Negyedik rész

1. vers. Az a halálos ítélet, melyet Isten az első bűnesetkor a lázadó embene kimondott, nem teljesült azonnal, illetőleg a végrehajtása elkezdődött, de nerr fejeződött be rögtön. A halál lassú folyamat, mely részenként veszi birtokába aj emberi életet. Mielőtt munkája teljessé válnék, lehetnek korszakok, mind aj egyes embernek, mind az egész emberiségnek életében, melyekben az élet egye­nesen túltengem látszik.

Csalóka látszatok ezek, melyek csak elfedik az ember elől a halál kérlelhetet­len közeledését! Mikor az élet virágzik bennünk, könnyelműen megtűrjük ma­gunkban a vétket, a halál útkészítőjét. A csalárd életígéret után egyszerre várat­lanul jön a betegség, a halál előhírnöke. Virágaink hervadni kezdenek, lekonyul­nak.

Elbeszélése szerint ilyen virágzó állapotban volt a király is. Tervei rendre meg­valósultak; győzelmek koszorúja ékítette fejét; alattvalói tisztelték; ellenség nerr volt láthatáron leveretlenül. A király nyugalmát semmi sem zavarta, s érezte ma­gában a virágzó, friss élet erejét. Korábbi megaláztatását elfelejtette; a figyelmez­tető isteni álom eltűnt szeme elől; a tüzes kemence tanulságára nem gondolt. E felületes önelégedettségben a kísértő újra fölkereste és felfuvalkodásra csábítot­ta. Új isteni ítélet volt közeledőben. Isten azonban az ítélet előtt meginti az elbi­zakodottan

2. vers. A király is kapott intést újabb álom által. Ez a második álom hamaro­san beteljesedett, s a megrendült király elbeszéli az álmot népeinek tanulságul. Ha a király megfogadja az álomban foglalt intést, a beteljesülés nem következet! volna be; de a király az álom után is könnyelmű maradt.

Feledékeny volt a király. Az álom csak ideig-óráig hatott, új benyomások ki­fújták a király szívéből az egészséges riadalmat. Sajnos, a félelem nem változ­tatja meg az ember belsejét; azért azok, akik pusztán félelem keltésével akarják a lelkeket megtérésre kényszeríteni, eredménytelen munkát végeznek. Egy időre mégis megvolt az álomnak a maga üdvös hatása! A hatás elbeszélése igen érde­kes.

A király ágyában feküdt, s az éjszaka csöndjében tűnődni kezdett. A fejből, az­az az értelemből képek szálltak föl szívébe (tudatába). Egyszerre egy látomás ál­lott előtte, mintha az előbbi értelmi képek folytatása lett volna!

Az álomképek sokszor egy-egy minket megközelítő szellem érintésére ébred­nek bennünk. Az idegen szellem az emberi szellemet érinti, s az ember saját szel­leme hozza létre az álom értelmi képeit. Sokszor már féléber állapotban, a tűnő­désben befolyásolja gondolatainkat az idegen (tiszta vagy tisztátalan) szellemes
a mi szellemünk és értelmünk fehér vásznára vetíti, amit láttatni akar. Olyan volt a hirtelen támadó álom, mint egy nyugvó tóba belevetett kő. A király előbbi bé­kességének egyszerre vége lett. Milyen hatalommá változik egy röpke álom, ha arra a Mindenható ráteszi ujját! Nabukodonozor újra találkozott Dániel Istenével.

3. vers. A vízbe bedobott kő gyűrűket ver, s azok egy ideig mozgásban tartják a víz felszínét. így mozgott a király lelke is. Keresett, kutatott, meg akarta tudni az álom értelmét és megfejtését. De már nem azzal az ellenállhatatlan akarattal kereste az álom értelmét, amellyel az aranyszobor titkának megfejtése után ku­tatott. Most is beidézte Babilon bölcseit, de Dánielért nem mennek azonnal, noha a királynak korábbi tapasztalatai alapján oka lehetett volna őt először hívatni, sőt csak őt hívatni. Egyelőre újra a már kudarcot valló babiloni pogány bölcsekkel kísérletezik a király.

Elmondja nekik álmát, s ezzel is segítségükre akar lenni, hogy valami meg­nyugtató magyarázattal kielégítsék. Előző esetben halálbüntetés terhe alatt köve­telte, hogy magát az álmot is mondják el a bölcsek. Most a király, hogy a hosszú nyugalmat és saját életének kivirágzását megszerette, kelletlen már arra, hogy Isten útjait kutassa; ezért könnyen meggyőzhetőnek mutatkozik.

4. vers. Nem így van a bölcsekkel! Ezek, miután meghallgatták az álmot, a ko­rábban átszenvedett halálfélelmektől terhelten, szintén, de másféle okból, kellet­lenül állanak a király előtt. Most már nem mernek annak hamis magyarázatot fadni; az álomfejtés felelősségét már szívesen átengedik Dánielnek.

Úgy látszik, kereken kijelentették, hogy a megfejtést nem tudják megadni.

Talán sejtették is az álom komor, sötét célzatát és ezért sem akartak vele fog­lalkozni. A király rákényszerül Dániel előhívására, ami azért kínos számára, mert ő maga is megsejdített valamit abból a sötétségből és rémületből, amely az álom­ból kiáradt. Félt annak értelmével szembenézni. Volt azonban annak, hogy Dá­nielt nem hívták azonnal, más oka is. A babiloni bölcsek sehogysem tudtak abba belenyugodni, hogy Dániel legyen a fejük, hogy az idegen júdabeli ifjúnak en­gedelmeskedjenek. Ahogy az élet régi menete visszatért, Dánielre, úgy látszott, nem volt már akkora szükség. Maga a király is szívesen engedte, hogy az udvari intrika Dánielt visszaszorítsa. így történhetett, hogy bár ő volt a fej, mégis mel­lőzték. De mikor a szükség kívánta, a király és a bölcsek rágondoltak a prófétára.

5. vers. A király tehát rákényszerült, hogy Dánielt hívassa. A szégyenkezés emiatt még akkor is a királyon volt, amikor a levelet írta, mert nem említi, hogy ő hívatta a prófétát. Úgy mondja el, hogy azt is lehet gondolni, hogy az első hí­vás alapján későn érkezett volna meg. A prófétát a régi nevén nevezi meg, de hozzáteszi, hogy az udvari nyelven a neve Baltazárnak hangzik.

Ez a régi névhez való visszatérés kis hűtlenségnek látszik saját bálványistené­hez, amelyről a Baltazár nevet kapta Dániel. De az álom beteljesedésének ször­nyű hatása rajta ül a királyon, és hajlik ahhoz, hogy legfelső Isten nevét tartal­mazó Dániel névben valami fensőbbet pillantson meg, mint amit a Baltazár név jelent. Valami honvágyféle ébredhetett a királyban, amikor a Dániel név mögött valami olyat sejtett, amit érdemes volna megragadni. Ezért használja talán újra a régi nevet; de mindjárt igazolja magát alattvalói előtt, s megemlíti a pogány ne­
vet is; megjegyzi, hogy a pogány névben az ő istenének neve van benne, tehát ez a pogány név van hozzá közelebb. Ezzel aztán azt a fölemelkedő vágyat egy tisz- tultabb, jobb látás felé el is tompította magában. A király még megemlíti Dáni­elről, hogy benne szent isteneknek szelleme van. Mível az Isten név (Elóhim) az igaz Istenre vonatkozólag is többesszámban áll, noha egyesszámú jelentésű, e hely így is fordítható volna: „kiben a szent Istennek szelleme van”, de az Isten neve nem áll status emphaticusban (nincs névelője); már ezért is helyesebbnek látszik arra gondolnunk, hogy a király a legfelsőbb Istent is az istenvilág egyik tagjának tartja, s így Dánielben az egész istenkórus közös szellemi tartalmát sejti.

Embereket megszálló magasabb szellemi hatásokról vagy éppen szellemekről a pogányok is tudtak. Ily szellemi hatás alatt, úgy vélték, az emberekben több fény támad, több értés az isteni dolgok felé.

Persze a pogányság az okkult világ szellemi látását összekeveri a tiszta szel­lemvilág világosságával, s a kettő közt különbséget tenni nem tud. A királynak volna oka rá, hogy különbséget tegyen a babiloni bölcsek fényforrása és Dániel világosságának forrása között, de a király hivatalból nem tehet különbséget; ne­ki a pogány vallás őrének kell maradnia, s így a jobb világosságot kénytelen el­fojtani magában.

6. vers. A király most részletesen elmondja, mily szavakkal fordult az addig elmellőzött Dánielhez, kit pedig elsősorban kellett volna megkérdeznie, mert hi­szen maga a király említi, hogy a próféta régebbi kinevezése még érvényben van: ő volt az írástudók feje (vö, 2:48).

Mint mondottam, a babiloni papság egy idő múlva megkezdhette az idegennek s betolakodónak tartott Dániel félretolását; megszólással, gyanúsítgatásokkal lassanként a királyt is ellene hangolták; úgyhogy bár a király még jól emlékezett érdemeire, lehet, ő maga is szívesen mellőzte a prófétát, kinek komolysága a le­dér pogány élet ítélete volt.

Most azonban, hogy újra szükség van rá, megkapja teljes címét, s akkora di­cséretet, amekkorát Dániel nemcsak hogy nem kívánt, hanem egyenesen vissza­utasított volna. Az igaz, hogy Dánielnek az álommagyarázások nem okoztak fej­törést, mert kijelentésben kapta meg őket; de ez nem azt jelenti, hogy Dániel sa­ját kiválóságánál fogva magyarázza az álmokat; ez ellen Dániel már határozot­tan tiltakozott a király előtt (2:30).

Most azonban már nem tartja szükségesnek tiltakozni a dicséret ellen, nem veszteget rá szükségtelen szavakat, mert a király belerögződött pogányos felfo­gásába. Nem is illenék megszakítania a király beszédét, ki azonnal álmának el­beszélésére tér át, megkérve Dánielt, hogy ennek magyarázatát terjessze eléje.

7. vers. A király elkezdi látásának elbeszélését. A látás a király elbeszélése sze­rint azzal kezdődött, hogy a király „látóvá lett”. Mint kaldeus, a király jól tudta a révület módozatait, s tudta, hogy kétféle látás van: a rendes, űn. ébrenlátás mellett van egy álomlátás is, mely hol alvás közben álomként lepi meg az em­bert, hol éber állapotban a rendes tudat hirtelen kikapcsolásával történik, amikor is a rendesen látott világ helyett egy másik világot mutat. Az utóbbi módon látó embert nevezték a régiek „látónak” (róe, chőze), mint ahogy Sámuel prófétáról
   is úgy beszéltek az emberek, hogy „Itt-e a néző (látó)?” (I.Sám. 9:11.) Mikor te­hát a király azt mondja: „Látóvá lettem”, a prófétai látásba való merülését fejezi ki vele. Ez a második látás egészen más törvények között megy végbe, mint az első, (az ébrenlátás). Anélkül, hogy valaki megmondaná, sokszor tudjuk, mit lá­tunk, noha a látott dolgot nem ismerjük, s tájékozódni tudunk ott, ahol éber ál­lapotban nem igazodnánk el.

A király álmában tudja, hogy a föld közepét látja, s azon lát egy rendkívül ma­gas fát. A fa a keleti emberre nézve egészen mást jelent, mint nekünk, kik észa­kibb országban lakunk. Két-három olajfa sokféleképpen használható termésével elláthatott egy szerényebb családot egész esztendőre, mert az olajat zsír helyett éleimül, orvosságul, világításra, kenetként a testi vidámság fokozására, a termés egy részének eladásával pénzszerzésre s más bevásárlások lehetővé tételére használhatták.

A fa Nabukodonozomak a népek életének feltételeit jelentette. A fa rendkívüli nagysága pedig az áldásos hatásnak nagy mértékben való teljesítését.

8. vers. Még erőteljesebben kiemeli a király azt a hatást, amelyet a fa nagysá­ga rá tett; hangsúlyozza, hogy a fa oly nagy és erős volt, hogy csúcsa elérte az eget és kerülete a föld határait.

Éber látásban ily nagyságot mérni nem lehet; de a második látás, az álom le­hetőségei megadják a módot az ily észrevételek megtevésére; az álomlehetősé­gek messze fölülmúlják az éber állapot lehetőségeit. A király úgy látta, hogy a fa az égig ér s a föld széléig terjed ki, noha éber állapotban soha az eget el nem érte és a föld széleit nem látta. A fa hatása tehát az álom szerint az egész embe­riségre kiterjed.

9. vers. A fa nemcsak óriási volt, hanem különösen szép látványt is nyújtott. Lombja dús és eleven volt; pompás zöld színével gyönyörködtette azt, aki ráné­zett. A zöld lombok közül rengeteg gyümölcs kandikált elő, melyek az evésre kínálták magukat. A fa láttára fölkelt a vágy a nézőben: ennek a fának közelében lakhatni. Irigység az ott lakókban nem támadhatott: bőven volt mindenki számá­ra ennivaló. És csakugyan lakóknak nagy tömege tűnt elő a szemlélő szemébe: a fa alatt állatok húzódtak meg az árnyas sűrűségben; a lombok közt madarak fészkeltek, s a látnok mintha mindenhova belátott volna, szinte meg tudta mér­ni az egész óriási fa lakóinak számát. Ilyen látás csak álomban lehetséges, ami­kor egy láthatatlan álomrendező vezeti a látónak szemét, vagy inkább értelmét.
10. vers. Eddig tartott a fa szemlélete. Most újabb tárgy készült magára venni a király figyelmét, s azért az álmodó uralkodó űj szellemtöltést kap, s ennek kö­vetkeztében újra, vagy az eddiginél sokkal erősebben látóvá lesz.

Eddig földi dolgokat látott, most több fegyverzetre van szüksége, mert mennyei­dolgokat kell látnia. Feje látásait látva, az értelem fehér vásznán megjelenik egy angyal, kit a látó király virrasztónak és szentnek nevez. Olyan világból száll alá a történetnek ez az új szereplője, amelyben nincs alvás, nincs fáradás, tehát pi­henésre szükség nincsen.

Mialatt a földön az emberek alusznak, ezek a csodás églakók akkor és szünte­lenül éberen figyelik a földi eseményeket és azokba belefolynak. Isten földi
gyermekei elfáradnak, de ők tovább virasztanak és vigyáznak rájuk. Mialatt az Isten ellen lázadó ember a sötétség leple alatt készíti elő gonosz terveit, ezek a „virrasztók” résen vannak és meghiúsítják a hús-ember terveit. Mindig készen állanak segítésre, oltalomra: ezért virrasztók. Látják a veszélyt, melyet mi nem látunk; látják keletkezésében és cselekesznek, mikor mi még a veszélyt nem is sejtve nyugszunk.

A „virrasztó” név alatt az angyalokat a földiekhez való viszonyukban érinti. A „szent” sző ellenben Istenhez való viszonyukra mutat. Bár a teremtésbe szétkiild- ve végzik munkájukat, bár az embereket szolgálják, mégis minden mozdulatuk Istenért van és minden percük az Övé. Ezt az Istenhez tartozóságot jelenti ez a szó: szent.

Ahol csak megjelennek, mindenhová Isten tróntermének levegőjét viszik ma­gukkal, mely a bűnt elítéli és tisztaságot parancsol. Ahol csak megjelennek, ott mintha Isten jelen volna! Ennek a szentségnek közeledését érezte a király. Érzé­kein borzadás futott által, de fenség és hatalom képzete is feltámadt benne. Egy angyal szállt alá az égből.

11. vers. Mikor az alászálló angyal hangtávolságra érkezett, erős hangon pa­rancsot hirdetett, melyet azonnal láthatatlan kezek hajtottak végre. A parancs úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Előbb még a csodálatos fa szépségé­ben, elevenségében és hasznában gyönyörködött a néző, s most egyszerre bor­zalmas ítélet hangja hallatszik: „Vágjátok ki a fát!” ezt az óriási páratlan tüne­ményt. „Szabdaljátok le ágait!” Azt a mindenfelé szertenyúló rengeteget, amely­nek szövevényei annyi titkot takartak. „Szedjétek le lombját!” A pompás levél- zetet, mely eltakarta a fa belsejét, s melynek hűs árnyékában boldog élők rejtőz­ködtek. „Szórjátok szét gyümölcsét!” Minden értékét a fának; azt, aminek a fa lakói örültek, ami megélhetésüket lehetővé tette. „Hadd meneküljön alóla a vad, és ágai közül a madár!” A szörnyű pusztulás, a fa ledőlése, az ágak levágása, s lomb lefosztása, a gyümölcsök szétszórása rettentő ijedtséggel töltötte el az ál­latokat, melyek a fa alatt bújtak, s a madarakat, melyek a fa ágai között pihen­tek. Egyszerre futni kezdtek az állatok, előrepültek a madarak, hogy a szörnyű pusztulásból puszta életüket mentsék.
12. vers. A pusztulás azonban nem volt a végső! Enyhült a parancsoló szigor! A hatalmas törzs ugyan aljától elválván, a földre bukott alá, de a törzsök, azaz a törzsnek földből kiálló alsó része s a föld alatti részek, a törzsökkel összefüggő gyökérzet kegyelmet kaptak. Mindez megmaradt, hogy egyszer talán újra kihajt­son a fa, s a pusztulás helyén új ágak, új lomb nőjenek. Addig azonban szégyent kell hordoznia annak, akit a csonka törzs jelképez: az ítélet jeléül vas- és rézbi­lincsek kerülnek reá, jelezve, hogy az elítélt ítéletének helyéről nem mozdulhat el.

A vas és réz a negyedik és a harmadik birodalom jelvényei, melyek alsóbb rendűek, mint az arany, az elítélt Nabukodonozomak fémé. Ez arra mutat, hogy egy alacsonyabb elem jut uralkodásra: a tanácsosok.

A látomás ezen a ponton elveszti természetes jellegét. Eddig a megszokott vi­lág rendjében történtek a dolgok, ahogy egy fával bánni szoktak, de most úgy bánnak a fa törzsökével, mintha ember volna: fát nem szoktak bilincsekbe ver­
ni; fának nem ítélet, ha zöld mező közepette van, ha az ég harmatjában ázik és az állatokkal van együtt.

Az ítéletnek ez a része azt mutatja, hogy az elítélt és a fától példázott király emberi volta alá aljasodik. Éppen ebben áll a rá kimondott ítélet: zöld füvet egyék, mint az állatok, de még azoknál is mostohább legyen része, mert az állatnak van menedéke, hová bújjon, de ennek a fatörzsöknek ne legyen. Eddig a menedék ő maga volt, most neki se legyen menedéke, az ég harmatja szabadon áztassa!

13. vers. A következő szavak világosan mutatják, hogy a fa ember; emberről mondja ki ítéletét az angyal, aki virrasztó és szent. Az elbeszélés a következők­ben elmondja, hogy az elítéltnek emberszíve van, de ennek az emberi szívnek most át kell változnia állati szívvé.

Az átváltozás új természetfölötti áldással történik: „állati szívet adjanak neki!” A fatörzsöktől ábrázolt király tehát új lelki tulajdonságokat fog kapni, s ezek az új tulajdonságok természetessé fogják tenni számára az állati sorsot, tehát állat­nak fogja érezni és tudni magát.

Ebben az állapotban hét időnek kell a fatörzsök fölött elmennie. A meghatáro­zatlan „idő” szó csak évet jelenthet, mert egy év a természet rendes fordulója. Itt künn a természet ölén nem lesz más időmérő, csak a télnek és nyárnak változá­sa. A hetes szám a teremtésben munkálkodó Istennek száma, a világban ható szentség jelképe. Hét időn át fogja a földben hagyott törzsök a szent Isten lép­teit hallani. Az Isten el fogja végezni, be fogja fejezni munkáját: a hét idő ki fog telni.

14. vers. A kihirdetett ítélet további részében halljuk, hogy az égből leszálló virrasztó, aki szent, nem áll egyedül, hanem társai vannak, kikkel együtt ítélkez­ni szokott. Úgy látszik, ama 24 vén közül egyikkel van itt dolgunk, kikről a Je­lenések könyve gyakran emlékezik.

Ok az égben uralkodnak s Istennel együtt tanácskoznak. ‘Tanácskozásuk ered­ménye, tehát ítéletmondásuk eredménye az a rendelkezés, melyet ez az égből le­szálló főangyal kihirdetett. A király is tanácsosainak körében szokott ülni, s ezek ítéletét figyelembe véve hirdeti ki a maga rendeletét.

Megdöbbenve értesül, hogy van egy tanács magasabban is, mint az ő királyi trónusa, és annak a tanácsnak végzése ellen ő, a hatalmas király nem fellebbez­het! Ez a tanács elveheti tőle a királyságot, és annak adhatja, akinek akarja; eset­leg az emberek alját választja ki és ülteti a dicső, hatalmas király helyébe.

Mintha arra célozna ez a mondat, hogy eljő majd egy idő, talán akkor, amikor a vas és agyag keveredni fognak, hogy egy, az emberiség aljából kikerülő ember, a legundokabb és legalávalóbb, fogja kezébe kapni a királyságot; vagy talán arra céloz, hogy egyszer az emberek a legnemesebbet, a legkedvesebbet legalacso­nyabbá fogják tenni, bitófára szögezik, s Isten mégis az embereknek erre a leg­aljára fogja a királyi uralkodást bízni.

Mindenesetre abból, amit ez az álom jövendöl, az emberek meg fogják tudni, hogy nem a földi uralkodó a legmagasabb, hanem a még Magasabbnak, a men­nyei Istennek kezében van a legfelső hatalom, s meg fogja ezt tudni az is, aki most az álmot nézi, Nabukodonozor király.

15. vers. A királyjelzi, hogy nincs több mondani valója;’most már Dánielen a sor, hogy baszéljac. A király megismétli, hogy királyságácak összas bölcsei áéptalanaá soltak az álmot megfáztam; így hát Dácialra sár az a faladat, miutjc bacca a szact istacakcaá szallama sac, és az a szallam áépassé taszi arra, hogy a rajtatt titkokat faldarítsa.

Ésakkal alőbb Dácial magmocdotta, hogy képasség dolgjbac cam áll a babi- loci bölcsak fölött, mart asatről asatra Istac adja caki a látást; a király mégis ra­gaszkodik a pogácy falfogásához, maly az istaci azácdékot állacdócak takicti, a magaZácdékozott agyéc alidagacíthatatlac, örök birtokácak (sö. Dác. 2:30).

A király azt hiszi, mit a babiloci bölcsak falől is gocdolt, hogy akármikor la­hat kösatalci tőlük a rajtatt titkok magfajtését. Da ha Dácialcak az álomfajtés cam is volt állacdó birtoka, Istac az alkalommal is hű marad hű szolgájához: most is magmutatja caki az álom értalmét, a próféta Istactől magcyitott szam- mal látja a jösacdőt.

ló. sars. Az albaszélés itt hirtalac az alső szamélyről harmadik szamélyra for­dul át, mictha a király laóaaécaá itt séga solca, s törtécati albaszéléscak adcá át a halyat. Azocbac salószícűlag maga a király folytatja harmadik szamélybac az albaszélést, maly a 33. sarsbac magict alső szamélyű lasz. A király tárgyiljgo- sac nézi a törtécatat, mintha az mással történt volna mag, s ő levelében csak az elbeszélő volna. Ez a tárgyilagosság is bizonyítéka a király magasabb látóköré­nek, melyben a vele történők is történetté lesznek; melyben nincs szamély, egyén, csak történet van. Hogy csakugyan a király beszél tovább, azt valószínű­vé teszi a próféta szokott megnevezése, kit mint előbb ismét Dánielnek említ az uralkodó, de a zsidó név mellett megmondja a babiloni nevet is, malyat az ud­vartartás kötelezővé tesz.

A király leiírja, amit Dánielen az álom hatásaképpen megfigyelt. A próféta vagy egy óra hosszat némán állott a király előtt, s homlokát komor felhők borították. Mintha megdermedt volna, oly mozdulatlan maradt! Arcán ijedtség látszott. A király, kit magát is megriasztották a Dánielen látottak, maga kezdte biztatni a prófétát, hogy az álom és annak értelme ne riasszák meg őt. E biztatásban újra feltűnik a király emberi nagysága, mely a nyilván rá vonatkozó komor jóslat ter­he alól a prófétát fel akarja menteni, és szembe akar nézni a jövővel. Férfias lé­lek, mely felelősséget és rossz sorsot egyaránt tud hordani! Ekkor Baltazár, azaz Dániel végre megszólal. Válasza annak a király iránt való hűségét mutatja. Kí­vánsága, hogy bár a király ellenségeinek szólna az álom, s azoknak, kik a királyt gyűlölik, az álom értelme, őszinte óhajtás. Dániel rég megszerette a sok nemes tulajdonsággal rendelkező uralkodóját, ki jóakarója volt a prófétának, s ennek javát nem csak kívánta, hanem szolgálta is.

17. vers. A királynak most aprófétátólelismételve vjra kaH hallanla az agész álmot, melyet ő előbb elmondott Dánielnek; de most már egészen másként hang­zanak a mondatok a király fülében. Minden személyessé válik; minden a királyt ostromolja az Istentől megmondott jövőnek félelmes közeledésével.

A király érzi, hogy itt a történelem legnagyobb dolgairól van szó. Felelősséget érez! Szédülést okozó tudat ott fenn a magasban lenni! Amíg a király magát
érezte legmagasabbnak s csak lefelé tekintett, csak magánál gyöngébbet látott. De most, hogy a virrasztók és szentek végzése elhangzik fölötte; most, amikor számol vele, hogy fölötte egy nálánál hatalmasabb uralkodó szabja a törvényt: uralkodásának tettei másként tűnnek föl előtte. Az óriási fa, amely csúcsával az eget érte el, s a föld széléig ellátszott, egy egész világ gondját helyezi rá.

18. vers. A földön lakó millió és millió ember mind élni akar, boldog kíván lenni, otthonra vágyik, eledelt keres. S íme a földön, mely szinte az ő birodal­mával egy, van élet, vannak otthonok, van eledel. És neki sok része van ebben! Hatalmas keze tartja fenn a békét. De ez a kéz most reszket! Óh, ha meg találna lazulni, ha erőtlenül hullana alá! Micsoda zűrzavar támadna! Hogy futnának szét a nagy birodalom lakói!
19. vers. Egyszer csak a próféta kimondja a végzetteljes szót: Te vagy a nagy fa! Csakugyan róla van szó! O az, kinek hatalma nőttön nő, míg betöltötte ■ a föl­det. Valósággal földi istennek érezte már magát, úgyhogy az aranyszobor felál­lításával istenként tiszteltette is magát. Eddig úgy tűnt fel neki, mintha saját te­hetsége törte volna előtte ezt a széles utat: most azt hallja, hogy egy felsőbb égi tanács akarata osztja a hatalmat, s ahogy adja, úgy el is veheti; annak adhatja, akinek akarja, s holnap talán a nép megvetett fia foglalhatja el a királyi trónust.
20. vers. Ha ő a fa, akkor övé az ítélet! S a próféta ajkán kérlelhetelenül sora­koznak a szavak. A nagy fa után egy annál még nagyobb jelenség tűnik fel a ki­rály előtt: a mennyei jelenség. Ez a mennyei jelenés testi méretben jóval kisebb­nek látszik ugyan, mint az óriás fa; csakhogy a mennyei alak szellem volt, a fa meg csak test, hús-ember jelképe. S a szellem kimondja az ítéletet azon, ami hús: vágjátok ki, pusztítsátok el! S az óriás kolosszust ledönti a szellemi szózat! De csak előzetes ítéletről van szó; a világbirodalom vége nem érkezett el: tör­zsökét gyökerestül hagyjátok bent a földben. A fa megmarad, de fogva lesz, nem mozdulhat, oda lesz szögezve a megaláztatásához! S a király a próféta beszéde közben a pompás királyi palota helyett kint látja magát a szabad ég alatt, a me­zőn, harmattal öntözötten, a föld vadjainak társaságában, míg hét idő telik el fö­lötte! Még a birodalom legszegényebbjeinek is van kunyhója, sátora, s neki, a királynak a vad állatokkal együtt lesz lakása és élelme! Miért jön ez a kegyetlen sors?!
21. vers. A megfejtés a felsőbbeknek, azaz az égieknek határozatát közli, kik a király fölött vannak, s kiknek ellenállni a király sem képes. Az ítélet elhang­zott, a sors kérlelhetetlenül közeledik! Nem földi királyokkal s azok hadseregei­vel áll szemben most a király, hanem az ég Urával és seregeivel, kiket nem lát és nem ösmer!

S az Ég szellemhada ellen nem lehet földi hadseregekkel, testi fegyverekkel harcolni! Az Ég láthatatlanul viszi keresztül akaratát, annak nincs hol ellenállni.

22. vers. íme tehát a megfejtés: a király nem legalulra jut, az emberi társada­lom aljára, hanem lejjebb: kitaszítják az emberek közül is; mélyebbre száll, mint a legalsó ember. A mező vadjával fog együtt lakni, nem emberekkel! Az állatok eledele ízleni fog neki, természete ki lesz cserélve, emberi természetét állati ter­mészettel cseréli ki. Természetes lesz neki, hogy az ég harmatja öntözi. Félelme­
    tes hét idő fog eltelni fölötte ebben az állapotban. Az őrültség borzalmas ideje alatt azonban emberi tudata nem fog egészen elveszni, vagy lesznek világosabb pillanatai.

Tudatában lesz, hogy gőgje miatt érte a büntetés. Lassanként valami bűnbánat- féle csillan föl lelke homályában. Lassankint megtörik és meghajlani készül a magasabb isteni kéz alá. S mikor a dacos szív széjjeltörik, az elveszett öntudat visszatér újra: emberi belátás támad benne. S a leckét nem felejti el: megalázta­tása után jól fogja tudni, hogy a Magasságosnak hatalma van az emberek fiain, s a királyságot annak adja, akinek akarja.

E percben azonban Nabukodonozor nagyon messze van még az alázatos ki­rálytól! A mostani király még azzal álmodik, hogy ő az aranyfej. A tüzes kemen­ce titkát elfelejtette már! Elbizakodottan magában gyönyörködik. De ezt az el­bizakodottságot súlyos csapás fogja érni! Meg fogja tudni, hogy álma hazug, kí­vánsága csaló, gőgje Isten büntetését hívja ki.

23. vers. Ám az Ég nem lesz vég nélkül irgalmatlan a királlyal szemben: nem pusztul el végképp; nyomorúsága nem lesz állandó, szabadulás jön még! Ugyan­arra a polcra fog visszakerülni a király, amelyről letaszították: királysága meg­marad neki! S éppen ez az irgalom fogja mindennél erősebben mutatni, hogy a hatalom mindenestől Isten kezében van.
24. vers. A kemény sors szánalomra ösztönzi a prófétát. Keresi, van-e szaba­dulás ettől a jövőtől. S megtalálja azt az Isten bocsánatában ahhoz, aki bűnbá­nattal megtér. A megtérővei szemben Isten meg szokta változtatni már kimon­dott ítéletét! Tanácsot ad hát a királynak a szívében levő vétket és elhajlást ille­tően. Vétket követett el a király, azaz elvétette a célt, eltévedt, mikor magát te­kintette a létezők céljának és nem Istent. Elhajolt az igazságos hittől, amikor a szobrot felállíttatta, s annak képében magát imádtatván, a vétkes gondolatot tetté változtatta. A nagyravágyás és elbizakodottság bűneit hordozta magában, szeme rövidlátó. De ezeket a bűnöket félre lehet tolni, hatástalanná lehet tenni azzal, hogy a király megtér és az ellenkezőjét teszi annak, amit eddig tett. Mint a 9. fe­jezet magyarázatánál látni fogjuk, a próféta nem tanítja, hogy a bűnös élet abba­hagyásával a haragvó Istent kiengesztelhetjük. De a megtérés, a gondolkodás ki­cserélése is szükséges! Ösmerje el a király az Ég uralmát és szeszély helyett igazságosságot gyakoroljon, elnyomás helyett irgalommal forduljon a nép felé. Legyen tényleg oltalma, táplálója népének, mint a nagy fa ígérte.

íme az Ég a földön lakó emberek békességét, jólétét kívánja; íme az Ég igaz­ságos és irgalmas! Az embert Isten saját hasonlatosságára teremtette. A földi uralkodónak is olyannak kell lennie, mint amilyen az Ég Uralkodója; annak aka­ratát kell véghezvinnie! S ha a király megtér és elkezd az Éghez alkalmazkodni, talán hosszú időre elfordul tőle az Eg haragja, hiszen a büntetés időpontját nem mondta meg az álom. A próféta mégis érzi, hogy a királyon az intés nem fog fogni; hogy gőgje újra hatalmába keríti. Az ítélet végleges elmaradását nem he­lyezi kilátásba!

25. vers. A király megdöbbentő tárgyilagossággal számol be, hogy a bűn és a . büntetés nem is maradt el: „Mindez elérte Nabukodonozor királyt!” A próféta
    hiába fegyelmezte. A bűnnek is megvan a maga törvénye: meg kell érnie, telje­sen napvilágra kell jönnie, mint a poklosságnak. A bűn törvénye szerint most még lehetetlen volt a visszatérés! Az intés csak rövid időre használt. Nyugodt napokban a király elfelejtette az isteni figyelmeztetést és gőgjét elhatalmasodni hagyta. S akkor elérte minden fenyegetés a királyt!
26. vers. Éppen egy esztendő telt azután, s a király egy másik látomást látott. De azt a látomást nem az Ég küldte a szerencsétlen királyra, hanem saját gőgös szívének vágya. Nabukodonozor hatalmas építményekkel gazdagította birodal­ma fővárosát; Borsippában befejezte az óriási 7 emeletes templomot, Bábel tor­nyát; egyéb templomokat s palotákat épített; végül egy mesterséges domb tete­jén, melyet kedves méd feleségének örömére 15 nap alatt hordatott össze, cso­daszép királyi palotát emelt s gyönyörű függőkerteket létesített. E függőkertek­ből nézhetett alá a király a nagy városra: maga alatt látta a hatalmas fővárost, melynek óriási méreteit a király akarta s valósította meg.
27. vers. S a király éppen arra gondolt, hogy ezt az óriási méretű várost 6 ter­vezte, ő alkotta. Látomást látott: saját dicsőségét egy hatalmas város elképzelhe­tetlen méreteibe beleöntve. Ez a hatalmas város: ez volt ő, a király! Az ő dicső­ségét sugározza az széjjel. íme az Isten nélkül építő ember álma megvalósult: Bábel tornya, mely több mint másfél évezrede befejezetlenül hevert, készen ál­lott. S ő onnan a maga készítette magasságból néz alá az óriási műre; az alkotó nézi alkotását. Most úgy érezte, hogy nálánál nagyobb nincs a teremtésben. Az a város, mely ott alant elterült, az ő alkotása. Saját hatalmával, amelyet népek meghódításával, kincsek összegyűjtésével szerzett, ő építtette ily remekké, ilyen óriássá. S hogy megnőtt ez építéssel a királyi fensége, a népeknek iránta ■ való tisztelete! Nem volt még város ily nagy, mint az övé, és nem is lesz. Ott érezte magát minden fölött s maga fölött e pillanatban nem látott senkit. A virrasztók és szentek végzése nem jutott eszébe; Istennek nem adott dicsőséget.
28. vers. Még ajkán volt a büszke, dicsekvő szó, amikor szózatot hallott anél­

kül, hogy beszélőt látott volna. A szózat megismételte a virrasztó szentek vég­zését, melyet a király„Neked szól a mondás, Nabukodonozor király,

királyságod elhagy téged!” S a király egyszerre érezni kezdi, hogy az óriási vá­ros, melyben az imént gyönyörködött, távozni kezd szeme elől. Eltűnnek az óri­ási falak, elhalványodnak a házak, s ő kénytelen figyelni azokra a szavakra, me­lyek megmondhatatlan forrásból hangzanak feléje.

A király érezni kezdte, hogy valaki van fölötte, s ő annak hatalmába került. Vagy ott is volt eddig is, csak királyságának földi dicsősége eltakarta szeme elől. Most azonban rémülve érzi, hogy nem a házak, a falak a valóság, hanem az a ha­talom, amely bensejében dolgozni kezd.

29. vers. S amint hömpölyögnek feléje a súlyos szavak egymás után, minden szó beteljesedik rajta. „Az emberek közül kitaszítanak.” S 6 érzi, hogy nemcsak az óriási város falai tűntek el szeme elől, hanem a benne lakó emberekkel való összetartozás érzése is. Mindtől elszakasztva, egészen egyedül érzi magát. „A mező vadjával lesz együttlakozásod!” Azt érzi bensejében, hogy ő az állatokhoz tartozik, mélyen lent az emberi szint alatt az állatok szintjére süllyed.

„Fűben az étked, mint a barmoknak..,.” valami ösztön ébred benne, hogy le­geljen, mint a barmok. S mint akit hullámok ragadnak el a partról messze a ten­ger belsejébe, s még egy szót hall a partról, melyet utána kiáltanak, hallja ő is: „Hét idő telik el fölötted, míglen megtudod, hogy a Magasságos uralma alá tar­tozik az emberek királysága, és annak adja, akinek akarja.” Amit előbb nem lá­tott, nem érzett, most látja tisztán, hogy van fölötte még egy magasabb hatalom; sőt most már csak ezt a hatalmat érzi maga fölött. Ez az érzés volt az utolsó, amelyet emberi szívvel érzett. Mint vízbe fúló egy szalmaszál után, ragadt utá­na. De már késő volt.

Ez az emberi érzés is eltűnt belőle, s emberi tudata elveszett. Állatnak érezte magát. Mikor megint visszakapta tudatát, ez az érzés volt az első, amelyet érzett; ez a gondolat volt az emberi gondolata: A Magasságos uralkodik fölötte s annak hatalmában van! A középkorban hasonló betegséget jegyeztek föl. Emberek ál­latoknak érezték magukat; álmukban farkasokként jártak széjjel, s juhokat, em­bereket téptek szét. Legalábbis így álmodták.

A királyt az őrültségnek egy sajátos fajtája lepte meg. De az az utolsó gondo­lat, amely megtérő szívét elfoglalhatta, tudat alatt benne maradt, és később, so­kára, egyszer győzedelmeskedett az állati tudaton. A király Istenre gondolva vesztette el eszét, s Istenre gondolt, amikor újra eszére tért.

30. vers. Az isteni ítélet végrehajtása gyors ütemben következett be. Az udvari emberek .irtózva látták a király megváltozását. Bamba, értelmetlen arca, mozdu­latai, a szabad mező utáni vágya megpecsételték sorsát. Oda vitték, ahová kívánt menni: a szabad mezőre, s ott, mint akkor az őrültekkel szokás volt tenni, erős láncokkal kötözték meg. „Az emberek közül kitaszították tehát; füvet evett, mint a barmok; testét az ég harmatja áztatta.” S ő mindezt tűrte; ez így volt természe­tes neki akkori hajlamai szerint. A mosakodás hiánya, testének ápolatlansága lassankint még a testét is állatokéhoz hasonlóvá tette. Testén megnőtt a szőr s úgy csüngött róla, mint saskaselyű tolla; körme is megnőtt, olyanra görbült, mint a madarak karma. Ijesztő, állati alakká változott, s értelmes szóra értelmes vá­laszt adni nem tudott. Magára hagyták, s csak olykor-olykor néztek feléje, hogy él-e még.
31. vers. Mikor eltelt a mennyei végzésben kimondott idő, a király visszavál­tozott, s újra emberi gondolat kezdett tanyázni szívében. Az első értelmes gon­dolat Istenhez emelte lelkét, kinek ítélete hét időn keresztül nehezedett reá.

Mikor elveszítette tudatát, utolsó gondolata segélykiáltás lehetett Isten felé; most, amikor visszanyerte emberi tudatát, hála töltötte meg szívét, s ezt a hálát küldte áldás alakjában Istenhez. Most már nem lefelé néz, a hatalmas Babilon­ra, hanem fölfelé a magasságos Istenre, s azt áldja a betegségért, amelyet rá kül­dött; a megaláztatásért, amellyel az állatok közé alázta. Áldotta az Istent, mert most sokkal messzebb látott, mint azelőtt, s ezt a látását jobban tudta hasznosí­tani, mint azokat a gondolatokat, amelyek figyelmét önmagára irányították. Ne­mes, az igazság befogadására hajló lélek lakozott a királyban. A király most már látja, hogy istenfélelemmel járni jobb, mint elbizakodottságban, s Isten alatt, tő­le függve élni jobb, mint egymagában imbolyogni földi magasságban. Most
gyengeségében erősebbnek érezte magát, mint azelőtt ereje tűltengésében. Azért őszinte szívből adott tisztességet a Magasságosnak. A király, akit így köszöntöt­tek: Korszakokig élj! most ezt a dicsőséget átadja az Istennek, s Róla mondja: „uralkodása örökké tart, s királysága nemzedékről nemzedékre.”

Ő maga elenyészik, erőtelenül aláhull; de Isten uralkodik tovább; nemzedék nemzedék után távozik el az élők közül, de Isten akkor is király lesz az emberek fölött! Büntetése előtt édes hazugságot látott a király, most örök igazságot lát, mely meg nem rendül, s a király nagyságát mutatja, hogy örül ennek a változás­nak, jól érzi magát az igazság levegőjében, és nem kívánja vissza a régit.

32. vers. Büntetése előtt hatalmát és dicsőségét Babilon nagyságán mérte meg; most szeme messzebb néz a föld összes lakóira, s azt mondja, hogy ezek mind semmik Istenhez mérve. Ha a föld összes lakói Isten ellen fordulnának, mit ér­nének el?! Isten „az ég seregében és a föld lakói közt úgy cselekszik, ahogy akar, és nincs, ki kezét visszatarthatná vagy azt mondhatná Neki: Mit cseleked­tél?!” Ezt tapasztalta ő akkor, mikor a betegség reájött, s ő tehetetlenül hanyat­lott az öntudatlan állati létbe. Ezt tapasztalta, amikor tudata újra világítani kez­dett anélkül, hogy ennek munkálásában a legkevesebb része is lett volna.

Isten kezét nem tudta visszatartani, hogy meg ne büntesse, és Isten kezét nem tudta megmozdítani, hogy megsegítse. Míg a büntetés alatt volt, arra nem volt képes, hogy számon kérje Tőle: Mit cselekedtél?! És most el kell ismernie, hogy jól cselekedett, mert ezzel a csapással még nagyobb pusztulástól tartotta őt vissza. Nem segítettek a királyon saját istenei sem; azokat képzeli még mindig a menny­be, ők az „ég serege”! Nincs egyetlen hatalom, mely Istennek ellent tudna állani.

33. vers. Úgy kell felfogni, hogy Nabukodonozor nem egyszerre nyerte vissza emberi tudatát. Először csak folytatta azt a gondolatot, amelynél emberi tudata elveszett. Félálomszerűen foglalkozott az egyetlen tárggyal, amely benne volt, amikor tudata elborult: Isten hatalmával. De mikor ez előtt a hatalom előtt meg­hajolt, s magát nemcsak megalázta, hanem hálásan, készséggel alázta meg, ak­kor a lelkére nehezedő nyomás eltűnt: értelme teljesen visszatért, és egész fi­gyelme működni kezdett. Mindenestől meggyógyult. Mintegy tudatának önma­gához való visszatérését akarja a király azzal is jelezni, hogy visszatér az első személyben való elbeszéléshez. Az a tisztelet, amely mint királyt megillette őt, újra övé lett: Isten teljesen helyreállította. Eltűnt az állatiasság, és helyét a régi fenség foglalta el, egész lényében, viselkedésében, szavaiban. Az emberek újra úgy néztek rá, mint dicsőséges uralkodóra.

Allamtanácsosai és főemberei ugyanis értesülést szereztek a király állapotá­nak javulásáról és kimentek hozzá. S amikor látták, hogy a hír igaz, azonnal ki­szabadították kényszerű helyzetéből, s örömmel vitték vissza palotájába. Hosszas távolléte alatt mind jobban nélkülözték. A közügyek nem mentek úgy, mint az­előtt. Nehéz helyzetekben hiányzott Nabukodonozor éleslátása és biztos akará­sa. Azzal a fenséggel, azzal a bölcsességgel, azzal az eréllyel senki sem tudta a király helyét betölteni, ahogy ő vezette az állam ügyeit.

Most hát örvendve vitték vissza helyére. De a király nemcsak azt nyerte vissza, amit elveszített. Úgy járt, mint Jób! Azt mondja: „rendkívüli nagyság adatott ne-
kém!” Isten magasabbra emelte mint ahol volt. Alattvalói dicsérték és magasz­talták; ő pedig Istennek adta- a dicsőséget. Különben ez az egész kép magán vi­seli ama régi kornak bélyegét. Ma ideggyógyintézetbe vitték volna a királyt; or­vosok adtak volna róla jelentéseket. Akkor engedték, hogy hajlamai szerint él­jen a mezőn; csupán azt akadályozták meg, hogy a vándorlási ösztön el ne ra­gadja, s ha dühöngővé válnék, kárt ne tegyen. Ki tudja, hogy a régi primitívebb felfogás olykor nem volt-e egészségesebb a betegnek? Azt hiszem, kevesebb kár történt így a lelkében.

34. vers. Valószínű, ho g.yez esemény ntáná király élete nem tartott már soká­ig. De e hátralévő életidő alatt a király aligha feledkezett már meg az isteni lec­kéről, melyet többször meg kellett ^0^^, mivel pogányságáról teljesen le nem mondott, s az mindig újra mérgezte lelkét. Ez a népeihez intézett levél új utat szabott a király elé: oz istenfélelem útját. Istent nemcsak dicséri, magasztalja most már, honem féli is.

Isten előbb csak álommal figyelmeztette, amikor a csodálatos szoborban a vi­lágbirodalma sorsát megmutatta neki. Azután birodalmának legkiválóbbjai, mondhatnánk, az egész világ előtt megszégyenítette, amikor a tüzes kemence sem tudott ártani Isten választottéinak.

Most legutoljára a legsúlyosabb csapást mérte a királyra oz Isten. A király sok­szor megégette kezét: volt alapos oka arra, hogy félje az Istent. A király ugyan minden alkalommal okult, de az okulás nem tartott sokáig, mert a király életé­ből a kísértő mozzanatok, a pogány élet csábításai komoly megtérés hiánya kö­vetkeztében sohasem kerültek ki.

A megtéréshez nemcsak a szív átalakulása szükséges, hanem az istentelen vi­szonyok közül való kimenekülés is (vö. II. Kor. 6:14-18), A király megtérése azonban most igazabbnak látszik, mint megelőzőleg. Az Ótestámentum nyelve a pogány bálványokat semmiségeknek mondja (elilim), s most a király a Dániel Istenéről azt mondja, hogy „minden alkotása igazság”. A büntetés előtt többször láthatta a király, hogy a bálványistenek bölcsei milyen képtelenek, és a nagy ve­szedelemben milyen tehetetlenek.

Amit Isten Dánielen át kinyilatkoztatott, az újra szószerint bekövetkezett. Amit a király kapott, megérdemelte; hiszen előre figyelmeztetést kopott; a ve­szedelmet kikerülhette volna, ha Isten dicsőségét nem rabolja el magának. Isten ítélt és ítélete igazságos volt! Isten nem tűri, hogy az emberek között hamis nagyságok emelkedjenek a földön lakó emberek fölé; ezért a magasban járókat lealacsonyítja. így tett ővele is. Amerre Isten elmegy, nyomát ítélet jelzi.

Isten ösvényei ítéletek! És ezért az ítéletért a király áldja az Istent. Nem szol­gai meghunyászkodásból teszi, őszinte szívvel köszöni Istennek a verést. A vi­lágbirodalom hajnalán az első igazi világuralkodó azt a végrendeletet teszi, hogy okik utána következnek, tanuljanak az ő sorsából. Vajon tanultok? A történelem az ellenkezőjét bizonyítja, mindjárt az uralkodását közvetlenül követő esemé­nyek!