Hatodik rész

1.     vers. A népek új pásztora csak ideiglenesen és átmenetileg volt a méd Dá- rius; közelebbi nevén: Küakszárész. Istennek nagyobb, új tervei voltak azonban annak vejével és utódával, a perzsa Kőrössel (görögül: Kürosz, latinul: Cyrus). Belsazár legyőzője nem Dárius, hanem Kürosz volt; Xenophon szerint Kürosz Babilont nem magának foglalta el, hanem nagybátyjának és később apósának, a méd II. Küakszárésznek, az utolsó méd uralkodónak.

Halála után az uralom a méd ágról a perzsa ágra ment át. A Dárius név sok uralkodónak a mellékneve volt; így kapta Küakszárész is. Csak két évig uralko­dott, s helyét vejének adta át, de e két év mégis fontos volt a világbirodalom éle­tében, mert alatta a világbirodalom függetlenebbé lett a világuralkodótól. Sze­mélyes birtokból oly intézménnyé vagy szellemi hatalommá vált a világbiroda­lom, amelyben titokzatos erők sodorták magukkal az embert, s többé láthatóan nem az ember csinálta a világuralmat, hanem a titokzatos szellemi háttérben már azelőtt is működő szellemi nehézkedési erő. Pontosabban: kitűnt, hogy az embe­rek mögött szellemi hatalmak vannak, és azok intézik a történelmet. E szellemi hatalmak kezében mindinkább tehetetlen eszközzé vált maga az ember.

2.     vers. Mikor Dárius a babiloni birodalom élére került, 62 éves volt, tehát idős ember, ki ekkora birodalom vezetésébe nem lassanként nőtt bele, mint Nabuko­donozor. Azzal kezdte az uralkodást, hogy a birodalmat felosztotta, és abban 120 kormányzóságot létesített. Ezzel részben eltörülte a régi országhatárokat s a birodalmat jobban összeolvasztotta; egyúttal jobban függetlenítette magától is. Király és alattvalók messzebb jutottak egymástól; közéjük kiskirályok kerültek, a szatrapák.
3.     vers. Még egy nevezetes intézkedést tett: „hogy a birodalom kárt ne szen­vedjen”, a szatrapák fölé 3 főtanácsost helyezett; ezzel azonban még jobban el­távolította a világbirodalom urát népétől; viszont a jobb kormányzás elérésére keveset tett, mert egy-egy főtanácsosra 60-60 kormányzóság esett, túl sok arra, hogy a főtanácsosok az egyes kormányzóságok ügyeit kellőképp ellenőrizni tud­ják. A főtanácsosok egyikéül Dánielt választotta.

Ha igaz az, hogy embert barátjáról lehet megismerni, éppen annyira igaz az is, hogy az uralkodó jellemére tanácsosainak jelleméből következtethetünk. Ha az igaz Isten szolgája kell egy uralkodónak, akkor ez az igaz Isten is rokonszenves kell, hogy legyen neki. Derék uralkodók kívánták maguk mellé Dánielt; hitvány királyok félretolták.

4.     vers. Küakszárész jórávalóságát, de egyúttal gyámoltalanságát mi sem mu­tatja jobban, mint hogy egy idő múlva tervezgetni kezdte, hogy az egész biroda­
   lom főfelügyeletének gondját is átadja egy embernek, s ennek az embernek Dá­nielt választotta ki. Az ügyesség és lelkiismeretesség, amellyel Dániel hivatalát betöltötte, világossá tette a király előtt, hogy ez az ember az ő gondjait is leve- hetné róla.

Két vonását látjuk az uralkodónak: fölismerte és kívánta az istenfélelem szülte megbízhatóságot; továbbá átengedte a hatalmat és a hatalommal járó terhet ma­gánál alkalmasabbnak. Nem volt hatalomra vágyó, inkább kényelemszerető, de kényelemvágyása egyúttal nem tette lelkiismeretlenné is, mert hiszen csak Dá­niel megbízhatóságának felismerése tette arra hajlandóvá, hogy a hatalmat kezé­ből nagyrészt kiengedje. Küakszárész is fölismerte azt a „magas szellemet”, amely Dánielben lakott, s mely őt fölébe emelte a kicsinyes földi érdekeknek, de azoknak az embereknek is, akiket ilyen érdekek vezetnek.

Dániel egy magasabb világban élt, mint az átlagember, s ezt jól látta és szeret­te a király. Azért nemcsak megbízott Dánielben, hanem szerette is. Dániel el­vesztése igen nagy csapás lett volna a királynak. Ezt a későbbi történet kimutatja.

5.     vers. Az alantos szellemmel együtt jár, hogy a nemesebbet nem tűri maga mellett, még kevésbé maga fölött. A nemes szellem a másikat szereti és becsüli; a magasabb szellemű az alacsonyabbat fölemelni igyekszik magához. Az alacso­nyabb szelleműséggel ellenben együtt jár o kizárólagosság, a féltékenység; az alacsonyabb szellemű ember önző, a másikat lenyomni igyekszik maga mellől.

Ideig-óráig az alacsonyabb ember is szövetkezik másokkal, de legtöbbször csak egy harmadiknak, egy nemesebbnek és nagyobbnak a megbuktatására. Dániel két főtanácsos társának és a szatrapáknak Dániel igazságossága sehogysem íz­lett; a próféta becsületessége önző manipulációikban gátolta őket, s így önkén­telen és természetes szövetség alakult ki köztük.

Kezdték a prófétát megfigyelni, hogy ellene valami ürügyet találjanak, hogy azzal a király előtt bevádolhassák, mert nagyon szerették volna elbukva látni. Ám semmiféle hanyagságot vagy rosszaságot nem találtak életében és működé­sében. Dániel feddhetetlenségének okát a könyv abban találja, hogy hű volt; nem szemnek szolgált, hanem szívből, s így akaratlanul is mindent jól csinált, hisz szeretetből csinálta.

6.     vers. Mikor aztán egy ideig hiába leselkedtek utána, hibát benne találniok nem sikerült; akkor összedugták a fejüket, s tanácsot tartottak afelől, hogy mit tehetnek ellene. Miután igazságos úton a prófétát elejteni nem lehetett, kelepcét akartak állítani neki. Volt egy pont, ahol a próféta elejthető volt, az a pont, ahol benne kétféle hűség találkozott: Istene és királya iránt való hűsége. Ha ezt a két hűséget egymás ellen lehet fordítani, s a próféta az Isten iránt való hűséget fog­ja választani; akkor bevádolhatják a király előtt.

A gonosz sokszor azért tanulmányozza az igaz Isten törvényét, hogy az ártat­lant el tudja ejteni. Ilyen bibliatanulmányozás is van. Találtak is ilyen sebezhető pontot Dániel ellen is: az imádkozást.

7.     vers. A tervet kifőzték, a szerepeket elosztották és betanulták. Mutatniok kellett a király érdekéért való erős buzgalmukat. Ebben a buzgóságban el kellett émiök, sőt felül kellett műlniok Dánielt, és ez azért kecsegtetett sikerrel, mert
   Dániel nem mutogatta buzgalmát; csak cselekedett; cselekedett rejtve, szeré­nyen: a mutogatott buzgóság feltűnőbb volt, mint az ő csendes hűsége. Azért a jó iránti buzgóság látszatával sürögve siettek a király elé, és illendőképpen meg­szólították: „Dárius király, korszakokig élj!” Hosszú, ma úgy mondanók: örök életet kívántak neki, mi az ókorban az uralkodóknak kijárt. A közembernek nem járt ki hosszú élet; azért például Egyiptomban csak a főembert balzsamozták be, a közembert nem; annak teste megtartásáért nem fáradtak a papok.
8.     vers. Az összeesküvők azonban nemcsak Isten törvényét tanulmányozták, amint az Dániel életében megjelent, hanem az uralkodót magát is, és nem volt nehéz észrevenniök, hogy a kissé gyönge király legjobban uralkodói hatalmának és tekintélyének megsértésére érzékeny. Gyöngébb emberek nem tudnak nagy tekintélyt tartani, s e ponton Küakszárésznek volt oka panaszkodnia.

A cselvetők azzal a hazugsággal jöttek, hogy a király összes főtanácsosai, szat- rapái, helytartói, államtanácsosai és kormányzói a királyi tekintély emelése vé­gett jónak látták tanácskozni, s annak alapján szükségesnek gondolják, hogy a király egy rendeletet adjon ki, mely a királyi tekintélyt minden mást tekintély fö­lé emeli, s a birodalomból kiveszti azokat, akik a királyi méltóságot kicsinyítik.

Ezt azáltal lehet legjobban elérni, ha megparancsolják, hogy egy hónapig sen­ki se kérjen semmit senkitől sem, csak a királytól. Küakszárész király pogány volt, s pogány embernek, ki az istenekhez nem szokott fordulni imádságban, mert annak célját nem látja, eszébe sem jut, hogy az igaz Isten imádója az ily ti­lalom következtében milyen helyzetbe jut; különben megkímélte volna legked­vesebb alattvalóját, Dánielt a haláltól, és főleg magát Dániel elvesztésétől.

Ravasz és gonosz emberek hátsó gondolatait becsületes, őszinte emberek nem mindjárt látják át, mert természetükben van, hogy ne gondoljanak hamisságra, cselre. Első pillanatra az indítvány célravivőnek látszott a király előtt. A királyi parancs megszegőinek büntetésére közel volt az eszköz. Hatalmas uralkodók személyének szeszélyei közé tartozik, hogy hatalmuk fitogtatása végett az állat­világ hatalmasain szívesen mutogatják hatalmukat, s így vagy vadásznak a dúló fenevadakra, vagy fogságukban tartják őket.

Középkori fejedelmeknek, mint a mi Mátyás királyunk, szintén voltak fogoly oroszlánjai. A középkori uralkodók magas várfalak között, az ókori uralkodók mély vermekben tartották a fogoly állatokat. Ezeknek táplálékra volt szükségük, és nem volt nehéz kitalálni, hogy jó kivégzésmód bizonyos bűnösöket az orosz­lánok közé hajítani. Az ilyen látványosság gyönyörűséget is okoz kegyetlen lel- keknek; az állatokat is kielégíti. Az indítvány tehát nagyon korszerű volt.

9.     vers. A szolgálatkész és előrelátó főhivatalnokoknak nem volt hatalmuk arra, hogy a királyi tekintély emelésére ily törvényt hozzanak; ahhoz a királynak kellett rendeletet kiadnia. A király sem volt azonban ekkor már korlátlan hatalmú: ha valamely rendeletet kiadott, azt visszavonni nem lehetett; az érvényes törvény maradt, úgyhogy az alattvalók a kiadott királyi rendeletekhez alkalmazhatták éle­tüket, s nem kellett királyi önkénytől tartaniok úgy, mint a babiloni királyok ide­jében. Ezt az alkotmányt nevezték a „médek és perzsák visszavonhatatlan törvé­nyének”, mely szerint a király rendeletéivel önmagát is megkötötte. Egyúttal ez
   volt az ok, amely miatt a babiloni aranykirályság a médek és perzsák idejében már csak ezüstnek volt tekinthető: a királyi mindenhatóság csökkent, Nabukodo­nozor és a világuralkodók szempontjából tehát az uralkodás értéke is csökkent.

De éppen ezt az alkotmányt vették számításba az udvar főemberei is: a királyt magát is meg akarták kötni, hogy Dániel érdekében, ha egyszer már kezükbe ka­parintották, semmit se tehessen.

10. vers. Dárius Küakszárész nem vette észre a cselt, és gyanútlanul aláírta, azaz pecsétével ellátta a rendeletet, pontosabban tilalmat. Ez a gyanútlanság is azt mutatta, hogy a méd király nem volt olyan éleslátó, uralkodásra termett em­ber, mint Nabukodonozor, kit udvaroncai nem csavarhattak volna ilyen könnyen ujjúkra.
11. vers. Mikor Dániel utólag tudomást szerzett a dologról, mert a királynak volt oka elmulasztani, hogy azt vele előre közölje, azonnal átlátta, hogy mi a ren­delet követkeménye. Miután azonban a királyi rendelet visszavonhatatlan volt, meg sem próbált a királynál ellene tenni valamit: ehelyett hazament és éppen úgy kegyelemért könyörgött Istenéhez, mint ahogy azelőtt mindennap.

A királyban, aki előbb a királyi tekintély emelésére tényleg alkalmasnak látta a rendeletet, utólag sejtelmek ébredtek, hogy Dániel azt nem. fogja helyeselni, és azért elhallgatta azt előtte. Arra, hogy a rendelet egyenesen Dániel életébe ke­rülhet, a pogány gondolkodású király, ki nem nagy dolgot csinált saját istenei iránt való kis hűtlenségből, nem gondolt. Gyenge embereknek vannak önállósá­gi rohamaik, különösen azokkal szemben, akiknek legtöbbet köszönhetnek; erre a függetlenségre azonban a király most nagyon ráfizetett. A próféta tudniillik nem alkudott, és a rendelet után is éppen úgy kérte Istenének segítségét, mint azelőtt. Még csak ablakát sem. takarta el az e célra szolgáló faráccsal; ablaküveg ugyanis, vagy más teljesen záró alkalmatosság a perzsa épületeken még nem volt, s nem is volt szükséges az ott uralkodó meleg miatt.

Voltak emellett a palotának oly hatalmas termei is, melyeknek ablakuk nem volt. Azelőtt naponként háromszor láthatták a kémkedő’ perzsa főemberek, hogy Dániel Istenéhez imádkozik; meg voltak győződve róla, hogy most is ugyanazt fogja tenni. A prófétában nem volt sem megalkuvás, sem félelem.

12. vers. Az imádkozás tudott óráiban a kémek már ott sürgölődtek Dániel la­kása körül, és figyelték a történendőket. Nem soká kellett vámiok, hamar meg­tudták, am.it tudni akartak. Dániel semmi óvatossági rendszabályt nem alkalma­zott. Az ősz prófétának nem volt mit áldoznia ebben az életben, s ha lett volna, sem vált volna hűtlenné Istene iránt, aki annyi éven át állott mellette. A főem­berek rajtakapták Dánielt, hogy Istenéhez imádkozik.
13. vers. Ahogy ezt megtudták, egy pillanatig sem késlekedtek; azonnal men­tek a királyhoz, hogy tudtára adják Dániel engedetlenségét. Hazug természetük azonban még ekkor is kitűnt abból, hogy nem egyenesen adták elő’ mondaniva­lójukat, hanem úgy tettek, mintha nem volnának egészen tájékozódva a király rendelete felől; ily módon a rendeletért a felelősséget egészen a királyra hárítot­ták. Ezzel az aljas viselkedéssel aljasságuknak újabb bizonyítékát adták, s az most már a király figyelmét sem kerülte el.

Újabb csalásuk tehát kezdett már’ ellenük dolgozni, A gonoszok rendszerint azzal esnek tőrbe, hogy túllőnek a célon: túl jól intézik a dolgukat, s ezzel föl­keltik maguk ellen a gyanút. „Ugye, hogy tilalmat írattál?” kérdezik a királyt, holott a király jól tudja, hogy a kérdezők íratták a tilalmat. Az ő indítványuk volt, hogy 30 napon át senkinek se legyen szabad semmit sem kérnie; sem istentől, sem embertől a királyon kívül.

Egyelőre azonban a király még nem feszegeti a dolgot, hanem rájuk hagyja: „Kiment a parancsolat a médek és perzsák változatlan törvénye szerint!” A ki­rály állja a parancsot, mert még nem látja, hogy hova céloznak túlbuzgó alattva­lói.

14. vers. Miután a király vállalja a rendeletért a felelősséget, azonnal közük a királlyal, hogy Dániel a rendeletet általhágta. Az elbeszélés megint hazug, s a ki­rály azt által is látja. A vádlók, mikor a királlyal a tilalmat kiadatták, jól tudták, hogy Dániel Istene ellen nem fog vétkezni; ha tehát a király parancsát által fog­ja hágni, ezt csak Istene iránt való hűsége fogja neki diktálni, de nem a király személyének vagy rendelésének megvetése. Hiszen éppen erre az Isten iránt va­ló hűségre építették fel az egész tervet.

Most azonban a királyt úgy tájékoztatják, hogy a prófétát a király személyének megvetése, a király rendeletével való nemtörődés vezeti; tehát a tekintélyére fél­tékeny király előtt a legkedvezőtlenebb színben akarják a prófétát bemutatni. Azt azonban a király is tudta, hogy a próféta, amikor naponként háromszor segítsé­gül hívja Istenét, csak azt csinálja, amit eddig is mindig csinált, s hogy ezt most is megteszi, annak oka nem az, hogy semmit sem törődik a királlyal és annak pa­rancsával. Ez a vád már olyan átlátszó volt, hogy lehetetlen volt a hamisságot azonnal át nem látni. Ennél a durva hazugságnál végképp lehullt a király szemé­ről a hályog.

15. vers. Küakszárész nagyon jól ismerte Dániel szívét, s a főemberek erőlte­tett buzgalma, a Dániel iránt való gyűlölet leplezetlensége s a vád hazug kiszí­nezése lassanként az egész cselszövényről levonták a leplet a király előtt. Most már átlátta a vádaskodők szándékának teljes aljasságát.

„Amint azért meghallotta a dolgot”, egy percig sem hitte el Dánielről a vádat, hanem „nagyon ellenére volt és egész szívét arra tette föl, hogy Dánielt meg­mentse”. Most már a király vált buzgóvá, s ez abban jelentkezett, hogy szívének egész akarásával Dániel megmentésén kezdett dolgozni. A szív egyrészt a tudat helye, azaz az értelem, érzelem benyomásainak tudatosulás! központja; továbbá az indulatok, ösztönzések jelentkezési állomása; végül a tudatos döntéseket és elhatározásokat előállító műhely. Mint értelmi központ, a szív a figyelem helye is.

Egész szívvel figyelni annyit jelent, mint minden más benyomástól elfordulni, s minden akaratot a figyelem tárgyára irányítani. Egész szívünket egy ügyre ten­ni rá annyit jelent, mint egész figyelmünkkel azt az ügyet nézni, és egész elha­tározó képességünket annak az ügynek szolgálatába állítani. Ezt tette a király, amikor észrevette, hogy a főemberek ravaszsága mily veszedelmet hozott Dáni­el fejére.

A nap hátralévő egész részén át igyekezett a próféta feje felül a bajt elháríta­ni; ez azonban nem volt másként lehetséges, csak úgy, ha a rendeletet visszavon­ják; ezt pedig a médeknél és perzsáknál fennálló jogszabály szerint megtenni nem lehetett. Napnyugtáig kereste a módot, s próbálta a főembereket rávenni Dániel megmentésére; de minden kísérlete hiábavaló volt.

ló. vers. „Azok a férfiak”, amikor a király szándékát észrevették, „megostro­molták (ostrom alá vették) a királyt”, s emlékeztették a médek és perzsák törvé­nyére, mely szerint „semmiféle tilalmat vagy rendeletet, amelyet a király hozott, megváltoztatni nem lehet.” Most volt megalázva aztán igazán a királyi tekintély! A főemberek követelőzve léptek föl, s a királyt törvényszegéssel voltak készek vádolni.

A királyt a gyalázatos és otromba rászedés miatt emésztette a méltatlankodás, a harag és az önvád. Ámde tehetetlen volt. Fogva volt a kelepcében, melyet gya­lázatos udvaroncai nemcsak Dánielnek, hanem neki is készítettek. A helyzet az volt, hogy ha nem akarta trónját elveszítem, végre kellett hajtania saját rendele­tét, s így nehéz szívvel maga elé hozatta Dánielt, hogy kihirdesse előtte az ítéle­tet, hogy a prófétát az oroszlánok vermébe vessék. A király gyenge ■ volt arra, hogy trónját veszítse el, s Dánielt ezzel megmentse.

17. vers. Estére tehát kiadta a király a parancsot, hogy az ítéletet végre kell haj­tani. Furcsa jelenség volt a bíró, ki az elítéltnek jót kívánt; azt, hogy ítélete ne fogjon rajta, s az az Isten, akihez Dániel kitartóan imádkozik, szabadítsa meg a prófétát. A király szavában nem volt semmi gúny, amikor így szólt; „A te Iste­ned, akihez állandóan imádkozol, szabadítson meg téged!” Ellenkezőleg, eddig is mély hatást tehetett az uralkodóra az a feltétlen bizalom s kitartás, amellyel Dániel Jeruzsálem felé nyílt ablakokkal, tehát Jeruzsálemért imádkozott.

Most itt volt az óra, melyben ki kellett tűnnie, hogy Dániel hiába bízott és hiá­ba imádkozott-e. A király most hozzájárult az imádsághoz. Egész szívével kíván­ta, hogy úgy legyen, ahogy mondta, mint ez a történet későbbi folytatásából is kiderül. Tényleg valami gyönge hit vagy várakozás is volt pogány szívében, hogy Dániel hatalmas Istenének van hatalma szolgájának csodálatos megmentésére. Pogány szívben is ébred néha hitnek valami csírája, .ha a szív őszinte. Márpedig Küakszárész őszintén kívánta Dániel szabadulását.

18. vers. A verem, amelyben az oroszlánok el voltak helyezve, a föld alatt volt. Valószínűleg fedetlen, mély gödör volt, melynek mellvédjétől látni lehetett az. állatokat, s ezen a mellvéden kellett olyan résnek lennie, melyen át élelmet s az elítélteket a verembe lehetett vetni. Ennek a résnek betömését szolgálhatta az a kő, amelyet az elítélt bevetése után lepecsételtek. A mellvéd oly magas lehetett, hogy a kő kimozdítása nélkül nem lehetett a verembe dobott embert kiszabadí­tani.

Hogy tehát senki a prófétát lebocsátott kötéllel kihúzni meg ne próbálja, a kő és mellvéd találkozására a király és a főemberek egyenként ráütötték pecsétjüket. Ebben az időben olyan pecséteket használtak, melyeken már név is volt, a név mellett azonban kép vagy képek. A király pecsétje egyedül nem volt elég; ebben az időben már őt is ellenőrizni kellett, s ezért a főemberek is ráütötték pecsétjü­
két a kőre; ez is mutatja a királyi hatalom csökkenését és a miniszterek hatalmá­nak növekedését.

19. vers. Következett az éjszaka, melynek némasága és sötétsége még hango­sabbá teszi a szív hangjait, mint ahogy nappal halljuk őket. A próféta elveszté­sének szomorúsága, az önvád, hogy meggondolatlansága miatt részes volt abban; a hinni akaró s mégis bizonytalan reménykedés; a szörnyű halálra való gondo­lás; a lehetetlenség, hogy valaki az éhes oroszlánok rettentő közeléből kikerül­jön élve: ráfeküdtek a király lelkére, s a visszatérő gondolatok keserűen marták.

Máskor a hatalmas uralkodó éjszakáit nappal megtagadott örömök töltötték be; ezek közül most egyiket sem kívánta, mert a ránehezedő bánatot mindenik még rikítóbbá, még fájóbbá tette volna. Amellett elaludni sem hagyták a zaklató gon­dolatok, Álmatlan gyötrődésben telt el az éjszaka. Ez a gyötrődés mutatja, mennyire félrevezették a tanácsosok a gyanútlan uralkodót.

20. vers. Alig múlt el az éjszaka sötétebb része, derengő hajnali világosságban a király talpon volt; nem tudta tovább állani a bizonytalanságot. Sietve ment a veremhez, hogy megtudja, él-e még Dániel. Az éjszaka szenvedése még erőseb­bé tette a próféta után való vágyakozását, iránta való szeretetét.

Nem nézett királyi méltóságára és tekintélyére, melyek megkövetelték volna, hogy az elítélttel ne törődjék; vagy legalább azt, hogy küldöttek útján győződjék meg a valóságról. O maga sietett, hogy lelke forró vágyát kielégítse; megtudja, hogy hátha él a próféta mégis.

21. vers. Még ott sem volt a veremnél, máris szomorú hangon hívta a prófé­tát, s így kiáltott feléje: „Dániel! Az élő Isten szolgája!” Ezt a jelzőt: az „élő” a király nyilván Dánieltől tanulta. Ő tovább ment, mint Nabukodonozor, Ezzel a jelzővel a pogányok isteneit hát bálványoknak nyilvánította; vagy ha erre a kö­vetkeztetésre nem is gondolt, Dániel Istenében élő, cselekvő Istent látott. Nincs benne most már semmi neheztelés amiatt, hogy Dániel az élő Istennek inkább volt szolgája, mint neki. Nincs, mert hiszen ebben az élő Istenben keresett az el­múlt nehéz éjszakán ő is reménységet, hogy amit ő nem tudott megakadályozni, azt megteheti az Isten, aki nem holt, mint pogány bálványaik, hanem él, lát, hall, segíteni képes, imádságot meghallgat.

Hiszen emiatt az imádság miatt jutott Dániel is a halál révére, s most íme ő, a király is ugyanazt a tiltott dolgot cselekszi, máshoz fordul, mint a királyhoz. Kétkedő, reménykedő szomorúsággal kérdi a király: „Vajon a te Istened, akinek oly kitartóan szolgáltál, meg tudott-e téged szabadítani az oroszlánoktól?!” A ki­rály pogány, s mindenestől megtérnie az élő Istenhez már csak azért sem lehet­séges, mert az uralkodás össze volt szőve a pogányság ezer szálával; de ha ő ma­ga nem lehetett is ennek az élő Istennek szolgájává, meg tudta becsülni ennek az Istennek szolgálatát annál, aki egész szívével szolgálta azt.

Megfigyelte, hogy Dániel szüntelenül ennek az Istennek jelenlétében élt és ne­ki engedelmeskedett; megfigyelte, hogy Dánielt ennek az Istennek a szolgálata szüntelenül boldoggá tette, s hogy úgy élt vele együtt, mint egy élő lénnyel szo­kás; hallotta, hogy ez az Isten milyen csodálatosan szabadította meg Dániel tár­sait a tüzes kemencéből, s milyen súlyosan büntette Nabukodonozor királyt.

Mivel azonban ő maga nem élt ennek az Istennek jelenlétében, mert pogány volt, nem tudott annak segítségében feltétlenül bízni sem. Mondhatjuk, a palota kényelmében ülő király kínlódott, s az oroszlánok vermébe vetett Dániel nyu­godt volt. És ezt a nyugalmat nem a hinni akaró erőfeszítés termeli ki, hanem a sok éves hű szolgálata Istennek.

Erre a szolgálatra hivatkozik a király is. A látható világ ereje lenyomja az Is­ten nélkül élő embert, s nem engedi a magasba tekinteni. A király Dániel hitére támaszkodva próbálja hinni, hogy Isten erősebb az oroszlánoknál. Próbálja! Azért kérdi: meg tudott-e szabadítani? Mert az oroszlánok erejét gyakorlatból ismeri, de a láthatatlan Istenét még nem!

22. vers. A próféta él! Lélekjelenlétét, lelke nyugalmát mutatja, hogy még az oroszlánok verméből is a kötelező szertartásossággal szólítja meg a királyt: „Ki­rály, korszakokon át élj!” Szívében semmi harag, semmi felgerjedés az ellen, akinek meggondolatlansága életveszedelembe sodorta.

A kívánság szívéből jő, de ő nem a pogány felfogást követi, mely szerint a ki­rály istenekhez hasonlón embert felülmúló korhatárig él. Hanem Isten titokzatos hatalmára gondol, mely a halálon túl is megkeresi és életre hozhatja azokat, aki­ket akar. Ugyanaz a köszöntés milyen más értelmet kaphat pogány szájában és az igaz Isten hívének ajkán!

23. vers. A Szentírás más részeiből értesülünk, hogy Isten angyalait küldi széj­jel a világba, hogy azok a természeti erőket igazgassák, és az embereket szolgál­ják. Úgy látszik, hozzáférnek az élőlények lelkivilágához, s vissza tudják tartani azok természetes ösztöneit. Ilyen angyalt küldött Isten Dániel védelmére, ki lát­hatatlanul hatott az oroszlánokra, s azok az angyal hipnotikus hatása alatt szelíd bárányokként vették körül a közéjük dobott prófétát. Ezt tudatja Dániel a ki­rállyal. Az oroszlánok szájának bezárása képleges beszéd; mélyebben fogta meg az angyal az oroszlánokat, vágyaikat fordította el.

Azt is hozzáteszi Dániel, hogy Isten szabadítása azért történt, mert Isten tisz­tának találta szívét. Gyakran megtörténik, hogy Isten gyermekei összeütközésbe kerülnek a világi uralkodók akaratával, mikor Istennek engedelmeskednek. Isten gyermekei az emberek véleménye szerint vétkesek ilyenkor, de Isten tisztáknak látja őket. Ilyen volt az az eset is, amelyről ezt a vallomást tették az apostolok: „Inkább kell Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek!”

Mikor azonban Isten gyermekei a világ helyett Istennek engedelmeskednek, akkor a világ ellen sem vétenek, noha a világ mást vár tőlük; mert amit Isten gyermekei Isten akarata szerint tesznek, inkább szolgálja a világ érdekét, mint amit a világ akar. Ezért mondhatta Dániel a királynak, noha nyilvánvalóan áital- hágta a királyi rendeletet: „Veled szemben sem tettem semmi jogtalanságot, oh király! Ha Dániel engedelmeskedett volna a királyi parancsnak, akkor tett volna az ember örök érdekébe ütköző vétket a király ellen.

24. vers. A király nem okoskodik, nem felel Dániel szavaira; őt most egyedül az érdekli, hogy Dániel megszabadult. Azonnal parancsot ad, hogy Dánielt húz­zák fel a veremből. Neki ez most fontos. Rendkívüli öröm tölti el. A szomorú tegnapi nap és az azt követő még szomorúbb éjszaka most derűs, boldog reggel­
    nek adta át helyét. Mennél nagyobb volt előbb a király bánata, annál kitörőbb most öröme. Ez az öröm most nem okoskodik, hanem cselekszik. S kitűnt, hogy Dánielt Istene úgy megőrizte, hogy nemcsak ép maradt az oroszlánok között, ha­nem akkor sem esett rajta sértés, amikor közéjük aládobták. A könyv megjegyzi: „mert bízott Istenében”. Isten segítsége az úgynevezett ótestámentumi időben éppen úgy a hiten alapult, mint az újtestámentumi isteni háztartásban.

Vagyis a prófétákkal Isten újtestámentumi alapon bánt, és nem ótestámentumi módon, nem a törvény alapján. Dániel hitt, és azért Isten megszabadította. Isten szabadítása pedig tökéletes: úgy szabadította meg, hogy „semmi sérelem sem ta­láltatott rajta”. Amit Isten tesz, az tökéletes!

25. vers. Dánielnek a verembó’l való kivonásával azonban nem volt még elin­tézve minden. A megelőző napon a Dániel megszabadításáért folytatott hiába­való küzdelem eléggé megmutatta a királynak, hogy kik azok az emberek, akik látszólag a király tekintélyéért, valósággal saját gonosz cselekvéseik szabadsá­gáért a király leghűségesebb szolgáját el akarták az útból tenni.

Mennél kilátástalanabbnak látszott a küzdelem ezekkel a gonosztevőkkel, an­nál több keserűség gyűlt össze a király szívében ellenük. S most, hogy Dánielt istenítélet szabadította ki a halálból, s mert az ítéletet végrehajtották, többé a tör­vénynek sem volt hatalma rajta: a király méltó haragja tartózkodás nélkül tört ki a gyilkosok ellen.

Ahogy Dániel kívül volt a veszedelmen, a király azonnal parancsot adott, hogy a vádlókat gyermekeikkel és feleségeikkel együtt vessék az oroszlánok vermébe. A büntetés kegyetlen volt; de a vétek sem mindennapos. A családostul való ki­irtás pogány büntetés -volt s annyi alapja volt, hogy a család bizonyos fokig, bár nem mindenkor, osztozni szokott a családtag bűnében és felelősségében. A bün­tetésnek ez a módja azonban nem feltétlenül igazságos, s ezért a prófétai kije­lentés arra az álláspontra helyezkedik, hogy minden lélek magáért felelős (Ez. 18:4). Ez lesz az utolsó ítélet alapja is.

E szerencsétlenek sorsa világosan mutatja azt a veszedelmet, amelyből Dáni­elt Istennek angyala kimentette: még nem értek a verem fenekéhez közel, még nem érintette talpuk a földet, mikor az oroszlánok rettentő éhségükben már el­kapták s fogukkal szétszaggatták őket. Még csontjaikat is széjjelmorzsolták.

26. vers. Az isteni szabadítás, melyben Dániel részesült, oly jelentőségteljes és a királynak oly boldogító volt, mint Nabukodonozornak az őrültségből való föl­gyógyulás és azért Küakszárészben is megvolt a vágy arra, hogy örömében so­kakat, egész népét részesítse, mint Nabukodonozor tette. Az alattvalókat illető­leg már Dánielnél megszokott hármas felsorolást találjuk itt is, mely a Jelenések könyvében négyessé változik.

A levél bevezetése is ugyanúgy hangzik, mint a babiloni király leveléé (3:31): „Békességetek nagy legyen!” A babiloni udvari stílus átszáll a méd birodalom­ra is azzal a felfogással együtt, hogy a világbirodalomnak az a célja, hogy a né­peknek, nemzeteknek és nyelveknek, azaz a külön sors, külön eredet és külön műveltség által különbözőkké tett embereknek egymás közt békességet teremt­sen. A békesség az igazságosság gyümölcse, azé az isteni igazságosságé, amely
Dániel kiszabadulásában és a gonoszok elveszésében most megnyilvánult. Ezt az igazságosságot az az Isten művelte, akihez Dániel oly kitartóan imádkozott, s kinek szabadítása a király lelkében igen mély nyomokat hagyott hátra.

27. vers. Dárius Küakszárész Dániel Istenének tiszteletét egész birodalmában el akarja terjeszteni. Pogány volta abban tűnik ki, hogy ennek az Istennek nem kizárólagos imádatot követel, hanem a többi isten mellett kívánja még a júdabeli Isten tisztelését is: imádják őt is alattvalói, féljenek Tőle! Ennek az Istennek ímádtatásában mindenesetre jóval túlmegy azon, ameddig Nabukodonozor el­jutott: ha nem is ad parancsot arra, hogy más Istent ne tiszteljenek ezen az egyen kívül, de elismeri, hogy Jehova az egyetlen élő Isten, szemben a pogány bál­ványokkal; sőt átveszi Dániel szavait, amikor ezt mondja erről az Istenről, hogy ő korszakokon át megmarad; elösmeri továbbá, hogy ennek az Istennek ural­kodása, helyesebben uralma, országa nem fog elpusztulni, hanem a „végig el­tart”.

Hogy mit ért a vég alatt, a végtelen véget-é: nem tudhatjuk; az örökkévalóság­ról a régi keleti népeknek nem volt tiszta képzetük. Valami halvány benyomása mégis támadt az uralkodónak az Isten örökkévalóságáról, mert ami szót, kifeje­zést vele szemben alkalmaztak, az most Dániel Istenével kapcsolatban a levél­ben tartalmat nyer, valósággá válik. A király tapasztalta, tapintotta Isten lényét, csak nem engedte, hogy az rajta teljesen elhatalmasodjék.

28. vers. A király ístentapasztalása azonban nemcsak a létre, a megmaradás­ra, az állandóságra terjedt ki, hanem Isten belső alkatára, tulajdonságaira is. Ab­ban, amit Dániellel tett, megmutatkozott hűsége, szeretete, nyájassága, hatalma, igazságossága; mert mindezeket a tulajdonságokat magában foglalja ez a név: „szabadító, megmentő”.

A király nem volt olyan uralkodásra termett egyéniség, mint Nabukodonozor, de szívébe Nabukodonozomál mélyebben engedte be Isten sugarait, valamint mélyebben, odaadóbban szerette Dánielt is, ki ellen akarata ellenére súlyosan vétkezett, mert annak Istenét nem vette komolyan. Most már komolyan veszi, és gyönyörködve látja, hogy ez az élő Isten szabadító, megmentő! Nemcsak gyö­nyörködik, hanem elámul, megdöbben is azon a hatalmon, amely Dánielt az oroszlánok karmától megőrizte.

Az a falánkság és kegyetlenség, amellyel az oroszlánok az áruló főemberekkel és családjukkal elbántak, szintén mély benyomást tett a királyra; ezek sorsából látta, mi várt Dánielre, ha az élő Isten, Dániel Istene, nem szabadító és megmen­tő, s ha Isten nem tesz csodát és jelt Dánielért.

Megdöbbentő, szíveket megállító, messze világító jel volt Istennek ez a cso­dálatos tette, s ennek be kellett volna világítania a világbirodalom történetébe, hogy a világuralkodók ettől az Istentől induljanak el és e felé az Isten felé töre­kedjenek, mikor uralkodásukat gyakorolják.

Küakszárész csak két évig uralkodott, s akkor veje, a perzsa Kóres (Kürosz, Cyrus) vette át tőle az uralmat, kit akkor tett vejévé, mikor az számára Babilont elfoglalta. A médekről békésen ment át az uralkodás a perzsákra; a két rokon nép együtt uralkodott; Kóres pedig veje volt az utolsó méd királynak.

Hallomásból mindkét uralkodó tudott Dániel korábbi életéről és jóslatairól; de az oroszlánok verméből való megszabadulása közvetlen élményük volt. Mivel mindkét király nemesebb lelkű volt, mindkettő nagy tiszteletben tartotta Dánielt és hűségét, tehetségét fel is használta. Dániel pedig minden öregsége mellett is tevékeny részt vett az állami életben, és munkáját Isten megáldotta. Sikeres éle­tet élt! Munkásságát áldották kortársai és elösmerték királyai.

Küakszárész rövid uralmát átélte, s utána még évekig élt Kóres alatt (10,1). Boldog élet, mely még öregségében is hasznára tud lenni embertársainak! Ez a boldog, áldott élet a hűség jutalma volt!

Hetedik rész

1.     vers. Belsazámak, Babilonalkirályáníák s a babiloni hadak SkvezérZnek el­ső esztendejét némelyek a Nabukodonozor haZaZa utani évre teszik; ez azonban képtelenség, mert NaOukodonozort fia, Evii Merodach követte; ezt NaOonidus, Bi fiat, belsazart tarsuralBodóul és OaOiloni alőiralyul maga mellé fogadta. így belsazar első asétandajéül az 541. vagy 540. esztendőt Bell tartanunk.

TekintetOe kell vennünk, hogy az uralkodó trónr;a.>é’pése és halala rendesen nem esett össze a naptari és kezdetével és végével; az uralkodas éveit mégis a napta- ri évekhez igazítottak, úgyhogy a naptar szerint szamitott évek közül azt is ural- kodasi évnek szamítottak, amelyiknek esetleg csak igen kis résééOan uralkodott az illető uralkodó.

Lehetséges, hogy egy uralkodó alig uralkodott tovaOO egy esztendőnél, mégis lehet uralkodasanak harmadik évéről is Oeszélni (vö. 8:1). belsazar 539. végén halt meg, mikor Kürosz baOilont elfoglalta. EOOől az következik, hogy Daniel latomasa közvetlenül megelőzte a masodik vilagOirodalom fellépését. Jellemző, hogy a nagy OaOiloni kiralyt, NaOukadanozort, kicsapongó életű, tehetetlen fiak követték, vagy az uralkodasra alig termett s papnak adott NaOonidus, kinek gyenge kezéOől ki kenett esnie az uralomnak.

A nemeseOO uralkodói elvek NaOukodonozorral együtt vesztek el, s a nagy ki­rály halala utan a próféta szorongva latta a vilagOirodalom allati természetének előretörését. A prófétahoz akkor ért közeleOO a vilagOirodalom romlottsaga, amikor balsaéár szemé^Om baOilon varosa és kerülete alkirályt kapott; ennek első asztandajéOan, mely a fehtaOOiak szerint par hónapig is tarthatott, lútott Daniel egy rémes almot, mely a vilagO^odalmat nem külső pompájaOan mutat­ta Oe, mint NaOuBodanazor alma, hanem Oelső lényegét, igazi természetét tarta fel.

A prófétai szem mélyeOOre lat, mint a közönséges szem, azért Daniel igaéaO- Oan latta a vilagOn-odalmat, mint a pogany uralkodó. Daniel latomasa is éjszakai latomas volt, mint a királyé. A próféta agyún feküdt, mint félszazad évvel előOO a nagy király. „Fejének latasait” latta, azaz szelleme értelmének fehér vasznara vetítette az alom képeit. A latottak mélyen vésődtek amlékezatéOa, úgyhogy föl- éOredése utón pontosan föl tudta jegyezni almit. belső kényszert érzett az alom feljegyzésére; feljegyezte, nem hagyott el semmit Oalőla.

Az isteni kijelentés, mely az alomOan megkereste őt, fölrázta lelkét, s megle­petve vette tudomasul, hogy mas a világOirodalam jelleme, mint ahogy azt Na- Oukodanozar latta; de egyezik azzal, amit a király halala óta az események mu­tattak neki.

2.     vers. Egykori kéziratát a próféta szóról szóra beiktatja a könyvbe; „Éjszaka idején látomást láttam,” így kezdi elbeszélését, s ezzel azt akarja mondani, hogy nem nappali próféciát kapott, melynél a külső világot néző szem éber, s a külvi­lág dolgai is ott ülnek az értelemben; hanem éjszakai látomást kapott, melynél a külső érzékeket semmi sem foglalja le, s így a látott kijelentést semmiféle más benyomás nem zavarta. A látomás még megszokott környezetéből is kiemelte a prófétát.

A nagy tenger mellett látja magát, mely aligha lehetett más, mint a Földközi­tenger, melynek közeléből azonban még Nabukodonozor elragadta őt. Most új­ra ott volt a partján, és látta, hogy egyszerre négy irányból tört a szél a tengerre, s azon rendkívüli vihart keltett.

3.     vers. Abban a viharban, amely a tengeren keletkezett, a háborgó tenger ha­talmas hullámai négy hatalmas fenevadat löktek ki a tenger mélyéből. A feneva­dak már addig is a tengerben tartózkodtak, s a viharra volt szükségük, hogy az onnan őket feldobja. A korzikai kis hadnagyról ugyan ki gondolta, hogy a világ ura lesz belőle; a Svájcban szegénységben élő Leninről szomszédai megjósol­hatták volna-e későbbi pályafutását, s az első világháború egyik jelentéktelen katonájáról, hogy országokat fog lába alá tiporni?!

Egyszerre egy hullám felszínre dobta őket. A négy állat nem hasonlított egy­máshoz; tehát különböző természetűek voltak, mint ahogy a fenevadak is külön­böznek egymástól.

4.     vers. Dániel a föld legrettenetesebb ragadozóit látta maga előtt. Amint egy­más után fölszállottak az állatok, az elsőt oroszlánnak látta, de egy másik raga­dozónak, a sasnak szárnyai nőttek ki a hátából. Ez a két állatból összeépített fe­nevad nemcsak a föld legerősebb állata volt, hanem magasba is tudott repülni. A próféta ámulva és megdöbbenve nézte a hatalmas vérengző állatot. Egyszerre meglepetve látta, hogy az állat szárnyait kitépik, hogy többé fölrepülni ne tudjon.

A magasba számyalóból földhöztapadó lett. De aztán megint emelkedett az ál­lat; de már nem olyan magasra; fölállott hátsó lábaira, mint az ember, és emberi szívet adtak neki. Az arám szövegben található enás gyenge, gyarló embert je­lent, mi sajátságos ellentétet képez a sas-szárnyak magasröptűségével. Az állat tehát nem lett ismét égbeszámyaló, de lett belőle gyöngeségét érző ember.

5.     vers. Amit a harmadik vers összegezve említett, most részleteiben mondja el úgy, ahogy az állatokat egymás után kikelni látta a tengerből. A második fe­nevad más állat volt: medve. Bizonyos kettősséget látott az állaton, amennyiben fél oldalára sántított, csak az egyik oldalán állt biztosabban. Ez az állat is véreng­ző volt: vérmedve. Foga között szájában három bordát tartott s nem volt meg­elégedve. Meg volt neki engedve, hogy még több húst ■ egyék, sőt biztatást is ka­pott rá, mert egy hang megszólalt: „Kelj föl, egyél sok húst!” A biztatás nyilván attól jött, aki a történelem intézője, s kitől a hatalom, az uralkodás jő a földön.
6.     vers. Ezt az állatot követte egy harmadik állat, mely a könnyű párduchoz volt hasonló. Ez az állat ugrással támadja meg áldozatait, és egyaránt híres gyor­saságáról és kegyetlenségéről. Ha az előbbi állaton kettősséget lehetett megfi­gyelni, ezen az állaton négyesség volt, amennyiben négy szárnya nőtt az olda-
   Ián (az eredeti szót kétféleképpen értelmezik, s egyesek szerint a kimagasló há­tat jelenti) és négy feje volt: négy irányban terjeszkedett, és négy gondolkodás volt benne összesítve.

Ha ez a négyféleség kezdetben együtt volt is és együtt hatott is egy állatba összefoglalva, mégis kezdettől fogva rajta volt az állaton a többféleségből való összetétel jellege. Sem a második, sem a harmadik birodalom nem volt már oly egységes, mint az első birodalom, az aranyfő. A második birodalom kétfelé, a harmadik négyfelé, és a negyedik, mint látni fogjuk, tízfelé készült széjjelesni.

A világbirodalom ingatagsága folyton nőtt, szétszakadozottsága mindig na­gyobb lett. Ennek a harmadik állatnak, szemben az aranyfejjel, mely egyetlen volt, már négy feje, tehát négy gondolkodása is volt a négy szárny, azaz a ter­jeszkedés négy iránya mellett.

7.     vers. Nyomról nyomra megy tovább a látomás, fejlődés. A különböző álla­tok nem jelentenek új kezdést: egyik birodalom nyomába lép a másik, s annak megfelelően egyik látomás nyomán keletkezik az új. Ami most következik, több az előbbieknél: mélyebben kell a dolgokba bepillantania a látnoknak; azért újabb szellemi töltést kap, és megint megállapítja, hogy „látott”: a próféta szó­ról szóra: „látóvá lett”. Egy negyedik, félelmetes, borzalmas, igen erős állat tű­nik fel.

Milyen derűs volt Nabukodonozor látomásában az égig érő fa, melynek lomb­ja között sok madár, és ágai alatt sok állat talált menedéket! A világuralom jel­legének változása következtében az otthon pusztul ki lassankint a világból, és helyét félelem, rettegés, borzalom foglalja el.

Az állaton hatalmas tépő fogakat pillant meg Dániel. Az állat éppen evett. Bor­zalom volt nézni, hogy zúzta szét e fogakkal az ételt, s otromba lábával hogy ta­posta szét, ami maradt. Falánkság, állati indulat és kegyetlenség, szóval a fene­vadnak indulata volt ráírva erre az állatra. A falánkság és kegyetlenség, a fene- vadtermészet tette különbbé az eddigi állatoknál.

Hatalmát mutatta, hogy 10 szarva volt. Igaz, hogy ez a tízes szám arra is mu­tatott, hogy az a birodalom, amelyet ez az állat jelképezett, hajlott arra, hogy 10 országra szakadjon. A borzalom nem hozta magával a szilárdságot. Félelemmel, azaz a békesség elvételével birodalmat fenntartani nem lehet!

8.     vers. A 10 szarv nem jelenti az állattól jelképezett birodalom utolsó állapo­tát; a történet még folytatódik. Egyszerre az állat fején a 10 szarv között egy ki­csiny szarv jelenik meg, s maga előtt három szarvat kiszakít. Kitűnik, hogy a kis szarv külön élőlény, mert ember szeméhez hasonló szemek és amellett szájak vannak rajta. A száj beszél, s nagyokat mond. A megelőző uralkodókat hízelgők vették körül, s ezek közt voltak az uralkodók történetírói, kik csak dicséretest ír­tak róluk; voltak költőik is, kik magasztalták őket. Az utoljára felnövő kis szarv­tól jelképezett uralkodóknak nincs szüksége másra: ő maga dicséri magát.

A megelőző uralkodók királyi fensége nem engedte meg, hogy másként szól­janak, mint mérsékelten: ez dicsekedve, nagyokat mondva magasztalja önmagát.

A próféta előtt világos, hogy a kis szarv is éppen úgy külön uralkodót jelent, mint a kiszakított s a helyükön maradó nagy szarvak. A negyedik világbiroda­
lom végső története igen mozgalmas lesz, véres trónviszályok fogják az uralom biztonságát veszélyeztetni.

9.     vers. Megint újabb szellemi töltést kap a látnok, s annak birtokában keres­gélve néz új látomás után. Az arám szöveg szóról szóra ezt jelenti: „látóvá let­tem”. A vadállatok helyén most egy trónust lát elhelyeződni. Könnyen átlátha­tó, hogy új királyságról van szó: a trónszék semmi kétséget nem hagy maga után. A trónszék természetéből folyik az uralkodás. Úgy látszik, mintha egy már régóta meglevő uralom jogaiba lépne! Az uralkodói hatalmat nem állati erőszak ragadja magához.

És csakugyan, ember ül rája, kit már kora, a korral járó bölcsesség is alkalmas­sá tesz arra, hogy másokon uralkodjék; ember, nem fenevad! A szennyezetlen, tiszta dicsőség ömlik el rajta: ruhája csillogó fehér, mint a hó, s haja is fehér, mintha fehér gyapjú volna. Ezt a fehérséget valami benne lévő tűz okozta, mely általmegy trónusára is, mert az úgy tűnik fel, mintha lángokból állana, s a trón alatt lévő kerekek is mintha tűzből volnának.

Mire valók voltak a trónuson a kerekek? Nyilván helyváltoztatásra: aki a tró­non ült, nem volt helyhez kötve, mindenütt megjelenhetett, mindenütt jelenvaló volt.

10. vers. A ragyogó fehér alakból kiáradó tűz nemcsak trónusát tette lángoló tűzzé, hanem tovább áradt belőle, úgyhogy tűzfolyam keletkezett körülötte. S ahogy a tűz tovahömpölygött, egyszerre észreveszi a látnok, hogy a tűzfolyam- ból tenger lesz, s a tenger fényes alakokból tevődik össze: ezerszer ezer és tíz­ezerszer tízezer lény szolgál a trónon ülő körül, kik mind részesei a trónon ülő­ből kiáradó tűznek. A héberben a legnagyobb szám az ezer és a tízezer; ezeknél nagyobb számot csak ezeknek a számoknak a szorzatával lehet kifejezni: ezer­szer ezer; millió és tízezerszer tízezer: százmillió; a számnevek csoportosítása a megszámolhatatlanságot akarja jelenteni.

Az eddig felsorolt fenevadaknál a látnok nem említette az alattvalók számát; nem hallunk azok hatalmas tömegeiről; valószínűleg, mert csak kényszer tette őket alattvalókká, s így nem állottak szívből a fenevad-uralkodó mellett. Most azonban egyszerre az alattvalók óriás tömege áll előttünk, mintegy sejtetve, hogy micsoda erő van e mögött a trón mögött.

Pedig az erőt nem az alattvalók adják, hanem a trónon ülő maga, kiből árad a tűznek mindent megsemmisítő ereje, kiből a tűztenger lényei életüket, erejüket kapják (vö. Jel. 4:6; 15:2, 22:1-2.). A tróntól kiáradó tűzfolyam az élet folyama. A próféta egyszerre biztonságban érzi magát ennek az erőnek a szomszédságá­ban. Mert hisz ő is ide bújik menekvést keresve, ehhez a tűztrónushoz. Eszébe jut a hatalmas égig érő fa. De emellett a trón mellett nem madarak és állatok ke­resnek búvóhelyet a birodalomban, hanem tűzlények, kik’ tartalmukat attól nye­rik, aki a trónon ül.

Minden arc, minden tekintet a trónon ülőt keresi: Neki szolgálnak! Ez a szol­gálat egyelőre csak várakozást, rendelkezésre állást jelent, mert angyalok álló helyzetben vannak a trón körül. Hirtelen megtudjuk, hogy amire mindannyian várnak: egy törvényszéki jelenet; bíróság fog tárgyalni. Fényes, csodálatos lé­
nyék ülnek le az álló óriás tömeg közepette; könyveket nyitnak meg, s azok tele vannak írva. Följegyezve áll itt, ami a földön történt; a bűnös nem menekedhe- tik. Még ha eltüntette is földi tanúit, égi tanúk, angyalok nézték a történést, és azok most tanúságot tesznek.

Annak könyveit, aki a minden gonoszt megemésztő tűztrónuson ül, bizonyára pontosan írják. Ünnepélyes, szent pillanat, amikor a bíróság leül! Ki lehet a vád­lott? Nyilván elsősorban az a dicsekvő, nagyokat mondó száj, mely uralomra ju­tásával három szarvat szakított ki maga elől! A könyvek némák, amíg könyvtá­rakban rejtve várnak, hogy megnyitják őket. De ha egyszer beszélni kezdenek, rejtett titkok szólalnak meg!

11. vers. A bíróság nem tettek felől készül ítélni, hanem beszéd felől, az állat­nak nagy dolgokkal dicsekvő hangja felől. Ez nem azt jelenti, hogy a kis szarv nem cselekedett, csak beszélt, hanem azt jelenti, hogy a beszédben volt a lényeg, a beszéd volt a tett szülője: gonosz elmélet valósult meg; szavak vetése érett ara­tásra; aljas gondolatok termettek gyümölcsöt. A tett csak követte a szót; a szó kimondásával már készen volt a vétek.

A szó embereket sodort magával, s bűnbe ragadta őket. Nabukodonozort is szó miatt érte a szörnyű büntetés, amelyet dicsekedve palotájának tetején kimondott. A dicsekvő hazug szó magával ragadja a kedélyeket, és sátáni méreggel tölti meg a szíveket. A jövendölés olyan korra mutat előre, amikor az embereket szókkal fogják töltögetni, s a szókban a kárhozat minden átka és borzalma benne lesz.

De egyszer rászakad erre a nagyokat mondó nemzedékre az ég ítélete, és az ítélet eredményeképpen az állatot, mely oly fennen dicsekszik, kortársai meg­ölik, testét elpusztítják, és maradványait tűzzel megégetik. Semminek sem sza­bad belőle maradnia! Úgy látszik, mialatt a földön a történelem lepereg, valahol tiszta, szent, fenséges bírák állandóan együtt ülnek, megítélik a történelem sze­replőit, és az ítéletet a történelem további folyása végrehajtja. Égő tűzfolyam a történelem maga is; égő szenvedélyek állandóan ölnek és pusztítanak benne. Időnként meg-megérik valaki a büntetésre, jön a tűz, s megégeti a gonoszát, mely fertőz. Mint a nagy természet, a történelem is önmagát tisztítja meg.

12. vers. A dicsekvő kis szarvból, mely a negyedik állat homlokán nőtt, külön fenevad lett, és ez a külön állat, ez a külön uralkodó kapta a büntetést. Az álla­tok, melyeket a tengerből felszállani látott Dániel, nem pusztultak el a kis szarv­val együtt, hanem életük ideig-óráig meghosszabbíttatott, az uralkodást azonban elvették tőlük. Ámde mi marad meg a világbirodalmakból, ha a király elvétetik belőlük? A királyság maga, uralkodó nélkül, aztán új uralkodóval. Az állatok életének meghosszabbítása a korábbi országoknak ideig-óráig való fennmaradá­sát jelenti. Nyilván oly eseményekre történik itt célzás, melyek országokat, ki­rályságokat nehéz ítéleten visznek által, az ítéletek ledöntik a királyokat, ám egyelőre meghagyják magukat az országokat, hogy bennük új uralkodók próbál­ják megvalósítani azt, amire a korábbiak nem voltak képesek: az alattvalók bé­kességét és boldogságát.

Valamennyire ez a mostani történés folyamán is történik, ezért váltja világbi­rodalom a világbirodalmat; de a jövendölés inkább arra a változásra céloz, mely
az ember Fiához hasonlónak eljövetelét fogja követni. A mai országok az 1000 éves birodalmon át is megmaradnak.

13. vers. Most újabb látomás következik, melyet megint külön „éjjeli látás­ként” említ Dániel, tehát ha kapcsolatban van is az eddigiekkel, mégis egészen új fejezetet képez a történelemben; míg az előbbi látomás a trónon ülő Vénről szól, kinek jelenlétében ítélőszék ül össze és ítél a történelem szereplői felől, az utóbbi inkább lezárja a korábban történőket.

A látomás tárgya a felhők hátán bevonuló ember Fiához hasonló olyan személy, ki kettős eredetűnek látszik, mert az égnek felhőivel érkezik, tehát égi jelenség; de ember fiához hasonló, tehát földi, emberi személy. A látomás szerint távolból jön a trónon ülő Vénhez, kitől tehát el volt szakítva, míg a trónon ülő magához nem hozatta. Diadallal vitték az elé, aki napjainak számát tekintve Vén, nagyon öreg. A jelenet nem a földön játszódik le, hanem a felhőkön felül, az égben.

Ha tehát embernek Fia és távolról hozták a Vén elé, nyilván a földről került, emberi sorsból érkezett oda, ahol nem emberi sors uralkodik. Valaki, embernek fia, az égi trónon ülő elé érkezik! így látja a próféta az ember Fiához hasonlónak mennybemenetelét Krisztus mennybemenetele előtt majdnem 600 esztendővel.

14. vers. Úgy látszik, az ember Fiához hasonló a földön nagy dolgokat vitt vég­hez, és hogy annak jutalmazására, amit véghezvitt, most következett el az idő; most jött el annak ideje, hogy visszafoglalja azt, ami korábban is az övé volt, s csak időre-órára hagyta el, hogy ember Fiához lehessen hasonló.

Amit kap: uralom, fenség, királyság. Az uralom külső hatáskör; a fenség belső képesség ennek a hatáskörnek betöltésére; a királyság a polc, az állás, melyen az uralmat és fenséget érvényesíteni lehet. A királyságot az égben kapja az ember Fiához hasonló; de királysága a földön lesz, mert az minden népre, nemzetre és nyelvre kiterjed, igazabb értelemben, mint ahogy ugyanazt a már megösmert földi királyok magukról állították. Mindazok a népek, nemzetek és nyelvek, ame­lyek eddig földi királyokat szolgáltak, az égben lévő ember Fiához hasonlót fog­ják szolgálni, akárcsak az említett ezerszer ezer és tízezerszer tízezer égi lény; Neki hódolnak és parancsaira várnak.

Róla kapták földi uralkodók és próféták már korábban azt a kijelentést, hogy uralma örökkévaló lesz. El nem múlik, és királysága nem fog soha tönkremenni. Róla hallott Nabukodonozor, az első világuralkodó, kinek s összes utódainak az­zal a tudattal kellett volna uralkodniok, hogy egyszer az uralom elvétetik tőlük, s akkor számot kell adniok a mennyei bíróság előtt.

Az ég eljövendő uralma a földön az a cél, mely felé minden esemény törek­szik, s melyhez vagy önként vagy kényszerből mindennek alkalmazkodnia kell; mert minden elmúlik, csak az Ég uralkodása örök, el nem pusztítható.

15. vers. A látomás szörnyű hatással van a szemlélő prófétára, kinek gyarló emberi lelke és gyönge szelleme nem elég erősek a megjövendölt borzalmak el­viselésére. Nem a képek maguk, hanem a mögöttük torlódó szellemvilág borzal­mas hatalma és sötétsége riasztják meg a prófétát. A szöveg a próféta szellemé­nek elgyengülését vagy elhomályosodását említi. Éppen a szellemnek ez a sérel­me mutatja, hogy nem értelmi, hanem szellemi hatásról, szellemi kártevésről
    van sző. Az ember szelleme nem bírja el a ránehezedő szellemi súlyt, és elgyen­gül alatta, elhomályosodik, mert különben a szellemvilág fényének, éltető vilá­gosságának közvetítője kellene, hogy legyen. Olyan ez az ember lelkének, mint­ha a szoba ablakát fatáblával becsuknánk. Egyszerre sötétség támad a lélekben is, a sötétségben fél, megriad a szív. Az értelem, vagyis a „fej” világosság nél­kül marad, és vásznán az éjszaka rémképei jelennek meg. A próféta csak a bor­zalmakat, csak a bűn rettentő hatalmát látja. Valahogy úgy vagyunk berendezve, hogy mikor Isten fényébe is tekinthetnénk, a sötétség mindig nagyobb hatással van ránk.

Dániel nem a napjaira nézve Vént látja, vagy ha Rá gondol, csak annak tüzes trónusa tölti meg félelemmel; nem a felhőkön jövő ember Fiához hasonlóra gon­dol, ki legyőzte a fenevadakat; hanem a félelmetes fenevadak állanak előtte s ri­asztják lelkét. És ez érthető is: hiszen a világos jövendölések az idők végére, messze távolságra szólnak; míg a jelent csak sötétséggel veszi körül. Belsazár . gonosz uralma, a világbirodalom megromlása, a mindig borzasztóbbnak jósolt jövő nemcsak kedélyére feküsznek rá, hanem gonosz szellemi hátterükkel, szel­lemi átitatottságukkal közvetlenül támadják szellemét.

16. vers. Hogy csakugyan szellemekkel érinfkezettrnuiatja. a következő zse- mény. A látomásban mutatkozó angyalalakok úgy viselkednek, mint élő valósá­gok. Dániel odafordul a látomás egyik angyalához, vagy álmodja, hogy azt teszi. „Odaléptem az ott álló, éspedig a megbízhatók közül az egyikhez.” Megkérdez­te őt. Vajon az a lzóbsereszkedés és a kérdés feltevése is hozzá tartozott a láto­máshoz, mint ahogy álomban olykor magunkat is cselekedni látjuk; vagy a pró­féta és az angyal érintkezése valóságos volt? Hasonló történésekkel a Jelenések könyvében is találkozunk (Jel. 5:4; 5:6, 10:9-11, 22:8-9).

A kérdésre a felelet nem könnyű, de néhány tény leszögezése közelebb visz a megértéshez. Dániel és János nem a mindennapos alvás álmában látták a jövőt, hanem látomásokat láttak, melyeket a jelenlevő szellemvilág mutatott. Mivel a szellemvilág tényleg jelen volt, azért ezek a látomások különböztek az álomlá­tásoktól, noha azokkal kétségtelen rokonságot is mutattak fel. János és Dániel elragadtatásban voltak.

Az elragadtatásban egészen szabadon marad a lélek mérk-gelő és elhatározó képessége, melyek az álomban kötve vannak, s így Dániel is, János is megítél­hették a látottakat és azok következményeképpen elhatározásokra jutottak még a révület ideje alatt. Fontos az a körülmény is, hogy a Szellem nem csalóka, va­lótlan képeket mutatott nekik, hanem a való világgal hozta őket összeköttetésbe; bár ezt a világot nem közvetlen szemléletben látták, hanem jelképekben; a jel­képekbe azonban valóságos személyek öltöztek bele.

Mikor tehát a próféta egy jelképes alakot megszólított, abban a jelképben va­lóságos, élő lénnyel jutott kapcsolatba. Az érintkezés jelképi színben, de való­sággal megtörtént.

Ezzel szemben a szörnyállatok nem voltak mások, mint az eljövendő valósá­gok előrevetített jelképei, melyeknek mozgalmak éppen úgy feleltek meg, mint személyek. Nem így a történésben szereplő angyalok, kik a látomás idejében is
éltek, jelen voltak, úgyhogy Dániel vagy János beszélgethettek velük. Dánielnek nem jelkép, hanem valóságos lény, angyal felelt a kérdésére.

Az Istent körülvevő tiszta angyalokat Dániel látomásai igen érdekes nevekkel nevezik meg. Korábban hallottuk a „virrasztó” és „szent” neveket már; itt „meg­bízhatónak” nevezi őket a kijelentés. Az ingatag embervilággal szemben a tisz­ta angyalok világa megbízható, s megbízható különösen az Isten közvetlen kör­nyezetében lévő 24 vén, akikről a Jel. 4. beszél, s kétségtelen, hogy ezek közül egyik volt az, akit Dániel megszólított. Az „odalépést” Dániel álmodta; tulaj­donképpen a valóságban tovább feküdt a fekhelyén; a mozgásokban már az álomtörvény érvényesült. Mint álomban, látta magát, amint az angyallal beszélt, hiszen a szellemvilágnak nincs szüksége mozgásra, hogy a másik szellemlényt az egyik megszólíthassa. Dániel hallotta, hogy az angyal felelt, az angyalszózat hangja az álomvilághoz tartozott; ellenben a gondolati tartalom tényleges an­gyalsugallat volt. Az elragadtatásban észlelt események és tárgyak tehát mind jelképekben s nem való alakjukban jelennek meg; egyes dolgok az Istenben élő jövőnek előrevetített képei csak, míg bizonyos szereplő személyek ott élnek Is­ten közelében, a hívásra előlépnek és felelnek. A megkérdezett angyal saját ma­ga, de jelképen át magyarázza meg, amit Dániel látott.

17. vers. Először a négy fenevad jelképét fejti meg az angyal, melyek egymás után szállnak fel a tengerből, s őket négy királynak mondja, kik a földből fog­nak fölkelni, azaz a földi történés természetes folyamából támadnak. A négy ki­rály azonban típus és nem személy; ezért tőlük származó más királyok is ben­nük foglaltainak; tehát dinasztiákat jelentenek. Sőt jelentik, mint típusok a négy királyságot magát, mint elvont fogalmat, azok jellegét, mely egymástól igen kü­lönbözött.

A négyes szám a teremtett és Teremtője ellen fordított, lázadó világ száma; de a jelképes értelem mellett a számszerű értelem is valóság, mert csakugyan négy királyságról van szó.

18. vers. A fenevadlelkű királyságokkal szembe állítja az angyal a Magassá- gosnak, vagyis a mennyei magasságban lakó valóságos Istennek a birodalmát, melyet szentjeinek fog általadni. A mennyei királyság alatt nemcsak az égi király személyét, hanem tanácsosainak, minisztereinek, végrehajtó közegeinek szemé­lyét is kell értenünk.

Egy nagy változás jő, amikor a fenevadaktól Isten szentjei veszik át az uralko­dást. Ezek a szentek két megkülönböztetett időben fognak uralkodni: először egy korszakon át, azután a korszakok (végső) korszakain keresztül, azaz vég nélkül. A Jelenések könyve adja meg erre a további magyarázatot: az előzetesen bekö­szöntő korszak az ezeréves uralkodás; a korszakok korszakának ideje pedig az új föld és új ég története. „A korszakok korszaka” kifejezés sémita felsőfok kép­zés (énekek éneke, szentek szentje), és a legvégső korszakot is magában fogla­ló végtelenséget jelenti.

A „korszakok korszaka” az Isten végnélküli uralkodását jelzi. Mielőtt azonban az isteni teljesség kora elérkeznék a földre, előbb egy átmeneti, előkészítő kor­szak következik, mely a régi világgal leszámol, annak nyomait eltünteti, s a lel­
keket az isteni teljesség idejére alkalmasokká teszi. Jellemző kifejezés, hogy a Magasságos szentjei „birtokukban fogják tartani” a földet, azaz a mai idővel szemben, melyben a másét, a hamis Mammont kezeljük, akkor Isten szentjei tu­lajdonukba lépnek majd bele, melyet soha senki el nem vehet majd tőlük. Ez a felfogás egészen megfelel annak, amit az Üdvözítő a hamis sáfár példázatával kapcsolatban mondott (vö. Luk. 16:9-12).

19. vers. A négy királyról többet a kérdezett angyal azért nem mondott Dáni­elnek, mert Nabukodonozor látomásából még elég jól emlékezett a négy király­ság mibenlétére. Ezzel szemben Dániel látomása a negyedik királyságról új részleteket tartalmazott; azért afelől külön kérdést tesz a próféta. A „megbízha­tó” angyaltól „valami megbízhatót” akar megtudni.

Ez a fenevad összes elődeitől különbözött félelmességben, rendkívüli nagy­ságban, tehát feltűnő volt; de láttuk, hogy ez a rendkívüliség nem tette az állatot kívánatossá, ellenkezőleg! Hogy foga vasból és körme rézből, tehát keményebb, de értéktelenebb anyagokból való volt, mutatta az állat közönséges voltát, ke­gyetlenségében is aljasságát. Hogy az evés nála szétzúzás volt; hogy amit meg­hagyott, azt lábával tiporta szét: a durvaságnak és kíméletlenségnek egészen rendkívüli fokát mutatta. Kíváncsi volt hát a látnok e negyedik birodalom tulaj­donságait illetőleg.

20. vers. Amit Nabukodonozor 10 ujjnak látott, melyen a világbirodalom ha­talmas történelmi épülete nyugodott, az a próféta látásában 10 szarvban jelent meg, öklelő hatalomként. Dániel kíváncsian várt felvilágosítást e szarvak felől; annyival inkább, mert az is egészen meglepő, új értesülés volt, hogy a szarvak közül három ki fog tömi egy utólag érkező szarv előtt, és hogy ez is külön neve­zetes uralkodót jelképez, amennyiben a szarvnak szeme, azaz külön értelme, és szája van, azaz külön iskolája.

Itt halljuk, hogy ez az utóbbi szarv sokkal nagyobbá lett társainál; megelőző­leg azonban kis szarvnak említette a látnok, tehát a látomás alatt nőtt nagyra.

21. vers. Még az is igen foglalkoztatja Dánielt, hogy látta, hogy a szarv a szen­tek ellen háborút visel, s látta, hogy a szenteket legyőzte; hogy a szentek legyő­ződén sínylődtek. Míg el nem jött „a napjait tekintve Öreg”. Hogy milyen ké­pek mutatták a látnoknak, hogy a szentek ellen háború folyik, azt nem említi Dá­niel; talán több volt ebben a szívére nehezedő teher, mint a világos kép. Gyötrő­dő kegyesek arca állhatott előtte.

De egyszer csak eljött a napjait tekintve Öreg, a szentek arca felvidult, csillo­gó szemmel néztek feléje; itt volt a szabadulás! A látnok szívéről is lehullt a te­her. Mikor elismételte látomását, akkor is átélte a szabadulás örömét.

22. vers. Nyilvánvaló, hogy itt a „Magasságos szentjei” alatt nem az angyalo­kat kell érteni, kik a menny lakói, hanem földön élő embereket, akikkel a föld többi lakói igazságtalanságot művelnek, elnyomják, háborgatják, gyalázzák, rá­galmazzák őket, mint ahogy Dániellel is tettek pogány ellenségei. Mikor a nap­jait tekintve Vén eljön, hogy kezébe vegye az uralkodást, első dolga lesz, hogy szentjeinek igazságot szolgáltasson, őket az üldözés alól kiszabadítsa, megérde­melt helyükre helyezze, becsületüket és tisztességüket visszaadja.

Újtestámentumi nyelven, akkor az utolsókból elsők lesznek. Ennek a változás­nak idejét Isten pontosan kimérte és meghatározta. Hogy azonban melyik ez a kitűzött idő, ember, angyal nem tudja, csak az Isten. Amikor ez a kitűzött idő el- jő, a királyságot a szentek birtokba fogják venni. Ez azt jelenti, hogy az államok­ban a vezető helyek meg fognak ürülni, mert a korábbi urak meghalnak, vagy félrevonulnak, úgyhogy helyüket a visszatérő Jézus emberei foglalják el. Mind­erre rámutat a próféta, mint hallott s látott tényekre, s minderre vonatkozólag fölvilágosítást kér a megbízható mennylakótól.

23.     vers. A kérdezett angyal megadta a feleletet. A negyedik állat megint nem egyetlen személy, hanem a már Nabukodonozomak is megjövendölt negyedik birodalom, mely abban fog különbözni a megelőző birodalmaktól, hogy vadabb, kegyetlenebb lesz, mint elődei. A különböző állatok tehát különböző uralkodá­si módszereket és rendszereket is jelentenek, ezeknek bizonyos ‘ kijegesedett jel­lemeit, melyek persze szorosan össze vannak kötve az egyes uralkodók jellemé­vel. Vagy az egyén nyomja rá jellemét a rendszerre, vagy a rendszer ragadja magáva az egyént.

A kétféle hatás az egyes birodalmakat egységbe kovácsolja, még ha a birodal­mak megoszlanak is, vagy bennük egész váratlan eltolódások, új alakulások jön­nek is létre. Legváltozatosabb és leghosszabb története éppen a negyedik biro­dalomnak van. Ez a negyedik birodalom az eddigiektől már jóval kisebb mér­tékben fogja az áldott rendet, hőn sóvárgott békességet terjeszteni a népekre; az előbbieknél inkább a rablást, népek rendszeres kifosztását végzi, úgyhogy ez a birodalom „fel fogja falni az egész földet”.

Ez a jövendölés a római birodalomban valósággá is lett, mert a birodalom tar­tományainak urai s hivatalnokai a rájuk bízott népeket kizsarolták. Cicerónak Verres ellen mondott beszéde mutatja, micsoda rablás folyt a békés kormányzás címe alatt.

Ám a jövendölés távolabbi időre is szólott, s ebben a távolabbi időben még go­noszabb rablók készültek a földre csapni. Az idők végén megvalósul a teljes jö­vendölés, és a világbirodalomnak kezdetben áldott békét ígérő uralma utoljára a leglelkiismeretlenebb fosztogatássá, a népek legyilkolásává fog átváltozni, úgy­hogy az utolsó birodalom mindent le fog tiporni és széjjel fog zúzni.

A föld, melyen egykor a paradicsom állott, halál sivatagává változik majd. Ezt jövendöli a negyedik világbirodalomról Dániel látomása! Az égig érő s áldást hozó nagy fa vérengző telhetetlenségében őrjöngő fenevaddá válik.

24. vers. Ez a negyedik birodalom nem marad a maga egységében. Az állat fe­jén kinövő 10 szarv azt jelenti, hogy az egy birodalom 10 országgá szakad széj­jel, melyekben azonban a rendszer megmarad, úgyhogy az uralom egy összetar­tozó egészként tűnik föl a látnok előtt, egyféle joggal, az uralkodásról alkotott egységes nézettel, egy-egy időnkint feltűnő közös fővel, mint ez a keresztyén Európa országaiban meg is valósult, mikor is egy-egy Nagy Károly vagy római pápa az egész birodalom egységét egy időre megvalósították.

Az angyal hangsúlyozza, hogy az egy birodalomnak 10 országra szakadása „magából abból a királyságból támad”; így a 10 ország fog megint olyan állapo­
tokát kitermelni, amelyek egyetlen uralkodó uralmához vezetnek. Úgy látszik, valamilyen titokteljes ok szét fogja darabolni a birodalmat, s annak a titokteljes oknak a megszűnése ismét visszaállítja a birodalom egységét (vő. II. Thesz. 2:6- 7). A fejlődés tehát egymásból folyó lesz, és egy birodalom keretében kialaku­ló, a negyedik birodalom szerkezetéből folyó.

A 10 uralkodó bizonyos módon megmarad ugyan, de valamennyi az idők vé­gén jövő egy kényűr vazallusává válik, annak fog engedelmeskedni.

A 10 király közül azonban 3 kiesik. Hogy a 10-es számot nem szabad szám­értéke szerint venni, hanem a megvalósulásban jelenthet 9-15-20 uralkodót is, az az apokaliptikus számszimbolika szabályaiból folyik; éppen ezért lehet, hogy a kieső uralkodók száma, a „három” is jelképes szám, és az isteni büntető ítélet alá eső királyokat jelenti, kiket Isten „odaád” a megsemmisítésnek. „3” a világ­ban működő Isten száma.

Nem nehéz felösmemi, hogy e jövendölés nagyobb része beteljesedett már: a még meg nem valósult jövendölés beteljesedése soká alig késhetik! Akkor az egyes részek értelme világossá fog válni, például a három szarv kitépése.

25. vers. Erről a légutglso ióőben felföro r a kis szarztóljelképezett viívgáral- kodóról azt jegyzi meg a jövendölés, hogy káromlásokat (szorul szóra csak „sza­vakat”) fog szólani a Magasságos ellen, s a „Magasságos szentjeit megsemmisí­ti.” A „szavak” alatt nem egyes düh^^sokat, összefüggéstelen mondatokat kell értenünk, hanem egy kidolgozott rendszer egyes tételeit. Az elméleti és gya­korlati istentaradás az utolsó időben sok ágú „tudománnyá” fog kifejlődni. En­nek a fejlődésnek is jelentős része már a múlté, úgyhogy a jövendölésnek azt a részét, hogy az utolsó uralkodó a szavak embere lesz, éspedig az Istent káromló szavak legfőbb mestere és hirdetője, az eddigi fejlődés nagy mértékben valószí­nűsíti. A középkor teol^gi:^^ló tudományát a reneszánsznak a régi pogányságot felújító törekvése, a teológiával mind élesebben harcot viselő újkori tudomány váltja fel, s éppen ez a változás hozza meg az újkort.

A politikai változások mindig a tudományos újításokat követték. Az isjöntaga- dáshoz nem a materializmus vitte először az emberiséget, hanem az anyagot a létező világból kitagadó spiritualizmus, a kételkedés első tudománya; később azonban isjönjagadás és materializmus kezdett egyet jelenteni: vagyis a valóság­nak akármelyik irányban való elhagyása Isten tagadásához is vezetett.

Az isjönjagadó filozófia a társadalmat is felborította, és forradalmaknak anyja lett. Ugyanez az istentagadó bölcselet behatolt az egyházba is, és ott a bibliakri­tikának minden ízében mesterkélt „tudományát” hozta létre, az isteniagadás egyik erősségét.

Az egyházon kívüli bölcselet és az egyházban belül tanító bibliajagadás egy­mással kezet kell, hogy fogjanak és a kettő frigyéből fog megszületni a nagy egyházszakadás, melyről az újtösjámönjumi prófécia több helyen megemlékezik (II.Tíssz. 2:3; I.Tim. 4:1; skk.; II.Tim. 3:1 skk.; Jel. 13:11-18). így fejlődik ki majd az a rendszer, melyet Dániel látomása a „szavaknak” mond, melyet az utolsó szarv Isten ellen fog szólani.

Az isjentagadás rendszerét már régen a „felvilágosodás” tudományának neve­
zik. Ezzel a tudománnyal a gyűlölet fog együttjámi mindazok ellen, akik azt ma­gukévá nem teszik, szóval a gyakorlati és elméleti istentagadásnak nem hódol­nak. Az istentagadó tudomány elmélete maga után fogja hívni a legborzalma­sabb keresztyénüldözés gyakorlati istentagadását. Az istentagadók annyira gyű­lölni fogják a keresztyén múltat, hogy annak minden nyomát eltüntetni igyekez­nek majd; így az egyházi naptárt is.

„Megváltoztatják az időket”: ünnepeket törülnek le, és más ünnepeket találnak ki helyükbe. Megváltoztatják a „törvényt” is; a 10 parancsolat erkölcsi törvényét más törvényekkel cserélik fel; nem az ölés, paráználkodás, rablás, hamis tanús­kodás, más vagyonának megkívánása lesz az utolsó időben büntetendő cselek­mény, hanem az ezek ellen való tiltakozás.

Az istentelenség rendszere egyelőre győztes lesz. A magasságban uralkodó Is­ten még azt is meg fogja engedni egy időre, hogy szentjei a világuralkodás ke­zébe essenek, s az kivégezzen közülök egyeseket. De az istentelen uralkodó ha­talma kevés időre lesz korlátozva; azt olvassuk: „időre, időkre és félidőre”. Mi­vel „idő” az évnek bizonyos határozatlan megjelölése, a kifejezés három és fél évnek képezi a határozatlan megjelölését..

A 3 és fél pedig a 7-nek fele, az isteni munka teljességének számáé. Az isten­telen király működésének ideje tehát félidőt s így félmunkát, félbe maradó mun­kát jelent. Isten engedélye, hogy a gonosz a földön kifejlődhessék, csak a fele annak, amit Isten akar: a második félidőben Isten meg fogja semmisíteni a go­noszt, és teljes uralomra, teljes győzelemre viszi szentjeinek ügyét.

Mivel pedig nem időtartamot (a 3 és fél számértékét) akar megjelölni a kije­lentés, hanem a sajátságos időjelzés képes értelmét, azaz félmunkát akar kifejez­ni, azért használja a bizonytalan „idő, idők, félidő” kifejezést.

26. vers. Míg ez az istentelen uralkodó a földön pusztít, tőle látatlanul az ég­ben angyalfejedelmek bírói testületé ül össze, és ítéletet hoz a gonosz király fe­lől. Úgy látszik, ennek az ítéletnek első megnyilvánulása az a hét csapás, melye­ket a Jel. könyvebeli csészék tartalmaznak. Itt azonban nem áll meg, hanem min­dig előbbre hatol az ítélet, míg végül az istentelen király és vele az istentelenség rendszere a földön végleg elpusztul, belső természetéből kifolyólag elrothad, úgyhogy nyoma sem marad, eltörlődik. A pusztulás menetét részletesen beszéli el a Jel. könyve a végső befejező csapással együtt, melyet Jézus visszajövetele fog a fenevadra hozni.
27. vers. Az istentelenség uralmát nem fogják könnyen tűrni még azok az em­berek sem, akik Istennek sem hódolnak. Mégis sikerül majd őket, a kevés keresz­tyén hitvallótól eltekintve, majdnem egynemű (homogén) birodalommá szervez­ni, melyben az istentelen király előtt a térdek meghajolnak; de ez a hódolás csak külső kényszer eredménye lesz, nem szívből fakadó egyetértés a király kor­mányzatával és szavaival. Ezért, mihelyt a világuralkodót és uralmában osztozó híveit, a főtisztviselőket, a hadvezéreket és a katonákat, a rendszer haszonélve­ző fenntartóit a mennyei bírák ítélete elpusztítja, a felszabaduló népek óhaja az lesz, hogy az egész ég alatt lévő összes országok királyságát, uralmát és nagy­ságát a Magasságos szentjei népének adják által.

Ez az uralomátvétel nem egyszerre fog megtörténni, hanem, mint Nabukodo­nozor látomásában hallottuk, fokról fokra, lassanként, amint az égből lezuhanó kis kő is növekedés útján lett heggyé és töltötte be az egész földet. Az országok „királysága” alatt a legfelsőbb méltóságot, „uralma” alatt a népek fölött gyako­rolt hatalmat és „nagysága” alatt az országokba belehelyezett gazdagságot, erőt kell érteni.

Ezeket eddig az istentelenek használták: most átadatnak „a Magasságos szen­tel népének”. Nem azt mondja: a Magasságos szentjeinek, mert a kiválasztottak ettől fogva többé nem egymással laza kapcsolatban levő egyesek lesznek, ha­nem egy néppé formák össze. Csel. 15:14 és I. Pét. 2:9 is népnek nevezi őket. Hogy Krisztussal együtt övéi szintén uralomra jutnak; tehát azok, akik Krisztus halálának és feltámadásának hasonmásával való egyesülés útján egy új szellemi néppé nőnek össze: ezzel a reménységgel telve van az Újszövetség.

A korábbi uralmak és királyságok azért pusztultak el, mert a bűn büntetése, a halál, második természetükké vált, attól elválaszthatatlanná lett. A Magasságos szentjei népének természetében ellenben az örök élet törvénye hat: azért ezeknek uralkodása csakis örökké tartó lehet. Az emberiség új korszakában minden nép és minden uralom szívesen hajol meg előttük, önként engedelmeskedik, mert eb­ben az engedelmeskedésben fogják látni az életet, a megmaradást.

28. vers. A 7. fejezet a könyvben külön tudósítást képez. Mikor Dániel ezt a látomást kapta, azt külön feljegyezte. Itt lezárja a tudósítást, melyet más hason­ló követett; de azt már később és héber nyelven jegyezte föl, nem külön tudósí­tásképp. A látomás gondolatokat ébresztett a prófétában s azok megriasztották őt; megdöbbenésében elállt a szíve verése. Vajon mi volt rá oly megdöbbentő ha­tással? A jövendölés történeti része, az események folyása már Nabukodonozor látomásából ismerős volt a prófétának; az nem döbbenthette már meg.

De megdöbbentették a látomás új adatai, melyek Nabukonozor előtt nem lep- leződtek le. Ezeket az új részleteket a következőkben foglalhatjuk össze. Nabu­kodonozor hatalmas szobrot látott, mely vágyainak beteljesülését hozta: a kirá­lyi dicsőséget és hatalmat. Bár a király látomásában is voltak döbbenetes voná­sok, mint a szobor anyagának elértéktelenedése s ezzel együtt keményebbé vá­lása; továbbá a cserép szétbontó s törékennyé tevő munkája; ám egészen meg­döbbentő közlés volt a nagy tengeren kitörő vihar, a viharzó tengerből felbukó fenevadak, melyek a világbirodalom vadállati jellegét s ennek a jellegnek foko­zódását szemléltették.

Részben új volt a világbirodalomból az egységnek mind jobban való eltűnése, a birodalom folyton fokozódó felosztása, mely az egész történelmen át folytató­dik; új volt a kis szarvnak, az utolsó fenevadnak megjelenése, melyet az újtestá- mentumi antikrisztussal azonosíthatunk.

Új mozzanat a világbirodalmakon ítélkező mennyei törvényszék gondolata; új az uralom átvételénél a Magasságos szentelnek szerepe; közülük egy ember Fiá­hoz hasonlónak a felhőkbe ragadtatása és a mennyei trónon ülő elé vivése.

Mindez inkább a bűn ellen harcoló és szabadítást váró prófétát érdekelte, mint a pogány világuralkodót. Nabukodonozor látomásából sem a világbirodalom­
nak, sem a helyét elfoglaló égi birodalomnak igazi lénye nem tűnt eléggé a pró­féta elé, s az új uralmat képviselő mennyből leszakadó kő, mely később a vilá­got betöltő heggyé lett, még nem volt eléggé élő valóság arra, hogy a prófétában kellő várakozást és ég felé fordulást keltsen. Dánielt a saját látomása földi vá­rakozásában jobban megingatta, lelkét a földtől jobban ellazította és az ég felé jobban kinyitotta. Dániel Nabukodonozor alatt a világbirodalomnak hűséges szolgája volt: az uralkodót szerette és a birodalom javán egész szívével dolgo­zott.

Belsazár alatt a próféta félre volt tolva, és szomorúan szemlélte a birodalom romlását. Alatta érte őt az a leleplezés, hogy a világbirodalomtól semmi jó sem várható, mert annak lénye vadállati: uralkodója fenevad. A világbirodalmat ho­vatovább, mindinkább nem az építés, hanem a romlás szelleme fogja megtölte­ni, mert növekedni fog benne az önzés és az erőszak, mely az embertársak sza­badságát nem tiszteli; az uralkodók akaratát az alattvalókra rákényszeríti.

E vadállati szellem az alattvalókat ragadománnyá, prédává változtatja. Az em­beri sorsközösség megtagadását, az uralkodónak az alattvalóktól való eltávozá­sát jelzi már az a jelképes esemény is, hogy az első hatalmas fenevadnak a ma­gasba repítő sasszárnyai vannak. De ezt a felemelkedést, mely inkább a gőgös elbizakodottságnak, mint a szellem való erejének szárnyain történik, ítélet éri, mert a szárnyakat kitépik, s a fenevad a végén emberi szívet kap, azaz olyan megaláztatást szenved az elbizakodott uralkodó, mely őt az emberi lehetőségek határai közé lehozza.

A fenevad emberi mivoltát tagadta meg, emberből istenné akart válni; de nem adatott meg neki; súlyos operáción esett át, gőgje megaláztatott, s mikor újra ember lett, akkor felismerte, hogy helyén van. Milyen más volt az emberek üd­vözítőjének a pályája, aki ember Fiaként kezdte megváltó tevékenységét, s aztán emeltetett az ég felhői közé, hogy az égi Trónhoz vitessék. A két út egymásnak pontosan ellentéte volt! A sorban második fenevad mindjárt erőszakos hódító­ként jelenik meg a látomásban, mit szájában levő három borda jelez: még mie­lőtt világuralkodóvá lett volna, már pusztított; sőt éppen e ragadozó természete miatt lett világuralkodóvá. Nem áldást hozó hatalmas fának jött, hanem öldök­lő, éhes, falánk fenevaddá, melynek élethivatása volt: sok húst enni, azaz önzé­sének szolgálatában hódítani.

Éppen ezért átok nehezedett rá: féloldalú volt, sántított. A pusztító ösztönt még jobban kifejezi a harmadik állat lénye, mely a legvérengzőbb földi fenevad alak­ját hozza magával: a párducét; tehetetlenségét azonban még erősebben fejezi ki a négy fej, mely az egységet megakadályozza, és négy érdek felé húzza a biro­dalmat. A földön élő fenevadak közt már további fokozat kifejezésére még va­dabb állatpéldányt nem talál a látomás; azért a negyedik állat egy minden való­színűséget nélkülöző szömyalakként jelenik meg, mely nemcsak hódít magának, hanem élni sem hagy maga mellett mást, amit az fejez ki, hogy a meg nem evett húst lábával széttiporja. A negyedik fenevadon ülő átok még tovább segítette a birodalom bomlását, amennyiben a fenevad 10 szarva nem összedolgozik, ha­nem 10 ország külön hódító törekvéseit jelképezi, mely 10 országban azonban a
vadállati jelleget még meggyengült, széjjelesett állapotában is alig tudja fékez­ni az az erő, mely a széjjelesést munkálta.

A szétesésnek azonban egy újabb s még utálatosabb jelenség vet véget: egy újonnan kinövő kicsiny szarv jelenik meg, mely a megelőző 10 szarv közül hár­mat kiüt, azok résébe áll, és a megmaradó szarvak hatalmát elnyomva megint egy birodalomba kényszeríti a föld lakóit.

Utálatossá teszi ezt a negyedik fejlődést az, hogy hatalma nem tényleges erőn épül fel, hanem nagyokat mondáson, tehát hazugságon és megfélemlítésen. Ez az erőszakos szarv már nem akar istenné válni, hiszen emberi szemek voltak raj­ta, azaz emberi színvonalon látott, emberi lehetőségekkel számolt, mintha em­ber fölött isteni hatalom nem volna.

A humanizmus, az isteninek eltörlése és az emberi színvonallal való megelé­gedés történelmi tény; az emberi ész felmagasztosulásának korára gondolunk, melyben nem volt józan dolog magasabbra nézni, magasabbal számolni, mint az emberi, mint az, ami embertől telik ki.

De éppen ez a felvilágosodásnak nevezett elsötétülés, mely az istenit kitagadta a világból s az Istennel együtt erkölcsi törvényt és lelkiismeretet is félredobott, készítette elő a történelem legvéresebb kísérletét arra, hogy egy új tényező, a cse­rép, azaz a föld népe belekerüljön a világbirodalom hatalmi körébe és vezetésé­be; ezzel pedig a birodalomnak a legnagyobb törékenység jellegét adta. A pró­féta hihetetlenül mélyen belelátott a világbirodalom fejlődésének titkaiba; de amit látott, alkalmas volt arra, hogy kétségbeejtse és a jövő várható fejlődése iránt a legreménytelenebbé tegye.

Félelmetes, titokzatos és gonosz erők lappanganak a történelem mélyén. A pró­féta irtózattal nézett ebbe a mélységbe le. De a további látomás felfelé fordítot­ta tekintetét, és a próféta lelkének megadta az egyensúlyt. Maga az a tény, hogy a Magasságos szentéinek népe itt él a földön, még nem adhatta volna meg ezt a helyreigazítást, mert ez a nép tekintélytelen, hatalmon kívül levő, félretett és el­nyomott, mint a látomás idején maga a próféta is volt.

De a látomás mást is mond erről az elnyomott népről; azt, hogy ennek a nép­nek fogják átadni a birodalmat, az uralkodást és a hatalmat. Hogy jut hozzá az elnyomott, letiport szenteknek népe? Erre a kérdésre is megadja a választ a lá­tomás: a mennyben törvényszék ülésezik, és ez a törvényszék a világbirodalom urait megítéli.

Isten tehát nem vonult örökre vissza a földi történelemből, csak vár, míg ítélet­re érnek meg a földi állapotok, s akkor az isteni akarat végrehajtatik. Még meg­lepőbb, még váratlanabb s titokzatosabb dolgot is mond a látomás: a világbiro­dalom helyén uralkodó új uralkodó szintén innen a földről származik, ember fiá­nak képét hordozza magán, . s ebből a lealázott állapotból emeltetik fel a ma­gasba.

Micsoda különbség van azonban a világon uralkodók eredetében! Azok az erő­szakos és félelmetes fenevadak egy a népek tengerén kitörő viharban alulról fel­kotorva lépnek a porondra; ez az utolsó, kitől többé el nem vétetik a hatalom, is­teni igazságszolgáltatás ítéletéből, igazság szerint kapja meg a hatalmat; azok
alulról a mélységből jőnek elő: ez felülről kapja a megbízást. Amellett ember fi­ához lesz hasonló, közülünk való!

Emberi sorsot kóstoló, emberi fájdalmat értő! Azok egyike, akik itt alant tűr­ték a fenevadak uralmát, kik szenvedtek, s kiknek lelke a nyomorúságból kifelé kereste az Istent! Ha ember Fiához hasonló lesz is az örök uralkodó, hatalmát azonban az égi Tróntól nyeri. És ennek az égi Trónnak lényegébe is alkalma van a prófétának betekinteni. Ez a trón tűz, mely lángol és öl. Mint tűzhányóból a lá­va: ebből a trónusból is lávafolyam ömlik ki, mely mindent elpusztít, amihez ér.

Az ellenállás lehetetlen, az Ég győzelme biztos! A látomásnak ez a másik része is megrendítette a prófétát: szembetalálkozni az Ég hatalmával, beletekinteni Is­ten lényébe, aki olthatatlan tűz! Ám a Tőle való félelem nem kínzó, mert az igaz­ságosság tudatát erősíti, biztonságot ad. Ez a látomás vége, ez a biztonság! A próféta szívébe zárja, szívében őrzi, amit látott. Forgatja, tűnődik felőle és jól is teszi, mert erre a látomásra más látomások fognak következni, más látomások fognak épülni még.

Nyolcadik rész

1.     vers. A 7. fejezetben foglalt általános kép után, melyet Isten Dánielnek a vi­lágbirodalom jövendő sorsáról első ízben („kezdetben”) adott, Isten szükséges­nek látta, hogy a próféta a kijelentés egyes olyan részleteivel is megösmerked- jék, melyek a történelem irányára és végcéljára vetnek világot, és hogy mélyeb­ben belásson azokba a történésekbe is, melyek a láthatatlan szellemvilágban mennek végbe.

Az első ilyen részletkijelentés az általános kép kijelentése után két esztendő­vel jutott el Dánielhez, s a második és harmadik birodalom sorsával foglalkozott, mint ezt majd látni fogjuk. A kétesztendős pihenés alkalmas volt arra, hogy az addig kapott kijelentés fényében új szemmel, új látással ösmerje meg a világbi­rodalom belső lényét, értékét és természetét.

Ehhez a megismeréshez gyakorlati oktatást is adott maga a világbirodalom; a tüzes kemence, Nabukodonozor felfuvalkodása, Belsazár hitvány, kícsapongó életmódja és uralkodása. Valószínű, hogy Belsazár harmadik éve, mikor a prófé­ta az új kijelentést kapta, a király utolsó esztendeje volt, mert róla és a babiloni birodalomról az új látomás többé nem emlékszik.

A próféta ott áll a második világbirodalom születése előtt. Érzi, hogy változás­nak kell jönnie, s kíváncsian várja, hogy bontakozik ki a második fenevad.

2.     vers. A próféta gondolatait már maguk az események keletre fordították, a mai Perzsia vagy Irán földére, s annak is egyik nevezetes városába, mely a régi elámita birodalom fővárosa, később a perzsa királyok téli székhelye volt. Mikor a babiloni s méd birodalom között még barátságosabb volt a viszony, vagyis mi­kor még Média Babilon egyik tartománya volt, Dániel, a hatalmas államférfi bi­zonyára meglátogatta ezt a várost, s amikor a látomásban megjelent Szuza vidé­ke, ráösmert. Legalább is az volt az álombéli gondolata, hogy Szuza városa mel­lett az Ulai folyam partján van.

A látomásbeli képeknek nem kell minden ponton egyformán éleseknek lenni­ük; az álmodó nem a nappali látás törvényei szerint ismer rá a dolgokra: sokszor csak tudja, hol van, tehát inkább a tudat adatik neki, hogy hol van, nem a felis­merés pontos támaszai.

3.     vers. A kijelentés súlya az állatokon van, melyek meg fognak jelenni. És csakugyan már lát is egy állatot, de ez nem a korábbi (2 év előtti) vadállatok kö­zül való, noha elég vadnak bizonyul később: egy kost lát, amint az a folyam felé tekint, mintha onnan várna valamit. A víz fontos szerepet játszik az apokalipti­kus nyelvben: az emberiség mozgó életét, a iörténeimet jelenti. Dániel is így né­zett várakozva, mint a kos az Ulai folyó felé. A kos megpillantása előtt Dániel
   „fölemeli szemét”, tehát azelőtt nem vizsgálódott. Ez is igazolja azt az állítást, hogy a prófétának az az érzése volt, hogy Szazában az Ulai folyam partján van.

Mihelyt vizsgálódni kezd, azonnal az állat vonja magára figyelmét. Hogy a szeme elé kerülő állat az állatok megszelídített fajtáihoz tartozik, arra látszik mu­tatni, hogy a világbirodalom szelídebb külsőt igyekszik felölteni, azaz polgáro- sul, Polgárosulás alatt az alattvalók fontosságának növekedését, önérzetének ki­fejlődését is kell értenünk, amivel együtt járt az uralkodók mozgási elevenségé­nek csökkenése. Hogy azonban a megszelídülés csak külső; hogy a második • vi­lágbirodalomnak is fenevad az alaptermészete, az nemcsak abból tűnik ki, hogy, az előző látomásban ezeket a birodalmakat is fenevadak ábrázolták, hanem ab­ból is, hogy a mostani látomásban szereplő szelíd állatok is fenevadakként visel­kednek; tehát a megszelídülés csak látszat, külső felszín.

A világbirodalom békés látszata alatt hódító mohóság, magát csak türtőztető vadság van; mihelyt alkalom van rá, ez ki is tör belőle. A próféta szeme elé ke­rülő koson a látnok figyelmét a szarvak vonják magukra, mert igen büszkén, fennhéjázva, magasra tartva viselte őket az állat. Kérkedve mutogatta fegyverét, s ellenfelet várt. Mint a medvénél, itt is feltűnik az állat aránytalan kétoldalúsá- ga: egyik szarva magasabb volt, s a próféta szeme előtt ez a magasabb szarv nőtt ki később.

Jellemzően mutatja ez a méd-perzsa viszonyt, melyben a perzsa követte a mé- det, s annál sokkal hatalmasabbnak bizonyult.

4.     vers. Az állat vadsága csakhamar abban is megnyilvánul, hogy öklelni kezd; a próféta tájékozódni tud: látja, hogy nyugat, észak és dél felé öklel, vagyis azok­ban az irányokban, amelyekben a méd-perzsa birodalom hódító terjeszkedése történt. Nyugatra feküdtek Kisázsia, Görögország; északra a szkütha népek és délre Palesztinán át Egyiptom; a perzsa terjeszkedés irányai; kelet azaz India fe­lé perzsa hódítás nem indult.

A próféta jól látta, egyik állat, azaz egyik támadó jellegű birodalom sem tudott ellenállni a perzsa támadásnak, csak a békés életre berendezett emberi kultúrájú Hellász. A perzsák hosszú időn azt tehették a világon, amihez kedvük volt. De . azért nem voltak nyugodtak: sohasem tudhatták, honnan melyik alattvalójuk lá­zad föl ellenük. Ezt a kép azzal a vonással ábrázolja, hogy a kos a folyam felé fordul, honnan egy másik hozzá hasonló állatot vár. A vízből, a kiszámíthatatla­nul mozgó, kavargó tömegből várja a kos ellenfelét.

5.     vers. Az ellenfél azonban a száraz felől érkezik. Az álmodó térlátása más, mint az ébrenlevőé. Mintha valami szellemi magasságból látná, úgy észleli a próféta, hogy messziről, az est tája felől, azaz nyugatról, ahol a nap este lemegy, egy kecskebak közeledik, az egész föld színére, azaz a földi események legfon- tosabbjainak színterére. Ez az „egész föld színe” az évszázadok folyamán válto­zott, most még keleten volt, a világbirodalmak középpontjában.

A kecskebaknak ez a közeledése Nagy Sándor villámgyors hadjáratában, me­lyet a perzsa világbirodalom ellen intézett, mégis megvalósult; sőt Perzsiánál sem állott meg, hanem Indiáig folytatódott. Tehát igaz volt: az akkor ismert egész földet bejárta, éspedig oly hirtelen, oly gyorsan, hogy igazzá lett a -látomás ama
vonása is, hogy „anélkül jött, hogy a földet érintette volna”. Pompás szemléle­tességgel festi a kép Nagy Sándor hirtelen támadását. A próféta elmerült az előb­bi állatnak, a kosnak a szemléletében s próbálta annak titkát megérteni; de alig jut valamire, máris ott van az új állat, a kosnál vadabb kecskebak. Mindkét állat értelmezésére később lesz alkalma a prófétának. Mint ahogy a kosnál is a szar­vak ragadták meg Dániel figyelmét (a két szarv a méd-perzsa birodalom kettős­ségét mutatja), a kecskebaknál is, mihelyt közei érkezik és jobban láthatóvá vá­lik, a szarv tűnik föl leginkább, éspedig egyetlen óriási szarv, mely az állat két szeme közül nőtt ki. Legalább egyelőre a harmadik birodalom egységesnek mu­tatkozik.

6.     vers. Ahogy a kecskebak a nagy messziségből jő s a kos közelébe érkezik, nem lassítja rohanását, hanem egész „dühödt erejével” nekimegy a kosnak. A kos lehet nagyobb és erősebb, de a ■ gyorsaság és a mozgás energiája oly erőt ád a bak­nak, hogy a kos aligha fog tudni megállani előtte. A próféta izgalma fokozódik. Állítsuk magunk elé a nézők izgalmát, kik a régi cirkuszi viadalokat, vagy a mai sportmérkőzéseket szinte egész lelkűk beleadásával figyelték, és csak kevéssé értjük meg a próféta lelki állapotát, ki nem játékot figyelt, hanem az emberi tör­ténelem drámáját. Egész lelke, mert egész élete benne volt abban, amit látott. A próféta lelkét megragadja és magával sodorja a jövő. Szarvak csatája látszik: né­pek ereje vívja harcát. Hova lett a király álma, a hatalmas fa, melynek árnyéká­ban az egész föld nyugoszik?! Az uralkodók hatalomvágya fölforgatja a nemze­tek békéjét, s a földet csatatérré változtatja át.
7.     vers. Ahogy a bak a kos közelébe ért, Dániel vizsgálta viselkedését. A bak nem állott meg, hanem rettentő elkeseredéssel, nem azzal, amelyet az elnyomott­ban az elnyomó zsarnok ébreszt, hanem azzal, amelyet a rabló az áldozat ellen érez, nekiment a kosnak, és egyetlen szarvával leütötte a kosnak két szarvát, s mindkettőt összetörte. A zsarnokok maguk nevelik fel lázadó utódjaikat maguk ellen, azokat, akik ellenük fognak fellázadni, hogy az elkeseredést kihívják, nagy­ra növelik, a kétségbeesésig fokozzák bennök. A rettentő ütéstől, melyre nem volt elkészülve, a kos földreesett, s erejét veszítvén, kénytelen volt tűrni, hogy ellenfele a földön tiporja.

Nem jött senki segítségére; egyrészt, mert féltek a baknak erejétől; másrészt mert megelégelték a kos hetvenkedését. A kosnak nem akadt szabadítója. Fene­vad lelkű világuralkodóknak nem szokott sok hálás híve lenni, kivéve, ha a tö­megeket is hajtja a hódítás és dicsőség akarása, mint az Napóleonnal történt, kit egy olyan nemzet lökött fel a magasba, mely az isteni sót kivetette magából.

Jézus a földi élet idejére adta a tanácsot: Szerezzetek magatoknak jóakaró ba­rátokat! A szeretet, az irgalom, az igazságosság szüli az igaz barátokat; a zsarno­koknak ellenben nincsenek jóakaró barátaik. A perzsa kos nem halt meg, csak tehetetlenné vált a borzalmas ütés alatt. Ellenben diadalmasan maradt helyén a bak.

8.     vers. Ha előbb a próféta megdöbbent a hetvenkedő kos láttára, most mesze : fölülmúlta annak hatását a győzelmes kecskebak. A látnokban minden várako­zást felülmúló nagyság képzete támad. Bámulva nézi az állatot; de aztán megle­
   petve látja, hogy a győzelmes szarv anélkül, hogy a látóhatáron újabb ellenfél tűnnék fel, minden földi látható ok nélkül összetörik.

A harmadik világbirodalomnak, a görög-macedón világhatalomnak megalapí­tója, Nagy Sándor diadalai tetőfokán hirtelen meghalt; a dárídóktól elgyengült test nem tudta a lélek útját követni. S mindezt pontosan mutatja a látomás: „ere­jének teljében összetörött a nagy szarv”, Isten nem hagyta tovább nőni az elbiza­kodottságot, s a hatalmas, egységesnek látszó birodalomról egyszerre kiderült, hogy mennyire széthúzó: a nagy szarv helyén „az ég négy szélének irányában négy tekintélyes szarv nőtt fel”. Úgy lett! Nagy Sándor birodalma annak hirtelen halálát követően bizonyos egyeduralomra való törekvések után, melyek sikerte­lenek voltak, négy hadvezérének, a diadochosoknak uralma alá jutott, kik azt ké­sőbb egymás között felosztották.

Igen különböző időtartamra Kassandar kapta Macedóniát, Lüsimachos Tráciát és Kisázsiát, Antiochus Szíriát, Babilóniát és Perzsiát, Ptolemaios Egyiptomot; előbbi két ország képezte a nyugatot és keletet, utóbbi kettő az északot és delet a világ négy szele azaz égtája irányában.

A négy ország közül kettő állandóbb lett és nagyobb hatalomra jutott; azért sorsával később külön fog foglalkozni a látomást keltő angyal.

Ugyancsak később részletesebben ki fogja fejtem a szír uralkodóházból szár­mazó egyik fejedelemnek pályáját és életét. Már itt megemlíti őt a kijelentés.

9.     vers. „egyikőjükből egy szarv jött elő; kicsiny kezdetből igen megnöveke­dett dél felé, napkelet felé és a dicső ország felé”. A látomás szerint tehát a négy szarv közül az egyiken egy jelentéktelen kis szarv nőtt ki, mely azonban egy­szerre növekedni kezdett. Hatalma három irányban látszott kiterjedni: dél felé, tehát a Ptolemaiosok rovására, kelet felé, tehát a leigázott hatalmas keleti biro­dalmak maradványai felé, melyek önállóságot kerestek, és a „dicső ország”, te­hát a templom és a választott nép országa felé. Nyugatot nem említi, és csakugyan ekkor már a negyedik, a római birodalom emelgette szarvát, és nyugat felé a ter­jeszkedés lehetőségét elzárta. Mindezt később részletesen kifejti a prófécia an­gyala.
10. vers. A jövendölésben e ponton meglepő ugrás történik: az kilép a földi keretek közül, és a történés hirtelen átlép a szellemi világba. Titokteljes szavak azt mutatják, hogy a földi történésnek égi, az angyalvilágban végbemenő háttere van: „megnövekedett az ég seregéig, s az ég seregéből és a csillagokból aláve­tett némelyeket és megtapodta őket.”

Az „ég serege” alatt a Szentírás hol a szellemi ég lakóit, azaz az angyalokat (I. Móz. 1:1, vö. 2:1); hol a fizikai ég teremtményeit, azaz a csillagokat (I. Móz. 1:14 skk.) érti.

A biblián végigvonul az a kettősség, mely a láthatatlan világot a látható világ­gal példázza, s a fizikai és szellemi valóságok közt bizonyos megfelelőséget ál­lapít meg anélkül, hogy a kettőt összeolvasztaná. A csillagos ég a szellemi ég jelképe, s a csillagok az angyalok példázói.

A csillagoknak ezt a jelképes jelentését a Szentírásban többször megtaláljuk (Jel. 9:12, 4; Bír. 5:20; Jób 25:5; Zsolt. 148:3; Jób 38:7); a hajnalcsillag Jézust
jelenti: Jel. 2:28; 22:16; II. Pét. 1:19;), de jelenthet angyalt: (Jób. 38:7; sőt em­bert, vagy az ember mögött álló s az embert megszálló gonosz szellemet, Sátánt: (Ézs 14:12). Az egyszerű csillag is jelentheti Jézust: (IV Móz. 24:17;) jelentheti az égi fénnyel felruházott embert; (Jel. 1:16, 20; 12:1); rámutathat az Istennek éppen földre született Fiára (Mát. 2:2, 10).

Dániel látomásának titokteljes szavai is a földi uralkodó mögött ott sejtetik an­nak szellemi vezetőjét, a Sátánt, ki az írás szerint az Istentől teremtett angyalok egy részét magával alárántotta és gyalázatos rabságba vetvén, őket mintegy meg­tiporta, azaz megalázta, engedelmességre kényszerítette.

Az emberben többször ébred fel az a gondolat, hogy a szellemi világig fölemel­kedik, és azt maga alá kényszeríti, megalázza, leigázza. Ezt ígérte a bűneset előtt a csábító kígyó (I.Móz. 3:5); ezt akarta elérni a Bábel tornya építésével az özön­víz utáni ember (I.Móz. 11:4); ez a tévhit lappang a babona és varázslás képzelt igéző hatalma mögött.

Tulajdonképpen az istentagadás lényege is az, hogy az ember a láthatatlan vi­lágot maga alá tapodja. Az ember önimádása az égieknek megvetését tételezi fel. így hát a csillagokig növekedő szarv olyan elbizakodott, Istentől elvetemült fejedelmet jelent, ki felfuvalkodottságában az ég megostromlójának, az Isten vagy istenek ledöntőjének képzeli magát, és itt a földön is magának foglalja le azt a helyet, hol az Istent imádják.

Semmivel sem lehet ezt annyira kifejezni, mint a jeruzsálemi templom meg- szentségtelenítésével. Persze ennek a földi fejedelemnek a csillagokig való nö­vekedése nem tekintendő valóságnak, hanem csak az illető uralkodó képzelődé­sének: elhiszi magáról, hogy odáig növekedett; kinevezi magát oly nagynak, mint a csillagok, az angyalok. Amit a látomás mond, az a gúny szava, nem a va­lóságé! Hogy ilyen értfelemben veendő a növekedés, azt a

11. vers. még világosabban mutatja, mely szerint az istentelen szarv egyene­sen az égi sereg fejedelméig, azaz Istenig növekedett. Földi fejedelmek ily kép­zelgése mindennapos volt az ókorban, s még keresztyén fejedelmek is átvették azt, mikor a „felséges” címet elfogadták, amely csak Istent illeti.

Isten sokáig büntetlenül hagyta ezt a tévelygést a nemzetek között; de a bibliai világosságot ismerő Heródesnél nem tűrte el, hanem azonnal borzalmasan meg­büntette (Csel. 12:22-23.) Isten türelme azonban a pogányok között sem tarthat vég nélkül; ezt a bűnt is kifejlődni hagyja, s amikor az elvetemültség vagy leg­alábbis a mértéktelenség fokát eléri, mint Nabukodonozor vagy Belsazár bűne, akkor azt megítéli. Nabukodonozor gyógyítható volt, Belsazár itt a földön nem.

Még elvetemültebb lesz az a harmadik világbirodalomból kinövő kis szarv, mely ‘nem Babilonban, hanem magán a szent földön fogja az Isten templomát ‘ megszentségteleníteni s az egyedül az élő Istennek járó tiszteletet elrabolni; a mindennapos áldozatot eltiltani s ezzel megszüntetni; fel fogja forgatni a szent hely régi rendjét s új rendet visz oda be.

12. vers. Míg Belsazárt azonnal utolérte a büntetés, a kis szarvban megjöven­dölt gonosz uralkodót gyalázatos tettei ellenére is egy ideig siker kíséri. A szel­lemi világ rejtett harca s a földi seregek küzdelme között itt is párhuzamot kell
    föltételeznünk; mialatt ez az utolsó szarv küzdelmét vívja a szent hely ellen, ugyanakkor a mennyben is harc folyik Sátán és a mennyeiek között.

Isten türelme a mennyben a bukott angyalvilággal szemben is megnyilvánul: bár nyilvánvaló, hogy a Sátánnak nincs igaza, mégis egy ideig megengedi, hogy Isten trónusa előtt vádolhasson, rágalmazhasson, s vádjainak igazolása végett jogot kapjon az emberek megpróbálására.

Ugyanígy megengedi Isten, hogy Sátán földi alkotásai, amilyen egy Belsazár, vagy az itt szóban forgó „kis szarv” az emberek között bizonyos sikereket érje­nek el. Annak, hogy Isten ezt az engedélyt adja a gonosznak, oka az is, hogy az emberek nem állanak ellent a gonosznak, sőt sokszor hisznek neki, kívánják is a győzelmét: Isten tehát teljesíti az emberek kívánságát, hogy aztán lássák, hogy mi a folytatása és mi a vége a gonosz iránt való szeretetnek.

Megengedi az Isten, hogy gonosz embereknek és fejedelmeknek sikerük legyen az igazságosak ellen folytatott harcukban; még templomának szent helyét is meg­csúfolni hagyja; megengedi szentélye megfertőzését, elpusztítását; a filiszteu- soknak egyszer megengedte, hogy a zsidóktól a frigyládát elvegyék, mikor a zsi­dók azt nem becsülték meg; visszaadta akkor, amikor örültek a visszatérésének.

Ismét csak saját népén fog az Isten ítéletet tartani, amikor a kis szarvtól jelké­pezett gonosz fejedelemnek győzelmet ad. Jeruzsálemben a „mindennapos áldo­zat” vitelének lehetősége biztosítéka volt Isten jelenlétének, annak, hogy Isten nem vetette el népét. A zsidók igen nehezen viselték el, hogy a mindennapos ál­dozás lehetőségétől a babiloni fogság alatt meg voltak fosztva.

Ki érezte volna ennek szégyenét jobban, mint Dániel próféta. És most a pró­féta újra azt a kijelentést kapja, hogy Isten harci erőt fog adni a gonosz ellenség­nek arra, hogy ezt az áldozatot újra elvegye a zsidóktól. Dániel érzi a csapás nagyságát, mely mögött rejtve van, hogy a csapás egyúttal egy nagy ébredés lét­rehozója lesz, a Makkabeus-koré. Elő fog állni tehát az a helyzet, hogy Isten a gonosznak adja újra a harci erőt és nem a mindennapos áldozat híveinek; hogy a gonosz az igazságot földhöz paskolhatja; sőt mindenben sikere lesz egy ideig, amit tesz.

De a gonosz nem fog örülni sikerének, mert vele föl fogja ébreszteni, meg fog­ja szilárdítani az igazságosak elszántságát, hogy Isten mellett megálljának és ki­tartsanak. A győztes az lesz, aki a rosszból jót hoz majd ki!

13. vers. Hogy a földi történés mögött egyéy i történés volt, annak világos bi­zonyítéka az a párbeszéd, amelyet Dániel, kit ezzel az égi történésbe mintegy személyesen belevontak, kihallgatott. A próféta most már nem csupán égi láto­mások látója, hanem égi cselekvések résztvevője is. A próféta szerepe egyszerre megnő. Isten akarata arra a kegyelemre méltatta őt, hogy beleavatkozhatik a szellemvilág életébe s kérését, akarását ott meg fogják fontolni. Ez a nagy „elő­léptetés” egyelőre azáltal történik, hogy két angyal párbeszédének fültanúja lesz. Az angyalokat újra szentek néven említi, érezve azt a tiszta égi levegőt körülöt­tük, mely földi környezetétől annyira elütött.

Egy beszélő angyalt lát és hall. Egyszerre egy másik angyal lép elő, s a beszé­lőhöz, ki valószínűleg a Dánielnek adott kijelentés közlője volt, kérdést intéz.
Amit az első angyal előzőleg beszélt, azt Dániel vagy nem hallotta, vagy nem közli. A közlés a másik angyal fellépésétől kezdve indul meg. Ez az angyal oly kérdést tesz föl társának, mely nem is a kérdező angyalt érdekelte, hanem az Is­ten prófétáját. Látható, hogy ez a szerető érdeklődéssel telt angyal meg akarja könnyíteni Dániel helyzetét, s mintegy tálcán viszi eléje azt, aminek ösmeretére szüksége van. Isten angyalai állandóan figyelik lelkünk szükségeit és nehéz hely­zetekben segítségünkre jönnek.

A kérdés, melyet Dánielért az égi szent föltesz, így hangzik: „Meddig szól a látomás; a mindennapos (áldozat) megszüntetése és a döbbenetes hűtlenség megengedése”, mely abban nyilvánul, hogy a földi szentélyt szentségtelen lábak tapodják és evvel mintegy a rá vigyázó mennyei angyalsereg tekintélyét és di­csőségét is megtapossák?

Szorul szóra: a hűtlenség „odaadása” (tét). Isten saját szentélyét engedi íapod- ní; szentségtelen lábaknak utat nyit a szent helyre. És nemcsak a helyet tapod­ják, hanem a „sereget” is.

A „sereg” szó mögött megint két értelem rejlik: természetesen Isten seregéről van szó; de azt egyszerre tapodják az égben a szellemi világban s a földön; az égben a sátáni vád és rágalom tapodja a „szentek”’dicsőségét és tisztaságát; a földön a látható világban az Istenhez hű embereket, a híveket tapodják rágalom­mal, szidalommal, de testi üldözéssel is embertásaik.

Ez a „sereg”, azaz Isten élő, lelkekből épülő temploma még jobban fáj az Is­tennek, mint a földi szentély; de Isten, mint Jóbot, földi szentjeit is odaadta’ a „megtapodásra”. Odaadta, de nem örökre, s hogy a próféta megvigasztalódjék, most tudomására akarja adni, meddig tart a szentnek meggyalázása és üldözése.

14. vers.Az az angyal,aki a megbízáít kapta, hogy Dánielt (ismerettel ellássa, tehát a beszélő angyal, mindjárt felel is a kérdésre és megmondja, hogy a terhes látomás ideje 2300 reggel és este, s ennek az időnek elteltével a szent hellyel el­követett igazságtalanság orvosoltatik; ami vagy azt jelenti, hogy a hűtlen lázadó leleplezésével a szent hely tekintélye helyreáll s így a szentélynek igazságot szol­gáltatnak; vagy azt, hogy a szent helyen levő Isten népe vétkeitől megtisztul és Isten szemében igazságossá válik, Sátán vádja alól feloldoztatik.

Ezért a megizazuláeért imádkoznak Jel. 6:10 szerint az égi oltár lábához vetett vértanú-lelkek is, kiket nem a földi, hanem az égi szentély ölel magához; de akik a földön emberi lelkekből épülő templom, az egyház felől kérdezik: „Szent és igaz parancsoló, meddig nem ítélsz és nem hozod elő igazságosságodat? azaz: miért nem mutatod meg íeéSeeeiddeS a földön, hogy üldözött szenteld mellett ál­lasz?

Dániel szentjének és az égi oltár szentjeinek kérdése lényegében ugyanaz. De mit jelent a felelet, a 2300 reggel és este? Isten földön élő szentjeit minden esti óra, melyben az esti áldozatot nem lehet bemutatni és minden reggeli óra, mely­ben a reggeli áldozatnak el kell maradnia, bánattal fogja eltölteni.

2300 ilyen áldozati órát, azaz 1150 napot kell számítani, s annak eltöltével me­gint helyreáll az áldozás megszokott rendje. A Jel. könyve 1260 napot, azaz há­rom és fél évet számol az antikrisztusi időre; az 1150 nap majdnem annyi.

Itt tehát egy másik, de majdnem olyan tartalmú, csak 110 nappal, kb, három és fél hónappal rövidebb antikrisztusi. idővel van dolgunk. Hogy ez hogy telje­sedik be, arról a magyarázók világos képet alkotni nem tudtak; azt későbbi, va­lószínűleg a beteljesüléssel együtt megvilágosodó megoldásnak kell hátrahagy­nunk.

Igen valószínű, hogy az antikrisztus működésének megkezdése után három és fél hónappal fogja elkövetni a döbbenetes lázadás bűntettét, amikor az 1260 nap­ból már csak 1150 nap lesz hátra: az 1260 és az 1150 nap tehát egyszerre telik le.

Feltűnő, hogy Dánielnek az antikrisztusi pusztításra vonatkozó adatai (1150, 1260) a három és fél évet kitevő 1260 nap körül mozognak, egyszer több, más­kor kevesebb időt jelölnek.

A gondolat mindig a körül forog, ami az újtestámentumi antikrisztus működé­si idejére nézve is megáll: hogy az a szent évszám (7) feléig (félbe vágott ideig) tart csak; tehát célját véghez nem viheti; működését az isteni gondviselés felé­ben vágja el.

15. vers. Dániái állandóan almerülten eéziaz égi uzeüetet tartalmazó Ikép^lc^t, s még föl sem ocsúdik egyikből, amikor már másik kép, másik esemény lép elé. Tudja, hogy nem a zavart álomvilág bugyborékjai merülnek föl előtte, hanem mély jelentőségű isteni üzeneteket tartalmaznak a képek, s azért tűnődve keresi értelmüket. S mintha a megértés vágya már imádság volna, jön rá az isteni meg­hallgatás.

Hirtelen két újabb jelenség vonja magára figyelmét; először egy rendkívüli erélyt sugárzó férfialak lép elé (a héber geber szé kifejezi a férfiasságot; ebből lett a gibbér vitéz és a Gábriel név is).

Kiderül, hogy az angyal neve Gábor, zsidóul Gábriel, mely azt jelenti: Isten erőse, Isten vitéze. A név egy harc résztvevőjére mutat, mely a szellemi világban vívódik, de a szellemi világ harca széval törénik; az igazság harcol itt a hazug­ság ellen, s ebben Gábor az igazság harcosa. Dániel látomásai abban is külön­böznek Nabukodonozor látomásaitól, hogy a próféta széba elegyedik a megje­lenő angyali személyekkel, s azok között egészen otthonossá válik, mint később János.

Az angyalok ott sürögnek-forogeak Dániel körül, és a prófétával szoros vi­szonyba lépnek. Nem könnyű megállapítani, hogy az angyalok ambatalakja (mintha emberek volnának) János és az emberi nézők kedvéért felöltött jelképes alak-é, vagy az emberi alak valami médon a szellemvilághoz is hozzá tartozik- é, Jézusnak ember-alakban történő mennybemenetele az utébbi mellett látszik tanúskodni. Az emberi nyelv használata azonban okvetlenül alkalmazkodás, Dá­niel ugyanis hallja és megérti egymással folytatott beszélgetésüket is, mely nyil­ván Dániel érzéklő képességéhez és nyelvtudásához alkalmazkodik; az angyali beszédet valószínűleg a látomásközlő angyal fordítja át emberi nyelvre, s éppen héberre.

Ne felejtsük el, hogy álomlátásról van szé; az álom nyelve a jelképek (szimbé- lumok) nyelve; ami azt jelenti, hogy amit a látnok lát, nem a valóság, hanem an­nak embertől érthető képekbe való átfordítása.

16. vers. A másik meglepő jelenséget csak egy hang képezi, mely a folyó két partja közül hallatszik, és nyilván az előbb látott angyalt szólítja meg: „Gábor (Gábriel), értesd meg vele a látomást!” Mint az előbb, most is utasításra történik a látomás megfejtése; úgy látszik, az utasítás magasabb helyről jő és követ hoz­za; vagy az a folyó partja közül felhangzó szózat magának ennek a titokzatos égi hatalomnak a szava.

Azt is megtudjuk ebből a jelenésből, hogy az az angyal, aki Dánielnek a kije­lentést és megfejtést adja, ugyanaz, mint aki Bemerítő János és Jézus születését jelentette be később (Luk. 1:19,26).

Patmoszon Jánosnak is volt egy ilyen külön kijelentő angyala (Jel. 1:1; 22:8 stb); I. Kor. 14:32 pedig a próféták szellemeiről beszél, kik tehát többen vannak, s minden próféta körül végez szolgálatot közülök egy vagy több. Hogy mit lep­leznek le ezek az angyalok, a „próféták szellemei”, azt nem a próféta kívánsága, hanem egy felsőbb akarat szabja meg.

17. vers. Az ilyen angyal láthatatlanul is közeledhetik a prófétához és akkor ‘ a próféta csak a kijelentés képeit látja, szavait hallja, és nem látja magát a közlőt. Meg is jelenhetik a kijelentést közlő angyal, s akkor a kijelentés súlyát csak nö­veli annak csodálatos személye, akin keresztül a leleplezés érkezik.

Itt az utóbbi történt. Amikor a felsőbb parancsnak engedelmeskedő angyal kö­zelebb lép Dánielhez, hogy vele beszéljen, ez nem bírja ki az ég követének kö­zelségét, és félelemtől lesújtva arcára bukik.

De az angyal szavát így is hallja, csak ránézni nem tud. Az angyal első közle- nivalója az. hogy a próféta látomása a végidőre szól.

A „végidő” szó a Bibliában nem mindig időrendi, hanem olykor minőségi je­lentésben áll. A történeti fejlődést a Szentírás többször hasonlítja a szülő asszony vajúdásához. A vajúdó asszony többször jut olyan állapotba, amelyben a gyer­mek születése közelinek látszik: még egy utolsó erőfeszítés, és a gyermek meg­van; de aztán megszűnik a roham, fájása elmúlik, és a szülő anya újra pihenő ál­lapotba jut.

Az emberi történelemben vannak idők, mikor a vég megszületése, az ige jö­vendölte cél elérése egész közelinek látszik. Az emberiségre is sokszor rájön a végidő fájdalma, aztán megint visszatér minden a megszokott mederbe.

Végidő jellegét viselő események tehát érték már az emberiséget és még fog­ják érni anélkül, hogy időrendileg tényleg a végidő következnék. Az apostoli kor első fele végidőjellegű volt; ezért látta Pál Jézus visszatérését közelinek. Gábor végidőt jósol Dánielnek; de lehet, hogy azután még visszatér a történés a meg­szokotthoz. Esetleg az emberiség egy része megérett a végidőre, de másutt az az érettség hiányzik, s azért felsőbb isteni akarat várakozást parancsol.

18. vers. Nemcsak az . angyal jelenléte, hanem szava is bágyasztólag hat a pró­fétára s bár az első szavakat hallja s érti még, utánuk önkívületbe jut, úgyhogy az angyalnak meg kell erősítenie őt, hogy további szavait el tudja viselni és meg­értse. Ezt az erősítést külsőleg láthatón jelképes cselekvéssel az angyal úgy vég­zi, hogy megérinti a prófétát. Az érintés erőt közöl, mint Jézus érintése is azt kö­zölt.

Valósággal azonban nem a külső érintés, hanem láthatatlan szellemáradás közli a prófétával az erőt. Ez az áramló szellem adja az erősítést lelkének is, testének is. A próféta még mindig arcán fekszik, mert a ragyogó angyali jelenség elől el­rejtette szemét; aztán ájultan bukott le, s arcával a földön feküdt. Most azonban erő árad belé, öntudatát visszanyeri, arcát fölemeli, s visszahelyezkedik abba az állásba, amelyben előbb volt. Hogy erőt kapott, ereje van felállni és bele tud néz­ni is az angyal arcába. Ekkor az angyal újra beszélni kezd hozzá.

19. vers. Miután Dániel az angyal segítségével elfoglalja előbbi helyét, az an­gyal folytatja a tanítást: „Tudatni akarom veled, hogy mi lesz a harag végén, mert meghatározott időben jő el a vég.”

A 7. fejezetben az egész emberi történelem folyását akarta Isten a prófétával közölni; ebben a látomásban a végről akarja tudósítani, az emberi történelem vé­géről, a világbirodalom utolsó napjairól. Ez a cél tette szükségessé, hogy a má­sodik és harmadik világbirodalom jellegébe még egyszer betekintsen Dániel.

A második birodalmat csak azért idézte fel a látomás, hogy a harmadiknak megsemmisítő erejét ábrázolhassa. Ebből a harmadik birodalomból vezeti le a véget, nem úgy, mint a megelőző látomás (7. fej.), melyben a véget jelentő kis szarv a negyedik állatból nő ki.

Két dolgot mond itt a végről az angyal. Az egyik az, hogy a világbirodalom történelmével együtt végződik el az isteni harag is; a mostani világkorszakot az isteni harag kíséri végig, míg a következő korszakból a harag hiányozni fog.

A korszak végén lesz legerősebb a harag, a vég előtt adja ki mérgét. A másik tény, melyet elárul, abban áll, hogy a vég ideje előre meghatározott idő; Isten ha­tározta meg, azért tudja annak idejét; e fejlődés nem vaktában megy előre; te­remtmény, ember vagy angyal nem változtathat rajta.

20. vers. A következőkben az angyal pontos történeti adatokat ád, s a látomás képeit velők azonosítja. így a birodalomnak a képekkel való azonosítása nem önkényes munka. A kétfelé sántikáló medvének, mely a megelőző látomásban a második fenevad volt, továbbá az ebben a látomásban szereplő kosnak, melynek két nem arányos szarva van: a méd-perzsa birodalom felel meg, melyben szin­tén kettőség, éspedig aránytalan kettősség mutatkozott.
21. vers. A később feljövő s a kost ledöntő kecskebak Jónia királyát jelképe­zi, s a két szem között kinövő hatalmas szarv annak első királyát. A héber Jáván sző lónia szónak felel meg. lónia alatt a Kisázsia nyugati partvidékén iónoktól lakott földet értették, melynek műveltsége s története bizonyos önállósággal fej­lődött; itt azonban a szó átvitt értelemben az egész görögséget jelenti, belefog­lalva és kiemelve annak egyik rokon törzsét, a makedónokat.

A szavak jelentése helyenként és idők folyamán eltolódik: a nagy görög nép legkeletibb ága lónia volt, s aztán a keleten lakó sémiták számára ión lett min­den, ami mögötte következett. A makedónok országát nem Nagy Sándor alapí­totta; neves a királya volt annak már Nagy Sándor atyja, Filep is, kiről Filippi városát nevezték, de a makedón világbirodalmat Nagy Sándor alapította meg. így ő volt annak első királya is. Akiket a történelem nagyoknak nevez, azok rendszerint hatalmas hódítók, vagy fényűző emberek, kik erőszakkal és elnyo­
mott tömegek megdolgoztatásával maguknak s legfeljebb egy kiváltságos osz­tálynak, az elnyomásban szövetségeseiknek, hatalmat és elmúló dicsőséget sze­reztek.

Nagynak nevezi a történelem, a sokszoros gyilkost, Heródest, mert fényűző építkezéseket végzett és egy dinasztiát alapított. Fülöp fia, Sándor sem szolgálta a nyomorultak, gyengék ügyét, hanem a saját dicsőségét, hatalmát. Az ilyen nagy rablókat és háborúik által sokszoros tömeggyilkosokat Isten felhasználja ugyan egy ideig a számtalan kicsiny rabló és gyilkos fékentartására, de egyébként Is­ten királyságában hasznavehetetlen emberek. Ugyanez a haszna és bűne a világ­birodalomnak is!

22. vers. Sándort gyors sikerei elbizakodottá tették, azért hamar elérte őt az is­teni büntetés, meghalt; halálos ágyán azonban I. Makk. 1:5-7 szerint országát négy hadvezérére bízta. így „az összetört nagy szarv helyére” csakugyan „négy szarv állott.” A négy szarv könnyen láthatóan megfelel az előbbi látomás párdu­cán lévő négy fejnek és négy szárnynak; úgyhogy az azonosítás kétségtelen.

A bak a harmadik s nem a negyedik birodalmat jelenti, mint némely megszo­rult magyarázó állítja. Pontos a helyzetfestés ebben a megjegyzésben is: „de nem annak erejével”, mert a négy utódállam ereje nem felel meg az első egyetlen bi­rodalom erejének. Tehát Nagy Sándor halála után a birodalom tekintélye süllyedt.

23. vers. Mint minden ember, úgy minden emberi alkotás, tehát minden em­beri birodalom is halál elé megy. Meg voltak számlálva a Nagy Sándort követő birodalmaknak évei is. Hanyatlásuk lépést tartott azzal, ahogy előre haladtak a bűnben. A legtovább maradó szír és egyiptomi uralkodóházakban is mind na­gyobb erkölcstelenség lett úrrá, de egészen kihívó arcátlansággal fejlődött az ki az északi országban, a szírben, melynek egyik tagjáról azt mondja a kijelentés, hogy „kegyetlen arcú s cselszövényekhez értő” király volt.

A világbirodalomban a fejlődés folytonos volt, és egyik birodalomról a másik­ra ment át. A kos kevély viselkedése kihívta a bak vakmerőségét és annak ke­vélységét; a bak kevélysége folytatódott és mindig gonoszabbá vált utódaiban, míg végre az egyik fejedelemben szinte határtalanná lett. Erre a fejlődésre mutat ez a kifejezés: „mihelyt a hűtlen pártütők vétke kifejlődik”, szorul szóra: mihelyt tökéletesekké lesznek. A héber poséa lázadót, pártütőt jelent, ki hűtlenül áthág­ja Isten parancsát.

Az Isten ellen való lázadás lassan kifejlődik a világbirodalomban; de áz Isten iránt való hűséggel együtt fogy az embereknek egymáshoz való hűsége is, úgy­hogy az alattvalói hűséget vaskényszerrel kell pótolni. Ezzel a kényszerrel szem­ben az alattvalók alkotmányos jogok biztosításával (demokrácia, szocializmus) védekeznek, mintha a szívekből kifogyó hűséget jogszabályokkal vagy ellenerő­szakkal pótolni lehetne.

Ezt a kényszerű átalakulást nevezik haladásnak. Társadalom-reformátoraink nem veszik észre, hogy sokszor a jogok, népuralom, társadalmi segítés hangza­tos jelszavai alatt hogy nő meg a társadalmat szétbontó hűtlenség és lázadás bű­ne. A Bibliától gúnyosan említett tökéletesség vagy fejlődés alatt tehát a külső csaló látszat alatt végbemenő bűnhalmozódást kell értenünk.

Ez a fejlődés több irányú:

1.        a bűn fejlődik technikában, azaz a bűn mindig több eszközt szerez magá­nak; mindig új bűnfajták születnek, ahogy a történelem bűnalkalmakat szerez, ahogy a társadalom élete bonyolultabbá lesz;
2.        vakmerőségben, mert a bűnnek hosszú időn át való büntetlensége, mi Isten hosszútűrésének következménye, a vétkezőket mindig több és nagyobb bűn el­követésére bátorítja;
3.        arcátlanságban, mert ahogy a bűn megszokottá válik, az ember a szégyen­érzetet mind jobban levetkőzi, s amit egy korábbi időben csak azért nem tettek meg az emberek, mert szégyellték megtenni, azt később többé már nem szé­gyenük;
4.        képmutatásban vagy hazugságban, mert a jó látszatát a gonosz nem tudja egészen eldobni; a gonoszok is tudják, hogy a jók megbízhatók s a gonoszok megbízhatatlanok, ezért a gonosz szívesen mutatja magát jónak; kívánják, hogy mindenkihez gonosz legyek, de a bűntárs, hogy hozzá jó legyek, elvárja; a vég­nélküli önzés kénytelen magát jóakaratának mutatni, hogy a gonoszok szövetsé­ge föl ne bomoljék, s így a vétkezők megtanulják mindig jobban leplezni igazi lényüket; nő a hazugság és a színlelés;
5.        mennyiségben: a bűn olyan, mint a lavina, a korábban elkövetett bűnök sugallják, hogy a bűn útján maradjunk, elhiteti, hogy más úton járnunk már le­hetetlen; hat a példa; csábít a látszólagos és a valóságon túl feldícsért siker, mely a bűn nyomán jár; kényszerít a többi vétkező terrorja, kik nem engedik, hogy más úton járjunk, mint ők. Lesz egy foka a bűnösségnek, melyben az teljességre, tökéletességre jut, a mértéket betölti, s az emberiség bűnösségének ezen a fokán megszületik az antikrisztus, az ember Isten ellen való lázadásának, hűtlen párt­ütésének megtestesülése, legfőbb képviselője, tökéletességre juttatója.

Az antikrisztus tehát nem elszigetelt jelenség, földre szállt sátán, ki az embe­riséget elcsábítja, hanem az emberi fejlődés egy fokán a fejlődés szülötte, az összehalmozódó bűn kibuggyanása egy emberi lelken keresztül.

Az antikrisztusért az egész emberi nem felelős. Mindamellett Sátán és a tisz­tátalan szellemvilág is kihasználja az alkalmat, s az emberi fejlődésnek ezen a pontján több szellemi besugárzást, több gonosz szellemi áramot önt az emberi­ségre, több szellemi beavatkozás lehetőségéhez jut. Az antikrisztus tehát nem­csak produktum, hanem produkátor is lesz; nemcsak az emberiség betegségének jellegzetes tünete, hanem csábító és bűnbe vezető is, ám utóbbi szerepe csak má­sodlagos lesz; ő maga is a közös bűn szülötte lévén.

Az antikrisztusban két fő bűn jelenik majd meg; a kegyetlenség és a csalárd­ság; előbbi az isteni szeretet teljes elfogyásának lesz az eredménye, nemcsak szeretethiány, hanem a szeretet gyűlölése és bűnként való feltüntetése; ebben tár­sul a kegyetlenség a hazugsággal, mert a kegyetlenség az emberiséget jobb, bol­dogabb létre elsegítő erény álarcában fog megjelenni, s amikor a szeretetet bű­nös gyöngeségnek tünteti fel, magával csábítja a tömegeket arra, hogy embertár­saik letiprását a haladás erényének tekintsék.

24. vers. Az antikrisztusban két törskvet egyeeül:

1.        az Istrnnré hátat fordító, lázadó rmbrs tösréessr, mrly az rmbrriségrt az terzsrdrérn át mindig távolabbra sodorja Istentől;
2.        a tisztátalan szrUrmeilág tösréeésr, mrly a nréi engrdrlmrsérdő rmbrsrn érersztül saját akaratát, uralmát és dicsőségét aéasja a látható trsti világban mrgealósítani. Istrn eégtrlrn türrlmr nrmcsaé az rmbrr iránt nyilvánul mrg, hanrm a tisztátalan szrllrmré iránt is, trhát Sátán iránt is; mindrzrért addig tűri az Istrn, amíg hazugságuk és trhetetlenségüé trljrsrn lr nrm lrplrződié.

Istrn trhát mrgrngrdi az antiérisztusi rmbrriség tr^s kifejlődését, mrrt ép- prn rbbrn a frjlődésbrn fog lrlrplrződni a bűn igazi lényrgr és trrmészrtr.

Istrn azt is megrngrdi, hogy a tisztátalan szrllrmvilág segítségrt nyújtson föl­di éépeise:őjéneé, az antiérisztusnaé, éi önmagában rgyszrrrr éépvisrli az rm- brriségrt és a szrllrmvilágot is, mint Krisztus. Az antiérisztusi időbrn a bűn rrndéívüli rrőre jut. Hogy nz nniikrizziuz errjét „felfoéozza”, az azt jrlrnti, hogy rsőforsásoéat érrrs.

Ilyrn rrőfosrásoéat részbrn az rmbrri, részbrn a szrllrmi világban fog találni. Az rmberrért az antiérisztusi idő bámulatosan ügyrs és éörültréintő szrrvrzrt- brn és r::rnősztssrl fogja a rosszra rgyesítrni és önmagué érdrér rllrn felhasz­nálni.

A sze:lemvi:ágot az oééultizmus útján érrrsi mrg: pogány vallások zpiiiiiz- mus, babona, varázslás útjain. Az rmbrreért rgy, az rmbrri lélrétől idrgrn fa­natizmus fogja megtöltrni és oly trtteksr ragadni, melyekkr: rlvaéultan magué- naé is ártanak

Ezért mondja a éijrlentés, hogy „nrm a saját errjén” foéozza frl ^rjét, tisztá­talan szrllrmi rrőé fognaé az rmbrriségbrn dolgozni s az embrrrkrt „lrlérsül- trn” az antiérisztus mrllé állítani. Sátáni kijrlrntésrk, csodáé, jrlré mind több rmbrrt fognaé rlfordítani, s a gonosz ügy szolgálatába szrgődtrtni.

Az rmbrri és szrllrmi errdrtű rrőért nrm építésre használja majd frl az anii- krizziuzi embrsistg, hanrm pusztításra. Mivrl régi sátáni rlv, hogy az üldözött, meggyötört, megkínzott rmbrr éönnyrbbrn hajlítható, azért Sátán az utolsó rm- brriségrt szándééosan fogja mrgéínozni, kétségbe rjtrni, rcménytrlrnné trnni. Dr soé lrsz a szándéétalan pusztítás azáltal, hogy a :rlkiismrretlenség, éönnyrl- műség és szeretrt:rn ártani aéarás a földi vagyon nagy részét rlpusztítja. Istrn, aéi az rmbrrt saját útjainaé képtrlrnségérő: aéarja mrggyőzni, hagyni fogja, hogy a tőlr rlpártoló rmbrr tönkrrmrnjen, hogy a nyomorúság hajtsa vissza a tééozló fiat az Atyához.

Ezért Sátán srgítségéerl és Istrn megrngrdéséerl az antiérisztus cse:rkeésé- nré „siérre lrsz”. Ez a siérr abban nyilvánul mrg, hogy azoéat, aéié nréi rllrn- állhatnaé, vagy aéiéről feltételrzi, hogy nréi rllrnt aéarnaé állani, rzré éözül prrszr rlsősorban „a hatalmasoéat mrgrontja”, félrrtrszi, hatalmuétól mrgfoszt- ja vagy mrg is öli. Főlrg természetrsrn a „szrntek rllrn” fordul az antiérisztus bizalmatlansága és dühr, továbbá azoé rllrn, aéié a szrntré hatása alatt állanaé s csrlrérsznré, aéié a szrntré hagyományait frnntartjáé vagy éépvisrlié valami mériékaen.

25. vers. Az antikrisztus „agyafúrtsága” alatt rendkívüli s bámulatos okossá­got kell értenünk. A bűn az Istentől teremtett emberi értelem világosságát fogja felhasználni arra, hogy a gonoszságnak valósággal tudományos megalapozottsá­got adjon, vagy legalább is ennek a látszatát keltse.

Az istentelenség felszabadító tudományként fog jelentkezni; a kíméletlen ön­zés pedig boldogító ésszerűségnek. Ez „agyafúrt” tudománynak hatása alatt az emberek másként fogják érteni a világot, a történelmet, a jövőt, a lehetőségeket: istenfélelemmel, irgalommal gondolkodni az antikrisztus idejében büntetendő dolog lesz. Mi tudjuk, hogy birodalmat felépíteni, békességet teremteni másként nem lehet, mint isteni utakon; az antikrisztus idejében azonban meg fogják pró­bálni, hogy igazságtalanságból igazságosságot építsenek, s gyűlöletből rakják fel a békesség országának falait.

Ez csalárd munka lesz, mert állandóan látszatokkal kell majd az embereket el­ámítani. De egy ideig ennek a csalásnak sikere lesz. Az embereknek az lesz a benyomásuk, hogy az építés sikerülni fog. A kezdeti sikerek el fogják szédíteni magát az antikrisztus! is; hinni fogja, hogy felépítheti a békesség nyugodt orszá­gát magának és bizalmasainak.

Az általános ámítás világában nagy lesz az önámítás hatalma is. Az antikrisz- tus-fenevad előlegezni fogja magának a végső és teljes siker biztonságát. Szeme elől az önhittség és öndicséret elvakultsága el fogja takarni a valóságot, az új ál­lamépítmény repedéseit, az időnként mutatkozó ellenállást, a vas közé keveredő agyagot, a még le nem győzött akadályokat; azt hiszi, a siker folytatódni fog és végleges lesz; magát legyőzhetetlennek képzeli: szóval elbizakodik és felfuval- kodik, mint a világbirodalom születésekor Nabukodonozor.

Az álbiztonság érzését másoknak is szuggerálja, sugalmazza. Ilyenkor, amit mások talán maguk elhitetésére állítanak, ténynek vészük, és belőle újabb biz­tonságot merítünk: kívánságból lesz a biztonság; az ideiglenes sikerekből a meg­nyugvás.

Az utolsó emberiség vakmerővé válik, s ebben az antikrisztus-fenevad fog ve­zetni. Példája a tömegeket lelkesítem fogja. A vakmerőség egyik vállalkozása lesz, hogy Isten személyét sem kímélik meg: istentagadással s Isten híveinek ül­dözésével azt is megtámadják.

Az antikrisztusnak lesz fenntartva aztán az a kivételes sors, hogy nem ember fogja megölni, hanem a Mindenható közvetlen beavatkozása pusztítja el; a vége mindenkitől felismerhetően Isten büntetése lesz: „kéz nélkül törik össze.”

26. vers. Az „este és reggel” alatt az esteli és a reggeli áldozatot kell érteni, az „este és reggel látomása” alatt tehát azt a jövendölést, hogy egy időre az anti­krisztus meg fogja akadályozni a reggeli és esteli áldozást. A reggeli és esteli ál­dozattal a nép Istenhez való ragaszkodásáról állandóan vallást tett.

Ameddig a nép Isten mellett állott, addig ereje volt, védelmet kapott. A reggeli és esteli áldozat a népnek életlehetőség volt. Nagyobb csapást, mint az Isten mellett való maradás lehetőségének elvételét a választott nép számára elképzel­ni nem lehetett.

A nép tudta: ha Isten a vallástételnek ezt az alkalmát valamikor elvenné, az a népnek az Istentől való eltaszítását jelentené. S a látomás tudtul adta, hogy ez a csapás be fog következni. Az angyal megerősíti, hogy ez a látomás igaz.

Ha Isten eltaszítja népét, az menthetetlenül az antikrisztus zsákmánya lesz. Er­ről beszélnek most az angyalok; ettől retteg a próféta is! Rövid időn belül azon­ban nem fog ez bekövetkezni: a látomás sok napra szól! Addig a jövendölést Dá­nielnek le kell zárnia, azaz a nyilvánossággal nem közölnie azt; azzal a gondo­lattal kezelnie és úgy kezeltetnie, hogy az korának s a vég előtti koroknak nem szól.

A prófécia lezárását mégis Isten szent Szelleme végezte el azáltal, hogy meg­értéséhez világosságot nem adott addig, míg el nem érkezik a végidő. Hogy Dá­niel mennyit értett meg a látomásból, nem könnyű kérdés. Voltak abban dolgok, melyeket ő is csak leírt anélkül, hogy egész súlyukban és jelentőségükben meg­értette volna őket. Mindenesetre többet értett belőle, mint kortársai, vagy sokáig utódai is. De a végidő keresztyénéi többet fognak érteni a prófétánál is, mert töb­bet fognak tudni a jövendölés többi részéből; mert ismerni fogják a véghez vivő történetet; mert látni fogják az eseményeket, melyeket a próféta csak jövendölt; mert nekik szükségük lesz rá, s Isten Szelleme sok rejtett mondás értelmét meg fogja mutatni.

A jövendölés és a beteljesülés közti „sok nap” élménye s tapasztalása is szük­séges lesz ahhoz az érettséghez, amely a látomások megértésének feltétele.

27. vers. De ha Dániel nem. érthette ts a rá.bízot.t isteni kijelerUh^s minden kö­vetkezését, egész jelentőségét, éppee eleget értett belőle arra, hogy súlyának nagyságáról helyes képe legyen.

Amit ez a látomás mondott, az benne valamivel összeütközött, benne valamit lerombolt. Dániel őszintén munkálta a világbirodalom javát, s kívánta, hogy a birodalom áldására legyen az emberiségnek, mint a látomásbeli fa. Saját mun­kájának nyomán, de más módon is látta a fennálló kormányzásnak sikerét, hiszen az isteni áldás soká és messze kíséri a tévedő embert, és nem fogy el egyszerre életéből. De a látomás azt mutatta, hogy az időleges sikerek a gonosz sikerének kell, hogy helyet adjanak. Eddig Belsazár gonosz uralkodása alatti csökkent be­folyását kényszemyugalomnak látta Dániel, de várta, hogy új uralkodó alatt új áldott tevékenység következhetik még.

Ezt a várakozását törte össze a látomás: megtudta belőle, hogy még rosszabb­ra fordul a történelem, sőt a legrosszabb következik, elképzelhetetlen rossz.

Használni vágyó lelkét ez a csalódás úgy összezúzta, úgy lenyomta, hogy utá­na napokig beteg volt. De aztán megemberelte magát, és „tovább végezte a ki­rály dolgát”. Bizonyos hatásköre tehát e gonosz uralkodók idején is megmaradt, de az igen összeszorulhatott és messze elmaradt Nabukodonozor idejében gya­korolt korábbi befolyása mögött.

A próféta nem adta magát oda a bánatnak s a betegségnek. Látjuk tehát, hogy a próféta éppen eleget értett meg ahhoz, hogy nagy legyen a megdöbbenése, a látomásban mégis sok minden érthetetlen maradt előtte; világosan mutatják ezt saját szavai: „Ámultam a látomáson, de nem volt, aki megmagyarázza.” Valami
magyarázatot adott a mennyei szent is neki; valamit mutatott a korábbi látomás, melyet Nabukodonozor kapott; mindez azonban nem volt elég a teljes megértés­hez.

Mikor maga a próféta is azon panaszkodik, hogy „nem volt, aki megmagya­rázza” a saját látomását: akkor világos, hogy a látomást nem ő eszelte ki, és nem saját gondolatait adja elő képekben.

Ha csak a gondolatokat sugallta volna Isten, és képekbe a próféta öltöztette volna azokat, akkor sem panaszkodhatott volna ily módon. Világos tehát, hogy Dániel oly kijelentéseket kapott, melyek az ő felfogóképességét is felülmúlták, és egy későbbi idő embereinek voltak szánva, kik majd a megértéshez egyrészt az akkori eseményekből, másrészt Isten újabb kijelentéseiből a kellő isteni se­gítséget meg fogják kapni.

Kilencedik rész

1.     vers. Dániel nagyobb időközökben kapja a látomásokat; úgy látszik, hogy az egyes látomások megemésztéséhez idő kellett. Először Nabukodonozor láto­másának másik látóképét kapja meg, s abban a kis kőnek egy csodálatos sze­mélyben való megelevenedését. Két évre rá az antikrisztus kialakulása és műkö­désének jellege rajzolódik élesen eléje; ugyanekkor személye bevonódik a lát­hatatlan égi tevékenységbe.

Talán egy évre kapja a következő látogatást, de ezt már ő maga hívja ki kuta­tásával. Nem a kíváncsiság vezeti, mikor a jövőről a leplet fellebbenteni szeret­né, hanem a szellemvilág korábbi értenyúlása bátorítja fel, s aggódó lelke Izrael jövőjéért felelősséget érez.

Hogy ki a méd származású Dárius, Ahasvérus fia, ki a kaldeusok királyságá­ban királlyá lett, amikor hadvezére, Kürosz számára elfoglalta Babilont, azt már a 6:1 magyarázatánál láttuk. Belsazár meghalt, helyét a perzsa Kürosz ügyes had­vezetésének kövekeztében a méd II. Küakszárész foglalta el. Ez az uralkodó, kit a 6. fejezetből jóindulatú és Dánielt nagyra becsülő embernek ismertünk meg, Dánielt az első helyek egyikére helyezte, majd azzal a gondolattal foglalkozott, hogy az egész birodalom élére állítja. A próféta tehát igen elfoglalt ember volt a világbirodalomban; de Isten uralkodásának megértésére, kutatására mégis volt, kellett, hogy legyen ideje.

2.     vers. A gonosz uralkodó helyére tisztességes, jóakaratú uralkodó lépett. Ez az uralomváltozás lehetetlen, hogy Dániel kedélyére óriási hatást nem tett volna. Mint ahogy a tavasz melege kicsalja a földből a növényeket, úgy hozta ki Dáni­el leikéből az a körülmény, hogy ismét szabadon és sokak áldására tevékenyked­hetett, a reménységet és a várakozást.

Az utolsó látomás lesújtó hatása lefoszlott már leikéről. Kérdések töltötték meg lelkét. Eszébe jutott, hogy Jerémiás próféta szája által Isten 70 évvel jelölte ki a fogság tartamát. Jer. 25:11-12-ben ezeket olvassuk: „Ez az egész ország pusztává és sivataggá változik, s ezek a népek 70 esztendeig fogják Bábel kirá­lyát szolgálni. Amikor azonban elmúlik a 70 esztendő, megkeresem Bábel kirá­lyán és azon a népen bűnüket, ezt mondja Jehova, a kaldeusok országában is, és örök sivataggá teszem azt!”

Ezt a jövendölést Jerámiás Nabukodonozor király első esztendejében kapta, tehát a 607. esztendő táján Kr.e., amikor Dániel már a babiloni fogságban ült. A jövendölés eljutott a fogoly prófétához, és most, amikor a 70 esztendő a vége fe­lé közeledett, eszébe jutott a másik próféta szava; most, mikor tavasz látszott jönni a tél után, édes reménység szellője fújdogált sokat gyötört szívében.

„Hetven esztendőnek kellett a romba dőlt Jeruzsálem fölött eltelnie” a jöven­dölés szerint. A rombadőlt Jeruzsálem állandó fájó tüske volt a prófétának bel­sejében. A vigasztalásra szomjas fájdalom és saját hatáskörének újabb bővülése a prófétában bizonyos várakozást keltettek. Kereste az értelmét a Jerémiás jö­vendölte 70 évnek.

3. vers. A keresés módja hármas volt:

1.        „arcát az Úr felé fordította”; ez alatt azt kell értenünk, hogy gondolatait, az­az lelki arcát fordította Isten felé, kérdéseire kérő és kérdő lélekkel kereste Isten feleletét.
2.        zsákban és hamuban ült, azaz durva ruhába öltözött és elmulasztotta a test­nek jóleső tisztálkodást; ezzel kifejezte mély bánatát és bűnbánatát amiatt, hogy Izraelt Isten elvetette; elismerte, hogy jogosan, bűneiért vetette el; a nép bűnei­ért, amelyek miatt a nép helyett és annak nevében a próféta alázkodott meg Is­ten előtt;
3.        böjtölt, mi egyrészt szintén a gyász kifejezése, másrészt annak eszköze, hogy á próféta mindentől elfordítsa figyelmét, és csak Istenre ügyeljen.

Mindhárom út együtt mutatja azt a rendkívüli odaadást, amellyel a próféta ma­gát az igazság megkeresésére adta. Aki Istent keresi teljes szívével, az meg is ta­lálja, Látni fogjuk, hogy Isten azonnal meghallgatta a próféta imádságát.

4.     vers. A könyv közli a szavakat is, amelyeket Dániel imádságában használt; noha már magával azzal, hogy a próféta arcát Isten felé fordította, imádkozott. Imádkozás alatt ugyanis nemcsak kérések előterjesztését kell értenünk, nemcsak hálaszavak elmondását, hanem kérdező várakozást is, minél a lélek nem a maga gondolatait viszi Isten elé, hanem Isten gondolatainak közlését várja.

Dániel azonban többet tett annál, hogy néma várakozó lélekkel Isten elé állott; meg is szólalt, kérő szavakat mondott, és bűnvallást tett. Dániel tudta, hogy ki­hez imádkozik; kifejezi ezt az a név, amellyel a könyv megnevezi azt az Istent, kihez ő imádkozik, őt egyenesen Dániel Istenének mondva. Ez a név, Jehova vagy Jahve, az örök, változatlan Istent jelenti, kiben csalatkozni nem lehet. Ezt az Istent, a Dániel Istenét, pogány álistenekért fölcserélni a próféta sohasem volt hajlandó.

Imádságában a próféta Úrnak (Adonáj: Uram) szólítja őt, ki szabadon rendel­kezik királyokkal, népekkel, de a prófétával is. „Nagy és félelmetes” Istennek is mondja: nagynak, mert hatalmát és jelentőségét semmiféle földi vagy égi foga­lom meg nem közelíti, és félelmetesnek, mert Dániel rettegett attól a gondolat­tól, hogy ezt a hatalmas Istent valami módon elveszítse, vagy maga ellen inge­relje. Országa, népe sorsa mutatja, hogy rettenetes dolog ennek az Istennek ha­ragját viselni; erről beszél az a 70 esztendő is, mely alatt Jeruzsálem pusztán, rombadőlve hevert. Ez az Isten azonban nemcsak rettenetes, hanem kegyelmes is; ezt a tulajdonságát is megnevezi a próféta: megőrzi a szövetséget és kegyelmet.

Tehát külsőleg el tud fordulni egy néptől, el tudja vetni azt, de szövetségéről, melyet vele kötött, el nem feledkezik. Elvetettségében, nyomorúságában egy- szercsak ráemlékezik. Ezt a változatlanságát és hűségét fejezi ki különben a Je- hova név is. A szövetség a Bibliában jelentős szerepre és fontosságra jutott. Két
ember vagy földi csoport ezért szövetkezik, hogy egymást közös ellenfél vagy akadályok ellenében segítsék.

Isten és egy ember vagy egy nép szövetségében a segítséget egyedül az Isten adja, az ember csak magát adja oda a végtelen hatalmú és segítségre nem szoru­ló Istennek. Isten szövetséget kötött Noéval, Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal, és maradékaikkal, tehát a zsidó néppel s magával a néppel,’ Mózes útján a Sinai hegyen külön is. Ebben a szövetségben azt kívánta, hogy a nép őt szeresse és pa­rancsait megtartsa (II. Móz. 20:6). Dávid szerint is Isten olyanokkal szemben őr­zi meg a szövetséget, akik „őt szeretik és parancsolatait megőrzik”.

Nyilván szeretet nem száll föl a természetes bűnös szívből, s így Isten olyas­mit várt a zsidó néptől, melyre az képtelen volt; de erre a nép maga kötelezte el magát, s Isten próbaképpen elfogadta a nép ajánlatát: „Mindazt, amit Jehova pa­rancsol, meg akarjuk tenni!” (II. Móz. 19:8).

A büntetést, mely a népet érte, ez a könnyelmű ígéret rántotta a népre. A má­sik feltétel szelídebb: nem azt tartalmazza, hogy a nép megteszi Isten parancsa­it, hanem hogy megőrzi azokat, azaz lelkében tartja, figyelmét rajtuk legelteti. Az élet azt mutatja, hogy az ember annyira romlott, hogy még erre sem képes, Isten parancsolatait egyenesen elfelejti, emlékezetében tartani nem tudja, mert más dolgok kiűzik onnan. Ám erre való a böjt, azaz a földi dolgoktól s örömöktől va­ló elfordulás: a böjt a figyelmet Istenre összpontosítja. Ám a nép annyit sem tett meg, hogy Isten parancsait emlékezetében megőrizze, hogy megpróbáljon sze­rintük járni. Hátuk mögé vetették Isten parancsait, nem törődtek velők, sokszo­rosan általhágták őket s emiatt még csak bűnbánatot sem éreztek.

5.     vers. A próféta jói óldju.sokszor átgonoolta,hogy a nap lett hűthlenlstené- hez és nem Isten a néphez. Rávezették erre a korábbi próféták szavai, melyeket ismert, mint ahogy Jeremiás jövendölését is jól tudta. Már gyermekkorában látta a nép gonosz életét s hallotta ez ellen a próféták, különösen Jerémiás tiltakozá­sát, A szülői házban bizonyára sokszor megbeszélték ezeket a prófétai feddése­ket s az Isten kilátásba helyezett büntetését, de az ígéreteket is. Most agg fejjel a hosszú fogság végén Dániel maga elé állítja népe sorsát és azt, ami ezt a sor­sot előidézte, népe bűnét.

Mily régen volt, hogy Dániel ott élt népe között. Egy hosszú emberéletet töl­tött el az idegen világhatatalom szolgálatában. De a hosszú idegen szolgálatban nem fogyott el népe iránt való szeretete, hanem megerősödött az, mint Mózesé. Sokszor állhatott könyörögve Isten előtt, s népiért küzdött imádságában. Las­sanként közbenjáró pappá tette őt az imádság. És lassanként kifejlődött benne a közbenjáró papnak egy fontos vonása: magáévá tette a nép bűneit, mintha ő kö­vette volna el azokat. Többes szám első személyben szól: „Vétkeztünk!” A hé­ber chátá éppen úgy, mint a görög hamartano a célnak, a helyes útnak elvetését jelenti, eltévedést. Istentől elhajolva téves útra lépett a nép. Ez az eltévedés az Isten egyenes útjainak elhagyását jelentette. Aki nem jár Isten útjain, az csavar- gós, görbe utakat választ, ennek a kicsavart útnak a névé: fonák.

A fonák ember nem mutatja igazi szándékát, melyről tudja, hogy gonosz, ha­nem kerülőutat választ; lassanként gondolkodása, cselekvése természetellenessé

változik. Ez a természetellenesség a fonákság. Pártot is ütött a nép, azaz Istentől elválasztotta magát, egy másik úr szolgálatának adta oda magát, Istentől elide­genült, külön párttá lett, melynek más céljai s érdekei vannak, mint az elhagyott Istennek. .

Ebben a pártütésben azonban nem lehet közömbösen megmaradni, hanem a pártütő korábbi urának ellenségévé válik, azaz fellázad. A lázadás dacolás az el­hagyott úr szándékaival, akaratával való nyílt ellenkezés, Istennel szemben Is­ten parancsainak és ítéleteinek, azaz jogszabályainak szándékos általhágása.

A próféta jól látja, hogy Izráel mindezt megtette s magára vállalja a nép min­den bűnét, mintha mindezt ő is tette volna. Az bizonyos, hogy a bűnre való haj­landóság a prófétában is megvolt.

A bűn elvállalása azonban nem ezen az alapon történt, hanem azon a szerető­ien fordult meg, hogy a próféta a bajbajutott nép sorsát tette magáévá s népe nél­kül külön nem akarta az Isten könyörületét és kegyelmét élvezni. Ez a papi lé­lek vonása! A próféta imádsága bűnvallással kezdődik: ezt a bűnvallást a pap te­szi a népért. A következőkben a bűnvallás folytatódik.

6.     vers. A bűnvallás következő része még világosabban mutatja, hogy Dániel idegen bűnöket vesz magára, melyeket neki alkalma sem volt elkövetni. Hiszen nemcsak azt a népet tartja szeme előtt, amellyel egyszerre élt, hanem az egész történeti népet, tehát az elmúlt idők zsidó népét is; azok bűnét is magáévá teszi, azért is vezekel, megalázkodik. A nép, egy évezred népe együtt vétkezett; az atyák a fiáknak adták át a lázadó lelket és most a késő fiák szenvedik az atyák vétkének büntetését. Mindamellett a fiák is rész vettek a vétkezésben és így megérdemlik a büntetést; az atyáiktól átörökölt és a maguk tetteivel szaporított bűnt nem bánták meg és nem tértek meg belőle. Az egész zsidó nép nevében ezt a megtérést teszi meg most Dániel azzal a bűnvallással, mely a nép közös bűnét megvallja és elítéli.

Egynek tudja magát az egész néppel, az atyákkal, a királyokkal és főemberek­kel s mindnyájuk nevében vallja a közös vétket. Korai századok embereivel épp­úgy vállalja a közösséget, mint kortársaival. De hát tehette-é ezt Dániel és Isten elfogadta-é ezt tőle?

Dániel előtt még nem állott ott a Mesiás király maga odaáldozása, mellyel ő népe papja s az engesztelő áldozat is lesz. Dániel papi közbenjárása úgy vi­szonyúk Jézus papi áldozatához, mint Izsák feláldozása. Isten elfogadja, mert arra az áldozatra néz, mely őt ki fogja elégíteni; melyet öröktől fogva elhatáro­zott.

7.     vers. Dániel imádságában tehát nem egyes ember áll az Istennel szemben csupán, hanem egy nagy közösség, egy egész nép: minden júdabeli, mert az asszír fogság után majdnem csak Júda maradt meg a régi hazában nép gyanánt, a jeruzsálemiek, kik vezető helyet foglaltak el s így külön említendők, rajtuk kí­vül minden izraelita, tehát az elhurcoltak is, a korábban fogságba vitt 10 törzs minden tagja is, kik közel vagy távol bármelyik országban laknak, hová hűtlen­ségük miatt Isten taszította őket, tehát Asszírián túl s más földeken is, így Egyip­tomban, ahová Isten akarata ellenére menekültek. Mindez az egész nép együtt
   felelős és annak istenfélő, érzékeny szívű tagjai úgy éreznek, mikor a nép sorsá­ra gondolnak, mint Dániel, kinek szégyen pirítja el orcáját, ha arra gondol, hogy mi lett abból a népből, amelynek a föld összes népei közül elsőként kellett vol­na Jehova mellett hűen kitartania. Dániel szívébe összefogja az egész Izraelt és Isten elfogadja ezt a papi cselekedetet.

A próféta sokszor állott szégyenkezve a kaldeusok előtt, kik nem értették, hogy annak a hatalmas Istennek a népe, aki Dánielen át csodálatosan hatalomban és bölcsességben leplezte le magát, hogy nem gondoskodik a népéről legalább annyira, mint a pogány bálványok látszanak gondoskodni. Hogy taszíthatta így el magától, ilyen gyalázatra, ilyen nyomorúságra.

De ma, amikor Jehova előtt megáll, keresni a jövendölés értelmét, megint ez a szégyenteljes helyzet áll szeme előtt és ettől a szégyentől elfogultan fordul Je- hovához. Ha a pogányok előtt szégyellte magát, az csak a büntetés miatt volt, mely mégis a bűnre mutatott; de Jehovával szemben annak igazságosságát, szent­ségét érezve, egészen és egyedül a nép vétke jut eszébe, annak bálványozása, erőszakossága, hűtlen, lázadó lelkülete. Megjelennek előtte a hányaveti, dicsek­vő főemberek, képmutató, a szentet eláruló papok, haszonkereső próféták, kik Jehovát nem ösmerik, nem félik. S vallást tesz: „Tied az igazságosság, mienk a szégyen!”

8.     vers. Elmúlt a hányavetiség ideje, meggyalázva, eltaszítva, fogságban ül a . nép s az isteni ítélet szégyene fedi halott királyok, főemberek, régi atyák emlé­két. Még a halottak birodalmában is ott kell lennie a szégyenkezésnek, mert mind érzi, hogy a nép, melynek elsővé kellett volna lennie, utolsó most a nem­zetek között.

Sorsuk miatt, mely rosszabb, mint a többi népé, szégyenkezve kell megállani- ok más nemzetek tagjai előtt s még a holtak birodalmában is rajtuk e szégyen, az Istentől való elvettetésnek a bélyege. A próféta újra megerősíti, hogy ő is a vétkezők közt van: „kik Ellened vétkeztünk.”

9.     vers. Míg a nép oldalán, melyhez ő is odatartozik, csak a szégyent állapítja meg a próféta, addig Isten oldalán az igazságosság mellett ott látja még az irgal­mat és bocsánatot is. Nem az igazságosságot, nem a belőle folyó haragot említi, az már kitombolta magát, hanem a szenvedő népet megszánó isteni irgalmat és a bocsánatot, az irgalomnak csodálatos gyümölcsét. Hogy irgalom, bocsánat egyik oldalon, igazságosság, harag a másik oldalon hogyan egyeznek ki Isten­ben: arról a prófétának nincs világos képe, ő csak a tényt látja és fogadja el, hogy az eddig büntető igazságos Isten most az irgalomhoz fordul át, megkönyörül né­pén s a 70 esztendős fogságnak vége fog szakadni.

Megokolásul ennyit mond: „azért, hogy fellázadtunk Ellened!” Ami korábban a harag és büntetés oka volt, most az irgalom okaként jelenik meg előtte: a né­pen meg kell könyörülni, mert csak lázadásra képes, a jóra képtelen. Itt csak az segít, ha a bűnt tovább nem rejtegeti a nép, hanem a régi elbizakodott kijelentés helyett: „Mindazt, amit Jehova parancsol, megtesszük!” a próféta szavával kár­vallotton áll a nép Istene elé: vétkeztünk és képtelenek vagyunk megtenni a jót, a Te akaratodat!

10. vers. „Nem hallgattunk Istenünknek, Jehovának szavára, hogy törvényei­ben jártunk volna!” Szemben a Sinai hegy lábánál álló elbizakodott néppel, mely Isten parancsainak megőrzését ígérte, most a prófétában egy új emberfajta áll az Isten előtt, egy ember a nép nevében, ki bűnbánattal vallja, a nép bűnét magára vévén, mondja, hogy „nem hallgattak Jehova szavára, melyet a próféták szája által intézett hozzájuk.” A pap a nép nevében bűnt vallott!

Dániel nem volt származása és földi hivatása szerint pap, csak Isten szellemi felkészítése és hívása szerint. Úgy ismerjük őt, mint az Isten egyik legnagyobb prófétáját. És ebben az imádságban a próféta is megszólal; a próféta, aki belát az Istenség mélységeibe s egymás mellett látja az igazságosságot és haragot, de az irgalmat és bocsánatot is.

Mindkettői egyszerre hirdették a próféták. A próféták a törvénytől az isteni ir­galomhoz vezették a népet. A próféták követelték, amit a nép önként ígért meg; ha a nép nem ígérte volna, ha gyöngesége tudatában irgalmat kért volna, a pró­féták irgalmat és bocsánatot hirdettek volna; mert ezek Isten lelkében éppen úgy ott vannak, mint az igazságosság és harag. Most, hogy a pap beösmeri az enge­detlenséget, a próféta várja és hirdeti, hogy Isten irgalmával és megbocsátó ke­gyelmével fordul a nép felé.

11. vers. A próféta a nép bűnös voltának, felelősségének megállapításában egé­szen Mózesig megy vissza. „Egész Izráel” alatt nemcsak minden helynek, ha­nem minden időnek izraelitáit érti.

A nép minden tagjáról és így saját magáról is megállapítja, hogy áthágták Is­ten törvényét, azaz nem maradtak azok között a korlátok között, melyeket a tör­vény a népnek megszabott s hogy ezzel eltávoztak Istentől, azaz elhagyták az Is­tennel való meghitt viszonyt, amelyben Isten kijelenti magát a népnek s a nép kívánja hallani Isten szavát.

A nép „eltávozott Istentől, hogy ne hallgasson szavára” mondatban a hallgatás engedelmességet is jelent; de a hallgatás is benne van. A nép nem akart Isten kö­veteléséhez igazodni, ezért kíváncsi sem volt Isten szavára. Mikor a nép így ‘el­idegenedett szívében Istentől, Isten szíve is megtagadta az irgalmat és átok fog­lalta el a kegyelem igéjének helyét.

Ez az átok előre le volt írva, meg volt állapítva arra az esetre, ha a nép hűtlen­né válnék Istenéhez; Mózes által Isten kihirdette s az bele is került a törvénybe (V M.óz. 28:15-68). Izrael történetének egész ideje alatt láthatta, minek megy ne­ki. Méghozzá esküvel volt az átok megerősítve; Isten különös nyomatéket he­lyezett az átok fenyegetésére. Nem a bűnre való hajlandóság, hanem a könnyel­műség vitte a népet a bajba.

12. vers. Ez a kimondott átok, ez az isteni figyelmeztetés legott hatni kezdett, mihelyt a nép vétkezett Istene ellen. Nem maradt a törvényben eltemetve, mely­nek könyvéről a nép lassankint elfeledkezett, hanem próféták ajkán megeleve­nedett s mint égető tűz, mint vádoló lelkiismeret szólt szüntelenül és elhallgat­tatást nem tűrve a néphez, a királyokhoz és a főemberekhez, kik a nép bírái vol­tak s kiknek a törvény szavát a népen érvényhez kellett volna juttatniok; ehelyett maguk vétkeztek ellene elsősorban.

Az Isten szavát tehát a nép nem egyszer utasította vissza, hanem sokszor, nem egy nemzedék, hanem míndeník nemzedék; az ístentelenséget egyik nemzedék a másiknak adta át. Megnőtt, magasra halmozódott a bűn, a büntetésnek is épp oly nagynak kellett lennie! Csakugyan egy népre sem szakadt akkora nyomorú­ság, mint amilyen Jeruzsálemet érte, melyet Nabukodonozor többször támadt meg s lerombolt, elpusztítva a nép egyetlen reménységét a templomot is.

13. vers. Amit Mózes megírt, amit a próféták megismételtek, mind utolérte az engedetlen népet. Nem egyszerre jött a csapás; előbb a felsőbb országot érte utol a veszedelem. Ott sok gonosz király alatt sokat szenvedett a nép; de az északi ország sorsán a déli ország, Júda, okulni nem akart. A megsértett és haragvó Is­tent kiengesztelni nem jutott . eszükbe azzal, hogy gonosz tetteikből megtérjenek. Pedig a múló századok folyamán Isten hűnek bizonyult, változatlan Kősziklá­nak, ki szava mellett megáll. De hiába marad Isten ugyanaz, a nép a változó, mú­ló földi dolgok után kapkodott, múló emberekhez kapcsolta sorsát.

Jehova hűsége mindenesetre abban is láthatóvá lett, hogy Mózesnek mondott szavát valóra váltotta, az áldást éppen úgy, mint az átkot. Ha a nép az átok tom- bolása után megtér s bűnbánatot tart, akkor Jehova hű maradt volna áldás-ígére­téhez is. De a nép nem okosodott meg az átkon, hogy engesztelni próbálta vol­na Jehovát. Jehova engeszteléséhez két dolog szükséges: az elkövetett bűnért elégtétel, erre rendelte Isten az áldozatot és a vétkezés folytatásának abbanha- gyása, ez a megtérés. A zsidó nép elhanyagolta az áldozást és elhagyta a megté­rést: Jehova tehát nem engesztelődött ki, a büntetés folytatódott, ahogy a bűn is folytatódott.

14. vers. Dániel következtetéseit abból vonja le, hogy Jehova igazságos, azaz mindent természetének megfelelően, öröktől fogva kiszabott útján vezet. A jót sikerhez juttatja, mert az az- egész teremtésnek javára van és a gonosznak útját vágja, hogy tovább ne árthasson. Ezért Jehova szüntelenül szeme előtt tartja a célt, amelyet el akar érni, habár ezek a célok néha csak átmenetiek, ideiglenesek.

Jehova szemmel tartja a bajt, mellyel a gonoszokat elveszíti és szemmel tartja az áldást, mellyel az igazságosokat az engedelmesség útján megerősíti. A zsidó történelemben először a bajt tartotta szem előtt, mellyel a népet gonosz útján meg akarta állítani; de nyilván szemmel tartotta a végső jót is, mellyel a bűnös népen meg akart irgalmazni.

A jót hamarabb elhozta volna, ha a nép hallgatott volna szavára; de mivel a nép engedetlen volt, a rosszat kellett elhoznia. Most visszatekintve a próféta úgy találja, hogy „Jehova minden cselekvésében igazságos”.

15. vers. A próféta úgy látja, hogy eljött az idő arra, hogy a nép megforduljon és igazságosan kezdjen cselekedni, hogy aztán Jehova is megforduljon és a jót kezdje el szeme előtt tartani.

A próféta egészen Mózes könyvének világában él benne. Úgy beszél annak tu­dósításairól, mint a zsidó történetnek mindenkitől jól ismert eseményeiről. Saját jelenének nagy bajáról, a rosszról, melyet Jehova a népre hozott, a próféta az emlékezés szárnyán maga elé idézi azt a nagy szabadítást, mellyel Isten a zsidó népet történelmének útján elindította, az egyiptomi szolgaságból való megsza­
badításra. Ezzel a szabadítással Isten nemcsak a néppel tett jót, hanem saját Ma­gának is „Nevet alkotott”. Ez a név-szerzés csak azért történhetett, hogy a világ összes népei erről a szabadításról ismerjék és nevezzék Jehovát.

Ha tehát ez a szabadítás alkotja Jehova nevét és a szabadítás az ő tulajdonkép­peni lényege, akkor van még remény a ma elvetett zsidó nép számára is: Jehova újra lényegéből kifolyóan, azaz nevének . megfelelően cselekszik és akkor a nép megszabadul. Az az „erős Kéz”, mely a népet a szolgaság házából kihozta, szét tudja tömi most is a nép bilincseit, a tömlöc ajtaját és szomorú fogságából kive­zeti a népet.

A próféta valami olyan csodát várt, mint amilyen az egyiptomi szabadítás volt. Ki tudja, hogy a próféta várakozását a tőle messze jövő nem fogja-e igazolni? A Jelenések könyve egy még nagyobb, még csodálatosabb szabadítást ír le, mint amilyen az egyiptomi szabadítás volt; de akkor a világ urától nem Mózes, ha­nem a királyok királya, a Messiás-Krisztus fogja népét követelni!

Dániel Jehovának népével szemben való viselkedésében változást vár. Az út Jehova megváltozásához a nép megváltozása; azért a megtérés, a bűnbánat és bűnvallás útjára lép egyelőre a nép helyett maga a próféta: „vétkeztünk, gono­szul cselekedtünk!” Ettől a bűnvallástól várja Jehova haragjának elfordulását.

16. vers. Meglepő, hogy a próféta nem Jehova irgalmától várja csak Jehova haragjának elfordulását, hanem azt állítja, hogy a megkegyelmezés Jehova igaz­ságosságából folyik. Minket ahhoz szoktattak, hogy Jehova igazságosságától haragja kitörését várjuk. Kell lenni valaminek, ami magának az igazságosságnak ható irányát fordítja el s ez a bűnbocsánat. A harag megszűnése csak akkor re­mélhető Jehova igazságosságától, ha az elkövetett bűn megbocsáttatik. A meg­bocsátás alapja azonban itt nem látszik tisztázottnak; a próféta egyszerűen ter­mészetesnek tartja, hogy Jehova megbocsásson, Isten irgalmából folyik.

A próféta egynek látja az igazságosságot az irgalommal és a megbocsátást az igazságossággal. Korábban azonban ez nem így volt. Nagy volt a harag, mely a zsidó nép ellen tombolt. Dániel a harag hevét is említi. Akkora volt a harag, hogy akik pusztítását látták, ennek a haragnak az említésével gyalázkodtak és fenye­gették egymást; a zsidó nép -sorsa belekerült a szitkozódás nyelvébe. És mégis ez a harag és ez a hév egyszerre elfordul, mihelyt a nép megtér. Később a pró­féta még visszatér arra, hogy mi a megbocsátásnak, az igazságosság ez irányvál­tozásának forrása (19. v.). Émlítésre méltó, hogy a zsidó nép helyett a próféta a szent várost, Jeruzsálemet nevezi meg, a népélet középpontját, a templom váro­sát: amit Isten ezzel a várossal, vagyis a templommal tesz, azt az egész néppel teszi, mert a templom Isten segítő jelenlétének záloga. A templom helyett ugyan a hegyet említi Dániel, a szentséges hegyet, melyen az felépült. Ha a szent he­gyen a templom újra felépül, meglesz a biztosíték arr<5l, hogy Jehova heves ha­ragja elfordult és kegyelme a néphez visszatért.

17. vers. Mindamellett a próféta úgy érzi, hogy Jehova haragja pusztán a bűn­vallásért nem fog automatikusan, magától elfordulni, hanem az imádság, a ké­rés is szükséges hozzá: „most hallgass szolgád imádságára és könyörgésére!” Dániel Jehova hűséges szolgája volt egy egész emberéleten át; sokszor állott kö­
    nyörögve a mennyei Isten előtt szent templomában s a templomtól távol is a templom elpusztulása óta.

Tapasztalatból tudta, hogy az imádság eléri a mennynek Istenét. Most a legna­gyobbat kéri: a templomról fordítsa el haragvó arcát s világos arccal forduljon felé; hogy forduljon el haragja és a harag sötét felhői helyett a kegyelem fénye derüljön Sión hegye fölött; a szellemi sötétség helyére lépjen szellemi világos­ság, mely alatt Jehova szeretetét és kegyelmét kell érteni. E kettőt: a kegyelmet és szeretetet a héberben egy szó fejezi ki: cheszed. Ahol Jehova haragjának pusz­títását szeretetének kedvessége váltja föl, ott az éjszakából nappal lesz.

Ezt a hajnalt várja, ezt a hajnalt kéri a próféta. De mi alapon kéri a próféta? Azt tudja, hogy minden eddigi hűsége sem elég ok vagy alap arra, hogy könyör­gését Isten meghallgassa. Egy szót mond ki: „az Úrért”.

Hogy kit ért ez alatt, homályos nekünk is, de homályos lehetett magának a prófétának is. Látomásaiban gyakran jelent meg egy titokzatos Jóságos hatalom, melynek Istennel való azonosságát sejtette, de amely mintha megvált’volna a ha­ragvó Isten fogalmától, mintha a híven büntető, igazságos Istennel szemben ott állana egy esdeklő, engesztelő hatalom is és ez a jóságos személy az ő Ura, a nép jogos Ura volna.

De ugyanazt a szót később Istenre is alkalmazza (19. v.). Dávid is tudott erről a titokzatos Úrról: „Mondja az Úr az én Uramnak: ülj jobbomra, míg ellensége­idet zsámolyul vetem lábadhoz!” (Zsolt. 110:1.) Valami kijelentés képezi e ket­tősség, e szembeállítás alapját, mely, amint látszik, az istenségen belül történt, amelyben több volt a sejtés, mint a világos meglátás. Ézsaiásból tudjuk, hogy Je­hova könyörületének alapja magában Jehovában van: Jehova önmagáért eltörli a nép bűneit (Ézs. 43:25).

18. vers. Ha egyszer a haragvó Jehova kegyelmesre fordul, ha sötét arca he­lyett orcája megvilágosodik, akkor elég lesz annyi, hogy eléje tárják a nép baját, s ő azonnal kész lesz a segítésre: „Istenem, nyújtsd alá füledet és halld meg”, az­az engedje közel magához a kérő szót, a sóhajtást; „nyisd ki szemedet és lásd meg a pusztulást, melyben vagyunk!” Ha kegyelme vezeti az Urat, ha az a titok­zatos „Én Uram” szól az Úrnak, akkor már elég a nyomorúság látása is arra, hogy az Urat megindítsa. „Hívj Engemet segítségül a nyomorúság idején!” Elég a ke­gyelmes Istennek puszta segítségül hívása. Dániel nem vaktában kér, nem talá­lomra, hátha meghallgat az Isten; hanem sziklatalajt érezve lába alatt. Ismer a próféta fövénytalajt is, mely kicsúszik a lába alól: „Nem saját igazságunkban bízva ejtjük eléd fohászkodásunkat!”

Abban, hogy annyi ideig hűséges szolga volt, nem bízott. A kősziklatalaj ma­gában Istenben van: a Te sok irgalmasságodban bízva. Itt a magyarázata annak a titokzatos, jóságos „Úr”-nak: Isten irgalmasságának sokszoros tapasztalása. Ez a tapasztalás volt az út annak meglátására, hogy Jehovában az irgalomnak vala­milyen középpontja, forrása van. A próféta úgy áll rá az isteni irgalom alapjára, mint mi a Golgotára s a kettő tulajdonképpen ugyanaz.

19. vers. Mindamellett a sürgető imádkozásnak szükségességéről is meg van győződve Dániel; azért sürgetőleg fordul Jehovához! „Uram, hallgass meg
    Uram, bocsáss meg! Uram figyelmezz!” Ezzel a szóval: „hallgass meg!” nem a figyelem odafordulását kéri, ami Istennel szemben felesleges, hanem a haragvó elzárkózással való szakítást.

A második kéréssel: „bocsáss meg!” már elfordulást kér, t.i. a nép bűneitől va­ló elfordulást, az azokról való elfeledkezést. A harmadik kérés: „figyelmezz!” azt kéri, hogy most a zsidó nép ügyét tegye Isten más ügyek elé, mert hiszen Is­ten figyelmezésében nincsenek különböző élesség! fokok, mint a mienkben; most más népek ügyét elmellőzve, az elfeledett, az elvetett zsidó nép ügyét ve­gye elő napirendre és a Jerémiás által tett ígéretét teljesítse. E hármas felhívás­ban „Az Úr” nevet adja Istennek, tehát az Úr szó ebben az imádságban is kettős értelemben áll, mint a 110. zsoltárban.

De Ézsaiás kifejezése is megvan itt: „Magadért” s végül még van egy harmadik megokolás: „mert Nevedről nevezték el városodat és népedet”, vagyis mert Je­hova Nevéből, Jehova lényéből következik a megbocsátás. Jehova nevét Dániel nevezte meg a városra gondolva, tudván, hogy Jehova lényéből inkább követke­zik a megbocsátás és irgalmazás, mint a haragvó ítélet. Egyszer a harag örökre az irgalomnak fog helyet adni, Jehova minden cselekvésének célja és vége az ir­galom.

Olykor Jehova vár az irgalmasság megtevésével, késik és hagyja a gonoszt működni. Az erkölcsi rosszat, melyből minden fizikai rossz, minden szenvedés támad, nem Jehova teszi, az ő haragos elfordulása abban áll, hogy a Sátánt cse­lekedni hagyja.

Mikor ő kezd el cselekedni, akkor kiderül az ég, akkor megszólal az irgalom. Azért Dániel nem azt kéri: cselekedjél irgalmasságot! hanem csak annyit mond: Cselekedjél! Mert amit Jehova cselekedni fog, az irgalom lesz.

20. vers. A próféta úgy szól, mintha máris Isten irgalmának levegőjében léleg- zenék. Istennel való egységéből kifolyólag prófétai ajándékánál fogva érzi, hogy a tél menekül s a tavasz közeledik.

Azért tud úgy imádkozni, ahogy imádkozik. Imádsága előtt nem érez akadályt. S csakugyan egy égi követ felvilágosítja, hogy már imádságának kezdetén meg­hallgatta őt Isten. Ez a követ előbb jelent meg, minthogy imádságát bevégezte volna. Isten, látván az igaz töredelem érzelmét a prófétában, még mielőtt végig mondotta a bűnvallást és kérést, máris cselekedett. Az isteni cselekvés első té­nye az volt, hogy elküldötte követét a próféta megnyugtatására. A próféta Isten irgalmára hivatkozott s a harag ellen azt hívta segítségül, s az irgalom, ha az em­berek nem látták is, ott lebegett már a város, a szent hegy fölött.

21. vers. Az idő, amikor imádkozott, az esti áldozat és imádság szent órája volt, amikor Dániel mindig imádkozni kezdett. Ma is rendes imádságát végezte; de ma valami megragadta és magával sodorta a prófétát. Az utóbbi időben Dá­niel sokat foglalkozhatott Jeremiás próféta jövendölésével, hogy a fogság 70 esztendeig fog tartani s kutatta, vajon beteljesül-e a jövendölés; vajon jól értet­te-e meg a jövendölést; vajon a jövendölés teljesülésének nincsenek-e akadályai.

Ez a belső marcangoló küzdelem, mely a szabadulás lehetőségeit kutatta, vitte a prófétát a bűnvalló imádságra. De az imádságban nemcsak bűnvallás van, ha­
nem könyörgő kérés is, hogy Isten derült arcával forduljon a nehezen megpró­bált zsidó nép felé.

Láttuk, hogy a próféta nem a népben, hanem Istenben találta meg a szabadítás okát, s ez őt módfelett megvigasztalta. Ezt az Istenben rejlő okot háromfélekép­pen fejezte ki, de a háromféle kifejezés egy okra mutat:

1.        Istenben két szemben álló felet talált: egy ítélőt, cselekvőt, kiengesztelen­dő!, s egy „Urat”, aki ok arra, hogy Isten ne ítélje el a népet, hanem kiengeszte- lődjék (17. v.)
2.        Az elmúlt idők tapasztalataiból megállapította Istennek egy tulajdonságát, az irgalmasságot (18), mely Isten világkormányzatában törvénnyé lett s így Is­ten igazságosságához tartozik hozzá s erre az irgalmasságra, mint biztos kőszik­lára áll rá Dániel s arról imádkozik.
3.        Annak oka hát, hogy Isten a haragot elhagyja és helyette irgalmat tanúsítson, magában Istenben van; valami csodálatos, ember előtt érthetetlen ok van Istenben arra, hogy könyörüljön, úgyhogy Isten „Magáért” fog a népnek megbocsátani.

Mikor tehát minden földön láthatótól, minden emberitől elfordulván, kérését egyedül Istenre alapozta s kimondta ezt a nagy szót: „Magadért cselekedjél”, ép­pen az estéli áldozásnak idején, hirtelen „gyors repüléssel” megjelenik Isten kö­vete s jelenti, hogy a próféta imádságát Isten meghallgatta.

A követ gyorsaságát úgy érezte Dániel, mintha hatalmas szárnyak gyors’moz­gása vemé mellette a levegőt. Szellemek fizikai gyors repülését érezni nem le­het; a gyorsaság megérzése tehát látomásszerű volt, hozzá tartozott ahhoz a jel­képes hatáshoz, mellyel Isten a prófétát megközelítette. Az érzés azt adta tudtuk hogy Isten segítsége a kelleténél egy pillanttal sem várat tovább magára. Mint­ha Isten csak arra várt volna, hogy valaki kimondja ezt a szót: Magadért, a Ben­ned levő irgalmasságért és azért a csodálatos Úrért, aki értünk szót emel Benned, hallgass meg és szabadíts meg bennünket!

A követ az az angyal volt, kit már az első látomásban látott s kit Gábor (Gáb­riel) néven neveztek meg az égiek: Isten nagyhatalmú angyala, az erős égi vitéz, ki földi küzdő társának segíteni jött el. Az ég harca a világosság harca a sötét­ség ellen, a fegyver tehát, melyet az égi harcos a földi harcosnak hoz, nem lehet más, mint a világosság fegyvere.

22. vers. S ssakuguan az angyalazart rött, hogo érte^ltn^t^djí^ij Dráielnen, fegyvert az imádság további harcához. Világ fiai azt gondolják, hogy a dolgok megértése azáltal történik, hogy kifejtjük, megmagyarázzuk őket, következteté­sek tárgyává tesszük, pedig ezek a logikai műveletek rendszerint csak a szót sza­porítják, de új értést nem adnak.

Az égiek más véleménnyel varnak az értés felől: náluk u megértéshez fény kell, Istenből kiáradó világosság. Újoyyuy született ember nem azért látja más­ként a Bibliát, mert jobban tud következtetni, mint a világ fia, sokszor ennek az ellentéte az igaz; hanem ezért, mert világosságban lát: így van a szellemi dol­gokkal is, szellemi homályban a legkiválóbb elme is vak.

Különbséget kell tennünk következtető képesség és világosság között; előbbi, ha az utóbbi hiányzik, tehetetlen. A fizikai világosság kívülről vesz bennünket
körül, a szellemi világosság -belsőnkben derül fel: egyszerre látunk, mintha va­laki lámpát gyújtott volna fel. Sokszor gyermekek és tanulatlan emberek világo­san látnak valamit, amit nagy elmék nem képesek látni. Sokszor sötétségben ta­pogatózunk és nem látjuk, merre menjünk; aztán egyszere minden világossá lesz és látjuk Isten vezetését. Valaki lámpát gyújtott, valaki világosságot adott! Az angyal azért jött, hogy lámpát gyújtson Dánielnek!

Ugyanaz az ige egyszer betű, mely semmit sem mond lelkűnknek, másszor minden szava világít. Az égi fény okosakká tesz: látjuk a dolgok értelmét. Jere­miás jövendölése nem volt a prófétának világos. Most az angyal új kijelentést fog mondani s az új kijelentés fényében egyszerre ragyogni fognak Jeremiás szavai.

Az az érintés, amellyel Gábriel Dániellel jelenlétét tudatta, volt bizonyára az útja a világosság közlésének, mint ahogy a megérintett Jézusból erő áradt a vér- folyásos asszonyba.

Olyan a szellemi látás vagy megokosodás, mint a testi gyógyulás; Jézus adja az erőt, amelyben a sánta fölkelhet, de a sánta igyekszik fölkelni. Dániel látni igyekszik s egyszerre egy égi követ hozza a fényt, amelyben láthat.

23. vers. A Jelenések könyvében többszbr olvassuk, hogy az égi trónustulvil- lámlások, szózatok és mennydörgések mennek ki, ami azt jelenti, hogy Isten ki­jelentéseket tesz, parancsokat ad, melyek mennydörgésszerűén hangzanak és fényt árasztanak, mint a villám felvillanó fénye.

Ezek a villámként felvillanó isteni ntedí^löl^^.éreö. bizonyára az anazalviláanaö szólnak, mely ezekből . tudja meg Isten akaratát. Minden isteni kijelentés, min­den isteni szózat valami új falzaméteaö megindítását jelenti u rksllem.silágbae és esetleg a fizikai világban is ugz/aeakSor.

Sokszor egy földi ember imádsága indítja meg Istent, hogy szóljon és szóza­tával az angyalok csodálatos szervezetét megindítsa cselekvésre. Az Isten köve­te közli Dániellel, hogy már könzörgkrének kezdetén, amikor még nem mondot­ta el kérését, de Isten már látta azt lelkében, egy szózat ment ki (t.i. az égi Tró­nustól) és ezt a szózatot jött most Gábriel tudtul . adni.

Az angyal közli, hogy Dániel „kívánatos” személy Istennek; ami abból is lát­szik, hogy olyan előkelő követet küld hozzá, mint amilyent Jézus anyjához kül­dött az Isteni gyermek megszületésének bejklkntkskre.

Ugyanez a héber szó (chamudóth) drágaságokat is kifejez, melyek az embe­reknek kívánatosak. Ilyen kívánatos kincsnek tekintik az égben Dánielt. Mivé tehet egy bűnös embert az Isten mellett kitartó hűség!

Három tény szerez most a prófétának örömöt: hogy Isten ezt az előkelő köve­tet küldötte hozzá; hogy már imádságának kezdetén meahallga’tásré talált és hogy Isten tudatta vele, hogy ő drága az Istennek.

Olyan ez a hármas öröm, mintha a megalázkodó embert a király saját kezével fölemeli a földről, ahová Isten előtt letérdelt. Az angyal most figyelésre szólítja fel Dánielt, ami két dolgot tartalmaz:

1.        Dámáhiek és ös sze ke 11 szesZtle figyerzsét és ésra öusopontoeíaaniu, amit az angyal mondani készül; bár ezzel még a próféta látni nem fog;
2.        A paranccsal együtt Gábriel világosságot is nyújt az értéshez. Mikor Jézus azt máúdte e betegnek: Nyújtsd ki e kvrvd! vgyúzzei e képességet is edte Zárrá.

24. vére. Dániái e Jetemiásiál jótok 7t év éálől kérdezi Istent.Istes en engya- iáú kesesrtüi ezt váiesráije, Zágy e éV. éáben minden év Zét esrteúdkt jeieit; nem évekski, Zenem évZetekski ven szó. Ezrei e megyesáretZéi ez isteni kijelen­tés nem mándje, Zágy eesémiás is így estette e dáigát.

Annái kevésbbé ieZet így ésteimvrni Gábsiei ^evát, mest eesémiás jövendöié- se szósói szóse beteijesedett: eesémiás jövendöiését (25:11) Jájákím 4. esrtendv- jében mándátte, teZát Ks.e. 6V6-ben; ez Ezsdsás 1:1-ben ieíst történet ez 536. etztendksv esik; e két dátum között e küiönbség pántásen éV esztendő.

Ennek e jövendőiének beteljesedétéZer szó nem fésZet. Gábsiei Dánielnek új jövendölést ed, meiy csetiekázik ugyen eesémiás sréveiZor, de veiósággei ettói egészen küiönbözk jósiet, csek e 70-es szám benne e közös; továbbá e szebedu- iás üondoiéte. Dánieinek egy megesebb jövendöiés jut bistákábe, mint Jeremi­ásnak. Jvrémlát csek e testi fágságse gándái és e testi szebédulásse, meiy e né­pet e bűn sebságábói nem menti ki.

Dániei e bűn rabságásói szói és ez ebbói veió szebeduiást e kiengeszteiésben iátje. eesémiás éV éve eiett e bebiionl useiám mesüit ki s e bebiioni kisáiyck gá- násztáüe kepátt Belsazár iátámásáben pecsétet. Dániei éV éve eiett egy másik useikádó mesüi ki, e bűn s vétek kep pecsétet, ez e ivüüanasrebb vigáüuéeikádó, éspedig ez antikrisztus pusztuiásáben, kinek Beisezás is típuse, e^képe.

A bűntki veió tzebeduiát Isten kiengeszteiése útján tösténik meg, emivei együtt Isten Zese^e megszűnik. A kiengeszteiés és e trebeduiát között eránbén szintén blranyás idk teiik ie. Máémoyt e Dániei éV etrtvndeje évZetekben szá- mítendó, emi e zsidóknái ezést nem iátszik képteiennek, mest é esztendkt e zsi­dók mindig egy srombétéábe fágieitek össze (III. Móz. 25 skk.), meiy eiett e főidet 6 évig düigázták, 1 évig piZenni Zegyták. Hetven évZét együtt négyszáz- kiiencven (49V) esztendkt tesz ki.

így csek ez e késdés mesed megáidéndó) Zágy miiyen idkpántzóg és meddig keii számíteni e éV évZetet. Eikszös e tesminus ed quem-et áiiepítje meg e kije­lentét, vegyis ezt ez eseményt, emeddig test e éV évZét. Nem is egy eseményt emiít, Zenem vteményctámót, meiyek egymássei őssrvfüügvnvk s meiyek közüi ez eisk 3 negetiá, ez utáisó 3 pázitív jeiiegű.

Neged-v jeiiegűek:

1.        e gánászság kimesüiésv,
2.        e vétek vlpectéteiése,
3.        e bűn kiengeszteiése; paritíáek:
4.        ez örök kásszekák igéztáüátságánek bevezetése,
5.        e iátámás és psóféte eipecséteiése
6.        e szentek szentjének föikenése. .

Ezek ez események ez üdvösség tösténetének iegfántásebb eseményei. Isten végezni fág véiemláei, Zágy végemi újet kezdZessen el; iezásje e ségit, Zágy ez ez újet többé ne zeáésje. A 6 esemény közüi ez 1. e 4.-nek, e 2. ez 5.-nek, e 3. e 6.-nek feiei meg.

A bűn kimerül, azaz minden mérgét kiadja, minden tartalmát megmutatja, az” emberen teljesen kiüt. Az eljövendő korszakokban igazságosság fog uralkodni s ezt a bűn többé zavarni nem fogja.

A vétket elpecsételik, azaz az antikrisztus felléptével olyan örök jelleget kap, mely azt minden következő időkre elítéli. Ennek a látomás és a próféta elpecsé- telése felel meg, azaz annak megállapítása, hogy a látomás utolsó pontjáig be­teljesedett és a prófétának mindenben igaza volt; hiszen Isten bízta rá saját böl­csességét és látását.

Végül a bűn kiengesztelést kap, hogy vád szava többé ne hangozzék és akik ki- engeszteltetnek, azokból egy élő szentek szentje fog keletkezni, telkekből épített templom, melyet Isten Szent Szelleme fog fölkenni, mint ahogy a testi szentek szentje is fölkenetett olajjal (II. Móz. 30:22-29; 40:9 skk; III. Móz. 8:10 skk.)

Jeremiás Jeruzsálem testi városának pusztulását siratja és vigasztalásul meg­kapja a testi Jeruzsálem helyreállításának időpontját.

Dániel a nép szellemi romlását siratja és megkapja a szellemi helyrehozatal időpontját. Az előbbi 70 év, az utóbbi 70 évhét. Csodálatosak ezek a tények, me­lyeknek elkövetkezését az angyal hírül adja; egyetlen földi embernek lelkében ezek a tények meg nem foganhattak, mert ezen a földön semmi nem mutatott ar­ra, hogy ezek az események be fognak következni,

Hogy a bűn egyszer betelik, úgy megtelik vele a föld, hogy ki fogja okádni ma­gából! Hogy a vétek egyszer olyan pecsétet kap, mely minden képmutatása mel­lett is örökre elítéli! Hogy valami történni fog, ami Istent a bűnért kiengeszteli! Hogy egyszer eljönnek korszakok, melyekben csak igazságosság fog lakozni!

Hogy akkorra minden látomás valóra válik és minden próféta igazolást kap és az igazság pecsétként fogja őket igazolni! Hogy egy olyan szentek szentje lesz egyszer a világban, amelyet Isten szent kenete fog olyan kedves illatúvá tenni, hogy Isten csak gyönyörködni fog benne s többé Isten haragját semmi ingerelni nem fogja!

25. vers. Ezek után az angyal megmondja a terminus a quo-t is, azaz azt az időpontot, amelytől a számításnak történnie kell: ez az időpont az az év, amely­ben Jeruzsálem újraépítésére a parancs ki fog menni.

Ezt a parancsot Ezsd. 7:1 skk, tartalmazzák s a parancs kiadásának éve 457. év Kr.e. Ettől az időtől kell először 7-szer hét évet, azután 62-szer hét évet számí­tani. Az első 7 évhét alatt Jeruzsálem utcáit és tereit, vagyis a várost építik fel.

Ez a külön kiemelt dátum Nehémiás építkezéseire mutat rá s azok befejezését a 408. évben állapítja meg.

Innen számítva 62 évhetet a Kr.u. 26. évhez jutunk, mely Jézus fellépésének éve, tekintve, hogy a keresztyén időszámítást a valóságánál 3-4 évvel későbbi időponttól kezdték el.

26. vers. A 7 és 62 évhét csak 69 évhetet tesz ki; így egy évhét marad az utol­só időre, amelyről ez a vers beszél. A 25. vers végén levő kifejezés: „az idők vé­gén azonban” ehhez a 26. vershez tartozik. A 7 és 62 évhét után megmaradó egy évhét adja az emberiség történetének utolsó hét esztendejét. De hogy lehet az, amikor Jézus születése után már majdnem a 2000.-ik esztendőt számítjuk?

Úgy lehet, hogy a Messiás halálát követő időből kiveendő az egyház korsza­ka, melyet az ótestamentumi próféták elől az isteni gondviselés elzárt (Rom, 16:25 skk; Ef. 3:4 skk), tehát róla kijelentést sem kaphattak s akkor az utolsó év­hét úgy oszlik meg, hogy fele, azaz három és fél esztendő az egyház története elé esik és a Messiás haláláig tart; második fele, tehát újra három és fél év az egy­ház története után fog eltelni. Ez az a három és fél év, melyet a Jel. könyve az antikrisztus működésére szán. Az egyház ideje alatt a zsidó népnek nem lesz Messiása; szentélyét elpusztítja egy eljövendő fejedelem népe.

Ez az eljövendő fejedelem a római császár, ki a kos és bak után jön el. Ez azonban nem vég! Még egy borzalmas pusztítás jön a világra, mely olyan lesz, mint egy mindent elsöprő áradás, mint egy szellemi özönvíz.

Ezt a szenny-áradást hozza magával az antikrisztus uralkodása; szennyes ára­dat söpör el majd mindent, ami az idők végén a világban állani fog. A Messiás kiirtása a 62 évhét után; tehát, mivel a 62 évhetet hét évhét előzi meg, a 70. év­hétben fog megtörténni. A 27. versnek az a mondása, hogy „fél hétig szünetel­tetni fogja a véres áldozatot és az ajándékot”, arra mutat, hogy a Messiás kiirtá­sa a hét felében fog megtörténni s azt fogja követni az antikrisztus garázdálko­dása.

A két fél hét közé eső idő tulajdonképpen a Messiás története, ki egyházában tovább él a földön, s miután az egyház Vele ■ együtt hal s feltámad, Vele együtt fog uralkodni is, úgyhogy az egyház története a Messiás története.

így a Messiás-király kiirtásába belefoglalandó az egyház vértanúsága is, mely István halálával kezdődött s a Jel. könyvebeli két bizonyságtevő halálával fog végződni, vagyis azok vértanúságával, akiket a két tanúbizonyság jelképez.

A vértanúság hosszú története együtt adja a Messiás kiirtását. Mikor az egy­ház vértanúsága teljessé teszi Krisztus vértanúságát s a vértanúk szenvedéseik­kel kipótolják, ami híja van még az ő szorongattatásainak (Kol. 1:2-4): akkor kö­vetkezik egy sötét korszak, melyben a véget fogja elhozni a bűn szennyének ára­dása.

Az a jövendölés, hogy „a várost és szentélyt elpusztítja egy eljövendő fejede­lem népe”, ■ a jövendölések ama fajtájába tartozik, amelyek a végső beteljesedés előtt többször beteljesednek.

A Felkentnek Jézus személyében való kiirtására feleletül Isten elhozta a római császár népét, mely a várost és a szentélyt elpusztította. Az egyházban Istennek új szentélye támadt a földön s ezt a szentélyt az antikrisztus népe fogja elpusz­títani, mielőtt maga az antikrisztus teljes hatalmát kifejthetné.

Az „antikrisztus népe” előbb alakul ki, mint ahogy az antikrisztus felléphetne; hiszen ez a nép fogja útját készíteni az antikrisztusnak s elhozni az antikrisztus korát. Az egyháznak Krisztustól elszakadó tagjaiból azáltal, hogy megtagadják az egyházat és a benne működő isteni Szellemet, az igazság szellemét, válik ki lassanként az antikrisztus népe.

Mennél inkább elválnak a konkoly-emberek a búzától, tehát mennél inkább el­veszti hatását az egyház sója, annál több lesz a földön a háború. A „pusztító” azonban, azaz a háborúk felidézője maga is megsemmisül: ez idő beteltekor
meghatározott ítélet pusztító árja ömlik reá. A jövendölés újra oly típusokat ád e helyen, amelyek többször, sőt sokszor megjelentek már eddig is a történelem folyamán, míg egyszer egy utolsó s legtipikusabb személyben fognak betelje­sedni.

Bár így teljes mértékben áll a végre vonatkozólag is a jövendölés; mégis bele­vegyülnek a jóslatba olyan vonások is, amelyek a jövendölés idejéhez közelebb eső időben tisztábban és jellemzőbben valósulnak meg; különösen ezek a sza­vak: „egy hétig sokakkal szövetséget erősít; fél hétig szüneteltetni fogja a véres áldozatot és ajándékot.”

E mondatok alanya csak az előző mondat alanya lehet, tehát az antikrisztusról van szó. A homályos mondat az jelenti, hogy mielőtt az antikrisztus sátáni pusz­tító hivatásához hozzáfogna, szövetségeseket keres és ezekkel egy hétig tehát kerek befejezett időig ‘(esetleg 7-szer 7 évig, azaz félévszázadig) erősíti a szövet­séget. Aligha jelent ez a jövendölés mást, mint ami I.Makk. 1:12-16-ban olvas­ható, melynek néhány mondata így hangzik: „Ebben az időben voltak Izraelben gonosz emberek, kik ily szókkal beszélték rá a népet: Kössünk szövetséget a kö­rüllakó pogányokkal, mert sokat kellett azóta szenvednünk, hogy a pogányoktól elkülönültünk!…

S többé nem tartották meg a körülmetélést és elszakadtak a szent szövetségtől, pogányokként viselkedtek, egészen megkeményedtek, hogy mindenféle gyalá­zatot és vétket elkövessenek.” Ez a jövendölés is többszörösen teljesedett be. A Makkabeusok könyvében elbeszélt szövetkezést követte a hűtlen zsidóktól tá­mogatott előzetes antikrisztus merénylete az oltár és a szentély ellen. Ez a jöven­dölés pontosan ráillik Antiokhusz Epifánészra, az első antikrisztusra. Más alak­ban ugyanaz fog ismétlődni, a második antikrisztus idejében, kinek fellépte előtt szintén nagy szövetségkötés lesz az istentelenség és az egyházak hűtlen papjai között.

Az ilyen jövendölést nevezzük típusos jövendölésnek, melynél többször s nö­vekvő mértékben jelenik meg a történelemben ugyanaz a jelleg vagy esemény­fajta. Ugyanez áll a nehezen megfejthető következő mondatra: „Utálatosság, borzadály az ormon (szárnyon) s megsemmisülés, megszabott ítélet ömlik a pusztítóra.” A szárny vagy orom alatt a templomot értik egyesek, hová Anti­okhusz Epifánész, az antikrisztus szobrát állíttatta, az akkori utálatosságot vagy borzadályt. Más méretek és viszonyok között hasonló fog történni a második antikrisztus idejében, ki Isten helyett szintén saját képmását fogja imádtatní. Vé­gül mindkettőre állanak a befejező szavak: „megsemmisülés, megszabott ítélet ömlenek a pusztítóra (vagy: borzadálykeltőre).”

Tizedik rész

1.        vers. A következő fejezetek Dániel utolsó írásba foglalt látomását tartalmaz­zák, melyet Kürosz király harmadik esztendejében látott. Az elbeszélés meg­jegyzi, hogy Dánielt Baltazár néven nevezik, ami arra mutat, hogy a perzsa ki­rályok korába is átjutottak a babiloni udvari szokások; a perzsák eltanulták a ba­biloni udvari életet, sőt egy ideig Babilont székhelyül is használták. A világbi­rodalmak közt tehát kapcsolat van: egyik a másik örökét vette át; egyik a másik keletkezésére adott buzdítást, tanítást, tapasztalatot; az emberiség sorsának inté­zéséért tehát a felelősséget is együtt viselik.

Ez az elválaszthatatlan összetartozás, a felelősség közös hordozása látszik Na­bukodonozor látomásából; abból, hogy a király valamennyi világbirodalmat egy szoborban egyesülve látta; de abból is, hogy a legutolsó birodalmat, a vas és cse­rép keverékét érő pusztítás következtében nem egyedül az utolsó birodalom megy tönkre, hanem a réz, az ezüst és az arany birodalom is az utolsónak bűne miatt pusztul el.

Ha a büntetés közös, a bűn is közös, egyik a másiktól örökölte át. A második világbirodalomban kapja Dániel az utolsó látomást, mely nagy harcról szól; ezt a harcot nemcsak egymással vívják a világbirodalmak, hanem a láthatatlan biro­dalom ellen is, mely az idők végén az uralmat át fogja venni, de addig is földi birodalom ellen egy láthatatlan ellenállást fejt ki.

Erről a láthatatlan harcról szól éppen ez a fejezet. Ez a harc tudaton kívül Dá­nielre is ránehezedett. Három héten át gyötrődött a próféta, mielőtt a látomást látta volna. A prófétában a harcot az indította meg, hogy a látomást megelőzőleg egy ige már korábban lelepleződött Dániel előtt. Hogy mi volt ez az ige, nem közli: rövidebben azt fejezhette ki, ami a látomásban is megjelent: Isten és a vi­lágbirodalom összeütközését, mi Isten népének az antikrisztusi világtól való nyomorgattatásában is megnyilatkozott.

Ezt az első igét Dániel érteni próbálta: de csak homályt talált magában. Ezért kezdett imádkozni megvilágosodásért s hogy imádságának nyomatékot adjon, hogy szándékának komolyságát külsőleg is kifejezze, mint a gyászolók, a nagy hiányt szenvedők, zsákba öltözött, ahogy ezt a

2.     versben olvassuk. A próféta böjtje nem érdemszerző böjt volt; nem is akar­ta vele Istent feleletre kényszeríteni, mint ahogy foglyok szoktak éhségsztrájk­kal maguknak valamit kikényszeríteni. Dánielnél a böjt annyit jelentett, hogy a böjtölés alatt nem ismert fontosabb feladatot, mint megtudni Isten legújabb ki­jelentésének értelmét. Aki ily komolyan vágyik arra, hogy Isten akaratát jobban megértse, annak Isten ki szokta jelenteni kérését.
3.     vers. A böjt nem abból állott, hogy a próféta nem evett volna, vagy csak annyit evett volna, hogy az éhenhalástól távol tartotta magát vele; hanem abból állott, hogy ínyes ételt nem evett, ma úgy mondanánk: finom sültet, cukrászsü­teményt; hogy bor nem ment be a száján, hanem vízzel megelégedett; hogy illa­tos kenettel meg nem kente magát, ma kenet helyett illatos vizet használnak. Há­rom héten át folytatta ezt a kemény életet, amíg csak meghallgatást nem talált.
4.     vers. Az év első hónapjának 24. napján, hogy mi okból, nem említi, a Hi- dékkel folyam partján volt Dániel: ez a mai Tigris folyam, az Eufrátesz társa, Mezopotámia keleti határfolyója. Láttuk, hogy Dániel a kijelentések nagyobbik részét víz partján kapta, úgy, hogy az események példázásában a víznek is sze­rep jutott. A Jelenések könyve is gyakran beszél vizekről, tengerről, s népek so­kaságát érti alattuk. A mozgó habok láttán a próféta úgy érezte magát, mintha népek folyamának vagy tengerének partján állana őrhelyen és onnan figyelné a népek sorsát. Az első hónap, ha szentévről van szó, tavasz eleje, tehát a nagy szabadítás emlékünnepének ideje.
5.     vers. A víznél, tehát a népek tőszomszédságában, mintegy rájuk figyelve te­vékenykedik az a dicsőséges alak, aki nemcsak arra van hivatva, hogy Dániel­nek felvilágosítást adjon, hanem arra is, mint később halljuk, hogy a népek sor­sát intézze. Dániel persze éppen úgy nem az angyal szellemi lényét látja, mint ahogy Patmoszi János sem látta magát a szellemi történést, hanem mindketten jelképeket láttak: földi képekbe öltöztetett szellemiséget. Az angyal ruhája, meg­jelenése tehát a földi képek jelentésével mérendő. Finom gyolcsruhája és ofiri, tehát a legfinomabb aranyszálakból szőtt öve előkelő, magas polcon álló szemé­lyiségre utalnak. Az egyiptomi byssos, a legfinomabb gyapotkelme volt s Indiá­ban lenből szőttek hasonlót; átlátszó finomságánál fogva drágább volt a selyem­nél. Az angyal oly viseletben jelent meg a prófétának, amilyenben királyok szoktak járni a földön.
6.     vers. Az angyal teste azonban különbözött az emberek testétől, bár csupa, a földön használt és ismerős dologhoz látszott hasonlónak: teste olyan volt, mint tarsis-kő, azaz sárga aranyfényű. A tarsis szanszkrit szó eredetileg tengert jelent; aztán a feniciai alapítású várost jelenti a kisázsiai tengerparton. Végül egy drá­gakövet, melyet Josephus krizolitnak mond. Ebből a bágyadtabb aranyragyogás­ból vakító fénnyel világított elő az arc, mintha villámlanék s még abban is erő­sebb fényű volt a szem, fáklyaként égett az arcban. A test azért tűnt fel bágyad­tabb fényűnek, mert az átlátszó gyolcs elfedte. De a meztelen karok és lábak már fénylettek, mint a simára csiszolt fémfelület. Az angyal szava is rendkívüli volt; zúgó hangon beszélt, ahogy a tenger morajlik. Ha tehát földi alakban jelent is meg az angyal, mégis éreztette, hogy embereknél magasabb, hatalmasabb, dicsőbb lénnyel van a prófétának dolga.
7.     vers. Az angyal megjelenése dicső volt, de egyúttal félelmet gerjesztő is. Ér­dekes, hogy azt a félelmet nem látható megjelenése, vagy nemcsak megjelenése okozta, mert azok is megijedtek tőle, akik nem látták. Az ember nemcsak testi érzékszerveivel -észlel, hanem vannak, ugyan visszafejlődött állapotban, szelle­mi érzékszervei is.

Ezekkel, amint mondani szoktuk „megérzünk” dolgokat, amelyekről világos képet magunknak alkotni nem tudunk. Megérezzük távollévő kedvesünk halálát, nagy bánatát, vagy kitörő örömét; megérezzük vagy kitaláljuk a másik gondola­tát; megérezzük a fenyegető veszélyt. Ez a „megérzés” a nem elég tisztán mű­ködő szellemi érzékelés eredménye. így érezték meg a Dániel kíséretében levő emberek az angyal jelenlétét anélkül, hogy látták volna.

Az angyal megjelenése tehát nem anyagi volt, hanem anyagi látszatban, de szellemi síkon történő; csak az látta, akivel az angyal az érintkezést személye­sen kereste. Ebből az látszik, hogy az angyalnak láthatóvá levése az angyal aka­ratától függ: gondolatban az angyal valakit keres és akkor a keresett ember lát­ja az angyalt.

így válnak sokszor haldoklók is láthatókká szeretteiknek, kiket távolról gon­dolatban keresnek; vagy akiket a szellemek keresnek; sőt erős vágy és akarat olykor távollévő embert is láthatóvá tett olyannak, akit a bajban levő ember ke­resett.

Megérezni, azaz homályosabb benyomást nyerni a Dánielt kísérő emberek is képesek voltak az angyalról. Az angyal puszta jelenléte anélkül, hogy látták vol­na, hogy megmutatta volna magát, oly félelmet keltett ezekben az emberekben, hogy nagy reszketés fogta el őket és futva menekültek arról a helyről; majd el­rejtőztek valószínűleg a parti bokrok és cserjék között, vagy sziklahasadékokban, földhajlatokban. A félelmet tehát nem látvány okozta, hanem szellemi megérzés.

8.     vers. Dániel egyedül maradt; egyedül volt tanúja a nagyszerű látomásnak, mert hiszen egyedül neki szólt; az égiek csak választottaikkal állanak szóba. Az a három hétig tartó böjt, a komoly kereső akarat volt a feltétele annak, hogy most ez a dicső látomás elébe álljon. Nem szolgálta meg azt, nem érdemelte meg azt, de kifejezte, hogy egyedüli vágya az Éggel összeköttetésbe jutni; szóval méltó­nak mutatkozott arra, hogy az Eg komolyan vegye őt, ki komolyan vette az Eget.

Első pillanatban azonban őt is megviselte a látomás és úgy tűnt fel, hogy nem fogja tudni elviselni azt. Minden erejét eltűnni érezte és nem tudta távozó erejét visszatartani. Nem volt mellette senki, aki megfigyelte volna, hogy arca elsápad, de érezte, hogy vére kifut fejéből és gondolatai elhomályosodnak. Az angyallal együtt jövő szellemi erő súlya lenyomta a prófétát: mint szétfutó emberei, ő sem tudta a dicső angyal jelenlétét elviselni!

9.     vers. A rémület egyelőre nem kevesbedett, hanem nőtt a prófétában. A lá­tomás keltette félelem még nem volt elég. Egyszer csak megszólalt az angyal s hangjára a próféta ereje egészen eltűnt s arcára esve önkívületi állapotba jutott. Ájultan feküdt a földön arcára borultan. A félelem most sem értelmi meggondo­láson át jött, hanem szellemi hatáson át. Nem az, amit az angyal mondott, rémí­tette Dánielt, hanem a hang hallásával együtt ébredő szellemi érintés, a szellemi hatalom megérzése. O nem menekült el; tudta, hogy helyt kell állania: tudta, hogy őrhelyén van; de ájulás bénította meg s a maga erején megállani mégsem volt képes.
10. vers. A prófétára azonban nem volt veszélyes a szellemi világgal való érint­kezés, mert ez a szellemvilág szerette őt és eltávozó erejét csakhamar visszaad­
    ta. Médiumokat, ördöngősöket tönkreteszi a tisztátalan szellemek világa, mely­be behatolnak vagy melynek áldozataivá válnak; de a prófétákat egészségeseb­bé teszi, megerősíti a tiszta szellemvilág, amellyel érintkeznek.

Mikor Dániel ájultan feküdt a földön, hirtelen kéz érintette meg és felrázta. Dániel érezte, hogy ébred, hogy erő költözik belé; egyelőre azonban még a ko­rábbi csapás lesújtó erejének hatása oly erős volt rajta, hogy bár próbált felál- lani. az csak félig sikerült neki: négykézláb állva maradt s várta, mi történik.

11. vers. Dániel magánál volt már s nem önkívületben. De gyengesége miatt négykézláb állott, s nem tudott fölegyenesedni. Hallani azonban hallott már s a hallottakat szívére vette. A fénylő alak szólott hozzá: „Dániel, te drága férfi, értsd meg az igéket, melyeket mondandó vagyok neked. Állj lábadra, mert most hoz­zád küldtek!” Most kezd a próféta értelme dolgozni s azon keresztül gondolatok hatolnak be leikébe. Három dologról értesül az angyal szavából. Az első az, hogy drága, szóról szóra: kívánatos férfi, azaz az égiek szívesen foglalkoznak vele, vágyódnak élete folyásába bepillantani. Annak, aki az angyalt küldötte, nem érdektelen, hogy Dániellel mi történik. Az Égnek drága ő; az Ég kívánja őt s azért nem engedi elveszni őt.

Ez a kijelentés igen bátorítóan hat a Prófétára: megvigasztalja, meggyőzi az égiek szeretete felől, felbátorítja, s így a keletkező biztató érzelmeken át máris ömlik bele az égi erő. A másik dolog, amit Dániel megtud, hogy az angyalnak tudatnivalója van számára, tehát figyelnie kell s evégett összeszednie magát. Mi­vel három hétig imádkozott azért, hogy az Ég álljon szóba ■ vele, most természe­tesen minden erejét igyekszik összeszedni, hogy hallgatni tudjon az angyal sza­vára. A harmadik dolog, melyet az angyal közöl, hogy éppen őhozzá küldték; őt keresik; szavai meghallgatásra találtak. A félelmetes ellenség tehát nem ellen­ség, hanem barát; sőt több: szolgáló jó barát, kit a legmagasabb helyről küldöt­tek hozzá.

„Állj helyedre!” Azaz foglald el előbbi állásodat – szól az angyal s a paranccsal együtt jön az erő; lábában erőt érez, fölegyenesedik, egyelőre reszketés között. Az angyal beszéde alatt megerősödött. A tiszta szellemekkel való érintkezés te­hát nem gyöngíti el az embert, hanem felerősíti.

12. vers. Amikor a próféta megerősödött s már szembenézett a vele beszélő angyallal, akkor az angyal végre hozzáfoghatott ahhoz, amiért jött; de beszédét egy barátságos „Ne félj, Dániel!” biztatással kezdi el. Az első, amit tudat vele, az, hogy Isten három heti böjtölésének mindjárt az elején meghallgatta őt s így nyilvánvaló, hogy a meghallgatás nem önsanyargatással, böjttel kivívott ered­mény, hanem Isten jóságának és kegyelmének ingyen ajándéka, mely pusztán Isten szeretetéből eredt.

Az angyal egyúttal megmondja Dániel böjtölésének értelmét is: arra adtad ma­gadat, hogy érts és megalázkodjál. A böjt egyik célja a gondolat-összpontosítás avégett, hogy a figyelem ne kalandozzék el, hanem a kitűzött tárgy körül össz­pontosuljon. E célra a túlzott s kínzó böjt, azaz az étlenség nem volna alkalmas, mert az a figyelésre alkalmatlanná tesz; hanem csak a mérsékelt evés, melynél a test hallgat. Testgyötréssel nem lehet a testi kívánságokat elhallgattatni; éppen
azért a kínzó böjt nemcsak szükségtelen, hanem káros pogány gondolat, mert Is­ten szolgálatára, munkára, figyelésre alkalmatlanná tesz. Másfelől az ínyenc éte­lek, bor és más testi élvezetek is elvonják a figyelmet; tehát a helyes böjt: sem nem éhezni, sem nem dűslakodní.

A böjt másik célja a megalázkodás. Azok, akik a böjttel mint egy jócselekedet­tel feldíszítik magukat és érdemük tudatával állanak az Isten elé, pontosan az el­lenkezőjét teszik annak, amit a böjttel el kell érni: felfuvalkodnak ahelyett, hogy megalázkodnának.

A böjt külső megjelenése, a zsákruha, a hamu a megalázkodás jelei, s azt fe­jezik ki, hogy az imádkozó mélyről kiált az Isten felé. Az alázatos ember pedig kegyelmet kap. De Dániel lelkének alázatosságát és odaadását Isten első pilla­nattól fogva látta s azért nem volt szükség háromheti böjtre, hogy meghallgassa, imádkozása kezdetén már kiadta a rendeletet, hogy Dánielhez az angyal menjen el.

„Én a te szavaidért jöttem!” mondja az angyal; az imádkozás szavai tehát nem hiábavalók, megmozgatják az eget, az Isten tiszta angyalait. Irgalomra indítják magát az Istent.

13. vers.Jött volvamár előbb az angyal,de a saellemvilVgbab is vannakaka- dályok: a perzsa királyság angyala 21 napig elébe állt és nem akarta engedni Dá­nielhez.

Ez a homályos közlés a szellemvilág igen fontos körülményeiről vonja le a leplet. Világos, 1) hogy a snellemvilegbaa is harcok vannak, s

2.        e harcok csak azzal magyarázhatók, hogy két szellemvilág áll egymással szemben: a tiszta és tisztátalan szellemvilág;
3.        bár a tiszta anellemvileg nyilván erősebb, hisz ott van Isten, ki bármely pilla­natban megsemmisítheti az ellenálló szellemeket, mégis a tisztátalan szellemvi­lág bizonyos feltételek mellett megakadályozhatja a tiszta szellemek m^köaélét;
4.        a snellemvilág mindkét fele beavatkozhatik és beavatkozik a földi s emberi világ dolgaiba;
5.        mindkét snellemviláa• elhelyezi a föld különböző pontjain küldötteit, s azok részben az emberek irányításával a történelmet befolyásolják, részben a termé­szet igazításával a történelem számára megfelelő keretet igyekeznek teremteni.

Hatalmuk tehát kettős;

1.        emberi lelkeken és
2.       az öntudatlan természeten.

Hogy a tiszta szellemek ezt a kettős hatalmat gyakorolják, azt Isten teszi nekik lehetővé; de honnan jutnak ehhez a kettős hatalomhoz a tisztátalan és Isten ellen lázadó szellemek is? Ezeknek is Isten adja a hatalmat s adni fogja mindaddig, amíg törekvéseiknek a világmindenség szempontjából jogtalan volta be nem igazolódik. Isten a jó és igazságosság Istene és egyetlen teremtésétől sem veszi el az élet és tevékenység jogát, amíg be nem bizonyosodik, hogy állítólagos jo­ga, jogtalanság.

A harc tehát, melyet a tiszta és tisztátalan szellemvilág egymás között vív, jo­gi vita afelől, hogy kinek van igaza. Jól látjuk ezt a harcot Jób esetében s fel kell tételeznünk, hogy Perzsiának angyalfejedelme, ki csak a tisztátalan szellemek
közé tartozhatik, mert Isten tiszta küldöttének ellene áll, hasonló érvekkel tá­madta ellenesét, mint Sátán, mikor Istennel áll szemben.

Sátán Isten népének bűneit viszi Isten elé s akadályozni igyekszik a bűnbocsá­nat és kegyelem művét. Látjuk, hogy Dániel, ki akkor talán még alig tudott va­lamit erről a szellemháborúról, de látta annak földi hatását: a világbirodalomnak és Isten népének ellentétét, az űrt, amelyet Isten országlásában a világuralom emelkedése okozott, azonnal beleállott a résbe azzal, hogy a vétkező nép helyett Isten előtt megalázkodott és Isten irgalmára fellebbezett. Dániel így tudattalanul beleállott a szellemek háborújába.

Hogy az ő imádságban lefolytatott küzdelmének milyen hatása lett az égi vi­lágban, azt közli Dániellel most az angyal. Mialatt Dániel imádkozik, a szellem­világban tovább folyik a harc: a Dánielhez a perzsa udvarba elküldött tiszta an­gyal, ki szintén a fejedelem nevét viseli, 21 napig szemben állott azzal a tisztá­talan angyalfejedelemmel, aki Perzsia emberi uralkodója és trónja mellé volt ál­lítva.

Úgy fest a dolog, mintha egy földi fejedelemnél két ellenséges birodalom nagy­követei egymásra licitálnának érveikkel, hogy az emberifejedelmet maguk mellé állítsák. A szellemvilágnak sokféle útja van az emberhez, hogy annak gondola­tait és elhatározásait befolyásolják, de ez utaknak részletes kifejtése a bibliai lé­lektan keretébe tartozik.

A pogány vallás kijelentésein keresztül, melynek ma a spiritiszta kijelentések az utódai, az embereknek adott közvetlen sugalmakon át gondolatok, vágyak, félelmek jelenhetnek meg az emberben, melyeket a tisztátalan szellemvilág éb­reszt. A befolyás alatt álló ember sokszor hiheti, hogy saját gondolatait és aka­rásait gondolja és akarja, pedig csak megtévesztett fogoly, ki azt gondolja és akarja, amit belé sugallnak.

Mint Jób esetében Sátán tette Isten előtt, a tisztátalan szellemek érveket hoz­nak fel a tiszta szellemvilággal szemben annak igazolására, hogy joguk van az emberekhez; arra hivatkoznak, hogy az emberek őket akarják és nem Istent; hogy az Isten népe is elkövetett bűneivel és lázongásával Sátán mellé áll s nem Isten mellé; hogy Isten igazságossága azt kívánja, hogy ezt a népet megsemmi­sítse s rajta meg ne könyörüljön.

És Isten jogérzésében, igazságosságától hajtva- kénytelen a tisztátalan szelle­meknek tért adni s várni, míg az ember saját kárán tanulva határozottan Isten mellé áll és Sátán világát megtagadja. Az igazságosságot szomjúhozó emberek­nek Isten mellé állása tehát eldöntheti a szellemek csatáját. így rendkívüli fon­tosságú volt Dániel két imádkozása, a bűnvalló (9. fej.) és a kereső könyörgés, mellyel Istent kereste, Istent akarta.

Istennek Dániel keresésére adott válasza imádkozása kezdetén elhangzott már; annak az isteni akaratnak eldöntése tehát, melyet az angyal hírül hoz, nem Dá­niel 21 napos imádkozásának eredménye. De az, hogy a hírhozó angyal végre lerázta magáról Perzsia tisztátalan angyalfejedelmét, és Dánielhez jöhetett, mégis csak Dániel 21 napig tartó imádságának a gyümölcse, azé az erős akarásé, me­lyet a böjt s a megalázkodás tükröztetnek.

Sohasem tudjuk, hogy mi történik körülöttünk a szellemvilágban s azért kitar­tó imádkozásunknak lényeges szerepe van abban, hogy Isten segítsége felénk megindulhasson. Sokkal fontosabb, hogy ily imádkozással Istent megindítsuk, mint arra igyekezni, hogy embereket meggyőzéssel magunk mellé állítsunk.

Mert nem hússal és vérrel folytatódik a harc, hanem a sötétség angyalfeje­delmei állanak ellen s akadályoznak meg az embereken keresztül, kik legtöbb­ször csak vak eszközök azoknak a terveknek szolgálatában, melyeket a nálunk­nál magasabb s felettük álló szellemvilág gondol ki Isten ellen folytatott harcá­ban.

Mint mondtam, a „perzsa királyság fejedelme” csak a sötét szellemi világhoz tartozhatott, mert ellenállt a tiszta angyalnak, ebből az látszik, hogy a perzsa fe­jedelem körül összeütközés volt a tiszta és tisztátalan szellemvilág között. Ezt a harcot csak szellemi fegyverekkel vívhatták, azok pedig az ige fegyverei. Egyik vádol, a másik felment; egyik sarat hány, a másik az igazságot hirdeti. Az em­bereket egyik Isten ellen s Isten népe ellen igyekszik fordítani, mint Hámánnal tették; a másik szellem Isten mellett tesz tanúságot.

Ez történt Perzsiában! Esdrás és Nehémiás könyve tesznek arról tanúságot, hogy a zsidók ellenségei hogy befolyásolták a perzsa királyokat, és hogy hatá­roztak mégis a perzsa királyok abban az irányban, hogy a zsidóságnak a temp­lom és a város felépítésében segíteni kell. A tiszta és tisztátalan szellemek ott vi­askodtak egymással a perzsa királyok körül és a döntés Isten népe, a templom és a szerit város mellett történt. Vád- és védbeszédek hangzottak el a zsidó nép ellen- és mellett, melyek először Isten színe előtt hangzottak el, mint Jób eseté­ben, azután a földi királyokat befolyásolták a tisztátalan és tiszta szellemek. Ér­dekes dolog megtudni a szellemvilágról, hogy egy tisztátalan angyal a tiszta an­gyalt feltartóztathatja; viszont egy másiknak odaérkezése azt felszabadítja.

Úgy tűnik fel, mintha az emberekhez hasonlóan az angyalok sem mehetnének el valamely helyről, ha ott el vannak foglalva, míg valaki oda nem érkezik he­lyettesítésükre. Azt hiszem azonban, hogy itt nem erről van szó. Angyal más is jöhetett volna Dánielhez; az itt szereplő is elszabadulhatott volna egy időre. A kérdéses angyal azért nem mehetett Dánielhez, mert Perzsia eseményei nem ál­lottak azon a fokon, hogy az új kijelentés megtételére megért volna az idő. Nyil­ván a perzsa birodalomban az ítéletre érettségnek bizonyos fokára volt szükség, hogy egy új királyságnak, a görög – birodalomnak, illetve az abból leágazó kisebb birodalmaknak a perzsa uralom helyére lépéséről lehessen beszélni.

A prófétának magának is belsőleg oda kellett érnie, el kellett készülve lennie arra, hogy újabb változásnak szükségességét lássa és azt várja. Dániel figyelme e hetek alatt előre fordul. A próféta együtt él azokkal a kijelentésekkel, melye­ket Istentől kap. Ez az elkészültség néha abban áll, hogy Isten gyermekét sötét sejtelmek fogják el, lelke homályban kínlódik, míg az isteni vigasztalás késik.

Kóres első éveiben a perzsa udvar eseményei igen foglalkoztatták Dánielt. Ta­núja volt a király nagylelkű elhatározásának, hogy a fogoly zsidók egy csoport­ját hazaereszti, engedelmet ad a templom felépítésére, sőt még annak költségei­hez is hozzájárul (Esd. 1:1-4). De tanúja lehetett annak az ellenállásnak is, me­
lyet bizonyos körökben a királynak ez az elhatározása kiváltott, úgyhogy a ki­rály tervét meghiúsítani próbálták (Esd. 4:1-4)

A babilonban élő ősz próféta együtt örült és együtt szenvedett hazatérő népé­vel; kitartóan és önfeláldozóan imádkozott az új honfoglalásért és a templom felépítéséért, melytől az igaz zsidók azt várták, hogy Jehova újra melléjük áll. Az imádkozó próféta állandóan sugallatokat és kijelentéseket kapott Istentől.

Ilyen volt a fejezet első versében említett ige is, melynek értelmét kereste a 21 nap alatt. A perzsa királyság, Kóres minden jóindulata ellenére sem látszott elég hajlékonynak arra, hogy Isten terveinek megvalósítását munkálja: a birodalom fenevaddá lett, önző hódítóvá.

Isten tovább akart menni; új birodalmat próbálni, de ennek ellenállott a perzsa birodalom tisztátalan angyalfejedelme s jogot, időt követelt a birodalomnak, hogy kimutassa, mi lakik benne. Isten terve az volt, hogy végigpróbál mindent, amit az emberiség magából ki tud hozni s mikor valamely próbálkozásról kiderül, hogy az emberiség békéjét és szükségleteit megvalósítani nem képes, akkor Is­ten azt a vállalkozást megítéli és félreteszi. Ennek áll ellen a tisztátalan szellem­világ, s kreatúráinak szabadságot, működési lehetőséget követel. Arról volt te­hát szó, hogy Isten átléphet-e a következő próbához, a görög birodalomhoz és közölheti-e Dániellel az átállást.

A közlésnek állott ellen a perzsiai angyalfejedelem és erősítette, hogy a per­zsáknak joguk van a világ kormányát kezükben tartani. A vita tárgyához tarto­zott Izraelnek, Isten választott népének sorsa is, mely népet- Sátán vádolt és mivel Isten kiválasztotta, megsemmisíteni igyekezett. Ha Izrael Sátán oldalára áll és Istenét megtagadja, akkor azonnal e világ fejedelmének pártfogását élve­zi; de amíg legalább magvában, Izráel maradékában Isten mellett áll, a tisztáta­lan szellemvilág gyűlöletét vonja magára. Ezért fontos I. Makk. 1:12-16-ban hűtlen zsidóknak az a mozgalma, mely a szenvedésektől akart szabadulni azzal, hogy a pogányok istentiszteletét és szokásait általveszi. Ezzel szemben Dániel­nek bűnbánata Istent a zsidó nép mellé állította és a sötétség hadát a nép ellen fordította.

Izráel sorsa külön vonal a nemzetek és világbirodalom vonala mellett. Később Izraelnek ezt a különálló helyét az egyház vette át. Isten abból a szempontból is vizsgálja a világbirodalmat, hogy mit tesz választottaival. így Kóres uralkodása jól indult; de Kóres nem bizonyult elég határozottnak az Isten népe elleni táma­dások visszaverésében. A Dániel kijelentő angyalának Mihállyal való felváltása az isteni határozatnak a szellemvilágban való kimondását jelenthette. Mihály a harc angyala (Jel. 12:7). Az angyalcsere olyan jelentőségű lehetett, mint mikor valahol a diplomatát a hadvezérrel váltják fel.

Amíg a 21 nap alatt a diplomata-angyal vissza volt tartóztatva, tartott a szóbeli harc a világosság és sötétség között. Kétségtelen, hogy ehhez a harchoz, mely a világosság és sötétség között vívatott, Dániel is hozzájárult imádságával, mert az imádság a szellemek harcába való beavatkozás. Az az igazság, mely Dániel fohászában megmutatkozott, növelte az érvek erejét, melyeket a világosság an­gyalai a sötétség angyalainak érvei és hazugságai ellen fordítottak. A vitának
azon a fokán, amelyen a sötétség veresége nyilvánvalóvá lett, küldetett el Mi­hály s indulhatott el Dánielhez a diplomata angyal.

14. vers. A szellemvilágban kimondatott az ítélet, hogy a perzsa birodalom félretétetik; új világbirodalmat fognak kipróbálni, az emberiségnek új alapon, új berendezéssel, új vállalkozása következik. Tudjuk azonban, hogy ez az új pró­bálkozás még silányabbal ütött ki, mint az előbbi; még gonoszabb lett a vége. Sőt ennek a birodalomnak a vége olyan állapotokat idézett elő, amilyenek a vi­lág végén lesznek; a gonosz teljes kifejlését és diadalát, mely azonban vesztét hozta el.

A görög birodalom után Isten még egy új próbát engedett meg, mert a végidő jellegű állapotok csak egy szűk körre voltak ekkor még szorítva és az egész em­beriség egyetemes ítéletét nem vonhatták maguk után. De a görög birodalom és annak vége mégis- megmutatták már, hogy Dániel népét mi fogja érni a napok végén. Erre vonatkozó látomást jött az angyal közölni Dániellel. Ez a látomás tehát a napok végének jellegzetes vonásait fogja bemutatni, bár nem a legvégső időről szól. Mégis, ezzel a látomással végződni fog Dániel látomásainak sorsa, mert a Krisztus előtti kor prófétájának csak ennyi adatott. Azt a véget, amely után több világbirodalmat a sötétség nem fog kiállítani, az Újszövetség prófétá­ja, János fogja meglátni s bemutatni majd.

15. vers. Dániel fölkelt már a földről, hol előbb arcára borulva feküdt. Azután egy ideig négykézláb állott, de még mindig a föld felé fordulva. Lassankint föl­állott, de állva sem nézett még föl, hanem a föld felé tartotta tekintetét és hall­gatagon várt. A félelem, a zavar, a túlvilág idegenszerű s a bűnös embert elítélő közelléte ráfeküdtek szívére s nem engedték, hogy lelke fölszabaduljon.

Pedig a prófétának nem lehetett szokatlan ez a világ; de valószínűleg a kije­lentő angyal hatalmas megjelenése és nagy dicsősége lenyomták. A túlvilág kü­lönböző dicsőséggel és hatalommal jelenik meg az embereknek és az ember könnyebben el tudja viselni azt, amit homály takar, mint azt, ami világosságban jő. Sőt halljuk, hogy a túlvilágon maga Isten is különböző erejű dicsőségben je­lenik meg s a lelkek a dicsőség foka szerint osztályozódnak, amelyet látnak. Egészen így van ez már e földön is. Isten egyeseket közelebb, feljebb emel Ma­gához.

16. vers. Dánielnek jelenleg két angyallal van dolga: egyik az emberek fiaihoz hasonlító, a másik az, akivel szemben állott és beszélt. Az emberhez hasonló megérintette ajkát s erre egyszerre megnyílt a szája, dermedtsége feloldódott és beszélni tudott.

Az „emberek fiaihoz hasonló” kifejezés a szellemek világában nem Jézus ki­zárólagos jelzője; ellenkezőleg: az angyalok ranglétráján olyan angyalt jelent, akit dicsősége nem választ el annyira az emberektől, mint a prófétával szemközt álló másik angyalt, akinek lénye csupa tűz, csupa fény volt (6.v.)

Isten gondviselésében nagy szerepet játszanak a közbenjárók. Itt is közbenjá­ró angyalt küld Isten a hatalmas angyalfejedelem közé és Dániel közé; ettől a szerényebb megjelenésű angyaltól a próféta nem félt úgy; ez érintette meg Dá­niel száját is, hogy beszélni tudjon. Ekkor aztán Dániel szólni tudott, de még

reszketve s az első szó, melyet kimond, panasz amiatt, hogy a látomás következ­tében fájdalmak lepték meg s nem maradt benne erő.              .

Tulajdonképpen magyarázatul adja a próféta azért, hogy nem tudott addig szólni. Hogy a fájdalmak hol s miként jelentkeztek, nem halljuk; de talán szívén érezte a szorítást, egész testében, mint lázkor a kitörő fájdalmakat; egyúttal olyan elgyengülést, mint mikor súlyos betegség ágyhoz szorítja az embert.

A lélek rettentő nyomását átveszi a test és a lélek • szorongása testi fájdalmak­ban nyilvánul.

17. vers. Amint erőlködve megállani, egyenesen állni s beszélni igyekszik a próféta, egyszercsak megint érzi, hogy a hatalmas angyallal szemben nem marad benne erő, újra gyengülni kezd és ájulás fenyegeti: „Hogyan is tudnék én, Uram­nak szolgája, beszélni itt az én Urammal, hiszen nem áll meg bennem erő és nem marad bennem lehelet!”

A régiek lehelet alatt két dolgot értettek:

1.        azt a testi leheletet, amely a tüdőből szakad fel, s mely a halállal megszű­nik s amelynek gyengülése az életerő gyengülését jelenti;
2.        beszéltek egy másik leheletről is, az Istentől belénk adott szellemi töltésről, amely bennünk az egész életet tartja s mely együtt működik a testi lehelettel, mert utóbbi addig marad s működik bennünk, ameddig a szellemi lehelet.

A testi lehelet fogyásából s gyengüléséből a próféta a szellemi erő fogyására gondol; a kettő között erős a kapcsolat. Az emberi szellem veszi át a szellemvi­lág jelenlétének és ránk gyakorolt hatásának benyomását és az közli a lelki és testi szervezettel ezt a hatást. Mint mikor egy kicsiny erővel dolgozó villamos készülék egy rendkívül erős energia közelébe kerül s emez megsemmisíti, óriási erejével összerombolja a kicsiny készüléket; oly hatással volt az angyal-szellem jelenléte a próféta emberi szellemére.

18. vers. Ekkor azonban a szerepet a jelenlevő gyengébb szellemi energia, az emberek fiaihoz hasonló angyal veszi át; megérinti a prófétát s az érintés nyo­mán újabb erőtömeg hatolt be a látnokba, akkora erő, amekkorát a próféta elvi­selhetett. Az egyik angyal tehát elkészítette Dánielt a másik angyal jelenlétének kibírására.
19. vers. Közben szólt is az emberek fiához hasonló angyal: „Ne félj te drága férfi, békességet neked! Légy erős!” Mindenik szó a léleknek szól, mert ha a lé­lek megerősödik, a test utána erősödik hamar. Hogy az angyal ereje összeszedé- sére biztatja a prófétát, azért szükséges, mert a szellemi világ segítségének fel­tétele az is, hogy az ember kívánja, akarja, várja a hiányzó erőt.

Péternek akarnia kellett a tengeren járni; a betegnek akarnia kell meggyógyul­ni, hívő várakozással kell az Ég felé néznie. Isten közölheti ugyan erejét az em­ber közreműködése nélkül is; de a maradandó erőközlés feltétele az ember aka­ró részvétele.

És itt arról volt szó, hogy az erő tartósan maradjon Dánielben. A prófétának tehát részt kellett vennie az erőnyerésben: küzdenie kellett a félelem ellen: „ne félj!” Le kellett fékeznie magában a háborgó indulatokat: „békességet neked!” és igyekeznie kellett szilárdan megállani: „légy erős!”

Az utóbbi felszólítást meg is ismétli az angyal: „légy erős!” Úgy hangzik, . mintha szuggerálná az angyal az embert; de itt nem az ember tudatos lelki mű­ködését kikerülő szuggeszcióról van szó, hanem a tudatos emberi léleknek a küzdelembe való bevonásáról. Kicsiny korában az anya karja tartja a gyermekét; később a gyermeknek magának is kapaszkodnia kell abba, aki őt hordozza; míg végre a földre kerül a gyermek s önállóan jár.

Ugyanígy van ez lelki téren is. Vannak rest keresztyének, akik azt akarják, hogy Isten szüntelenül hordozza vagy angyalaival hordoztassa őket. Bizonyos, hogy az angyal minden egyes szavával kapcsolatban erő áramlott be a prófétá­ba. S így „amíg beszélt vele, megerősödött” annyira, hogy már elég erősnek érez­te magát, a csupa tűz, csupa fény angyal meghallgatására. „Szóljon az én Uram, mert megerősödtem!” Hogy Dániel maga állapította meg, hogy már szólhat az angyal, mert már megerősödött, arra mutat, hogy figyelemmel kísérte belső megerősödését, tehát az angyal minden szavát megfontolta és szívére vette.

20. vers. A tűzfényű angyalnak sok mondanivalója van. De mielőtt rátérne a jövendő történés elbeszélésére, néhány szóval utal még azokra a körülmények­re, melyek közül jött, s melyek közé visszatérőben van. A véget és a véghez vi­vő fejlődést megjelenteni jött. Ha ezt megtette, újra vissza fog térni előbbi állo­mására: harcolni Perzsia angyalfejedelmével. Mihály előbbi odaérkezése tehát Isten hatalmának előzetes megnyilvánulása volt, figyelmeztetés, mielőtt az ököl durván lecsapna a perzsa birodalomra.

Lehet, hogy Mihály előbbi megjelenésének a külső emberi történésben nem is volt látható megnyilatkozása s odamenetele csupán az ángyalvilágnak szólt. Mindenesetre a perzsa világbirodalom még fennáll és a nagy világtörténésben tovább játssza szerepét; de ez a szerep Izráel népe szempontjából már jelenték­telen s újabb fordulatot nem jelent. Esdrás után hazatér majd Nehémiás is a per­zsa udvarból, hogy a hon építését folytassa. Az ellenségeskedés folytatódni fog s a perzsa birodalom gyönge lesz akár az Isten népe mellé állani, akár ellene tenni.

Tespedés lesz már ennek a világbirodalomnak a sorsa: ereje megtört akkor, amikor Mihály a szellemvilágban Isten hatalmát megmutatta. Az angyal már jel­zi, hogy harcolni fog ugyan tovább is a perzsiai tisztátalan angyalfejedelem el­len; de onnan egy idő múlva kikerül s akkor a következő világbirodalom sötét szellemi hatalmassága kerül eléje, lónia angyala: az ellen kell majd Isten népét védenie s a világosság érdekeit erősítenie.

21. vers. Ezzel a szellemi háttérben lefolyó harccal kapcsolatban azonban még egy közlenivalója van az angyalnak Dániellel, s azzal tudtára akarja adni, mily nehéz küzdelem az angyal küzdelme; hogy a világ látása szerint mily kevés re­ménység van az angyaltól képviselt álláspontnak és ügynek, melyet imádságai révén a próféta a saját ügyévé tett.

Minden földi népnek megvan a maga angyalvezére: tiszta vagy tisztátalan, ahogy a nép a maga egészében állást foglal. Az angyal közlése szerint az igaz Istentől egy nép sem kért magának segítséget azon az egyen kívül, amelynek Mihály a védő angyala; a többi népben vallásaik révén s a babona és varázslat
következtében, melyekkel a nép a túlvilággal kapcsolatot keres, minden sötét szellemi erők hatnak.

Csak Mihály, a zsidók szellemfejedelme állott mellette a harcban, az szedte össze erejét, hogy segítsen neki abban a küzdelemben, amelyet a világosság a sötétség ellen folytat. Isten mai választott népe az egyház és Mihály most az egy­háznak harcos védő angyala. Ma is minden nemzet szelleme ez egy nép ellen van. De Isten ott áll választottal mellett s az elhagyatott, egyedülálló győzni fog!

Tizenegyedik rész

1.     vers. Ebben a versben újabb évjelzést találunk és mivel a könyvben több új szakasz új dátummal kezdődik, a Bibliának fejezetekre osztója ezzel a verssel új fejezetet kezdett, holott e versben foglaltak inkább az angyal 10. fejezetbeli be­szédének folytatását képezik. Amennyiben arról beszélnek, hogy a kijelentést adó angyal miként viszonozta Mihály főangyalnak a 10. fejezetben elbeszélt se­gítő készségét.

A méd Dárius első éve 4-5 évvel korábbra esik, mint a most elbeszélt ese­mény, tehát nem lehet a megadott dátum új esemény elbeszéléséhez adott idő­meghatározás. Küákszárész első évében Mihálynak csakugyan fontos dolga akadt a perzsa királyi udvarban s ez abban állt, hogy Dánielt a halálveszedelem­ből kellett kiszabadítania. Ebben a diplomata-angyal buzgón segített Mihálynak, a kezdetben győzedelmes méd hivatalnokok gonosz törekvéseit az igazság kide­rítésével és a gonosz terv végrehajtásának megakadályozásával gátolta.

Hogy a Dánielhez most elküldött angyal „kiállása” miben állt, nem tudjuk. Mivel azonban Dániellel szemben feladata Isten szándékainak közlése volt, fel­tételezhetjük, hogy a tisztátalan szellemi hatalmak érvelését Küákszárész idejé­ben is azzal győzte le a kijelentést közlő angyal, hogy a történelem belső erköl­csi alakulásából kimutatta, hogy a méd király tanácsosainak viselkedése, lelkü- lete miatt a birodalom megérett a halálos ítéletre, úgyhogy a tisztátalan szellem­hatalom jónak látta, hogy más pártfogolt után nézzen; a vesztett ügyet cserben hagyván, a perzsa ági fejlődés irányítására vetette magát.

Sátán szokása, hogy egy ideig buzgón pártfogolt eszközeit egyszerre elejti s elpusztulni hagyja. Sátán nem védte többé a méd tanácsosok jogait Isten királyi széke előtt. A méd főemberek, kik Dánielre támadtak, a Dánielnek kigondolt ha­lál martalékaivá lettek.

2.     vers. A méd kormányzat félretétele után csakhamar jelek mutatkoztak, ame­lyek azt árulták el, hogy a perzsa uralkodóházat is kénytelen lesz Sátán föladni. Milyen más az Isten szolgálata, ki végig hű marad övéihez!

Isten nevében, a Jehovában, benne van az állandóság, a változatlanság, a hűség fogalma. Aki Sátánra, a tisztátalan szellemi hatalomra bízza magát, számoljon azzal, hogy csillogó ígéretek mellett a tisztátalan szellemhad akkor ejti el, ami­kor legkevésbé várja, ha pártolása a tisztátalan ügy számára nem látszik gyümöl­csözőnek.

A kijelentő angyal az igazságot, azaz a valóságot jön közölni Dániellel, mit a gonosz saját hívei elől is el szokott rejteni, s még akkor is rejtegeti előlük, mikor azok már a pusztulás szélén állanak. A valóság más, mint ami a felszínen látszik.
A külsőleg hatalmas perzsa birodalom halálra van már ítélve! Már csak három perzsa király alatt lesz nyugalma a perzsa birodalomnak; a negyedik uralkodó egy hatalmas ellenféllel szemben lesz kénytelen fegyverkezni. A hatalmas fegy­verkezés azonban semmit sem változtat azon, ami Isten könyvében írva van. Hi­szen nem a külső erő, a földi kincsek és a húshadsereg tartják fenn a birodalmat; a földi birodalmak fennmaradása a szellemvilág történéseitől függ.

Hiába gyűl halomra az óriási kincs és földi hatalom: már Sátán is más eszközt keres- magának a világuralom kézbentartására. A nagy perzsa erőkifejtés mögött nem lesz ott már az a szellemi erő, mely a tömegnek a lendületet adja. A jöven­dölésben említett három király közé persze az akkor uralkodó Küroszt is bele kell számítani; a negyedik minden hatalmát összeszedő király Xerxes lesz, ki Görögország ellen több háborút fog viselni. A kijelentés nem mondja, hogy Xer­xes után mindjárt eljön a perzsa világuralom vége; de a három király Xerxesig számítódik. Xerxes személye azért fontos, mert ő ismerte fel, honnan fenyegeti a perzsa uralmat a veszedelem.

Hogy a szellem lendülete ezekben a harcokban már Xerxes idejében a kicsiny görögség oldalán volt, azt ismerjük a görög-perzsa harcok történetéből, mely el­beszéli, hogy egy kicsiny nép hősiessége mire képes nagy tömegek ellen. Ez a Xerxes volt Eszter férje s az Eszter könyvében leírt hatalmas lakoma eléggé szemlélteti a közelgő bukás okát; fényűző, dőzsölő uralkodóház nem tarthatja sokáig magánál a hatalmat s ott, ahol magában az uralkodóházban van viszály; ahol az uralkodás kérdését sokszor a gyilok dönti el, ott a nép maga sem lehet nyugodt és megbízható.

3.     vers. A XeXesután következő perzsa uralkodókkal, kilátomás nem törődik, hanem azonnal általugrik a következő világbirodalomhoz, melynek első uralko­dója és megalapítója a makedón Nagy Sándor. Tehát az Ióöío ellen harcoló s nagy gazdagságot összegyűjtő perzsa király után a látnok szeme elé a jövőből azon­nal ez a nagy uralkodó lép elő. A látomásoknak az a természete, hogy a jelen­téktelent, az isteni szempontok szerint kevésbé fontosat nem mutatják. A törté­nelem a nagy gondolatok hordozóin fordul; Xerxes gondolata az erő halmozása volt: lehetett az erő nagy, de a gondolat kicsiny volt.

Nagy Sándor gondolata volt: bátor lendülettel, tehát szellemi erővel megdön- tení a perzsa uralmat, mely Xerxes óta állandó ellenségeskedésben volt a görög­séggel. S a szellem győzött az anyagon itt is! Milyen érdekes azonban, hogy az időben egymástól messze fekvő két uralkodót, Xerxest (485-465) és Nagy Sán­dort (336-323) állítja egymással szembe a jövendölés! Mennyi valószínűtlenség és mennyi igazság van ebben a upembehelyepéubeö! Mintha az, aki ezt a láto­mást adta, nem ösmemé a történelmet és mégis a legjobban ismerte!

Mert Xerxes volt az, aki az ellenségeskedést a görög faj és a perzsák között megindította és Nagy Sándor volt az, aki erre o végleges és teljes feleletet meg­adta. Ami a kettő között történt, csak a készülés volt a felelet megadására. Hogy Nagy Sándor úgy cselekedett, ahogy kedve tartotta, az bizonyos. De amiként o német Műt szó a kedv és bátorság fogalmát egyesíti, úgy egyesül a héber rdcón szóban a tetszés és o bátor, csapongó akarás fogalma. Nagy Sándor, a bátor har­
cikedv embere volt a megfelelő ember a hatalmában és gazdagságában elhízott, de immár megroskadt perzsa birodalom összetörésére. Ez a fiatalos kedv tette őt gibbor-rá. azaz vitézzé és erőssé egyszerre.

4.     vers. Egy tespedt óriás ledöntésére jó a fiatalos lendület, de államfentartás- ra nem alkalmas. Nagy Sándor egyedülálló jelenség volt családjában, mely nagy­stílusú uralkodásra nem termett. Nagy Sándor volt az eszköz a régi tespedő bi­rodalom megdöntésére és egy új tespedésnek nagy lendületű bevezetésére. A né­peiért élő uralkodó eszményképe, mely Nabukodonozor előtt lebegett, melyet a méd Küakszárész is megpróbált megvalósítani, hol volt már ekkor?!

A harmadik birodalomból az elvetemült gonoszság készült megszületni, mely­ben a szellemi erőt egyedül a ravaszság és elbizakodottság fogja majd képvisel­ni.

A jóslat híven festi a jövőt: ugyanolyan gyorsan tört össze Nagy Sándor biro­dalomalkotása, ahogy összeállott. Sándor fiai orgyilkosság áldozataivá lettek s a birodalom szétszakadt.

Olyan erő, amely az egészet összetartotta volna, nem volt jelen, utódainak ha­talma Sándor uralkodásának erejét nem közelítette meg. Sándor hirtelen halálát elképzelhetetlen zűrzavar követte; régi és új hatalmi tényezők versengéséből emelkedett ki négy erőtelen ■ királyság, melyek közül az egyiptomi és a Szíriái voltak az erősebbek.

S az uralom nem szállt Sándor természetes örököseire, fiaira vagy rokonaira, hanem „másoké” lett.

A jövendölés mesterien mutatja be a világbirodalom hanyatlását, azaz ezüst­ből rézzé való elértéktelenedését. Ahogy az uralkodók leikéből fogyni kezd az erkölcsi erő, úgy fogy el kezükből a hatalom.

5.     vers. Egy időre ugyan megint erőteljesebb uralkodók kerülnek felszínre. Ki­rályfiak helyett hadvezérek lesznek uralkodókká, méltóság helyébe erőszak lép. Durvul az emberi élet. Nagy Sándor halála után egyik hadvezére, Ptolemaios Egyiptomba megy, hogy azt kormányozza s a félreeső országban hamar ő lesz az új uralkodó.

A látnok világosan látja ennek az új királynak fölemelkedését s azt dél kirá­lyának nevezi. Többel, mint egy évtizeddel később ugyanaz történik Szíriában. A látomás a sorrendet helyesen mutatja. Sándor halálát követő nagy zűrzavarból lassan emelkednek ki új királyságok; a politikai káoszból az új rend. A látomás azonban megmarad ennél a két királyságnál; a másik kettővel nem foglalkozik.

Erre két oka is van: a másik két ország nem jutott oly jelentőségre, mint ez a kettő s „kívánatos föld”, Izráel országa sorsának alakulása szempontjából csak ez a kettő fontos. A később keletkező, északi királyság válik hatalmasabbá.

6.     vers. Kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy ez a két királyság nem állhat meg egymás mellett; egyik a másikat be akarja kebelezni s azt hol békés, hol erősza­kos úton kísérli meg. Az eszközök, melyeket ebben a küzdelemben alkalmaz­nak: ravaszság, gyilkosság, méreg, árulás.

Mindjárt a két uralkodóház második nemzedékében házasságot köt a két ház. A szír királyság alapítójának, Szeleükosznak fia, kinek hízelgők a Theos (isten)
nevet adják, féltestvérét, kit feleségül vett, eltaszítja és az örökségtől annak gye- mekét megfosztja, hogy elvehesse Ptolemaios Philadelphusnak, ki saját testvé­rét vette el (Philadelphus), a leányát, Berenicét. Az egyiptomi királykisasszonyt nagy kíséret nagy kincsekkel hozza Szíriába; de ahogy atyja két év múlva meg­hal, férje őt is eltaszítja, és mostohatestvérét, Laodicét visszaveszi. Ez visszajő, de férjét megmérgezi; a menekülő Berenicét fiával együtt meggyilkoltatja s így elvesznek az oldalág (kar), a mag, a nő, a magzat, akik odavitték (a kíséret) s az, aki őt egy időre erőssé tette: az apa.

7.     vers. De az apa helyére feltámad sarja, Berenicé testvére, ki már a második évben behatol Szíriába, azt meghódítja. A gyilkos Laodicét kivégezteti, Szíriá­ban őrséget hagy hátra és nagy zsákmánnyal hazatér, hol a föllelkesült nép az Eüergetész névvel ajándékozza meg.
8.     vers. A jövendölés azt is említi, hogy Eüergetész a szírek bálványait is dia­dalmenetben hozta haza: a harc tehát a szellemi világ ellen is folyik. Mindenik udvar mellett ott állnak a tisztátalan szellemvilágnak képviselői, kik – hiába tar­toznak egy szellembirodalomba — a tőlük vezetett embereket, saját szövetsége­seiket összebékíteni nem tudják. Ebben különbözik Sátán birodalma Isten orszá­gától, hol az egyetértés, legalább is az angyalvilágban, tökéletes és azzá fog egy­szer válni Isten választottal, az emberek között is. Eüergetész győzelmével be­telve évekig otthon ül; az északi országtól távol marad, azaz annak békét hagy.
9.     vers. Laodicé fia, Kalinikos (Nemesen Győző) megpróbálta a sértést meg­torolni s tengeren és szárazon egyszerre támadta meg a déli országot; de hajóha­da tönkrement, serege nagy veszteséggel kénytelen volt visszavonulni.
10. vers. Kalinikos többször nem mert támadni; de fiai újra megpróbálták. III. Seleukos Keraünos, egy testi-lelki nyomorék, kire igen rosszul illett a Villámló Mennydörgés (Seleukos Keraünos) melléknév, kisázsiai leverettetése után Egyiptommal szemben csak a bosszú készületéig jutott el.

Megmérgezték, s utóda, a 15 éves III. Antiochus, kit Nagy Antiochusnak ne­veztek, miután gyámja a kisázsiai hadjáratot diadalmasan bevégezte, hatalmas sereget indít délnek és mindent elárasztva hatolt előre. Előnyomulásában a dő­zsölésében elmerült és tehetetlen Ptolemaios Philopator, kit Trüphon (dőzsölő) melléknévvel is elláttak, megakadályozni nem tudja. Várost város után vesz be; de egyszer csak fegyverszünetet köt; majd újra támad és egészen Gázáig, e na­gyon megerősített városig hatol el. Itt üti fel főhadiszállását.

11. vers. Ez végre kiugrasztja az elpuhult Philopatort, elkeseredik s hatalmas sereget gyűjt: 62 000 gyalogost, 6 000 lovast és 102 elefántot. Az egész óriási se­reget maga veszi kezébe. A déli uralkodóházat véges-végig jellemzi ez a tunya tétlenség és ezt a gúnyneve szerint is lomhán kéjeknek élő uralkodót csak a vég­ső veszély tudja a terített asztal mellől elhozni és a csatamezőre vinni. De meg­történik mégis.
12. vers. A hatalmas sereg megindul és az az uralkodó szíve magasba száll, azaz megbátorodik, nekilelkesedik. A látnok mintegy látja a kényelmes pihenés­ből tettre serkenő uralkodót. Gázától délnyugatra Rafiánál támadja meg ellenfe­le seregét, melynek nagy vereséget okoz: annak seregéből 10 000 gyalogos, 300
    lovas, 5 elefánt esik el; 4000 harcos fogságba esik. „És mégsem bizonyul erős­nek”, mert a korábban elvesztett városok megszállása után seregét visszafordít­ja Egyiptomba, és újra tovább folytatja korábbi dőzsölő életét.
13. vers. A győzelem ki nem használásával módot ad ellenfelének, ki vele szemben a tettek embere, hogy új sereget gyűjtsön. Ha tettek emberei is, a go­nosz tetteké, mert békés országok megrohanása, hogy hatalmunkat nagyobbít- suk, gonosz tett.

így állottak egymással szemben sok nemzedéken át az északi és déli ország uralkodói, amazok részéről a támadó gonoszság, emitt a bűn miatt tehetetlen bé­keszeretet. A rafiai ütközet után 13 év telt el, amint a szöveg mondja; „egy idő elteltével, évek múltán”.

Ez idő alatt III. Antiochus kelet felé a pártusok, baktrok ellen győzelmes had­járatokat viselt, sőt Indiáig eljutott s nyugat felé is győzelmes csatát vívott. Ek­kor Philophator meghalt s ötéves fiacskájára várt a trón; III. Antiochus kapott az alkalmon és szövetkezvén Fülöp makedón királlyal, megindult Egyiptom ellen. A „nagy készület” alatt többek közt az indiai elefántokat kell értenünk, melye­ket megelőző háborúiban szerzett.

14. vers. A helyzet olyan volt, hogy minden az egyiptomi uralom ellen látszott fordulni. Sorsdöntő pillanat volt, melyben mindenkinek számot kellett azzal vet­nie, hogy mit csinál, melyik oldalra áll.

„Azokban az időkben sokan fognak a dél királya ellen fölkelni”, olvassuk. Az egyiptomi gyermekkirálynak kegyetlen és gonosz gyámja volt, Agathoklés, kinek lelkiismeretlen kormányzása miatt nemcsak a vazallusállamok hagyták el sorra Egyiptomot, hanem magában az országban is belső lázadások ütötték fel fejüket.

Ez az általános bomlás Izraelt is mérlegre állítja. Izráel országa Nagy Sándor halála után Egyiptomnak jutott s annak mindjárt az első uralkodói nagy kedve­zésben részesítették.

Mint mondottam, Egyiptom a béke, éspedig a tudomány s művészet hazája akart lenni; de a békés törekvéseket gyakran felborította az északi ország erősza­kos hódító fellépése.

Már az első uralkodó Ptolemaios Lagi erősen érdeklődött a zsidók titokzatos szellemi élete iránt. Fia, Philadelphos alatt készült el Alexandriában a híres Septuagínta (LXX), az Ótestámentum görög fordítása. Lassanként ebben a ten­gerparti városban igen sok zsidó telepedett le; külön zsidó negyed támadt, és a zsidók sajátos külön zsidó bélyeggel ellátott művészeti és tudományos életet kezdettek el.

Egyiptom iránt tehát a zsidók sok hálára voltak kötelezve. Ha minden ingani kezdett is Egyiptomban, Izraelnek tőle elszakadni erkölcsi szempontokból nem lett volna szabad. De a nép alja nem becsülte meg azt az isteni ajándékot, melyet Isten a zsidóságnak Egyiptomban adott, hanem titkos rokonszenv ébredt bennük a ragadozó királyi ház iránt, mely Szíriában uralkodott.

„Néped ragadozó fiai”, tehát akikben megvolt a hasonló lelki természet, a ra­gadozó hajlam, hajlottak a hűtlen elpártolásra és azt, mint a nép erőszakosabb és hangadóbb része, másokra is kiterjesztették.

A jövőt a próféta elé táró angyal szavaiból kihangzik az a megvetés, melyet ezek iránt a hálátlan zsidók iránt érez. Megállapítja azonban az angyal, hogy e hűtlenséggel a zsidók csak a jövendölések beteljesedését idézték elő; mindenek­előtt ennek a 14. versnek a beteljesedését, hogy tudniillik a zsidók a jövendölés figyelmeztetése ellenére is el fogják követni a történelem egyik legnagyobb hűt­lenségét és hálátlanságát; s magukra vonják a 8. és 9. fejezetekben jövendölt nagy büntetések beteljesülését is, melyek éppen e hűtlenség miatt szakadtak a zsidók nyakába. Mert a zsidó nép bűneinek büntetése volt az ótestámentumi antikrisztus uralma és utálatos pusztító működése. A zsidóknak a ragadozáshoz való kedve kapta meg benne azt, amit kívántak maguknak: a ragadozót.

Saját kárukon kellett megtanulniok, hogy nem jó a Sátánnal szövetkezni. Sa­ját országuknak okozta a legnagyobb kárt szövetségesük, az északi ragadozó uralkodóház. Ha tudták volna, milyen gyümölcs nő a gonosz nyereség megked­velésének fáján! Ugyanez fog történni majd az idők végén az egész emberiség­gel: akit bámulva követni fognak, az antikrisztus fogja rájuk hozni a legborzal­masabb nyomort és legkeserűbb csalódást. Mindenesetre III. Antiochusnak ez a hadjárata sorsdöntő pillanat volt a zsidóság életében, mert ezzel a szövetséggel öltötte magára a zsidóság azt a sorsot, melyet IV Antiochus jelentett a követke­ző időben.

15. vers. Az északi király diadala biztosítottnak látszik. A közbeeső időben ugyan, mialatt Antiochus egyebütt volt elfoglalva, az egyiptomiak korábban el­vesztett területeik egy részét visszaszerezték; most azonban, hogy újra Egyiptom ellen fordult az erőszakos király, úgy látszott, Egyiptom nem állhat meg előtte.

Az az erősített város, melyet az északi király bevesz, Szidón, hová egy meg­vert egyiptomi sereg zárkózott be. Az éhség megadásra kényszerítette őket. A következő mondatban: „dél seregei nem állanak meg” a seregek szó helyett a hé­berben „karjai” áll, amennyiben az előretolt seregek úgy szerepelnek, mint a törzs kinyújtott karjai. Az egyiptomi király legjobb seregei sem lesznek képesek megállítani a diadalmasan előretörő északi sereget.

16. vers. És mégis, mikor eléri Egyiptom királyát, „ennek kedve szerint” köt békét! Mert közben a római hatalom szövetségesét, Fülöpöt elállítja mellőle; őt magát meg visszavonulásra kényszeríti. A mindig hatalmasabban fellépő negye­dik világbirodalom mutogatja oroszlánkörmeit. De a hűtlen Izráel nem szabadul. Isten büntetése, hogy ott a hódító erősen megveti lábát s pusztító dühe csak meg­nő azáltal, hogy Egyiptom ellen semmit sem tehet. Más fordítás így hangzik: „és az (a dicső föld) egészen kezében lesz”. Tehát Isten megkíméli Egyiptomot, de nem kíméli meg hűtlen választott népét, Izraelt. Mikor az Isten népe ugyanazt a bűnt követi el, amelyet a világ, sokkal szigorúbb büntetést kap annál. A dicső földön megveti lábát, mert az antikrisztus ott készül gonoszságát kifejteni.
17. vers. A rómaiaktól megvédett Egyiptommal szemben III. Antiochus már csak ravaszságát érvényesítheti: most már nem dönthet az erő, csak az ész. Ezért figyelmét (szóról szóra: arcát, mert amire figyelünk, afelé fordítjuk arcunkat) ar­ra irányítja, hogy az egész országa hatalmába jusson, tudniillik egész Egyipto­mot megszerezze, természetesen most már ravaszsággal.

Egyezségei kötnek egymással, melynek értelmében a fiatal egyiptomi király, Ptolemaios Epiphánes elveszi Antiochus leányát, Kleopátrát, „asszonyok leá­nyát”, azaz asszonyi művészetekben nevelt leányát, s mihelyt megtörténik a há­zasság, ajándékul kapja Syriát, Samáriát és Júdeát.

Ám az ajándék s a királylány mögött ott van a titkos szándék: ravaszsággal megsemmisíteni az egyezséget, s aztán annak egész országát elvenni, Ám a terv­ből nem lett semmi, amint ezt a következmények mutatják. Isten gondoskodott arról, hogy a veszedelmesen elhatalmasodó királyt saját elbizakodottsága tegye tönkre,

18. vers. Mivel Egyiptom felé elzárult az út, Antiochus hódító kedve a szige­tek, azaz a görög föld felé fordul (a mélyen tagozott görög föld sok tengerével a héberek ‘szemében szintén szigetnek számított), Jól mondja a jóslat, hogy „visszafordítja figyelmét”, mert már korábban is hadakozott ott. Hadjárata sike­resnek mutatkozik: sok földet elfoglal, Kisázsia után Makedónia és Hellász is birtokába jut.

Ám ekkor újra elébe áll Róma, a negyedik világbirodalom és tiltakozik. Hel­lász ugyanis már Róma szövetségese és érdekterülete. Ám a sikereitől elvakított III. Antiochust most már nem tudja megállítani Róma tiltakozása és stem^m’h<2 vevőleg válaszol a követeknek, Róma nem tűri el a gyalázatot, „visszafizeti gya- lázkodását” hadvezére, Lucius Scipio Asiaticus által, ki Antiochust Magnesiánál Lydiában súlyosan megveri s gyalázatos feltételek meUett békekötésre kénysze­ríti.

Antiochusnak le kellett mondania a Taurustól nyugatra fekvő minden birtoká­ról, hadihajók és harci elefántok tartásáról és 15 000 talentumot fizetnie, akkor elképzelhetetlen összeget. Ezzel Antiochus végleg és teljesen meg volt nyomo­rítva, úgyhogy további életét a rettenetes hadisarc behajtása foglalta el.

19. vers. Evégett fordította figyelmét most már saját országának „erődítései” felé. A kifejezés gúnyos és azt jelenti, hogy most már valóságos erőgyűjtések helyett a vagyon, a pénz forrásai felé, azaz saját országának templomai felé for­dítja figyelmét, hogy azokat kirabolván, a hadisarcot megfizethesse.

Á történelem feljegyezte a király egyik ilyen templomrablását: az elünaisi Bél­templomot akarván kifosztani, a város lakossága kíséretével együtt agyonverte a királyt.

Ez a rablás volt az a „botlása” mely aztán „elesésével”, azaz elpusztulásával végződött. Utána fia következett a trónon, Seleükos Philopátor és arra maradt a kalandos király irtózatos adóssága.

20. vers. A szerencsétlen uralkodó állandóan az adó behajtásával volt kényte­len foglalkozni. A birodalom „belső kamrája”, mások szerint: „dicsősége” alatt Jeruzsálemet kell érteni, hová Heliodoros nevű kincstartóját küldte el a templom kifosztására.

Nemsokára ezután a király hirtelen meghalt, valószínűleg méreg által, melyet éppen az említett Heliodoros adott volna be neki. Antiochus veresége alkalmá­val Rómába túszokat vittek; így elvitték III. Antiochus király fiát, a mostani ki­rály öccsét is. Seleükos király, hogy fia római nevelést kaphasson, öccsét kicse­
rélte fiával. Antiochus, a király öccse még haza sem ért, amikor Seleükos Philo- pator valószínűleg az említett mérgezés következtében meghalt. Törvény szerint a király után fiának kellett volna következnie. De nem így történt.

21. vers. Mert „helyére egy megvetésre méltó” lépett, kinek nem szánták a fe­jedelmi díszt. Ez a méltatlan a római túszok közül éppen akkor hazatérő Anti­ochus volt. Megvetésre méltónak jelleme miatt mondja őt a kijelentés, s nem azért, mert nem ő következett a trónon. Később Antiochus magát egy pontosan ellenkező értelmű jelzővel jelölte meg: Epiphanes, azaz tündöklő. Jelleme a leg­aljasabb jellemek egyike volt, melyet emberek a földön hordtak.

A szégyenérzetnek nyoma sem volt nála található. Gyakran jelent meg az ut­cán részegen fején virágkoszorúval. Lakomák után levetette ruháját és vendégei előtt meztelenül táncolt. Elment lacikonyhákra és ott akárkivel együtt dőzsölt. Nyilvános fürdőkbe járt s ott mindenféle gyermekes tréfát megengedett magának. Fiatalemberek lakomáira énekszóval hívatlanul belépett. A legalacsonyabb nép­szerűségre törekedett. A világi történetírás tovasiklik az ilyesmi fölött, de Isten­nél az ilyen dolgok súlyosan esnek latba. Viszont az, hogy ügyes hadvezér, jó dip­lomata volt. amiért a történetírók nagynak ünnepelnek valakit, Isten előtt sem­mit sem jelent. Isteni szempontból ítél tehát a jövendőmondó angyal, amikor így szól: „helyére egy megvetésre méltó lép, kinek nem szánták a királyság díszét”.

De éppen úgy megállanak a következő szavak is: „észrevétlenül jött és csel- szövénnyel erősítette meg trónját”. A római túszságból hazatérőt Athénben érte a hír. hogy testvére meghalt s ahelyett, hogy a jogos trónörökös visszatérésén dolgozott volna, azonnal saját királysága mellett keresett párthíveket.

Az atyjától megalázott pergamoni király – az itteni királyok mindig az Attalus nevet viselték – segítségére volt, hogy a trónbitorló Heliodorost elűzzék s felte­hető, hogy eközben ravaszul mindenfajta cselszövényhez is folyamodott, mint a jóslat mondja. Maga az is cselszövény volt, hogy a jogos ‘trónörökös távollétét a maga hasznára fordította, hogy annak trónját ő foglalja el.

22. vers. A magyarázók találgatják hogy a szövetség elsodort és összetört fe­jedelme alatt a fiatal és kicsapongásoktól tönkretett egyiptomi királyt kell-e ér­teni vagy a zsidó főpapot, ekkor III. Oniászt. IV Antiochus trónfoglalása simán történt ama cselszövények következtében, melyek alkalmazását természete dik­tálta; ezért a harctéren ellenfeleire mért csapást rendesen szelídség követte. Az „elsodrás” és „összetörés” vonatkozik Egyiptomra is; ellenben a szövetség feje­delme kifejezés csak a zsidó államfőre illik.
23. vers. Miután az egyiptomi király hatalmát megtörte, nem járt el vele szem­ben keményen, hanem meghagyta trónján és szövetségesévé tette, egyrészt, hogy azt színlelt jóindulattal magához kösse; másrészt, hogy kezét Egyiptomban tart­va, azt később csellel magának mégis megszerezze. Szír seregét viszatartja a győzelem kihasználásától és a vérontástól s azon a címen, hogy rokonának, a fiatal egyiptomi királynak ügyeit intézi, végig ment Egyiptomon s aránylag kis sereggel (kis nemzettel) maga alá vetette azt.

Igen nyájas volt a fiatal király, Philométor iránt is és jóindulatáról biztosította. Nyíltan elvenni az országot nem merte a rómaiak miatt, kikkel Philométor aty­
ja, a korán elhalt Ptolamaios Epiphanés szövetkezett; de meg volt győződve, hogy az országot így is hatalmában tartja. Minden nyájassága és kímélete pusz­ta számítás és álnokság volt.

24. vers. Az említett egyiptomi hadjárat, mely inkább sétaút volt, Egyiptom kövér földjén történt. A látó angyal gazdag termőföldet lát maga előtt. Az, amit a csalárd király „ősei nem tettek meg” soha, abban a tékozlásban állott, amelyet Antiochus Epiphanés a zsákmánnyal tett: részben katonái közt osztotta szét, részben az egyiptomiaknak adta oda, hogy jóindulatukat megszerezze.

Egyiptom „erődjei ellen is terveket szőtt” (itt nem templomokra kell gondol­nunk); de ezek véghezvitelét csak egy Istentől kijelölt ideig végezheti; mert nemsokára a ciliciai fölkelés lecsendesítésére hajóra kell szállnia és távoznia.

25. vers. Közben Egyiptomban is változások történnek. Philométor királynak volt egy öccse, kit a Phüscón (potrohos) melléknévvel tiszteltek meg; az Ale- xandriát hatalmába kerítette s ott magát királlyá tette; sőt bátyja megmaradt bir­tokára is szemet vetett; annak feleségét, testvérüket, Kleopátrát, magával vitte Alexandriába. Ebbe belekapaszkodott Antiochus és Philométor megsegítése cí­mén új hadjáratot vezetett Egyiptom ellen. Phüscón nagy sereget állított ki el­lenük; de nem győzhetett, mert ellenfelével, ki nem fizikai erővel, hanem inkább cselszövényekkel támadt ellene, föl nem vehette a versenyt. Saját táborában szőtték ellene a csalárd terveket.
26. vers. Phüscón nagyevő és dorbézoló volt; szerette a társaságot és annak hí­zelgését. Az ilyen hízelgők azonban addig szoktak hűek lenni, míg erősebb ér­dek őket máshová nem vonja. A ravasz Antiochus pedig éppen az ellenséges ki­rály bizalmasait nyerte meg magának. Ez a második hadjárat tulajdonképpen egy tengeri csatával dőlt el, melynek megnyerése után Antiochus a Phüscón tá­borában történő árulások miatt gyorsan haladhatott előre. Vele volt a másik egyiptomi király, Philométor is.
27. vers. A két szövetséges király között azonban nem nagy volt a bizalom, Philométor jó képpel hallgatta Antiochus hazugságait, de a pokolba kívánta a nagylelkű nagybácsit. Mindkét király hazudott a másiknak: Antiochus az önzet­len rokont hazudta, Philométor pedig a hálás megsegítettek Sikerük, legalábbis teljes sikerük nem volt, mert Alexandriát Antiochus nem vette be, s így Phüscón uralmon maradt. „Mert a vég további időpontra volt kitűzve.”

Az örök halogatás, mely a két ország közti vitát állandóan tovább tolta, most is az uralkodó cselekvési irány volt. A szemben álló feleket gyilkos gyűlölet töl­tötte el egymás ellen; de a történelmi egyensúlynak meg kellett maradnia, hogy azalatt, amíg a történet látszólagos főszemélyei tehetetlenül alig mentek előre, más események érjenek meg.

28. vers. Antiochus nagy zsákmánnyal tért haza, melyet egyrészt Egyiptom­ban, másrészt útközben Júdában rabolt össze, Júda földjét „szent szövetség” or­szágának nevezi a jövendölés. Antiochus rablásait I. Makk. 1:19-20 és II. Makk, 5:11. beszélik el.

Antiochus második hadjárata alatt Jázón görögbarát főpap, kit testvére III. Oniász elűzött, megtámadta Jeruzsálemet, ott nagy vérfürdőt rendezett, de me­
nekülni volt kénytelen. A zsidók hazafias viselkedése magára hívta Antiochus figyelmét és kihívta annak a szent szövetség ellen fordulását.

A szent szövetség elleni terveit, mint I. Makk. 1:21-29 és II. Makk. 5:11-17 el­beszélik, „megteszi”, azaz a szent városba bevonul, kirabolja a templomot, gyil­kol és káromol.

29. vers. Az előbb még azt említette az ‘ angyal, hogy az idő még nem jött el, azért a végkifejlés elmaradt. Most azonban már „kitűzött időről” beszél, melyet nyilván Isten tűzött ki. Antiochus Isten ellen lázad, a Magasságos Istent semmi­be sem veszi; mégis csak akkor cselekedhetik, amikor azt Isten megengedi. Most Isten tesz róla, hogy ne sikerüljön neki az, ami kétszer sikerült.
30. vers. A partvidékek vagy szigetek alatt a Biblia nyelve a Földközi-tenger partvidékeit érti; ebben az esetben Rómát. Róma már a második egyiptomi had­járat idején elküldte követét, Caius Popilius Laenast, hogy Antiochust az Egyip­tom ügyeibe való beavatkozástól visszatartsa; de a követ egyelőre távol tartotta magát Egyiptomtól. Most a harmadik egyiptomi hadjárat alkalmával azonban Popilius megjelent Egyiptomban, úgyhogy mikor Antiochus Memfisztől Ale­xandriába vonult seregével, Popilius elébe ment.

A találkozáskor Antiochus kezet nyújtott a római államférfinak, kit római tar­tózkodása idejéből jól ismert, de az kézszorítás helyett a szenátus határozatát ad­ta Antiochus kezébe. Az okirat elolvasása után Antiochus gondolkozásra időt kér; Popilius ekkor kört vont a homokba Antiochus köré és kijelentette, hogy ad­dig nem léphet ki a körből, míg elhatározását nem közli. Erre Antiochus megad­ta magát, elállott az egyiptomi ügyekbe való avatkozástól. Most Popilius kezet fogott vele. A harmadik hadjárat tehát „nem úgy történt”, ahogy a korábbi ket­tő. A római beavatkozásra az adott alkalmat, hogy Philopator király és Phüscón kibékültek a veszélyes északi pártfogó háta mögött és Róma segítségéért folya­modtak.

Antiochus kénytelen-kelletlen visszatért a hadjáratból, egyenesen Szíriába ve­zette seregét; de a megszégyenülés után máris új terveket szimatolt. Olvassuk, hogy „azokra figyel, akik a szövetséget elhagyják.”

Ahogy Egyiptomot el kellett ejtenie, máris új ellenfelet keres és „megfenye­gette a szent szövetséget”. Ennek a fenyegetésnek indító okát nem közli a jöven­dölés, de nem lehet nehéz azt kitalálni. A király haragja nem lehet egészen új­keletű; az erkölcstelen, szégyenkezést nem ismerő, egész valójában hazug és csa­lárd Antiochus csak gyűlölhette a szent Isten népét, melynek vallása oly erköl­csi elveket hangoztatott, amelyek Antiochus törekvéseire és lelkületére nézve csak a legélesebb ítéletet alkothatták.

A gyűlölet tehát régi keletű volt. Hogy ez a régi gyűlölet most friss haragra ger­jedett, annak oka az volt, hogy Antiochus elől egyszerre elzáródott a lehetőség, hogy terveit megvalósítsa s ő ezért kevésbé okolta a rómaiakat vagy az egyipto­mi királyt; inkább okolta a láthatatlan sorsnak Intézőjét, az Istent, kit ő megta­gadott ugyan, de akinek hatalmát életében újra meg újra megnyilvánulni látta, mint más emberek is.

Kudarca miatt érzett dühében tehát az ellen a láthatatlan Isten ellen kelt föl ha-

ragja, aki útjában állott, s ki ellen semmit sem tehetvén, annak népén töltötte ki bosszúját.              ■

Új tervei egy sajátos eseményhez tapadnak: a szent szövetség népében szövet­ségesei támadnak. I. Makk. 1:11 skk. szerint szakadár zsidók azon gondolkod­tak, hogy megtagadják atyáik hagyományát s a pogányok szokásait és istentisz­teletét fogadják el, hogy ily módon a pogányok üldözésétől meneküljenek. Antiochus ezekre irányította figyelmét, hogy rajtuk keresztül nem lehetne-e új terjeszkedési területet találnia.

31. vers. Már azt a tényt is, hogy ennek az istentelen királynak számyseregei („karjai”) fognak a szent városban és éppen a templom-hegyen állani, úgy tekin­ti az angyal, mint a szent helynek borzasztó megszentségtelenítését.

Pedig ennél több történt! Antiochus seregei megrohanták a készületlen várost, sokakat lemészároltak, a lakosságot kirabolták, az istentiszteletet eltiltották, úgyhogy a Jehovának vitt mindennapos áldozat megszűnt; a nagy rézoltárra egy kos-oltárt állítottak és azon Zeusznak áldoztak. Ezzel a megjövendölt döbbene­tes utálatosság megjelent a templomban, Különben Dávid várát, mely a temp­lomtól délre esett, erőddé alakították át s ide hordták a zsákmányt.

A város Istenhez hű lakói elmenekültek; idegenek jártak a város utcáin. Meg­döbbentő módon, fájdalmas szavakkal ecseteli a zsidóság történetének ezt az eladdig legfájdalmasabb eseményét I. Makk. 1:30-61. Nabukodonozor csak el­pusztította a szent helyet; ez a „megvetésre méltó” megszentségtelenítette.

32. vers. Ám nem mindenkit kezeltek a szírek ilyen gaz kegyetlenséggel. Antiochus utasítást adott arra, hogy a hitszegőket megkíméljék, azokat, akik ele­get tettek a királyi parancsnak, hogy a régi istentisztelettel hagyjanak fel, pogány módra áldozzanak, a szent tekercseket égessék el. Ezek a hitszegők a nép hűsé­ges fiait arra kényszerítették, hogy mindenféle rejtett helyekre, odúkba bújjanak. Igazságos ember nem járhatott az Isten népének országában. Mégis sokan vol­tak, akik ellenálltak és hűek maradtak; de ezek közül sokakat lemészároltak. Akik megmaradtak, megszilárdultak hűségükben. Isten rostája működött. A ki­rály most sem tagadta meg magát; sima szavak és gyilkosság egyaránt ott vol­tak fegyvertárában. E kettő együtt adta meg jellemének igazi bélyegét; az em­bert semmibe vevő szívtelenséget és a tettetés hazug aljasságát.

A Jézus előtti Izráel történetében a legnehezebb és legaljasabb kísértés jött el. Aki ezt a próbát is kiállotta, annak szilárdnak kellett lennie Isten mellett való hű­ségében. Olvassuk, hogy „cselekedtek” is. Ez a cselekvés nem volt más, mint a Makkabeusok hősi története, a hagyományaihoz hű zsidóság lázadása az anti­krisztus ellen és egyúttal győzelme is.

33. vers. Isten igéje ott volt ezeknek a hősöknek a kezében. Dánielt éppen úgy olvasták, mint Mózes törvényét. Az e korban keletkező apokrifusok azt mutat­ják, hogy a kor sokat foglalkozott Isten igéjével; Dániel könyvének toldalékai pedig arra mutatnak, hogy sokat foglalkoztatták őket Dániel jövendölései. Sokan értelmesekké lettek és a többieket tanították, okosakká tették. Azonban a bátor tanítók közül sokan elestek kard, tűz, fogság és fosztogatás következtében. Az üldözés tovább tartott, de csak az ellenállást erősítette meg és legyőzhetetlenné
    tette. Az üldözés csakugyan csak napokig, csak egy ideig tartott, nem soká! Isten népének meg lehet a reménysége, hogy a szabadítás sietve jő.
34. vers. Antiochus támadása következtében tehát először leverettek a kegye­sek, azaz az üldözés és mészárlás sikerrel járt. De a leveretést „kis segítség” kö­vette, amivel a jövendölés csak a Makkabeusok harcát jelölhette. Mielőtt a végső és legnagyobb üldözés az Isten népére szakadt volna, Isten még visszatartotta a történelem szekerét és egy időre „kis segítség” jött. Ez a lélekzetvételhez szük­séges idő Isten ajándéka volt. Utána újra kezdődött a gonosz kifejlődése, hogy még nehezebb idők jöjjenek. Ez a visszanyúlás a régibe arra adott alkalmat, hogy sokan látszatból, cselből az Isten népe mellé állottak, kiknek szíve azonban go­nosz volt. I. Makk. 6:21 skk; 9:23 mutatják, hogy ez a jövendölés a makkabeus- idő alatt is beteljesült már; későbbi időkre is megáll. Az istenteleneknek ilyen a világosság mellé állása, amikor azt az érdek megkívánja, képezi azt a mérget, amely az úgynevezett keresztyén társadalmat fertőzi s megtisztulni nem engedi. Kegyes látszat alatt a gonosz kovász eltevődik akkorra, amikor majd a rombolás munkája újra megkezdődhetik. Hogy Isten népe a gonoszt maga közt megkímé­li: ez az oka annak, hogy újabb s még borzalmasabb üldözések szakadnak rájuk.
35. vers. De éppen a szenvedések nyújtanak arra is alkalmat, hogy az Isten ki­választottal „kipróbáltassanak, megtisztuljanak és megfehéredjenek a vég idejé­ig”. A szenvedések kettéválasztják az Isten külső népét. A búzának és gyomnak külön kell válniok. Érdekes a kitisztulás itt adott három állomása. Első a meg­próbáltatás, mely az élet megszokott menetéből kidobja az embert. Második a megtisztulás, mely a szennyező elemek eltávolítását jelzi, tehát kiválogatódást.

Harmadik a megfehéredés, mely a léleknek belső megtisztulását jelenti, az in­dító okok kiválogatódását. A lélekben belül is kettéválnak a gonosz és a jó, az emberi és az isteni és a lélek a jót választja; ezáltal lassankint a jó kiűzi a szív­ből és azon át a lélekből a gonoszt. De az isteni megbocsátásnak nagy szerepe volt Dánielnél, mint azt már láttuk is Dániel imádságában, éppen az isteni bo­csánatért küzdött. Az isteni megbocsátás az alap, amelyen a megtisztulás megin­dul és befejeződik.

A vég idejéig a hűségeseknek meg kell tisztulniok, el kell készülniök. Egészen újszövetségi gondolat! De addig még van idő, halljuk. Ez a mondat: „még idő van a kitűzött időpontig” mutatja, hogy a jövendölés ezen a ponton időket ugrik által, hogy a történetet egy távolabbi időben folytassa majd s a 36. verstől kezd­ve az angyal már egy másik korszakban jár.

36. vers. Annál valószínűbb, hogy a jövendölés itt korokat ugrik által, mert ami a 36. versben olvasható, ismétlésnek éspedig felesleges ismétlésnek látsza­nék, ha nem a történet ismételné meg önmagát. Láttuk hogy a 7. és 8. fejezet két különböző antikrisztusi korszakot jelöl meg, utóbbi a harmadik birodalomból, előbbi a negyedikből származtatja le.

All. fejezet a harmadik birodalom antikrisztusának sorsát rajzolja csodálato­san részletekbe menően. A 36. verstől kezdve azonban szemmel láthatóan egy másik, éspedig a negyedik birodalomhoz tartozó antikrisztusi időbe lépünk át. Még az elbeszélés természete is feltűnően megváltozik ettől kezdve.

Míg eddig a szöveg részletező: ettől a verstől kezdve a szöveg a prófétálásnak másutt megszokott általánosabb alakját ölti- fel. Mielőtt átmennénk ennek az új természetű jövendölésnek tárgyalására, még egyszer próbáljuk megmagyarázni, miért tér el az isteni jövendölés itt Dánielnél a másutt mindenütt található álta­lános összefogó közlésektől és miért ad itt pontos időtartamokat, dátumokat, sze­mélyeket és apróra menő részleteket. Miért nincs hasonló a Jelenések könyvé­ben, mely szintén az egyik antikrisztusi időre készíti elő olvasóit, t.i. a negyedik birodalom antikrisztusának korára? A Jelenések Könyve olyan olvasóközönség­nek szól, melynek várakozása nem erre a földre, hanem a mennyre irányul, hon­nan a Megmentét, Jézus Krisztust várjuk.

Ellenben Dánielnek az utolsó időről szóló jövendölése a harmadik birodalom­beli antikrisztus korára, tehát oly időre vonatkozik, amelyben Isten embereinek mennyei vigasza még ismeretlen leend.

A mennyei reménység elég arra, hogy kitartóan várni tudjunk a földi elsötétü- lés idején; ellenben mikor még ez a mennyei vigasz hiányzott, valami másra volt szükség, hogy ama sötét időben élő emberekben a prófétai szó legalább a biz­tonság érzetét felkeltse s megtartsa s ez a más volt a jövendölés csodálatosan pontos beteljesedése. Lépten-nyomon érezte az olvasó, hogy Isten mindent elő­re látott, úgyhogy mintegy kézenfogva vezeti övéit a nehéz időn által. Mikor a Dánielt olvasó zsidók ennek a részletes jövendölésnek beteljesedését szemlélték, mit érezhették annál a felfedezésnél, hogy a jövendölés könyvében minden rész­letesen meg volt már írva!

S mit jelent ez még ma is nekünk, mikor a kissé ködösen elmosódó prófécia mögött a beteljesedés nappali fényében felemelkedni látjuk a valóságot. De hogy kerül a harmadik és negyedik birodalom antikrisztusa egymás mellé? A bibliai prófétálások jellegéhez tartozik, hogy eszményeket, amelyeket a betelje­sülésben sokszor évszázadok vagy évezredek választanak el egymástól s amelyek tipikusan egymásnak megfelelnek, úgy egymás mellett lát a látnok, mintha azok együtt vagy -közvetlenül egymás után történnének. Jellegüknél, összefüggésük­nél fogva csakugyan össze is tartoznak.

Ugyanezt a jelenséget találjuk itt is! Az antikrisztusi eszme és törekvés végig­vonul az egész emberi történelmen, mint egy sötét fekete vonal. Különböző ko­rokban sok antikrisztus jelent meg, kik egymástól tanultak, kiknek működése egymáson épült fel, kik egymásnak sokszor hosszú idők távolában megfeleltek. Két antikrisztus alakja azonban messze kiemelkedik a többiek közül. Ezeket Dá­niel, amint a 7. és 8. fejezetben leírja, a 3. és 4. világbirodalomból látja kinőni. Itt a 11. fejezetben a két antikrisztus együtt jelenik meg, mintha összetartozná­nak egy történetbe, mintha egy személy volnának! A 35. versig a harmadik bi­rodalom antikrisztusáról van szó; a 36. verstől egyszerre áttér a negyedik biro­dalom antikrisztusára. Mindkettő tökéletesen egy embertípushoz tartozik, azért . a próféta együtt, egymás mögött látja őket.              .

Hívő magyarázók erőlködnek, hogy a fejezetzáró verseket is IV Antiochus Epiphánés szír király történetébe magyarázzák bele, de hiányzanak a magyará­zathoz a történeti adatok. Ezért kritikus hajlamú, hitetlen magyarázók azt állít­
ják, hogy a 36. verstől kezdve a prófécia nem vált be, s ezt azzal magyarázzák, hogy Dániel könyvét Antiochus Epiphánés kortársa s nem Dániel írta, ki a múl­tat jövendőnek írta le; amit előre kellett volna látni, abban tévedett.

Egyik rész sem jutott el arra a magyarázatra, hogy a 36. verstől kezdve a má­sik, a végső antikrisztus alakja lép hirtelen a látnok elé, s a kijelentő angyal a lá­tomás befejezéséül a világ történetének befejezését adja. A könyvnek fejezetek­re osztása későbbi munka, s így all. fejezet végének és a 12. fejezet kezdetének elválasztása erőszakos művelet. Ami a 12. fejezetben kezdődik, természetes és szoros folytatását képezi all. fejezetben foglaltaknak.

Pedig a 12. fejezet félreismerhetetlenül a végső időről szól, a feltámadásról (12:2); meg is mondja az angyal (12:9,13), hogy a végső időre szól a jövendö­lés. Érdekes, hogy szemben az újabb (nem a legújabb) magyarázókkal, kik a 36. vers királyában IV Antiochust látják, a régi magyarázók mást látnak; Nagy Konstantint, magát a római államot (többek közt Kálvin) vagy az újtestámentu­mi antikrisztust (Hieronymus, Therodoretus, Luther, Ökolampadius stb.), bár más kérdés, hogy kit gondoltak újszövetségi antikrisztusnak.

De az angyal előtt nem a római pápa, vagy valamelyik protestáns nagyság je­lenik meg, mint antikrisztus, hanem az utolsó idő világfejedelme, ki bár a ke- resztyénséget megtagadja majd s egy újfajta pogányságot honosít meg, mégsem lesz pap, hanem világi fejedelem. Dániel kijelentő angyala sem hadi vállalkozá­sokról beszél, hanem az új vallást és az új társadalmi berendezkedést írja le, me­lyet az antikrisztus meg fog valósítani, mely azonban IV Antiochus korára ke­vésbé vagy alig illik. Először azt említi az angyal, hogy ez a király kénye-kedve szerint fog cselekedni, azaz semmi szokás, illem, erkölcs nem fogja korlátozni, visszatartani, túlteszi magát mindenen, ami addig emberi törvény volt.

És csakugyan Pál II. Tessz. 2:8-ban a törvénytelennek, a 3.v-ben pedig ‘a tör­vénytelenség emberének mondja az antikrisztust, ki felfuvalkodottan szembe­szegül mindennek, amit istennek vagy istenfélelemnek mondanak (4.v.). Ugyan­ezt mondja Dániel angyala: „minden isten fölé emeli magát”, „felfuvalkodik”. Az utolsó antikrisztust isteníteni fogják. Istenek Istene alatt a Szentírás csak Je- hovát érti, a Biblia Istenét. Bár ez a vonás bizonyos fokig illik IV Antiochusra is, de mivel Antiochus Zeüs buzgó tisztelője volt, sokkal jobban illik az utolsó antikrisztusra (Jel. 13:6), kiben a pogány istenek iránt sem lesz tisztelet s kinek az istenkáromlás fő vonása lesz.

A „szokatlan” vagy „csodálatos” dolgok, melyeket ez a király Istennel szem­ben hánytorgatni fog, szintén inkább megfelelnek a végső antikrisztusi időnek, mert ez az antikrisztus fog hozni olyan fellendülést vagy legalábbis fog dicse­kedni olyan fellendüléssel, amilyen a világban még nem volt; a végidőre töké­letesen illik ez a jellemzés.

A „sikere lesz” kifejezés nem illik IV Antiochusra, kit különösen a déli király­sággal szemben inkább a sikertelenség jellemzett; semmikép nem illik rá ez a hozzátétel: „amíg a harag teljességre jut”. Ellenben nagyszerűen illenek e sza­vak az utolsó napok antikrisztusára, ki mindaddig, amíg Isten haragja (az utolsó csapások) az emberiséget érni fogják, sikerről sikerre fog haladni és csak hatal­
ma teljében éri utol váratlan hirtelenséggel a veszedelem. Ezek a súlyos szavak: „amíg… ami ki van tűzve, megtevődik” igaz és teljes értelmüket szintén csak az idők végén kaphatják meg, amikor minden megtevődik, amit Isten az emberi történelmet illetően maga elé kitűzött.

37. vers. A következő vonás, hogy atyáinak isteneit nem veszi tekintetbe, szintén kevésbé illik Antiochusra, ki a jeruzsálemi templomba Jupiter-oltárt ál­líttatott és a zsidókat arra kényszerítette, hogy azon áldozzanak; ellenben teljes mértékben illik a végidő antikrisztusára, akinek fellépését az apostasia fogja megelőzni, ki tehát atyáinak Istenét meg fogja tagadni. (A héber elóhe fordítása egyes számmal éppen úgy lehetséges, mint többes számmal). Az utolsó anti- • krisztusra vonatkozólag rendkívül fontos jellemvonás az atyák Istenének megta­gadása, mert hiszen az istentelen emberiség fejlődésének éppen végpontja lesz az emberimádáson át a tiszta sátánimádásra való eljutás, tehát a keresztyének Is­tenének, a mennyei Istennek elvetése. Antiochusnál egészen értelmetlen a „nők epedésére nem ügyel” megjegyzés, mely az eredeti szöveg pontos fordítása.

Éppen mert Antiochusra ez a vonás nem illik, más értelmet próbáltak adni a szövegnek s azt elcsavarták. A nőnek a férfi után való epedéséről beszél I. Móz. 3:16: „Férjed után lesz epedésed, ő meg uralkodik rajtad!” Ezt büntetésül mond­ta Isten; de az isteni átok áldássá változhatik s a nő alárendelt helyzete az Évá­ban megrontott női lélek gyógyulására vezethet, ha a nő ezt a helyzetet önként elfogadja; míg a női lélek további romlására szolgál, ha a nő az Istentől rendelt helyzet ellen fellázad, ha a férfitől függetleníteni akarja magát.

Istenellenes minden női emacipációs mozgalom, mely a nők helyzetét javíta­ni akarja. A nő a maga alárendelt helyzetében többet tud elérni, mint az ellen ru- gódozva. IV Antiochus Epiphanés tudomásunk szerint semmit sem tett a női nem emacipációjára s a női lélek férfi után való epedésének kiirtására. Ellenben az utolsó antikrisztusi korra nézve fontos vonást jelent az a törekvés, hogy a férfi ne uralkodjék a nőn, s így a női lélek lázadó, gonosz vonásai szabadon kifejlőd­jenek: Sátán sok mindent úgynevezett felvilágosodott, a férfitól magát függetle­nítő nő által ér el, amire a férfi nem vállalkozik oly könnyen.

Az utolsó antikrisztusi szervezkedésnek útjában fog állani a házasság intézmé­nye is, mely egy férfi és egy nő között fakadó állandó viszonyon alapul s jobban megfelel majd az az állati állapot, melynek szabályozója nem a férfi, hanem csak a nemi élvezet után való vágyakozás s mely ugyanahhoz a férfihoz nincs kötve.

Ilyen törekvések Antiochus idejében egyáltalában nem voltak; ellenben ko­runkra feltűnően jellemzőek e törekvések. Láttuk, hogy Antiochusra nem illik az a kifejezés sem, hogy „semmiféle istenre nem ügyel”, mert bár magát minden fölé emelte, bizonyos pogány kultuszt ő is űzött. A mondat ellenben pontosan megfelel Jel. 13:12-nek, hol a fenevad imádásáról van szó.

38. vers. Hogy az ezután következőket Antiochusra lehessen magyarázni, a magyarázók megteszik Jupiter-Zeuszt, kinek tiszteletét Antiochus terjesztette, a háború istenének, ami az sohasem volt: ő volna szerintük az „erősségek istene”. Ez erőltetett magyarázattal szemben azonban meglepően illik a mondat az Új­szövetségben festett végidő folytonos háborújára, s háborús pszichózisára,
    amelyről Jézus is beszél (Máté 24:6. sk). Ez az idő lebeghetett Dániel angyala előtt is, mikor az antikrisztusról azt mondja, hogy az „erődítések istenét fogja tisztelni”, vagyis a háborús készülődések, felszerelések fogják főgondját képezni.

Ma is érthető az ilyen szólásmód: a háború istenének szolgál. Bár Antiochus is sokat háborúskodott, korára mégsem áll ez oly mértékben, mint az utolsó idők antikrisztusi idejére. A tékozló Antiochusra a következő mondat sem illik annyi­ra, mint az utolsó világuralkodóra, hogy „arannyal, ezüsttel, drágakövekkel és drágaságokkal tiszteli” istenét, t.i. a háborút, hogy a világ minden jövedelemfor­rása és munkás keze a háború szolgálatába lesz beállítva.

39. vers. Ao ezuran következő mondat egyúj tártádalmlberendezkedés képét: állítja elénk, melyben azok kapják a vezető szerepet, a hatalmat és a gazdagsá­got, akik az új háborús isten, kép nélkül szólva: az új háborús pszichózis hívei. Aki az új világhódító programot elismeri s magát annak szolgálatára rendeli, az kap az új államrendben „nagy tisztességet”, azokat „rendeli sokak fölé kormány­zóknak és azoknak oszt jutalmul földeket”. Hogy egyes esetektől eltekintve, ami­lyenek minden korban történtek, Antiochus valami feltűnő új társadalmi elhe- lyeződést igyekezett volna eszközölni, arról nem tud a történelem; de, hogy az utolsó idő eseményei ez irányban fejlődnek, az világszerte megfigyelhető.

Tulajdonképpen a hűbéri társadalmi rend is ilyen jutalmazások által fejlődött ki; de akkor az ajándékozással olyan uralkodók biztosítottak maguknak híveket, akikben bizonyos istenfélelem lakott és a rájuk bízott országot a keresztyén fe­lelősség több-kevesebb mértlékével kormányozták Isten előtt.

Az utolsó világuralkodóból éppen ez a felelősségérzet fog kiveszni, mint ahogy az IV Antiochus Epiphanésból is hiányzott. De amíg Antiochusnak nem volt még módjában ilyen társadalmi átalakulást véghezvinni, az utolsó világuralkodó ide­jében a régi társadalmi rend annyira megvénhedik, hogy az antikrisztusnak mód­jában lesz a világra bizalmi embereiből hozzá hasonló embereket ültetni.

Ha tehát a 36-39. versek tartalmát a megelőző versek tartalmával összehason­lítjuk, nem nehéz megállapítani, hogy a jövendölés természete a 36. verstől kezd­ve megváltozik. Itt már nem eseményeket jövendöl a kijelentő angyal, hanem belső fejlődést ír le.

A 40. verstől fogva ugyan újra eseményeket jövendöl az angyal; sőt úgy hang­zanak a mondatok, mintha a szereplők ugyanazok volnának, mint a megelőző részletes jövendölés szereplői voltak: észak királya, dél királya s mintha az elő­zőkben festett harcok folytatódnának mégis. A 40. verstől elmondott események IV Antiochus életébe nem illeszthetők be; tehát más uralkodóra vonatkoznak. Ha helyes az a megállapítás, hogy az utolsó napokra vonatkoznak, akkor ma még semmiféle megtörtént eseményekkel nem azonosíthatók s így megfejtésüket arra az időre kell hagynunk, amikor a beteljesülés eljön.

Arra vonatkozólag azonban, hogy a végidőbeli politikai helyzet és hatalmi vi­szonyok igen hasonlók lehetnek az Antiochus korabeli események viszonyaihoz, jelentős adataink vannak máris.

Az események súlya Európáról a Közel-Keletre helyeződik lassankint át. A zsi­dóság régi hazájában újra megvetette lábát. A déli ország, Egyiptom éppen most
feszegeti az angol gyűrűt, amelyben él. Az északi ország most nem szír-görög birodalom, hanem messzebbről fenyeget és szláv vezetés alatt áll. Ki tudja, hogy ezek közt az országok között vagy más országok között áll-e elő olyan viszony, mely a régi politikai állapotokhoz hasonló helyzetet állít elő!

A látnok előtt a jövő természetesen csak az akkori eszközökkel és képekkel je­lenhetik meg: harci kocsik, lovak és sok hajó szerepel a látomásban. A lényeg nem változik, ha ezek helyett egyszer tankok, autók és modem hajók fognak megjelenni.

Hogy ez a borzalmas sereg „országokat fog elsöpörni”, az megint oly vonás, mely érthető, ha a támadás messzi birodalomból jön, mely előtt országok feküsz- nek, amíg a déli országhoz elérkezik; de amely egészen túlzásként hat, ha Anti­ochusra alkalmazzuk.

41. vers. Mikor Antiohus Epiphánés a szent föld ellen indult, Ammón és Edóm segítséget nyújtottak neki Izráel ellen; ellenben Móábról egy szó sem esik a Makkabeusok könyvében, mivel ez az ország ekkora már beolvadt ama törzsek közé, melyeket arabok név alatt ismerünk.

Ha Dániel könyvét olyan ember írta, ki a történet idejében élt, ilyen baklövést nem követett volna el. Van azonban egy prófétai képes nyelv, mely megnevezett személyek vagy népek alatt hozzájuk tipikusan hasonlító, de még ismeretlen személyeket és népeket vonultat fel.

Móáb fogalmilag hozzá tartozik Ammónhoz és Edómhoz. Ha pedig fogalmi­lag kell ezeket az országokat tekintenünk s nem történeti megvalósulásnak, ak­kor világos, hogy a támadó népek alatt a jövendölés oly népeket vagy embere­ket ért, akik a megtámadotthoz közel állanak, de az utolsó napok viharai között cserben hagyják a szorongatottakat.

Képes értelemben tehát jelölhetik azokat a keresztyéneket, akik keresztyén társaikhoz hűtelenek lesznek és a támadó fenevad oldalára állanak. Ilyen képes elnevezés az újszövetségi nyelvben ismerős; íme itt kezdődött el.

42. vers. A támadó északi királynak itt oly sikert tulajdonít a jövendölés, amely Antiochus Epiphánésnek sohasem jutott részéül. Antiochus Epiphánés nem dia­dalok után, hanem csúfos megszégyenítésképpen lemondani kényszerült Egyip­tomról. Egyiptom a megszégyenülés után sohasem esett Antiochus kezébe, te­hát a jövendölés nála nem vált valóra.
43. vers. Líbia és a kusita föld soha Antiochus kezére nem kerültek, tehát a jö­vendölés vagy hamis, vagy másra vonatkozik. Ha az itt említett zsákmányolás korábbi fosztogatásaira vonatkoznék, akkor ezt itt említené az angyal. A jövendö­lés e részében a nevek éppen annyira képes értelműek, mint Jel. 20-ban, hol Góg és Mágóg még eljövendő s egykori nevén még ismeretlen népet és királyát jelölik.

Fontos a jövendölésnek az a része, hogy az utolsó világuralkodó rendkívüli mértékben zsákmányéhes lesz és az emberiség egy addig sohasem látott hará- csolásnak lesz kitéve.

44. vers. A következő vers tartalma sem teljesedett be IV Antiochus uralkodá­sa idejében. Ellenben egyezik ez a jóslat azzal a jövendöléssel, hogy az utolsó világbirodalom cserép és vas keveréke lesz, tehát rendkívül ingatag.

A rendkívüli harácsolás állandó nyugtalanságban tartja a világbirodalmat és egyszer az általános elégületlenség forradalmi megmozdulásokat vált majd ki. Az elvakult világuralkodó oly meglepőnek fogja tartam, hogy a meghódított né­pek a zsákmányolást nem tűrik, hogy a forradalom hírére tüzes haraggal vonul ki a lázadók ellen és sokak elpusztítását tűzi ki maga elé.

45. vers. Amimost következik, az szinténhi ányzik IV AntiocOus Epipháhás életéből, de pontosan megtalálható a Jelenések Könyve jövendölésében a máso­dik antiVrisztus sorsában. A nagy harmageddoni csatára gondolok, melyre a Bib­lia utolsó könyve többször céloz (Jel. 16:12-16; 19:19-21) s melyben a fenevad a mennyek népe ellen is támadni merészel, de nyomorultul elvész, mert a vissza­térő Jézus szájának leheletével fogja elpusztítani a támadók seregét. A végső’ csata egyes részleteit majd a beteljesülés fogja földeríteni; azért ezekre nem tér­hetek ki.

A „ szent dicsőség hegye” és a tenger közötti terület mindenesetre délebbre fekszik, mint a Harmageddon szóban foglalt Megiddó hegye, azaz a Kármel; de lehetséges, hogy a Kármel délkeleti nyúlványánál gyülekező csapatok délebbre vonulnak majd és a megsemmisítő vereség ott éri őket és gonosz vezérüket, a fe­nevadat.

Az utolsó világbirodalom utolsó uralkodója az özönvíz előtti és sodomai em­berek példájára teljes biztonságban fogja magát érezni pompás tábori sátorpalo­tájában, s hirtelen jön rá a vész: a mennyei fehér lovas sereg látomása, mellyel szemben erejüket vesztik majd, és elhullanak a csatatéren. Ezzel a sereggel szem­ben „nem lesz számára segítség!” Az utolsó pillanatban rettentő félelem üli meg a sereget és annak vezérét, s nem ok nélkül, mert az antikrisztus és annak egy­házi segítsége, a hamis próféta elevenen fognak a kézkeves tüzes mocsárba vet­tetni (Jel. 19:20).

Plolemaidák és Szeleukidák
l . Ploiemaionz (1 . Szóién			1. Szeleukosz (NIVííioz)
(Kr. e. 323-285)			(Kr. e. 311-280; 1
n . Piolemmosz	(Philzd^Hpho.n7.)		1 I. Annokhosz (Szótér)
(285	-246)		(280-261)
1 II! . Ptolemaiosz (1 . Eue rgetész)			..1 1 Bereníéz…– II. Antiokhosz (Theosz)*	..Loodizz.
(240	-221;		(261-246)
IV. Ptolemaiosz (Phíiophator)			IP Szeleukosz (Kalimikosz)
(221	-2ű3)		(246-226) L .
			III. (Nagy) AnlioVhosz 13	Szeleukosz (Szóier)
			(223-187)	(226-223)
A. Ptolemaios	z (E.pif□nénz) –..	-1. Kleoparra	3 T FA. Antiokhosz (^Epifénénz) IV. Szeleukosz (Philopaton
(203–	JSjj		(1.75yl64j	(187-175)
AT. Piolemaiosz (Philomeior)			V. Antiokhosz (Eupator)	I. Demetriosz
(181-	146)		(163-162)	(162-150)

 

Tizenkettedik rész

1.     vers. Az olyan időmeghatározás, mint „abban az időben” nem jelent évnyi, sőt századnyi pontosságot sem; mert a prófétai látás természete szerint a jövő összetartozó eseményei egy vonalon látszanak, még ha hosszú idő választja is el őket egymástól. Az „abban az időben” azt jelenti, hogy a végidőben és nem a véget megelőző években vagy évszázadokban, mégha egyes eseményeket az ezeresztendős uralkodás választja el is egymástól.

Az antikrisztusi idő, Jézus visszajövetele, 1000 éves uralkodása, az utolsó íté­let és a világ pusztulása mind az „abban az időben” kifejezéssel jelölt korszak­hoz tartoznak, noha jóval több, mint 1000 év időtartamára oszolnak szét. Mihály főangyal szereplését a Jelenések könyve az antikrisztusi három és fél év elé teszi s ez a szereplés abban áll majd, hogy a mennyben vádoló Sátánnal és angyalai­val harcot kezd és őket angyaltársainak segítségével az égből leveti, mit Jézus előre látott és megjövendölt (Jel. 12:7-9; Luk. 10:18). Ettől kezdve Sátán min­den figyelmét a földre összpontosítja és annak következménye lesz az antikrisz­tusi uralom.

Érdekes tény, hogy Mihály mindig az Isten népének mennyei pártfogója, feje­delme; Jézus előtt az ótestamentumi zsidó népé, Jézus után az újtestamentumi népé, az egyházé. Ez a kifejezés: „ki néped fiai fölött áll” a látnok idejére vonat­kozik, mikor a testi Izráel volt Isten népe; míg a jövendölés beteljesülésének ide­jében Mihály már a szellemi választott nép fölött fog állani, mely a testi nép he­lyére lép.

A megjövendölt idő csakugyan „nyomorúság ideje” lesz, oly nyomorúságé, „amilyen nem volt, amióta nemzetek vannak”, vagy ahogy a Jelenések könyve kifejezi: amilyen „nem volt, mióta a földön emberek vannak” (Jel. 16:18). Ismét használja az angyal az „abban az időben” kifejezést az Isten népének megmene­külésére. Az elképzelhetetlen nyomorúság idejében Isten népe vágyakozva fog az ég felé tekinteni s egyszer „megjelenik az ember Fiának jele az égen” és a szabadítás vele jön.

A nyomorúság közepéből (és nem előle) kiragadják az angyalok Istennek né­pét (Jel. 3:10, hol a magyar fordítás pontatlan; Máté 24:30, 31, 40, 41). Termé­szetes, hogy azok, akikért az angyalok elmennek majd és kimentik őket az üldö­zésből, égi könyvekben lesznek följegyezve, az élet könyvébe.

2.     vers. A következő mondatban az angyal együtt mutatja be azt, ami az 1000 éves uralkodás előtt és után fog történni: az első és második feltámadást; az el­sőt örök életre, a másodikat életre és a második halálra, mint ahogy ezt Jézus a Ján. 5-ben közölt beszédében is tette (23-29); csakhogy beszédében elválik egy­
   mástól a két feltámadás (25:29). A kétféle feltámadásnak még világosabb szét­választása későbbi kijelentésnek volt fenntartva (I. Tessz. 4:13-14; Fii. 3:14, Jel. 20:4, 11 skk,). Az „örök undor” kifejezés megfelel a második halál kénkőjének. De ha ez a kifejezés kétség nélkül a második feltámadásra és utolsó ítéletre utal is, mindjárt utána a
3.     versben ismét az első föltámadás részeseire tekint: „akkor az okosok ra­gyogni fognak, mint az ég mennyezetének ragyogása”. Ezek az okosok vagy ér­telmesek azokból fognak állani, akik az elmét elhomályosító gonosz időkben az isteni világosságot megtalálják és hirdetik, s nem az 1000 éves birodalom lakó­iról van szó, kiknek nem lesz nehéz az igazságot meglátni és megragadni.

Csak ebben az időben lehet szó arról is, hogy az antikrisztusi igazságtalanság­ból „sokakat az igazságosságra vigyenek”. „Ég mennyezete” és „csillagok” ugyanazt jelentik s együtt gondolatritmust alkotnak. A fizikai ég csillagai a szel­lemi ég csillagainak jelképei, s e világ szellemi éjszakáját ragyogják be.

Az Istentől elhívott és nevelt tanítókról van itt szó, kiket nem emberi bölcses­ség oktatott, hanem akik nehéz küzdelmek, szenvedések között nyerték el az iga­zi világosságot. Ha az emberi elsötétülés legteljesebb példánya: az antikrisztus az idők végén fejlődik ki, az isteni titkok ismerőinek világossága is az utolsó időkben lesz teljes.

Ez a szellemi fény azonban nem egy időre lesz a küzdők tulajdona, hanem örökké fog fényleni bennük, vég nélkül; ami azt jelenti, hogy akik most a szen­vedés iskolájában ragyogó csillagokká lettek a szellemi égen, azok az 1000 éves birodalomban az új földön is tanítani fognak.

4.        vers. Ezek a „csillagok” „akkor” az utolsó időben fognak ragyogni, mert ad­dig a jövendölés le lesz zárva, s a könyv „lepecsételve”, hogy az emberek ne ért­sék meg előbb, mint ahogy arra szükség lesz. Isten igéjét csak akkor értjük, ami­kor arra a szent Szellem világosságot vet; enélkül nincs írásismeret. Dániel köny­vét az elmúlt időkben sokan magyarázták, de a könyv teljes megértése az utol­só idők „okosai” számára volt fenntartva. A lepecsételés a kijelentés angyalai­nak szólt, kik világosságot e könyvre nézve nem adhattak az Istentől kitűzött idő előtt. Ám az utolsó időben sokan fogják a könyvet kutatni és ebben az utolsó időben a tudás egyszerre csodálatosan gyarapodni fog. Sokan fognak kutatni is; az embereket valami csodálatos vágy fogja hajtani az utolsó dolgok megismeré­sére és megértésére.

De ha ez így van, miért nem adta Isten ezt a dánieli kijelentést később? Miért nem adja akkor, amikor szükség lesz rá? Azért, mert a könyv más és nem az utol­só időkre vonatkozó próféciákat is tartalmaz, melyek az utolsó idők fényében érthetők meg. Részleges fényt azonban a megelőző idők próféciáira is vetettek. Meg aztán az utolsó időben világítania kell még annak a ténynek is, hogy Isten ez idők eseményeit évezredekkel előre megmondta.

Annak az időnek állapotát, amelyben Dániel ezeket a sorokat leírta, nemcsak nagy időtávolság, hanem nagy szellemi, tartalmi különbség is elválasztja attól az állapottól, amelybe a világot és a választott népet ez az utolsó időre szóló jöven­dölés helyezte.

E prófécia születésének idejében a zsidó nép szabadságot kapott a fogságból való hazatérésre és a templom felépítésére, úgyhogy a világbirodalom nem volt oly ellenséges, mint lesz az utolsó időben; a választott nép csekély volt, ellensé­ge sok és hatalmas, és bár két próféta, Haggeus és Zakariás világítottak neki, va­lami nagy megvilágosodásról és sok értelmes előállásáról nem lehetett szó,

A megjövendölt korban ellenben, melyet az „abban az időben” kifejezés jelez, a világbirodalom ura a választott nép legnagyobb ellensége lesz, hirtelen vesze­delem éri utol és vele együtt Isten népének összes ellenségei elpusztulnak; de még mielőtt ez az ítélet elkövetkeznék, az okosok száma megszaporodik s a ki­választott nép között úgy fognak ragyogni ezek az okosok, mint égen a csilla­gok s a választott nép minden veszedelemből megmenekül.

Némely hitetlen magyarázók a könyv szereztetési idejét a Makkabeusok korá­ra teszik, hogy a könyvet annak jövendölő jellegétől megfoszthassák. A Makka- beus korban is élt ugyan egy antikrisztus; de az a jövendölésben jelzett hatalom­ra nem jutott; elpusztult ugyan, de nem azzal a feltűnő istenítélettel, amelyet a prófécia jövendöl; a választott nép kapott ugyan enyhülést, de a nyomorúságból meg nem menekedett és akkor világító okosok és jövendölő próféta nélkül szel­lemi félhomályban maradt: a jövendölés a Makkabeus-korra semmiképp sem il­lik hát. Ez a jövendölés nyilván a végkifejlést mutatja be, nemcsak a választott nép, hanem az egész emberiség végső állapotát és sorsát, tehát az ítéletet is. A Makkabeusok korában nem nyílt meg Dániel jövendölésének értelme, mint azt az utolsó időre jövendölte a könyv: jól szemléltetik ezt azok az apokrifus függe­lékek, melyeket ‘ ebben a korban írtak Dánielhez.

IV Antiochus Epiphánés és a zsidóság viszonya sokkal tisztázatlanabb volt és maradt Antiochus halála után is, minthogy ez a viszony a végkibomlás jellegét hordozta volna magán.

Antiochus Epiphánés letűntével a helyzet nem lett tisztázottabb. A görög biroda­lom helyére új világbirodalom lépett, a római, és a választott nép és a római világ­birodalom között új viszony fejlődött, melyben még jobban eltűnt a kiválasztott nép és a hódító közt lévő erkölcsi szakadék, mint ez a megelőző világbirodalmak idején megfigyelhető volt. A világító csillagok, az okosok még jobban elfogytak.

Még hosszú fejlődésre volt szükség, míg a választott nép és a világbirodalom urai között az az ellentét állhat elő, amelyben Isten az egyik mellé egészen oda­állhat s a másikat egészen elvetheti. Ennek az ellentétnek kifejlesztésére a testi választott nép. a zsidó nem is volt képes: helyét egy szellemi választott népnek kellett elfoglalnia s ebből a szellemi választott népből sok értelmesnek kell még előragyognia.

5.     vers.A szellemvilágnak több tagja állottaHiddékel (Tigris)folyam partján, ahol Dániel a fénylő tűztestű s gyolcsba öltözött férfi látomását látta. Ezek a szellemi lények nem mindannyian mutatják meg magukat Dánielnek, csak aki­nek vele valami’ közleni valója volt. Dániel tehát csak azokat az angyalokat pil­lantotta meg, akik vele magukat észre akarták vétetni. A szellemi lények meglá­tása e szellemi lények akaratából folyik: aki közeledik s észre akarja magát vé­tetni velünk, láthatóvá lesz nekünk a saját akaratából.

Éppen ezért ezek a látomások nem a valóságot mutatják, hanem a szellemi va­lóság ránk gyakorolt hatását. Most a Hiddékelnél táborozó angyalok közül két új szellem keresi Dániellel az érintkezést, s azok hirtelen láthatókká is válnak számára: egyik a folyamnak egyik, a másik a másik partján áll, jelképezve az an­gyaltábort, mely a folyamnak két oldalát megszállotta.

A Jelenések könyvében említett „sok víz”, a tenger, mely Jel. 17:15-nek meg­felelően Dánielnél is a föld népeit, tömegeit, nemzeteit és nyelveit jelképezi, hon­nan a fenevadak fölszállottak (Dán. 7:3), itt egy csekélyebb vízzel van helyette­sítve, a Hiddékel folyammal, de a víz körül táborozó angyalok itt is a népek sor­sán őrködő szellemvilágot képviselik. Ezek az angyalok tehát a népek körül tel­jesítenek szolgálatot.

E szolgálatot nemcsak az a néhány főangyal végzi, akikkel Dánielnek előbb dolga akadt: a főangyaloknak egész sereg alsóbbrendű, szolgálattevő angyal áll rendelkezésére, segítségére. De a viszony ezek között a magasabb s alacsonyabb angyalok között nem az a bizalmatlan, a másikat távoltartó, gőgös szembenállás, amely földi urat és szolgát egymástól elválaszt; hanem bizalmas, bátor, testvéri összeköttetés, amely őket nemcsak egymás fölé és alá, hanem egymás mellé is állítja. Alacsonyabb angyalok igen sokszor hoznak utasítást a magasabb angyal­nak, mint ahogy Jézusnak is vittek, amikor ez a földön járt.

6.     vers. Most is egészen bizalmasan .kérdi az egyik alábbrendelt angyal a fo­lyó fölött lebegő főangyaltól: „Meddig húzódik e csodálatos események vége?” A kérdésben, melyért egy büszke földi úr megharagudott volna, ott van a még magasabb helyről jövő akarat, hogy a főangyal Dánielnek fölvilágosítást adjon, tehát a kérdés utasításféle, melyet az alsóbbrendű angyal csak közvetít, mint ahogy földi viszonyokban is a küldönc alsóbbrangú. A folyóvíz fölött tehát a né­pek, nemzetek, nyelvek fölött álló vezérlő angyal van hivatva arra, hogy a kér­désre választ adjon, mert ő mélyebben lát be a népek sorsába és Istennek rájuk vonatkozó tervébe. Olyanféle ennek az alsóbb szolgálatot végező angyalnak a kérdése, mint András és Filep jelentése Jézusnak, hogy a görögök beszélni óha­jtanak Vele (Ián. 12:22). Az alsóbbrendű angyal észreveszi a Dániel lelkét eltöl­tő kérdést és várakozást és Isten felismert akaratát és Dániel óhaját egyszerre képviseli. Hiszen Dániel azt akarja tudni, meddig tart a gonosz dühöngése, és mikor szakad félbe a választottak nyomorúsága. Közönséges emberi kérdés, mely minden Istenre váró embert szíve mélyén érint és sokszor gyötrődve fog­lalkoztat. Még a menny békéjét élvező vértanúkat is ez a kérdés foglalkoztatja (Jel. 6:10).
7.     vers. A főangyal válasza fölöttébb érdekes: bizonytalan és mégis valami biztos támaszt nyújtó. Bizonytalan, amikor azt mondja: „idő, idők és félidő múl­tán”, mert ugyan valószínű, hogy az idő alatt évet kell érteni, mint más helyeken is. de azt mégis bizonytalanságban hagyja; másrészt nem mondja meg, hogy mi­től kell számítani a három és fél évnyi időt, mert az ilyen meghatározás: „mikor befejeződik a szent nép hatalmának szétszórása” túlságosan általános és távol van attól a pontosságtól, amelyet a három és fél év kifejez, ha ugyan a 3 és 1/2 év csakugyan szószerint értendő és az is nem képes értelemben tekintendő csak.

A 3 és 1/2 ugyanis a 7-nek a fele, tehát az Isten szentségét jelentő számnak fe­le. A 3 és 1/2 azt jelenti, hogy az így megjelölt idő csak félmunkát foglal magá­ban, melyre el kell következnie a másik félnek, az isteni helyrehozásnak.

De még ha a számérték érvényes is és a 3 és 1/2 esztendő szószerint veendő, még akkor sem lehet napra vagy hónapra kijelölni, sőt még évre sem a zsidóság szétszóratásának végét, úgyhogy az így kezdődő évszámítás egészen bizonytalan.

Ezért az „idő, idők és félidő” meghatározást jobb képes értelemben hagyni, mire a határozatlan kifejezésforma is utalni látszik bennünket.

Izráel szétszóratásának vége nyilván Izráel államának helyreállítását jelenti, minél megint kétes, hogy az olyan kicsiny kezdet, mint amilyen a mostani Izráel állama, tekintendő-e a szétszóratás végének; hiszen a nép zöme még mindig szétszórtságban él a világban.

Az a véleményem tehát, hogy az angyal szándékosan hagyta kis mértékű bi­zonytalanságban a feleletet s ezzel a bizonytalansággal azt akarta mondani, ami­re Urunk is intett bennünket, hogy annak a csodálatos eseménynek idejét kiszá­mítani nem lehet; azt a napot nem tudják az angyalok sem, a Fiú sem, csak az Atya.

Annyit mégis elárul a 3 és 1/2 esztendő, hogy az az idő, ameddig a végső idő­ben várakozni kell, igen csekély; hogy akkor nem kell már túl soká várni, vagy amint Jézus mondotta: a választottak kedvéért Isten megrövidítette azokat a na­pokat.

Erre esküdött meg hát mindkét kezét fölemelve, tehát teljes bizonyosságot ad­ni akarva, az angyal. Az eskü arra is szól, hogy akkor majd „mind a dolgoknak” is vége lesz, azaz eljő a végső felbomlás és egy új teremtés ideje.

Dániel még nem látja az 1000 esztendős uralom közbejövését, hanem az antikrisztus végét és a világ pusztulását együtt látja. Későbbi jövendölésnek volt fenntartva a kettő széjjelválasztása.

8.     vers. Az angyal bizonytalan válasza után egészen jogos és természetes Dá­niel nyilatkozata: „Hallottam ezt, de nem értettem meg” és természetes, hogy a kérdést újra felteszi: „Uram, mi lesz e dolgok kimenetele?” vagyis az utolsó ré­sze.

Dániel nem a vég időpontja felől érdeklődik, hanem az utolsó állapotok mi­lyensége iránt.

Az angyal válasza ugyanis megfelel annak, amit Jézus mondott a végidők ter­mészetéről: amikor megtagadta az időpont megjelölését, de elsorolta azokat a jeleket, amelyekről föl lehet ismemi, hogy már közel van a vég, az ajtók előtt (Máté 24:32-33).

Dániel pontos meghatározást vár. E csodálatos megérzéssel alkalmazkodik a mennyei lehetőségekhez és már nem a vég időpontját kérdezi, hanem a fejlődés menetét, a dolgok kialakulásának módját, amit Jézus ismertető jeleknek mon­dott, hogy azokról a végső idő felismerhető legyen.

9.     vers. Az angyal válasza azonban ebben az esetben is kitérő volt. Isten nem ád bővebb felvilágosítást: „Eredj el, Dániel!” szól az angyal, mi azt jelenti, hogy a kihallgatásnak vége. „Eredj el, mert el vannak zárva és le vannak pecsételve a
   dolgok a vég idejéig.” Hogy „el vannak zárva”, csak azt jelentheti, hogy Isten nem akar a végső eseményekből és állapotokból több részletet megismertetni annál, amit Nabudkodonozor királynak és Dániel prófétának már úgyis tudtul adott. Hogy „el vannak pecsételve”, azt jelenti, hogy isteni akarat bélyege őrzi őket, hogy kideríthetők ne legyenek s azok az angyalok, akik talán többet mond­hatnának, látják az isteni pecsétet és hallgatnak.

De vannak dolgok, melyeket az angyalok sem tudnak. Isten „nem engedi ma­gát megkérdezni” e dolgokban; szántszándékkal rejti el a jövőt, hogy az ember ne a jövőbeli jutalmat vagy veszélyt nézze, hanem a jelen igazságosságát és ma­gát ahhoz szabja; hogy ne érdek indítsa a jóra, hanem az Isten iránt való szeretet. A végső időben azonban kinyílnak a rejtett titkok; a Bárány letépi a rájuk ütött pecsétet, amint az a Jelenések könyvének 6. skk. fejezetei elbeszélik. Vannak azonban titkok, melyek fel nem nyílnak addig, míg a titkokat őrző tekercs utol­só pecsétje is le nem hull. A vég idejéig tehát vakon kell előre haladnunk és hin­nünk! Miért van szükség erre a vakságra? Erre adja meg a választ az angyal kö­vetkező szava:

10. vers. „Különválnak majd, megtisztulnak as psóbát állanakki sokan; a go­noszok gonoszul cselekesznek és egy gonosz sem jut értelemre; de az okosok ér­teni fognak.”

Tehát a vég elrejtésének célja: szétválasztani az embereket és kiválogatni azo­kat, akik próbát állanak ki, vagyis különválasztani a ktpróbáltakat.

A szétválasztáskor külön lesznek a gonoszok és külön az okosak. Gonosznak a rossz szándékú embert nevezzük és okosnak azt, aki meglátja a végső, isteni okosság követelését és nem engedi magát félrevezettetni az ideigvaló érdekek csalétkétől. A gonoszok tovább is gonoszak maradnak; nem igaz tehát az újabb úgynevezett „naturális” felfogás, hogy az emberek csak abban különböznek egymástól, hogy a jó és rossz különbözőképp keveredik bennük. A bibliai állás­pont, melyet Jézus is vallott az, hogy az emberek között vannak jók és gonoszok, igazságosak és igazságtalanok, mégha a jók, illetve igazságosak maguk is bűnö­sök, csak Jézus vére által tisztulnak meg s lesznek fehérekké.

A szándék választja ketté az embereket, nem az élet külső formája, melyet lá­tunk. A rejtett szándék csak egyelőre rejtett, egy idő múlva kiütközik és éppen ezért van szükség a fejlődés idejére, azonkívül a végső cél elrejtésére, hogy az ne befolyásolja kifejlődésükben az embereket.

A kísértő olyan célokat láttat, olyan reményeket ébreszt, melyek a gonoszakat felbátorítják s így azok tovább is nyugodtan tehetik a rosszat.

Ellenben akik az igazságosságot szeretik, amellett fognak maradni, még ha pillanatnyi érdekeik az ellenkezőt javallnák is. És éppen mivel a végső érdek el van rejtve és mert evilág folyása szerint a pillanatnyi érdekek a gonoszát pártol­ják, válnak szét azok, akik a pillanatnyi érdekért megtagadják a jót és azok, akik a pillanatnyi érdeket félredobva, egy magasabb okosságtól indítva a jót választ­ják. Hogy csakugyan az igaz szándék dönti el, hogy valaki Isten kiválasztottal közé tartozik, azt II.Tim. 2:19 is igazolja, mely szerint a kiválasztottak egyházá­nak tagjait arról ismerjük meg, hogy az igazságtalanságtól elállanak.

A gonoszoknak utolsó időbeli nagy szakadását az igazságosaknak a hamisság­tól való elszakadása előzi meg. A gonoszok tehát nem azért nem jutnak el érte­lemre, mert nincs hozzá eszük; hanem mert az eszüket fonákká teszi a haszon­vágy. Az „okosak” pedig nem azért fognak érteni, mert eszesebbek a gonoszak­nál; hanem mert az ideigvaló haszonért nem áldozzák fel az örök hasznot, Istent. Azért okosak, mert felismerik az igazi, a mindennél többet érő hasznot és ennek mindent feláldoznak.

11. vers. Sajátságosán az angyal mégis ad két támaszpontot, két számadatot, melyekkel azonban a magyarázók nem tudnak mit kezdeni. Sokan ezeket az idő­adatokat Antiochus Epiphanés korára magyarázták és terminus a quo-nak a temp­lom megszentségtelenítését, terminus ad quem-nek a büntetés idejét, vagyis a templom újraszentelésének idejét veszik; de a tényleges történeti dátumokra ezek az időadatok nem illenek, az 1200 napnál 5 és fél hónappal több a templomgya- lázás és újrafelszentelés közt letelt idő, az 1290 napnál.

Az 1335 napos időtartamnál pedig semmiféle eseményt nem jelöl meg a pró­fécia, amelytől visszafelé lehetne számítani az 1335 napot. A zsidók tényleges nyomorúságának ideje még ennél az időnél is tovább tartott, mert a templom­szentelés után Antiochus Epiphánés még élt és Sión várát még megszállva tar­totta.

Mivel tehát az antiochida időre vonatkoztatva éppoly kevéssé jutunk értelmes magyarázathoz, mintha az adventisták példájára egyháztörténeti magyarázatot erőltetünk, kénytelenek vagyunk ezt a jövendölést is a második antikrisztus ko­rára vonatkoztatni. S mivel azok az események még csak a jövőben fognak meg­történni, a magyarázat lehetőségét is a jövőbe kell kitolnunk, akkorra, amikor az események már ismertek lesznek. Lehetséges, hogy akkor ezek az időadatok az egyháznak nagy támaszt és csodálatos vigasztalást fognak szerezni.

Egyelőre azonban megállapíthatjuk, hogy a két közölt időadat nem ugyan­azokra az időpontokra vonatkozik, tehát nem lehet az eltérést ingadozásra ma­gyarázni. Az 1290-es időtartam az antikrisztus hatalmának kifejlődését és csúcs­pontig érkezését jelöli; az 1335 nap 45 napnyi különbsége pedig az antikrisztus veszélybe jutását és a végkifejlésig, vagyis az Isten népe szabadulásáig terjedő időt.

12. vers. Ez alatt az utolsó 45 nap alatt a választottak epedve fogják várni a már közelgő és jeleket adó szabadulást; még szorosabb lesz a kapcsolatuk az ég­gel; lehetséges, hogy erre az időre vonatkozik a Báránynak a Sión hegyén való tartózkodása, melyről Jel. 14:1 emlékezik meg. Úgy látszik, ez idő alatt a keresz­tyén egyház prófétai híradásai oly közel hozzák az eget a földhöz, hogy úgy fog feltűnni, mintha a Bárány együtt volna egyházával. A választottak növekvő tü­relmetlensége ebben a 45 napban fog kapni talán enyhületet és türelemre kész­tető biztatást. Ki tudja? Majd a beteljesülés elhozza a magyarázatot.
13. vers. Dánielnek sem kell prófétálásának ez időleges elégtelenségével tö­rődnie. Ami neki szólt, szól nekünk is; a jövendölés el van zárva és le van pecsé­telve: várjunk, míg a maga idejében felnyílik az. Addig pedig nyugodjunk, mint, a mennyei oltárnál pihenő szentekhez is az az utasítás hangzott el; „nyugodjatok
    még egy kis ideig!” (Jel. 6:11) Ugyanezt az utasítást kapta Dániel is: „Te pedig eredj a vég felé, nyugodni fogsz!” Megismétli az angyal: „Te pedig eredj”, de hozzáteszi másodszorra: „a vég felé…” Nem az angyal színe elől való elküldés­ről, hanem a jövő felé való űtbaindításról van szó.

Dániel előtt hosszú út várt: több ezer esztendő, melyet kis részben még a föl­di életben, túlnyomó nagy részben a halottak között kellett eltöltenie. Mert a ha­lottak sem tétlenek, különösen azok, akik az Úrban halnak meg. És ha Dániel földi életében még nem ösmerte is a tövissel koronázott Urat, odaát, mikor Jé­zus a Hádeszre szállt, Dániel is meglátta őt, ugyanakkor, amikor a bűnbocsána­tot nyerő lator számára a Hádeszt Jézus megjelenése paradicsommá változtatta.

Mit csinálnak, milyen utat járnak a Dánielhez hasonló halottak, nem tudjuk; de hogy foglalkoznak valamivel éspedig éppen a történelemmel is, azt a már többször idézett Jelenések könyvebeli 5. pecsétből is tudjuk. Dániel nem ment a nyugtalan halottak közé, kik visszajárnak: az angyal megmondta: „Nyugodni fogsz!” Ezzel a szóval bocsátotta talán a földöntúli nyugalomba.

Nem tudjuk, hogy e látomás után meddig élt még a földön, de nemsoká. Fela­datát elvégezte. S az angyal ezt is megígérte, hogy a „napok végén feltámad” sorsára, mely új sors lesz, új élet. Hogy e különösen hangsúlyozott feltámadás csak az első feltámadás lehet, nem szenved kétséget!

Tartalom

Gondolatok Dániel jövendöléseiről……………………•……. 5

A könyv felosztása és tárgya……………………………. 5

Dániel könyvének magyarázata…………………………….. 8

Első rész ..……………………………………….. 8

Második rész……………………………………….. 19

Harmadik rész…....  . .  …………………………… 51

Negyedik rész………………………………………. 68

Ötödik rész………………………………………… 81

Hatodik rész………………………………………. 93

Hetedik rész………………………………………. 104

Nyolcadik rész…………………………………….   120

Kilencedik rész…………………………………….. 136

Tizedik rész……………………………………….. 152

Tizenegyedik rész……………………………………. 164

Tizenkettedik rész……………………………………   182

Csia Lajos eddig megjelent könyvei:

Az Újszövetség – bibliafordítás

Bibliai lélektan

Az örök reformáció­

Jelenések könyve a mai kor tükrében

Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség Bálvány, babona, varázslás Rendelt-e valakit Isten kárhozatra

Az Ur közel

Bibliai káté

A kegyelem

A könyvek ‘ kaphatók az Új Berea Kft.-ben. Érdeklődhet: 1096 Budapest, Haller u. 76.

Telefon: 455-9080

Fax: 455-9081

E-mail: ujberea.kft@chello.hu