A tavasz völgye

Tél vége felé, amikor gyakran még vastag jég borítja a Balatont, szép, napsütéses -időben érdemes fölkeresni a tótól alig 3 km-re fekvő Aszófőnél a Séd völgyét. A finn­ugor eredetű séd szó folyóvizet, patakot jelent, használata a honfoglalás utáni idők­ben különösen a Dunántúlon eléggé elterjedt lehetett. A Séd mint földrajzi fogalom, a Veszprém városán átkanyargó és a Sióba torkolló folyócska neve. De azokat a kis patakokat is sédeknek nevezik, amelyek Lovas, Csopak, Aszófő, örvényes vagy Udvari határában ömlenek a Balatonba. Ezek közül kettő a Pécselyi-medencében ered, és mély, helyenként szurdokszerű, többnyire erdő borította völgyeken áttörve éri el a Balatont. Vizük igen kemény, sok bennük az oldott mészsó, ezért a patakokba hulló faleveleket, gallyakat már néhány hónap alatt kemény, kissé érdes, de törékeny édesvízi mésztufa borítja. Ugyanez a tufa ott is kiválik a vízből, ahol apró zúgókkal, kis vízesésekkel folytatja útját délnek a kis séd.

Télen és kora tavasszal a sédek vize kristálytiszta. Ilyenkor különösen szép a néha 5—10 mm vastagságot is elérő mésztufa bevonat. Elsősorban azonban nem ez, hanem a patak völgyében nyíló, mézédes illatot árasztó virágszőnyeg csábítja ide a ki­rándulókat. A kis zöld levélgalléros, sárga, kehely formájú, hatszirmú virágocskák a völgy egyik-másik szakaszán, elsősorban a patak jobb partján, szinte teljesen beborít­ják a talajt. Ezt a kis virágot, a téltemetőt (Eranthis hiemalis) kevesen ismerték, amíg az újságokban fel nem hívták a figyelmet e tavaszi látványosságra.

Már a téli hólepel alatt megindul az apró, alig fél centiméteres gumókból a nö­vényke fejlődése. De a kis csíra, amelyben a levél kezdeménye együtt fejlődik a virág­bimbóval, meghúzódik a nedves avarréteg alatt. Amikor a napfény átmelegíti az avart, a fejlődő növénykék, a hóvirághoz hasonlóan, áttörik a korhadó tavalyi lombleveleket, és hamarosan szétnyitják 1—1,5 cm átmérőjű, kissé a réti boglárkára emlékeztető virágaikat. A téltemető igen jól állja a hideget. Nemegyszer előfordul, hogy a már kinyílott virágokat egy hóförgeteg teljesen belepi, de a növénykék ettől sem károsodnak. Néha csak az 5 —10 cm-re az avar fölé emelkedő sárga virágocskák állnak ki a friss hóból.

A virágok fejlődése, a hőmérséklet alakulása szerint, erősen elhúzódhat. Kivé­telesen már karácsony körül is találhatunk egy-két szálat, de tömeges virágzására inkább csak február végén, március elején számíthatunk. Ha az idő hideg marad, az első hírnökök megjelenése után esetleg hetekig csak egy-egy szál téltemető jelzi a tavasz közeledtét. Ha hirtelen melegre fordul az idő, egy-két nap múltán mintegy varázsütésre sárgállik az erdő alja. Tartós meleg hatására a virágocskák hamar el­nyílnak, és amilyen hamar megjelentek, olyan gyorsan el is tűnnek. Ezért a kirándulók csalódottan vagy szép emlékektől lelkesen és — sajnos — nemegyszer nagy tavaszi csokorral távoznak a helyszínről.

A téltemető Magyarországon tömegesen csak itt fordul elő. Ha rálépünk a nö­vényekre, vagy leszedjük a virágot, az egész növényke elpusztul, ezért igen indokolt a védelmük. Több helyen figyelmeztető táblákon kérik a látogatókat a növények kímélésére, sőt a fő nyílás idején egy hevenyészett kordon is távol tartja a kirándulók tömegeit a sárga virágmezőtől.

A tavasz völgye sok más ékességgel is büszkélkedik. Még nyílik a téltemető, amikor sokfelé csilingelő hóvirágok dugják ki fejüket az avar alól. A patak partján levő mogyoróbokrok (Corylus avellana) sárgás virágporfelhőt árasztanak a szél mozgatta, vékony ágakról csüngő, ide-oda himbálózó barkákból. Kissé feljebb, egy tocsogós réten, a patak eredeténél rekettyefűzbokrok (Salix cinerea)/találhatók itt is, ott is szép számmal. Rajtuk ilyenkor jelennek meg az eleinte szürke, puha selymes-

Téltemető és hóvirág

ségük miatt cicusnak vagy picusnak becézett, csillogó barkák. Több fűzféle él a patak 19 mentén, közülük egyesek korábban, mások későbben bontják ki barkáikat, ezért márciusban és április elején mindig találunk az apró, pikkelylevelektől védett „cicu- sok” mellett kibomlott, aranysárga porzókkal dúsan borított, virágzásuk teljében levő barkákat, sőt már elvirágzott, termésbe hajlókat is.

A rekettyés rét peremén az erdő alján újabb színfolt, élénk liláskék, csillogó virágocskák hívják fel magukra a figyelmet. Mellettük tavalyi, elöregedett, hármas lebenyű leveleik lapulnak a földre, amelyek alakjáról a növényke a májvirág (Hepatica nobilis) nevet kapta. A levelek nyele és fonákja lilás színű. Ezt a színt ugyanattól a festékanyagtól kapják, mint a virágok: az antociántól. Ez egyébként számos más virágnak is a színanyaga. Gyakori, hogy egy virág sejtnedvei kinyíláskor savanyúak, nyílás közben pedig lúgossá válnak. A májvirág is ilyen, ezért a kis, gömbölyű bim­bókból kifeslő szirmok mély ibolyaszínűek, az elnyílóban levő virágok pedig halvány­kékek.

A hűvös erdő lombsátra alatt gyakoriak a mélyzöld, csillogó, vese alakú levelek. Ezek a kapotnyak (Asarum europaeum) levelei. Sötétlila, mintegy fél centiméteres virágait a járatlan ember gondos keresgélés ellenére sem pillantja meg, mert azok a levelek hónaljában rejtőznek. Az érdekes virágot csak akkor vehetjük szemügyre, ha a leveleket felhajtjuk és alájuk tekintünk. A különleges elhelyezkedés azért alakult ki, mert a virágokat a földön szertecsúszkáló csigák porozzák be.

Amikor kifeslenek a fák rügyei, a kora tavaszi virágok fokozatosan eltűnnek. Egyes foltokat ugyan még a fehér és lila virágú odvas keltike vagy borvirág (Corydalis cava) borít be, máshol pedig a zöld virágú, inkább gyomnak tekinthető évelő erdei szélfü (Mercurialis perennis) és egynyári szélfű (Mercurialis annua) burjánzik, mégis lassan elnéptelenedik az erdő alja. A teljesen kizöldült vegyes lombos erdőben már csak elszórtan találunk egy-egy magányos, igaz, különleges virágot, például május — júniusban egy-egy virágzó lilás, fehéres vagy vöröses színű kosbort.

2*

20 A kosborok egyre ritkábban előforduló, szigorúan védett növényeink. Ott dísz­lenek a csillogó levéltőrózsából félméteresre is megnövő bíboros kosbor (Orchis purpurea) példányai, máshol fehér vagy rózsaszínű nőszőfük (Epipactis spp.) látha­tók. A nedvesebb tisztásokon az agárkosbor (Orchis morio), a Balaton szintjénél alig magasabban fekvő lápos réteken pedig a vitézkosbor (Orchis militaris) és a pompás kosbor (Orchis palustris) virágaiban gyönyörködhetünk. Különös ritkaság a méh- bangó (Ophrys apifera), amelynek néhány csodálatos példánya felvillantja előttünk az egykor itt díszlő gazdag kosborfélék bámulatos szépségét.

Az Aszófői Séd fő forrásvidéke Pécsely és Balatonszőlős határában a Széna- függő-hegy és a Csengő-hegy között elterülő lapály, a Sötét-rét. Nevét a rétség nedves területein gazdagon termő sötétzöld kormos csátétól (Schoenus nigricans) és nagy szittyától (Juncus subnodulosus) kapta. A rét egyik nevezetessége a rajta keresztül csörgedező csermely medrében szabad szemmel is jól látható, ide-oda sodródó sok kis gömb alakú zöld gombócka. A gombócok kékmoszatok laza telepei, amelyek a forráscsermelyek tápdús vízében a rétekről beszivárgó szerves anyagok felhasználásá­val gyarapodnak, és szinte kibélelik a patakmedret. A vízben a gömböcskék mellett testük ütemes összehúzódásával, majd kinyújtásával oldalvást úszó bolharákok (Gam- marus spp.), népies elnevezéssel „oldalas Balázsok” ezrei tanyáznak. Ezek főként a vízbe hulló, korhadásnak indult falevelekkel táplálkoznak. A bolharákok azonban csak a levél lágy szöveteit fogyasztják, az erezet érintetlenül marad. Valósággal ki­preparálják a levelek erezetét, amire hamarosan rátapad a vízből kiváló mész, és et­től a levelek a trópusi tengerekben élő bőrkorallokra emlékeztető különleges külsőt kapnak. A kivált mész hatására azonban e növényi maradványok igen törékennyé válnak, különösen, ha azokat a vízből kiemeljük.

Nyáron néha csaknem teljesen kiszárad a patak. Ilyenkor a bolharákok ezrével gyűlnek össze egy-egy vízzel kitöltött mélyedésben, amely ha a szárazság tartós marad, a rákocskák tömegsírjává válik.

Hal legfeljebb a patak legalsó szakaszában található, az erdős patakmederben soha. A legnagyobb testű igazi vízi élőlény, amely patakban él, a balatoni kecskerák
közeli rokona, egy ugyancsak nagy ollójú, védett tízlábú rák, a kövi rák (Astacus torrentium). Teljes testhossza a 10—20 cm-t is elérheti. Kemény páncéljára rengeteg alga, elsősorban kovamoszat telepszik, s ettől színe sötétbarnává válik. Szerencsére e kis patak vize ma még kevéssé szennyezett, így e rákot nem fenyegeti a kipusztulás.

A rákok jól fejlett ollóikkal könnyen megcsípik az óvatlanul feléjük nyúló ember kezét. Május végén, június elején a téli kényszerpihenő után az állat erőteljes növeke­désnek indul. Ilyenkor a testét borító merev, nagy mésztartalmú rákpáncél kétoldalt is, valamint keresztben is fölreped, és az állat ezen a résen át kibújik a „bőréből”. A frissen vedlett, kék színű rák bőre rugalmas, új védőpáncélnak még nyoma sincs, ezért nevezzük e példányokat vajrákoknak. A vedlés igen megviseli az állatokat, több bele is pusztul e rendkívül megerőltető folyamatba. A vedlő, s a sikeresen meg- vedlett példányok hetekig a rejtekhelyükön maradnak, hogy elbújjanak ellenségeik, elsősorban a madarak elől. Ez alatt az idő alatt megnövekedett testük bőrébe újra mészkristályok rakódnak le, hamarosan új páncéljuk alakul ki, ami jelentős védelmet, biztonságot nyújt számukra.

A tavasz vége felé a kezdetben kristálytiszta vízben igen sok vízinövény, pl. vízi torma (Nasturtium officinale) és nád (Phragmites communis) szaporodik el. Ezek mellett egyre több a vízben a békanyál (főként Cladophora fracta, Bangia atropur- purea), amelyek fotoszintézise során a vízből apró kristályos (por alakú) mész válik ki. Ez a biogén mész, továbbá az erózió révén a patakba jutó sok talajrészecske, más törmelékkel együtt, a vizet erősen zavarossá teszi. Az árnyas völgyben az erdő alja ilyenkor teljesen kopár, helyette a patak menti nyílt, füves területek öltöznek virágpompába. A margaréta (Chrysanthemum leucanthemum), a harangvirág (Cam- panula patula), a réti kakukkszegfü (Lychnis flos-cuculi), a boglárkafélék (Ranunculus spp.) és a fehér mécsvirág (Melandrium album) teszi nyár elején e réteket oly színpom­pássá. Később már itt is jobbára a fű zöld színe uralkodik, de ősszel ismét új virágok hirdetik a természet kifogyhatatlan gazdagságát. A völgyben többfelé mintegy búcsú­zóul az őszi kikerics (Colchicum autumnale) halvány virágai borítják be itt is, ott is lila lepellel a rétet, és a tél beállta előtt még egyszer virágoskertté varázsolják a tájat.