Találatok: 19
284
Magyarország, 1955. február 11.
Hangos sikítással fékezett le a szerelvény a határállomás melletti peronnál. A hajnali köd fátyol szerűen takarta be a két országot határoló földsávot. A végtelen hómezö fölött varjak szálltak szabadon, vészjósló károgás kíséretében. Az idős asszony merengve nézte a madarak röptét a kupéból, amikor kinyílt az ajtó.
– Jó reggelt! Útlevél-ellenőrzés – lépett be két marcona magyar határőr a vonat apró utasfülkéjébe.
Az idős asszony már jó előre előkészítette útlevelét, és szó nélkül átnyújtotta az ellenőrzést végző férfiaknak. Az egyikük átvette tőle az igazolványt és egy köszönömöt mormolt az orra alatt. Lassan lapozta végig az Olasz Demokratikus Köztársaság útlevelét, és alaposan megnézte a benne lévő fényképet. A képen az asszony legalább nyolc évvel fiatalabbnak nézett ki, mint most.
Régebben készült a fotó, most úgy a hatvanhoz közelített. Hosszú fekete haját befonta és hátul kontyba feltűzte. Egyszerű, hosszú szoknyát és vastag kardigánt viselt, télikabátja az ablak melletti akasztón lógott, míg sapkája a bőröndje mellett feküdt az ülés fölötti tartóban.
– Látogatása célja? – kérdezte kis habozás után a határőr, és csak remélte, hogy szót tud majd érteni az olasz nővel.
Az idős asszony a férfi zavarát látva elmosolyodott és magyarul válaszolt:
– Az unokáimhoz megyek. Budapesten élnek, és a kisebbiknek a közeljövőben lesz a születésnapja.
– Milyen jól beszél magyarul – könnyebbült meg a határőr.
– Talán innen származik? – tette fel a kérdést a férfi, és már azon gondolkodott, hogy ha magyar a nő, akkor miért nem a hazájában él.
– Nem vagyok magyar, csak a férjem volt az – válaszolta készségesen az asszony. – A háború…
Nem fejezte be a mondatot, és magában hálát adott az égnek, hogy még idejében megállt és nem szólta el magát.
– Elnézést – vett elő egy zsebkendőt, és alibiből, elfordulva beleköhögött.
Nem lett volna szerencsés, ha elmondja, hogy a férjét a háborúban vesztette el, mert a mostani világban ki tudja, hogyan is állnak pontosan a saját hőseikhez a magyarok. A határőr tányérsapkáján lévő hatalmas vörös csillag csak épphogy engedte láttatni a sapkajelvényen a piros-fehér-zöld sávokat. Jobb az ártalmatlan hazugság, mint az igazság.
Mióta öt éve sikerült megtalálnia Budapesten a gyermekeit, minden évben meglátogatta őket, volt, hogy évente többször is eljött Magyarországra. Azonban minden év február 11-én Budapestre utazott, hogy közösen emlékezzenek.
– A háború után vesztettem el őt. Tanárember volt, matematikát tanított, és autóbalesetben vesztette életét öt éve – fordult vissza a határőr felé az idős asszony.
– Nem tudtam elviselni a gyászt és a magányt. Minden őrá emlékeztetett, így hazautaztam Olaszországba a nővéremhez. Csak néha látogatom meg az unokáimat – fejezte be szomorúan az asszony.
A határőr még egyszer megnézte az útlevelet, amelyben látta a sok pecsétet, tehát az asszony tényleg többször járt már Magyarországon.
– Van esetleg valami elvámolnivalója?
– Talán csak egy játékmaci, ami a kisunokám születésnapi ajándéka lesz – mosolygott a férfira az asszony. – Nagyon szívesen megmutatom.
Fel akart állni, de a határőr a szavába vágott.
– Nem szükséges. Köszönöm, minden rendben van – lépett közelebb a férfi és visszaadta az útlevelet.
Az idős asszony mosolyogva tette el az iratát, és visszadőlt az ülés műbőr
háttámlájára.
– Viszontlátásra! – csukta be a kupé ajtaját a két határőr, és továbbmentek a következőhöz, hogy folytassák az ellenőrzést.
Az idős asszony csendben üldögélt tovább, amíg negyedóra múlva újból elindult a szerelvény.
A zötykölődés és a sínek monoton, ütemes zaja lassan elaltatta, és mély álomba zuhant.
A POKOL KAPUJÁHOZ VEZETŐ ÚT
„Én ember és ember között faj-, nyelv-, vallásfelekezet miatt soha sem tettem, s
nem is fogok tenni különbséget; az antisemitikus agitatiót, mint a XlX-ik század
embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.
”
Kossuth Lajos
