A Balaton vize és üledéke

A Balaton Közép-Európa egyetlen nagy, langyos vizű tava, amelynek hőmérsék­lete nyáron tartósan 20 °C fölött van. Ez természetesen csak általánosságban érvényes; a hatvanas és a hetvenes évek rendkívüli időjárási viszonyai ezt gyakran cáfolták. Tanulmányozva a Balaton június—szeptemberi átlaghőmérsékletét, kiderült, hogy a 60-as években 2,4 °C-kal volt alacsonyabb, mint a 30-as években. Nyáron is gyakran előfordult, hogy a víz hőmérséklete tartósan 20 °C alatt maradt, erre a 30-as években nem volt példa. Sőt, akkoriban volt olyan nyár, amikor például augusztusban a tó középhőmérséklete 24 °C felett volt.

A 60-as és a 70-es évek szélsőséges időjárása talán a rendkívül erős napfoltte­vékenységgel hozható összefüggésbe, amelynek csökkenésével már 1981-ben ismét igazi nyár volt; a víz hőmérséklete egy alkalommal még a 28 °C-ot is meghaladta, és remélhető, hogy ez a javulás a 80-as években tartós lesz.

Fürdés közben, különösen, ha tükörsima a víz és erős a napsütés, érezzük, hogy a felszíni vízréteg jóval melegebb, mint 1 — 2 m mélységben. Ilyenkor valóban jelentős, több fokot is kitevő hőmérséklet-különbségek vannak a rétegek között. A hullámzás fölkeveri a vizet, a keveredés viszont a szélerősségtől függően más-más mélységig hatol le. Gyakorlati tapasztalat szerint 1 m/s erősségű szél csak 1 méter mélységig keveri fel a vizet, ezért csupán a part menti víz válik zavarossá.

Ha a szélerősség 2,3, illetve 4 m/s, a tó vize 2, 3, illetve 4 m mélységig keveredik fel. Ez azt jelenti, hogy amikor tartósan 4 m/s-nál erősebb szél fúj, az egész tó vize

30 fölkeveredik, sőt még a legfelső iszapréteg finom üledéke is feljut a felszínre. Ettől válik a tó vize viharban barnásszürkévé.

Ha a szél tovább erősödik, a vízben lebegő hordalék mennyisége nőttön nő, és tomboló viharban elérheti a 0,5 g-ot is literenként. Figyelembe véve, hogy a laza, iszapos üledéknek, amit a Balatonban latyaknak nevezünk, a víztartalma mintegy 90%, ez azt jelenti, hogy erős viharban kb. 1 cm vastag üledékréteg keveredik fel a tó nyílt vízi területein. Persze ezt nem lehet az egész tóra vonatkoztatni.

A viharos szél legtöbbször észak—északnyugati irányból fúj, ez a Balaton körül a főszél. A széltől inkább védett északi part mentén kisebb a fölkeveredés, a tó közepén már jóval erősebb. Tartós vihar idején a tó vize mégis szinte egyenletesen barnává válik. Amikor a vihar elcsendesedik, a déli part közelében főként a durvább üledék, tehát a homok rakódik le, a finom üledék zöme pedig az északi part közelébe kerül. Ezért iszapos többnyire az északi part, és ezért alakultak ki a homokos strandok a déli parton. A déli part előtt évezredek alatt egészen sekély, 50—100 cm mély vízzel borított homokos küszöb is kialakult, amely előtt hirtelen mélyül a víz az ún. marás vonalában. Az északi parton kb. 2 m-es vízmélységig egyenletesen mélyül a tó. Ezután a mélyülés csak egészen lassan folytatódik a marás vonaláig, ahol a legmélyebb a tó vize.

A somogyi part sekély viz és homokos fövenye különösen a gyerekek számára kedvező, mert az egészen sekély vize igen gyorsan melegszik. Egy alkalommal például Zamárdi előtt a parttól kb. 200 m-re, térdig érő vízben 37 °C-ot mértem. Igaz, hogy ez igen meleg nyári napon történt, amikor a nyílt víz hőmérséklete a felszínen 29 °C volt.

Ha nyáron szélcsendes az idő, a levegővel együtt a tó vize is napról napra foko­zatosan melegszik. 1978. május elején például 14 °C-os volt a Balaton. Ekkor egy hétig szélcsendes, napos idő volt, és így a víz erősen fölmelegedett. A vízhőmérséklet 2 m mélységig 20—22 °C-ra emelkedett. Ez alatt a felső, meleg vízréteg alatt viszont szinte mozdulatlan hűvös víztömeg helyezkedett el, amely a folyamatos fölmelegedés tizedik napján is csak 14—16 °C-os volt, és hőmérséklete a fenék közelében alig haladta meg néhány tized fokkal a kiindulási 14 °C-ot. Természetesen az ilyen erős
rétegzettség, ami mély tavakban egész nyáron át fennmaradhat, a Balatonban csak átmeneti jelenség, és kizárólag csendes, napról napra tartósan melegedő időben jöhet létre. Akkor ugyanis éjjel sem hűlnek le a felső vízrétegek annyira, hogy hőkicserélő áramlások jöhessenek létre. A víz teljesen nyugodt marad, és a benne lebegő részecs­kék (az élettelen törmelék és a planktonalgák egyaránt) nagy része leülepedik, ezért a víz átlátszósága nő.

Ha viszont egyenletes marad a hőmérséklet, vagy különösen ősszel, csendes idő­ben hűl a levegő, akkor a víz letisztulása nem vagy csak igen lassan következik be. Ilyenkor a víz felszíne éjjel jobban lehűl, mint az alatta levő vízrétegek, és függőleges vízáramlások, ún. konvekciós áramlások jönnek létre, amelyek révén az alsó és a felső vízrétegek között vízkicserélődés történik. Az áramlások miatt sem az algák, sem pedig a finom üledék nem ülepszik le.

A tó vizének a selymességét, lágy tapintását valószínűleg a lúgossága okozza. A víz 7-es pH-értéken semleges, ez alatt savanyú, fölötte pedig lúgos kémhatású. A Balaton nyílt vizének pH-értéke télen-nyáron 8 fölött van, sőt legtöbbször 8,6—8,8-as értéket mutat. Ennek oka döntően az, hogy a tó vízgyűjtő területén zömmel meszes és dolomitos talajok vannak. A beömlő vízfolyások nagy része tehát sok oldott kalcium- hidrogén-karbonátot és kalcium-karbonátot (literenként átlagosan mintegy 100 mg-ot) szállít a tóba. Ilyen sok kalcium-bikarbonát tartósan csak kellő mennyiségű oldott szén-dioxid (szénsav) jelenlétében maradhat oldatban. Minthogy ez a szénsav részben fizikai-kémiai folyamatok révén, jórészt azonban a vízinövények asszimilá­ciója miatt csökken, a vízből óriási tömegű mész (jórészt az ún. biogén mész) válik ki. Ha például egy hínárlevelet letépünk, rajta gyakran néhány tizedmilliméter vastag­ságú mészkérget, mészbevonatot találunk, amely a hínár asszimilációja miatt alakult ki. A fotoszintézisben döntő szerepet játszó algák még a hínárnál is jóval több meszet választanak ki, s ez a víz lúgosságának a növekedésével jár. A tó vizében e folyamatok révén évente kb. 40 000 tonna mész válik ki, ami — megközelítőleg 90% vizet tartal­mazó iszapot feltételezve az egész tóban — átlagosan mintegy 0,3 mm mészüledék keletkezését jelenti, és így észrevehetően hozzájárul a tómedence lassú feltöltődéséhez.

32Ez a folyamat, amit a tó feliszapolódásának nevezünk, a legerősebb a Keszthelyi­

medencében, ahol az új üledék vastagsága évenként az 1 mm-t is meghaladja. A tó sekélységét figyelembe véve ez jelentős érték, emiatt már régen végeznek kotrásokat, elsősorban a Keszthelyi-öbölben, a feliszapolódás meggátlására. Annak ismeretében, hogy az ülepedés és így a tómedence feltöltődése a legerősebb a védett északi part men­tén, ezért újabban már Balatongyörök és Gyenesdiás között is kotorják a tavat. A kotrási gödrök az iszap felszínétől számítva kb. másfél méter mélyek.

Ezek a gödrök különleges szerepet töltenek be. A széltől egyenletesen felkavart iszapfelszínből a vízbejutott hordalék meglehetősen egyenletesen ülepszik le a vízben, mégis, a nádasok közelében — és így a kotrási gödrökben is — fokozottabb az üle­pedés. Újabb fölkeveredés esetén viszont a mély gödrökből egyáltalán nem vagy csak alig keveredik fel az iszap. A gödrök tehát iszapcsapdákként működnek, s ezt közvet­len mérések is igazolták. Különös előnye az iszapcsapdáknak, hogy bennük az iszap­felület legfelső rétegéből származó, legújabban leülepedett és feltehetően a legnagyobb szervesanyag-tartalmú iszap gyülemlik fel, amit 4—5 év múlva egy ugyanott tervezett újabb kotrás alkalmával jelentős mennyiségben el lehet távolítani. így várhatóan a kotrási gödrök az eutrofizáció elleni küzdelemben is hasznosak lesznek.

A vízi életről

a minőségét. így például trágyázással, vetésforgókkal, növényvédő szerek felhasz­

nálásával stb. igyekszünk maximális mennyiségben olyan termékeket előállítani,

amelyek az állandóan növekvő emberiség élelmiszer-szükségletét fedezik.

A vizekben, amelyek területe több mint kétszerese a szárazföldének, az ilyen jellegű intenzív gazdálkodás — a rizstermesztést leszámítva — csak az utóbbi évtize­

dekben lendült fel

természetes vízből az ember csak kihalássza a számára hasznos élőlényeket (elsősor­ban halakat, de néha mást is, pl. algákat, kagylókat, csigákat, rákokat, szivacsokat, koraitokat) anélkül, hogy a vízi élővilág fejlődését vagy táplálkozási viszonyait meg­próbálná kedvezően befolyásolni.

A természetben egészen szélsőséges viszonyoktól (pl. 25%-nál nagyobb sókon­centrációjú vizek, mint a Holt-tenger vagy 80 °C-nál magasabb hőmérsékletű hév­források) eltekintve minden vízben találkozunk élőlényekkel, sőt legtöbbször sok fajból álló gazdag élővilággal. Egy adott vízben élő növény- és állatfajok és az egyes fajokhoz tartozó egyedek száma a legkevésbé sem véletlenszerű, hanem rendkívül szi­gorú fizikai, kémiai és biológiai törvényszerűségek függvénye. Minthogy a környezeti

34 tényezők (pl. a szél, a hőmérséklet, az oldott sók mennyisége) vízről vízre változnak — sőt ugyanabban a természetes vízben is mások a nyílt vízben, a partközeiben és a vízfenéken —, mindenütt más-más élőlényekkel találkozunk, s ezek egy más közötti és a környezeti tényezőkkel való kölcsönhatásai révén más-más ökoszisztémák ala­kultak ki.

A természetes ökoszisztémákat az energiaforrások lehető legnagyobb kiaknázása jellemzi. Eközben a rendszer állandóan a nagyobb stabilitás irányába törekszik. Egy ökoszisztéma stabilitását a nagyobb fajszám növeli. Az évezredek folyamán a Balatonban is igen gazdag élővilág alakult ki. A tóban csaknem 100 baktérium-, több száz moszat-, kb. 30 magasabb rendű vízinövényfaj mellett mintegy 100 egy­sejtű állati szervezet és a soksejtű állatoknak közel ezer faja él. Ezek közül a Balatont felkereső kirándulók, üdülők alig néhány halfajt, a nádat, esetleg néhány hínárt és a „moszat”-ot ismerik, de fogalmuk sincs arról, hogy milyen sok egyéb élőlény talál­ható a vízben, amelyek nélkül például a halak éhen pusztulnának. Emeljünk ki néhány kisebb követ a vízfenékről, rögtön észrevesszük, hogy azok alsó felületén milyen különös alakú, néhány milliméter nagyságú élőlények kapálóznak, mászkálnak vagy csúszkálnak. Szűrjünk le néhány liter vizet a Balatonból finom selyemszitán, és a szűredéket tegyük mikroszkóp alá, egyszerre feltárul előttünk a planktonszerve­zetek gazdag világa.

Ismeretes, hogy bármiféle élet fennmaradásához energiára van szükség. Ez érvényes minden vízi élőlényre is. Kiindulási energiaforrás azonban — akárcsak a szárazföldön — itt is egy van: a Nap sugárzó energiája. Enélkül a földi élet lehetet­len. Kizárólag a zöld növények tulajdonsága, hogy a Nap sugárzó energiáját sejtjeik klorofillja segítségével megkössék, kémiai energiává alakítsák, és ezt szerves anyag építésére használják fel. A vízi növényvilág közvetett vagy közvetlen felhasználása teszi lehetővé a Balatonban is az állati szervezetek, pl. a halak életét. Az algasej­tektől a halhúsig vezető út azonban rendkívül változatos lehet. A legegyszerűbb az, ha a halak közvetlenül algákkal táplálkoznak, vagy vízinövények leveleit, szárait legelik le. Ez azonban a tóban honos halakra nem jellemző. Igaz, hogy fejlődésének
legelején számos hallárva fogyaszt algákat, de inkább csak kiegészítő táplálékként. 35 A koncérfélék pedig valóban lelegelik a hínáros békaszőlő leveleit, de a levelek jó része emésztetlenül ürül ki bélcsatornájukból.

Általában sokkal hosszabb és sokszor igen bonyolult utak vezetnek egy vízi ökoszisztémában a növényektől a halhúsig. Az egyik egyszerű lehetőség, amikor az algákat egysejtű állatok, apró férgek (pl. kerekesférgek), rákocskák (vízibolhák) vagy árvaszúnyoglárvák hasznosítják. Ezek, különösen az utóbbi kettő, számos ún. békés hal fő tápláléka. így például a Balatonban a pontyfélékhez tartozó garda zömmel lebegő rákocskákkal, tehát állati, zooplankton-szervezetekkel táplálkozik, bár a nagy példányok küszt és más apró halakat is előszeretettel fogyasztanak. A szélhajtó küsz, a horgászok legkedveltebb csalihala, szintén planktonevő. A többi halnak inkább csak az ivadéka fogyaszt zooplanktont. A Balaton legnagyobb tömegben előforduló hala — halászosan „kenyérhala” — a dévérkeszeg, elsősorban fenéklakó szervezetek­kel (főként árvaszúnyogálcákkal) táplálkozik. Szintén ezeket fogyasztja elsősorban a vágódurbincs (a Balaton mentén varsintának is nevezik) és a koncérfélék is. A raga­dozó halak csak egészen fiatal korukban fogyasztanak planktont. Amikor elélik a 25—30 mm-es testhosszúságot, már kis halakat igyekeznek zsákmányul ejteni. Akváriumban megfigyeltem, hogy egy 32 mm-es kis süllő saját 26 mm-es fajtestvérét kebelezte be. A fiatal süllők fejlődése minden évben jórészt attól függ, hogy kezdetben elég gyors-e a növekedésük a többi halivadékéhoz, elsősorban a keszegivadékéhoz képest. Ha igen, akkor nagy részük hamar át tud térni a ragadozó életmódra, ezzel fejlődésük meggyorsul, és abban az esztendőben jó süllőévjárat várható. Ennek egyik előfeltétele a víz egyenletes, lassú fölmelegedése. Ebben az esetben a süllőivadék megerősödik, és mire 2—3 héttel később a melegebb vízben kikelő keszeglárvák megjelennek, a kis süllők már képesek őket elfogni. A már évtizedek óta folytatott mesterséges süllőkeltetés ily módon kettős jelentőségű. Lehetővé teszi, hogy a meg­termékenyített ikra nagyobb százalékából legyen ivadékhal. Másrészt a keltetés hő­mérséklete magasabb, mint a természetben, így a hallárvák előbb kelnek ki, és hama­rabb térnek át a ragadozó életmódra is.

3*

36 Ha a hideg miatt a süllőívás késik, vagy a víz hőmérséklete hirtelen jelentősen

megemelkedik, a keszeg ívása rögtön követi a süllőét. Ilyenkor a kezdetben gyorsab­ban fejlődő keszegivadék hamarosan „túlnő” a süllőivadékon, ezért az utóbbiak jelentős része nem tudja elfogyasztani a keszegivadékot. Az ilyen süllőivadék fejlődése messze elmarad a normálistól, őszre sem ér el 5 — 7 cm-nél nagyobb hosszúságot, csu­pán planktonnal táplálkozik, és a tél folyamán túlnyomó része elpusztul. Ha a süllő­ivadék számára kedvezőek a körülmények, már az első nyáron 13—17 cm-es, élet­erős példánnyá fejlődik.

A napsugárzás energiája tehát több, ún. táplálkozási szinten keresztül jut el a ragadozókig. Lindeman amerikai kutató nyomán a napsugárzás energiáját Ao encrgiaszinttel jelöljük. Ezt használják fel a primer producensek (zöld növények) testük felépítésére. Ez a Ax energiaszint. A növényeket apróságfaló állati szerveze- tek saját, A2 energiaszintjükön hasznosítják. Az apró állatok fogyasztói (apró raga­dozó életmódú gerinctelenek és a békés halak) jelentik a A3 szintet, végül a velük táplálkozó, ún. csúcsragadozókban (a Balatonban például a süllőben) a A4 szinten halmozódik fel a Nap energiája. Természetes, hogy az energia transzformálása — más élő anyaggá való átalakítása — az egyes szintek között mindig veszteséggel jár. így a napsugárzás Balatonra jutó teljes energiája, ami kb. 494 000 J/m2/év, a to­vábbi energiaszinteken állandóan csökken. A legtöbb, kb. 2000 J/m2/év a növé­nyek szintjében található. Ebből is látszik, hogy az energiahasznosulás a fotoszinté­zis során milyen rendkívül csekély, alig 0,46%-os. Bár a felsőbb energiaszinteken (A2—A<) a hasznosulás mértéke növekszik, és 5—13% között ingadozik, végeredmény­ben a legfelső szintre, a balatoni süllőbe már csak kb. 0,54 J/m2/év energia jut, s ez az eredeti energia mennyiségének mindössze a 0,0001%-a.

Ismeretes, hogy a fehér busa kb. 6 kg algából képes 1 kg halhúst felépíteni. Ez azt jelentené, hogy a Balatonban az algaprodukció hasznosítása révén 20 m2-enként lehetne 1 kg busát termelni évente, ami a tó területére átszámítva elméletileg 30 000 000 kg halhúst jelenthetne ugyan, de tönkretenné a Balatont.

Au energiaszintek értékei (J/m2) balatoni vonatkozás­ban. Ao = 5X109 (fény), Aj = 2xl07 (algákban kö­tött energia), A2 = 1X106 (haltáplálék – szervezetekben kötött energia), A3 = 5X10* (békés halakban kötött ener­gia), A4 = 5 X1G3 (csúcsraga­dozókban kötött energia)

Az olyan táplálékláncok, amilyenekben az algákból a vízben lebegő (zooplank- tonon), illetve a vízfenéken élő apró állatokon (zoobentoszon) és a békés halakon át egyenes úton jut a táplálék a ragadozó halakig, a mély tavakra jellemzők. Ezek a táplálékláncok a Balatonban is megtalálhatók, de más, ennél bonyolultabb utak sokkal gyakoribbak.

Az egyik eltérés a Balatonban az, hogy az algáknak viszonylag kis része jut csak közvetlenül tovább a táplálékláncban az állati plankton-, illetve bentoszervezetekbe. Nagy részük a hínárnövényekkel együtt elpusztul. Felaprózódó törmeléküket bak­tériumok támadják meg és bontják le. Az összetöredezett és részben lebomlott szer­ves törmelék az azt elbontó baktériumokkal együtt viszont igen sokféle fajhoz, sőt különböző állattörzsekhez tartozó apróságfaló szervezetnek a legfontosabb táplálék­bázisa. Erről részletesebben a detritusszal kapcsolatban lesz szó. A detritusz azonban
38 nem csupán haltáplálékként hasznosul közvetlenül, hanem igen sok más apróság­faló szervezet számára is táplálékot jelent, melyek a legkülönbözőbb vízi élőhelyeken fordulnak elő és különféle állattörzsek képviselőiből kerülnek ki. Egyesek kis terme­tük ellenére óriási számukkal válnak jelentőssé (például egészen apró fonálférgek). Mások különleges táplálkozásukkal — gyors táplálékfelvételükkel vagy különleges életmódjukkal — tűnnek ki (szivacsok, polipok, örvényférgek, mohaállatok, kerekes­férgek, medveállatkák, puhatestűek, ízeltlábúak stb.). Mindezek jelentős mértékben járulnak hozzá a balatoni ökoszisztémák stabilitásához, egészséges megtartásához.

A halak násza

Ma már egyre kevesebben emlékeznek azokra az öreg balatoni halászokra, akik napos, kora tavaszi időben, röviddel jégolvadás után itt is, ott is kémlelték a Balaton vizét. Lesték az ívó csukák (Esox lucius) mozgását. Amikor azután az időt megfelelő­nek tartották, levették a csizmájukat, feltűrték a nadrágjukat, majd különös alakú, háromágú szigonnyal a kezükben, mezítláb beálltak a vízbe, legtöbbször a nádasok közelében és lesték, várták, hol csobban meg a víz, hol úsznak nagy termetű csukák az ívástól bódultán a partközeli kis vízbe. Az öregek jól ismerték az ívóhelyeket, no meg a csukák szokásait is. így azután a hideget megvető kitartásuk, gyakorlatuk és ügyességük gyakran meghozta a gyümölcsét. Sokszor tértek haza értékes halász­zsákmánnyal. Csak a vérbeli halászszenvedély, a dicsőségvágy, no meg talán egy kis itóka fűthette és tehette lehetővé ezeknek a kemény férfiaknak, hogy kitartóan, sokszor órák hosszat álljanak a jóval térden felül érő jeges vízben. Igaz, már akkor is tilos volt a halászatnak ez a módja, de hát ki akarta és tudta volna ezeket az ősi halászszenvedélynek hódoló balatoni embereket megbüntetni? E bátor orvhalászok­nak ma már csak az emléke él, és velük együtt a csukák is csaknem eltűntek a Bala­tonból. Ma már alig néhány száz példány kerül belőlük a halászhálóba. De még ma is e megfogyatkozott számú ragadozó halak mozgása jelzi legelőször a Balatonban a „víz alatti tavasz” érkezését.

A süllő (Stizostedion lucioperca), amelynek 1 kg-nál nagyobb példányait a Bala­ton mentén fogasnak nevezik, a leghíresebb balatoni hal; akkor ívik, amikor a víz

40 hőmérséklete eléri a 10—12 °C-ot. Mivel a süllő ívását más, gazdaságilag szintén jelentős halak ívása követi, ebben az időszakban, áprilisban, a halak védelmére már évtizedek óta általános halászati és horgászati tilalom van. Március utolsó nap­jaiban, amikor a téli idő átvészelése után először jön meg a halak étvágya, horgászok ezrei lepik el a tópartot. Különösen szombat—vasárnap szép időben, de akkor is, ha esik, ha fúj, bámulatos kitartással állnak a parton, hogy a kora tavaszi rövid hor­gászidény lehetőségeit minél jobban kihasználják. Azután a vízpart hirtelen elnép­telenedik, és a vízen cirkáló halászhajók is csupán a sikeres süllőívást segítik.

Régi tapasztalat, hogy az ívó süllő, a legtöbb balatoni hallal ellentétben, nem jön ki egészen a partközeibe. Ehelyett a parttól kissé távolabb fekvő, 2—3 m mély helyeket, elsősorban a köves, kavicsos területeket, ún. akadókat keresi fel, és ikráját is ott rakja le. Azt is megfigyelték, hogy ha az akadókon fűcsomókat, vesszőből, szalmacsutakból, fűzfagyökérből vagy akár halászhálóból és kötélbojtból készített mesterséges fészkeket helyeznek el, a süllő előnyben részesíti ezeket ikrái lerakására. Az ívó anyahal testét gyöngyfüzérszerűen szemenként elhagyó sikamlós ikra a vízben elveszti nyálkásságát, s ragadóssá váló felületével rátapad az alzaton található tár­gyakra. Egy sikeres ívás után több ezer, sőt több tízezer ikra is belephet egy-egy fészket. A nőstény nyomában szorosan úszó hím tejével termékenyíti meg a petéket. A hím süllők gyakran napokig őrzik a fészkeket, részben, hogy farkuk csapkodásá­val megóvják az ikrát az eliszaposodástól és gondoskodjanak kellő oxigénellátásukról, másrészt, hogy távol tartsák az ikrafaló halakat is a fészektől.

Mindezek ismeretében a halászok immár több mint fél évszázada maguk készí­tenek a süllő számára mesterséges fészkeket, régebben főként növényi alapanyagok­ból, újabban pedig elhasznált hálókból, kötelekből. Ezeket a mesterséges fészkeket zsineggel hosszú kötelekre akasztják egymástól egyenlő távolságra úgy, hogy azokat külön-külön könnyen levehessék a tartókötelekről. Azután horgonnyal és bójával rögzítve kifeszítik e köteleket az akadókon, például a balatonföldvári magas partok alatt több kilométer hosszúságban, vagy a Tihanyi-félsziget alatt, a Remetebarlangok közelében.

A fészkeket időnként csónakról ellenőrzik, amint mondják, „felnézik”, és az ikrával dúsan borított fészkeket dereglyéken, nedves gyékénnyel leborítva, de vízen kívül tartva elszállítják a keltetőhelyekre (pl. örvényesre), ahol fertőtlenítés után permetkamrában vagy vízzel telt medencében keltetik ki az ikrát.

A lárvákat vizes kádakban előnevelik. A zsenge ivadékot hullámzástól védett és a nyílt víznél magasabb hőmérsékletű vízben tartják mindaddig, amíg a kis hal­ivadék — szikzacskójának felélése után — önálló táplálkozásra, sőt az ellenség előli menekülésre is képes. Ez azért jelentős, mert a védett és kellő táplálékhoz jutó kis süllők gyorsan fejlődnek, és túlnőnek a szabad vízben kikelő keszegfélék ivadékain, így azután jelentős részük hamarosan áttérhet a kis halakkal való táplálkozásra, tehát a ragadozó életmódra. Ezt az ivadékot helyezik ki most már vízzel telt kádakban szállítva a Balaton különböző vízterületeire az ivadék megfelelő elosztása és a tó kellő benépesítése céljából. Ezzel a mesterséges eljárással elérhető, hogy a lerakott ikrának lényegesen nagyobb százalékából legyen hálóérett süllő, mint az ívóhelyen, a Balaton­ban magukra hagyottakból.

Már vége felé tart a süllőívás, amikor közvetlenül a partok mentén, szélcsendes, napsütéses napokon tömött sorokban sok ezernyi keszeg (Abramis brama) gyűlik össze imbolygó úszással, alig hederítve a partokon járókra. Közben itt, ott egy-egy nőstény lerakja az ikráját, s a szorosan a nyomába szegődő, az ívási időben bibircses orrú, „dorozsmás” hím rögtön termékenyítő tejet bocsát az ikrákra. Az ívás éjjel­nappal folytatódik két-három napon át.

ívási időben természetesen a keszeg halászata is szogorúan tilos! Nincs is hor­gász a parton, legfeljebb gyerekek követik holdfényes este a parti köveken ugrálva a halakat, s közben macskaügyességgel lecsapva, puszta kézzel emelnek ki egy-két keszeget. Jelentős pusztítást végeznek viszont az ívó halakban a varjak. Néha csapa­tostól ólálkodnak a parton, és ügyesen kapnak el egy-egy példányt. Zsákmányukat kivonszolják a partra, csőrükkel agyoncsípik az áldozatot, majd sokszor néhány falat elfogyasztása után otthagyják a megölt halat és újabb vadászatra indulnak.

ívó dévcrekre leső varjú

A lerakott ikrára és a kikelt ivadékra is igen sok veszedelem leselkedik. Sokat fogyasztanak el közülük a halak, köztük feltehetően a partközeli vizeket igen kedvelő ■angolnák (Anguilla anguilla). Valószínű, hogy ez a sok millió, évről évre a Balatonba telepített, kereskedelmi szempontból igen értékes angolna hozzájárult a Balatonban az ötvenes években még jelentős számban található vágódurbincs (Gymnocephalus cernua) és sügér (Perca fluviatilis) kipusztulásához, de nem kizárt, hogy más halfajok megtizedelésében és a nagy testű balatoni kecskerák (Astacus leptodactylus) kiirtásá­ban, továbbá a csigák és kagylók állományának szinte katasztrofális csökkenésében is része lehetett és van ma is ennek a halnak.

A halak közül hadd említsük még meg a májustól augusztusig szakaszosan ívó apró termetű parti halacskát, a szélhajtó küszt (Alburnus alburnus). ívó rajaiktól gyakran több száz méter hosszúságban és egy-két méter szélességben valósággal feketéllik a part menti víz. örülnek is ennek a horgászok, részben, mert kis szákkal könnyen gyűjthetnek belőlük csalihalakat, másrészt meg ahol a küsz „jár”, valószí­nűleg ott leselkednek a reájuk vadászó ragadozó halak is, így érdemes ezeken a helye­ken horgászni. A küsz előszeretettel rakja petéit moszatokkal dúsan benőtt parti kövekre, alig 5—15 cm-re a víz tükre alatt. Ennek viszont gyakran szomorú követ­kezménye, hogy erős hullámverésben a hullámok vagy letépik és a partra dobják az ikrától elnehezült algafonatokat (főként a Cladophora glomerata elágazó kötegeit), vagy pedig úgy odacsapdossák a petéket a kövekhez, hogy azok milliószám pusztul­nak el. Maga az ívás is sok veszélyt rejt a küsz számára. Az ikrát megtermékenyítő hímek gyakran a kövek közé beszorulva pusztulnak el. Mások pedig az ijjogva- vijjogva portyázó sirályoknak esnek áldozatul.

Mégis e sok leselkedő veszedelem és nagyarányú pusztulás ellenére is évről évre a kis halak milliárdjai népesítik be még mindig a Balaton vizét. Az ember — és kizárólag az ember — felelős azért, hogy meggondolatlan beavatkozásokkal vagy a szennyvizek Balatonba eresztésével veszélyezteti a tó halait. Az embertől függ, hogy a Balaton megmarad-e halakban gazdag víznek, kiváló horgászterületnek és meg- őrzi-e a jövő számára is változatos, gazdag élővilágát.

A minirákocskák

Ha valaki frissen kifogott balatoni hal bélcsatornáját kibontja, megtudhatja & még friss vagy alig emésztett maradványokból, mit is evett az állat élete utolsó óráiban. A halak ugyanis egészben nyelik le táplálékukat, a felaprózódás jobbára csak az emésztőcsatornában következik be.

A süllő vagy más ragadozó hal gyomrában gyakran találunk kis halakat, pl. kesze­get, szélhajtó küszt. A ponty és a keszegfélék beleiből mindenféle apróság kerül elő, igen sok árvaszúnyoglárva, máskor kagyló- vagy csigahéjak, hínárlevél-törmelék és rovarmaradványok, de ezek mellett szinte mindig található egy fehéres vagy sárgás, apró szemcsékből álló massza. Ez utóbbi sok ezer apró állatkából, illetve növényből, planktonszervezetekből áll. Planktonnak nevezzük a vízben lebegő, de a hullámzás és a vízáramlás kénye-kedve szerint ide-oda hányatott parányi növények és pici állatok összességét. A plankton igen sok balatoni hal alaptápláléka. A halak a vízben úszva, a szájukon át bejutó vízből szűrik ki kopoltyúikkal a számukra megfelelő nagy­ságú, általában 0,1 — 5 mm-es kis lebegő lényeket. A halivadék számára az apróbbak (egysejtű állatok, kerekesférgek, planktonrákok lárvái) a legfontosabbak. A kifej­letten is főleg planktonnal táplálkozó halaknak (pl. küsz és garda), illetve részben planktont fogyasztóknak (pl. ponty, keszegfélék) különösen a rákplankton a fontos.

Mi is gyűjthetünk — akár nagy mennyiségben is — planktont, ha egy nyitott szájú, tölcsér alakú, kb. 0,5 mm szembőségű finom molnárszitaszövetből készült hálót húzunk csónakkal a vízben. A gyűjtés után kiemelt háló csúcsában gyakran
feltűnik egy gyűszűnyi vagy akár pohárnyi mennyiségű, fehéresdrappos massza. Ha ebből egy csipetnyit üvegpohárba, friss vízbe teszünk, egyszerre szabad szemmel is láthatóan ezernyi parányi élőlény hemzseg előttünk a vízben ficánkolva, úszkálva és kapálózva.

A kis állatok zömmel 1 mm-esek vagy annál kisebbek, de — különösen a nyár második felében — akadnak közöttük 5—10 mm hosszú, végtagjaik lassú, szinte méltóságteljes csapkodásával úszkáló „óriások” (pl. üvegrák) is. A hálóval begyűj­tött élőlények túlnyomó része kis rák.

Az említetteknél akadnak jóval kisebb méretű állati és növényi planktonszer­vezetek is, ezek száma az általunk begyűjtött állatok számát messze meghaladhatja, de sem a mi hálónkban, sem pedig hazai halaink szűrőkészülékén nem akadnak fenn (de például a fehér busa szürőszervén igen).

A kiszűrt rákocskák mozgásuk és nagyítóval megfigyelhető alakjuk alapján is három nagy csoportba oszthatók. A jobbára kerekded, oldalról kissé összelapított testű rákocskák csápjuk fáradhatatlan csapkodásával szinte „reszketve” haladnak előre. Ezek a levéllábú rákok rendjébe tartozó vízibolhák, amelyek valamennyien a Cladocera alrend tagjai. A második csoportba tartozók teste elől szélesebb, hátul elvékonyodó, többnyire csepp alakú. Mozgásuk szökellő, több centiméteres távol­ságra is elugranak, majd elernyedve lassan süllyednek a vízben. Ezek az evezőlábú rákok a Copepoda rendbe tartoznak. Elsősorban e két csoport tagjaiból kerül ki a planktonfaló halak fő tápláléka.

A harmadik csoportba a kagylósrákok, az Ostracoda rend tagjai tartoznak, ame­lyek alakja babszemre emlékeztet. Főként a vízfenék közelében úszkálnak vagy még inkább mászkálnak.

Ha elegendő türelmünk és alkalmunk van rá, érdemes mikroszkóppal bepillan­tani főként a két első rákcsoport roppant változatos világába.

A vízibolhák testének nagy részét két kerekded vagy kissé ovális, enyhén domború kitinpáncél borítja, amelybe az állat veszély esetén csaknem teljesen be tudja húzni a testét. Ezt a héjat többnyire nem nedvesedő, víztaszító anyag vonja be, így ha a kis

46

állat hozzáér a víz felszíni hártyájához, a hártya szétválik, a domború páncél közepe kikerül a levegőre, és a kis rák úgy odatapad a vízfelszínhez, mintha valami mágnes- vonzaná. Legtöbbször azután már hiába igyekszik végtagjai csapkodásával vissza­süllyedni a víztérbe, próbálkozása eredménytelen marad. Nemegyszer előfordul, hogy az állatka ott pusztul a felszíni hártyába tapadva. Természetesen egy hullám segítségével megszabadulhat könyörtelen fogvatartójától, a felszíni hártyától.

Olyan fajt is ismerünk, amelynek csupán a hasoldalán van két nem nedvesedő foltja. Ez a rákocska a két folt segítségével alulról odatapad a felszíni hártyához, de azon szabadon csúszkál ide-oda, és csápjaival csapkodva le is söpri, és bekebelezi a hártyához tapadt apró algákat, baktériumokat stb.

A vízibolhák testének páncélból kilógó részeit (pl. a végtagokat, a farokrészt, a tapogatókat) nem borítja semmiféle kemény kitinváz, amely a szárazföldi ízeltlábúak­ra (pl. bogarak, sáskák) annyira jellemző. Testüket rugalmas pellikula (hártya) fedi, így testrészeik külső alakját nem valamiféle váz, hanem a belső ozmotikus nyomás (az ún. turgor) szabja meg. Ez a nyomás merevíti a végtagokat is, lehetővé téve azok izmokkal való mozgatását, és így az állat előrehaladását, illetőleg a légzéshez és táp­lálkozáshoz nélkülözhetetlen vízáramlás előidézését.

A pellikulán a fej mögött, a hátoldalon egyik-másik fajon (pl. a Balaton part­közeli hínáros területein nyáron igen gyakori Sida crystallina rákon) pici, patkó alakú tapadószerv fejlődik. Ennek segítségével az állat rátapad a vízinövények szárára, leveleire, és azokon függeszkedve szűri ki a vízből táplálékát. A növényeken kifejlő­dött élőbevonatot is elfogyasztja.

A rákok első pár csápja kicsi, nem is a test úszását segíti, hanem érzőszervként működik.

Az ágascsápú rákok nevüket a második pár, jól fejlett, kétágú és gyakran sertés csápjukról nyerték. Ezek ütemes csapkodásával úsznak a legtöbb faj tagjai ide-oda. A hasoldalon páros végtagok sorakoznak. Ezek inkább a táplálkozás, mintsem a moz­gás szolgálatában állnak. Csapkodásukkal vízáramlást idéznek elő, ami a vizet a benne lebegő szervetlen és szerves törmelékkel és természetesen az ott található algák-
kai és baktériumokkal együtt odasodoija a szájnyíláshoz. A szűrőrácson fennakadó, 47 megfelelő nagyságú részecskéket az állatka besöpri a szájnyílásába és ezen át a bél­csatornába. A dafnia apró lábai percenként 200—300 csapást tesznek, s így alig 20—30 perc alatt telik meg a bélcsatorna. A táplálkozás üteme a táplálék sűrűségétől függ. Bizonyos tápláléksűrűségig a táplálkozás üteme azonos. E fölött viszont a szűrés üteme lelassul, és egyúttal a bélcsatornában is csökken a táplálék kihasználása. Az apró termetű 0,5—0,6 mm testhosszúságú sarlősorrú vízibolha (Bosmina longrros- tris), hozzávetőlegesen 0,44 cm3 vizet szűr át naponta táplálkozás céljából. A Balaton­ban is élő Daphnia longispina (testhossza 0,7—1,2 mm) szűrőképessége kb. napi 3 cm3.

A balatoni szűrőszervezetek zömmel detritusszal és baktériumokkal táplálkoznak.

Mivel a szűrőkészülék csupán nagyság szerinti válogatásra képes, a bélcsatomá- ban mindenféle ehetetlen anyag is felgyülemlik. A Balatonban lebegő anyagoknak 90, sőt 99%-a is lehet nagyrészt meszet tartalmazó szervetlen iszap. így bizonyos rá- kocskák — különösen szeles, viharos időben — éhezhetnek akkor is, ha látszólag teli van a bendőjük „táplálékkal”. Talán ez az egyik oka annak, hogy a Balaton szűrő táplálkozású állati planktonszervezetekben korántsem olyan gazdag, mint ameny- nyire a tómedence sekélységéből, magas hőmérsékletéből, valamint növényi tápsókkal való ellátottságából (röviden a trofitásából) következtetnénk.

A lábak csapkodása a táplálkozáson kívül a légzést is szolgálja. A csapások száma — bizonyos határok között — függ a víz oxigénellátottságától. A testnedvek a testüregben keringenek. A „vér” legtöbbször színtelen vagy enyhén rózsaszínű, bár kivételesen élénkvörös is lehet. Elég nagy számban él például a Balaton iszapjában, különösen az északi parthoz közelebb eső területeken, egy kis ágascsápú rákocska, az Iliocryptus sordidus. Ez kis piros krampuszként vájkál, turkál, bukfencezik a lágy’ iszapban. Az iszap oxigénben szegény, és ezért a kis élőlény fennmaradását elősegíti, hogy testfolyadékában, mint számos más iszaplakó szervezetében (pl. piros árvaszú­nyogálcák, csővájóférgek) megtalálható a hemoglobin nevű vérfesték, amely a légzést még igen csekély oxigénkoncentráció mellett is lehetővé teszi.

Kandicsrák (A – Cyclops), ágascsápú rákok (B — Daphnia, C – Bosmina)

A vízibolhák jobbára csak a fény jelenlétét és irányát észlelik, képlátásuk rend­szerint nincsen. A legfejlettebb szeme a Balaton legnagyobb testű, 10 mm-es nagyságot is elérő csaknem víztisztán átlátszó fajának, az üvegráknak (Leptodora kindti) van. Ez az egyetlen és különösen augusztusban nagy számban előforduló balatoni ragadozó vízibolha, amelynek 200— 300 elemből összetett fekete, nagy felületű szeme testének előreálló elején bizonyára segít a táplálék megszerzésében. Zsákmányát az üvegrák, a szitakötőhöz hasonlóan, lábaival kosárszerűen körülölelve magához szorítja, miköz­ben esetleg fel is darabolja, és kiszívja belőle a testnedveit.

A nőstény vízibolhának háromféle petéje lehet. Kedvező életfeltételek között általában csak szűz peték jönnek létre. Számuk alkalmanként 1—2, de ez a fajtól és a táplálék mennyiségétől is függ. Optimális esetben a peték száma megnő. A leg­nagyobb peteszámot (108-at) a közismert nagy vízibolha (Daphnia magna) jól fejlett (5 mm-es) példányán jegyezték fel. A peték fejlődése a hőmérséklet függvénye. Jó időben már 2 nap alatt kifejlődnek a szülőhöz teljesen hasonló utódok, amelyek az anyaállat vedlésekor jutnak a szabad vízbe, fejlődésre és táplálékfelvételre éretten. Az ivarérettség eléréséig általában ötször vedlenek. Egy kifejlett állat akár 20-szor is képes mcgvedleni és egyidejűleg utódokat világra hozni. A nagy vízibolha fejlődése 8 °C-on kb. 108 nap, 28 °C-on már csak 26 nap. Egy nőstény több száz utódot is létre­hozhat.

A külső körülmények kedvezőtlen megváltozásának, pl. a hőmérséklet csökke­nésének, a kevesebb tápláléknak, a túlságosan nagy egyedsűrűségnek a hatására olyan utódok fejlődnek, amelyek petéinek egy részéből hímek, másik részéből pedig olyan nőstények lesznek, amelyekben ún. tartós peték alakulnak ki. A tartós peték fejlődése csak megtermékenyítés után fejeződik be, ellenkező esetben a fejlődés kez­deti állapotában felszívódnak. A kifejlett tartós petéket igen ellenálló, rendszerint barnás vagy feketés burok veszi körül. Ezek a peték a kiszáradást és a fagyot is átvé­szelik. Gyakran kampók találhatók rajtuk, amelyek elősegítik, hogy állatok (pl. ma­darak, kétéltűek) lábára tapadva más vizekbe jussanak el. A téli petékből hosszabb

50 idő, esetleg hónapok múlva fejlődnek ki kedvező körülmények között az új nősté­nyek.

Ősszel a Balatonból az ágascsápú rákok szinte teljesen eltűnnek. Egyes fajoknak (pl. üvegrák, tapadó vízibolha) még hírmondójuk sem marad, mások néhány példánya elevenen vészeli át a hideg téli hónapokat.

Bár egyedei nyáron is jelentős számban megtalálhatók, télen szinte egyedural­kodóvá válik a zooplanktonban egy másik rákcsoport, amelynek tagjait evezőlábú rákoknak, kandicsrákoknak (Copepoda) nevezzük. Ellentétben az ágascsápú rákok­kal, nincsen héjuk, testük nedvesedé felületű, viszont testüket erősebb kitinpáncél védi.

Két gyakori nyíltvízi képviselőjüket említjük meg. Egyik az igen hosszú első csápot viselő diaptomusz (Diaptomus gracilis), amely a vízibolhákhoz hasonlóan szűréssel szerzi meg táplálékát, a másik egy több fajból álló, de egy nemzetségbe tartozó rák­csoport, a ciklopszok. Ezek jobbára ragadozók.

A hosszú csápú diaptomuszok 4 pár lábuk és ostoruk hirtelen csapásával valóság­gal ugranak a vízben. Mozgásuk gyorsaságára jellemző, hogy a lábakat 1/60 másod­perc alatt lökik hátra. Emellett a látszólag mozdulatlan, vízszintesen kifeszített csápú példányok evezőlábaik „remegtetésével” (percenként 3000 remegés) is előrehaladnak a vízben. Ilyenkor szűrik ki a táplálékot a vízből. A testfolyadék keringését a szív segíti elő. Testükben gyakran vörös vagy kék színű olajcseppek találhatók. A szökel­lés után a példányok lassan süllyednek, eközben testük hossztengelye függőlegesből vízszintesbe fordul, majd egészen lefelé konyul.

A hímek különös felépítésűek. Testük határozottan aszimmetrikus. Egyik első csápjuk fogókarrá alakultát, akárcsak az egyik 5. láb, amelynek a párzásnál van jelen­tősége. Ezekkel karolják át ugyanis a nőstényt, és kihúzva az ondósejteket tartalmazó hosszú spermatoforokat saját testükből, azokat odaragasztják a nőstények ivarnyílása közelébe. A megtermékenyítés később következik be, amikor a peték az ivarnyíláson át a petezacskóba kerülnek. Ekkor a spermatofor kocsonyás tartalma megduzzad, a hím ivarsejtek kilökődnek, és megtermékenyítik a petéket. Előfordul, hogy a nős­
tények hónapokig hordozzák a spermatoforokat, amíg a megtermékenyítés be nem következik.

A nőstények a test középvonalában egy gömbölyű petecsomót hordoznak, amely­ben 50 pete is fejlődhet. A petékből (a vízibolhákkal ellentétben) hamarosan szabadon mozgó lárvák fejlődnek; ezek távolról sem hasonlítanak szüleikhez. Az első naup- liuszlárvák gömbölyűek, egy piros szemfoltjuk van. Többszöri vedlés és formaváltás után alakulnak csak át ivarérett egyedekké. A Balatonban a fejlődés üteme télen erősen lelassul, több hónapig is eltart, a nyári generációk viszont 1 — 2 hét alatt ki­fejlődnek. Az érett nőstények 8—13 cm3 vizet szűrnek át naponta.

A diaptomusszal ellentétben a ciklopszok nem szűrő szervezetek. Esetenként algafonalakat kebeleznek be, legtöbbször azonban apró lárvákkal táplálkoznak. Fő­ként éjjel esznek, többnyire a tófenék közelében, és inkább a parti, mint a nyílt vízi területeken.

Különös jelenség, hogy egyes ciklopszlárvák fejlődése — általában nyáron — hosszabb ideig megáll. Mozdulatlanná válnak és testüket gyakran iszap borítja be. Ez a diapauza (nyugalmi állapot) 140 napig is eltarthat, és utána érik csak el a kifej­lett, ivarérett állapotot.

Jellemző tulajdonságuk a függőleges vándorlás. A naupliuszlárvák leginkább a felső vízrétegekben tartózkodnak és nem vándorolnak. A kifejlett ciklopszok azonban hajnalban feljönnek a víz felszínére, azután lemerülnek, majd napnyugta után ismét fenn gyülekeznek a vízfelszín közelében. A ciklopszok kétoldalt egy-egy szőlőfürt- szerű petecsomót hordoznak, amelyekből a naupliuszlárvák kikelnek.

A ciklopszok a diaptomuszokhoz hasonlóan, úszva párosodnak. A harmadik cso­portba tartozó kis harpakticidák párzásakor mint sorba kapcsolt pótkocsis jármű­vek futkároznak az iszapon. Ezek nőstényeinek szintén egy, középütt elhelyezkedő petecsomója van.

A planktonszervezetek egyik legjelentősebb sajátsága a vízben való lebegés. Bár több planktonrákban találunk sűrűségcsökkentő olajcseppeket, a rákplankton tagjai­nak a sűrűsége általában meghaladja a vízét. Ezért ezek a szervezetek lassan, de állan-

4*

52 dóan süllyednek a vízfenék felé. Minthogy azonban életterük a nyílt víz, megfelelő mozgással kell a süllyedést ellensúlyozniuk. Számos planktonszervezet testén nyúl­ványok, szőrök, serték fejlődnek, amelyek szétterülve akadályozzák a süllyedést, az állat úszásakor — tehát emelkedésekor — viszont egymáshoz simulnak és minimális az ellenállásuk. E berendezések ellenére a pohárba öntött balatonvízben található planktonszervezetek elég rövid idő alatt mégis lesüllyednek a fenékre, és ott el is pusztulnak. Fennmaradásukhoz tehát elengedhetetlenek a szabad vízben fellépő hőmérséklet-különbségek vagy a hullámzás okozta vízmozgások.

Víztisztító állatok

Erős szél után barnás, szürkés, zavaros a Balaton vize. Ennek az az oka, hogy a sekély tó iszapjáig lehatol a vízmozgás, fölkeveri a fenéküledék legfelső néhány milli­méteres rétegét. A fölkeveredett finom iszapszemcsék az egész víztömegben elosztanak, és a szél elülte után is gyakran hosszú ideig tart, amíg a víz letisztul, a lebegő iszap­részecskék leülepednek, és a víz visszanyeri eredeti selymes zöldes színét és átlátszó­ságát.

Ha egy kisebb akváriumot ilyen zavaros balatonvízzel töltünk meg, az még más­nap is tejszerűen zavaros. Ha azonban 2—3 darab 8—10 cm nagyságú tavikagylót (Anodonta cygnea) helyezünk ebbe az akváriumba, a víz másnapra csaknem kristály­tisztán átlátszóvá válik. A kagylók ugyanis úgy szerzik táplálékukat, hogy testükön állandóan vizet pumpálnak keresztül, és az átáramló vizet rendkívül finom csilióikkal megszűrik. Egy nagyobb kagyló naponta több liter vizet képes átáramoltatni, s eköz­ben mind a lebegő iszapot, mind a benne található szerves törmeléket és apró élő­lényeket kiszűri, tömöríti, és az emészthető anyagokat feldolgozza. így távolítja el a vízből az egészségügyi szempontból káros baktériumokat, valamint a víz zavarossá­gát előidéző iszaprészecskéket.

Napjainkban csak a Keszthelyi-öböl területén élnek tömegesen kagylók, noha nem is olyan régen az egész Balatonban igen elterjedtek voltak. Még 40—50 évvel ezelőtt is, gyermekkoromban a sekély vízben tapicskolva négyzetméterenként 5—10 példányt is összegyűjtöttünk belőlük. 1930—31-ben ismeretlen kagylóvész ütötte fel

54 a fejét, mely igen alaposan megtizedelte a kagylóállományt, csupán a Keszthelyi­öbölben nem volt nagyobb pusztulás. A kór következtében a hullámverte partokon, különösen a tó somogyi partján vízből kivetett üres kagylóhéjak tízezreit lehetett találni, melyekből helyenként kiterjedt parti turzások épültek fel.

Közvetlenül e nagy kagylópusztulás után, 1932-ben egy, a tóban addig ismeretlen kagylófaj jelent meg, amelyet minden valószínűség szerint a Dunából hurcoltak be uszályokkal. Ez a kagyló, a vándorkagyló (Dreissena polymorpha) ugyanis kifejlett korában szilárd alzathoz rögzül. Más kagylófajok, mint pl. a tavikagyló lárvái, a víz­térben való rövid úszkálás, majd a halak kültakarójában folytatott parazita életmód után lesüllyednek az iszapba, és ott ásólábukkal barázdát szántva lassan, de szintén állandóan változtatják a helyüket. A vándorkagyló csillós lárvái viszont egy darabig szabadon úsznak, majd váladékukkal, az ún. bisszuszfonalakkal szilárd alzathoz rögzí­tik testüket és helyhez kötötten élik le életüket.

A vándorkagyló 1934 és 1937 között „járványszerűen” szaporodott el a Balaton­ban, belepve köveket, nádszálakat, parti építményeket, majd minden négyzetcenti- méternyi szilárd alzatot, nem kímélve a tavikagylók héját és a kecskerákok páncél­ját sem. A 2—10 mm hosszúságú, többé-kevésbé háromszög alakú, borotvaéles kagylóhéjak gyakran megvágták a fürdőzők lábát. Újságcikkek jelentek meg, azt állítva, hogy e kis kagylók alapjában veszélyeztetik a balatoni fürdőéletet. Mivel azon­ban éppen a partvédelmet szolgáló köveket, kikötőépítményeket, a fürdők lépcsőit és cölöpjeit lepték el óriási számban, e kagylók jelentősen hozzájárultak a szennyezés­nek legjobban kitett parti vizek átszűréséhez és egyúttal a tisztításához is.

Egy átlagos nagyságú vándorkagyló naponta kb. negyedliter vizet szűr át. Ha meggondoljuk, hogy az ember által hasznosított partszakaszokon a part minden centiméterére kb. 50 vándorkagyló jutott, ez azt jelenti, hogy éppen az e partok előtti mintegy 25 méter szélességű vízsávban — ahol a kagylók zöme megtelepedett és ahol egyúttal a legtöbb fürdőző is tartózkodott — e kagylók 10 naponként legalább egy­szer átszűrték a vizet. így, noha több-kevesebb kellemetlenséget vagy bosszúságot is okoztak, jelentősen hozzájárultak a fürdőzők egészségének a védelméhez.

A

Tavi kagyló szervezete és lárvája (A, B), tavi kagylóra telepedett vándorkagylók (C), tavi kagyló héja (Z>), vándorkagyló (E)

56 A vándorkagyló hirtelen tömeges elszaporodásának egyik oka az lehetett, hogy

mint új jövevénynek, nem voltak a tóban természetes ellenségei. Emellett táplálkozási körülményei is feltehetően igen kedvezőek voltak. Szaporodásuk a harmincas évek végén mégis megtorpant, számuk és egyúttal testméretük is fokozatosan csökkent. A balatoni halak, elsősorban a ponty és a keszegfélék hamarosan „rájöttek”, hogy számukra a vándorkagyló kitűnő eleség. Az utóbbi években a bukó vízimadarak is jelentősen tizedelik a vándorkagyló-állományt, olyannyira, hogy eleven példányai lassan csaknem ritkaságszámba mennek.

A szárcsák (Fulica atra) például mostanában a késő őszi hónapokban tömegesen keresik fel a tó part menti övezetét, és ott tanyáznak egészen addig, amíg be nem fagy a víz.

Ezek a madarak a sekély vízben lebukva és a vízfenéken keresgélve előszeretettel fogyasztják a vándorkagylókat. Az NSZK-ban, elsősorban a Bodeni-tavon végzett vizsgálatok kimutatták, hogy a partok közelében a köveken a vándorkagyló-állomány a szárcsák ott-tartózkodása idején, ősztől tavaszig mintegy egytizedére csökkent.

A Balatonban a vándorkagylóval egy időben a vízicsigák száma is erősen meg­csappant. Megtöltve egy vödröt balatoni iszappal, majd az iszap fölé vizet rétegezve, néhány óra állás után az iszap felszínén kis, gömbölyded „tornyocskák” jelentek meg, melyek igazi csigalassúsággal mozogtak ide-oda. Ezek az állatkák a kavicscsigák (Lithoglyphus naticoides), amelyek a házukra tapasztva gyakran a fejlődő petéiket is magukkal hordozzák. Ma e kis csigák száma annyira megcsappant, hogy bizony sok vödör iszapot kell átrostálnunk, amíg néhányat összegyűjthetünk belőlük. Érde­kes, hogy akárcsak a kagylókból, ezekből is a legtöbbet manapság a Keszthelyi-öböl területén találhatunk.

Mind a kagylók, mind a csigák táplálkozásukkal jelentős mértékben járulnak hozzá az egész víztömeg, elsősorban azonban az iszapfelszín és a partmenti övezet vizének tisztán tartásához. Számuk katasztrofális megcsappanásával víztisztító sze­repük szinte semmivé vált.

Igaz, ma is nagy számban élnek a vízben szabad szemmel csak alig észrevehető, apró (0,02—2 mm közötti nagyságú) színtelen rákocskák, ún. vízibolhák, amelyek — a kagylókhoz hasonlóan — szűréssel táplálkozva, ugyancsak tisztítják a vizet.

E parányi állatok testük méretéhez képest gyorsan úszkálnak, vagy hosszukat hússzorosan, esetleg ötvenszeresen is felülmúló „hatalmas” ugrásokkal szökkennek ide-oda a vízben (pl. a kandicsrákok vagy az evczőlábú rákok). Ezek, valamint a még náluk is apróbb férgek (pl. kerekesférgek) is jelentősen hozzájárulnak a tó vizének folyamatos szűréséhez, tisztításához. E lényeknek a száma literenként gyakran el­érte, sőt meghaladta a százat. De mára ez a szám is észrevehetően csökkent. Ezek az állatok kicsinységük miatt még intenzív táplálkozással sem szűrnek át napi 5—10 cm3-nél több vizet. Jelentőségüket azonban a legkevésbé sem szabad lebecsülni. Kö­zelítő becsléssel azt mondhatjuk, hogy ezek a parányi lények nyári optimális életkö­rülmények között hozzávetőleg 10—15 naponként átszűrik a tó egész víztömegét. Ugyanez a folyamat télen sokkal lassúbb, hónapokig is eltarthat.

Mindez azt jelenti, hogy a Balaton nyílt vize évenként 10—20-szor természetes biológiai szűrésen esik át. Ez régebben, különösen a partok közelében, éppen a kagy­lók nagy száma következtében jóval gyakrabban következett be. Ismerve a kagylók intenzív baktériumfogyasztását, magától adódik a kérdés, vajon a tó vizének köz­ismert minőségi romlásában a kagylók pusztulása nem játszott-e nagy szerepet?

Kagylókról beszélve nem hagyhatjuk említés nélkül a Balaton és különösen a Tihanyi-félsziget egyik közismert őslénytani nevezetességét, a tihanyi kecskekörmö­ket.

Mik is a kecskekörmök? Ezek a valaha a Pannon-tengerben tömegesen élt kecskekörömkagyló (Congeria ungulacaprae) maradványai, amelyek legömbölyödött héja valóban emlékeztet a kecske körmére. Az e kagylók kövületeit tartalmazó harmadkori rétegek többfelé a felszínre bukkannak a Tihanyi-félsziget területén. Ezekből az üledékekből évezredek óta ezerszámra mostak ki kagylómaradványokat a Balaton hullámai. Az egykor éles kagylóhéjakat a hullámok addig görgették, csi­szolták, míg legömbölyödtek, kifehéredtek és elnyerték mai alakjukat.

58 E kagylókövületeket ma is többfelé megtaláljuk Tihanyban a sokkal vékonyabb

héjú menyasszonyfőkötőnek nevezett kagyló maradványaival együtt.

Valamikor gyerekek árulták fillérekért a kirándulóknak a kecskekörmöket, amelyeket vagy a domboldalban vájkálva, vagy a parti kavicsok között keresgélve találtak. A legtöbb és a legszebb kecskeköröm a part menti építkezésekkor került elő, amikor megbolygatták a tó egykori turzásait. Ilyen építkezés azonban csak ritkán akad, a hegyoldalban való vájkálás pedig nemegyszer balesetet okozott, így a kecske- köröm-árusítás lassan feledésbe ment. A kecskekörmök szép példányai azonban ma is megtekinthetők a múzeumokban, s mellettük ott olvasható Garay János költe­ménye is, mely a kecskeköröm meséjét mondja el.

Garay János: Rege a tihanyi visszhangról

A régi szép időkben Egy szép királyleány Aranyszőrü kecskéket őrzött Tihany fokán.

Sok kinccsel ért föl a nyáj, Mely a hegyen legel;

Még többel a leányka, Szépsége ékivei.

Szemének, éjhajának,

Arczának párja nincs;

Csak rózsabimbó-ajkán Van néma, bús bilincs.

„Adj szép leány, nyájadból Egy csésze friss tejet, Beteg fiam számára S megoldom nyelvedet.”

Szólt Balaton tündére,

Az ősz hullámkirály, Ajkáról térdig érvén A hófehér szakáll.

Adott tejet fiának

A szép királyleány

S a szót a víz királya Megoldta ajakán.

S csengőbb Ion szép ezüstnél, A méznél édesebb

A szép leány beszéde Meggyógyult a beteg.

De büszkeség kapá meg A lánykát s vad negéd, Hallván mi szép, mi bájos Most ajkán a beszéd.

Mint pénzfukar kincsével, Bánt nyelve bájival;

Nem zenge, csak magának E csattogányi dal.

Isten dicsőségére

Meg nem nyitotta azt, Szegények panaszára Nem zenge lágy vigaszt.

Testvérnek és barátnak Irigyen zárta be,

Az esdő szerelemnek Nem nyílt meg kőszíve.

S a mily hamar megnyerte Sok ifjúnak szívét,

A rózsaláncot gőge Oly rögtön tépte szét.

Csak egyet vitt sírjába A mélyebb érezet,

Fiát a tókirálynak, Ki érte elepedt.

Az aranyszőrü nyájnak Tejéből itt szegény

Bűvös varázs szerelmet, Mely méreg lett szívén…

A tónak ősz királya Haragra gyúlt ezért,

A bércztől a leányra S a nyájra átkot kért.

A bérez tüzet bocsátott Sziklája mind kigyúlt Három nap, három éj, mint ítéletnapja dúlt.

A nyáj a Balatonba Rohant, de benn veszett —

A tó máig kihányja

A kecskekörmöket.

A lányt pedig örökre Bübáj kötötte meg, Foglyául tartja máig Ki tudja mely üreg?

Szemmel nem látja senki, Kézzel nem fogható — De, bár ki megszólítja, Visszhangja hallható.

Mert büntetésül mondta

A tündér átka ki;

Hogy nyelvével lakoljon, Mellyel vétett neki.

S ki csengő, szép szavával Kevélyen visszaélt, Istennel és emberrel Negédből nem beszélt:

Most — bár ki szóljon hozzá, Bár gazdag és szegény: Felelni köteles rá

E bérezek tetején.

Kecskeköröm

Kerekesférgek és medveállatkák

A Balaton vizének minden literében több ezer, sőt olykor a milliót is meghaladó számú lebegő algasejt található. Ezeket az őshonos halak nem fogyasztják tömegesen, de még az apróbb planktonrákok, a vízibolhák is csak viszonylag keveset esznek belőlük. A Balatonban is akadnak azért közvetlenül élő algasejtekkel táplálkozó planktonállatok, amelyek közül a legfontosabbak az apró, néhány tizedmilliméteres kerekesférgek. A balatoni algák jelentős része azonban elpusztul, és szerves törmelék­ként (detritusz) a szaprofita baktériumok közvetítésével ásványi sókká lebontva kerül be a tó élelmi láncába.

A kerekesférgek csak az év rövid szakaszaiban szaporodnak el jelentős mérték­ben, főként tavasszal, illetve ősszel, de akkor is csak néhány hétig. Számuk ilyenkor a Balaton vizében a százat is meghaladhatja literenként. Más vizekben, tócsákban, esetleg különleges élőhelyeken néha egészen opálossá teszik a vizet e rajzó férgecskék tömegei. Apró ragadozó élőlényeknek, mint pl. egyes planktonrákoknak, valamint — különösen tavasszal — a fiatal halivadéknak is fontos táplálékai. Szabad szemmel csak a legnagyobbak vehetők észre, amint dugóhúzószerű mozgással lassan úsznak előre a vízben. Kis nagyítással úgy tűnik, mintha elülső végükön egy kerék forogna körbe-körbe. Innen kapták e parányi lények a kerekesféreg nevet. Erősebb nagyítás­sal láthatjuk azonban, hogy az ún. kerékszerv száz meg száz pici csillóból áll, amelyek sorban folyamatosan és ritmikusan hajolnak meg, majd egyenesednek fel, s ezzel sodróf örvénylő vízmozgást idéznek elő; forgó kerék tehát valójában nincs ezeken az állató-

•64 kon. A szabadon lebegő kerekesférgek az előidézett vízmozgás szívó hatására szinte belefúródnak a vízbe, miközben a megmozgatott vízben lebegő finom törmelék be­sodródik a garatjukba, majd az emésztőrendszer további részeibe.

Testüket néha hártyavékony páncél fedi, melyből elöl a kerékszerv és a fejrész, hátul pedig a lábrész áll ki. A pelágikus (lebegő) formák között azonban több fajnak nincs is lába, ezek teste alul teljesen legömbölyödött.

Másféle kerekesférgek mintegy lábujjhegyen állnak az alzaton, főként hínárra, nádra vagy fonalas algákra rögzülve. Olyanokat is találunk, amelyek hosszú, szőr­szerű képleteikkel szökellve úsznak ide-oda a szabad víztérben. A rögzült formák legtöbbje távcsőszerűen képes kinyújtani a törzséből előre a „fejét” az ormánnyal és a kerékszervvel, hátrafelé pedig a lábát, amelyhez 1—4 lábujj is ízesülhet. Ha a kis állatot valami megzavarja, behúzza a fejét és a lábát, szinte összegömbölyödik, így próbál védekezni a várható támadás ellen. Az ilyen felépítésű kerekesférgek megnyú­lással, majd összehúzódással, két testvégüknek az alzathoz való támasztásával, ara­szolva képesek előrehaladni. Mások eleresztve a talajt, kerékszervükkel úsznak hosz- szabb-rövidebb ideig a vízben, míg alkalmas alzaton ismét megtelepednek.

A helyhez kötött életmódú férgecskék néha kocsonyaburkot választanak ki, amelybe veszély esetén visszahúzódnak. Mások saját ürülékük szemcséit préselik össze és ezekből mértani pontosságú lakócsövet építenek, melynek hossza testhosszuk kétszeresét is meghaladhatja. Ebbe a csőbe az állatok ugyanúgy visszahúzódhatnak, mint a kocsonyás burokba. Akadnak olyan fajok is, amelyek testében a szivacsokhoz vagy a hidrához hasonlóan szimbionta Zoochlorellákat találunk. Ez azonban a kere­kesférgek esetében inkább csak kivétel.

Noha igen apró jószágokról van szó, közülük sok még a nagyobb termetű egysejtű csillós véglényeknél is kisebb, igazán meglepő, szinte csodálatos látványban van részünk, ha mikroszkóp alatt közelebbről megcsodáljuk e kis lények felépítését. Az első meglepetés azért ér bennünket, mert az állatkák testfelszínét borító rugalmas vagy páncélszerű kutikula víztisztán átlátszó, így akadálytalanul belelátunk az állatka testének szinte minden titkába.

A második meglepetés, hogy e szervezetekben, sejtjeik kis száma ellenére, igazi 65 szerveket találunk: agydúcokat, a testet behálózó idegsejteket, izomkötegeket, emésztőcsatornát. Ez utóbbi garatra, rendkívül változatos alakú táplálékfelaprózó szerkezettel ellátott zúzógyomorra (mastax), emésztőgyomorra és bélre különül. Megtaláljuk bennük a kiválasztószervként működő lüktető hólyagot, a vázszerveket, az érzékelőszerveket (pl. szemet) stb. Az egyes szervek gyakran különböző színekben pompáznak. A gyomortartalom sokszor zöld (alga táplálék!), a testnedvek pedig vörösek vagy rózsaszínűek.

Ezek a kis állatok valóban semmit nem rejtenek el szemünk elől. Minden élet­folyamatuk, a táplálkozás, a táplálék felaprózása és emésztése, a hulladékanyagok

kibúvás jól megfigyelhetően zajlik le.

Az állatok teste fajonként más-más, de a fajra jellemző, meghatározott számú sejtből épül fel. Sőt egy adott fajon belül az egyes szerveket alkotó sejtek száma is állandó, s közvetlenül meg lehet számlálni azokat. így például a növényzetben gazdag, sekélyebb vizek egyik ismert lakója, azEpiphanes senta testét 959 sejt építi fel, ezekből például 56 jut a kerékszervre, 167 a bárzsingra (zúzaszerű előgyomor), 51 az emésztő­gyomorra, 14 a bélre, 183 az agydúcra.

Különös és jellemző erre az állatcsoportra, hogy a petéből való kibúvás után a sejtszám nem változik. Ebből következik, hogy ezeknek az állatoknak nincs regenerá­ciós képességük.

Az állatok úgy táplálkoznak, hogy a kerékszerv csillóinak mozgatásával a szájhoz válogatás nélkül sodrott törmeléket bekebelezik. Legtöbbjük apróságfaló, főként algákat fogyasztanak. Táplálékukat a zúzógyomorban levő különleges, fajra jellemző alakú, kalapácsszerű berendezéssel feldarabolják. Akadnak köztük ragadozók is, amelyek a náluk is kisebb testméretű egysejtű állatokkal vagy kisebb kerekesférgekkel táplálkoznak. Ezek legtöbbször a zúzógyomor aprítókészülékét kinyújtják a száj­nyíláson át, és annak segítségével ragadják meg áldozatukat, s e kalapácsokkal húzzák be azt testük belsejébe. Egyes lebegő életmódot folytató fajoknak, pl. az Asplanchna

Kerekesférgek (A, C, D); medveállatocska petezsákkal (B}

nemzetség néhány fajának, nincsen végbélnyílása. így az emészthetetlen táplálék a szájnyíláson keresztül ürül ki.

A kerekesférgek testében uralkodó ozmózisnyomást megközelítően állandó érté­ken kell tartani. Erről legtöbbször kis lüktetőszerv gondoskodik, amely ritmikus mozgással távolítja el a fölösleges vizet a sejtekből. Enélkül az állat a testét körülvevő víz hatására megduzzadna, sőt szétpukkadna. E szervecske fontosságáról meggyőződ­hetünk, ha egy tengeri medúzát, amelynek ilyen ozmózisnyomás-kiegyenlítő szerve nincs, édesvízbe helyezünk. Az állat a testébe áramló víz hatására először megduzzad, majd szó szerint szétrobban.

A kerekesférgek szaporodása egészen különös. Testükben egy vagy két petefészek található, számos petetüszővel. Ezekből a tüszőkből megtermékenyítés nélkül, tehát ún. szűznemzéssel egymás után fejlődnek ki életképes és tovább szaporodó, az anyával azonos kromoszómaszámú nőstény utódok. A petetüszők száma nagy, de legtöbbször csak egy részük érik meg, és fejlődik új élőlénnyé.

Ezek az egyedek általában rövid életűek. Egyesek élete szinte óramű pontossággal zajlik. A Proales decipiens fajhoz tartozó nőstények szűznemzéssel szaporodó (amik- tikus) példányai például életük első napján 1 petét raknak le. Ezt követi a második napon 2, a harmadik napon 5, a negyedik napon 7, az ötödik napon 5 és a hatodik napon 1 pete lerakása. A hetedik napon az állatka elpusztul. Más fajokhoz tartozó nőstények nyáron 5—14 napig élnek, míg télen, erősen lelassult anyagcserével, egyes egyedek több hónapig is elélhetnek. Ezek az amiktikus (nem párosodó) nőstények megtermékenyítetlen petéiket vagy lerakják — előszeretettel a vízinövényekre —, vagy magukkal hordozzák, amíg az ivadék kifejletten el nem hagyja a peteburkot.

A szűznemzéssel való szaporodás — kísérleti körülmények között — évekig is eltarthat. Bizonyos idő eltelte után azonban olyan utódok jönnek létre, melyeknél a peték ún. meiotikus osztódással fejlődnek, vagyis az így kifejlődő peték kromo­szómaszáma csupán fele a szülő kromoszómaszámának. Ha egy ilyen fél kromoszó­maállományú kerekesféreg-petesejt megtermékenyítés nélkül tovább fejlődik, ivar­érett hím egyed lesz belőle. Minthogy ilyen petékből jóval több fejlődik, mint a teljes

5*

68 kromoszómaszámú petékből, méreteik sokkal kisebbek maradnak, és ún. törpe hímekké fejlődnek. Ezek a legkisebb soksejtű szervezetek, hiszen nagyságuk kb. 40—60 pm (0,04— 0,06 mm), ami csupán nyolcszor akkora, mint egy emberi vörös vér sejt.

A törpe hímek feladata általában csak a megtermékenyítés. Kerékszervük van, így úszva közelítik meg a nőstényeket, de bélcsatornájuk nincsen, így nem is táplálkoz­nak. Testük szinte nem más, mint úszó hím ivarszerv, amelyen az állat lába hím­vesszővé alakult. A kis hímek általában csak 1—2 óráig, de legfeljebb 1—2 napig élnek. Amint kibújtak a petéből, azonnal megközelítik a megtermékenyítésre váró nőstényeket. Rajzásszerűen körülfogják a megfelelő nőstényeket, amelyeket a kloáka- nyíláson át, de akár párzószervükkel a kutikula tetszőleges pontján át beszúrva ter­mékenyítenek meg. Egyszerre több hím is elvégezheti a termékenyítést. Az ivaros szaporodásra képes (miktikus vagy párosodó) nőstények megjelenése bizonyára külső körülményektől függ (pl. évszak, hőmérséklet, táplálék, pH), de erről nincsenek még megbízható ismereteink. Annyi biztos, hogy a megtermékenyített petesejtből tartós pete fejlődik, amely hideget, kiszáradást egyaránt elvisel, és csak bizonyos idő eltelté­vel indul fejlődésnek. Ebből a petéből ismét teljes kromoszómaszámú, amiktikus nőstény lesz.

A kerekesférgek rendkívüli szaporasága miatt egyetlen egyed utódainak a száma egy nyár alatt akár több milliárd is lehetne, ha nem lennének velük táplálkozó szer­vezetek, amelyek túlzott elszaporodásukat megfelelő korlátok közé szorítják.

A kerekesférgek a Földön rendkívül elterjedtek. Ha a magas északon a havat algák lepik el, előfordul — ha a velük táplálkozó kerekesférgek olyan tömegben jelennek meg —, hogy az egész havat bíborvörösre festik. De megtalálhatók moha­párnákban, mocsarakban, tócsákban, tavakban, a mérsékelt övön és a trópusokon egyaránt. Legtöbbször ugyanazok a fajok fordulnak elő a legkülönbözőbb kontinen­seken. Egyes fajok, különösen az időszakos vizekben élők, rendkívül ellenállók. Kiszáradva mint holmi porszemecskék, 50—60 °C-os hőmérsékletet is könnyen elvi­selnek. Kísérletek tanúsága szerint az ilyen tetszhalott állapotban (anabiózisban)
levő, összezsugorodott egyedek fél órára folyékony oxigénbe (—183 °C) mártva, majd ismét vízbe téve lassan kigömbölyödnek, és mintha csak mély álomból ébredtek volna fel, vidáman elúsznak, és folytatják életüket.

A sok önállóan élő fajon kívül akadnak köztük paraziták is, amelyek alacsonyabb rendű rákokon és más állatokon élősködnek.

Bár rendszertanilag távol állnak a kerekesférgektől, bizonyos életmódbeli hason­lóság miatt itt érdemes megemlíteni a medveállatokat (Tardigrada). A tardigrada szó lassan járót jelent. Ezek 8 — karmokat viselő — lábú, zömök, emberi szemmel nézve mulatságos élőlények, melyek — bár kisebb számban — a Balaton iszapjában is megtalálhatók. Nagyságuk 1 mm körüli. Egyesek szerint a férgekhez, mások szerint az ízeltlábúakhoz állnak közelebb. Szúró szájszervükkel élő szervezetekből szívják ki táplálékukat. Főként fonalférgeket támadnak meg, de saját gyöngébb fajtest­véreiket sem kímélik. Petékkel szaporodnak, amelyeket levedlett bőrükkel együtt magukkal hurcolnak. A medveállatkák is kerülhetnek anabiotikus állapotba. A szél sok száz kilométerre is magával viheti porszerű, kiszáradt egyedeiket. Úszni nem tudnak. Mikroszkóp alatt megfigyelhetjük, amint iszapos közegben ügyetlenül cam­mogva csetlenek-botlanak ide-oda. Akárcsak a kerekesférgek, ezek is kozmopoliták. Nedves mohapárnákban, ereszcsatornák vizében, tócsákban, tavakban egyaránt megtalálhatók.

Önmagukat emésztik

Emeljünk fel sekély vízben köves vagy kavicsos alzatú vízfenékről kis köveket. Ezek alján gyakran láthatunk fehér vagy fekete színű, hosszúkás, elöl általában leke­rekített, hátul gyakran elkeskenyedő, lapos, síkos tapintású, 4—8 mm hosszú, lassan csúszkáló élőlényeket. A legtöbb faj testének az elején két szemfoltot lehet észreven­ni. Ezek a fényt kerülő kis állatok a laposférgekhez tartozó örvényférgek (planáriák).

Nappal a kövek alatt rejtőznek, éjjel pedig szabadon csúszkálva-mászkálva keresik élelmüket. Egész testüket rendkívül finom csiliók borítják. Szájnyílásuk a hasoldalon, első felüktől számítva hosszuk felénél, kétharmadánál található. Lénye­gében ragadozók, kiszívják áldozatuk — főként a kövek alatt található bolharákok és vízi ászkák — testnedveit. Mivel elpusztult állatokat is fogyasztanak, az ún. re- kuperáció révén hozzájárulnak az elpusztult szerves anyagoknak élő anyaggá való visszamentéséhez.

Az állatok hímnősek, így párzáskor kölcsönösen termékenyítik meg egymást. Az ivaros szaporodáskor igen ellenálló külső burokkal ellátott petegubókat (koko- nokat) raknak le, melyeket gyakran találhatunk a kövek alsó felületén. Esetenként osztódással is szaporodnak.

Ha nem áll rendelkezésükre megfelelő mennyiségű táplálék, saját testük anyagát emésztik fel, miközben testméretük egyre csökken. Tartós koplaláskor testhosszuk az eredetinek egynegyedére is csökkenhet. Ha újra kedvező táplálkozási körülmények közé kerülnek, visszanyerik eredeti nagyságukat.

Planária

Ez a jelenség egyúttal erős regenerációs képességre is utal. Valóban, ha az állatot a hossztengelyére merőlegesen 4—10 darabra fölszeleteljük, az egyes szeletekből tel­jesen normális egyedek fejlődnek ki. Figyelve a feldarabolt állatrészeket, szabad szemmel is lehet látni az egyes szelvényeken a szemfoltok megjelenését, majd a rész­állatok teljes egyeddé válását. Ha viszont egyes fajok tagjait huzamosabb ideig teljes sötétségben tartjuk, szemfolíjaik felszívódnak.

A plán áriák általában oxigénigényes szervezetek. Ezért a Balatonban jó részük a hullámverési övezetben található, de még több él belőlük a Balaton északi partja mentén, a hideg, oxigéndús és tiszta vizű patakokban.

Vízi ejtőernyősök és pici támadó ütegek

Egy tavaszi kísérletsorozatban ikrából frissen kikelt süllőlárvák magatartását vizsgáltuk. Ezek külsejükben és méreteikben hasonlítanak egy fogkefe szőrszálaihoz. A lárvák 6—7 mm hosszúak, 0,5—1 mm szélesek, és csaknem víztisztán átlátszóak. A kis lárvák függőlegesen úsztak fölfelé 10—20 cm-t, majd elercnyedve mint parányi ejtőernyősök süllyedtek fejjel lefelé a vízfenékre. Ez a mozgás néhány nap alatt foko­zatosan átalakult a kifejlett halakra jellemző vízszintes úszássá. A külső ingerek közül eleinte csak a fényre reagáltak. Amikor viszont mozgásuk vízszintessé vált, maga­tartásuk megváltozott. Az üvegfal megkoppantására, hangra vagy a víz megkeverésére szétrebbentek, és igyekeztek a veszedelmes helyről elmenekülni. A lárvák, amelyek eddig szikzacskójuk tartalék tápanyagából éltek, áttértek a szájon át való táplálék­felvételre is. Előbb egészen parányi planktonszervezetekkel, majd kikelésük után 10—15 nappal apró termetű rákokkal táplálkoztak. Háromhetes korukban pedig már saját kevésbé fejlett testvéreiket is felfalták. Az ilyen kannibál egyedek fejlődése ugrásszerűen felgyorsult, és hamarosan jelentős pusztítást vittek véghez fajtestvéreik között.

Ezenkívül más veszedelem is fenyegette kísérletünkben a kis lárvákat. Valószínű­leg a táplálékként bejuttatott planktonnal néhány milliméter nagyságú, különös állatok, édesvízi hidrák is bekerültek az akváriumba, és megtelepedtek annak alján és oldalán. A sötétben a fenékre süllyedő „kis ejtőernyősök” terített asztalt jelentettek a hidrák számára. Az apró, de igen falánk ragadozók a planktonszervezetek mellett
számos hallárvát is felfaltak. így igen gyors szaporodásnak indultak. A hidrák száma 73- már 12 nap alatt a nyolcszorosára képes növekedni, így érthető, hogy alig egy hónap leforgása alatt az akvárium fenekét szinte élő szőnyegként borították be e parányi állatok.

Ezek a hidrák a nyeles hidra (Pelmatohydra oligactis) fajhoz tartoztak, melyek a zöld hidrával (Chlorohydra viridissima) és más édesvízi hidrafajokkal együtt, külö­nös testfelépítésükkel és életmódjukkal már évszázadok óta magukra vonták a ku­tatók figyelmét. Gyakran megtalálhatók a Balaton sekély vizében, különösen hűvö­sebb hőmérsékleten, hínárlevélre tapadva. Már szabad szemmel is láthatjuk, amint az állat rövid nyéllel rögzül az alzathoz. Teste fölfelé kissé megvastagszik, és a szájnyílás (amely egyben végbélnyílás is) körül 8—10 hajszálvékony kis tapogató lóg le róla. Az állat testhossza tapogatók nélkül 1—2 cm, maguk a tapogatók pedig 25 cm hosz- szúságúra is megnyúlhatnak, vastagságuk azonban alig haladja meg a pókhálóét. Ha egy kis állat — például egy úszó planktonrákocska — hozzáér a tapogatóhoz, az akár egyetlen rántással néhány milliméter hosszúságúra húzódik össze, és legtöbb­ször magával húzza zsákmányát is. Áldozatát rövidesen, minden kapálózása ellenére, a tapogatókoszorú középpontjában levő szájnyílásához húzza és bekebelezi.

A hidrák rokonai a tengeri akváriumokban annyira megcsodált tengeri rózsák­nak és a tengerek homokos partfövenyére gyakran kivetett kocsonyás testű medúzák­nak. Zsák formájú, üreges testük mindössze két sejtrétegből áll: a külső ektodermá- ból és a belső entodermából. Az ektodermasejtek test felőli oldalán izomrostokat találunk, melyek az állat összehúzódását, illetve elerenyedését teszik lehetővé. A két sejtréteg között idegsejtek laza hálózatát találjuk. Az egyszerű szervezetű állatnak nincsenek keringési vagy légzőszervei, így oxigénhez kizárólag a külső sejtrétegén keresztül, bőrlégzéssel jut. Látó-, halló- vagy szaglószervei sincsenek, viszont ben­nük is találunk — akárcsak a szivacsokban — a két sejtréteg között ún. intersticiális sejteket, melyeknek nagy a jelentőségük az állat regenerálódásában, továbbá az iva­ros és az ivartalan szaporodáskor. Ezek a sejtek gondoskodnak az állat támadó-védő berendezésének, a csalánszerveknek a pótlásáról is.

Zöld hidra (A); megbénított hallárva (B); bekebelezett szúnyoglárva (C); hidrabimbó (D); úszó békaszőlő (E)

Akváriumban szabad szemmel is megfigyelhetjük, hogy a hidra a nála jóval 75 erősebb állatokat is képes zsákmányul ejteni. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha azokat valahogyan elkábítja. Erre szolgálnak a tapogatókat sűrűn beborító, harcra kész parányi „ütegek”, a felületi sejtek között elhelyezkedő csalánsejtek. E sejtek felszínén tüskeszerű nyúlvány (csalántüske) találató, melynek megérintésére a szer- vecske belsejében levő fonal (csalánfonal) kipattan a sejtből.

Működésük szerint háromfélét különböztetünk meg. Egyesek csalánfonala sima, és a zsákmányul kiszemelt állat szőrképleteire tekeredve azok mozgását gátolja. Mások fonala horgas tűben végződik. Kilövellése hihetetlenül gyors, alig 0,003 — 0,005 másodpercig tart. A parányi tűk egész ármádiája sok-sok kis sebet ejt az áldozat test­felületén, és ezzel egyidejűleg a csalánfonal üregén keresztül maró, bénító folyadék jut annak testébe. A hidra tapogatóján 2—2 mérgező tűs sejt mellett 10—12 ragasztó­fonalas sejt található. Ezek a fonalak is rálövellődnek a zsákmányra. Mivel száz­számra érik az áldozatot a kábító minilövedékek, annak testébe annyi méreg jut, hogy ha netán el is szabadulna a halálos ölelésű hidrakarokból, a méreg hatására legtöbbször rövid idő alatt elpusztul.

Hasonló a tengeri medúzák csalánzó berendezése is, amelyek közül egyik-másik nagyméretű faj mérge még az emberre is halálos lehet. Természetesen a parányi édes­vízi hidrát megérintve semmi kellemetlent vagy fájdalmasat sem érzünk.

A hidra megbénított áldozatát a tapogatókoszorú közepén elhelyezkedő száj­nyíláshoz irányítja, és a szájrész valósággal ráhúzódik az áldozatra. Egy nagyobb vízi­bolha vagy egy kis hallárva keresztmetszete jóval nagyobb lehet, mint a hidráé. A hidra teste viszont igen tágulékony, könnyen felveszi a zsákmányolt állat alakját, s így a zsákmány még a hidra testén belül is felismerhető.

Az emésztés két lépcsőben történik. Először a belső, entodermasejtek váladékkal töltik ki az emésztőüreget. A váladék hatására a zsákmány felaprózódik. Ezután az entodermasejtek bekebelezik a táplálékrészecskéket, és a végső emésztés az egyes sejteken belül megy végbe. Az emészthetetlen részeket az állat a szájnyílásán át — mely tehát egyúttal végbélnyílás is — kilöki. A csalánzó ütegecskék csak akkor lépnek

76 működésbe alkalmas táplálékállat érintésétől, ha a hidra éhes. Ha jóllakott, ez a hatás elmarad.

Amikor a táplálék bőséges, az említett intersticiális sejtek közreműködésével a kis állatok törzsén dudorok jelennek meg. A dudorok egyre növekednek, kifejlődik bennük a testüreg, mely egy darabig az anyaállat testével van összeköttetésben. Azután megjelennek a tapogatókarok, és kialakul a szájnyílás. Ekkor már a kis „bimbó” saját táplálkozásra is képes, nemsokára lefűződik az anyaállat testéről, önálló életet kezd. Minél több táplálék áll rendelkezésre, annál nagyobb számban fejlődnek a bimbók egy állaton. Mindegyik bimbó egy-két nap alatt önálló egyeddé fejlődhet. Az is előfordul, különösen idősebb példányokon, hogy a bimbókon újabb bimbók jelennek meg anélkül, hogy az elsők lefűződtek volna. így átmenetileg külö­nös állattelep jöhet létre. A hidrák ivarosán is szaporodhatnak, ez azonban sokkal ritkábban fordul elő.

A bimbók keletkezése és leválása sejteti a szervezetek jelentős regenerációs képes­ségét. Egy hidrát akár száz darabra is felvagdalhatunk, minden részből, mely nem csupán kardarabból vagy nyéldarabból áll, önálló állat fejlődhet. Sőt ha hosszában többszörösen bevágunk egy hidrát anélkül, hogy a törzsét teljesen szétvágnánk, minden szabad végződésen tapogatókoszorú és táplálékfelvételre alkalmas szájnyílás fejlődik, így egészen különös, torz képződmények jöhetnek létre.

A Balatonban is él, de egyes környékbeli vizekben gyakoribb a zöld hidra. Ennek nincsen nyele, hanem teste közvetlenül a zsák alján tapad az alzathoz. Sejtjeiben szimbionta zöld algasejtek, Zoochlorellák találhatók. Szerepük valószínűleg ha­sonló vagy szinte azonos azzal, amit ezek az algák a szivacs testében játszanak. Meg­figyelhető, hogy a zöld hidra a vízben, például egy akváriumban a fény felé eső olda­lon telepszik meg, vagy ha a fény irányát megváltoztatjuk, az állat átvándorol oda, ahol több fény éri.

Ugyanis a hidra, ha lassan is, de képes bizonyos helyváltoztatásra. Tapogatóit letapasztja az alzatra, majd eredeti tapadási felületét felszabadítva valósággal cigány­
kereket hány, miközben átfordul a túlsó oldalra, és törzsét ott rögzíti. E mozdulatok 77 igen lassúak, és meleg nyári napokon sem halad az állat néhány centiméternél előbbre.

Bár a hidrák mennyisége a Balatonban általában kicsi, bizonyos körülmények között gyorsan és jelentősen elszaporodhatnak, különösen a számukra kedvező hő­mérsékleten. Ez a nyeles hidra esetében főként a téli félévben fordul elő. A zöld hidra telepei a nyári hónapokban gyakoribbak.

Szivacsok világa

Bizonyára sok balatoni horgász felfigyelt arra, hogy amikor csónakjával a parti nádas egy csatornáján kievez horgászhelyére, egyik-másik nádszálat — különösen ősszel — ujjasán elágazó, lefelé lógó, élénkzöld színű, különös bokros képződmé­nyek lepik el. A lelógó „ágak” hosszúsága a fél métert is meghaladhatja.

Ezek a képződmények nem növények, mint ahogyan talán az első pillantásra gondolnánk, hanem egy, a nádra rátapadó, szinte ránövő állatnak, a tavi szivacsnak (Euspongilla lacustris) a telepei. Ezek a telepek csak csendes, hullámzástól védett helyeken, főként tiszta vízben fejlődnek. A zöld színű állattelepek sajátságos, a fok­hagymáéra emlékeztető szagúak. Más balatoni szivacsok általában szagtalanok.

Régen a szivacsok a Balaton parti övezetében szinte mindenütt megtalálhatók voltak, ma leginkább a Füzfői-öbölben fordulnak elő. Ennek oka egyrészt valószínű­leg az, hogy ezen a területen a legkevésbé eutrofizálódott a Balaton vize, másrészt, mert ott a gyári vízkivételi hely közelében a nyílt vízből beáramló tiszta víz átmossa a nádas vizét. Ha egy ilyen ágasbogasan lecsüngő telepet a nádszállal együtt ki aka­runk emelni, a legnagyobb óvatossággal kell a nádat a víz színe alatt elvágni és utána kihúzni a vízből. Dörzsölés, sőt már erősebb mozgatás hatására ugyanis az ágak könnyen letöredeznek. Ha egy ilyen letört ágat kézzel megnyomogatunk, az apró darabokra esik szét. Ha pedig durva szitára tesszük a szivacsdarabot és azon átnyom­kodjuk, csaknem pépszerű masszát kapunk, amely sejtek vagy sejttörmelékek hal­mazából áll. Ebből az anyagból egy csipetnyit olyan vízbe téve, ahol megtapadásra
alkalmas felület (fa- vagy kődarab, nádszál stb.) található, a látszólag amorf tömeg­ből rövid idő alatt újra teljes egyed, egy regenerálódott szivacs fejlődik. Igaz, a szi­vacsok soksejtű állatok, de a fejlődés kezdeti fokán állnak, ahol szervekről, sőt szö­vetekről is alig beszélhetünk. Alapjában két réteget alkotnak a sejtek, a külső dermá- lis és a belső gasztrális réteget, de ezeken kívül számos, az egysejtű amőbára emlékez­tető, szabadon mozgó, ún. nem differenciált sejtet is találunk a szivacsok testében, amelyekből bármelyik típusú sejt kialakulhat.

E telepet alkotó helyhez rögzített életmódú szivacsnak nincsenek idegsejtjei vagy keringési nedvei. Kívülről lapos ektodermasejtek borítják, amelyek között számos nyílást már kis nagyítással is észreveszünk. Ha egy élő szivacstelepet vízbe teszünk, és a vízhez valami finom eloszlású színes anyagot, pl. kárminport adunk, megfigyel­hetjük, amint a kis nyílások felé áramlik a víz és vele együtt a kárminpor szemcséi, amelyek a nyílásokon keresztül bejutnak a szivacs testében levő üregrendszerbe. Az édesvízi szivacsokban ez utóbbi vékonyabb és vastagabb csövekből és az azokból kiágazó kis gömbölyű üregecskék labirintusából áll. A bevezetőnyílások vagy póru­sok annyira jellemzőek valamennyi szivacsra, hogy az egész állattörzset, ahová a szivacsok tartoznak, latinul Poriferának, vagyis pórushordozóknak nevezték el.

A szivacsok apróságfaló szervezetek, a vízáramlás sodorja hozzájuk táplálékukat. A bejutott részecskék (szerves törmelék, baktériumok, parányi algasejtek) a szivacs belső üregrendszerét bélelő galléros ostoros sejtek falának ütköznek. A falról bejut­nak a gallér belsejébe, és ott, ha táplálékul szolgáló anyagról van szó, megemésztőd­nek. A nagyobb részecskéket a testüregben szabadon mozgó, amőbaszerű szivacs­sejtek kebelezik be és emésztik meg. Az emészthetetlen részecskék a sejtekből kilö­kődnek. Az ostoros sejtek ezeket az anyagokat az ostoraik állandó mozgatásával előidézett vízáramlással egy nagyobb kivezetőnyílás, az ún. oszkulum felé sodorják, melyen át a részecskék kijutnak a szivacsból. Ezt a nyílást vékony hártya veszi körül, amely a szivacs testének egy részét is takarja.

A szivacsok testét kétféle vázelem szilárdítja. Az egyik sárga színű, rugalmas szerves anyag, a szpongin vagy spongya. Ez a tengeri szivacsok testében olyan nagy

$0

mennyiségben található, hogy azok mosdáshoz vagy szilárd felületek tisztításához is felhasználhatók (mosdószivacs). Másik szilárdító elemként a tengeri szivacsokban rendszerint mésztűk, az édesvízi szivacsokban viszont két végükön kihegyesedő kova­tűk találhatók. A kovatűk anyaga szilíciumdioxid, így rendkívül ellenállóak, és az állat pusztulása után megmaradnak a vízfenéken. A balatoni iszapban is bőven akad belőlük. Az élő szivacsban a tűk szinte mérnöki pontossággal helyezkednek el, külö­nösen a tartós peték burkában. A mésztűk savas kezeléssel kioldhatok, a kovatűk viszont mindenféle vegyi hatással szemben ellenállóak, a szivacs testéből nem távo­líthatók el, így édesvízi — kovavázas — szivacsokból mosdószivacs nem állítható elő.

A Balatonból igen sok helyről kerültek elő szivacsok. A nádasokon kívül jelen­tős szivacstelepek borították a kikötők faoszlopait, betonból készült oldalfalait, de sok példányt találtak a partvédő köveken és a természetes köves partok kövein is. Igen híresek voltak a balatonfüredi fürdőház hatalmas facölöpeiről, valamint a für­dőház előtt levő, ugyancsak fából készült jégtörőkről előkerült hullámos felületű, 5—10 cm vastagságot is elérő szürke színű szivacsfajnak, a Carter-szivacsnak (Spon- gilla carteri) tekintélyes nagyságú telepei. Ez annál inkább érdekes volt, mert e szi­vacsfaj Magyarországon máshol nem fordult elő, és legközelebb Ukrajna folyóiból, valamint a Nílusból és Indiából ismeretes. A füredi fürdőház egykori épületeit 1941- ben lebontották, a facölöpöket eltávolították, de a szivacs később is előkerült a tihanyi és különösen nagy számban a balatonföldvári kikötőből és még számos más helyről. Néhány év óta azonban nem találtak egyetlen példányt sem.

Ha valaki egy ilyen telepet éles szerszámmal leválasztott az alzatról, megláthatta, hogy a szivacsnak csak a felülete szürkés — valószínűleg a testébe rakódott iszaptól —, de a belseje inkább piszkos-sárgás színű. A telep alja pedig, különösen nyár vége felé, tele volt gömbölyded, sárgásbarna vagy rozsdabarna színű gyöngysarjjal (gemmu- lával), az állattelep vegetatív szaporító- (áttelelő) bimbóival. A szivacs teste késő ősz­szel elpusztul. A gemmulákból fejlődik ki újra a következő tavasszal a telep, mihelyt a víz hőmérséklete 15 °C fölé emelkedik.

A többi balatoni szivacsfaj „teste” az előbb említetteknél jóval laposabb. Ezek színtelen, illetve sárgás vagy zöld színű kisebb telepek. A zöld szín sohasem magának a szivacsnak a színe. Ezt az elszíneződést egysejtű zöld növények, algák, ún. Zoochlo- rellák idézik elő, melyek a szivacs sejtjeivel szimbiózisban élnek, vagyis mindkét fél számára hasznos együttest alkotnak. Az algák a szivacstelep sejtjein belül helyezked­nek el. Fotoszintézisük folyamán oxigénnel látják el az állati sejteket, cserébe pedig széndioxidot kapnak, amelyet szerves anyagokká alakítanak. Ezenkívül a szivacs ostoros sejtjeivel kiváltott vízáramlás az algasejteknek oldott tápsókat szállít.

A szivacsok megtermékenyített petesejttel ivarosán is szaporodhatnak, de ivar­talan szaporodásuk gyöngysarjképződéssel sokkal általánosabb. Ivaros szaporodás után a szivacsok lárvái rövid ideig szabadon úsznak, majd megtelepednek a végleges alzaton. A zöld szivacsok kevéssel a víz színe alatt fejlődnek, ahol az algák elegendő fényhez jutnak. A szimbionták nélküli szivacsok lárvái a víz színe alatt mélyebben vagy a sekély vízben levő köveken, gyakran a fénytől eltakart oldalon is megteleped­nek.

Amikor két szivacstelep fejlődése, növekedése során összeér, általában nem olvad össze, hanem kis, felálló perem keletkezik telepeik határán, amit — különösen lapos köveken — szabad szemmel is jól megfigyelhetünk.

A szivacstelepek gyakran számos más helyhez kötött életmódú (szesszilis) és ide-oda mozgó (vagilis) szervezet otthonává válnak. A Balaton két gyakori mohaállat­faja közül például az egyik (egy Plumatella faj) telepei a szivacstelep alatt valósággal behálózzák az alzatot. Máskor a Federicella sultana fajához tartozó egyedek szöve­vénye borítja be az egész szivacstelepet. A tegzes bolharákok gyakran építik csöveiket a szivacstelep belsejébe, ahol mint helyparaziták élősködnek. De akadnak a sziva­cson igazi élősködő paraziták is, mint a recés szárnyú rovarokhoz tartozó Sysira fuscata lárvái, amelyek a telep belsejében rejtőzködnek, és a szivacs sejtnedveivel táplálkoznak.

A szivacsok szinte napjainkig a Balaton közönséges, bár sohasem tömegesen előforduló lakói voltak. A 40-es években még a szivacstelepek terjedéséről számoltak

6

Tavi szivacs és gemmulája (A, B), Carter-szivacs és gemmulája (D, C)

be a kutatások. Az eutrofizációs folyamat és a víz fokozott elszennyeződése azonban 83 a szivacsokat is visszaszorítja. Telepeik ma már egyre inkább ritkaságszámba men­nek. Ez nem csupán a tó fajokban való elszegényedését okozza, hanem egyúttal egy olyan állatcsoport fokozatos elvesztését is jelenti, melynek tagjai, apróságfalók lévén, bizonyára hasznosak voltak a vízben élő és különösen a partok közelében előfor­duló betegségokozó baktériumok megritkításában.

6*

A kellemetlen hínárosok

Májusban egyre több és több helyen emelkednek a víz felszínére egyes vízinövé­nyek hajtásai. A hajtások vízszintes végén élénkzöld levelek helyezkednek el sűrűn egymás után, a függőleges száron a levelek már sokkal ritkábban követik egymást. Amint melegszik a víz, a hajtások elágaznak, és ágaik az enyhe vízfodroktól egymás mellé rendezve lágyan ringatóznak a víz tükrén. A hajtások és a levelek közvetlenül a víz felszíne alatt helyezkednek el. Júniusban 0,5— 1 cm-es, kis tobozszerű vagy még inkább pagoda formájú virágokat hordozó zöld képletek, a vízből merőlegesen kiálló kis virágzatok jelennek meg, melyekben a nyár folyamán kifejlődnek a magvak. A levelek épek, kissé kihegyesedők, s minthogy a szilvafa leveleire emlékeztetnek, ezért a növényt régebben szilvafalevelű hínárnak nevezték. Ma a hínáros békaszőlő (Potamogcton perfoliatus) név az elfogadott. Ez a Balaton legelterjedtebb hínárfaja. Leginkább 1—2 m mély vízben található, szinte a Balaton minden ilyen mélységű vízterületén. Sőt, egy-egy példány a parttól távol, a nyílt vízben is előfordul, ahol pedig a vízmélység a 3 métert is meghaladja. Állománya néha hatalmas területeket hálóz be, különösen a strandok és a kikötők közelében. Ilyen esetekben már évtizedek óta egymást érik az újságcikkek a napilapokban, megkondítva a vészharangot, hogy a Balaton teljesen elhínárosodik, fürdésre, csónakázásra alkalmatlanná válik. Igaz, nem kellemes érzés, ha az ember úszás közben hínárosba kerül, mert egész váratlanul itt vagy ott súrlódik végig a testén egy-egy hínárhajtás. Viszont az csak mese, hogy a

hínár lehúzott volna valakit a víz alá, bár az úszást is, az evezést is kétségtelenül megnehezíti.

A 60-as években a Keszthelyi-öblöt annyira ellepte a hínáros békaszőlő, hogy az egész öböl hínármezővé alakult. Ha akkor valaki motorcsónakázott az öbölben, bizony többször meg kellett tisztítania a csónakmotor propellerét a sok rátekeredő hínárszáltól. 1973-ban egészen különös dolog történt. A hínármező egyik évről a másikra eltűnt, a Keszthelyi-öböl vize viszont piszkos sárgászöldes vagy bamászöld színűvé változott. Mi is történt tulajdonképpen?

Az öböl sekély, de tápsókban egyre gazdagabb vizében a vízinövényzet számára kedvezőbb életkörülmények alakultak ki. Ezért szaporodott el olyan óriási tömegben a hínár. Ezzel egyidejűleg előbb csak ősz felé, később már nyáron is mind gyakrabban voltunk tanúi tömeges algaelszaporodásnak: a rengeteg alga egy része felkerült a víz színére, és ott lazán összefüggő hártyát alkotott. Ezt a jelenséget nevezzük vízvirág­zásnak. Később az algák tovább szaporodva az egész víztömeget úgy elárasztották, hogy a sok lebegő algatelep a víz színét is megfestette. A növekvő algatömeg mind kevesebb fényt engedett lejutni a vízfenékre.

A hínámövény üledék alatti részéből tavasszal kihajtó rügyek fejlődéséhez fényre van szükség. Amikor a tömeges algaszaporulat miatt 1 —1,5 m mélységben is erősen csökkent a lejutó fénymennyiség, a mélyben levő rügyek fejlődése megállt, és a hínárnövények a fény hiányában elpusztultak. Ez okozta minden bizonnyal a Keszthelyi-öbölben a hínár eltűnését. A Balaton más területein ilyen mértékű alga­elszaporodás még nincsen, így e részekben a hínárosok ma is inkább terjedőben, mint fogyóban vannak.

Július—augusztusban leszakítva egy hínárlevelet, feltűnik, hogy — főként a 0,5—1 m mélységben található — levelek felszínét fehéres, könnyen összetöredező, vékony kéreg borítja. Ez a hínár fotoszintézise során a vízből lerakodott biogén mész, amely azután a hullámzás hatására összetöredezik és lemosódik a levél felszínéről, majd lesüllyed a vízfenékre. A tölcséres levélhónaljakban viszont tekintélyes mennyi­ségű, iszappal vegyes biogén mész halmozódik fel, amelyet sok kis termetű vízi szer-

86 vezet használ fel átmeneti rejtekhelyül vagy éppen lakóhelyül. A leveleken és a száron is sok állat telepszik meg, rendszerint egysejtű vagy fonalas algák társaságában. Mindezek együttesen a hínáron élő bevonatot hoznak létre. Itt számos olyan szervezet talál otthonra, amelyek mérete a jellegzetes planktonszervezeteké és az ivadékhalaké közé esik, így sok fiatal halnak, különösen a ragadozó halak ivadékának jelentenek fontos táplálékot. Gyakran megfigyelhetjük, amint csendes, átlátszó vízben kisebb halak ólálkodnak a hínárosban, egy-egy hínárszál előtt figyelve, majd villámgyors mozdulattal el-elkapva az itt-ott felbukkanó prédát.

A hínárosok lakói között külön figyelmet kell fordítani a Balatonba a 30-as években bekerült kis termetű tegzes bolharákra (Corophium curvispinum) és ennek egy rokonára, az újabban igen elszaporodott szövőrákra (Dicerogammarus villosus) és végül egy fekete-tengeri eredetű szervezetre, a pontuszi tanúrákra (Limnomysis benedeni). Ez utóbbi néhány példányát az 50-es években telepítették a Balatonba, a süllőivadék táplálkozásának elősegítésére. Bár ebben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mégis hasznos detrituszfaló és táplálékszervezet. Ma a hínárosok szinte elmaradhatatlan lakója.

A szövő vagy tegzes bolharák valószínűleg a vándorkagylóval egy időben jutott a Balatonba a Sió-csatornán keresztül. Ez az aprócska, 2—8 mm-es rák hamarosan olyannyira elszaporodott, hogy csupán a hínáros békaszőlőről szálanként 50—100 példány is előkerült belőle. Ezek az állatok rákapaszkodnak a hínárra, majd szövő­mirigyükkel hálót szőnek a szájnyílásuk elé és a testük köré. A hálóba sodródott szerves törmelék a kis rák fő tápláléka, a hálóba akadt iszapszemecskékből pedig a teste körüli szövedéket erősíti, szürkés, tegez formájú kis lakást készít. A jól táplált tegzes bolharák valóságos halcsemege.

Kedvelt falatot jelent sok hal számára a pontuszi tanúrák is. Ezt a rákot kocsá- nyon ülő, nagy, fekete, gömbölyű szemeiről lehet könnyen felismerni, ha például néhány hínárszálat akváriumunkba helyezünk. Testük többi része ugyanis csaknem teljesen átlátszó, így annak ellenére, hogy testhosszúságuk az 1 cm-t is meghaladhatja, jelenlétüket sokszor csak nagy szemük árulja el.

Füzéres süllőhínár (A) és hínáros békaszőlő (B)

Bár a Balatonban a hínáros békaszőlő a legelterjedtebb, bizonyos élőhelyeket más hínárfajok népesítenek be. Ezek közül az egyik leggyakoribb a füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum), amely különösen 0,5—1,5 m mély vízben fordul elő nagyobb tömegben. Jellegzetes előfordulási helye ma a Fűzfői-öböl, amelynek kb. 1 m mélységű vizét rendkívül dús tenyészete félkörívesen béleli ki. Olyan helyet is találunk, ahol különösen nyár végén, ősz elején egyetlen négyzetméter területről kb. 50 kg nedvestömegű hínárt lehet kiemelni. Ez a rendkívül dús vegetáció valószínűleg az ottani szivacstelepekhez hasonló módon jött létre amiatt, hogy azon a tószakaszon jelentős mennyiségű vizet emelnek ki a gyártelep számára, és ennek következtében a beáramló víz kedvez e növény rendkívüli elszaporodásának. Ha a közeli domboldal­ról szabad szemmel fürkésszük az öböl területét, rögtön feltűnik a zöld vízszíntől elütő lilásbarnás hínártömeg.

88 A hínár ilyen mértékű elszaporodása nem kedvező. Ezért kotrással 1979-ben kettévágták az említett süllőhínártelepet, és a kotrás helyén, 3,5—4 m mély vízben a hínár azóta sem ütötte fel a fejét.

Egy másik hínárféleség a tüskés levelű kolokán (Stratiotes aloides). Levelei tő- rózsaszerűek, szélük érdes, sőt fogazott, végük pedig hegyes tüskében végződik. Rész­letesebben a Nádasok mélyén c. fejezetben foglalkozunk vele.

Más hínárfajok is fellelhetők a tóban vagy még inkább a part menti igen sekély területeken és a nádasok belsejében, azok tisztásain. Egész sekély vízben gyakori a fésűs békaszőlő (Potamogeton pectinatus).

A legtöbb hínárfaj üledék feletti része ősszel leszakadozik és elpusztul. Az üledék alatti rész viszont áttelel, és a következő esztendőre lehetővé teszi a halak számára fontos hínárosok újrafejlődését.

Újabban egy nagy termetű, a csillárkafélék (Characeae) családjába tartozó, fog- hagymaszagú alga borítja be gyepszerűen a hínárosok nyílt vize felé eső oldalán az alzatot, 2,5—3,5 m mély vízben. Ezt a növényt, a Nitella obtusát 1965-ben figyelték meg először a Balatonban és csak néhány éve szaporodott el ilyen nagy mértékben.

Végezetül még egy növényt, a vízi mohát (Fontinalis antipyretica) mutatjuk be, amelynek jelenléte a Balatonban alig húsz évvel ezelőtt vált ismertté. Ez a növény ugyanis csak olyan helyeken képes megélni, ahol a vízben oldott szénsav található, és a víz pH-ja 8-nál kisebb, oxigénellátottsága viszont jó. Ilyen helyek a Balatonban csak a nádasok belsejében találhatók. Ennek tulajdonítható, hogy amíg nem vizsgál­ták alaposabban a nádasokat, a vízi mohák sem kerültek elő.

Az ismertetett vízinövények közvetlen emberi felhasználásra nem alkalmasak. Fürdés és csónakázás szempontjából előnytelenek. Mégis a rajtuk fejlődő bevonat olyan gazdag élővilágot rejt magában, amely a tó élelmi hálózatában fontos, sőt nél­külözhetetlen. Ez a bevonat a fiatal halaknak táplálékul, a hínáros maga pedig rejtek­helyül is szolgál. Ezért a hínárosok irtása — strandok és kikötők közvetlen környéké­től, valamint kivételes esetektől eltekintve — nem indokolt, sőt hátrányos.

A nádasok mélyén

A Tihanyi-félsziget déli partját koszorúzó dombokról a kora délutáni órákban erős északi szélben megfigyelhetjük, amint a napsütéstől ezüstösen csillogó vízfelüle­ten szinte végeláthatatlan sorokban gördülnek kelet felé az egymást kergető, de egy­mást soha el nem érő hullámhegyek és hullámvölgyek. Ahol a hullámok beleütköznek a parti nádasok peremébe, a víz hullámzó ritmusát a nádas is átveszi. A könnyen ingó, ringó nádszálak meg-meghajolnak ugyan a szél ostromára, de fokozatosan le is fé­kezik erejét. A hullámok mozgása a nádasok belsejében egyre csillapodik, és a külső peremtől alig 20—30 m-re már nemcsak a víz válik tükörsimává, de a nádszálak is alig hajladoznak, legfeljebb a nádak bugáját lengeti könnyedén az előbb még ereje teljében zúgó szél.

A nádas sajátos mérséklő, csitító hatása a benne élő egész élővilágra meghatá­rozó. A szélkavarta hullámok vize a nádasba hatolva hamarosan megváltozik. Az üle­dékben gazdag zavaros víz lebegő részecskéi a fenékre süllyednek, és a nádas vize át­látszóvá válik. Különösen jól érzékelhető ez a jelenség a nádasok rejtett tisztásain, ahol mint egy természetes akváriumban tárul elénk a gazdag vízfelszíni és víz alatti élet. Legtöbbször dús hínárosok zöldellnek, leveleik és hajtásaik között hol itt, hol ott apró halacskák ezüstös teste villan elő. Számos hal ivadéka számára különösen kedvezőek az itteni életkörülmények, ahol terített asztalra találnak, s a ragadozó halak is kevésbé háborgatják őket. Apró rákocskákat, rovarlárvákat, csigákat, pa-

90 rányi férgeket csipegetnek le e kis halak a nádszálak víz alatti részéről, illetve a híná­rokról.

Nyár derekán egyes foltokon virágba borul a vízfelszín. A csendes víztükrön alig észrevehetően ringatózó békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) levelei közt három­szirmú, fehér virágok virítanak, másutt a rence (Utricularia vulgáris) virágai sárgáll­nak. A Keszthelyi-öböl szélvédett nádasaiban a súlyom (Trapa natans) fogazott szélű levelei tarkítják a vízfelszínt, máshol a tisztásokat a vizitök (Nuphar luteum) kerekded levelei borítják, közülük kikandikálnak tojássárga, vastag szirmú virágai. A legszebb virágú balatoni vízinövény a fehér virágú tündérrózsa (Nymphaea alba), amellyel leggyakrabban Tihany és Akaii közt találkozhatunk, elsősorban nagy kiterjedésű nádasok tisztásain.

Többféle, pl. egyes sekély vizű öblökben, de különösen a nádasokat átszelő mesterséges csónakbejárókban egy szúrós levélrózsájú, szintén fehér virágú, igen kelle­metlen vízinövény, a már említett kolokán szaporodott el egyre tömegesebben az utóbbi években. Ez a növény többnyire a vízfenéken él. Néha viszont, például virág­zása idején, felemelkedik a vízfelszínre. 10—80 cm-es átmérőjű levélrózsái helyenként annyira összezsúfolódnak, hogy egymás fölött több rétegben helyezkednek el. Álta­lában, de a nádasokban különösen jelentősen csökkentik az amúgy is gyenge meg­világítást. így a kolokános hínáros belsejében a fotoszintézis intenzitása, különösen dús kolokánszőnyeg alatt, szinte nullára csökken. A növények légzése viszont válto­zatlanul sok oldott oxigént igényel. így e növényzet sűrűjében, főként a tófenék köze­lében, gyakori az oxigénhiány. Ilyenkor kellemetlen kén-hidrogén-szag terjeng a levegőben, ami a víz alatti állatvilág pusztulásának előhírnöke. E bűzös mocsárszag különösen akkor észlelhető, ha evezővel vagy valami rúddal fenékig megmozgatjuk a sűrű növényzetet. Ez a jelenség arra is utal, hogy ilyen helyeken, bár a víz sekély — kb. 0,6—1,2 m-es — Jelentős fizikai és kémiai rétegzettség alakulhat ki. A felszín­től a fenékig például 1—2 fokot is csökkenhet itt a víz hőmérséklete, miközben a pH-értéke 8-ról 7 alá süllyed. Nem csoda, hogy az ilyen területek élővilága alapvetően

különbözik a jobban megvilágított vízjárta nyílt vízi hínárosok belsejét benépesítő 91 élővilágtól.

Akik az északi parti nádas nyílt vízi peremén lehorgonyzóit csónakban horgász­nak, hirtelen támadt erős északi szélben szinte döbbenetes jelenséget figyelhetnek meg. Miközben a part felől fújó viharban mélyen hajlonganak a nádszálak, egyszerre mintha ezernyi kis patak bukkanna elő, és zúdítaná a nádas vizét a tó nyílt vizébe. A jelenség magyarázata egyszerű. A szél hatására átbukó hullámok és a háborgó vízfelület felett végigsepert vízcseppek révén az egész tó vize kilendül a somogyi part felé. A nádas előtti víz szintje lesüllyed, így a növényzet közül előtörő barnás, de átlátszóbb víztömeg messze kiáramlik, és elkeveredik a tó nyílt vizével. Néhány óra múlva fordul a kocka, és a hirtelen visszazúduló zavaros víztömegek mélyén behatol­nak a nádas belsejébe, és felfrissítik a gyakran poshadó vizet.

A nádasokat nem csupán gazdag növényviláguk teszi érdekessé; állatviláguk is egészen különleges. A víz felszíni hártyáján élénk mozgású, apró állatkákat figyelhe­tünk meg. Néhány milliméteres, esetleg 1—2 cm-es, hosszúkás, pálcika alakú vízi­poloskák cikáznak a vízen. Mintha csak korcsolyáznának. Valóban, e kis rovarok parányi lába alatt enyhén meghajlik ugyan a víz felszíni hártyája, de testük kis töme­gétől nem szakad be.

A nádszálak tövében időnként mákszemnyi nyüzsgő, ugráló, szürkés színű lé­nyeket vehetünk észre. Ezek szárnyatlan ugróvillások, melyek százszámra, sőt ezer­számra lepik el a vizet. A kis lények csipetnyi bolhák módjára ugrándoznak a rugal­mas, de számukra áttörhetetlen felszíni hártyán.

Kissé feljebb, a nád levelein gyakran levéltetvek ezrei nyüzsögnek, azok nedvével táplálkozva. A nádszálakon a vízből kimászó kifejlett rovarok szárítkoznak, pihen­nek, mielőtt levetett, a nádhoz rögzült bábruhájukat otthagynák és felröppennének a levegőbe. Itt is, ott is árvaszúnyogok és más apró rovarok zümmögnek, bizonyítva, hogy a nádasok belsejének milyen gazdag a rovarvilága, és mennyi állatnak ad táplá­lékot.

Egyes nádasokban, különösen azok szélén, mozdulatlan, szétterpesztett lábú, vöröshasú unkák (Bombina bombina) és tavi békák (Rana ridibunda) apró tutajok­ként lebegnek a víz színe alatt. Csak a szemük áll ki a vízből, s azt lesik, mikor kerül egy kis rovar a közelükbe, hogy különös nyelvüket kicsapva elkaphassák és felfal­hassák. A zöld levelibékák (Hyla arborea) viszont akrobaták módjára a lengedező nád szárába kapaszkodva gubbasztanak, és onnan lesnek prédára. De nem ritka az sem, hogy éppen a kis vadászok válnak zsákmánnyá. Néha a víz felszínén kígyózva úszó vagy a nádtorzsokra tekerőzve szinte mozdulatlanul leselkedő vízisiklóknak — főként a kockás siklónak (Natrix tessellata) — esnek áldozatul, máskor a sekély vízben lépegető gázlómadarak csőrében tűnnek el.

Különösen gémek és — főként a Keszthelyi-öbölben — nagy kócsagok (Egretta alba) tanyáznak a nádasokban, elsősorban ember nem járta területeken, amelyeknek a száma és területe egyre zsugorodik. Ha berregő motorcsónakkal terjedelmes náda-

sok mellett haladunk el, ma is többfelé röppen fel egy-egy szürke gém (Ardea cinerea) 93 vagy vörös gém (Ardea purpurea) a nádtengerből, nagy szárnysuhogással. Napkelte előtt régen a tópartok felett behúzott nyakú szürke gémek repültek halkan, különösen a nádasok felett, talán a legígéretesebb vadászhelyeket kémlelve. Ma, főként az északi medencében, már csak ritka vendégek, de délen, például a Zala-toroknál, a Szigligeti­öböl nádasaiban még nagyobb számban találhatók. E területeket a Kis-Balatonban fészkelő kócsagok és kanalasgémek (Platalea leucorodia) is fölkeresik.

A nagy gázlómadarak inkább csak látogatók a balatoni nádasokban. Sok más, jobbára kis termetű, főként rovarokkal táplálkozó madárnak azonban ma is igazi otthona a nádas. A nádszálakon, közel a vízfelszínhez, ott szökdécsel a főként rova­rokkal táplálkozó nádirigó (Acrocephalus arundinaceus). Igen jellegzetes, éles hangja csendes nyári napokon messze hangzik a nádasok belsejében: „tiri-tiri-terr-critt- crett-tirr-tirr…” A nádirigó táplálékát gyakran a víz alól halássza ki, miközben 9 cm-re is lenyúl a víz alá, hogy zsákmányát elkapja. A nádas egy másik jellegzetes hangú madara a cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus) messzehangzó „kerr-kerr” vagy „terr-terr” hangokat hallat.

Emberi fúl számára legkellemesebb a nádi sitke vagy fülemülesitke (Lusciniola melanopogon) dala. Ez a madárka legtöbbször a nádszálak csúcsára kapaszkodva fütyüli énekét.

Nem véletlen, hogy annyi kis termetű rovarevő madár népesíti be a nádasok bel­sejét, hiszen itt eléggé védve élnek a ragadozóktól, s bőségesen találnak táplálékot, főként szúnyogokat, árvaszúnyogokat, pókokat, atkákat stb. Akad e kis madárkák közt olyan is, mely egész életét a nádasban tölti. Ilyen például a fészkét jobbára a nádas part felőli oldalán nádszálakra építő barkóscinege (Panurus biarmicus). Nyáron az avas nád töredezett, kiálló torzsáin a vízfelszín közelében ugrálva, repdesve szede­geti össze főként apró vízibogarakból álló táplálékát. Ha viszont beköszönt az ősz, majd a tél, egész más táplálkozási módra tér át. Ezekben az évszakokban a nád mag­vait fogyasztja. Ahhoz, hogy ezeket megemészthesse, gyomra valósággal zúzógyo-

Cserregő nádiposzáta

mórrá erősödik. Az átalakulás azonban csak átmeneti. Amint megjön a tavasz, gyomra ismét visszaalakul a rovarokkal való táplálkozásra.

A Balaton és egyúttal a nádasok madárvilága az utóbbi években észrevehetően megcsappant. Sok faj kerüli az embert, és így vagy visszaszorult a legkevésbé hábor­gatott nádasok belsejébe, vagy eltűnt még a tó környékéről is. Vannak viszont olyan fajok is, amelyek fokozatosan hozzászoktak az ember közelségéhez. A tőkés récék (Anas platyrhynchos) az állandóan növekvő forgalom ellenére is egyre nagyobb számban találhatók még a Tihanyi-félsziget leglátogatottabb partjai mentén is. Ott is fészkelnek, gyakran egészen kis kiterjedésű, gyér nádasokat is felhasználva költő­helyül. Májustól júliusig igen sokfelé látunk a partközeiben úszó kacsacsaládokat, nagy igyekezettel úszó kis fiókákkal. Rendszerint a partközeiben levő hínárosokat vagy a parti kövek zöld algabevonatait keresik fel. Ott tanyáznak, úszkálnak a kis jószágok, miközben szürcsölve, szemmel látható élvezettel szűrik ki finom csemegé­jüket, az algabevonatokban élő kis bolharákokat. Veszélyt érezve, a kacsamama a nyílt víz felé vezényli a fészekalját, hogy eleinte úszva, később pedig repülve, lehetőleg a közeli nádas biztos oltalmába rejtse kis fiókáit. A partok mentén elsuhanó autókra
legtöbbször ügyet sem vetnek. A horgászokat is fokozatosan egyre jobban megközelí- 95 tik, és végül tőlük alig néhány méterre úszkálnak, mit sem zavartatva magukat. Szerintük, úgy tűnik, a járókelők, a sétálók a legveszedelmesebbek. Ha ugyanis a parti köveken togyogó kacsák észrevesznek egy sétálót, mintegy varázsütésre beúsz­nak a nyílt víz felé. De csak úgy 20—25 méterre. Azután úszásuk iránya megváltozik. Előbb a parttal párhuzamosan úsznak, majd ha a vélt veszedelem elmúlik, rövidesen ismét kiúsznak a partra.

A kacsacsaládok néha még az országúira is ki merészkednek, pedig ez valóban veszedelmet jelent számukra. Megtörtént például, hogy Tihanyban gépkocsi ütött el egy kacsamamát és négy pelyhes fiókájából kettőt. A két kis életben maradt jószág keservesen sipákolt. A kocsi vezetője megsajnálta az elárvult apróságokat, felvette őket a kocsiba, majd a Biológiai Kutatóintézet melletti Kis-öbölben vízre tette a sze­rencsétleneket. Persze azok tovább sipákoltak. Egyszerre a közeli nádasból egy másik kacsamama aggódó hápogása hallatszott. Hívni kezdte az odakerült kiskacsákat, majd hozzájuk úszott, és saját három fiókája mellé befogadta a két árvát.

A régen gyakori búbos vöcsök (Podiceps cristatus), vagy ahogyan a Balatonnál nevezték, a „vízi bujár” szintén a nádasban építi úszó fészkét, a nádas nyílt víz felőli pereme közelében. A vöcsök fiókái nemcsak az úszás, hanem a víz alá bukás művésze­tét is hamarosan elsajátítják. így a vöcsökcsalád veszedelem közeledtére vagy akár hirtelen zajra is lebukik a víz alá. Előbb a kicsik, végül a szülő. Igaz, a kicsik kevésbé bírják szusszal, így hamarabb felbuknak a víz felszínére, mint a kifejlett madár. Meneküléskor ritkán repülnek, és akkor is csak röviden, közel a víz felszínéhez. Amint rászállnak a vízre, pillanatok alatt le is buknak a víz alá.

A vöcskök száma erősen megcsappant. Megfogyatkozásukban az emberi kegyet­lenség külön szerepet játszott. Nemcsak puskával vadászták, hanem kihasználva a madár viselkedését, gyakran vették üldözőbe motorcsónakkal a szerencsétlen jószágokat. Addig hajkurászták a lebukó, majd az egyre kimerültebben felbukkanó madarakat, míg azok teljesen kifáradtak, és hozzájuk érve a „vadászok” puszta kéz­zel megfoghatták a védtelen állatot. Pedig a vöcsök is, mint a legtöbb madár, védett!

96 Egy másik, víz alatt úszva vadászó madár a koromfekete kormorán vagy káró­katona (Phalacrocorax carbo). Ez a madár a Kis-Balatonon, a nádasok közötti szige­tek fáin fészkel, de vadászni kimerészkedik a Balaton nyílt víztükrére is. Amióta a Kis-Balaton természetvédelmi terület, számuk kissé megnövekedett, most már egyre messzebbre kalandoznak, így egyes példányaival Badacsony, sőt már Révfülöp kör­nyékén is találkozhatunk.

Említsük meg a nádasok őszi szárnyas vendégeit is. Közéjük tartoznak a sere­gélyek (Sturnus vulgáris). Ezek szőlőérés idején, a sok hajkurászás, ostorpattogtatás és csillogó-villogó, félelmetesnek szánt madárijesztők ellenére nappal nagyokat lak- mároznak a tópart közelében levő szőlőskertek érett tőkéiről, éjszakára pedig hatal­mas csapatokban térnek vissza megpihenni a nádasok védelmet nyújtó sűrűjébe. Ugyancsak éjjeli szállást ad a nádas az északról dél felé vándorló füsti fecskék (Hi- rundo rustica) számára is. Ezek azonban csak rövid pihenőre, egyetlen éjszakára használják fel a nádasok békés környezetét. Hajnalra ismét útra kelnek, napsütötte déli tájak felé.

Valamikor ötven, sőt gyakran százötven méter szélességben sűrű, egységes nád­rengeteg koszorúzta a Balaton északi partszegélyét. Az akarattyai magas partok alatt érdekes alakú kerek nádasok fejlődtek, s a suvadások helyén kialakult sekély vízben a parttól elválasztva növekedtek egyre terebélyesebb nádrengetegekké. Bizo­nyára a vízmélység alakulása formálta a Tihanyi-félsziget omladékos partjai előtti akadókon is a nádszigetek fejlődését. Ilyen helyeken, mint például a Remetcbarlangok alatt, a harmincas években évről évre megfigyelhető volt a nádasfoltok lassú terjedése, sőt a szomszédos nádasok fokozatos összeolvadása is.

Régen nyáron a nádasok csendjét nappal csak a bennük tanyázó madarak kerre- gése, csicsergése és a vízre ereszkedő vagy onnan felszálló vízimadarak csobbanása verte fel. Meleg csendes estéken viszont a békák hangversenye hangzott fel teljes erővel. A békabrekegés zaja talán a tihanyi Belső-tavon összpontosult, ahonnan messze kilométerekre hallatszott a kuruttyolás és a vörös hasú unkák kunkogása.

Ősz vége felé elcsendesedett a nádas, és a mély csendet legfeljebb egy-egy madár rebbenése vagy a szélfújta nádszálak sejtelmes zizzenése, zúgása szakította meg. Régen mindez addig tartott, amíg be nem fagyott a tó, és a jégen meg nem jelentek a nád­vágók. Akkor egy csapásra megélénkült a táj.

Már kora reggel csikorgóit a fagyos jégen a nádaratók csizmájára erősített jég­patkó. Azután suhogtak a kézi erővel a jég felszínén tolt gyalázkák, ezek az ősi nád­vágó szerszámok, miközben recscgve-ropogva törtek a nádszálak. A nádaratókat nyomon követték a kévekötők. A kévéket azután kézi erővel vonszolták ki a szárazra. Ha viszont elég erős volt a jég, lovas szekerekkel mentek rá. A kocsiderékot jól meg­rakták nádkévékkel, és a rakományt kiszállították a száraz partra, a nádas mögötti rétre. Ott azután gúlába rakták a kévéket. Innen indult tavasszal a kitűnő minőségű balatoni nád további útjára hazai, sőt gyakran külföldi felhasználásra.

Valamennyi nádas learatására még kemény és hosszú teleken sem került sor. De a megmaradt nádat így sem hagyták lábon. Februárban, amikor már végét járta a tél és megindult az olvadás, felégették a learatatlan nádasokat. Nappal csak a füst látszott, amint itt is, ott is gomolygott a nádasokból, éjjel viszont már messziről is vörösen világítottak a gyakran hatalmas tüzek.

Ez az égetés hasznos volt. Tavasszal ugyanis a friss nádhajtások bőségesen kap­tak fényt, és növekedésüket nem gátolták az össze-vissza töredezett avas nádszálak. A nádgazdálkodásnak ez a módja meg is hozta eredményét.

Azóta nagyot fordult a világ. A falvak lakói nagyrészt vagy a városokba mentek dolgozni, vagy helyben választottak jövedelmezőbb foglalkozásokat. A nádaratók elmaradtak, és az értékes nád jó része évek óta lábon marad. Az avas nádat sem égetik fel. A nádasok állománya pedig, más okok mellett, ezért is erősen leromlott. Vajon nincs kiút? Bizonyára van. Egyelőre azonban csak próbálkoznak a nádaratás gépe­sítésével, de bevallhatjuk, még kevés sikerrel. Reméljük, hogy a kielégítő megoldás nem várat sokáig magára.

Csendes nyári napokon, napnyugta előtt a tóparton sétálva, gyakran előbb egé­szen halk, majd hol megerősödő, hol gyengülő, zizegő, zümmögő hangra leszünk figyelmesek. Gyakori jelenség ez máshol is, tavak, folyók és általában a természetes vizek közelében. Ha ilyenkor a fejünk fölé pillantunk, mint kis gomolygó fustcsóva tűnik fel egy-egy óide-oda cikáz parányi pontocskákból álló, furcsa kis felhő. Ha meg­állunk a felhőcske is megáll, ha viszont lassan megindulunk vagy ; akár nekiiramo- IM

dunk, a csóva utánunk ered, és követ bennünket, mintha mágneses erő vonzaná hozzánk. Ha kisgyerekek is vannak velünk, azok feje felett nincsen ilyen „füstoszlop”, mintha c kis röpködő pontocskák csak bennünket, felnőtteket tüntetnének ki ragasz­kodásukkal. Elég azonban hirtelen leguggolnunk, s a csóva máris átpártol a nálunk magasabbá vált egyik vagy másik gyermek feje fölé. Amikor ismét felállunk, a felhő megint csak a mi fejünk fölé kanyarodik. A környezetet alaposan szemügyre véve észrevehetjük, hogy a bokrok, a fák, a kémények és általában a kiálló tárgyak felett hasonló felhőcskék gomolyognak, hol magasra kicsúcsosodva, hol szélesen ellapulva. Könnyű lepkehálóval közéjük csapdosva sok száz, sőt ezer kis rovart ejthetünk zsák­mányul.

Szabad szemmel is jól kivehetők a háló mélyén nyüzsgő apróságok, a csípő szúnyogokhoz hasonló, 2—10 mm nagyságú rovarok. Ha röptűkben esetleg rászállnak a kezünkre vagy az arcunkra, legfeljebb csak izgatják, csiklandozzák a bőrünket. Vért sohasem szívnak, mint rokonaik, a csípő szúnyogok. Sőt, mint kifejlett rovarok,
semmiféle táplálékot nem vesznek magukhoz. Éppen ezért nevezik ezeket a rovarokat 99 árvaszúnyogoknak. Jelenlétük mégis kellemetlenné, sőt szinte kibírhatatlanná válik, ha olyan tömegesen jelennek meg, hogy milliószám rajzanak körül bennünket, és véletlenül bekerülnek a szánkba, a szemünkbe, de még a fülünkbe is. így történt ez például 1947 júniusában Hollandiában, amikor a tengertől elzárt Ijsselmeert környező falvakat úgy ellepték e parányi jószágok, hogy a lakosság kénytelen volt elmenekülni a tó környékéről néhány napra, amíg a rovarok rajzása tartott.

Ilyen árvaszúnyog-inváziótól a Balaton mentén nem kell tartanunk. Az ilyesmi csak újonnan létesített, nagyméretű édesvízi víztározók környékén fordul elő. A het­venes években Egyiptomban, az Asszuán mellett épített óriási gát fölött kialakult hatalmas nílusi víztározón, a Nasszer-tavon dolgoztam. Kutatómunkám során estén­ként magam is gyakran kényszerültem „fedezékbe” a kutatóhajó szúnyoghálóval védett belsejébe. Reggelente a hajó fedélzetéről és oldaláról egyaránt seperni lehetett az odatelepedett állatkák millióit.

Ez a jelenség sem volt hosszú életű. Alig két-három év alatt az árvaszúnyogok tömeges megjelenését ellenségeik nagymértékű elszaporodása követte. Sok halnak legfontosabb táplálékává váltak. A halakon kívül szintén nagy számban pusztították a szúnyogokat a tó partján élő szitakötők és pókok százezrei. A békák is igen elsza­porodtak, de egyedszámuk az árvaszúnyogok számának csökkenésével rohamosan vissza is esett. Mindezek a jelenségek végül az újonnan létesített vagy alakított víz­tározókban biológiai egyensúly kialakulásához vezettek. A példából érthető, hogy a Balatonban mint több ezer éves tóban, melyben régóta nagyfokú biológiai stabili­tás alakult ki, a külső körülmények jelentős megváltozása nélkül miért nem következ­het be a honos fajok inváziószerű elszaporodása.

A Balaton partján tehát az árvaszúnyogok csak a háziasszonyoknak, az esti autósoknak, no meg a közvilágítás karbantartóinak okoznak munkát, gyakran bosz- szúságot. A háziasszonyoknak azért, mert besötétedéskor betódulnak a kivilágított szobába, ott összevissza röpködnek a lámpa körül, rászállnak a vacsoraasztalra, majd éjjel a szoba sötét zugaiban telepednek meg, ahol másnapra elfogy az erejük — hiszen

7*

100 semmiféle táplálékot nem vesznek magukhoz —, és hamarosan ott is pusztulnak. Az autósok pedig gyakran csak nagy üggyel-bajjjal, esetleg különleges tisztítószerekkel tudják a gépkocsik orráról, no meg a lámpákról eltávolítani az odatapadt vagy a sebességtől szinte odasült sok száz kis jószágot. Ami pedig az utcai világítótesteket, főként a kikötőkben, mólókon, parti sétányokon elhelyezett, divatos, kandeláber formájú lámpákat illeti, azok buráját gyakran félig vagy még jobban is megtöltik az apró rovarok tetemeinek tízezrei, néha égett gyapjúra emlékeztető szagot árasztva.

E nagy számok egyáltalában nem meglepőek, ha elgondoljuk, hogy a Balaton iszapjából évente több billió, néhány ezer tonna tömegű árvaszúnyog rajzik ki.

Mint említettük, ezek az állatok szó szerint a vízből röppennek ki. Kukacszerű, lábatlan lárváik a tóban fejlődnek hetekig, sokszor hosszú hónapokig. A lárvák ét­vágya kitűnő, szinte megállás nélkül zabáinak. Egy szép napon e kis falóautomaták abbahagyják a táplálkozást, alakjuk megváltozik, és a nyurga lárvák tömzsi bábokká alakulnak. A vízfenéken található bábok néhány nap elteltével a víz felszínére emel­kednek, ott megpattan a bábburok, és belőle légiesen könnyed, karcsú kis rovarok bújnak elő. Ezek azután a levegőbe emelkedő, zümmögő kis szúnyogokként hagyják el a víz felszíni hártyáját. Néhány órai nászrepülés, majd a peték lerakása után hama­rosan fákra, bokrokra vagy építményekre szállva fejezik be tiszavirágéletüket.

A Balatonban számos fajuk megtalálható, de csak néhányuknak az egyedszáma ér el igen nagy értéket. Megfigyelték, hogy a legtöbb faj nőstényei az esti nászrepülés után megtermékenyített petéket tartalmazó, pici, gömbölyű petecsomőikat egészen a víz felszíne fölött repülve, függőlegesen tartott potrohúkból ejtik rá a víz felszínére. Más fajok nőstényei szalagszerű, testméretük többszörösét meghaladó hosszúságú petecsomóikat a vízfelszín fölött csaknem egy helyben lebegve rakják le. Másodper­cenként 6—7 pete hagyja el a testüket. Egy-egy nőstény ezer, kétezer vagy annál is több petét rak. A petecsomókat kocsonyás burok veszi körül, ez a vízbe jutva meg­duzzad, és 2—3 cm hosszúságot is elérhet. A tojásdad alakú peték szabályszerűen, valósággal mérnöki pontossággal helyezkednek el a petecsomókban. A kezdetben úszó-lebegő petecsomó hamarosan lesüllyed a vízfenékre. Ott fejlődik ki a peteburkon

Árvaszúnyog (A), bábja és lárvája (B, O

belül a csöppnyi embrió, amely három nap múlva felrepeszti burkát, és az 1-2 mm hosszúságú, szinte víztisztán átlátszó lárva kibújik a víztérbe. A kis kukac testét a rovarokra általában jellemző, vékony, de alig táguló kitinburok borítja. Ezért foko­zatos növekedésük igen korlátozott. Jelentős növekedés csak vedlésekkel lehetséges. A kis lárva a petéből való kibúvás után azonnal hozzálát tápláléka megszerzéséhez. A lárva bőrén belül néhány nap alatt újabb, jóval bővebb és hosszabb lárvabőr fejlődik ki. Ezután az eredeti lárvabőr fölreped, és egy jóval nagyobb, eleinte jelentő­sen táguló, duzzadó kültakarójú lárva bújik elő. Az első vedlés után egyesek továbbra
102 is apróságfalók maradnak, mások pedig náluk kisebb állatok fogyasztására, tehát ragadozó életmódra, ismét mások aknázó vagy éppen élősködő életmódra térnek át.

Az első csoportba tartozik például az egyik leggyakoribb balatoni árvaszúnyog, a közönséges árvaszúnyog (Chironomus plumosus), amely válogatás nélkül habzsolja a tófenéken levő iszapos üledéket. Noha ennek szervesanyag-tartalma és a benne élő baktériumok száma nem nagy, számára mégis elegendő táplálékot nyújt. Az emészt­hetetlen részecskék apró golyócskákként folyamatosan hagyják el az állat végbél­nyílását, miközben a hasznosítható táplálékot beépítik a testükbe. Az emésztés folyamán oldott szerves anyagok és szervetlen tápsók szabadulnak fel, ezeket vagy bakériumok és más elbontó szervezetek, vagy pedig az algák és a virágos vízinövé­nyek hasznosítják.

Az iszapban turkálva, a lárvák hozzájárulnak a felső üledékréteg megforgatásá- hoz, „megszellőztetéséhez”, friss vízzel és vízben oldott oxigénnel való ellátásához. Ez megakadályozza a Balaton fenekén bűzös rothadás bekövetkezését, és elősegíti, hogy a tófeneket ne fekete, rothadó anyag, hanem barnásszürkés, szinte szagtalan, oxigénben gazdag iszap borítsa. A közönséges árvaszúnyog különösen a Keszthelyi­medence területén él igen nagy számban, 2 cm-re vagy még nagyobbra is megnövő, élénkpiros lárvája mint haltáplálék is igen jelentős. E területen számuk olyan nagy, hogy az üledékből egy m’-es területről gyakran 3000-nél is több gyűjthető. E lárvák átlagos tömege teljes kifejlődésükkor a 40, sőt 50 mg-ot is eléri. Amint említettük, a bábozás kezdetétől tömegük egyfolytában csökken, és a bábruhájukat levetett kis szúnyogok már alig 20 mg-ot nyomnak. Vizsgálatok kimutatták, hogy csupán a Keszthelyi-öböl területéről egy nyáron kirajzó közönséges árvaszúnyogok össztömege elérheti, sőt felülmúlhatja az 1000 tonnát is.

A lárvák testének piros színe egy vasat tartalmazó festékanyagtól, az emberi vérben is megtalálható hemoglobintól származik. A hemoglobin szerepe itt is ugyanaz, mint az emberben: megkönnyíti a szervezetek számára a környezetből való oxigén­felvételt akkor is, ha a környező közegben — ez esetben a víztől átitatott iszapban — kevés az életfolyamatokhoz nélkülözhetetlen oxigén. Ezért képes ennek az árva­
szúnyognak a lárvája az oxigénben szegény fenéküledékben is megélni, sőt átmeneti­leg még az oxigénhiányt is átvészeli, ami a legtöbb magasabb rendű élő szervezet szamára már rövid időn belül végzetes. Fokozott oxigénellátást tesznek lehetővé a lárva testének utolsó előtti szelvényéről kinyúló csövecskék (tubulusok) is, amelyek növelik az oxigén felvételére alkalmas testfelületet.

Még a közönséges árvaszúnyogoknál is jóval nagyobb számban élnek a Balaton északi és középső medencéjében a pettyes árvaszúnyogok (Tanypus punctipennis) lárvái. Ezek kisebbek, 11 — 13 mm-nél nem nőnek nagyobbra, testük színe fehéres- drappos, mert testfolyadékuk nem tartalmaz hemoglobint. A lárva táplálkozásmódja teljesen eltér a közönséges árvaszúnyog lárváétól. Az üledék legfelső 2—3 mm-es rétegében él, és részben ragadozó életmódot folytat. A szerves törmelékeken kívül kisebb termetű árvaszúnyogokat és apró férgeket (kerekesférgeket, gyűrüsférgeket, fonálférgeket stb.) kebelez be. Csak a lárvák roppant nagy száma teszi érthetővé, hogy kisebb testméretei ellenére is, ebből a fajból évente több ezer tonna árvaszúnyog rajzik ki a Balatonból.

Valamennyi árvaszúnyoglárva teste szelvényezett, a fejtokon kívül 12 szelvény különböztethető meg rajta. Az első és utolsó szelvényen tömzsi tolólábak fejlődnek, ezeknek azonban semmi közük sincs a kifejlett rovar lábának kialakulásához.

Amikor befejeződött a báb belsejében a rovarok átalakulása, vagyis ivarérett szúnyoggá való fejlődése, a bábruhán belül gázok szabadulnak fel, amelyek a bábokat fölemelik a víz felszínére. Ez különösen csendes, meleg délutáni órákban következik be, amikor gyakran a csökkenő légnyomás is elősegíti a bábok fölemelkedését. Ilyenkor néha úszó algalepedék-csomókat is megfigyelhetünk, különösen a partok közelében. Ezeket szintén a belsejükben fejlődő gázok tépik fel a tófenékről.

A lárvák fontos táplálékai a mély vízben a tófenék közelében úszkáló, sőt az üledékben turkáló halaknak, elsősorban a keszegféléknek. A vízfenékről lassan im- bolyogva felszálló bábok igen csábos falatok a prédára leső kisebb-nagyobb halaknak. Az is gyakran megfigyelhető, amint a víz felszínén lebegő bábok, majd a bábruhát levetett, szárítkozó, testük légcsatornáit levegővel telepumpáló gyenge, még repülésre

104

képtelen árvaszúnyogok esnek ezerszámra a leselkedő halak zsákmányául. Ilyenkor kisebb-nagyobb cuppanások is hallatszanak, s a még alig kikelt rovarok helyén a sima vízen lassan táguló hullámgyűrűk jelzik a számukra végzetes eseményt.

De nem csupán alulról leselkedik veszély e parányi jószágokra. Csakhamar csapatostól jelennek meg a számukra legalább olyan veszedelmet jelentő madarak is. Elsősorban a fecskék suhannak el szinte nesztelen, gyors siklással a víztükör felett, miközben csőrükkel meg-megérintik röptűkben a vizet, mintha csak szomjukat ol­tanák. De eszük ágában sincs vizet inni, hanem ilyenkor a számukra biztos prédát jelentő frissen kikelt szúnyogokat kapkodják fel.

A vízről felröppenő rovarok életét is sok veszély fenyegeti. A levegő apró kalózai, a fecskék továbbra is pihenés nélkül vadásszák e kis rovarokat. A partok közelében pedig kifeszített hálóikkal a pókok is rengeteget összefogdosnak belőlük. Szürkület­kor újabb ellenségek, a denevérek fenyegetik e kis lények életét. Nem csoda tehát, hogy szinte meseszerű szaporaságuk teszi csupán lehetővé e fajok fennmaradását, sőt kedvező életfeltételek között még fokozott szaporodását is. A közönséges árvaszú­nyognak például évente két, esetleg három generációja fejlődik, a pettyes árva­szúnyognak, amelynek lárvái rövid néhány hét alatt kifejlődnek, még több generációja is lehet évente.

Tömeges rajzás idején a levetett bábbőrök csendes időben a víz felszíni hártyájá­hoz tapadva még a rajzást követő napon is millió- és milliószámra úszkálnak a víz felszínén. A vedléskor nyálkás, nyúlós szerves anyagok is bejutnak a vízbe, emiatt a víz felszíne evezőcsapások vagy akár egy úszó ember nyomán is felhabzik. A hab és az úszó bábbőrök gusztustalan, piszkos benyomást keltenek, noha itt külső vízszeny- nyezésről szó sincs. Idővel a bőröcskék lassan lesüllyednek, vagy enyhe szellő hatására összeverődnek, és a partra sodródnak. Ilyenkor a parti fövenyen — különösen a tó

déli homokos partján — helyenként 1—2 cm vastag és 5—10 cm széles, fehéres, a felgyülemlett bábbőrökből álló kis turzás keletkezik, végül egy újabb hullámzás szétszórja és végleg eltünteti a rajzás utolsó nyomait.

Végül említsünk meg egy harmadik, igen különös árvaszúnyogfajt is, amely a Balaton északi partjától 3—4 km-re, a Kővágóőrs és Salföld határában elterülő Kőtenger lakója. Ezt a különös fajt nemrég fedezték fel, és egy híres magyar zooló­gusra, Géléi Józsefre emlékezve Dasyhelea geleianának nevezték el. E rovart nem tömeges előfordulása, hanem különleges életmódja tette nevezetessé. Már az élő­helye sem mindennapi, mert kizárólag a Kőtenger kvarchomokkőből álló kőtöm- zseinek esővíz vájta mélyedéseiben, töböreiben él. Minthogy e töbörök leginkább ősszel telnek meg vízzel, a felgyülemlett csapadékvíz pedig a tavasz végére többnyire maradéktalanul elpárolog, e faj élete jobbára a téli félévhez kötődik. A lárvák fejlő­dése ősszel, a töbörök vízzel való feltöltődése idején indul meg. Ha később a hidegebb téli napokon a töbör vize megfagy, a lárvák belefagynak a jégbe. E teljes átfagyás sok vízi szervezet pusztulását okozná. Ez a kis szúnyog azonban minden károsodás nélkül átvészeli a jeges világot, és a tavaszi jégolvadás után fölelevenedik, mintha csak álom­ból ébredne. Újult erővel folytatja táplálkozását. Ivarérettségét tavasz felé éri el. A lerakott petékből azonban a lárvák csak ősszel kelnek ki.

Más árvaszúnyogok, amelyek lárvái a Balatonban telelnek át, nem szenvednek a hidegtől. A víz és az üledék határán a tó befagyásakor a hőmérséklet lesüllyedhet 4-1, illetve 4-2 °C-ra, de a jég alatt a hőmérséklet fokozatosan emelkedik, és a tél végére a 4-4 — 4-5 °C-ot is eléri. így a lárvák, ha keveset is, de télen is esznek, és természetesen csak igen lassan növekedhetnek. A nyári generációk fejlődési ideje alig néhány hét, a petéből ősszel kikelő lárvák fejlődése viszont több hónapig, esetleg fél évig is eltart.

A balatoni árvaszúnyogok, ha néha talán kellemetlenek is az üdülők számára, a tó élővilágának elengedhetetlenül fontos láncszemei. Ezért amikor a csípős szúnyogo­kat a környék lakossága és az üdülők érdekében irtják, például repülőgépről való permetezéssel, gondosan ügyelni kell arra, hogy a rovarirtó szerek a Balaton nyílt vizére ne kerüljenek. Ott ugyanis csípő szúnyogok egyáltalában nem találhatók, viszont a vegyszer nagy pusztítást végezne a hasznos árvaszúnyog-állományban. Permetezni ezért kizárólag a part menti füvesített, parkosított területeket vagy a part menti zsombékos részeket kívánatos.

Sikló fogta béka—béka fogta sikló

Gyermekkoromban, forró nyári napokon, amikor szinte perzseltek a parti kőrakások, kis tekercsekké összegömbölyödő félméteres, sőt méteres siklók — zöm­mel kockás siklók (Natrix tessellatus), de vízisiklók (Natrix natrix) is — napoztak mozdulatlanul a parton.

Ha megközelítettük őket, legtöbbször egy-két nyelvkiöltés után pillanatok alatt — huss! — becsúsztak a vízbe vagy a parti kövek rejtekeibe. Ekkor már bottal üt­hettük a nyomukat. Ha azonban óvatosan a közelükbe lopóztunk, villámgyors ugrás­sal elkaphattuk két ujjal a nyakukat. Azt sem bántuk, ha rátekeredtek a kezünkre, karunkra, és bűzös ürülékük is csak úgy facsarta az orrunkat. Sikeres vadászat után minden ujjunk között ott tekeregtek a sokak számára félelmetes, valójában azonban emberre teljesen ártalmatlan jószágok. A kígyókkal imigyen megrakodva riogattuk a lányokat meg a fiatalasszonyokat. Volt is nagy visítás, amerre csak mentünk. Végül azonban visszaadtuk a siklóknak a szabadságukat, s azok boldogan tűntek el a vízben.

Egyszer előfordult ugyan, hogy egy sikló belemart a lábamba. Két kis tűszúrásnyi seb maradt a helyén, amelyekből kissé szivárgott is a vér, de minthogy a hazai siklók­nak nincsen méregfoguk, ez semmi veszedelmet nem jelentett számomra.

Egy alkalommal láttam, amint a nádas szélén egy békát „bűvölt” egy sikló. A béka szinte kővé meredten bámult félelmetes ellenségére. Meg sem moccant. A kígyó pedig mind közelebb csúszott kiszemelt áldozatához, majd hátulról bekapta. A szerencsétlenül járt béka percekig ott kandikált ki némán a sikló szájából, s végül

Béka fogta sikló

108 lassan eltűnt annak feneketlen torkában. Akkor már csak a sikló testének egy kis kidudorodása jelezte a béka sorsának beteljesülését.

Az is előfordul, hogy a siklót éri hasonló baleset, és a béka kerül ki győztesen a párviadalból. Nemrég voltam tanúja egy ilyen esetnek. Egy aprócska sikló úszott a part közelében, ahol egy kövér béka sütkérezett. Lám, milyen a sors! A béka talán gilisztának nézte a kis siklót, kicsapódó nyelvével derékon kapta és mint valami jók fejlett kukacot, teljes önelégültséggel a szájába tömte, majd lenyelte hasztalan tekergő* áldozatát. Győzött az erősebb…

Ma már, sajnos, csak nagyon ritkán találkozunk a tópart e régen oly jellegzetes lakóival. Az emberek minden elfogadható ok nélkül — sokszor előítéletből — kővel,, bottal, minden kezük ügyébe eső tárggyal irtották a siklókat. Rusnya féreg, agyon kell ütni — ez volt a jelszó. Pedig a siklók nem sok kárt tettek, leginkább a beteg, csenevész kis halakat fogdosták össze. Ezeket a szájukban keresztben tartva cipelték úszva a partra, ahol kövek alatt, a rejtekhelyükön fogyasztották el. De évek óta fogynak a kis halak, sőt még a békák is.

A békák, amelyeknek boldog vartyogása régen, csöndes májusi éjszakákon a Balaton partjától kilométerekre is elhangzott, lassan szinte ritkaságszámba mennek.. Helyettük a szúnyogokat most helikopterekről irtják, mérgező permettel, melynek esetleges káros hatását igazán csak a jövő embere érzékeli majd.

Egy nyári zivatar története

Fonó júliusi délelőttön a tükörsima tófelületre szinte ránehezedik a szürkésen párás, lomha, mozdulatlan levegő. Időközben a tó partja felett körös-körül apró, fehér pamacsok, gomolyfelhőcskék jelennek meg, megkoszorúzva a víztükröt. Ez meg- -szokott nyári jelenség, hiszen a hűvösebb víztükör felett inkább leszálló, a környező, erősen fölmelegedett szárazföld felett pedig fölfelé irányuló légmozgás uralkodik. A felszálló levegő páratartalma a magasban hamarosan kicsapódik, felhővé alakul.

A kezdetben ártalmatlannak tűnő felhőcskék egyike-másika dél felé már magasra tornyosodik a parti dombok felett, s közben az egyre magasabbra törő fehér felhőfej alatt hosszú, elnyújtott, szürke csóva jelenik meg. A felhők különösen az északi part felett tömörülnek mind jobban és jobban. Időnként egy-egy távoli mennydörgés moraja szakítja meg a nyomasztó csendet.

Feszültség van a levegőben, és ezt minden élőlény megérzi. Még a legyek is jobban zaklatják a parton járókat, a pihenőket, a horgászokat. A bögölyök nemegyszer fájdalmas csípéssel is tetézik szemtelen tolakodásukat. De a víz alatt is nyugtalanabb ‘lesz az élet. A parti vizeken rabol a balin. Hol itt, hol ott kergeti meg az apró halacs­kák békés csapatait. Az alulról támadó ragadozó elől a kis menekülők seregestől ■ugranak 1—2 cm magasra a vízből, miközben halk suhogással szinte végigsöprik a tó ■sima tükrét. A balin is utánuk ugrik, majd nagy loccsanással pottyan ismét a vízbe, ;tovább üldözve kiszemelt áldozatait. A balin és a süllő vadászó kedve annyira meg-

110 növekszik, hogy a villantóval horgászok ilyenkor különösen gazdag zsákmányra tehetnek szert.

Egy hasonló nyári napon megjelent a tihanyi mólón Imre bácsi, a mólóőr, és kiballagott a viharágyúhoz. Valamit cipelt a kezében. Ez a valami egy rakétatöltet volt, amelyet belegyömöszölt a viharágyú torkába, majd gyufát vett elő és meggyújtotta a kanócot, azután félrehúzódott az ágyútól és várt. Nem történt semmi. Erre a zsebéből kis flaskát vett elő, tartalmát beleöntötte az ágyúba, majd egy égő gyufát dobott bele. Perzselő lángnyelv csapott ki az ágyú torkából, de azután ismét néma csönd lett.

Imre bácsi visszaballagott a mólón, kisvártatva újabb töltettel jelent meg, melyet másodikként beletuszkolt a viharágyúba, s jól nyakon öntötte gyújtófolyadék­kal. Újabb gyufa következett, és a hatás most már nem is maradt el. Sistergő láng­nyelv csapott ki a csőből, melyet két akkora durranás követett, hogy Imre bácsi, aki pedig háborút viselt ember volt, levágta magát a földre. Még egy pillanat, és a magas­ban két füstpamacs úszott, figyelmeztetve mindenkit a fenyegető vihar közeledtére.

Közben a felmagasodó felhők már a Napot is el-eltakarták. A tó selymes zöldes színe az első szélfuvallatok hatására mintegy varázsütésre haragoszölddé változott. A vízfelszínen végigsöprő szélrohamok egyre gyakoribbak, egyre erősebbek lettek, és alig telt bele 5—10 perc, villámlás és mennydörgés közepette már ki is tört a vihar. A mélyzöld vízen imitt-amott előbb egy-két fehér fodor jelent meg, de hamarosan százával-ezrével tűntek elő a fehér tarajos hullámok. Kecskézik a Balaton — mondják errefelé, miközben egyre növekednek a hullámok, végül a tomboló vihar szó szerint fenekestől felkavarja és barnára színezi a sekély tó vizét.

Ez alkalommal különösen erős volt a vihar. A zuhogó záporban a vízfelszínen csak úgy porzottak a szélsodorta vízcseppek. Sőt, a Balatonon ritkán észlelhető forgószél is kerekedett, amely helyenként 5—10 m magasra is felszívta a tó vízét. Ezek a víztölcsérek nagy sebességgel száguldanak a víztükrön, ugyancsak veszélyez­tetve a vízen rekedt csónakokat, vitorlásokat.

•rS?

I*.

Vy

&£»

s».<V.v:;a

’••;>.■ Zjfo

^X..V4-S

/

Viharfelhők Tihany felett

112

Mint általában, a viharos szél ez alkalommal is északnyugat felől tört rá a tó­medencére, miközben óránkénti sebessége elérte a 100, sőt a 120 km-t. A sodró hullá­mok a tó egész víztömegét kilendítették délkelet felé, következésképpen Tihanynál 45 cm-t apadt a tó felszíne, Somogybán pedig még ennél is többel emelkedett a víz­szint. Percek alatt igazi egyiptomi sötétség borult a tájra. Bár délután két óra volt, a látástávolság rendkívül lecsökkent, nem csoda, hisz úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. Leállt a hajózás is. A kint levő hajók befutottak a legköze­lebbi kikötőbe, amelyet egy hajó sem merészelt elhagyni.

De a vihar amilyen hirtelen jött, úgy el is ment. Az északi látóhatáron a felhőzet is hamarosan felszakadt, és miközben Siófokon még dühöngött és fákat csavart ki a szélvész, Tihanynál a nap sugarai már élesen világították meg a tejszerűvé vált hullám­zó Balatont, mely fölött élesen elütve a sötétszürke égbolttól, a szél ellen vitorlázva repülő sirályok és csérek tűntek fel. Szemüket a vízre szegezve, le-lecsaptak a hullá­mok közé, zsákmányul ejtve az ott fel-felbukkanó kis halakat.

A Nap sugarai vakítóan világították meg a déli látóhatárt. A keleti égbolton feltűnt egy csodálatos kettős szivárvány. A páradús, tiszta levegőben még szabad szemmel is egyenként lehetett látni a túlsó part fáit, épületeit. A hajók is elindultak, de amint Siófok és Füred között haladtak, mintha nem is a vízen mentek volna, hanem úszni látszottak a levegőégben. A kenesei partok és az alsóörsi hegyfok is lebegett. Ez a balatoni délibáb vagy fata morgana jellegzetes, vihar utáni tünemény.

Végül teljesen elült a vihar, az élénk, haragos színeket újra a szokásos pasztell­színek váltották fel. A hullámok elsimultak, és a szél erejétől kilendült víztömeg visszatért eredeti medrébe. Sőt, mint kimozdított inga, amely tehetetlensége miatt átlendül a másik oldalra, most az északi part mentén emelkedett meg a víz szintje, majd ezt újabb délkeleti irányú elmozdulás követte. Ezt a jelenséget idegen szóval seiche-nek (ejtsd szes) nevezzük. A kilendülés mértéke és a lengési idő a vízmélység és az elmozdulási távolság függvénye. Egy teljes, a tó hossztengelyére merőleges lengés a Balatonon a mérések szerint kb. 2 órát vesz igénybe. Az újabb lengések egyre kisebbek lettek és másnapra teljesen le is csillapodtak.

Kezdődik a halászat (Fotó: MTI)

Süllőzsákmány (Fotó: MTI)

Hálószárítás (Fotó: MTI)

Bú bős vöcsök a fészkén fFotó: Bécsy L.)

Barkós cinege (Fotó: Bécsy L.)

Parti fecskék (Fotó: Bécsy L.)

Téli vidámságok (Fotó: MTI)

Nádaratás gyalázkával (Fotó: MTI)

Nádszállítás fakutyával (Fotó: MTI)

Hálóhúzás (Fotó: MTI)

Jégi halászat (Fotó: MTI)

Napozó sirályok (Fotó: fíécsy L.)

Téli vendégeink (Fotó: MTI)

Jégpáncélban a móló (Fotó: MTI j

Partra csúszott jégtáblák (Fotó: dr. Entz B.)

Megújuló élet a Balatonban

Viharos szélben a haragos Balaton hullámai elemi erővel ostromolják a parti köveket, a kikötők betonépítményeit és a vízparti sétányok kőpárkányát. A fel­korbácsolt tó vize ilyenkor barnás-szürkés színű, piszkos benyomást kelt. Ezt a színt a fenékről fölkeveredett homokos, iszapos üledék okozza. A homok zömében színtelen kvarcszemecskék, az iszap pedig főként apró mészkristályok halmaza. E szemcsék erős nagyítással, mikroszkóppal nézve, fehér színűek vagy víztisztán átlátszóak. A barnás színt elpusztult és felaprózódott élőlények apró törmeléke, az ún. szerves törmelék vagy detritusz, továbbá az élőlények testéből és a törmelékből kijutó oldott szerves anyagok (elsősorban a növényi humuszanyagok) idézik elő.

A felaprózódásnak mi is szemtanúi lehetünk, különösen ősszel, amikor a hullá­mok kiszakítják a talajból a hínárnövényeket. Ezeket először hosszabb-rövidebb szálak formájában kisodorják a partra, ahonnan a hullámok ismét visszahabolják a vízbe. Újabb hullámok hátán megint a szárazra vetődnek. A vízből kikerülve az addig hajlékony hínárszálak merevvé, törékennyé válnak, és a hullámok játékaként össze-vissza dobálva fokozatosan felaprózódnak. A partra vetett, elpusztult más növények (pl. nád) vagy állatok, de még a kisodort kagylóhéjak is hasonló sorsra jutnak. A felaprózódott élőlények törmeléke hol összekeveredik a homok- és az iszapszemcsékkel, kagyló- és csigahéjakkal és más törmelékkel, hol pedig csaknem tisztán halmozódik fel a parton vékonyabb vagy vastagabb rétegben, iurzás formájá­ban. Ily módon évente roppant nagy mennyiségű, csaknem por finomságú, könnyű

114 törmelék keletkezik, mely visszajutva a Balatonba, hetekig, sőt hónapokig is ott lebeg a vízben.

A finom szerves törmeléket baktériumok milliói támadják meg, és eközben foko­zatosan lebontják. Az így nyert kisebb molekulájú anyagokat részben saját testükbe építik be, másrészt életfolyamataik során tovább bontják és szervetlen sókká alakítva, visszajuttatják a víztérbe. Bár a bakteriális tevékenység a vízben is igen nagy mérvű, de néha még ennél is fokozottabb a parti turzásokban. Ott olyan erős is lehet, hogy a turzás belsejében érezhetően megemelkedik a hőmérséklet a körülötte levő vízhez vagy talajhoz viszonyítva. A baktériumok roppant nagy egyedszámuk és rendkívül gyors szaporodásuk (osztódásuk kedvező táplálkozási és hőmérsékleti viszonyok között akár 1—2 óránként is bekövetkezhet) állandó táplálékforrásul szolgálnak a vizet szűrő, apróságfaló szervezetek számára. Ez utóbbiak közé tartoznak például azok a mákszemnyi, milliószámra előforduló kis rákocskák, amelyek éjjel-nappal szűrik a Balaton vizét. Rajtuk kívül a kagylóknak és a fenékiszapban turkáló igen sok féregnek, ráknak és rovarlárvának is fontos táplálékot jelent a detritusz és az azt lebontó baktériumok tömege. Az apróságfaló szervezeteket pedig számos hal fo­gyasztja, s így újra mind magasabb szintre kerül a lebontott szerves törmelék.

A tihanyi látott hal

A Balaton talán legősibb és bizonyára egyik legérdekesebb hala a garda'(Pelecus cultratus). Sugárnak, kardosnak is nevezik, mert karcsú, ezüstös, nyúlánk teste a hasoldalon annyira elkeskenyedik, hogy szinte kardpengére emlékeztet. Az egy­nyaras fiatal példányok az összetévesztésig hasonlítanak a parti kövek előtt néha ezerszám nyüzsgő, ugyancsak ezüstös színű szélhajtó küszre (Alburnus albumus), a horgászok közkedvelt csalihalára. E nagyfokú hasonlóság miatt a fiatal gardát garda- küsznek is nevezik. Kézbe véve mégis könnyen megkülönböztethetjük a két halat. Ha megfigyeljük a halak oldalán hosszanti irányban végighúzódó szaggatott vonalat, az ún. oldalvonalat, észrevehetjük, hogy ez a vonal a küszön enyhén ívelten köti össze a kopoltyúfedőt a faroktájékkal. Ugyanez a vonal a gardán különleges alakú. A kopoltyú mögött hirtelen lefelé kanyarodik, s merőlegesen csaknem a has aljáig fut, onnan pedig hosszirányban fordulva, apró görbületekkel, az állat alsó felén éri el a farokrészt.

A halászok 18—25 cm-es példányokat fognak tömegesen, bár nagy ritkán 35—40 cm-es óriások is kerülnek a hálóba. Ez utóbbiakat nevezik vezérgardáknak. Horogra csak kivételesen kerül belőlük egy-egy példány, mert e halak a 15—20 cm-es nagyság eléréséig a vízben lebegő, egészen apró planktonrákokkal táplálkoznak, valamint a víz felszínére hulló apró rovarokat kapdossák el fölfelé nyíló (ún. felső állású) szájukkal. A 20 cm-es nagyság elérése után már kis halakkal is gyakran táp­lálkoznak. Ilyenkor akadnak azután néha horogra.

8*

116 A garda fő elterjedési területe a Fekete-tenger és a Kaspi-tenger környéki folyók

és állóvizek. E hal ugyanis ún. pontokáspi (vagy egyszerűen pontuszi) faj, amely na­gyon régen, talán több millió évvel ezelőtt is itt élt, a hazánk területét akkoriban el­borító, sekély, enyhén sós vizű Pannon-tengerben. Amikor a Kárpát-medence térsége fölemelkedett, a tenger eltűnt, de a benne élő garda, amely vándor halként a tengerből azelőtt is fel-felhatolt az odaömlő édesvízű folyókba, fennmaradt az itteni édesvizekben. Vándorösztöne sem tűnt el, még akkor sem, amikor hozzávetőleg 18 000 esztendővel ezelőtt kialakult a mai Balaton medencéje. Miután a Balaton zárt víztérré vált, az itt rekedt garda nem tudott többé elvándorolni. Állománya a kedvező táplálkozási feltételek miatt megnőtt, és a Balaton állandó lakójává lett. Még 20—30 esztendővel ezelőtt is a Balaton leggyakoribb halai közé tartozott, és a balatoni halfogás egy tizede gardából állt.

A gardafogás a különböző évszakokban nagymértékben változott. Tavasszal és nyáron csak elvétve akadt néhány példány a hálóba. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a garda ilyenkor szétszóródik a nyílt vízben és a parti vizekben, másrészt pedig a halászhálók szembősége akkora, hogy a karcsú hal könnyedén kiúszik a kerítőháló szorító gyűrűjéből. Ősszel viszont, amikor a víz hőmérséklete 8—10 °C alá csökken, életmódjuk megváltozik. Az addig szétszórtan élő példányok rajokba verődnek, mint a Balatonnál mondják, bandáznak, és a gardarajok fokozatosan a Tihanyi-kút tájékára gyűlnek össze, hatalmas, valamikor több tonnát is elérő tömegben. A bandázó halak olyan sűrűn szoronganak egymás mellett, hogy acélszürke hátuk már mesz- sziről is sötét foltként üt el a tó zöldes színétől.

Vajon mi készteti a gardákat, hogy pont ilyenkor, éppen a Kút környékére gyűljenek össze ? Ebben bizonyára a ma is elevenen élő vándorösztön játssza a leg­fontosabb szerepet. E hal ugyanis ősidők óta vándorútra kelt ebben az időben és talán több száz kilométer távolságra is elvándorolt. A tó zárt medencéjében erre nincsen mód, így a halak a legerősebb vízáramlású helyeket keresik. Ezek kiválasztá­sában nagy hasznát veszik különleges alakú oldalvonaluknak, amely alkalmas az áramlás érzékelésére. így jutnak el némi kóborlás után a tihanyi szorosba, a Kút
környékére, ahol közismerten a legerősebb és állandó a víz áramlása. Itt összegyűlve talán úgy érzik, mintha vándorolnának az áramló vízben…

A nagy gardarajok a tihanyi dombokról, a magasból kitűnően megfigyelhetők voltak. Évszázadok óta ismerik már ezt a tihanyi halászok, és fel is használták. A halászbokrok (néhány halászból álló csoport) elküldték egy-egy megfigyelőjüket a Cser-hegyre, az Akasztó-dombra vagy a Kopaszra. Ezek a „hegyen járók” onnan kémlelték a vizet, és integetéssel közölték a parton vagy a vízen várakozó társaiknak, hogy merre evezzenek ki kis csónakjaikkal és hol vessék ki a hálókat gazdag zsák­mány reményében. Erről szól Hermán Ottó gyönyörű leírása a Magyar Halászat c. könyvében a Tihanyi látott hal halászata fejezetben.

Ma a Balatoni Halászati Vállalat gépesített flottillája kellő időben a szokásosnál kisebb szembőségű kerítőhálóval, az ún. gardahálóval a Kút környékén hatalmas vízterületeket kerít be, és még 10—20 évvel ezelőtt is egyetlen húzással nemegyszer hatalmas, 10 tonnát is meghaladó gazdag gardafogásra tett szert.

Sajnos a legutóbbi évtizedekben a gardaállomány a tóban bekövetkezett különböző kedvezőtlen változások hatására erősen csökkent. Míg régebben a garda az évi össz- halfogásnak mintegy 10%-át tette ki, ez az arány mára 1 —2%-ra csökkent.

Feltételezhető, hogy az állománycsökkenés a szaporodási körülmények romlásá­val kezdődött. A garda az egyetlen Balatonban őshonos faj, amelynek pelágikus (szabadon lebegő) ikrája van, fejlődése tehát nem alzathoz kötötten, hanem a nyílt vízben történik. Ezért egy ívási időben bekövetkező szélvihar sok százmillió ikrát dobhat ki a partra. Egy ilyen tömeges pusztulás egész évjáratok jövőjét veszélyeztet­heti. Az ikra nyílt vízi fejlődése pedig, a többi halfajétól eltérően, a mesterséges védel­mét vagy mesterséges keltetését lehetetlenné teszi. Természetesen a gardaállomány mostani rohamos csökkenésében valószínűleg sok más tényező is szerepet játszik, ezek nagy része még ma is tisztázatlan.

Ősi szokás, hogy a hígvízi halászat utóján a szőlőhegyen gardasütést rendeznek az egyik vagy másik likas pincénél. (Likas pincének az olyan borospincét nevezik,

118 ahol éppen ott van a szőlősgazda, és szívesen látja a vendéget, akiknek mindig jut egy kis kóstoló.)

A friss gardát felviszik a pincéhez, ott gyakorlott mozdulatokkal kibelezik, majd pillanatok alatt lepikkelyezik. Ezután igen éles késsel a garda mindkét oldalát 72-szer bevágják, olyan sűrűn, mintha metélttésztát készítenének. Ehhez bizony kézügyes­ségre és természetesen nagy gyakorlatra van szükség. Ezután meghengergetik a hala­kat só és paprika keverékében, majd fanyársra húzva, parázs fölött ropogósra sütik. A halak olyan kövérek, hogy sütés közben csöpög belőlük a zsiradék. Az így elkészí­tett garda igazi csemege, a halételek között nincs is párja. Az izzó parázs fölött a hal szálkái, de még a bordák is olyan ropogósra sülnek, hogy a szánkban valósággal szétomlanak.

Egy ilyen hangulatos szőlőhegyi gardasütés minden résztvevő számára maradan­dó emlék, különösen, ha egy kis murcival vagy néhány pohárka borral öblítik le a halat.

Garda

Lángoló bokrok—kár… kár…

Hazánkban talán az ősz a legpompásabb évszak. Ami tavasszal és nyáron fejlő­dik, ősszel hozza meg gazdag termését. Mindez csodálatos színpompával jár, de mégis az elmúlást hordozza magában. A virágok eltűnnek, a levelek elszáradnak, az egész természet szomorú, de pompás temetésre készül.

Pedig a pazarlás, amivel a legértékesebb növényi tápanyagok halmozódnak fel a gyümölcsösökben, a jövő nemzedék életét teszi lehetővé. Még az őszi lombok pazar színpompája is ezt a célt szolgálja. Hiszen a levelekben felgyülemlett táplálék kémiai változáson esik át, feloldódik, majd a fák, a cserjék áttelelő ágaiba, törzsébe és gyö­kereibe vándorol. A közben kitáruló átmeneti színpompa éppen ezeket a változásokat tükrözi, amelyek eredményeként a lehulló levelek tápanyaguk zömétől megfosztva válnak a földre érkezve avarrá, s ott e maradványokat talajlakó élőlények alakítják termékeny és tápsókban gazdag termőtalajjá.

így történik ez a magas északtól a trópusi őserdőkig mindenfelé. De mivel észa­kon örökzöld fenyvesek, a távoli délen pedig örökzöld lombos erdők díszlenek, pusztuló tűleveleiket, illetve lombleveleiket folyamatosan és általában színeződés nélkül, szinte észrevétlenül hullatják el. A mérsékelt öv alatt, de különösen a 40. és 50. szélességi fok között a legtöbb az ún. lombhullató erdős vagy cserjés, bokros terület. A híres japán és kanadai őszi lombszíneződések mellett hazánk erdei és talán éppen a Balaton körüli karsztbokorerdők a legcsodálatosabbak gazdag és változatos szín­pompájukkal.

Ökömyálba kapaszkodó pók

Ha október elején vonattal vagy gépkocsival végigutazunk a tó északi oldalán, már útközben feltűnik a szelíd lankákat borító gyümölcsösök és szőlők fölött egy feltűnően színes, gyakran lángoló vörös szegély, majd tarka erdő koszorúzza a dom­bok és a hegyek tetejét.

12S

Nem bánja meg, aki ilyenkor gyalogszerrel nekivág akár a dimbes-dombos tihanyi gejzírkúpoknak, akár felkaptat a balatonfüredi Tamás-hegy karsztbokor- erdővel borított tetejére.

Csodálatos színorgia fogadja az oda látogatókat. A fő színfoltot a paróka­bokornak vagy cserszömörcének nevezett cserje adja. Ovális levelei a zöldtől a sárgán, narancssárgán, aranyló vörösön át a bíborliláig a legkülönbözőbb színáranyalatok-

ban tündökölnek. Ez a cserje megérdemelné, hogy még fokozottabban védjék, sőt mesterségesen is mind többet telepítsenek belőle a Balaton-felvidéken. Mellettük ott találjuk a vöröses-barnás vagy sárgás árnyalatú kőrisfákat, a drappos-rózsaszínü le­velű kökényt, a gyönyörű narancsvörös berkenyéket, barkócákat és társaikat. A tarka­sághoz még hozzájárulnak a sóskaborbolya-bokrok bogyóinak piros-rózsaszín fürtjei (ennek a levelei is pirosak), a kárminpiros som, a cinóbervörös csipkebogyó és a csil­logó kék szeder meg a hamvaskék kökény. Aki egyszer is gyönyörködött napsütéses őszi napon ebben a látványban, és látta a lankákon mosolygó szőlőskerteket, a hát­térben pedig a kissé párás, könnyed-áttetsző ködfátyol borította zöldeskék Balatont, soha nem fogja ezt elfelejteni.

Ilyen bokros-erdős területek húzódnak végig a Balaton-felvidék csaknem teljes hosszában. Minden dombon, minden hegyoldalon találunk ilyen szemet gyönyör­ködtető, kisebb-nagyobb színfoltokat. Sajnos az örömbe sokszor vegyül üröm is. Az egyik legszebb karsztbokorerdő Kiliántelepen, a nagy befogadóképességű kemping területe mögött található. És itt szinte nincs bokor, nincs fa, amelynek aljába ne öntöttek volna egy-egy kupac szemetet. Vajon ezt érdemli a Balaton csodálatos vidéke?

Az idő múlásával a tündöklő színek előbb fakulni kezdenek, egyre inkább barnás­sá válnak, majd lehull a lomb, és azután már csak zörgő avart kerget maga előtt az

122 őszi szél. Csak a fű zöldje virít még továbbra is a bokrok között. A fű között, no meg a bokrok aljában elrejtőzködve hol itt, hol ott egy-egy szerény kis ibolya bonto­gatja enyhe novemberi napokon is lila, illatos szirmait.

Talán ilyenkor a legnagyobb a csend a balatoni tájban. Alkonyattájt, különösen ha csendes és kissé enyhébb az idő, pici pókok, mint megannyi apró vitorlázó repülő jelennek meg a bokros tájon. A kis légi utasok sok méter hosszú, maguk készítette fonálba, az ökörnyálba kapaszkodva, 2—5 méter magasságban, lassan imbolyogva lebegnek tova a levegőtengerben, míg valami kiálló faágba vagy bokorba nem ütköznek. Lehet, hogy megfelelő telelőhelyet keresnek maguknak a néma csendben a levegő parányi vándorai.

Hirtelen szárnysuhogás hallatszik a magasból. Varjak gyülekeznek éjjeli pihe­nőre egy-egy kiálló fa körül, miközben egyre csak azt hajtogatják, kár.. .kár … elmúlt már a nyár…

Őszi szárnyas vendégekről és halrajokról

Balatonfüreden, a szívbetegek Mekkájában még csendes, késő őszi napsütésben is sokan sétálnak a vízparton, és gyönyörködve nézik az apró hullámhátakon meg­megcsillanó napsugarakat. Itt is, ott is, mint pici fehér tutajok, sirályok (Larus ridi- bundus) ringatóznak a habokon, látszólag közömbösen nézve a ködbe vesző távolba. De hirtelen megváltozik a kép. Felröppen a vízből egy-egy sirály, majd csapatba verődve a part egy pontja köré gyülekeznek, és ott le-lecsapnak a víz színére, majd kisebb-nagyobb köröket leírva ismét ott lebegnek partközeiben.

— Etetik a sirályokat — szólal meg valaki, és valóban, a partról kenyérdarab­kákat dobnak a víz felé, amelyeket az éhenkórász légi akrobaták néha már a levegőben elkapnak. Néha ketten-hárman is rácsapnak egy falatra, és vijjogva tülekednek érte. Amelyik elkapja, a feje rángatásával igyekszik a falatot úgy a torka felé irányítani, hogy le is tudja nyelni. Ilyenkor előfordul, hogy kiesik a csőréből a falat, és lehet, hogy egy másik sirályé lesz a győzelem. A zsákmányra lesők még az etetnivaló el­fogyása után is percekig ott repdesnek, majd lassan megunják a hasztalan fáradozást, és egyenként kiválva a csapatból, pihenni szállnak a csendes víztükörre. Később kezdődik elölről a jelenet. Embernek és sirálynak ez a kapcsolata egyik-másik évben annyira szorossá, megszokottá válik, hogy a madarak szinte megfeledkeznek az idő múlásáról. Leesik a hó, sőt befagy a Balaton, és az éhes sirálysereg még mindig ott tanyázik a móló környékén, most nem a vízen, hanem a jégen szunnyadozva. A sirályok ilyenkor sem várakoznak hiába. A téli üdülők is hoznak számukra ele-

124 mózsiát, amelyet vagy a jégre dobálnak, vagy pedig a sétányra szórnak. Ilyenkor a sirályok mintha még szelídebbek volnának. Mind közelebb és közelebb merészkednek az etetőkhöz, s az a szinte groteszk kép tárul elénk, hogy a víz és a levegőtér karcsú kis akrobatái csaknem galambok módjára ott szedegetik az ennivalót karnyújtásnyira tőlünk, a parti sétányon. De ha nagyon kemény vagy hosszú a tél, egy szép napon fölkerekednek, otthagyják Füredet, a Balatont, és néhány órás repüléssel melegebb tájakra, esetleg a zajló Dunához vagy talán az Adriára vándorolnak.

Ugyancsak késő ősszel gyakran megfigyelhetjük, hogy a parttól néhány száz méterre valósággal feketéink a víz az úszó madárseregtől. Akadnak köztük világos pontok is — főleg sirályok —, de túlnyomó többségük szárcsák (Fulica atra) és bukórécék (Anas spp.) százaiból, sokszor ezreiből áll. A bukórécék messze északról érkeznek, és vándorlásuk közben valóságos terített asztalt találnak a Balaton tükrén. Milyen finom falatok várják őket a tóban? őszi időben az egynyaras halivadék és kétnyaras társaik a partok közelében csapatokba verődnek, ahogy a balatoni ember mondja, bandáznak. E halrajok napokon, sőt heteken át sűrű felhőként gomolyognak a partközeli vizekben. Néha olyan sokan vannak egymás mellett, hogy’ szinte több a hal, mint a víz. Még az is előfordul, hogy az összetömörült halak közül az alsók 1—2 centiméterre kiemelik a vízből fent úszó társaikat. A vízből kiszorult kis halak ugyanúgy ugrálnak a többiek hátán, mintha a szárazra kerültek volna. A kiszorított halak mindig küszök. Pedig e rajok nemcsak küszből állnak, jó részük fiatal keszeg. Azért kerül ki mégis mindig küsz a levegőre, mert e hatalmas, néha több tonnás hal­rajokon belül íratlan, de szigorú törvények uralkodnak. A halfelhőknek állandó szerkezetük van. Legfelül és oldalról gömbhéjszerűen a 30—50 mm hosszú, egy­nyaras küszivadék veszi körül a csapatot. Ezek alatt, a raj belsejében úsznak a na­gyobb, 6—10 — ritkán 11 — 13 — cm-es idősebb, 2—6 éves küszök és keszegek. A raj alján a vágódurbincsok lapulnak.

A rajok sűrűségére jellemző a rajon belül, a vízben oldott oxigén mennyiségének erős csökkenése. Ez a csökkenés ott, ahol csak szórványosan úszkálnak halak, szinte észre sem vehető. Ott azonban, ahol a halak ennyire összetömörülnek, mint a
rajokban, az oldott oxigén mennyisége a rajon kívül mért értéknek a felére, sőt a negyedére is csökkenhet.

A halrajok lassú imbolygással úsznak a víztérben. A ragadozó halak többnyire kerülik e csoportokat, és legfeljebb a szélekről rabolnak el egy-egy lemaradozó kis halat, a raj belsejébe nemigen merészkednek. Lehet, hogy ez a ragadozók elleni védelem hozza létre és tartja fenn ezeket a rajokat.

A bukómadarak számának megállapítása elég bonyolult feladat. Egyszer egy madarász kollégám naphosszat ült a vízparton és meg-megszámolta az úszó szárnya­sokat. Jegyzőkönyvébe sorba írta az észlelt egyedszámokat. 50, 48, 53, 36, 61… Amikor már vagy ötvenszer megszámolta a bukómadarakat, megállapította, hogy a legtöbb 72 volt. Ez lehetett a tényleges létszám, gondolta, amikor minden madár fenn úszott a víz színén. No, még egyszer megszámolom őket, gondolta magában, és meg­döbbenésére most 89 volt az eredmény. így derült fény arra, hogy a madarak tekin­télyes hányada állandóan lenn tartózkodott a víz alatt. Megbízható számlálást csak akkor tudott végezni, amikor motorcsónakkal menekülésre késztette őket és utólag figyelte, hány madár bukik még fel a víz alól és röpül menekülő társai után.

Ősszel a halra vadászó bukómadarak mellett néha még sokkal nagyobb szám­ban jelennek meg a szárcsák. Ezek is lebuknak a víz alá, és ott apró kagylókat, zöm­mel vándorkagylókat és csigákat fogyasztanak, vagy pedig a tóban egyre inkább tért hódító hínárt és moszatokat legelik. A szárcsák sokáig itt tanyáznak. Csapatokba verődve mozgásukkal néha még a víz befagyását is akadályozzák egyes foltokon. Előfordul, hogy szinte már az egész Balatont jég borítja, de egyes kerek vízfoltokon még ott úszkálnak a szárcsák, s közben ki-kimásznak szárítkozni a jég szélére. Ha tar­tós a fagy, a madarak mind kisebb körre szorulnak vissza. Végül győzedelmeskedik a hideg, teljesen beáll a tó, a vízimadarak pedig kénytelenek más távoli vizekre repülni.

Néhányan még ilyenkor is itt maradnak, olyan különleges helyeken, ahol a víz szinte sohasem fagy be. Ilyen például a Szigligeti-öböl egy része a Tapolca-patak torkolatában, ahol a legnagyobb hidegben is kb. 8 °C-os a beömlő víz hőmérséklete, s ezkisebb-nagvobb területen tartósan megakadályozza a tó befagyását.

Szárcsa (A), vízityúk (B), vetési lúd és csibéje (C), dankasirály (B), haris(E)

A madarak közül a „fekete sereget”, a varjakat (Corvus frugilegus) is meg kell említenünk. Ezek november elejétől kezdve heteken át valóságos gyűlést tartanak éppen Tihanyban. Valószínűleg messzi tájakról — pl. Ukrajnából — sereglenek ide. Alkonyattájt Siófok és Zamárdi irányából is szinte végeláthatatlan csapatokban, olyan nagy számban közelednek nagy károgással a Tihanyi-félszigethez, hogy elsöté­tedik tőlük az ég. Az ideérkezők a Biológiai Kutatóintézet part menti nyárfáitól kezdve egészen a Remetebarlangok alatti jegenyékig olyan sűrűn lepik el a fák felső ágait, hogy azok majd letörnek alattuk.

Óriási lármát, valóságos csatazajt csapnak, saját szavát sem érti az ember a közelükben. Váratlan, erős, különösen csattanó hangra viszont elnémulnak, és mint surrogó-burrogó mesebeli boszorkánysereg fölrebbennek néhány pillanatra, majd sűrűn kavarogva újra rászállnak az imbolygó, vékony faágakra. Zsivajgásuk, ahogy sötétedik, fokozatosan elhalkul, és mire teljesen besötétedik, egészen elcsendesülnek. Éjjeli pihenőhelyüket korán reggel hagyják el. Úgy látszik azonban, hogy ilyenkor még álmosak, mert a szélrózsa minden irányába szerterepülő kisebb csapataik csak­nem nesztelenül távoznak.

A varjak serege decemberre erősen megritkul, de egyesek még akkor is itt kó­borolnak, amikor már teljesen befagyott a Balaton. A jégre ritkán szállnak le, kivéve tavasz felé, amikor a rianások mentén kisebb-nagyobb vízfoltok — vagy ahogyan mondják, hígvizek — jelennek meg. Erre egyszerre ismét ott terem a kíváncsi varjak kisebb-nagyobb serege. De nem csupán a kíváncsiság vonzza őket a jég repedéseihez, hanem az is, hogy ott nemegyszer elgyöngült, pipáló halak jelennek meg, s ezeket a varjak könnyű prédaként halásszák ki a vízből.

Az év utolsó látogatói a libacsapatok (Anser fabalis). Különösen a szélmentes, ködös éjszakák csöndjét verik fel hangos gágogással a magas északról ide vándorló madarak. Számuk gyakran ezrekre rúg, de egyes teleken több százezres csapataik is tanyáznak itt hetekig, különösen a Balaton déli területein, a berkek közelében. A vadludak nappal a vízkörnyéki lápos, ingoványos réteken legelésznek. Éjjelre azonban fölkerekednek és vagy a tó vizére ereszkednek, vagy ha a tó befagy, gyakran

1 28 a jégmezőkön töltik az éjszakát. Ha sikerül egy ilyen, a jégen pihenő libacsapatot

megközelíteni, az hangos gágogással tovaszáll, a nyomok azonban ott maradnak a jégen. Testük melegétől ugyanis alattuk kissé megolvad a jég felszíne, a víz pedig kipréselődik oldalra, ahol később ismét megfagy. így a libák alatt kis, néhány milli­méteres teknő alakul ki. A kis teknők tengelye mindig párhuzamos, mert az összes liba szélirányba fordított fejjel helyezkedik el a jégen.

Nem csupán a vadlibák keresik fel a tavat, látogatják azt házi libák is. Tihanyban azonban inkább a félsziget belsejében levő Belső-tóra és a mellette fekvő füves terü­letre járnak. Az utat hamar megtanulják, és szépen libasorban járnak le a vízre, este pedig már maguktól haza is találnak. Amikor ősz felé egyre jobban megerősödnek, időnként szárnyra kapnak, és repülve szállnak le a faluból a vízre. Ilyenkor előfordul, hogy az alacsonyan szállók egyike-másika nekirepül a telefonhuzalnak vagy a villany­vezetéknek. Erre riadt gágogás támad, majd a liba nagy puffanással leesik a földre, mint egy zsák. Ez némelyiknek az életébe is kerülhet, szerencsés esetben azonban a libának az ijedségen kívül kutya baja sem történik, és néhány perc múlva bicegve, tipegve folytatja útját.

Amikor az első jéghártya beborítja a Belső-tavat, a libákat óriási meglepetés éri. Selymes, suhanó csobbanás helyett nagyot csúsznak a jégen, majd felhömpölyögnek. Ezután élénk szárnycsapkodás közepette üggyel-bajjal feltápászkodnak, értetlenül és bambán egymásra bámulnak, majd némi gágogó tanácskozás után visszaröpülnek a faluba. A libákat általában nem sorolják az okos állatok közé. Ez itt be is igazolódik, ugyanis néhány perc múlva mindent elfelejtve ismét lerepülnek a jégre, és az egész színjáték megismétlődik. Előbb-utóbb azonban mégis megtanulják, hogy kísérletezé­sük hiábavaló, így végleg elmaradnak a tóról.

Mint annyi más madár, a vadludak is elkerülik a Balatont, ha azt tartósan jég­páncél borítja. Csupán tavasszal, a jégolvadás idején jelennek meg, most már észak felé vonulóban. Hangos gágogásuk mintha vidámabb lenne, talán ők is érzik, hogy a hosszú tél után hamarosan újra beköszönt a tavasz.

Mikor fagy be a Balaton?

Ma már nemcsak nyáron, hanem más évszakokban is sokan keresik fel a Bala­tont. A látogatók gyakran teszik fel a kérdést, mikor is fagy be a Balaton? Mikor érdemes lejönni télen a Balatonhoz, mikor lehet fakutyázni, korcsolyázni? Általá­nosságban nem nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, hiszen leggyakrabban kará­csony táján fagy be a tó, és a jégtakaró mintegy 6—8.hétig borítja a tavat. így január elsőfelében a legvalószínűbb, hogy a befagyott tó jege jó lehetőséget ad a téli sportok­ra. Persze az időjárás szeszélyei miatt az is előfordul, hogy december elején áll be a tó, majd éppen januárban enyhül az idő, akkor pedig az erős szelek feltörik a jeget, így azután a jeges sportok örömeinek egyszerre vége szakad. Sőt az is megesik — bár talán csak százévenként egyszer —, hogy be sem fagy a tó. Mindezekből kitűnik, hogy sem a befagyás időpontját, sem pedig azt, hogy a jég mikor lesz sportolásra alkalmas, előre megmondani nem lehet.

A tó hőmérséklete általában október végén vagy novemberben hirtelen süllyed jóval 10 °C alá, december-folyamán pedig a víz lassan, egyenletesen hűl tovább. Sokáig elhúzódhat, amíg hőmérséklete eléri a fagypontot. Különösen csendes, ködös időben lassú a víz lehűlése, egy jeges szélvihar hatására viszont egyik napról a másikra befagyhat a tó.

Különös jelenséget figyelhetünk meg, amikor a levegő hőmérséklete már a fagy­pont alá süllyedt, a víz viszont még nem hűlt le 0 °C-ra. Ilyen hidegben evezve a tavon, az evezőről lecsurranó vízcseppek pici gömbökként valósággal gurulnak a víz felszíni

130 hártyáján. Erre mondják a halászok, hogy borsós a víz. Ez biztos jele annak, hogy — ha a hideg tartós — rövidesen befagy, beáll a Balaton. Egy másik csalhatatlan előjele a befagyásnak, ha gombos a nád. Ez azt jelenti, hogy a nádason végigszántó szelíd hullámokból egy-egy parányi vízcsepp ráfagy a nádszálakra abban a magasság­ban, amit éppen csak nyaldosnak a hullámok. így azután a nádszálak azonos magas­ságban a nyugvó víz szintje fölött jeges körgallért kapnak, amelyek csak úgy szikráz­nak, ha rájuk süt a nap.

A parton is különös képződményeket figyelhetünk meg. A parti kövekre vagy a kikötők cölöpjeire loccsanó víz előbb hajszálvékony sima, később egyre vastagodó, néha 10—15 cm-es vastagságot is elérő, csillogó jégkéreggé fagy. A parti pázsit min­den egyes fűszála külön kis jégoszlopocskává válik, s ezek úgy állnak szorosan egy­más mellett, akár a sakkfigurák vagy a barlangokban a fölfelé növekvő cseppkövek. A víz fölé hajló szomorúfüzek lelógó ágain különös, buzogány formájú jégcsapok keletkeznek, amelyek saját súlyuknál fogva egyre lejjebb húzzák az ágakat. E jég­kölöncök eleinte szabadon himbálóznak ide-oda a szél játékaként, néha össze is koccannak tompa, kongó hangot hallatva. Ahogy tovább növekednek a jégcsapok, a vékony ágakat egyre közelebb húzzák a földhöz, végül a felülről és az alulról nö­vekvő jégcsapok összeérnek, és egységes jégoszloppá szilárdulnak.

1979-ben újévkor orkánszerű vihar tombolt. A jeges szél óránkénti sebessége elérte a 80, sőt néha a 110 km-t. Eközben a tihanyi móló melletti strandon a parti fűzfákra sűrű záporként csapódott a partot ostromló hullámok kifröccsenő vize. Az odafagyó vízcseppek a fákat két nap alatt tömör jégszobrokká alakították. Azt hittem, ezek a fák sem zöldülnek ki többé. De tévedtem… Amint elolvadt a jég, az élet diadal­maskodott. A fák fölegyenesedtek, kihajtottak, és azóta már megterebélyesedve díszí­tik a fürdő víz felőli szegélyét.

Mi történik egy ilyen jeges orkánban a Balatonnal? Ha a vihar tartós, előbb vagy utóbb a mozgó vízfelületen is keletkeznek jégcsírák, kisebb-nagyobb úszó jégtáblák, elsősorban a partok közelében. Ezek tovább növekednek, miközben ide-oda dobálják őket a hullámok. Minthogy a szomszédos jégtáblák állandóan

Jeges Balaton-part

9*

132 összeütköznek egymással, a táblácskák peremén jégtörmelékből álló karima kelet­kezik.

Minél több ilyen tábla keletkezik, annál jobban gátolják a hullámmozgást. így a hullámzás a tovább tomboló vihar ellenére lelassul, elsősorban a part felőli részeken, az öblök mélyén, majd a mozgás fokozatosan megszűnik, és a tenyérnyi vagy esetleg jóval nagyobb jégtáblák összefagynak. A megszilárdult jégtakaró egyre beljebb terjed a nyílt víz felé, és órák alatt rücskös, töredezett, sportolásra általában használhatatlan jégpáncél borítja csaknem az egész Balatont. Igaz, a jégtáblák összefagyásának sze­szélyéből ilyenkor is akadnak kisebb-nagyobb tükörsima foltok, ahol csak a vihar elülte után fagy be a víz, de oda kikutyagolni csupán egy kis korcsolyázás reményében alig-alig éri meg.

Némi előnye is van annak, ha ilyen körülmények között fagy be a tó. Ilyenkor ugyanis az egész víztömeg csaknem 0 °C-ra hűl le, a kialakult jégpáncél gyorsan vas­tagszik, megbízható, tehát, ha nehezebben is, de biztonságosabban kelthetünk át a tavon, mint olyankor, amikor csendes időben fagy be a Balaton.

A téli sportokat kedvelők örömére az ilyen viharos időben történő befagyás nem jellemző a Balatonra. Sokkal gyakoribb, ha hideg, de nyugalomban levő légpárna borítja a befagyás előtti időben a Kárpát-medencét, ilyenkor éjszaka erős a lehűlés, így a tó felületén estétől reggelig néha csak a partközeiben, gyakran azonban szinte az egész tavon néhány milliméteres vagy esetleg 1—2 cm-es jégréteg keletkezik.

Derült időben nagyfokú éjszakai kisugárzást viszonylag erős nappali fölmelege­dés követ, miközben gyakran enyhe szél is kerekedik. Ilyenkor egész egyedülálló élményben lehet részünk. A télen szokásos csendet a vízparton állva különös, foly­tonosan zizegő, csilingelő vagy éppen csengő hangok szakítják meg. A hártyavékony, sima jégpáncél még rugalmas, így gyenge szél hatására a be nem fagyott vízzel együtt a befagyott részeken a jég is megmozdul, és az is hullámzik. Persze csak néhány centi­méter magas hullámokról lehet szó. Ha a szél tovább erősödik, a növekvő hullámokat már nem képes követni a jéghártya rugalmassága, és a jégben hajszálvékony repedések keletkeznek. A zizegő hangok ettől származnak. Eközben a leszakadozó és egyre
jobban felaprózódó jégtáblácskák a szabad víz szélén összetömörülnek úgy, mint a kártyacsomóban a kártyák keverés közben. Gyakran az is előfordul, hogy egy-egy kis jégtábla a hullámtól leszakítva és meglódítva rácsúszik a még összefüggő jégre, és azon több méterre is tovasiklik. Ettől erednek a csilingelő hangok. Ezt magunk is előcsalhatjuk, ha kis jégtáblát csúsztatva rádobunk a jégre, az a csúszás közben pörögve a mind vékonyabb jégre érve egyre magasabb, csilingelő hangot hallat, majd halk csobbanással becsúszik a vízbe.

Érdekes élményben lehet részünk, ha hajóval utazunk olyankor, amikor csak helyenként borítja jég a tavat. Ilyenkor a mozgó hajó orránál szinte fájdalmasan recseg-ropog a jég, miközben a kis fehér jégtáblák messze csúsznak a tisztán átlátszó, mélyzöld színű vizet borító jégen. Ilyen furcsa hajózásra csak ritkán van alkalom, és akkor is legfeljebb 1 —2 napig, hiszen amint a jég 1—2 cm-nél vastagabb lesz, termé­szetesen leállítják a hajózást. Nemrég egy kisfiú így kiáltott fel a mólón, megpillantva a befagyott tavat: — Nini, teteje van a Balatonnak!

A befagyás után legtöbbször 3—4 napig is kell várni, amíg bátran rá lehet menni a jégre. Persze a gyerekek türelmetlenek, szeretnének mielőbb korcsolyázni, különö­sen ha szép simán fagyott be a tó. Magam is így voltam és kipróbáltam, hogy 3—4 cm-es jégen lehet-e korcsolyázni. Hát lehet, de csak akkor, ha a fagy erős, de akkor sem ajánlatos, bár ilyenkor a vékony jég acélos, jó megtartású. Előfordult, hogy szó szerint hullámzott alattunk a jég, s a hullámok, akárcsak egy hajó nyomában, messze távolodtak tőlünk anélkül, hogy repedések keletkeztek volna. Ilyenkor még a tova- sikló korcsolya is valósággal zenél a jégen. A jég vastagsága sohasem egyenletes, így a korcsolya keltette hang is változó. Vastag jégen mélyebb, ahol pedig a jég elvékonyo­dik, egyre magasabbá válik. De jaj annak, aki túlságosan magas hangokat akar el­érni, mert annak könnyen fürdés a vége.

A vékony, 5—6 cm-nél nem vastagabb jég, különösen kinn, a nyílt vízen gyakran olyan, mint az üveg. Egyetlen repedés, egyetlen buborék sincs benne. Ha rajta állva lenézünk, úgy látjuk, mintha jég helyett csak a mélyzöld, kristálytiszta víz volna

134 alattunk. Mindez egy kicsit félelmetes, de szép, és napsütéses, fagyos időben felejt­hetetlen élményt nyújt.

A jégben alattunk keletkező repedések szintén jelzik a jég erősségét. Ha csökken a hőmérséklet, könnyen előfordul, hogy még 8 —12 cm vastag jégen is vékony hajszál­repedés keletkezik alattunk, az egyenetlen lehűlés révén a jégben keletkező feszültség miatt. Ez a repedés az összefüggő, sima jégmezőn pillanatok alatt több száz méterre, sőt talán még több kilométerre is clsurran, miközben a néha erős reccsenés hangja távolodva egyre gyöngül, és végül elvész a messzeségben. Az ilyen repedések leg­többször alaposan ráijesztenek azokra, akik először lépnek a Balaton jegére, pedig valójában semmi veszélyt sem jelentenek.

Éjszaka, különösen amikor erősen fagy, maguktól is keletkeznek repedések a hidegben összehúzódó jégmezőn. Ezek, különösen, ha már 20—30 cm vastag a jég, mennydörgésszerűén csattanva hasítanak bele az éjszakába, majd dübörögve távo­lodnak. Ha pedig tőlünk távol reped meg a jég, a tó úgy morajlik, mint távoli ágyúzás a messzeségben. Erre mondják, hogy durrog a Balaton. Ilyenkor nyugodtan járhatunk- kelhetünk a jégen, hiszen hízik, vagyis vastagszik a jégpáncél.

Hasonló durrogásokat nappal is hallhatunk, amikor napsütésben, főként olva­dáspont feletti hőmérsékleten, kitágul a jég, és ettől keletkeznek gigászi feszültségek a befagyott Balatonon. Ez azonban már korántsem barátságos jelenség, és fokozott óvatosságra inti a jégen járókat. Ilyenkor bizony még a vastag jég is veszedelmessé válhat.

Említettük, hogy a kemény, acélos jégen végigfutó hosszanti repedések nem veszélyesek. Ha azonban korcsolyázás közben haladásuk irányában hosszú, elágazó, liliomszerű repedések futnak szét, ez már a jég vékonyodásának a jele. Ilyen helyről ajánlatosabb visszafordulni. Ha a jégen egymásra merőlegesen és párhuzamosan kelet­keznek repedések, akkor már a közvetlen beszakadás veszélye fenyeget.

Mindig óvatosnak kell lennünk, ha rámerészkedünk a dermedten is hatalmas és titokzatos tóra. Ezért mielőtt nagyobb útra vállalkoznánk, akár korcsolyával, akár
jégvitorlával vagy a Balaton különleges téli jármüvével, a fakutyával, legjobb azok tanácsát kikérni, akik jól ismerik a jeget, mert a víznek nincsen gerendája…

Ha mégis magunkra utalva vállalkozunk egy valóban nagy élményt jelentő jégtúrára az ismeretlen terepen, valahányszor a jég színe vagy látszólagos szerkezete megváltozik, ajánlatos megállapítani a jég vastagságát és szilárdságát. Ennek leg­egyszerűbb módja, ha a korcsolya sarkát teljes erővel belevágjuk a jégbe. Ha két- három csapásra víz jön fel, okvetlen forduljunk vissza. Ha két-három csapással sem tudjuk a korcsolya sarkával a jeget átvágni és a kivágott jégdarabok kagylós törésűek, akkor nyugodtan mehetünk tovább. Ha a jég nem szakad ugyan át, de a kivágott jég gyertyás (lásd 153. oldal), esetleg kásás, szintén okosabb visszafordulni azon az úton, amelyen jöttünk.

Természetesen meglepetések mindig érhetik az embert. Egyik télen, szép nap­sütéses délelőttön Tihanyból tudományos gyűjtésre a Csopak környéki nádasokhoz indultunk. Társam húzta a gyűjtőeszközökkel megrakott szánkót, én pedig elöl kor­csolyáztam, állandóan figyelve a jég hangját. Váratlanul észak felől fehér függöny közeledett felénk, mely néhány perc múlva egyszerre elborított bennünket. A hirtelen támadt köd olyan sűrűvé vált, hogy alig láttunk néhány méterre magunk elé. Az irányt csak abból lehetett sejteni, hogy a szél merre fújta a jégen a ködből kicsapódó zúz­marát. Korcsolyám monoton mély hangja egyszerre elvékonyodott. Azonnal megáll­tunk és más irányban haladva, kerülővel igyekeztünk célunkat megközelíteni. Pró­bálkozásunkat siker koronázta, és alig néhány perc múlva kiértünk a part menti nádashoz, éppen a kellő helyen, a Paloznaki-öbölben. Miközben munkánkat elvé­geztük, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan fel is szállt a ködfüggöny, és ragyogó napsütés vett ismét körül bennünket. Akkor döbbentünk meg igazán, mert megláttuk, hogy a parttal párhuzamosan, jobbra is, balra is több kilométer hosszú, mintegy 100 méter széles nyílt vízsáv húzódott, amelyen vízimadarak úszkáltak, és csupán előttünk volt egy keskeny jégnyelv, amely a parti jeget összekötötte a nyílt vízi jég­mezővel. És mi éppen ezen a jégnyelven jöttünk át…

Hevesek

A balatoni embereken kívül bizonyára kevesen tudják, hogy mik is azok a heve­sek. De bizonyára még a helybeliek között is alig akadnak, akik maguk is jártak e különös jelenség színhelyén. Pedig ritka és érdekes természeti tüneményről van szó, ami megéri a fáradságot, hogy közelebbről is megismerjük. Ehhez vissza kell pillan­tanunk a terület földtörténeti múltjára.

A Balaton északi partján a vulkanikus működésnek még ma is vannak élő nyomai. Pedig a hajdani bazaltvulkánok és a Tihanyi-félsziget területén működött gejzírek már mintegy százezer esztendeje kihűltek, kialudtak. Mégis e vulkanikus, tevékenység következménye, hogy a föld mélyéből ma is több helyen tör fel a kőzetek repedésein keresztül szén-dioxid-gáz. Ha ez a gáz a szárazon szivárog a felszínre, azt senki sem veszi észre. Más a helyzet, ha a feltörő gázok a föld alatti vizekkel érint­keznek, s azokban feloldódnak. Ha a felszínre feltörő források ilyen oldott gázokat tartalmazó vizét pohárba öntjük, az enyhén pezseg, akár a kissé állott szódavíz.

Ezeket a szénsavtartalmú forrásokat nevezik savanyúvizeknek. A leghíresebb közülük a balatonfüredi Kossuth-forráscsoport, amelynek vizét a gyógyfürdőben, valamint ivókúrákra használják.

Az előbbihez hasonló forrás fakad Zánka határában. E forrásnak nagy a vas­tartalma, amely a vízből kicsapódva vörösre színezi a környezetét, emiatt Vérkút a neve. Vérkút hírneve a múlt század első felében vetekedett Füredével, de míg Füred az évek során világhírre tett szert, Vérkút szinte teljesen a feledés homályába merült.

Több savanyúvízforrás, így a csopaki bővizű Szent József-, valamint a Kékkúti-forrás vizét palackozzák. Ismert még a balatonfüredi hajógyár mellett a Berzsenyi Kút és a Révfülöp mellett, Pálkövén, közvetlenül a Balaton partján levő savanyúkút. Kevésbé ismert, bár a legnagyobb szénsavtartalmú a Nemesgulács—Kisapáti vasút­állomás mögött, a bazaltbánya egykori telepén levő savanyúkút.

Nyilvánvaló, hogy hasonló gázfeltörések előfordulhatnak a Balaton vízszintje alatt is. Valóban, számos ilyen gázfeltörés ismert. Közülük a leglátványosabbak Csopak határában, a Paloznaki-öbölben találhatók.

Ha valaki nyáron keresi fel a víz alatti gázfeltöréseket, még akkor is, ha kitűnő a terepismerete, csak egészen csendes, hullámzásmentes időben képes rábukkanni az alapjában igen gyönge gázszivárgásokra, amikre csupán a vízben fölfelé gyöngyöző apró gázbuborékok utalnak. Egészen más azonban a helyzet télen.

Tegyünk egy kis körutat télvíz idején a Paloznaki-öböl jegén olyankor, amikor már legalább 8 —15 cm vastag, hótól mentes jég borítja a területet. Ez az öböl annyira szélvédett, hogy ott a víz szinte mindig simán fagy be. Ha a csopaki sétány végén ereszkedünk a jégre, rögtön feltűnik, hogy a jégben itt is, ott is kisebb nagyobb fel­tűnő foltok fehérlenek. Ezeket közelebbről megfigyelve megállapíthatjuk, hogy jobbára kerekded, csillogó képződményekről van szó, amelyek a jég alsó felületére tapadt kisebb-nagyobb gázbuborékoktól származnak. Tehát már itt is találunk gázfelgyü­lemléseket, amelyek a vízfenékről felszabaduló apró gázbuborékok összeolvadásából keletkeznek. Ezek a gázfeltörések azonban gyengék, és nem is folytonosak. Legtöbb­ször kevés, legfeljebb néhány száz cm3 gáz összegyűlése után a további gázfeltörés megszűnik. Hideg időben a jég napról napra tovább vastagszik, és igen gyakori, hogy egy ilyen gázbuborék körül a víz megfagy. Később a jégbe fagyott buborék alatt újabb gázmennyiség törhet fel. így, ha ez többször is megismétlődik, két-, négy-, sőt akár tízemeletes jégbe fagyott gázfelgyülemlésekkel is találkozhatunk. Ha utunkat az öböl közepe vagy legészakibb csücske felé folytatjuk, a két leggazdagabb gázfel­törés színhelyére jutunk. Ezeken a területeken a buborékoktól tarka foltok egyre gyakoribbak lesznek, s a buborékok mérete is növekszik. A mind jelentősebb gáz-

138 felgyülemlések alulról egyre fokozottabb erővel nyomják a felettük kialakult jégré­teget. így nem ritka, hogy a gázok felhajtóereje átszakítja a felül levő jégkérget, és a buborékok összeolvadnak. Ez a jelenség hasonló ahhoz a fizikából ismert kísérlet­hez, amelyben egy alulról kétoldalt feltámasztott jégtáblát egy zsineggel át tudunk vágni úgy, hogy a középütt keresztbe fektetett zsineg két végére súlyokat akasztunk. Önként következik, hogy e gázfelgyülemlések fölött gyakran egészen vékony, esetleg csupán néhány milliméter vastag a jég; ha arra rálépnénk, menthetetlenül beszakad­nánk.

Amikor elérjük az öbölnek körülbelül a közepét, ott olyan erős gázfeltörésekre bukkanunk, amelyek itt is, ott is átszakítják a jeget, és kerek, 20—50 cm átmérőjű, jégmentes foltok keletkeznek. Ezek egyikében-másikában az állandóan felszálló gázbuborékok hatására pezseg, szinte forr a víz. Ezért nevezték el a környéken az ilyen rendkívül érdekes gázfeltöréseket heveseknek.

Ebben az öbölben tehát nagy hidegben is csak a legnagyobb óvatossággal köze­líthetjük meg a heveseket, és csak akkor, amikor nincs a jégen hótakaró. A hólepel alatt ugyanis nem látszanak a befagyott veszélyes buborékok.

A Csopak környéki hevesek a leglátványosabbak, a legerősebbek. Gyöngébb gázfelgyülemlésekkel találkozhatunk a Kerekedi-öböl területén, Alsóörs előtt, továbbá Arács és Füred (elsősorban a Balatonfüredi Hajógyár) közelében, valamint Szepezd környékén és még sok más helyen.

A heveseken kívül más gázfeltörésekkel is találkozunk a Balatonban. A tó mo­csaras partközeli területein, különösen nádas vagy hínárral dúsan elborított részein mocsárgáz (elsősorban metán) is felgyülemlik a fenéküledékben.

A szénhidrogének mellett foszforhidrogének is keletkezhetnek, amelyek a víz színére jutva a levegő oxigénjének a hatására öngyulladással lángra lobbannak, sőt a velük feltörő metánt is meggyújtják. Ez az oka a mocsárvilágban kísértetiesnek tartott lidércfény keletkezésének.

Ilyen gázok gyakran a nádasokban, a szövevényes nádgyökértorzsák (rizómák) között vagy azok alatt halmozódnak fel. így megtörténhet, hogy a gáz feszítőereje

Hevesek

140

olyan nagy lesz, hogy sok száz négyzetméternyi nádast valósággal felszakít a tó­fenékről, és szinte kiemel a vízből. Ilyen ritka esemény zajlott le az ötvenes évek elején egy áprilisi napon a most épült nagy SZOT Oktatási Központ előtti szakaszon (a ba­latonfüredi hajóállomás és hajógyár között), ahol ráadásul a mocsárgázban jelentős mennyiségű foszfin is felhalmozódott. így a hirtelen felszabaduló gázok maguktól meggyulladtak, s lángra lobbantották az avas nádat is, amely több mint 300 m-es szakaszon leégett.

A Balaton jege — különösen a nyílt vízen — gyakran üvegszerűen átlátszó. Ha azonban közeledünk a parthoz, egyre több parányi buborék tűnik fel benne. Érdemes kivágni a part közelében egy jégkockát. Ebben oldalnézetben egymással párhuzamos, pontszerű gömböcskékből álló csillogó rétegeket, gázbuborékok ezreit lehet felis­merni. E buborékok a víz alatti, főként a vízfenéken megtelepedett algák fotoszintézise révén keletkeznek, tehát oxigénből állnak. A buborékrétegek egymástól való távol­sága valóságos dokumentuma annak, hogy az adott helyszínen napról napra mennyit növekedett, vastagodott a jég.

Olyan helyeken, ahol merőleges oldalú tárgyak, például betonbóják vannak a víz alatt, a jégben — buborékok formájában — megjelenik a tárgy másolata. A buborékok nagyobb számban keletkeznek ugyanis a bója függőleges, mint vízszintes lapjain (azonos jégfelületre számítva). Minthogy pedig a felszabaduló oxigén függőlegesen emelkedik fel a jég alatti mozdulatlan vízben, a függőleges oldalak felett igen sűrű légbuboréksáv helyezkedik el, a vízszintes lap felett pedig ritkább.

A legkülönösebb buborékalakzatok áttelelő hínárszálak felett figyelhetők meg. Itt a fotoszintézis igen intenzív, különösen a délelőtti órákban, erős napsütésben, amikor a jég vastagodása minimumra csökken. így az igen erőteljes asszimiláció hatására keletkező légbuborékok felgyülemlenek, s végső fokon csepp alakú bubo­rékká olvadnak össze. A jelenség a következő napokban megismétlődhet. Mindezek eredményeként pagodaszerű, függőleges légbuborékfüzér keletkezik a jégben.

A hírhedt rianások

A tükörsima jég felülete legtöbbször csak néhány napig marad háborítatlan. Amint vastagszik a jég, az éjszakai lehűlés hatására mind nagyobb összehúzó, a nap­pali fölmclegedés hatására pedig óriási feszítőerők lépnek fel. Ezek az erők hol itt, hol ott Toppantják meg a jégpáncélt, ami néha hasonlít egy kisebbfajta földrengéshez. Nem csupán a hang, hanem a jégpáncél megmozdulása is megremegteti a parti épü­letek ablakait, de néha még magukat az épületeket is. Az összehúzó erők hatására kettényílik a jégpáncél, és percek alatt 5—10, sőt akár 20 cm széles, gyakran kanyar­gós nyílások, esetleg több kilométer hosszú repedések jönnek létre. Ezekben azonnal feltör a víz, de nem emelkedik a jég pereméig, hiszen a jég a víznél könnyebb fajlagos tömegű anyag. A repedések másnapra általában befagynak, és a keskeny vízsávok- ban a jég olyan gyorsan vastagszik, hogy csakhamar megközelíti az eredeti jég vas­tagságát.

1941 telén, január 6-án reggel —27 °C volt Tihanyban a levegő hőmérséklete. A tavat majdnem 60 cm-es jégpáncél borította. Durrogott a Balaton éjjel kegyetlenül, mert éjszaka is, reggel is felhőtlen, szélcsendes idő volt. Természetesen sok széles repedés keletkezett a jégen. Hajnalban a repedéseket 2—3 m magas ködfüggönyök, fantasztikus ködfalak kísérték, a nagy hőmérséklet-különbség hatására ugyanis a repedésekben gőzölgőit a víz. A párától a jég peremén zúzmara is keletkezett. Ez a zúzmara azonban nem habos, apró kristályokból állt, mint máskor, hanem lemezes

142 szerkezetű volt. Ezek a jéglemezek mint csodálatos jégrózsák csillogtak a napfény­ben. Ilyeneket sem azelőtt, sem azóta nem volt alkalmam megfigyelni.

Az erős éjszakai lehűléseket nappal fölmelegedés követi. Az addig összehúzódó jégmező kitágul. A még nyitott repedések összezáródnak ugyan, de a már befagyottak útját állják a tágulásnak. Másrészt a tágulás a Balaton felületére fektethető legnagyobb körök mentén a legerősebb. Amint azt már a század eleji tudományos kutatások megállapították, ezek a legfontosabb repedések, az igazi nagy rianások szinte télről télre azonos helyeken jelennek meg. Tihanyban például egy jellegzetes rianás a móló csúcsától a Fehér-partok felé halad, majd a Halászteleptől nagy ívben eltávolodik és közeledik Zamárdi alá. Ezután a parttal párhuzamosan folytatódik Siófokig. Ott elfordul Alsóörs irányába, majd onnan többé-kevésbé a partvonalat követve Balaton- füredig húzódik, végül hatalmas ívben tér vissza a tihanyi móló csúcsáig.

A Balatonon ezenkívül még hat más vízterületen fordulnak elő évről évre vissza­térő, hasonló, megközelítőleg kör alakú rianások. Ezek mentén sohasem mozdulat­lan a jég, valósággal lélegzik ott a tó. Az összepréselődő jégfelületek néha háztető- szerűen támaszkodnak egymáshoz, máskor merőlegesen állnak ki a vízből a rianások mentén. Olyan eset is előfordul, hogy az egyik oldalon 1 —3 m szélességben a jégtáb­lák egymásba csúsznak. Az alul levő tábla lehajlik, feltör a víz, majd a hatalmas tö­meg alatt az alsó táblából nagy darabok le is törnek.

Az ilyen rianásokon való átkelés különös figyelmet és nagy óvatosságot igényel, mert a vízbe merülő és meggyengült jégtábla könnyen leszakadhat és bekerülhetünk a jég alá.

A jég kiterjedése sohasem egyenletes. Ezért a jégtáblák nem csupán összeprése­lődnek, hanem a föld kéregmozgásaihoz hasonlóan oldalirányban is könnyen elmoz­dulnak. A jeget átszelő számtalan repedés a nagy rianás mindkét oldalán megtalál­ható ugyan, de esetleg több méteres eltolódással folytatódik a túloldalon, ami bizo­nyítja az egész jégmező jelentős elmozdulását.

A Tihanyi-félsziget környékén különösen gyakoriak a jégmozgások. Az évről évre visszatérő rianások mellett a legkülönbözőbb hosszabb-rövidebb repedésekkel
találkozunk, ezek néha villámszerűén sok ágra szakadnak, máskor dugóhúzószerűen csavarodottak.

Ha a hőmérséklet többé-kevésbé állandó, és kissé a fagypont alatt marad, akkor a jégmozgások, a hangos durrogások egyre ritkulnak, végül el is maradnak. Ekkor a tó jégtakarója megnyugszik. Ez különösen havazás után következik be. A fehér, egyenletes, a fény- és hősugarakat egyaránt visszaverő és hőszigetelő hólepel alatt addig, amíg olvadás nem következik be, a jégtakaró vastagsága alig változik. Még akkor sem, ha a levegő hőmérséklete —10              15 °C-ra is csökken.

A hóborította, befagyott Balaton egészen idegen a tavat csak nyáron ismerők számára. Olyan, mint valami sarki táj, amit a mozdulatlanság és a végtelen csend jellemez. Igen, a hólepel nem csupán a jég durrogását szünteti meg, hanem majd minden más hangot is elnyel, és ilyenkor szinte tapintható a csend.

A jégen találkozhatunk néha váratlan vendégekkel. Egyszer, gyermekkoromban, egy megfagyott túzokot találtunk a tó jegén, máskor meg eltévedt őzek mentek át az északi partról a délire a hóborította Balatonon. Nyúl, de főként róka nyomait gyakran lehet látni a jeget borító havon, különösen a partok közelében. A rókák nem annyira vadászni, mint inkább inni járnak a jégre, különösen Tihanyban, ahol nin­csenek csordogáló csermelyek, patakok.

A teljesen zavartalan, puha hólepel azonban elég ritka jelenség, és akkor is csak egy-két napig tart. A havazást követően legtöbbször hideg szelek pásztázzák végig a tó felületét, miközben egyik helyről elfújják, a másik helyen pedig felhalmozzák a havat. Ha porhó borítja a jeget, akkor valóságos hóbarkánok jönnek létre. Ezek hasonlítanak a sivatagi homokbarkánokhoz (buckákhoz). A szélnek kitett oldalon a hosszúkás ellipszisre emlékeztető hófolt fokozatos emelkedésű, a szélvédett oldalon viszont olyan, mintha valaki kiharapott volna egy falatot az ellipszisből. Itt meredek falú, homorú vonal határolja a hóbuckát.

Egész más a kép, ha nedves, tapadós a hó. Ekkor különösen a repedések, rianások mentén halmozódik fel, vattára vagy habos süteményre emlékeztetőén. Az is gyakori, hogy a havazást enyhe nap követi, s ezalatt a hó teljesen letakarodik a jégről. Előfor-

144 dúl hirtelen olvadáskor, hogy bokáig érő víz borítja a jeget, ami azután csak lassan szivárog le az alatta levő jégtakaró repedésein, gyakran szabályos nyelőkéin keresztül, vagy pedig, ha újra hidegre fordul az idő, ráfagy a régi jégre. Ez azonban már ritkán tartós, mert a víz áztatta jég elveszti egykori acélosságát, és különösen tavasz felé könnyen áldozatul esik a viharos északi vagy a jégfaló déli szeleknek.

Régen a jég borította tó nagy csendjét, különösen éjjel, szinte semmi sem zavarta meg. Tihanyban csak nagy néha lehetett hallani a füredi vagy a zamárdi kutyák uga­tását. Ha hűlt az idő, és északias légáramlatok voltak, a füredi kutyák hangja hallat­szott. Ha viszont dél felől hatolt ide a kutyaugatás, szinte biztosra vehettük, hogy megenyhül az idő.

Ma is csendesek a téli éjszakák, de nem ennyire. Különösen a somogyi part lett zajosabb, ahol az éjjel csendjét többször is felveri a nehéz tehervonatok dübörgése, búgó dudája vagy a vízparton száguldó hatalmas, nemzetközi forgalmat lebonyolító kamionok kerekeinek sistergésszerű hangja és tülkölése.

Emberek a jégen

Régen csak nagyon kevesen merészkedtek a Balaton jegére. Eseményszámba ment, ha valaki korcsolyázott, és mindenki megcsodálta, ha egy karcsú törzsű jég­vitorlás jelent meg a tavon. Akkor is akadtak azonban olyanok, akik rendszeresen jártak a jégen, sőt ott keresték meg a kenyerüket is. Ök voltak a jégi halászok, a jég­vágók és a nádaratók.

A halászok pitymallatkor indultak munkájukra, amikor megfelelőnek ítélték a jeget munkájuk megkezdéséhez. A halászmester meghatározta a hálókivetés helyét, majd néhány halaskosár fedelével a hóna alatt kiballagott a jégre. Igen fontos feladata volt, hogy pontosan kijelölje a bedöntőlék és a húzólékek helyét. Ezért 20—20 lépésre, tehát kb. 14 m-re egymástól megjelölte a jégen a lékek helyét egy-egy kosár­fedéllel, ahol a jegellők (jégvágók) később kijegelték a léket.

Közben a halászok felrakták a hálós szánkóra a 400 m hosszú jégi hálót, két 200 m hosszú kötelet és a többi szerszámot: a birbiceket, a gemicscket, a villákat, a cibékeket meg a két vezérrudat vagy vezerest. E különös szerszámok mibenlétére a halászat leírásakor derül majd fény.

Minthogy a vezérrudak igen hosszúak (20—22 m-cs fenyőszálak) voltak, gyak­ran nem is tették fel a hálós szánra, hanem rövid kötélen, mintegy pórázon a szán után húzták a jégen. A másik szánon, a halas szánon hatalmas láda volt, amelybe akár 10—14 mázsa hal is befért. A ládába egy külön kosarat is helyeztek a nemes halak (süllő, harcsa, ponty stb.) számára.

10

Jégpatkók (A, C) és szöges bot (B)

A halászok csizmájukra jégpatkót erősítettek, s nekivágtak az útnak. A szánokat többen húzták, felváltva. Előfordult, hogy egy-két falubeli fakutyával elkísérte a halá­szokat a színhelyre. Ezek a fakutyák rendszerint fémsínnel ellátott szántalpra erősí­tett hokedlik voltak, amelyeket sima jégen két szöges végű bottal meglepően nagy sebességgel lehetett hajtani.

A halászbokor létszáma 17 és 21 között változott, a jég vastagsága szerint. Ott volt mindig a halászmester, a két rúdhajtó, 12 halász és 10— 15 cm-es jégvastagság esetén két, 40—60 cm-es jég esetén viszont hat jegellő, akik a halászmester által kijelölt helyeken a megfelelő lékeket kivágták.

Az első lék volt a bedöntőlék, amely a háló húzási irányára merőlegesen 3 m széles volt, azzal párhuzamosan pedig 1 — 1,5 m. A következő húzólékeket ettől jobbra és balra 20—20 lépés távolságban vágták. 8—10 ilyen lék volt, amelyeken keresztül a hálót ki feszítették. Ezután az előbbiekre majdnem merőlegesen, a húzás irányában következtek a lékek, gyakran több kilométer hosszúságban, míg el nem érték a háló kihúzásának a vonalát, ahol a lékek ismét közeledtek egymáshoz, vala­mint a kihúzólékhez, ahol a zsákmányt a hálóval kiemelték. Ahol a háló húzásának az irányát megváltoztatták, ott voltak a saroklékek, ahol a vezeres a villával és termé­szetesen megfelelő szakértelemmel elfordította a jég alatt a hosszú rudat a kellő irányba.

A jegellők is pontos munkát végeztek. A kb. 30×30 cm-es nyílásból a birbiccel kiemelték a jégkockát és a lék mellé helyezték, hogy mindenkit figyelmeztessenek a lékre. Ugyanígy jéggel jelölték meg a bedöntő- és a kiemelőnyílásokat is.

A jegellők már javában dolgoztak, amikor a halászok lemálházták a hálókat a szánról. A két 200 m-es kötelet egyenként odaerősítették egyrészről a vezérrúd kariká­jához, másrészt pedig a háló két istápjához (a felint és az alint összekötő rudakhoz), majd a haladás irányában benyomták a vezérrudat a jég alá.

Ha átlátszó volt a jég, a rúd és annak mozgása tisztán látszott a jég alatt. így az is meglátszott, ha a rúd eleje nem pontosan a következő lék alá került. Ekkor könnyű volt a görbe végű bottal, a gemiccsel az elbitangolt rudat visszaterelni a helyére. Máskor bizony szükség esetén tapogatva kellett megkeresni a gemiccsel a vezérrúd elejét. Amikor a vezérrúd közepe odaért a fordítólékhez, a vezeres, aki eddig a rudat a villával tolta, most a villával lassan elforgatta a hosszú rudat úgy, hogy az most már pontosan a háló húzási irányában álljon. A rúd csupán a hálóhúzó kötél irányí­tására, de nem a húzásra szolgált.

Húzáskor 6—6 halász mindkét oldalon a vállára vetett cibékkel (hevederrel) nekifeszülve ütemes mozdulatokkal hátrafelé húzta a hálót, illetőleg a háló kötelét. Erre a kötésre a vállukra vetett heveder végén lánccal ráerősített fakarikát pöndörí- tettek, amely a kötélen fennakadt, anélkül, hogy lekötötték volna. így húzás közben magát a kötelet nem kellett fogni. Miután 4—5 m-t húztak a kötélen, lepöndörítették a kötélről a karikát, előrementek a lékhez, és folytatták a kötél húzását mindaddig,

10*

148 amíg oda nem ért a háló eleje, az istáp. Ekkor továbbmentek 4—5 lékkel, és ott újra kezdték a hálóhúzás munkáját.

A hálón az alinra (alsó tartókötélre) ólomsúlyok és szalmacsutakok voltak erő­sítve, akárcsak más (kerítő) halászhálóra. A felinra (felső tartókötélre) viszont parafák helyett kis, 10—15 cm hosszú, keskeny léceket, az ún. tutajokat erősítették, mert a markolás során a jég a parafákat gyorsan tönkretette volna.

Amikor a két istáp a kb. 3 m hosszú, de alig 60—80 cm széles kihúzólékhez ér­kezett, megkezdődött a tnarkolás. Ekkor néhány halász elment a szánkóért, a többiek pedig a háló kiemelésében segédkeztek. Összefogták a zsák (a háló része) torkát, majd a zsák végét emelték ki a vízből. A zsákmány alatt gyakran meghajlott a jég, felbuggyant a víz, és a halak szanaszét fröcsköltek a nedves jégen. Ha kemény hideg volt, a halak igen hamar megdermedtek, sőt csonttá fagytak a jégen. A nemes halakat a kosárba válogatták, a többit pedig a halas szánkó ládájába döntötték.

Hosszú órákon át nagyon kemény munka folyt. Megpihenni közben nem volt idő, és enni is legfeljebb lopva lehetett a tarisznyából a háló húzása közben. Ha valaki éppen megszomjazott, lehajolt egy lékhez, és hörpintett néhány kortyot a friss, kristálytiszta vízből. Falatozásra csak akkor került sor, amikor már a jégen volt a zsákmány.

Minthogy télen a nappalok rövidek, a munkával igyekezni kellett. A zsákmány fellapátolása után a hálót visszahelyezték a hálós szánra, majd hamarosan elindult a menet hazafelé. Ha messze volt a tanya, bizony kis lámpást is kellett akasztani a szánkóra, és öreg este lett, mire a halásztelepre értek. Ott legtöbbször már árusok várták a halászokat, szekerekkel, és még aznap este elindultak a környező falvakba, hogy jóízű, friss balatoni halat vigyenek a környék lakosságának.

Mialatt a halászok kinn dolgoztak a jégen, szinte minden tó menti község hatá­rában megkezdődött a part mellett a jégvágás. A jég vastagsága szerint a parttal pár­huzamosan 25 — 50 vagy 100 m hosszan és arra merőlegesen, 10—15 m szélességben léket vágtak. Először egy 1 —1,5 m széles és 5 —10 m hosszú jégtáblát vágtak ki, majd ezt a vastagsága szerint fél — másfél m2-es darabokra repesztették szét, még az eredeti

•-ÓlSiitt.’. v tW&í. íwwww»*m

Jégi halászat

150 helyén. Ezután 2 — 3 jégvágó szekercét beleakasztottak a kivágott jégtáblába, majd a mozgó tábla túlsó végét lenyomva, az elejét meghúzva rácsúsztatták a jégre, és egyből ki is vontatták a parthoz. Ott azután 10—20 kg-os darabokra vágták, és a kö­vekről vasvillával felszórták a várakozó lovaskocsikra, majd a jégveremhez fuvaroz­ták. A jégvágás helyét mindig nádcsomóval jelölték meg figyelmeztetésképpen. A leg­nagyobb jégvermeik a halászoknak voltak, amelyekben 200, sőt 600 szekér jeget is tároltak. A jeget a náddal gondosan kibélelt verembe deszkavályún csúsztatták be, majd döngöléssel felaprították, összetömörítették. Amíg fagyos volt az idő, a verem nyitott ajtaján keresztül tovább hűtötték, amíg az egyetlen tömbbé össze nem fagyott. Ezután nádtakarót terítettek rá, s magát a vermet is vastag, szigetelő nádtetővel fedték be. így a jég hosszú hónapokig megmaradt, rendesen még a következő év szeptemberében is volt tavalyi jég a veremben. Persze a vermet hűvös, árnyékos helyre építették. A jeget mindig hajnalban vették ki, hogy minél kevesebb meleg levegő kerüljön a jégverembe. A halászokon kívül a községeknek is volt saját jég­vermük, ahonnan a jeget orvosi célokra vagy pedig a lakosság jégszekrényeihez áru­sították.

Az ötvenes évektől kezdve, amikor az elektromos hűtőszekrények egyre jobban elterjedtek, a jégkitermelés fölöslegesnek látszott. Az olcsó jeget adó vermekből csak a halászok tartottak meg néhányat. Újabban viszont az energiatakarékosság jegyében meggondolandó, nem lenne-e gazdaságos a Balaton jégkészletét felhasználni.

A halászok és a jégvágók mellett másutt is dolgoztak a jégen. A befagyott Balaton tette lehetővé ugyanis a tó egy másik értékes termékének, a nádnak az aratását. (Részletesebben 1. A nádasok mélyén c. fejezetben.)

Kiket találunk ma a tó jegén, amikor a téli halászat megszűnt, a nádasokban alig dolgoznak, és a jeget is csak a tó néhány pontján vágják? Amit régebben elkép­zelni is alig lehetett, szép, napsütéses napokon a Balaton tükörsima jegét ezrek, sőt újabban tízezrek keresik feL A legtöbben a korcsolyázásra, fakutyázásra kijelölt part menti területeken sportolnak, szórakoznak, élvezve a tél örömeit, de akadnak szép
számmal olyan vállalkozók is, akik kisebb-nagyobb túrákat tesznek a tavon, igyekez­nek közelebbről megismerni e hatalmas és titokzatos jégtakarót.

Az ismerkedés azzal kezdődik, hogy a partokról köveket, fadarabokat és minden­féle más tárgyat dobálnak a jégre, vajon a jég elég erős-e. Persze ez részben helyes, hiszen elővigyázatlanul Zí/oy, sőt életveszélyes a tó ismeretlen jegére lépni. Fölösleges és visszatetsző viszont mindig újabb és újabb tárgyakkal elcsúfítani a különben olyan csodálatos Balatont, amikor már javában korcsolyáznak a jégen.

A jellegzetes balatoni fakutyák, amelyeket valamikor a környékbeli falvak lakói rendszeresen használtak a tavon való átkelésre, amikor rokonaikat vagy barátaikat látogatták meg a túloldalon, egy időben szinte feledésbe merültek. A Balaton szerel­mesei azonban, akik mind nagyobb számban fedezik fel a téli Balaton szépségeit, ismét divatba hozták a fakutyákat. Most már százszám siklanak ismét a jégen, és nyújtanak fiatalnak, öregnek kellemes szórakozást.

A legszebb téli sport a Balatonon kétségtelenül a jégvitorlázás. Sajnos a tó bi­zonytalan jégviszonyai csak ritkán engedik meg, hogy ennek a csodálatos sportágnak a hódolói szabadon száguldozhassanak a tó jegén. Hol a jég vastagsága, hol pedig a minősége jelent akadályt. Egy télen általában csak néhány olyan nap akad, ami igazán alkalmas a jégvitorlázásra, ez viszont felejthetetlen élményt nyújt a sportolók szá­mára.

Fiatal koromban én is lelkesen hódoltam e sportágnak. Bár sohasem voltam ver­senyképes jégvitorlázó, az általam használt kis faalkotmánnyal így is szinte röpültem a jégen. Tihanyból kiindulva — munka közben, ebédszünetben — átsiklottam pél­dául Füredre egy csomag vajért. Az út oda-vissza csak 6 percig tartott — persze a vásárlást leszámítva. Siófokra alig 10 perc, Zamárdiba pedig 3 perc volt a menet­időm. Még az így elért sebesség is messze elmaradt azonban a versenyzésre alkalmas jégvitorlások 100—140 km-es óránkénti sebességétől.

Tavaszi jégolvadás

Emberemlékezet óta a leghidegebb időjárás 1928/29 telén volt Magyarországon. Februárban a jég vastagsága elérte a 72 cm-t, s ez azt jelenti, hogy a Balaton egész -víztömegének több mint 1/5 része jéggé dermedt. De akármennyire harapós is a tél, mint minden évben, a sok hidegnek egyszer vége szakad.

Az enyhülésnek általában bizonyos előjelei vannak. Például az, hogy kemény hidegben a délutáni órákban a nyugati—délnyugati égbolton igen nagy magasságban fátyolfelhők jelennek meg. Ilyenkor a tavat borító hideg légpárna fölé enyhe cs nedves levegő áramlik, ennek hatására csaknem biztosra vehető, hogy harmadnapra megvál­tozik, megenyhül az idő. Ilyenkor délnyugati—nyugati széllel egészen hirtelen bekövet­kezhet az olvadás.

Egy alkalommal Badacsonyból korcsolyáztam Keszthelyre. A fagyos jégen reggel csak úgy csillogott a korcsolya nyoma. Hirtelen egészen meleg, igazi jégfaló légáram­lat csapott meg, és mire Szigligetre értem, a jég felszínét már 1 — 2 cm-es vízréteg borította. Az olvadó jéglé magassága néha elérheti az 5 —10 cm-t is, hiszen a jégpán­célon levő keskeny repedéseken a víz csak lassan tud elszivárogni. Csakhamar azon­ban, különösen ott, ahol a repedések kereszteződnek, meggyorsul a víz elszivárgása, mert e helyeken kerek nyílások olvadnak ki a jégben, melyeken keresztül örvénylő mozgással folyik le a víz.

A felszínt borító vízréteg hatására az alatta levő jég állaga is megváltozik. Az

-addig üvegszerű, egységesnek látszó jégpáncél felszíne az egyenetlen olvadás hatására
göröngyössé válik, és benne különös oszlopos szerkezet tűnik elő. Az ilyenkor lát­hatóvá váló, nagyjából hatszögletű oszlopok már befagyáskor keletkeztek a jég hat­szöges kristályszerkezete következtében. Befagyáskor az oszlopok belső tömegét csaknem sómentes, szinte desztillált vízből álló jég tölti ki, míg a vízben oldott sók az oszlopok peremére koncentrálódnak, s ez az oldat csak—1 2 °C alatti hőmérsék­leten fagy meg. Olvadáskor ennek éppen a fordítottja játszódik le, és ez a nagyobb sótartalmú jég olvad meg először.

Ha egy ideig tartó olvadás után ismét hidegre fordul az idő, a jég újra megkemé­nyedik, de a felszíne olyan hepehupás lesz, mint amit kopár területek mészkőszikláin láthatunk, ez utóbbit fcarr-jelenségnek nevezik. Az ilyen jégen még esetleg lehet jég­vitorlázni vagy fakutyázni, de korcsolyázni már alig. Ha állandósul az olvadás, az egész jégréteg oszlopos vagy ahogy találóan nevezik, gyertyás szerkezetűvé válik. Az ilyen gyertyás jég teherbírása erősen csökken, és még ha vastag is, nagy óvatosság­gal szabad csak rámerészkednünk. A jéggyertyák laza összeilleszkedése következtében a jég könnyen meghajlik testünk súlya alatt. Ezt leginkább a repedések, rianások men­tén észlelhetjük, amikor alattunk a jeget elönti a repedésből feltörő víz.

Egy alkalommal, még a negyvenes évek elején, tavasz felé a Tihany-félsziget déli oldalára kirándultunk. Langyos, tavaszias volt az idő, a fagyos föld fölengedett, és a parton nagy volt a sár. A Balatont még úgy 15—20 cm vastag jég borította. Elhatá­roztuk, ahelyett, hogy a sarat dagasztanánk a parton, inkább megpróbáljuk, hátha megbír még bennünket a jég. így a jégen ballagtunk a parttól alig 50—100 méter tá­volságra. Egyszerre valaki elkiáltotta magát: — Jaj, reped ajég! Gyorsan kifelé igye­keztünk a partra. Az egyik társam azonban, akinek vadászpuska volt a vállán, aka­rattal elvágódott a jégen, remélve, hogy így megoszlik a tömeg, és nem fog beszakadni. Tévedett. Amíg a többieknek sikerült baj nélkül kijutniuk a partra, alatta teljes hosz- szában beszakadt a jég, és úgy elmerült, hogy csak a puska csöve látszott ki a vízből. Az ijedtség nagy meglepetéssé változott, mert amikor felegyenesedett, hogy kimász- szon kiderült, hogy a víz csak térdig ér. Persze azért csuromvizes lett, és átázott ruháit a közeli erdészlakban kellett megszárítania.

Jéggyertyák

Amikor olvad a jég, először a rianások, repedések mentén jelennek meg víz­csíkok, amelyek részben az olvadás, részben a szél okozta vízfodrozódás és hullám­zás hatására egyre tágulnak, növekednek. Jellemző, hogy az első nagy nyílt vízfolt mindig a Tihanyi Rév környékén keletkezik. Itt ugyanis már fagyos időben is alámossa a jeget a két tómedence közötti csaknem állandó erős vízáramlás, a „folyás”. így ha máshol akár 20—30 cm-es jégpáncél borítja is a Balatont, itt gyakran csak 10 cm-es vagy még ennél is vékonyabb a jég. Ezért veszélyes a jégen való átkelés, különösen tél vége felé, a Rév környékén. Már többen is odavesztek a jeges hullámok között. Az is előfordul olvadáskor, hogy a Rév körül már régen elolvadt a jég zöme, de azt
megkerülve alig 1 —2 kilométerre, akár Zamárdi, akár Földvár irányában nyugodtan átkelhetünk a tó jegén.

A jégolvadás során a jég színe is megváltozik. A nemrég megfagyott jég színe zöld, de amint vastagszik, részben a benne felhalmozódó buborékok, részben pedig a jégre hulló por s a jeget borító, hol olvadó, hol ismét megfagyó hótakaró hatására szürkés színűvé válik. Ez a szín egészen addig megmarad, amíg erősen megindul az olvadás. Az olvadás folyamán a jég átitatódik vízzel. Ennek a beteg, vagy ahogyan a Balatonnál mondják, rohadó jégnek a színe haragoszöldre változik, rámenni már élet­veszélyes, mert bárhol könnyen beszakadhat.

A szél gyakran belekapaszkodik egy-egy repedés mentén az olvadó jégmezőbe, és azt lassan elmozdítja, néha akár több kilométer távolságra is. Egy ilyen mozgó jég­mező a tehetetlensége folytán csak nehezen áll meg, és félelmetes pusztításokra képes.

1947 telén például északi szél törte fel a jeget, és a kb. 25—30 cm vastag, még elég kemény jégmező 5—10 cm-es másodpercenkénti sebességgel nekiütközött a tihanyi mólónak. Ajég egy része felkúszott a móló külső oldalára, tábla táblára halmozódott, és a legmagasabbra került jégtáblák még egy villanylámpa 7 méter magas tartóoszlo­pát is elborították. Közben a mozgó jég másik része nekifeszült a betonépítmények­nek, és átvágta a mólót. Azóta a helyreállított mólót hatalmas kőhányásokkal védik a jég pusztítása ellen.

1964-ben ugyancsak Tihanyban a jég nekifeszült az egyik üdülő vasbetonból készült kikötőhídjának, és azt hosszában összenyomta. A somogyi parton is számos kisebb-nagyobb parti építmény esett áldozatául a jég pusztító erejének. 1979 tavaszán a Balatonfüredet Tihannyal összekötő útra nyomult ki ajég, és másnap bulldózerekkel kellett a jéghegyeket az útról eltávolítani, hogy a járműforgalom ismét megindulhas­son.

Máskor viszont annyira gyenge, szinte kásás a jég, hogy ha a szél kiveti a partra, a táblák egy része már mozgás közben szétesik. Az ilyen jég legfeljebb 3—5 m magas kupacokban halmozódik fel a parton, kárt azonban már nem tesz. Ha egy ilyen jég-

156 kupacban egy táblára ráütünk, az, mint oldott kéve, millió csodálatosan csillogó jég­gyertyára esik szét. Ilyen hófehér jéghegyek évről évre találhatók valahol a Balaton partján, a déli parton, ha északi szél nyomta meg a jeget vagy az északin, ha a jégtörő szél dél felől fújt.

Jégzajláskor a hosszú téli nyugalom alatt teljesen letisztult tóvíz napsütésben olyan mélykék színű, mint máskor soha.

Az olvadás során letöredezett néhány négyzetméter nagyságú jégtáblákon elő­szeretettel tutajoznak a gyerekek, persze, főképpen olyankor, amikor a szüleik nem tudnak róla. Velem is előfordult, hogy gyerekeimet csónakkal kellett egy ilyen úszó jégtábláról kimenteni a partra…

A jég leggyakrabban február végén, március elején olvad el, de az is előfordult, hogy hosszú, tartós tél után még április első napjaiban is lehetett korcsolyázni a tavon. Ennek persze még a jeges sportok leghőbb szerelmesei sem örültek túlságosan.

A hatvanas évek elején egy alkalommal márciusban, tavaszias időben, amikor már híre-hamva sem volt a jégnek, hirtelen rendkívül hideg északi frontbetöréssel mélyen a fagypont alá süllyedt a hőmérséklet. A napokon át tartó viharban a tó vize teljesen áthűlt, majd be is fagyott, annyira, hogy a partról messze be is lehetett menni a jégre. A fagyhullám és a szeles idő elvonultával azonban napok alatt eltakarodott a jég, és a felkavart barnás színű víztömeg csakhamar letisztult, és ismét zöldes-selymes színűvé vált. Napnyugtakor már az opálos csillogású sárga, rózsaszínű és lila színek uralkodtak, jelezve, hogy véglegesen diadalmaskodott a tavasz.

Több ember, mint hal a Balatonban?

A Tiszáról valamikor régen azt mondották, hogy több benne a hal, mint a víz. A Balatonban azonban nincs olyan sok hal. Az évi halfogás aligha több 1200—1500 tonnánál, a horgászok zsákmányát is beleszámítva. Ez viszont azt jelenti, hogy a tó egész halállománya egy adott időpontban, a kis szélhajtó küsztől a Balaton legnagyobb ragadozó haláig, a 80 kg-ot is elérő harcsáig, kb. 5000— 6000 tonna.

Természetesen a halak mellett a többi itt élő állat tömege is jelentős, hiszen nap­jainkban a vízben lebegő állati plankton élőtömege nyáron 180Ó, a fenéklakóké 7000, egyéb állati szervezeteké hozzávetőlegesen 300 tonna. Ha ehhez még hozzászámítjuk a növények élőtömegét, biomasszáját, amely mintegy 14 000 tonna (a baktériumok tömege kb. 1, a növényi planktoné 1000, a bevonatot alkotó és az üledékre települő növényeké 5000, a hínáré kb. 8000 tonna), ez azt jelenti, hogy ha meleg nyári éjsza­kán átszűrnénk valamiféle óriási hálóval a Balaton egész víztömegét, abból mintegy 30 000 tonna élőlényt, illetve élő anyagot halásznánk ki.

Ha forró nyári napon a déli órákban szűrnénk át a Balaton vizét, sokkal nagyobb értéket kapnánk. Ekkor ugyanis még a lubickoló furdőzőket is számításba kellene venni. Márpedig 1981 nyarán egy kánikulai napon becslések szerint mintegy 300 000 kiránduló árasztotta el a Balaton környékét, akik persze mind a tó vizében kerestek enyhülést. Hozzávéve még a tó mellett lakók és az ott üdülők közül azokat, akik a hőség elől szintén a vízbe menekültek, az összes fürdőzők számát közel 500 000-re, össztömegüket pedig (50 kg átlagot véve) 25 000 tonnára becsülhetjük! Ez az érték

Több ember, mint hal…

nagyobb, mint a Balatonban élő állatok egész biomasszája, és mintegy négyszerese a halak biomasszájának. Egy ilyen napon tehát a Balaton már inkább fürdőmedencé­nek mondható, mint természetes halasvíznek.

Könnyű elgondolni, hogy ennek az embertömegnek már önmagában is milyen hatása van a tó élővilágára, nem is beszélve a napozókrémek, -olajok tonnáiról, a megnövekedett szennyvízbefolyásokról és a parti táj jellegének alapvető megváltoz­tatásáról.

Hazánk jelentős természeti kincsének jövőjéről

A világ vízkészletének zöme a tengerek sós vize, jelentős vízmennyiség található a sarki övék hó- és jégtömegeiben, és csak igen kis hányad, alig 0,3% az édesvíz (tavak és folyók vize). Pedig az édesvíz nélkülözhetetlen az egész szárazföldi élővilág és így az ember számára is.

Az emberiség az édesvízkészlettel ősidők óta nagyon pazarlóan bánt, és korlá­tozás nélkül merített belőle. Az általános felhasználás során keletkező, szerves anya­gokban dús szennyvizeket pedig az édesvizekbe juttatta.

Bizonyos mértékű szennyezést — más szóval terhelést — elbírnak a vizek, vagyis a bennük levő élőlények bizonyos idő után biológiai és biokémiai folyamatok révén lebontják a bejutott — részben káros — szerves anyagokat. Eközben a kötött nitro­gén egy része elemi nitrogénné alakul, a foszfátok pedig jórészt vashoz vagy kalcium­hoz kötődve leülepednek, és kikerülnek a rendszerből. Ezt a jelenséget hívjuk a vizek öntisztító képességének.

Ha a vizeket a tisztulási folyamat befejeződése előtt újabb terhelés éri, a víz szennyezettsége állandósul, esetleg még növekszik is. Az újabb és újabb szennyezések miatt a vízben a magasabb rendű állati és növényi szervezetek számára kedvezőtlen, sőt pusztító hatású környezet alakul ki. Ilyen környezetben gyakori az oxigénhiány, és ez igen sokszor kórokozó mikroszervezetek tömeges elszaporodásához vezet. Ezért vezették be, illetve terjesztették ki a fejlett országokban már a múlt század második és századunk első felében a szennyvizek ülepítéssel, majd biológiai derítéssel

160 végrehajtott tisztítását. A probléma ezzel látszólag meg is oldódott, hiszen a szennyező szerves anyagok az egészségre ártalmatlan szervetlen sókká bomlottak le.

Újabban viszont kiderült, hogy a szennyvizek biológiai derítésekor a természetes vizekben lejátszódó öntisztító folymatoknak csupán az első fele, a szerves anyagok lebomlása történik meg. Tehát a lebomlás folyamán keletkezett, főként foszfátokat és kötött nitrogént tartalmazó sók a tisztított vizekben továbbra is jelen vannak és valósággal trágyázzák az élő vizeket. Ez a nagyobb testű, magasabb rendű, majd még fokozottabban az alacsonyabb rendű, jórészt kis termetű növények, vagyis az algák járványszerű elszaporodását okozza. Ezt a folyamatot mesterséges eutrofizáló- dásnak nevezzük.

A mesterséges eutrofizáció sok szempontból, de elsősorban a folyamat gyorsasá­gában különbözik a természetes eutrofizáciőtól, ami minden természetes vízben ma­gától lejátszódó folyamat. A természetes eutrofizálódást a beömlő patakok és az erózió által besodródott anyagok idézik elő a vízi ökoszisztémában. E révén szintén felhalmozódnak növényi tápanyagok. A folyamat általában igen lassú, évszázadokig vagy évezredekig elhúzódik. Ennek során egy újonnan kialakult, növényi tápanyagok­ban általában szegény, ún. oligotróf vízből fokozatosan tápanyagokban gazdag (eutróf) víz lesz. Mindezekből következik, hogy a víz fizikai és kémiai viszonyai, így az élővilága is megváltozik. Évezredek során a Balaton is táplálékkal közepesen ellátott (mezotróf) vízzé alakult.

Még mintegy 50 évvel ezelőtt is ilyen volt a Balaton. Azóta, különösen a legutóbbi évtizedekben — mint Európa-szerte annyi természetes vízben — nálunk is jellemző az ember által okozott, tehát mesterséges, gyors tápanyagdúsulás, a mesterséges eutrofizáció. Tavunkban is egyre gyakrabban fordultak elő tömeges algainvázió okozta vízvirágzások, illetve vízszíneződések.

Az algák tömeges elszaporodása megnövelte az elsődleges termelést. A foto­szintézis folyamán a Balatonban azelőtt (pl. 1963-ban) minden négyzetméter vízfelü­leten naponta 0,4—0,6 g szerves szenet tartalmazó élő anyag termelődött, ami évente hozzávetőlegesen 40— 60 kg algát jelent hektáronként. Ez az érték a Keszthelyi-öböl­
ben 1974-ben már több mint 2200 kg-ra, vagyis az előző érték harmincszorosára növe­kedett. Ez bizonyítja, hogy e terület a rendkívül nagyfokú tápsógazdagodás miatt már túlzott tápanyagellátású, az ökoszisztéma számára egészségtelen, sőt káros hipertróf állapotba jutott.

Mint minden biológiai inváziót, az algainváziókat is rendszerint tömeges alga­pusztulás követi. Ez a gyors és a sok oxigént igénylő bomlási folyamatok révén helyen­ként oxigénhiányhoz, sőt bizonyos kórokozó mikroszervezetek megjelenéséhez, illetve elszaporodásához vezetett.

Az ismertetett jelenségek eleinte csak az édesvizek kutatói, a limnológusok szá­mára voltak figyelemre méltóak, minthogy belőlük felismerték a vizet fenyegető veszélyt. A közvélemény és a hatóságok viszont e figyelmeztető jelekről sokáig alig- alig vettek tudomást.

Az első igazi megdöbbenést 1965. május elején a balatoni halak, közülük is a süllő tömeges pusztulása okozta. Ekkor ugyanis mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Balatonnal valami nincs rendben. A kormányzat hamarosan pénzt is adott a halpusztulás okainak kiderítésére. Megállapították, hogy a pusztulást a különféle növényvédő szerek kiterjedt használata és a Balatonban való jelentős fel­halmozódása okozta. Kellő intézkedésekre is sor került, amelyeknek eredményeként ilyen nagy mértékű halpusztulás azóta sem volt a Balatonban.

1975 januárjában azonban újabb tömeges halpusztulás következett be, igaz, hogy csak egy kis, körülhatárolt területen, Fonyód térségében. Ezt viszont nem növényvédő szerek idézték elő, hanem a halak, valószínűleg oxigénhiány miatt, megfulladtak. Ez pedig már csaknem bizonyítottan a mesterséges eutrofizálódásnak volt a következménye.

Az utóbbi időben feltűnt, különösen Keszthely környékén, hogy mennyire meg­változott a Balaton közismert zöldesszürke színe. Csendes időben sárgás-barnás vagy olajzöld volt a víz, amit egyértelműen az algák inváziószerű elszaporodása idézett elő. Vízvirágzások is felléptek, s ilyenkor a víz felszíni hártyáját néha könnyed

11

162 fátyolként, máskor vastag lepelként borították el az algák. Olykor pedig az egész Keszthelyi-öböl vizét borsóleves színűre festette a lebegő algatömeg.

Más, szintén kellemetlen jelenségek az egész Balaton parton, közvetlenül a szé­leken léptek fel. A parti köveket télen és tavasszal azelőtt is vékonyan borító barna kovamoszatleplet vagy a vörösmoszatokból helyenként kialakult finom bevonatokat nyáron vastag, zöldes, nyálkás-sikamlós, gyakran kellemetlen szagú algagyepek vál­tották fel. Ezek gyakran leszakadtak a kövekről vagy a nádszálakról, és tovább fej­lődve a víz felszínén úszkáltak gusztustalan sárgászöld, habos pamacsokban. Olykor tömegesen pusztultak el algacsomók, megsárgultak, és Tihanynál például a baktériu­mok elszaporodása miatt a part mentén többfelé lila színűvé váltak, és átható, bűzös szagot árasztottak.

Ezek és más jelenségek fokozottan fölkeltették a közvélemény jogos aggodalmát, és ’egyre sürgetőbben hangoztatták e jelenségek okai tudományos felderítésének, a káros jelenségek elleni védekezésnek szükségességét. Akkorra már ismert volt, hogy a vízi elsődleges termelés, vagyis az algák szervesanyag-termelése Kenésétől Badacso­nyig gyengén, onnan Keszthelyig viszont óriási mértékben növekedett.

Minthogy az elsődleges produkció az eutrofizálódás legbiztosabb fokmérője, nyilvánvaló, hogy a tihanyi és szemesi vizekben közepesen eutróf, a Szigligeti-öbölben igen erősen eutróf, a Keszthelyi-öbölben pedig egyenesen hipertróf viszonyokkal találkozunk. Mint említettük, ez utóbbi állapot előidézésében az algák szaporodásá­ban minimumfaktorként szereplő foszfor- és nitrogénvegyületek játsszák a fő szere­pet. Márpedig a Zaláról kimutatták, hogy óriási mennyiségben szállítja e két elem sóit a Balatonba. A tó környéki szennyvízderítők tisztított szennyvize és számos kisebb vízbefolyás is hozzájárul a tó hasonló terheléséhez. A hidrobiológusok és limnológu- sok, a tó biológiai, fizikai és kémiai viszonyainak kutatói az eredmények ismeretében a tudományos vezető testületeken keresztül egyre sürgetőbben hívták fel az illetékes szervek figyelmét a további romlás megfékezéséhez szükséges beavatkozásokra.

A romlást előidéző okok között első helyen szerepelnek a háztartási szennyvizek, a mezőgazdasági szennyvizek közül pedig a hígtrágyaszennyezések, továbbá bizonyos
élelmiszeripari (vágóhídi, tejüzemi) szennyvizek. A mezőgazdasági művelés alatt álló területekről a csapadékkal, illetve a talajvízzel bemosódó műtrágyamaradványok szerepe a jelek szerint másodlagos jelentőségű.

A kutatások alapján az is világossá vált, hogy a káros hatásokat tovább növeli a nádasok meggondolatlan irtása és a természetes partok egyre növekvő mértékű kiépítése. Ezek tudatában több olyan intézkedést javasoltak a kutatók a tó egészségi állapotának megőrzésére, illetve esetleges javítására, ami számos más, ugyancsak fontos népgazdasági érdekkel szöges ellentétben áll. Gazdasági érdek az üdülők és a turisták számának növelése (fontos dcvizabcvételi forrás), a strandok, a kempingek és egyéb vendéglátó helyek számának és befogadóképességének növelése, a gazdasá­gilag igen előnyös és exportképes angolna további balatoni betelepítése, parti sétá­nyok kiépítése megerősített partfalakkal, a szőlőtermesztés maximális növelése a Balaton környékén, a nagyméretű állattartó telepek fenntartása, esetleges bővítése stb. Ezek általában valamennyien előnytelenek, sőt károsak a Balaton egész élővilá­gára, a tavi ökoszisztémára. Ennek kitűnő példája az angolna, amelyből évente mint­egy négymilliót telepítenek a Balatonba.

Az angolnának mint területidegen halnak helyi ellenségei gyakorlatilag nin­csenek. Minthogy a tóban a hőmérsékleti és kémiai viszonyok, továbbá a táplálko­zási feltételek számára kitűnőek, így a betelepített angolnák gyorsan fejlődnek. Az angolna igen falánk hal, és minden hozzáférhető állati táplálékot megeszik. Ennek súlyos következményei vannak. Több, igaz, gazdaságilag kisebb jelentőségű halfaj, például a sügér, a vágódurbincs és a gébfélék szinte teljesen eltűntek a Balatonból. A halgazdaság számára jelentős garda, szélhajtó küsz és süllő állománya is erősen megcsappant. Pusztulás várt a tó egyetlen nagy testű rákjára, a kecskerákra is, és rendkívül megfogyatkozott a tó puhatestű állatainak (csigák és kagylók) a száma, pedig ezeknek nagy jelentőségük volt.

Mindezek a változások nem csupán azért károsak, mert elszegényítették, és ma is fokozatosan szegényítik a tó élővilágát, hanem azért is, mert a fajok számának csökkenése az egész ökoszisztéma stabilitását gyöngíti. így tehát a tó érdekében olyan

11*

164

intézkedésekre van szükség, amelyek mérséklik vagy kiküszöbölik az egyensúly vég­zetes következményekkel járó felborulásának a veszélyét.

Ilyen súlyos eset történt például az Egyesült Államokban, Seattle város határában. Ott a város üdülőkörzetének számító Washington-tó rohamos eutro- fizálódása végül a teljes halállomány és szinte valamennyi magasabb rendű élőlény kipusztulásához vezetett. A tó élettelenné, bűzössé, szennyezetté vált. Hét esztendeig tartott, amíg sok millió dolláros költséggel sikerült a tó regenerációja. Ez bizony a túlzott eutrofizálódásnak elrettentő és tanulságos esete.

A Balatont érő terhelések előidézésében döntő szerepe van közvetve vagy közvet­lenül — az állandó lakosság gyarapodása mellett — a megnövekedett idegenforga­lomnak. Az üdülővendégek száma a férőhelyek függvénye, a Balaton megmentése szempontjából igen nagy jelentőségű volt a tó közelében az építkezéseket tiltó vagy legalábbis erősen korlátozó intézkedések meghozatala.

A háztartási szennyvizek okozta vízszennyezés csökkentésére sok új derítő­berendezést létesítettek és létesítenek, számos meglevőnek pedig jelentősen növelték a kapacitását. A tisztítótelepek jelentősége higiénés szempontból felbecsülhetetlen, még akkor is, ha a további eutrofizálódás megakadályozása szempontjából önmaguk­ban nem sokat jelentenek. Megemlítendő viszont, hogy máris folynak kísérletek — külföldi példa alapján — az ún. harmadfokú vagy kémiai víztisztítás megvalósítására, amelynek minél több derítőtelepen való alkalmazása igen kívánatos volna, elsősor­ban a foszforterhelés csökkentésére.

Folyamatban van egy másik jelentős beruházás megvalósítása is, amely Fűzfőtől Alsóörsig az összes szennyvizet egy közös gyűjtőcsatornába vezeti, majd a szennyvizet a Fűzfő mögötti lankákon átemelve a Séd folyóba vezeti, és ezáltal tökéletesen men­tesíti ezt a tószakaszt a szennyvízterheléstől. Ma már Siófoknak és környékének a szennyvizét sem a Balatonba, hanem a Sióba vezetik. Tervezik Boglárlelle és a kör­nyező települések szennyvizének átemelését a Koppány patakba, továbbá Balaton- akarattya szennyvizének átemelését a Séd vízrendszerébe. Ezek együttesen várhatóan jelentős javulást eredményeznek majd a tó vízminőségének alakulásában.

Nagyok az erőfeszítések Keszthely és Zalaegerszeg szennyvizének megfelelő megtisztítására. Ezért a Zala folyót is újra szabályozzák. Hídvég térségében egy kisebb és egy nagyobb tározómedence építkezéseit kezdték meg. A kisebb, felső ülepítő (hordalékfogó) medence lesz, amelyből a víz egy hatalmas, sekély vizű, náddal borí­tott medencébe kerül, mely nagyrészt az egykori Kis-Balaton helyét foglalja majd el. Ez az újszerű biológiai szűrőrendszer, a külföldi példákkal egybevágóan, remél­hetőleg jelentősen csökkenti a Zala által a Balatonba szállított terhelő anyagok (elsősorban a foszfor) mennyiségét.

Eredmények várhatók az újabb vízügyi létesítményektől is, amelyek megvalósí­tásakor hidrológiai hasznosságuk mellett várhatóan figyelembe veszik a biológiai következményeiket is. így például a Keszthelyi-öböl területén a parttól nem messze kotrással hatalmas iszapcsapdákat hoznak létre. Remélhető, hogy ezeknek az iszap­csapdáknak az időnkénti kotrásával a Keszthelyi-öböl feliszapolódását meg lehet akadályozni, és a felső üledékrétegekben felgyülemlő, jelentős mennyiségű terhelő anyagok (foszfor és nitrogén), valamint szerves anyagok és nehézfém-szennyezések eltávolítása is megoldható, és így az eutrofizálódás mértéke csökken.

Eredmények születtek a part körüli területeken is, az új szőlőtelepítések és a régiek felújításakor, amit úgy valósítottak meg, hogy lehetőleg ne rontsák a tó víz­minőségét. A halászati érdekek és a környezetvédelmi érdekek összeegyeztetése egyelőre megoldatlan.

Semmiképpen sem szabad szűk látókörű elgondolásokat megvalósítani, amire az elmúlt évtizedekben sajnos számos példa volt. A Balaton jövőjéért komoly, néha a pillanatnyi gazdasági érdeket sértő, de elengedhetetlen intézkedések szükségesek. Reméljük, hogy mindez még időben megvalósul, és sikerül a tóban bekövetkezett kedvezőtlen változásokat lefékezni, majd megállítani, sőt némelyiket a jövőben olyan mértékben vissza is fordítani, hogy a Balaton és környéke az eljövendő nemzedékek számára is pihenést, testi-lelki felüdülést nyújtson, és fürdésre, kirándulásra, sporto­lásra alkalmas tó maradjon.

Tartalom

Előszó ………………………………………………………………………………. 5

így történt……………………………………………………………………………. 7

Beszélő kövek………………………………………………………………………..10

A tavasz völgye………………………………………………………………………16

Tihanyi virágcsokor………………………………………………………………….22

A Balaton vize és üledéke………………\……………………………………………29

A vízi életről…………………………………………………………………………33

A halak násza………………………………………………………………………..39

A minirákocskák……………………………………………………………………..44

Víztisztító állatok…………………………………………………………………….53

Kerekesférgek és medveállatkák……………………………………………………..63

önmagukat emésztik………………………………………………………………….70

Vízi ejtőernyősök és pici támadó ütegek………………………………………………72

Szivacsok világa……………………………………………………………………..78

A kellemetlen hínárosok……………………………………………………………..84

A nádasok mélyén……………………………………………………………………89

Zümmögő felhőcskék…………………………………………………………………98

Sikló fogta béka — béka fogta sikló…………………………………………………106

Egy nyári zivatar története………………………………………………………….109

Megújuló élet a Balatonban………………………………………………………..113

A tihanyi látott hal…………………………………….115

Lángoló bokrok — kár… kár…………………………………119

őszi szárnyas vendégekről és halrajokról……………………….123

Mikor fagy be a Balaton?………………………………..129

Hevesek………………………………………….136

A hírhedt rianások…………………………………….141

Emberek a jégen……………………………………..145

Tavaszi jégolvadás…………………………………….152

Több ember, mint hal a Balatonban ?…………………………157

Hazánk jelentős természeti kincsének jövőjéről……………………159

Natura, Budapest

Felelős kiadó Dr. Sárkány Pál

82/1324 Franklin Nyomda, Budapest, 1983

Felelős vezető Mátyás Miklós igazgató

Felelős szerkesztő Sándor Katalin Szerkesztő Pesthy Gábor

Műszaki vezető Asbóthné Alvinczy Katalin

Műszaki szerkesztő Csákvári Attila

A táblaborító, az előzékterv és az illusztrációk Tóth Pál munkája

Nyomásra engedélyezve 1983 január 7-én Megjelent 9,75 (A/5) ív terjedelemben, 28 ábrával 4-16 oldal melléklettel Készült az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint

MG 3214-f-8385

42,— Ft