Találatok: 164

365

Férfi fürtös gubában, ingben, gatyában
[Szatmár]

szőttes volt. A szúr ázsiai eredetét mulatja, hogy az elöl nyitott mellrészt és a hátrészt ingszerüen egy darabból szabták. Az ujjak a váll vonalának folytatásában helyezked­nek el. Mivel a középső anyagsáv magá­ban túl szűk volna, ezért az ujj alatt teljes hosszában téglalap alakú betoldást alkal-

A guba „szeme” – piros posztócsíkszegély
madzaggal

Dunántúli szűr

maztak. Csuklyaként a fejre borítható négyszögletes gallérja nyugat-európai ere­detű. A szűrt panyókára vetve viselték. Mivel az ujjába sosem dugták bele a kezet, ezért befenekelték, zsebnek használták. A szűr elsősorban a pásztorok viselete volt, de cifrább változatait a falusiak is szívesen hordták. A hímzéssel, rátéttel dí­szített cifraszűrök viseletét a XVIII. szá­zadban rendeletek tilalmazták.

A szűrposztóból készült többi, rövidebb kabátféle (zeke, szokmány, condra, daróc) is ősi derékszögű szabásvonalat őriz. A da­róc szabása például a távol-keleti köpe-

„Condra” színes posztócsíkokkal díszítve
[Kalotaszeg, Erdély]

Szokmány vagy „szoknya” [Moldva]

Rövid „szokmány” [Mezőség, Erdély]

72

nyekkel áll rokonságban, záródása mon- golosan rézsútos, oldalai alig, eleje viszont határozottan bővül lefelé. A rézsútos kö­penyzáródás egyébként gyakori Európa keleti részén, a magyaron kívül előfordul a baskír, az albán, a román és a lengyel viseletben.

Szürposztóból készül az egyszerű pász­torviselet, a csuklya is. A kelta eredetű csuklya egy téglalap alakú posztódarabból áll. Egyik rövid oldalán a külső sarkokat behajtják és összevarrják. Ha megered az eső, a hó, a szabadban tartózkodó pásztor egyszerűen a fejére borítja.

Székely férfi viselet: rövid zeke,
gyapjúharisnya

73

Nemcsak kabátféle, hanem nadrág is ké­szül szürposztóból. Lábhoz simuló szűk nadrág a székelyek nyersfehér, ritkábban szürke színű harisnyája. Eredetileg egyenes szabásvonalakkal készült, sőt – mint emlí­tettük – nyoma van annak, hogy csak két nadrágszárból állt. A régies „hasított” ha­risnyát kieresztett inggel viselték, amit szé­les bőröv szorított le. A harisnya újabb, „ellenzös” fajtáját görbe szabásvonalakkal készítik, és betürt inggel hordják. Régeb­ben az asszonyok szőtte posztóból a férfi maga varrta az egyszerű vonalú harisnyát, az újabb változat harisnyaszabó munkája.

Kiegészítő darabok

A viselet „kiegészítő darabjait” alkotják az ékszerek, az övék, a tarsolyok, a tarisz­nyák.

Mint láttuk, magát a ruházatot is meg­előzte a testdíszítés. A természeti népek testük ékesítésére a legkülönfélébb gyűjtö­getett tárgyakat használták, agyarakat, kagylókat, tollakat (egész kolibri mada­rat). terméseket, faháncsot, kavicsot. A fémművességet – a fegyvergyártás mellett – az ékszerek készítése is nagyban elörelen- dítette.

A környező természetben található anyagokból készülnek a legegyszerűbb ék­szerféleségek. Az átlyukasztott bogyókat, magvakat már a gyermekek is szívesen fel­fűzik nyakláncnak, csakúgy, mint az ap-

Csontkupáncsok:

őskori ékszerek néprajzi emlékei
[Alföld]

róbb csigát, kagylót, fogakat, csontocská- kat. Mezei virágokból fonják a lányok leg­szebb koszorúikat. Hasított mogyoróvesz-

Börpillangókkal díszített „pásztorkészség”:
bicskátok, dohányzacskó, tűzgyújtó acél
[Alföld]

74

Juhász bórerszény csontkupáncsokkal
[Erdély]

t

A dohányzacskó szabásrajza

szöből karperec készíthető. A tengerpar­ton található, természetesen átlyukadt ka­vicsoknak sok nép mágikus erőt tulajdo­nít, akárcsak a különleges ásványoknak, drágaköveknek. Az ékszerek eredetét ku­tatva talán a kőkorszakig lehetne vissza­nyomozni.

A kiégetett agyaggyöngyők már fejlet­tebb technológiáról tanúskodnak. A bőr­szíjra fűzött, faragott „csonlkupáncsokal” nemcsak nyakban viselték, hanem bőrta­risznyát. tarsolyokat is díszítettek velük. Csontból különféle rendeltetésű csalok is készülnek. A manapság divatos, értéktelen anyagokból készült „primitív ékszerek” egyfajta tiltakozást fejeznek ki a méregdrá­ga ékszerek státusjelzö szerepe ellen.

Az övék eleinte az ágyékkötö tartására, később a ruha leszorítására, s egyben dí­szül szolgáltak. Legősibbek talán a kéreg- és háncsövek. A szövés kialakulása után vették át szerepüket a madzagszövőn ké­szült szalagok, „bernyécek”. A bőrövek napjainkig sem vesztettek jelentőségükből. A hosszúinghez viselt széles bőröv, a „tü­sző” apró zsebeivel kisebb tárgyak tartásá­ra is szolgált. Az alföldi pásztorok övön hordott „készsége” tüzszerszámot (acél, kova, tapló), pipaszurkálót. bicskatokot és dohányzacskót foglalt magában.

Egy kis börzacskó, egy tarsoly előállítása nagyon egyszerű feladat. Megfelelő bőr­ből, szabásminta alapján bárki elkészítheti.

Tarsolyhoz, tarisznyafűzéshez, nyak­lánchoz, bocskorhoz és még számtalan cél­ra használható a hasított bőrszíj. A szíjha­sítás legegyszerűbb módjához egy kis da­rab deszka és jó éles kés szükséges. A desz­ka egyik oldalán néhány centis nyílást fű­részelünk. A kívánt szélességben előre be­hasított bőrdarabot a nyíláson áldugjuk és odaszorítotl bicska élén végighúzzuk. A nyílásnak a bicska által bezárt része adja a szíj szélességét.

75

Gyimesi csángó asszony feltúrt katrincában,
tarisznyával

Valamikor a pásztor maga készítette övéről csüngtek le a tarsolyok, erszények, készségek, sőt itt hordta ivócsanakját és víztartó kobakját is.

Nagyobb, vállon hordott teherhordó eszköz a tarisznya, amely készülhet vá-

Asszony átalvetővel és kantárral vitt
ételesedénnyel [Erdély]

szonból, gyapjúból, szőrében hagyott vagy kikészített bőrből. Az egyszerű, zsák for­májú, kendervászon tarisznya főleg eleség tartására szolgált. A gyapjútarisznya ké­szítése az erdélyi juhtenyésztö területeken jutott magas színvonalra. Legnagyobb mé­retűek a gyimesi csángók tarisznyái.

Az ország számos pontján készítettek ősi függőleges szövőszéken kecskeszörből szörtarisznyát, „szeredást”. Baranyában annyira a viselethez tartozott, hogy aki

Szörtarisznya
[Tiszántúl]

Borjúbör tarisznya
[Alföld]

nem hordott tarisznyát, arra azt mondták, hogy fel sem öltözött.

Az átalvetö, az „iszák”, kettős, zsáksze­rű tarisznya, amit vállra vetve viseltek. Kendervászonból, gyapjúból is készülhet, két száját korcba bújtatott zsineggel fogják össze. Az átalvetö bőrből készült változa­tát állat hátára is felmálházták.

A szőrös bőrből készült tarisznyák kö­zül a legősibbek talán azok, amelyeken az állat fejbőrét is meghagyták. A vadászta­risznyát gyakran borzfej díszíti, borjúból pedig katonahátizsákot készítettek. A bör-

76

tarisznyákat régebben a pásztorok állítot­ták elő, később a szíjgyártók munkája lett. E tarisznyafélék tulajdonképpen fűzéssel, csatokkal, sallangokkal, csontkupáncsok- kal díszített kis fedeles bőrtáskák, amelyek a mai viselethez is jól illeszkednek.

Pásztortarisznya ivócsanakkal [Palócföld]

Borzbőr vadásztarisznya [Erdély]

A közösség tere

HAJLÉK

Kezdetben a hajlék, akárcsak a ruha, még nem volt életszükséglet, de a kultúra fejlő­dése folyamán beépült szükségleteink rendszerébe, s a környezethez való alkal­mazkodás részévé vált. Talán úgy is mond­hatnánk, hogy a hajlék az embert közvetle­nül körülvevő parányi környezet, amit a nagy egészből hasítunk ki és a magunk képére formálunk. Lényegében hasonló a ruházat is, de az a szó szoros értelmében egyénre szabott, a hajlék viszont a közös­ség tere, a családi élet kerete. Az ember hajlékával illeszkedik a természeti környe­zetbe, de ez is választja el tőle. Akkor érzi magát igazán jól, ha e kapcsolat nem el­lentmondásos: lakása nem jelent teljes el­zártságot, vegytiszta, mesterséges környe­zetet, s nem a vagyoni helyzet megmutatá­sára szolgáló üvegbura, hanem szükebb környezete is szervesen hordozza a külvi­lágjeleit, törvényeit, életét. Ha ez a szerves kapcsolat megszűnik, elvész a biztonságér­zet és a környezettől, társadalomtól, em­bertől való elidegenedés lesz a következ­ménye.

Napjainkban a technika ésszerűtlen al­kalmazása sok helyen már a természeti környezetet veszélyezteti. A korábbi kultú­rák – bár primitív fokon – megtartották a környezettel, a természettel való békés együttélés törvényeit. Tehát a kezdetleges hajlékok, a legegyszerűbb építési techni­kák tanulmányozása rendkívül tanulságos

lehet számunkra, s hozzásegíthet az alap­vető törvények újrafelismeréséhez.

A hajléknak, a lakásnak az ember életé­ben fontos, sokrétű szerepe van. Minde­nekelőtt megvéd a hidegtől vagy éppen a nap hevétől, a kívülről leselkedő veszélyek­től. Lehetőséget nyújt a pihenésre, csendet, biztonságot, zavartalanságot ad.

Az étel elkészítése, a táplálék elköltése is leggyakrabban a hajlékban folyik, fedele alatt őrzik, védik a tüzet, talán ez lehetett a hajlékok legelső funkciója.

Hajlék szavunk valószínűleg a hajlik, hajol ige származéka. Eredeti értelme te­hát: valaki fölé hajló fedél, szállás, védel­met nyújtó építmény.

Eddig csak az egyén szempontjából fon­tos szerepekről beszéltünk, pedig a hajlék szinte minden esetben közösségi tér, a leg­kisebb társadalmi organizmus, a család életének működési területe. Az otthon, a család, a lakás szorosan összetartozó fo­galmak, itt folyik a pihenés, a háztartás, a munkák nagy része, a fajfenntartás, a gyer­meknevelés. A hétköznapokon túl a szóra­kozás, a közösségi élet, a szokások, rítusok helyét is sokszor a hajlék adja. A hagyo­mányos társadalmak lakáskultúrájában a tárgyi világ és a szellemi élet egységet alkot a közösség törvényeinek megfelelően. A használati tárgyak, a munkaeszközök, a rítusok kellékei összhangban állnak egy­mással, az életnek tárgyi keretét alkotják.

79

Ehhez illeszkednek a szokások, az ünne­pek, a mindennapi élet, a zene, a tánc és a művészi megnyilvánulások. A hagyomá­nyos kultúrákban a lakásberendezés, az épületek külseje, sőt még a település fór­

mája is egységes képet mutat; nincs felesle­ges, oda nem illő, funkciótlan dísz, esetle­gesség. Amikor e szerves egység megszű­nik, a kultúra szerkezete is bomlásnak in­dul.

A hajléképítés

A hajlékok építőanyagát, formáját, elhe­lyezését stb., a hajléképítést sok tényező együttesen határozza meg. Mindenekelőtt a természeti környezettől függ, hogy mi­lyen építmény készül, hogy a helyben talál­ható anyagokból mit lehet létrehozni.

A természeti tényezőket számba véve először beszéljünk az éghajlatiakról. A hő­mérséklet határozza meg, hogy a hajlék mennyire legyen meleg, elég-e egy hevenyé­szett enyhely, vagy komolyabb építményre van szükség. A hajlék fekvését az égtájak, a nap beesési szöge dönti el. Általában délre vagy kelet felé tájolják az épületeket. A felkelő nap felé néző bejárathoz gyakran rituális tartalom fűződik. A magyar pa­rasztház hosszabbik oldala, tornáca szinte kivétel nélkül délre néz. Az uralkodó széli­rány is meghatározója a hajlék tájolásá­nak; ez a tetőszerkezet és a falazat anyagá­nak megválasztásában is közrejátszik. A terület csapadékállagát elsősorban a tető­fedő anyag megválasztásakor kell figye­lembe venni, de szerepe van a falazatnak és a ház szigetelésének kialakításában is.

Az éghajlati viszonyok mellett a terület természetföldrajzi tényezői szabják meg, hogy milyen építőanyagokat használnak, és ebből következően azt is, hogy milyen lesz az építési szerkezet. Erdős vidéken nyilvánvalóan fából építkeznek, hegyvidé­ken lehetőség van a legtartósabb építő­anyag, a kő felhasználására. Alföldi, sztyeppés területen a földházak vannak

meghatározói

többségben, a sarkvidéken viszont hóból, jégből építkeznek. Az építőanyag megvá­lasztásában szerepeljátszanak a gazdálko­dás tényezői, gondoljunk a nomád népek nemez- és börsátraira vagy a rozstermelö vidékek rozsszalmából készült zsúpfedelei­re. Az építőanyagok száma szinte kimerít­hetetlen: hajlékot szinte bármilyen, a ter­mészetben található anyagból lehet készí- teni.

Az épület tájolásában, elhelyezésében fontos szerepet játszanak a földrajzi adott­ságok. Településeink legnagyobb része víz­parton helyezkedik el; hegyvidéken a völ­gyek és a napos déli oldalak részesülnek előnyben.

A természeti adottságok mellett a társa­dalmi tényezőket sem szabad figyelmen kí­vül hagyni. A családszerkezet nemcsak a belső térelosztás, hanem az építkezés lebo­nyolításában is meghatározó tényező. A hagyomány, a szokások, a rítusok szerepe szintén lényeges és fontos a ház éleiének kialakításában. A település megszervezésé­ben, az épületek formai jegyeiben, a primi­tív hajlékok építésekor is döntő a tradíció, az ősök szokásainak tiszteletben tartása, a múlt tapasztalatainak törvényként való tisztelete.

A hagyományos kultúrában élő népek­nél megfigyelhető, hogy a világegyetemről alkotott elképzeléseit lakhelyén mintegy kicsinyítve lemásolja, felépíti. A nomád népek sátorborítása az égboltot jelképezi,

80