Találatok: 164
365
Bak
(XII. 21.-L 20.)
- JÁNOS. Szintén híres névköszöntő nap.
A szőlősgazdák bort szentelnek és minden hordóba töltenek egy kicsit. hogy meg ne romoljon. Ami megmaradt, elteszik gyógyszernek és isznak ..Szent János poharából”.
- Aprószentek. Egészségvarázsló nap.
sok helyen vesszőből font korbácscsal megcsapkodják a lányokat, hogy szépek, egészségesek legyenek.
Ilyenkor tartják sok helyen a szintén korbácsolással egybekötött legényavatást is.
- Tamás. E nap országszerte disznótoro
kat tartanak. A disznó hájál clteszik. hogy gyógyító írt készítsenek belőle.
- Szilveszter. Az év legvidámabb éjszakája az első évezred végén élt Szilveszter pápa ünnepe.
Az év végi mulatozást már a rómaiak is megtartották december 27-én. a híres Szaturnáliákon.
Ezen az éjszakán eltemetik az óesztendőt és különböző varázslásokkal. praktikákkal igyekeznek megtudni, hogy mit hoz az Újév. Legismertebb az ólomöntés, amikor a frissen öntött ólom formájából jósolnak; vagy a gombócfőzés, amikor papírszeletekre férfineveket írnak, ezeket gombócokba dugva forró vízbe dobják, s amelyik legelőbb a víz színére emelkedik, az lesz a neve a leány jövendő férjének.
Az anyaggyűjtéshez a magyar népi kultúra egész ide vonatkozó része feldolgozásra került. Természetesen az összes átnézett irodalmat nem közölhetjük, mert az külön kötetet töltene meg. Korábban készült egy hasonlóan „gyakorlati” szempontú, de csak a népművészeti területeket tartalmazó irodalomjegyzék: Tárgykészítö népművészeti bibliográfia (összeállította: Tarján Gábor. Budapest, 1978, Folk- lór-Társadalom-Müvészet 1.).
Néprajzi irodalmunk ugyan rendkívül gazdag, meglepő, hogy milyen kevés a tárgykészí- töknek is használható leírás, rajz, fotó. Ezek általában néprajzi folyóiratok (Néprajzi Értesítő, Ethnographia) hasábjain elszórva vagy nehezen hozzáférhető könyvekben találhatók. A következőkben arra a kevés összefoglaló jellegű műre hívjuk föl a figyelmet, amelyek alapján lehetőség nyílik a további tájékozódásra.
A gyakorlat szempontjából a legtöbb értékes adatot az erdélyi magyar néprajzkutatók munkásságából merítjük. A könyv megírásához a példát Dr. Kós Károly: Mihez kezdjünk a természetben? (Bukarest, 1968) című könyve adta. A szerző ebben a kis kötetben a népi kultúra egyetemes jellegét, művelődéstörténeti jelentőségét és – úttörő módon – a gyakorlatban való alkalmazhatóságát mutatja be.
Dr. Kós Károly további tanulmánykötetei, kitűnő illusztrációs anyagukkal rendkívül hasznosak a népi tárgyi világ életre keltői számára: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); Tájak, falvak, hagyományok (Bukarest 1975); Eszköz, munka, néphagyomány (Bukarest, 1979).
Dr. Kós Károly két szerzőtársával, Szent- imrei JüDiTtal és Dr. Nagy JENŐvel készíti az erdélyi magyar néprajzi csoportok monográfiáit: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Szilágy sági magyar népművészet (Bukarest, 1974); Kis-Küküllö vidéki magyar népművészet (Bukarest, 1978); Moldvai csángó nép
művészet (Bukarest, 1981). A kötetek – amelyeknek remélhetőleg folytatása lesz – az egyes tájak építkezését, textilmunkáit, viseletelöállí- tását mutatják be.
Sok hasznos adat, jó leírás található a Népismereti dolgozatok köteteiben is (1976, 1978, 1980).
Ebben a sorban kell említeni Vámszer Géza, Csíkszeredái rajztanár Életforma és anyagi műveltség (Bukarest, 1977) című tanulmánykötetét, a népélet sok területének feldolgozásával.
A magyar nép anyagi kultúrájának legjobb áttekintése a Magyarság néprajza (Budapest, é. n.) első két kötete.
Könnyebben hozzáférhető Balassa Iván és Ortutay Gyula: Magyar néprajz (Budapest, 1979) című összefoglaló munkája.
Nem hiányozhatnak a népélettel foglalkozók könyvespolcáról a Magyar Néprajzi Lexikon (I-V.) (Budapest, 1977—82) kötetei sem.
Az Európán kívüli népek anyagi kultúrájáról ad jó áttekintést Kaj Birket-Smith: A kultúra ösvényei (Budapest, 1969) és Julius Lips: A dolgok eredete (Budapest, 1962) című müve.
Hasonló témakörben íródott Bodrogi Tibor: Mesterségek születése (Budapest, 1961) című kis könyve. Itt említjük még a Kultúra Világa sorozatban megjelent A Föld országai – a Világ népei (Budapest, 1965) című enciklopédikus jellegű összefoglalót.
OA táplálkozást tárgyaló fejezethez ajánljuk további tájékozódásra Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (Budapest, 1934) című munkáját, amely sok gyűjtögetett, a táplálkozásban felhasználható növényfajtát ír le. Szabó Attila— Péntek János: Ezerjófü (Bukarest, 1976) című kis kötete szintén a gyűjtögetés témaköre iránt érdeklődőknek szolgál hasznos adatokkal.
Természetesen növényismertetőkre is fel kell hívnunk olvasóink figyelmét, ehhez az egyik
185
legjobban használható munka Csapody Ist- ván—Csapody Vera-Jávorka Sándor: Erdő, mező növényei (Budapest. 1980) című könyve, a gombászattal foglalkozóknak pedig Kalmár Zoltán- Makara György: Ehető és mérges gombák (Budapest. 1982) című müvét ajánljuk. S ha valaki a fűszernövények termesztésére kiváncsi. annak Máthé Ákos-Romváry Vilmos: Fűszer- és gyógynövények a kiskertben és a házunk táján (Budapest. 1978) című munkáját ajá n 1 hatjuk figyc 1 mébe.
A népi táplálkozás különböző területeivel foglalkozó legjobb monográfiák: Ecsedy István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. 1934). valamint Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása (Budapest. 1943). Jó recepteket tartalmaz Erdei Ferenc: Néprajzi inyesmesterség (Budapest. 1971) című munkája.
• Az öltözködés témaköréről ad színes, kultúrtörténeti áttekintést Rudolf Broby- Johansen: Az öltözködés története (Budapest. 1969) című kötete.
A magyar népi ruházat sok területét Gáborján Alice tanulmányaiból ismerhetjük meg. Legjobb összefoglaló munkája, a Magyar népviseletek a Néprajzi Értesítő 1976. évi köteteként jelent meg. Ennek rövidített, népszerűsítő változata a Magyar Népművészet sorozatban közreadott Magyar népviseletek (Budapest. 1969) című könyv. A magyar népi posztóruhákkal (Néprajzi Értesítő, 1972) és a szűrrel (Ethnographia, 1970; Néprajzi Értesítő. 1975) több tanulmányban foglalkozik.
Kitűnő viseleti leírásokat ad Faragó Jó- zsef-Nagy Jenö-Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet (Bukarest. 1977) és a Hargita megyei népviselet (szerk.: Kardalus János) (Csíkszereda. 1979) című kötet.
A kenderfeldolgozás munkaeszközeit tekinti át Szolnoky Lajos: Alakúié) munkaeszközök (Budapest, 1972) című munkája.
A szövési technikák egyik legjobb összefoglalása Annemarie Seiler-Baldinger: Systema- tik dér Textilen techniken (Basel. 1973) című könyve.
A Népművelési Intézet művelődési központok számára adta ki az ún. tematikus anyagokat, amelyek különböző tevékenységek elsajátítását könnyítik mintalapok, szemléletes technológiai rajzok segítségével. Közülük Land- gráf Katalin és Szittner Andrea: Szórós
186
/-//. (Budapest, 1980) gyűjteményét ajánljuk az e területtel foglalkozóknak. Ugyanők a Mesterségek sorozatban is publikáltak hasonló témájú könyvet Kézi szövés címmel.
A bőrruhákról ad jó áttekintést Kresz Mária: Népi szűcsmunka (Budapest. 1979) című kötete. Akik pedig a bőrmunkákkal általában akarnak foglalkozni. Lukovszky Ilona: Bőr- mívesség (Budapest. 1980) című tematikus a n yagá t ha sz ná 1 ha t j á k.
- A hajlékot bemutató fejezethez az irodalmak elején elmített összefoglaló műveken kívül Tóth János: Népi építészetünk hagyományai (Budapest. 1961) című könyvét ajánlhatjuk. A szerző egyébként számos munkát publikált a népi építészet témakörében. Egyik legősibb hajléktípusunkról ad összefoglaló áttekintést K. CsillÉry Klára: A magyar kúpos kunyhó) (Néprajzi Értesítő. 1970) című tanulmánya. Több évtizedes kutatásai eredményeképp ugyanő irta A magyar népi lakáskultúra kialakulásának kezdetei (Budapest. 1982) című munkát. CsillÉry legtöbb munkájában a népi bútorokkal foglalkozik. Jó összefoglalást kapunk A magyar nép bútorai (Budapest. 1972) című kis könyvéből.
A település alapvető kérdéseit tárgyalja Men- döl Tibor: Általános településföldrajz (Budapest. 1963) című elméleti munkája.
A népi építészet kutatóinak kitűnő segédkönyve Barabás Jenő Gii.yén Nándor: Vezérfonal népi építészetünk kutatásához (Budapest. 1979). amit gyakorlati kérdésekkel foglalkozók is haszonnal forgathatnak.
Kolozsvárott, a két világháború között adták ki Kós Károly: Falusi építészet című hasznos kis könyvét, ami a legegyszerűbb technikákkal épülő házakkal foglalkozik.
A Népművelési Intézet tematikus anyagai között jelent meg Erdei András: A ház (Budapest. 1980) című lírai hangvételű, de gyakorlatban is kamatoztatható gyűjteménye.
Csete György és a Pécsi Ifjúsági Iroda építészei több kiadványukban foglalkoztak a népi építészet és a korszerűség kérdésével.
A népi világításról Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Néprajzi Értesítő, 1940) című tanulmányát ajánljuk.
- A technológia fejlődésével foglalkozik Gordon Chilije: A szerszámok története (Budapest. 1949) című munkája.
A fafeldolgozás irodalmából közöl váloga
t
tást a Régi famesterségek (szerkesztette: Zelnik József, Budapest, 1981) című könyv.
A kosárkötésről eddig egyetlen használható könyv jelent meg a Mesterségek sorozatban. Vidák Isi ván-Nagy Mari: Kaskötés, kosárfonás (Budapest. 1978). Ugyanebben a sorozatban adták ki Kardos Mária: Primitív fazekasság (Budapest. 1978) című könyvét is.
A közlekedési eszközök fejlődéséről szóló összefoglaló mii Tarr László: A kocsi története (Budapest. 1968). A malmokkal foglalkozó könyvek közül Pongrác/. Pál: Régi malomépítészet (Budapest. 1967) című munkája a legtartalmasabb.
• A természetismereti részhez elsősorban Dr. Xantus János: A természet kalendáriuma (Bukarest. 1981) című könyvét ajánljuk.
Az időjárás-ismerethez Herczeg Éva-Voj- NITS András: Időjós élővilág (Budapest, 1981) c. könyve használható további tájékozódásra.
A népi csillagismerethcz Thoroczkai- Wigand Ede: Öreg csillagok (Budapest, 1915), Csaba György: Hazánk csillagos égboltja (Budapest, 1981. P/anetáriumi füzetek) című munkáit ajánljuk.
A magyar néphit területein kalauzol Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága (Budapest. 1981) című kötete.
Népünk ünnepeiről, a jeles napokról Bálint Sándor, könyvei tájékoztatnak, leggazdagabban az Ünnepi Kalendárium l-ll. (Budapest. 1977).
A könyv elkészítéséhez nagy segítséget jelentett a néprajzi gyűjtések mellett a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának megismerése: a tokaji, a csillebérci és a lukafai táborokban végzett közös munka. A hetvenes évek hagyományfelhasználó kísérleteiről ad színes összefoglalást a Nomád nemzedék (szerkesztette: Bodor Ferenc) (Budapest, 1981).
(csak a tartalomjegyzékben nem szereplő tárgyakat,
fogalmakat tüntettük fel)
ácsolt láda 9, 118-120 áfonya 18-20 áfonyabor 38 akác 17 almabor 38 almaecet 37 aludttej 27 asztal 109, 115-117 átalvető 76, 144, 147
baraboly 19 berkenye 20 bocskor 52-53 bodza 17 bogrács 31-32 boróka 20 boronafal 95-97 bors 33 boza 39 bölcső 117 bőrkikészítés 48-50 börzacskó 75 bükk makkja 20
csalán 17, 55 cserény 84-85 csigahurka technika 140, 142-143 csillagjóslás 167 csillagncvek 167-169 csipkebogyó 19 csiszolás (kő) 128-129 csizma 53-54 csomózás, hurkolás 140 csónak 149 csontkorcsolya 146 csont kupáncsok 74-75 csuklya 68, 73
csúszójármüvek 150 151
dikó 114 115 dió 21
édesgyökér 19 ékszer 43 44, 74-75 előbör 48 eny vkészítés 134 esőabrosz 61-62 esztergálás 136 137
fakanál 40-41 faragószerszámok 134 135 faúsztatás 147 fejalj 115 féltető 83-84 fodormenta 18 fokla 121 fonalfelvctés 59 földház 83,91-92 fúrószerszámok 135
galagonya 20 gatya 66-67 gereben 56-57 gerenda vázas ház 94-95 gomba 22 gólyaláb 144 guba 70 71 guzsaly 57-58 gyanta 22 gyapot 55 gyékény 19, 138 gyékényszövés 59, 141-142 gyertyamártás 121-122 gyümölcskenyér 24
habda 53 hagyma 33 hajfonatok 46 47 hajómalom 155-156 hamuban sütés 30 háncs 137 hárs virágja 17 háti bőr 48
189
hosszmértékek 125 hosszúing 63-65 hótalp 145 hússzárítás 24 25
időjóslás 163-164 ingek 62-67
bevarrott ujjú 62-63 mellévarrott ujjú 63-65 ivócsanak 41-42 ivóharang 42 ivótülök 42
jégpatkó 144 jeladás 143 joghurt 27 jurta 86-87
kacagány 48 kagylókanál 40 kamilla 17-18 ka ná 1 váj ó 41 42, 133 kandalló 107-108 kapca 53 káposztasavanyítás 26 kapu 103 kártolás 68-69 kása 31, 35 katrinca 65 66 kemence 35, 104-109
- búbos- 106-107 kémény 105 kendermunka 55-57 kendő 61 kéregedény 133, 137-139 kerék 151-154 kerítésformák 102 kocsi 154
komló 18,36,39 ködmön 50 51 kökény 20 kömény 18 köpeny 45, 69-73 kötény 45 kővel főzés 31. 129, 141 középoszlop 90, 109 kunyhók 87-91 kontyos 87-88 kúpos 87-88 méhkas alakú 89
- nyeregtetejü 83, 90-91
lángos 30 lápi bot 144 lebbencs 32 lécvázas szék 114 115 len 55
lepénykenyér 34
madzagszövő 61 mák 21 málna 19 mángorlás 58-59 medve hagy ma 18 mécs 122 medvetalpfü 19 melles 49-50 méz 34, 37-38 mezei katáng 18 mezei saláta 17 mezei sóska 17 mézsör 37 mogyoró 20 mogyorós lednek 19 mokasszin 52 mosás 58
nadrág 66-67, 73-74 nádtető 99 nádvilla 40 nemez 67-68 nyárson sütés 29-30 nyereg 150 nyírfa kéreg 33, 137-139 nyírvíz 22
orsó 57-58
pad 106 110, 113, 116 padláda 120 pálinkafőzés 38-39 paprika 33 pasztinák 19 pásztorkészség 74, 127 pattintás 128-129 pendely 65 pépes ételek 31 pogácsa 30, 34 poncsó 45, 62 puliszka 30, 32, 35
rúd 118
190
sajt készítés 27-28 sár fal 93
sárpadka 106-107, 110 slambuc 32
só 33 som 19 sör 39 sövény fal 94 suba 50 51 súlyom 19 süveg 68
szaka 11 viselet 47 szamóca 19 szán 146 szappan készítés 58-59 szeder 19 szelídgesztenye 21 szék, áglábas 111, 114 bodon- 110-111 gyalog- 111-112 gyékény- 111 támlás 112-114
szék bekötés 114 szekér 151-154 szélmalom 156 158 szemes kályha 107-108 szíjhasítás 75 szilvaaszalás 24 szilvalekvárfözés 25 szövőszék 59 61
szűr 70 73 szűrnadrág 73-74
taplómegmunkálás 139
tarisznya 76-77
tátorján 19
teherhordás 76. 144 147
téka 120
tetőszerkezetek 98-99
ti ló 56
tipi 85-86
tolitu 96 97
tökedények 138 139
tömeg- és űrmértékek 125 turbánliliom 18
túrókészítés 27
tutaj 147, 149
tüzcsiholás 127-128
tűzfúró 127
tűzgyújtás dörzsöléssel 126
vadalma 20
vad körte 20, 38
vadmurok 19
vaj készítés 27
vájt technika 40 42, 132 133, 136 vályog 93-94
vályúláda 118, 134
ványolás 69-70
verem ház 83 84. 91-92
vert fal 93
vitorlás 148 150
vízimalom 156
zsilipéit fal 97
zsindelyfedés 100 zsúpfedés 100
/
A népi kultúrák jelene és jövője 5
Hagyományőrző közösségek
A népi kultúra üzenetei
- Új civilizáció felé? 11
- Legegyszerűbb világmodell 13
A természet terített asztala 15
Táplálkozás
Ami nem hiányozhat az ételből . 32
Sütőharang 34
Tetőtől talpig 43
Öltözködés
Textíliák készítése növényi rostokból, gyapjúból 54
Fonás 57
Fonalmosás 58
Szövés 59
Szabás-varrás 61
Nemezkészítés 67
Festés, szövés 69
Posztókészítés 69
193
A közösség tere 79
Hajlék
A hajléképítés meghatározói 80
Alkalmi menedékek, egyszerű hajlékok . 82
Kör alaprajzú hajlékok 85
Négyszögletes alapformák 90
Tetőfedés 99
Tetőformák 100
A szoba belső térelosztása 109
Tárolóeszközök, tárolóbútorok 118
Világítás
A mindentudó kéz 125
Technológia
Fémművesség 130
Állati nyersanyagok feldolgozása 130
Növényi anyagok felhasználása 137
Az ősi technológiák tanulsága 158
p
Elet a nap alatt 161
Természetismeret
Kalendárium 173
Ajánló irodalom 185
Tárgymutató 189
194
Napjainkban világszerte nő az érdeklődés a hagyományos életformák iránt. Ennek egyik megnyilvánulása egy olyan, a gyakorlatba is átültethető modell keresése, amelynek alapján – legalább a szabad időben – természetközelibb, egészségesebb, az egyén szerepét jobban érvényre juttató élet élhető. Kern véletlen, hogy ezt a modellt dédapáink életmódja közelíti meg legjobban. /
De vajon tudjuk-e, hogy a rég leomlott vagy akár az általunk újjáépített parasztházakban, tanyákon hogyan élték mindennapjaikat őseink? Hogyan és mit főztek, mit viseltek, milyen bútorokon ültek, ettek, aludtak? Hogyan lettek úrrá az anyagon – kövön, fán, fémen? Hogyan szőttek, fontak, varrtak, építettek? Miben hittek és mitől féltek, mit tudtak bizonyosan és mit sejtettek csupán? v
Ezekre a kérdésekre válaszol a könyv, amely egyszerre kultúrtörténet, magyar és összehasonlító néprajz is, emellett számos gyakorlati tanáccsal szolgál a természetkedvelőknek, a kertbarát- és barkácsmozgalomban tevékenykedőknek,*a régi mesterségek iránt érdeklődőknek egyaránt. ‘ . g.
Mindennapi hagyomány
TARJÁN GÁBOR
Néprajzi ismeretek mai használatra
Lektorálta
Andrásfalvy Bertalan
Báthory János
Zelnik József
Rajzolta
Szatyor Győző
© Tarján Gábor, 1983
ETO 392 (439)
ISBN 963 231 627 4
„A természet hálója hatalmas: bár ritka szövésű, rajt át nem hatolhatsz…”
Lao Ce: Tao Te ring
A népi kultúrák jelene és jövője
Egy ősi perui kerámián, egy proto-chimu stílusban készült edényen félelmetes látomás képe maradt ránk: a köszörükövek szétzúzzák az embereket, a tyúkok levágják gazdáikat, a fazekak megfőzik, a serpenyők megsütik használóikat. A „tárgyak lázadása” mítoszának képi megfogalmazása a világ számos pontján ismert. A hiedelem lényege, hogy az emberek által létrehozott tárgyak, a megszelídített állatok egyszer fellázadnak leigázóik ellen, és végül elpusztítják alkotóikat. Volt idő, amikor ez megtörtént – szól a monda -, egyszer majd újra megismétlődik.
Korunk emberét gondolkodóba ejthetik az említett mítosz képei. Egyes jelenségek láttán, ha tekintetünket a jövőbe vetjük, aggasztó kilátások tárulnak szemünk elé. A nagyvárosok lassan ellenőrizhetetlen káosszá válnak, a közlekedés egyre irányít- hatatlanabb. Teljessé fokozódik a rablógazdálkodás az anyagokkal és az energiával, a Föld hulladékáilománya elképesztő méreteket ölt. Az iskolák és a nevelés állapota erősen zilált, a hagyományos kisközösségek után a nukleáris család is felbomlófélben van, a fejlettebb országok népesedése mindinkább negatív tendenciájú. Neves tudósok jövőkutatásai sem biztatnak túl sok jóval: a nyersanyagforrások kimerülése, a túlnépesedés, a fejlett ipari országok okozta környezetszennyezés, valamint a különböző területek egyenlőtlen fejlődése miatt az emberiségre közeli katasztrófa
vár, ha mihamarabb nem változtatja meg a fejlődés irányát és ütemét.
Az emberek tudatában egyfajta „jövősokk” alakult ki, az alkalmazkodóképesség határai végesek, a felgyorsult életformát nehéz követni. A gyermekkorban megszokott, mélyen gyökerező biztonságérzetet megingatták a robbanásszerű változások, az élet felgyorsult üteme. Az egyén közvetlen környezete gyorsan cserélődő tárgyakkal, kapcsolatokkal, eszmékkel telt meg, nincs már szinte semmi, amiben megkapaszkodhatna, otthonra lelne. A fogyasztás lett az egyetlen eszköz és cél az elgépiesedö, elsiváruló élet szinte minden területén.
Levi-Strauss francia etnológus írja: „A modern ipari társadalom afelé tart, hogy az egyéneket kicserélhető atomokra redukálja, hogy egy központi és névtelen hatalom profitja érdekében kisajátítsa őket… A hagyományos társadalomban az egyes embernek megvolt az a pontos érzése, hogy mindenki értékes helyzettel rendelkezik, mindenki kisközösségek sorozatához tartozik, s ezek családi, foglalkozási, vallási, rendi szempontok alapján tagolódnak. Általuk képes az ember magát másoktól megkülönböztetni, általuk nyeri el azt az érzést, hogy pótolhatatlan funkciót tölt be…”
Nem csoda hát, hogy az utóbbi években világszerte megnőtt az érdeklődés a hagyományos törzsi és népi kultúrák iránt, sokan
5
innen várják a különböző ártalmak orvoslását, az otthonosabb környezet visszatérését, a múlttal való folytonosság helyreállítását. Sokszor persze ez az érdeklődés nem jut túl a nosztalgikus múltkeresésen, a megszépítő messzeségbe veszett időszak emlékeinek idézgetésén, vagy a kiüresedett szabad időnek a hobbi tevékenységek pótszereivel való megtöltésén.
Mivel mi sem függetleníthetjük magunkat a külső tényezők erejétől, e világjelenségek valamilyen formában nálunk is Jelentkeznek. A 70-es évek óta növekszik az érdeklődés az eltünedezőben levő paraszti múlt emlékei iránt, uniformizáltságtól való félelmünk jó ellenszerre talált a népi kismesterségek díszített tárgyaiban. Divat lett a mázas köcsögök, a rusztikus hímzések, a gyapjúszöttesek gyűjtése, valamint a táncházba járás, a szőni tanulás. Sokan menekülnek – legalább hétvégére – az elnéptelenedő falvakba, tanyákra a mono
ton és természetidegen lakótelepi hétköznapok után. E folyamat nálunk érthető módon összekapcsolódott és ellentétes irányban halad a hagyományos falusi életforma felbomlásával, a parasztságnak mint társadalmi osztálynak végleges felmorzsolódásával.
E jelenségek az új helyzetben érzett gyö- kértelenségünket, a technizáltságtól való csömörünket bizonyítják, és ezért számos tévedés, félreértés tapad hozzájuk.
Ma már vitán felül áll, hogy a hagyományos népi kultúra számos tekintetben értékhordozó. Az kevésbé egyértelmű, hogy mely területek tartalmazzák a minden időben felhasználható elemeket, mi a haladó és a retrográd, hogyan lehet összeötvözni hagyományt és modern kultúrát. A népi kultúra szerkezete, felépítése, területei és a népművészet fogalma körül is számos tisztázatlanság van. Először ezekre a legfontosabb kérdésekre próbáljunk választ adni.
A népi kultúra képviselője nálunk elsősorban a parasztság volt, de más rétegek (pásztorok, kézművesek, városi proletariátus stb.) részben vagy egészben szintén e kultúrában éltek. A hagyományos paraszti kultúra sok vonásban megegyezik az Európán kívüli népek törzsi kultúrájával. A két kultúra között a legfőbb hasonlóság a hagyomány osságban van. A törzsi kultúra azonban az egész nép közkincse (a legutóbbi időket nem számítva), az európai népek paraszti műveltsége viszont a felsőbb osztályok árnyékában élő „földalatti” kultúra. Az uralkodó kultúra mindig írásbeli, az alávetett nép müveltséganyaga viszont a szájhagyományban terjed és marad fönn. Külső elemek csak a hagyomány szűrőjén keresztül érvényesülhetnek, a
rendszerbe nem illeszkedő jelenségek kihullanak a rostán. A több száz, több ezer éve érlelődő hagyományos kultúrák teljesen letisztult alapformákat őriznek.
Természetesen minden nép elsősorban saját hagyományainak fenntartásához ragaszkodik, de az évszázados együttélés folyamán számos ismeret kicserélődik a szomszédos népek között és a kultúra részévé válik. Népi kultúránk finnugor ősrétegére is sok néptől származó elem rakódott, amíg kialakult az a müveltséganyag, amit ma magyarnak tartunk.
A népi társadalmak legfontosabb egysége a vérségi alapon szerveződött kisközösség. A család, a rokonság, a falu irányítja a viselkedést, a szokásokat, az erkölcsöt, ebből kilépni nem lehet. A közösséget szi
6
gorúsága mellett a biztonságérzet is jellemzi, a közös sors, érdekazonosság, az egymásért való szolidaritás védelmet nyújt, sőt az egyéniség kibontakoztatásához teret, biztos alapot ad. Mai szemmel nézve talán szükek voltak a hagyományos falu mozgásterei, de emberméretük miatt a benne élők egy alapfokú mindenség középpontjában érezhették magukat. A kisebb közösségek (falu, kistáj) tágabb körökhöz
(népcsoport, nemzet) tartoztak, és a nagyobb egységet a közös nyelv, történelem és az együvé tartozás tudata fogta össze. Mindezek együtt adták a közösség megtartó erejét, amely az ember számára az egyik legfontosabb támaszt jelentette és jelenti ma is.
Napjaink fontos problémáját, az elidegenedést csak új közösségek létrehozásával számolhatjuk fel.
Az emberiség, fejlődésének korai szakaszában szinte még együtt lélegzett környezetével, a legfontosabb törvényszerűségeket a természetből merítette. Tudása nem elvont tények, hanem gyakorlati tapasztalatok és a hozzájuk tapadt szokások, szertartások formájában őrződött meg. A népi kultúrában ember és természet szerves kapcsolata sokáig fennmarad, és ez adja a népi tárgyi világban az anyag, a szerkezet és a funkció egységét. Az alkotás még fejlettebb fokon sem különül el a társadalmi gyakorlat egyéb területeitől, a szokásoktól, rítusoktól, hiedelmektől. Ebben a szerves egységben létezik csak eredeti népművészet, amely nem valami öncélú „művészkedés” eredménye, hanem a kultúra többi területéhez sok szállal kötődő értékes alkotás.
Sokan csak a díszített tárgyakat tartják népművészetnek, „népi díszítőművészetről” beszélnek, mintha a népi kultúra ornamentikát hordozó tárgyai csak a paraszti díszitökedv ünnepi megnyilvánulásai lennének, és a mindennapi élet használati tárgyai nem hordoznának esztétikai értéket. Több szempontból is téves az ilyen felfogás. Elsősorban azért, mert a díszítés a népi kultúrában nemcsak a szépség kedvéért születik, hanem jelentése van, jel
rendszert hordoz, amely tartalmazza az adott kultúra világképét, hiedelmeit, kollektív tudatát. Ez főleg a régi stílusú tárgyi világra érvényes, ahol még minden személyre szólóan, meghatározott céllal, önellátással készült: az ing hímzése, a kapubálvány faragása tulajdonjegyeket, óvóvédő szimbólumokat hordozott, amelyeket ismert és értett az egész közösség. Az írástudatlan kultúrában élő ember is modellálta valamilyen módon a világot, egyfajta jelbeszédet, vizuális nyelvei alakított ki. Ez a „képírás” található a hagyományban született tárgyakon.
Népművészetünk jelrendszerének alapelemei egyetemes vonásúak, a világ számos pontján és a korai kultúrákban is megtalálhatók hasonló jelentésű elemi gondolatok. Azonos égboltozat alatt, azonos életformában élő emberek világképe, képzetei, elvont gondolkodása tükröződik az alkotásokon. Az elvontságot sok esetben még fokozta a technológiai lehetőség (kő- vagy famegmunkálás, agyagformázás vagy szövés stb.).
Melyek azok a legfontosabb jelek, szimbólumok, amik évezredek óta láthatók tárgyainkon?
A legtöbbnek a jelentését nem ismerjük, nem ismerhetjük, számunkra ez egy titkos
7
nyelv, mert nem éltünk abban a kultúrában, és a tökéletes visszaidézés lehetetlen. Sok esetben a hasonló színvonalon élő népek jelvilágának analógiájára kell hagyatkoznunk. A legfontosabb ábrázolások a természeti elemekre (tűz, víz, föld), az égitestekre (Nap, Hold, csillagok), egyes fontosabb totemállatokra és az emberre (fér- fi-nö, termékenység) vonatkoznak. Hogy éppen ezek a szimbólumok kerültek a tárgyakra, annak oka a mágikus gondolkodásban keresendő. Az analógiás mágia szerint, ha egy tárgyon rajta van valaminek a képe, akkor annak tulajdonságait a tárgy is hordozza. így a napsugaras orom- zatú házban mindig világosság és egészség lesz, a totemállat ábrázolása erőt ad, a nemi szimbólumok pedig a termékenységet segítik.
A hagyomány, a folyamatos használat hosszú ideig megőrizte, konzerválta az ősi jeleket. Tartalmuk ugyan elhalványult, de sok esetben a motívumok a mai napig fennmaradtak. Néhány tárgyféleségünk rendkívül régi ábrázolásokat őriz, mint pl. a magyar nyelvterület sok pontján fellelhe-
Szarvasagancsból készült löporszaru [Erdély]
Hímes tojás „gereblyés-villás” motívummal
(bukovinai székely)
tő, szarvasagancsból készült lőpor szaruk. A tárgy mása avarkori sírokból is előkerült, hasonló díszítéssel, de nyilván más funkcióban. Hogy a lőpor feltalálása előtt mit tarthattak ezekben a háromágú csonttartókban, egyelőre nem tudjuk. Valószínűleg akkor is a vadászat kellékei lehettek, a jelrendszerből erre következtethetünk. A löporszaruk mellrészén leggyakrabban forgó napkorong, ún. svasztika található, ennek a vadászmágiában volt fontos szerepe. A láb- és nyakrészen körben stilizált emberfigurák láthatók, ősi körtáncszerü helyzetben. A körtáncoknak gyakran mágikus tartalmuk van: valami vagy valaki körbetáncolása birtoklást, hatalomba vételt, megvarázslást fejez ki.
Másik nagy múltú tárgyunk a hímes tojás. A húsvéti népszokásokban szereplő termékenységszimbólum eredetileg a halottkultuszhoz kapcsolódott. Az archaiku- sabb díszítésű tojások között gyakran előforduló, ún. gereblyés motívum már a X. századi sírleletek tojásain is megtalálható. A gereblye eredetileg kézábrázolás lehetett, és ehhez óvó-védő tartalom kapcsolódik. Különösen a hatujjú kézábrázolásnak
8
van mágikus jelentősége, mert a varázsló sámánoknak is hat ujja volt. A halotti kultuszból Krisztus feltámadása kapcsán kerülhetett hímes tojás a húsvéti népszokások tárgyi kellékei közé.
A harmadik, ősi jeleket hordozó tárgycsoportba az ácsolt ládák, „szökrönyök”, „szuszékok” tartoznak. Az ókori szarkofágokra emlékeztető keményfa bútorok régi változatai – a kutatások szerint – eredetileg koporsók voltak, s a középkor folyamán jutottak ruhatartó menyasszonyi láda szerephez. Az ácsolt ládákra vésett geometrikus jellegű motívumokban igen ősi jelrendszer lappang. Ritkán előfordul köztük az emberábrázolás is. Az ácsolt ládák szimbolikus ábrázolásainak megfejtése igen nehéz feladat. Ismert olyan felfogás, ami anya- és csecsemöóvó képeknek tartja a motívumokat, mások szerint viszont a halottkultusszal függenek össze a díszítések. Egy bizonyos: nem értelmetlenül, nem tartalom nélküli díszként kerültek a motívumok a ládákra.
A tárgykészítés későbbi időszakaiban az ősi jelek mindinkább háttérbe szorulnak.
Ácsolt láda, „szuszék” [Dél-Alföld]
és eluralkodik a reneszánszból származó növényi ornamentika. A mángorlók, sulykolok tulipán- és szívábrázolásaiban azonban sokáig fennmaradnak a termékenységszimbólumok. A virág- és állatábrázolásoknak is lehet ugyan szimbolikus értelmük, mégis mind nagyobb teret kap az öncélú naturális díszítés.
Akár a népzenében, a tárgyi népművészetben is a XIX. századra tehető az új stílus megjelenése: a hagyományos jelrendszer fellazulása, funkció és díszítés elkülönülése, a vagyonhalmozás céljait szolgáló dísztárgyak világának kialakulása. A felsőbb osztályoktól átvett új értékrend egyben a hagyományok megszűnését is jelenti.
Nagy szerepet kapnak az idegen környezetből átvett divatok. A hivatásosok kezébe kerül a tárgyak előállítása. A kismesterek eleinte a paraszti ízlésnek megfelelően dolgoznak, később már a városi divat irányítja munkájukat. A céhek felszámolódásával a gyáripar veszi át a használati tárgyak előállításának nagy részét. A társadalmi változások következtében így fejlődik át a népi kultúra a tömegkultúrába, az egyszeri, megismételhetetlen, emberre jellemző tárgyak helyét így veszik át az arc nélküli sorozattermékek.
Az ősi jeleket hordozó tárgyak világa ugyan – mint láthatjuk – fokozatosan eltűnik, a használati tárgyak, munkaeszközök, szerszámok között még sokáig fennmaradnak nagy múltú, hagyomány csiszolta, a természet törvényeit hordozó alkotások. A hagyomány sokszázados rostáján átjutott tárgyak tökéletesen kikristályosodott alkotások, kézbe illők, funkcionálisak. Nem véletlenül hozták párhuzamba a mindennapi élet népi használati tárgyait a modern design-szemlélettel, hiszen a házi eszközök, edények, öltözetek, bútorok sok megoldásában a legkorszerűbb formatervezés elveire ismerhetünk.
9
E tárgyak anyagukkal, forma- és arányrendszerükkel, használhatóságukkal és olcsó előállításukkal mindenkor modellként szolgálhatnak használati tárgyak készítőinek. Egyre szükségesebbé válik a természettel harmóniában levő új típusú környezetkultúra kialakítása. A tárgyak „ősformái” már számtalanszor képezték a továbbfejlődés kiindulási alapját, a haladás magját.
A néprajzi múzeumok raktáraiban őrzött tárgyak között talán ott rejtőzködnek a jövö tárgyi kultúrájának mintadarabjai is. Folyamatos megújulás, a múlttal való megszakítatlan kapcsolat csak az értékes hagyomány állandó életben tartásával lehetséges.
Nemcsak a népművészetben, a népi kultúra más területein is találhatók megőrzésre, újrafelhasználásra alkalmas értékek: a táplálkozási szokásokban, a népi természetismeret tapasztalataiban, a közösségi élet, a szórakozás formáiban, intézményeiben stb.
A népi kultúrák hordozzák az emberi műveltség alaprétegét – azt a minden időben felhasználható, a túléléshez nélkülözhetetlen tudásanyagot – amivel önellátó módon, a természettel összhangban szükségleteinket kielégíthetjük és harmonikus környezetet teremthetünk.
A népi kultúrák eltűnése az egész emberiség müveltségkincsét szegényíti. Egy törzsi kultúra megszűnése legalább olyan kár az emberiség számára, mint egy egész állatvagy növényfaj kipusztulása. Ha természeti katasztrófa vagy nukleáris háború pusztítaná el a Földön a kultúrát, újjászületés csak a népi kultúrák segítségével lenne lehetséges.
A néprajz univerzális tudomány, foglalkozik mindazzal, amit a népek évezredek alatt felhalmoztak tudományban, technikában, művészetben. A „nagy tudományok” – történelem, fizika, biológia stb. – a műveltség elemi, még le nem írt formáit nem dolgozzák fel. A néprajzi kutatások a korai, alapfokú, de egységes és szerves világot hozzák a felszínre. Ezt az egyetemes ismeretanyagot hajdan mindenki elsajátította és aktívan gyakorolta is, apáról fiúra hagyományozódott. Meg kellett tanulnia a közösség minden egyes tagjának, hogy dolgozni tudjon, hogy párt választhasson, hogy élete teljes legyen. Értenie kellett a növények fejlődéséhez, az állatok gondozásához, ismernie kellett a csillagok állását, a felhők járását, tudnia kellett szerszámot, bútort készíteni, házat építeni vagy szőni-fonni, ruhát varrni, ételt főzni, gyermeket nevelni. Nemcsak az élet anyagi oldalát kellett megismerni: a jó tánckészség, a dalolni tudás a házasodási esélyeket javította; a sok mondát, mítoszt ismerő jó mesélönek vezető szerep járt a közösségben. Mindenkinek valamennyire polihisztornak kellett lennie, a népi életmód egész embert kívánt.
A sokoldalú műveltség ma is célja a társadalomnak, ennek ellenére mindinkább a specializálódás, a munkafolyamatoknak kis részfeladatokra bontása felé haladunk. A valóban harmonikus személyiségnek – fejlődése folyamán – meg kell ismernie környezetét, az anyagok tulajdonságait, a természet jelenségeit és a felismert törvényszerűségek alkalmazásával a világot újra fel kell tudnia építeni. Ehhez a legjobb példát, a legtöbb gyakorlati lehetőséget a népi kultúra kínálja.
A vadászó és gyűjtögető társadalmak a természetet szabadon birtokolták, kóborlásaik közben az évszakok körforgásához igazodtak. A horda, a törzs nem formálta át környezetét, alkalmazkodott hozzá, igen fejlett természetismeretre tett szert. A kőkori szinten élő ausztráliai bennszülöttek például 250 növényfajt tudnak egymástól megkülönböztetni, a természettel szinte szimbiotikus egységben élnek. A nomád pásztortörzsek ugyan még szabadon uralják a természetet, de társadalmi létüknek már lényeges kötöttségei vannak.
A letelepedett parasztok pedig a társadalmi munkamegosztásban a legnyomasztóbb terheket hordozzák, csak közösségeik belső autonómiáját őrzik. Az ókori görög történetírók szerint az ember útja a szabadság elvesztésével jár: „ha felragyog a civilizáció csillaga – leáldoz az ősi szabadság napja”.
Az emberiség felhalmozódott tudásanyaga a városokban összegződik, de a városlakó behatárolt élettérbe kényszerül. A város felbomlasztja a hagyományos közösségeket, és megszünteti az emberi kapcsolatok sokágú, személyes jellegét. A modern nagyvárosokban az egyén eltávolodik az anyagi termeléstől és a természettől, csak mint fogyasztó vesz részt a társadalom életében.
A XX. században kialakult felfogás szerint a vég nélkül szaporítható technikai berendezések az emberiség minden gondját megoldhatják, tökéletesen berendezett, kényelmes világba juttatnak. Az értelmetlenül alkalmazott technika következményei, a környezeti és pszichikai ártalmak azonban megingatták a mindenható technikába vetett hitet. Kepes György írja: „Az ég mozgó és csillogó csodái, az állat-
és növényvilág formáinak és színeinek végtelen gazdagsága, a körülöttünk lélegző természet minden művészi kifejezés magja, az élet minősége és értelme iránti érzékenységünk alapja. De mi növényvédő szereinkkel és szennycsatornáinkkal megfertőzzük a folyókat, kiöljük az életet vizeinkből. Radioaktív hulladékkal fertőzzük a légkört, a tengereket és a földeket. Kopaszra borotváljuk a hegyeket és a mezőket, fenyegetően undok eróziókat teremtünk a termőföldek túlzott kimerítésével és kihasználásával. Kiirtjuk a levegőből a madarakat, vizeinkből a halakat és a mezők vadjait… A modern antropológia, pszichológia és az alkalmazott tudományok egybehangzó üzenetet hoznak számunkra arról, hogy egyéni és közösségi életünk zavarainak megoldása, természetes fejlődésünk kulcsa egy harmonikusan működő környezetépítésben rejlik. Egy olyan tartós állapot megteremtésében, amelyben a mai kultúra modern színvonalán ismét megragadhatunk valamit az ember és a környezet egységéből, abból az összhangból, amelyet a korábbi, egyszerűbb kultúrák megérezték és megértettek már…”
Az utóbbi évtized törekvéseiben, tendenciáiban felfedezhető egyfajta visszatérés a több ezer éves kultúrák által kijelölt útra. Alvin Toffler, a Jövösokk c. nagysikerű könyv szerzője újabb müvében a közeljövőben bekövetkező harmadik hullámról beszél. Az első hullám a letelepült mezőgazdaság által létrehozott városi civilizációké volt, a második az ipari forradalomé, a harmadik mintegy szintézisként hordja majd magában az előző korszakok társadalmi, technikai és kulturális értékeit. Az új civilizáció nem lesz visszatérés a korábbi formákhoz, hanem megszüntetve
11
megőrző továbbfejlődés: a vadászó-gyüj- tögető életmódot, az agrártársadalmat, a kézművességet, az ipart és a kibernetikát egybeolvasztva új irányba fordul a fejlődés spirálján. Mindez sok vonatkozásban ösz- szecseng azzal, amit Marx mondott a kommunizmusról, ahol bekövetkezik az ember és természet anyagcseréjének normalizálása, harmóniája, ahol megszűnik a kényszerű munkamegosztás, ahol „mindenkinek nemcsak egy kizárólagos tevékenységi köre van, hanem bármely tetszőleges tevékenységi ágban kiképezheti magát, a társadalom szabályozza az általános termelést és éppen ezáltal lehetővé teszi számomra, hogy ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután halász- szam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja anélkül, hogy valaha vadásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék”.
A fejlett ipari országokban, ahol a civilizációs ártalmak erősebben jelentkeznek, különböző mozgalmak alternatívákkal próbálkoznak a zavarok enyhítésére, a fejlődés helyes útjának visszaállítására. A törekvések felvállalták a szétzilált kisközösségek újraszervezésének feladatát, amelyek már nem a vérségi, rokonsági kapcsolatokra, hanem a közös gondolkodásra, életmódra, munkára alapozódnak. Erősödik a regionalitás, a helyi önkormányzás, az autonómia iránti igény. A tömegkommunikációs eszközök széles körű elterjedése lehetővé teszi a kisközösségek bekapcsolódását a nagy információs hálózatba, tehát nem egy központi vélemény elfogadására kényszerül az egyén, hanem saját csatornáján át beleavatkozhat a döntésekbe. A miniatürizálás, a mikrotechnika segítségével széles rétegekhez juthat el a korszerű technológia és kibernetika, a kisebb szervezetek működése is hatékonyabbá válhat.
Nagy szerep jut a kézműves kollektíváknak, a természetes anyagokból készült, az ember ujjlenyomatát magukon hordozó tárgyaknak, amelyek nemcsak a harmonikus környezet kialakításához segítenek, hanem az ember önkibontakoztatásához nélkülözhetetlen kétkezi munka becsületét is helyreállítják.
A földművelés területén növekszik a biológiai módszerek jelentősége, segítségükkel talán helyreállítható lesz az ökológiai egyensúly. Az energiafelhasználásban nagy fontosságot nyernek a természeti energiák, a technológiák közül a nem szennyező, olcsó megoldások kerülnek előtérbe.
Az építészetben az elgépiesedett, emberidegenné vált modernizmus ellen fellépett a „ posztmodern” stílus, amiben korábbi stíluskorszakok elemei ötvöződnek az emberközpontúságnak megfelelően. Mind népszerűbbé válnak a hagyományos népi építészet megoldásait felhasználó és a kozmikus törvényeket is tiszteletben tartó térformálási kísérletek.
Az „új alkimisták” olyan organikusan működő életteret dolgoztak ki, ahol csak a természeti körforgásba visszaépíthető anyagokat használnak, az energiát napfényből, szélből, emberi és állati hulladékhőből nyerik. A gépkocsi üzemeltetésére szolgáló nyersanyagot pl. a háziállatok biogáza adja. A kertgazdálkodás kom- posztfelhasználással folyik. Az egész rendszert miniatűr számítógép szabályozza. Az ilyen háztartás több energiát termel, mint amennyit elfogyaszt. Bár a törekvések jó része nem jut túl a romantikán, az utópikus elképzeléseken, mégis, közös céljuk, a technológia humanizálása mindenki számára fontos és figyelmeztető. Sok kísérletben talán problémáink végleges megoldása is benne rejlik.
12
„Egy kaliforniai Wintu törzshöz tartozó indián asszony arról beszelt, hogy a fehérek sohasem törődtek a földdel, a szarvasokkal és a medvékkel, nem hallgatnak a fák és a sziklák kérlelő szavára, kínozzák és megsebesítik ezeket, ezért a föld szelleme gyűlöli őket. Az indián asszonyt arra tanították, hogy hallja meg a növények és a kövek hangját, bennünket pedig arra, hogy ne figyeljünk ezekre… Kultúránk már nem is képes más szemmel látni a világot. Azt hisszük, többet tudunk meg róla, ha nem a sámán érzékeny, globális tudatával, hanem objektív módon közelit- jük meg. így aztán tanulmányozzuk a sejteket, és szem elöl veszítjük a szervezetet, tanulmányozzuk a tapasztalat parányi töredékeit, és szem elöl veszítjük az egészet, amely valójában értelmet ad az alkotóelemeknek. Ekként egyre tudósabb módon leszünk ostobák. Úgy gyűjtögetjük a tudást, mint a fösvény, aki a gazdagságot szerzési mániával és a konok birtoklással azonosítja, ám közben tönkretesszük képességünket a csodálkozásra, sőt talán a fennmaradásra is” (Theodore Roszak).
Hajdan a mítosz egységes világmagyarázó és valóságformáló eszközként szolgált minden ember számára. Az archaikus társadalmak mitológiája, folklórja, világképe jelrendszerként egységes modellt adott az élet különböző területein való viselkedéshez. Ez az egységes modell az idők folyamán vallásra, művészetre, tudományra szakadt. Korunkban a „világmagyarázatok” megszámlálhatatlan sok részre szakosodtak, ezeket egységben látni szinte lehe
tetlen feladatnak tűnik, különösen a közönséges halandó számára. „Szükség volna egy közvetítés nélküli (a hétköznapi gondolkodás számára is alkalmas), a teljes szellemi és anyagi kultúrát átfogó modellre” (Bak Imre).
Ebben a könyvben egy ilyen „világmo- dellt” szeretnénk felvázolni, kezdve a gyökerekkel, az ember anyagi létének alapvető szükségleteivel. Olyan gyűjteményt igyekszünk az olvasók kezébe adni, amely tartalmazza a természctközeli hagyományos életmód, az önellátás világának legfontosabb ismereteit, amelyek a mai ember számára is hasznosak lehetnek. Mesterségekkel vagy mesterségszámba menő, nagyobb szakértelmet kívánó tevékenységekkel nem foglalkozunk, csak azokat a területeket érintjük, amelyeknek a mindennapi életben fontos szerepe volt és lehet.
Anyaggyűjtés közben az egész magyar néprajzi szakirodalmat igyekeztünk feldolgozni, és helyet kapott a finnugorok, a szomszédos népek, valamint a távoli területeken élő népek néprajza is. Mivel elméleti szakember írta a könyvet, a munkafolyamatokat, eljárásokat nem részletezzük, csak a gyakorlat szempontjainak megfelelően tárjuk fel és mutatjuk be a jelenségeket, valamint fényt derítünk múltjukra, gyökereikre is. Reméljük, hogy ez a könyv hozzásegít a népi kultúra szerepének megtalálásához, a megváltozott körülmények között is.
Ha megtanuljuk az ábécét, talán egyszer újra beszélni is tudunk majd ezen a félig- meddig elfeledett nyelven.
13
A táplálék minden élőlény létfenntartásához elengedhetetlen. Az embert is – akár az állatot, a növényt – a természet táplálja folyamatosan újratermelődő javaival. Kezdetben a természet még készen kínálta a táplálékot. Az ember, ha megéhezett, leszakította az érett gyümölcsöt a fáról, ha megszomjazott, ivott a patak friss vizéből. Ez a „paradicsomi” állapot azért korántsem volt felhőtlen. Hatalmas területet kellett a gyüjtögetöknek bejárniuk, amíg a hordának elegendő bogyót, gyökeret, kukacot összegyűjtötték. Csak az a terület jelentett biztos megélhetést, amelyen a vegetáció az év minden szakában kínált valami fogyaszthatót.
A lakosság megnövekedésével a zsákmányolásról át kellett térni a biztonságosabb termelőgazdálkodásra: a növények gyűjtögetése, az állatok vadászata helyett a földművelésre és az állattenyésztésre. Evvel együtt kialakultak a különböző élelmiszer-tartósító eljárások, így a letelepült lakosságnak – ha beérett a termés – már nem kellett egy évszakban sem éheznie. (Rossz termés esetén a múlt században még Európában is éhínségek pusztítottak!) A természetben számtalan anyag található, amelyet az előző korok embere élelmezésre használt fel, manapság pedig veszni hagyjuk. A fejlett technológiájú élelmiszeripar is a növény- és állatvilág nyersanyagait használja élelmiszerek gyártására. Szintetikus ételeket előállítani még nem lehet.
A Föld lakosságának állandó növekedésével mind több táplálékra van szükségünk. Újabb területek termelésbe állításával, gépesítéssel, vegyszerezéssel a hozamokat lehet növelni, de ez a folyamat is véges. Az élelmiszerválság a világ nagy részén egyre fenyegetőbb méreteket ölt. Csak azok a módszerek segíthetnek, amelyeket a természet még elvisel, de elegendő táplálékot juttatnak mindenki asztalára. A hagyományos élelemszerző eljárások e szempontból sem elhanyagolhatók. A népi táplálkozás receptjei, ételkészítési módjai évezredeken át lehetővé tették a fennmaradást, és napjainkban is feltétlenül tanulsággal szolgálnak.
A helyi konyha sajátos zamata mindig csak egy adott területre jellemző. Hiába próbál valaki ugyanazokból a nyersanyagokból egy ételt „lemásolni”, ez csak akkor sikerül, ha tökéletesen ismeri az összetételt, az arányokat, a készítés folyamatát, „belső struktúráját”. Megállapították, hogy az ételek a nyelvekhez hasonlóan jelek rendszerét alkotják, szimbolikus tartalmat fejezhetnek ki. Gondoljunk az ünnepi ételekre, süteményekre, a tojásra stb.
A táplálkozásnak az évszakok változásához igazodó periodikus rendszere alakult ki. Ennek racionális magyarázata nyilvánvaló. Különböző időszakokban szervezetünk más energiamennyiséget és másféle élelmiszereket igényel. A hagyományos társadalmakban az élelmiszer
15
termelés és a táplálékszerzés is a természet körforgásához igazodott, a különböző munkafolyamatokat (vetés, aratás, betakarítás stb.) a termést befolyásoló rítusok, ünnepek szabályozták, színesítették.
A köztudatban a népi táplálkozás egyet jelent a magyar konyha zsíros, paprikás húsételeivel, nehéz tésztáival. A látszat valóban ez, de mégsem általánosítható, mert nem jellemző minden időszakra és minden magyarlakta területre. Az alföldi mezővárosokban az utóbbi egy-két évszázad folyamán alakultak ki az említett ételek, más területeken ettől egészen eltérő a helyi konyha. Ezeket az ételeket joggal nevezhetjük táplálkozáskultúránk „új stílusának”. (Egyről nem szabad megfeledkezni: a népi táplálkozás vizsgálatakor mindig figyelembe kell venni az adott társadalom életmódját. Nyilvánvalóan más a táplálékszükséglete egy magashegyi pásztornak, mint az Alföldön egy kaszásnak aratáskor, a mai, gépek között élő, kevés mozgást végző emberről nem is szólva.)
Ha elődeink táplálkozási szokásait jobban megfigyeljük, észrevehetjük a különbséget az új és a régi stílusú étkezés között: szalonnából olvasztott disznózsír helyett
korábban szalonnadarabbal zsíroztak, ha éppen nem házilag köpült vaj vagy tökmagból, bükkmakkból sajtolt növényi olaj volt a zsírozó anyag. Lisztből pirított rántás helyett savanyú tejjel, tejföllel habartak, a kelesztett kenyeret a lepény vagy a kásaféle pótolta. Sokkal több tejterméket fogyasztottak, a hús ünnepi eledelnek számított.
Az amerikai eredetű paprika elterjedése előtt borssal vagy gyűjtögetett fűszernövényekkel ízesítették az ételt, édesítőszer a cukor helyett a méz volt.
Ha számba vesszük ezeket a régebbi ételeket, étkezési szokásokat, megállapíthatjuk, hogy közülük sokat a mai orvostudomány az egészséges táplálkozás körébe sorol. Ismerkedjünk meg közelebbről a régi stílusú táplálkozással, a legegyszerűbb élelemszerző eljárásokkal, ételkészítési módokkal. Bonyolultabb konyhamüveletek- kel nem foglalkozunk, a gazdálkodással sem, hiszen ezek sok tapasztalatot igénylő, mesterségszámba menő tevékenységek. Csak olyan táplálékokra fordítjuk figyelmünket, amelyeket bárki megszerezhet, elkészíthet magának a mai körülmények között is.
A táplálkozást mindenekelőtt meghatározza a természeti környezet, a táj, az éghajlat, a talaj, a rajta élő növény- és állatvilág. A sarkvidéken élő eszkimók rénszarvas- és fókahússal, hallal élnek, a növényi táplálékot a moszatok jelentik. Az afrikai őserdőben élő pigmeusok primitív fegyverekkel óriás állatokra vadásznak, vagy gombákat, gyökereket, bogyókat és hernyókat fogyasztanak, ha nem sikerül a vadászat. A mi természeti adottságaink – mérsékelt égöv, lombos erdők zónája –
kedvezőek a változatos táplálkozás kialakításához, bőven kínálnak növényi és állati nyersanyagot.
A táplálékszerzés legősibb és legegyszerűbb formája a gyűjtögetés. A gyűjtögető ember „terített asztala és éléskamrája” a természet. E tevékenységhez jól kell ismerni az ehető növényeket, a bokrok, fák lelőhelyét, termésidejét, végső soron alapos természetismeretet feltételez. Az emberi beavatkozás hatására a természetes növénytakaró napjainkra nagymértékben
16
megváltozott. A honfoglalás korában az Alföldön még kiterjedt erdők voltak, amelyek a török hódoltság idejére már pusztasággá változtak. A múlt században a lápokat, mocsarakat lecsapolták, és mezőgazdasági művelés alá vonták. Hegységeink, erdeink ma már az erdőgazdálkodás munkaterületeivé váltak. Az utóbbi néhány évtizedben az urbanizáció emészt fel hatalmas területeket, ipari üzemek és hulladékaik szűkítik természeti környezetünket. A változások ellenére ma is találkozhatunk gyűjtögető emberekkel: gombászó kirándulókkal, gyógynövényeket szedő öregasszonyokkal, cigányokkal, gyermekekkel. Az idős emberek még emlékeznek rá, hogy rossz termés, háború idején ínségeledelekkel éltek; tölgyfakéregből lisztet őröltek, édes gyökeret, vadhagymát fogyasztottak.
Sok helyen az első tavaszi zöldféle a mezei sóska (Rumex acetosa) volt. Zöld levele, húsos szára sok C-vitamint tartalmaz. Mártást, főzeléket, levest készítenek belőle. Vízben felforralják, majd apróra vagdalva rántással összekeverik vagy tejjel forralják, tejföllel habarják. Hasonló módon készítik el a zsenge csalánlevelet (Urti- ca dioica) is. A csalánt kesztyűvel ajánlatos leszedni, az étel készítésekor ügyelni kell arra, hogy a levelek először jól le legyenek forrázva. A csalán rostos szárát egyébként néhol fonalkészítésre, vászonszövésre is használták.
Kora tavasszal gyűjtögetett növény a mezei saláta (Ficaria verna). A hó elolvadása után napos, szélárnyékos helyen terem. Forró, ecetes zsírral leöntve fogyasztják. Ehető még a martilapu (Tussilago farfara), a fehér libatop (Chenopodium al
bum) és a gyermekláncfű (Taraxacum officináié) zsenge levele is. Levest, főzelékei készítenek belőlük. Az odvas keltike (Co- rydalis cava) gumói a burgonyához hasonlóan készíthetők el. A tavaszutón nyíló szagos mügét (Asperula odorata) illatos, fűszeres aromája miatt májusi bor és dohány illatosítására használják.
A kora nyári virágok között több felhasználható akad. Az akác (Robinia pseudo-acacia) mézdús virágját palacsintába, fánktészlába sütik, hasonlóan készül
a bodzafánk is. A bodza (Sambucus nigra) szinte mindenütt megtalálható, és számtalan feldolgozási lehetőséget kínál. Édeskés
illatú virágjából kitűnő hűsítő készíthető: néhány virágfejet pár liter vízbe leszünk, majd cukrot és kicsavart citrom levét keverünk hozzá. Egy napig állni hagyjuk, és
már fogyasztható. A „borzág” pálinka is a bodza virágjából készül. A beérett bo
gyót eszik nyersen is, de gyakran lekvárt főznek belőle, ez a „esete” lekvár. A bodza
másik fajtáját, a gyalogbodzát (Sambucus ebulus) is hasznosítják: gyökérlörzséből, terméséből köhögés elleni szer és veseliszti- tó tea készül.
A hárs (Tilia cordata) virágzása már a nyarat jelenti. A hársfák hatalmas koroná- jú példányai virágzáskor különösen szép látványt nyújtanak. Sok nép szent fának tartja, lombjai alatt virágnyílás idején voltak a nyárközépi ünnepek, énekelt, táncolt a fiatalság. Virágjának édes illata a méhe- ket is vonzza. A hársvirágból készüli her- batea télen a nyár illatát hozza a szobába és kitűnő orvosság a légúti megbetegedésekre.
Közismert gyógynövény a kamilla, székfű vagy pipitér (Matricaria chamomilla). A virágjából készült tea főleg a gyomorbán- talmak gyógyszere, de toroköblitésrc. fertőtlenítésre is használják. Lapátszerű fésűvel szedik, mint az áfonyát.
17
Kamilla- és áfonyaszedésre használt
lapátszerü fésű. Az óeurópai
gyüjtögetögazdálkodás emléke [Alföld, ill.
Erdély]
/< fodormenta (Mentha crispa) leveléből, virágjából kellemes illatú tea készíthető. A megszárított növényt a levendulához hasonlóan ruhák közé szokták tenni.
Az erdei mályva (Malva sylvestris) köhögés elleni tea alapanyaga.
A szintén mályvafélékhez tartozó papsajt (Malva neglecta) termését régebben minden gyermek csemegézte.
A mezei katángol (Cichorium intybus) a népi gyógyászat étvágyjavítónak, vizelet- hajtónak, gyulladáscsökkentőnek alkalmazza, gyökeréből készül a cikóriakávé.
A népi gyógyászat szinte minden betegségre ajánl valamilyen növényből készült teát, teakeveréket. Soknak a hatását már a gyógyszeripar is felismerte, és megszervezték a gyógynövények felvásárlási rendszerét.
A természetes alapanyagú gyógyszerfélék különösen fontosak lettek a sok szintetikus gyógyszer között. Gyógynövényeink közül sok a kiskertben is megterem. A „házi patika” használatakor azonban kérjük ki az orvos véleményét is.
Fűszernövényeink közül is sokat adott a természet éléskamrája a konyhakerti termesztés elölt. A hagymafélék egyik vad faját, a medvehagymát (Allium ursinum) megpörkölve szalonnához ették, vagy hallal fogyasztották. ínségeledel volt néhány liliomféle, pl. a turbánliliom (Lilium martagon) hagymája. A bélfertötlenítő hatású, tápanyagokban gazdag hagymafélék táplálkozásunk nélkülözhetetlen elemei.
Fontos fűszernövényünk a kömény (Ca- rum carvi), vad alakja nedves réteken található. Terméséből levest, teát főznek, amely jó hatással van a bélmüködésre. A köménymagot kenyérbe, sajtba teszik. Szalonna pácolására és pálinka készítésére is használják. A torma (Armoracia lapathi- folia) megreszelt gyökerét zsíros ételek mellé fogyasztják.
Jelentős fűszernövényünk volt a komló (Humulus lupulus). Apró, tobozszerü terméséből főzött tea enyhén altató hatású. Nagy szerepe volt a kenyérsütésben és a házi sörkészítésben is.
Ismert gyűjtögetett fűszernövény még a kakukkfű, a fehér üröm, a csombor (borsika), a turbóivá, a kálmos, a szarkaláb és a kapor. Közülük több a kerti termesztésbe is bekerült. Valamikor nemcsak a népi, hanem az úri konyhán is nagyjelentőségűk volt. A XVII-XVIII. századi szakácskönyvekben gyakran találkozhatunk velük. Az amerikai eredetű paprika egyeduralkodóvá válása következtében azonban a múlt században elfelejtődtek. Néhányukat most újra felfedezték, és termesztik csakúgy, mint a többi kerti fűszernövényt, a rozmaringot, a tárkonyt, a sáfrányt, a lestyánt, a majoránnát és a zsályát. A manapság divatba jött „népi” szakácskönyvek is bőséggel ajánlanak az e fűszerekkel készült ételekből.
18
Már a honfoglalás előtt gyűjtögetett növényünk volt a medvetalpfü (Heracleum sphondylum). Korábbi neve bojtorján volt, de ez az elnevezés átment egy másik, szintén gyűjtögetett gyógynövényre. Az ősi „bojtorjánból” főzték nomád eleink zöldséglevesüket és alighanem köleskása volt hozzá a második fogás. Állattartó népünk tehát fogyasztott növényi táplálékokat is.
Hasonlóan nagy múltú növényünket, a tátorjánt (Crambe tataria) nevezték tatárkának, tatárgyökérnek, tatárkenyérnek is. Káposztatorzsához hasonló ízű karógyökere főzelék, saláta készítésére alkalmas. A XVI. század óta minden füvészkönyv- ben szerepel. Használatára állítólag a tatárok tanították meg népünket. Hajdan nagy területen termett, ma már elég ritka.
Nedves ártereken tenyészik az édesgyökér vagy ednamkóró (Glycyrrhiza glabra), amely gyermekcsemegeként sokáig fennmaradt.
Az amerikai eredetű burgonya elterjedése előtt fontos gumós növényünk volt a földimogyoró vagy más néven mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus), föld alatti gu- móját ették nyersen, sütve vagy főzve. Ize a gesztenyéhez hasonló.
Vízparton mindenhol megtalálható a gyékény (Typha latifolia), a számtalan módon felhasználható növénynek itt az ehető gyökértörzsét, az ún. böngyölét említjük. A szilaj pásztorok, pákászok megsütve fogyasztották, ínséges időkben a falusi népesség is gyűjtögette.
A tüskés héjú vízinövényt, a sulymot (Trapa natans) a mai napig gyűjtögetik mocsaras vidékeken, igen érdekes módon. Bot végére bundadarabot erősítenek, és evvel kotorásznak a vízben, amíg ráakadnak a termések. Héját késsel eltávolítják, eszik nyersen, sütve, főzve, télire is eltehe-
tö. A „vízigesztenyének” nevezett növényt megőrölve, lisztbe keverve kenyérpótlónak is használták.
Répaszerü növényünk a baraholy (Chaerophyllum bulbosum), tavasszal a mezőn dolgozók és a gyermekek csemegéje volt. Meghámozva, felszeletelve ecettel, savóval leöntve salátaként fogyasztották. A vadmurok (Daucus carota) és a pasztinák (Pastinaca sativa) gyökeréből főzelék készült. A pasztinákot, petrezselyem helyett húslevesek ízesítésére is használták.
A táplálkozás szempontjából igen fontos gyűjtögetett húsos gyümölcsök, zamatos ízük, gazdag vitamintartalmuk miatt máig sem veszítettek jelentőségükből. Az erdei vadgyümölcsök közül legnépszerűbb az erdőszélen, napsütötte hegyoldalon termő bokros málna (Rubus idaeus), az apró növésű illatos szamóca (Fragaria viridis) és a hosszú indáival árkokat belepő szeder (Rubus caesius). Ezeket általában leszedés közben meg is eszik, ha – kéregedényben szállítva – mégis hazakerülnek, lekvár, szörp, bor készül belőlük.
A kellemesen fanyar ízű som (Cornus más) sötétpiros terméséből szintén lekvár, befőtt és szörp készül, pálinkát is főznek belőle. Ha jól beérett, nyersen is fogyasztható, segíti az emésztést, a zsírlebontást; szívós fája szerszámnyél készítésére alkalmas.
A csipkebogyó (Rosa canina) gyűjtése különösen azóta jelentős, amióta felismerték C-vitamin-tartalmát és más fontos élettani hatását. A teának valót még fagyos, deres időszak beköszöntése előtt le kell szedni, amíg húsa ropogós. Lekvárfőzésre a dércsípte bogyó alkalmasabb. A „he- csedli”-lekvár úgy készül, hogy a megtisz
19
tított és vízben felfőzött bogyót szitán átnyomkodják, s ezután a besűrüsödésig főzik és cukrozzák. A csipkebogyóból pálinkát is főznek.
Kedvelt gyümölcs az áfonya (Vaccinium myrtillus), ma már kevés helyen fordul elő. Fogyasztják nyersen, lekvárnak; főznek belőle pálinkát, levelét és szárát teának gyűjtik. Lapátszerü fésűvel szedik, mint a kamillát. A galagonya (Crataegus) apró, piros bogyói főleg alkalmi csemegének számítanak. A berkenyének (Sorbus) több faja ismert. Ősszel dércsípte állapotban szokták leszedni, és igen jó pálinkát főznek belőle. A borókával (Juniperus communis) pálinkát ízesítenek (borovicska), de gyógyszernek is használják; összerágva kellemes leheletet ad. A szilva egyik vad faja a kökény (Prunus spinosa). Déli fekvésű hegyoldalakon, erdöszéleken található. Fa- nyarkás gyümölcse megfonnyasztva édes lesz, és enyhíti a gyomorbántalmakat. Bort, pálinkát is készítenek belőle.
Amikor az ember a zsákmányolásról áttért a termelőgazdálkodásra, nagy területeken irtotta ki az erdőt, hogy szántóföldje legyen. Egyes helyeken meghagyta a fákat,
Mogyorótörö gyümölcsfából [Zemplén]
mert hasznos gyümölcsöt termettek. Az ún. „hagyásfák” nagy koronát eresztettek, mert a Nap minden oldalról érte őket, és rendkívül bő termést adtak. Arról is tudunk, hogy a múlt században Somogybán beoltották, nemesítették az erdei vad gyümölcsfákat. Ez már valóban a gyümölcstermesztés kezdetét jelenti. A szabadon álló, hatalmas, több száz éves fák emléke gyakran a helynevekben is fennmaradt (Almás, Cseres, Körtvélyes stb.).
Legnépszerűbb gyümölcsfánk volt a vadalma (Malus sylvestris) és a vadkörte vagy vackor (Pyrus pyraster). A vadalma apró, fanyar gyümölcsét aszalták vagy ecetnek, bornak gyűjtötték. Fontosabb volt talán a vadkörte. Gyümölcsét a kenyérsütés után sütőkemencében aszalták vagy gabona között érlelték. Télen a lányok a fonáshoz nyálazónak rágcsálták. Káposztasavanyításhoz a vadkörte nélkülözhetetlen volt. Az aszalt gyümölcsök általában ünnepi csemegének vagy bojtos ételnek számítottak. A vackorból kitűnő, orvosságnak számító pálinka is készült.
A keményebb héjú gyümölcsök, termések is fontos szerepet játszottak a gyüjtö- getögazdálkodásban. Közülük az egyik legnépszerűbb, még ma is szívesen szedett gyümölcs a mogyoró (Corylus avellana) azóta sok helyen kerti növénnyé vált. Karácsonyi csemegének számított, süteménybe, tésztába tették.
Régebben nagyjelentőségű volt a különböző makktermések gyűjtögetése. Főleg állati takarmánynak szedték, de ínséges időben némelyik kenyérpótlónak számított. A bükk (Fagus sylvatica) makkjából olaj sajtolható, ezt főzésre, világításra használták. Az emberi fogyasztásra kerülő bükkmag héját leszedték, kemencében megszárították, hogy csípős ízét elveszítse, majd kézimalmon megőrölték. Tésztájából parazsas hamuban pogácsát sütöttek. Hé
20
ját leszedve, tűzhelyen megpörkölve kávépótló alapanyagául is szolgált.
Európa nagy részén évszázadokon át ismert ínségcledel volt a fakéreg. A tölgy, a bükk, a fenyő kérgét megörölve lisztpótlónak használták. Sokszor még fürészport is kevertek hozzá.
Gondolt-e valaki arra, amikor a cukrászdában gesztenyepürét evett, hogy több ezer éves ételt fogyaszt? Az embernek ugyanis legalább a neolitikum óta fontos tápláléka a szelidgesztenye (Castanea sati- va). Ez a növény gyakran az őskori települések helyét is kijelölte. Az élelmet nyújtó, hatalmas, több száz éves fák az embereknek természetes hajlékot kínáltak. A kifejlett példányokon több száz kiló gesztenye terem. Az ősi fák életideje több korszakot is átért. Miben rejlik a gesztenye hallatlan tekintélye? Amellett, hogy rendkívül sokáig termőképes, s évszázadokig gondozás nélkül gyümölcsözik, a terméséből készült liszt – amely fontos tápanyagokat tartalmaz – évekig eltartható. A lisztet a héjában megfőzött, majd meghámozott és megdarált gyümölcsből készítik. Vászonzacskóba rakva száraz helyen tárolják. Felhasználáskor tejjel felfőzik, rummal, cukorral, vaníliával ízesítik. Sokszor lepényt sütnek belőle, még kenyérsütésre is alkalmas. Nyílt lángon lyukacsos serpenyőben készül a városi csemegévé vált sült gesztenye.
A gesztenyeszüret egyes helyeken nagy ünnepnek számít. Ilyenkor – Lukács napon (október 18.) – tartják Pécsváradon a környező falvak fiataljainak ismerkedési összejövetelét, a leányvásárt. Az értékes fa termőterületének északi határa a Kárpátmedence. Főleg a Dunántúlon találunk gesztenyéseket. Legismertebbek a Kőszeg környéki, a zalai, a mecseki állományok,
Vasból készült gesztenyesütö serpenyő
[Mecsek vidéke]
előfordul a Duna-kanyarban és az Északiközéphegység déli lábánál is. Az őrségi Velemben és Cákon gesztenyéspincéket építettek, közülük sok még ma is áll, védett népi műemlék.
Az utóbbi években a szelídgesztenyét speciális kórokozó támadta meg. A biológia mai fejlettsége mellett remélhetőleg képesek leszünk a valóban történelmi múltú fákat a jövőnek megőrizni.
Kevés olyan kert van hazánkban, amelyikből hiányozna a diófa (Juglans regia). Lombjai alatt a nyári hőségben kellemes a pihenés, termése az ünnepek elmaradhatatlan csemegéje. A dió sok népnél jeles növény, a termékenység szimbóluma. Hasznának van táplálkozástudományi magyarázata is: a dióban levő zsírsavak lekötik és részben semlegesítik a nehéz ételeket. A dió kitűnő alap a borhoz, tisztítja az ínyét, érzékelhetőbbé teszi az aromákat és fokozza a szerelmi vágyat is.
Az ünnepi ételek másik állandó szereplőjét, a mú£ot rontáselhárítónak, termékenységvarázsló hatásúnak tartják. A gyógyszernek, fűszernek, olajnövénynek használt mák a szerelmi jóslásban is szerepel. Nyugató, altató hatását már az ókorban ismerték.
21
A fák hasznavehetöségéhez tartozik fogyasztható nedvük is. A tavaszi nedvkeringés megindulásakor a nyírfa (Betula pen- dula) törzsén baltával kis éket vágnak vagy lyukat fúrnak, és a nyílásba bodzacsövet illesztve az édeskés nedvet kicsorgatják. A nyírvizet, a „viricset” századunk elején még vásárokban is árulták. Állítólag gyógyítja a tüdöbajt, a reumát, tisztítja a vért és szépíti a lányok arcát. Megerjesztve szeszes ital készül belőle.
A fenyöfélék ragacsos nedvét, a gyantát havasi pásztorok, erdömunkások, gyermekek szívesen rágcsálják. Azt tartják róla, hogy tisztítja a fogat és erősíti a gyomrot. A lányok fonáshoz nyálképzönek használják; éhségcsillapító hatása is van. Nem állunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy az amerikai eredetű rágógumi őse nálunk a gyanta volt. Használják még világításra, kéregedények ragasztására, szövöborda készítéséhez, sebkötözésre és a szoba illatosítására. A gyermekek szívesen rágcsálták a gyümölcsfák törzsén kicsorgó mézgát, a macskamézet.
Fanedvgyüjtés. Nyírfacsapolás, „viricselés”
[Székelyföld]; Szilfacsapolás bodzacsövei
[Ormánság]
A gyűjtögetés, a természetkiélés igen fontos területe a mai napig a gombászat. Most mégsem beszélünk erről jelentőségének megfelelő mértékben, óva inteni akarunk ugyanis mindenkit, hogy kellő szakértelem nélkül szedjen gombát. Ahogy a növények gyűjtögetéséhez elengedhetetlen a növényhatározó használata (lásd Ajánló irodalom!), a gombákat is ajánlatos megismerni a szakirodalomból előbb alaposan, és a leszedett zsákmányt lehetőleg szakértővel megvizsgáltatni.
A gombák „terített asztala” kora tavasztól késő őszig jobbnál jobb táplálékokat kínál.
Nincs olyan terület az egész országban, ahol valamilyen ehető gombafaj ne fordulna elő.
Legismertebbek a csiperke, a vargánya,
22
Fenyőágból készült gombaszárító [Erdély]
a tinorufélék, a galambgomba, a rókagomba, a pöfeteg stb.
Gombából számtalan kitűnő étel készíthető: leves, mártás, pörkölt, paprikás, de nagyszerű csemege rántva, töltve, sütve (nyílt tűzön is), söl egyes fajták nyersen is élvezhetők.
A rizikegombából hagymával és ecettel finom savanyúság készül. A tinorufélék alkalmasak a tartósításra. Felszeletelve papíron, deszkán vagy zsinegre fűzve, faágra tűzve, napra téve szárítják, majd vászonzacskóban tárolják.
A szárított gombából leggyakrabban levest főznek. Ez az ételféle újabban megjelent az élelmiszerboltokban is.
Az élelmiszerek különböző természetűek: némelyek hosszú ideig fogyaszthatok, de többségük hosszabb-rövidebb idő múltán élvezhetetlenné válik, megromlik. Amíg az ember a tartósítóeljárásokat nem ismerte, mindennapos gyűjtögetésre kényszerült. Az ételek tartósításával, tárolásával az élet fenntartása az év minden szakában biztonságosabbá vált. Azokat az élelmiszereket, amelyek nem romlandók, elegendő megfelelő helyen tárolni, eltenni. Gondoljunk a szekrény tetején őrzött, kellemes illatú téli almára, a faedényben tárolt lisztre. A tartósítás legegyszerűbb módja, ha az élelmiszert valamilyen szigetelő anyag közé teszik: a zöldséget homokba ássák, a tojást gabona közé dugják, a sütőtököt szalma közé rakják. Gyakran alkalmazott másik egyszerű módszer a kiszárítás. A tésztát, a teának való gyógynövényeket vászonzacskóban tárolják: a paprikát, a szőlöfürtöt szellös helyre akasztva fonnyasztják, szárítják. Rövid ideig az ennivalót lehet lehűt
ve is tartósítani. Nyáron kútba, pincébe teszik az elkészült ételt, hogy meg ne sava- nyodjék. A dinnye zamatosabb lesz, ha pár órára kútba eresztve lehűtjük.
A szárításhoz hasonló eljárás az aszalás, de itt már valamilyen módszerrel elősegítik, meggyorsítják a kiszáradás folyamatát. Az említett gombaszárítás lényegében már ide sorolandó. Legegyszerűbb módja a nap melegével való aszalás. Elsősorban a gyü-
Gyümölcsaszaló vcsszőtábla [Erdély]
23
Földbe vájt gyümölcsaszaló metszete
(Zemplén)
mölcsféléket tartósítják ezzel a módszerrel: a felszeletelt gyümölcsöt alacsony peremű, kerek vesszökosárban egy-két hétig erős napra teszik. A cseresznyét és a meggyet aszalás előtt ajánlatos leforrázni, mert különben a napon könnyen szétpattanhat.
A gyümölcsöket leggyakrabban sütőkemencében aszalják. A kenyérsütés után még melegen maradó kemencébe hosszúkás, fonott aszalókasra rakják az almát, a szilvát, a barackot, a berkenyét stb. Ahol sok gyümölcs terem, ott külön aszalókemencéi építenek (ennek a legegyszerűbb formája földbe vájva készül). A kemencében való aszaláshoz mogyoróvesszöből készült kasokat használnak, ugyanis a fűzfavesszőtől a gyümölcs az aszalás folyamán megkeseredne. Az aszalást mindig nagy
hasábfákkal rakott, lassú tűzön végzik, nehogy az aszalvány megsüljön.
Hazánkban a gyümölcsaszalás igen nagy múltú, aszalókemencéket már az Árpád-korban építettek. A szatmári részekről ismerjük a legfejlettebb szilvaaszaló kunyhókat.
A megaszalódott gyümölcsöt vászonzacskóban, fedeles kosárban tárolják. Télen levest főznek belőle, dióval, mogyoróval csemegeként fogyasztják, süteménybe, tésztába teszik. A Nyugat-Dunántúlon kenyértésztába sütik, így készül az ún. gyümölcskenyér. A gyümölcskenyérbe körtén, szilván, fürtjén száradt öreg szőlőn kívül még fügét, mogyorót, szegfűszeget, citromhéjat is tesznek. A gyümölcskenyeret adventben, karácsonykor fogyasztják, s ugyanúgy böjti ételnek számít, mint az aszalt gyümölcsök általában.
Az aszalt gyümölcs hosszú századokon át, különösen a téli időszakban, népünk fontos tápanyagforrását jelentette. Az olcsóbb répacukor megjelenéséig a legfontosabb gyümölcstartósítási eljárás volt. A hagyományban élő ember cukorszükségletét a mézen kívül az aszalványokból nyerte. A cukor ára az elmúlt években egyre emelkedik. Talán ez majd szükségessé teheti az aszalt gyümölcsök újbóli „felfedezését”.
Szilvaaszaló gödör [Bodrogköz]
24
Egészen a közelmúltig falun, városon egyaránt kedvelt volt a lekvárfözés, befőzés. A háziasszony a nyári gyümölcsökből minden évben eltett néhány üveggel a szükebb téli napokra. Ez a szokás már falun is elhalványult, pedig a gumibetétes, bajo- nettzáras beföttesüvegek korszerű eszközei lennének ennek az ősi tartósítóeljárásnak.
Földbe vájt szilvalekvárfözö [Bodrogköz]
A paraszti gyakorlatban eredetileg cukor nélkül tették el a gyümölcsöket, közülük legnépszerűbb a szilvalekvár volt. A „szilva hazájában”, Szatmárban és a környező területeken minden évben óriási mennyiségű lekvárt főztek. A kimagozott gyümölcsöt kívülről besározott fenekű rézüstbe töltötték. Az üstöt földbe ásott katlanra helyezték, és óvatosan tüzeltek alatta. Az állandó kavarást az ún. vitorlás ka varóval végezték. A lekvárfőzés egy teljes napig is eltartott. A „szilvaciberét” egészen sűrűre főzték. Amikor a lekvár cserépfazékba, szilkébe került, az állás folyamán annyira megkeményedett a felszíne, hogy le se kellett kötni. A szilván kívül almából, körtéből, barackból, csipkebogyóból, bodzából, szőlőből, eperből, szederből, málnából, somból, szinte minden húsos gyümölcsből főztek lekvárt.
A lckvárföző „vitorlás” kavarója
Az élelmiszerek tartósításának egyik ősi módja, a hússzárítás, talán még a nomád időkből maradt ránk. Az alföldi pásztorok a század elején még gyakran éltek vele. A húst apró darabokra vágták, majd erősen sózva, paprikázva bográcsban addig főzték, amíg levet eresztett. Amikor már majdnem odasült, subára, gyékényre terítették. A napon a hús jól megszikkadt, csak a rovarokat kellett állandóan elhessegetni róla. A szárított húst vászonzacskóban vagy a szűr ujjábán tartották. Ha levest főztek, vetettek belőle egy marékkai a vízbe, de szárazon is szívesen rágcsálták. A húskonzerválás e módját Ázsia nomád népei is ismerik.
Hasonló módon szárították a halat is (többnyire kifeszített zsinegen), de előbb kizsigerelték és jól besózták.
A füstölés is elsősorban hústartósító eljárás, a disznóvágás folyamatának része. A füstölés helye a szabadkémény, de építettek külön füstölöházakat is. A sajtot, a túrót is gyakran füstöléssel tartósítják, ízesítik.
25
Hússzárítás [Hortobágy]
A kéményben füstölt élelmiszereknek jellegzetes, finom zamatuk van.
A hús konzerválásának újabb keletű módja a lesütés. A megsült húst nagyméretű cserépedénybe rakják, majd olvasztott zsírral leöntik. A zsír a levegőtől elzárja a húst, így nagyon hosszú ideig fogyasztható marad. Ha esznek belőle, a zsírt mindig pótolják.
A növényi eredetű táplálékokat savanyítással konzerválják. A káposztát, a répát, az uborkát stb. hordóba, cserépedénybe vagy üvegbe teszik el. A savanyú káposzta különösen sok vitamint tartalmaz, ezért fontos téli eledel. A káposztát először külső leveleitől megtisztítják, torzsáját kivágják, majd káposztagyalun vagy késsel feldarabolják. Ezután dézsába rakják, rétegenként mindig jól lesózva és ledöngölve. Ízesítőül kapor, torma, birsalma, vadkörte, bors kerül bele, a savanyítás elősegítésére kenyérhéj szolgál. Legvégül a fedőlapot helyezik rá, és erősen lecsavarozzák vagy kövekkel lenyomatják. Meleg helyen három-négy hét alatt megsavanyodik.
Savanyú káposztából sokféle ételt készítenek: levest, körítést, savanyúságot stb. A káposztát bőségvarázsoló ételnek tartják, ezért a lakodalmi ebédnek mindig elmaradhatatlan tartozéka.
A tej szerte az egész világon, de főleg az állattartó népeknél az egyik legfontosabb táplálék.
Ismerünk olyan pásztortörzset, amelyiknek valamennyi étele kizárólag tejből és vérből áll.
A nomádok húst ritkán fogyasztanak, a növényi eledelt megvetik, legfőbb táplálékaik a tejtermékek. Kancatejből készül alkoholos italuk, a kumisz. Lótej fogyasztásáról hazánkban is van adat. A hegyvidéki pásztornépek fontos tejhasznú állata a kecske. Nálunk sajnos nem sokra becsülik ezt a rendkívül zsírdús tejet adó, igénytelen állatot.
A tej gyorsan romló táplálék, tartósítá
sára, különféle tejtermékek előállítására a tejsavas erjesztés ad lehetőséget. Az erjedést okozó tejsavbaktériumok a levegőből vagy az edény faláról kerülnek a tejbe. A tej konzerválását éghajlati és egyéb tényezők befolyásolják. Nem egyforma tulajdonságú a különböző állatok (tehén, bivaly, juh, kecske) teje sem. Ezért területek szerint különböző tejfeldolgozási rendszerek alakultak ki. Az Alföldön az év nagy részében a legelőn háló szürke magyar szarvasmarhát ritkán fejték, elsősorban húsáért tartották. A nyugati eredetű tehénfajtákat istállózva tartották, tejtermelésre fogták. Hegyes vidéken fejős juhászok nyájai legeltek.
26
Élő fából készült tcjesedény-szárító
..köcsögfa” [Moldva]
A fejes után mindig leszűrik a tejet, és mivel még tőgymeleg, nyáron néhány órára a pincébe teszik hülni. A hideg tejnél nincs jobb frissítő. Kedvelt táplálék nyáron az aludttej, elkészítéséhez nem szükséges más. csak egy tejesköcsög. (A tejesedényeket sosem használják más célra, csak tejet tartanak bennük. Használat után mindig jól kiforrázzák és a köcsögfára akasztják száradni.) Az aludttej vagy régi nevén a szerdék kb. egy nap alatt áll össze. Tetején zsírréteg jelenik meg, amit fakanállal leszednek, ez a tejföl. A tejfölből rázo- gatással vagy köpiiléssel készítik a vajat. Fa- vagy cserépedényben szárnyakkal ellátott rudat, „zurbolót” mozgatnak le-föl mindaddig, amíg a vaj ki nem csapódik. A visszamaradt folyadék, az író, az állatok táplálására szolgál. A nomádoknál, jellemző módon, úgy készül a vaj. hogy a tejfölt börzsákokban állatokra akasztják, így a vaj az állatok állandó mozgása következtében a börzsák falára rakódik.
A tejföltől megtisztított aludttejből készül a túró. Az aludttejet lassú tűzön addig melegítik, amíg elválik a savótól. Ezután a
túrót szétmorzsolva vászonzacskóba teszik, kinyomkodják és felakasztják. A visz- szamaradt savó egy nap alatt kicsöpög, és a túró már fogyasztható. Az erdélyi pásztorok fenyőkéregből készült edényben tartják a túrót. Ez az ún. kászutúró a gyantától igen kellemes ízt kap.
A tejnek oltással való feldolgozása, a sajtkészités elsősorban a juhászathoz kötődik. de bármilyen állat teje alkalmas sajt előállítására. A tehéntej feldolgozása (fe- jés, vaj- és túrókészítés) asszonymunka, a juhtejből a nyájjal foglalkozó pásztoremberek, a fejősjuhászok készítik a tejtermékeket.
A joghurt is oltott tejféle, eredeti magyar neve tarhó. Házilag is könnyen elkészíthetjük, ha a kész joghurtból minden alkalommal egy-két kanállal félreteszünk. Ez lesz az oltó vagy mag. A friss állapotban felforralt tejet kb. 45 °C-ra lehűtjük, majd az oltóanyagot hozzáadjuk. Ezután 8-12 óráig letakarva pihentetjük. Ha a szalmaszál megáll benne, akkor már jó. megaludt.
Vajköpülö és „zurbolója”
27
Vajköpülcs
Az alföldi pásztorok subával letakart, földbe ásott üregben altatták a tarhót, más volt az oltóanyag is. Korpadarát és szölö- törkölyt napon szárítottak és vízben ázta
tott kenyérhéjat morzsoltak hozzá. Az így készült párt használták a kenyérsütéshez is.
Gyakran az állat gyomrából készítették az oltót. A levágott kisbárány gyomrát kimosták, jól besózták, majd felfújva felakasztották és megszárították. Amikor oltani akartak, levágtak belőle egy kis darabot, langyos tejben megáztatták, és másnap már evvel oltottak.
A sajt készítésekor először a kifejt tejet egy darabig állni hagyták, majd beletették az oltót. Amikor megaludt, jól felkavarták, majd ismét pihentették, azután az egészet vászonkendőbe téve jól kicsavarták, kinyomkodták. Ezután tették a sajtolóba. Ahogy csöpögött belőle a savó, mindig összébbcsavarták a prést. Az elkészült saj- tót szellös helyre rakták száradni. Újabban tejporból készítik az oltóanyagot.
Az ember a táplálékot eleinte nyersen fogyasztotta. Ma szinte csak a gyümölcsöket esszük nyersen, mert így tartalmazzák a legtöbb vitamint. Már a gyüjlögetőkorban rájött az ember, hogy a vad gyümölcsök pirítva, megsütve kellemes ízt kapnak, könnyebben emészthetők. Gondoljunk a sült gesztenye, a sült alma, a pörkölt mandula, a pattogatott kukorica ízére. A tűz a csípős, fojtós ízt megszünteti, elroncsolja a mérgező anyagokat, puhábbá, rághatóbbá teszi az ételt. A tűz felfedezése az emberré válással egyidős. Nem ismerünk olyan primitív népet, törzset még a történelem előtti időkből sem, amelyik ne használta volna a tüzet. A tűz az é« .készítés lehetőségén kívül megszüntette a természetnek való kiszolgáltatottságot, elűzte a vadállatokat, meleget adott és világosságot. A legegyszerűbb hajlékok legfontosabb része a tűz
hely. Ha egy vándorló valahol letáborozik, első dolga, hogy tüzet rakjon. Tűz nélkül a föld legnagyobb része lakatlan volna.
A tüzet az ember különös tisztelettel vette körül. Mágikus erőt tulajdonítottak neki, sok helyen megszemélyesítették, élőlénynek tekintették. Ha az ember a tűz lángját sokáig nézi, valóban olyan képzete támad, mintha élne, táncot járna. Innen származhatnak a tűzzel kapcsolatos rítusok: a tűztánc, a tüzugrás. A tűznek tisztító ereje is van. Első tavaszi kihajtáskor az állatokat tűzön hajtják keresztül, hogy a betegségektől, az ártó szellemektől mentesek legyenek. A tűz, a füst bizonyítottan fertőtlenítő hatású. A tűz azonban veszélyes, pusztító is lehet, ezért vigyázni kell rá. Sok háztartásban a parazsat egész évben őrzik. Csak egy alkalommal, húsvétkor, Flórián napján vagy Antal napkor oltják
28
Bakonyi pásztorok a tűzhely körül
[múlt századi ábrázolás]
el és gyújtják meg a gyógyító erejű új tüzet valamilyen ősi módszerrel. Ha valakinek kialudt a tüze, a szomszédból kért parazsat. Ennek emléke egy gyermekjátékunkban is fennmaradt: „Tüzet viszek ne lássátok, ég a ruhám ne hagyjátok!”.
A tűzgyújtás ősi módszereivel a technológiát tárgyaló fejezetben foglalkozunk.
A tűzzel való ételkészítés legegyszerűbb módja a sütés. Ehhez nem kell sok eszköz, legfeljebb néhány kődarab és nyárs. A sü
tés legprimitívebb módját gyakorolják a kirándulók, amikor szalonnát sütnek. Nyílt tűzön, nyárson – szalonnán kívül – süthetünk még kenyeret, almát, sütőtököt és csöves kukoricát is. A halászok zsákmányukat földbe tűzött fanyárson sütötték. Nyárson sült régen a sokféle szárnyas, a malac, a bárány, sőt még egész ökör is. A nagyobb állatokat két, földbe rögzített ágasfán nyugvó forgatható nyársra húzták, az automata grillcsirkesütőhöz hasonlóan. A körbeforgó állat így minden oldalról egyenletesen átsült. A nyárson sütés tartozéka volt a régi tűzhelyeken található tüzikutya. Ez az állat alakú vasalkotmány
29
Halsütés nyárson [általános]
Halsütésre használt nyeles vasrostély
[Alföld]
Tüzikutya kovácsolt vasból [Alföld]
az égő fahasábokat tartotta, és a nyárs támasztására is szolgált.
A hamuban sütés szintén igen ősi ételkészítési módszer, ehhez tényleg egyetlen eszköz sem szükséges. A mesebeli „hamuban
sült pogácsa” készítése sokáig élő gyakorlat volt. A tűzhely hamujában sokféle étel süthető: pl. hajában krumpli vagy tojás is. A szárnyasokat jó vastagon sárba göngyölve sütötték. A melegtől a tollazat az agyagrétegre tapadt, így könnyen lefejtették, majd a húst zsírral kenegetve ropogósra sütötték.
Az étel elkészítésének igen egyszerű, sokáig kedvelt módja volt a kövön sütés. A sütőkö néhány centiméter vastag, kb. 40 x 60 cm méretű, laposra csiszolt homokkő darab, amit két hasáb alakú kőre állítanak és alatta tüzelnek. Az átforrósodott követ szalonnabörrel jól megzsírozzák; minél több zsírt szív be a kő, annál használhatóbbá, annál hosszabb életűvé válik. A sütőkövet soha nem mossák, ha melegen víz éri, elreped. Gyakran a kemence szája előtti padkán is találunk sütőkövet, sok helyen még a tűzhelybe is beépítik. Később vas háromlábra tették, majd a követ is vaslap váltja föl. így alakul ki a sütőköböl a palacsintasütő serpenyő és a kenyérpirításra is használt rácsozott rostély.
Mit lehet kövön sütni?
Legegyszerűbben elkészíthető étel a rántotta: a bezsirozott forró kőre tojást ütnek és pár pillanat alatt elkészül. Jóízű a kövön sült krumplislángos és a puliszka is.
íme így készült a múlt században a „köre-leppencs” – ma is kipróbálható -: tojást tejjel egybehabartak, rá lisztet szitáltak és jól elkavarták, hogy csomós ne legyen. A tésztát a sütőkőre öntötték, s amikor egyik oldala megsült, fakéssel megfordították. Ezután még egyet készítettek, majd a kettő közé ízesítésül szilvalekvárt vagy túrót tettek.
30
A kövön sütés eszközei: sütökő, fakés, zsirópálca szalonnadarabbal [Erdély]
Bográcsok: kerek fenekű alföldi és körte
alakú dunántúli forma
Ha a tésztát vékonyabbra eresztjük, palacsintát is süthetünk sütökövön. Gyakran a forró kőre káposztalevelet tesznek, és ezen sütik a tésztát. A levél a lepénynek jó ízt ad. „Levelensültet” készítenek dió-, tölgylevél vagy kukoricacsuhé segítségével is.
Az ételek főzéssel való elkészítése az agyagedények ismeretéhez kapcsolódik. Az egyik legősibb módszerhez, a kövei főzéshez azonban nem szükséges tűzálló edény, megfelel a vízhatlan kéregedény is. A tűznél hevített köveket vízzel telített edénybe dobálják mindaddig, amíg a víz fel nem forr. A kővel főzésre legalkalmasabbak a patakmederben található kövek.
A legegyszerűbb főtt ételeink közé tartoznak a levesek. Vízből és még valamiből állnak – mondják a régi szakácskönyvek. A pusztán növényi anyagok forrázatával készült leveseket – nem éppen hízelgőén – rongyos, kódis, betyáros levesnek nevezik. A böjt időszakában a legkülönfélébb növényekből készítenek leveseket: gabonafélékből, zöldségből, gombából, aszalt gyümölcsből stb.
A kása a levesnél tartalmasabb tápláléknak számít. Darára őrölt vagy csak egyszerűen meghántolt gabonaféléből, régebben kölesből, árpából, zabból főzték. A kásák hosszú évszázadokig a legfontosabb ételek voltak. Finomabb változataik, a pépes ételek már lisztté őrölt gabonából készültek. A „pépek”, „strecek”, „gánicák”, „dödöllék” számtalan változata ismert alapanyag, ízesítés, elkészítési mód szerint.
Az amerikai eredetű növények (burgonya, kukorica) megjelenése után a pépek alapanyaga megváltozott. Ahol kevés kenyérgabona termett, áttértek az e növényekből készült ételekre.
31
Bográcsfelfüggcsztési módok a szabad
tűzhelyen
A puliszka vagy máié vált Erdély-szerte a legfontosabb pépes étellé. Készítéséhez finomra őrölt, többször átszitált kukoricaliszt szükséges. Először vizet forralunk, s amikor zubog, folyamatos kavarás közben lassan hozzáöntjük a lisztet. Addig kavar- gatjuk, amíg egészen össze nem áll. Amikor már elég sürü és kezd megkeményedni, deszkára borítjuk, túróval, tejföllel, tepertővel ízesítjük. Fogyasztható hússal, lekvárral, dióval, mákkal, káposztával is.
A bográcsok a vándorló népek, a nomádok legfontosabb főzőedényei. Megtaláljuk azonban az ősi paraszti konyhában is, gyakran láncra függesztve. A Balkánon még ma is vándorló cigánykovácsok készítik a jellegzetes körte alakú bográcsokat és üstöket. A Dunántúlon is ez a bográcsforma terjedt el, az Alföldön pedig a kerek fenekű a leggyakoribb. A szabadban tanyázó pásztorok a tűz fölé szolgafára akasztott bográcsban főzték ételeiket. A bogrács felakasztásának több módja ismert. A nagyobb üstöket általában földbe vájt katlanra állították, és alatta tüzeltek.
Bográcsban főnek azok a híres alföldi pásztorételek, amelyektől a hozzá nem szokott városiaknak könnyen megfájdulhat a gyomra. A paprikás pásztorételek ritkán, legfeljebb ünnepnap készültek hússal, mint a gulyásleves vagy a gulyásos hús. Mi most inkább azokkal a „hétköznapi paprikásokkal” foglalkozunk, amelyek burgonyából és tésztafélékből állnak és zsírzó anyaguk a szalonna.
A lebbencshez először kockára vágott szalonnadarabokat teszünk a bográcsba, s amikor már tepertősödik, száraz tésztát öntünk hozzá, hogy együtt piruljanak. Amikor megpirult, burgonyát teszünk bele, jól megpaprikázzuk, majd vizet öntünk hozzá bőségesen és megsózzuk. Addig forraljuk, amíg puhára nem fő az egész.
A slambuc. vagy öhön ugyanennek a le- vetlenre főtt változata. Nevezik „öreglebbencsnek” is. A slambucba több krumpli és kevesebb víz szükséges. A vizet egészen el kell főzni, folyamatos kavarás közben. Eleinte kanállal kavargatjuk, majd amikor már jól összeállt, leakasztjuk a bográcsot, és erős rántással többször megforgatjuk a benne sülő tésztát. Összesen 32-szer kell megforgatni, akkor biztosan jó lesz, legalábbis így tartják az alföldi pásztorok.
Az ételek elkészítésének fontos kelléke a megfelelő zsír zó anyag és fűszerféle. Jó fűszerrel a silány étel is kellemes ízűvé varázsolható. Nálunk a leggyakoribb zsírzó anyag a disznózsír. Korábban az olvasztott zsírt szalonna helyettesítette. A táplálkozáskutatók megállapítása szerint a disznózsíros ételek egyoldalú fogyasztása a szervezetre károsan hat. Ezért egyre inkább előtérbe kerül a növényi olajok, az
32
^olajos magvakból sajtolt zsírzó anyagok használata. A napjainkban használt legfontosabb olajnövények a napraforgó és a repce; korábban tökmagból, kendermagból, lenmagból is ütöttek olajat, sőt a makkok is olajos növényeknek számítottak. Az olajnyerés a házilag készült préseken vagy olajütö malmokban folyt.
A gyűjtögetett fűszernövényekről részben már volt szó. A korábban általános használatú, Kaukázusból származó borsot a múlt században az amerikai eredetű paprika szorította ki. Érdekes módon a paprika éppen a borstól kapta nevét. Nevezték törökborsnak – mivel hozzánk a Balkánról érkezett de a paprika név is a „piper” = bors szó származéka. A paprika az egész magyar nyelvterületen elterjedt, nemzeti fűszerünkké vált, kivéve Erdélyben, ahol most is inkább borsozzák az ételeket. A paprika termesztéséhez éghajlatunk igen kedvező, a Szeged-Kalocsa környéki fajták világhírűvé váltak. A paprika ehető nyersen, savanyítva, főzve, sokféle étel készíthető belőle, legkedveltebb azonban porrátört fűszerként. Az érett paprikát füzérbe kötve szárítják, nemcsak a paprika-
Nyírfakéreg sótartó [finnugor]
Bőrből készült sótartók [Alföld]
termő vidékeken, hanem gyakran a városi házak ablakaiban is.
A vadhagymáról már beszéltünk, nemesített változata, a vöröshagyma az egyik legősibb termesztett növényünk. Nem kevésbé fontos fűszernövényünk & fokhagyma. Tápanyagdús, bélfertötlenítö, emésztést serkentő hatása következtében táplálkozásunk lényeges eleme, sőt gonoszelhárító hatást is tulajdonítnak neki. A metélőhagyma vagy snidling cserépbe, ládába ültetve városi környezetben is megterem. Nyers állapotban használják, főzéskor ugyanis finom ízét elveszti. Zsíros vagy vajas kenyérre szórva is fogyasztható.
Ne feledkezzünk meg a legfontosabb fűszerünkről, valamennyi ételünk nélkülözhetetlen tartozékáról, a sóról sem. Fontosságát jelzi, hogy az erdélyi, felvidéki sóbányával rendelkező városok már a középkorban királyi szabadalmakban részesültek. Innen szállították a fűszert a „sóhajok” az ország többi területeire.
Az ételeket nemcsak sózni, hanem gyakran édesítem is kell. A manapság általánosnak mondható cukrot korábban aszalt gyümölcsökkel, szilvalekvárral, de fökép-
33
pen mézzel pótolták. A méhészet igen nagy múltú tevékenység, a gyűjtögetögazdálko- dás korába vezethető vissza.
A méz jelentősége az utóbbi időben rendkívüli módon megnövekedett. A biokémiai vizsgálatok számtalan fontos élet
tani hatását mutatták ki. A mézen kívül a viasznak is nagy szerepe volt a régi háztartásokban. Ragasztóanyagként szolgált, a szövésnél a fonal erősítésére használták, és a gyertyakészítés egyik alapanyagát adta.
Sütöharang
A lepénykenyerek, a kenyérfélék ősei kőlapon, hamu alatt, sütőharangban vagy kemencében sültek. Anyaguk szerint bármely gabonaféle vagy régebben termesztett növényünk (köles, alakor. hajdina) lisztjéből készülhetnek vízzel és kevés sóval. A lepénykenyeret eredetileg durván őrölt alapanyagú kásaféléből sütötték.
A pogácsa a pásztorok, a vándorló emberek gyorsan elkészíthető eledele volt. A „molnárpogácsát” a vízimolnárok sütötték az őrlésre várakozó gazdáknak. ízes csemege volt a finomabb tésztából készült mézespogácsa, a mézeskalács elődje.
A primitív módon készült ételek hosszú ideis megtartották rituális tartalmukat, a hozzájuk tapadt hiedelmeket. A kovászta- lan kenyér sütése a keresztény mitológiában gyökerezik. Sok helyen tiltott volt bizonyos napokon a kenyérsütés. Luca napján például sokáig szokás volt kenyér helyett lepényt sütni. A pogácsaformák, a mézeskalácsok gyakran ősi kultikus jelképeket hordoznak: napkorong, báb, szív formájúak. A köböl rakott tűzhely, a sütőkő eredetileg nemcsak ételkészítö alkalmatosság, hanem oltár, az áldozat bemutatásának a helye is volt. Számos nép a hajlék közepén égő tűznél végzi különböző szertartásait. Ez a hagyomány magyarázza a tűz körüli szokásokat, a tűzhely babonás hiedelmeit.
Az ételt jobban átsüthetjük, élvezhetőbbé tehetjük, ha nyílt tűz helyett zárt tűzön sütjük.
A sütőharang, a kemence őse a legegyszerűbb eszköz zárt térben való sütéshez. A lapított félgömb alakú fedőt tűzálló anyagból készítik vagy köböl faragják. A magyar néprajzi irodalomban a sütöha- rangnak számtalan neve ismert: puplika, cserepulya, burétó, bujdosó stb. Egyes feltevések szerint a bujdosó név nomád őseink hordozható kemencéjére utal.
A sütöharangot kövekkel feltámasztják, és alatta tüzet raknak. Ezután az ételt a hamutól megtisztított tűzhelyre teszik és az áttüzesedett sütőharanggal leborítják. A tetejére rákotorják a forró hamut és parazsat, hogy a meleget tovább tartsa. Sütőharang alatt lepényt, tésztafélét, húst sütnek, gyümölcsöt aszalnak.
Sütőharangok:
agyagból készült Baranya]:
köböl faragott Erdély]
34
Dacittufából készült sütőharang és szállítása
az Erdélyi Érchegységben. Talán így hozták
honfoglaló elődeink a „bujdosót”
A cserép sütőharang testét agyaghurkákból építik. A fölhúzott harangra agyagból a parázs tartására szolgáló öveket raknak, tetejére fület formáznak, amelynek a tövébe szellözölyukat fúrnak, és az egészet ujjbenyomkodással díszítik. Az agyagba gyakran kődarabokat is belegyúrnak. A kiégetett sütöharangot elkészülte után edzik: árpa- vagy rozsliszttel elkevert vízbe mártogatják, majd újból kiégetik. így kapja jellegzetes szürkésfekete színét.
Az agyagból készült sülöedények használata napjainkban felelevenedett: a Rö- mertopf néven forgalomba hozott agyagedényekben zsír nélkül sül a hús. Ez a sütöedény, akár a sütöharang késői változata, két darabból áll: borítóból és tálból, amelyek légmentesen összecsukhatok. Igaz, ez nem használható nyílt tűzhelyen, csak sütőben. Az agyagedényben készült étel különlegesen jó ízű lesz.
A boglya formájú kemence a sütöharang- nak megnagyobbított, helyhez kötött változata. A legegyszerűbb kemencéknek karóból, vesszőből készült váza van. amelyet kívül-belül besároznak és tapasztanak. Ta
lán még ma is akad, aki ért az ilyen kemence készítéséhez. A kemence későbbi fajtái vályogból, téglából épültek.
Az évszázadok legfontosabb eledele, a mindennapi kenyér kemencében sült foszlósra, ízesre. Fontosságát jelzi, hogy fő kenyérgabonánkat, a búzát sok helyen „életnek” is nevezik. A mai héjas-beles, kelesztett kenyér hosszú fejlődés eredménye. A moldvai csángók még a harmincas években sem sütöttek kenyeret, kásával, puliszkával éltek. A városból hozott kenyér ünnepi eledelnek számított. Az alföldi magas, domború, pirosas-barnás búzakenyér egész Európában párját ritkítja, igazi magyar különlegesség.
A házi kenyérsütés gyakorlata csak a legutóbbi időkben szűnt meg. de legtöbb idős falusi asszony még ma is tud kenyeret sütni. A városi gáz- és villanytűzhely is kiválóan alkalmas jó kenyér elkészítésére.
Az életet adó kenyér a paraszti társadalomban szimbolikussá vált, számtalan hiedelem fűződik hozzá. Már a gabona termesztését agrárrítusok kísérik, az aratóünnep sok helyen az egyik legnagyobb eseménynek számít. A kenyérsütés szinte minden fázisához tartozott valamilyen mági-
Egy fából faragott famozsár.
Gabonamagvakat, kölest, hajdinát, kukoricát
és mákot is törtek benne [általános]
35
..Kovásztevés” [Alföld]
őrleményt, darát adott. Az igazi, jó kenyérnek való lisztet malmokban őrlik.
A jó kenyér készítésének másik fontos feltétele a kelesztés megfelelő módja. A gyári élesztő megjelenéséig – a múlt század végéig — házilag készült kelesztőanya- gokat használtak. A házi élesztő egyik legfontosabb alapanyaga a komló. Tobozsze- rü termését Nagyasszonynap (augusztus 15.) után szedik, megszárítják és famozsár-
kus cselekmény. A kenyér megszegésekor a késsel való keresztvetés sok háznál még ma is szokásban van.
A kenyér elkészítése bonyolult munkafolyamat, számtalan találmány, újítás ösz- szesződik benne, a földműves civilizáció egyik fő vívmánya. A kenyér minősége elsősorban a //.szz összetételétől, sikértartalmától függ. Kezdetben igen egyszerű eszközökkel, örlőkövekkel, mozsárban törték, zúzták a gabonaszemeket. A később kialakult kézimalom csak kásának való
Kenyértartó rács [általános]
A kenyérsütő kemence eszközei: sütőlapát,
szénvonó és a pemet (a kemence kitiszítására]
[általános]
bán megőrlik. Ezután vízben áztatva felfőzik és forró levét búzakorpára öntik. A tésztaszerü pépet gombócokra szaggatják és a tűzhely mellett vesszökosárban száro- gatják. A megszáradt élesztőt vászonzacskókban tárolják.
A kenyérsütésnek számtalan módja közül a következőkben ismertetünk egyet.
A lisztet már a sütést megelőző nap estéjén előkészítik. A szükséges mennyiséget átszitálják, és kb. felét a dagasztóteknöbe öntik. Ezután kerül sor a kovászolásra, a „kovásztevésre”. A kovász az előző sütéskor eltett kevés tésztából: a „sütnivalóból” és az élesztőből áll. A sütnivalót vízzel
36
Gyékényből készült kenyértartó [Bodrogköz]
felhígítják, két-három órán át áztatják, majd az élesztővel együtt szilán át a lisztbe öntik. Az egészei fakanállal jól összekeverik. sót tesznek bele és letakarva állni hagyják. A kovász egy-két óra alatt megkel. Ezután hozzáadják a többi lisztet és meleg vizel beleöntve az egészet összedolgozzák.
Ezután következhet a dagasztás, az egyik legnehezebb asszonyi munka. Addig kell a tésztát dagasztani, amíg lyukak nem
keletkeznek benne, és jól el nem válik a teknő falától. Mikor a dagasztással végeztek, ismét letakarják és kelni hagyják. Kb. másfél óra alatt a tészta jól megkel, ezután lehet a szakajtókosarakba szaggatni a nyers kenyereket. Kelesztés közben a férfiak felfütik a kemencét, ha áttüzesedett. a pernyét szénvonóval kikotorják, majd sü- tölapáttal bevetik a tésztát és a kemence száját lezárják.
Leghamarabb a lepényformájú kenyér- lángos, a „langali”, vagy a teknő aljáról kivakart tésztából készüli kis cipó, a „vakaró” vagy „pompos” készül el. ezek a gyermekek csemegéi. A kisült kenyér tetejét langyos vízzel lemossák, hogy szép piros-barna színt kapjon. A kenyeret szel- lös helyen, kenyértartó rácson tárolják. A megszegett darabot fedeles, gyékényből készült kenyereskosárba teszik vagy a kamarásasztal fiókjában tartják, vászonruhába takarva. Egyszerre 5-6 db 5 kg-os kenyeret szoktak sütni, ez elég egy közepes családnak két hétre.
A mézből készült üdítő italt, a mézsört vagy márcot századunk elején még vásárban is árusították. A márcot egy rész mézből és nyolc rész vízből főzik, kevés komlóval és más ízesítőszerekkel (zsálya, csillag- ánizs, koriander). Faedénybe téve negyven napig érlelik, amíg kellemes, enyhén alkoholos ital nem lesz.
A mézsör története igen korai időkig nyúlik vissza. A bornál régebbinek tartják, talán ez lehetett az első alkoholos italunk.
Régen az ecetet is házilag készítették. Bortermelő vidékeken borecetet, máshol gyümölcsből erjesztett ecetet használtak. Leggyakoribb az almaecet készítése. Ecet
nek bármely almaféle megfelel, a savanyú vadalma különösen alkalmas. Először a gyümölcsöt favályúban összezúzzák, majd présbe, sajtolóba teszik. Erre a célra szőlőprés is megfelel. A kisajtolt lé az almamust, a gyermekek kedvenc itala. Az almamust hűvös helyen fedetlen edényben tartva megecetesedik. Az erjedést kenyérhéjjal serkentik. Az edény fenekén keletkező „ecetágyat” a következő ccctkészítésnél is használják.
Kellemes hűsítő italt készíthetünk almaecetből és mézből: 2 dl vízbe 2 kávéskanál almaecetet és 2 kávéskanál mézet öntünk, jól elkeverjük és már fogyasztható. A re-
37
Pálinkafőző „berendezés” [Zala]
Házilag kitűnő áfonyabor készíthető: 1 kg szárított fekete áfonyát összezúzunk és 2 1 vízbe tesszük 1 kg cukrot hozzáöntve. Amikor üvegbe töltjük, erjesztőcsövei ellátott dugót tegyünk rá. 15 napig forrni hagyjuk. Amikor teljesen letisztult, töltsük át kisebb üvegekbe és jól dugaszoljuk le.
Sok gyümölcsből készíthető bor. legalkalmasabb azonban a szőlő. A szőlőművelés, a borkészítés külön mesterség, nagy szakértelmet kíván.
cepl egy amerikai orvostól származik, aki éveken át vizsgálta Vermont állam népi gyógyászatát, és megállapította, hogy sok népi gyógyszer kedvező élettani hatása tudományosan igazolható.
Ha ecet helyett almabort akartak készíteni. édesebb nyári almákat zúztak össze, és az előbbihez hasonló módon hordóban érlelték. Az erjedés elősegítésére tized résznyi forralt mustot is töltöttek hozzá. A hordót csak akkor töltötték tele és duga- szolták le. amikor a bor már kiforrt. Egykét hét múlva lefejtették a söprűt. Ha ezt többször megismételték, hosszabb ideig élvezhető italt nyertek.
Víztartó edény, „csobolyó” [Heves]
Fadongás vasalt kútveder [Göcsej]
Számos gyümölcsből készítettek pálinkát, leggyakrabban talán szilvából, de kedvelt volt a vadkörtepálinka is. Ezt úgy készítették, hogy először a gyümölcsöt hordóba töltve fabunkóval összezúzták és állni hagyták. Néhány nap múlva a hordót lefedték és a nyílásokat sárral betapasztották. így állt három hétig. A pálinkafőzésnek számtalan módja ismert, most egy újabban kialakult, de talán a legegyszerűbb lepárlóberendezést mutatjuk be. Egy nagyobb. 30-40 1-es fazekat félig töltöttek megerjedt vadkörtével, majd az edénybe egy kis székecskére lábast helyeztek úgy,
38
Ee n yőd o n gá k bó 1 készült, ni ogyo ró vessző vei
összefogott víztartó edény, a „kártya”
[Székelyföld]
hogy ne lepje el a körteié. A nagy fazék tetejére domború fenekű edény (lavór) került, melybe hideg vizet töltöttek. A fazekat pereménél betapasztották, hogy ne szálljon ki a gőz. A lavórba egy kő kerüli nehezéknek. Az egész alkotmányt a tűzhelyre telték és lassú tűzön főzni kezdték. A felszálló gőz a hideg vízzel teli edénybe ütközve lecsapódott, és az alján végigcsorogva a lábosba csepegett. A lavórban a vizet többször cserélni kellett, mert hamar felmelegedett. Jó pálinkát másodszori lefö- zésre kaplak.
Pálinkából általában keveset, csak felkelés után egy kupicányit fogyasztottak, így állítólag gyógyszernek számít, legalábbis pótolja a fogmosást. Ha később kínáltak valakit pálinkával, azzal utasította vissza, hogy már reggelizett.
Másik fontos italunkról, a sörről se feledkezzünk meg. A „folyékony kenyér” gabonafélék erjesztett levéből készült, fűszerekkel ízesített, szénsavas, habzó ital. Nálunk ugyan évszázadokon ál nem volt olyan népszerű, mint Nyugal-Európában. ahol valóban a kenyerei pótolta, de Magyarországon is sok helyen ismerték és alkalmazták a házi sörkészítést.
Komlóval és malátakávéval ma is készíthetünk házilag sört: 6 1 vízbe 20 dkg malátakávét, 25 dkg cukrot és 5 dkg komlót teszünk, majd felforraljuk úgy. hogy legalább 1 1 víz elfőjön. Ezután levesszük a tűzről, kihűtjük és egy csészényi folyadékban 2 dkg élesztői oldunk fel. majd a fazékba visszatölljük. 6-8 órai állás után a folyadékot vászondarabon átszűrjük és üvegekbe töltjük oly módon, hogy az üvegekben tized résznyi üres hely maradjon. Kb. 1 heti állás után elkészüli a sörünk.
A nagy múltú, sörhöz hasonló italt, a hozót kölesből erjesztették. Hazánkban állítólag a kunok honosították meg. s ismerik Közép-Azsia nomád népei is. A múlt században a bozát köles helveti kukorica- ból készítették.
Végezetül szóljunk néhány szót a „legerősebb” italunkról, a vízről. Településeink már az őskortól kezdve szinte kizárólag víznyerő helyek mentén keletkeztek. A paraszti háztartásban megkülönböztetett figyelmet szenteltek a kutak, a források tisztaságának. A vizet a házban vastag falú agyagkorsókban tárolták, amiben hosszú ideig friss maradt; ebben vitték a mezőre is. A pásztorok csobolyóban. kulacsban vagy kobaktökből készüli edényben tartották a vizet. A bőségesen fakadó forrásokhoz az emberek messzi földről eljárlak, csakúgy mint a szénsavas, kellemes ízű borvíz lelőhelyeihez. A gyógyforrások gyakran búcsújáró, szent hellyé váltak.
Legalapvetőbb szükségletünk, a tiszta ivóvíz sorsa korunkban egyre kérdéseseb- bé válik. A vegyszerezés, a trágya helytelen kezelése, a nagymérvű gépesítés következtében hazánk sok településén már nem található iható vizű kút.
Civilizációnknak helyre kell állítania a felborult egyensúlyt, különben egyik legfontosabb létfeltételünktől fogjuk megfosztani önmagunkat.
39
A táplálkozás nélkülözhetetlen tartozékai, az evőeszközök az emberiség történetében viszonylag újkeletüek. Sokáig a kéz szolgált egyetlen ivóedényül, az evést az „ötujjú villa” segítette. Talán a kés lehetett az első evéshez használt szerszámunk, amely- lyel a nagyobb falatokat feldaraboltuk, az állatról a húst lefejtettük. A vágásra és merítésre használt ősi evőeszközt, a kagy
lót nyéllel ellátva a század elején a pásztorok még használták.
A vizek mellett élő pásztorok, pákászok a kanalasgém csőréből készítettek kanalat, vastagabb nádszárból kétágú nádvillát. A paraszti háztartásban a legfontosabb evőeszköz a puhafából faragott fakanál volt. Amikor az egész család az asztal közepére kitett nagy tálból evett, saját kanala
Fa evőkanalak,
különböző vidékekről
Ősi evőeszközök: nádvilla és kagylókanál
[Alföld]
Fa evőkanalak,
különböző vidékekről
Az ivókanál-faragás munkafolyamata
[Erdély]
40
Falra akasztható „kanalas” [Somogy]
Ivócsanak [Palócföld]
Ivóbögre [Baranya]
Ivócsanak [Palócföld]
Madár alakú vízmerítö faedény [finnugor]
41
Többféle rendeltetésű falapok:
húsvágó deszka, puliszkaborító lapicka stb.
[Erdély]
Fatányér, fanyelű villával [Heves]
már mindenkinek volt. Megkülönböztetésül a kanalak nyelébe tulajdonjegyeket véstek. A kanalakat a konyha falán vagy a mestergerendán elhelyezett, szépen faragott kanáltartóban, a kanalasban tartották.
Fakanálfaragással ma már csak cigányok foglalkoznak, régebben szinte minden férfi értett hozzá.
Speciális eszköze a görbekés, a kanálvájó. Görbekéssel faragták a pohár ősét az ivókanalat, a csanakot. Számtalan fajtájuk van, készítésükkel főleg a pásztorok foglalkoztak. Pásztorkészítmény volt a
Füles ivóharang [Kiskunság]
szarvasmarha szarvából faragott ivótülök vagy szarupohár is. A vízmerítésre szolgáló ivóharangokat elhasznált kolompokból készítették.
A ruházat mindennapi életünk tárgyi kellékeinek fontos része, ugyanolyan szükségletnek tartjuk, mint az élelmet vagy a lakást. A mai állapot azonban nem jellemző minden időszakra, kialakulása hosszú folyamat eredménye. A homo sapiens évezredeken át ruhátlanul járt. Mikor megjelent a viselet, sokkal inkább a test díszítésére, ékítésére szolgált, mintsem védelemre vagy a szemérem leplezésére. Bizonyítják ezt az amerikai szárazföld déli csücskén élt tüzföldi indiánok, akik a mienknél jóval hűvösebb éghajlat alatt szinte teljesen ruhátlanul jártak. A bevándorló európaiak ezt erkölcstelennek tartva felöltöztették őket. A „túlöltözöttség” és a behurcolt betegségek végül is kipusztították ezt az igen archaikus kultúrájú népcsoportot.
Az emberiséget végeredményben a ruhaviselet tette a hidegre túlzottan érzékennyé. A testrészek elfedése pedig kialakította a szeméremérzetet, a szégyenlösséget. Az ágyékkötők, szeméremfedök nem egy kultúrában éppen az ellenkezőjét jelentik, mint gondolnánk – nem rejtik, inkább kiemelik az eltakart testrészt, felhívják a figyelmet, kíváncsiságot ébresztenek. Gondoljunk az óceániai nők füszoknyaviseleté- re. A csaknem meztelenül élő népek között a ruhában megjelenő ember vált ki érdeklődést, izgalmat. A szeméremérzet kifinomult viselkedési formáit tulajdonképpen a nemiség jelképes ábrázolása hozta létre. A női és a férfi test korántsem különbözik
annyira, mint amennyire ezt a ruhaviselet kiemeli.
Az öltözetnek őseink varázserőt tulajdonítottak. A mágikus gondolkodás szerint a ruha védelmi szerepe nem fizikai tulajdonságaiban, hanem inkább varázserejében rejlik. Az állatbőrt felöltő, vadállati maszkot, agyarakat magára aggató vadász emberfölötti erő birtokában érezte magát, az eljátszott rítusok az elkövetkezendő vadászat sikerét kívánták befolyásolni. Elődeink hite szerint a viseleti darabok a gonosz szellemek ártó hatalma ellen védelmezték viselőiket. A bűvös erejű ruhadarabokra a népmesék területéről számos példát hozhatunk.
A viselet sok esetben egész szimbólumrendszert hordozott. A jelképeket mindig az adott kultúra világképéből, hiedelemrendszeréből lehet értelmezni. Ahogy a vadászatban az állati szimbólumok, a földműves kultúrákban a föld, a víz és a kozmikus jelrendszer elemei szerepeltek legtöbbször. A napot, a csillagokat jelentő fejdísz, a napsugárra, vízfolyásra utaló szalagok, a termékeny földet szimbolizáló virághímes kötényszél, a kerek égboltot jelképező kiterített suba – mind őseink világképéből erednek.
A testdíszítés, az ékszerviselet is mágikus eredetű volt. Nemcsak a vadásztrófeákat, a totemállat testrészeit tartották varázserejűnek, hanem különböző ásványok, kövek, növények földöntúli erejében is hit
43
tek. Ezért váltak féltve őrzött kincsekké a ritkán előforduló drágakövek, fémek, majd mágikus erejű ékszerekké a kialakuló fémművesség készítményei, a talizmánok, nyakláncok, gyűrűk, fibulák.
Az emberek a magukra aggatott díszeken kívül saját testüket is igyekeztek átformálni, megváltoztatni – mindig az adott társadalom ízlésének megfelelően. A tetoválás különféle módjai a világ számos részén ismertek. A testfestés ünnepekhez, alkalomhoz kötődik, elkészítése gyakran rítus keretében zajlik.
A testfestés szokásai a modern társadalomban a női kozmetikában maradnak fenn, akárcsak a testtorzítás ősi eljárásai. Igaz, nálunk nem a végtagokat, a nyakat vagy a koponya formáját torzítják, mint sok népnél, de a fülcimpa átfúrásával járó fülbevalóviselet az ősi testtorzítások leszármazottja. A fűző vagy a magas sarkú cipő viselése jóval veszélyesebb az előbb említetteknél, ugyanis szervi elváltozásokat okozhat. A divatos magas sarkú cipő nemcsak a lábfej rugalmas tartószerkezetét deformálja, hanem – az orvosok megállapítása szerint – az agyműködésre is károsan hat.
Az öltözet – mint láthatjuk – ellentmondó, egymást kizáró dolgokat próbál közös nevezőre hozni. Kiemeli az előnyös tulajdonságokat, díszít, felhívja a figyelmet, ugyanakkor elleplez, véd, melegít. Hasonlóan ellentmondásos jellegű a ruha társadalomban betöltött szerepe. A hagyományos kultúrában a viselek mindig megmutatja a társadalmi helyzetet, az életkort, a származást. Úgy is mondhatjuk, hogy a különböző kisközösségek egyfajta egyenruhát viseltek. Az egyforma népviseletek
között két teljesen azonos ruhadarabot mégsem lehet találni. Az apróbb részletekben, hímzett motívumokban – amelyek egyben tulajdonjegyek voltak – az egyéniség fejeződött ki.
A modern társadalom öltözködésében megmaradt a viselet ellentmondásos jellege. A konfekcióipar és a divat az uniformi- zálódás felé hajt, a fogyasztói társadalom kimeríthetetlen választékbösége mégis lehetőséget ad az egyénre szóló öltözet ösz- szeállítására. A ruházat ma is sokmindent elmond viselőjéről: korát, társadalmi helyzetét, ízlését, sőt még világnézetét is megmutatja.
Népviseleti darabok már több korszakban a divatba kerültek, számos ruhánk szabásvonala hordoz ősi elemeket. A múlt században a nemzeti érzést fejezte ki a magyaros ruhák divatja, az utóbbi években az uniformalizálódó öltözködés ellen lépett fel a „népi divat”. Es mivel a divat interna- cionálissá vált, más népek viselete is bekerült ruhatárunkba: a dél-amerikai poncsó, az indián mokasszin, az eszkimó anorák, a német eredetű lódén stb.
Egyetlen népi eredetű ruhadarab sem aratott olyan nemzetközi sikert, mint az észak-amerikai telepesek nadrágja, a farmer, a blue jeans. A lenvászonból készült, rézszegecsek kel kivert munkanadrágot a múlt századbau csak az aranyásók és a marhapásztorok (cowboyok) viselték. Levi Strauss gyárának terméke azóta világdivat lett. A 60-as évek diákmozgalmai idején már egész nemzedék viselte. Ma korra és nemre való tekintet nélkül mindenki magára húzza ezt a nagy múltú, jellegzetes tartású, indigókék népi ruhadarabot.
44
Az utóbbi években felfedezték a legegyszerűbb népi szabásvonalak előnyeit, takarékos anyagfelhasználását, a természetes anyagok kellemes hatását. Az ősi visele- tekben érvényesül az aranymetszés, a test tökéletes arányrendszere. Az egyszerű szabásvonalak alapján ma is bárki készíthet magának inget, nadrágot, kabátot, bocs- kort.
A ruhafélék egyik ősi alapformája a „bc- bújós” poncsó. Téglalap alakú bőr- vagy textildarabból készül, amelynek közepére a fej számára lyukat vágnak. A poncsó Amerikában és Ázsia északi részén terjedt el, talán még akkor, amikor a két földrész között szárazföldi összeköttetés volt. Az ing a poncsó leszármazottja, ujjakkal ellátott, kétoldalt összevarrott változata.
A ruhák másik alapformája a vállra boruló, elöl záródó köpeny. Ázsia egész középső sávjában megtalálható: ide tartozik a nyugat-ázsiai kaftánoktól a japán kimo-
nóig sok ruhadarab. Felsőruházatunk szinte minden darabja a köpenyfélék családjába tartozik.
A ruhafélék legősibb alaptípusa az ágyékkötő, a kötény. Ebből fejlődtek ki a szoknyák, valamint a szabás-varrás nélkül készült lepelruhák. Az ágyékkötők főleg a természeti népek körében divatosak. A le-
X
pelruhákat Afrika és Ázsia Egyenlítő körüli sávjában hordják.
A különböző területeken az éghajlatnak megfelelő anyagokból készülnek a visele- tek. Melegebb vidéken pamut-, len- és kendervászon ruhákat hordanak. A vászonruhák könnyűek, szellösek, a bőrt szabadon hagyják lélegezni, az izzadságot jól felszívják, fehér színük a napsugarakat visszaveri.
Hűvösebb éghajlaton gyapjú- és bőrruhák használatosak. A szőrmés bundából készült eszkimóviselet, az anorák a világ legmelegebb ruhadarabja.
Az öltözködés a testkultúrával, a tisztálkodással, a test ápolásával kezdődik. A testkultúra az adott természeti feltételek függvénye. A számunkra nyilvánvaló rendszeres mosdás más kultúrákban korántsem ennyire megszokott. A sivatagi területeken például, ahol ritkán jutnak vízhez, száraz homokkal tisztálkodnak. A fürdés számos népnél mágikus tartalmat nyer, gondoljunk a hinduk vagy a mohamedán népek rituális fürdőzéseire. A keresztények vízzel való megkeresztelése is lényegében e hagyományban gyökerezik.
Az Európa északi részén szokásos göz- fürdőzés – a szaunázás – nemcsak tisztál
kodásra szolgál, hanem felpezsdíti a vérkeringést.
A magyar parasztságra általában nem volt jellemző a mindennapos, tetőtől talpig való tisztálkodás. A kendervászon alsóruhát csak hetenként váltották. A rovarok, élősdiek ellen az alföldi pásztorok vászongatyájukat juhtejjel kevert zabszalma hamujában forgatták, és hájjal bedörzsölték, így nemcsak féregmentes, hanem vízhatlan is lett. Télen ritkábban mosdottak, legfeljebb szájba vett vízzel az arcról a port, az izzadságot mosták le, nyáron viszont gyakran megfürödtck a közeli tóban, patakban.
45
Hajfonatok. Kakasos, tyúkos hajfonat
készítése [mind Szilágyság, Erdély]
Nagymosás évente három-négyszer volt. Ekkor az asszonyok a család összes szeny- nyesét kilúgozták, megszapulták, majd a patakban tisztára mosták. Télen léket vágva a jég hátán végezték a nagymosást. Egész évben a legnagyobb jelentősége a tél végi, nagypénteki tisztálkodásnak volt. Ekkor végezték az egész háztartásra, a ház berendezéseire kiterjedő nagytakarítást és friss meszeléssel várták az új tavaszt.
A testápoláshoz tartozik a hajviselet és a szőrzet gondozása. A honfoglalás korában a magyar férfiak, a közép-ázsiai nomádokhoz hasonlóan, leborotválták hajukat, tar fej volt a divat. Csak a fej búbján hagyták meg az „üstököt”. A keresztény
ség felvételével átvettük a nyugati eredetű hosszú hajviseleteket. A török hódoltság idején visszatért a tar fej, a XIX. századig vannak adataink a fej borotválására. Az elmúlt századokban a férfiak hosszú hajukat csimbókokba fonták. A fonott férfi hajviselet egész századunkig fennmaradt. A nyakszirt alatt egyenesre vágott, elöl homlokba hulló „körhaj” a múlt században terjedt el. Ezt nevezték „fazékban nyírott” hajnak, mivel a fejre borított edény pereme mentén nyírták egyenesre. Gyermekek körében egészen a közelmúltig gyakori hajviselet volt. A katonáskodással, a besorozással függött össze a nyírott, rövid haj elterjedése.
Egyszerű hajfonatkoszorú készítése
Oldalt felpödrött, „dupéba” font haj
46
Koszorúba kötött haj
Évszázadokon át a szakáll volt az egyik legfőbb férfidísz. A tisztes kort, a bölcsességet az ollótól érintetlen szakáll jelképezte. A fiatalabbak a bajszukat hagyták hosszúra és gyakran kipödörték.
Századunkra a férfi haj- és szakálldiva- tok gyors változása jellemző. A század elején az idősebbek hordtak hosszú hajat és szakállat. A század közepére mindenféle szőrzet eltűnt az arcról, és a haj teljesen megrövidült. Modern embernek csak az számított, aki könnyen kezelhető „civilizált fejet” hordott. A 60-as években a fiatalság visszatért a hosszú hajhoz és a sza- kállviselethez.
A nők hosszú haja évszázadokon át nemi ékesség volt. A hajadon lányok, a szüzek hajának varázserőt tulajdonítottak. A nők sohasem nyírták hajukat, nagy szégyennek számított az erkölcstelenségért büntetésül levágott rövid női haj. A fésül- ködéskor elhullajtott hajszálakat szigorúan összeszedték, mert a talált hajjal meg lehetett rontani valakit.
A régi időkben csak lány járhatott hajadonfőit, innen származik a hajadon elnevezés. A lányok hajukat fonatokban hord
ták, csak a templomba jártak leeresztett, kibontott hajjal. Hétköznapra választék nélkül, egy ágba fonták hajukat. A középen elválasztott hajviselet a gótikáig visz- szavezethető, a fordított T alakú választék a bidermeyer divatból került át. A középen választott hajat gyakran a fülnél fölsodorták és hátul összefogva copfba fonták. A hajfonatoknak számtalan változata ismert: két, három, négy ágból készültek a „kakasos”, a „tyúkos”, a „rozmaringos” stb. hajviseletek. Ünnepnapra szalagokat, pántlikákat kötöttek a hajukba a lányok, a koszorúba font haj alkalmi viselet volt.
Az asszonyok mindig, takarva hordták a hajukat; a fésülködésre is kevesebb gondot fordítottak, mint a lányok. Annál fontosabb volt viszont a fejviselet. Az asszony jelképe, a konty hajviseletet és főkötöt is jelent. A kontyot a főkötö alatt kontyfára, fésűre tekerték. A felkontyolás sok helyen még ma is az asszonnyá avatás jelképe, a lakodalom fő rítusának számít.
A nők, akárcsak a férfiak, ritkán mosták a hajukat, ellenben gyakran bezsírozták. A zsír a hajnak megfelelő tartást kölcsönzött és az élősdiek ellen is védett.
47
A viseletek közül minden bizonnyal legrégebbiek a bőrruhák. Az ősembert leölt állat bőrébe öltözve képzeljük el. A mai embert talán elborzasztja az a „legtökéletesebb” bőrruha, amelyet az azték papok viseltek, akik emberáldozatok lenyúzott bőrét húzták magukra szertartásaikhoz.
A növényi anyagokból készült ágyékkötők, kötényféleségek valószínűleg megelőzték a bőrruhákat, de a ruhák története a bőr felhasználásával kezdődött. A bőrfeldolgozás mestersége elsősorban a vadász és állattartó népek kultúrájában fejlődött ki és jutott magas szintre. A nomád népek nemcsak viseletűket, hanem az italtartó tömlőtől kezdve a sátorponyváig, lószerszámig számtalan használati tárgyukat is bőrből állítják elő.
A legegyszerűbb viseleti darab, a hátibőr teljesen szabás-varrás nélkül készül: az állatról lehúzott prémes bőrt lábánál összekötve nyakukba vetve viselik. Honfoglaló lovas elődeink kacagánya is hátibőr, a hagyomány szerint Árpád párducbör kaca- gányt viselt. A későbbi korokban is kedvelték ezt az ősi viseletét. Az elejtett farkas bőrét úgy öltötte magára a vadász, hogy a fejbőrt le se vágta.
A hátibör párját, az előbőrt a mellre kötötték. A hátibőr és az elöbör összeolvadásából alakultak ki a mellényféle ruhadarabok.
A primitív bőrruhákhoz a bőrt csak igen kezdetlegeen készítették ki. A század elején még néhány alföldi pásztor ismerte a borkészítés ősi, nomád formáit. Erre a célra a régi magyar hosszú szőrű racka juh bőrét
használták. A lenyúzott bőrt a felesleges húsrészek lakaparása, a „húsolás” után a kunyhó ajtajára vagy deszkára szegezték, és árnyékban szárították, a tűző nap a bőrt kiégette volna. Száradás után tiszta vízzel kimosták a ganéból, de a zsírtól nem tisztították meg, mert így jobban tartotta a meleget. Ezután konyhasó és timsó keverékét
Cifra ködmön kacagánnyal [XVII. századi
ábrázolásról]
dörzsöltek a bőrbe, majd összegöngyölték,
így állt három napig. Ezután következett
a bőr törése, ősi módszerrel: a kéz között
összedörzsölve vagy fatörzsön átvetve hú-
zogatással. Ez a munkafolyamat több na-
pig is eltartott. A bőrt addig dörzsölték,
törték, amíg szép fehér színt nem kapott.
E módszer továbbfejlesztett változatát, az
48
Csúcsos aljú finnugor sámánöltözet
ún. magyar módra való bőrkikészítést egész Európa ismerte.
A világ különböző részein számos bőr- kikészítő eljárás alakult ki. Ázsia nomád népei például tejsavót, kovászt és korpát használtak cserzőanyagként. A magyarság
Oldalt záródó melles [Erdély]
is ismerte a kutyaganés bőrkikészítést. Talán a legősibb bőrpuhító eljárást az eszkimók alkalmazzák, ők ugyanis a bőrt foggal rágják meg, és az emberi vizeletet is használják bőrkikészítő anyagnak.
Bőrkikészítésre Európa-szerte növényi anyagokat alkalmaznak, leggyakrabban a csertölgy kérgét (innen a cserzés elneve
Oldalt záródó melles bunda és szabása
[Gyimes. Erdély]
zés), de a gubacsot. a szömörce levelét, a nyír- és a fenyőfa kérgét is használják hasonló célokra.
A bőrkikészítés sok munkafolyamatból álló mesterséggé fejlődött ki az idők folya-
49
Pásztor bőrkikészítés, húsolás [Hortobágy]
Egyedül a magyar szűcs maradt meg „egész mesterségnek”: a subához, a köd- mönhöz való bort nemcsak kikészítette, kiszabta, megvarrta, hanem virágokkal ki is hímezte.
A bőrruhák közül a legegyszerűbbeket, a hátibőrt és az előbört már említettük. Ezekből úgy készült a mellény, hogy szőrében hagyott két birkabördarabot a nyaknál lekerekítettek, majd a vállon és az egyik oldalon összevarrták, a másik oldalon gombbal, kötővel látták el. A házilag készült old a!záró dó melleseket néhol még ma is viselik.
mán. Kezdetben még a bőrkikészítő és a
bőrtárgyak készítője egy személy volt, ké-
sőbb különváltak a mesterségek a bőrfel-
dolgozás mozzanatai, módszerei szerint. A
tímár általános bőrkikészítőt jelentett, to-
bakosnak a szömörcével dolgozó, finom
bőröket előállító mestert nevezték. Csiz-
mához való durvább bőr készítésével a
vargák foglalkoztak. A szíjgyártók lószer-
számokat, sallangokat állítottak elő, de
bőrtarisznya is kikerült a kezük alól.
A csizmadiák a nevükben rejlő lábbelik
készítésére specializálódtak.
Tizenkét juh bőréből készített, kör alakban
kiterített suba szabásrajza [Alföld]
Elöl gombolódó melles [Mezőség, Erdély]
A bőrruha hajdanában ugyanúgy házilag készült, mint a szőttes, a vászonruha, de az utóbbi az asszonyok dolga volt, az előbbivel pedig a férfiak foglalkoztak. Az elöl gombolódó lajbi, melles, mellrevaló hímes, díszes újabb változatai általában már szűcsmunkák. A szűcsök készítették hosszú századok kedvelt viseletét, a ködmönt. A szőrös bőrből levő, csípőig érő, ujjas kisbundát nevezték „bekecsnek”, „kozsoknak”, „dakunak”, „kuzsnak” is. A régebbi fajtákat egyenes szabásvonalú darabokból állították össze, az újabbak
50
Egyenes oldalú ködmönformák: rövid,
hosszú, toldott aljú
derékban toldottak. A „fodros aljú” köd- mön szélesebb bőr betoldásával készült, és a lovon járó ember közlekedését könnyítette.
Bőrruháink közül legősibb szabása a kör alakban kiteríthető, palástszerű subának van. Ez az ujj nélküli köpenyféle 10—12 juh bőréből készül, nyakába kacagánysze-
rüen fekete kisbárány bőrét varrták. A suba díszesebb darabjait népviseletünk legszebb alkotásainak tartják. Esőben kifordítva, hideg időben szőrével befelé hordták. A szabadban élő szilaj pásztorok elmaradhatatlan ruhadarabja volt egész évben, derékaljnak, takarónak, asztalnak is használták.
Karcsúsított ködmönformák: rövid, fodros
aljú, toldott fodrú
51
A bőrruhák után térjünk át a szintén bőrből készült lábbeli]élékre. Legősibb fajtáját. a bocskort régebben mindig házilag készítették, csak a múlt században vált néhány helyen a bocskorosság mesterséggé. A talpat és a lábfej egy részét borító lábbeli téglalap alakú bőrdarabokból készült. A táblás vagy kancabocskorhoz 32 x 28 cm- cs tehén-, ökör- vagy bivalybőrdarabot használtak. A kiszabott bőrlap szélére árral körben lyukakat vágtak, és szíjai fűztek bele. A bocskorlyukasztó ár régebben kecske- vagy marhaszarvból készült. A szíjat összehúzva a bocskort a lábra igazították és bokán megkötötték. Bocskorhoz kiválóan megfelelt az elvásott csizma épen maradt szára is.
Bocskorfajták: hegyesorrú [Szatmár],
hegyesorrú [Gyimes], kerekorrú [Bihar]
A bocskor hétköznapi viselet volt, ünnepnapra csizmát húztak. Sok helyen csak munkába hordták, hogy talpukat megvédjék a szúrós sarjától, tüskétől, kődaraboktól. Bocskorban kiválóan lehet földön, fü- vön gyalogolni, hajlékony talpán át jól érvényesül a talpizmok kapaszkodó hatása. Aszfaltra viszont nem alkalmas, mert
egyáltalán nincs sarka, és vékony börtalpa hamar elkopik. Ezért a mai bocskorok néhány centis sarokkal és talppal készülnek.
Bármilyen egyszerű lábbeli a bocskor, mégis kialakultak a tájak, vidékek szerint elkülöníthető jellegzetes formái, típusai. Az Alföld legnagyobb részén, a Kunságtól a Felföldig kerek orrú bocskort viseltek, a bihari részeken orrán fűzött, tompa orrú, Erdélyben pedig orrán végigvarrt, hegyesorrú volt a divat. A Dunántúl és az Alföld déli részein két darabból összevarrt, szíjjal vagy csattal záródó „fedeles” bocskort hordtak, amely feltehetőleg rokonságban áll a balkániakkal. A cipőszerű fedeles bocskor előállításával bocskorosmestcrck is foglalkoztak. Az utolsó szegedi bocsko- ros ma már „luxusbocskort” készít.
Indián mokasszin [Észak-Amerika]
52
A bocskor igen nagy múltú lábbeliféle, „feltalálása” a poncsóéhoz hasonlóan talán még arra az időre tehető, amikor Ázsia és Amerika a Berring-szorosnál összefüggött. Az indián mokasszinok nem sokban különböznek az eurázsiai bocskoroktól.
Hajdanán fakéregből, faháncsból is készítettek bocskort. Finnugor rokonaink és a kelet-európai népek nem olyan rég még hársfaszijács és nyírfakéreg bocskorokat hordtak. Nálunk a regősénekekben találkozhatunk kéresbocskorral, de az Ormán- ságban nemrégen még emlékeztek e tárgyra.
Habda [Palócföld]
Székely bocskor
szarvas lábbörét húzzák a lábukra, a pata-
góniaiak a puma bőrét használják hasonló
célokra. Igaz, e lábbeliket inkább csak bőr-
harisnyának nevezhetjük, a csizmák ősét
mégis valahol itt kell keresnünk.
Nálunk a XV. században jelent meg a
csizmaviselet. Sokáig csak lovas ember
A bocskort nyáron mezítláb viselték, té-
len gyapjúkapcára húzták. A kapca régeb-
ben bőrből, nemezből készült. Téli időben
a kanászok bocskorhoz hordták a lábszár
védelmére szolgáló, bőrből készült hahdát,
amely már átmenetet jelent a száras lábbe-
likhez. A habdát oldalt bőrszíjjal fűzték
össze.
A hosszú szárú lábbelifélék legősibb for-
mája talán hasonló lehetett az észak-
amerikai indiánok viseletéhez. Ök ugyanis
az elejtett jávorszarvas vagy karibu rém-
Az oldalvarrott cs a hátulvarrott csizma
szabásmintája
53
Oldalt varrott, puha szárú, ráncos csizma
[Alföld] és hasonló szabású „cepök”
[Székelyföld]
Hátul varrott, kemény szárú,
rakott sarkú női csizma
[Matyóföld]
húzhatta a lábára, a gyalogos maradt a bocskornál. A csizma eredeti formája kap- caszerü, sarok nélküli volt. A lovaglás, a kengyel tartása tette szükségessé a sarok megjelenését. Ezt eleinte vasból készítették, később fából, majd bőrből.
A törők hódoltság korában terjedtek el az ősi szabású, puha bőrből készült, oldalt varrott csizmák. A fordított csizmának is nevezett lábbeli érdekes módon készült: az összevarrt és kifordított fejes szárrészhez a talpat a sarokrész kihagyásával hozzávarr- ták, majd a csizmát vízben áztatták. Amikor a bőr megpuhult, visszafordították és a fából készült sarkat is hozzávarrták. Ezután vizes kaptafára húzták száradni.
A később megjelenő hátul varrott csizmákat keményebb bőrből varrták. Szabásuk miatt „nyelvesfejü” csizmának is ne
vezték ezeket. A csizma – akár a bocskor – eredetileg egylábasnak készült. A külön jobb és bal lábra illő lábbeli készítése alig egy-két évszázados. Csizmát készítettek nemez felsőrésszel is, ez az ún. botos vagy halinacsizma. A rövidebb szárú fűzős cipő és bakancsfélék a legutóbbi időkben terjedtek el. Eleinte ezek is oldalt záródtak, az elöl záródóak egészen új, kisipari vagy gyári termékek.
A bőrből készült lábbeliféléket gondozni kell, nemcsak azért, hogy fényesek legyenek, hanem azért is, hogy hosszabb legyen az élettartamuk. A börcipök ápolására, vízhatlanná tételére kiválóan megfelel egy hagyományos bőrápoló anyag, a marhafaggyú. Többszöri átkenéssel a bőr visz- szakapja zsiradéktartalmát, újból élővé válik.
Textíliák készítése növényi rostokból, gyapjúból
Bár a gyűjtögető népek faháncsból, fűszálakból, levelekből készítettek ágyékkötőket, szoknyákat, a fövény/ anyagokból való ruhadarabok megjelenése a földműves kultúrákhoz köthető.
A svájci cölöpépítmények között talált legrégebbi, kb. 5000 éves szövetmaradványok lenből készültek. Hazánkban egy Hallstatt-kori urnán találtak szövésre utaló ábrázolásokat.
54
Kevés növény alkalmas arra, hogy a szálában végigfutó rostokból fonalat sodorjanak és a fonalból anyagot szőjenek. Mindössze néhány ilyen rostos növényt ismerünk: a lent, a kendert, a csalánt és a ror.
Európa keleti felén a len mellett a durva vásznat adó csalánt is feldolgozták. Nálunk legfeljebb zsákot készítettek belőle, bár tudunk arról, hogy a század elején Erdély egyes részein rituális célokra használták a csalánruhát.
A len igénytelen, hűvös helyen is jól termő, szép vásznat adó növény. A kender hosszabb szálú és az enyhébb éghajlatot kedveli.
A trópusi eredetű gyapot csak a XV. században került Európába. A gyapotból készült finom pamut szélesebb körben való felhasználására hazánkban az utóbbi egykét évszázadban került sor.
Hazánk éghajlata jól megfelel a kendertermesztéshez, ezért a rostos növények közül elsősorban ezt az erős vásznat adó növényt termesztik. A kenderfeldolgozással már a honfoglalás előtt megismerkedtünk, és gyakorlata egészen századunk közepéig elevenen élt. E rövid tenyészidejű növény termesztése igen egyszerű, feldolgozása sem igényel különösebb tapasztalatot, eszközkészlete házilag előállítható. Az egész család és a háztartás vászonszükségletét ellátó munkafolyamat jól illeszkedett a paraszti munkarend évi szerkezetébe, kitöltötte a téli időszakot, a fonás-szövés közösségi szórakozási formává vált.
A legtöbb faluban még napjainkban is tudják, hogy merre voltak a kenderföldek, a kenderáztatók. Egy család általában 50-60 négyszögöl kendert vetett, ennyit
Kenderáztatás a falu határában
[Kalotaszeg, Erdély]
55
Kendertörés tilóval [Vas]
tudtak egy télen feldolgozni. (Hozzávetőleg úgy lehet számolni, hogy egy négyszögöl terület kb. 1 m2 kendervásznat ad.)
A kendert ajánlatos ősszel trágyázott jó földbe vetni. A vetés ideje április eleje vagy közepe, az időjárástól függően, eső után a legalkalmasabb. A jó hosszú, vékony szálú kendert sűrű vetéssel nyerték, így magasra nőtt.
Az augusztus közepére elvirágzott növényeket már le lehetett szedni, nyílni. A kendert kézzel nyűtték, a szálakat tövestül tépték ki a földből, hogy minél hosszabb maradjon. A kinyütt kendert marokra kötözve az áztatóba vitték.
A kender kétlaki növény, hímvirágú és magvat hozó növirágú egyedei vannak. Az utóbbiakat csak szeptember közepén szedték, ekkorra érett be a magja. A magot eltették a következő évi vetéshez.
A kinyütt, összekötözött kendert elre- kesztett patakba, tóba vagy külön e célra ásott kenderáztató gödörbe helyezték, le
vert cölöpök közé. A kenderre nehezéket raktak, hogy a víz teljesen ellepje. Ha a kender még a meleg augusztusban vízbe került, elég volt 8-10 napig áztatni, ha hűvösebb volt, hosszabb ideig áztatták. Az áztatásnak az a célja, hogy a rostok közti fás rész megpuhuljon, s könnyen eltávolítható legyen.
A kiázott kenderből „látót” vettek, ezt megszárítva állapították meg, hogy jól törik-e, sikerült-e az áztatás. Amikor az áztatóból kiszedték, jól megmosták, hogy iszap, sár ne maradjon benne. A kévéket gulaba rakva, kerítéshez, pajta oldalához támasztva napon szárították.
Amikor a kender teljesen megszáradt, elkezdődhetett a feldolgozás. A kendermunka első lépése a kendertörés, amelynek sokféle eszköze közül a legismertebb a tiló. Ez egy favályúba illeszkedő, csappal rögzített fakésből és állványból áll. Fogazott formája ázsiai eredetű, a bőrtörökkel áll rokonságban. A nomád népek bőr- és kendertörésre lókoponyát is használnak. Tilo-
Gcrcbenclés [Bodrogköz]
56
Lókoponyából készült börtörő [Szibéria]
lás után a kender fás részei kihullottak, a szálak elváltak egymástól.
A kenderszálak további finomítására, fésülésére a rost fésűk szolgálnak. A vasszegekkel kivert szegrózsás „hehelő” vagy „gereben’ a leggyakrabban használt eszköz. A kifésült kenderszálakat minőség szerint osztályozzák. A fésűben maradt „kócot” zsákok készítésére használják, a ruhának való kenderfonál a „töviszösz- ből”, a kender alsó, legfinomabb részéből lesz.
Különböző fajtájú szegrózsás rostfésük,
„gerebenek”
Fonás
A fonást a legősibb módon combon vagy arcon sodorva végezték. így azonban csak rövidebb fonaldarab készülhetett. Az orsó feltalálása lehetővé tette a hosszabb fonal előállítását. Az orsó két végén kihegyezett bot, amelynek egyik végére kőből, agyagból vagy fából készült nehezéket erősítenek, hogy könnyebben perdüljön. Az orsó egy gyermekjátékkal, a pörgettyűvel áll rokonságban. Észak-Afrikában a nők földön pörgetik az orsót, a játék és a fonóeszköz még azonos működésű. Az orsót nálunk a levegőben lógatva pörgetik. A sodrást bal kézzel végzik, az orsót jobb kézzel hajtják.
A megfonandó anyagot, a szöszt egy hosszú rúdra, a guzsalvra kötözik (seprűnyél is alkalmas erre a célra). A guzsaly rögzítési módja rendkívül változatos: a csángó asszonyok övükbe tűzik, hogy járás közben is tudjanak fonni; máshol térd közé szorítják, vagy talppal látják el és lábbal tartják. A guzsaly évezredeken ál a nők leggyakrabban használt szerszáma volt, az asszonyi munka szimbólumává vált. Díszesen faragott változatait jegyajándékba kapták a lányok. A guzsalyokal a múlt század végén szorították ki a fonókerekek, a rokkák. Az erdélyi területen azonban napjainkig megmaradt a guzsalyos-orsós fonás. A rokka termelékenyebb szerszám az orsónál, szerkezete mechanikus működésű kisgépnek felel meg. Készítése specialistát kíván, faesztergályosok, rokkások foglalkoztak vele. A magyar népi kultúrában a rokka használata alig egy évszázadra tehető, a fonás megszűnésével városi lakásokba kerültek és kilakkozva dísztárggyá váltak.
A fonás, akárcsak a többi kendermunka, mindig közösségben zajlott. A fonóházak, guzsalyasok ősztől tavaszig a munka mellett a szórakozásra is lehetőségei ad-
57
Fonás székes guzsalyról [Kalotaszeg,
Erdély]
tak. A fonó lányokat meglátogatták a legények, és a munkát tréfásan zavarva éjfélig is játszottak, daloltak, táncoltak. Minden bizonnyal ez is oka volt annak, hogy parasztságunk – főleg a fiatalság – sokáig ragaszkodott e jól bevált közösségi formához.
Fonalmosás
Az elkészült fonalat felmotollálták, majd a fonalmosás, a szapulás következett. A szapuláshoz hamulúgot használtak, erre a bükkfa hamuja a legalkalmasabb. A fonalmosás nagyjából megegyezett a vászonholmi mosásával. A fonalat, a vásznai sza- pulókádba lelték, és forró hamulúggal többször leönlötlék. Szapulás után tiszta vízzel kellett kimosni a lúgozott anyagot. A mosást folyó vizében, patak partján végezték. Először jól kiöblítették a ruhát, majd mosószékre téve többszöri csavarás közben a sulykolónak nevezett mosófával jól kiverték. Eközben többször belemár
tották a vízbe. A mosás végén ismét öblítés következett. Otthon a ruhát, a fonalat napra tették száradni. A ruha a napon nemcsak megszáradt, hanem sárgás színe is fakult, fehérebb lett. A napon való szárítást gyepfeltérítésnek nevezik.
Szárítás után mángoroltak. A még nyirkos ruhát sodrófára tekerték, és a mángorló alsó, esetleg bordázott lapjával addig görgették, ütögették, amíg a vászon apró gyűrődései is kisimultak. A meleg vasalás már eredményesebb módszer, a ruha ettől nemcsak simább, hanem puhább is lesz. Néhol meleg kenyeret tettek a ruhára, máshol meleg téglával vasallak. A szenes vasalót parázsló faszéndarabokkal hevítették; gyakran lóbálni kellett, hogy a parázs el ne hamvadjon.
A múlt században kezdték a ruhát szappannal mosni. A szappanfőzés ugyancsak házimunka volt. A bolti zsirszóda megjelenése előtt a természetben található sziksóból és a szapulásnál megismert hamulúgból készült a szappan. Az erős lúgos oldatot kevés mész hozzáadásával felforralták, majd állni hagyták, hogy erősödjön. Ezután fenyőgyantát tettek bele, hogy jól ha-
Mosás a patakban sulykolófával [Alföld]
58
Mángorlás bordázott aljú mángorlóval
[Dunántúl]
hozzon és kellemes illata legyen, majd disznózsírt, faggyút kevertek hozzá, és az egészet 4-5 órán át főzték, amíg egyenletesen fel nem oldódott, kásás nem lett. A szappan kiválását néhány liter forró víz hozzá- öntésével segítették elő. Egy-két órai további főzés után a sárgásfehér szappan a felszínen összecsomósodott. Ezután az egészet átszűrték, és a fennmaradt szappant vászonlepedövel bélelt faládába merték. Egynapi állás után megszilárdult, darabolni lehetett. A szappant 20-25 dkg-os darabokra vágták, és a mestergerendára tették száradni. A jó szappan könnyű, fehér volt és jól habzott.
akartak szőni, ahánv láncfonalra volt szükség. A faszögek távolsága a készülő vászon hosszát adta. A vetöfa függőleges tengely körül forgó négyoldalú ráma, amelyre hasonló elvek szerint, de spirálisan tekerték a fonalat. Amikor a felvetés elkészült, a fonalat kalácsszerűen összefonták. majd a szövőszékre rakták. A felvetés a szövés legbonyolultabb munkáló- lyamata, mindig több asszony végezte. Megtanulni is csak a gyakorlatban való bemutatással lehet.
A legősibb szövőszék kél ágasfára helyezett vízszintesen álló rúd volt, amelyre egyenlő távolságra láncfonalakat kötöztek és a fonalak végére nehezéket raktak. A szövés a vetülékfonalaknak a láncfonalak közé dugdosásával folyt.
A szövőkeret állhatott vízszintesen. ígv földbe vert karókra feszítették a fölvetést és a szövő gödörben ülve dolgozott. A tápéi gyékényszőttesek a legutóbbi időkig vízszintes szövőkereten készültek. A primitív szövőkereten a szövés meglehetősen lassan ment, csak a nyiist feltalálása gyorsította meg a munkát. Az egyszerű nyiist lapos deszkadarab volt, melyet a láncfonalak közé dugtak oly módon, hogy minden
Szövés
A szövés a fonal textilanyaggá való feldolgozása, talán a kosárfonásból fejlődhetett ki. A hajlékony vesszőből készült sövény (e szóban a „szövés” is benne rejlik) készítése átmenetnek tekinthető a kosárfonás és a szövés között.
A szövés első lépéseként a fonalat fel kell vetni. A felvetéssel a láncfonalakat előkészítik, kimérik a szövőszékre rakáshoz. Ősibb módszerrel a felvetést a ház falába vert faszögeken végezték. A megfelelő távolságra elhelyezett faszögeken any- nyiszor vezették át a fonalat, ahány szállal
A fonal fölvetése a vetőfára
59
első fonál a nyüst alatt, minden második fölötte legyen. Amikor a nyüstöt fölemelték, a láncfonalak egyik fele is felemelkedett, így a vetülékfonal könnyen átdugható volt. A nyüst használatával jelentősen meggyorsult a szövés.
A szövőszékeknek számtalan függőleges és vízszintes változata alakult ki, amíg megjelent a legfejlettebb, a lábítós szövőszék. A középkori technikai forradalom e vívmánya csak Európában és Ázsia egyes
részein terjedt el. A lábítós szövőszéken a madzagnyüstbe fűzött láncfonalak a lábí- tóval tetszés szerint fel-le emelhetők, a kéz munkája nélkül. A vetülékfonalakat veté- lövel dobják a láncfonalak közé, és leverésükre nádból készült borda szolgál. A kész szőttes hengerre csavarodik. így bármilyen hosszúságú fonal felvethető. Több nyüst közbeiktatásával a szövés rendkívül változatossá tehető.
Vajon mi lehet az oka. hogy a fejlett szövötechnika a földnek csak egy részén alakult ki? Amerikában hiányzott a kerék ismerete, ami a hengerek megszerkesztését lehetővé tette volna. Ennek ellenére – bár primitív fokon – a Kolumbusz előtti fejlett kultúrákban, valamint a pueblo és navaho népeknél magas szintű szövéskultúra alakult ki. Afrika nagy részén, az ázsiai sztyeppéken és a sarkvidéki népek körében állatbörök, nemezanyagok pótolták a szőtteseket.
Hazánkban néhány területen szá/yvá- nak, osztovátának nevezik a szövőszéket. Az elnevezésben az „állvány” szláv neve
Egyszerű lábítós szövőszék [Afrika]
60
rejlik, ez utal a függőleges szövőszékre. A század elején még működő szőrtarisz- nyás mesterek primitív, függőleges állványon dolgoztak. Ehhez hasonló kereten készültek Balkán-szerte a „kilim” vagy „kelim” típusú szőnyegek.
A legegyszerűbb szövöeszköz, a madzagszövő tábla használatát néhány perc
A madzagszövő működési vázlata
alatt meg lehet tanulni. Ezzel a világ számos pontján ismert szerszámmal készülhet madzag, öv, szalag, tarisznyához vállpánt. Nevezik cigánybordának, fanyüstnek is. Lényege, hogy lyuksorába minden első, függőlegesen álló rései közé minden második láncfonal kerüljön. Evvel kész is a felvetés. Ha felemeljük a táblát, a lyukakban levő fonalak kerülnek fölülre; ha lenyom
juk, a résekben levők. így könnyen közé lehel dugni a vetülékfonalat. A láncfonalak egyik végét a szövő asztallábhoz, széktámlához vagy egy fához köti, a másik végét az övéhez rögzíti.
A fonás-szövés – mint említettük – jól illeszkedett a munkafolyamatok éves rendszerébe. Az őszi munkák befejeztével, október végén kezdődött a fonóházak élete, és egészen farsangig tartott. A szövéshez kevesebb idő kellett, mint a fonáshoz. A 3-4 hónap alatt megfont fonalat 5-6 hét alatt megszőtték. A szövés a böjt idején zajlott, farsangtól húsvetig.
Szabás-varrás
A meeszött vászonból szabással, varrással készültek a ruhadarabok.
KENDŐK
A legegyszerűbb fejviseletet, a kendöt még varrni se kellett. Eleinte nyersfehér, négyszögletes vászondarabból készült, a kékfestő és a gyári anyagok megjelenésével színessé vált. A kendő téli változatát, a nagyméretű, gyapjúból hurkolt hárász- kendöt, a berlinert vállra vetve viselik és derékon kötik meg. A kendő a lepelruhák maradványa. Abból az időből származik, amikor a szövőszékről lekerült vásznat még szabás és varrás nélkül használták fel. Forró éghajlatú területeken vászonlepelbe burkolóznak, a világos szín a napsugarakat jól visszaveri. Hűvösebb vidéken meleg gyapjútakarót hordanak, mint ahogy hideg időben mi is szoktunk pokrócot magunkra csavarni.
Az ország több részén az asszonyok a közelmúltban is abroszfélét borítottak magukra az eső ellen. A külön e célra sűrű vászonból készült esöabrosz a lepelruhák változata. Nemcsak esőben használták.
61
Esőabrosz [Ormánság]
Egyenes darabokból álló „T szabású”
[bevarrott ujjú] férfiing
Régi típusú férfiing [Székelyföld)
hanem hóban, szélben is. sót még a kisgyermeket is belecsavarták. Az esöabrosz derékra erősítve a kötényt helyettesítette, de lehetett „hátaié” ruha is. ha batyut kötöttek belőle. Még valami megőrizte a test köré csavart lepelruhák jellegzetességét: a csecsemők pólyája, talán azért, hogy a korai civilizációk viseletére emlékeztessen.
Az egyszerű szabás mindig ősi eredetre utal. A ruhákat eredetileg az anyag teljes szélességének felhasználásával néhány bevágással szabták, hogy az anyag legkisebb darabja se vesszen kárba. A vászon szélességét az emberi arányok határozták meg. A karok hossza körülbelül megegyezik a váll szélességével, ez adja meg a vászon szélességét is.
INGFÉLÉK
Az /7?g törzset borító része téglalap alakú vászondarabból áll. amelyen – a poncsóhoz hasonlóan – a fejnek T alakú nyílást vágnak és a vállrészhez varrják az ujjakat.
62
Férfi hosszúing szabásmintája [Moldva]
Gyimesi csángó férfi viselet:
hosszúing széles bőrövvel.
„tüszővel” és szűk vászon nadrággal
[Erdély]
A régebbi változatok térdig vagy térden alul értek, nők és férfiak egyaránt viselték. A derékon széles bőrövvel szorították le. A hosszúing legtovább a gyermekek viseletében maradt fent.
Az előbb leírt bevarrott ujjú ing mellett leggyakoribb volt a reneszánsz eredetű mellévarrott szabású ing. Ennek ujjait közvetlenül a nyak mellé varrták, és koréban futó madzaggal húzták össze. A népi vise-
Mellévarrott ujjú női ing félig kiterített rajza
[Bihar]
63
(\\\
64
Jellegzetes „csángós” szabású hosszú és rövid
női ing [Moldva]
letben a gomb meglehetősen későn jelent meg (Európába is csak a keresztes háborúk idején került). A ruhák összekötésére korábban madzagot, szalagot, kötőt használtak. Az ingeket erősítésül és a köny- nyebb felhúzás céljából kis négyszögletes hónaljfolttal, ún. pálhával látták el.
Az ingek későbbi fajtái rövid derekúak, és megjelenik rajtuk a vállfolt, a mellrész és a kézelő. Az összevarrások helyét eleinte teljesen funkcionális díszítéssel látták el. Az ing nyakát, csuklóját vastagabb, erősebb cérnával varrták össze. Az egyszerű varrásból burjánzott ki az inghímzés divatja. A hímzés – az összcerösítésen kívül – tulajdonjegyként is szolgált (ezért nem láthatunk két egyformát). A hímzéseknek gyakran mágikus jelentőséget is tulajdonítottak. A csángó anyák szoptatáskor „csicshímes” inget hordtak, ami – hitük szerint – megvédte tejüket a rontástól.
PENDELY, GATYA
A női alsóruhák másik fontos darabja a pendely. Valószínűleg akkor lelt önálló ruhadarab, amikor a hosszúing megrövidült. A pendely is vászonlepel, amelyet oldalt összevarrnak és derékon megkötnek. Az idők folyamán a pendely alsószoknyává alakult, szoknyát, kötényt vettek rá.
Ormánsági leányviselet: mellévarrott ujjú ing
és pendely
Gyapjúkötény, „katrinca”. amelyből kettőt
vesznek föl: egyet előre, egyet hátra
[Moldva]
65
Fenékrész nélküli nadrág, a hosszúing takarja
[Moldva]
A felső szoknya a kötényből fejlődött ki. A közbülső periódust mutatja a csángók félig kötény, félig lepelszoknya „katrinca” viselete, vagy a kalotaszegi nők elöl nyitott, feltúrt „muszuj” szoknyája.
A szoknyák későbbi típusai pendelysze- rűen összevarrottak, vászonból, színes anyagokból vagy gyapjúból készültek.
A nadrág legősibb formájában még csak két, harisnyaszerü nadrágszárból állt. Ilyen például az észak-amerikai indiánok ún. „legging”-je. A népvándorláskor germánjai is összevarratlan szárakból álló nadrágot viseltek. A két nadrágszárat a középkortól kezdve varrták össze. A külön
Vászon bőgatya [Alföld]
66
Bihari férfiviselet: „bornyúszájú” ing, rövid
bőgatya
Alföldi csikós viselete: rövid derekú ing,
bögatya „tüszővel”, nemezsüveg [XVIII.
század]
álló nadrágszár a székelyek gyapjúharisnyájával és a csángók fenékrész nélküli nadrágjával maradt fönn legtovább.
A böszárú gatya feltehetőleg középázsiai lovasnépektöl származik. Évszázadokon át szükebb volt a szára, csak a XIX. században bővült meg. Ekkor alakult ki a sok szélből varrt, rojtos, bögatya, ami már a paraszti reprezentáció eszközéül, a vagyon fitogtatására szolgált. A gatyát, akár a pendelyt, koréba fűzött madzaggal húzták össze és kötötték meg a derékon.
Nemcsak a növényi rostok, az állati eredetű anyagok is alkalmasak textília előállítására. Elsősorban a juh gyapját használják ilyen célokra.
A gyapjú szálai könnyen egymáshoz tapadnak, sodorhatok, fonhatok. Hazánkban évszázadokon át a ma már kiveszőben levő ősi magyar háziállat, a rackajuh gyapját használták. A rackagyapjú alkalmasabb a kézi feldolgozásra, mint a ma tartott fajták gyapja, mert jóval hosszabb szálú és erősebb.
Nemezkészítés
A gyapjúból nemcsak szövéssel készítenek anyagot, hanem közép-ázsiai nomád népek hagyománya szerint nemezeléssel is. A nemezkészítés a gyapjúnak azon a tulajdonságán alapszik, hogy szálai ütögetésre, víz hozzáadásával könnyen összetömörít- hetök. Kisázsiában ma is szép számmal találhatók durvagyapjas juhok, amelyeknek a gyapjából nemezeléssel nemcsak sátorponyvát, szőnyeget, takarót, hanem köpenyfélét, csizmát, lószerszámot is készítenek.
67
Baskír nemezruhák: csuklya, köpeny
A nemezkészítés első lépése a gyapjú tépése, fellazítása, eközben az anyag pe- helyszerűvé válik. A munkát gyapjútépö íjjal, pálcával végzik. Ezután a gyapjút egyenletesen gyékényszönyegekre teregetik. és forró vízzel belocsolják, majd a gyúrt tésztához hasonlóan az egészet kar vastagságú fahengerre tekerik és jól átkötözik. Ha mintás nemezt akarnak, felteke- rés előtt a mintát más színű gyapjúval rakják ki. ami a hengerléskor a nemezbe nyomódik.
A feltekert hengert a baskírok, kirgizek ló után kötözik, és hosszú ideig járatják. Miután a hengerléssel végeztek, a nemezt lefejtik a gyékényről, újból fahengerre tekerik. de most már deszkapadlón görgetik tovább. Amikor a nemez már kellő vastagságú, gőzfürdőben megáztatják, majd is-
Ncmczsüvegek a XVIII. századból
[Debrecen]
mét simára hengerük. Nemezkőpeny anyagának készítésekor a gyapjút nem gyékényre, hanem erős vászonra terítik, így az anyag egyenletesebb, simább felületű lesz. A nemezruhák szabásához éles kést használnak, mert az olló nem vágná a kemény anyagot.
A nemezkészítés ismerete népünknél a honfoglalás előtti időkre nyúlik vissza; gyakorlata a süvegkészítésben, a kalaposmesterségben maradt fenn.
Megfelelő nyers, fonatlan gyapjúból könnyen készíthetünk nemezeléssel kapcát, harisnyát, kesztyűt, süveget, sőt még nemezcsizmát is.
A gyapjúszálakat először jól meg kell tisztogatni a szennyeződésektől, de mosni nem szabad, mert az anyag elveszti zsírtartalmát. Ezután a gyapjút kézzel fel kell tépkedni, szaggatni, majd kártolón megfésülni.
Kártolással a gyapjúszálak lazák, párhuzamosak lesznek. A kártoló a gerebenből kifejlődött páros szerszám: egyik része a rögzített szegrózsás tépöpad, a másik szintén szegrózsás nyeles tábla. Kártoláskor a gyapjúcsomókat a tépöpadra teszik, és a kézi kártolóval tépik, szálasítják. fésülik. A kártoló fejlettebb változatán a fésülötüs- kék körbeforgó hengeren vannak, de ismerünk egészen egyszerű, két kézitáblából álló kártolót is. Kártolás után a gyapjú lemezszerű darabokra áll össze. A kívánt tárgy készítéséhez a gyapjúlemezeket sima asztallapra rakjuk ki, majd erős vászonból készült szabásmintát helyezünk rájuk. Ezután kenöszappanos vízzel befröcsköljük, és erőteljesen dörzsölni, gyúrni kezdjük. A munkát addig folytatjuk, amíg az anyag jól össze nem áll. Akkor lefejtjük a szabásmintát és az anyag másik oldalán folytatjuk a tömörítést.
Süveg, csizma készítéséhez fából készült formát használunk.
68
Festés, szövés
A gyapjú szövéssel készült textília előállítására is alkalmas. A juhról lenyírt gyapjút tisztítják, tépkedik, kártolják, majd a kenderhez hasonló módon orsóval vagy rokkával megfonják. A rackagyapjú nyersen is szép színű (nyersfehér, barnásszürke, fekete), megfestve még változatosabbá tehető. Régebben számtalan gyűjtögetett festőnövényt használtak ehhez. A természetben szinte minden színre akad kitűnő festőanyag.
A gyapjú szövése nem sokban tér el a kenderétől, csak más sűrűségű bordát és nyüstöt kell használni a szövőszéken.
Posztókészítés
Az elkészült gyapjúszöttest ványolással, kallóssal vastagabbá, vízhatlanná teszik. A ványolás folyamán az ütögetés és a vízben való áztatás hatására a gyapjúszálak egymásba kapaszkodnak, megduzzadnak. Eközben a szőttes felülete jelentősen összemegy. „elkallódik”, vastagsága viszont megnő.
A posztónak nevezeti megványoll gyap- juszöltes nemezszerűen sűrű, felülete egységes, a szövés textúrája eltűnik.
A ványolásnak több módja ismeretes, leggyakrabban kallómalomhan végzik. Itt a víz fogashengert forgat, s ez kalapácsokat hoz működésbe. Az anyagot a kalapácsok zúzzák, tömörítik, miközben víz áramlik rajtuk keresztül.
A ványolás egyszerűbb eszköze a vónyo- lókád. A patak vizét favályún ál olyan lazán összeerősített deszkákból álló kádba vezetik, amelyen a víz szabadon folyik keresztül. A lezúduló víz a kádba helyezett szőttest ülögeti, forgatja, s közben jól ösz- szetömöríti.
69
Ványolókád [Erdély]
A gyapjú ványolható emberi erővel is. Már az ókori kultúrákban alkalmazták a vízbe helyezett gyapjúszőttes lábbal való tiprását, taposását, tömörítés céljából. Az egy fából faragott vályúban való kézi vá- nyolást Európa sok részén ismerik. Nálunk a gyapjúkapcát nemrég még evvel a módszerrel ványolták.
A kézi ványolónak két része van: egy bordás fenekű vályú és egy ebbe illeszkedő mángorlószerű eszköz. Az anyagot a vályúba helyezve sűrű locsolás közben dörzsölik, tömörítik, amíg a kívánt sűrűséget el nem éri.
GYAPJÚ FELSŐRUHÁK
A vászon főleg az alsóruhák – ing, gatya, pendely – alapanyagát adja, a gyapjúszőttes, a posztó viszont a felsőruhákhoz szolgáltat anyagot.
Gyapjú felsőruháink legnagyobb része archaikus, derékszögű szabásvonalú. Legtöbbjük a keleti eredetű köpenyfélék családjába tartozik. Közülük talán a legősibb és a legkönnyebben elkészíthető a guba. Szabásának különlegessége, hogy az ujja- kat és a mellrészt a felső anyagsáv ketté- hajtásával alakítják ki. s mindössze egykét bevágással szabják ki.
Anyagául kevéssé ványolt, laza szövésű gyapjúszöttest használtak. A gubaszöttes- be gyakran gyapjúfürtöket is beleszöttek, hogy jobban hasonlítson a módosabb subához. A gyapjútakarók, a lombos pokrócok, csergék anyaga gyakran megegyezik a gubáéval. A gubát színében hagyott rackagyapjúból készítették, ritkán festették. Általában vállra vetve viselték, gallérjánál kötötték meg, ahol piros posztószegély díszítette. A guba szabását már a bronzkorban ismerték, Észak-Ázsiában a mai napig alkalmazzák.
A magyarság legkedveltebb felsőruhája volt évszázadokon át a szúr. Neve nemcsak a ruhát, hanem az anyagot is jelentette, amiből készült. A szürposztó sűrűre ványolt, leggyakrabban nyersfehér gyapjú-
70
Férfi fürtös gubában, ingben, gatyában
[Szatmár]
szőttes volt. A szúr ázsiai eredetét mulatja, hogy az elöl nyitott mellrészt és a hátrészt ingszerüen egy darabból szabták. Az ujjak a váll vonalának folytatásában helyezkednek el. Mivel a középső anyagsáv magában túl szűk volna, ezért az ujj alatt teljes hosszában téglalap alakú betoldást alkal-
A guba „szeme” – piros posztócsíkszegély
madzaggal
Dunántúli szűr
maztak. Csuklyaként a fejre borítható négyszögletes gallérja nyugat-európai eredetű. A szűrt panyókára vetve viselték. Mivel az ujjába sosem dugták bele a kezet, ezért befenekelték, zsebnek használták. A szűr elsősorban a pásztorok viselete volt, de cifrább változatait a falusiak is szívesen hordták. A hímzéssel, rátéttel díszített cifraszűrök viseletét a XVIII. században rendeletek tilalmazták.
A szűrposztóból készült többi, rövidebb kabátféle (zeke, szokmány, condra, daróc) is ősi derékszögű szabásvonalat őriz. A daróc szabása például a távol-keleti köpe-
„Condra” színes posztócsíkokkal díszítve
[Kalotaszeg, Erdély]
Szokmány vagy „szoknya” [Moldva]
Rövid „szokmány” [Mezőség, Erdély]
72
nyekkel áll rokonságban, záródása mon- golosan rézsútos, oldalai alig, eleje viszont határozottan bővül lefelé. A rézsútos köpenyzáródás egyébként gyakori Európa keleti részén, a magyaron kívül előfordul a baskír, az albán, a román és a lengyel viseletben.
Szürposztóból készül az egyszerű pásztorviselet, a csuklya is. A kelta eredetű csuklya egy téglalap alakú posztódarabból áll. Egyik rövid oldalán a külső sarkokat behajtják és összevarrják. Ha megered az eső, a hó, a szabadban tartózkodó pásztor egyszerűen a fejére borítja.
Székely férfi viselet: rövid zeke,
gyapjúharisnya
73
Nemcsak kabátféle, hanem nadrág is készül szürposztóból. Lábhoz simuló szűk nadrág a székelyek nyersfehér, ritkábban szürke színű harisnyája. Eredetileg egyenes szabásvonalakkal készült, sőt – mint említettük – nyoma van annak, hogy csak két nadrágszárból állt. A régies „hasított” harisnyát kieresztett inggel viselték, amit széles bőröv szorított le. A harisnya újabb, „ellenzös” fajtáját görbe szabásvonalakkal készítik, és betürt inggel hordják. Régebben az asszonyok szőtte posztóból a férfi maga varrta az egyszerű vonalú harisnyát, az újabb változat harisnyaszabó munkája.
A viselet „kiegészítő darabjait” alkotják az ékszerek, az övék, a tarsolyok, a tarisznyák.
Mint láttuk, magát a ruházatot is megelőzte a testdíszítés. A természeti népek testük ékesítésére a legkülönfélébb gyűjtögetett tárgyakat használták, agyarakat, kagylókat, tollakat (egész kolibri madarat). terméseket, faháncsot, kavicsot. A fémművességet – a fegyvergyártás mellett – az ékszerek készítése is nagyban elörelen- dítette.
A környező természetben található anyagokból készülnek a legegyszerűbb ékszerféleségek. Az átlyukasztott bogyókat, magvakat már a gyermekek is szívesen felfűzik nyakláncnak, csakúgy, mint az ap-
Csontkupáncsok:
őskori ékszerek néprajzi emlékei
[Alföld]
róbb csigát, kagylót, fogakat, csontocská- kat. Mezei virágokból fonják a lányok legszebb koszorúikat. Hasított mogyoróvesz-
Börpillangókkal díszített „pásztorkészség”:
bicskátok, dohányzacskó, tűzgyújtó acél
[Alföld]
74
Juhász bórerszény csontkupáncsokkal
[Erdély]
t
A dohányzacskó szabásrajza
szöből karperec készíthető. A tengerparton található, természetesen átlyukadt kavicsoknak sok nép mágikus erőt tulajdonít, akárcsak a különleges ásványoknak, drágaköveknek. Az ékszerek eredetét kutatva talán a kőkorszakig lehetne visszanyomozni.
A kiégetett agyaggyöngyők már fejlettebb technológiáról tanúskodnak. A bőrszíjra fűzött, faragott „csonlkupáncsokal” nemcsak nyakban viselték, hanem bőrtarisznyát. tarsolyokat is díszítettek velük. Csontból különféle rendeltetésű csalok is készülnek. A manapság divatos, értéktelen anyagokból készült „primitív ékszerek” egyfajta tiltakozást fejeznek ki a méregdrága ékszerek státusjelzö szerepe ellen.
Az övék eleinte az ágyékkötö tartására, később a ruha leszorítására, s egyben díszül szolgáltak. Legősibbek talán a kéreg- és háncsövek. A szövés kialakulása után vették át szerepüket a madzagszövőn készült szalagok, „bernyécek”. A bőrövek napjainkig sem vesztettek jelentőségükből. A hosszúinghez viselt széles bőröv, a „tüsző” apró zsebeivel kisebb tárgyak tartására is szolgált. Az alföldi pásztorok övön hordott „készsége” tüzszerszámot (acél, kova, tapló), pipaszurkálót. bicskatokot és dohányzacskót foglalt magában.
Egy kis börzacskó, egy tarsoly előállítása nagyon egyszerű feladat. Megfelelő bőrből, szabásminta alapján bárki elkészítheti.
Tarsolyhoz, tarisznyafűzéshez, nyaklánchoz, bocskorhoz és még számtalan célra használható a hasított bőrszíj. A szíjhasítás legegyszerűbb módjához egy kis darab deszka és jó éles kés szükséges. A deszka egyik oldalán néhány centis nyílást fűrészelünk. A kívánt szélességben előre behasított bőrdarabot a nyíláson áldugjuk és odaszorítotl bicska élén végighúzzuk. A nyílásnak a bicska által bezárt része adja a szíj szélességét.
75
Gyimesi csángó asszony feltúrt katrincában,
tarisznyával
Valamikor a pásztor maga készítette övéről csüngtek le a tarsolyok, erszények, készségek, sőt itt hordta ivócsanakját és víztartó kobakját is.
Nagyobb, vállon hordott teherhordó eszköz a tarisznya, amely készülhet vá-
Asszony átalvetővel és kantárral vitt
ételesedénnyel [Erdély]
szonból, gyapjúból, szőrében hagyott vagy kikészített bőrből. Az egyszerű, zsák formájú, kendervászon tarisznya főleg eleség tartására szolgált. A gyapjútarisznya készítése az erdélyi juhtenyésztö területeken jutott magas színvonalra. Legnagyobb méretűek a gyimesi csángók tarisznyái.
Az ország számos pontján készítettek ősi függőleges szövőszéken kecskeszörből szörtarisznyát, „szeredást”. Baranyában annyira a viselethez tartozott, hogy aki
Szörtarisznya
[Tiszántúl]
Borjúbör tarisznya
[Alföld]
nem hordott tarisznyát, arra azt mondták, hogy fel sem öltözött.
Az átalvetö, az „iszák”, kettős, zsákszerű tarisznya, amit vállra vetve viseltek. Kendervászonból, gyapjúból is készülhet, két száját korcba bújtatott zsineggel fogják össze. Az átalvetö bőrből készült változatát állat hátára is felmálházták.
A szőrös bőrből készült tarisznyák közül a legősibbek talán azok, amelyeken az állat fejbőrét is meghagyták. A vadásztarisznyát gyakran borzfej díszíti, borjúból pedig katonahátizsákot készítettek. A bör-
76
tarisznyákat régebben a pásztorok állították elő, később a szíjgyártók munkája lett. E tarisznyafélék tulajdonképpen fűzéssel, csatokkal, sallangokkal, csontkupáncsok- kal díszített kis fedeles bőrtáskák, amelyek a mai viselethez is jól illeszkednek.
Pásztortarisznya ivócsanakkal [Palócföld]
Borzbőr vadásztarisznya [Erdély]
Kezdetben a hajlék, akárcsak a ruha, még nem volt életszükséglet, de a kultúra fejlődése folyamán beépült szükségleteink rendszerébe, s a környezethez való alkalmazkodás részévé vált. Talán úgy is mondhatnánk, hogy a hajlék az embert közvetlenül körülvevő parányi környezet, amit a nagy egészből hasítunk ki és a magunk képére formálunk. Lényegében hasonló a ruházat is, de az a szó szoros értelmében egyénre szabott, a hajlék viszont a közösség tere, a családi élet kerete. Az ember hajlékával illeszkedik a természeti környezetbe, de ez is választja el tőle. Akkor érzi magát igazán jól, ha e kapcsolat nem ellentmondásos: lakása nem jelent teljes elzártságot, vegytiszta, mesterséges környezetet, s nem a vagyoni helyzet megmutatására szolgáló üvegbura, hanem szükebb környezete is szervesen hordozza a külvilágjeleit, törvényeit, életét. Ha ez a szerves kapcsolat megszűnik, elvész a biztonságérzet és a környezettől, társadalomtól, embertől való elidegenedés lesz a következménye.
Napjainkban a technika ésszerűtlen alkalmazása sok helyen már a természeti környezetet veszélyezteti. A korábbi kultúrák – bár primitív fokon – megtartották a környezettel, a természettel való békés együttélés törvényeit. Tehát a kezdetleges hajlékok, a legegyszerűbb építési technikák tanulmányozása rendkívül tanulságos
lehet számunkra, s hozzásegíthet az alapvető törvények újrafelismeréséhez.
A hajléknak, a lakásnak az ember életében fontos, sokrétű szerepe van. Mindenekelőtt megvéd a hidegtől vagy éppen a nap hevétől, a kívülről leselkedő veszélyektől. Lehetőséget nyújt a pihenésre, csendet, biztonságot, zavartalanságot ad.
Az étel elkészítése, a táplálék elköltése is leggyakrabban a hajlékban folyik, fedele alatt őrzik, védik a tüzet, talán ez lehetett a hajlékok legelső funkciója.
Hajlék szavunk valószínűleg a hajlik, hajol ige származéka. Eredeti értelme tehát: valaki fölé hajló fedél, szállás, védelmet nyújtó építmény.
Eddig csak az egyén szempontjából fontos szerepekről beszéltünk, pedig a hajlék szinte minden esetben közösségi tér, a legkisebb társadalmi organizmus, a család életének működési területe. Az otthon, a család, a lakás szorosan összetartozó fogalmak, itt folyik a pihenés, a háztartás, a munkák nagy része, a fajfenntartás, a gyermeknevelés. A hétköznapokon túl a szórakozás, a közösségi élet, a szokások, rítusok helyét is sokszor a hajlék adja. A hagyományos társadalmak lakáskultúrájában a tárgyi világ és a szellemi élet egységet alkot a közösség törvényeinek megfelelően. A használati tárgyak, a munkaeszközök, a rítusok kellékei összhangban állnak egymással, az életnek tárgyi keretét alkotják.
79
Ehhez illeszkednek a szokások, az ünnepek, a mindennapi élet, a zene, a tánc és a művészi megnyilvánulások. A hagyományos kultúrákban a lakásberendezés, az épületek külseje, sőt még a település fór
mája is egységes képet mutat; nincs felesleges, oda nem illő, funkciótlan dísz, esetlegesség. Amikor e szerves egység megszűnik, a kultúra szerkezete is bomlásnak indul.
A hajlékok építőanyagát, formáját, elhelyezését stb., a hajléképítést sok tényező együttesen határozza meg. Mindenekelőtt a természeti környezettől függ, hogy milyen építmény készül, hogy a helyben található anyagokból mit lehet létrehozni.
A természeti tényezőket számba véve először beszéljünk az éghajlatiakról. A hőmérséklet határozza meg, hogy a hajlék mennyire legyen meleg, elég-e egy hevenyészett enyhely, vagy komolyabb építményre van szükség. A hajlék fekvését az égtájak, a nap beesési szöge dönti el. Általában délre vagy kelet felé tájolják az épületeket. A felkelő nap felé néző bejárathoz gyakran rituális tartalom fűződik. A magyar parasztház hosszabbik oldala, tornáca szinte kivétel nélkül délre néz. Az uralkodó szélirány is meghatározója a hajlék tájolásának; ez a tetőszerkezet és a falazat anyagának megválasztásában is közrejátszik. A terület csapadékállagát elsősorban a tetőfedő anyag megválasztásakor kell figyelembe venni, de szerepe van a falazatnak és a ház szigetelésének kialakításában is.
Az éghajlati viszonyok mellett a terület természetföldrajzi tényezői szabják meg, hogy milyen építőanyagokat használnak, és ebből következően azt is, hogy milyen lesz az építési szerkezet. Erdős vidéken nyilvánvalóan fából építkeznek, hegyvidéken lehetőség van a legtartósabb építőanyag, a kő felhasználására. Alföldi, sztyeppés területen a földházak vannak
többségben, a sarkvidéken viszont hóból, jégből építkeznek. Az építőanyag megválasztásában szerepeljátszanak a gazdálkodás tényezői, gondoljunk a nomád népek nemez- és börsátraira vagy a rozstermelö vidékek rozsszalmából készült zsúpfedeleire. Az építőanyagok száma szinte kimeríthetetlen: hajlékot szinte bármilyen, a természetben található anyagból lehet készí- teni.
Az épület tájolásában, elhelyezésében fontos szerepet játszanak a földrajzi adottságok. Településeink legnagyobb része vízparton helyezkedik el; hegyvidéken a völgyek és a napos déli oldalak részesülnek előnyben.
A természeti adottságok mellett a társadalmi tényezőket sem szabad figyelmen kívül hagyni. A családszerkezet nemcsak a belső térelosztás, hanem az építkezés lebonyolításában is meghatározó tényező. A hagyomány, a szokások, a rítusok szerepe szintén lényeges és fontos a ház éleiének kialakításában. A település megszervezésében, az épületek formai jegyeiben, a primitív hajlékok építésekor is döntő a tradíció, az ősök szokásainak tiszteletben tartása, a múlt tapasztalatainak törvényként való tisztelete.
A hagyományos kultúrában élő népeknél megfigyelhető, hogy a világegyetemről alkotott elképzeléseit lakhelyén mintegy kicsinyítve lemásolja, felépíti. A nomád népek sátorborítása az égboltot jelképezi,
80
a sátor közepén álló pózna a világot tartó oszlop, a Világfa, az Égigérö fa, amelyen a sámán közlekedik a való világból a felsőbb világokba.
A primitív hajlékok olyan korszakok
építészeti emlékei, amelyben az ember a természettel még harmonikus egységben élt, a természeti törvények, a rítusok, a hiedelemvilág egyszerre jelentkeztek alkotásaiban.
Az emberi hajlékok közepén évezredeken át szabadon lobogott az egyik legfontosabb lételemünk, a tűz. Lángjánál melegedett a vadászatból hazatérő jégkorszaki ember, tűz világított az első barlangrajzok készítéséhez, és a tűz tette ízletesebbé ételünket, emészthetőbbé táplálékunkat. Nem véletlen, hogy mágikus jelentőséget tulajdonítottak neki, rítusok, hiedelmek tapadtak hozzá. A tűz köré szerveződött a hajlék belső élete, körötte járták a táncot, ettek, ittak, aludtak. Nemcsak addig volt fontos a szerepe, amíg szabadon égett a helyiség közepén, hanem később, a zárt tüztér, a kemence megjelenése után is. A konyhában elhelyezkedő tűzhely köré ugyanúgy szerveződött az élet, mint korábban az egysejtű lakásban. A családi tűzhely az otthon melegét, összetartó erejét jelképezte. Sok helyen sosem hagyták kialudni a tüzet, parázslott egész éjszaka, és már hajnalban felszították, hogy egész nap lobogjon.
Az Alföldön olyan középtüzhelyes konyhák maradtak fönn, ahol a kör alakú, oltárszerü tűzhelyen csak kivételes ünnepen gyújtottak tüzet. Valószínűleg ebben is a tűz rituális tisztelete öröklődött.
Az emberi élet fenntartásához mindenképpen melegre van szükség. A tűz adta kincset ezért őriztük, ameddig csak lehetett, sőt saját testmelegünkkel is gazdaságosan bántunk. Ha kevés volt a tüzelőanyag, a fűtetlen szobában együtt aludtak az emberek állatbőrrel, bundával, pokró
cokkal takarózva, egymást melegítve. A hálózsákba bújt ember alvás közben a hidegben sem fázik, mert teste több meleget termel, mint amennyit elfogyaszt. Az együtt alvás szokása csak a legutóbbi időkben került háttérbe. Nemrég a gyermekek még sokfelé együtt aludtak az ágyban vagy a kemencesutban.
A meleg őrzésének sajátos példáját mutatja a ridegpásztor, amikor téli kint háláskor az állatok között alszik, vagy fölveri az állatot, hogy átmelegedett helyére telepedjen.
A meleg őrzésének modern formáját példázza, hogy a kóbor kutyák télen a parkolóhelyen az újonnan érkező autó alá bújnak melegedni.
Középtüzhelyes konyha [Bihar]
81
Mielőtt a hajlékok bemutatására rátérnénk, szóljunk néhány szót a településről. A természeti és társadalmi tényezők a település megszervezésére ugyanúgy érvényesek, mint a hajléképítésre. Érdekes összefüggés van a hagyományos társadalmak települése és társadalmi rendszere között: a település alaprajzából mindig kirajzolódik a társadalom szerkezete: a házak elhelyezkedéséből következtetni lehet az emberi kapcsolatokra, az egész közösség szervezetére. A horda szinten élő társadalmak települése szórt, rendszertelen. A nomádok sátrainak elhelyezkedésében már szigorú rend észlelhető. A letelepült parasztok falvai elsősorban a gazdálkodáshoz igazodnak. Legbelül helyezkedik el a lakóházak övezete, majd a kerteké, a falu határában pedig a szántóföldek terülnek el. A faluban is jól megfigyelhető, hogy a módosabb családok a templom körül, a település közepén laknak, a szegényebbek, a „jöttmen- tek” pedig a falu végén.
Ősi formájában a falu kör alaprajzú, halmazszerü volt. A közlekedés, az úthálózat alakította ki a két sorba települt, utcás faluképet. Az állattartás, a gazdálkodás külterjes jellege hozta létre a falun kívüli
szórványtelepülések rendszerét. Az állatokat sokfelé külső szállásokon tartották. A távoli földeket nem lehetett a faluból kijárva megművelni, állandóan lakható tanyát kellett létesíteni. A szőlőhegyen is szükség volt állandó épületre, ahol a borkészítés eszközeit tartották, és ahol szüret idején tartózkodni lehetett.
Sok területen ez a „második településrendszer” teremtette meg a népnek hosszú időn át a viszonylagos szabadságot, autonómiát. A tanyák, szőlőhegyek, zárt kertek településrendszere nagyrészt még ma is létezik.
Nem véletlenül támadt igényünk arra, hogy e településformákat újra felfedezzük, szorosan zárt városi életformánkat – legalább hétvégére – meglazítsuk, a természettel megbomlott harmóniánkat e „civilizálatlan” szállásokon, a kiskertben újra helyreállítsuk.
Az itt elmondottak kipróbálására is természetközeiben, a szabad idő eltöltése keretében lesz a legtöbb lehetőség. Legalább saját kertünk mikrokörnyezetében próbáljunk olyan világot teremteni, ami csak ránk jellemző, saját arcunkat hordozza és tiszteletben tartja a természet törvényeit is.
Alkalmi menedékek, egyszerű
hajlékok
A természet nyújtotta alkalmi menedékhelyek talán a hajlékok legősibb formái. Az erdőben, ha elkap a vihar, ösztönszerüen egy fa lombsátra alá húzódunk. A fa odva ma már csak az állatoknak nyújt menedéket. hajdan egy-egy nagyobb odvas fa be
tyárok búvóhelye, vándorok, remeték szállása volt. Nemcsak a fa törzse, koronája is szolgálhat menedékül. Néhány primitív fokon élő törzs a vadak elleni védekezésül, fészekszerüen a fa koronája közé építi kunyhóját. Sok helyen a függőágyat akasztják a fa ágaira.
A természet adta menedékek közé tartoznak a sziklaereszek, barlangok is.
82
Nyeregtetejű halászkunyhó ülőgödörrel
[Tiszántúl]
Árpád-kori veremház [Alföld]
A sziklaeresz, amellett, hogy véd az eső és a szél ellen, tűzrakásra, melegedésre is lehetőséget nyújt. A barlang nemcsak alkalmi menedéknek számit, hanem a pattintott kőeszközöket készítő jégkorszaki ember állandó lakhelyéül szolgált. A későbbi korokban a barlangot csak szükségből használják. legfeljebb a hűvösebb évszakot töltik benne. Barlanglakás azonban a világ számos pontján ma is található. Néhány törzs a halottait temeti barlangokba.
Lágyabb. löszös talajú hegyoldalakban, ásó segítségével, könnyen kialakítható a pincelakás. A szőlőhegyi lukpincék nagy részét, főleg a Dunántúlon, földbe vájva
83
készítették. Helyneveink közül nem egy azt sejteti, hogy régebben egész települések épültek löszfalba, partoldalba vájva (Ürög. Pincehely stb.).
A csak félig földbe vájt üregre gyakran tetőt is építettek. Az ábrázolt nyeregtetejü kunyhót úgy alakították ki, hogy a kétoldalt meghagyott padkára ülni is lehessen. A kunyhó átmenetet alkot a veremházak felé. Ez az egyik legősibb hajléktípusunk úgy készül, hogy a földet kútszerüen kimélyítik. majd fedéllel látják el. Földbe mélyített házat már az őskorban készíteti az ember, elsősorban a hűvösebb éghajlatú.
fátlan, sík vidéken. így Kelet-Európábán is. A földkunyhók vagy putrik egészen századunkig nemcsak a kint háló pásztorok és vándorcigányok szállásául, hanem kubikusok, dinnyések, sőt szegényebb sorsú parasztemberek lakásául is szolgállak.
A föld felszínére épített legegyszerűbb enyhely a féltetö. Általában növényi anyagokból (karó, nád) készítik, a szél vagy az erős napsugárzás ellen nyújt védelmet. Az alföldi pásztorok nádból készüli falakkal. szárnyékka! védték az állatokat a fagyos széltől. A fejlettebb hajlékformál, a lelő nélküli cserényt 2-4 vesszőből font láblá-
Hortobágyi ..vasaló” [Hermán Ottó nyomán]
84
ból állítják össze. Itt tartja a pásztor a gúnyáját, főzőedényeit, és étkezőhelyül is szolgál. A cserény szétszedhető, kocsira rakható, könnyen szállítható, talán nomád sátorféléink maradványa lehet.
Kifejezetten a főzés, étkezés céljaira szolgál a vasalónak nevezett, nádfalból készült pásztorépítmény. Nevét valószínűleg patkóra emlékeztető alaprajzáról kapta. A tető nélküli vasaló közepén ég a tűz. és a fölötte szoleafán lóró bográcsban főznek. A nádfal korcába dugják az evőeszközöket, konyhai felszereléseket és a vasalóban van az eleségesláda helye is. Az építmény keskeny bejáratát gyakran ajtóval látják cl.
Kör alaprajzú hajlékok
A vasalóval eljutottunk ősi hajlékaink fontos csoportjához, a kör alaprajzú épületekhez. Nehéz eldönteni, hogy a hajlékok közül a kerek vagy a négyszögletes alapforma a régebbi. Talán a féltetö lehetett a
legkorábbi, később azonban a kör alaprajz vált eltcrjedtté. A bronzkor idején Európa legnagyobb részén a kúpos kunyhók voltak többségben. Kerek a Sarkvidéken élő eszkimók „iglu” nevezetű, hóból és jégből épült kunyhója is. Kör alaprajzú építményben lakik ma is Afrika számos törzse. A Földközi-tenger vidékének ősi pásztorszállásai kőből rakott kerek, álkupolás építmények voltak. A kör alaprajz a vándorló, nomád népek között vált a legkedveltebbé. Az észak-amerikai indiánok „tipi”-je – az egyszerű karóvázas, könnnyü borítású, szállításra alkalmas sátor – szinte tökéletesen megegyezik a szintén nomád lappok rudas sátraival, azzal a csekély különbséggel, hogy az előbbiek borítása bőrből készül, az utóbbiaké fakéregböl.
A család fölé boruló kerek hajlék, a közepén égő tűzzel ősi és egyben általános szimbólum. Ez a kép a téralakítás folytonosan érvényben levő kozmikus törvényszerűségeit hordozza magában, biztonságot nyújt és helyet ad a világban. A kör és a gömb formák az emberre emocionálisan hatnak, a téglalap és a hasáb viszont a racionalitást hangsúlyozza. Egy kínai
85
,,Tipi” kiterített palástjával
[Észak-A mi rí ka]
A JURTA
Honfoglaló őseink a nomád állattartó népek közé tartoztak, állandó hajlékuk nem lévén, sátrakban laktak. Minden valószínűség szerint – a források nagy része ezt bizonyítja – a magyarság kör alaprajzú nemezsátrakban élt. Feltételezhetjük, hogy ősi nemezsátrunk a belső-ázsiai nomád török és mongol népek jurtájához hasonlított. E hajléktípus a szerkezet, az építeni tudás igen magas szintjét képviseli, joggal mondhatjuk, hogy a népi építészet csúcsteljesítményei közé tartozik.
mondás szerint: a kör a világegyetem tökéletessége, a négyszög viszont a földi lét korlátozottsága.
Nem véletlenül váltak a rítusok terévé az égboltozat kupolasátrát idéző kerek alaprajzú és gömb formájú építmények; ezek lehetőséget adnak a közösségi életre, a kultuszok gyakorlására. Gondoljunk a kőkor hatalmas kultikus csillagvizsgáló építményére, a Stonehenge-re vagy a keresztény bazilikák szentélyeire. A primitív, kerek hajlékban a katedrálisok ösformáit kell látnunk.
A jurta vázszerkezete
Rudas sátor kércgborítással
[Lappi öld]
Milyen is jurta?Gyorsan fölállítható és szétszedhető, lóra, kocsira málházható, könnyű szerkezetű kupolasátor. Vázépítménye két részből áll: oldalfalát falécekből álló rácsszerkezet alkotja, amely hajlítható, összetolható, széthúzható. Az ollós vázat bőrszíjak erősítik össze. Tetővázát gömbhéjszerűen álló íves lécbordák alkotják, amelyek egy középső kerékabroncsba futnak össze. Felületére nemezborítás kerül, lószörböl font kötelekkel rögzítve.
A jurta közepén tűz ég, füstje a tetőabroncs nyílásán távozik. A berendezést szőnyegek. bőrök, ülőpárnák és evésre szolgáló alacsony asztalkák alkotják. A falon és
86
a földön elhelyezett szőnyegek szigetelnek is. A földre terített gyékényszönyeg több ázsiai népnél az ágy, a szék és az asztal szerepét tölti be. A jurta belsejében nemek szerinti elkülönülés figyelhető meg: jobb oldalon van a férfiak helye, a bal oldal a nőké és gyermekeké. Ez az elkülönülés nyomaiban a magyar parasztszoba hagyományos térbeosztásában is észlelhető.
A letelepedéssel a magyarság folyamatosan lemondott a sátorban lakásról, bár az állandó lakhelyül szolgáló épületek mellett, nyári szállásként hosszú ideig igénybe vette a sátrakat. Valószínűleg a Kárpátmedence szláv népeitől vettük át a négyszögletes házformát. A nomád hagyaték azonban évszázadok után is felismerhető nyomaiban, legprimitívebb hajlékaink őriznek valamit az ősi sátorkultúrából.
KÚPOS KUNYHÓK
Egyszerű kúpformájuk van a szálfákból álló vázzal és növényianyag-borítással készült kerek kunyhóknak. Szálfakunyhó készítésekor először kúp alakba egymásnak
Kúpos kunyhó [pálinkafőzésre használják]
[Göcsej]
Kúpos kunyhó tűzhellyel és ülőgödörrel
[metszet] [Erdély]
Kontyos kunyhó [Hortobágy]
87
Kúpos kunyhó, gyűjtögető „pákász” család szállása
[Hermán Ottó nyomán]
támasztanak néhány hosszabb dorongot, majd tetejüket gúzzsal összekötözik. Ezután a vázra sűrűn egymás mellé rövidebb karókat fektetnek, végül avarral, szénával, földdel vastagon befedik az egészet. Csak a kunyhó tetején hagynak nyílást a füstnek és a világosságnak. A bejáratot – előteret képezve – külön kis tetővel látják el. A kunyhó közepén van a tűz helye, kétoldalt alvás céljára összehányt széna vagy sövényből font vacok, a bejárattal szemben az eleségesláda. Ez a sátorszerü kunyhó szerkezetében és belső térelosztásában teljesen megegyezik az Eurázsiában és Ame
rikában megtalálható kerek hajlékokkal. Finnugor rokonaink „kotának” nevezik az említett hajléktípust.
Kúpos kunyhó sokféle anyagból készülhet. Nádból építik az Alföld jellegzetes pásztorhajlékát, a kontyos kunyhót. Ez faváz nélkül, 3-4 m hosszú nádkévékböl készül. A kévéket csúcsosan egymáshoz támasztják. majd a gyűrű alakban körbefutó nádkévékkel 2-3 helyen összekorcolják. A csúcsot körbecsavart gyékénykötél erősíti. A nád bugáját a csúcson meghagyják, ez lesz a kunyhó kontya. Ajtaja nádkévékből vagy deszkákból készül. A kunyhó falán
88
Méhkas alakú kunyhó [Bihar]
keresztben rudat szúrnak át, erre akasztják a bográcsot. Alatta rakják a tüzet, a füst a csúcson ütött résen át távozik. Gyakran pelyvás sárral, marhatrágyával tapasztják belülről, hogy a nád tüzet ne kapjon.
A kerek hajlékok másik típusa a favázas méhkas alakú kunyhó. A következőképpen készül: 15-20 db 4-5 m hosszú hajlékony husángot 3-4 m átmérőjű körben a földbe vernek, felső végüket összeguzsolják, majd különböző magasságokban gyűrűszerűén összefonják. Borítása lehet nádból, vesszö-
Az előbbi kunyhó szerkezete
bői vagy más anyagokból is. Gyakran előtér, eresz is készül hozzá. Berendezése minden esetben hasonló az előbbiekéhez: középen a tűzhely, két oldalon fekvőhelyek, hátul az élelem.
Az eddig tárgyalt hajlékok – kivéve a jurtát – valamennyien tetőkunyhók, csak
Jurta formájú pálinkafőző kunyhó [Göcsej]
Jurta formájú havasi pásztorszállás
[Székelyföld]
fedélrészből állnak, felmenöfaluk nincs. Az építmények fejlettebb formái külön oldalfallal és tetővel ellátottak.
A havasi pásztorszállások, az esztenák között a jurtához nagyon hasonló formá- júak is találhatók. Falazatukat földbe vert
89
Az ellipszis alakú kunyhó szerkezete
[Erdély]
Négyszögletes alapformák
A tetökunyhók közé tartozik a négyszögletes hajlékok alapformája, a nyeregtetejű kunyhó. Legegyszerűbb típusa két nád vagy sövény „féltető” egymásnak támasztásával és rögzítésével készül. Fejlettebb változat a favázas nyeregtető, „ágasfás- szelemenes” szerkezettel. Készítésekor először a hajlék alapjául kijelölt téglalap alakú terület rövidebb oldalainak közepén egy-egy villásan elágazó ágasfát szúrnak a földbe és ezekre keresztbe fektetik a szelement, a tető élét alkotó rudat. A szelemenre két oldalról sűrűn husángokat támasz-
karókra sövényszerüen font vesszők alkotják. A kúpos tetőzetet tartó szarufákat fölül kerékabroncs fogja össze. E célra gyakran igazi kocsikereket építenek be. Tetejükre szalmafedél kerül füstlyukkal. Az esztenák között olyan is akad, amelynek a tetőzetét középoszlop, „árguefa” támasztja alá. A középoszlopos kerekház a bronzkor idején Európa-szerte igen elterjedt volt. Az esztenák fejlettebb változata már négyszögletes alaprajzú, de kúpos tetőzetét megtartja.
Nyeregtetejű pásztorkunyhó [Dunántúl]
Ellipszis és kör alaprajzú
pásztorszállások
Cölöpökön álló, náddal fedett halászkunyhó
[Kis-Balaton]
90
Ágasfás-szelcmenes tetőkunyhó. Dunántúl [Hermán Ottó nyomán]
Földház [Szabolcs]
Hajlított ágakból készült halászkunyhó a Duna partján
[Hermán Ottó nyomán]
tanak, majd lombbal, sással, szalmával stb. borítják, és földdel beszórják az egészet.
Még egyszerűbb szerkezetű a hajlított ágakból készített kunyhó. Itt egymással szemben két sorba hajlékony husángokat állítanak, majd fölül egymáshoz erősítik őket. Ezután szelemennel látják el, és beborítják az oldalakat. Az íves falú kunyhó belül kényelmes, helykihasználása jó.
A hajlított ágakból készült kunyhó felfordított csónakhoz hasonlít. A halászok, vízi emberek nagy záporban a csónakot használták hajléknak, alábújtak.
Nyeregtetőt alkalmaznak legtöbbször a már említeti putriházak, veremlakások fedeléül is. Ezek az építmények gyakran meglepően nagy alapterületűek, külön bejárati rész, „gádor” csatlakozik hozzájuk, kis nyeregtető-toldalékkal. Innen már csak egy lépés a földház, amely már alacsony felmenőfalakkal ellátott.
A földbe mélyített épületek csak századunkban tűnlek el falvainkból. Egy korabeli külföldi utazó leírásából tudjuk, hogy az Alföldön a XVIII. században még a putriházak voltak többségben. Előfordult, hogy nemes ember is ilyen házban lakott.
92
A valóban háznak nevezhető hajlékok, mint már említettük, külön falazatból és tetőzetből állnak. A házépítés sok területen használt anyaga volt évezredeken át a föld, ez a mindenhol megtalálható, köny- nyen formálható „öselem”.
A földfalak legkezdetlegesebb fajtája a rakott sárfal vagy fecskerakás. A magyarság már a honfoglalás előtt megismerte és használta ezt az építési technikát. Mint a neve is mulatja, a fecske fészkéhez hasonlóan készül. Először az építőanyagot, a sarat készítik el: kibányásszák a szükséges földmennyiséget, majd növényi anyagokat (törek. szalma) kevernek hozzá. Kötőanyagként lótrágyát használnak. Az egészet víz hozzáadásával összehabarják, megtapossák, majd lovakkal, ökrökkel járatják, hogy a sár görcsmentes, tésztafi- nomságú legyen. Az elkészült építőanyagot egy napig érni hagyják.
A ház kijelölt helyét elegyengetik, megtisztítják. majd dinnye nagyságú sárgombócokból rakni kezdik a falat. Egy alkalommal 3-4 sort készítenek, majd száradni hagyják, hogy az alsó rétegek elbírják a rájuk kerülő sárgombócokat. Az ajtók helyét az ajtófélfák beépítésével kihagyják. A fal fölhúzása után felületét ásóval simára nyesik, majd fejszével kivágják az ablakokat. A rakott sárfal általában 60-80 cm vastag és fölfelé kissé el vékonyodik.
A másik földfalépítési mód, a vert fal technikája a modern építészetben alkalmazott zsaluzás őse. Lényege, hogy deszkákból készült keret közé taposott sarat döngölnek, majd a fal emelkedésével a zsaluzatot is feljebb emelik. Vert fal készítéséhez
kötött, agyagos talajok a legalkalmasabbak. Ennél a technikánál nem készítenek sarat, mint a rakott sárfalhoz, csak megnedvesítik a földet és töreket kevernek hozzá.
A vályogfal a sárépítkezés legfejlettebb formája. A vályogvetést ma már csak cigányfoglalkozásként tartják számon, régebben majdnem mindenki értett hozzá. Sok padláson még ma is található vályogvető ráma. Az anyag előkészítése lényegében megegyezik a fecskerakásnál elmondottakkal. A jól kiérlelt sár alkalmas a vályogvetésre. A vályogvetö ráma deszká
ból készül, alul és felül nyitott, téglatest formájú keret. A földre töreket szórnak, majd a rámába kézzel beletömködik a sarat. Ezután lehúzzák a rámát, és a vályogot szikkadni hagyják. Két-három napi szik- kadás után a téglát élére fordítják, hogy az alja is száradjon, majd kúpokba rakják végleges száradásra. A vályogtéglákból a téglarakás közismert módszerével, kötésben rakják a falat.
A földfalak készítésének befejező munkája a tapasztás. Általában három tapasz-
93
Zsaluzat vagy ..kaloda” vert fal készítéséhez
tóréleg kerül a falra. Az első réteg az egyenetlenségeket. hézagokat tünteti el. Anyaga taposott sár lőrékkel, polyvával és lótrágyával keverve. A második réteg hí- gabb, finom polyvával kevert sár, a harmadik már nem tartalmaz növényi részeket. Tapasztás után a falat háromszor meszelik először sűrű agyaggal és lótrágyával keveri mésszel. ezután kétszer hígabb oltott mészszel.
A téglaépítkezés lényegében a vályogtechnika továbbfejlesztett formája. Téglakészítéshez a kötött, agyagos sarat a lehető 1 eg fi n o m a b b ra. cső m ó mentes re d o 1 gozzá k fel. A kiszáradt téglákat téglaégetökben égetik kőkeménységüre. Népi építészetünkben a tégla- és a köépítkezés hagyománya csekély. Ezek a technikák már nagyobb felkészültséget és „háttéripart” (kőbánya. téglaégető) feltételeznek, ezért nem foglalkozunk velük.
A téglafalak ugyan sokkal korszerűbbek a földfalaknál, azonban a földfalaknak is vannak előnyei. Sokkal jobban tartják a
meleget, porózusabbak, jó szellőzést tesznek lehetővé. Nagy hátrányuk viszont, hogy könnyen vizesednek, ezért szigetelés nélkül használatuk egészségtelen.
A faépítkezés felé mutat átmenetet a sö- vényfalépítés technikája. Nevezik paticsfal- nak. fonásfalnak is. Készítése igen egyszerű: a kijelölt épület alapját kirakják 30-40 cm távolságra földbe vert karókból, majd erre a vázra sűrű vesszőfonás kerül. A kész
Tapasztás nélküli, sövényfalas kunyhó
[Göcsej]
fonást az előbb leírt sármasszával kívül- belül addig tapasztják, amíg a fal vastagsága az 50-60 cm-t el nem éri. A sövényfal- építkezés a magyar népnél talán már az ugor kor óta ismert. A középkorban a házak legnagyobb része ezzel a technikával épült. A sövényfalhoz szükséges anyagokból következik, hogy ez a faltípus főleg a síkságok és az erdős vidékek közti övezetben terjedt el. A sövényfal fejlettebb módon gerendaváz közé épült. Ismerünk olyan változatot is, ahol a fonás elmarad, és a gerendaváz karóinak közeit sárgom-
94
Gerendavázas, sövényfalas talpas ház
metszete [Tolna]
bócokkal töltik ki, majd az elkészült falat simára tapasztják.
A gerendavázas szerkezet továbbfejlesztése az ún. FACHWERK-építkezés. Ez a középkori, Nyugat- és Észak-Európában elterjedt technika lehetővé tette a többemeletes házak építését is. Az észak-német városokban fennmaradt, magas tetejű házak gyakran homlokzatukon mutatják geren- daváz-szerkezetüket.
Gerendavázas épület szerkezete, ágasfás
szelemenes tetővel [Balaton-vidék]
Lényegesen egyszerűbb építési mód az Európa erdős vidékein a bronzkor óta elterjedt boronaépítkezés. A házak építésének négyszögletes alaprajza feltehetőleg e technikából származik, bár boronából építenek kerek házat is. A fal hosszúságának megfelelő gerendákról – a boronákról mindössze a kérget hántolják le. A fatörzsek végétöl 10-15 cm-re, a hosszirányra merőlegesen, alul vagy fölül, félkör alakú vájatot, „fészket” faragnak, ezzel illeszkednek egymásba a boronák. A fatörzseket váltakozva helyezik egymásra, a kívánt magasságig. A boronafal készítésére legalkalmasabb a fenyő, mert fája hosszú és
Karóvázas rakott sárfal építése
egyenletes vastagságú. A legalsó talpboronát szélesebb rönkből faragják, és kövekkel támasztják alá. A boronafal fejlettebb változata négyszögletesre faragott gerendákból készül. Ezeket „fecskefarkú” lapolással illesztik egymáshoz, és végeik nem nyúlnak túl a ház falán.
Az egymásra fektetett boronák nem zárnak tökéletesen, ezért a köztük levő rést mohával, agyaggal szigetelik, vagy az egész falat sárral tapasztják. Gyakran az egész házbelsöt tapasztják, az Őrségben és a Göcsejben a tölgyfából készült boronafalak külső oldalát is.
95
Boronakötések különböző fajtái
A. boronafalas épületek ajtaját, ablakát előre beépítik a falazatba.
^g1 ablakféle a „tolitu”, a boronafal k’fureszelt rese. ami belülről elhúzható deszka lappal záródik.
A régi házak apró ablakai ma már furcsának. egészségtelennek tűnnek, mégis sokáig ragaszkodtak hozzájuk, mert ezeken télén kevesebb meleg távozott. Nyáron. amikor több a napfény, az ember a
Boronafalas ház, kerek tetővel, kéreggel
borítva [Szibéria]
Épülő boronafalas ház
[Székelyföld]
96
Borona falas kunyhó [Göcsej]
nap legnagyobb részét úgyis a szabadban tölti, csak pihenni tér a házba.
A boronafalnál fejlettebb a zsilipéit falépítési mód. A gerenda vázas szerkezet sarokoszlopainak vájatába merőlegesen deszkapallókat csúsztatnak, zsilipéinek egymásra. A sarokoszlopok négyszögletesre bárdoltak, a falkitöltésre szolgáló pallókat rönkökből hasogatják szét. Zsilipéit technikát alkalmaznak az ácsolt láda készítésekor is.
„Tolitu” [Őrség]
A zsilipéit fal szerkezete
Az épületek késön megjelenő szerkezeti része a födém. Magyarországon még a XVIII. században is akadt födém nélküli városi lakóház, a födém nélküli konyhák csak a XX. században tűntek el. Az ősi. nyitott fedélszékes házbelsö a benne lakóknak térélményt ad, ezért gyakran találkozunk vele az új építészeti elképzelésekben is.
Népi építészetünkben leggyakoribb a sík födém; a boltozatos födém építése elég ritka. A födémgerendákat általában a ház hossztengelyén végighúzódó vastag mestergerenda tartja.
A födémfajták közül a szorosan egymás mellé fektetett gerendákból álló gerendafödém a legrégebbi. Korban ezt követi a bárdolt pallófödém, majd a gyalult deszkafödém.
A tapasztott födémváltozatok közölt találjuk a vesszőtáblákból készült vesszőfödémet és a sározott szalmával körültekeri, karókból álló pólyásfödémet.
A födém után ejtsünk szót a ház padozatáról. A népi építészeiben szinte kizárólagosan döngölt földpadlóval találkozhatunk. Az épület alapozásakor elegyengetett földet erősen ledöngölik és tapasztják. A döngölt földet naponta föllocsolják és gyakran sikálják.
A gazdasági épületek földpadlójának egyengetésére sajátos módszert alkalmaznak. Összehívják a környék fiatalságát és táncmulatság, „csürdöngölés” keretében jól ledöngölik és egyben felavatják az elkészült épületet.
A földpadlós épületek hátrányairól már sokat írtak. Tény, hogy a szigetelés nélküli földházak nem voltak az egészség hajlékai. A padozat fejlettebb formája, a hajópadló viszont egészséges, szép és könnyen tisztán tartható.
97
Födém nélküli, boronafalas erdélyi pásztorszállás belseje
[múlt századi ábrázolás]
A fejlettebb hajléktípusoknak, mint említettük, külön tetőzetük van. A tetőzetnek két alkotóelemét a tetőváz (tetőszék) és a fedél (héjazat) alkotja. Az előbbi fából, az utóbbi általában növényi anyagból vagy égetett cserépből készül. A tetőszerkezetek készítése az ácsmesterség kifejlődésével jutott magas szintre.
A legegyszerűbb tetőváz az előzőekben leírt ágasfás-szelemenes szerkezet. A föld
be ásott szelementartó ágasfa sokszor az épület homlokfala elé kerül. A „hosszú- ágasos” mellett ismert a „félágasos” szerkezet is, ahol az ágasfa a tetőtéren belül a homlokfalra támaszkodik. Az „ollólábas” szerkezetnél a szelemengerendát két, X alakban összeerősített gerendapár tartja.
A tetőszerkezetek másik típusát szarufásnak nevezik. Itt hiányzik a szelemen, a szarufapárokat fölül ácskötéssel rögzítik és felső részükön kis keresztgerendával (kakasülö) kötik össze. A szarufák a
98
kakasülövel így A betű formájúak. A kétféle tetőszerkezet közül mindenképpen a gyakran megmunkálatlan rudakból épített szelemenes az ősibb forma. A szarufás szerkezetekhez fűrésszel gyalult anyagot használnak, a kötések elkészítése fejlett ácsszaktudást feltételez.
A népi építészet fából épült szerkezeteiben általában egy darab vas sincs, össze- erösítésül faszögeket használnak. Az ácstechnika a szárazmalmok kerengőjének „csillaggerendázatában” és az erdélyi haranglábak faszerkezetében jutott a legmagasabb szintre.
A tetőszerkezetek fajtái: hosszúágasos-
szelemenes, félágasos, ollólábas, szarufás
Tetőfedés
A tetőfedés anyagai közölt leggyakoribb a nád, a szalma, a fazsindely, valamint a legutóbbi időkben elterjedt cserép.
A nádtető készítése a tetőszerkezet belé- cezése után kezdődik. Először az eresz hosszában felkötnek egy, a tető vastagságának megfelelő deszkát, majd a nádkévéket tövükkel lefelé sorban a tetőre teszik és elteregetik. A nád lecsúszását az ereszre helyezett deszkapalló akadályozza. A már felrakott nádréteget, annak középső harmadában vesszögúzsok segítségével lekötözik, majd fölteregetik a második sort úgy, hogy az előző terítés kötéseit eltakarja. A nád végleges rögzítése a nádverővel történik: ennek lépcsős fogazatával a nádvégeket elegyengetik. A fölvert soroknak simának kell lenniük. A teregetést három- négyszer addig ismétlik, amíg a felső sor nádkévéi kb. 1 m-rel túl nem nyúlnak a tetőgerincen. Ezután következik a gerinc beszegése. A tető két oldalára helyezett nádból egy-egy maroknyit összefognak úgy, hogy mindkettőből kimaradjon fél méter. Majd az egyiknek a végét körültekerik a másikon és saját töve alá dugják. A másik csomó szabadon maradt végéhez pedig újabb marék nádat fognak, és addig ismétlik a műveletet, amíg a tetőn végig nem érnek, és a szegést gúzsokkal nem rögzítik. Az elkészült nádtető 30-40 cm vastag. A gerincet gyakran páros lécekkel lefogott kalodafákkal erősitik, hogy a szél a tetőbe bele ne kapjon.
99
Kicsépelt szalmából többféle módon készítenek héjazatot. Legegyszerűbb eljárás az, amikor a szalmát boglyához hasonlóan fölhányják az épület tetejére és elteregetik. Ezt nevezik bogárhátú tetőnek. Valamivel bonyolultabb a taposott szalmafedél készítése. Ennél a tetölécekbe előzőleg gereblye- szerüen faszögeket illesztenek a teregetett szalma lecsúszásának megakadályozására. A vázra apránként rakják a szalmát és jól megtapossák. Egy-egy magas tetejű erdélyi házra 15-20 szekér szalmát is felhánynak. A taposott szalmát simára gereblyézik, majd az eresz vonalára és a tetőgerincre rögzítésül hosszabb nyársakat szúrnak. A taposott szalmafedés a tetőnek igen szép boglyaszerű vonalat ad.
A szalmatető készítési módjai közül a zsúptetőé a legbonyolultabb. A gondosan kicsépelt rozsszalmából kévéket, „babicák”-at készítenek, majd ezeket alulról fölfelé menet szalmakötéllel a lécezéshez kötözik. A gerincet változatos formában szegik. Mivel a zsúpkészítés feltételei (rozstermelés, kézi cséplés stb.) teljesen visszaszorultak, napjainkban inkább a nádfedés elkészítésére adódik több lehetőség.
Fejlettebbnek számító tetőfedési mód a fából készült zsindelyfedés. A zsindely tenyérnyi széles, 25-30 cm hosszú, vékony falemez, amelynek szélébe hornyot vágnak, hogy hézagmentesen lehessen összeilleszteni. A zsindelyt a tetölécekre úgy szögezik föl, hogy a felső sor mindig takarja az alsót.
A zsindely anyaga leggyakrabban fenyő, de használnak tölgy- és bükkfát is erre a célra. A gánica vagy dránica a zsindely nagyobb méretű (100 x 10-20 cm) változata. Dránicafedéssel a tetőzet „izgalmasan rendetlenné” válik.
Az újabb keletű, gyárban égetett cserepekről itt nem beszélünk, annyit azonban
megemlítünk, hogy ezek közül a piros „hódfarkú” a legstílusosabb, ez illik legjobban a hagyományos formájú tetőszerkezetekhez.
Tetőformák
Végezetül szóljunk a tetőformákról. A legegyszerűbb típus, a nyeregtető kél egymáshoz támasztott téglalap alakú tetősíkból áll. így az oromfal háromszöget alkotva fölmegy a tetőgerincig. Ennél talán régiesebb a sátortető vagy kontyos tető. Itt az első és a hátsó homlokzat döntött háromszög formájú tetőzetet kap. Változata a csonkakontyos forma, ahol a tetőzet döntött háromszög alakú része kisebb, nem ér le a falazatig. A másik változat a vízvet ős tető, a csúcsa alatt kis háromszögletű oromzat (füstlyuk) van.
Igen szép szerkezet az Őrségben, Göcsejben és környékén sok helyen előforduló, ún. kalabukos tető, amelynél a csonka-
Újabb stílusú „vízvetős” oromzat [Hollókő,
Nógrád]
100
konty kissé elörebukik. A trapéz formájú oromzatot gyakran faragással díszítik. A házak faoromzatára, a „vértelekre” gyakran óvó-védő szimbólum (nap, hold, kereszt stb.) kerül.
Nemcsak a primitív hajlékokra, hanem a fejlettebb építményekre is jellemző a tájba illeszkedés, a környezettel alkotott összhang. A népi építészetben az anyagok, szerkezetek és a funkció egységet alkotnak, cmberméretűek, a természeti törvé
„Napsugaras” oromzaté ház [Tápé,
Csongrád]
nyek szigorú megtartása jellemző rajuk. Ezek a házak nemcsak használhatóságukban, hanem látványukban és egész szerkezetükben közel állnak az emberhez. Az antropomorf jelleg az épületrészek elnevezésében is kifejeződik: talp, lábazat, mellvéd, tetőgerinc, homlokzat, ahlak szem, szemöldökfa, ajtószárny, kontyos tető, üstökös tető, idegágas, koszorúgerenda, könyökfa, tor ok gerenda, pólyásfödém, szoknyás harangláb, boldoganya. A házak utcai homlokzata két mélyen ülő ablakszemével, szalmás kucsmafedelével valóban az emberarcot idézi.
Az egységes stílusú, a kis tájra jellemző díszítésű házak a hagyományos népi építészetben sohasem válnak uniformizálná. Mindegyik egy-egy külön változat, a benne lakó egyéniségét hordozza.
Az elmúlt három évtized a népi építészetben igen nagy pusztulást okozott. Eltűntek az egyes tájakra jellemző épületek, és az Őrségtől Szatmárig elfoglalták helyüket az egy sablonra készült, jellegtelen „kockaházak”.
101
Mielőtt belépnénk a házba, a kerítés és a kapu fogad. A kertet körülzáró kerítés nem feltétlenül elválasztásra szolgál, lehet hívogató. a természettel összekötő, az utcával egybekapcsoló. Az elkertelés csak az állatokat zárja el, nem engedi elkóborolni, a veteménybe tévedni őket. Néhol látható még a kerítésen hágcsó, amin az ember könnyűszerrel átlép, de az állat akadályba ütközik.
A mellmagasságig érő kerítés a ház keretét, előterét adja, rá lehet könyökölni, az arra járóval beszélgetni, szomszédolni.
Az egyik legősibb forma a sövénykerítés vesszővel sűrűn befont, földbe vert karókból áll. Sövényből kapu is készül: szántalpas vagy kerekes változatban. Az élösövény-kerítés az egész utcaképet megváltoztatja. természetközelivé teszi. Régi
Kerítésformák: favázas gallykerítés, léckerítés,
hasoványkerítés
kerítésfajtánkat, a hasoványt fejszével és ékkel hasított, gyakran ember formájúra faragott deszkák alkotják.
Az ember formájú kerítéseknek hajdan óvó-védő jelentést tulajdonítottak, ugyanúgy. mint a kapuhálványoknak, a bejárai két oldalán elhelyezkedő, a kaput tartó erős oszlopoknak. Már a „bálvány” elne
vezés is jelzi, hogy a házat a család ősi szelleme védi, óvja: befogadja az érkezőt, elbocsátja a távozót. Erdélyben még sok helyen olvashatjuk a kapu feliratán is: „Áldás a bémenönek, békesség a távozónak”. A faragott kapubálványokon védelmi szerepben gyakori a kígyó-, a sárkány- és a napábrázolás.
Ember formájú hasoványkerítés
Kétszárnyú sövénykapu [Tiszamente]
102
Faragott kiskapu [Erdély]
A székelyek között mesterséggé fejlődött a kapufaragás. A fedeles nagykapuk, de még a kiskapuk között is sok dúsan faragott akad. A kiskapu mellé sok helyen odakerül a kispad, a „plctykapad”, a fedeles „szakállszárító”.
A kapu és a ház bejárata közötti részen gyakran lugas található, de még a tornácra, az ereszre, a házra is fölfuttatják a vadrózsát, vadszölöt. A fölfutó növényzet megváltoztatja az architektúrát: az épület belesimul a környezetbe, harmonikus viszonyba kerül a természettel.
A ház az utcára merőlegesen áll, hosz- szabbik oldala mindig délre néz. Sok házon itt található a tornác, amelyen át a házba léphetünk. Ez ugyan már fedél alatt van. mégsem tartozik a ház szorosan vett belső részeihez. A ház életében mégis fontos szerepet tölt be: nyáron árnyékot ad. véd az esőtől, jó időben alvóhelyül szolgál, a kukoricát, paprikát, szőlőt gyakran ide akasztják száradni. A tornác sokszor a ház homlokzati részén is folytatódik. A tornácok számtalan változata közül talán legszebbek a keményfából készült oszlopos tornácok, vagy a vályogból épült, fehérre meszelt, félkörives „gádorok”, „ambitu- sok”.
Sok helyen a veranda veszi át a tornác szerepét, később azonban ez is eltűnik a házakról, pedig a mai családi és hétvégi házakat is hangulatosabbá, egyénibbé tehetné egy-egy szépen befuttatott előtér.
Székelykapu, szakállszárító, zsindely fedésű
boronaház [Székelyföld]
103
A házba belépve először a konyhába, illetve annak előterébe, a pitvarba jutunk. Az ősi lakások alapsejtje az a helyiség volt, ahol a tüzet rakták. A kör alaprajzú házakban a helyiség közepén lobogott a tűz. A négyszögletes hajlékokban a tűzhely általában a sarokba kerül. A régi kémény nélküli füstös konyhákban, ahol nyílt tűzön főztek, szabadon terjengett a füst, a konyhaajtón át, füstlyukon vagy a padlásdeszkákon át távozott. Mai szemmel ez nagyon egészségtelennek tűnik, de a füstös konyhák jól tartották a meleget, ezért hosszú ideig ragaszkodtak hozzájuk az emberek. A füstös konyha mellett füsttelen szoba volt, az élet inkább itt zajlott. A szoba kályháját is a konyhából fűtötték.
A kemence zárt rendszerű sütő-, főző-, fűtőalkalmatosság. A szája előtti padkán szabad tűzön folyt a főzés. A kemence belsejét nemcsak sütésre, hanem gyümölcsaszalásra, -szárításra is használták,
sőt egyes területeken gyógyító és tisztító célzatú gözfürdőzésre is szolgált. Gondoljunk a finnek és több kelet-európai nép szaunájára, fürdökemencéjére. A kemence tetejét a gyermekek, öregek alvásra is használták.
A kemence szája előtti padkán álltak a sütés-főzés eszközei: a vas háromláb, a vasból kovácsolt tűzikutya, a rostély, a cseréplábas, valamint a kenyérsütéshez használt sütölapát, piszkafa, szénvonó.
A konyhai kemencék későbbi változatai szögletesek és különböző rendeltetésű részekkel bővülnek: főzőkatlannal, rétessütésre szolgáló „ren”-nel és vaslapos takaréktűzhellyel, a „sparhert”-tel. Ezek a beépített konyhák a térkihasználás jó példáját mutatják.
Adott helyen mindig az a tüzelőberendezés a legmegfelelőbb, amelyik a helyi körülményekhez illik; a helyben található tüzelőanyagok (rőzse, kukoricacsutka, szalma, nád, tehéntrágya, szemét stb.) hasznosítására alkalmas. A különböző tüzelők
Füstös konyha: láncon lógó bográcsban
főztek, sütésre a kemencét használták [Dél-
Dunántúl]
Vcsszöfonású füstfogó,
szabad tűzhellyel
[Székelyföld]
104
Szikrafogóval ellátott tűzhely és kemence
[Moldva]
közül talán a takaréktüzhely a leggazdaságosabb. Ez nemcsak a legkülönfélébb hulladékokkal fűthető; sütésre, főzésre, fűtésre alkalmas, hanem – zárt tüzelörendszere lévén – a füstelvezetése is egészséges.
Fejlettebb módon a füst a kéményen át távozik. A kémény korai formája a szabad kémény, ami nem más, mint egy nagy kürtő. Gyakran a konyha egész boltozatát alkotja. A szabad kémény füst- és szikrafogó is egyben, készülhet karóvázzal, sövényfonással, tapasztással; de talán a legszebbek a vályogból épült „sárkupolák”. A szabadkéményes konyhában – különösen, ha ősi módon a középpadkán égett a tűz – a középpontra rendezett térbeosztás maradt fönn. A szabadkéménynek van azonban egy nagy hátránya. A magas kürtő nemcsak a füstöt, hanem a meleget is kiszippantja, így a szabad kéményes konyhákat sok helyen „hideg konyhának” nevezik.
A konyha elülső részét általában füstgerendával, boltozattal választották el a hűvös, füstös, kémény alatti résztől. Az igy elválasztott előtér a pitvar. Ez a helyiség füsttelen, tiszta volt, itt folyt az étel előkészítése, sok esetben az étkezés is. Ide nyitottak a szobák ajtajai, tehát közlekedöhe- lyiségként is szolgált. Berendezését tárolóbútorok (tálasok, tékák, polcok, vizespad stb.) alkották, valamint itt tartották az ide- oda helyezhető gyalogszékeket. A kémény aljától elválasztó boltozatos falrészre kerülnek az ünnepi használatú cseréptálak, edények.
A pitvar-konyha helyét később a lakókonyha vette át. Itt zajlott a ház mindennapi élete, itt tartózkodott a család a legtöbbet. A teljes füstelvezetés megvalósítása, a zárt kémények építése után vált a konyha szinte az egyetlen lakóhelyiséggé. A lakókonyha kialakulásának többek között az lett a következménye, hogy az
105
Újabb kemence, két tűzhellyel [Somogy]
enni, inni, beszélgetni, társas életet élni, a másikban tenni-venni, dolgozni; a harmadikban félrehúzódni, szunyókálni, pihenni.
Az évszázadok folyamán a lakás belső térelosztásának, a bútorelrendezésnek szabályos kánonjai alakultak ki. Már a kerek hajlékok, a sátrak belső rendjét is szigorú törvények szabályozták. A négyszögletes alaprajzú épületekben kezdetben a helyiség falát körben sárpadkák szegélyezték. Az ülésre, alvásra szolgáló padkák valószínűleg a veremházakban található ülögöd-
amúgy is keveset használt „tisztaszoba” teljesen elvesztette lakófunkcióját, s csak az anyagi jólét presztízshelyiségévé vált, már ahol erre lehetőséi* volt.
A városi lakásokban a konyha elveszti eredeti szerepét, a szobában zajlik az étkezéstől az alvásig szinte valamennyi életfunkció.
Ház hosszanti metszete: a konyhából fütik
mindkét szoba búbos kemencéjét, középen
szabad tűzhely van. Az egész konyha fölött
a szabad kémény kürtője áll [Bihar]
A tisztaszoba kialakulása előtt a hagyományos elrendezésű házakban nem volt egyetlen hely sem kihasználatlan, felesleges. Minden résznek megvolt a maga szerepe, fontossága. Az egyik sarokban lehetett
Palócház alaprajza a századfordulón
a asztal; b kemence; c d e korpád
rök peremrészének maradványai voltak. A moldvai csángóknál a legutóbbi időkig, a palócoknál a század elejéig fennmaradt a szoba három oldalán végighúzódó „korpád”. A kemencén és a padokon kívül csak néhány apróbb bútor állt ezekben a házakban.
A régi lakóházakban igen nagy kemencét építettek, sokszor a szoba nagy részéi elfoglalta. A kemence számtalan formáját ismerjük, leggyakoribbak a lapos tetejüek és a boglya formájúnk. Az alföldi házak klasszikus tüzelőberendezése a „búbos” vagy „boglyakemence”. Régebben sárból
106
építették karóvázra, később téglából ké-
szült. A kemencét kívülröl-belülröl jól be
kellett tapasztani, ezt a munkát évenként
megismételték. A tavaszi és az őszi mesze-
lés alkalmával a kemencét a szoba falával
Búbos kemence sárpadkával
[Alföld]
együtt fehérre meszelték. A kemence gyakran ülőpaddal készült, ez is lehetett sárból vagy deszkából.
Másik tüzelőnket, a szemes kályhát szintén a konyhából fütötték. Régebbi változata tulajdonképpen agyagból rakott kemence volt, amelynek testébe égetett agyagbögréket helyeztek. A szájjal kifelé rakott bögrék a meleget jól tartották, sőt
Alvásra is használt, kürtös füstclvezetésü
palóc kemence
107
Középkori eredetű „kupás” kályha. Az
ülőpadka fölötti rész kupás vagy bögrés
kályhaszemekböl áll [Sárköz]
még aszalásra is használták őket. A bögrébe tett alma, szilva hamar megaszalódott és a szobáknak kellemes illatot adott. A kályhaszemek később tálszerüen bemélye- dö formájúak lettek, és négyszögletes oldalakkal illeszkednek egymáshoz. A legszebb szemes kályhákat a Dunántúl nyugati és déli részéről ismerjük.
A kályhaszemeket fazekasok korongol- ták, a domborműves, táblás kályhacsem
Az előbbi kályha alkotórészei: a legfölsö
„korona” szegély, bögre, kályhaszem
Sövényfonásos füstfogóval ellátott kandalló.
Később a sövényfonás helyére kályhacsempék
kerülnek. így lesz „cserepes” [Székelyföld]
pék viszont kályhásmesterek munkái. A székelyföldi „cserepes”, kályhacsempékből kirakott nyílt tüzhelyes kandalló nem azonos az udvarházakból ismert öblös szájú tűzhelyekkel, bár eredetében bizonyára kapcsolatban volt vele. A kandalló füstfogóval felszerelt szobabeli tűzhely volt, amelyen szolgafán lógó üstben főztek. A székely kandalló füstfogója néhány sor
108
kályhacsempéböl áll. A cserepes alatt szabadon lobogó tűz a szoba megvilágítására is szolgált. A kandallóknak, bár sok előnyük van – a tűz élményét hozzák a házba, mégis tiszta marad a levegő -, nagy hátrányuk, hogy sok tüzelőt fogyasztanak, tehát csak olyan területen érdemes használni, ahol bőven akad fa.
Szoba szavunk eredetileg csak a kályhát, a kemencét jelentette, később terjedt át jelentésátvitellel a „fütött helyiség” fogalmára. Sok helyen magát a szobát „háznak” nevezik, ami a korábbi egyetlen helyiségre utal.
A szoba belső térelosztása
Az ősi lakóház belső tere – a kerek hajlékokhoz hasonlóan – két részre oszlott. A mestergerenda osztotta ketté a szobát, munkatérre és kultikus térre. A tűzhely felé eső oldal volt a hétköznapi munkák helye. A kemencepadkán fontak, morzsolták a kukoricát, javították a szerszámokat, itt beszélgettek téli estéken a szomszédasszonyok. A gyermekek a kemence tetején vagy a kemence és a fal közötti „sutban” hancú- roztak.
A fal mellett álltak az ágyak, ez volt a pihenés helye is. A munkatér egyben a nők oldala, az asszonyok tartózkodási helye volt. Ide állították a szülőasszony rontás ellen sátorlepedővel letakart ágyát, a „boldogasszony ágyát”. A gyermekágyas asz- szony életét különösen szigorú törvények szabályozták. Hat hétig a mestergerenda alatt sem léphetett át.
A szoba másik fele a férfiaké volt, itt helyezkedett el a tüzelővel átellenes sarokban az ún. „szent sarok”. Az utca felé eső szögletben a sarokpad állt az asztallal, hosszú ideig ide csak férfi ülhetett le. Az asztalfiókban volt a megszentelt kenyér he-
Sarokpad kamarásasztallal [Székelyföld] lye; ide akasztották az aratókoszorút, a szentképeket. A fali saroktékában tartották a Bibliát, a Kalendáriumot, a gyógyszereket és egyéb fontos tárgyakat. Sokféle rítus, előírás szabályozta az asztal környékének használatát.
A magyar parasztházban az ősi idők kozmikus térelrendezésének maradványait figyelhetjük meg. A ház középoszlopának eredete igen régi időkig nyúlik vissza. A mestergerendát alátámasztó oszlopot „boldoganyának”, „bálványnak” is nevezték. A szoba terét kettéválasztó oszlop neve utal az eredeti kultikus funkcióra.
A hagyományos szohahelsö a fal mellé rendezett, beépített bútorokkal a jó térki-
109
használás mintapéldájául szolgál. A sárpadkák helyére a későbbiekben padládák kerültek, amelyek már a tárolás feladatát is ellátták. A további tárolóbútorokat a falra akasztották; a rúdra került a napi felvevöruha, a törülköző, a beépített tékába az apróbb holmi. A szoba közepe üresen maradt, így a zsúfoltan berendezett ház is térélményt nyújtott.
A hagyományos parasztház hármas elrendezésű: szoba-konyha-kamra. A kamrát elsősorban tárolásra használták, de néhány helyen – például a Palócföldön – szokás volt, hogy az asszonyok a kamrában aludtak. A Dél-Dunántúlon a fiatal házasok költöztek a különálló kis kamraépületekbe. Csak az első gyermek születése után kaptak helyet a házban.
A kamrában főleg élelmiszert tároltak. Hatalmas, egy fából faragott hombárok
ban, bödönökben tartották a gabonái, vesszőből, gyékényből, szalmából fonott kosarakba kerültek a különféle termények (pl. a tojás), vászonzacskóban, szegre akasztva tették el a fűszernövényeket, a vetőmagot. A befőttet, lekvárt cserépedényben, üvegben a polcon tartották. A télire való krumplit, hagymát a földre teregették. Itt volt a szerszámok, munkaeszközök helye is. A kamrának nemigen volt bútorzata. Az újabb stílusú bútorok megjelenésekor a kamrába vándoroltak az ősi ácsolt bútorfélék. A korábban keiengyés- ládának használt bútorból így lett lisztes- szuszék. A teljesen fölöslegessé vált darabokat a padlásra tették, hátha még jó lesz valamire.
A paraszti gazdálkodást mindig a biztonságra való törekvés jellemezte. A termelés és a fogyasztás között a raktározásnak igen fontos szerepe volt. így fordulhatott elő, hogy a kamraépületek, pajták gyakran még a lakóházaknál is módosabbak voltak.
A régi parasztszoba bútorai – amikor egyáltalán már bútorokról beszélhetünk – mind házilag készültek, a férfiak maguk barkácsolták össze, vagy a falu ügyesebb faragójával készíttették. Mint az egész népi tárgyformálásra, a bútorok ősi rétegére is jellemző a „kevesebb = több” elv. Szerkezetükben, anyagukban, kivitelezésükben a legegyszerűbb módszereket, a legcélszerűbb megoldásokat hordozzák.
A padok elődje, mint említettük, a sárpadka volt. Elmozdíthatatlan bútorféle a földbe vert lábú pad is. A mozgatható ló
cák bárdolt ülőlapjába négy rövid botlábat csapoltak. Becsapolt botlábbal készültek a számtalan változatban ismert gyalogszékek is. Sok helyen még ma is házilag készítik ezeket a három-négy lábú, kerek vagy négyszögletes ülölapú kisszékeket. A farönkből kialakított tuskószékek, bodonii- lökék egyetlen fadarabból készüllek. Néhány szerszámmal állítják elő a fa természetes adottságait felhasználó rönkpadokat is. Szabadban, szőlőhegyen, erdei szálláson tavasztól őszig használták ezeket az ősi bútorféléket pihenésre, ilyenkor a nap hevétől álmelegedve kellemes volt rajtuk az ülés. Zárt helyen a vastag rönk nem meleg-
110
Ősi bútorokkal berendezett finnugor ház
[Karélia]
szik olyan könnyen, így csak bőr- vagy bundadarabbal használhatók.
Az ülőbútorok története nem a székekkel. padokkal kezdődött. Évezredeken át földön ülve ettek, dolgoztak és földön aludtak az emberek. Századunk elején a
tek. A keleti népek között a mai napig sem vert gyökeret a széken ülés szokása. Ennek a magyarázata nagy múltú testkultúrájukban keresendő. A különböző térdelő, guggoló, sarkonülö helyzeteket (pl. a jógából ismert lótuszülést) sokkal pihentetőbbnek
pásztorok még ősi módon zsombékra, gyé- kénykötegre vagy éppen lókoponyára ül-
111
Háromlábú, kimélyített ülőlapú gyalogszék
[általános]
112
113
*
Lécvázas szék fonása [általános]
Szalmával befont, lécvázas „dikó” [Alföld]
tartják, mint az előkelőségeknek járó trónszéket. A nyugatról bekerült támlás székeket azért sem kedvelik, mert szerintük a lógatott láb nem pihen; ha mégis ilyen székre ülnek, lábukat maguk alá húzzák.. Talán nem teljesen nélkülözi az igazságot az a keleti népek körében elterjedt vélemény, hogy az európai embernek a sok széken üléstől van nagy feneke.
A japán lakásokban bútor sem igen van. A földet teljes egészében gyékényszőnyeg borítja. Apró asztalokat használnak, holmijukat beépített fülkékben tartják. A szobába lépve lehúzzák az utcai cipőt és papucsba bújnak. A keleti sátorkultúrában is tartották magukat ehhez a szokáshoz, a leterített szőnyegre csizmával nem léptek, mint ahogy mi sem taposunk a terített asztalra vagy megvetett ágyra.
Visszatérve egyszerű ülőbútorainkhoz, először az áglábas széket említjük. Megfelelően elágazó fatörzsből vagy gyökérdarabból kis átalakítással mi is könnyen készíthetünk ilyen széket. A természet állal készen kínált görbefák szintén alkalmasak bútorkészítésre. Sőt ezek a „szerkezetek” a lehető legtartósabbak. mivel az anyag természetes állapotban marad. A gyalogszékek ülőlapját, hogy kényelmesebben legyenek, ki szokták mélyíteni. A lálszerüen kivájt székeket egyes helyeken – vizel beleöntve – még mosdásra is használták.
A támlás székek legegyszerűbb változatainak az ülése és a hátlapja egyetlen darab kimélyített fadarabból állt. A támla a hál vonalát követte, emberformájú volt. A későbbi becsapolt támlájú, faragott, ..hegedűhátú” székeken azonban már nem olyan kényelmes az ülés. Érdekes átmeneti székfajta az ún. jármos szék, amelynek ülőlapját és háttámláját kél görbe fa fogja össze. E megoldásnak ismert a pad változata is.
A népi lakáskultúra egyéb támlás és karosszékei – mint pl. a híres „gondolkodó-
114
Fa „fejaljon” alvó pásztor [Hortobágy]
Ágyszék: kct bakra helyezett, megvetett ágy
[Szlavónia]
Ebéd a konyhában, az asztalszék körül
[Alföld]
Áglábas asztal [finnugor]
szék” – már mesteremberek munkái, ezek
előképe megtalálható a gótikus, rene-
szánsz és barokk úri bútorok között.
A lécvázas szerkezetű székek az ülőbúto-
rok külön csoportját alkotják. Faragott
vagy esztergályozott sarokpillérekből áll-
nak a lábak, amiket lécekkel csapolnak
össze. A lécvázas székek ülőlapját növényi
anyagokkal (gyékény, sás, kukoricacsuhé)
fonják be. Ezek az egyszerű szerkezetű szé-
kek – az egyiptomi trónus leszármazottjai
– szerte a világban elterjedtek. Az amerikai
Shaker szekta puritán juharfa székei szinte
tökéletes másai a német telepesek által ha-
zánkban is elterjesztett bekötött ülőlapú
székeknek.
Legegyszerűbb ágyfélénk, a is léc-
vázas bútor. Régi adatok a „hársfából kö-
tött ágyat” említik, amit a fakéreg alatti
háncsrétegből készítettek. Ismerünk gyé-
kénnyel, szalmával, csuhéval bekötött di-
kókat is. A dikó a bútorok történetében
már fejlett szintet jelent, hiszen évezrede-
ken át földre szórt szalmán aludtak az
emberek. Az ágy eredetileg nem állványos
bútordarabot, hanem csak fekvőhelyet,
ágyneműt jelentett, amit gyékénnyel, sző-
nyeggel vetettek meg és amin csergével,
bundával takaróztak. E régi állapotra utal
a moldvai csángók nemrég még használat-
ban levő gyapjúszöttes „lepedője”. Az áll-
ványos ágyat eleinte megkülönböztetésül
„nyoszolyának” nevezték.
Az ágy nélküli korszakban az alváshoz
a fejet valamivel fölpolcolták, föltámasz-
tották. Sok népnél & fejtámasz, a fejalj volt
az egyetlen bútordarab. Nálunk a pászto-
rok körében maradt fenn legtovább a fejalj
használata, akik fatörzset, kis széket, lóko-
ponyát, de még nyerget is raktak fejük alá
„kispárnának”. A párna is a régi idők ta-
lálmánya. A nomádok sátrainak fontos
tartozéka volt az állatszőrrel kitömött bör-
párna. A középkorban még a főúri udva-
115
Malomkő asztal
A ládához hasonló szerkezetű ácsolt asztal
[Erdély]
Kecskelábú asztal. Az asztallap mélyedéseibe
tálalják a kását [Észtország]
A támla átfordítása
116
Kosárbölcső gyékényből [Szatmár]
Fahasítékból készült bölcső [Erdély]
rokban is sok helyen földre rakott párnák pótolták a bútorokat. A magyar parasztság körében a XIX. századig megmaradt a földön, szalmán, bundán alvás szokása.
Kezdetleges ágyféle volt a dikó mellett az ún. ágyszék, ami nem állt másból, mint két bakból és pár szál ezeken keresztülfek- telelt deszkából. Kalyibában, erdei szálláson lábakra állított vesszötáblán aludtak. Az ágyak későbbi változata keretszerű, magasított bútordarab, amibe szalmát szórtak, később szalmazsákot tettek.
Az asztal a székkel együtt fejlődött ki. Legegyszerűbb formája kerek vagy négyszögletes asztalszék. Ez a könnyen mozdítható alacsony bútordarab három vagy négy becsapolt lábbal készül. Az asztalszék egyes változatainak közepén kör alakú lyuk van, ami a bogrács vagy a nagytál tartására szolgál. Nincs állandó helyük a bútorelrendezésben, evés végeztével félrerakják, elteszik az útból. Az asztalszéket gyalogszékekkel ülik körül, de földön ülve is használják.
A valóban asztalnak nevezhető bútorfé
le eredetileg könnyen szétszedhető állványból – bakokból – és az erre fektetett desz
kából – az asztallapból – állt. A külön álló
lapot gyúródeszkának vagy tálcának is használták. Az állványmegoldások közül
legkedveltebb volt az ún. kecskebak vagy X láb, ahol a szétszedhető lábakat ékkel
rögzített közfa tartja. Az állványzat különböző méretű asztallapokhoz használható.
Az egyszerű asztalféléket házilag állították elő, a gótikus eredetű „kamarásasztalok” azonban már mesteremberek munkái. A keményfából készült nehéz, fiókos asztaloknak már állandó helye volt a szobában, a szent sarokban. Az asztalosmesterség kialakulásával terjedtek el a puhafából készült, festett, a történeti stílusokat követő asztalfajták.
Primitív asztalféle a malomköasztal. Szőlőhegyen, kertben, a diófa alatt helyezik el. Egyetlen lábát közepes vastagságú rönk alkotja, amit mélyen a földbe ásnak, de asztallábnak megfelel a földben hagyott lecsonkolt fatörzs is. Az asztallapot kiérdemesült malomkő alkotja. A malomkő asztalt rönkpadokon, bodonülőkéken ülik körül.
A bútorok áttekintésekor nem hagyhatjuk ki a bölcsöt. Ez eredeti formájában kis teknőcske volt, amibe a bepólyált babát belekötözték. Éjszakára a gerendára akasztották, vagy az ágy mellett levő csuklós támlájú padra, a rengöre helyezték. Napközben a rengő ülésre szolgált, de éjszaka – ha átcsapták a támlát – a bölcsöt tartotta. A bölcső ősi fajtái között találunk kosárszerűen fonottakat és fakéregböl készülteket is. A fejlettebb típusú „talpas bölcső” számtalan változatban ismert.
117
Legősibb tárolóeszközeink a sátor falára akasztott fogasok, fahorgok voltak. A fa természetes elágazásainak felhasználásával készült „kákók”, „gamók”, „kampók” sokáig igen fontos szerepet töltöttek be a paraszti lakáskultúrában: ruhát, edényt, szerszámot akasztottak rájuk.
A gerendára, mennyezetre szerelt, fahorgokra akasztott gúnyatartó rúd évszázadokig a szekrényt pótolta. Felsőruhát, törülközőt, de még csizmát is akasztottak rá. A lakásdíszítést szolgálták a hímes rúd- ravalók, a szőttesek.
A valóban tárolóbútornak nevezhető tárgyak története a ládákkal kezdődik. Legősibb fajtájuk, a „vályúláda” egyetlen fatörzsböl készül. A rönköt megfelelő formájúra faragták, majd a felesleges részeket égetéssel és vájással távolították el.
A bútorkészítés az ácsmesterség kialakulásával nagyot fejlődött. Az ácsmunka
„Kákó” vagy „fagamó” [Somogy]
fogásainak ismeretében készült ácsolt láda hosszú századok egyetlen tárolóbútora. A Dunántúlon „szökröny”, a Felföldön, Erdélyben és az Alföldön „szuszék” néven ismert.
Az ácsolt láda felépítése a zsilipéit deszkafalak szerkezetéhez hasonló. Készítéséhez csak néhány ácsszerszám szükséges. Anyagát 50-60 cm átmérőjű, 1 m körüli, jól hasadó keményfarönk (tölgy vagy bükk) adja. A fát bütüjére (hossztengelyére merőlegesen) állítva, tortaszeleteléshez hasonló formában fejszével, bárddal, ékkel hasogatják fel. A hasítással darabolt deszka keresztmetszete körcikk alakú lesz, a körív vonalát a kéreg adja. A kérget le-
118
Fatönk felhasogatása ácsolt láda készítéséhez.
Hasonlóan készítik a zsindelyt is
Az oldaldeszkák illesztése
a láb vájataiba
hántják, és hornyolóval vájatot vésnek bele. A vájatba csatlakozik majd a másik deszka éle. A lábakat alkotó sarokpilléreket hasáb formájúra faragják és két szomszédos oldalán árkokkal látják el. Ezekbe az árkokba csúsztatják, zsilipelik az oldalakat alkotó deszkákat. A fenékdeszkák az alsó oldaldeszkák, illetve a lábak megfelelő helyre vésett árkaiba illeszkednek. A hasonlóan egymásba eresztett részekből álló fedél oldaldeszkái a hátoldal legfölső deszkájának kinyúló csapjain forognak. A nyers fából kinagyolt láda részeit néhány heti száradás után vonókéssel finomítják,
Ácsolt láda szerkezete [elölnézet]
[Baranya]
Ácsolt láda szerkezete [oldalnézet]
[Baranya]
119
Ácsolt, támlás padláda [Bihar]
majd fakalapács segítségével összeállítják. A rögzítéshez faszögeket használnak.
Az ácsolt ládák közül legjobban a lapos tetejű, hosszúkás formájúak használhatók, ezeken ülni is lehet.
Az ácsolt bútorokon ősi jeleket hordozó geometrikus díszítés található, a festett asztalosládán pedig főleg reneszánsz ere-
Keményfából készült, ácsolt téka [Erdély]
detü virágmotívumok vannak. A „tulipán- tos láda” fűrészelt, puhafa deszkából készült, az oldalak összeillesztése „fecskefark” fogazású.
A tárolóbútorok másik csoportját, a tékákat a falra szerelik. Eredetileg a „beépített” kis fali fülke borítására szolgáltak, mindössze ajtórészböl álltak, nem alkottak önálló, dobozszerű bútordarabot. A legrégebbi darabok bárdolt keményfából, a későbbiek festett puhafából készültek.
A téka megnagyobbított, földre állított változata, a mai fogalmak szerinti álló szekrény csak a XIX. század második felében terjedt el a népi lakáskultúrában.
Az ősi hajlékokban kifejezett lakásdiszí- tésröl nemigen lehet beszélni. A falra függesztett szőnyegek, a földre terített gyékények azonban a lakást otthonossá, meleggé varázsolták.
A házbeli textíliák kezdetben főleg szigetelésre szolgáltak. A földpadlón, a hideg falakon fontos szerepet töltött be a cserge, a festékes, a gyékény falravaló, a rongyszőnyeg, a nemezpokróc. Az ősi, bútor nélküli házban a földre terített gyékény, szö-
120
nyeg, párna az ágyat, a széket is pótolta. A bútorok megjelenésével a szőttesek nem vesztettek jelentőségükből, sőt készítésükre egyre nagyobb gondot fordítottak, a lakás díszeivé, reprezentatív darabjaivá váltak.
Talán meglepőnek tűnik, hogy a mai lakásdíszítés fontos elemét, az élő zöld növényt már a honfoglalás előtti hajlékainkban alkalmaztuk. Az ősi időkben a lakásban elhelyezett örökzöld ágaknak elsősorban kultikus jelentősége volt.
Ha leszáll az este, emberi hajlék el sem képzelhető tűz nélkül. A tűz nemcsak meleget ad és az étel elkészítését segíti, hanem világít is. A tűzhely körül zajlott a család élete, így a közösségi összetartozás szimbólumává vált. A tűz fénye tette lehetővé az év jelentős részében a házimunkák elvégzését. a szövést, a fonást, a faragást, a szerszámjavítást. Az ősi hajlékokban a lobogó tűz lángja volt az egyetlen világítóeszköz, de még a tüzelőberendezések megjelenése után is hosszú ideig az maradt. A kandalló nyílt tűzhelyén égő tűz a szobát jól bevilágította. A zárt tűzhelyek (kemence, kályha) mellett azonban külön világítóeszközről kellett gondoskodni.
A tűz mellett ülő embernek, ha máshol akad dolga, kivesz egy égő fahasábot és ezzel világít a sötétben. Első világítóeszközünk talán a fáklyaként használt égő faha-
Egyszerű asztali foklatartó, fából faragott
gyertyatartó, drótból hajlított gyertyatartó
[különböző területekről]
sáb lehetett. A gyantás, szurkos fa hosz- szabb ideig ég, tovább lehet vele világítani. Száraz lucfenyőből 0,5 m hosszú szilánkokat vágtak, 4-5 szálat összeraktak és közéjük fenyőszurkot öntöttek. Az így készült, sok területen ismert v’üágilót fok Iának nevezik. Eleinte a foklát kézben tartották, de hogy dolgozni is tudjanak tőle, a végét gyakran szájbavették. Később állványt készítettek a fenyőszilánknak, s ha leégett, mindig kicserélték. A foklatartók számtalan változatát ismerjük.
Nemcsak fenyőfából, hanem gyertyánból is készítettek foklát. Először a fahasábot kemencébe tették szárítani, majd fejszével hasították ki a szilánkokat. A gyertyánfa neve valószínűleg kapcsolatban van egy másik világítóeszközünk, a gyertya elnevezésével. Mivel a fokla csak rövid ideig ég, s gyakran kellett cserélni, szükség volt hosszabban égő világítóeszközre.
A gyertya legősibb formája viaszba áztatott, sodrott nyirfakéreg volt. A római korban alakult ki a mai értelemben vett gyertya, aminek a kanóca papiruszháncsból vagy kenderkócból volt. A viaszgyertya elterjesztésében az egyház is nagy szerepet játszott. A viaszt a méhészet melléktermékéből, a sonkolyból nyerik. Hosszú ideig a mézeskalácsosok foglalkoztak gyertyakészítéssel, gyertyamártással is. A falusi házakban inkább a házilag készült faggyúból mártogatott gyertyát használ
121
ták. A gyertyamártás ugyanolyan fontos asszonyi munka volt, mint a szappanfőzés.
Gyertyakészítésre főleg a birka- cs a marhafaggyú alkalmas. A megtisztított faggyút üstben kioivasztják, és még melegen vászonkendőn átszűrik. A gyertyamártáshoz cserépből készült, hasáb alakú gyertyamártó edényt használnak. Ennek alsó része domború, oldallapjai fölül téglalap alakúak, kétoldalt füle van. Az edénybe egyharmad rész forró vizet és kétharmad rész faggyút öntenek. A forró víz a faggyúi alulról melegen, folyékony állapotban tartja. A gyertyabélnek használt lenfonalat (vagy pamutfonalat) a faggyúba addig mártogatják, amíg a gyertya egészen
Gyertyamártó edény [BALATON-vidék]
megkövéredik. Néha mártás közben a gyertyát hideg vízbe merítik, hogy hamarább szilárduljon. A gyertyakészítés fejlettebb módja a gyertyaöntés. Ehhez fémvagy üvegformát használnak, amelybe először a kanócot helyezik el, majd beleöntik a forró faggyút. Amikor kihűlt, kihúzzák a szabályos henger alakú gyertyát. A gyertyaöntő műhelyekben a múlt században tértek át a paraffin és sztearin gyertya készítésére.
Másik igen nagy múltú világítóeszközünk a mécs. amelyben olaj vagy zsiradék táplálja a kanócon égő lángot. Legegyszerűbb formája törött cserépedényből áll, de ismertek külön e célra készített fém-, üveg- és cserépmécsesek. Gyakran az edényke
Serpenyős falba szúrható gyertyatarló,
bádogmécs, üvegmécs vagy „pipics” talppal,
gyertyatarló alakú mécses
oldalán csőszerű orrot képeznek ki, ami a kanóc tartására szolgált. A mécseshez számtalan világítóanyagot használnak: napraforgó-, repce-, lenolajat, faggyúi, viaszt. zsírt, de még vajat is. Igen szépek a színes hutaüveg mécsesek. Századunkban leggyakrabban konzervdobozból készül ez az ősi világítóeszköz.
Ha a mécsest, a gyertyát szabadban használták, kis, átlátszó felületű dobozba. lámpásba tették, hogy a szél ne fújja el a lángot. Az egyik legrégebbi forma, a „bön- dölámpás” favázból és az erre húzott mar- habendőböl vagy disznóhólyagból, később bezsírozott papírból állt. Az újabb lámpások fémkeretesek és üvegezettek.
A világítóeszközök befejezéseként megemlítünk néhány olyat is, amelynek fényéi nem a tűz lángja adja.
Böndö 1 ám pás. üveg 1 á mpás
122
Az állat- és növényvilágban előfordulnak foszfortartalmú világítóanyagok. Ezeket az ember korán felfedezte és alkalmazta. Ilyen például a korhadó fa, amely – ha egy bizonyos helyen előre elhelyezik – a sötétben közlekedőt útbaigazíthatja.
A föld számos részén élnek foszforesz- káló kitinpáncélú bogárfajok. Az amerikai indiánok összegyűjtötték ezeket a bogara
kat és világításra használták. Nálunk kalapra tűzött szentjánosbogárral világítottak a legények, amikor éjjel meglátogatták a kedvesüket.
Felhőtlen éjszakában a hold és a csillagok a sötétben járó ember legjobb lámpásai. Az égitestek nemcsak világosságot adnak, hanem az irányt és az időt is megmutatják.
Az ember alkotta környezet, a tárgyak világa „második természetként” vesz körül bennünket. Ez a mesterséges burok is tulajdonképpen a természetből származik, a természetből kitermelt anyagokból épül föl. A hagyományos kultúrák az anyagok szerkezetének megváltoztatása nélkül, kézműves technológiával hozzák létre tárgyi környezetüket. Az ipari-, technikai kultúra átalakítja az anyagokat, megváltoztatja tulajdonságaikat, mesterségesen létrehozott, másodlagos anyagokból építkezik. Gondoljunk a faforgácsból, fürészporból készült farostlemez bútorokra, a sóderből közúzalékból előállított betonra, a műkőre, a szénhidrogénekből bonyolult eljárással nyert műanyagokra. Az anyagok természeti formáit megváltoztató, egyre szélesebb körben alkalmazott technológiák veszélyeiről, a környezetszennyezés fojtogató méreteiről nem beszélünk, ez nem feladatunk. A természetes anyagok, a kézműves technológiák és a természeti energiák hasznát, előnyeit viszont be kell mutatnunk, hiszen a világ évezredeken át csak ezekből építkezett.
A növény- és állatvilág, az ásványok és a közetek adta alapanyagokból kevés megmunkálással, könnyen készíthetők tárgyak. Egyes állatfajok körében is megfigyelhető a természetben található anyagok felhasználása. A hód víz alatti bejárattal rendelkező várának építése igen bonyolult tevékenység, de említhetjük a madarak fé
szekrakását vagy a pókok hálószövését. Az ember természetátalakító munkájának legfontosabb eszköze a két keze, a szerszámok, az egyszerű gépek pedig tulajdonképpen a kéz meghosszabbításai.
A tárgykészítés legelső lépése a megfelelő anyag kiválasztása és a helyes mértékvétel. Sokáig az emberi testrészek szolgáltak mérőeszközül, egyes országokban hivatalos mértékegységként is fennmaradt közülük néhány: a láb (angol nyelvterületen, 30,5 cm) és a hüvelyk (2,6 cm).
A méterrendszer bevezetése előtt ősi mértékegységeket használtak hazánkban is. Közülük sorolunk föl néhányat.
H összmérték ek:
ököl (a behajlított ököl szélessége), arasz (bakarasz vagy kis arasz: a kinyújtott hüvelyk- és mutatóujj távolsága),
nagy arasz (a kinyújtott hüvelyk- és a kisujj távolsága),
suk (a két ököl távolsága a kinyújtott hüvelykujjakkal),
sing (a kar hossza: 62 cm),
röf (mellközéptöl ujjhegyig: 77,8 cm), lépés (75 cm), öl (190 cm).
Tömeg- és ürmértékek:
csipet, félmarék, marék, kupa (a koponya űrtartalma 1,5 1).
Testrészeinkkel vastagságot is jelölünk (ujj-, kar-, comb-, derékvastagságú).
A tapasztalat szolgáltatott más távol- ságmérö egységeket is: köhajításnyira; ameddig a szem ellát; egy napi járóföld stb.
125
A technológiák, az eszközkészítés bemutatása előtt ismerkedjünk meg az egyik legfontosabb „őselemmel”, a tűzzel, a tűzgyújtással, a tüzgerjesztés legegyszerűbb, legősibb módszereivel.
A fejlődés kezdeti szakaszán még csak a tűz megszelídítése, megőrzése volt a cél. Néhány ma élő nép ezen a szinten maradt, nem jutott el a tűzgyújtási módok megismeréséig. A tűz indította el a technológia fejlődését és lehetővé tette a zord éghajlatú területeken való megtelepedést, a föld benépesülését.
A tűz – mint gonoszűző, isten, szent – szinte valamennyi kultúra hiedelemvilágában fontos helyet foglal el, számtalan szertartás tapad hozzá. A tüzet a Napisten földi helytartójának is tartják.
Az egész világon ismert legprimitivebb tűzgyújtási mód két fadarab izzitásig való dörzsölése. A magyar pásztorok ezt úgy
Tüzgerjesztés két fadarab összedörzsölésével
[Zemplén]
csinálták, hogy egyikük mellével rádölt
egy vastagabb, felállított faág végére, és
egy száraz mogyoróágat le-föl huzigált raj-
ta. Amikor a fa füstölni, majd pattogni
kezdett, társa száraz taplóval fölfogta a
parazsat, és erős fújás közben fücsomóba
Tüzgerjesztés összerösített fadarabok között
[Kárpátok]
rakta, és a levegőben megcsóválta, hogy lángra kapjon. Egy másik tűzgerjesztési eljáráshoz három száraz puhafa gally szükséges. Kettőt erősen összegúzsolták, a harmadikat laposra faragták. A lapos fát
A tüzfúró legegyszerűbb formája
[Ausztrália]
126
a másik kettő közé szorítva sebesen ide- oda huzigálták. A súrlódás helye előbb bámulni, majd feketedni kezdett, végül füstölgőn. Ekkor az előbbihez hasonlóan fölszították a tüzet.
A .tüzfúró függőlegesen álló pálcából és vízszintesen fekvő puhafa lapból áll. A pálcát két tenyér között pörgetve gyors mozgásba hozzák, és közben erősen belenyomják a falap felületébe. Pár perc múlva a fa izzani kezd. A tüzfúró fejlettebb formájánál a pálcái két végén íjszerűen hajló fára erősített szíjjal forgatják. Ez a maga egyszerűségében tökéletes mechanikai szerke-
Tüzgerjcsztés két cölöp közt pörgetett
orsóval. Az elsőt két ember működteti
[Máramaros. Erdély]; az utóbbi íját egy
ember is mozgathatja [Szerbia]
zet fontos szerepet játszik a fúrószerszámok. majd az esztergák kialakításában is. A tüzfúró az északi félteke számos népénél ismert, az eszkimók a legutóbbi időkig használták.
Hasonló elven működik a két cölöp közt pörgetett orsóval használt eszköz. A mára- marosi pásztorok a gyógyító erejű „szent tűz” gerjesztésekor alkalmazzák. A rituálé előírja, hogy a tűzgyújtást napfelkeltekor szűz ifjú ikerpárnak kell végeznie.
A primitív tűzgerjesztési módok több helyen az „új tűz” gyújtásához, tavaszi
népszokásokhoz kapcsolódva maradtak fönn. Fejlettebb tűzgyújtási módszer a tüzcsiholás. A gyufa megjelenéséig, a múlt század közepéig egész Európában csiholták a tüzet. Az úri konyhák tűzhelyéről ugyanúgy nem hiányozhatott a tűzszer- szám, mint a paraszti konyhákból. A tüzcsiholás tudományát az alföldi pásztorok őrizték legtovább, legtöbbjük még a 30-as években is így gyújtott pipára. A pásztor tüzszerszámát, a „készséget” övén hordta, mindig a keze ügyében volt.
A tüzcsiholáshoz acél, kovakő és tapló vagy valamilyen más gyúlékony anyag szükséges. Az acélt kovácsok készítették, formájuk gyakran megegyezett a honfoglaláskori sírokban talált példányokkal. A szikrát vető tűzkő kova, kvarc vagy pirít volt, de megfelelt a malomkőből lepattintott darabka is. A borsodi Korlát község
A tüzcsiholás módja
127
határában és a Vértesben kovakőbányák találhatók.
Tűzgyújtó tapló készítéséhez a cser-, a tölgy-, a bükk- vagy a nyárfa törzsén élősködő taplógomba alkalmas. Ezt először forrásban levő hamulúggal kevert vízben puhítják, majd felakasztva megszárítják. Száradás után a taplógombát kalapáccsal szétverik. A megpuhult, foszló belső részek könnyen lángra kapnak. Fátlan vidéken, víz közelében a gyékény „buzogányából”, készítik a „pákataplót” bográcsba szétmorzsolt gyékénypelyhet tesznek, majd kukoricacsutka hamujával beborítják. Az egészet vízzel felöntve két órán át forral
ják. Kihűlve leszűrik, szétmorzsolják és napon szárítják. Készíthető tapló ismert fűszernövényünkből, a vadürömböl is.
Az acéllal, a kovával és a taplóval a tüzcsiholást a következőképpen végezzük: a kovát a bal kéz behajlított mutatóujjára helyezzük és hüvelykujjal egy csipetnyi taplót szorítunk rá. A jobb kézben tartott acél élével erősen ráütünk a kova sarkára, s ezt addig ismételjük, amíg a kova szikrát nem vet, és a tapló parázsra nem kap. Amikor ez megtörtént, erősen fújni kell. A parázsló taplóval száraz szalma, fűcsomó vagy papírdarab könnyen lángra lob- bantható.
Az emberré válás folyamatában, a legkezdetibb fokon a természet készen kínált javait használta eszközként az ember. A legelső időszakot – amit már kultúrának számítunk – kökorszaknak nevezte el a tudomány. Számos kutató véleménye szerint ezt megelőzhette egy „fakorszak”. Ez valószínűleg igaz, de ha a szerszámok fejlődését kísérjük figyelemmel, primitív fokon a köveknek, az ásványoknak volt a legnagyobb szerepe. Az igazi famesterségek csak a fémeszközök megjelenése után bontakozhattak ki.
A kő mint a természetben található legszilárdabb anyag, megmunkálás nélkül is használható szerszámnak, pl. csonthéjas termések feltöréséhez, tűzhely alapjának kirakásához, vagy akár védekezésre, fegyverként. Amikor a megmunkálásán magkövet pattintással darabolni kezdték, fejlettebb korszak következett. E feldolgozásra csak néhány ásványféleség alkalmas (kovakő, kalcedon, kvarc, nefrit, obszidi- án). Ezek az igen merev kövek erős ütésre
kés élességü peremmel szilánkokra törnek, így könnyen készülhet belőlük kés, nyílhegy, dárdahegy stb. Néhány természeti nép szinte napjainkig az eszközkészítésnek ezen a primitív fokán maradt, például az ausztráliai bennszülöttek és a dél-afrikai busmanok. Nemcsak a kőzeteknek, néhány más anyagnak is hasonló tulajdonságai vannak, így a porcelán, az üveg is jól hasad, alkalmas szilánkolásra. Ezért ütközött nehézségekbe az Ausztráliát átszelő távíróvezeték felállítása, ugyanis a bennszülöttek leszerelték a porcelán szigetelőket, hogy pattintott dárdahegyet készítsenek belőlük.
Más kőzetek (gránit, homokkő, mészkő) nem hasadnak jól, ellenben alkalmasak a csiszolással való megmunkálásra. A kökorszak második periódusában már ezzel a módszerrel készítették kőeszközeiket az emberek. A gránitkövön érdes homokkal és vízzel készre csiszolt szerszámot befejezésképp palával simították tükörsimára.
128
A kő átfúrása fémeszközök nélkül igen nehéz feladatot jelentett. Kezdetben hegyes kövei ütögetve „pontkalapálással”, később a tüzfúróhoz hasonló íjas szerszámmal lyukasztották át a tömör kődarabot.
Csiszolás
A kövek használatának sok esetben mágikus jelentőséget tulajdonítottak. Különösen az égből hullott meteoritdarabok, a szántás közben előkerült’ásatag köbalták és különleges formájú kődarabok varázserejében hittek, és gyógyításra, amulettként, talizmánként használták. Egy-egy természetben található nagyobb kő vagy rendkívüli formájú szikla gyakran ihlette mondára a helybelieket.
Néhány kőfeldolgozó eljárás az idők folyamán külön mesterséggé fejlődött (köfa- ragás, malomkövágás), de fennmaradtak a kövek legősibb felhasználási módjai is. Dió-, mogyorótöréshez ma is sokszor
használunk követ; erős szélben papírra, vászonra helyezünk kőnehezékeket.
A táplálékról szóló fejezetben már volt szó arról, hogy a tűzben átforrósodott köveket vízmelegítésre, főzésre használták. A kővel főzés jellegzetes kökorszaki eljárás, abból az időből származik, amikor még nem ismertük a fémedényeket és a tűzálló agyagedényeket sem. Forró kövekkel forralták a fa-, kéreg- vagy böredénybe töltött folyadékot. A szintén említett sütökövek alkalmazása is valószínűleg kökorszaki eredetű lehet. Megfelelő kődarab alkalmas késpenge, kasza élesítésére, így fenőkövet, köszörükövet készítenek belőlük, de meg- munkálatlanul is alkalmasak e célra. A kovakő tüzcsiholásra való használata lényegében az ősi eljárás, a pattintás továbbélése. A vájt faedényben tartott sót gyakran kődarabbal morzsolták szét. Hasonló módon történt még néhány évtizede a gabonafélék őrlése Európa elmaradottabb részein. A homokkő lapra helyezett magvakat dörzsölökövel zúzták szét, akárcsak Egyiptomban, a gabonatermelés kezdetekor. Az örlőkövek a malomkövek ősei. Némely vidéken – így az erdélyi Kis- Küküllö mentén – a természetben található kődarabokat, teljesen megmunkálatla- nul, sírjeleknek állítják.
129
A kökorszakot az emberi kultúra fejlődésében fémkorszakok – bronz- és vaskor – követték. Néhány fém a természetben tiszta állapotban is előfordul, így a réz és az arany. Gondoljunk a lassan folyó patakban kotorászó aranymosókra, akik fárasztó munkával, nagy türelemmel naponta néhány gramm tiszta aranyat vihetnek haza. Természetesen nem mindegy, hogy az aranymosó hol állítja fel posztóval borított mosódeszkáját. Kevés olyan terület akad az országban, ahol sikerre számíthat, ezeket általában a helynevek is jelölik (Ara- nyos. Ásvány).
Az észak-amerikai Alaszkában, a Cop- per folyó mentén nagy mennyiségben található tiszta állapotú réz. Az itt élő eszkimókat copper (réz) eszkimóknak nevezik, mivel ebből az értékes, könnyen megmunkálható fémből készítik számos tárgyukat. Csak a hideg állapotban való kalapálást alkalmazzák; az öntés, az olvasztás eljárásait – amellyel szilárdabb anyagot nyerhetnének – nem ismerik.
A fémeket fejlettebb módon hevítéssel meglágyítják, majd hideg vízbe téve edzik, szilárdítják.
Az ónnal elegyített rézből jól megmunkálható, gyönyörű fényű ötvözet, bronz
lesz. A kökorszak után, az i. e. 3. évezredben beköszöntő bronzkor a civilizáció hajnalát jelenti. Számos mesterség születése a fémeszközöknek köszönhető. így a hajóá- csolás, a kocsikészítés, valamint a fegyverkovácsolás is. Az új eszközök lehetővé telték a fejlettebb közlekedés kialakulását, a távoli területek megismerését, a földművelés intenzívebbé válását. A primitív ásóbotok után a bronzkorban jelentek meg a bőséges termést elősegítő bronzpapucsos ekék.
A bronzkor rövid korszaka után (réz és ón viszonylag kevés helyen fordult elő) a sokkal nagyobb területen található vas felfedezése terjesztette el igazán a fémeszközök használatát. A vas előállítása bonyolult munkafolyamat eredménye. Az olvasztás, az öntés, a kovácsolás mesterségét ismerők tudásukat szigorúan őrizték, titokban tartották, csak rokoni körben ad- ták tovább. így a kovácsokat mágikus tisztelet övezte vagy – épp ellenkezőleg – megvetés kísérte. A társadalmakban először a kovács váll specializált mesterré. A vasnak a népi kultúrában gyakran mágikus erőt tulajdonítottak. A vastárgyakat gonoszűzésre, a jégeső elhárítására és még számtalan praktikára használták.
Z’
Állati nyersanyagok feldolgozása
Térjünk vissza a primitívebb korokba, hiszen az ember nemcsak az ásványvilágol használta fel tárgyai készítéséhez, hanem növényi és állati eredetű anyagokat is. Az emberiség őskorában különösen az állatvilágnak volt nagy szerepe a kultúra gazdagításában. Mint említettük, egyik első ruhadarabunk lenyúzott állati bőr volt. Szá
mos nép csont-, kő-, kagylóeszközökkel kaparja le a bőrről a húsos részeket; a bőrt zsírral, májjal és egyéb állati részekkel puhítják. Igen korán alkalmazták a kipeckelt bőr szabad levegőn való szárítását is. Az eszkimók prémből készült anorákjukat inakkal, csonllű segítségével varrják össze. A ruházaton kívül bőrből készülnek még
130
a sátorponyvák, zsákok, víztartó tömlők, lószerszámok, szán- és csónakborítás stb.
A bőrön kívül az állatoknak még számos felhasználható része van: szarva, agyara, foga, csontja, zsírja stb. A karibu (rénszarvas) eszkimók – azonkívül, hogy felmálházzák és szánhúzásra is befogják a rénszarvast – szinte valamennyi részét feldolgozzák: tejét, húsát, zsírját fogyasztják; zsírjából mécses is készül; bőréből ruhát, takarót varrnak, inak, belek felhasználásá-
Erjesztett lótej [kumisz] tárolására szolgáló
bőrzsák [Kirgiz]
val; agancsából, fogaiból, csontjából szigonyt, dárdahegyet, árt. bőrkaparól, tűt, horgot készítenek.
Nemcsak a távoli népek, a magyarok is hasznosították a különböző állati részeket. Főleg a pásztorok jeleskedtek az állati nyersanyagok feldolgozásában. A bőrtárgyakon kívül sok eszközt állítottak elő az állat szarvából, agyarából, fogából, csont
részeiből. A juhászok „kostök” dohányzacskójukat a kos herezacskójából készítették. A szaru kürthöz, sótarlóhoz, sok apró tárgyhoz, még fésűhöz is alapanyagot szolgáltatott. Kisebb állatok szarvát kaszafenőtoknak, hurkatöltőnek, fazekasírókának, méhvadászszarunak, puskaportartónak használták.
Az állatszarvak használata talán a lote- mizmusban gyökerezik. Oegyiptomban a bikaszarv az istenség jelképe volt, a magyar hiedelemvilágban a csodaszarvast övezi mágikus tartalom.
Az állati csontokat megszámlálhatatlanul sok célra használják: árat, bocskorlyu- kasztót, pipaszurkálót. sípol, korcsolyái, gyermekjátékot készítenek belőlük, de ékszerek. gombok, kupáncsok anyagát is szolgáltatják. A csonton kívül a.fogak és az agyarak is fontos szerepet töltöttek be őseink eszköztárában. Különösen a ragadozó állatok fogát érdemes feldolgozni, mert ezek kések, vésők készítésére alkalmasak. Görbe pengéjű kés, vájószerszám készül a vaddisznó agyarából és a hód fogából. A lófogat a fazekasok a korong tengelye alá teszik, hogy a forgást segítse. A fogak, agyarak kedvelt vadásztrófeák, ékszerek is. A koponyacsontot sok nép mágikus szertartásaihoz használja. Arról is tudunk, hogy emberi koponyából ivóedényt készítettek. E hagyományra utal a magyar nyelv .kupa’ szava is, mely egyszerre jelent koponyát és poharat.
Mint említettük, a /<7 felhasználása, a famesterség kialakulása a legősibb időkig nyúlik vissza. A magasabb rendű emlősök, a majmok alkalomszerűen használnak botol az élelem megszerzésére. Az embernek is a bot lehetett a legelső szerszáma. Eleinte
csak úgy használta, ahogy a természetben található, később tűz fölött edzetle, alakította, használhatóbbá tette.
A legegyszerűbb fatárgyak készítéséhez a természet készen kínálta a formákat. Megfelelő alakú, alkalmasan hajló ágú,
131
Keményfa gyökeréből vájt vízmertö kanál
[Heves]
hombár vagy kút béléséül szolgáló, ún.
bodonkút. Ha a fatörzs belseje nem volt
odvas, vájással vagy égetéssel mélyítették
ki. A vó/7 technika, a famüvesség ősi eljárá-
sa a neolitikumig, az újkökorig vezethető
vissza. Égetéssel a fa belsejének nagyját
távolítják el, majd kapaszerü vájóeszköz-
zel mélyítik, finomítják és rendeltetésének
megfelelően formázzák a tárgyat. Az ége-
gyökerü fadarabból kevés átalakítással könnyűszerrel készíthető áglábas kisszék, fogas, vízmerítő edény stb. A gyökérből kialakított tárgyak rendkívül tartósak, erősek. A fa természetes elágazásait hasznosítják többek között a szolgafák, az üsttartó horgok, a gúnyatartó ágasfa, az ültetőfa, a habaró és az ágas guzsaly is. Az élő fát is használatába vette az ember: gémes- kúthoz állványként alkalmazta, vagy a ház helyét eleve úgy jelölte ki, hogy egy vagy több lecsonkolt fatörzset szerkezeti elemként beépíthessen.
Odvas fatörzsböl kevés átalakítással készülhetnek nagyobb tárgyak: gabonatartó
A fa felhasogatásához nélkülözhetetlen
fabunkó a gyökér körüli részekből készül
Ágas guzsalyok fenyőfából [Erdély]
téshez parazsat használnak, amit fúvócsővel folyamatosan élesztenek.
A hagyományos paraszti háztartásokban napjainkig fennmaradtak vájt fatárgyak: famozsarak, fakupák, vékák, gabonatartók, sótartók vályúk stb. Félbehasított fatörzsből készültek a vájt csónakok (bödönhajók), a teknök és a vájt hangszerek (ütőgardon). Ezt a bronzkori eredetű technikát örökítették át napjainkra a tek- növájó cigányok.
132
Gémeskút élöfa kútágassal [Mezőség,
Erdély]
Görbekés segítségével apróbb tárgyak is készíthetők vájt technikával: kanalak, kanálszerű merítölapátok, csanakok stb. Vá- jáshoz a puhafa a legalkalmasabb, teknöt általában nyárfából, kanalat fenyőfából készítenek. A keményebb fafajtákat égetéssel munkálják meg. Az ősi tárolóeszközt, az ormótlan vályúládát – az ácsolt
Görbe fa felhasználásával épült „jármos” csűr
[Kalotaszeg, Erdély]
szerkezetű ládák elődjét – egyetlen fatörzsből állították elő.
Ősidők óta ismeretes a nyers fa tűz fölött való meghajlitása. Hogy a hajlítás végleges maradjon, megmunkálás közben a botot lekötözik vagy keretbe szorítják. Szénamunkához természetesen elágazó kőris- vagy juharfából készítenek favillát oly módon, hogy a fát először „villahajtó- ba” szorítják, majd gőzöléssel állandósítják a görbületet. A pásztorbotot is hevítés-
Vájt fatárgyak: famozsár, favékák és
kéregvéka [Erdély]
sel teszik edzettebbé, hajlékonyabbá. Miután a kérget lehántották, kemencébe teszik és addig hagyják ott, amíg egészen hajlékony nem lesz. Ezután a fát forró zsírral jól átitatják, majd oltott mésszel sűrűn beborítják. A mészbe ágyazott bot 5-6 napig szárad, ezután letisztogatják. Az elkészült pásztorbot rugalmas, szilárd lesz és szép piros színt kap. Egyes területeken
133
trágyába rakva kezelik a pásztorbotot. A hagyományos eszközvilágban széleskörűen alkalmazzák a természetes görbe fát a különféle tárgyak készítéséhez: a favázas építkezésben a kapukhoz kötésnek, székkészítéskor váznak vagy ülőlapnak, de szántalpat és szekérlöcsöt is készítenek görbe fából.
Az egy fából készült eszközök jelentősége a fémeszközök, az ácsszerszámok megjelenésével csökkent, mivel lehetővé vált a részekből összeépített (tektonikus) szerkezetek készítése. Korábban legfeljebb növényi anyagokkal összeerösítve. összekö-
Fatörzsböl készített vályúláda
[Szlovákia]
tözve építették a kunyhót, fabrikálták a bútort.
Gyakran alkalmazott összeillesztési eljárás volt a ragasztás is. A ragasztóanyagot csontból, szaruból, halhulladékból állították elő (halenyv), de gyantát, fagyöngyöt is használtak enyvkészítésre. Az öreg tölgy-, cser- vagy gesztenyefán nőtt fagyöngyöt cserépfazékba rakták, majd állandó kavarás közepette enyvsürűségüre főzték. Ezután az anyagot kézzel jól meggyúrták, és kifacsarták belőle a vizet. Az így nyert enyv szép tiszta, átlátszó lett.
A balta megjelenése után lehetőség nyílott a szilárd összeillesztések, az ácskötések (csapolás, egymásba eresztés, ékelés) alkalmazására is. A legfejlettebb csiszolt köbal- tákkal már elvégezhetők az egyszerűbb ácsolási műveletek. Egy skandináv kísérlet
Faragószerszámok: fejsze, bárd, vonókés,
hornyoló, cigányfúrók és vonópad [Erdély]
szerint egy boronafalas ház építéséhez 10 óra alatt 26 db 20 cm vastag lucfenyő vágható ki és nagyolható fel ilyen szerszámmal. Kizárólag köszerszámokkal az egész ház 81 nap alatt készül el. A vaseszközök megjelenése ezt a viszonylag rövidnek tűnő időt még jobban megrövidítette.
A munkadarab rögzítésére szolgáló eszköz,
á vonópad – a gyalupad őse
134
Egyenes szálú, görcsmentes keményfát (bükk, tölgy) fűrész nélkül is könnyen föl lehet hasogatni balta, ék és fabunkó segítségével. Mint láttuk, e módszerrel készülnek az ácsolt ládák és a tetőfedő fazsindely is. A tűzifát mind a mai napig hasítással daraboljuk fel.
Ijas fúró
A nyomós fúró
használatban
Lendítőkerekes, nyomós fúró
A legősibb simítószerszám az éles kagyló volt, ezt váltotta föl a két fogantyúval ellátott vw/ótó, ami már a gyalu elődjének számított.
A fúrószerszámok legősibb formáját már említettük. A kő- vagy a csontszilánkkal ellátott ijas fúrót a lendítőkerekes, vashe- gyű /nwwáv fúró váltotta föl. Érdekes, hogy a fúró hegye hosszú ideig szögletes
volt, a forgács elvezetésére szolgáló spirált, a csavarmenetei csak a római korban találták föl. Ugyanakkor jelentek meg a napjainkig használt T alakú, ún. cigányfúrók is. A jellegzetes formájú „furdancs” csak a középkorban került a famesterek szerszámai közé.
A spirál, a csavarmenet feltalálása a technológia nagy felfedezései közé tartozik. A fúrószerszámokon kívül a szorítok, a prések és sok mechanikai szerszám kifejlődését tette lehetővé.
A kőből, csontból, agyarból készült rész?- és vájóeszközök szerepét a vaskorban a vasból készült vésők, vájok (kapicska, szalukapa) veszik át. Igen nagy múltú vájóeszköz a hornyoló, amellyel az ácsolt ládák oldaldeszkáinak és lábainak kiárkolá- sát végzik.
Az ácsmesterséggel együtt alakultak ki a leggyakrabban használt famegmunkáló szerszámok. A fejsze favágásra, durvább faragásra használatos. A különböző húr- dók és szekercék a gerendák kifaragására, a végleges formák kialakítására alkalmasak. Az egyik oldalukon egyenes élű. görbe nyelű ácsszerszámokkal fűrész nélkül is lehet gerendát „lapolni”, egyenes felületet létrehozni. Az ácstechnika lehetővé tette a vázas faszerkezetek kialakulását, a gerendavázas ház. az ácsolt láda, a lécvázas szék készítését.
Fűrészt már kovakőből is készítettek, a bronzkori változat a rókafarkú fűrészre hasonlít. A rómaiak ismerték a deszkakészítésre alkalmas keresztvágó és keretes fűrészeket, a famüvességben mégis csak a XIII. században megjelenő hoztak döntő változást. Az ácsszerszámokkal csak hasított, bárdolt, durva felületű keményfa palló készíthető, a víz hajtotta fűrészgépeken viszont már nagy mennyiségű, sima puhafa deszkái lehetett ledarabolni a farönkről.
135
íjas vagy nyírettyűs eszterga orsófaragáshoz
[egész Kelet-Európábán közismert volt]
bályos hengeres és kör alakú tárgyak készíthetők, mint pl. orsó, orsókarika, székláb, szerszámnyél, doboz, pohár, fatál stb. A szerszám legprimitívebb formája íjas fúróra emlékeztet: az esztergályos egyik kezével a megmunkálandó tárgyra ráhurkolt nyirettyűt mozgatja, a másikkal a vésőt tartja. Ezt az igen egyszerű szerszámot ne-
Ez időben szakadt el egymástól az ács- és az asztalosmesterség, ezután veszi át fokozatosan az asztalos a bútorkészités feladatát. Ennek ellenére sok helyen napjainkig fennmaradtak az ácsolással, házilag készített bútorok.
A simítószerszámként használt vonókés helyett előbb a gyalu, majd a gyalupad is megjelenik, és az asztalosmunka fő szerszámaivá válik.
Hajóácsok és teknövájó cigányok fontos
szerszáma a kapavájó [kapicska vagy
szalu kapa]
Az ókori civilizációig vezethető vissza az eszterga története. Ezzel az eszközzel sza-
Rugalmas faággal működő, lábbal hajtott
eszterga [középkori ábrázolásról]
vezik „cigányesztergának*’ is. A vándorcigányok ezzel a szerszámmal készített orsókkal látták el a falvak lányait, asszonyait (innen származik a cigányok közt gyakori Orsós családnév).
Az eszterga másik típusát rugalmas faág közbeiktatásával, lábbal mozgatják, így mindkét kéz felszabadul, s pontosabb munkára nyílik lehetőség. A lábítós esztergák fejlettebb változatát fából készült, nagy lendkerék hajtja. Az esztergáláson
136
belül külön mesterséget képviselnek a csu~ torások. A bakonyi csutorások az utóbbi kél évszázadban a fél országot ellátták jellegzetes fakulacsaikkal.
A legfontosabb faragószerszámról, a késről még nem is beszéltünk. Ezzel az eszközzel szinte minden legszükségesebb tárgyunk előállítható. Egy szál bicskával meg lehel élni a természetben. Hogyan? Lemetszett faágakból kunyhót építhetünk és lehántolt kéreggel, lombbal, földdel boríthatjuk. Kéregedénybe erdei gyümölcsöt gyűjthetünk; fákat csapolhatunk meg.
X
Agakból, indákból halászeszközöket és
csapdákat készíthetünk. A megfogott állatok lenyúzott bőréből csonttűvel ruhát varrhatunk, melegebb időben a fűből, fakéregből készült ágvékkötö is megfelel… Szükségtelen folytatni, hiszen a mai körülmények között mindez a mesék világába tartozik. Nem is oly rég, talán 10—15 emberöltővel ezelőtt őseink még valahogy így éltek, sőt a világ más részein a közelmúltig fennmaradt ez a természetközeli életforma. A mai civilizációs környezet nem teszi lehetővé a természetben élésnek ezt az ősi harmóniáját, pedig azt hiszem – izgalmas kalandként sokan kipróbálnánk.
/I fakéreg felhasználása nem kíván különösebb iskolázottságot. Legegyszerűbben poharat készíthetünk belőle: ehhez egy félkör alakban lemetszett kéregdarab szükséges, amit tölcsérszerüen összehajtunk és behasított ácdarabbal összefogunk. Na- gyobb kéregedényeket, kászukat. kéregdobozokat háncsanyaggal összevarrva készíthetünk. A legszebbek talán a pántszerű összeillesztéssel készült, fával befenekell, csúszózárral ellátott sólarlók.
A fakéreg az elmondottakon kívül számtalan tárgy alapanyagát adja: bölcsőét, kürtét, bocskorét, övét, sálorborításét stb. Különösen a hűvösebb északi területeken alkalmazzák gyakran a kérget; a déli vidékeken bőrt, nemezt használnak hasonló célokra. Az észak-amerikai nyírövezetben található nyírfa kérge kenu építésére is alkalmas. A kanadai indiánok magas szintre fejlesztették a csónaképítést.
Nálunk az archaikus kultúrájú Ormánságban sokfajta kéregedényt készítettek, ezeknek számtalan elnevezésük ismert: „sarginya”, „pőnyeg”, „pónyék”, „szükő”.
„lukó”, „szapu”, „merce”, „írnak”, „szépét”. Ha egy tárgyféleségnek ennyi neve van, az minden bizonnyal kiemelkedő jelentőségére utal. Szintén az Ormánságban maradt fenn a nyírfakéreg bocskor emléke is. Kéregedényben élelmiszert is tárolnak. A gyantaszagú kászutúrót már említettük, az indiánok hasonlóképpen nyírkéreg edényben tartják a híres „pemmikán”-t; ez lehet szárított bölényhúsból készült, tartósított étel, vagy áfonyalekvárból és medvehájból készüli csemege.
A háncs a fa kérge alatt található, köny- nyen lefejthető réteg. Különösen a hársfaháncs alkalmas a feldolgozásra. Leggyakrabban kölözőanyagként használják, de készítenek belőle dobozt, bocskort, szék- és ágyfonatot, sőt függőágyat is.
A háncsmunkát az óceániai népek emelték magas szintre. Különleges háncsszövetüket, a „tapát” – amit leggyakrabban szőnyegnek használnak, de ruhaanyag készítésére is alkalmas – összeszött vagy szövetlen háncsrétegből fabunkóval ütögetve készítik. A háncsanyagnak ez a feldolgozási
137
hó, kerítés, tetőfedés, hangszer (síp, duda), evőeszköz és számtalan gyermekjáték készítésére alkalmas.
Gyékényből még ennél is többféle használati eszközt készíthetünk: kötelet sodorhatunk. gyékényszönyeget, falra valót, szatyrot, kocsiernyőt szőhetünk belőle primitív gyékény sző vő széken; széket, ágyat lehet bekötni vele; csigahurka-technikával szakajtó, kosár, tárolóedény, méhkas készítésére is alkalmas.
A tökfélékhez tartozó lopótököt, a ,.hébér”-t borospincékben használják. A kobaktökböl számtalan, különféle rendeltetésű edény készül: víztartó, vízmerítő.
módja nemcsak a szövésre, hanem a nemezkészítésre és a papírgyártás legősibb formájára utal.
A növényvilágban az említetteken kívül számtalan feldolgozásra alkalmas anyag van. A háncs mellett az iszalag indája a legkitűnőbb kötözöanyag. Ezt a kötélként használható, a sűrű, bozótos erdőszéleken található, élösdi kúszónövényt alig lehet elszakítani. Összekötözhetünk vele faágakból épült kunyhót, készíthetünk belőle kosarat, függöágyat is.
A vízparti növények közül a nád és a gyékény a leghasználhatóbb. A nád kuny-
C se rész n y e k é reg bő 1 k ész ült.
mogyoróhasítékkal összefűzött, fakampóval
ellátott ..kászu” [Székelyföld]
Fakéregből összehajtott egyszerű poharak
[általános]
sótartó stb. Az Indiából származó kúszónövény magját Szent György nap (április 24.) előtt ültetik, jól trágyázott földbe. Amikor a növény kikel, állványra futtatják. Kellően napos és esős nyáron a kobak igen nagyra. 2-3. sőt 5 1-es űrtartalmúra is megnő. Októberben, amikor leszárad a szára, a kobakot füstölni kell. A szabad kéményben szép piros színt kap. Ezután a kacs helyén kifúrják, és vesszővel kitisztogatják a belső hártyás részeket. A tökedényt vízzel sokszor ki kell öblögetni.
138
Nyírfakéreg sótartó tolózárral [Gyimes,
Erdély]
hogy jellegzetes ízét elveszítse. A kobaktökhöz fából faragott dugót használnak. A pásztorok tarisznyájuk mellé akasztották. A középkori egyházmüvészet számos szentet ábrázolt ilyen víztartó edénnyel az oldalán, közülük leggyakrabban Szent Vendelt, a pásztorok védöszentjét.
Erdei fákon található élösdi növény a taplógomba. A tűzgyújtásnál már említettük egyik felhasználási módját. Használati tárgyak előállításáre elsősorban a bükkfák törzsén előforduló gomba alkalmas. Ehhez először lefejtik a felső, kemény kérget, és az alsó, lyukacsos részt, majd a foszlós belet fahamuval kevert vízben több órán át forralják. Ezután 1-2 hétig vízben áztatják, majd salétromos vízben pácolják. Pácolás után a taplót fakalapáccsal laposra verik, és lemezszerűvé alakítják. E művelet
végzésekor arra kell törekedni, hogy az anyag egyenletes vastagságú legyen. Taplóból forma segítségével kalapot, sapkát készítenek, de öv, táska, papucs varrására is alkalmas.
A nedves helyen termő zsúrlófüvet – ami nagy mennyiségű kovasavat és szaponint tartalmaz – edénymosásra, súrolásra használják. innen származik az elnevezése. A homokos vidéken tenyésző szappangyökér szintén jó mosószer.
Kéreg sótartók kiterített rajza
[Erdély]
A hársfa szárított és porrá tört, kellemes illatú levele fogmosásra alkalmas. A bojtorjángyökerei árvacsalán levével összefőzve hajmosásra használják. A zabszalma és a kamillavirág főzete a hajat szőkíti. A szoba illatosítására sok helyen cseresznyemagot égetnek vágy fodormentával füstölnek. Kellemes illatú lesz a szoba a szekrény tetejére helyezett téli almától is. A molyok elűzésére ruhásszekrénybe rakják a levendulát, a rozmaringot, a majoránnát és a somkóró virágját.
139
A földműves kultúrák megjelenése idején alakult ki a növényi anyagok fonallá, szövetté való feldolgozása. A fonás korai időszakáról tanúskodnak az ásatásokon előkerült agyag- és köorsógomb-leletek. A fonalfelhasználás kezdetleges módja a csomózás és a burkolás. Ehhez semmiféle eszköz nem szükséges, legfeljebb egy csontvagy fatü. így készülnek a halászathoz, vadászaihoz használatos hálók a szatyorfélék. a függőágy stb. A zsákok, tarisznyák elődje is valamiféle háló lehetett, mint ahogy ezt a szövést nem ismerő népeknél láthatjuk. Primitív teherhordó eszköz a gyékényből, háncsból vagy kcnderszalag- ból kötözött, nálunk is használatos ..kantár”. ami cserépfazék, kobaktök hordására szolgál.
Az egyszerű technikából fejlődött ki a csomózott szőnyegek készítésének mestersége és a XX. század asszonyainak kedvelt időtöltése, a kötés, horgolás és a makramé is.
A zsákmányoló életforma, a gyűjtögetés fontos eszközei voltak a különféle tartók, kosarak. A csomózással, burkolással egy időben alakult ki a kosarak készítésének mestersége. Az elnevezés nem egységes, leggyakrabban kosárfonásnak nevezik, bár egyes munkafolyamatai kifejezetten a szövésre emlékeztetnek. Talán a kosárkötés lenne a legmegfelelőbb, hiszen ez jelzi, hogy sem fonásról, sem szövésről nincs szó, hanem egy harmadik eljárásról. A népnyelvben egyébként gyakran használják a kaskötés, székbekötés stb. megjelöléseket.
A kosárkötés technológiája rendkívül nagy múltú és változatos. A neolitikus
svájci cölöpépítmények leletei között már hétféle alapforma fordul elő. Most ezeket nem részletezzük, csak a legfontosabbakról leszünk említést.
Csigahurka technikával készülő szakajtó
Az egyik legismertebb és legősibb eljárás az ún. csigahurka vagy spirális technika. Egyetlen munkaeszköz szükséges hozzá, a lyukas fejű ár. Ha szakajtót vagy bármi más spirális technikájú gyékénytárgyat akarunk készíteni, először csavarjunk ösz- sze ujjnyi vastagságúra egy kevés gyékényt vagy rozsszalmát, majd tekerjük meg kör alakban. A csigahurka egyenletesebb lesz, ha a kötegel bőrből összevarrt gyűrűn vezetjük át. Varráskor egy – a kör közepén – bedugott szállal sugárirányban sűrűn álhurkoljuk a köteget. majd amikor körbeértünk, az ár segítségével az előző sor burkolásán vezetjük ál a varrószálat. Először tenyérnyi lapot készítünk el – ez lesz az edény feneke – majd egyenletesen „hozzuk föl” a szakajtó oldalát. Az utolsó hurkát fokozatosan elvékonyítjuk, és a végét varrószállal összevarrjuk. A gyékényszakajtó varrószála a gyékény anyagából van, a rozsszalmáé hasított vesszőből. Bármilyen egyszerűnek tűnik is a csigahurka készítése, az igazán szép szakajtók, kópicok, kasok, kenyértartók elkészítéséhez sok gyakorlat és tapasztalat kell.
A vesszőből készült kosarak régiesebb változata az ún. kávás kosár. A félgömb alakú kosár vázát vastagabb vesszőből ké-
140
Gyékény almaszedö kosár, a fölakasztásra
szolgáló kákóval [Szatmár]
szült káva alkotja, amit vékonyabb vesszővel fonnak be.
A fenekes kosár készítése újabb keletű. Ennek először a fenekét készítik el kereszt alakban egymásba dugott, vastagabb vesz- szők körbefonásával, majd a fenék szélébe
szúrt vesszőkön folytatják a kosár falának elkészítését. A fenekes kosarak száját sze- géssel erősítik össze, és fülel is készítenek hozzá.
A világ különböző részein számtalan kosárkötési eljárás alakult ki. Még az egyik legprimitívebbnek számító nép, a tűzföldi indiánok is négyféle módját ismerik a kosárkötésnek. Igen szépek a finnugor népek háncsból és kéregből kötött kosarai, valamint a kaliforniai indiánok kosárkötési technikával előállított színes, mintás edényei, kosarai, háton hordozott bölcsői. A kosarakat gyakran gyantával vagy más anyaggal vízhatlanítják, s alkalmassá teszik a forró kövekkel való főzésre is. A kosárkészítés csak a modern időkben kezdett hanyatlásnak indulni, korábban az emberek mindennapi életében fontos szerepet foglalt cl, szinte mindenki értett hozzá.
Számos kutató feltevése szerint a kosárkö- téstől egyenes út vezet a földműveléssel együtt megjelenő két legfontosabb mesterség, a .sTÓré.v és a fazekasság felé. Ezekkel most nem tudunk bővebben foglalkozni, mindössze a technikák fejlődéstörténetének folyamatában fellelhető legfontosabb jellegzetességekre mutatunk rá.
A gyékényszövés – amivel szőnyeget, szatyrot állítanak elő – átmenetet alkot a kosárkötés és a szövés közölt. Mint említettük, Tápén még a század elején is földbe vert karókra feszített szövőállványokon, földön ülve készítették a gyékényszöttese- ket, ugyanúgy, mint a neolitikumban vagy a legprimitívebb törzseknél. A növényi rostanyagok megmunkálásáról és a szövőszékek kialakulásáról a ruházatról szóló fejezetben már beszéltünk.
Ahogy a kosárkötés és a szövés háztáji, női munkának számított, a fazekasság „feltalálásáért” is a lányokat, asszonyokat illeti a dicséret. A férfiak a korai időkben inkább a vadászattal, halászattal voltak elfoglalva. A kerámia edények készítése valószínűleg ugyanolyan házimunka volt.
Tápéi hagyományos gyékényszövés
141
Gyékényszövés, primitív szövőállványon
[múlt századi ábrázolás]
mint a főzés és a gyereknevelés. Csak a lábítós korong megjelenésével fejlődött ki a fazekasmesterség és a cserépholmi előállítása fokozatosan átkerült a férfiak kezébe.
Magyarhertelendi vizcskorsó
és metszete [Baranya]
Az agyagedények készítése, mint említettük, valószínűleg a kosárkötésből fejlődött ki. Erre utal pl. az agyaghurkából felrakott spirális edénykészítés, ami szinte tökéletesen megegyezik az előbb leírt gyékénymunkával. A kosarak agyaggal való tapasztása is hathatott az agyagedények kialakulására. A kerámia edények kezdetleges formái gyakran a kosarak, tökedények alakjára emlékeztetnek, sőt a korai edényekbe karcolt mintákon vesszők, fonatok nyomát ismerhetjük fe. Az ún. szalagdíszes kerámia pedig a tökedények hordszalagjaira, kantárjaira utal.
Az agyagedény-készítés legfejlettebb módja a korongolás. A középkorban feltalált, lábbal hajtott korongon szakértő kéz néhány perc alatt olyan edényt formázhat, amilyent kézi munkával előállítani lehetet
142
len. A korong ismerete, akár a keréké, csak Eurázsiára korlátozódik. A korongon készült edény tökéletesen arányos, falvastagsága egyenletes.
A fazekasmesterség elsajátításához néhány év szükséges. A fazekast a közösség tartja el, akár a kovácsot. Feladata az elfogadott ízlésnek megfelelő használati és tá- ro 1 óedénvek e 1 őá 11 í tása.
Bár a lábítós korongot használó fazekasok már néhány évszázada beépültek a paraszti használati tárgyak előállításának rendszerébe, egy-két helyen azonban a XX. századig fennmaradtak a primitívebb technikák. Erdély néhány falujában és a baranyai Magyarhertelenden női fazekasok a század elejéig szép, archaikus vizeskorsókat készítettek spiráltechnikával.
A közlekedés, a hírközlés, a kommunikáció nem korunk találmánya. A jégkorszaki vadászok a befagyott Berring-szoroson keresztük hótalpaikon eljutottak Ázsiából Amerikába; a nomád népek állataikkal, jurtáikkal évente több ezer kilométert vándoroltak és a viking hajósok már jóval Kolombusz előtt jártak Amerikában. A különféle ismeretek, kulturális elemek már a civilizáció kora előtt keresztül-kasul bejárták a földet. A vándorlásokon, migrációkon kívül fontos csatornája volt az ismeretek cseréjének a kereskedelem. Már a primitív törzsek között kiterjedt árucsere folyik, s a különböző adottságú területeken élők is kicserélik termékeiket, tapasztalataikat.
Hazánkban évszázadokon át a legfőbb kommunikációs forma a vásár volt. Itt nemcsak a sokfele áru cserélt gazdát, hanem számtalan ismeret, találmány, újítás és még a divat is.
Az ismeretek átadásának legfontosabb eszköze számunkra az írás. Az írástudatlan kultúrák betűk nélkül is képesek voltak információ közlésére, jelek segítségével. A jel sürített üzenet, többet fejez ki. mint a szó. Akár az emberiség őskorában, a népi
kultúrákban született tárgyak nagy részének „díszítése” is rejtett tartalmú jelekből áll.
Őseinkre a rovásírás jellemző. Népünknél hosszú ideig fennmaradt a rovások alkalmazása, a pásztorok egészen századunkig rováspálcán tartották számon állataikat.
A tülök vagy a fakéregböl csavart hosszú, havasi kürt a jeladás eszköze. Az alföldi tanyák lakói gégére tett újakkal segített torokhanggal, „gegözéssel” adtak hírt egymásnak. Ismert volt a „száldob”, a madzagra akasztott hársfadarab ütögeté- sével való jeladás is. A „lármafa” egy magaslaton elhleyezett füst- és fényjelző eszköz volt. A 8-10 m magas, földbe ásott rúd végére szurkos szalmacsóvát kötöttek, amiről szalmakötél lógott le. Veszély esetén a kötelet meggyújtották. Az erdélyi hegyekben lármafák egész rendszere alakult ki, így gyorsan eljuttatták a közelgő ellenség hírét.
Az Alföldön, ahol messzire látni, a gé- meskút felengedett, illetve leeresztett gémjét használták jeladásra. A pusztán éjszaka a pásztortüz igazította útba a sötétben közlekedőket.
143
A közlekedés legegyszerűbb módja a gyalog járás. Ehhez nem szükséges más, csak egy jó lábbeli. Fontos, hogy kényelmes, lehetőleg lapos sarkú legyen és a bokát jól tartsa. Évezredeken át a bocskor volt a gyalogosok egyetlen „közlekedési eszköze”. A gyalogláshoz bot is szükséges, a vándor el sem képzelhető nélküle. A bot különleges formája a „háromujjú” tapogató lápi bot, amely a mocsárban, a süppedé- kes lápon segíti a közlekedést. A faláb vagy gólyaláb szintén sáros talajon használatos. Ez lehet erősebb kampós ág vagy külön e célra készített lábtartós farúd.
Első teherhordó eszközünk is a bpt volt. Egyik végén görbe botra akasztotta a vándorlegény a batyuját és a víztartó edényt.
A jégpatkó
felerősítési módja
Jégpatkók
a Balaton vidékéről
A világ számos pontján ismert a két végén horgas bot mint teherhordó szerszám, ennek végeire akasztják a vödröket vagy más terhet. Az átalvetö is a vállon hordás eszköze. Az átalvetőhöz hasonlóan vállon hordták a nők a vászonkedövel összekötözött vizeskorsót, kantát.
Lápi bot [Szatmár]; fabocskorok jégen való
közlekedéshez [Fertő tó]; gólyaláb [Zala]
Vízhordó nő, vállrúdon hordott faedényekkel
[Dél-Alföld]
144
Háton hordták az asszonyok a lepedőből kötött batyut. A lepedőbe helyezett terhet a két átellenes sarokkal átkötötték, majd hátra véve a ruha szabadon maradt sarkait a váll fölött és a mell alatt átvetve elöl összekötötték. A hátizsák eredeti formája valóban zsák volt, aminek száját zsineggel kötözték össsze. A zsákot fölvették a hátra, és a zsineg szabadon maradt végeit alul a zsák csücskeihez rögzítették.
Batyut cipelő asszony
[Palócföld]
gal összekötözni, és a lábra erősíteni. így készül a föld egész északi féltekéjén használt hótalp. Fontosságát jelzi, hogy Szibéria egy részét, Alaszkát és Kanada északi területeit „hótalpkultúrának” nevezik. A hótalpból fejlődött ki a sítalp, ami már gyorsabb haladást tesz lehetővé. A nyírfakéregből készült sílécet rénszarvas- vagy fókabőrrel vonták be. A szibériai népek lécei jóval rövidebbek és szélesebbek, mint a manapság használatosak.
Amikor a sarkvidéki vadász elejtett egy állatot, nem vette a vállára, hanem a havon, a jégen könnyedén hazavontatta. Az állatbör igen jól csúszik a havon. Ez a
145
A teherhordás máig használatos eszköze a hátikosár. Az ország északi részén kedvelt kosárféle leggyakrabban háncsanyagból, szijácsból készült. Háton hordott teherhordó eszköz még a rözsehor- dásra szolgáló „bazárka”.
Meg kell még említeni a nők körében szokásos fejen hordást is. Segédeszközének, a rongyból összevarrt „tekercsének a múltja az antik civilizációkig nyúlik.
Ha leesik a hó, nehezíti, de egyben meg is könnyíti a közlekedést. Mély hóban könnyedén lehet közlekedni megfelelő eszközzel: vesszöabroncsot kör alakban meg kell hajlítani, majd vesszögúzzsal, iszalag-
„Toboggán” [Észak-Amerika]
csolyát később két végén kifúrva, lábra kötözve használták. Régészeti leletek szerint már a történelem előtti népek is használtak irongához hasonló eszközt. Az eszkimók rozmáragyarból készült csontkorcsolyán követik a vadat a jégen.
Ha utunkat szakadék vagy patak akadályozza, hidat építve kíséreljük meg az átju-
felismerés indította el a szán megszületését. Kezdetleges formája a felhajló orrú, faváz nélküli, állatbörrel bevont „toboggán”; a későbbi változatok rendkívül könnyű faszerkezettel és szántalppal készültek.
A magyar területről is ismert a jégen való közlekedés igen nagy múltú eszköze, a csontkorcsolya vagy „ironga”. Ló vagy szarvasmarha lábszárcsontját jégre helyezik, és fölerösítés nélkül ráállnák. Az iron- gázó hegyes bot segítségével löki magát előre, és így csúszkál a jégen. A csontkor-
tást. A keskeny árkon kidőlt fát vagy deszkapallót rakhatunk keresztül; szélesebb akadályon kötélhídon vagy kúszónövényekből kötött függöhidon kelhetünk át. A trópusi őserdőkben sokféle lián találha-
146
tó. A szakadék fölött Tarzan módjára átlendülő ősembernek eszébe juthatott, hogy a növényszárat a túloldalon rögzítse, mert így visszafelé is tud közlekedni – és létrehozta az első hidat. A hídnak az emberiség történetében fontos szerepe volt. Sokszor háborúk kimenetelét döntötte el a stratégiailag fontos helyen levő híd birtoklása.
A néhány farönk vagy nádkéve összekötö- zésével készült tutaj a vízi közlekedés ősi eszköze. Hegyi folyókon sokáig élő gyakorlat volt a faúsztatás. A magashegyi erdőkben kivágott rönköket egymáshoz erősítve úsztatták a gyorsan sodró hegyi patakokon a síkságon levő városokba. A fake-
reskedö tutajosok, a „lápolók” az úsztatott szálfák tetején összeütött hajlékban laktak. A faúsztatás nagy mesterei a finnek, de a lengyel Tátrában levő Dunajec folyó is híres faszállításáról. Nálunk a tutajozás főleg a Maroson, a Tiszán, a Vágón és a Dráván folyt. A gyergyói tutajosok a Maros vizén juttatták a fenyőfát a keleti Kárpátokból egészen Szegedig. Erdélyben még szétbontott faházat is szállítottak a víz hátán az erdőövezetben lakó ácsok a mezöségi falvakban élő megrendelőkhöz.
A tutajozásnak, a faúsztatásnak századunk nem kedvez. A sok gát, vízlépcső kiépülése lehetetlenné teszi a közlekedésnek ezt a nehéz munkát igénylő, de kellemes és nagyon olcsó módját.
A vízen való átkelés fontos eszköze a
147
Rév a Tiszán [múlt századi ábrázolás]
148
komp. Régi változata a két part közt átvetett kötélen mozgatott „rév” volt. Ezt váltotta föl századunkban a hidat pótló motoros komp.
Bödönhajó [egy fából kivájt csónak]
[BALATON]
Gyékény- vagy sáskötegekböl csónak formájú tutajok is készíthetők. Ezek a vízi járművek az egész világon elterjedtek. A dél-amerikai Titicaca tó partján élő indiánok balsasásból készült csónaktutajával kelt át Thor Heyerdahl, norvég kutató a
Favázas, kosárszerű börcsónak, a „coracle”
[Észak-Amerika]
Húsvét-szigetekre, ezzel is bizonyítva az amerikai kontinens és az óceániai szigetvilág ősi kulturális kapcsolatait.
A legegyszerűbb csónakokat egyetlen fatörzsből faragták, ezt az ún. „bödönhajót” használták az elmúlt századokban folyóvizeinken és a Balatonon is. Készítése az előzőekben leírt módon vájással, égetéssel történt. A primitív csónakfélék között ismerünk olyat, ami lényegében gyantával vízhatlanított, nagyméretű kosár. Az eszkimók találmánya a zárt, egyszemélyes bőrcsónak, a kajak. Az indiánok a favázas, kéregbevonatú kenu készítésének mesterei. Az óceániai népektől ismerjük az ún.
149
vendéghajós csónakokat. A csónak testhez két oldalon egyensúlyozórudakat szerelnek, ezek védik meg a hajót az erős hullámverésben, viharban a felborulástól.
Az egyszerű tulajokat, csónakokat eredetileg hosszú rudakkal lökték előre és kormányozták; a lapátos evező későbbi találmány. Igen korán felfedezte az ember a szél hasznosításának lehetőségét is. Növényi részekből, levelekből, majd vászonból vitorlát készített. így a szél ereje hajtotta, vitte előre a csónakot. A vitorla megjelenése után került sor a nagy tengeri kalandozásokra. a távoli, ismeretlen földrészek felfedezésére. A vitorla feltalálása legalább olyan forradalmi változást jelentett a vízi közlekedésben, mint a kerék a szárazföldiben. Az ácsmesterség kialakulása lehetővé tette a bonyolultabb hajótestek építését is. A gerinccel, oldalbordázattal ellátott hajó nagysága korlátlanul növelhető. A hajók vázszerkezetéhez a gerincesek csontvázának felépítése szolgáltatta a példát.
A közlekedésben az élő állatok igénybevétele is ugrásszerű változást jelenteit. Legegyszerűbb módszer az állat hátalása, mái- házása. Különösen az Óvilágban nagy a teherhordásra fogott állatok száma, Dél-
Közép-ázsiai eredetű magyar fanyereg
Felnyergelt ló [Alföld]
Amerikában csak a lámát használják erre, az eszkimók teherhordó és szánhúzó állata pedig a kutya.
Az állatok húzta közlekedési eszközök közül legegyszerűbbek a csúszójármüvek. Ilyen például a két rúdból álló. V alakú „csúszka”, amit úgy helyeznek el az állat hátán, hogy két szára a földön csússzon.
Hajlékony husángokból készítették a bakszekeret, a rözse. falomb szállítására emberi erővel használt egyszerű eszközt, amely gyermekjátékként maradt fenn.
Valószínűleg a csúszójárművekböl alakultak ki a közlekedési eszközök legfejlettebb formái, a kerekes jármüvek. A kerék felfedezése az emberiség legnagyobb vívmányai közé tartozik, új korszakot nyitott nemcsak a közlekedésben, hanem az élet £
számos más területén is. Érdekes, hogy az ember a kerekei előbb ismerte, kocsit azonban csak később szerkesztett belőle. A korai kerekek – pontosabban kerékábrázolások – jelképek, szimbólumok voltak, leggyakrabban a napot ábrázolták.
A kerék feltalálásának folyamata hosz- szú ideje izgatja a kutatók fantáziáját, számos elmélet látott napvilágot a kerék születéséről. Az egyik legelterjedtebb változat szerint a kerék őse a fatörzsekböl álló
150
„görgő” volt, amivel súlyos tárgyakat lehet egyik helyről a másikra eljuttatni. A görgőhöz hasonló „vontatót” használták az Alföldön is. Könnyen adódik a feltevés: az első kereket fatörzsböl „szeletelték” le. Ez a magyarázat csak annyiban sántít, hogy az ilyen „bütüre vágott” kerék az évgyűrűk mentén hamar eltörik, nem bírja a terhelést. A legegyszerűbb korongkerekeket is szálirányban vágott fából állítják elő.
Misztikus magyarázatok is akadtak a kerék keletkezéséről. Eszerint a napvallás papja alkotta az első kereket, ami a forgó
napot jelképezte, és csak később fedezték fel ennek gyakorlati hasznát. Ebben a magyarázatban lehet némi igazság. A kerekes járműveket ismerő korai kultúrákból ugyanis számtalan apró, agyagból készült kocsimodell maradt fenn, amelyeknek valószínűleg kultikus jelentőségük volt. Ha a „napkerék” elmélet nem is fedi tökéletesen a valóságot, annyi bizonyos, hogy kezdetben a kocsihasználatot a hiedelmek erősen befolyásolták.
Ismert az a felfogás is, ami az orsóból, illetve az orsókarikából vezeti le a kerék
151
Kocsimodell. Késő rézkori lelet
Budakalászról
Korongkerék
[Erdély]
eredetét. E magyarázat szerint az orsó kél végére először csak játékszerként húztak orsókarikákat, majd ennek alapján hozták létre az első tengelyt két kerékkel. Ennek az elméletnek a fö gyengéje, hogy nem elég gyakorlatias, nem a jármüvek fejlődéséről igyekszik magyarázatot adni.
A kocsi és a kerék első használói valószínűleg az első civilizációt létrehozó sumé- rok lehettek az i. e. 3. évezredben.
A kerék legegyszerűbb formája az egy darab fából készült korongkerék vagy sajtkerék. Később jelentek meg az összetett formák, a keresztlécekkel erősített, majd a
Gyékényszönyeggel borított székely „koberos” szekerek
[múlt századi ábrázolás]
152
Ökör húzta „ekhós” eleségesszekér a Hortobágyról
Újabb vasalt parasztkocsi [Heves]
153
kiillős változatok. A tengely eleinte együtt forgott a kerékkel, a szabadon forgó kerék későbbi találmány.
A kocsi korai formái között megtaláljuk a kétkerekes, könnyű harci jármüveket és a négykerekes, fedett „ekhós” szekereket is. A négykerekes kocsi két kétkerekesnek az összekapcsolásából született. Vonó állatnak az ökröt, a lovat és a szamarat fogták be. Kezdetben a jármot az ökör nyakára vagy szarvára kötözték, a lovakat nyakra és szügyre rakott pánttal fogták be. Ez a megoldás nem bizonyult jónak, sokszor fojtogatta az állatot. Csak a IX. században találták fel az állatnak is kényelmesebb szügyhámot.
Az ácsmesterségböl kifejlődő bognár- és kocsigyártó ipar a középkorban tökélete
sedett, ekkor már összetettebb, nagyobb kényelmet nyújtó szekereket is tudtak készíteni. A magyar .kocsi’ szó – ami köny- nyü, személyszállításra használt szekeret jelöl – sok európai nyelvbe is bekerült: a német Kutsche, az angol coach, a francia coche, az olasz coccio, a lengyel koczi stb. A Kaukázus vidékén a könnyű kis szekeret „madzsar”-nak nevezik. Mindezek a Bu- da-Bécs közötti útvonalon fekvő, már a XV. században működő híres kocsigyártó községről, Kocsról kapták nevüket.
A magyarság nemcsak kocsigyártó iparával, hanem keleti eredetű, fejlett lószerszámaival is messze földön hírnevet szerzett. Manapság az utolsó kerékgyártó, bognár és szíjgyártó mestereink kihalásáról értesülünk.
Ha az emberi kultúra több ezer éves történetén végignézünk, a korai időszakokra igen lassú fejlődés jellemző. Csak az utóbbi néhány évezredben „ugrott meg” a fejlődés üteme. Körülbelül 300 ezer éve ismerjük a tüzet, de jóval később ismerkedtünk meg a tüzgerjesztés módjaival. Húszezer éve vadászunk íjjal és nyíllal, tízezer éve ismertük meg a halászatot és az állatok háziasítását, nyolcezer éve a földművelést, a fazekasság primitív formáit, a szövés-fonást. Ötezer éve használunk kereket, kocsit és alig háromezer éve vasszerszámokat.
A fejlődés nagyobb ugrásait mindig valamilyen felfedezéshez köthetjük. Az ember a környező természetet szemlélve, vele kapcsolatba kerülve alakította ki eszközeit. A természetben megtaláljuk a tárgyak többé-kevésbé világosan felismerhető előképeit: a cserépedény a tökhéj vagy a behajlított emberi tenyér alapján készült, a
hálók, kosarak a pókháló szerkezetére emlékeztetnek, a sárból rakott házhoz a fecskefészek volt a modell. Az ember nem olyan gyors, mint a ló, ezért megszelídítette és a hátára ült. Nincs éles karma, foga, mint a ragadozóknak, ezért ezeket elrabolta tőlük, nincs vastag bundája, mint a prémes állatoknak, ezért megnyúzta őket és a szőrméjükből ruhát készített.
A primitív korszakok ismeretanyagában a tudomány csirái rejlenek. A gyűjtögetés természetismeretében a növénytan, az állattan. az éghajlattan, a csillagászat gyökereit láthatjuk, a tüzgerjesztés, szerszámkészítés ismereteiben a fizika, a kémia, a matematika veszi kezdetét. Az ember absztrakcióra képes, felismeri a törvényszerűségeket és a maga módján új szerkezeteket hoz létre. A zsákmányolás szintjén megjelenő csapdák mindegyike egy-egy zseniális mechanikai konstrukció. A kétkarú emelő
154
elvén működik a kétserpenyös mérleg, a gémeskút, a gabonaörlésre, kendertörésre használatos kölyü. A lábítós szövőszék emelök bonyolult rendszerét alkotja. Forgó mozgáson alapuló erőátviteli szerkezet
pl. a kézimalom, a fazekaskorong és a kerekes kút.
A kalapácsos szerkezetű ványolómal- mokban a programvezérléses rendszer csíráját láthatjuk.
A hagyományos kézművesség nemcsak természetes anyagokat, hanem természetes energiákat is alkalmaz. Ezek közül az emberi munkaerő az első és a legfontosabb. A szervezetnek is szüksége van bizonyos mennyiségű rendszeres erőkifejtésre, fizikai munkára az egészség fenntartásához. Az emberi erőt meghaladó, keményebb munkák megkönnyítésére az állatok munkába állítása mellett igen korán megjelentek a természet energiájával működő gépek, szerkezetek. Elsősorban két fontos elemet, a vizet és a szelet alkalmazták a hagyományos technológiák.
A víz az élővilág legfontosabb szükségletei közé tartozik. Településeink helyét gyakran a víz közelsége határozza meg.
Ivóvizet szolgáltató forrás, kút nélkül még ideiglenes hajlék is elképzelhetetlen. A föld mélyebb rétegeiben megbúvó vizet emelőszerkezettel, kutakkal hozzuk felszínre. Az ókori civilizációkat többek között az öntözéses gazdálkodás hozta létre. A folyókból vízkerékkel emelték át a csatornába a vizet. A kerék hasonlít az alul csapós malomkerékhez, aminek az alsó fele a vízbe ér. és a folyó sodra mozgatja. A forgással a kerék peremére szerelt favödrökben a víz a part magasságáig emelödik, s ott favályúba ömlik. A vízkereket nálunk bolgárkertészek honosították meg, ezért „bolgárkerék” a neve.
A vízi energia felhasználása az idők folyamán a malomszerkezetek meghajtásá-
155
Tornyos szélmalmok a Kiskunságon [múlt századi ábrázolás]
bán vált a legfontosabbá. A malom legegyszerűbb formája, az örlökövet felváltó kézimalom, két kőkorongból állt. A felső követ faforgantyúval hajtják. Mára római korban készítettek fogaskerék-áttételes vízimalmokat, de alkalmazásuk csak a középkorban vált általánossá. A XIII-XV. század a vízimalmok virágkora, Európában ekkor több mint 200 ezer működött.
A vízimalmok korábbi formái alul csapós kerekű hajómalmok voltak, amelyekkel partközeiben horgonyoztak. A hajómalommal a víz áramlásának legkedvezőbb szakaszába lehetett úszni. A vízimalom másik fajtáját sebes sodrású hegyi patakok partjára építették, kerekének meghajtása alul vagy fölül csapós rendszerű volt. A víz fölött, cölöpökön állt a malmok legősibb formája, az ún. kanalas malom, amelynek kereke vízszintesen forog.
A vízimalmokon nemcsak gabonát őröltek, hanem posztót ványoltak, olajat ütöttek, deszkát fűrészeltek, gyapjút kártoltak, paprikát törtek, ércet, követ zúztak. A bonyolult szerkezetű zúzó-törö, ványoló malmokban a víz nem malomkövet, hanem faszegekkel ellátott bütykös hengert forgat. A bütykök kalapácsokat, döngölöket emelnek, s ezek saját tömegüktől zuhannak a megmunkálandó anyagra. A fűrészmalomban függőlegesen álló fürészpengét hajt le-föl a malomkerék.
Nálunk a Bakonyban, Pápa környékén működtek nagy számban vízimalmok. A Balaton-melléki Örvényesen még ma is dolgozik egy vízimolnár. A szatmári Tu- ristvándi vízimalmát múzeumnak rendezték be. Erdélyben több helyen található működő szerkezet. Sok hajómalom volt a Dunán, a Tiszán és a mellékfolyókon is. A
156
ráckevei utolsó hajómalom a szentendrei skanzenbe kerül.
A szél energiájának felhasználásában először a hajós népek jeleskedtek. A vitorla keletről került a Földközi-tenger vidékére, Kínában a szárazföldön is használták: egykerekű teherhordó riksára szerelték, s a szél hajtotta, csak irányítani kellett.
A szélmalmok hazája is keleten volt, a keresztes háborúk idején ismerkedett meg velük Európa. A tengerpartok széljárta vidékein Hollandia, Dánia, Görögország partjain terjedtek el. Magyarországra is Hollandiából kerültek. Először a bakos szélmalom honosodott meg, majd a tornyos típus alakult ki. Mindkét malomfajta
Vásznas vitorlájú vízkiemclő szélmalom [múlt századi ábrázolás]
157
A szclkerepló vadriasztásra, szélirány
megmutatására szolgál [Székelyföld]
a szél irányába fordítható, a különbség annyi, hogy elfordításkor a bakos malomnak az egész bakra állított malomteste elfordul. a tornyoson viszont csak a tető és a vitorlák iránya változik.
A magyar malmoknak négy- vagy hatszárnyas, lécezett vitorlái vannak. A szélmalmok főleg az Alföldön terjedtek el a XIX. században. A század végén az országban 712 működött. Napjainkra csak néhány hírmondó maradt a szélmalmok
ból: Kiskunhalason, Kiskundorozsmán, Kiskunfélegyházán, valamint a bakonyi Tésen. Sokfelé kisebb, vásznas vitorlájú széldarálót is építettek. A vásznas vitorla elsősorban a görög partokra jellemző.
A szélerögépek legegyszerűbb fajtája, a házak, tornyok tetejére szerelt madár alak – a szélkakas – sokáig az ég és a föld között közvetített, egyben gyakorlati haszna is volt, megmutatta a szél irányát. A szőlőskertekben felszerelt szélhajtotta kereplő zaja a seregélyeket riasztja. A legkorszerűbb szélerögépek sűrű lapátozású szélkerekeihez – akár a szélkakashoz – vízszintes, lapát alakú farok tartozik, ez teszi lehetővé a megfelelő szélirányba tartást.
A repülés régóta foglalkoztatja az embereket. A nálunk gyermekjátékként ismert papírsárkány levegőbe emelkedéséhez a szél energiáját használják fel. A portugál tengerészek hajóvontatásra alkalmazták a sárkányokat, a délkelet-ázsiai népek pedig sárkány segítségével fogják a falat.
Az előző évszázadok sikertelen kísérletei után újabban ismét hódít a sárkányrepülés. A vontatóeszköz nélküli, lábról felszálló, pehelykönnyű „gépek” ma már több órás repülésre képesek.
Napjainkban, az energiaválság korában egyre fontosabbá válik a természeti energiák felkutatása, alkalmazása. Földünkre a legtöbb energia a napból érkezik, érthető, hogy sokan a napenergia felhasználásától várják a nehézségek megoldását. Bár a korábbi kultúrákban nem hajtottak erőgépeket napenergiával, a napsütés felhasználásának számos példáját láthatjuk. A település elrendezését, a házak elhelyezését a „be- napozás” szerint állapították meg. Az egész mezőgazdaság a napenergiára alapo
zott, s még a vásznat is a napon lehetett tökéletesen szárítani, fehéríteni.
Természeti energiák tekintetében hazánk nem áll rosszul. A mai napkollektorok éghajlati viszonyaink között az év legnagyobb részében fedezni tudnák egy-egy háztartás elektromosáram- és melegvízszükségletét. És ott vannak a szélkerekek, amelyek házilag összeállítva dinamót, áramfejlesztőt működtethetnének. Léteznek további alternatív energiák is, mint pl. a biogáz (dz állatok testmüködéséböl fel
158
szabaduló energia), valamint a hulladékok elégetésével nyerhető hőenergia. A komposztálással – a szerves anyagok zárt térben való lebontásával – is energia szabadul fel. A hagyományos háztartásokban nem létezett hulladékprobléma, minden anyagot újra felhasználtak, ha másra nem volt
alkalmas, trágyáztak vele. Ismeretlenek voltak a természeti körforgásba vissza nem juttatható, környezetszennyező anyagok, hulladékok.
A hagyományos technológiák talán ökologikus jellegükkel szolgálnak számunkra a legtöbb tanulsággal.
A következőkben – bár a cím alapján várható lenne – nem foglalkozunk az állat- és növényismerettel, az ásványokkal és egyéb természetrajzi területekkel. Az önellátás szempontjából fontos természetismeretbe az előző fejezetek adtak némi bepillantást. Figyelmünket most főleg a szemléletre, a hagyományos kultúrában élő ember ter
mészetmegfigyeléseire, világképére fordítjuk. Lehet, hogy a kelleténél több szó esik majd a hiedelmekről, a mítoszokról és kevesebb a konkrét gyakorlati kérdésekről. Magyarázatul szolgáljon, ha valaki az egész kerek világgal tisztában akar lenni, a világról alkotott elképzeléseket is ismernie kell.
Hiába szervezünk, építünk magunk köré tökéletesen összkomfortos, légkondicionált, százféle kényelemmel felszerelt vegytiszta környezetet, a természettől egészen elzárkózni mégsem tudunk. Nagy havazások számtalanszor megbénítják közlekedésünket, az időjárási frontok erős hatással vannak hangulatunkra, közérzetünkre, szervezetünkre. A túlzott elzártság egy fokon túl már nem szolgálja a védelmet. Aki keveset tartózkodik a levegőn és keveset mozog, annak szervezete elveszti ellenállóképességét, könnyen megbetegszik. A világból csak keskeny sávot láthatunk az autópályán, a volán mögül. Bakancsban, hátizsákkal a természetben barangolva sokkal többet tapasztalhatunk, élhetünk át. Sokan még saját közvetlen környezetüket – azt a várost, települést, tájat – sem ismerik, ahol élnek. Legalább az „egynapi járóföldre”, harminc-harmincöt kilomé
terre levő erdőt, patakot, barlangot kellene keresztül-kasul járva mindenkinek megismernie.
A hagyományos kultúrák embere, bármennyire ki volt téve a természettel vívott lankadatlan harcnak, közvetlen környezetében otthonosan érezte magát, saját személyét tekintette a mindenség középpontjának, a természet tárgyait, jelenségeit magához hasonlította, megszemélyesítette. A hagyományos elnevezésben nemcsak az ember alkotta tárgyak rendelkeznek emberi tulajdonságokkal, hanem a természet tárgyai is: a hegynek lába, gerince, háta, gyomra van, a völgynek öle, a nap, a hold fölkel és lenyugszik, jár az égen, elbújik a felhők mögött, a csillagok pislognak, hunyorognak, jutnak, a réten köd ül, szél fütyül, az erdő zág, a falomb suseg stb.
Az emberközpontú szemlélet időmeghatározásunkra is jellemző: mióta az eszemet
161
’udom használjuk ezeket a kifejezéseket, nemcsak emberöltő óta, hanem már szépapáink idején is, de így volt ez pende- íves gyermek koromban, és akkor is, amikor suttyó legény voltam. Egy szempillantás alatt több nem jut az eszembe…
Az ember ősi törekvése, hogy a világegyetemről alkotott elképzeléseit saját környezetére vetítse és eszerint rendezze be lakóhelyét. Ez a viszony kétoldalú, nemcsak a világ hat az emberre, hanem az ember is részt kér, szerepelni akar a világ dolgaiban. A környezet rendjébe való beavatkozás vágya hozza létre a természetet befolyásolni akaró hiedelmeket, rítusokat, szokásokat – az esövarázslástól a termékenységet célzó szertartásokig.
Az ősi világkép szerint a világ kerek, ilyennek látszik az ég, a föld, a nap. a hold. Minden mindennel összefügg – kerek egész. A magyar néphit sámánizmusból eredő felfogása szerint egymás fölött több világ helyezkedik el. A világokat az Égigérő fa (világfa, életfa) köti össze, amelyen csak a kiválasztott közvetítő, a sámán juthat el a „felsőbb világokba”, kapcsolatot teremtve a szellemekkel, az égi lényekkel.
A korai kultúrák népei természetkultuszokban hittek, őseink hitvilágában is felfedezhetők a természeti jelenségeknek, az elemeknek a tisztelete.
A tüztiszteletröl már többször ejtettünk szót, látni fogjuk, hogy a szokásokban sokáig milyen fontos szerepe maradt. A finnekhez, a törökökhöz és a mongolokhoz
hasonlóan a magyaroknak is lehettek víz- istenei, erre utal a folyókban lakó vízi démon alakja. Az esőhöz és a szélhez is fűződtek babonás hiedelmek, gyakran a garabonciás diák alakjához kapcsolódva, aki forgószelet, jégesőt támasztott. A táltosok bika képében harcoltak egymással a felhőkben. A népmesékben szélúrfiak és szélkirályok fújják a szelet. A villámlás, a mennydörgés is erősen foglalkoztatta az ember fantáziáját, innen erednek az isteny- nyila, mennvkö stb. elnevezések.
A földnek gyógyító, tisztító hatást tulajdonítottak. A halottat sok helyen a földre fektették, majd a földbe temették, hogy ott térjen meg. ahonnan elszármazott. Általánosan elterjedt hiedelem szerint az első embert is földből gyúrták.
Az ember a környező természet tárgyait, jelenségeit igyekezett a maga módján megmagyarázni. Primitív fokon az élet minden területét át- meg átszőtték a természettel való kapcsolatot fenntartó különféle szertartások, rítusok – logikusnak tűnő rendszert alkotva. A mágikus gondolkodásban a valóság feldolgozásának – tehát a tudománynak – kezdeteit kell látnunk. Ha le- hántjuk az ismeretekről a hiedelmet, a misztikus burkot, fontos természetmegfi- gyelések birtokába juthatunk. Most a természetközeiben élő ember ismereteinek tárházából próbálunk ízelítőt adni, remélve, hogy az évszázados vagy talán évezredes tapasztalatokból máig érvényesek, ma is alkalmazhatók akadnak.
Az emberi tevékenység legnagyobb része hosszú századokon át a természethez való kényszerű alkalmazkodásból állt. Ahhoz, hogy ez az alkalmazkodás tökéletes legyen. meg kellett figyelni a természet jelen
ségeit, periodikus változásait. így föl lehetett készülni rájuk. Az ember alkalmazkodóképességét bizonyítja a szárazföld szinte teljes benépesülése a sarkvidékektől a trópusokig.
162
Egy területen belül az évszakok változása okozta a legtöbb gondot. A mérsékelt éghajlaton a hűvös évszak nem nyújtott megfelelő megélhetést, a bőségesen termő nyáron kellett összegyűjteni a télirevalót. Az időjárás periódusai meghatározták a gazdasági életet, a rítusokat, a szokásrendet, végül is a társadalom egész életét.
A természettel közeli kapcsolatban levő ember környezetének jeleiből következtetni tudott az időjárás várható változásaira. Az időjóslások nagy része közvetlen tapasztalatokon, megfigyeléseken alapszik, amit a hagyomány erősen megrostált, kiszűrve a tévését, meghagyva azt, ami jól bevált. Gyakran hiedelemelemek is keveredtek az időjóslások közé, sok jelenséget mágikus erők tevékenységével magyaráztak. A babonákat könnyen elválaszthatjuk a valós tapasztalatra alapozott időjóslásoktól, ha ismerjük az adott kultúra hiedelemrendszerét.
A helyi időjárást, egy terület mikroklímáját a kint élő pásztorok ismerték a legjobban. Számos jelből következtetni tudtak a bekövetkező időváltozásokra. Az időjárás a légkörben végbemenő fizikai változások következménye. A meteorológus különféle eszközök (barométer, hőmérő, légnedvességmérő, légáramlásmérö stb.) segítségével állapítja meg a várható időjárást. A természetben is megfigyelhetők olyan jelenségek, amelyek a változásokat előre mutatják. Pl. a légnyomás változása – ami előidézi a szelet – hatással van az élő szervezetekre, emberre, állatra egyaránt. Egyes állatfajok jobban reagálnak a légnyomásváltozásra, mint a legtökéletesebb barométer.
A szabadban dolgozó emberek általában jó helyi előrejelzéseket tudnak adni a felhők járásából, az állatok viselkedéséből, ismerik az égtájat, ahonnan a viharral közeledő rossz idő be szokott köszönteni. Ha
egy terület időjárását jól meg akarjuk ismerni, érdemes tudásunkat idős pásztoroktól, erdőjáróktól hallottakkal kiegészíteni.
Lássuk ezek után a leggyakoribb idöjós- lásokat, az évszázadok alatt összegyűlt, a meteorológusok által is igazolt időjárási előrejelzéseket:
Eső lesz, ha udvara van a holdnak;
ha szivárvány látszik a hold körül;
ha a hold színe nagyon sárga: ha reggel szivárvány van; ha bokrosodnak a felhők;
ha a távoli hegy közelinek látszik;
ha „pipázik” a hegy;
ha elmarad a hajnali harmat;
ha messzire hallatszik a harangszó, a vonatzaj, a patak csobogása;
ha csendes, meleg időben a földön portölcsérek keletkeznek; ha a füst lecsap;
ha erősebben csípnek a legyek, szúnyogok, bolhák;
ha a madarak hangosak, nyugtalanok;
ha a fecske alacsonyan száll, a varjú sokat károg;
ha a hangyák erősen futkároz- nak;
ha a kakasok gyakrabban kukorékolnak;
ha sokat mosdik a macska;
ha a barmok a levegőt szaglász- szák és sokat bőgnek;
ha a kutyák füvet esznek, a földet harapdálják;
ha a hím állatok közösülésre tehetetlennek mutatkoznak.
Hajnali eső „nem kér szállást”, mert hamar átvonul.
163
A szivárvány megjelenése után már nem lesz eső.
Az ember is megérzi az eső közeledtét: fejfájás, reumás fájdalom, bágyadtság, álmosság, száraz tenyér jelzi.
A közeledő esőre utal néhány anyag megváltozott tulajdonsága: a fatárgyak bedagadnak, nehéz a dugót kihúzni, a kender szálai összehúzódnak, a hajszálak megnyúlnak, a kő nyirkos lesz, a gyertya serceg, a só összeáll.
Jégeső közeledtét a felhők színéről, a mennydörgés különös, jellegzetesen morajló hangjáról lehet fölismerni. A közeli vihart jelzi az is. ha az erdei madarak hirtelen elhallgatnak.
Jégeső lesz, ha nagy, tornyos fellegek közelednek és a fehér felhők szaladnak az égen;
ha a felhő alja leér a földre;
ha nagy melegben hirtelen hideg szél kerekedik, és szürke fellegek közelednek.
Erős szélre utal, ha napnyugtakor vörös az ég alja;
ha sűrűn látszanak a csillagok; ha a hold vörösnek látszik;
ha a nap fclkeltekor vörösnek látszik.
Száraz, meleg idő várható, ha a nap felkeltekor tiszta;
ha reggel és napnyugtakor leereszkedik a köd;
ha bőséges a harmat;
ha a tücsök éjszaka is ciripel;
ha a fecske, a pacsirta magasan száll;
ha a pók hálója közepén terpeszkedik;
ha a háziállatok nyugodtak, jó- kedvüek.
Változik az idő, ha a kakas éjszaka kukorékol.
Hideg lesz, ha a nap sugarai felkelte előtt már látszanak;
ha a csillagok igen fényesek;
ha a varjak összegyülekeznek és erősen kárognak;
ha a vadliba délnek száll.
Havazni fog, ha homályos felhők borítják az eget.
Olvadni fog, ha a kakasok nagyon kukorékolnak.
A növények, állatok viselkedése hosszú távú időjárási előrejelzést is adhat.
Hosszú lesz az ősz, ha a gyümölcsfák másodszor virágzanak.
Korán beáll a tél, ha a vadludak már szeptemberben dél felé húznak.
Hosszú, kemény lesz a tél, ha a vakondok ősszel igen magasra túrnak; ha a hangyák már nyár végén nagy bolyt építenek.
Nem lesz nagy hideg már, ha a fecskék kora tavasszal megjönnek.
A legtöbb „távprognózis” a jeles napokhoz fűződik, ezekkel majd a Kalendáriumban foglalkozunk.
A népi időjárási előrejelzés természetesen nem vehető százszázalékosnak, az esetek legnagyobb részében azonban beigazolódnak. Hazánkban a legtöbb időjárásváltozás nyugat felől érkezik, mivel az uralkodó szélirány nyugati.
Az ember az idők folyamán nemcsak a felhőzet állásából, az állatok viselkedéséből következtetett a várható időjárásra, hanem, mint már említettük, egyes tárgyak megváltozott tulajdonságaiból is. Ezek alapján készültek a legegyszerűbb „meteorológiai eszközök”: a hajszál megnyúlásán alapuló légnedvességmérő és a felfújt disznóhólyag feszességváltozásával működő légnyomásmérő. E műszereknél már csak a leveli békával „működő” barométer a tökéletesebb…
164
A természet jelenségeiből nemcsak az időjárásra lehet következtetni, hanem segíthetik az embert tájékozódni is. A fák mohos oldala az északi irányt mutatja, a dúsabb vegetációjú hegyoldal mindig délre néz.
A ragyogó, melegítő nap – az időjárás szabályozója, a termés biztosítója – az égbolton keletről nyugatra haladva mutatja az időt és a helyes irányt.
A biztonságot adó hatalmas égitestet már igen korán megszemélyesítették, csodás tulajdonságokkal ruházták föl, számtalan vallási hiedelem tapadt hozzá. A Mithrász-kultusz, az óperzsa Napisten tisztelete már az i. e. XVII. században jelentkezett. Mithrász a világosság, a fény istene legyőzi a hazugságot és a sötétséget. Számos ókori nép átvette a napkultuszt, maradványaiban sok hiedelem a kereszténységben is felfedezhető. A napfordulók máig fennmaradó megünneplése is e korai időkig nyúlik vissza.
A magyar nép hajdani naptiszteletére utal sok helyen a házak homlokzatának díszítése. A Szeged környéki házak kelet felé tekintő, napsugaras deszkaoromzata különösen híres. A népművészet díszítőelemei között sokszor előforduló rozetta-, svasztikamotívum szintén a nap szimbolikus ábrázolása. Az égitest jele óvó-védő hatása miatt került rá sok tárgyra. A naptiszteletnek beszédfordulatokban, szólásokban, átkokban is nyoma van: „Olyan igaz, mint a nap”, „Verjen meg a nap”, vagy gondolhatunk az „áldott nap” kifejezésre. Sok helyen reggel, felkelés után a nap felé fordulva vetnek keresztet.
A magyar népszokások közül a napfordulókhoz kötődő regölés és a Szent Iván napi tüzugrás hordozza legerősebben a napszimbolika maradványait. A rítusénekek mellett a legtöbb ősi elemet tartamazó gyermekdalokban is sok utal a napkultuszra (pl. a pogány naphívogató dalok utódaiban: Süss föl nap!).
A hold, az éjszaka vándorainak lámpása, útbaigazítója is fontos szerepet játszott az emberek életében. Elsősorban az időszámításban jelentős, amiről majd részletesen beszélünk. A hold periodikus fényváltozásai korán fölkeltették az ember érdeklődését. Különösen az újholdat övezi nagy tisztelet. Sok helyen megjelenésekor illendően köszöntik, és betegségüző ráolvasásokat mondanak hozzá. A hold fényváltozásaihoz igazodik a tengerek ár-apály mozgása és a nők havi ciklusa is.
Az égbolt eső után látható különös jelensége a szivárvány. Az eget és a földel összekötő varázslatos hídhoz számtalan hiedelem fűződik. Pl. aki ujjal mutat rá, annak elszáradhat az ujja, vagy aki átmegy alatta, nemet változtat: férfiból nővé, nőből férfivá lesz.
Ha leszállt az este, évezredeken át a csillagok segítettek a tájékozódásban. A mai nagyvárosban hiába próbálnánk az égbolton eligazodni, még tiszta időben is alig látunk valamit az ezernyi csillag fényéből. Településeink fölött a levegő erősen szeny- nyezett és a közvilágítás az égboltot halványan derengövé teszi. Az égboltozatot halványabb és fényesebb csillagképeivel csak a városoktól távol tudjuk jól megfigyelni.
165
A történelem folyamán a csillagismeretben a hajósnépek és a nomád pásztorok jártak elöl. Valószínűleg honfoglaló őseink is fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkeztek. A csillagnévkutatás megállapítása szerint az ösmagyar csillagos ég a finn Kalevala égboltjával mutat sok hasonlóságot. Ez azért is figyelemre méltó, mert minden területnek más és más az égboltja, Finnországból és Magyarországról nem ugyanazok a csillagok látszanak. Ősi csillagismeretünk valószínűleg még a finnugor együttélés korából, az Urál vidékéről származik.
Valamennyi nép életmódja és hitvilága szerint népesíti be kozmikus világát, nevezi meg csillagképeit, alkot mondákat az égitestekről.
Az altaji népek képzeletében az égbolt hatalmas sátort képez, s a csillagok apró lyukak a borítás palástján. A sámán a sátortartó rúdon felmászva, a kürtönyíláson át jut a „Felsőbb világokba”. Az égen ez a nyílás – a világ közepe – a Sarkcsillagnál van. Az égboltozat középpontján elhelyezkedő csillag magyar népi elnevezése is erre utal: „Fúrócsillag”.
166
A csillagneveket vizsgálva különböző történelmi korszakok elnevezései, egymásra rétegződései figyelhetők meg. így az eget mitikus lények (tündérek, boszorkányok, szépasszonyok), történelmi alakok (Szent László, tatárok, székelyek, bujdosók), ugyanakkor a köznapi életből vett személyek (béres, halász, pásztor, bojtár), tárgyak (jászol, pásztorbot, kasza) népesíti be, de helyet kap az égbolton a szerelem, az érzelmi élet is (páros csillag, tündérsze- mü, szerelemcsillag, bánatcsillag, szerencsecsillag). Gyakran az időt (esthajnal, alkony, éjféli csillag), az évszakot, az időjárást (kikelet, pünkösd, őszi csillag, zúzma- rás csillag, fagyhozó, szélvész) jelzik a csillagnevek. A pásztorok a csillagok állásához igazították az éjszakai legeltetés rendjét (legeltető, ökörhajtó, ökörkereső, pásztorok serkentő csillaga).
Sokáig élt az a hiedelem, hogy a csillagok – az emberi sors irányítói – nemcsak befolyásolják az életet, hanem előre elárulják a jövőt. A középkorban alakult ki a csillagjóslás, az asztrológia, ami főként a Zodiákus (az állatöv csillagképei) alapján igyekezett személyre szóló horoszkópokat összeállítani. A csillagjós a születés szerint megállapított csillagképből, a csillagok és a bolygók együttállásából próbál következtetni az illető jellemére és az elkövetkezendő sorsára. Bár a magyar csillagnevek között konkrétan az állatövre, a csillagjóslásra vonatkozó elnevezés nincsen, egyes hiedelmek (pl. szerencsés csillagzat alatt született, rossz a csillagok állása, feljött valakinek a csillaga stb.) arra utalnak, hogy nálunk is létezhetett csillaghit. Ezt az a máig élő elképzelés is alátámasztja, hogy mindenkinek megvan a maga csillaga, s ha ez lehull az égről, meghal az illető. A szerelmesek közös csillagot választottak maguknak, s ha nem voltak együtt, ez kötötte össze őket. Gyakori megszólítás fiú és lány
között a „csillagom”, sőt régen létezett a női Csillag személynév is (ez nem azonos az újabb keletű Csillával).
Már alkonyatkor feltűnik az első csillag, a Vénusz. Bár csillagnak nevezzük, a Vénusz tulajdonképpen bolygó. Hajnali csillagként is ezt az égitestet tartják számon, ezért gyakori elnevezése az Esthajnalcsillag.
Az égbolt legismertebb csillagképe a Göncölszekér. Számtalan elnevezés, hiedelem fűződik hozzá. A Göncöl segítségével lehet az időt és az északi irányt a legköny- nyebben megállapítani. A pásztorok a Göncölszekér rúdjának állásából pontosan meg tudták mondani az időt, ezért a
A
csillagképet Éjszaka órájának is nevezik.
A Göncölszekér eredetéhez számtalan monda fűződik. Az egyik szerint Göncöl, a csodatévö táltos rejtett és titkos dolgokat ismert, értett az állatok nyelvén is. Egyszer eltört a szekere rúdja, de senki sem segített neki. Ezért Göncöl haragosan a lovak közé csapott és szekerén fölperdült az égbe. Azóta jár a Sarkcsillag körül elgörbült rúdú szekerén. Bár a név eredete még kiderítetlen, minden bizonnyal Göncöl a sámánizmus korába nyúlik. A csillagkép palóc elnevezése Kincső talán egy női sámán nevét rejti.
Ha a Göncölszekér hátsó saroglyájának hosszát gondolatban ötszörösen meghosz- szabbítjuk, eljutunk a Sarkcsillaghoz. Mivel ez a csillag az égi forgástengely közelében van – helyzetét alig változtatja – ezért használható az északi irány megjelölésére.
A Tejút az égboltozaton keresztül ívelő sok millió csillagból álló ezüstösen vibráló szabálytalan sáv. Különösen augusztusi éjszakákon látható jól ez a csillagporos égi országút. Gyakran nevezik Országúinak, amelyen Csaba királyfi népe (Hadak útja), zarándokok, tündérek vagy cigányok járnak. Az utóbbiakhoz fűződik a sok helyen
| ismert Szalmás út elnevezés is, eszerint a cigányok által elhullajtott szalma, polyva. | Ökrösszekér
Tündérkirályné szekere |
|
| pozdorja alkotja a Tejutat. | Éjszaka órája | |
| A föld forgása következtében a csillagok | Kis Göncöl: | Göncöl mása |
| kal borított égboltnak mindig más és más | (Kismedve) | Tündérasszony palotája |
| szeletét láthatjuk. A téli időszakban tűnik | A Kis Göncöl | |
| szemünk elé a csillagvilág ismert szereplő | csillagképben: | •Szarvasnyom |
| je, a Sánta Kata, vagyis a Nagykutya csil | Sarkcsillag: | Fúrócsillag |
| lagkép, amelyikben az egyik legragyogóbb | Bába motollája | |
| csillag, a Sziriusz is található. Méltán neve | Alcor: | Kisbéres |
| zi a nép ezt a csillagot Szépasszony szemé | Ostoros | |
| nek, Árvalány pillantásának. A Sánta Ka | Cigánygyerek | |
| ta egyébként azért sánta, mert belelépett a | Tejút: | Ország útja |
| Kaszás (Orion csillagkép) ottfelejtett, éles | Hadak útja | |
| szerszámába, és most bicegve viszi az ebéd | Zarándokok útja | |
| hordó szilkét az aratók után. A csillagá | Szent Mihály útja | |
| szok Bikának nevezik azt a csillagképet. | Lelkek útja | |
| amelyben a „Bujdosók lámpása” (Aldcba- | Cigányok útja | |
| ran) és a Fiastyúk (Pleiades) található. Ez | Szalmás út | |
| a csillaghalmaz (régi nevén Hetevény) kb. | Éjszakai szivárvány | |
| akkora helyet foglal el az égbolton, mint a | Tündérek tánca | |
| telihold. Számos népi csillagnevet még | Tündérek fordulója | |
| nem tudtak azonosítani a csillagászok, de | Szépasszony vászna | |
| a legismertebbekről közlünk egy kis gyűj | Isten barázdája | |
| teményt. | Nagykutya: | Sánta Kata |
| Vénusz: esti Esthajnalcsillag | Sántalány | |
| Alkonycsillag | Ebédhordó csillag | |
| Vacsoracsillag | Szilkehordó | |
| Álomhozó csillag | Sziriusz | |
| Vadlegeltető | (a Nagy | |
| Pásztorok serkentő | kutyában): | Árvalány pillantása |
| csillaga | Szépasszony csillaga | |
| hajnali Hajnalcsillag | Tündérfő | |
| Hajnal hírmondója | Zúzmarás csillag | |
| Ökörkereső | Orion: | Kaszás |
| Nagy Göncöl: Göncölszckér | Pásztorbot | |
| (Nagymedvc) Döncöl | Koldusbot | |
| Kincső | Rónaőrző | |
| Krisztus urunk szekere | Aldebaran | |
| Szent Péter szekere | (a Bika | |
| Szent László szekere | csillagképben): | Bujdosók lámpása |
| Illés szekere | Pleiades: | Fiastyúk |
| Béresszekér | Csirkecsillag
Csibéstyúk |
|
168
Az idő múlását ma ösztönszerűen karóránkra pillantva, vagy a naptárba nézve állapítjuk meg, tehát segédeszközökre van szükségünk. Pedig bennünk is működik a természet adta belső óra. Kísérletekkel bizonyították, hogy a hangyák, a méhek ki
tűnő idöérzékkel rendelkeznek, hasonlóan a madarak is. Az emlősállatok téli álma is a belső óra működésén alapszik. Az alacsonyabb rendű virágos növények is meghatározott időben nyitják és zárják szirmaikat.
169
Nyári éjszakán megfigyelhetjük, hogy a különféle madarak más időben szólalnak meg: még az éj sötétjében felhangzik a fülemüle csattogása, amit a pacsirtaszó követ. Ezután búcsúztatja az éjszakát az erdei kuvik. Hajnalban szólal meg a vörösbegy, a rozsdafarkú és a rigó, majd a kakukk, az örvösgalamb, a széncinke és a verebek.
Az ember belső órája az idők folyamán meggyengült, de nem halt el egészen. Manapság sokat beszélünk a bioritmusokról, amelyek belső szerveink időrendi működését tárják fel. A természetközeiben élő emberek az idő meghatározását természeti jelenségekhez kapcsolják: kakaskukorékoláskor, napkeltekor, délidöben, napnyugta után, teliholdkor, újholdkor, rügyfakadás- kor, aratáskor, lombhulláskor, dióveréskor, szüret után, amikor az első hó leesik, majd ha fagy …
Idomérésünk a föld tengely körüli mozgásához igazodik. Mivel földünk nyugat-keleti irányba forog, úgy tűnik, hogy a nap kelet-nyugati irányban vándorol az égbolton. Éjszaka hasonló módon észleljük a csillagos ég forgását. Ez a mozgás
kínálkozott arra, hogy időmérésünk alapját adja. A természeti népek is erre alapítva határozzák meg időbeosztásukat.
Igen szemléletes, ahogy egy indián nép a különböző időszakokat megnevezi, pl. reggel: kelő nap, dél: magas nap, este: hanyatló nap, éjszaka: egy alvás, másodperc: egy lehelet, egy óra: egy futamodás, hónap: egy hold, év: nagy nap.
170
Az időmérés egyik legegyszerűbb eszköze a napóra. Már a neolitikum embere is készített órát földbe szúrt, árnyékvetö pálca segítségével. Az ókori kultúrák előszeretettel használták, és igen fejlett változatokat alakítottak ki. A középkorban a templomok, udvarházak falain gyakori látvány volt egy-egy szép, gótbetüs napóra. Nem kell túl sok csillagászati ismeret az egész évben működőképes napóra megszerkesztéséhez. Az ember igen korán felismerte a hold fényváltozásait. A holdtöltétől holdtöltéig tartó 28 napos periódus lett a hónap (holdnap). Ezt is négy szakaszra osztották (újhold, első negyed, telihold, utolsó negyed), ezek lettek a hetek, mert hét napból álltak.
Kezdetben az évet is a holdjárás alapján határozták meg. 34 holdév egyenlő 33 napévvel. Mivel azonban az évszakok a nap járása szerint váltakoznak, célszerűtlenné vált a holdnaptár használata.
Az egyiptomiak már napévvel számoltak. A Julius Caesar óta használt „Julianus-naptár”, ami márciussal kezdte az évet, a XVI. századig volt érvényben. Ekkor szerkesztették a máig használatos „Gergely-naptárt”.
A rómaiak a hét napjait a bolygókról nevezték el. Ezek az elnevezések sok nyelvben a mai napig fennmaradtak: a vasárnap a nap napja (dies Solis), a hétfő a holdé (dies Lunae), a kedd a Mars bolygóé (dies Martis), a szerda a Merkúré (dies Mercu- rii), a csütörtök a Jupiteré (dies Jovis), a péntek a Vénuszé (dies Veneris), a szombat pedig a Szaturnuszé (dies Saturnii).
A hét napjainak magyar elnevezései vegyes eredetűek. A hétfő nevében a „hét feje”, vagyis első napja rejlik. A fából készült ősi tüzőnaptárban 1-1 lyuk jelentette a napokat. A hét első napján a fölső, fej- szerüen kiképzett részbe kellett tűzni a napot jelentő pálcikát. Kedd a „kettőd” szó
Heti fanaptár [Urál vidéke]
rövidülése. A szláv „középsőt” jelentő szó adja a szerda alapformáját. A csütörtök a „negyedik napot”, a péntek az „ötödiket” jelenti a szláv nyelveken. A szombat a héber „Sabbat” átvétele. A vasárnap eredetileg „vásáros nap” volt.
A hónapok elnevezései latin eredetűek. A január Janus istenről kapta nevét, aki a kezdet, a kapu, a határkő istene volt. A február ,Februm’ szóból ered annak emlékére, hogy e hónapban a papi testület tagjai a megtisztulás reményében szíjjal ostorozták híveiket. A március Mars istentől kapta a nevét. Az április nevében a latin „virágzás” (aperit) szó rejlik. A május hónapot Vulcanus isten Maia nevű, termékenységet és meleget sugárzó feleségéről nevezték el. A június hónap Júnóra, Jupiter főisten feleségére utal. A júliust a naptárújító császárról, az augusztust Augustus császárról nevezték el. A szeptember, az október, a november, a december a hetedik, a nyolcadik, a kilencedik és a tizedik hónapot jelenti latinul, mivel – mint már
171
Heti és hónapos naptár [Szibéria]
említettük – márciustól számították a hónapokat.
Sok nép kísérletezett a hónapok nevének megújításával. Számunkra sem ismeretlen a francia forradalom naptára, amelynek hónapjait természeti jelenségekről, gazdasági munkákról nevezték el. A finnek új, népi eredetű hónapnevei viszont ma is használatosak.
A régi magyar kalendáriumokban megtaláljuk a hónapoknak az évszakokra, az aktuális ünnepekre vonatkozó elnevezéseit. A földművesek életét a növények vegetációja, az állatok kihajtásának évről évre ismétlődő munkafolyamatai határozták meg. A gazdasági év kezdetét, befejezését különböző rítusokkal tették emlékezetes
sé, így alakultak ki a naptári évtől elválaszthatatlan ünnepek, a jeles napok.
Az év első ünnepköre a tavaszi napéjegyenlőséghez kapcsolódik. Ekkor van a húsvét, a feltámadó Krisztus ünnepe, ami egyben a természet megújulását is jelenti. Az állatok első kihajtását Szent György napján ünnepük. A nyári napforduló az aratáshoz kapcsolódik. Szent Iván éjjelén a pogány naptisztelet maradványai élednek újjá. Ezen a rövid éjszakán a fiatalság tisztító és termékenyítő erejű tűz felett átugorva ősi szertartásokat idéz fel. Az őszi napéjegyenlőség a szüret, a gyümölcsszedés ideje, majd az őszi pásztorünnepek következnek.
A téli ünnepkör középpontja a téli napforduló ünnepe, a karácsony. Az év leghosszabb éjszakáján megszületik a Megváltó és megszületik a Nap is, ami ettől az éjszakától kezdve egyre hosszabban ragyog az égen.
Archaikus maradványok főleg a regölés szokásában maradtak fenn. Az énekmondók, a sámánok utódai láncos bottal, csengőkkel kísérve asztrális szarvasról regölnek, aki két oldalán hordja a napot és a holdat, szarva közt a csillagokat. Ismert egy olyan felfogás, amely a regösénekekben a Zodiákus 4000 évvel ezelőtti állapotát véli fölfedezni.
A téli ünnepkör a farsanggal, a tréfás, játékos, gonoszelhárító alakoskodással fejeződik be. Ezután következik a böjt, a hathetes hús- és mulatságtilalom, hogy azután újra meginduljon az élet.
Őseink fára vésett naptárt használtak, de ismerünk varrottas naptárokat is. Az első magyar nyelvű nyomtatott kalendárium 1538-ban jelent meg. A kalendárium szó a latin Calendae-bó\, a hó első napjából származik. Évszázadokon át sok házban ez volt az egyetlen könyv a Biblia mellett. A XVI-XVII. századtól kezdve minden müveit ember olvasta. A régi kalendáriumok a naptár melett ún. Prognosztikont is
tartalmaztak. Az ünnepek, jeles napok rendje kiegészült a legfontosabb elvégzendő munkákkal, a csillagok állásával, meteorológiai ismeretekkel, jóslatokkal, erkölcsi tanításokkal, versbe szedett „csíziókkal”. Kalendáriumunkban a régi naptárak legjobb hagyományait folytatva szeretnénk végigkísérni a természetközeiben élő emberek jeles napjait, ősi ünnepeit, legfontosabb tevékenységeit.
A százesztendős jövendőmondó [1884-es Kalendáriumból]
173
Boldogasszony hava
Télhó
- Újév. Az évkezdet minden népnél szerencsevarázsló és gonoszűző ünnep. Az egész napot vidámság, evés-ivás jellemzi, és természetesen elmaradhatatlanok az újesztendei jókívánságok.
Se szeri, se száma az újévre vonatkozó különféle idöjóslásoknak. ízelítőül egy olyat idézünk, ami gyakran beválik: ha nincs fagy januárban, meghozza azt majd a március és az április. Sok jóslás fűződik az „elsőhöz”: az első újévi látogató lesz a leány férje, amivel először foglalkozik az ember, azt fogja egész évben csinálni stb.
6. Vízkereszt, Háromkirályok. A karácsonyi ünnepek zárónapja, ekkor kezdődik a Farsang. Ezen a napon utoljára gyújtják meg a gyertyákat a karácsonyfán, majd lebontják a fát.
Sok helyen Vízkereszt napján tartják a Csillagozást, vagy a Háromkirályok járását, a három napkeleti bölcs betlehemi látogatásának emlékére.
Megszentelik a házakat vízzel és sóval (gonoszűző szerek), és krétával a szemöldökfára írják a G. M. B.-t (Gáspár, Menyhért, Boldizsár).
18. Piroska. „Negyvenes nap”, azt jelenti, hogy ennek a napnak az időjárása egyezni fog az egy vagy két holdváltozásra bekövetkező időszak hőmérsékletével, csapadékmennyiségével (tudományosan nem bizonyított).
20. Fábián és Sebestyén. A két vértanú ünnepe az első tavaszébresztö nap. Ekkortájt kezdenek a fák mézgá- sodni, nedvet szívni. Fábián a pesti- sesek, Sebestyén a nyilasok, puskások védöszentje.
22. Vince. „Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince”. Olvadás esetén jó bortermésre lehet számítani. Vince a szőlősgazdák egyik védőszentje.
25. Pál fordulása, a bibliai Saulus Pau- lusszá változásának története alapján a kemény tél időjárásának átalakulását jósolják erre a napra: „Pál fordulás – télfordulás”.
Böjtelö hava
Télutó hó
- Gyertyaszentelő. A rómaiak a hajdani tavaszkezdő ünnepen gyertyás- fáklyás felvonulásokat rendeztek. A kereszténység átvette az ősi tüz-
kultuszra utaló szokást: a házakban eloltják a tüzet és mindenhol szentelt gyertyával világítanak.
A gyertyaszentelő napjához fű-
174
ződik a legszélesebb körben elterjedt időjóslás: e napon a téli álmából ébredő medve kijön a barlangjából, ha napos időt talál, s meglátja a saját árnyékát, akkor visszabújik, mert még hosszú lesz a tél. Tehát, ha ebben az időszakban felmelegedés, napos idő van, a tél még hosszúnak ígérkezik.
- Balázs. A diákok patrónusa. Több évszázadra visszanyúló szokás szerint e napon tartották a Balázsjárást, amikor házról házra vonulva toborozták a diákokat az iskolába. Ezen a napon van a „balázsolás” is: a torokfájósokat parázsra vetett alma héjával megfüstölik, hogy ezzel a fájdalmat, betegséget okozó gonoszt elűzzék.
6. Dorottya. Kedvelt nap farsangi mulatság tartására. (Gondoljunk Csokonai Dorottyájára.)
Időjóslás is fűződik hozzá: „Ha Dorottya szorítja, Julianna tágítja…” a fagyot.
- Skolasztika. Az oltóágak szedésének
napja.
- Elek. Kígyóüzö nap, a havasi pászto
rok tavaszkezdö napja – ilyenkor a hegyeken nagy tüzet gyújtanak a gonosz elűzésére.
- Bálint. A tyúkültetés napja, ekkor kezdenek párosodni, fészket rakni a verebek.
16. Julianna. Dorottya ellenkező napja.
- Zsuzsanna. Elviszi a havat, zöldellni kezd a fű, és megszólalnak a pacsirták.
- Jégtörő Mátyás. Ahol Zsuzsanna nem vitte el a fagyot, Mátyás töri meg a tél uralmát. Vagy ha jeget nem talál, akkor csinál.
A halászoknak is jeles napja, ekkor kezdenek ívni a csukák. Az ezen a napon fogott csukát a nép „Mátyás csukájának” nevezi, és egész évre bő halfogást ígér.
Farsang. Idejét úgy számítják ki, hogy az első tavaszi (III. 21. utáni) holdtöltére következő vasárnaptól (húsvét- tól) visszaszámolnak hat hetet (a böjt idejét).
A farsang a közelgő tavasz ősi örömünnepe, egyúttal a tél és a tavasz küzdelmének szimbolikus megjelenítése. Számtalan gonoszűző és termékenységvarázsló álarcos, alakoskodó szokás fűződik hozzá (kongózás, kormozás, téltemetés, busójárás stb.).
A legtöbb esemény farsang vasárnapjára és a rá következő néhány napra, „farsang farkára” esik: így húshagyó keddre, a böjt kezdetére, hamvazószerdára, a dologtiltó napra, amit böjtfogadónak is neveznek. Ezen a napon tartják a keresztények a „hamvazkodást”.
A húsvét vasárnapig tartó böjtben húst és zsíros ételeket nem esznek, csak főtt tésztát, aszalt gyümölcsöket és korpából készült savanyú leveseket.
A böjt időszakában fújnak sokszor viharos, de tavaszt hozó „böjti szelek”.
175
Böjtmás hava
Tavaszelő hó
Kos
(III. 21.—IV. 20.)
- Kázmér. A patkányüzés napja.
- Gergely. Balázs a diákság, Gergely pedig az iskolák pártfogója volt. Ezen a napon tartották a Gergely- járást. Ilyenkor a nebulók végiglátogatták a falu házait, adományokat kérve a tanító és az iskola számára.
E napra rossz időt jósolnak, ha Gergely megrázza szakállát: az havazást jelent.
- Sándor. „Sándor, József, Benedek, zsákban hozza a meleget”. Az első igazán meleghozó nap.
. József. Sok helyen ekkor hajtják ki először a marhákat a legelőre és ekkor engedik ki a méheket is.
Ezen a napon ültetik a fokhagymát, a krumplit, a kaprot.
- Benedek. A tavasz első napja, a napéjegyenlőség ideje.
- Gábor. A káposztaültetés ideje.
- Gyümölcsoltó. Elnevezése Jézus fo
gantatására utal. A palántaültetés, fatisztogatás napja. A Skolasztika napján szedett oltóágat ekkor helyezik cl. Fecskehajtónak is mondják, mert a jó idő ekkorra már hazahajtja a vándormadarakat.
Szent György hava Tavaszhó
Bika
(IV. 21.-V. 20.)
Április elseje. Hajdan sok népnél évkezdő nap volt, a tavaszi napéjegyenlőséget, az újjáéledő természetet ünnepelték. Amikor e naptárreformmal január elseje lett az év első napja, április első napja „komolytalan” újévvé vált. Nálunk a diákság terjesztette beugratótréfák nyugati eredetűek.
Virágvasárnap. Húsvét előtti vasárnap. Az iskolásgyermekek ilyenkor barkát mennek gyűjteni, amit a templomban megszentelnek. A szentelt barkát gonoszűzőnek, betegségy- gyógyítónak tartják, elűzi a jégesőt, megóv a villámcsapástól.
Virágvasárnap tartják több palóc községben a kiszehajtást. Fiatal leányok telet jelképező, menyecskeruhába öltöztetett szalmabábut visznek végig a falun, majd vízbe dobják vagy elégetik. A téltemetés az ébredő természet ősi ünnepét, a húsvétot vezeti be. Virágvasárnap után következő hét a Nagyhét.
Nagypéntek. Jézus kereszthalálának ünnepén tartják a legszigorúbb böjtöt.
Általános tisztálkodási nap: meszelnek, takarítanak, nagymosást tartanak a patakban és az állatokat is megfürösztik. Sok helyen Nagypénteken nem gyújtanak tüzet.
176
Nagyszombat. Este tartják Jézus feltáma-
dásának ünnepét. A tüzet ősi mó-
don – dörzsöléssel, csiholással – új-
ra meggyújtják és megszentelik. Az
esti harangszó a böjt befejeződését
jelenti.
Húsvétvasárnap. A kereszténység egyik
legnagyobb ünnepe a pogány ta-
vaszkezdö ünnepekből származik.
Ezen a napon tartják a húsvéti ha-
tárjárást. Ilyenkor az egész falu né-
pe körbejárja földjeit, kitisztogatja
a forrásokat. Sok helyen bált ren-
deznek.
Húsvéthétfő. A legnépszerűbb húsvéti
népszokások: a locsolás, a hímes
tojás ajándékozásának ideje. Mind-
kettő ősi termékenységvarázslásra
utal. A tojás – eredetileg halotti
kultusz kelléke – Jézus újjászületé-
sét jelképezi.
Fehérvasárnap. Húsvét utáni vasárnap a
fiatal leányok „mátkát”, barátnőt
választanak, vagy komatálat külde-
nek egymásnak.
PÜNKÖSD HAVA Tavaszutó k
- Tibor. Ha ilyenkor már szép zöld a
vetés, akkor jó lesz a szénatermés.
A hagyomány szerint ezen a napon
szólal meg a kakukk. - György. Európa nagy részén ősi pász-
torünnep, az állatok első kihajtásá-
nak napja. Gonoszjáró nap, ezért a
kerítésre, ajtóra tüskés ágakat tűz-
nek, hogy a boszorkányokat távol
tartsák. Az állatokat – az ártó szel-
lemek, a rontás elkerülése végett –
Szent György napi tűzön hajtják
keresztül, hogy a füsttől megtisztul-
janak. E nap hajnalán lepedővel
szedett harmattal kenyeret sütnek,
vagy különböző mágikus praktiká-
kat végeznek.
A György-kultusz a sárkánnyal
(a gonosszal) viaskodó szent legen-
dájából származik.
- Márk. A kukoricavetés és a búzaszen-
telés napja. A megszentelt búzaszá-
lakat gonoszűzésre használják. Ha
ezen a napon pacsirta, fürj vagy
béka szól a búzából, az jó termést
ígér.
Ikrek
(V. 21.-VI. 20.)
Május elseje. Ősi tavaszünnep, a majálisok napja. Sok helyen a megelőző estét a legények az erdőben töltik, s hajnalban hazajőve feldíszített májusfát állítanak kedvesük udvarába.
Az emberek az egész napot vidám táncmulatságok közepette a szabadban töltik.
1889 óta a munkásság nemzetközi ünnepe.
- Flórián. Ezen a napon az ország nyugati felében sok helyen ősi módon gyújtottak „új tüzet”. Flórián a tűzoltók, a kéményseprők, a kovácsok és a serfözök patrónusa.
6; János. „Babevö János” napjának is nevezik, ekkor vetik a hüvelyeseket, a babot, a borsót, a lencsét.
- Pongrác?) A fagyosszentek napjai az
- Szervác. > idő átmeneti lehűlését jel-
- Bonifác. I zik. E napokon nem vet
177
nek, nem palántáznak. A májusi fagyok a gyümölcsösökben, a vete- ményben sokszor nagy pusztítással járnak, ezért tűzgyújtással, füstöléssel védekeznek ellenük.
- Zsófia. Erre a napra esőt jósolnak.
- János.. Nepomuki, vagy népiesen „ne-
szepuszi” János a vízenjárók patró- nusa. Hajósok, halászok, vízimolnárok ezen a napon tüzijátékos felvonulást tartanak.
- Orbán. Ekkor kezdenek a méhek raj- zani. ezért a méhek „Orbán bogarai”. Donát mellett a vincellérek, szőlősgazdák védöszentje, szobra gyakran megtalálható a szőlőhegyeken. Ha Orbán jó időt hoz, akkor szobrát felvirágozzák, ha rosz-
szat, akkor besározzák. Sok helyen az utolsó fagyosszentnek tartják. Ha „kiseprűzik” Orbánt, nem lesz már hideg.
Pünkösd. Neve arra utal (pentekoszt = ötven), hogy húsvét után ötven nappal következik. A nyárkezdet ünnepén a különféle versenyek, sportjátékok győztesét rövid ideig uralkodó „pünkösdi királynak” választják.
Kislányok ezen a napon tartják a pünkösdikirálynő-járást, a pün- kösdölést. A legkisebb leányt pünkösdi rózsával, zöld ágakkal díszítve királynőnek öltöztetik, és rózsaszirmot hullajtva házról házra járnak köszönteni.
Szent Iván hava
Nyárelő hó
Rák
(VE 21.-VII. 20.)
8. Medárd. Elsősorban az idöjóslásról nevezetes. Ezen a napon erős lehűlés várható. Ha esővel köszönt be, akkor ez több hétig is eltarthat: „ha Medárdkor esik, negyven napon esik”.
- Margit. A retek-, a káposzta-, a lenve
tés ideje.
- Barnabás. Sok helyen szénakaszáló
nap. de ekkor érdemes bizonyos gyógyfüveket is gyűjteni.
- Antal. Páduai Szent Antal a szembetegek. a gyulladásban szenvedők oltalmazója. Baranyában e napon gyújtják ősi módon a gyógyító erejű „Szent Antal tüzét”.
- Vida. A nyarat jelenti: a szántóföldi növények befejezték növekedésüket
és az érés időszaka következik. A rákok és a halak is már teljesen kifejlődtek.
- János. Virágos Szent János vagy Szent Iván a nyári napforduló ünnepe. Az év legrövidebb éjszakáját Európa nagy részén ősi rítusokkal ünnepelik. Nálunk a fiatalok tüzugrását és szentiváni énekeit említhetjük. Sok helyen a tűzbe – gonoszűzés céljából – gyógyfüveket, gyümölcsöt, egyebet dobnak. Számtalan hiedelem, babonás szokás fűződik ehhez a naphoz.
Szent Ivánkor már megszakad a búza töve, nemsokára elkezdődhet az aratás. Az őszi répa és a retek vetönapjaként is említik.
178
- Péter, Pál. Az aratás kezdő napja. A halászok is e napot ünnepük, mert Szent Péter a védöszentjük. A nap előestéjén a halászok rúdra kötözött ponttyal végigjárják a falut.
Másnap a vízparton halpaprikással, túrós csuszával folytatódik az ünneplés. Ezen a napon van a legjobb íze az epernek, ezért ekkor tartják az eperszüretet.
Nyárhó
Szent Jakab hava
2. Sarlós Boldogasszony. Asszonyoknak dologtiltó nap. Ekkor tartják az aratási vásárokat.
- Sarolta. Ha esővel köszönt be. rossz lesz a dió- és a mogyorótermés.
13. Margit. Ha esőt, zivatart hoz, „mérges Margitnak” nevezik. Ha ezen a napon jó idő van, akkor a hagyomány szerint elkezdődhet a szabadban való fürdőzés.
- Illés. Ősi kígyó- és medveünnep, a pásztoroknak dologtiltó nap. Gonoszjáró napnak is számit; gyakran zivatart, jégesőt hoz.
Oroszlán
(VII. 21.-VIII. 20.)
- Dániel. Ha Illés nem hoz esőt, Dániel-
től várhatjuk.
- Mária-Magdolna. Szépségvarázsoló
nap. Az e napon vágott leányhaj biztos sikert arat.
Mária-Magdolna is zivatarhozó napnak számít.
- Jakab. Ezen a napon áll meg a szőlő
növekedése, és kezd édescdni.
Ha Jakab napja derűs, jó gyümölcstermésre számíthatunk, de nincs kizárva a zivatar sem.
- Anna. E napon szakad meg a virágos
kender töve.
Kisasszony hava
Nyárutó hó
(VIII. 21.-IX. 20.)
10. Lőrinc. A naptár elcsúszása következtében néhány későbbi (szeptember
- ) érvényességű tapasztalat kapcsolódik ehhez a naphoz (lásd ott).
- Nagyboldogasszony. Derült idejével jó szőlő- és gyümölcstermést jósol. A „kétasszonyköze” (Vili. 15.-IX.
8.) varázserejű időszak: ekkor szedik a különféle gyógyfüveket, csép- lik a magnak való búzát, gyűjtik az
ültetni való tojást. Az ekkor keltetett tyúkok lesznek a legjobb tojók.
- Rókus. A ridegen tartott szarvasmarhák védőszentje.
- István. Szent István magyar király ünnepe. Ezen a napon már az új búzából sütik a kenyeret.
- Bertalan. Sok helyen őszkezdő nap, féregirtást, takarítást, szellőztetést tartanak.
179
Szent Mihály hava
Őszelő hó
Mérleg
(IX. 21.-X. 20.)
- Egyed. Ezen a napon lépnek szolgálatba a juhászok, kondások és a szölö- pásztorok. A szőlőhegyen zárónap, ettől kezdve tilos szekérrel, abron- csos edénnyel a szőlőben járni. Megkezdődik a szőlőőrzés. A disznót hízóba fogják. Egycd-nap időjárásából az egész őszre következtetnek.
5. Lőrinc. A lassan beköszöntő őszre utal, hogy ez a szabadban fürdés utolsó napja. A „lörinces” dinnye, körte már nem igazán ízes. Ezen a napon fordul az időjárás: ha szép idő van, hosszú lesz az ősz. Lőrinc napja után a fás növények megállnak fejlődésükben, és a kígyó odvába bú- jik.
8. Kisasszony. Ősi pogány öszkezdő nap. „Fecskehajtó Kisasszonynak” is nevezik: e naptól kezdve indulnak útnak a fecskék és a vándormadarak. Sok helyen a dióverés napja.
- Máté. Ha ezen a napon tiszta az idő, jó lesz a bortermés. Vetésre viszont Máté hete nem kedvező, „pelyvahétnek” nevezik.
Bár csillagászatilag ezen a napon van az őszi napéjegyenlőség, jelentősebb ünnep nem kapcsolódik hozzá. Ezután kezdődnek az őszi pásztorünnepek, a gazdasági év végét jelentő szüreti mulatságok.
29. Mihály. Őszi évnegyedkezdő nap, Európa-szerte ismert pásztorünnep. Ezen a napon hajtják be a legtöbb állatot a faluba, ekkor lépnek szolgálatba az új pásztorok.
Megszakad a fü gyökere, megszűnik a mézelés, a halak a víz fenekére húzódnak. Megkezdődik az őszi vetés.
Ha ezen a napon még itt vannak a fecskék, újévig nem lesz nagy hideg. A Mihály-napi égdörgés szép őszt, de kemény telet jelent.
Mindszent hava
Skorpió
(X. 21-XI. 20.)
- Leodegár vagy Petra. Az első lombhullató nap.
10. Ferenc. Ez a hét is kiválóan alkalmas az őszi vetésre.
- Teréz. Szüretkezdő napnak tartják.
- Gál. A halászat befejező napja; a tava
kon, folyókon utolsó nagy közös halfogást tartanak. A makk érését e naptól számítják.
18. Lukács. Kórházak, fürdők védöszentje. A Mecsek-alján a gesztenyeszüret napja, akkor tartják a pécsvára- di leányvásárt.
- Vendel. Főleg a Dunántúlon a pászto
rok védöszentje. Sok helyen a pásztorünnepet ezen a napon tartják.
- Orsolya. A káposzta és a kerti vetemé-
nyek betakarításának napja.
180
Öszhó
- János. A megrövidült nappalt jelzi, hogy sok helyen ekkor gyújtanak először lámpát a szobában.
- Dömötör. Vendel mellett az őszi pásztorünnepek napja. Az Alföldön és az ország északkeleti részében fő
ként a juhászok körében kedvelt a „dömötörözés”, a juhászbál.
28. Simon, Júdás. Sokfelé télkezdö napnak tartják.
31. Farkas. A faültetésre az egyik legkedvezőbb nap.
Szent András hava őszutó
- Mindszent. A cselédfogadás, bíróvá-
lasztás, tanácsújítás napja. Erre a
napra a vetést, az őszi munkákat
már be kell fejezni. A természet is
nyugovóra tér.
Ekkor emlékezünk meg halotta-
inkról. A temetők megtelnek őszi-
rózsával, krizantémmal, az elmúlás
jelképes virágaival. Az ablakokban
gyertyát gyújtanak.
3. Hubert. Hubertusz a vadászok védő-
szentje, akik ezt a napot nagy vi-
dámsággal ünnepük.
- Márton. A boltokban ezen a napon
gyújtják meg a gyertyát.
Ekkor vágják „Márton lúdját” és
a lakomán megkóstolják az új bort,
ennek ugyanis Márton a „bírája”.
Ezen a napon sütik a „marci-
pánt” is, ami a cukrászdái édesség
elődje.
A mesterek vacsorát adnak legé-
nyeiknek, a gazdák a pásztorokat
vendégelik meg.
Számtalan időjóslás fűződik a
naphoz: „Márton olykor fehér lo-
Nyilas
(XI. 21.—XII. 20.)
von jár” – tehát felkészülhetünk a
havazásra; „ha Márton lúdja jégen
áll, karácsonykor sárban botor-
kál”, vagy „ha jókedvű Márton, ke-
mény lesz a tél”.
- Erzsébet. Ha Erzsiké megrázza a
dunyháját, az havazást jelent. - Katalin. A lányok védöszentje. Sok
férjjóslás fűződik ehhez a naphoz.
Sok helyen „Katalin-ágat” rak-
nak vízbe, hogy karácsonyra kizöl-
düljön.
Időjárásában a karácsonnyal el-
lentétes: „ha Katalin kopog, kará-
csony locsog”.
- András. A téli évnegyedkezdö mulat-
ságok napja. András-nap utáni va-
sárnap kezdődik advent, ettől kezd-
ve karácsonyig lakodalmat, táncos
összejövetelt nem tartanak.
András-naphoz fűződik a leg-
több férjjósló szokás – az ilyen na-
pokat általában „andrásoló”-
napokként tartjuk számon.
Sokfelé ilyenkor már disznót
vágnak, mert a hús már eltartható.
181
Karácsony hava Telelő hó
4. Borbála. Bányászok, tüzérek és várak
véd őszen tje.
Katalinnal együtt a lányok párt-
fogója. andrásolónap. Ekkor teszik
vízbe a „Borbála-ágat” – cseresz-
nye-, barack- vagy mandulagaly-
lyacskát. ami ha karácsonyig ki-
virágzik. akkor a leány biztos férj-
hezmenetclre számíthat.
- Miklós. A gyermekeket megajándékozó
Mikulás alakjának a magyarság
körében kevés hagyománya van.
német területről származik.
- Ambrus. Ezen a napon a méhészek és a
mézeskalácsosok ünnepük védő-
szentjüket.
13. Luca. A Gergely-féle naptárreform
előtt az év legrövidebb napja volt.
Legszigorúbb dologtiltó nap a
nőknek, mivel a gonoszjáró napon
mindenhol boszorkányok leselked-
nek.
Ekkor kezdik készíteni a Luca-
széket, amire a karácsonyi éjféli mi-
sén felállva megláthatok a boszor-
kányok.
Fiatal legények házról házra jár-
va „kotyolnak” – megvarázsolják a
tyúkokat, hogy jó tojók legyenek,
és sok termékenységre, bőségre uta-
ló kívánságot mondanak.
Elterjedt szokás még a Luca-napi
búzahajtatás és a Luca-kalendá-
rium készítése (a karácsonyig tartó
12 napból a következő év hónapjai-
nak időjárására következtetnek).
24. Ádá.m és Éva. Sok helyen böjtölnek
Szenteste, ünnepi ételnek halat esz-
nek. A karácsonyi étkezéseket kü-
lönleges szertartások szabályozzák,
amelyben az abrosznak is fontos
szerepe van. A karácsonyfa állítá-
sának szokása német főidről került
hozzánk. Egyébként sok népnél
visznek ezen a napon a lakásba élő
növényt, örökzöldet, az állandó
megújulás jelképét.
- Karácsony. Eredetileg a téli napfor-
duló ünnepe. A kereszténység ezen
a napon ünnepli Jézus megszületé-
sét.
A legismertebb karácsonyi nép-
szokás, a betlehemezés dramatikus
formában adja elő a Szent-család
szálláskeresésétől a napkeleti kirá-
lyok látogatásáig a cselekményeket.
A betlehemezés kerete legtöbbször
profán pásztorjáték.
Karácsony és Újév között járnak
házról házra a regösök. Fiatal fiúk
csapata különböző zajkeltő eszkö-
zök kíséretében ősi elemeket tartal-
mazó rítuséneket énekel, amelyben
a sámánizmus maradványai és a téli
égbolt képe is helyet kap.
A legények kopott ruhában,
bocskorban vannak. Szent István
szolgáinak mondják magukat, a
csodaszarvasról énekelnek, aki égi-
testeket hordoz két oldalán, szarva-
in pedig gyúlatlanul égő gyertyákat
tart. Minden versszak végén, min-
tegy varázsigeként, elhangzik a „hej
regö rejtem” refrén. Legvégül fiatal
párokat regölnek egymáshoz. •
- István. Egészség- és termésvarázsoló
nap. Ekkor köszöntik ünnepélye-
sen az Istvánokat.
182
Bak
(XII. 21.-L 20.)
- JÁNOS. Szintén híres névköszöntő nap.
A szőlősgazdák bort szentelnek és minden hordóba töltenek egy kicsit. hogy meg ne romoljon. Ami megmaradt, elteszik gyógyszernek és isznak ..Szent János poharából”.
- Aprószentek. Egészségvarázsló nap.
sok helyen vesszőből font korbácscsal megcsapkodják a lányokat, hogy szépek, egészségesek legyenek.
Ilyenkor tartják sok helyen a szintén korbácsolással egybekötött legényavatást is.
- Tamás. E nap országszerte disznótoro
kat tartanak. A disznó hájál clteszik. hogy gyógyító írt készítsenek belőle.
- Szilveszter. Az év legvidámabb éjszakája az első évezred végén élt Szilveszter pápa ünnepe.
Az év végi mulatozást már a rómaiak is megtartották december 27-én. a híres Szaturnáliákon.
Ezen az éjszakán eltemetik az óesztendőt és különböző varázslásokkal. praktikákkal igyekeznek megtudni, hogy mit hoz az Újév. Legismertebb az ólomöntés, amikor a frissen öntött ólom formájából jósolnak; vagy a gombócfőzés, amikor papírszeletekre férfineveket írnak, ezeket gombócokba dugva forró vízbe dobják, s amelyik legelőbb a víz színére emelkedik, az lesz a neve a leány jövendő férjének.
Az anyaggyűjtéshez a magyar népi kultúra egész ide vonatkozó része feldolgozásra került. Természetesen az összes átnézett irodalmat nem közölhetjük, mert az külön kötetet töltene meg. Korábban készült egy hasonlóan „gyakorlati” szempontú, de csak a népművészeti területeket tartalmazó irodalomjegyzék: Tárgykészítö népművészeti bibliográfia (összeállította: Tarján Gábor. Budapest, 1978, Folk- lór-Társadalom-Müvészet 1.).
Néprajzi irodalmunk ugyan rendkívül gazdag, meglepő, hogy milyen kevés a tárgykészí- töknek is használható leírás, rajz, fotó. Ezek általában néprajzi folyóiratok (Néprajzi Értesítő, Ethnographia) hasábjain elszórva vagy nehezen hozzáférhető könyvekben találhatók. A következőkben arra a kevés összefoglaló jellegű műre hívjuk föl a figyelmet, amelyek alapján lehetőség nyílik a további tájékozódásra.
A gyakorlat szempontjából a legtöbb értékes adatot az erdélyi magyar néprajzkutatók munkásságából merítjük. A könyv megírásához a példát Dr. Kós Károly: Mihez kezdjünk a természetben? (Bukarest, 1968) című könyve adta. A szerző ebben a kis kötetben a népi kultúra egyetemes jellegét, művelődéstörténeti jelentőségét és – úttörő módon – a gyakorlatban való alkalmazhatóságát mutatja be.
Dr. Kós Károly további tanulmánykötetei, kitűnő illusztrációs anyagukkal rendkívül hasznosak a népi tárgyi világ életre keltői számára: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); Tájak, falvak, hagyományok (Bukarest 1975); Eszköz, munka, néphagyomány (Bukarest, 1979).
Dr. Kós Károly két szerzőtársával, Szent- imrei JüDiTtal és Dr. Nagy JENŐvel készíti az erdélyi magyar néprajzi csoportok monográfiáit: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Szilágy sági magyar népművészet (Bukarest, 1974); Kis-Küküllö vidéki magyar népművészet (Bukarest, 1978); Moldvai csángó nép
művészet (Bukarest, 1981). A kötetek – amelyeknek remélhetőleg folytatása lesz – az egyes tájak építkezését, textilmunkáit, viseletelöállí- tását mutatják be.
Sok hasznos adat, jó leírás található a Népismereti dolgozatok köteteiben is (1976, 1978, 1980).
Ebben a sorban kell említeni Vámszer Géza, Csíkszeredái rajztanár Életforma és anyagi műveltség (Bukarest, 1977) című tanulmánykötetét, a népélet sok területének feldolgozásával.
A magyar nép anyagi kultúrájának legjobb áttekintése a Magyarság néprajza (Budapest, é. n.) első két kötete.
Könnyebben hozzáférhető Balassa Iván és Ortutay Gyula: Magyar néprajz (Budapest, 1979) című összefoglaló munkája.
Nem hiányozhatnak a népélettel foglalkozók könyvespolcáról a Magyar Néprajzi Lexikon (I-V.) (Budapest, 1977—82) kötetei sem.
Az Európán kívüli népek anyagi kultúrájáról ad jó áttekintést Kaj Birket-Smith: A kultúra ösvényei (Budapest, 1969) és Julius Lips: A dolgok eredete (Budapest, 1962) című müve.
Hasonló témakörben íródott Bodrogi Tibor: Mesterségek születése (Budapest, 1961) című kis könyve. Itt említjük még a Kultúra Világa sorozatban megjelent A Föld országai – a Világ népei (Budapest, 1965) című enciklopédikus jellegű összefoglalót.
OA táplálkozást tárgyaló fejezethez ajánljuk további tájékozódásra Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (Budapest, 1934) című munkáját, amely sok gyűjtögetett, a táplálkozásban felhasználható növényfajtát ír le. Szabó Attila— Péntek János: Ezerjófü (Bukarest, 1976) című kis kötete szintén a gyűjtögetés témaköre iránt érdeklődőknek szolgál hasznos adatokkal.
Természetesen növényismertetőkre is fel kell hívnunk olvasóink figyelmét, ehhez az egyik
185
legjobban használható munka Csapody Ist- ván—Csapody Vera-Jávorka Sándor: Erdő, mező növényei (Budapest. 1980) című könyve, a gombászattal foglalkozóknak pedig Kalmár Zoltán- Makara György: Ehető és mérges gombák (Budapest. 1982) című müvét ajánljuk. S ha valaki a fűszernövények termesztésére kiváncsi. annak Máthé Ákos-Romváry Vilmos: Fűszer- és gyógynövények a kiskertben és a házunk táján (Budapest. 1978) című munkáját ajá n 1 hatjuk figyc 1 mébe.
A népi táplálkozás különböző területeivel foglalkozó legjobb monográfiák: Ecsedy István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. 1934). valamint Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása (Budapest. 1943). Jó recepteket tartalmaz Erdei Ferenc: Néprajzi inyesmesterség (Budapest. 1971) című munkája.
• Az öltözködés témaköréről ad színes, kultúrtörténeti áttekintést Rudolf Broby- Johansen: Az öltözködés története (Budapest. 1969) című kötete.
A magyar népi ruházat sok területét Gáborján Alice tanulmányaiból ismerhetjük meg. Legjobb összefoglaló munkája, a Magyar népviseletek a Néprajzi Értesítő 1976. évi köteteként jelent meg. Ennek rövidített, népszerűsítő változata a Magyar Népművészet sorozatban közreadott Magyar népviseletek (Budapest. 1969) című könyv. A magyar népi posztóruhákkal (Néprajzi Értesítő, 1972) és a szűrrel (Ethnographia, 1970; Néprajzi Értesítő. 1975) több tanulmányban foglalkozik.
Kitűnő viseleti leírásokat ad Faragó Jó- zsef-Nagy Jenö-Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet (Bukarest. 1977) és a Hargita megyei népviselet (szerk.: Kardalus János) (Csíkszereda. 1979) című kötet.
A kenderfeldolgozás munkaeszközeit tekinti át Szolnoky Lajos: Alakúié) munkaeszközök (Budapest, 1972) című munkája.
A szövési technikák egyik legjobb összefoglalása Annemarie Seiler-Baldinger: Systema- tik dér Textilen techniken (Basel. 1973) című könyve.
A Népművelési Intézet művelődési központok számára adta ki az ún. tematikus anyagokat, amelyek különböző tevékenységek elsajátítását könnyítik mintalapok, szemléletes technológiai rajzok segítségével. Közülük Land- gráf Katalin és Szittner Andrea: Szórós
186
/-//. (Budapest, 1980) gyűjteményét ajánljuk az e területtel foglalkozóknak. Ugyanők a Mesterségek sorozatban is publikáltak hasonló témájú könyvet Kézi szövés címmel.
A bőrruhákról ad jó áttekintést Kresz Mária: Népi szűcsmunka (Budapest. 1979) című kötete. Akik pedig a bőrmunkákkal általában akarnak foglalkozni. Lukovszky Ilona: Bőr- mívesség (Budapest. 1980) című tematikus a n yagá t ha sz ná 1 ha t j á k.
- A hajlékot bemutató fejezethez az irodalmak elején elmített összefoglaló műveken kívül Tóth János: Népi építészetünk hagyományai (Budapest. 1961) című könyvét ajánlhatjuk. A szerző egyébként számos munkát publikált a népi építészet témakörében. Egyik legősibb hajléktípusunkról ad összefoglaló áttekintést K. CsillÉry Klára: A magyar kúpos kunyhó) (Néprajzi Értesítő. 1970) című tanulmánya. Több évtizedes kutatásai eredményeképp ugyanő irta A magyar népi lakáskultúra kialakulásának kezdetei (Budapest. 1982) című munkát. CsillÉry legtöbb munkájában a népi bútorokkal foglalkozik. Jó összefoglalást kapunk A magyar nép bútorai (Budapest. 1972) című kis könyvéből.
A település alapvető kérdéseit tárgyalja Men- döl Tibor: Általános településföldrajz (Budapest. 1963) című elméleti munkája.
A népi építészet kutatóinak kitűnő segédkönyve Barabás Jenő Gii.yén Nándor: Vezérfonal népi építészetünk kutatásához (Budapest. 1979). amit gyakorlati kérdésekkel foglalkozók is haszonnal forgathatnak.
Kolozsvárott, a két világháború között adták ki Kós Károly: Falusi építészet című hasznos kis könyvét, ami a legegyszerűbb technikákkal épülő házakkal foglalkozik.
A Népművelési Intézet tematikus anyagai között jelent meg Erdei András: A ház (Budapest. 1980) című lírai hangvételű, de gyakorlatban is kamatoztatható gyűjteménye.
Csete György és a Pécsi Ifjúsági Iroda építészei több kiadványukban foglalkoztak a népi építészet és a korszerűség kérdésével.
A népi világításról Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Néprajzi Értesítő, 1940) című tanulmányát ajánljuk.
- A technológia fejlődésével foglalkozik Gordon Chilije: A szerszámok története (Budapest. 1949) című munkája.
A fafeldolgozás irodalmából közöl váloga
t
tást a Régi famesterségek (szerkesztette: Zelnik József, Budapest, 1981) című könyv.
A kosárkötésről eddig egyetlen használható könyv jelent meg a Mesterségek sorozatban. Vidák Isi ván-Nagy Mari: Kaskötés, kosárfonás (Budapest. 1978). Ugyanebben a sorozatban adták ki Kardos Mária: Primitív fazekasság (Budapest. 1978) című könyvét is.
A közlekedési eszközök fejlődéséről szóló összefoglaló mii Tarr László: A kocsi története (Budapest. 1968). A malmokkal foglalkozó könyvek közül Pongrác/. Pál: Régi malomépítészet (Budapest. 1967) című munkája a legtartalmasabb.
• A természetismereti részhez elsősorban Dr. Xantus János: A természet kalendáriuma (Bukarest. 1981) című könyvét ajánljuk.
Az időjárás-ismerethez Herczeg Éva-Voj- NITS András: Időjós élővilág (Budapest, 1981) c. könyve használható további tájékozódásra.
A népi csillagismerethcz Thoroczkai- Wigand Ede: Öreg csillagok (Budapest, 1915), Csaba György: Hazánk csillagos égboltja (Budapest, 1981. P/anetáriumi füzetek) című munkáit ajánljuk.
A magyar néphit területein kalauzol Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága (Budapest. 1981) című kötete.
Népünk ünnepeiről, a jeles napokról Bálint Sándor, könyvei tájékoztatnak, leggazdagabban az Ünnepi Kalendárium l-ll. (Budapest. 1977).
A könyv elkészítéséhez nagy segítséget jelentett a néprajzi gyűjtések mellett a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának megismerése: a tokaji, a csillebérci és a lukafai táborokban végzett közös munka. A hetvenes évek hagyományfelhasználó kísérleteiről ad színes összefoglalást a Nomád nemzedék (szerkesztette: Bodor Ferenc) (Budapest, 1981).
(csak a tartalomjegyzékben nem szereplő tárgyakat,
fogalmakat tüntettük fel)
ácsolt láda 9, 118-120 áfonya 18-20 áfonyabor 38 akác 17 almabor 38 almaecet 37 aludttej 27 asztal 109, 115-117 átalvető 76, 144, 147
baraboly 19 berkenye 20 bocskor 52-53 bodza 17 bogrács 31-32 boróka 20 boronafal 95-97 bors 33 boza 39 bölcső 117 bőrkikészítés 48-50 börzacskó 75 bükk makkja 20
csalán 17, 55 cserény 84-85 csigahurka technika 140, 142-143 csillagjóslás 167 csillagncvek 167-169 csipkebogyó 19 csiszolás (kő) 128-129 csizma 53-54 csomózás, hurkolás 140 csónak 149 csontkorcsolya 146 csont kupáncsok 74-75 csuklya 68, 73
csúszójármüvek 150 151
dikó 114 115 dió 21
édesgyökér 19 ékszer 43 44, 74-75 előbör 48 eny vkészítés 134 esőabrosz 61-62 esztergálás 136 137
fakanál 40-41 faragószerszámok 134 135 faúsztatás 147 fejalj 115 féltető 83-84 fodormenta 18 fokla 121 fonalfelvctés 59 földház 83,91-92 fúrószerszámok 135
galagonya 20 gatya 66-67 gereben 56-57 gerenda vázas ház 94-95 gomba 22 gólyaláb 144 guba 70 71 guzsaly 57-58 gyanta 22 gyapot 55 gyékény 19, 138 gyékényszövés 59, 141-142 gyertyamártás 121-122 gyümölcskenyér 24
habda 53 hagyma 33 hajfonatok 46 47 hajómalom 155-156 hamuban sütés 30 háncs 137 hárs virágja 17 háti bőr 48
189
hosszmértékek 125 hosszúing 63-65 hótalp 145 hússzárítás 24 25
időjóslás 163-164 ingek 62-67
bevarrott ujjú 62-63 mellévarrott ujjú 63-65 ivócsanak 41-42 ivóharang 42 ivótülök 42
jégpatkó 144 jeladás 143 joghurt 27 jurta 86-87
kacagány 48 kagylókanál 40 kamilla 17-18 ka ná 1 váj ó 41 42, 133 kandalló 107-108 kapca 53 káposztasavanyítás 26 kapu 103 kártolás 68-69 kása 31, 35 katrinca 65 66 kemence 35, 104-109
- búbos- 106-107 kémény 105 kendermunka 55-57 kendő 61 kéregedény 133, 137-139 kerék 151-154 kerítésformák 102 kocsi 154
komló 18,36,39 ködmön 50 51 kökény 20 kömény 18 köpeny 45, 69-73 kötény 45 kővel főzés 31. 129, 141 középoszlop 90, 109 kunyhók 87-91 kontyos 87-88 kúpos 87-88 méhkas alakú 89
- nyeregtetejü 83, 90-91
lángos 30 lápi bot 144 lebbencs 32 lécvázas szék 114 115 len 55
lepénykenyér 34
madzagszövő 61 mák 21 málna 19 mángorlás 58-59 medve hagy ma 18 mécs 122 medvetalpfü 19 melles 49-50 méz 34, 37-38 mezei katáng 18 mezei saláta 17 mezei sóska 17 mézsör 37 mogyoró 20 mogyorós lednek 19 mokasszin 52 mosás 58
nadrág 66-67, 73-74 nádtető 99 nádvilla 40 nemez 67-68 nyárson sütés 29-30 nyereg 150 nyírfa kéreg 33, 137-139 nyírvíz 22
orsó 57-58
pad 106 110, 113, 116 padláda 120 pálinkafőzés 38-39 paprika 33 pasztinák 19 pásztorkészség 74, 127 pattintás 128-129 pendely 65 pépes ételek 31 pogácsa 30, 34 poncsó 45, 62 puliszka 30, 32, 35
rúd 118
190
sajt készítés 27-28 sár fal 93
sárpadka 106-107, 110 slambuc 32
só 33 som 19 sör 39 sövény fal 94 suba 50 51 súlyom 19 süveg 68
szaka 11 viselet 47 szamóca 19 szán 146 szappan készítés 58-59 szeder 19 szelídgesztenye 21 szék, áglábas 111, 114 bodon- 110-111 gyalog- 111-112 gyékény- 111 támlás 112-114
szék bekötés 114 szekér 151-154 szélmalom 156 158 szemes kályha 107-108 szíjhasítás 75 szilvaaszalás 24 szilvalekvárfözés 25 szövőszék 59 61
szűr 70 73 szűrnadrág 73-74
taplómegmunkálás 139
tarisznya 76-77
tátorján 19
teherhordás 76. 144 147
téka 120
tetőszerkezetek 98-99
ti ló 56
tipi 85-86
tolitu 96 97
tökedények 138 139
tömeg- és űrmértékek 125 turbánliliom 18
túrókészítés 27
tutaj 147, 149
tüzcsiholás 127-128
tűzfúró 127
tűzgyújtás dörzsöléssel 126
vadalma 20
vad körte 20, 38
vadmurok 19
vaj készítés 27
vájt technika 40 42, 132 133, 136 vályog 93-94
vályúláda 118, 134
ványolás 69-70
verem ház 83 84. 91-92
vert fal 93
vitorlás 148 150
vízimalom 156
zsilipéit fal 97
zsindelyfedés 100 zsúpfedés 100
/
A népi kultúrák jelene és jövője 5
Hagyományőrző közösségek
A népi kultúra üzenetei
- Új civilizáció felé? 11
- Legegyszerűbb világmodell 13
A természet terített asztala 15
Táplálkozás
Ami nem hiányozhat az ételből . 32
Sütőharang 34
Tetőtől talpig 43
Öltözködés
Textíliák készítése növényi rostokból, gyapjúból 54
Fonás 57
Fonalmosás 58
Szövés 59
Szabás-varrás 61
Nemezkészítés 67
Festés, szövés 69
Posztókészítés 69
193
A közösség tere 79
Hajlék
A hajléképítés meghatározói 80
Alkalmi menedékek, egyszerű hajlékok . 82
Kör alaprajzú hajlékok 85
Négyszögletes alapformák 90
Tetőfedés 99
Tetőformák 100
A szoba belső térelosztása 109
Tárolóeszközök, tárolóbútorok 118
Világítás
A mindentudó kéz 125
Technológia
Fémművesség 130
Állati nyersanyagok feldolgozása 130
Növényi anyagok felhasználása 137
Az ősi technológiák tanulsága 158
p
Elet a nap alatt 161
Természetismeret
Kalendárium 173
Ajánló irodalom 185
Tárgymutató 189
194
Napjainkban világszerte nő az érdeklődés a hagyományos életformák iránt. Ennek egyik megnyilvánulása egy olyan, a gyakorlatba is átültethető modell keresése, amelynek alapján – legalább a szabad időben – természetközelibb, egészségesebb, az egyén szerepét jobban érvényre juttató élet élhető. Kern véletlen, hogy ezt a modellt dédapáink életmódja közelíti meg legjobban. /
De vajon tudjuk-e, hogy a rég leomlott vagy akár az általunk újjáépített parasztházakban, tanyákon hogyan élték mindennapjaikat őseink? Hogyan és mit főztek, mit viseltek, milyen bútorokon ültek, ettek, aludtak? Hogyan lettek úrrá az anyagon – kövön, fán, fémen? Hogyan szőttek, fontak, varrtak, építettek? Miben hittek és mitől féltek, mit tudtak bizonyosan és mit sejtettek csupán? v
Ezekre a kérdésekre válaszol a könyv, amely egyszerre kultúrtörténet, magyar és összehasonlító néprajz is, emellett számos gyakorlati tanáccsal szolgál a természetkedvelőknek, a kertbarát- és barkácsmozgalomban tevékenykedőknek,*a régi mesterségek iránt érdeklődőknek egyaránt. ‘ . g.
