(ötödik rész)

1. vers. Nabukodonozor után fia, Évii Merodach (Marduk szolgája) követke­zett, ki igazságtalan és kicsapongó életével bőven rászolgált sorsára; uralkodá­sának második évében sógora meggyilkolta. Utána Nabonetosz lett a király, s ennek fia volt a Bibliában említett Belsazár.

Róla, mint Nabukodonozor fiáról és utódjáról a tudomány sokáig semmit sem tudott. De ez esetben is a Bibliának lett igaza. Később talált följegyzés értesít egy Belsazárról, ki tényleg Nabukodonozor leszármazottja, éspedig unokája volt. És ugyan nem az egész birodalmon, hanem csak Babilon városban uralkodott, tehát alkirály volt.

Bár Nabukodonozor nagyatyja volt, nem meglepő, ha atyjának mondja a szö­veg. Mikor a méd király hadvezére, a fiatal perzsa uralkodó, Küros, támadást in­dított Babilon ellen, Nabonétosz fejét vesztette, s fiának, Belsazámak, Babilon urának adta át a csapatok vezényletét. A királyi család gonosz erkölcsei nála is jelentkeztek, mint azt a bibliai történet elbeszéli, s ahogy a következőkben szem­lélni is fogjuk. A fiatal alkirályt történetünk éppen egy kicsapongó lakománál ta­lálja. A végveszély idején, mikor az atya s az egész babiloni birodalom ura, Na­bonétosz fejét elvesztette; mikor az ellenség minden órában megérkezhetett: a fiatal Belsazár nemcsak könnyelmű mulatással tölti idejét, hanem a láthatatlan Istent meri maga ellen kihívni, meggyalázva annak szent edényeit. Nabukodono­zor utolsó istenfélő nyilatkozata után valóban nagy a zuhanás, amellyel a királyi család ebbe az erkölcsi fertőbe alámerült. Egyszerre ezer főembemek készíteni lakomát, s előttük az ivásnak mértéktelenül odaadni magát: igazán nem fejede­lemhez méltó cselekedet volt. Pogány bálványok azonban más életet nem sugall­nak imádóiknak. Ez a hallatlan pazarlás, hogy ezer embert a király fejedelmi mó­don egyszerre vendégelt meg, nem illett ahhoz a képhez, melyet Nabukodonozor a nagy fáról látott, mely eledelt és oltalmat adott az összes földön lakóknak; a pazarlónak ehhez a lakomához mások eledelét kellett elvennie.

A világbirodalom tehát nem töltötte be többé feladatát, azért megérett az íté­letre, hogy más világbirodalomnak adja át helyét. A virrasztó szentek újra gyű­lést tartottak Isten előtt, és megint egy égi határozat született meg, hogy a mél­tatlan uralkodó országát másnak adják oda.

2. vers. A bort Isten az ember áldására teremtette, de az ember az áldásból át­kot csinál magának, s éppen azzal fogant meg Isten átka a hűtlen emberiségen, hogy kezében még az áldás is átokká változik. A mértéktelen borivás rossz gon­dolatoknak sugalmazója. Mámoros állapotban a király valami különösen érde­kes és vitéz tettet akar végrehajtani; bátorságát akarta megmutatni azzal, hogy a
   júdabeliek Istenével ujjat mer húzni. A választás azért esett éppen Dániel Iste­nére, mert a gonosz előkelőségek Dánielt különösen gyűlölték. Előhozatta tehát a király Dániel Istenének edényeit a király istenének kincstárából, hol azok el­helyezve voltak. Ezzel a tettével ugyan a zsidók Istenét s a babiloni főistent egy­szerre sértette meg, mivel a szent eszközök Babilon istenének voltak felajánlva.

A vakmerő bűnbe magával készült rántani vendégeit, a főembereket, feleségeit és ágyasait. A királyi háremben ugyanis a rendes feleségek mellett ágyasok is voltak, mint ezek az ókorban Abrahámnál, Jákobnál és Dávidnál is megtalálha­tók (l.Móz. 16:1 skk; 30:4, 9; II. Sám. 16:21), tehát az evangéliuminál alacso­nyabb erkölcsi szinten a pogányság vagy a törvény félhomályában megengedhe­tek és elfogadottak voltak. A feleségek és ágyasok nagy száma azonban a ledér- ségnek oly fokára mutat, amely a király környezetét hitvány és aljas csőcselék­ké tette. Ez a népség ivott a királlyal együtt a szent edényekből. Kitűnt, hogy Na­bukodonozor rablása, melyet a jeruzsálemi templomon elkövetett, átokká lett a birodalmon; csak az átok teljesedése soká váratott magára. S hogy átokká lett, az összefügg azzal a makacs ragaszkodással, amellyel Nabukodonozor a pogány istenek mellett megmaradt; ha gyermekeit az igaz Isten félelmében nevelte vol­na, elmaradt volna a borzasztó vég, mely Nabukodonozor birodalmát és utódait érte.

3. vers. Babilon vezető embereinek s a királyi udvar tagjainak romlottságát mutatja, hogy ellenállás nélkül azonnal előhozták az edényeket a király Istené­nek kincstárából (Dán. 1:2); nem tiltakozott ellene Nabukodonozor özvegye, az ősz királyné sem, kinek kedvéért férje 15 nap alatt egy mesterséges hegyet hor- datott össze, hogy azon új királyi palotát építtessen; a lakoma vendégei pedig habozás nélkül ittak belőlük. Azért mindannyiukra el kellett jönnie az ítéletnek!
4. vers. Hogy a szentségtörő művelet alatt az arany-, ezüst-, réz-, fa-, kőiste­neket dicsérték, ez nem vallásos buzgalomból történt, hanem dacos tüntetésből a júdabeli Isten ellen. A dicséret azonban őszinte volt. Sok magasztalót ugyan nem tudtak elmondani ezekről az ar^i^;yból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kő­ből készült istenek hatalmáról, sem arról a világosságról, melyet szolgáiknak ad­ni képesek voltak, kik az emberek aljassága ellen nemigen tiltakoztak, és a ki­rály aljas dorbézolása ellen sem tettek semmit.

Az emberek szeretik a kényelmes vallást, a kényelmes papokat és a kényelmes isteneket; a szent Istentől ellenben irtóznak. Belsazár és csőcseléke tehát őszin­tén dicsérték a tehetetlen bálványokat.

5. vers. Az arany-, ezüst-, vas-, réz-, fa- és kőistenek nem is jelentkeztek, hogy tiltakozzanak; jelentkezett azonban a júdabeli Dániel Istene. Nem mennydörgés­ben, nem villámban, nem földrengésben jelent meg, csak egy falon író egysze­rű kézfejben, mely titokzatos jeleket jegyzett arra a falra, mely a királyi terem­ben elhelyezett hatalmas és ezer meg ezer mécslánggal égő óriási kandeláberrel szemben volt. Annak a falnak nagy részén fehér csík futhatott végig, melyet mésszel csináltak, s ezen a fehér felületen futott végig a magányos kézfej, betű­ket festve a falra, melyeket a jelenlevők nem értettek. Pedig a meghívottak közt sok írástudó, kaldeus lehetett. E régi királyi palotákon ablak nem volt, csak ajtó;
   ami fény, levegő az ajtón bejött, annyival meg kellett elégedniük a bent lakók­nak. A termekben megrekedő rossz levegő és füst nem tették kellemessé a bent időzést. Más világító eszközt, mint a fáklyát és a kis lánggal égő olajmécsest, nem ösmertek. Úgy segítettek magukon, hogy ezeket a mécseseket százával, sőt ezrével helyezték el, s így nagyobb fényerőt nyertek.

A palota falai belül drága csillámló kövekkel voltak borítva. Pompa volt elég. A civilizáció magaslatán élt az utolsó babiloni király. De a civilizáció nem zárja ki, sőt sokszor magával hordja az erkölcsi romlást.

A civilizáció nem pótolhatta az erkölcsi erő hiányát. A pompa mellett a biro­dalom elgyengült.

Egy szelíd, író kéz, mely senkinek ártani nem látszik, egyszerre elrabolja a nyugalmat a társaságtól, A király mereven nézi az író kezet; szemét nem tudja levenni róla. Itt a szokatlan, a megmagyarázatlan egy rejtett világ közellétét hir­deti. Az ember akkor jön rá arra, hogy ez a világ létezik, mikor megszokott élete rendjéből valami kiveti. Mily bátran vétkezett előbb a király, s mily gyorsan el­fogyott bátorsága, mikor a megcsúfolt túlvilág jelentkezett!

6. vers. Mialatt a király mereven bámult az író kézre, rendkívüli rémület lett úrrá rajta. Arcáról eltűnt az élet fénye, tehát elsápadt. A vér elhagyja az arcot, mikor a szív működése gyengül. Lelke riasztó gondolatokat szült, és azok meg­jelentek szívében (tudatában).

Valami rendkívüli közeledett, s a király megrémült tőle, mert lelkiismerete nem mondott neki jót. A lelkiismeret, a szellem jeladásának tudatunkban való jelent­kezése, sokszor szólal meg olyankor, amikor a lelki szív nem tudja rendes tevé­kenységét folytatni, s a tudat egy pillanatra kiürül. Ebbe a pillanatnyi űrbe, mely a végtelen csöndbe állítja az embert, belehallatszik az emberi szellemen át a túl­világ szava. Az emberi tudat rémülten figyel Istenre.

A rémület továbbmegy a szívből a lélekbe, azaz a lélek tudattalan részébe, s azt a lelki központot, mely a lélek szervezetét összetartja, s melyet a Biblia ké­pes nyelve a rekeszizommal jelöl (Rachamim, Phrén) meggyöngíti, úgy, hogy a lelki szervezet mintegy összeesni készül.

A lélek és test működése szoros kapcsolatban vannak egymással. A lélek fel­bomlása átmegy a testre is, az idegrendszer felmondja a szolgálatot, az inak, iz­mok nem működnek rendesen, s az ember úgy érzi, hogy csípőjében az ízületek megoldódnak; a térdek nem állanak szilárdan, hanem összeverődnek. A nagy fé­lelem szokott jelenségei ezek.

7. vers. A lelki és testi szétbomlás jelensége az is, hogy a rémült ember nem tudja szabályozni hangjának erősségét, vagy alig ad ki hangot, vagy túl erősen kiált. A király kiáltva parancsolta meg, hogy vezessék be a varázslókat, a kalde- usokat és a jósokat, ami nem illett össze a királyi méltósággal. Mégis a parancs­nak gyorsan tettek eleget, s akit elértek, a király elé vitték. De köztük nem volt ott Dániel. Dániel ekkor már talán 85 éves aggastyán volt, vagy annál is több; kora szerint is megillette a nyugalom, s így nem lehetett már a kaldeusok testü­letének élén. De az erkölcstelen királyi nemzedék nem is tűrte volna meg őt ott. Láttuk, hogy Belsazárnak a bálványistenek és azok szolgái kellettek. A király az
   akkor uralkodók szokása szerint kitüntetéseket ígér annak a bölcsnek, ki a falon lévő írást el tudja olvasni. A kitüntetés részben állás és rang, részben érdemjel vagy kitüntető ruha. A bíbor uralkodóknak ruhája volt, melyet más nem vehetett föl, csak akit állása és rangja erre képesített. Az arany karikának vagy abroncs­nak kitüntető jellege olyan lehetett, mint ma az érdemjeleké vagy aranyláncé.

Harmadiknak lenni a király után bizonyos kormányzói állandó állás lehetett, melynek jellegével tisztában nem vagyunk; közismert állásjelzés lehetett: harma­dik a király után. A bölcsek fogadása nem abban a teremben történhetett, amely­ben a titkos írás megjelent, s amelyben az asztalok terítve álltak és a vendégek ültek. A király beszéde után mentek be csak a bölcsek a lakomázó terembe, és- ott megnézték az írást. Erre mutat a

8. vers. kezdő mondata: „ekkor bementek Babilon összes bölcsei”. Ezek a böl­csek ugyanis már előzőleg bent voltak a palotában, és meghallgatták a király be­szédét; ha tehát újra „bementek” valahová, akkor az csak egy másik, valószínű­leg belsőbb helyiség lehetett. De hiába mentek be az íróterembe, mert nemcsak a felírt szavak jelentését nem tudták megmondani a királynak, hanem még elol­vasni sem tudták az írást, nem ösmerték annak betűit. Valószínűleg zsidó betűk voltak, melyeknek alakját több emlékről ismerjük (nem a későbbi négyszegletes héber betűk voltak), de amelyek az ékírást használó kaldeusoknak ösmeretlenek voltak. Az ékírást messze földön ismerték; még Egyiptomban is találtak ékírásos leveleket; a babiloni bölcsek nem voltak rászorulva, hogy jelentéktelen népek betűivel megösmerkedjenek. Kénytelenek hát bevallani, hogy képtelenek a fel­írást elolvasni.
9. vers. A bálványpapok tehetetlensége egyszerre még nagyobb riadalmat kelt a királyban, és nagy zavart a lakomán részt vevő főemberekben. Eddig azzal ámí­tották magukat, hogy bálványisteneik védik és segítik őket; könnyelmű emberek könnyen vigasztalják magukat azzal is, amiben komolyan bízni okuk nem volna.

Amíg a szép jelen tart, addig eltart a bizalom is. De az ilyen hamis bizalom azonnal szertefoszlik, mihelyt a megpróbáltatás ideje elérkezik; ilyenkor a hamis istenek tehetetleneknek bizonyulnak. Az a tény, hogy a bálványpapok nem tud­tak a király kívánságának megfelelni, egyszerre a bálványistenek tehetetlenségét is megmutatta. Ekkor a rossz lelkiismeretű királynak eszébe jutott a megbántás, melyet bálványai tekintélyének védelmében a jűdabeliek Istene ellen elkövetett. Félelmében újra elsápadt, s a hajlongó, lakájlelkű udvaroncok, kik lelkiismere­tüket a királynál tartották, zavarodottan látják, hogy a földi isten tehetetlenül áll előttük. Micsoda hatalomra mutat a tiszta szellemi világnak részén az, hogy leg­kisebb mozdulatára a földi hatalmasok minden lelki tartásukat elveszítik! Mi­csoda tehetetlenségére annak a világnak, amely hazugságra építi fel életét!

10. vers. Mikor a jelennek erői összeroppannak, az elfelejtett múlt visszatér a- jelenhez. A múltat Nabukodonozor özvegye hozza, az ősz királynő, ki úgy lát­szik, visszavonultan élt a királyi palotában, ki a tivornyákban nem vett részt; most azonban a rendkívüli esemény híre visszavonultságából őt is kimozdította. Egyszeriben eszébe jutottak hasonló jelenetek férje életéből; a nagy rémület, mely férjét érte, a babiloni bölcsek akkori tehetetlensége és a megoldás, mely
    mindjárt bekövetkezett, mihelyt a király Dánielhez fordult. Mikor a jelen tehetet­lenül áll az eseményekkel szemben, megjelenik a műit, és megmutatja a kivezető utat. A palota cselédsége, mint hírvivő posta, akkor is úgy működött, mint mű­ködni szokott mai udvarokban. A király nyilatkozatai, a főemberek zavart beszé­dei elérkeztek az ősz királyasszonyhoz, és azt arra indították, hogy tanáccsal szol­gáljon unokájának. A királynő csak arra emlékezik, hogy férjének a végén min­dig áldást és megkönnyebbülést hozott Dániel közbelépése. Azt gondolja, hogy a fiatal királlyal is így lesz. A pogány királynő, ha talán nem is helyeselte Bel- sazár tivornyáit és szentségtelen tetteit, de azok horderejével tisztában nem volt.

így Dániel megjelenésétől csak jó fordulatot várhatott. Azért bátorító szóval lép a király elé, annak, mint uralkodónak megadva a tiszteletet, melyet még a szülő sem tagadhatott meg, különösen, ha nagy nyilvánosság előtt szólott az uralko­dóhoz. Látván a zavart a király gondolataiban; látván sápadt arcát, így szólott: „Király, ne gondolj riasztó dolgokat, és arcod fényét el ne veszítsed”, azaz: el ne sápadj! A királynő nem úgy gondolja, hogy Belsazámak módjában volna, hogy gondolatainak és a sápadtságának parancsoljon; hanem azt hiszi, hogy amit ő mondani fog, a király terhes gondolatait elűzi, és sápadtságát megszünteti: a fel­szólítás tehát biztatás. A királyné a biztatót abban látja, amit mondani fog. A be­vezetés tehát arra készíti elő a királyt, hogy nagyanyja vigasztaló, megnyugató megoldást hoz magával.

11. vers. A megolgást egyférfiban látja, Nála újra előtűőiű. az a p ogány felfo^ gás, mintha az isteni világosság Dániel személyéhez hozzá volna kötve. Nem azt mondja o királyné, amit Dániel mondana: Van egy Isten, aki segíteni tud! hanem ezt: Van egy férfi, akiben segítségre való isteni ajándékok nyugszanak! A király­né azzal indokolja Dániel képességét, amivel férje is mindig megokolta, hogy benne szent isteneknek szelleme van. A szavak nem azt jelentik, amit a Biblia nyelvén jelentenének. Ha valakiben Isten szent szelleme lakik, akkor ez a szent Szellem nemcsak lakója, hanem Ura is annak, akire rászáll; ellenben a bálvány istenvilágból kiáradó szellemen az uralkodik, akiben az bent lakik. A pogány vallások mindig ellenállhototloful haladtak a pofthtizmus álláspontja felé, mely szerint o világsze^m öntudatlan, és ha erősebb is az embernél, akiben megjele­nik, az ember, kiben e szellem öntudatossá válik, magasabb ennél a szellemnél. Hogy mily könnyedén elbánik a bélványisttfekktl a királyné, arra nézve jellem­ző az, amit o Dánielben levő világosságról, belátásról és bölcsességről mond, melyet éppen akkorának nyilvánít, mint amekkora az istenekben lakik. A király­né Dánielt az istenekkel egy sorba emeli. A király tud mindarról, amire o király­né figyelmét irányítja, a veszély pillanatéban azonban a királyné jónak látja a ki­rályt Dánielre emlékeztetni.

Emlékezteti például arra, hogy Nabukodáfopor Dánielt az összes babiloni írás­tudók, varázslók, kaldeusok és jósok fölé emelte. Bár o király ez,t is tudja, de az emlékeztetésnek értelme van, mert ebből oz állásából Dánielt a későbbi uralko­dók idején vetélytársai félretálták. Lehet, hogy a királynéban valami bűnbánat- féle is volt amiatt, hogy amikor Dánielt mellőzték, a királyné nem próbálta meg­akadályozni ezt o lépést, amely királyi házára csak csapást hozhatott.

12. vers. Most elmondja azt a megokolást, melyet akkor is elmondhatott vol­na, ha idejében szót emel Dániel mellett, s annak áldásos befolyását a királyi csa­ládra megtarthatta volna; de amely megokolás most is világossá teszi, miért kell Belsazámak ijedelmében s a babiloni bölcsek újabb kudarca után az agg prófé­tához folyamodnia. Dániel korábbi befolyását a királyné szerint az indokolja, hogy Belsazár atyjának, helyesebben nagyatyjának idejében többször álmokat helyesen magyarázott, rejtett dolgokat megfejtett és nehéz feladatokat megol­dott, s mindezzel a benne levő igen nagy szellemről, tudásról és belátásról tanú­ságot tett.

Az ember értelme szellemi eredetű képesség, melyet az emberben szelleme kelt föl és növel; azért a nagy értelem nagy szellemet tételez föl. A tudás a lélek szorgalmának következménye, de a szellemadta értelem nélkül nem szerezhető meg. Az értelem és tudás együtt a lelket belátással tölti meg, azzal a képesség­gel, hogy a kívüle s benne levő dolgok titkos összefüggéseit jól meglássa és megértse.

E három egymásból fakadó képesség: értelem, tudás, belátás teszik az embert alkalmassá arra, hogy Isten rejtett értelmű híradásait, az álmokat megmagyaráz­za; az élet rejtett dolgait kibontsa, s a nehéz feladatokat, melyek különösen egy király előtt merülnek fel, megoldja.

E képességek Dánielben már korán mutatkoztak; azért adta a király neki a Bal­tazár nevet, melynek jelentése: Bél, védd meg életét!. A júdabeli ifjú életét Na­bukodonozor érdemesnek látta a legfőbb babiloni istenség védelme alá helyez­ni: a birodalom számára és a maga számára annyira értékesnek látta ezt az életet. Belsazár király tehát tegyen úgy, mint nagyatyja tett: hívassa Dánielt, az meg fogja adni a rejtélyes jelek megfejtését.

13. vers. A királyné, mielőtt a király elé ment volna, valószínűleg már el is küldött Dánielért, s így a király beleegyező szavára vagy intésére a próféta már meg is jelenthetett. Az esztelen király azonban most sem fordul alázatosan Isten emberéhez, hanem királyi fensőbbségét fitogtatja. Úgy tesz, mintha nem ismer­né a prófétát; mintha annak személye oly jelentéktelen volna Babilon életében, hogy csak most a királyné ajánlása következtében szerezne róla tudomást. Annyit elárul, hogy tud azokról a foglyokról, akiket atyja Júdából elhurcolt. Pe­dig ha ezek a foglyok valami miatt ismerősek voltak előtte, akkor az ok erre csakis Dániel működése lehetett. A király tehát még a veszély végső órájában is nagyzol. Fölényéből azonban csakhamar engedni fog!
14. vers. Hozzátartozik a király nagyzolásához az a fölényesség is, amellyel a király Dániel előtt megokolja, hogy miért nem fordult előbb hozzá: a királynak igen kényelmetlen a kaldeusok kudarca, s azon van, hogy az ne tűnjék fel az ő kudarcának; ezért mondja tehát, hogy a kaldeusok szereplése után hallotta csak, hogy Dánielben az istenek szelleme lakik, továbbá igen nagy világosság, belátás és bölcsesség is. Megelőzőleg a királyné, amikor a királlyal beszélt, nemcsak ezeket a tulajdonságokat említette, hanem utólag hozzájuk fűzte, hogy nagy szel­lem, tudás és belátás van Dánielben, s hogy Nabukodonozor azért tette őt a kal­deusok fejévé (12.v.).

E második tulajdonságcsoportból a világosság nem tartozik a lélek állandó és belső sajátosságaihoz, tehát nem az embernek állandóan adott nagy szellem, azaz nagy szellemi képesség folyománya, tehát nem a lélek állandó sajátsága, hanem időről időre s kívülről adott fény. Mint ahogy a fizikai természetben is fény kell ahhoz, hogy lássunk, a szellemi világban is szükséges valamilyen fény a látás­hoz, mely a fizikai fényhez fogható tünemény, de szellemi. Isten szívünkbe su­gározza ezt a fényt. Olvassuk a Bibliát, s nem értjük. Egyszer csak világosság támad bennünk, s egyszerre megértünk dolgokat, melyek mellett máskor sokáig ültünk értelmetlenül. Ha ebben a szellemi világosságban vizsgáljuk a dolgokat, tudás jön létre bennünk. Ha a dolgok belső összefüggését mutatja meg a bennünk sugárzó fény, belátásra jutunk, ami már a lélek állandó sajátossága, és sokszor ezt nevezik világosságnak.

Ha sok belátás gyülemlík fel bennünk, bölcsességgé válik. Bölcs a sok belátású ember. Dániel sokat imádkozott Isten világosságáért és becsülettel tanult: ezért lett bölccsé, és ezért értett a titkos és rejtett dolgok kifejtéséhez. És Isten a szük­séghez és alkalomhoz képest adta neki a világosságot. Belsazár teszi magát, mintha csak most hallott volna arról a nagy bölcsességről, mely Dánielben lakik.

15. vers. A király tovább játssza a hamis szerepet s úgy tünteti fel, mintha ud­varoncai az ő akarata ellenére vezették volna eléje a bölcseket, ő szinte az áldo­zatuk volna. Hiszen volt is mit szégyellnie a pogány bálványkultusz papjainak kudarcán, kiknek arany-, ezüst-, réz-, vas-, fa- és kőbálványait csak éppen előbb magasztalták Belsazár és vendégei a kicsapongó lakoma alkalmával! De ha a ki­rály mossa is kezét a babiloni papok kudarca miatt, ez az ál-tárgyilagosság kevés hatást tesz a prófétára; a dicséret sem hatja meg, mely a király ajkáról feléje hangzik; sem azok a jutalmak, melyeket Belsazár előbb a bálványpapoknak is felajánlott.
16. vers. A király folytatja a fölényeskedő tájékozatlanság hangoztatását, Dá­niel meghívása is másnak a gondolata volt: „Rólad azt hallottam, hogy képes vagy megfejtéseket csinálni és nehéz feladatokat megoldani.” Tudott erről a ki­rály korábban is; hallott róla elégszer, hiszen nem zugolyában hangzottak el Dá­niel csodálatos jövendölései; hiszen éppen Dániel jövendöléseivel szállott szem­be a király akkor, amikor Dániel Istenét megsértette, és annak szent edényeit meggyalázta. De mint a hitvány vakmerő embereknél történni szokott, azonnal nagy rémület fogta el, amikor látni kényszerült, hogy a pogány istenek, melye­ket Dániel Istene fölé magasztalt, segítem rajta nem tudnak. Most ott vergődött a durván megsértett Isten kezében, és mégis még most is fölényesen akarja elin­tézni az igaz Isten prófétáját: „Ha hát képes vagy az írást elolvasni és értelmét velem tudatni, bíborba öltözöl, arany karikát kapsz a nyakadra, s harmadikként fogsz uralkodni az országban.” A nyomorult, halálra ítélt bűnös a megsértett is­teni Bíró szolgájával szemben hánytorgatja a nagylelkűséget! De megkapja rá a méltó választ!
17. vers. A király viselkedése „királyi” akart lenni, de csak kendőzte azt, ami királyi. A mellőzött szerény próféta válasza ezzel szemben királyi lesz, mert nemcsak fölébe emelkedik a hitvány királynak, elutasítva annak minden kegyét;
    hanem ő oszt ingyen kegyet, ingyen mondja meg, amire a királynak szüksége van, Dániel a következő választ adta a királynak: „Ajándékaid a tieid legyenek, s adományaidat másoknak oszd!” A próféta szavai elég nyersek, de megfeleltek annak a hitvány alaknak, aki királyi koronát viselt ugyan, de elég aljas volt ah­hoz, hogy szolgáinak szeme láttára adja oda magát a mértéktelen ivásnak, s fél­részegen ágyasaival együtt gyalázza meg Dániel Istenének szent edényeit. Nem csoda, ha a világbirodalom urát máskor mindig tisztelő próféta ezzel a hitvány uralkodóval minden közösséget megtagad.

Ugyanő Nabukodonozomak ezt mondta: „Szálljon az álom a te gyűlölőidre és megfejtése ellenségeidre!” (4:16.) Amilyen a két elintézés, olyan a különbség a két uralkodó között! Mégis az ősz próféta egészen nem felejti, hogy Nabukodo­nozor unokájával áll szemben: megveti, de nem vonja meg tőle a kért segítséget, noha ez annak használni már nem fog! „Az írást mindamellett elolvasom a ki­rálynak, és megfejtését megmondom neki.”

18. vers. „A Király”, megszólítás mellől elmarad a „korszakokig élj!” udvari- askodó kívánság: de mit is keresne ott ez a szó, mikor éppen a pusztulást készül hirdetni a próféta?! A király áltudatlanságát a próféta kiléte felől egyszerre el­oszlatja Dániel azzal, hogy Nabukodonozor király legnagyobb megszégyenüté- sét idézi az unoka emlékébe. Ezzel megmozgatja a királynak emlékezni nem akaró értelmét. A fiatal király nagysága csak örökség; nem ő szerezte, Isten nem neki adta azt, hanem nagyatyjának, kit egyszerűen csak atyjának említ a próféta is. „A te atyádnak, Nabukodonozomak adta a magasságos Isten a királyságot, a nagyságot, a tiszteletet, a fenséget!” Nabukodonozomak mind a négy birtokában volt; de hogy nyomorult utóda az ország egy kis részének (Babilon város kerü­letének) birtoklása mellett még a lelki nagyságot, a tiszteletet és a fenséget is megkapta volna Istentől, nem állítja a próféta, mert a királynál semmi lelki nagy­ság nem észlelhető; a tiszteletet pedig tivornyákkal és istensértésekkel kiérde­melni nem lehet. íme Dánieltől sem kapja meg a megbecsülést. A fenséget csak mímeli az uralkodó, mint mikor a hiányzó szépséget festékkel rakja fel magára a vénülő nő. De azért mégis a Jeruzsálemi templom kifosztójának, Nabukodo­nozomak bűnét is bünteti az igazságos Isten a hitvány utódban!
19. vers. Belsazár hatóköre alacsony királyság volt; csak Babilon városára ter­jedt ki: inkább csak királyi helytartóság volt, tehát tekintélyét csak oktalan pa­zarlásával igyekezett fenntartani, s tartotta fenn a hozzá hasonló hitvány korhe­lyek szemében. Milyen más volt Nabukodonozor királyi nagysága, kinek nagy­ságát Isten az égig érő nagy fa képében példázta! A népek, nemzetek és nyelvek mind féltek tóle, mind reszkettek hatalmától; Nabukodonozor tekintélyét azért hangoztatja a próféta, hogy rámutasson a mély süllyedésre utódai alatt, kik aljas életmódjukkal csakhamar eltékozolták atyjuk tekintélyét. Igen hamar meglazul­tak a birodalmat összetartó kötelek; különösen a médek királyai törekedtek önál­lóságra, kiknek a perzsák rokon népe is hódolt. Mikor a babiloni birodalom gyen­gesége nyilvánvalóvá lett, nyílt lázadás tört ki, és a méd Küakszárész perzsa hadvezére, Kürosz (Cyrus) megindult Babilon, a főváros ellen. Mikor Belsazár az istentelen tivornyát rendezte, Kürosz seregei Babilon előtt voltak. Az elbiza­
    kodott Belsazár nem sejtette, hogy néhány óra leforgása után lázadó ellenségé­nek kezében lesz! S a király ott van a tivornya asztala mellett, és kihívja maga ellen az égnek Istenét! Milyen más volt nagyatyja, aki józanul nézett szembe a legnagyobb veszéllyel (vő, 4:16). Hiszen Nabukodonozor is tudott igazságtalan lenni, mikor például Babilon bölcseit Dániel mentette meg oktalan dühétől.

Nabukodonozor „tudott ölni, ha akart; tudott elevenítem, ha akart; tudott föl­emelni, ha akart”, sőt, az ősz prófétát is ő emelte fel magas tisztre; „tudott ki­csinnyé tenni, ha akart.” De mire képes Belsazár?! Mit ér az a méltóság, melyet a király most este ád, már az éjjel, amikor a király már ellenségeinek kezében lesz?! Micsoda paródiája Belsazár uralkodása Nabukodonozor uralkodásának!

20. vers. Mi lesz a nyomorult Belsazárral, mikor az igazán királyi jellemű Na­bukodonozor is, amikor fölemelte szívét Isten ellen, és dölyfössé lett, lezuhant a magas trónról, amelyen ült, fensége elvétetett tőle, alattvalói kivezették a mező­re, s az állatok sorsának részesévé tették?! Ezt az epizódot Nabukodonozor csa­ládja szívesen kifelejtette volna az uralkodóház történetéből; maga Nabukodo­nozor azonban nem szégyellte, hanem ország-világ tudomására hozta egy levél­ben, melyet a megelőző fejezetben közölt a próféta.

Az atya alázatosságát azonban szégyellte az utód, s azért a megalázó ese­ménnyel együtt félretették azt a prófétát is, ki Nabukodonozomak a szörnyű sor­sot megjövendölte, s azt az Istent is, aki e sorsot a királyra rámérte. De sem az Istent nem lehetett félretenni, sem Annak prófétáját, ki íme itt áll már a királyi utód előtt, hogy annak még keservesebb jövőt jósoljon!

Mi volt Nabukodonozor vétke Belsazár szörnyű bűne mellett! Micsoda dölyf- fel sértette meg Isten fenségét az utód, s mily magasra emelte föl szívét, amikor az atyját büntető Istent ki merte hívni, hogy vele szemben a saját hatalmát és bá­torságát mutassa meg ezer alattvalója előtt, s ez alattvalók előtt e szemtelen vak­merőséggel hozza helyre ama csorbát, melyet atyja sorsa ejtett az utód szerint a királyi tekintélyen. Mert nagyon valószínű, hogy Belsazár ez Istent kihívó vak­merőségének és a királyi tekintély ily helyreállításának szemlélésére hívták össze az 1000 embert; hogy talán előre kigondolt terv volt a júdabeli Isten tekintélye ellen elkövetett merénylet!

21. vers. S íme most a próféta ajkáról mind az .1.000 embernek újra hallania kell, amit úgy is jól tudtak, s amire a király nem akart emlékezni: hogy Belsazár őse, kinek Belsazár királyi hatalmát köszönheti, az emberek fiai közül kitaszít­va élt, szíve az állatok szívéhez vált hasonlóvá; a vad szamárral lakott együtt, és füvet evett, mint a tulkok, meg az ég harmatja öntözte őt, mint a mező állatait. A próféta most még színesebben, megalázóbban adja elő a történetet, mint ahogy Nabukodonozor maga hallotta és leírta azt.

A megvetett vadszamárral való együttlakást a próféta most teszi hozzá a kép­hez, hogy annál mélyebben vágjon bele az Istent gyalázó királynak szívébe. Nagy volt a bűn, nagynak kell lennie a büntetésnek!

22. vers. Isten nemcsak Nabukodonozorért tette e megaláztatást, hanem utó­daiért is, hogy azok istenfélelmet tanuljanak, s kicsinnyé tegyék magukat a ma­gasságos Isten mellett; hogy ennek az Istennek adják a dicsőséget, s királyi ha­
    talmukat ennek az Istennek akarata szerint gyakorolják. S mit tett e helyett Bel­sazár? Pontosan az ellenkezőjét! Noha mindezeket a dolgokat jól tudta, szívét nem tette kicsinnyé. Kicsinnyé úgy tesszük a szívet, ha annak magasra törő vá­gyait lenyírjuk, s magunkat a kicsinyekhez tartjuk, mint Jézus tanította: Boldo­gok a nyomorultak! (Szegények, kevésbé helyes fordítás.) Belsazár Isten végzé­sét félrerakta, Isten intésével dacolt, udvarának nagyjai előtt meggyalázta, kihív­ta Istent.

A veszély pillanatában azonban hasonlított a hitvány bűnöshöz, ki tettét tagad­ja; úgy akart feltűnni, mint aki semmit sem tud a múltról, az isteni intésről, ami­kor a prófétára rászorult, Őt királyi magasságból próbálta elintézni. És most a próféta a tudni semmiről sem akaró királyra rábizonyítja: „te mindezeket tudtad!” Ezzel a szóval hazugnak bélyegezte a király eddigi viselkedését. Kíméletlen volt a próféta, de más nem is lehetett, hiszen az igazságos Istennek, az égi Bírónak képviseletében szólott a bűnös királyhoz, kiben a bűnbánatnak legkisebb jele sem látszott.

23. vers. A próféta tehát ráolvassa Belsazárra, hogy bár jól ösmerte Nabuko­donozor megaláztatásának történetét, mégsem tette magáévá annak alázatosság­ra intő szavait (4:34); ellenkezőleg, „az ég Ura fölé emelte magát”, semmibe vette annak bosszúját; úgy bánt el az Istennel, mintha annak semmi hatalma sem volna Magáért bosszút állni.

Vakmerőn „maga elé hozatta szent edényeit, s ittak azokból ő, főemberei, fe­leségei és ágyasai”; nemcsak ő maga vétkezett súlyosan, ugyanabba a vétekbe belerántotta azokat, akik fölnéztek rá, az uralkodóra. S amikor ily súlyosan sér­tette meg a láthatatlan valóságos Istent, ki létét s hatalmát kétségbevonhatatla- nul mutatta meg Nabukodonozor életében, hogy a sértés még durvább legyen, az igaz Isten megcsúfolása közben magasztalta és magasztaltatta az ezüst-, arany-, réz-, vas-, fa- és kőisteneket, amelyekről tudhatták, hogy „nem látnak, nem hallanak, nem értenek”, vagyis szemüket, fülüket emberek csinálták, s nincs bennük értő szív, mert holt anyagból készítette őket emberi kéz!

Aki pedig szörnyű ítélettel mutatta meg, hogy az embereknek lehelete kezében van; akinek Belsazár király lehelete és minden útja is kezében van: azt az élő, valóságos Istent semmibe sem vették. Tette pedig a király ezt azért, mert meg­alázkodni nem akart, és azért inkább kellettek hazug, tehetetlen istenek neki, kikkel amit akar, azt teheti!

Ekkor jelentkezett a valóságos Isten, ki rajta is úr; ki akkor veszi el leheletét, amikor akarja, és útját a halál birodalma felé hajlítja alá, ahogy neki tetszik.

Gőgös, felfújt szívből nem jő istentisztelet, csak olyan tüntető, hazug majmo- lása az igazi istentiszteletnek, amilyen a bálványistenek magasztalása. Belsazár a valóság helyébe a hazugságot tette!

24. vers. Nos, ez a nem létezőnek, ez a tehetetlennek nyilvánított Isten jelent meg a falon lévő kézírásban. O küldte el a kézfejet, mely a falra írta a király íté­letét. Mily csekély erőbe került a szellemvilágnak azt az író kézfejet odavará­zsolni a király szeme elé, s három szót leíratni vele! Mégis e csekélység fölfor­gatta a király lelkét, teljes zavarba döntötte a vendégsereget, csúffá tette újra a
    babiloni bölcseket, és a királyt rákényszerítette, hogy a félretett ősz prófétához forduljon tanácsért. Mit tesz Isten csupán kisujjának megmozdításával!
25. vers. Dániel e megszégyenítő beszéd után, melyet más körülmények kö­zött király nem tűrt volna el, de amelyet a lelkiismeretétől meggyőzött király kénytelen volt elszívlelni, elolvasta a titokzatos írást: Mene, mene, tekel, ufár- szin. Dániel írásjegyeket említ, mert az írás maga is ismeretlen volt a kaldeusok előtt. Mint mondtam, ezek valószínűleg akkor használt héber írásjegyek voltak, mint amilyeneket a kb. másfél századdal korábban készült Siloám-csatoma feli­ratán találhatunk.

Az elolvasott szavak ellenben érthetők voltak a kaldeusoknak is, mert szír nyel­ven hangzottak, amelyet a király is ösmert, s amelyen Dániel könyvének ez a ré­sze is íródott (vö. 2:4). Nem értették azonban a kaldeusok, hogy e szavak mit je­lentenek Belsazárral kapcsolatban, vagy nem akarták érteni. A próféta azonban bátran alkalmazza őket; szinte bíróként hirdeti ki a bennük foglalt ítéletet.

26. vers. Möné a möná ige participium passivuma, s megszámoltat jelent. A képzés egészen helyes; de kétféle értelmet állapít meg belőle a próféta:

1) azt jztenli z s zó,hogylsten számot vetett Belsazár napjaival; 2) azt jzt enli, hogy befejezetteknek találta. őket az Isten; tehát elérkezett a halál órája. Hogy a szónak két értelme van, azt a szó megismétlése is mutatja. A magvas, tömör pró­fétai nyelvnek sajátossága, hogy a szavak alá többféle jelentést helyez. A möné szó tehát azt tudatja a királlyal, hogy a földi emberek életének napjait a magas- sőgo.s Isten számolja, s hogy Belsazár király elérkezett, napjainak végéhez.

27. vers. A tökéi szintén arám, de ilyen képzés az ismert nyelvemlékeken nem fordul elő, grammatikailag helytelen. Ámde szándékosan helytelen, mert egy kö­zépalakot akart létesíteni a töqil és tiqqal között, melyek közül egyik, töqal parti­cipium passivuma és jelentése: megméretett; a másik qölal-tól származik, jelen­tése: könnyű’. A szó értelme tehát szintén kettős: 1) Isten magát Belsazárt is meg­mérte, tehát nemcsak napjainak számát: de 2) a királyt túl könnyűnek találta, a mértéket nem ütötte meg!
28. vers. Főrész szintén kétértelmű: 1) a pörasz igétől származtatva jelentése: összetör; itt a pörisz part. pass. helyett áll, mint töqél. 2) Célzás a párasz, parszi szavakra, melyek perzsát, perzsákat jelentenek, s így a szó rámutat arra is, hogy a babiloni birodalmat kiknek fogja az isteni világkormányzat odaadni.

A három szó csodálatos tömörséggel és a kettős jelentések gazdagságával pon­tosan megjövendölte és megpecsételte a vétkező király közeli végét. A magya­rázathoz természetesen szükséges volt a politikai események ismerete; csendes, magányos őrhelyéről ezt a próféta könnyen megszerezhette magának. Vizsgáló­dásai közben rájött arra, hogy a megromlott babiloni uralkodóház pusztításait az égi Uralkodó nem. fogja soká tűmi, s olyan éleslátó férfi, mint Dóniel, könnyen megláthatta, hogy a következő világuralkodó melyik nép kebeléből várható.

Szemét élesítette természetesen az istenadta bölcsesség, mely akkor senkinek sem jutott oly mértékben osztályrészéül, mint neki. Gondolatait vezette Istennek szent Szelleme, ki benne lakott, s így könnyen és gyorsan átlátta a szavak értel­mét.

29. vers. A magyarázat annyira találó volt, s az ítélet annyira magán hordozta az isteni bélyeget, hogy Belsazár nem haragudhatott érte a prófétára, ki egysze­rű tolmácsa volt az isteni üzenetnek. Ez a gonosz, könnyelmű király is Isten ke­zében volt már, s bár őszinte megtérésre képtelen volt, Isten kezének súlyát érez­te s elösmerte.

Ezért is szavának állott, és Dánielnek mindent megadott, amit ígért: bíbor ru­hába öltöztette. Ilyen ruhák, úgy látszik, mindig készen álltak a király rendelke­zésére, s azok nem voltak annyira a testhez szabva, mint a mai angoldivatű öl­tözetek. Arany karikát, helyesebben: abroncsot is tétetett Dániel nyakára, s kö- rülhordoztatta, mialatt a kikiáltó állandóan kiáltotta mellette, hogy a királyság­ban ő lett a harmadik. De mi értelme volt mindennek?! A királynak nem napjai, hanem órái voltak már csak számlálhatok. Az ősz próféta helyén maradt; de

30. vers. Belsazárt azon az éjszakán megölték, s a méd Dárius vette át az or­szágot 62 éves korában. A háború a babiloni uralkodók és a perzsák között már egy idő óta tartott, s a babiloniak vereségével folytatódott. Belsazár királynak bőséges oka lett volna tehát kicsapongó mulatság rendezése helyett magába szállni, és életének befejezésére készülni.

A király vad mulatságba fojtotta félelmét, s lázadó szíve vak dühvei fordult a gondviselés ellen, melynek ellenséges közeledését érezte, de amely előtt megha­jolni és amelynek követeléseihez megtérni nem akart. Isten volt a kőszikla, me­lyen Belsazárnak össze kellett törnie, mert ellenségesen fordult vele szembe. A gondviselésben űr nincs; Belsazár utóda már ki volt szemelve.