Harmadik rész

1. vers. Nabukodonozor is csakhamar visszatért a teljes pogányságba. Az álom­ban foglalt intés kitörlődött leikéből, csak annyit tartott meg belőle, amennyi hí­zelgő volt számára, főleg ez a mondat: „Te vagy az aranyfej! ” Hogy az isteni ki­jelentésnek ez a mondata állanóan emlékezteiében maradjon, s dicsőségét hirdes­se, az álomban látott hatalmas szobrot elkészíttette, de nem úgy, ahogy az álom­ban látta, hanem fejétől-lábáig aranyból. Az ezüstöt, rezet, vasat és agyagot a ki­rály felejteni akarta, azt, hogy az aranyból ezüst lesz, az ezüstből réz, a rézből vas, és azt törékennyé fogja tenni a közéje keveredő cserép. A király tehát ámí­tani kezdte magát; nem akarta látni Isten egész kijelentését. Ehhez az önámítás- noz kellett a csupa arany szobor, amelyről hiányzott a baljóslatú vég.

A szobor mérete óriási volt: 60 sing magas és 6 sing széles. A sing körülbelül a méter fele; 30 méter magas szobor kisebb felhőkarcolónak felel meg. Termé­szetesen a talapzatával együtt volt 60 sing magas, a szobor maga a 6 sing szé­lességnek megfelelően sokkal kisebb. Az óriási szobor s talapzata nem készül­hetett persze tömör aranyból, hanem csak arany lapokból álló borítás volt rajta.

Még így is óriási aranymennyiség kellett a szobor elkészítéséhez. A szobrot egy síkságon (mély síkon) helyeztette el a király, mely a királyi palotától délre terült el, s melyből északnyugatra emelkedett a Nabukodonozortól befejezett Bábel városa. Ezen a síkságon ma is látható egy négyszögletű építmény, melyben a ki­rályszobor talapzatát sejtik.

2. vers. Az önámításhoz azonban nem . volt elég a szobor dicsősége maga; még emberek is kellettek, kik a szobor hirdette dicsőséget elösmerik, hogy az ezrek és ezrek elismerése a királyban azt a meggyőződést keltse, hogy igaz az, amit annyian elösmemek.

s Ennek a hatásnak az előidézésére a király elhatározta, hogy a szobor felavatá­sakor nagyszerű ünnepélyt rendez, és erre birodalmának összes főtisztviselőit meghívja. Bajos volna a közölt címek alapján ezeknek a felsorolt tisztviselőknek ^hatáskörét vagy méltóságát megállapítanunk; a címek fordítása eléggé megmu­tatja, hogy milyen fajtájú tisztviselőkre kell gondolnunk.

1 Nem kell felejtenünk, hogy ezeknek a hivatalnokoknak a politikai megbízáson ikívül részben katonai, részben papi feladatuk is volt; mint láttuk, hogy Dánielt (is a király Babilon kormányára és a papok élére rendelte egyszerre. Babilonban (a papság nem alkotott olyan zárt rendet, mint Egyiptomban, és nem is volt a po­litikai tisztviselőktől úgy elválasztva.

3. vers. Természetesen hosszú heteknek kellett eltelniök, amíg az előkelő tiszt­viselők a távoli tartományokból is megérkezhettek Babilonba; magának a meg­
   hívásnak is időre volt szüksége, amíg hozzájuk eljutott. Csak lassan gyülekez­tek hát a meghívottak. Mikor azonban a felszentelésre kitűzött idő elérkezett, a felsorolt különböző hivatalnokok ott voltak már a Dura mezején, hol a szobor is teljes pompájában állott már.

A sokaság kívácsian várta az ünnepséget, melynek lefolyására vonatkozólag királyi rendelet még nem jelent meg. Maga a király eltitkolta szándékát, hogy az meglepetésként érje az összegyűlteket, s a nyomán ébredő hirtelen elhatározás a tisztviselők lelkületét a király előtt leleplezze.■

Ahogy korábban bölcseinek tudománya felől meg akart győződni az okos ki­rály, úgy most alattvalói indulatai felől akart tájékozódni. Nabukodonozor ural­kodása idejében már kezdetét vette az a belső kényszer, mely az alattvalóktól megkívánta, hogy az uralkodó minden szeszélyéhez jó képet vágjanak; mely hi­vatva volt minden őszinte megnyilatkozást elfojtani.

Az összegyűlő sokaság előtt szólni kezdő herold a rémuralom hangját szólal­tatta meg.■

4. vers. „Megpgancsoljáknektek,ti népek, nemzetek, nyelvek…” Amit a ki­rály megparancsol, annak valósággal csa” a””or van értéke, ha önként szakad a szívből fel; az imádatot, a csodálatot az emberre nem lehet ^parancsolni anél­kül, hogy a ^parancsolt hódolat tettetéssé, hazugsággá nem változnék. Amikor egy uralkodó nem szíveknek őszinte megnyilvánulására vágyik, hanem kikény­szeríti azt, amit hallani szeretne, akkor maga is az önámításnak útjára lép.

A parancs meglepetésszerűsége és mégis parancs-volta ellentétben vannak egymással, s ez az ellentét jellemzi azt a válaszutat, amelyen e pillanatban a vi­lágbirodalom áll: akarja is tudni az igazat, el is tiltja a szív őszinte szavát; ki akarja irtani az ellenkező véleményűeket, s felejti, hogy a parancsszó még azok­ban is hazugsággá teszi az érzelem nyilvánítását, akik a világbirodalom ura mel­lett állanának.

Ha lehetséges volna olyan világbirodalom, amelyben minden lélek szabadon nvilatnoehatin meg, akkor a világbirodalom tényleg oltalma volna minden em­ber boldogságának és békességének. De a világuralkodók szívében ott leselkedik a bizalmatlanság, mely lázadóktól s vetélytárstól állandóan retteg, s mivel hatal­mát tartani akarja, saját félelmében másokat akar félelemben tartani; azért hatal­mát féltő világbirodalom és szabadságukat szerető alattvalók egymás mellett nem élhetnek.

Világuralom és alattvalók békessége csak a bizalom légkörében fémek össee| a”i a bizalmat hozza, az a világ jogos ura; Nakubodonozor akkor, amikor az aranyszobor imádatát rákényszerítette az emberekre, lemondott a bizalom lég­köréről.

Ezt tette már akkor, amikor a babiloni bölcseket halálos büntetéssel fenyegette meg. A király félelmének oka saját békétlensége volt; az igaz Istenben való bij zalom hiánya, a pogány lelkűiét, mely azért imád csinált isteneket, hogy saját di­csőségéről lemondania ne kelljen.

A világbirodalom megölője, őrlő férge az a törekvés, hogy urai maguknak kéj resik a dicsőséget, és nem adják azt az igazi Úrnak, a láthatatlan igaz Istennek.

5. vers. A heroldtól kihirdetett királyi parancs a tiszteletnek legtúlzóbb fokát követeli a megjelenőktől, a földre esést, a testnek a földön való kinyúlásával, te­hát a pornak teljes érintésével. A tiszteletnek ez a kinyilvánítása minden dicső­séget elvesz az imádótól, mikor azt a földdel teszi egyenlővé, és minden dicső­séget annak ad, akinek a tiszteletadás szól. A parancs szerint a tiszteletadás lát­szólag a szobornak szól. Mivel azonban a szobrot Nabukodonozor állíttatta, és ezt a tényt a herold külön hangsúlyozta is, a tiszteletadás voltaképpen annak szólt, akinek dicsőségét a szobor hirdetni hivatva volt, a királyét.

Őt ábrázolja a szobor! Az azonosságot az álom igazolja, amelyet a király látott; amelyhez az a borzalmas emlékű gyilkos parancs fűződött, amely mindenütt hí­ressé vált, és döbbenéssel töltötte meg az embereket. Az álomkép és a szobor ugyan nem voltak teljesen azonosak; a felállított szobor isteni igazolásában esze­rint hiány volt; de a herold szavainak durva fenyegetése kipótolni látszott a va­lóság és a követelés különbségét. S ez a különbség mutatja éppen az induló vi­lágbirodalom lényegét: az öncsaláson alapuló elbizakodottságot.

A versben felsorolt hangszereknek részben görög neve van (citera, psaltérion, symphónia; utóbbi dudaszerű); ez nem azt mutatja, hogy Dániel könyvét Nagy Sándor hódítása után írták, mikor már a görög műveltség messze keleten is el­terjedt, hanem azt, hogy a görög szellemi fölény már igen korán éreztette hatá­sát többek közt a zenében; hangszereket vettek át, melyek görög találmányok voltak, s így görög néven váltak ismeretesekké.

A szambuké három szögletű, rövid húrokkal ellátott, igen éles hangú szerszám volt, melynek használata nem mutat finom zenére. Ez mutatja, hogy a babiloni zene rikító, közönséges volt, tömeghatások elérésére szánt.

6. vers. Amikor az imádatot teljesítő lelkek tudatának hátterében ott áll a vé­szes fenyegetés, hogy egy meggyújtott s hatalmas lánggal égő kemencébe vettet­nek, akkor ennek a lehetőségnek borzalma kiöl a lélekből minden önkéntességet és minden őszinteséget. A hódolat, melyet a nagy sokaság bemutat, csak hazug lehet, s az önkényuralom, mely e kikényszerített hódolattal beéri, csak önámító.

Az alattvalóknak és uralkodónak ezzel a hazugságával indul meg hát a világ­birodalom fejlődése. Verseny kezdődik az uralkodó kényszere és az alattvalók­nak attól kiváltott szabadságvágya között. Az alattvalók természetes védekezés ösztönéből mindig jobban nyirbálni próbálják az uralkodó hatalmát, és sikereik a világuralom értékét mindig csekélyebbé fogják tenni; az uralkodók ennek meg­felelően mindig keményebbé fogják tenni az uralmat, s ennek következtében a világuralom mindig kíméletlenebb lesz.

Agyag és vas állanak majd a vég elközeledtével egymással szemben és egy­más mellett; az ellentét azonban már a kezdetnél megvan; most még meglapul­va bújik el abban a kényszerű engedelmeskedésben, amelyben a világuralkodó kierőszakolja magának a tiszteletet és az elismerést.

7. vers. Akármekkora volt is a hazugság a világbirodalom e fölszentelésén, mert a szoborban a világbirodalmat szentelték föl, az eredmény tökéletes volt: akik ott voltak, mind hasukon fekve csókolták a port, és megadták a szobornak m a szobor állítójának a dicsőséget. Ha külsőleg megadták, a belsőről senki sem
   kérdezősködött. Pedig ezt ösmemi tanulságos lett volna a királynak! Aki e szol­gai imádatban résztvett, az mind keserű lélekkel távozott el onnan, ha a szabad­ságnak még valami kevés szerelme volt benne; csak a szolgalelkek tartották ter­mészetesnek, ami történt.

S vajon azok hódolata ért-e valamit a királynak? Az ünnepély külső fénye, a sok hangszer szava olyanok voltak ez ünnepélyen, mint a rothadó hullára helye­zett virágok és koszorúk. Halotti szag áradt széjjel az ünneplő tömegen, s a ha­lott az ünnepelt világbirodalom volt, mely csak éppen most született!

8. vers. Ugyanazok a kaldeusok, akiket Dániel megmentett a haláltól, hamar elfelejtették a jótéteményt; vagy olyan emberek voltak, akiknek minden jótéte­mény a gőgjét sérti, s hála helyett engesztelhetetlen gyűlöletet hív ki. Irigyelték a júdabeliek megérdemelt magas kitüntetését, a befolyást, melyet Nabukodono- zornál élveztek, s gyűlölték bennük az idegen betolakodókat. Hogy Dániel éle­tüket megmentette, sértett hiúságuk nem engedte számba venni. Az aranyszobor felszentelése alkalmával nem mulasztották el, hogy jótevőjüket legérzékenyebb pontján sértsék meg: barátait vádolták meg. Dániel és három társa nem voltak annak okai, hogy a babiloni bölcsek, kik, mint láttuk, nagyrészt kaldeus erede­tűek voltak, s kiket ezért általánosságban kaldeusoknak neveztek, kudarcot val­lottak, s arról sem tehettek, hogy az ő Istenük hatalmasabb s nagyobb volt, mint a babiloniak képzelt, álistenei; hogy e hamis istenek ereje sokszor csak az em­bereknek, a papoknak lelki erejében és képességeiben állott, tehát annyit tudtak tenni, amennyire a papok voltak képesek.

Rosszhiszeműségüket mutatja, hogy a verseny teljes eredménytelenségének tu­data nem arra bírta ezeket a kaldeusokat, hogy Júda Istenének feljebbvalóságát elösmerjék, hanem arra az elhatározásra, hogy ennek az Istennek szolgáit félre­tegyék, ha lehet kiirtsák. Nagyon valószínű, hogy a féltékeny kaldeusok biztatá­sára határozta el Nabukodonozor magát az arany szobor felállítására; ők voltak az ünnepély kigondolói és rendezői is.

Az is természetes, hogy a különben nagy hatalomra emelt Dánielt ennek az ün­nepélynek rendezéséből a király kihagyta. A király is, a kaldeusok is jól tudták, hogy ez a szobor és annak felavató ünnepélye Dánielből és társaiból a legmé­lyebb és leghatározottabb visszatetszést váltják ki.

A király tovább nem törődött az üggyel; neki nem volt szándékában a júdabeli ifjak megsértése vagy éppen elvesztése, de a kaldeusok tovább szőtték terveiket, és föl akarták használni az alkalmat vetélytársaik félretételére.

A jól kieszelt csapdához tartozott, hogy meglesték a Babilonban tartózkodó három ifjút, hogy mit fognak tenni, amikor a felavató ünnepségen a birodalom nagyjai hódolatukat mutatják be. Dániellel szemben, ki a királyi palotában lakott, eljárniok nehezebb lett volna.

Sejtésük jónak bizonyult, s a kilesett eredménnyel szaladtak a királyhoz, és amíg a király lelkesültsége és elhatározottsága még erős volt, bevádolták előtte a júdabelieket.

9. vers. Nabukodonozor nem veszi észre, hogy mikor ezek a kaldeusok látszó­lag megadják neki a királynak kijáró tiszteletet, voltaképpen föléje kerültek, s ők
   kormányozták a király elhatározását. Forma szerint a királyé a tisztelet, de az ünnep haszonélvezői a cselszövők.

Látszólag ők buzognak legjobban a király tisztességéért. Udvari körökben ak­kor mindenütt az volt szokás, hogy a királynak hosszan tartó életet kívántak. így olvassuk az egyiptomi feliratokban, hol a fáraó az élet jelképét királyi jelvényei között viselte. Az élet és halál kérdése a régi népeket erősen foglalkoztatta, s míg egyfelől egyeseknek, papoknak, uralkodóknak azt a hatalmat tulajdonítot­ták, hogy életüket a halál után is fenn tudják tartani; másfelől kutatták, keresték is az élet megtartásának az útjait és módjait.

Az élet leginkább az uralkodót illette meg; ezért az élet kívánása az uralkodó megszólításához tartozott. Említettem, hogy a babiloniak az időt nagy korszakok­ra osztották, s a mostani világkorszak után új, elkövetkező korszakokat vártak.

A királynak adott jó kívánság azt foglalja magában, hogy a király élete a ha­lállal ne szűnjék meg, hanem korszakokon át tartson tovább. Ha tehát a megszo­kott s királynak kijáró köszöntést így fordítjuk; „király, örökké élj!” akkor az „örökké” kifejezés nem a végtelenséget jelenti, hanem a folytonosságot, melyet a halál megszakítani nem tud.

10. vers. A kaldeusok nem tudták megmondani a királynak az álmát, s a király legfontosabb, legégetőbb kérdésére felelni nem tudtak, de az emberek megté­vesztéséhez, diplomatikus, csalárd utakhoz igen jó értettek. Természetes, hogy nem mondják meg őszintén; az az akaratunk, hogy a júdabeli férfiak pusztulja­nak helyükről; e helyett arról beszélnek, hogy milyen parancsolatot adott ki a ki­rály; hogy nem ők a sértettek, hanem maga a király; hogy a sokfajta hangszer összeállítása, működésbe hozása nem a király gondolata volt, hanem az övék, hogy csak ők tudták a nagy feltűnést keltő ünnepélyt így elrendezni, az most fe­ledve legyen; most mindent a király csinált; s aki a király cselekedetét nem mél­tányolja s parancsára le nem borul az aranyszobor előtt, az a felségsértés súlyos bűnét követi el.

A kaldeusoknak sikerül is azt a látszatot kelteni, hogy nem magukért szólalnak fel, csak a király tekintélyének érdekében! Közben hallgatnak arról, hogy éppen fellépésük által a király valódi tekintélye, igazi akaratának teljesülése milyen csorbát szenved. A királynak a következő fejezetben elbeszélt álma azt mutatja, hogy igazi akarata az volt, hogy hatalmas, békés birodalomban népeinek jótevő- jeként üljön a legmagasabb polcon (4:17-19). A király Dániel útján megvalósít­hatta volna álmát; de a kaldeusok révén elvesztette. Ugyanezek a kaldeusok ta­szították le trónjáról, miután azon az úton indult el, amelyen kaldeus tanácsosai ösztökélték (4:27, 30, 33 ). A királyt megcsalja hiúsága, megvakítja a hízelkedő szó, a kaldeusoktól mutatott úton letér az istenfélelem ösvényéről, s a felfuval- kodás útján indul el. Szörnyű bukás volt a kaldeusok tanácsának közvetlen gyü­mölcse.

11. vers. Vajon látta-é a király, hogy amikor a szobor imádásának a súlyos pa­rancsát kiadja és halállal sújtja azokat, akik a király dicsőségét el nem ösmerik, akkor saját tekintélyét az élő Isten tekintélyével szegezi szembe? Nem látta, s azt sem gondolta meg, hogy ez a harc csak a teremtmény elbukásával végződhetik.

Azt sem látta-e, hogy amikor Isten tekintélyét megalázni készül, ugyanakkor maga fölé emeli tanácsosait? Nem látta a veszélyt, mert saját dicsőségének látá­sa elvakította. El kellett esnie, mert hiú volt! Az a tüzes kemence, mely begyújt­va várta áldozatait, a király tekintélyének ártott, s nem az áldozatoknak: a fel­szentelésre összegyűjtött fejedelmek szemében a készülő kudarc a királyt alázta meg s kényszerítette súlyos tévedésének beösmerésére (2:28-30).

A vétek teljes megösmerése rendszerint a tettet követi. A meggondolatlan pa­rancs súlyos következményei most még rejtve vannak a király elől, s a kaldeu- sok érvelése sikert ér el nála.

12. vers. Könnyű belbtni,hogymi fáj a kaldausoknak: az , hogy gidrákot, Mi- sakot és Abednégót a király „a babiloni tartomány ügyeinek élére helyezte”, pe­dig e polcokra ők magukat jelölték.

Mint említettem, a papok és tudósok politikai állásokat is töltöttek be: ők vol­tak a legfőbb kormányzók. A júdabeliek az ő helyeiket foglalták el. Őket aláta­szítani annyit jelent, mint helyüket elfoglalni.

A vád ellenük az, hogy a királyra ügyet sem vetnek, hogy a király isteneit nem tisztelik és a királytól felállított aranyszobor előtt földre nem borulnak. Az utób­bi két vád igaz volt, az első hazug volt; de a két igaz vádnak ügyes előtérbe to­lásával elterelték a király figyelmét arról, hogy az első vád igaz volta felől a ki­rály meggyőződést szerezzen. Igaz volt, hogy a király pogány bálványait a há­rom júdabeli ifjú nem tisztelte; de igazán nem tisztelték ezeket a király s a kal- deusok sem; mert különben a király nem a maga dicsőségének állíttatta volna a szobrot, hanem istenei dicsőségének.

A pogányok hazug istenei nem kívánták azt a feltétlen tiszteletet és hódolást, mint amelyet Jehova kívánt saját népétől. Ezen a szoborünnepségen a legfelső helyen a király állott, nem a babiloni istenek; de a királynál is magasabban a kal- deus papok tekintélye, kik ezzel az ünnepséggel helbreállítgatónak hitték azt a tedintélbcsorbulást, amelyet a király minapi álmának megfejtése körül szenved­tek.

A babiloni istenekre nem sok gondjuk volt azoknak, akik ezt az ünnepséget ki­találták és elrendelték. Az is igaz, hogy a három ifjú nem borult le a király dicső­ségét kiábrázoló hatalmas szobor előtt; azonban a király igazi tekintélyét az igaz Istentől adott álom adta, s nem az a bitorolt tiszteletadás, amelyet az alattvalók­nak Isten, s nem a földi király előtt kellett volna bemutatniok. A három ifjú he­lyesen cselekedett, mikor Istennek hódoltak, ki királyokat tesz és királyokat dönt, és nem ingatag dicsőségű embernek.

Ők a királyt tiszteletben tartották, neki engedelmeskedtek; az a vád tehát, hogy ügyet sem vetnek a királyra, hazugság volt; csak a királynak nem járó tiszteletet tagadták meg, azt, amelyik egyedül Istennek jár.

A kaldeusok ügyesen eltakarták a valóságot a király elől. Tanácsosai csábítá­sára a király vétkezett; mégis a jogtalan s Isten ellen lázadó parancs megszegé­sének tagadhatatlan ténye tényleg úgy állt a király előtt, mint a júdabeli ifjak bű­nének kétségtelen bizonyítéka. Fokozta a látszatot a király sértett hiúsága s rossz lelkiismerete.

Mert a király sejtette hogy . hamis úton jár. A rossz lelkiismeret elfojtása akkor a legeredményesebb, ha vakon és indulattal megyünk előre a megkezdett hamis úton.

Rossz lelkiismeretű emberek sokkal türelmetlenebbek és erőszakosabbak, mint a tudatlanok; ezért a királynak vad dühbe kellett kitörnie, mikor a jűdabelí ifjak hűsége a saját eltévedését éles világításba helyezte. Látni fogjuk, hogy csakugyan így történt.

13. vers. A király is előre tudhatta, mint a kaldeusok is tudták, hogy a jűdabeli négy ifjú az Isten-hűségükkel ellenkező parancsnak nem fognak engedelmesked­ni. Azt is érezhette a király, hogy ebben a négy ifjúnak igaza lesz; hiszen ennek a négy ifjúnak Istene adta tudomására az álmot, és ezzel Magát az egyedül igaz Istennek bizonyította. Nabukodonozor valamennyire tudhatta már, hogy a zsidók Istene nem tűr maga mellett más isteneket sem égben, sem földön; úgyhogy ren­deletével az ifjaktól éppen annak az Istennek megtagadását kívánta, aki neki ál­mát és ezzel birodalmának egész jövőjét kijelentette.

A királynak nem lehetett jó a lelkiismerete, s mikor a lelkiismeret rossz, az ember ingerült minden oly gondolatra, mely a kudarc lehetőségét állítja elénk. Láttuk, hogy rossz lelkiismeretéhez hiúsága, dicsőségszomja is társult, melyet ki akart elégíteni, s melyet éppen annak az igaz Istennek részéről fenyegetett a megszégyenítés veszedelme.

Másoknak az ellenszegülése talán nem okozott volna akkora haragot a király­ban, mint éppen azoké, akikről tudta, hogy igazuk van. Azért a méregtől resz­ketve (a rögaz szó eredeti jelentése: nyugtalanság, mozgás, reszketés) parancsot adott, hogy a férfiakat azonnal hozzák eléje.

A külső testi reszketés egy belső lelki folyamatnak kísérője, amelyben a lélek szintén imbolyog, mozgásban van, cselekedni szeretne, de még valami vissza­tartja. A test, a lélek hű rabszolgája, átveszi a lélek mozgalmát. A király paran­csát szolgái teljesítették.

14. vers. Sajátságos, hogy a király a szobor előtti lebomlás megtagadásával egynek veszi, hogy az ifjak a király isteneinek nem adtak tiszteletet. Világos, hogy a szobor a király dicsőségét hirdette („Te vagy az aranyfej!”), mégis látszó­lag a király istenének, Bélnek emeltette a szobrot, és annak megsértése a pogány istenség megsértéseképp számított. Maga a szobor is bálványnak, tehát istennek számított. A pogányság nem tisztázza becsületesen, hogy hol ér véget az ember­nek megkövetelt és istennek járó tisztelet. Dánielre nem terjed ki sem a vád, sem az ítélet, mert Dániel ekkor már nem lakott társaival együtt, hanem a királyi pa­lota kapuépületében, hol megfigyelése bajosabb, feltűnőbb volt.; azért arról le­mondtak a vádlók.

Mikor a három megvádolt ifjú a király előtt állott, a király azonnal uralkodott magán; önkéntelenül is tiszteletet érzett irántuk, és szerette volna elérni, hogy azok a férfiak engedelmeskedjenek neki, hogy ne kerüljön sor az ítélet végrehaj­tására.

Méltányos akart lenni hozzájuk; így hát megegyezésre készen szinte biztatta őket, hogy a parancsot teljesítsék. E gyors hangulatváltozások, melyeket a ki­
rálynál megfigyelhetünk, azt bizonyítják, hogy a király ellentétes erők hatása alatt ellentétes hangulatok játékszere volt. A király mindenekelőtt alkalmat ad az ifjaknak arra, hogy maguk tegyenek vallást szándékukról, állásfoglalásukról; ígaz-e, hogy nem akarják imádni istenét, Bélt, s hogy nem akarnak földre borul­ni a király dicsőségét ábrázoló szobor előtt.

A király nem azt kérdi az ifjaktól, hogy elkövették-e az engedetlenséget: úgy látszik, ha az ifjak meggondolják magukat, előbbi engedetlenségüktől eltekintett volna a király. Ez a körülmény határozott engesztelődékenységre mutat a király részén.

15. vers. A király felteszi a kérdést, hogy az ifjak a jelen pillanat hatásának en­gedve (köan) nem mutatkoznak-e készeknek arra, hogy a vonzó és nagy pompájú ünnepélyen részt vegyenek, s a hangszerek biztató szavának engedelmeskedje­nek. A király határozottan jelzi, hogy ebben az esetben a megelőző engedetlen­ségért nem bünteti őket, s a király bocsánata felől biztosak lehetnek. Ez az en­gedékenység azonban annál súlyosabbá teszi újabb engedetlenségüket: ha nem engedelmeskednek, könyörület nélkül végrehajtják rajtuk a büntetést, és bevetik őket a tüzes kemencébe. A király ezen a ponton megkeményíti magát; mert ha ez a kívánsága sem teljesül, ő maga mond le az álomról, melyet az Istentől rá- bocsátott álommal kapcsolatban ő maga álmodott magának. Hiszen ha az ifjak engednek, akkor valószínűnek látszik, hogy az a láthatatlan Isten is engedni fog, és az álom komgációja lehetséges úgy, ahogy a király változtatott rajta; hogy t.i. végig arany lesz a világbirodalom sorsa; de ha az ifjak nem engedelmeskednek, akkor ellenállásukban ott lesz a láthatatlan Isten ellenállása.

Mint ahogy a sötétben levő gyermek kiabál, hogy bátorítsa magát, hogy nincs egyedül, mert valakihez beszél, úgy a lelki sötétségben levő király azzal erősí­tette magát, hogy nagyot mondott, amit maga sem hitt el egészen: ha nem enge­delmeskedtek, „melyik az az Isten, aki kiszabadít titeket az én kezemből?!” A királyt a vágy, hogy dicsősége korlátlan legyen, s a sejtés, hogy ebben a törek­vésben el kell buknia, az őrültség felé kergeti. A különben istenfélelemre hajla­mos uralkodó kihívja Istent.

Ebben a versenyben a királynak el kell buknia, mégis e pillanatban azt hiszi még a király, hogy vakmerőséggel kikényszerítheti vágyának teljesülését. Mivel az Istennel nem birkózhatík, annak földi szolgáit támadja meg és kényszeríti ar­ra, amire Istent szeretné kényszeríteni: igényeinek elösmerésére.

A király vakmerő kihívására Isten felelni fog: felelete, ha a király meg nem ■ tér, súlyos lesz; egyelőre ő is éppen olyan békülékenyen, meggyőzéssel próbál a királyra hatni, mint a király beszélt a júdabeli ifjak lelkére. Egyelőre Isten nem tesz többet, minthogy hatalmát megmutatja azzal, hogy az Érette elítélt ifjakat megmenti.

16. vers. A három ifjú egyelőre nem tudja, hogy Istennek mi a szándéka ve­lük; de elhatározásuk független attól hogy Isten nyújt-e szabadulást a király ke­zéből, vagy nem. Ha Isten megszabadítja őket a veszedelemtől, a királlyal al­kudni valójuk nincs; ha Isten engedi, hogy a király fenyegetése valóra váljék, ha vértanúságukat kívánja, akkor is Isten kezében vannak, s Istenért készek mindent
    elszenvedni: alkudniok tehát akkor sem kell a királlyal. Szilárdan eltökélték, hogy a hűség útján végigmennek, arról le nem térnek. Nekik csak Istennel van dolguk, nem a királlyal: Isten azt teszi majd, ami Neki tetszik, s az úgy lesz jó! Ők egy magasabb Úrnak: szolgái, mint amilyeneknek az elbizakodott babiloni király szolgál, s nekik csak ezzel a még hatalmasabbal van dolguk!

Azért bár szerényen, mégis leírhatatlan méltósággal, mely mellett eltörpül a király tétova, változó viselkedése, kijelentik: „Nem nekünk kell erre neked meg­felelnünk!” Majd Isten fogja a királynak a feleletet megadni! Vagy azzal fogja Isten a feleletet megadni, hogy megszabadítja az ifjakat; vagy azzal, hogy elfo­gadja vértanúságukat, de ez a vértanúság a királynak igen drága árba fog kerül­ni, mert Isten ítéletét ki nem kerülheti! Tehát semmiképp sem az ifjaknak kell felelniük, majd Isten fog felelni helyettük és értük!

17. vers. Az ifjak nem most néznek először szembe a veszedelemmel, hanem szembenéztek azzal már akkor, amikor elhatározták, hogy ellent fognak szegülni. Bizonyos, hogy Dániellel is megbeszélték a dolgot, s ez most buzgón imádkozik értük. Amikor együtt megbeszélték az ellenállást, tisztázták, hogy mit várhatnak Istentől. Tisztában voltak azzal, hogy Istennek van hatalma őket a király kezé­ből megszabadítani, nemcsak akkor, amikor az ítéletet végre nem hajtották, ha­nem akkor is, ha az ítélet már végrehajtatott, tehát a tüzes kemencéből is kiment­heti őket.

Elkészültek arra is, hogy bevetik őket a kemencébe, Ezt az elszántságukat megmondták a királynak: Nincs hatalmad rajtunk; Isten rögtön megszabadíthat a te kezedből és ha ezt nem teszi, ha bevettetel a kemencébe, a kemencéből is van hatalma kiszabadítani. A király tehát azt hallja, amire maga is gondolhatott volna: annak az Istennek, aki az álmot megmondta prófétájának, bizonyára arra is van hatalma, hogy a király tervét meghiúsítsa.

18. vers. Ám azzal is számot vetettek a júdabeli ifjak, hogy Isten esetleg nem fogja őket megmenteni a haláltól: erre az esetre is elszánták magukat, s megfo­gadták, hogy Isten mellett végig kitartanak. Akármilyen büntetéssel is fenyegeti őket a király, ők nem fogják imádni a hamis isteneket, és nem borulnak le a ki­rály szobra előtt. Amit korábban együtt elhatároztak, most megmondják a király­nak. Nyíltan, bár egyszerűen, s nem kihívó módon, mégis oly határozottan be­szélnek, hogy a király teljes visszautasítást olvas ki szavaikból, s meg sem pró­bálja, hogy tovább nógassa vagy fenyegesse őket. Az ifjak beszédéből világosan látja a király, hogy el vannak szánva a lekínosabb halált halni inkább, mintsem hogylstenük ellen vétsenek. De Istenhez való hűségük egyúttal a király paran­csának megvetését is jelenti.
19. vers. Ha a király az ifjak vértanúságra való készségét látván, magába szállt volna, s meghódolt volna az előtt az Isten előtt, kinek ily imádói voltak, akkor királyi tekintélye növekedett volna, hiszen ez az Isten elismerte, hogy Nabuko­donozor az aranyfő. De a király most már elvakultan rohan a lejtőn lefelé; visszafordulásról nem lehetett többé szó! A király dühét csak fokozta, hogy az idegen ifjak még jóakaratát is megvetették, méltányosságával is dacoltak. Kirá­lyi tekintélyének ez a megvetése dühét a végsőkig fokozta. Arra nem gondolt
    már, hogy az ifjak nem az ő tekintélyét akarják aláásni, hanem Istenük tekinté­lyét akarják magasra tartani. A király elbizakodottságában és önzésében csak magát nézte, csak az ellene elkövetett sérelmet.

Haragja oly mértéktelen volt, hogy arcának színe is elváltozott, és a már úgyis kegyetlen rendeletet még kegyetlenebbel fokozta: megparancsolta, hogy a ke­mencét hétszerte oly erősen fűtsék be, mint ahogy az előírásos volt. A hőség ak­kora lett a kemence körül, hogy közeledni sem lehetett már veszély nélkül a ke­mencéhez. Mi sem mutatja jobban, hogy Nabukodonozor csakugyan az aranyfő, mint az, hogy minden parancsát vakon teljesítették, még azt is, amely a teljesí­tőre vészt hozott

20. vers. A király számolt azzal, hogy az áldozatoknak még a tűzbevetése is rendkívüli feladatattá vált annak következtében, hogy a kemencét hétszeres erő­vel fűtötték be; azért hadseregéből kiválasztotta a legerősebb katonákat, hogy az elítélteket kötözzék meg, vigyék a kemence felső járatához, és onnan felülről vessék be a tűzbe. A király elővigyázatossága azonban nem volt elegendő. A fe­ladattal ezek a legerősebbek sem tudtak megbirkózni, s a király büntetéshez tar­tozott, seregének legkiválóbbjait el kellett vesztenie. Drágán fizetett meg elva- kultságáért.
21. vers. Az, hogy a három férfit nem vetkőztették le, hanem úgy, ahogy vol­tak, összes ruháikkal együtt vetették őket a tüzes kemencébe, egyrészt a retten­tő sietséget mutatja, hogy a király felindulását a gyors végrehajtással csillapít­sák; másrészt Isten intézkedésének tulajdonítandó, ki azt akarta, hogy a három férfi teljes méltósággal sétáljon ki a borzalmas tűzzel égő kemencéből.

A felsorolás egyúttal elárulja, hogy a babiloni ruhadivat milyen ruhadarabok­ból állott: nekik is voltak alsó ruháik, azokon egy felső ruha volt, s hidegben vagy előkelő megjelenéskor még egy köpenyféle is rájuk került. Az egyéb ruhák szan­dálból, fej födémből állhatták. A júdabeli ifjak tehát teljes díszükben vettettek a kemencébe, de ennek a teljes dísznek a méltóságában jöttek is onnan elő.

22. vers. A király rendkívüli dühe, melyet csak hiúsága és rossz lelkiismerete táplált, súlyos meggondolatlanságra ragadta a bosszúállókat: s nem a három júda­beli ifjú, hanem a király engedelmes szolgái szenvedték ennek kárát. A három ifjút ugyanis az isteni hatalom, mely őrzésükre volt kiküldve – s ez a hatalom személyes volt, egy angyal hatalma volt, ki később a kemencében is velük idő­zött és láthatóvá is vált – a három ifjút már a közeledéskor is őrizte.

Ez az őrizés azonban nem terjedt ki a hóhérokra, akik őket a kemence szájához vitték. Ott pedig a hőség oly elviselhetetlen volt, hogy azok a katonák, kik a meg­kötözött férfiakat vitték, elájultak, azután a rettentő hőségben meghaltak. A cso­dát növelte, hogy a három ifjúról csak a kötelek égtek le: minden ruhadarabjuk sértetlen maradt. Ami történt, semmiféle természetes módon meg nem magya­rázható: csoda volt! Ám éppen az által az ellentét által, mely a katonák s az ifjak sorsában jelentkezett, vált láthatóvá a király és az igaz Isten hatalmának külön­bözősége.

23. vers. A katonák a királyi parancs teljesítésében rendkívüli hősiességet ta­núsítottak: a halálra ítélteket, nem törődve a gyilkos hőséggel, egészen a kemen­
    ce torkáig vitték, és ott a kemencébe beledobták: a parancsot tehát végrehajtot­ták, bár az életükbe került,

A keleti emberre jellemző ez az életével nem törődés. Nem vizsgálták, hogy jó vagy rossz cél érdekében adják oda erejüket és életüket. A mai nyugati ember útközben kijelentette volna, hogy a parancs teljesíthetetlen. Méltatlan ügy vak szolgálatában inkább gyengeség, mint erény a hősiesség! Lelki gyengeség az ok­talansággal és igazságtalansággal szembe nem szállani! De nemcsak a katonák teljesítették kötelességüket, hanem az angyal is. A tüzes kemence úgy volt elké­szítve, hogy a nézők annak belsejébe láthattak. A király és a környezetében le­vő legfőbb urak az ifjaknak a kemencébe való belezuhanását láthatták.

Nem tudjuk, mikor ébredt fel először valami bűnbánat a királyban; hogy meg­könnyebbülést vagy vádat érzett-e akkor, amikor a férfiakat alázuhanni látta. Ha már ekkor volt benne valami nyoma a bánatnak: mekkora lehetett megdöbbené­se, amikor azt látta, hogy az ifjak éppen érkeznek le a kemence aljára; az angyal ugyanis nemcsak a tűztől óvta meg az ifjakat, hanem a lezuhanással járó sérülé­sektől is.

24. vers. A király semmiképpensem volt arra elkészülve, emit most líátc^tt. Ahelyett, hogy a rettentő tűz azonnal felemésztette volna a belehallé ifjakat, azok éppen aláérkezvén, nyugodtan, sértetlenül járkáltak a tűzben. A nagyobb meg­döbbenést azonban nem az kelti benne, hogy az ifjaknak semmi bajuk nem tör­tént, hanem az, hogy a három ifjú mellett egy titokzatos negyedik alak jelent meg a kemencében. Abból, amit olvasunk, az tűnik ki, hogy a kemence nyílása előtt székek voltak elhelyezve, melyeken a király és főemberei ültek, hogy a ritka lát­ványnak tanúi lehessenek; természetesen kissé távolabb, hogy a hőséget el tud­ják viselni.

Hatalmas urak külön gyönyörűsége, hogy áldozataik végső kínjában gyönyör­ködjenek. De a gyönyörűségből most kín lett! A király a rémülettől eShidegüSvé ugrik fel székéről és izgatottan, a valóság éSSee a valóságtól kérve a támaszt, kér­dezi a vele együtt ülő tanácsosoktól, hogy „Ugye három embert vetettünk meg­kötözve a tüzbe?!”

A hangsúly itt két szón van: „három” és „megkötözve”. Ez a két látás okozza a király rémelérér, hogy az ifjak szabadon járkálnak a tűzben, és hogy négyen vannak. Ez a két megfigyelés mutatja az emberfölötti hatalom közbeavatkozá­sát, mely a királynak eddig tudatán kívül is aggodalmat okozott, s mely most a királyt a képzelt korlátlan hatalom magasságából egyszerre a tehetetlen félelem várakozásába vetette alá.

Mi jön még, ha a jelenben ily érthetetlen és emberileg képtelen dolgok történ­nek?! A lehetetlen tények láttára a királynak még az is bizonytalaekéer tűnik fel, amit pedig egészen bizonyosan tud, s azért kérdi a tanácsosoktól, hogy jól em­lékszik-e, hogy a férfiak hárman voltak, és meg voltak kötözve.

A tanácsosok nem vétkesek a történetben, legfeljebb annyiban, hogy részvéte­lükkel a király tévelygését megerősítették és osztották; mindamellett szintén megdöbbenve nézték a történetet, és siettek a királyt arról biztosítani, hogy ami­re emlékszik, az a valóságnak megfelel.

„Bizonyosan!” – felelik a királynak, de ezzel a bizonyossággal nem lesz a szív biztosabbá, hanem annál bizonytalanabbnak tűnik fel a jelen.

25. vers. A bizonyossá tett múlttal most mégegyszer összehasonlítja a király a rettegést okozó jelent:

1. négy embert lát három helyett;
2. feloldva látja őket, nem megkötözve, ahogy a tűzbe vetették őket;
3. járnak a tűzben, tehát a tűz semmi ártalommal nincs rájuk;
4. nem látszik rajtuk semmi sérelem a zuhanás és a katonákat megölő retten­tő tűz ellenére sem;
5. a negyedik tűzben járkáló alak nem olyan, mint a három ifjú, hanem arca földöntúli, mintha nem emberek fia volna, hanem istenek fia.

Ebből az öt tényből megállapítható, hogy rejtélyes és a láthatatlan Istentől, vagy ahogy a király gondolja, istenektől jövő segítség történt, melyet egy, az istenek fiához hasonló lény hajtott végre, s mely abban állott, hogy feloldozta a halálra­ítélteket, a tűz erejét velük szemben kioltotta, és az esés sérelmétől megóvta őket. A láthatatlan Isten tehát felelt a király elbizakodott kijelentésére: „Melyik az az Isten, aki majd kiszabadít titeket az én kezemből?!” (15.v.) Dánielnek és három társának Istene jelentkezett; elküldte követét, és a király dühe tehetetlen­nek bizonyult. És ennek a kudarcnak mindazok a kormányzók, főemberek és előkelők tanúi voltak, kiket Nabukodonozor éppen hatalmának és dicsőségének szemlélésére hívott össze!,

Ő maga hívta őket össze a saját gyalázatára! Ám a király annyira meg van ren­dülve a túlvilág jelentkezésétől, hogy eszébe sem jut szégyene: őt a túlvilág ér­dekli, mely most hozzá újra közellépett, mint tette már, amikor az álmot mutat­ta, s amikor megjelentette Dánielen át az elfelejtett álmot. „Istenek fia” alatt a király olyan lényt ért, aki nem az emberek, hanem a láthatatlan istenek család­jába tartozik, tehát emberfölötti, túlvilági lényt, kinek hatalmával az emberek nem versenghetnek.

Nabukodonozor okos ember volt; ennek következtében most nem elveszített tekintélye helyrehozásán törte a fejét, nem is gyászolja azt, hanem, mintha ko­rábbi hangulatát elmetszették volna, egyszerre bar^^..s^^,gossá válik az előbb még gyilkos dühvei gyűlölt ifjak iránt, és fensőbbségéből leszállván, alázatosan és nyájasan beszél velük.

26. vers. Ez az alázatosság és nyájasság mindenekelőtt abban nyilatkozik meg, ‘ hogy méltóságáról megfeledkezvén, ő közelít hozzájuk, s nem törődve a nagy hőséggel, közel megy a tüzes kemencéhez.

A kemence izzón égett; a király tehát egészen nem közelíthette meg a kemen­ce nyílását, melynek alja a földdel lehetett egy szinten. A katonáknak földfeletti folyosón kellett az áldozatokat a kemence felső nyűásához vinniök. Bent a ke­mencében, amelyet a király megközelíteni nem tud, a négy férfi oly jól érezte magát, mintha híves sétányon járkálnának.

A királynak mélyen kell éreznie azok fölényét és a saját tehetetlenségét. Erre a megalázásra szüksége volt a királynak. S ő elfogadta ezt az új megalázó vi­szonyt. A király tulajdonképpen a júdabeli ifjak Istenének hajol meg. A három
júdabeli ifjú mögött ott van a hatalmas Isten, az egyetlen igaz Isten; ezt tudja a király, azért szólítja így meg az ifjakat: „Sidrák, Misák, Abednégó, ti a legma­gasabb Istennek szolgái!”

A júdabeli férfiak Istenét tehát még mindig csak a legmagasabb, de nem az egyetlen Istennek tartja; pogány sokistenhívésén az átélt tapasztalatok változtatni nem tudtak, A király újra elismeri a júdabeli Isten legfőbb hatalmát, s kényszer­ből megalázkodik előtte; de ez nem jelenti, hogy belsejével, törekvéseivel is mel­léje állana.

A júdai ifjakkal azonban visszaállítja a régi viszonyt, s azok tovább is hatalmon maradnak; saját pogány istenei mellett a király jónak látja még a zsidók Istené­nek a segítségét is megszerezni. Nem lehet azonban a királyt alantas haszonle­séssel vádolni. Kényszerűségből enged, de meggyőződéssel, és meggyőződései­nek következményeit, amennyire pogány lelke engedi, becsületesen vonja le. Ennek jele mindenekelőtt az ifjakkal való szíves viszonynak helyreállítása; sőt a réginél sokkal meghittebb viszony létesítése.

O maga közelít hozzájuk, és szíves szavakkal hívja őket: „Jöjjetek ki, lépjetek ide!” E szavak világosan mutatják,hogy a király lelkében fölengedés, meg­könnyebbülés, sőt öröm foglalták el a korábbi harag helyét, melynek, mint lát­tuk, nem volt mély gyökere a király lelkében. A király most egy nehéz lelkiis- ‘ meret-tehertől szabadult meg. Minden gyűlölet és harag nélkül szívéből örült an­nak, hogy Sidrák, Misák és Abednégó sértetlenül léptek ki a tűzből. Ez a teljes változás a király kedélyének nemességét bizonyítja.

27. vers. .A Aráiy m ozdulataitnagy fígyedemmel ■eézt.éka ja lenlévő előkelő­ségek, s a rendkívüli helyzet és a király eddigi méltóságos viselkedésének meg­változása felbátorította őket, hogy külön királyi hívás nélkül kíváncsian oda­gyűljenek a kemencéhez, és az abból kilépő ifjakat megvizsgálják.

A vizsgálat eredménye meglepő és megdöbbentő volt: semmiféle égési sebet a testen, semmiféle pörzsölődést a hajon, semmiféle változást a ruhán nem találtak, sőt még a legkisebb füstszagot sem érezték az ifjakon. A király annyira meg volt indulva, hogy pillanatnyilag alkalmatlan volt arra, hogy ilyen józanságot feltéte­lező megfigyeléseket tegyen. S már csak azért is a meghívott előkelőségeknek kellett ezeket a megállapításokat lesuoglluniök, mert őket hívták egybe, hogy az ellegkeue történésnek, a tűz hatalmának, az ifjak halálának, a királyi tekintély el­len vétők megbüntetésének legyenek szemtanúi. Ehelyett a király megalázásának lettek szemtanúivá; a judabeliek Istenének dicsőségét látták meg azok, akiket a király dicsőségét szemlélni szólítottak össze a birodalom legtávolibb részeiből.

A király most a megszégyenülést sem érzi; annyira kiszorított szívéből minden más érzést a félelem, a megdöbbenés és a csodálat, amelyeket a nem várt fordu­lat okozott. Az előkelőségek megállapításai csak fokozták lelkében ezt a zavart. Becsületére legyen mondva a királynak, nem a megszégyenülés járt az eszében; csak a való tényekkel foglalkozott és azokhoz igazította megváltozott viselkedé­sét. Sőt azt is elmondhatjuk a királyról, hogy, mint ahogy következő nyilatkozata elárulja, másokra nézve jobban megértette a helyzetet, csak maga nem tudott ab­ba mindenestől beleigazodni.

28. vers. A király lelkében nem látszik nyoma sem a neheztelésnek azokkal az ifjakkal szemben, kiknek győzelme a királynak keserves megszégyenülést jelen­tett. Ellenkezőleg, a király láthatóan örül annak, hogy tévedése kiderült, s a va­lóságot megismerte.

Ez az elfogulatlansága mutatja, hogy nagy uralkodó volt, mert a valóságot többre becsülte, mint a neki hízelgő tévedést. Nem gondol ellenségesen a júda- beli ifjak Istenére sem, ki nem állott melléje; ellenkezőleg áldja ezt az Istent, ki angyalát elküldte, és az ő kezéből megmentette azokat, akik Istenre bízták ma­gukat. Ami miatt az előbb fékezhetetlen düh fogta el, az ifjak engedetlensége miatt, most már nem neheztel; sőt dicséri őket érte, hogy parancsát nem teljesí­tették, s testi életüket is kockára vetették, hogy ne kelljen istene előtt meghajol- niok, mint saját Istenük előtt.

Ami előbb lázadásnak, pártütésnek tűnt fel neki, azt most a hűség próbájának látja. Ugyan nem mondja magáról, hogy ő is odaáll ennek a hatalmas Istennek szolgálatába, még kevésbé, hogy kizárólag az ő szolgálatába áll, mint ezt a há­rom júdabeli ifjú teszi; de a három ifjú álláspontját kitűnően érti, s most már mél­tányolja is. Azok nem borulhatnak le más isten előtt, mint a saját Istenük előtt; ez természetesnek látszik előtte, és áldja azt az Istent, aki ebben a törekvésükben melléjük állott, mert érzi ennek az Istennek igazát, és mert imponál neki a dolog. Csodálatos megkötözöttség, hogy ennyi meglátás ellenére mégsem tud egészen az ifjak oldalára állani.

29. vers. A pogány lelkülethez tartozik, hogy egyszerre több istennek is tud szolgálni, és esetleg az idegen Istent többre becsüli, mint a maga istenét. A mi Géza fejedelmünk elég gazdagnak érezte magát arra, hogy pogány istene mellett még a keresztyének Istenének is áldozzon. Rómában összegyűjtötték a meghó­dított népek isteneit, és a Pantheont, a minden istenek templomát emelték nekik. A kínaiak egyszerre ápolják saját régi vallásukat, tisztelik filozófusaikat, és tart­ják a buddhizmus tanításait, imádják Buddhát.

A király, kinek nincs szándékában elhagyni pogány istenét, most buzogni kezd Sidrák, Misák és Abednégó Istenéért, mert annak hatalmáról és hűségéről meg­győződött. Elhatározta, hogy rendeletet ád ki, mely a legszigorúbb büntetéssel fogja mindazokat sújtani, akik ugyanazt a bűnt követik el a zsidók Istene ellen, amelyet előbb ő maga a király követett el: akik valami tiszteletlent mondanak ez ellen a hatalmas Isten ellen. Ez a büntetés a legkegyetlenebb s megalázóbb lesz: darabokra tépik a vétkest, és szemétdombbá teszik a házát.

Érdekes, hogy megokolásul a király nem azt mondja, hogy nincs más isten, ‘ csak a zsidók Istene, amit a három ifjú mondana; hanem azt mondja, hogy nincs más isten, aki úgy tudna szabadítani; tehát vannak más istenek is, de ezek nem oly hatalmasak és nem oly hűségesek. És mégsem áll a király a leghatalmasabb és legjóságosabb Isten mellé egyedül! Mily ereje van a földi érdekeket kiszolgáló pogány tévelygéseknek, hogy ennyire meg tudja csalni az egyik legértelmesebb főt, Nabukodonozornak egyebekben világosan gondolkodó fejét!

30. vers. Mindamellett a király megbecsüli a zsidók Istenét és fel akarja hasz­nálni Annak áldását saját birodalmának építésében és fenntartásában: azért nem-

csak visszahelyezi korábbi helyükre a júdabeli férfiakat, hanem még magasabb polcokra emeli őket. Visszatér tehát korábban már elfoglalt álláspontjához, me­lyet a kaldeusok tanácsára elhagyott, s pogány megbízhatatlanságból felcserélt. Látja, hogy az ilyen hűséges és Istentől megáldott emberek többet tudnak biro­dalma javára tenni, mint a cselszövő s tehetetlen kaldeusok. Sajnos a pogány lel- külettel együtt jár, hogy a király újra elessék; de azért majd jobban kell már la- kolnía! Ennek a súlyosabb elesésnek történetét maga a király beszéli el a követ­kezőkben.

31. vers. Az itt kezdődő kiráiyi levélnemaz alozo tőrténet folyománya, ha­nem egy új megalázkodásról és új isteni könyörületről szóló vallomás. Az új fe­jezetnek ennél a versnél kellene kezdődnie, mert itt kezdődik a király említett újabb beszámolója újabb felfuvalkodásáról s azt követő isteni büntetésről.

A megtérő király maga beszéli el a szomorú történetet. Bűnbánatához hozzá­tartozik, hogy egész birodalmának minden népe előtt megalázkodjék, és előttük a megbántott Isten nagyságát elösmerje. A király rövidlátásához tartozik, hogy írását az egész földön lakó népek, nemzetek és nyelvek összességéhez intézi, mintha birodalma mindezeket egyesítené. Annyi igaz, hogy birodalma alá tartoz­tak mindazok a népek, amelyek akkor a népek közős életében nagyobb szerepet játszottak. A mai Európában élő népek akkor még inkább csak készültek a né­pek közös életében játszó szerepükre. Már mondtam, hogy Nabukodonozor előtt még legföljebb a szándék lehetett meg arra, hogy a föld összes népeit egy biro­dalomba foglalja össze. Ez a szándék ösztökölte valaha az embereket Bábel hí­res tornyának építésére. Bábel tornyának építését, mielőtt egész elkészült volna, Isten megakadályozta. A világ összes népeit egyesítő birodalom eszméjét sem engedte Isten soha teljesedni, s mikor majd egyszer csaknem megvalósul ez a szándék, a végső világbirodalom, az oly ingatag lesz (vas és agyag keveréke), hogy teljes kifejlődéshez és megmaradáshoz ereje nem lesz.

A király csak előlegezi magának azt, amit a világbirodalom mindig meg akart valósítani. Igaz az is, hogy Dániel a később ismertetendő álom magyarázatában szintén úgy beszél a királyról, hogy annak dicsősége az égig, s hatalma a föld vé­géig terjed (4:19), de ezzel a próféta egyrészt az akkor divatos udvari (curiális) stílust alkalmazta; másrészt, mint láttuk, annyiban igaza is volt ennek a felfogás­nak, hogy az akkor számottevő országok mind a király hatalma alá tartoztak; ami nem tartozott hozzá, félreesett, jelentéktelennek látszott.

: Itt találjuk különben a Jelenések könyvében oly gyakran ismétlődő „népek, nemzetek, nyelvek és törzsek” ősalakját rövidebben: a népeket, nemzeteket és nyelveket; a „törzs” szó hiányzik. Nemzetek alatt egy közös őstől származó em­bereket értünk. Mikor a nemzetek fiai szétkéltöznek, az együvé települő embe­rek alkotnak egy népet. A nyelv lehet egy népnél többféle is, viszont a népkeret határán túl is elterjedhet egy nyelv.

Mikor Dániel könyvét írta, a nemzetek, vagyis a közös őstől származó embe­rek már akkor régen népekké egyesültek, de azért a népek később keletkező ke­reteiből alulról felcsillantak a nemzeti összetartozások. A hatalmas birodalom tarkaságát még jobban szolgálta a nyelvek bábeli zavara. Babilon használta a ki­
halt szumír nyelvet, sokban rokon volt az asszírral, sokat átvett a szomszéd nyel­vekből, mint a perzsából, s még görög jövevényszavakkal is találkozunk. Már Dániel korában a közös nyelv azonos művelődési kört jelentett; a nyelv esetleg népeket foglalt össze, s nemzeteket választott széjjel. A három fogalom az em­beriség közös fejlődésének három irányát jelzi:

1. a nemzet szó a közös eredet azaz rokonság fönntartását jelenti;
2. a nép a közös életkörülmények megszabta közös érdekek ápolását;
3. a nyelv a kifejlődő közös eszmekor együttes fejlesztéséi.

E három, az emberiség életében uralkodó szempont szerint szólítja a király alattvalóit. A törzs fogalma ekkor még hiányzott, mert az együttélő kisebb egy­ségek keletkezése későbbi időben történt, s az agyag képe alatt megjelenő bom­lasztó tényezővé vált. Nabukodonozor idejében a király lehetett kíméletlen hó­dító; de a hódoló népekkel szemben nem volt rideg zsarnok, hanem szeretett volna a népek atyja lenni, s azért az uralkodó s alattvalók érintkezésének hang­ja olyan bizalmas, meleg, jóakaró volt, mint Nabukodonozor e levele mutatja.

Az uralkodó jóakaratát fejezi ki a levél beköszöntő néhány szava: „Békessé­getek nagy legyen!” Ami ellen az emberek Bábel tornyának építésével védekez­ni akartak, az éppen az ellenség fenyegetése miatt való aggodalom volt. Az em­ber jól ösmerte a benne lakó gonosz indulatokat, s azok megfékezését várta az államtól. A világbirodalom mindenkor a félelemnek megszüntetését, a békesség nyugalmát. ígérte. A világuralkodó legtermészetesebb kívánsága tehát népeihez, hogy békességük legyen. Ebben a békességben lehetnek fokozatok: a király sok békességet, nagy békességet kíván. Ennek megvalósítását látja feladatának. Ha a későbbi „vas” birodalom csak falni, zabálni akar majd, s amit nem tud felfal­ni, azt széttiporja (7:7): Nabukodonozor még abba veti becsvágyát, hogy a né­peket megtartsa. Az első világbirodalomban sokkal több volt az emberkímélet és az istenfélelem, mint a későbbiekben. Ez tűnik ki ebből a levélből és a törté­netből.

32. vers. Mindjárt azzalkezdi leveivt a kiráiy, hogo a „legfelsőbő” Istennek vele tett jeleiről és csodáiról számol be, azaz elösmeri, hogy ez a legfelsőbb Is­ten, ki egyébként a júdabeli száműzöttek Istene, hatalmasa””, mint ő, a földi is­ten, ki alattvalóitól Istent megillető tiszteletet vár el.

A „jelek” Isten működésének jelei; a „csodák” a legfelső Istennek az emberi ható- és látókört felülmúló hatalmát mutatják. A király tehát minden alattvalója előtt ki akarja nyilvánítani, hogy van nálánál s az ő istőkeikal magasa””, legfel­ső’”” Isten, ki a király életében megmutatta, hogy van és uralkodik.

A király ..jónak látja” ennek nyilvánosságra hozását, s ezzel együtt saját Jutal­mának és dicsőségének, korlátoltságára mutat rá. Egyrészt az elszenvedett meg­aláztatás kényszeríti a királyt erre, másrészt igazságszeaetete kívánja ezt a köz­lést: gaamkdaészI a király érzi, hogy népeinek ehhez a legfelső”” Istenhez a ki­rály üdvéért imádkozniok kell. A király tehát megaláztaiott, s ezt becsületesen el is ösmeri, amennyire pogánysága engedi, a Neki járó tiszteletet megadja; de azért a földi istennek szokásos tiszteletet továbbra is elfogadja, megalázkodása tehát csak részleges.

Az Újbabilóni Birodalom

33. vers. Abban azonban őszinte a király, hogo még sí levélben bámulatát fe­jezi ki a legfelsőbb Isten irfat; jeleit zagyoknak, csodáit getelmesoáaaá magasz­talja; azaz működésének földi nyomai szerint ő a legnagyobb, a leghatalmasabb.

Nagyság és hatalom az emberi gőg legfőbb vágyai: most a király elösmeri, hogy Isten hatalma és nagysága felülmúlja az ösét. Sátán ősi igézete, hogy az ember olyan lesz, mint az Isten, e pillanatban a király belátásán megtörik. A po­gány istenekkel szemben ez a hódolat hiányzik; azok tehetetlensége kihívta azt, hogy ez az uralkodó magát belük eghraagúnaá nézze.

De a tüzes kemencénél tapasztalt nagyság és hatalom a király szemében a júda- beliek Istenét a legfelsőbb Istenné teszi. E nagyság és hatalom azzal jár együtt, hogy Isten király és uralkodik. A király azt is elösmeri, hogy a legfelsőbb Isten királysága örök, hogy uralkodása szüntelenül tart, mert királyságát senki Tőle el pem veheti, miután nálánál hatalmasabb nincs. Az is benne san ebben az elös- foerésben, hogy Istenben nincs változás; ennélfogva királyságában és uralkodói hatalmában sem kösetkezhetik változás. 0 van legfelül és ő marad legfelül.