Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata (PDF átirat)

Csia Lajos

Dániel könyvének magyarázata

Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007

© Csia Lajos

ISBN 978-963-06-4080-0

Kiadja az Új Berea Kiadó és Nyomda Kft.

Felelős kiadó: a Kft. ügyvezető igazgatója Készült az Új Berea Kft. nyomdájában Felelős vezető: Sándor Gábor nyomdavezető

Gondoláitok

Dániel jövendöléseiről

A könyv felosztása és tárgya

Dániel könyve élesen két részre válik: az első 6 és az utolsó 6 fejezetre. Né­melyek szerint a történeti részre és a látomásokra. Ez a fogalmazás azonban így helytelen, mert az első 6 fejezetben is látomások vannak. Helyesebb így monda­nunk: az első 6 fejezet a pogány királyok látomásaival foglalkozik, az utolsó 6 fejezet a próféta látomásaival. Az első 6 fejezetben Nabukodonozor több látomá­sán kívül Belsazár alkirály látomásával találkozunk; de a prófétának többszörös szabadulása, társainak a tüzes kemencéből való menekülése, Nabukodonozor betegsége és felgyógyulása is úgy hatnak a pogány kedélyekre, mint látomások, melyek nemcsak Isten hatalmába, hanem Isten terveibe és a történetvezetés irá­nyába is bepillantást engedtek.

Ha tehát Dániel könyve tárgyát keressük, igen helytelen volna azt mondanunk, hogy a babiloni fogság eseményeivel foglalkozik, mert ezekből aránylag keve­set ád. s azt is könnyen felismerhető célzattal. A könyv tárgya sokkal inkább így határozható meg: a pogány világbirodalmaknak és Isten királyságának sorsa és egymáshoz való viszonya. Ennek érzékeltetése végett a könyv Isten néhány gyer­mekének és hitvallójának sorsát mutatja be, kik Istenhez hűen, róla minden kö­rülmények között készek voltak vallást tenni. Ezek a hitvallók a pogány világ­birodalom hatalmába kerülnek, s annak ellenséges légkörében, ellenségesen go- molygó események közepette, sőt életükre törő gonoszoktól halálra kerestetve, nemcsak életben maradnak, de sorsukban Isten királyi hatalma annyira megdi- csőülten jelenik meg, hogy annak láttára végül is maguk a világuralkodók kény­telenek voltak elösmemi, hogy a hatalom nem az övék, hanem a zsidók láthatat­lan Istenéé. Ennek elösmertetése az isteni világkormányzat célja.

Az utolsó 6 fejezetben az uralkodóknak ez az önkéntes beismerése elmarad. Az események a vég felé törnek. Megnyílik az események titokzatos túlvilági, szellemi háttere. A világbirodalomról lefoszlik minden kegyes külszín, s végül Isten hatalmán összetörik. Ha a mondottak alapján további részleteket keresünk a könyv tárgyának meghatározásához, azt kell mondanunk, hogy a világbiroda­lom s Isten királysága sorsából azok lényegét és természetét állapítja meg, s a két birodalom viszonyából egy fontos mozzanatot emel ki. s ez a kettő összeüt­közése. A világbirodalom erőszakos fenevadtermészetével szembehelyezi azt a nyugodt biztonságot és fenséget, amellyel Isten könnyedén félretolja az emberi uralkodót, mikor órája eljön. Mindjárt az első fejezetben összeütközik a földi és égi királyság a Jeruzsálemből elhurcolt királyi és előkelő sarjak személyében,
kik régi hazájukban a láthatatlan Istennek szentelték életüket, kiket azonban a babiloni világbirodalom társura, az akkor uralkodó Nabopolasszár fia, Nabuko- donozor éppen azért hurcoltat el, hogy pogány átképzés után, megmásított ne­vekkel, a pogány istentisztelettel szorosan összeszőtt királyi udvar életébe és po­gány tudomány szolgálatába illeszkedjenek be. A négy ifjú nem enged a pogány befolyásnak. Halkan, csendesen, de ellenállhatatlan erővel győz az összeütközés­ben Isten országa, amennyiben magának a hatalmas pogány uralkodónak szol­gái, legfőbb tisztviselői állnak a gyermekek oldalára, és lehetővé teszik nekik, hogy a pogány fertőzéstől szabadon, Istenük iránt való hűségüket megőrizhes­sék. Ez az összeütközés lesz állandó tárgya a könyvnek. Nabukodonozor láto­mása az álom-szoborral a királyt ennek az összeütközésnek sejtésére ébreszti, s a királyt annyira nyugtalanítja, hogy kész egész tudós és varázsló seregét felál­dozni, mert az neki nem tud ez összeütközés lényegét illetőleg megbízható föl- világosítást adni. De Isten országa erősebb, mint a király vak dühe, s a látomás, mely Dánielt szelíden, titkon megkeresi, visszatartja a király vak haragra fel­nyújtott kezét; egyúttal a királyt istenfélelemre tanítja. Ám a király megtérésé­ből hiányzik a szellem munkálta állandóság; újra elbizakodottság foglalja el szí­vét; magára tekint, s a világbirodalom saját dicsőségét és hatalmát, erejét han­goztatva kihívón áll a láthatatlan Isten elé. Nyomban megjön a felelet: Isten nem ver bottal; a király megőrül és saját udvaroncai kísérik ki a mezőre, hol a király, magát állatnak képzelve, őrültként tölt a szabad ég alatt hét esztendőt. Mikor az Istentől megszabott mérték betelik, Isten feloldja a betegséget, s a király, kiért udvaroncai jönnek el, megalázkodik a menny királysága előtt; az összeütközés­ből tehát megint az ég kerül ki győztesen. Az utolsó babiloni uralkodó, csak ba­biloni városi alkirály, Belsazár még kihívódban lázad fel a zsidók Istene ellen; ágyasaival a Jeruzsálemből elrabolt szent templomi edényekből iszik, de a dő­zsölő királyt egy látomás halálos dermedéssel tölti meg; a helyzet kulcsa az agg Dániel prófétánál van, ki a falon látható írás értelmét megfejti; Belsazárt még azon éjjelen megöli a győzelmes ellenség. Egy látomás, néhány a falon megje­lenő sző erejével az Ég földre veri a lázadó földi uralkodót. A méd király, ki a most először jelentkező „alkotmány” (az alattvalók jogait biztosító törvény) ál­tal megkötözve, akarata ellenére az oroszlánok vermébe vetni kényszerül a sze­retett és megbecsült prófétát, s ki így uralkodó létére maga is a világbirodalom foglyának bizonyul, a világbirodalom fejlődésének törvénye által is legyőződ­nek érezheti magát. Ember felett álló törvények, szellemi irányok vonszolják maguk után a föld hatalmasnak látszó urát, s hatalma olykor csúfság. Az Isten országa teljes győzelmét azonban akkor pillantja meg a király, amikor visszaad­ja Dánielt, s az sértetlen kerül ki a vadállatok verméből. Amit a király megtenni nem képes, a felsőbb szellemvilág játszva cselekszi meg.

A könyv második részében kibővül, mélyül és valóságosabb lesz a láthatár, mert ott már nem pogány uralkodók és pogány nép látják a látomásokat, hanem maga a próféta. Isten országának fölénye jelenik meg abban, hogy a világbiro­dalmakat, melyeket a király fenséges szobor alakjában pillantott meg, a próféta fenevadakként látja, a maguk valóságos természetében. A látóhatár bővülése
nemcsak abban mutatkozik, hogy a történetírás most már egészen a jövőbe te­vődik; hanem abban is, hogy a szellemvilág is belép a történésbe. Dánielnek an­gyalok hozzák Isten üzeneteit, s ez angyalok más angyalok működéséről is hírt hoznak, kik részben a tisztátalan világbirodalom mögött állanak, s annak ural­kodóit vezetik, irányítják. Tisztátalan szellemhatás erejével a világbirodalomra szédületes kifejlődés vár ugyan, de a csúcsról minduntalan alá kell zuhannia, s mennél magasabbra hág föl, annál szédületesebb a bukás. A világbirodalomnak ez az emelkedése azonban csak hazugság, látszat; nem valóságos hatalomban nő nagyra, hanem a nagy szavak szólásában, a propagandában, a hazugságban. Az antikrisztus nagy szájával győz; de a győzelem is önámítás, hazugság. Isten or­szága kicsiny, jelentéktelen alakban lép az emberek elé; Nabukodonozor láto­másában kicsiny kövecske csupán, mely az égből lehasad; ütésének következté­ben a világbirodalomnak lábán eltalált szobra szétporlad és semmivé válik; az­után azonban megdöbbentő csendben hatalmas heggyé nő és betölti a világot. Ezt így még Nabukodonozor látta, de Dániel látomásai megismétlik s még hatá­rozottabban tárják elénk a két szemben álló ellenfél sorsát. Dániel meg is mond­ja, ki az égből lehasadó kicsiny kő: egy sajátos lény, ember fiához hasonló, kit a földről győzelmi menetben visznek Isten elé a mennybe. Egy, a világbirodal­mak történetéből hiányzó, de földi emberi sarj lesz a győzelmes mennyei király. All. fejezet apró, részletes elbeszélésben tárja elénk az ótestámentumi anti­krisztus elkészülését és bukását, A jövőnek e kicsiny részletekbe menő megjö­vendölése megint a mennyei Isten fenségét mutatja, hogy a mennyben ily apró­ra tudnak mindent, amit az ellenfél tenni fog. Isten országa visszahúzódását s a kellő pillanatban való előlépését mutatja a 12. fejezet is, melyben parancsot ad­nak ki a látomásoknak az utolsó időig való lezárására, lepecsételésére. Akkor sok próféta fog támadni, kik világítani fognak, mint az ég csillagai. Ez a menny birodalmáért életét feláldozni kész bizonyságtevő sereg testi hatalom nélkül, az ige hatalmával győz. A csendben rejtőző égi birodalom a történelem egész folya­ma alatt valósággal játszik a világbirodalommal. Hagyja felnőni, hagyja naggyá nőni, hagyja kifejlődni, hagyja egész arcátlanságát és csalását kimutatni, s mikor eljő a leleplezés ideje, előlép és megmutatja a saját hatalmát. Egyelőre a világ­uralkodókkal szemben Isten királysága az elhurcolt, többszörösen halálra ítélt, többször félretett s minduntalan visszakövetelt prófétában és annak társaiban je­lenik meg a földön, s míg a hatalmas világurak sorra buknak alá s tűnnek el a halál süllyesztőjében, addig a próféta több nemzedéken át sziklaszilárd talajon állva hirdeti Isten királyságának győzelmes közeledését.

A Mennyek országa útban van a földre: ez Dániel próféciájának tárgya!

Dániel könyvének magya vázain

Első rész

1.         vers. Dániel története Jójákim júdabeli király harmadik esztendejével kez­dődik, amely évben Nabopolasszár babiloni királynak fia és uralkodótársa Egyip­tom ellen hadjáratot vezetett, és útközben Jeruzsálemet is megszállta. Jójákim második elődjének, Jóslásnak, a reformátor-királynak fia volt, s közvetlen előd­jének, Joakháznak, kit az egyiptomi király, Nébó letett, testvéröccse. Jeruzsálem szorongatásának volt egy isteni oka: a nép és királyok hűtlensége miatt Isten ma­gára hagyta a vétekre csábított népet. A II. Kir. 23:4-20-ban lévő hosszú felsoro­lás mutatja, hogy Jósiás királynak a bálványimádás mennyi nyomát kellett meg­semmisítenie, hogy mennyire beette magát a bálványozás gonosz bűne a nép lei­kébe. Alighogy meghalt a hű király, fiainak uralkodása alatt visszatért a bálvá­nyozás gonosz bűne, s így a büntetés nem maradhatott el. Ha Nabokodonozor- nak Egyiptom elleni hadviselésében csak mellékes jelentőségű volt is Jeruzsá­lem megtámadása, Isten szeme előtt, ki az üdvtörténetem eseményeit igazgatja, s kinek kezében csak eszközök a Nabukodonozorok, Júda sorsa s abban Isten népének sorsa elsőrendű fontosságú volt. Isten népe alatt azonban nem a testi zsi­dó népet értjük, hanem azt a kicsiny magot, amely Istenhez egy hűtlen, bálvá­nyozó nép közepette is hű maradt. Isten jelenlegi gondja az volt, hogy övéit ki­próbálja, a többiektől elkülönítse és jövendő feladatukra elő’készítse.
2.         vers. Nabukodonozor jeruzsálemi győzelme látszólag a bálványistenek di­adala volt. A jeruzsálemi templom, szent eszközeinek egy része a király kezébe került, s az azokat zsákmányképp vitette el, és saját bálványistenének templomá­ba helyeztette őket a bálványisten dicsőségére. Külsőleg úgy látszott, mintha az élő Isten a holt istennel szemben lealáztatott volna. De ez éppen olyan látszat volt csak, mint amilyen hamis dolog volna Sátán győzelmét abból állapítani meg, hogy a zsidó nagytanácsnak Jézust sikerült megöletnie. Mialatt Kajafás győzel­mének örült, Sátán halálos sebet kapott a Golgotán. Ugyanilyen volt Nabukodo­nozor győzelme is. A testi zsidó nép hűtlensége ugyan megkapja a maga meg­szégyenítő büntetését, s a büntetésben részesül a bálványozó király is. Isten el­fordul a testi néptől, s ezt azzal látható kifejezésre juttatja, hogy a templom kül­ső istentiszteletét elszegényíti; majd pár év múlva egészen meg is szünteti. Az igazságos Isten Jeruzsálemen is azt bünteti, amit nemsokára magán Nabukodo- nozoron is büntetni fog: a szellemi Isten semmibe vételét. Mert éppen azáltal, hogy a pogány uralkodó a júdabeliek egy részét fogságba viszi, a saját gőgje megalázásának eszközét viszi magával. E kis mag által fogja Isten a király po­
   gány isteneit megalázni, s a király kénytelen lesz a templomi edényeitől meg­fosztott Isten feljebbvalóságát elösmerni.
3.        vers. A királynak nincs sok ideje arra, hogy Jeruzsálemben időzzék, azért hátrahagyott főemberének, Aspenáznak adja ki a parancsot, hogy a templomi edények mellé még élő zsákmányt is szerezzen: a királyi sarjból és az előkelők fiai közül serdült gyermekeket vigyen magával haza. Az itt említett kamarások heréitek voltak, s ezek élén állott Aspenáz, ki szintén heréit (eunuch) volt. A he­réitek nagy szerepet játszottak a régi keleti uralkodók udvarában. Az az előny járt velük, mint amilyen a keresztyén időben a szerzetesekkel, mivel saját csa­ládjukról nem kellett gondoskodniok, egész idejüket, erejüket és buzgalmukat mások érdekeinek szentelhették; tehát a közügynek, pl. a nevelésnek; a heréitek teljesen az uralkodóház érdekeinek élhettek. A szerzetesek fölött az az erényük is megvolt, hogy lemondás nélkül, természetesen élhettek idegen érdekeknek. Nabukodonozor az elrabolt előkelő gyermekek nevelését is a kamarások felada­tává teszi.

Nabukodonozor okosságának dicséretére szolgál, hogy ahelyett, hogy kipusz­títaná a meghódított népek vezető osztályait, azok fiatalabb tagjait inkább meg­nyerni igyekszik magának. Ez a bölcsesség a világbirodalom bölcsességének ne­vezhető, mely eltörölni igyekszik a nemzetek között lévő különbségeket, ehe­lyett mindnyájukat egyaránt megnyerni igyekszik a világbirodalom eszméjének. Az okos Nabukodonozor azonban tudtán kívül az első világbirodalom kellős kö­zepébe s központjába az idegen ifjak egy kicsiny csoportjában beviszi az Isten királyságának eszméjét. Nem sejthette, hogy a négy zsidó ifjú inkább fog ra­gaszkodni az élő Istenhez, mint a pogány birodalom dicsőségéhez.

4.        vers. A pogány királyi udvar fénye kívánta, hogy a benne vezető szerephez juttatandó ifjak külsejükben is a legkiválóbbak legyenek. A külső kiválóság ugyan nem mindig hordozza magában a belső jelességet s a kívül megvetendő sokszor nagy belső értékeket takar. Egyik nagy királyunk, Könyves Kálmán, testében hibás volt, nem fejedelmi termet. Éppen ezért a testi szépség mellett, ki­adott utasításában, Nabukodonozor súlyt helyez a lélek tehetségeire is, mint amilyenek az okosság, tudás, belátó értelem, művelődésre való alkalmatosság.

Voltaképpen azonban még ezek a belsőknek látszó tulajdonságok is lehetnek egészen külsőlegesek. A Nabukodonozorhoz hasonló emberek nem tudnak kü­lönbséget tenni a külső világi dolgokban okos és következtetni tudó emberek közt, kik a külső világi bölcsességben jártasak, és az erkölcsileg nemes, a szel­lem belső birodalmában tájékozódó, s a lélek belső kincseit a külső gazdagság­nál és hatalomnál többre értékelő emberek között. Nem minden tudomány egy­forma: van külsőleges, a testi, anyagi világ ösmeretére, annak használására vo­natkozó: van belső, a szellemi világot kereső tudás. A babiloni király udvarában az előbbire tekintettek, de Isten úgy intézte, hogy az igazi, belső bölcsességre hajlamos ifjak is kerüljenek a király udvarába, hogy ott a mennyek országának érdekeit képviseljék, Isten országának nagykövetei legyenek.

Babilonnak különben régi nagy kultúrája volt, mely nemcsak a fővárosban vi­rágzott, hanem a vidéken is voltak központjai. Ez a kultúra Babilon őslakosainak
egyik részére megy vissza, az ún. szumírekre, akik nem voltak sémiták, szem­ben az akkádokkal, kik sémiták voltak. A legrégibb kultúrát a szumírek nyelve őrizte meg. Ez a nyelv a későbbi időben a tudomány holt nyelvévé változott, s így annak, aki Babilonban a tudományt ápolni akarta, meg kellett tanulnia a tu­domány nyelvét is, a szumírt, mint későbbi időben a latint.

A kaldeus vagy kaid nép kiléte s eredete felől áltudomány nem döntött. Ábra­hám városának neve: Úr Kaszáim, azaz a kaldok Úrja, arra mutat, hogy a kaldok Babilónia déli részén laktak. Nyelvük semmi esetre sem az arám volt, amelyet Dán. 2:4 más vonatkozásban említ; sokkal inkább lehetett az ősi szumír, amely a tudomány nyelve is volt. Mert ezt a holt nyelvet kellett Dánielnek és társainak is tanulniok. A régi cserépkönyví.árak maradványai között találtak szótárakat, melyek a régi szumír szavakat a babiloni észak-sémita szavakkal magyarázzák.

5.       vers. Nabukodonozor királyban, ki közben hazaérkezett és személyesen ren­delkezett, vagy még a hadjárat alatt megadta a szükséges utasításokat, megvolt a készség arra, hogy az elrabolt ifjaknak mindent megadjon ahhoz, hogy a leg­jobb nevelésben részesüljenek. A külső tudás adására ott voltak az udvari tudó­sok, kik a pogány vallásnak is papjai voltak. Ezeknek tehetetlensége később oly világosan állott a király előtt, hogy elrendelte kipusztításukat és csak Dániel és az élő Isten segítsége mentette meg őket a haláltól. E haszontalan tudás mellett mit adhatott a szegény pogány egyebet az ifjaknak, mint a legjobb ételt, ugyan­azt az ételt, amely a királyi konyhában a király számára főtt.

E régi korban a hús az ünnepi lakomák étele volt, s így magasabbra becsülték a növényi eredetű tápláléknál, mint a bort a víznél; e kettő, a hús és a bor képez­ték a pogány isteneknek viendő áldozatoknak anyagát is, úgyhogy a hús és a bor a bálványoknak való odaszenteltség jellegét viselték magukon. A királyi lakomá­ban való részesedés tehát a pogány istentiszteletbe való bevonatást is jelentette.

A király és emberei az ételek kiválasztásában is megtiszteltetést láttak az ifjak számára; más kérdés azonban, hogy azok mit láttak benne. A kiváltságos hely­zet, amelyben az ifjak voltak, nemcsak megtisztelő volt, hanem felelősségteljes is; a kiváltságért meg kellett tagadniok az élő Isten szolgálatát és a király hamis isteneinek kellett szolgálniok. S ha a nevelés három esztendeje elmúlik, még na­gyobb lesz a kísértés, hogy azt, amit otthoni nevelésük idején szentnek ismertek meg, megtagadják és a pogány bálványkultusz aljasságával felcseréljék. Ha va­laki az elhurcolt ifjak közül lelkének tisztaságát meg akarta őrizni, annak mind­járt kezdetben ellent kellett állnia. S Isten vigyázott az övéire; már e zsenge ko­rú ifjak figyelmét felhívta a közeledő veszélyre.

6.       vers. A héber nép ekkor már régen két országra szakadva élt, s ezek közül a nagyobbikat, Izraelt vagy Efraimot (így is nevezték vezető törzséről) az asszír királyok fogságra vitték. Nabukodonozor a kisebbik déli ország ellen vezette hadseregét, amelyet Judának neveztek vezető törzséről; ehhez azonban inkább csak Simeon szétszórt fiai és Benjámin tartoztak. A kis ország előkelői termé­szetszerűleg a vezető törzs tagjai voltak, tehát Júda fiai. Szemben Izraellel, me­lyet királyai a jeruzsálemi istentisztelettől elszoktattak, Júda az igaz Isten tiszte­letéhez hű maradt, s a jeruzsálemi templomban megszakítatlanul folyt az áldo­
   zás. Sajnos, ide is behatolt a pogány kultusz mérge s a valódi Isten mellett, ki­rályok és nép hazug isteneknek is áldoztak; Jeruzsálem környéke telve volt po­gány kultuszhelyekkel; sőt magába a templomba is bevonult a pogány istentisz­telet, melyet az igaz istentisztelettel párhuzamosan végeztek.

Emiatt érte utol Isten büntetése a népet, s következett be Jűda fogságra vitele is. De bármily romlott volt is a nép maga s voltak még inkább példát adó kirá­lyai, egy kicsiny mag mindig megmaradt az igaz Isten hű szolgájának. Ezt az igaz elemet sokszor a nők képviselték, kik közül többnek nevét megőrizte a Bib­lia, Istenhez hű királyok anyjának nevét.

Sokszor tehát egy-egy család volt az igaz istentisztelet fészke; apáról vagy anyáról fiúra ment az át. Ennek az átöröklődő családi szokásnak emlékét őrizték meg sokszor a nevek, melyeket Istenben bízó apák adtak gyermekeiknek.

Ily istenhitről tanúskodó neve volt annak a négy ifjúnak is, akiknek sorsát most a babiloni királyi udvarban figy^^jj^lc- Dániel az jelenti’. Isten ítél! Aki ezt a ne­vet adta, maga előtt látta a pogány kultuszokban elmerült népet, s remegő szív­vel várta Isten ítéletét; de ez az ítélet vigasztalás is volt számára, mert minden ítélet, minden vihar megtisztítja maga után a levegőt. Anániás vagy héberesen Chananjá, azt jelenti: Jehova kegyelmes! Aki ezt a nevet adta gyermekének, az a nép feje fölött gyűlő viharban meglátta a szerető, kegyelmes Istent, és tudta azt. ami minden próféciának a végén fel szokott hangzani, hogy a megpróbált, elítélt néphez Isten visszatér, s népének megkegyelmez.

Hogy világított előtte a jövőben Jehova kegyelme! Misáéi! Aki ezt a nevet vá­lasztotta kicsiny gyermekének, az nem a kicsinyeken tartotta szemét. A név ha­sonló ehhez: Mikáéi (Mihály), mely azt jelenti: Ki olyan, mint az Isten?! Misáéi ezt jelenti: Ki az, aki Isten?! Nincs a világon egy lény sem, akit vele azonosíta­ni lehetne! Elkülönül szentségben, senkivel, semmivel össze nem keveredve ül hatalmának trónusán. Milyen mások a földi Istenek, és azok képzelt, hazug bál­ványai! Csak egy igaz Isten van, és Azt Izráel ismeri! Azáriás vagy Azárjá azt jelenti: Jehova segítség! A szent, magát elkülönítő Isten, ki senkivel és semmi­vel össze nem elegyedik, mégsem zárja el magát teremtményeitől, hanem leha­jol hozzájuk és megsegíti őket, amikor nyomorúságukban hozzá kiáltanak. Mert azért Jehova, állandó, változatlan, önmagához hű, örök-egy Isten!

Ahol ilyen neveket adtak a gyermekeknek, ott olyan Istenben hittek, akit lehe­tetlen volt a hazug bálványistenektől meg nem különböztetni. S e nevek viselői, a gyermekek a szülői ház komolyságában megszokták, megtanulták, hogy ezt az Istent szentül kell szolgálniok. Ilyen útravalóval ment el e négy gyermek a messze idegen országba, rab földre rabnak. Belsejükben vitték magukkal a sza­badságot, s ezt a szabadságot királyi pompáért, királyi asztal ínyes ennivalójáért és boráért nem voltak hajlandók fölcserélni. Szívükben egy darab Isten országa ment el a pogány világbirodalomba. Sátán lemosolyogta a gyönge gyermekeket. Az emberek nem is sejtették, mi lakik bennük, vagy legalább is nem értették, nem ismerték fel annak jelentőségét, ami ezeket a gyermekeket megtöltötte. Ki­csiny maghoz hasonlítottak e gyermekek, amelyet fölkap a forgószél s odacsap egy sziklafalhoz, s mely a szikla egyik kicsiny hasadékában megakad. A szél
port is sodor arra ‘ a helyre, mely lassankint szaporodik, s a magocska gyökeret ereszt a résben megszorult földecskébe. Mi történik itt? Egy párviadal kezdődik a szikla s a kicsiny, satnya hajtás között. Mennyivel erősebb a szikla, mint a hoz­zá képest lágy s kicsiny magocska! S tudjuk, hogy a mag fog győzni. A sziklát egyszer meg fogja repeszteni a belé nőtt fa, melynek erőt az ád, hogy olyan sa­nyarú körülmények között kezdte meg az életét, s olyan igénytelen volt. Ültess át ebbe a résbe egy dús, tápláló talajban nőtt erős fát; a fa fog elpusztulni, mert nem szokta meg a harcot, a küzdelmet életéért. A gyermekkorban elhurcolt négy gyermekre nagy hivatás vár. Isten gondoskodott arról, hogy már kicsiny koruk­ban megszokják a vihart. Ok később is meg fognak állani a viharban.

7.       vers, A kamar&ok fejedelme vagy főkamarás, azaz az eununhok fölönálló legfőbb eunuch, ki valamennyire a későbbi udvamegynak vagy nádornak felel­hetett meg, s kire a királyi udvartartás belső ügyeinek legfőbb intézése bízatott, a király szándékainak megfelelően új neveket adott az elrabolt ifjaknak, hogy azokat életük régi talajáról ezzel is elszakítsák és új talajba ültessék által.

Dániel a Baltazár nevet kapta, mely a héber szövegben Béltsaccár-nak hang­zik (az 5. fejezetben király neve: Bélhsaccár). Bélhsaccar jelentése: Bél védi az életét! Dániel jelentése: Isten ítél! A fiú tehát eddigi Istene helyébe új istent kap, a babiloni Anu-t, ki héber írásokban Bél néven ismerős, és azonos a nyugatabb­ra lakó népek Bál-jával, mely szó urat jelent. Szemben a kemény, ítélkező zsidó istenséggel, Bél-Bál-t hívei lágy istennek vélték. A Jehovától félő ifjú, kit Isten ítélete a pogányságba süllyedéstől tart vissza, Aspenáz gondolata szerint talál­jon a pogány Bél istennél védelmet.

Chananjá a Sadrakh (Sidrák) nevet kapta, melynek jelentése: Aku határozata. Aku vagy Uruku a babiloniak hold-istene, az éjszakai fény, tehát a titkok isme­rője s kijelentője, ki az ég titkaiba az ifjakat is bevezeti majd, ahogy Aspenáz vár­ta. Minő megtiszteltetés volt ennek az istenségnek nevét viselni, s a név kapójá­nak Aku isten rendelésébe igazítania bele életét! De a zsidó ifjú inkább ragasz­kodott régi nevének értelméhez: Jehova, az ítélet Istene kegyelmes is! Jehova mosolya kísérte az ifjút még a fogság nehéz útjain is.

Misáéi a Mésakh (Misák) nevet kapta, melynek két értelmet adnak: Ki olyan, mint Aku? és: A király vendége. Az első értelmezés Misáéit átvitte volna a po­gány istenség imádatába; a második értelem a megtisztelő helyzetre mutat, amelybe az ifjú azáltal került, hogy a király saját asztala vendégévé tette őket. Va­jon az ifjú meg fog-e maradni eredeti nevének értelme mellett: Ki az, aki Isten?

A negyedik ifjú ezt a nevet kapta: Abed Négó (valószínűleg annyi, mint Nébó), minek jelentése: Négó szolgája, a világosság szolgája; jelentős név, mert Nébó volt a tudomány, tanulás Istene. E név az ifjút a legelőkelőbb babiloni néposz­tályba, a tudósok közé sorolta. De ez a negyedik ifjú visszaemlékezett régi ne­vére, Azarjára (Azariás), melynek jelentése: Jehova segít! s a pogány tudás sö­tétségéből hogy kivezesse, Jehovát hívta segítségül.

Nabukodonozor nemcsak hazájukat rabolta el, múltjukat, Istenüket, lelkűk erősségét is el akarta ragadni, s őket a pogányság sötétségébe egészen bemeríte­ni. Ezek a gyermekek a király parancsának nyíltan nem állhatták ellene, de el­
lenállhattak szívükben, s a belső ellenállásnak valami külső jelét is adhatták ott, ahol erre módjuk volt.

8.        vers. Lehet, hogy Dániel szemlét tartott, hol kísérelheti meg az ellenállást az őket körülvevő pogánysággal szemben, s a királyi asztal ételeinél állapodott meg: föltette magában, hogy nem szennyezi be magát a király ételével és borá­val, amelyből iszik. Mennyiben találta azonban ezt az ételt és italt beszennyező- nek? A hús, mint láttuk a régieknél ünnepi étel volt, vagy nagy urak étele; a bor ünnepi ital. Ezeket a drága cikkeket minden pogány régi nép az istenek oltárára helyezte, maga Mózes is. A templomokba vitt húst és bort aztán részben kiárusí­tották, mi a pogány papoknak egyik jövedelemforrását képezte, mint ezzel a ko- rintusi levélben is találkozunk (I. Kor. 8). Pál a kérdést nem találja túl jelenté­kenynek, s arra utasítja a korintusiakat, hogy ha nem ösmerik a mészárszékben árusított hús eredetét, ne törődjenek vele; csak ha valaki figyelmezteti őket, hogy a hús bálványtemplomból való, akkor a figyelmeztető miatt ne egyenek a húsból.

Dániel és társai, kik az evangélium szabadságát nem ösmerték, Dávid szabad­ságával szintén tekinthették volna így a királyi húst és bort; de ők ellene akartak állani a király elpogányosító szándékának, és ezért ezen a jelentéktelen területen foganatosították azt. Ez az ellenállás volt a támasz, mely őket megtartotta a Je- hova iránt való hűségben. Olyan volt a bor és hús megtagadása, mint az ellenál­lás jelképe, mint állandó éber figyelmeztetés. Dániel azonban nem rohant fejjel a falnak, hanem a főkamarás engedélyét kérte tervéhez.

9.       vers. Annál inkább merte ezt tenni, mert tudomása volt róla, hogy a főkam­rás megkedvelte őt s jóakarattal néz reá. Miért indult meg a főkamarás szíve, mi indította irgalomra a zsidó ifjú iránt? Nyilván az igazság iránt nem érzéketlen embereknek az a gyönyörködése, amelyet az istenfélő az igazsághoz ragaszko­dó gyermek vagy ember iránt éreznek, ami a mi Urunkat is kedvessé tette Isten és emberek előtt gyermekkorában. A pogányok közt, pogány sötétségben éppen úgy találunk igazságszerető embereket, mint a választott nép körében, s itt is, ott is találunk sötétséget szerető, fonák embereket. A főkamarásnak volt érzéke az igazság iránt, ha nem is ösmerte azt
10.        vers. De ha szerette is Dánielt, ebben az esetben nem volt módjában az if- jakon segíteni. Neki, a király közvetlen alárendeltjének nem volt szabad a király parancsát tudva áthágnia. Attól is félt, hogy a jobb ételek elvonása meg fog lát­szani az ifjakon; a király össze fogja őket hasonlítani a többi ifjúval, s aztán ku­tatni fog a silányabb testi állapot oka után.

Ha kitűnik a főkamarás engedetlensége, semmi sem mentheti meg őt a súlyos büntetéstől. Lehet, hogy a pogány istenek kedvéért nem tagadta volna meg Dá­niel kérését, de a királynak hűséges szolgája volt, s nem akarta megbántani urát. Lehet az is, hogy alantasának titkos intést adott, hogy az az ő tudta nélkül a gyer­mekek kívánságát lehetőleg teljesítse.

11.       vers. Ez az alantas hivatalnok Melcár volt, kit a hatalmas főkamarás köz­vetlenül a négy ifjú fölé helyezett, szintén a kamarások (eunuchok) egyike. Va­lószínű, hogy az összes tanuló ifjak alája voltak rendelve, de történetünket csak a négy zsidó ifjú érdekli.

Minden időben úgy volt az, hogy mikor egy magasrangú hivatalnok valamit maga nem akart megtenni, de nem bánta, vagy éppen akarta, hogy megtörténjék, intést adott az alája rendeknek, mit a kérő is észrevehetett, s a kis engedményt – a nagy úrról a felelősséget levévén – megadta a kisebb hivatalnok, ki jól tudta, hogy fölöttese fedezni fogja, Dániel észrevehette a helyzetet, s azért fordult nyomban azután Melcárhoz, ahogy a főkamarás elutasította,

12.      vers. Ez a titkos megegyezés látszik ki abból, hogy Dániel a kérés tüzetes előadása nélkül, egy gyakorlati ajánlattal lép Melcár elé, mely a felelősséget egé­szen elhárítja a jóindulatú hivatalnokról: tegyen a kamarás próbát velük 10 na­pig, s a próba eredménye szerint döntsön további sorsukról.

Ha a király zöldségevés mellett is kövéreknek fogja találni, a négy ifjút, nem jut eszébe majd utána nézni, hogy min éltek az ifjak,

13.      vers. Az ajánlat méltányos, okos volt, egyben Dániel föltétien istenhitéről tesz tanúságot. Méltányos volt az ajánlat, mert a király hivatalnokairól elhárítot­ta a felelősséget. Okos volt, mert vak dac és ellenszegülés helyett olyan utat vá­lasztott, mely a lényeget megmentette anélkül, hogy bárkit szükségtelen bajba döntött volna. Végül Dániel s a három ifjú istenhitét bizonyítja, mert az egész próbának alapja az a feltétlen meggyőződés volt, hogy Isten nem hagyja el a benne bízókat, hanem a kisebb tápértékű étel mellett is előnyössé teszi majd az ifjak külső megjelenését.

A kérés nem volt önkényes, mert teljesen a kamarás belátásától tette függővé azt, amiért a kamarás volt felelős. Az ifjú Dániel józan, igazságos ajánlata mély benyomást tehetett az okos kamarásra.

14.      vers. Miután Melcár látta, hogy az ifjak kérésüknél számba veszik a ka­marás felelősségét is, és arra méltányos tekintettel vannak; miután látta, hogy a vállalt felelősség igen kicsinyre zsugorodik össze; végül miután neki is tetszet­tek a jellemes, igazságos, megfontolt ifjak, beleegyezett a próbába, melyet ma­guk az ifjak 10 napban határoztak meg, mely idő elégnek látszott arra, hogy az ifjaktól kívánt élelmezési mód hatását megállapítsák. Mind a kedvezőtlen, mind a kedvező eredmény ez idő alatt nyilvánvalóvá lehetett.
15.       vers. Isten nem hagyta cserben a benne reménykedőket; 10 nap múlva a négy ifjú arca pirosabb, teste kövérebb volt, mint a többi ifjúé, kik a király éte­léből ettek. S ez nem volt természetellenes csoda, hanem éppen az ember Isten­től teremtett természetének felelt meg. A test állapotára igen nagy hatással van a lélek állapota; a négy ifjú Istenbe vetett bizalma, belső békessége és nyugalma, szívbeli örvendezése jobban hatott a test egészségére, mint a finom és gazdag ételek ereje. A túl sok és a túl tápláló nem mindig vonja maga után a test egész­séges fejlődését; lehet éppen ellenkező hatással, meg is betegítheti, le is gyen­gítheti a szervezetet. Amellett az igaz Istenről megfeledkező, s a pogány környe­zethez alkalmazkodó ifjak lelkiismerete sem lehetett valami jó; belső vádak gyö­törhették őket; fájdalom, honvágy, reményvesztettség a leiken át a testre is hat­hatnak; rossz lelkiismeretnek rossz hatása van a test egészségére; a túltáplált test nem tud ellentállni a test kicsapongó vágyainak. Aki Istent elhagyja, megtagad­ja azután, hogy már megösmerte, az nem tud oly nyugodt lenni, mint aki az élő
    Istennel még nem találkozott. Mindez nagyon is érthetővé teszi, hogy az Isten­re magukat rá nem bízó, a királyi udvar élvezeteitől elragadott ifjak arca halvá­nyabb s teste ványadtabb volt, mint a szűkös eledelen élő, de lelkűkben nyugodt ifjaké.
16.       vers. Melcár az elmúlt 10 nap alatt nemcsak az ifjak testi állapotát vizsgál­ta, hanem lelkűket, belső kialakulásukat is alkalma volt megfigyelni. Még job­ban megkedvelte hát azt a négy ifjút, akit már a 10 nap előtt is érettebbnek, fér­fiasabbnak, megbízhatóbbnak talált. Az először szerzett jó benyomás később csak gyarapodott, míg a többi ifjúnál lehetetlen volt meg nem látnia az erkölcsi ala- csonyabbságot. Szinte örült tehát, mikor az elért eredménynek megfelelően a négy ifjú kérését nem kellett elutasítania, hanem táplálásuk rendjét most már véglegesen kívánságuk szerint állapíthatta meg. A király egészségeseknek, szé­peknek akarta őket látni, s ezt a célt, látta, éppen azon az úton érhette el, amelyet Dániel ajánlott neki.
17.        vers. Isten áldása azonban a négy hűséges szívű ifjút nemcsak testi javak­kal ajándékozta meg, sokkal inkább elárasztotta őket lelki és szellemi javakkal. Iskolában voltak, és eredményt kellett elémiök. A tárgyak, melyeket tanulniok kellett, a pogány gondolatvilághoz tartoztak, tehát tévedések, sőt hazugságok tö­megét tartalmazták. Az igazság azonban a pogány bölcsességből sem hiányzik teljesen; a főtévedés mellett, amely az egész gondolat-rendszerre ráüti bélyegét, a részletekben sok helyes megfigyelés, okos elmefuttatás foglalhat helyet. De nemcsak okosság és következetesség voltak a pogány tudásba beépítve, hanem akkor még sokkal nagyobb mértékben, mint a mai pogányságban, sok olyan igaz­ság helyet foglalt a tévedések társaságában, melyek az emberiség ősvilágossá­gából kísérték el az embert. Dánielre és három társára nézve tehát nem volt tel­jesen haszontalan időtöltés végigtanulni a királyi iskola tantárgyait. Még a téve­dések megismerése is hasznos annak, akinek a hazugság ellen védekeznie kell.

Isten ennélfogva segítségükre volt az iskolai tanulásban, s tudást, okosságot és bölcsességet adott nekik. A tudás több, mint emlékező tehetség, mert benne van a tudott anyagnak rendszerbe foglalása is. Ám éppen ehhez a rendszerbe fogla­láshoz szükséges az éleslátás vagy okosság, helyes következtető képesség, melynek világossága szintén Istennek ajándéka.

A bölcsesség több, mint következtető tehetség; van benne erkölcsi ítélő képes­ség, a dolgok értékének helyes megbírálása is, képesség arra, hogy a tanuló a dolgok igazi hasznáról ítélni tudjon. A „timé”, az érték vagy megbecsülés a Szentírásban igen fontos fogalom; a Jelenések könyvében különösen Isten felé érvényesül. Az erkölcsi világosság is Isten ajándéka. Az Istent kereső ifjak ezt az értelmi és erkölcsi fényt gazdagon kapták Istentől. A hűség és odaadás felté­tele annak, hogy Isten a maga fényét szívünkbe árassza.

A babiloni iskolai tanulás nemcsak szóbeli volt; mint az ásatások napvilágra hozták, nagy könyvtárak álltak a tanulók rendelkezésére. Ezek íróeszköze az agyaghenger volt, melyre éles, négyszögletű vasvesszővel nyomták be az ék ala­kú írásjegyeket; azután kiégették, és az így elkészített több oldalas cserépköny­veket burkolatba helyezték. Dániel mindazokat a szellemi ajándékokat megkap­
ta, amelyeket három társa; azok mellett azonban még egy különös tehetségnek részese lett; értett mindenféle látomás és álom magyarázásához.

Ma az ilyen képességet a babona alacsonyrendű világába sorozzák. Pedig az emberi életben semmi sincs hiába, és az álom is megérdemli, hogy vele foglal­kozzunk. Az álom szellemünk munkája, azért eredete elvész az ember öntudat­lan valójában. A szellem, mikor álmainkat alakítja, belső vagy külső hatás alatt teszi azt.

Ha az álomalkotó szellem lelkünk belső hatása alatt működik, álmaink napi él­ményeinknek tükrét adják, esetleg rég elfeledett élményekhez csatlakoznak; sok­szor zűrzavarosak, mint lelkünk, mely az élet útvesztőin eligazodni nem tud. Al­maink ez esetben öntudatlan lelkünk tükrei és mértékjelzői. Az álomalkotó szel­lemre gyakorolt külső hatás kétféle lehet: tisztátalan vagy tiszta. Az álom jó al­kalom arra, hogy a kísértő közel lépjen hozzánk, és szellemünkön át sugdosson lelkűnkbe; csábító képeket varázsoljon elénk, vagy riasszon bennünket. Szólhat a tiszta szellemvilág is az álmon keresztül, s ez esetben kijelentő álmot látunk. Az álom nyelve nem a nappali gondolkodás nyelve; az álom képeket varázsol elénk, melyeket az érzelmek s indulatok forgatnak, melyeket a szellem, közvet­lenül s könnyebben igazgat, mint az értelmet. Az álomfejtőnek, ki a kijelentő ál­mot próbálja magyarázni, egyrészt az álom nyelvét kell ismernie, másrészt Isten útjaiban kell járatosnak lennie.

Dániel ezt az ajándékot kapta. S mivel a kijelentés útjai felette vannak a földi élet útjainak, az álommagyarázás ajándéka is fölülmúlja a közönséges földi böl­csesség ajándékát.

18.       vers. A babiloni királyi iskola tanulási ideje három esztendő volt (Dán. 1:5); nem valószínű azonban, hogy a király a három, év letelte előtt nem volt kíváncsi a tanuló ifjak tudására; közben is lehettek közbenső vizsgák, melyeknek idejét szintén a király tűzte ki. Egy ilyen vizsganapon a király elé vitték az ifjakat, s aki őket odavezette, már nem az alacsonyabb rangú Melcár volt, hanem a főka­marás, ki azonban nem kevesebb jóindulattal tekintett a fogoly zsidó ifjakra.
19.        vers. A királyt ez alkalommal annyira meglepte a négy ifjú tudása, értel­me és bölcsessége, hogy nem engedte vissza őket az iskolába, hanem – a jelek szerint – a három évi tanulás befejezése előtt azonnal udvari szolgálatába fogad­ta őket, mit ez a kitétel árul el: „a király előtt állottak”. A király jelenlétében a királyon kívül más nem ülhetett, s nagy kiváltság számba ment, ha valaki, állha­tott; a jelenlevők nagyobb részének a földre kellett feküdnie, az istenként tisz­telt földi uralkodó elől szemét elrejtenie. Legfőbb tanácsosainak, minisztereinek volt megengedve, hogy állva lássák a király orcáját. Ezek közé emelte most Nabukodonozor Dánielt és három társát.
20.       vers. Ezentúl Dánielt és társait már nem az iskolában találjuk, hanem a ki­rályi udvarban. A király sokszor kért tanácsot az udvarába beosztott írástudók­tól és jósoktól. Az írástudók az írásba tett, könyvtudomány ismerői voltak. A jó­sok a misztikus tudományoké, az okkultizmusé. A szellemvilág titkainak ez ál­lítólagos látóit susogóknak nevezi a szöveg. Ez a sajátságos elnevezés a jóslat közlésének módjára vonatkozik, és Ézs. 8:19; 29:4-re emlékeztet. A rejtelmes
    susogó hang éppen olyan affektált modorosság volt, mint amilyen az az elvál­toztatott hang, amelyet ma egyesek imádkozásnál vagy prédikálásnál ma is használnak. A jóslatok hiányzó túlvilági eredét a tűlvilági hang volt hivatva pó­tolni. Mindkét tudományt tanulták Dániel és társai az iskolában, s az erősen po­gány hazugságtól átszőtt tudományok nem tudták belőlük az istenfélelmet kiir­tani. Jól látták a pogány eltévelyedést, s összemérték azt a maguk hazulról ho­zott tudásával és Isten adta világosságával.

Mégis nem vetettek el mindent abból amit tanultak; hanem azt kiigazították, kiegészítették, kicserélték. Említettem már, hogy nem volt minden elvetetendő abban, amit tanultak. Hiányzott például ebből a pogányságból a későbbi pogány vallásoknak a kijelentett vallással szemben tanúsított türelmetlensége; ez akkor még ösmeretlen volt; helyét türelem foglalta el az eltérő véleményekkel szem­ben.

Dánielnek és társainak eltérő véleményeit is elnézték a babiloni tanítók; hiszen más istenek más tudományt adtak; a többféleséggel csak a tudás öregbült, úgy­hogy a világbirodalom e türelmes álláspontja minden a birodalom területén gya­korolt vallásnak létjogot adott.

Csak egyet üldözött az akkori pogányság: az uralkodó iránti imádat megtaga­dását. A királytól kívánt vizsgán tehát lehetséges volt, hogy a király kérdéseire oly értelmes és bölcs feleleteket adjanak Dániel és társai, hogy a király sokkal (a tízszeres szó képes értelmű ) értelmesebbeknek és bölcsebbeknek találja őket, mint a babiloni mágusokat. Ez főleg annak volt tulajdonítható, hogy a zsidó if- jakban lévő isteni világosság messze fölülmúlta azt a pogány félhomályt, mely a babiloni mágusokban volt, mely ezek látását minden téren megzavarta, s né­zeteiket bizonytalanokká tette.

Teljes sötétségben azonban ők sem voltak. Az ősi világosság viszamaradt nyo­maiból és néhány átszűrendő sugarából valamennyire ők is ismerték a valódi ki­jelentés fényét. Amellett tudnunk kell, hogy a király nemcsak vallásos tárgyú kérdéseket intézett bölcseihez, hanem, miután akkor minden tudomány a papok kezébe volt letéve, minden közérdekű és az államra nézve fontos kérdésben hoz­zájuk fordult tanácsért.

Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ezek a látszólag nem vallásos érdekű tu­dományok is akkor által voltak szőve vallásos elemekkel, babonával.

Babilonban meglepően ki volt fejlődve a csillagászattudomány, de ez össze volt szőve a csillagjóslással, a király sokszor tehetett a jövőt illető kérdést. Fon­tos tudományok voltak az építészeti és földmérnöki tudományok; Babilonban már a legrégibb korban hatalmas épületek készültek, s a Tigris és Eufrátesz kö­zét (Mesopotámia, folyamköz) csatornák szelték által, melyekkel a föld öntözé­sét végezték; ezek a tudományok is a papok vagy mágusok kezén voltak, s Dá­niel és társai ezeket is tanulták, és ezekben is tanáccsal szolgáltak a királynak.

Papok kezében voltak az orvosi ismeretek is; valamint növények, madarak, ál­latok, kövek ismerete. Főleg azonban az írás tudománya, a nyelvtudomány, a történetírás tudománya (a British Museumban lévő adat szerint egy babiloni ta­nuló egyik történeti feladatát egy babiloni királylista elmondása képezte), tör­
vényismeret, rendeletek szerkesztésének és leírásának tudománya volt a babilo­ni papok feladata.

Dániel és társai mindezekben a tudományokban messze megelőzték társaikat; a királynak korán kiváló válaszokat adtak; ezért volt, hogy a király a kijelölt idő­nél, úgy látszik, hamarabb kivette őket az iskolából, és felhasználta őket; tudo­mányukkal még az idősebb babiloni bölcseket is felülmúlták, s tekintélyben a király előtt folyton növekedtek.

21.        vers, A történet megjegyzi, hogo Dániái megérte Kóres (görögöl ülüros, latinul Cyrus) perzsa király első ysztyndejét, mi azonban nem jelenti, hogy azon­túl nem élt. Dán. 10:1-ből tudjuk, hogy Kóres harmadik esztendejében is láto­mást kapott. Ez az előzetes megjegyzés arra hívja fel a figyelmet, hogy Dániel ott élt a világbirodalomban még, amikor a babiloni fogság véget ért, és Kóres ki­rály az első zsidó csapatot a fogságból hazairányította (vö. Ezsd. 1:1). A próféta tehát magas kort ért el. Ha Dániel, amikor Babilonba hurcolták, 14-15 éves volt, akkor Kóres perzsa király első esztendejében, azaz Kr.e. 536-ban, tehát 70 év­vel elhurcoltatása után, kb. 85 éves lehetett. Úgy állt ő a visszatérő zsidóság fö­lött, mint Mózes a Nébó hegyén, belátott a zsidóság új életébe, de vele nem me­hetett a hazába. Az ő helye továbbra is a világbirodalom középpontjában volt, hogy túl a zsidóság történetének ez új szakaszán, a Messiás világbirodalmának prófétája lehessen.

Dániellel maradt a világbirodalomban a zsidóságnak nagy része is, és hogy ezek a zsidók mennyire becsülték őt, azt a legendás történeteken kívül, mint amilyen az apokrif Zsuzsánna és Dániel története, próféta- és fogolytársának, Ezékielnek Dánielt Noé és Jőb mellé emelő szavai mutatják, ki nem a világural­kodó oldalán, hanem a fogoly nép között teljesítette hivatását (Ez. 14:14-20; 28:3), s ki e magasztaló szavakat a babiloni fogság első szakaszában írta s mon­dotta el (Kr.e. 594-488-ig), amikor Dániel még igen fiatal volt, de bölcsességé­vel mindenkit fölülmúlt.