egy-két hétig erős napra teszik. A cseresznyét és a meggyet aszalás előtt ajánlatos leforrázni, mert kü­lönben a napon könnyen szétpattanhat.

A gyümölcsöket leggyakrabban sütőke­mencében aszalják. A kenyérsütés után még melegen maradó kemencébe hosszú­kás, fonott aszalókasra rakják az almát, a szilvát, a barackot, a berkenyét stb. Ahol sok gyümölcs terem, ott külön aszalóke­mencéi építenek (ennek a legegyszerűbb formája földbe vájva készül). A kemencé­ben való aszaláshoz mogyoróvesszöből ké­szült kasokat használnak, ugyanis a fűzfa­vesszőtől a gyümölcs az aszalás folyamán megkeseredne. Az aszalást mindig nagy

hasábfákkal rakott, lassú tűzön végzik, ne­hogy az aszalvány megsüljön.

Hazánkban a gyümölcsaszalás igen nagy múltú, aszalókemencéket már az Árpád-korban építettek. A szatmári ré­szekről ismerjük a legfejlettebb szilvaasza­ló kunyhókat.

A megaszalódott gyümölcsöt vászon­zacskóban, fedeles kosárban tárolják. Té­len levest főznek belőle, dióval, mogyoró­val csemegeként fogyasztják, süteménybe, tésztába teszik. A Nyugat-Dunántúlon ke­nyértésztába sütik, így készül az ún. gyü­mölcskenyér. A gyümölcskenyérbe körtén, szilván, fürtjén száradt öreg szőlőn kívül még fügét, mogyorót, szegfűszeget, cit­romhéjat is tesznek. A gyümölcskenyeret adventben, karácsonykor fogyasztják, s ugyanúgy böjti ételnek számít, mint az aszalt gyümölcsök általában.

Az aszalt gyümölcs hosszú századokon át, különösen a téli időszakban, népünk fontos tápanyagforrását jelentette. Az ol­csóbb répacukor megjelenéséig a legfonto­sabb gyümölcstartósítási eljárás volt. A hagyományban élő ember cukorszükségle­tét a mézen kívül az aszalványokból nyer­te. A cukor ára az elmúlt években egyre emelkedik. Talán ez majd szükségessé te­heti az aszalt gyümölcsök újbóli „felfede­zését”.

Szilvaaszaló gödör [Bodrogköz]

24

Lekvárfőzés

Egészen a közelmúltig falun, városon egy­aránt kedvelt volt a lekvárfözés, befőzés. A háziasszony a nyári gyümölcsökből min­den évben eltett néhány üveggel a szükebb téli napokra. Ez a szokás már falun is elhalványult, pedig a gumibetétes, bajo- nettzáras beföttesüvegek korszerű eszközei lennének ennek az ősi tartósítóeljárásnak.

Földbe vájt szilvalekvárfözö [Bodrogköz]

A paraszti gyakorlatban eredetileg cu­kor nélkül tették el a gyümölcsöket, közü­lük legnépszerűbb a szilvalekvár volt. A „szilva hazájában”, Szatmárban és a kör­nyező területeken minden évben óriási mennyiségű lekvárt főztek. A kimagozott gyümölcsöt kívülről besározott fenekű réz­üstbe töltötték. Az üstöt földbe ásott kat­lanra helyezték, és óvatosan tüzeltek alat­ta. Az állandó kavarást az ún. vitorlás ka varóval végezték. A lekvárfőzés egy tel­jes napig is eltartott. A „szilvaciberét” egé­szen sűrűre főzték. Amikor a lekvár cse­répfazékba, szilkébe került, az állás folya­mán annyira megkeményedett a felszíne, hogy le se kellett kötni. A szilván kívül almából, körtéből, barackból, csipkebo­gyóból, bodzából, szőlőből, eperből, sze­derből, málnából, somból, szinte minden húsos gyümölcsből főztek lekvárt.

A lckvárföző „vitorlás” kavarója

A hús tartósítása

Az élelmiszerek tartósításának egyik ősi módja, a hússzárítás, talán még a nomád időkből maradt ránk. Az alföldi pásztorok a század elején még gyakran éltek vele. A húst apró darabokra vágták, majd erő­sen sózva, paprikázva bográcsban addig főzték, amíg levet eresztett. Amikor már majdnem odasült, subára, gyékényre terí­tették. A napon a hús jól megszikkadt, csak a rovarokat kellett állandóan elhesse­getni róla. A szárított húst vászonzacskó­ban vagy a szűr ujjábán tartották. Ha le­vest főztek, vetettek belőle egy marékkai a vízbe, de szárazon is szívesen rágcsálták. A húskonzerválás e módját Ázsia nomád né­pei is ismerik.

Hasonló módon szárították a halat is (többnyire kifeszített zsinegen), de előbb kizsigerelték és jól besózták.

A füstölés is elsősorban hústartósító el­járás, a disznóvágás folyamatának része. A füstölés helye a szabadkémény, de építet­tek külön füstölöházakat is. A sajtot, a túrót is gyakran füstöléssel tartósítják, íze­sítik.

25

Hússzárítás [Hortobágy]

A kéményben füstölt élelmiszereknek jellegzetes, finom zamatuk van.

A hús konzerválásának újabb keletű módja a lesütés. A megsült húst nagymére­tű cserépedénybe rakják, majd olvasztott zsírral leöntik. A zsír a levegőtől elzárja a húst, így nagyon hosszú ideig fogyasztható marad. Ha esznek belőle, a zsírt mindig pótolják.

Savanyítás

A növényi eredetű táplálékokat savanyí­tással konzerválják. A káposztát, a répát, az uborkát stb. hordóba, cserépedénybe vagy üvegbe teszik el. A savanyú káposzta különösen sok vitamint tartalmaz, ezért fontos téli eledel. A káposztát először kül­ső leveleitől megtisztítják, torzsáját kivág­ják, majd káposztagyalun vagy késsel fel­darabolják. Ezután dézsába rakják, réte­genként mindig jól lesózva és ledöngölve. Ízesítőül kapor, torma, birsalma, vadkör­te, bors kerül bele, a savanyítás elősegítésé­re kenyérhéj szolgál. Legvégül a fedőlapot helyezik rá, és erősen lecsavarozzák vagy kövekkel lenyomatják. Meleg helyen három-négy hét alatt megsavanyodik.

Savanyú káposztából sokféle ételt készí­tenek: levest, körítést, savanyúságot stb. A káposztát bőségvarázsoló ételnek tart­ják, ezért a lakodalmi ebédnek mindig el­maradhatatlan tartozéka.

Tejfeldolgozás

A tej szerte az egész világon, de főleg az állattartó népeknél az egyik legfontosabb táplálék.

Ismerünk olyan pásztortörzset, ame­lyiknek valamennyi étele kizárólag tejből és vérből áll.

A nomádok húst ritkán fogyasztanak, a növényi eledelt megvetik, legfőbb táplálé­kaik a tejtermékek. Kancatejből készül al­koholos italuk, a kumisz. Lótej fogyasztá­sáról hazánkban is van adat. A hegyvidéki pásztornépek fontos tejhasznú állata a kecske. Nálunk sajnos nem sokra becsülik ezt a rendkívül zsírdús tejet adó, igénytelen állatot.

A tej gyorsan romló táplálék, tartósítá­

sára, különféle tejtermékek előállítására a tejsavas erjesztés ad lehetőséget. Az erje­dést okozó tejsavbaktériumok a levegőből vagy az edény faláról kerülnek a tejbe. A tej konzerválását éghajlati és egyéb ténye­zők befolyásolják. Nem egyforma tulaj­donságú a különböző állatok (tehén, bi­valy, juh, kecske) teje sem. Ezért területek szerint különböző tejfeldolgozási rendsze­rek alakultak ki. Az Alföldön az év nagy részében a legelőn háló szürke magyar szarvasmarhát ritkán fejték, elsősorban húsáért tartották. A nyugati eredetű tehén­fajtákat istállózva tartották, tejtermelésre fogták. Hegyes vidéken fejős juhászok nyájai legeltek.

26

Élő fából készült tcjesedény-szárító
..köcsögfa” [Moldva]

A fejes után mindig leszűrik a tejet, és mivel még tőgymeleg, nyáron néhány órá­ra a pincébe teszik hülni. A hideg tejnél nincs jobb frissítő. Kedvelt táplálék nyá­ron az aludttej, elkészítéséhez nem szüksé­ges más. csak egy tejesköcsög. (A tejesedé­nyeket sosem használják más célra, csak tejet tartanak bennük. Használat után mindig jól kiforrázzák és a köcsögfára akasztják száradni.) Az aludttej vagy régi nevén a szerdék kb. egy nap alatt áll össze. Tetején zsírréteg jelenik meg, amit fakanál­lal leszednek, ez a tejföl. A tejfölből rázo- gatással vagy köpiiléssel készítik a vajat. Fa- vagy cserépedényben szárnyakkal ellá­tott rudat, „zurbolót” mozgatnak le-föl mindaddig, amíg a vaj ki nem csapódik. A visszamaradt folyadék, az író, az állatok táplálására szolgál. A nomádoknál, jellem­ző módon, úgy készül a vaj. hogy a tejfölt börzsákokban állatokra akasztják, így a vaj az állatok állandó mozgása következté­ben a börzsák falára rakódik.

A tejföltől megtisztított aludttejből ké­szül a túró. Az aludttejet lassú tűzön addig melegítik, amíg elválik a savótól. Ezután a

túrót szétmorzsolva vászonzacskóba te­szik, kinyomkodják és felakasztják. A visz- szamaradt savó egy nap alatt kicsöpög, és a túró már fogyasztható. Az erdélyi pász­torok fenyőkéregből készült edényben tartják a túrót. Ez az ún. kászutúró a gyan­tától igen kellemes ízt kap.

A tejnek oltással való feldolgozása, a sajtkészités elsősorban a juhászathoz kötő­dik. de bármilyen állat teje alkalmas sajt előállítására. A tehéntej feldolgozása (fe- jés, vaj- és túrókészítés) asszonymunka, a juhtejből a nyájjal foglalkozó pásztorem­berek, a fejősjuhászok készítik a tejtermé­keket.

A joghurt is oltott tejféle, eredeti magyar neve tarhó. Házilag is könnyen elkészíthet­jük, ha a kész joghurtból minden alkalom­mal egy-két kanállal félreteszünk. Ez lesz az oltó vagy mag. A friss állapotban felfor­ralt tejet kb. 45 °C-ra lehűtjük, majd az oltóanyagot hozzáadjuk. Ezután 8-12 órá­ig letakarva pihentetjük. Ha a szalmaszál megáll benne, akkor már jó. megaludt.

Vajköpülö és „zurbolója”

27

Vajköpülcs

Az alföldi pásztorok subával letakart, földbe ásott üregben altatták a tarhót, más volt az oltóanyag is. Korpadarát és szölö- törkölyt napon szárítottak és vízben ázta­

tott kenyérhéjat morzsoltak hozzá. Az így készült párt használták a kenyérsütéshez is.

Gyakran az állat gyomrából készítették az oltót. A levágott kisbárány gyomrát kimosták, jól besózták, majd felfújva fel­akasztották és megszárították. Amikor ol­tani akartak, levágtak belőle egy kis dara­bot, langyos tejben megáztatták, és más­nap már evvel oltottak.

A sajt készítésekor először a kifejt tejet egy darabig állni hagyták, majd beletették az oltót. Amikor megaludt, jól felkavar­ták, majd ismét pihentették, azután az egé­szet vászonkendőbe téve jól kicsavarták, kinyomkodták. Ezután tették a sajtolóba. Ahogy csöpögött belőle a savó, mindig összébbcsavarták a prést. Az elkészült saj- tót szellös helyre rakták száradni. Újabban tejporból készítik az oltóanyagot.

A tűzhely mellett

Az ember a táplálékot eleinte nyersen fo­gyasztotta. Ma szinte csak a gyümölcsöket esszük nyersen, mert így tartalmazzák a legtöbb vitamint. Már a gyüjlögetőkorban rájött az ember, hogy a vad gyümölcsök pirítva, megsütve kellemes ízt kapnak, könnyebben emészthetők. Gondoljunk a sült gesztenye, a sült alma, a pörkölt man­dula, a pattogatott kukorica ízére. A tűz a csípős, fojtós ízt megszünteti, elroncsolja a mérgező anyagokat, puhábbá, rághatóbbá teszi az ételt. A tűz felfedezése az emberré válással egyidős. Nem ismerünk olyan pri­mitív népet, törzset még a történelem előtti időkből sem, amelyik ne használta volna a tüzet. A tűz az é« .készítés lehetőségén kí­vül megszüntette a természetnek való ki­szolgáltatottságot, elűzte a vadállatokat, meleget adott és világosságot. A legegysze­rűbb hajlékok legfontosabb része a tűz­

hely. Ha egy vándorló valahol letáborozik, első dolga, hogy tüzet rakjon. Tűz nélkül a föld legnagyobb része lakatlan volna.

A tüzet az ember különös tisztelettel vet­te körül. Mágikus erőt tulajdonítottak ne­ki, sok helyen megszemélyesítették, élő­lénynek tekintették. Ha az ember a tűz lángját sokáig nézi, valóban olyan képzete támad, mintha élne, táncot járna. Innen származhatnak a tűzzel kapcsolatos rítu­sok: a tűztánc, a tüzugrás. A tűznek tisztí­tó ereje is van. Első tavaszi kihajtáskor az állatokat tűzön hajtják keresztül, hogy a betegségektől, az ártó szellemektől mente­sek legyenek. A tűz, a füst bizonyítottan fertőtlenítő hatású. A tűz azonban veszé­lyes, pusztító is lehet, ezért vigyázni kell rá. Sok háztartásban a parazsat egész évben őrzik. Csak egy alkalommal, húsvétkor, Flórián napján vagy Antal napkor oltják

28

Bakonyi pásztorok a tűzhely körül
[múlt századi ábrázolás]

el és gyújtják meg a gyógyító erejű új tüzet valamilyen ősi módszerrel. Ha valakinek kialudt a tüze, a szomszédból kért para­zsat. Ennek emléke egy gyermekjátékunk­ban is fennmaradt: „Tüzet viszek ne lássá­tok, ég a ruhám ne hagyjátok!”.

A tűzgyújtás ősi módszereivel a techno­lógiát tárgyaló fejezetben foglalkozunk.

Sütés nyílt tűzön

A tűzzel való ételkészítés legegyszerűbb módja a sütés. Ehhez nem kell sok eszköz, legfeljebb néhány kődarab és nyárs. A sü­

tés legprimitívebb módját gyakorolják a kirándulók, amikor szalonnát sütnek. Nyílt tűzön, nyárson – szalonnán kívül – süthetünk még kenyeret, almát, sütőtököt és csöves kukoricát is. A halászok zsákmá­nyukat földbe tűzött fanyárson sütötték. Nyárson sült régen a sokféle szárnyas, a malac, a bárány, sőt még egész ökör is. A nagyobb állatokat két, földbe rögzített ágasfán nyugvó forgatható nyársra húz­ták, az automata grillcsirkesütőhöz hason­lóan. A körbeforgó állat így minden oldal­ról egyenletesen átsült. A nyárson sütés tartozéka volt a régi tűzhelyeken található tüzikutya. Ez az állat alakú vasalkotmány

29

Halsütés nyárson [általános]

Halsütésre használt nyeles vasrostély
[Alföld]

Tüzikutya kovácsolt vasból [Alföld]

az égő fahasábokat tartotta, és a nyárs támasztására is szolgált.

A hamuban sütés szintén igen ősi ételké­szítési módszer, ehhez tényleg egyetlen esz­köz sem szükséges. A mesebeli „hamuban

sült pogácsa” készítése sokáig élő gyakor­lat volt. A tűzhely hamujában sokféle étel süthető: pl. hajában krumpli vagy tojás is. A szárnyasokat jó vastagon sárba gön­gyölve sütötték. A melegtől a tollazat az agyagrétegre tapadt, így könnyen lefejtet­ték, majd a húst zsírral kenegetve ropogós­ra sütötték.

Kövön sütés

Az étel elkészítésének igen egyszerű, soká­ig kedvelt módja volt a kövön sütés. A sütőkö néhány centiméter vastag, kb. 40 x 60 cm méretű, laposra csiszolt ho­mokkő darab, amit két hasáb alakú kőre állítanak és alatta tüzelnek. Az átforróso­dott követ szalonnabörrel jól megzsíroz­zák; minél több zsírt szív be a kő, annál használhatóbbá, annál hosszabb életűvé válik. A sütőkövet soha nem mossák, ha melegen víz éri, elreped. Gyakran a ke­mence szája előtti padkán is találunk sütő­követ, sok helyen még a tűzhelybe is beépí­tik. Később vas háromlábra tették, majd a követ is vaslap váltja föl. így alakul ki a sütőköböl a palacsintasütő serpenyő és a kenyérpirításra is használt rácsozott ros­tély.

Mit lehet kövön sütni?

Legegyszerűbben elkészíthető étel a rán­totta: a bezsirozott forró kőre tojást ütnek és pár pillanat alatt elkészül. Jóízű a kövön sült krumplislángos és a puliszka is.

íme így készült a múlt században a „köre-leppencs” – ma is kipróbálható -: tojást tejjel egybehabartak, rá lisztet szitál­tak és jól elkavarták, hogy csomós ne le­gyen. A tésztát a sütőkőre öntötték, s ami­kor egyik oldala megsült, fakéssel megfor­dították. Ezután még egyet készítettek, majd a kettő közé ízesítésül szilvalekvárt vagy túrót tettek.

3

A kövön sütés eszközei: sütökő, fakés, zsirópálca szalonnadarabbal [Erdély]

Bográcsok: kerek fenekű alföldi és körte
alakú dunántúli forma

Ha a tésztát vékonyabbra eresztjük, pa­lacsintát is süthetünk sütökövön. Gyakran a forró kőre káposztalevelet tesznek, és ezen sütik a tésztát. A levél a lepénynek jó ízt ad. „Levelensültet” készítenek dió-, tölgylevél vagy kukoricacsuhé segítségével is.

Főzéssel készült ételek

Az ételek főzéssel való elkészítése az agyag­edények ismeretéhez kapcsolódik. Az egyik legősibb módszerhez, a kövei főzés­hez azonban nem szükséges tűzálló edény, megfelel a vízhatlan kéregedény is. A tűz­nél hevített köveket vízzel telített edénybe dobálják mindaddig, amíg a víz fel nem forr. A kővel főzésre legalkalmasabbak a patakmederben található kövek.

A legegyszerűbb főtt ételeink közé tar­toznak a levesek. Vízből és még valamiből állnak – mondják a régi szakácskönyvek. A pusztán növényi anyagok forrázatával készült leveseket – nem éppen hízelgőén – rongyos, kódis, betyáros levesnek nevezik. A böjt időszakában a legkülönfélébb növé­nyekből készítenek leveseket: gabonafélék­ből, zöldségből, gombából, aszalt gyü­mölcsből stb.

A kása a levesnél tartalmasabb táplálék­nak számít. Darára őrölt vagy csak egysze­rűen meghántolt gabonaféléből, régebben kölesből, árpából, zabból főzték. A kásák hosszú évszázadokig a legfontosabb ételek voltak. Finomabb változataik, a pépes éte­lek már lisztté őrölt gabonából készültek. A „pépek”, „strecek”, „gánicák”, „dödöl­lék” számtalan változata ismert alap­anyag, ízesítés, elkészítési mód szerint.

Az amerikai eredetű növények (burgo­nya, kukorica) megjelenése után a pépek alapanyaga megváltozott. Ahol kevés ke­nyérgabona termett, áttértek az e növé­nyekből készült ételekre.

31

Bográcsfelfüggcsztési módok a szabad
tűzhelyen

A puliszka vagy máié vált Erdély-szerte a legfontosabb pépes étellé. Készítéséhez finomra őrölt, többször átszitált kukorica­liszt szükséges. Először vizet forralunk, s amikor zubog, folyamatos kavarás közben lassan hozzáöntjük a lisztet. Addig kavar- gatjuk, amíg egészen össze nem áll. Ami­kor már elég sürü és kezd megkeményedni, deszkára borítjuk, túróval, tejföllel, teper­tővel ízesítjük. Fogyasztható hússal, lek­várral, dióval, mákkal, káposztával is.

A bográcsok a vándorló népek, a nomá­dok legfontosabb főzőedényei. Megtalál­juk azonban az ősi paraszti konyhában is, gyakran láncra függesztve. A Balkánon még ma is vándorló cigánykovácsok készí­tik a jellegzetes körte alakú bográcsokat és üstöket. A Dunántúlon is ez a bográcsfor­ma terjedt el, az Alföldön pedig a kerek fenekű a leggyakoribb. A szabadban ta­nyázó pásztorok a tűz fölé szolgafára akasztott bográcsban főzték ételeiket. A bogrács felakasztásának több módja is­mert. A nagyobb üstöket általában földbe vájt katlanra állították, és alatta tüzeltek.

Bográcsban főnek azok a híres alföldi pásztorételek, amelyektől a hozzá nem szokott városiaknak könnyen megfájdul­hat a gyomra. A paprikás pásztorételek ritkán, legfeljebb ünnepnap készültek hús­sal, mint a gulyásleves vagy a gulyásos hús. Mi most inkább azokkal a „hétköznapi paprikásokkal” foglalkozunk, amelyek burgonyából és tésztafélékből állnak és zsírzó anyaguk a szalonna.

A lebbencshez először kockára vágott szalonnadarabokat teszünk a bográcsba, s amikor már tepertősödik, száraz tésztát öntünk hozzá, hogy együtt piruljanak. Amikor megpirult, burgonyát teszünk be­le, jól megpaprikázzuk, majd vizet öntünk hozzá bőségesen és megsózzuk. Addig for­raljuk, amíg puhára nem fő az egész.

A slambuc. vagy öhön ugyanennek a le- vetlenre főtt változata. Nevezik „öregleb­bencsnek” is. A slambucba több krumpli és kevesebb víz szükséges. A vizet egészen el kell főzni, folyamatos kavarás közben. Eleinte kanállal kavargatjuk, majd amikor már jól összeállt, leakasztjuk a bográcsot, és erős rántással többször megforgatjuk a benne sülő tésztát. Összesen 32-szer kell megforgatni, akkor biztosan jó lesz, leg­alábbis így tartják az alföldi pásztorok.

Ami nem hiányozhat
az ételből

Az ételek elkészítésének fontos kelléke a megfelelő zsír zó anyag és fűszerféle. Jó fű­szerrel a silány étel is kellemes ízűvé vará­zsolható. Nálunk a leggyakoribb zsírzó anyag a disznózsír. Korábban az olvasz­tott zsírt szalonna helyettesítette. A táplál­kozáskutatók megállapítása szerint a disz­nózsíros ételek egyoldalú fogyasztása a szervezetre károsan hat. Ezért egyre in­kább előtérbe kerül a növényi olajok, az

32

^olajos magvakból sajtolt zsírzó anyagok használata. A napjainkban használt leg­fontosabb olajnövények a napraforgó és a repce; korábban tökmagból, kendermag­ból, lenmagból is ütöttek olajat, sőt a mak­kok is olajos növényeknek számítottak. Az olajnyerés a házilag készült préseken vagy olajütö malmokban folyt.

A gyűjtögetett fűszernövényekről rész­ben már volt szó. A korábban általános használatú, Kaukázusból származó borsot a múlt században az amerikai eredetű pap­rika szorította ki. Érdekes módon a papri­ka éppen a borstól kapta nevét. Nevezték törökborsnak – mivel hozzánk a Balkánról érkezett de a paprika név is a „piper” = bors szó származéka. A paprika az egész magyar nyelvterületen elterjedt, nemzeti fűszerünkké vált, kivéve Erdélyben, ahol most is inkább borsozzák az ételeket. A paprika termesztéséhez éghajlatunk igen kedvező, a Szeged-Kalocsa környéki faj­ták világhírűvé váltak. A paprika ehető nyersen, savanyítva, főzve, sokféle étel ké­szíthető belőle, legkedveltebb azonban porrátört fűszerként. Az érett paprikát fü­zérbe kötve szárítják, nemcsak a paprika-

Nyírfakéreg sótartó [finnugor]

Bőrből készült sótartók [Alföld]

termő vidékeken, hanem gyakran a városi házak ablakaiban is.

A vadhagymáról már beszéltünk, neme­sített változata, a vöröshagyma az egyik legősibb termesztett növényünk. Nem ke­vésbé fontos fűszernövényünk & fokhagy­ma. Tápanyagdús, bélfertötlenítö, emész­tést serkentő hatása következtében táplál­kozásunk lényeges eleme, sőt gonoszelhá­rító hatást is tulajdonítnak neki. A meté­lőhagyma vagy snidling cserépbe, ládába ültetve városi környezetben is megterem. Nyers állapotban használják, főzéskor ugyanis finom ízét elveszti. Zsíros vagy vajas kenyérre szórva is fogyasztható.

Ne feledkezzünk meg a legfontosabb fű­szerünkről, valamennyi ételünk nélkülöz­hetetlen tartozékáról, a sóról sem. Fontos­ságát jelzi, hogy az erdélyi, felvidéki sóbá­nyával rendelkező városok már a közép­korban királyi szabadalmakban részesül­tek. Innen szállították a fűszert a „sóha­jok” az ország többi területeire.

Az ételeket nemcsak sózni, hanem gyak­ran édesítem is kell. A manapság általános­nak mondható cukrot korábban aszalt gyümölcsökkel, szilvalekvárral, de fökép-

33

pen mézzel pótolták. A méhészet igen nagy múltú tevékenység, a gyűjtögetögazdálko- dás korába vezethető vissza.

A méz jelentősége az utóbbi időben rendkívüli módon megnövekedett. A bio­kémiai vizsgálatok számtalan fontos élet­

tani hatását mutatták ki. A mézen kívül a viasznak is nagy szerepe volt a régi ház­tartásokban. Ragasztóanyagként szolgált, a szövésnél a fonal erősítésére használták, és a gyertyakészítés egyik alapanyagát adta.

Mindennapi kenyerünk

A kenyér elődei

Sütöharang

A lepénykenyerek, a kenyérfélék ősei kőla­pon, hamu alatt, sütőharangban vagy ke­mencében sültek. Anyaguk szerint bár­mely gabonaféle vagy régebben termesztett növényünk (köles, alakor. hajdina) lisztjé­ből készülhetnek vízzel és kevés sóval. A lepénykenyeret eredetileg durván őrölt alapanyagú kásaféléből sütötték.

A pogácsa a pásztorok, a vándorló em­berek gyorsan elkészíthető eledele volt. A „molnárpogácsát” a vízimolnárok sü­tötték az őrlésre várakozó gazdáknak. ízes csemege volt a finomabb tésztából készült mézespogácsa, a mézeskalács elődje.

A primitív módon készült ételek hosszú ideis megtartották rituális tartalmukat, a hozzájuk tapadt hiedelmeket. A kovászta- lan kenyér sütése a keresztény mitológiá­ban gyökerezik. Sok helyen tiltott volt bi­zonyos napokon a kenyérsütés. Luca nap­ján például sokáig szokás volt kenyér he­lyett lepényt sütni. A pogácsaformák, a mézeskalácsok gyakran ősi kultikus jelké­peket hordoznak: napkorong, báb, szív formájúak. A köböl rakott tűzhely, a sütő­kő eredetileg nemcsak ételkészítö alkalma­tosság, hanem oltár, az áldozat bemutatá­sának a helye is volt. Számos nép a hajlék közepén égő tűznél végzi különböző szer­tartásait. Ez a hagyomány magyarázza a tűz körüli szokásokat, a tűzhely babonás hiedelmeit.

Az ételt jobban átsüthetjük, élvezhetőbbé tehetjük, ha nyílt tűz helyett zárt tűzön sütjük.

A sütőharang, a kemence őse a legegy­szerűbb eszköz zárt térben való sütéshez. A lapított félgömb alakú fedőt tűzálló anyagból készítik vagy köböl faragják. A magyar néprajzi irodalomban a sütöha- rangnak számtalan neve ismert: puplika, cserepulya, burétó, bujdosó stb. Egyes fel­tevések szerint a bujdosó név nomád őse­ink hordozható kemencéjére utal.

A sütöharangot kövekkel feltámasztják, és alatta tüzet raknak. Ezután az ételt a hamutól megtisztított tűzhelyre teszik és az áttüzesedett sütőharanggal leborítják. A tetejére rákotorják a forró hamut és parazsat, hogy a meleget tovább tartsa. Sütőharang alatt lepényt, tésztafélét, húst sütnek, gyümölcsöt aszalnak.

Sütőharangok:
agyagból készült Baranya]:
köböl faragott Erdély]

34

Dacittufából készült sütőharang és szállítása
az Erdélyi Érchegységben. Talán így hozták
honfoglaló elődeink a „bujdosót”

A cserép sütőharang testét agyaghur­kákból építik. A fölhúzott harangra agyagból a parázs tartására szolgáló öve­ket raknak, tetejére fület formáznak, amelynek a tövébe szellözölyukat fúrnak, és az egészet ujjbenyomkodással díszítik. Az agyagba gyakran kődarabokat is bele­gyúrnak. A kiégetett sütöharangot elké­szülte után edzik: árpa- vagy rozsliszttel elkevert vízbe mártogatják, majd újból kié­getik. így kapja jellegzetes szürkésfekete színét.

Az agyagból készült sülöedények hasz­nálata napjainkban felelevenedett: a Rö- mertopf néven forgalomba hozott agyag­edényekben zsír nélkül sül a hús. Ez a sütöedény, akár a sütöharang késői válto­zata, két darabból áll: borítóból és tálból, amelyek légmentesen összecsukhatok. Igaz, ez nem használható nyílt tűzhelyen, csak sütőben. Az agyagedényben készült étel különlegesen jó ízű lesz.

A kemence és a kenyér

A boglya formájú kemence a sütöharang- nak megnagyobbított, helyhez kötött vál­tozata. A legegyszerűbb kemencéknek ka­róból, vesszőből készült váza van. amelyet kívül-belül besároznak és tapasztanak. Ta­

lán még ma is akad, aki ért az ilyen kemen­ce készítéséhez. A kemence későbbi fajtái vályogból, téglából épültek.

Az évszázadok legfontosabb eledele, a mindennapi kenyér kemencében sült fosz­lósra, ízesre. Fontosságát jelzi, hogy fő kenyérgabonánkat, a búzát sok helyen „életnek” is nevezik. A mai héjas-beles, kelesztett kenyér hosszú fejlődés eredmé­nye. A moldvai csángók még a harmincas években sem sütöttek kenyeret, kásával, puliszkával éltek. A városból hozott ke­nyér ünnepi eledelnek számított. Az alföldi magas, domború, pirosas-barnás búzake­nyér egész Európában párját ritkítja, igazi magyar különlegesség.

A házi kenyérsütés gyakorlata csak a legutóbbi időkben szűnt meg. de legtöbb idős falusi asszony még ma is tud kenyeret sütni. A városi gáz- és villanytűzhely is kiválóan alkalmas jó kenyér elkészítésére.

Az életet adó kenyér a paraszti társada­lomban szimbolikussá vált, számtalan hie­delem fűződik hozzá. Már a gabona ter­mesztését agrárrítusok kísérik, az aratóün­nep sok helyen az egyik legnagyobb ese­ménynek számít. A kenyérsütés szinte min­den fázisához tartozott valamilyen mági-

Egy fából faragott famozsár.
Gabonamagvakat, kölest, hajdinát, kukoricát
és mákot is törtek benne [általános]

35

..Kovásztevés” [Alföld]

őrleményt, darát adott. Az igazi, jó ke­nyérnek való lisztet malmokban őrlik.

A jó kenyér készítésének másik fontos feltétele a kelesztés megfelelő módja. A gyári élesztő megjelenéséig – a múlt szá­zad végéig — házilag készült kelesztőanya- gokat használtak. A házi élesztő egyik leg­fontosabb alapanyaga a komló. Tobozsze- rü termését Nagyasszonynap (augusztus 15.) után szedik, megszárítják és famozsár-

kus cselekmény. A kenyér megszegésekor a késsel való keresztvetés sok háznál még ma is szokásban van.

A kenyér elkészítése bonyolult munka­folyamat, számtalan találmány, újítás ösz- szesződik benne, a földműves civilizáció egyik fő vívmánya. A kenyér minősége el­sősorban a //.szz összetételétől, sikértartal­mától függ. Kezdetben igen egyszerű esz­közökkel, örlőkövekkel, mozsárban tör­ték, zúzták a gabonaszemeket. A később kialakult kézimalom csak kásának való

Kenyértartó rács [általános]

A kenyérsütő kemence eszközei: sütőlapát,
szénvonó és a pemet (a kemence kitiszítására]
[általános]

bán megőrlik. Ezután vízben áztatva felfő­zik és forró levét búzakorpára öntik. A tésztaszerü pépet gombócokra szaggatják és a tűzhely mellett vesszökosárban száro- gatják. A megszáradt élesztőt vászonzacs­kókban tárolják.

A kenyérsütésnek számtalan módja kö­zül a következőkben ismertetünk egyet.

A lisztet már a sütést megelőző nap esté­jén előkészítik. A szükséges mennyiséget átszitálják, és kb. felét a dagasztóteknöbe öntik. Ezután kerül sor a kovászolásra, a „kovásztevésre”. A kovász az előző sütés­kor eltett kevés tésztából: a „sütnivalóból” és az élesztőből áll. A sütnivalót vízzel

36

Gyékényből készült kenyértartó [Bodrogköz]

felhígítják, két-három órán át áztatják, majd az élesztővel együtt szilán át a lisztbe öntik. Az egészei fakanállal jól összekeve­rik. sót tesznek bele és letakarva állni hagyják. A kovász egy-két óra alatt meg­kel. Ezután hozzáadják a többi lisztet és meleg vizel beleöntve az egészet összedol­gozzák.

Ezután következhet a dagasztás, az egyik legnehezebb asszonyi munka. Addig kell a tésztát dagasztani, amíg lyukak nem

keletkeznek benne, és jól el nem válik a teknő falától. Mikor a dagasztással végez­tek, ismét letakarják és kelni hagyják. Kb. másfél óra alatt a tészta jól megkel, ezután lehet a szakajtókosarakba szaggatni a nyers kenyereket. Kelesztés közben a férfi­ak felfütik a kemencét, ha áttüzesedett. a pernyét szénvonóval kikotorják, majd sü- tölapáttal bevetik a tésztát és a kemence száját lezárják.

Leghamarabb a lepényformájú kenyér- lángos, a „langali”, vagy a teknő aljáról kivakart tésztából készüli kis cipó, a „va­karó” vagy „pompos” készül el. ezek a gyermekek csemegéi. A kisült kenyér tete­jét langyos vízzel lemossák, hogy szép piros-barna színt kapjon. A kenyeret szel- lös helyen, kenyértartó rácson tárolják. A megszegett darabot fedeles, gyékényből készült kenyereskosárba teszik vagy a ka­marásasztal fiókjában tartják, vászonru­hába takarva. Egyszerre 5-6 db 5 kg-os kenyeret szoktak sütni, ez elég egy közepes családnak két hétre.

Italok

A mézből készült üdítő italt, a mézsört vagy márcot századunk elején még vásár­ban is árusították. A márcot egy rész méz­ből és nyolc rész vízből főzik, kevés komló­val és más ízesítőszerekkel (zsálya, csillag- ánizs, koriander). Faedénybe téve negyven napig érlelik, amíg kellemes, enyhén alko­holos ital nem lesz.

A mézsör története igen korai időkig nyúlik vissza. A bornál régebbinek tartják, talán ez lehetett az első alkoholos italunk.

Régen az ecetet is házilag készítették. Bortermelő vidékeken borecetet, máshol gyümölcsből erjesztett ecetet használtak. Leggyakoribb az almaecet készítése. Ecet­

nek bármely almaféle megfelel, a savanyú vadalma különösen alkalmas. Először a gyümölcsöt favályúban összezúzzák, majd présbe, sajtolóba teszik. Erre a célra sző­lőprés is megfelel. A kisajtolt lé az alma­must, a gyermekek kedvenc itala. Az alma­must hűvös helyen fedetlen edényben tart­va megecetesedik. Az erjedést kenyérhéjjal serkentik. Az edény fenekén keletkező „ecetágyat” a következő ccctkészítésnél is használják.

Kellemes hűsítő italt készíthetünk alma­ecetből és mézből: 2 dl vízbe 2 kávéskanál almaecetet és 2 kávéskanál mézet öntünk, jól elkeverjük és már fogyasztható. A re-

37

Pálinkafőző „berendezés” [Zala]

Házilag kitűnő áfonyabor készíthető: 1 kg szárított fekete áfonyát összezúzunk és 2 1 vízbe tesszük 1 kg cukrot hozzáöntve. Amikor üvegbe töltjük, erjesztőcsövei ellá­tott dugót tegyünk rá. 15 napig forrni hagyjuk. Amikor teljesen letisztult, töltsük át kisebb üvegekbe és jól dugaszoljuk le.

Sok gyümölcsből készíthető bor. legal­kalmasabb azonban a szőlő. A szőlőműve­lés, a borkészítés külön mesterség, nagy szakértelmet kíván.

cepl egy amerikai orvostól származik, aki éveken át vizsgálta Vermont állam népi gyógyászatát, és megállapította, hogy sok népi gyógyszer kedvező élettani hatása tu­dományosan igazolható.

Ha ecet helyett almabort akartak készí­teni. édesebb nyári almákat zúztak össze, és az előbbihez hasonló módon hordóban érlelték. Az erjedés elősegítésére tized rész­nyi forralt mustot is töltöttek hozzá. A hordót csak akkor töltötték tele és duga- szolták le. amikor a bor már kiforrt. Egy­két hét múlva lefejtették a söprűt. Ha ezt többször megismételték, hosszabb ideig él­vezhető italt nyertek.

Víztartó edény, „csobolyó” [Heves]

Fadongás vasalt kútveder [Göcsej]

Számos gyümölcsből készítettek pálin­kát, leggyakrabban talán szilvából, de ked­velt volt a vadkörtepálinka is. Ezt úgy ké­szítették, hogy először a gyümölcsöt hor­dóba töltve fabunkóval összezúzták és áll­ni hagyták. Néhány nap múlva a hordót lefedték és a nyílásokat sárral betapasztot­ták. így állt három hétig. A pálinkafőzés­nek számtalan módja ismert, most egy újabban kialakult, de talán a legegysze­rűbb lepárlóberendezést mutatjuk be. Egy nagyobb. 30-40 1-es fazekat félig töltöttek megerjedt vadkörtével, majd az edénybe egy kis székecskére lábast helyeztek úgy,

38

Ee n yőd o n gá k bó 1 készült, ni ogyo ró vessző vei
összefogott víztartó edény, a „kártya”
[Székelyföld]

hogy ne lepje el a körteié. A nagy fazék tetejére domború fenekű edény (lavór) ke­rült, melybe hideg vizet töltöttek. A faze­kat pereménél betapasztották, hogy ne szálljon ki a gőz. A lavórba egy kő kerüli nehezéknek. Az egész alkotmányt a tűz­helyre telték és lassú tűzön főzni kezdték. A felszálló gőz a hideg vízzel teli edénybe ütközve lecsapódott, és az alján végigcso­rogva a lábosba csepegett. A lavórban a vizet többször cserélni kellett, mert hamar felmelegedett. Jó pálinkát másodszori lefö- zésre kaplak.

Pálinkából általában keveset, csak felke­lés után egy kupicányit fogyasztottak, így állítólag gyógyszernek számít, legalábbis pótolja a fogmosást. Ha később kínáltak valakit pálinkával, azzal utasította vissza, hogy már reggelizett.

Másik fontos italunkról, a sörről se fe­ledkezzünk meg. A „folyékony kenyér” gabonafélék erjesztett levéből készült, fű­szerekkel ízesített, szénsavas, habzó ital. Nálunk ugyan évszázadokon ál nem volt olyan népszerű, mint Nyugal-Európában. ahol valóban a kenyerei pótolta, de Ma­gyarországon is sok helyen ismerték és al­kalmazták a házi sörkészítést.

Komlóval és malátakávéval ma is ké­szíthetünk házilag sört: 6 1 vízbe 20 dkg malátakávét, 25 dkg cukrot és 5 dkg kom­lót teszünk, majd felforraljuk úgy. hogy legalább 1 1 víz elfőjön. Ezután levesszük a tűzről, kihűtjük és egy csészényi folya­dékban 2 dkg élesztői oldunk fel. majd a fazékba visszatölljük. 6-8 órai állás után a folyadékot vászondarabon átszűrjük és üvegekbe töltjük oly módon, hogy az üve­gekben tized résznyi üres hely maradjon. Kb. 1 heti állás után elkészüli a sörünk.

A nagy múltú, sörhöz hasonló italt, a hozót kölesből erjesztették. Hazánkban ál­lítólag a kunok honosították meg. s isme­rik Közép-Azsia nomád népei is. A múlt században a bozát köles helveti kukorica- ból készítették.

Végezetül szóljunk néhány szót a „leg­erősebb” italunkról, a vízről. Településeink már az őskortól kezdve szinte kizárólag víznyerő helyek mentén keletkeztek. A pa­raszti háztartásban megkülönböztetett fi­gyelmet szenteltek a kutak, a források tisz­taságának. A vizet a házban vastag falú agyagkorsókban tárolták, amiben hosszú ideig friss maradt; ebben vitték a mezőre is. A pásztorok csobolyóban. kulacsban vagy kobaktökből készüli edényben tar­tották a vizet. A bőségesen fakadó forrá­sokhoz az emberek messzi földről eljárlak, csakúgy mint a szénsavas, kellemes ízű borvíz lelőhelyeihez. A gyógyforrások gyakran búcsújáró, szent hellyé váltak.

Legalapvetőbb szükségletünk, a tiszta ivóvíz sorsa korunkban egyre kérdéseseb- bé válik. A vegyszerezés, a trágya helytelen kezelése, a nagymérvű gépesítés következ­tében hazánk sok településén már nem ta­lálható iható vizű kút.

Civilizációnknak helyre kell állítania a felborult egyensúlyt, különben egyik leg­fontosabb létfeltételünktől fogjuk meg­fosztani önmagunkat.

39

Evőeszközök

A táplálkozás nélkülözhetetlen tartozékai, az evőeszközök az emberiség történetében viszonylag újkeletüek. Sokáig a kéz szol­gált egyetlen ivóedényül, az evést az „ötuj­jú villa” segítette. Talán a kés lehetett az első evéshez használt szerszámunk, amely- lyel a nagyobb falatokat feldaraboltuk, az állatról a húst lefejtettük. A vágásra és merítésre használt ősi evőeszközt, a kagy­

lót nyéllel ellátva a század elején a pászto­rok még használták.

A vizek mellett élő pásztorok, pákászok a kanalasgém csőréből készítettek kanalat, vastagabb nádszárból kétágú nádvillát. A paraszti háztartásban a legfontosabb evőeszköz a puhafából faragott fakanál volt. Amikor az egész család az asztal kö­zepére kitett nagy tálból evett, saját kanala

Fa evőkanalak,
különböző vidékekről

Ősi evőeszközök: nádvilla és kagylókanál
[Alföld]

Fa evőkanalak,
különböző vidékekről

Az ivókanál-faragás munkafolyamata
[Erdély]

40

Falra akasztható „kanalas” [Somogy]

Ivócsanak [Palócföld]

Ivóbögre [Baranya]

Ivócsanak [Palócföld]

Madár alakú vízmerítö faedény [finnugor]

41

Többféle rendeltetésű falapok:
húsvágó deszka, puliszkaborító lapicka stb.

[Erdély]

Fatányér, fanyelű villával [Heves]

már mindenkinek volt. Megkülönbözteté­sül a kanalak nyelébe tulajdonjegyeket véstek. A kanalakat a konyha falán vagy a mestergerendán elhelyezett, szépen fara­gott kanáltartóban, a kanalasban tartot­ták.

Fakanálfaragással ma már csak cigá­nyok foglalkoznak, régebben szinte min­den férfi értett hozzá.

Speciális eszköze a görbekés, a kanál­vájó. Görbekéssel faragták a pohár ősét az ivókanalat, a csanakot. Számtalan fajtá­juk van, készítésükkel főleg a pásztorok foglalkoztak. Pásztorkészítmény volt a

Füles ivóharang [Kiskunság]

szarvasmarha szarvából faragott ivótülök vagy szarupohár is. A vízmerítésre szolgáló ivóharangokat elhasznált kolompokból ké­szítették.

Tetőtől talpig

ÖLTÖZKÖDÉS

A ruházat mindennapi életünk tárgyi kel­lékeinek fontos része, ugyanolyan szükség­letnek tartjuk, mint az élelmet vagy a la­kást. A mai állapot azonban nem jellemző minden időszakra, kialakulása hosszú fo­lyamat eredménye. A homo sapiens évez­redeken át ruhátlanul járt. Mikor megje­lent a viselet, sokkal inkább a test díszíté­sére, ékítésére szolgált, mintsem védelemre vagy a szemérem leplezésére. Bizonyítják ezt az amerikai szárazföld déli csücskén élt tüzföldi indiánok, akik a mienknél jóval hűvösebb éghajlat alatt szinte teljesen ru­hátlanul jártak. A bevándorló európaiak ezt erkölcstelennek tartva felöltöztették őket. A „túlöltözöttség” és a behurcolt be­tegségek végül is kipusztították ezt az igen archaikus kultúrájú népcsoportot.

Az emberiséget végeredményben a ruha­viselet tette a hidegre túlzottan érzékennyé. A testrészek elfedése pedig kialakította a szeméremérzetet, a szégyenlösséget. Az ágyékkötők, szeméremfedök nem egy kul­túrában éppen az ellenkezőjét jelentik, mint gondolnánk – nem rejtik, inkább kie­melik az eltakart testrészt, felhívják a fi­gyelmet, kíváncsiságot ébresztenek. Gon­doljunk az óceániai nők füszoknyaviseleté- re. A csaknem meztelenül élő népek között a ruhában megjelenő ember vált ki érdek­lődést, izgalmat. A szeméremérzet kifino­mult viselkedési formáit tulajdonképpen a nemiség jelképes ábrázolása hozta létre. A női és a férfi test korántsem különbözik

annyira, mint amennyire ezt a ruhaviselet kiemeli.

Az öltözetnek őseink varázserőt tulajdo­nítottak. A mágikus gondolkodás szerint a ruha védelmi szerepe nem fizikai tulaj­donságaiban, hanem inkább varázserejé­ben rejlik. Az állatbőrt felöltő, vadállati maszkot, agyarakat magára aggató vadász emberfölötti erő birtokában érezte magát, az eljátszott rítusok az elkövetkezendő va­dászat sikerét kívánták befolyásolni. Elő­deink hite szerint a viseleti darabok a go­nosz szellemek ártó hatalma ellen védel­mezték viselőiket. A bűvös erejű ruhadara­bokra a népmesék területéről számos pél­dát hozhatunk.

A viselet sok esetben egész szimbólum­rendszert hordozott. A jelképeket mindig az adott kultúra világképéből, hiedelem­rendszeréből lehet értelmezni. Ahogy a va­dászatban az állati szimbólumok, a föld­műves kultúrákban a föld, a víz és a koz­mikus jelrendszer elemei szerepeltek leg­többször. A napot, a csillagokat jelentő fejdísz, a napsugárra, vízfolyásra utaló szalagok, a termékeny földet szimbolizáló virághímes kötényszél, a kerek égboltot jelképező kiterített suba – mind őseink vi­lágképéből erednek.

A testdíszítés, az ékszerviselet is mági­kus eredetű volt. Nemcsak a vadásztrófeá­kat, a totemállat testrészeit tartották va­rázserejűnek, hanem különböző ásványok, kövek, növények földöntúli erejében is hit­

43

tek. Ezért váltak féltve őrzött kincsekké a ritkán előforduló drágakövek, fémek, majd mágikus erejű ékszerekké a kialakuló fémművesség készítményei, a talizmánok, nyakláncok, gyűrűk, fibulák.

Az emberek a magukra aggatott dísze­ken kívül saját testüket is igyekeztek átfor­málni, megváltoztatni – mindig az adott társadalom ízlésének megfelelően. A teto­válás különféle módjai a világ számos ré­szén ismertek. A testfestés ünnepekhez, al­kalomhoz kötődik, elkészítése gyakran rí­tus keretében zajlik.

A testfestés szokásai a modern társada­lomban a női kozmetikában maradnak fenn, akárcsak a testtorzítás ősi eljárásai. Igaz, nálunk nem a végtagokat, a nyakat vagy a koponya formáját torzítják, mint sok népnél, de a fülcimpa átfúrásával járó fülbevalóviselet az ősi testtorzítások le­származottja. A fűző vagy a magas sarkú cipő viselése jóval veszélyesebb az előbb említetteknél, ugyanis szervi elváltozáso­kat okozhat. A divatos magas sarkú cipő nemcsak a lábfej rugalmas tartószerkezetét deformálja, hanem – az orvosok megálla­pítása szerint – az agyműködésre is káro­san hat.

Az öltözet – mint láthatjuk – ellentmon­dó, egymást kizáró dolgokat próbál közös nevezőre hozni. Kiemeli az előnyös tulaj­donságokat, díszít, felhívja a figyelmet, ugyanakkor elleplez, véd, melegít. Hason­lóan ellentmondásos jellegű a ruha társa­dalomban betöltött szerepe. A hagyomá­nyos kultúrában a viselek mindig megmu­tatja a társadalmi helyzetet, az életkort, a származást. Úgy is mondhatjuk, hogy a különböző kisközösségek egyfajta egyen­ruhát viseltek. Az egyforma népviseletek

között két teljesen azonos ruhadarabot mégsem lehet találni. Az apróbb részletek­ben, hímzett motívumokban – amelyek egyben tulajdonjegyek voltak – az egyéni­ség fejeződött ki.

A modern társadalom öltözködésében megmaradt a viselet ellentmondásos jelle­ge. A konfekcióipar és a divat az uniformi- zálódás felé hajt, a fogyasztói társadalom kimeríthetetlen választékbösége mégis le­hetőséget ad az egyénre szóló öltözet ösz- szeállítására. A ruházat ma is sokmindent elmond viselőjéről: korát, társadalmi hely­zetét, ízlését, sőt még világnézetét is meg­mutatja.

Népviseleti darabok már több korszak­ban a divatba kerültek, számos ruhánk szabásvonala hordoz ősi elemeket. A múlt században a nemzeti érzést fejezte ki a ma­gyaros ruhák divatja, az utóbbi években az uniformalizálódó öltözködés ellen lépett fel a „népi divat”. Es mivel a divat interna- cionálissá vált, más népek viselete is beke­rült ruhatárunkba: a dél-amerikai poncsó, az indián mokasszin, az eszkimó anorák, a német eredetű lódén stb.

Egyetlen népi eredetű ruhadarab sem aratott olyan nemzetközi sikert, mint az észak-amerikai telepesek nadrágja, a far­mer, a blue jeans. A lenvászonból készült, rézszegecsek kel kivert munkanadrágot a múlt századbau csak az aranyásók és a marhapásztorok (cowboyok) viselték. Levi Strauss gyárának terméke azóta vi­lágdivat lett. A 60-as évek diákmozgalmai idején már egész nemzedék viselte. Ma korra és nemre való tekintet nélkül min­denki magára húzza ezt a nagy múltú, jel­legzetes tartású, indigókék népi ruhadara­bot.

44

Legősibb ruhadarabjaink

Az utóbbi években felfedezték a legegysze­rűbb népi szabásvonalak előnyeit, takaré­kos anyagfelhasználását, a természetes anyagok kellemes hatását. Az ősi visele- tekben érvényesül az aranymetszés, a test tökéletes arányrendszere. Az egyszerű sza­básvonalak alapján ma is bárki készíthet magának inget, nadrágot, kabátot, bocs- kort.

A ruhafélék egyik ősi alapformája a „bc- bújós” poncsó. Téglalap alakú bőr- vagy textildarabból készül, amelynek közepére a fej számára lyukat vágnak. A poncsó Amerikában és Ázsia északi részén terjedt el, talán még akkor, amikor a két földrész között szárazföldi összeköttetés volt. Az ing a poncsó leszármazottja, ujjakkal ellá­tott, kétoldalt összevarrott változata.

A ruhák másik alapformája a vállra bo­ruló, elöl záródó köpeny. Ázsia egész kö­zépső sávjában megtalálható: ide tartozik a nyugat-ázsiai kaftánoktól a japán kimo-

nóig sok ruhadarab. Felsőruházatunk szinte minden darabja a köpenyfélék csa­ládjába tartozik.

A ruhafélék legősibb alaptípusa az ágyékkötő, a kötény. Ebből fejlődtek ki a szoknyák, valamint a szabás-varrás nélkül készült lepelruhák. Az ágyékkötők főleg a természeti népek körében divatosak. A le-

X

pelruhákat Afrika és Ázsia Egyenlítő kö­rüli sávjában hordják.

A különböző területeken az éghajlatnak megfelelő anyagokból készülnek a visele- tek. Melegebb vidéken pamut-, len- és ken­dervászon ruhákat hordanak. A vászonru­hák könnyűek, szellösek, a bőrt szabadon hagyják lélegezni, az izzadságot jól felszív­ják, fehér színük a napsugarakat vissza­veri.

Hűvösebb éghajlaton gyapjú- és bőrru­hák használatosak. A szőrmés bundából készült eszkimóviselet, az anorák a világ legmelegebb ruhadarabja.

Testápolás, hajviselet

Az öltözködés a testkultúrával, a tisztálko­dással, a test ápolásával kezdődik. A test­kultúra az adott természeti feltételek függ­vénye. A számunkra nyilvánvaló rendsze­res mosdás más kultúrákban korántsem ennyire megszokott. A sivatagi területeken például, ahol ritkán jutnak vízhez, száraz homokkal tisztálkodnak. A fürdés számos népnél mágikus tartalmat nyer, gondol­junk a hinduk vagy a mohamedán népek rituális fürdőzéseire. A keresztények vízzel való megkeresztelése is lényegében e ha­gyományban gyökerezik.

Az Európa északi részén szokásos göz- fürdőzés – a szaunázás – nemcsak tisztál­

kodásra szolgál, hanem felpezsdíti a vérke­ringést.

A magyar parasztságra általában nem volt jellemző a mindennapos, tetőtől talpig való tisztálkodás. A kendervászon alsóru­hát csak hetenként váltották. A rovarok, élősdiek ellen az alföldi pásztorok vászon­gatyájukat juhtejjel kevert zabszalma ha­mujában forgatták, és hájjal bedörzsölték, így nemcsak féregmentes, hanem vízhatlan is lett. Télen ritkábban mosdottak, legfel­jebb szájba vett vízzel az arcról a port, az izzadságot mosták le, nyáron viszont gyakran megfürödtck a közeli tóban, pa­takban.

45

Hajfonatok. Kakasos, tyúkos hajfonat
készítése [mind Szilágyság, Erdély]

Nagymosás évente három-négyszer volt. Ekkor az asszonyok a család összes szeny- nyesét kilúgozták, megszapulták, majd a patakban tisztára mosták. Télen léket vág­va a jég hátán végezték a nagymosást. Egész évben a legnagyobb jelentősége a tél végi, nagypénteki tisztálkodásnak volt. Ekkor végezték az egész háztartásra, a ház berendezéseire kiterjedő nagytakarítást és friss meszeléssel várták az új tavaszt.

A testápoláshoz tartozik a hajviselet és a szőrzet gondozása. A honfoglalás korá­ban a magyar férfiak, a közép-ázsiai no­mádokhoz hasonlóan, leborotválták haju­kat, tar fej volt a divat. Csak a fej búbján hagyták meg az „üstököt”. A keresztény­

ség felvételével átvettük a nyugati eredetű hosszú hajviseleteket. A török hódoltság idején visszatért a tar fej, a XIX. századig vannak adataink a fej borotválására. Az elmúlt századokban a férfiak hosszú haju­kat csimbókokba fonták. A fonott férfi hajviselet egész századunkig fennmaradt. A nyakszirt alatt egyenesre vágott, elöl homlokba hulló „körhaj” a múlt század­ban terjedt el. Ezt nevezték „fazékban nyí­rott” hajnak, mivel a fejre borított edény pereme mentén nyírták egyenesre. Gyer­mekek körében egészen a közelmúltig gya­kori hajviselet volt. A katonáskodással, a besorozással függött össze a nyírott, rövid haj elterjedése.

Egyszerű hajfonatkoszorú készítése

Oldalt felpödrött, „dupéba” font haj

46

Koszorúba kötött haj

Évszázadokon át a szakáll volt az egyik legfőbb férfidísz. A tisztes kort, a bölcses­séget az ollótól érintetlen szakáll jelképez­te. A fiatalabbak a bajszukat hagyták hosszúra és gyakran kipödörték.

Századunkra a férfi haj- és szakálldiva- tok gyors változása jellemző. A század ele­jén az idősebbek hordtak hosszú hajat és szakállat. A század közepére mindenféle szőrzet eltűnt az arcról, és a haj teljesen megrövidült. Modern embernek csak az számított, aki könnyen kezelhető „civili­zált fejet” hordott. A 60-as években a fia­talság visszatért a hosszú hajhoz és a sza- kállviselethez.

A nők hosszú haja évszázadokon át ne­mi ékesség volt. A hajadon lányok, a szü­zek hajának varázserőt tulajdonítottak. A nők sohasem nyírták hajukat, nagy szé­gyennek számított az erkölcstelenségért büntetésül levágott rövid női haj. A fésül- ködéskor elhullajtott hajszálakat szigorú­an összeszedték, mert a talált hajjal meg lehetett rontani valakit.

A régi időkben csak lány járhatott haja­donfőit, innen származik a hajadon elne­vezés. A lányok hajukat fonatokban hord­

ták, csak a templomba jártak leeresztett, kibontott hajjal. Hétköznapra választék nélkül, egy ágba fonták hajukat. A közé­pen elválasztott hajviselet a gótikáig visz- szavezethető, a fordított T alakú választék a bidermeyer divatból került át. A középen választott hajat gyakran a fülnél fölsodor­ták és hátul összefogva copfba fonták. A hajfonatoknak számtalan változata is­mert: két, három, négy ágból készültek a „kakasos”, a „tyúkos”, a „rozmaringos” stb. hajviseletek. Ünnepnapra szalagokat, pántlikákat kötöttek a hajukba a lányok, a koszorúba font haj alkalmi viselet volt.

Az asszonyok mindig, takarva hordták a hajukat; a fésülködésre is kevesebb gondot fordítottak, mint a lányok. Annál fonto­sabb volt viszont a fejviselet. Az asszony jelképe, a konty hajviseletet és főkötöt is jelent. A kontyot a főkötö alatt kontyfára, fésűre tekerték. A felkontyolás sok helyen még ma is az asszonnyá avatás jelképe, a lakodalom fő rítusának számít.

A nők, akárcsak a férfiak, ritkán mosták a hajukat, ellenben gyakran bezsírozták. A zsír a hajnak megfelelő tartást kölcsön­zött és az élősdiek ellen is védett.

47

A bőr felhasználása

A viseletek közül minden bizonnyal legré­gebbiek a bőrruhák. Az ősembert leölt állat bőrébe öltözve képzeljük el. A mai embert talán elborzasztja az a „legtökéletesebb” bőrruha, amelyet az azték papok viseltek, akik emberáldozatok lenyúzott bőrét húz­ták magukra szertartásaikhoz.

A növényi anyagokból készült ágyékkö­tők, kötényféleségek valószínűleg meg­előzték a bőrruhákat, de a ruhák története a bőr felhasználásával kezdődött. A bőr­feldolgozás mestersége elsősorban a vadász és állattartó népek kultúrájában fejlődött ki és jutott magas szintre. A nomád népek nemcsak viseletűket, hanem az italtartó tömlőtől kezdve a sátorponyváig, lószer­számig számtalan használati tárgyukat is bőrből állítják elő.

Bőrkikészítés, bőrruhák

A legegyszerűbb viseleti darab, a hátibőr teljesen szabás-varrás nélkül készül: az ál­latról lehúzott prémes bőrt lábánál össze­kötve nyakukba vetve viselik. Honfoglaló lovas elődeink kacagánya is hátibőr, a ha­gyomány szerint Árpád párducbör kaca- gányt viselt. A későbbi korokban is ked­velték ezt az ősi viseletét. Az elejtett farkas bőrét úgy öltötte magára a vadász, hogy a fejbőrt le se vágta.

A hátibör párját, az előbőrt a mellre kötötték. A hátibőr és az elöbör összeolva­dásából alakultak ki a mellényféle ruhada­rabok.

A primitív bőrruhákhoz a bőrt csak igen kezdetlegeen készítették ki. A század elején még néhány alföldi pásztor ismerte a bor­készítés ősi, nomád formáit. Erre a célra a régi magyar hosszú szőrű racka juh bőrét

használták. A lenyúzott bőrt a felesleges húsrészek lakaparása, a „húsolás” után a kunyhó ajtajára vagy deszkára szegezték, és árnyékban szárították, a tűző nap a bőrt kiégette volna. Száradás után tiszta vízzel kimosták a ganéból, de a zsírtól nem tisztí­tották meg, mert így jobban tartotta a me­leget. Ezután konyhasó és timsó keverékét

Cifra ködmön kacagánnyal [XVII. századi
ábrázolásról]

dörzsöltek a bőrbe, majd összegöngyölték,
így állt három napig. Ezután következett
a bőr törése, ősi módszerrel: a kéz között
összedörzsölve vagy fatörzsön átvetve hú-
zogatással. Ez a munkafolyamat több na-
pig is eltartott. A bőrt addig dörzsölték,
törték, amíg szép fehér színt nem kapott.
E módszer továbbfejlesztett változatát, az

48

Csúcsos aljú finnugor sámánöltözet

ún. magyar módra való bőrkikészítést egész Európa ismerte.

A világ különböző részein számos bőr- kikészítő eljárás alakult ki. Ázsia nomád népei például tejsavót, kovászt és korpát használtak cserzőanyagként. A magyarság

Oldalt záródó melles [Erdély]

is ismerte a kutyaganés bőrkikészítést. Ta­lán a legősibb bőrpuhító eljárást az eszki­mók alkalmazzák, ők ugyanis a bőrt fog­gal rágják meg, és az emberi vizeletet is használják bőrkikészítő anyagnak.

Bőrkikészítésre Európa-szerte növényi anyagokat alkalmaznak, leggyakrabban a csertölgy kérgét (innen a cserzés elneve­

Oldalt záródó melles bunda és szabása
[Gyimes. Erdély]

zés), de a gubacsot. a szömörce levelét, a nyír- és a fenyőfa kérgét is használják ha­sonló célokra.

A bőrkikészítés sok munkafolyamatból álló mesterséggé fejlődött ki az idők folya-

49

Pásztor bőrkikészítés, húsolás [Hortobágy]

Egyedül a magyar szűcs maradt meg „egész mesterségnek”: a subához, a köd- mönhöz való bort nemcsak kikészítette, kiszabta, megvarrta, hanem virágokkal ki is hímezte.

A bőrruhák közül a legegyszerűbbeket, a hátibőrt és az előbört már említettük. Ezekből úgy készült a mellény, hogy szőré­ben hagyott két birkabördarabot a nyak­nál lekerekítettek, majd a vállon és az egyik oldalon összevarrták, a másik olda­lon gombbal, kötővel látták el. A házilag készült old a!záró dó melleseket néhol még ma is viselik.

mán. Kezdetben még a bőrkikészítő és a
bőrtárgyak készítője egy személy volt, ké-
sőbb különváltak a mesterségek a bőrfel-
dolgozás mozzanatai, módszerei szerint. A
tímár általános bőrkikészítőt jelentett, to-
bakosnak
a szömörcével dolgozó, finom
bőröket előállító mestert nevezték. Csiz-
mához való durvább bőr készítésével a
vargák foglalkoztak. A szíjgyártók lószer-
számokat, sallangokat állítottak elő, de
bőrtarisznya is kikerült a kezük alól.
A csizmadiák a nevükben rejlő lábbelik
készítésére specializálódtak.

Tizenkét juh bőréből készített, kör alakban
kiterített suba szabásrajza [Alföld]

Elöl gombolódó melles [Mezőség, Erdély]

A bőrruha hajdanában ugyanúgy házi­lag készült, mint a szőttes, a vászonruha, de az utóbbi az asszonyok dolga volt, az előbbivel pedig a férfiak foglalkoztak. Az elöl gombolódó lajbi, melles, mellrevaló hímes, díszes újabb változatai általában már szűcsmunkák. A szűcsök készítették hosszú századok kedvelt viseletét, a köd­mönt. A szőrös bőrből levő, csípőig érő, ujjas kisbundát nevezték „bekecsnek”, „kozsoknak”, „dakunak”, „kuzsnak” is. A régebbi fajtákat egyenes szabásvonalú darabokból állították össze, az újabbak

50

Egyenes oldalú ködmönformák: rövid,
hosszú, toldott aljú

derékban toldottak. A „fodros aljú” köd- mön szélesebb bőr betoldásával készült, és a lovon járó ember közlekedését könnyí­tette.

Bőrruháink közül legősibb szabása a kör alakban kiteríthető, palástszerű subá­nak van. Ez az ujj nélküli köpenyféle 10—12 juh bőréből készül, nyakába kacagánysze-

rüen fekete kisbárány bőrét varrták. A su­ba díszesebb darabjait népviseletünk leg­szebb alkotásainak tartják. Esőben kifor­dítva, hideg időben szőrével befelé hord­ták. A szabadban élő szilaj pásztorok el­maradhatatlan ruhadarabja volt egész év­ben, derékaljnak, takarónak, asztalnak is használták.

Karcsúsított ködmönformák: rövid, fodros
aljú, toldott fodrú

51

Lábbelik

A bőrruhák után térjünk át a szintén bőr­ből készült lábbeli]élékre. Legősibb fajtá­ját. a bocskort régebben mindig házilag készítették, csak a múlt században vált né­hány helyen a bocskorosság mesterséggé. A talpat és a lábfej egy részét borító lábbeli téglalap alakú bőrdarabokból készült. A táblás vagy kancabocskorhoz 32 x 28 cm- cs tehén-, ökör- vagy bivalybőrdarabot használtak. A kiszabott bőrlap szélére ár­ral körben lyukakat vágtak, és szíjai fűztek bele. A bocskorlyukasztó ár régebben kecske- vagy marhaszarvból készült. A szí­jat összehúzva a bocskort a lábra igazítot­ták és bokán megkötötték. Bocskorhoz kiválóan megfelelt az elvásott csizma épen maradt szára is.

Bocskorfajták: hegyesorrú [Szatmár],
hegyesorrú [Gyimes], kerekorrú [Bihar]

A bocskor hétköznapi viselet volt, ün­nepnapra csizmát húztak. Sok helyen csak munkába hordták, hogy talpukat megvéd­jék a szúrós sarjától, tüskétől, kődarabok­tól. Bocskorban kiválóan lehet földön, fü- vön gyalogolni, hajlékony talpán át jól érvényesül a talpizmok kapaszkodó hatá­sa. Aszfaltra viszont nem alkalmas, mert

egyáltalán nincs sarka, és vékony börtalpa hamar elkopik. Ezért a mai bocskorok né­hány centis sarokkal és talppal készülnek.

Bármilyen egyszerű lábbeli a bocskor, mégis kialakultak a tájak, vidékek szerint elkülöníthető jellegzetes formái, típusai. Az Alföld legnagyobb részén, a Kunságtól a Felföldig kerek orrú bocskort viseltek, a bihari részeken orrán fűzött, tompa orrú, Erdélyben pedig orrán végigvarrt, hegyes­orrú volt a divat. A Dunántúl és az Alföld déli részein két darabból összevarrt, szíjjal vagy csattal záródó „fedeles” bocskort hordtak, amely feltehetőleg rokonságban áll a balkániakkal. A cipőszerű fedeles bocskor előállításával bocskorosmestcrck is foglalkoztak. Az utolsó szegedi bocsko- ros ma már „luxusbocskort” készít.

Indián mokasszin [Észak-Amerika]

52

A bocskor igen nagy múltú lábbeliféle, „feltalálása” a poncsóéhoz hasonlóan ta­lán még arra az időre tehető, amikor Ázsia és Amerika a Berring-szorosnál összefüg­gött. Az indián mokasszinok nem sokban különböznek az eurázsiai bocskoroktól.

Hajdanán fakéregből, faháncsból is ké­szítettek bocskort. Finnugor rokonaink és a kelet-európai népek nem olyan rég még hársfaszijács és nyírfakéreg bocskorokat hordtak. Nálunk a regősénekekben talál­kozhatunk kéresbocskorral, de az Ormán- ságban nemrégen még emlékeztek e tárgy­ra.

Habda [Palócföld]

Székely bocskor

szarvas lábbörét húzzák a lábukra, a pata-
góniaiak a puma bőrét használják hasonló
célokra. Igaz, e lábbeliket inkább csak bőr-
harisnyának nevezhetjük, a csizmák ősét
mégis valahol itt kell keresnünk.

Nálunk a XV. században jelent meg a
csizmaviselet. Sokáig csak lovas ember

A bocskort nyáron mezítláb viselték, té-
len gyapjúkapcára húzták. A kapca régeb-
ben bőrből, nemezből készült. Téli időben
a kanászok bocskorhoz hordták a lábszár
védelmére szolgáló, bőrből készült hahdát,
amely már átmenetet jelent a száras lábbe-
likhez. A habdát oldalt bőrszíjjal fűzték
össze.

A hosszú szárú lábbelifélék legősibb for-
mája talán hasonló lehetett az észak-
amerikai indiánok viseletéhez. Ök ugyanis
az elejtett jávorszarvas vagy karibu rém-

Az oldalvarrott cs a hátulvarrott csizma
szabásmintája

53

Oldalt varrott, puha szárú, ráncos csizma
[Alföld] és hasonló szabású „cepök”
[Székelyföld]

Hátul varrott, kemény szárú,
rakott sarkú női csizma
[Matyóföld]

húzhatta a lábára, a gyalogos maradt a bocskornál. A csizma eredeti formája kap- caszerü, sarok nélküli volt. A lovaglás, a kengyel tartása tette szükségessé a sarok megjelenését. Ezt eleinte vasból készítet­ték, később fából, majd bőrből.

A törők hódoltság korában terjedtek el az ősi szabású, puha bőrből készült, oldalt varrott csizmák. A fordított csizmának is nevezett lábbeli érdekes módon készült: az összevarrt és kifordított fejes szárrészhez a talpat a sarokrész kihagyásával hozzávarr- ták, majd a csizmát vízben áztatták. Ami­kor a bőr megpuhult, visszafordították és a fából készült sarkat is hozzávarrták. Ez­után vizes kaptafára húzták száradni.

A később megjelenő hátul varrott csiz­mákat keményebb bőrből varrták. Szabá­suk miatt „nyelvesfejü” csizmának is ne­

vezték ezeket. A csizma – akár a bocskor – eredetileg egylábasnak készült. A külön jobb és bal lábra illő lábbeli készítése alig egy-két évszázados. Csizmát készítettek nemez felsőrésszel is, ez az ún. botos vagy halinacsizma. A rövidebb szárú fűzős cipő és bakancsfélék a legutóbbi időkben ter­jedtek el. Eleinte ezek is oldalt záródtak, az elöl záródóak egészen új, kisipari vagy gyári termékek.

A bőrből készült lábbeliféléket gondoz­ni kell, nemcsak azért, hogy fényesek le­gyenek, hanem azért is, hogy hosszabb le­gyen az élettartamuk. A börcipök ápolásá­ra, vízhatlanná tételére kiválóan megfelel egy hagyományos bőrápoló anyag, a mar­hafaggyú. Többszöri átkenéssel a bőr visz- szakapja zsiradéktartalmát, újból élővé vá­lik.

Textíliák készítése növényi rostokból, gyapjúból

Bár a gyűjtögető népek faháncsból, fűszá­lakból, levelekből készítettek ágyékkötő­ket, szoknyákat, a fövény/ anyagokból va­ló ruhadarabok megjelenése a földműves kultúrákhoz köthető.

A svájci cölöpépítmények között talált legrégebbi, kb. 5000 éves szövetmaradvá­nyok lenből készültek. Hazánkban egy Hallstatt-kori urnán találtak szövésre uta­ló ábrázolásokat.

54

Kevés növény alkalmas arra, hogy a szá­lában végigfutó rostokból fonalat sodorja­nak és a fonalból anyagot szőjenek. Mind­össze néhány ilyen rostos növényt isme­rünk: a lent, a kendert, a csalánt és a ror.

Európa keleti felén a len mellett a durva vásznat adó csalánt is feldolgozták. Ná­lunk legfeljebb zsákot készítettek belőle, bár tudunk arról, hogy a század elején Erdély egyes részein rituális célokra hasz­nálták a csalánruhát.

A len igénytelen, hűvös helyen is jól ter­mő, szép vásznat adó növény. A kender hosszabb szálú és az enyhébb éghajlatot kedveli.

A trópusi eredetű gyapot csak a XV. században került Európába. A gyapotból készült finom pamut szélesebb körben való felhasználására hazánkban az utóbbi egy­két évszázadban került sor.

Kenderfeldolgozás

Hazánk éghajlata jól megfelel a kenderter­mesztéshez, ezért a rostos növények közül elsősorban ezt az erős vásznat adó növényt termesztik. A kenderfeldolgozással már a honfoglalás előtt megismerkedtünk, és gyakorlata egészen századunk közepéig elevenen élt. E rövid tenyészidejű növény termesztése igen egyszerű, feldolgozása sem igényel különösebb tapasztalatot, esz­közkészlete házilag előállítható. Az egész család és a háztartás vászonszükségletét ellátó munkafolyamat jól illeszkedett a pa­raszti munkarend évi szerkezetébe, kitöl­tötte a téli időszakot, a fonás-szövés kö­zösségi szórakozási formává vált.

A legtöbb faluban még napjainkban is tudják, hogy merre voltak a kenderföldek, a kenderáztatók. Egy család általában 50-60 négyszögöl kendert vetett, ennyit

Kenderáztatás a falu határában
[Kalotaszeg, Erdély]

55

Kendertörés tilóval [Vas]

tudtak egy télen feldolgozni. (Hozzávető­leg úgy lehet számolni, hogy egy négyszög­öl terület kb. 1 m2 kendervásznat ad.)

A kendert ajánlatos ősszel trágyázott jó földbe vetni. A vetés ideje április eleje vagy közepe, az időjárástól függően, eső után a legalkalmasabb. A jó hosszú, vékony szálú kendert sűrű vetéssel nyerték, így magasra nőtt.

Az augusztus közepére elvirágzott növé­nyeket már le lehetett szedni, nyílni. A ken­dert kézzel nyűtték, a szálakat tövestül tép­ték ki a földből, hogy minél hosszabb ma­radjon. A kinyütt kendert marokra kötöz­ve az áztatóba vitték.

A kender kétlaki növény, hímvirágú és magvat hozó növirágú egyedei vannak. Az utóbbiakat csak szeptember közepén szed­ték, ekkorra érett be a magja. A magot eltették a következő évi vetéshez.

A kinyütt, összekötözött kendert elre- kesztett patakba, tóba vagy külön e célra ásott kenderáztató gödörbe helyezték, le­

vert cölöpök közé. A kenderre nehezéket raktak, hogy a víz teljesen ellepje. Ha a kender még a meleg augusztusban vízbe került, elég volt 8-10 napig áztatni, ha hűvösebb volt, hosszabb ideig áztatták. Az áztatásnak az a célja, hogy a rostok közti fás rész megpuhuljon, s könnyen eltávolít­ható legyen.

A kiázott kenderből „látót” vettek, ezt megszárítva állapították meg, hogy jól törik-e, sikerült-e az áztatás. Amikor az áztatóból kiszedték, jól megmosták, hogy iszap, sár ne maradjon benne. A kévéket gulaba rakva, kerítéshez, pajta oldalához támasztva napon szárították.

Amikor a kender teljesen megszáradt, elkezdődhetett a feldolgozás. A kender­munka első lépése a kendertörés, amelynek sokféle eszköze közül a legismertebb a tiló. Ez egy favályúba illeszkedő, csappal rögzí­tett fakésből és állványból áll. Fogazott formája ázsiai eredetű, a bőrtörökkel áll rokonságban. A nomád népek bőr- és ken­dertörésre lókoponyát is használnak. Tilo-

Gcrcbenclés [Bodrogköz]

56

Lókoponyából készült börtörő [Szibéria]

lás után a kender fás részei kihullottak, a szálak elváltak egymástól.

A kenderszálak további finomítására, fésülésére a rost fésűk szolgálnak. A vassze­gekkel kivert szegrózsás „hehelő” vagy „gereben’ a leggyakrabban használt esz­köz. A kifésült kenderszálakat minőség szerint osztályozzák. A fésűben maradt „kócot” zsákok készítésére használják, a ruhának való kenderfonál a „töviszösz- ből”, a kender alsó, legfinomabb részéből lesz.

Különböző fajtájú szegrózsás rostfésük,
„gerebenek”

Fonás

A fonást a legősibb módon combon vagy arcon sodorva végezték. így azonban csak rövidebb fonaldarab készülhetett. Az orsó feltalálása lehetővé tette a hosszabb fonal előállítását. Az orsó két végén kihegyezett bot, amelynek egyik végére kőből, agyag­ból vagy fából készült nehezéket erősíte­nek, hogy könnyebben perdüljön. Az orsó egy gyermekjátékkal, a pörgettyűvel áll ro­konságban. Észak-Afrikában a nők földön pörgetik az orsót, a játék és a fonóeszköz még azonos működésű. Az orsót nálunk a levegőben lógatva pörgetik. A sodrást bal kézzel végzik, az orsót jobb kézzel hajtják.

A megfonandó anyagot, a szöszt egy hosszú rúdra, a guzsalvra kötözik (seprű­nyél is alkalmas erre a célra). A guzsaly rögzítési módja rendkívül változatos: a csángó asszonyok övükbe tűzik, hogy já­rás közben is tudjanak fonni; máshol térd közé szorítják, vagy talppal látják el és lábbal tartják. A guzsaly évezredeken ál a nők leggyakrabban használt szerszáma volt, az asszonyi munka szimbólumává vált. Díszesen faragott változatait jegy­ajándékba kapták a lányok. A guzsalyokal a múlt század végén szorították ki a fonó­kerekek, a rokkák. Az erdélyi területen azonban napjainkig megmaradt a guzsalyos-orsós fonás. A rokka termeléke­nyebb szerszám az orsónál, szerkezete me­chanikus működésű kisgépnek felel meg. Készítése specialistát kíván, faesztergályo­sok, rokkások foglalkoztak vele. A ma­gyar népi kultúrában a rokka használata alig egy évszázadra tehető, a fonás meg­szűnésével városi lakásokba kerültek és kilakkozva dísztárggyá váltak.

A fonás, akárcsak a többi kendermun­ka, mindig közösségben zajlott. A fonóhá­zak, guzsalyasok ősztől tavaszig a munka mellett a szórakozásra is lehetőségei ad-

57

Fonás székes guzsalyról [Kalotaszeg,
Erdély]

tak. A fonó lányokat meglátogatták a legé­nyek, és a munkát tréfásan zavarva éjfélig is játszottak, daloltak, táncoltak. Minden bizonnyal ez is oka volt annak, hogy pa­rasztságunk – főleg a fiatalság – sokáig ragaszkodott e jól bevált közösségi formá­hoz.

Fonalmosás

Az elkészült fonalat felmotollálták, majd a fonalmosás, a szapulás következett. A szapuláshoz hamulúgot használtak, erre a bükkfa hamuja a legalkalmasabb. A fo­nalmosás nagyjából megegyezett a vászon­holmi mosásával. A fonalat, a vásznai sza- pulókádba lelték, és forró hamulúggal többször leönlötlék. Szapulás után tiszta vízzel kellett kimosni a lúgozott anyagot. A mosást folyó vizében, patak partján vé­gezték. Először jól kiöblítették a ruhát, majd mosószékre téve többszöri csavarás közben a sulykolónak nevezett mosófával jól kiverték. Eközben többször belemár­

tották a vízbe. A mosás végén ismét öblítés következett. Otthon a ruhát, a fonalat napra tették száradni. A ruha a napon nemcsak megszáradt, hanem sárgás színe is fakult, fehérebb lett. A napon való szárí­tást gyepfeltérítésnek nevezik.

Szárítás után mángoroltak. A még nyir­kos ruhát sodrófára tekerték, és a mángor­ló alsó, esetleg bordázott lapjával addig görgették, ütögették, amíg a vászon apró gyűrődései is kisimultak. A meleg vasalás már eredményesebb módszer, a ruha ettől nemcsak simább, hanem puhább is lesz. Néhol meleg kenyeret tettek a ruhára, máshol meleg téglával vasallak. A szenes vasalót parázsló faszéndarabokkal hevítet­ték; gyakran lóbálni kellett, hogy a parázs el ne hamvadjon.

A múlt században kezdték a ruhát szap­pannal mosni. A szappanfőzés ugyancsak házimunka volt. A bolti zsirszóda megjele­nése előtt a természetben található sziksó­ból és a szapulásnál megismert hamulúg­ból készült a szappan. Az erős lúgos olda­tot kevés mész hozzáadásával felforralták, majd állni hagyták, hogy erősödjön. Ez­után fenyőgyantát tettek bele, hogy jól ha-

Mosás a patakban sulykolófával [Alföld]

58

Mángorlás bordázott aljú mángorlóval
[Dunántúl]

hozzon és kellemes illata legyen, majd disz­nózsírt, faggyút kevertek hozzá, és az egé­szet 4-5 órán át főzték, amíg egyenletesen fel nem oldódott, kásás nem lett. A szap­pan kiválását néhány liter forró víz hozzá- öntésével segítették elő. Egy-két órai to­vábbi főzés után a sárgásfehér szappan a felszínen összecsomósodott. Ezután az egészet átszűrték, és a fennmaradt szap­pant vászonlepedövel bélelt faládába mer­ték. Egynapi állás után megszilárdult, da­rabolni lehetett. A szappant 20-25 dkg-os darabokra vágták, és a mestergerendára tették száradni. A jó szappan könnyű, fe­hér volt és jól habzott.

akartak szőni, ahánv láncfonalra volt szükség. A faszögek távolsága a készülő vászon hosszát adta. A vetöfa függőleges tengely körül forgó négyoldalú ráma, amelyre hasonló elvek szerint, de spiráli­san tekerték a fonalat. Amikor a felvetés elkészült, a fonalat kalácsszerűen össze­fonták. majd a szövőszékre rakták. A fel­vetés a szövés legbonyolultabb munkáló- lyamata, mindig több asszony végezte. Megtanulni is csak a gyakorlatban való bemutatással lehet.

A legősibb szövőszék kél ágasfára helye­zett vízszintesen álló rúd volt, amelyre egyenlő távolságra láncfonalakat kötöztek és a fonalak végére nehezéket raktak. A szövés a vetülékfonalaknak a láncfonalak közé dugdosásával folyt.

A szövőkeret állhatott vízszintesen. ígv földbe vert karókra feszítették a fölvetést és a szövő gödörben ülve dolgozott. A tá­péi gyékényszőttesek a legutóbbi időkig vízszintes szövőkereten készültek. A primi­tív szövőkereten a szövés meglehetősen lassan ment, csak a nyiist feltalálása gyor­sította meg a munkát. Az egyszerű nyiist lapos deszkadarab volt, melyet a láncfona­lak közé dugtak oly módon, hogy minden

Szövés

A szövés a fonal textilanyaggá való feldol­gozása, talán a kosárfonásból fejlődhetett ki. A hajlékony vesszőből készült sövény (e szóban a „szövés” is benne rejlik) készí­tése átmenetnek tekinthető a kosárfonás és a szövés között.

A szövés első lépéseként a fonalat fel kell vetni. A felvetéssel a láncfonalakat előkészítik, kimérik a szövőszékre rakás­hoz. Ősibb módszerrel a felvetést a ház falába vert faszögeken végezték. A megfe­lelő távolságra elhelyezett faszögeken any- nyiszor vezették át a fonalat, ahány szállal

A fonal fölvetése a vetőfára

59

első fonál a nyüst alatt, minden második fölötte legyen. Amikor a nyüstöt fölemel­ték, a láncfonalak egyik fele is felemelke­dett, így a vetülékfonal könnyen átdugha­tó volt. A nyüst használatával jelentősen meggyorsult a szövés.

A szövőszékeknek számtalan függőleges és vízszintes változata alakult ki, amíg megjelent a legfejlettebb, a lábítós szövő­szék. A középkori technikai forradalom e vívmánya csak Európában és Ázsia egyes

részein terjedt el. A lábítós szövőszéken a madzagnyüstbe fűzött láncfonalak a lábí- tóval tetszés szerint fel-le emelhetők, a kéz munkája nélkül. A vetülékfonalakat veté- lövel dobják a láncfonalak közé, és leveré­sükre nádból készült borda szolgál. A kész szőttes hengerre csavarodik. így bármilyen hosszúságú fonal felvethető. Több nyüst közbeiktatásával a szövés rendkívül válto­zatossá tehető.

Vajon mi lehet az oka. hogy a fejlett szövötechnika a földnek csak egy részén alakult ki? Amerikában hiányzott a kerék ismerete, ami a hengerek megszerkesztését lehetővé tette volna. Ennek ellenére – bár primitív fokon – a Kolumbusz előtti fejlett kultúrákban, valamint a pueblo és navaho népeknél magas szintű szövéskultúra ala­kult ki. Afrika nagy részén, az ázsiai sztyeppéken és a sarkvidéki népek körében állatbörök, nemezanyagok pótolták a szőtteseket.

Hazánkban néhány területen szá/yvá- nak, osztovátának nevezik a szövőszéket. Az elnevezésben az „állvány” szláv neve

Egyszerű lábítós szövőszék [Afrika]

60

Pages: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!