így történt

Hazánk területén több millió évvel ezelőtt, a földtani harmadkorban, tenger, az ún. Pannon-tenger hullámzott. Ennek egykori partját ma is megtaláljuk a Balaton- felvidék néhány pontján, elsősorban a Káli-medence peremén, ahol a csaknem szín­tiszta kvarcból álló homok- és homokkőképződmények (Kővágóőrsi kőmező, kő- tömzsök Szentbékkálla és Salföld határában) az egykori tengerparti turzásokból épültek fel. A tenger egyre édesebbé váló vizében éltek azok a kagylók is, amelyek maradványai a pannon üledékrétegekben többfelé, de különösen Tihanyban töme­gesen találhatók. Ezek megkövesedett maradványai az ún. kecskekörmök (Congeria ungulacaprae, lásd később).

Az egykori tenger állatvilágának élő leszármazottaival is találkozunk a Balaton­ban. Valószínű, hogy a garda ősei már e sekély beltenger állandó lakói voltak, és annak eltűnése után, évezredeket átvészelve, Közép-Európában legnagyobb számban éppen a Balatonban találhatók. Pedig a Balaton földtani értelemben fiatal képződ­mény, amely a negyedkor elején hazánk területét megrázkódtató árkos vetődések lét­rejötte után keletkezett. A tómedence akkor alakult ki, amikor a vetődések mentén feltört bazaltláva végleg megszilárdult. A lávatakaró vagy az ugyancsak vulkanikus eredetű bazalttufa csak kisebb-nagyobb foltokban borította el a mai Balaton környé­kén elterülő síkságot.

Már akkor is az északnyugati szél volt a leggyakoribb (főszél) ezen a vidéken, s azóta is pusztítja e terület laza üledékkel és termőfölddel borított felszínét. A híres

8 balatoni bazalthegyeket is a szél alakította ki, mert pusztító ereje elhordta körülük a kemény, ellenálló vulkáni kőzetek által nem védett részek felszíni rétegeit. Ennek következtében a környéken egyre jobban kiemelkedtek, és igazi tanúhegyekké váltak a vulkáni képződmények. E tanúhegyek koszorúja teszi olyan vonzóvá az északi partot. Hozzájuk tartoznak a Tapolcai-medence bazaltkúpjai: Badacsony, Szent György-hegy, Gulács, a Tóti-hegy, Csobánc, Hegyesd és társaik csakúgy, miut a a rendszerint alacsony, bazalttufából álló dombok, például Szigliget, Ábrahám-hegy, a fonyódi és a bogiári Vár-hegy, valamint a Tihanyi-félsziget jó része, bár ez utóbbin a bazalttufát sok helyütt a feltörő hévforrásokból lerakodott édesvízi mésztufa vagy gejzírittufa festői sziklakúpjai szakítják meg.

Emberi települések már jóval a tó kialakulása előtt is voltak e vidéken. A Csopak határában feltárt, kb. 20000 — 30 000 esztendős bányából előkerült csonteszközök bizonyítják, hogy a vörös agyagrétegeket az őslakók bányászták.

A vulkáni működés tőszomszédságában, a dombok lábánál, az árkos vetődés mentén, a szél hatására északkelet—délnyugati fekvésű, nyújtott, lapos medence kelet­kezett, amelyet időről időre itt is, ott is víz borított el. Később a kisebb tavacskák egyesültek és állandósultak. E víztömegből kb. 18 000 esztendővel ezelőtt alakult ki hazánk legnagyobb állóvize, a Balaton.

Magának a Balatonnak a korát — egyebek között — az édesvízi üledékrétegek­ben talált virágporszemecskékből lehetett megállapítani. E pollenszemek az értőnek azt is elárulják, hogy a tó kialakulása idején (a jégkorszak végén) hűvös, száraz idő­járás uralkodott hazánkban.

A tó vízállása az évezredek során erősen ingadozott. A legmagasabb vízszint a mainál 7 méterrel lehetett több, ekkor Tihany is, Szigliget is, Fonyód is, de még a Szent György-hegy is szigetként álltak ki a víztükörből. Idővel kialakult a tó mai déli partvonalát határoló természetes turzás és az előtte elterülő hosszú, egyenes homokföveny. A turzás egyre magasodott, és a tó déli részén levő egykori berkek fokozatosan lefűződtek a tóról. Minthogy a terület legalacsonyabb pontja a mai
Sióvölgy bejáratánál volt, és a síkság a Duna felé lejtett, magas vízálláskor itt átbu- 91 kott a víz, és kialakult a tó természetes, de időszakos lefolyása.

A tó vízállásának állandósítása, illetőleg a vízállás-ingadozások szűk határok közé szorítása már az ember munkája volt. Először — közel kétezer évvel ezelőtt — a rómaiak csökkentették a tó vízállását, és a vízszint jóval a mai alá süllyedt. A múlt század második felében, majd századunkban a Sió-csatorna zsiliprendszerének foko­zatos kiépítésével a tó vízszintingadozása a minimumra csökkent, s ez messzemenően védi a parti településeket a hullámjárástól, illetőleg a jég pusztító hatásától, ugyan­akkor megindította azt a változássorozatot is, ami a tó arculatát és élővilágát nap­jainkra olyan gyökeresen átalakította.

Régen, szinte a XX. század elejéig csak néhány emberi település, zömmel falvak és egy-két nyaralótelep volt a tó partján. Az 1860-as évek elején megépült a vasút a tó déli oldalán, majd megindult a rendszeres hajóközlekedés. A XX. század elején kiépült az északi parti vasútvonal is; a tó megközelítése egyre könnyebbé vált. Évente ezrek, később tízezrek keresték fel a Balatont azért, hogy pihenjenek, üdüljenek, sportolja­nak. A filoxéra pusztításai után lassan ismét talpra állt a szőlőkultúra, és a híres bala­toni borok is mind több embert csalogattak a tó partjára.

Mindezek mélyrehatóan megváltoztatták a tavat és környékét. Ezért tér vissza oly gyakran e könyvben, hogy régen így vagy úgy volt, hiszen sok jelenség ma már csak emlék, és sok élőlény, amely azelőtt szervesen hozzá tartozott a tó arculatához, ma már eltűnt, vagy kipusztulóban van. A tó szükségszerű fejlesztése mellett egyre több gondot kell fordítanunk arra, hogy a lehetőségekhez képest őrizzük meg hazánk e csodálatos tájának természetes szépségét, gazdagságát, változatosságát, sőt egész­séges létéhez elengedhetetlen élővilágát.