Találatok: 19

284

VI. FEJEZET

A VÉG KEZDETE

Budapest, 1944. október 17.

Heimann nem kínálta hellyel, nem nyájaskodott ezúttal Tamással, csak határozottan és célratörően mondta a magáét:

– Nem bízok a magyar hadvezetésben, sem az előzőben, sem a mostaniban. Tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy Magyarország mostanra német fennhatóság alá került.

Az SS-alezredes nem nézett fel a papírok pakolgatása közben.

– A nyilasok kiszolgálják az érdekeinket, és eddig is nagy szolgálatot tettek a deportálások során. Kár, hogy Horthy idő előtt leállította azokat. Bár azokban az időkben még nem volt erős a nyilaskeresztes párt, mégis sokan szimpatizáltak velük. Megmondom őszintén, kissé meg is ijedtek Berlinben, amikor megtudták, hogy alig három hónap alatt több mint négyszázezer zsidót deportáltak a magyar hatóságok.

Heimann egy pillanatra felnézett és mosollyal a szája szélén megjegyezte:

– Elkelt volna a magyarok szakértelme e téren más országokban is.

Tamás nem reagált a másik provokációjára, csak állt feszesen és mereven nézett előre. Heimann felemelt egy nagy halom papírt és betette a szekrény egyik polcára.

– Arra akarok kilyukadni, százados, hogy nem kell maguknak, magyaroknak bizonyítani semmit a világ előtt. A tetteik eleget bizonyítottak a világ országai számára. Az országuk elveszett. Az oroszok pár nap múlva átkelnek a Tiszán, és csak hetek kérdése, hogy Budapest alatt legyenek. Csak Németországra

számíthatnak. Ezért rendkívül fontos a maga feladata, hisz ha a kommunisták beférkőznek maguk közé és elkezdik fertőzni országuk amúgy is gyenge szívét, akkor nincs visszaút. Akkor már a Führer sem segíthet.

Közben sikeresen elpakolt mindent az íróasztaláról, és precízen beállította a tintatartót és a telefont az asztal két sarkára. Elégedetten nézett körbe a rendezett irodán, majd leült a székébe és kényelmesen hátradőlt.

– Tudom, hogy nem szíveli a ruszkikat. Én sem.

A zsebébe nyúlt és elővette ezüst cigarettatárcáját.

– Jól elbántak magával – bökött a fejével Tamás felé az alezredes, miközben a szájába vett és meggyújtott egy szál márkás német cigarettát. – Kér?

Tamás megrázta a fejét.

– Mi lesz a feladatom? – kérdezte szenvtelen hangon.

– Látja, ezért kedvelem magát – mosolyodott el Heimann, és felrakta a csizmáját az asztal sarkára. – Rossz országba született. Nálunk szép karriert futhatott volna be.

Egy hosszú percig csak nézte a századost, majd levette a lábát, és előredőlve folytatta.

– Azt kell tennie, amihez a legjobban ért. Beszivárog, és információt gyűjt. Ott lesz mindenhol és felkutatja a provokatív és konspiratív egyéneket.

Tamás értetlenül nézett a németre, hisz az arcán lévő sebbel sehogy sem lett volna képes az oroszok között elvegyülni.

– Maga nem nyilaskeresztes – folytatta Heimann, majd várt egy kicsit, hogy meggyőződjön, tényleg a megfelelő embert választotta a feladatra. – Nem nagyon szimpatizál velünk, németekkel sem. Ezt mindenki tudja. Ne, ne is tagadja! Nincs ezzel semmi baj, én megértem! Én se örülnék, ha más irányítana az országomban. És tudja, mi lesz itt pár hónap múlva, ha nem végzi jól a feladatát?

Tamás kezdte összerakni a képet. A németek nem akarnak Magyarországon maradni, de nem is akarták egykönnyen feladni azt. Inkább feláldozzák még az ország nagy részét, mint ahogy ezt már megtették a Tiszántúllal és most a Duna- Tisza közével.

Debrecenben már felállítottak egy kormányt az oroszok, és elkezdték felépíteni a saját birodalmukat. Mindkét fél tudta, hogy a magyar főváros elfoglalása rendkívüli hadászati és politikai jelentőséggel bír. Egy ország fővárosának elfoglalása a legtöbb esetben az adott ország hadseregének összeomlásával folytatódik. Azonkívül szabaddá válik az út Bécshez, sőt, egyenesen Berlinhez.

– Gondolom, nem szeretne úgy szólítani mindenkit, hogy elvtárs – az utolsó szót erősen kihangsúlyozta Heimann.

Nagyot szívott a cigarettából, és elnyomta az ablakpárkányon található hamutartóban. Azt utána gyorsan beleöntötte a szemetesbe és eltette a tálat az asztala fiókjába, majd elővett onnan egy papírt, és Tamás felé nyújtotta.

– Itt ez a nyílt parancs. Ez mindenhová bejárást biztosít, vagyis a legtöbb helyre. A feladata érdekében áthelyeztettük a saját hadseregéhez. A törzsnél fog szolgálatot teljesíteni, mint felderítő és elemző. így szabadon járhat-kelhet a városban, és minden egységhez bejuthat. Teljes képet fog kapni a városban lévő alakulatokról és különböző egységekről.

Tamás elvette a papírt, megnézte és eltette a zubbonya zsebébe.

– Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy kik lehetnek azok, akik szimpatizálnak az oroszokkal és így az átállás gondolatával. A tegnapi nap folyamán sikerült letartóztatni számos egyént, de vannak még jó néhányan, akiknek sikerült elbújniuk vagy fedezékben maradniuk. Ezeket az árulókat kell felkutatnia és kiszolgáltatnia nekünk annak érdekében, hogy Magyarország fennmaradjon és ne elnyomásban éljen!

Volt abban igazság, amit a német mondott, gondolta magában Tamás. Már csak az a kérdés, hogy ki az elnyomó.

– A régi ismerőse is a listán van – jegyezte meg Heimann, miközben odalépett a tükör elé és az egyenruháját és a haját igazgatta.

– Vitézi alezredesről van szó – fordult hátra egy pillanatra és elvette az asztalról a

tányérsapkáját -, nincs ellene bizonyíték, de meg vagyok róla győződve, hogy az árulókkal tart.

Ha tudnád, amit én, ha hallottad volna, hogy saját maga ismerte be nekem a minap – gondolta Tamás, és halvány mosoly futott át az arcán. A Gestapo most egy erős ütőkártyát adott a kezébe ezzel a nyílt a paranccsal. Nem kedveli az oroszokat, de a németeknél és a nyilasoknál mindenki csak jobb lehet. Talán, ha folytatni lehetne a

tárgyalásokat, akkor még megmenthetnék az országot a teljes pusztulástól. Amennyiben sikerülne egyezséget kötni az oroszokkal, akkor talán véget lehetne vetni a háborúnak. Legalábbis Magyar ország részéről.

– Végeztem – vetette oda Heimann. – Leléphet, százados.

Tamás vigyázzba vágta magát és tisztelgett a németnek. Heimann odafordult és fogadta a tisztelgést.

– Megbízom magában, százados. Tudom, hogy kell egy kis idő, pár nap, amíg felméri a helyzetet. Maradjunk annyiban, hogy akkor jelentkezzen, amikor van valami használható információja, de legkésőbb három nap múlva tegyen jelentést. Amúgy sem fogok előbb ráérni. Eichmann ma visszatér Budapestre. Neki kell segítenem a… hogy is mondjam… a rendkívüli feladatában – mosolyodott el Heimann.

Adolf Eichmann irányította a zsidók deportálását, amíg Horthy július közepén le nem állította azokat. Most visszatér és befejezi a munkáját.

Tamásnak egyből Sanyi és Eszter jutott az eszébe. Sietnie kell, figyelmeztetni és biztonságba kell helyeznie Esztert és családját. Kevés ideje van.

Tamás nem mondott semmit, csak hátat fordított és elhagyta az irodát.

Negyedóra múlva már Pesten robogott a motorral Sanyi felé. Megbeszélték, hogy az Erzsébet téren találkoznak. Lakik ott egy régi ismerőse, aki ki tudná juttatni a családot Budapestről, és vidéken el tudná rejteni őket.

Sanyi már várta, amikor lefékezett mellette, majd Tamás csak odaszólt neki, és már együtt száguldottak végig a Károly körúton,

majd a Rákóczi úton. A Blaha Lujza teret elhagyva több német Opel Blitz típusú katonai teherautóra lettek figyelmesek.

A Luther utca sarkánál egy zsidócsillagot viselő férfi rohant ki a Rákóczi útra. Nyomában azonnal feltűnt három SS-katona, és tüzet nyitottak a menekülőre. A férfi teste megcsavarodott a számtalan találattól, majd élettelenül a járdára zuhant.

Tamásék megálltak a Rákóczi út mellett és értetlenül néztek szét, miközben az előbbi teherautók már megálltak és számtalan SS- katona szállt le róluk. A Tisza Kálmán tér irányába szaladtak tovább. Tamásék gyorsan leszálltak a motorról és a Luther utcán át benéztek a térre. Rengeteg SS és nyilas zárt körbe a tér közepén megszámlálhatatlan civil embert. Mindegyikük ruháján messziről felismerhető volt a sárga Dávid-csillag. Sanyi azonnal a tér felé akart rohanni, de Tamás idejében vissza tudta fogni barátját. Nem kellett vele sokat küzdenie, hogy visszatartsa, testi fölénye elég erőt biztosított, hogy egy karral is visszafogja barátját, így a másikkal tudott inteni a feléjük induló németeknek, hogy álljanak meg. A mozdulat, és hogy elkezdtek távolodni a tértől, elég volt az SS- eknek, hogy visszatéijenek a sorfalba. Visszapillantva Tamás látta, ahogy több német is bántalmazta a civileket, és számos esetben hallatszottak lövések, amik biztos jele voltak a helyszíni kivégzéseknek.

Ahogy visszaértek a motorkerékpárhoz, egy kocsi fékezett le mellettük, és kiszállt belőle Vitézi alezredes. Azonnal odalépett a fiúkhoz.

– Hol vannak Eszterék, Sanyikám? – fordult Sanyihoz az idős katonatiszt.

– Nem tudom, remélem, nem itt – zihálta a fiú.

– Mi is csak most érkeztünk – szólt közbe Tamás, és ekkor pillantotta meg a kocsiból kiszálló Zsuzsit.

A lányon ápolónői egyenruha volt, hátára egy durva posztóköpenyt terített a hideg ellen.

– Valahogy körbe kellene néznünk – morfondírozott magában hangosan Vitézi. – Kik vannak itt? Talán akad egy ismerős, aki tud mutatni egy névsort.

– Az SS és a nyilasok közös akciója – válaszolta Tamás. – Nem hiszem, hogy lenne köztük barát.

– Biztos, hogy nem fogunk itt olyat találni – rogyott le Sanyi a kocsi motorháztetejére.

Tamás ránézett Zsuzsira.

– Van még egy ilyen köpeny és fejkendő nálad? – kérdezte a lánytól.

Zsuzsi visszafordult a kocsi felé, majd egy pillanattal később elővett egy fej kendőt és egy karszalagot.

– Csak ezek vannak.

– Vedd le a köpenyt! – utasította Tamás, közben elvette tőle a karszalagot és felhúzta a posztóköpeny ujj ára. – Kövess!

– Mit akar tenni, százados? – tartotta vissza Vitézi Tamást és a lányát.

– Be tudok jutni a tömegbe, és kihozzuk Esztert, ha itt van.

– És hova visszük? – kérdezte az alezredes.

– Majd megoldom. Először hozzuk ki.

– És a többiek? Az apja és a testvére? – állt fel Sanyi.

Tamás egy pillanatra elgondolkodott, majd elindult a sarkon posztoló nyilas felé, közben a többieknek intett, hogy maradjanak.

A nyilas háttal állt a Rákóczi útnak, és láthatóan jól szórakozott a társával, ahogy a németek összeterelték az embereket.

– Testvér! – szólalt meg határozottan Tamás a nyilas háta mögött.

A nyilas megfordult, és végigmérte a századost.

– Mit akar? – vetette oda.

– Mi folyik itt? Hova viszik ezeket a zsidókat?

– Mi köze magának ahhoz? – fordult szembe egyszerre két nyilas is Tamással.

A százados csak felemelte a nyílt parancsot, amit Heimanntól kapott. Legalább letesztelhette, hogy beválik-e.

Ebben a kaotikus állapotban nem hiszi, hogy sokat foglalkoznának a hitelességével.

A pecsét és az aláírás megtette a hatását.

– Minden zsidót összeterelnek és a Tattersallba kísérnek.

– Onnan hova viszik őket? Folytatják a deportálásokat?

-Remélem, igen. El kéne már tüntetni őket…

– Hova viszik őket? – rivallt rá a nyilasra Tamás idegesen. – Ne húzza az időmet!

– A nagy részét a németek kiviszik a város határába, hogy erődítési munkákat végezzenek, hajói hallottam, a többit, gondolom, deportálják.

Tamás szó nélkül hátat fordított és visszament a többiekhez.

– A Kerepesi temető északi oldalán lévő ügetőpályára terelik őket. Egy részük megy az Attila-vonalba erődítési munkákra, a többieket deportálni fogják.

– Istenem – szörnyülködött Zsuzsi.

– Akkor Eszter a legfontosabb. Az apja és a bátyja még egy ideig kitart, ha sikerül őket a jó sorba terelni – folytatta Tamás. – Zsuzsi, gyere velem, kihozzuk Esztert.

– Hogyan? – kérdezte a lány.

– Bízd rám, de kellesz te is. Egy ápolónővel megyek be, de kettővel jövök ki. Alezredes – fordult Vitézi felé -, be tudja juttatni a kórházba, ahol Zsuzsi dolgozik? Mint ápolónő talán el tud bújni.

– De akkor szem előtt lesz! – szólt közbe Sanyi.

– Azt hiszem, értem, mire gondol, százados – fordult Sanyi felé Vitézi. – Minél jobban szem előtt van, annál nagyobb az esélye, hogy nem fognak foglalkozni vele. Nemsokára rengeteg sebesült fog érkezni a frontról, és akkor csak örülni fognak, ha minél több ápolónő lesz. Sanyi elgondolkodott és elmosolyodott. – Remélem, sikerülni fog. És a többiek?

– Először átkisérik őket a Tattersallba, majd csak ott fogják őket szétválogatni. Velük ráérünk később foglalkozni – folytatta Tamás. – Először kihozzuk Esztert, akit az alezredesék elvisznek a kórházba. Mi maradunk és foglalkozunk a többiekkel.

Mindenki bólintott, majd Tamás kézen fogta Zsuzsit, és elindultak a tömeg felé.

Egy kis magyarázkodás árán, hogy valami német katonát megvágtak a tömegben, és öt jöttek ellátni, sikerült hamar bejutniuk a Tisza Kálmán térre. Első ránézésre legalább nyolcezer zsidó volt a téren, de lehet, hogy még több is. A területen belül már szabadabban mozogtak Tamásék, és szerencséjükre negyedórán belül rátaláltak a Stem családra. Tamás gyorsan elmondta a tervét az idős doktornak és a lányának. Ferenc, aki most is a hegedűjét szorongatta, szorosan bújt az apjához. Miközben beszéltek, Tamás gyorsan levágta a sárga

csillagot Eszter kabátjáról, és amíg Zsuzsi a fejére kötötte az ápolónői kendőt, addig Tamás a hátára terítette a köpenyt. Nem hagyta őket sokáig búcsúzkodni, gyorsan kellett cselekedni. A zubbonyából elővette az egészségügyi csomagját és felbontotta. A tartalmát szétosztotta a lányok között, majd elindultak kifelé a tömegből.

Stem Ágoston szorosan magához ölelte a fiát, és könnyes szemmel nézett a távolodó lánya után. O már megmenekült, ezt biztosan érezte. Tudta, hogy Sanyi és a barátai mellett túl fogja élni a háborút. Egy másodperccel sem aggódott érte tovább. A nagyobb feladat még hátra volt számára. A beteg kisfiára kellett vigyáznia.

– Egy pillanatra álljunk meg! – szólt Zsuzsi és visszafogta a többieket.

– Mi az? Nem érünk rá! – sürgette Tamás.

Zsuzsi elvette a fiú kését és megvágta az alkarját. Hosszan felsértette a bőrt, de vigyázott, hogy ne legyen túl mély a vágás.

– Ezt most miért csináltad? – kérdezte Tamás.

– Kifelé már nem lesz olyan könnyű. Nekem vannak papírjaim és neked is, de Eszternek nincsenek. Ha ezen akadunk fenn, akkor nem lesz esélyünk. Talán ha egyikünk sérült, akkor nem fognak megállítani minket! – nézett határozottan Tamás szemébe Zsuzsi.

Eszter gyorsan elszorította a barátnője kezén a sebet és megindultak a kijárat felé. Tamás felmutatta a nyílt parancsot, és mikor az SS-katona meglátta a vérző lányt, gondolkodás nélkül tovább engedte őket. Épphogy csak átlépték a sorfalat, amikor egy kiáltás állította meg őket:

-Halt!

Egy pillanattal később egy SS-őrnagy lépett melléjük és kérdőre vonta Tamást. A magyarázat gyorsan érkezett. Az őrnagy odalépett Eszterhez, és félrevonta a köpenyét. Nem látott rajta csillagot, de azért megkérdezte, hogy miért nincs rajta rendes ápolónői egyenruha.

– Siettünk, hogy hamar ideérjünk. Fontosabbnak tartottam a gyorsaságot, mint az egyenruhát – szólalt meg Eszter tökéletes németséggel, megelőzve Tamást.

Az őrnagy bólintott, és tovább engedte őket. Pár perccel később már a kocsinál álltak, és Sanyi szorosan magához ölelte szerelmét. Tamás nem hagyott nekik sok időt. Gyorsan betessékelte a lányokat a kocsiba, közben Vitézi beült a kormány mögé és az indulásra várt.

– Este maguknál találkozunk – szólt Vitézihez Tamás, és becsukta a kocsi ajtaját.

Az alezredes indított és gyorsan eltűntek.

– Köszönöm – fordult Sanyi a barátja felé.

– Nincs mit – Tamás oda se nézett, egyre csak a tér felé bámult. – A neheze csak most jön.

Gyalogmenetben, felemelt kézzel kellett végigvonulniuk az embereknek a Rákóczi úton. Az út szélén döbbent civilek bámulták őket. Volt, aki trágár kifejezéseket kiáltott feléjük, a többség azonban lehajtotta a fejét és gyorsan eltűnt egy mellékutcában. Kétoldalt végig SS-katonák kísérték a menetet. Elöl és hátul motorosok mentek, míg egy nyitott tetejű kocsival megérkezett maga Eichmann is, és büszkén nézett végig a tömegen.

Tamás és Sanyi jóval a németek mögött lemaradva követte a menetet. Egyelőre csak azt tudták meg, hogy éjszakára bezárva maradnak a zsidók a Tattersallban, és csak másnap fogják őket „besorolni”.

Mikor az utolsó német alakulat is elment, és már csak a nyilasok maradtak a bezárt kapuk előtt, Tamásék elmentek Sanyiék lakására.

A házmester zokogva fogadta őket, csak ő volt, akiben Sanyi valamennyire megbízott. Mikor elmondta, mi történt, hogy a nyilasok meg a németek betörtek a házba és feltúrtak minden lakást, Sanyi azonnal felszaladt az emeletre. Mire Tamás felért, már tudta, hogy mi történt. A konyha padlóján térdelt Sanyi, és édesanyja holttestét ölelte magához. Erzsi néni mindent megtett, hogy fel tartóztassa a fegyvereseket, de egy majdnem hetvenéves asszony nem sok mindent tudott tenni a nyilasokkal szemben. Ráadásul zsidókat bújtatott, így esélye sem volt, hogy megússza az esetet. Ott, a konyhába lőtték agyon. Csoda, hogy a Stern családot nem végezték ki helyben. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a németek ötvenezer munkaszolgálatos zsidóra formáltak igényt, és így hiába bujkáltak, nem lehetett kivégezni őket.

Tamásnak sok idejébe telt, amíg megértette Sanyival, hogy miért nem szabad elveszítenie a fejét és miért kell higgadtan tűrnie ezt a gyalázatot.

Csak későn értek Vitéziék lakására, ahol az alezredes felesége és lánya is otthon volt. Fia, aki az ejtőernyős alakulatnál szolgált, Isten tudja, merre járhatott.

Eszter kapott rendes ruhát, a munkájához szükséges egyenruhát és papírokat is.

Mostantól ő lett Vitézi Eszter, Zsuzsi testvére.

Megvárták őket a vacsorával, ami nagyon ráfért mindenkire, hisz egész nap nem ettek.

Sokáig csendes volt az asztal, és csak miután befejezték a vacsorát, kezdtek el beszélgetni.

– Holnap korán visszamegyek és próbálok valamit intézni – kezdte Tamás.

– Én is megyek! – szólt azonnal Sanyi.

– Most ne! Maradj itt és segíts az alezredesnek. Még van mit elrendezni Eszternek.

– És itt se maradhatnak sokáig. Kérvényeztem, hogy szállásolják el őket a kórházban.

– De apa! – csattant fel Zsuzsi.

– Nem tűrök vitát! – emelte fel a hangját Vitézi. – Egyre több időt kell majd a parancsnokságon töltenem. Ez a lakás nem lesz sokáig biztonságos. Nagy kockázatot vállalnátok, ha mindennap hazajárnátok Budáról.

– Ez így igaz. Minél kevesebbet van Eszter az utcákon, annál nagyobb az esélye, hogy rejtve marad.

Zsuzsi nem szólt, megértette, hogy így a legjobb.

– És édesanyád sem marad itt sokáig. Együtt elmentek nyugatra. Elkezdtem szervezni az utat Olaszországba.

– Micsoda? – pattant fel Zsuzsi a székéről. – Nem hagyhatom magára Esztert! Egyedül lenne és…

– Erről sem nyitok vitát! – emelte fel a hangját ismét az alezredes.

– Sajnálom, de féltelek titeket. Nemsokára itt lesznek az oroszok. Amennyiben nem nyilvánítják nyílt várossá Budapestet, akkor hosszú és keserves ostrom elé nézünk. Nem akarom, hogy itt maradjatok – szólt már lágyabb hangon Vitézi, és megszorította felesége kezét.

– A szüleim, remélem, jól vannak, és menedékre lelünk náluk Firenzében – helyeselt Aletta, Vitézi felesége.

Ő Firenzéből származott, és Vitézivel a nagy háború idején találkozott. Ott estek szerelembe, ami kitartott a háborús évek alatt. Együtt érkeztek Magyarországra és itt telepedtek le. Született egy fiuk, István és egy lányuk, Zsuzsanna.

– És veled mi lesz? – nézett az apjára Zsuzsi.

– Én katona vagyok, és kötelességeim vannak. Van itt egy-két dolog, amit el kell intéznem. Ehhez szükségem lesz rátok – nézett Sanyira és Tamásra.

– És hölgyeim, ha most megbocsátanának, akkor – állt fel az asztaltól Vitézi jelezve, hogy hagyják őket magukra.

Tamás és Sanyi is felállt, megvárták, amíg a nők elhagyták a szobát. Csak utána ültek vissza a helyükre.

Zsuzsi még kifelé menet odalépett Tamáshoz, és a fülébe súgott.

– Remélem, nem tűnsz el, mint a múltkor, és beszélhetünk, ha végeztetek.

Tamás egy pillanatig elgondolkodott, majd biccentett.

– Köszönöm – súgta Zsuzsi.

Miután a nők elhagyták a helyiséget, Vitézi visszaült és elővett egy cigarettát. Sanyi felállt és nekitámaszkodott az ablakpárkánynak. A sötétítő függönyök szorosan be voltak húzva, és nem csak a bombázások miatt. Már hónapok óta járt Vitézihez és segített neki az ellenállásban való munkája során.

– Mi a terv? – kérdezte Tamás, miután végignézett a két elszánt férfin.

Meglepetésére Sanyi kezdett el beszélni.

– Az ellenállás tagjai vagyunk. Részt vettünk a kiugrási kísérlet előkészületeiben és a mai napig szervezkedünk. Még mindig a háború mielőbbi befejezése a célunk, de tudjuk, hogy ez harc nélkül

már nem lehetséges – határozottan beszélt, és Tamás egy új embert ismert meg a barátjában.

– Rendszeresen tartunk gyűléseket és szervezzük az átállást – vette át a szót Vitézi. – Nem lesz egyszerű, már mindenki a harcra készül. Budapest ostroma elkerülhetetlenné vált. Talán még idén, de legkésőbb január végén itt lesznek az oroszok, és porig rombolják a várost. A német és magyar hadvezetés nem tesz semmit. Azt hiszik, hogy az Attila-vonal feltartóztathatja a szovjet hadigépezetet, de tudjuk, hogy kevés az ember és gyenge a fegyverzet.

Nagyot szívott a cigarettából, majd eloltotta, mint akinek nem is volt kedve rágyújtani.

– Segíts nekünk, hasznos lehetsz a számunkra – nézett Sanyi mélyen barátja szemébe.

Tamás csak ült egy hosszú percig, majd előrehajolt és elkezdte.

– Elmondom, mivel bízott ma meg Heimann. És mit fogok ennek érdekében én tenni – végignézett a két férfin, akik feszülten és kissé idegesen figyeltek rá.

– És elmondom, hogy tudom ezzel az ország érdekeit szolgálni – dőlt hátra mosolyogva Tamás.

Tudta, hogy csatlakoznia kell az ellenálláshoz. Tudta, hogy Németország hamar el fog veszni, és sajnos vele Magyarország is. Nem szabad hagyni, hogy a két napja hatalomra került nyilasok miatt földig rombolják az ország megmaradt részét.

Két óra elteltével, mikor befejezték a beszélgetéseket, Tamás óvatosan benyitott Zsuzsi szobájába. A lány az ágyán feküdt, és halk szuszogása jelezte, hogy már mélyen alszik. A férfi odament hozzá és megigazította a kissé lelógó takarót. Az óvatos mozdulat ellenére a lány felébredt.

– Szervusz.

– Szervusz – köszönt vissza Tamás és leült az ágy szélére.

– Mennyi az idő?

– Aludj, késő van! – simogatta meg a lány haját Tamás, és hirtelen elkapta a kezét, mikor észrevette, hogy mit is csinál.

Zsuzsi még félig az álomvilágban ragadt, így nem is figyelt fel a kedves mozdulatra. A férfi gyorsan felállt és betakarta a lányt.

– Holnap majd beszélünk.

– Várj! – ült föl Zsuzsi, de addigra Tamás már kiment és becsukta az ajtót.

Már korán hajnalban kimotorozott Tamás a Tattersall bejáratához. Elég messze állt le, hogy ne vegyék őt észre, de ő lássa az összes odavezető utat. Egykedvűen evett néhány falatot és szorosabbra húzta magán a kabátját.

Tegnap még visszament a szállására, de nem tudott sokat aludni. Végig azon töprengett, hogyan tudná kimenteni Eszter családját ebből a helyzetből. Nem sok ötlete támadt, lehet, jobb lesz, ha rábízza a véletlenre.

Nemsokára öt Opel Blitz tűnt fel a Kerepesi úton. SS rendszámú teherautók voltak, így egyértelmű, hogy ide tartottak. Tamás beljebb húzódott a fa mögé, ami az álcáját biztosította, és kidörzsölte az álmot a szeméből.

A teherautók megálltak a kapu előtt, és több tucat német katona ugrált le róluk. Nem telt bele tíz perc, és kinyíltak a kapuk, azokon keresztül pedig az útra özönlöttek bentről az emberek. Nem mindenkit tereltek ki, több mint a háromnegyed része a fogvatartottaknak bent maradt, és visszazárták rájuk a kaput.

A feltartott kézzel, átfázva, éhesen kiterelt emberek tömege megindult a belváros felé. Ugyanúgy, ahogy a tegnapi nap folyamán, végigterelték őket a Rákóczi úton és nem álltak meg a Duna-partig. Tamás óvatosan követte őket, hisz a hajnali órákban nem sok ember járt az utcákon. Akik véletlenül ki tévedtek, gyorsan el is tűntek a legközelebbi kapualjban vagy keresztutcában.

Nem tudott megbizonyosodni, hogy Eszter családja kikerült-e vagy még mindig a kapuk mögötti viszonylagos biztonságban vannak.

A Duna partján elkezdték kettesével fel sorakoztatni az embereket, és egy hadnagy utasítására elkezdték folyamatosan a vízbe lőni őket. Szinte alig telt el egy perc, és egy német százados rohant oda őijöngve és leteremtette a hadnagyot. Mint később Tamás megtudta, nem adtak engedélyt a kivégzésekre. Az elkülönített embereket Németországba fogják küldeni munkaszolgálatra. Addig ott kell őket őrizni, ahol vannak.

Pár nap múlva, mikor megindultak a gyalogmenetek Németország felé – a Szálasi-kormány sem vonatot, sem egyéb szállítójárművet nem volt hajlandó a zsidókra pazarolni -, sikerült Eszter családját elhelyezni egy védett csillagos házban. Mivel az idősebb Stem orvos volt, nem volt nehéz meggyőzni a németeket, hogy több hasznát veszik ott, ahol el tudja látni a betegeket, és ezzel is kevesebbet kell foglalkozni velük. Ezt az eredményt már az ellenállás egyik tagja tudta elérni, aki jó kapcsolatokat ápolt Vitézivel.

Miután viszonylagos biztonságban tudhatták a Stern családot, Tamás, Sanyi és Vitézi aktívabban kezdett el foglalkozni az ellenállás feladataival. Tudták, hogy nem maradt sok idejük. Október utolsó napján vereséget szenvedtek a német páncélosok az Alföldön,

és az oroszok megkezdhették az átkelést a Tiszán. A legoptimistább becslések szerint is két-három hónap múlva elérik a fővárost.

VII. FEJEZET

EGYRE KÖZELEBB

Debrecen mellett, 1944. november 2.

Nyikolaj Sztyepanovics Kozlov, az NKVD századosa lassan sétált végig a zuhogó eső áztatta sáros utcán. Kék tányérsapkáján keményen csattogtak a súlyos esőcseppek, barna bőrkabátja jól védte a feltámadó széltől és az átázástól.

A százados szikár, sportos alkatát kiemelte a kabátján szorosan meghúzott öv, amin csak a pisztolytáskája lógott. Még nem kellett használnia a fegyverét, pedig már három éve szolgált és mindig a front közelében. Olyan már volt, hogy elő kellett vennie, de szerencsére sosem kellett elsütnie.

Egy félig leégett házacska mellett áll meg. Kinyitotta térképtáskáját és elővett belőle egy zsebkendőt. Leemelte orráról kerek keretes szemüvegét és letörölte róla a párát.

Nem tudta a falu nevét, de elszorult a szíve, ahogy végignézett a tűzben és harcban elpusztult nádtetős parasztházakon. Moszkvában született és ott is élt egész életében. Építészmérnökként dolgozott a háború előtt. Nagyon szerette az épületeket, lenyűgözték a különböző formák és szerkezetek. A nagyvárosoktól a kis eldugott falvakig mindig alaposan megnézte a házakat, és ha tehette, bejárta a környéket. A nagyszülei éltek hasonló környezetben, mint ahol most

itt, Magyarországon volt. Nem a házak stílusa, hanem inkább a falusi hangulat idézte fel benne a boldog gyermekévek legszebb emlékeit.

Két napja ért véget egy nagyobb páncéloscsata Debrecen mellett, ami természetesen a dicső szovjet hadsereg győzelmét hozta. Kozlov még nem látott közelről olyan harcot, ahol ennyi harckocsi csapott volna össze. Még másnap is zúgott a füle az ágyúk és lánctalpak irgalmatlan dübörgésétől. A jelentések szerint a fasiszta horda több száz tankot vesztett, míg a vörös hadsereg alig szenvedett el veszteséget, ami természetesen nem fedte a valóságot, hisz haza csak jó híreket volt szabad küldeni. Mióta átlépték a szovjet határt, csak nyomult előre a hadsereg. Úgy tűnt, megállíthatatlanok, de valahogy Magyarországon mégis lelassult az előrenyomulás. A németek jól berendezkedtek az országban, és a magyarok szívósan védték hazájukat. Igaz, sokan átálltak, és Debrecenben napokon belül felállt egy új, szovjetbarát kormány.

A szovjet vezetés nem tulajdonított nagy jelentőséget a nyilasok hatalomátvételének. Tudták, hogy bábként használták őket a németek, és az országban kialakult káosz miatt nincs a helyzet magaslatán a magyar hadvezetés.

Barátjára várakozott a szakadó esőben. Ezt megtehette volna az egyik házban is, de nem volt kedve hallgatni a részeg, éneklő orosz katonákat és nézni a rettegő lakosságot. Sok minden nem tetszett Kozlovnak, ahogy a civil lakossággal bántak a katonák, de megértette őket, hisz a németek is hasonlóan viselkedtek az orosz civilekkel szemben. Ez szerencsére nem tartozott rá, igazából nem is tudta, hogy mi is az ő feladata. Barátja, Alekszej Morozovka őrnagy még az apja barátja volt, és már a háború elején sikerült maga mellé vennie őt. Sokat köszönhetett neki, talán még az életét is. Morozovka

már jócskán elmúlt ötvenéves, de igaz hazafi és hithű kommunista volt. Mindenhova magával cipelte a századost, és vigyázott rá.

Kozlov nem volt igazán tisztában a feladatukkal, de Morozovka ezzel nem is terhelte. Általában megmondta neki, hogy mit kell megírnia – a másik utálta a papírmunkát -, majd aláírta és elvitte a parancsnokságra.

Most Budapest alá készültek, a jelentések szerint az első gépesített alakulatok már tizenöt kilométerre megközelítették a magyar fővárost. Morozovka elmesélte neki, hogy jelen volt, amikor Sztálin felhívta Malinovszkij marsallt – a 2. Ukrán Front parancsnokát – és utasította Budapest azonnali elfoglalására. Ez még október 28-án éj szaka történt. Malinovszkij öt napot kért, de Sztálin nem adta meg neki a kért időt. A parancsnok figyelmeztette, hogy így nem lesz elégséges a rendelkezésére álló erő a város elfoglalásához.

Morozovka tapasztalt veterán volt, és osztotta a parancsnok véleményét. Mivel már öt nap is eltelt a telefonbeszélgetés óta, barátja elhúzódó ostromra számított. És az, hogy most, őket is odavezényelték a már napok óta özönlő haderő után, csak ezt a feltevést támasztotta alá.

Morozovka részt vett Sztálingrád védelmében. Ugyanúgy harcolt, mint bármelyik másik katona. Akkor Kozlov a városon kívül volt, és emlékszik a borzalmakra, amiket hallott, és amiket később saját szemével is látott a győzelem után. Amennyiben tényleg elhúzódó harcok lesznek, akkor talán ez lesz a legszörnyűbb városostrom, ami eddig a háború alatt lezajlott. A legfőbb baj, hogy a német és magyar vezetés úgy tesz, mintha nem is közelítenének felé az oroszok, és nem tesznek semmit a város kiürítése érdekében. Budapest hatalmas

város, és legalább egymillió civil tartózkodik benne. Isten kegyelmezzen a szerencsétleneknek, ha nem hagyják el a várost.

– Nyikolaj! – fékezett le és csúszott egy métert a sárban Kozlov háta mögött egy GAZ terepjáró.

Morozovka ült a volán mögött, és hangosan átkozta az időjárást.

– Gyere, fiam! Induljunk! – kiáltott ki a dzsipből, és közben meggyújtotta a szájában lógó cigarettáját.

Kozlov beszállt az anyósülésre, és miután levette a tányérsapkáját, alaposan megrázta a fejét. Morozovka nem szólt érte, hogy alaposan beterítette vízzel, hisz a dzsipnek nem volt ajtaja, és mire az útjuk végére érnek, amúgy is el fognak ázni.

Szó nélkül adta át a félig elszívott cigarettát Kozlovnak, amikor kiértek a főútra, ahol tömött sorokban vonultak a legkülönbözőbb alakulatok a magyar főváros irányába. Végeláthatatlan harckocsi-, löveg- és teherautó-oszlopok dagasztották a felázott utat, amelyeknek szélein egysoros oszlopban vonultak a gyaloghadosztályok és gárdák.

Kozlov a fejébe húzta a sapkáját, karjait keresztbe tette és viszonylag kényelmesen elhelyezkedett az ülésben. Megpróbált aludni, hosszú út állt előttük, és le is kell majd váltania félúton a barátját a volán mögött. Nem állhatnak majd meg a céljukig, sok feladat vár ott rájuk.

***

Dunaharaszti, 1944. november 2.

Tamás és az ifjabb Vitézi csendben lapultak egy lövészgödörben, előttük alig száz méterre volt a müút. Napközben Tamás egy falubelivel beszélgetett, aki a folytonos riadókról és ágyúzásról kérdezgette. Csak az ebéd utáni szirénázás hiányából jött rá a bácsika, hogy nem a légvédelmet hallotta dörögni, hanem a földi tüzérséget.

Délután a páncél el hárító osztag irányából heves ágyútűz hallatszott, és nem sokkal azután megjelentek az úton a rendezetlenül visszavonuló csapatok.

Az elmúlt időszakban Tamás egyfolytában az Attila- vonal védőállásait járta, és naponta jelentett a Sas-hegyen álló, a Notre Dame de Sión épületében lévő magyar parancsnokságon Vitézi alezredesnek. A magyar hadvezetés tehetetlennek bizonyult, hisz a kinevezett parancsnok – Hindy Iván – nem rendelkezett saját hatáskörrel. Minden a németek irányítása alá került.

Sanyi folyamatosan kijárt a frontra, és feltűnés nélkül tudta tartani a kapcsolatot az ottani ellenállókkal. Vitézi a parancsnokságon szervezkedett, míg Tamás a németek és nyilasok értesüléseiről tudott folyamatos tájékoztatást adni számára.

Szerencsére Zsuzsi nemsokára elhagyja a várost, és Eszter is megfelelő menedékre talált a kórházban. A lány apja és testvére még mindig egy csillagos házban volt, és Sanyi mindennap elment arra, hogy híreket kapjon és egy kis élelmet juttasson be nekik.

Tamás az Attila-vonal ezen szakaszán – Dunaharaszti- Alsónémedi-Ócsa-Üllő- Gomba – a magyar VI ejtőernyős zászlóaljhoz csatlakozott, hisz Vitézi fia is itt szolgált. Még október 26-án szállították ki őket autóbuszokkal Soroksárra, ahol a

munkaszolgálatosok által kiépített harckocsiárkok mentén foglaltak védőállást.

Még az esti szürkület előtt elérte az első T-34-es szovjet harckocsi az árok hídját. Halálos csend ült a környéken, és csak a szovjet harckocsik morgása és a hemyótalpaik csikorgása hallatszott. Az orosz gyalogság a műút menti árokban próbált előrehaladni. A környéken rejtőző ejtőernyősök csak arra vártak, hogy a közeli akácosba beásott légvédelmi lövegek tüzet nyithassanak a páncélosokra. A szovjet tankok egymást fedezve jöttek, amikor megszólaltak az ágyúk és a rejtett páncélelhárítók fegyverei. A lövedékek és a páncél öklök hamar kilőtték mind az öt szovjet tankot, és az ejtőernyősök is tüzet nyitottak a gyalogságra. Hamar visszaverték a magyarok a támadást, de a szovjet 4. gárda gépesített hadtestének fő ereje csak később érkezett meg. Legalább húsz harckocsival támadtak, és velük szemben a magyar ejtőernyősök csak a hevenyészett védőállásokra támaszkodhattak.

Tamás csak ekkor tapasztalhatta meg, hogy milyen nagy hátrányba került a sérülése miatt. Mivel a bal szemével nem látott, így nagyban szűkült a látótere, és többször jobban körbe kellett fordulnia, mint kellett volna. így nemcsak a saját, de a társai életét és fedezékük rejtekét is veszélybe sodorta. Magához vett egy páncélöklöt, és Zoltánra hagyatkozott. Vitézi fia vérbeli katona volt. Azt eddig is tudta Tamás, hogy az ejtőernyősök a magyar alakulatok közül a legjobban képzett és legütőképesebb egységek, de fegyverzetük nem volt megfelelő és komolyabb nehéztüzérséggel sem rendelkeztek. Még így is sikerült visszaszorítaniuk a szovjetek támadását.

Órákon át tartott az összecsapás, mely során a szovjet gyalogság többször is áttörte a védővonalat, azonban nem tudták megvetni a lábukat, és hosszú tűzharc után rohamtávolságon összeomlott a támadásuk.

Másnap a zászlóalj tizedese jött oda hozzájuk, hogy a szovjetek betörtek a 22. SS-lovashadosztály védelmébe és hat kilométerre megközelítették Soroksárt. Az egész zászlóaljat mozgósították, és még este visszafoglalták az állásokat a magyar ejtőernyősök. Tassonyi Edömér őrnagy zászlóalj parancsnok személyesen vezette a támadást. Tamás elkísérte a német parancsnokhoz, aki Keitel tábornagy fia volt.

– Alles in Ordnung, danke schön, danke schön, Kamerádén! – hálálkodott az SS- lovasok őrnagya.

– Furcsa volt ez a lelkes kitörés egy ilyen tipikus porosz tiszttől – súgta Tamásnak Tassonyi, miközben elindultak vissza a saját vonalaikba.

Még aznap éjjel visszaindult Tamás. Vitézi üzent, hogy azonnal tétjén vissza a parancsnokságra, és természetesen üdvözli a fiát.

Az elmúlt napokban Tamás közelebbről is megismerte az ifjabb Vitézit, akiről eddig csak egy emléke volt, amikor évekkel ezelőtt az Operánál gyomron ütötte. Sokat beszélgettek, és kölcsönös tisztelet alakult ki közöttük. Barátként váltak el egymástól, és Zoltán megkérte Tamást, hogy helyette is vigyázzon a húgára.

Másnap tíz óra körül ért Vitézi irodájába, és együtt kávézott az alezredessel. A százados valahogy furcsán finomnak találta a kávét, lehet, hogy az elmúlt pár fronton töltött nap volt az oka, nem tudta pontosan.

– Elért minket a front. Akárhogy is tagadják, a szovjetek teljes hosszában elérték az Attila-vonalat és nagy erővel támadnak – állt fel Vitézi az asztalától, és elkezdte lapozgatni a jelentéseket -, és a magyar vezetés csak vár.

Csóválta a fejét.

Tamás letette a csészét a kisasztalra és odalépett az íróasztalhoz. Közben Vitézi elővett egy térképet és elkezdte berajzolni rá a jelentések szerinti csapaterőket.

– Nem is meséltem, hogy tegnap milyen fontos dolog történt – kezdte el az alezredes gúnyosan. – Szálasi koronatanácsot hívott össze és letette az esküt. Tegnaptól hivatalosan ő a Nemzetvezetö. Utána a legfontosabb témája a fejlődő japán-magyar kapcsolatok voltak. Órákig mesélte a terveket, majd kíséretével együtt elvonult. Semmit, az égvilágon semmit nem mondott a mostani helyzetről!

Vitézi ingerülten az asztalra csapott.

– Pedig már ott a várban is hallottuk az ágyúdörgéseket!

– Ma reggel voltam Heimann-nál. Kapott egy példányt a Szálasi és Hans Freiser vezérezredes közötti találkozót dokumentáló jelentésből – nyúlt a zsebébe Tamás és átadta a papírt az alezredesnek. – Röviden arról van benne szó, hogy tekintettel arra, hogy a harc már Budapest elővárosaiban tombol, fontosnak tartja kijelenteni, hogy az események ezen fejlődése nem az ő hibája. A múlt rendszer örökségének nevezi.

Tamás meggyújtott egy szál cigarettát, és Vitézit is megkínálta, aki intett, hogy nem kér.

– Ez szerinte bénítóan hat a kormányára és a nemzetre, és emiatt nem tud mit tenni. Sajnálja, hogy a német vezetés későn avatkozott be, és ezért a nemzetépítő munkára nincs lehetőség.

Vitézi összegyűrte a jelentést és bevágta a szemetesbe.

– A legjobb részt kihagyta, alezredes úr – lépett közelebb Tamás és bizalmasan közelebb hajolt hozzá. – Szálasit nem érdekli sem Budapest, sem a lakosság. Szerinte az emberek, hogy is mondta… igen, „GroBstadtMob”, azaz nagyvárosi csőcselék, akik hátba támadhatják a védőket.

Vitézi leült a székébe és elővett egy másik papírt, amit átnyújtott Tamásnak.

– A magyar hadvezetés Budapest védelmét csak az Attila-vonal külső és belső gyűrűjében képzeli el. Van még pár jelentés a birtokomban, ami előre jelzi, hogy körbe fogják zárni Budapestet.

Tamás alaposan átolvasta a papírlapot, majd visszaadta azt az alezredesnek és leült egy székre.

– A legrosszabb, hogy két olyan szovjet marsall tart a főváros felé, akik amúgy is rivalizálnak egymással.

– Malinovszkij és Tolbuhin is elsőnek akar elérni Berlinbe. Azonban, ha az egyik megáll egy nagyobb városnál, akkor a másiknak is harcba kell szállnia. Amíg Sztálin nem dönt, hogy kié lehet a dicsőség majd Berlinben, addig ezek minél több győzelmet akarnak aratni, hogy végül parádézhassanak a Reichstag előtt – fejtette ki a véleményét Vitézi. – Most minden az ellenálláson múlik. Minél előbb sikerül kapcsolatba lépni a ruszkikkal, annál előbb vethetünk véget az ország lerombolásának.

Budapest, 1944. november 4.

Tamás meglátogatta Zsuzsit és Esztert a kórházban. Már volt alkalmuk beszélni, és szerencsére a lányok biztonságban voltak. Az elmúlt időszakban, ha személyesen nem is, de telefonon majdnem mindennap beszélt Zsuzsival. Nem emlegették fel a régi dolgokat, egyszerűen csak élvezték egymás társaságát. A férfi, amikor csak tehette, ellátogatott a kórházba, és igyekezett minél több egészségügyi csomagot összeszedni, amiket aztán Sanyi kivitt az Attila- vonalba. A látogatások során Eszter nagyon örült, és mindig kérlelte Sanyit, hogy hadd kísérje őt el. Szívesen segítene a sebesült katonákon, de Sanyi nem engedte neki. Nem akarta, hogy a lány lássa a harcteret. Elég neki, hogy nap mint nap találkozik a halállal a kórházban, nem kell, hogy a fronton lássa, hogy az ott megsebesülteknek csak csekély része jut el az orvosokhoz. Sanyi több alkalommal találkozott a lány apjával és testvérével, amikor kiterelték őket erődítési munkákra. Ilyenkor tudtak beszélni, és bár látszott az idős Sternen, hogy nehéz dolguk van, mégis megnyugtatta a fiút, hogy nem kell aggódniuk értük.

Tamás igyekezett minél több időt Zsuzsival tölteni. Amikor csak tehette, elment a kórházhoz és megvárta, amíg a lány végzett. Ilyenkor elmentek sétálni, úgy, ahogy régen is. A legjobban a Margit-szigetre szerettek kijárni, mert még az volt a legközelebb, ahol a lány nem érezte az épületek súlyát. Az egész napos megerőltető, szívszorító munka a kórház fehér falai között megviselte az ott dolgozókat.

A város sem volt már a régi. A mindennapos légiriadók, az egyre több bedeszkázott ablakú épület és a bombázások során megsérült házak látványa nem nyújtott kikapcsolódást a szörnyűségekből.

Amikor el tudtak menni sétálni, élvezték a fák susogását és a folyó morajlását. Már eléggé hideg volt az idő és sokszor esett, de ez nem tántorította el őket.

A mai nap kellemes volt az idő, és már egy óra után el tudott szabadulni Zsuzsi a kórházból. Motorral mentek a Margit hídig, a járművet ilyenkor mindig a híd budai hídfőjénél állították le. Gyalog mentek be a szigetig, és általában egy teljes kört sétáltak. Ez attól függött, hogy volt e még dolguk aznap.

– Mintha nem is most lennénk itt – szólalt meg a lány.

– Ezt hogy érted?

– Olyan nyugodt és békés minden. Pedig alig egy órája még sebesülteket és rokkantakat ápoltam. Te pedig a harcok mellől jöttél vissza.

Zsuzsi megállt, megfogta a férfi kezét és szembe fordult vele.

– Gyere velünk, eleget harcoltál! – simított végig a férfi forradásos arcán.

Tamás megfogta a lány kezét, és gyengéden leemelte az arcáról.

– Nem tehetem. A katonaesküm és a becsületem is visszatart.

– Már eleget áldoztál az országért, ami már amúgy is elveszett!

– Ne beszélj így! Mindent meg kell tennünk. Apáddal azért küzdünk, hogy legyen még remény, hogy ne rombolják földig a hazánkat.

Zsuzsi elengedte a fiú kezét, és egy picit hátrább lépett.

– Pont úgy beszélsz, mint ő – hajtotta le szomorúan a fejét a lány.

– Katona vagyok, mást tartok szem előtt, mint te – lépett közelebb Tamás.

– Régen nem ilyen voltál. És ne mondd, hogy még fiatal vagyok, mert tudom, hogy mi folyik itt. Tisztán látom a helyzetet. A napról napra több sérültet, a nélkülöző embereket, az üldözötteket.

Határozottan belenézett a férfi szemébe.

– Nem értelek. Miért nem vágyód a békét és a biztonságot? Gyere velem és édesanyámmal Olaszországba! Mikor véget ér a háború, akkor majd visszajövünk. Apám nem akar minket kitenni az eljövendő szörnyűségeknek, és én sem akarom, hogy te itt legyél, és harcolnod kelljen – sírva ölelte át Tamást, aki egy ideig magához szorította a lányt, majd kicsit eltolta magától.

-Nem tehetem, sajnálom.

Zsuzsi felnézett a férfira.

– Sok időt töltöttem veled, de úgy érzem, mégis idegen maradtál. Te nem ilyen voltál. Mi történt veled a keleti fronton?

Tamás elfordult és ellépett a lánytól. Ekkor egy hangos robbanás rázta meg a Margit híd Pestet és a Margit-szigetet összekötő szakaszát. Tamás egyből Zsuzsi felé fordult, és testével eltakarta a lányt. Lefeküdtek a földre és összehúzták magukat. Semmit sem láttak, csak a fém csikorgását és a Duna robaját hallották. Egy perccel később felálltak, és ahol addig a híd állt, most csak a támpillér magasodott ki a vízből. A teljes útpálya leszakadt és a Dunába zuhant. Mindketten odarohantak a sziget szélére, és eléjük tárult a megrázó kép.

A pesti oldalon leszakadt két ívről villamosok, autók és emberek százai zuhantak a vízbe. Mindenhonnan – a vízből, a híd roncsairól – sérült emberek jajveszékelése hallatszott. A 6-os villamos két kocsija még kilátszott a vízből, körülötte holttestek lebegtek a Dunán és hevertek a híd és a járművek roncsain. A pesti oldalon hatalmas

tömeg gyűlt össze, és látszott, hogy több épületnek is betörtek az ablakai a detonáció következtében.

Tamás és Zsuzsi részt vett a mentésben. Aki csak tudott, azonnal csónakba szállt és próbált segíteni a bajbajutottakon. Később hallották egy rendőrtől, hogy a hivatalos becslés szerint legalább nyolcszáz ember tartózkodhatott a robbanás pillanatában a hídon, és ebből legalább hatszázan meghaltak.

Mikor este visszaértek a kórházhoz, Zsuzsi leszállt a motorról és megölelte Tamást.

– Még van két-három heted, amíg indulunk anyámmal. Kérlek, gondold át és gyere velünk!

– Láttad, mi történt ma, hogy mennyien odavesztek.

– De te is… – harapta el a mondat végét a lány.

– Valakinek apádra is vigyázni kell – mosolyodott el biztatóan Tamás.

Zsuzsi visszamosolygott rá, és tudta, hogy nem győzheti meg a fiút. Lassan közelebb hajolt és mélyen a férfi szemébe nézett. Nem gondolkodott sokat, gyorsan megcsókolta.

– Kérlek, bocsáss meg! – súgta Zsuzsi.

– Miért?

– Mert ezt már előbb meg kellett volna tennem. Több mint két éve. Akkor én kimentem a pályaudvarra – mesélte könnyes szemmel -, de elkéstem, és azóta sem bocsátottam meg magamnak, hogy naiv voltam és hagytam, hogy mások mondják meg, hogy mit tegyek. És…

– Nem számít. Nem haragszom – vágott a lány szavába Tamás.

– De nem mentél volna el katonának, ha akkor nem úgy viselkedem, és nem történtek volna veled azok a szörnyű dolgok, és csak nekem köszönheted, hogy annyi rossz dolo…

Tamás megint nem hagyta, hogy a lány befejezze, szorosan magához ölelte és megcsókolta.

– Igen, csak neked köszönhetek egy dolgot.

Zsuzsi kipislogta szeméből a könnyeit, és értetlenül nézett Tamásra.

– Mit köszönhetsz nekem?

– Hogy újból beléd szerethettem.

Még hosszan álltak összeölelkezve, és nem sejtették, hogy már nem lehetnek sokáig együtt.

VIII. FEJEZET

ELKERÍTETT VILÁG

Budapest, 1944. november 18.

Stem Ágoston az utolsó szelet kenyeret kente meg a konzerv alján maradt apró darabokkal. Állítólag hús volt benne, de ebben nem volt igazán biztos. Ezt is egy magyar katonától kapta, aki megsajnálta a beteg fiát.

Mióta egyre súlyosabbak lettek a harcok az Attila-vonal mentén, ők és a több ezer fogva tartott zsidó csak várakoztak. Rengeteg embert kiemeltek, és ahogy a hírek visszaérkeztek hozzájuk, állítólag gyalogmenetben Németországba terelték őket munkaszolgálatra. Szinte minden este indítottak csoportokat a nyilasok, és a Duna partján a vízbe lőtték őket, csak úgy szórakozás gyanánt.

Mióta az emberek megtudták, hogy ő orvos, nagyobb odafigyelést kapott. Mindenki nagyra becsülte, mert senkinek sem mondott nemet és – a körülményekhez képest – azonnal segített a sérülteken, akiket megvertek, megerőszakoltak vagy egyéb módon bántalmaztak a nyilasok.

Már több mint egy hete nem tudott találkozni Sanyival, így híreket sem kapott Eszterről. Mégis érezte, hogy a lánya biztonságban van. Magukról viszont ez nem volt elmondható. Mindenki állandó bizonytalanságban élt, és csak kósza hírek jutottak el hozzájuk a

harcokról, amiknek örültek, hisz ahogy egyre közeledett feléjük a front, úgy nőtt az esélyük a megmenekülésre. Az oroszokra várt mindenki, ők biztos nem fogják bántani őket. Csak életben kell addig maradniuk.

A mai nap reggelén, mikor kinyílt a kapu, a szokásosnál több német katona érkezett. Mindenkit felállítottak és folyamatosan kitereltek az utcára. Mivel a hátul állókat ütötték, azok igyekeztek minél előbb előrejutni, így nagy erővel tolták az előttük állókat. Aki nem bírta az iramot és elesett, azt gondolkodás nélkül lőtte főbe a második sorban érkező SS.

Ahogy a Rákóczi úton haladtak a Duna felé, egyre nagyobb pánik tört ki. Lassan az egész tömeg azt hitte, hogy a vízpartra terelik őket, ahol mindenkivel végezni fognak. Egyre többen próbáltak meg elfutni, aminek az lett a következménye, hogy nemcsak a menekülőket, de néha a tömeget is lőtték a fegyveresek.

A Károly körútra, majd onnan egyből a Wesselényi utca felé terelték őket. A zsinagóga mellett hevenyészett kerítés állt, az utca bejáratát sorompó zárta el. Orbódék és még több SS-katona várta a tömeget. Mikor az első sor a sorompó felé indult, azt felnyitották és folyamatosan üvöltözve és ütlegelve elkezdték beterelni az embereket a palánkokon belülre.

A férfiaktól különválasztották a nőket, és a zsinagóga karzatán lévő bábaasszonyok felé terelték őket. Mindannyiukat testüregmotozásnak vetették alá. A bábák senkit nem kíméltek, és nem érdekelte őket, hogy fáj, amit csinálnak. A higiénia is csak másodlagos szempont volt, mert összesen öt liter vizet használtak, hogy néha kezet mossanak.

Stem Ágoston szorosan ölelte magához a fiát, és folyamatosan kapkodta a fejét. Szerencséjükre a tömeg közepén haladtak, és itt az utcában kissé lelassult a tempó. Már nem kellett attól félniük, hogy fellökik őket és lemaradnak. A káosz még órákon át tartott. A német katonák folyamatosan terelték az embereket a házakba. Szinte minden lakásba tiz-tizenkét embert zsúfoltak be. Ágostonék egy fiatal családdal – szülök és két gyermek -, egy idősebb házaspárral és két férfival kerültek össze. Órákig ültek mozdulatlanul, néma csendben a lakásban, amíg végleg elcsendesedett az utcán a zaj. Ekkor merészkedett ki a két férfi, és csak két óra múlva érkeztek vissza. Híreket és egy kis élelmiszert hoztak magukkal.

– Rengeteg embert tereltek ide. Azt mondják, hogy minden zsidót idehoztak Budapestről.

– Ma kezdték felállítani a gettót, és az elkövetkező napokban folyamatosan fognak még érkezni – mesélték felváltva a hallott pletykákat.

– Hányán lehetünk?

– És mekkora lesz a gettó? – kérdezte az idős házaspár.

– A Károly körút, a Dohány utca, a Nagyatádi Szabó utca és a Király utca határolja. De itt se teljesen ezekig az utcákig tart a gettó fala. Azt is csak most kezdték el véglegesen felállítani. Egyelőre még nincs teljesen lezárva minden, de rengeteg fapalánkot láttunk.

– Hányán lehetünk? – kérdezte ismét az idős asszony.

– Nem lehet tudni. Már most több tízezren.

Mindenki csendben ült, és mereven maga elé bámult. A gyerekeket szorosan ölelte magához az anyjuk, akit a félje karolt át. Az idős házaspár behúzódott az egyik sarokba, és onnan leste félve az ablakokat és a bejáratot. Ágoston a fia mellett ült, aki szerencsére

megnyugodott. A két férfi kíváncsian kémlelt kifelé az ablakon. Agostonéknak semmilyük sem volt, míg a többiek közül szinte mindenki cipelt magával valamilyen csomagot. Ezekben legfőképp ruhák voltak, de akadtak régi fényképek, könyvek és egy kevés szappan és élelem.

– Hosszú távra kell berendezkednünk – szólalt meg végül Ágoston, ahogy átgondolta a helyzetüket. – Fel kell készülnünk a télre.

– És ha csak azért gyűjtöttek össze minket, hogy végezzenek velünk? Ha holnap már a vonatra terelnek fel minket? – fakadt ki a fiatalasszony.

– Lehetséges, de nem szabad így gondolkodnunk – folytatta Ágoston. – Szerintem nem azért zárnak minket gettóba, mert végezni akarnak velünk. Legalábbis nem a közeljövőben.

– Szerintem sem – állt fel az egyik férfi -, most a harcok kötik le a németeket, és itt legalább egy helyen tudnak minket ellenőrzés alatt tartani.

– Nem engedhetik, hogy a várost ostrom alá vegyék. Nem telepítettek ki senkit – szólt közbe a fiatal apuka is.

– A németeket nem érdeklik a magyarok. Lehetnek azok katonák vagy civilek. Csak az számít, hogy időt nyeljenek, és ne Berlint ostromolják – vágott vissza a férfi.

– Mit tegyünk? – kérdezte az idős bácsi.

– Meg kell tudnunk a dolgokat. A Zsidó Tanács is itt van? – fordult Ágoston a férfihoz.

– Itt vannak. Nagyon elfoglaltak, nem tudtunk bejutni hozzájuk – válaszolt a férfi.

– Várjunk holnapig, és akkor talán többet fogunk tudni. Most próbáljunk meg pihenni – nézett körbe Ágoston.

– Rendben, ma már nem tehetünk semmit. Áron vagyok – lépett közelebb az egyik férfi és körbenézett. – Asztalos, a barátom Jeremiás.

– Örvendek, Stem Ágoston, orvos és a fiam, Ferenc – nyújtott kezet a többieknek a doktor.

***

Radó József honvéd, a 10. gyaloghadosztály sorállományú katonája még november elején érkezett alakulatával Gödöllő felől az Attila- vonal állásrendszerébe. Az egyszerű fiú Felsőnyárúdról származott, ahol apja nyomdokaiba lépve bányász lett. Szinte a tárna mélyéről ragadta magával a háború pokla. Nem ehhez az alakulathoz sorozták be, de az idő elteltével gyalogoskatona vált belőle. Szerették, mert hatalmas erejével könnyen elbírt bármelyik géppuskával vagy aknavetővel. Meg se kottyantak neki a súlyos felszerelések.

Jó szíve és egyszerűsége miatt az első időkben kihasználták, de bátorsága és bajtársiassága hamar megbecsülést hozott számára. Mikor leszálltak a teherautóról, vágyakozva, csodálkozva és kissé szorongva nézte a magyar fővárost.

– Józsikám! A háború a hátad megett van! – szólt oda neki a tizedese, mire Józsi megfordult és feldobta vállára a majdnem tízkilós 31 M típusú golyószóróját.

Gyaloglás közben vissza-visszatekintett a hatalmas város látképére.

– Mi a baj, Józsi? – kérdezte a tizedes.

– Reméltem, hogy láthatom Budapestet – állt meg és nézett vágyakozón a háta mögé.

A tizedes mellé lépett és rátette a kezét a másik hatalmas vállára.

– Ne bánd, ha nincs szerencsénk, alaposabban is megismered Budapestet, mint szeretnéd.

Azt inkább nem is mondta neki a tizedes, hogy a múltkor beszélt egy német őrmesterrel, aki ott volt Sztálingrádnál.

– Az a város fele akkora sincs, mint Budapest, és onnan is csak épphogy kijutottam. Nagyobb város, nagyobb baj – csóválta a fejét a német és tovább ballagott.

A tizedes Nyíregyházán született, ő sincs hozzászokva a hatalmas épületekhez és a rengeteg házhoz. Teljesen más volt a helyzet, hisz eddig csak nyílt mezőkön verekedtek az ellenséggel. Ahogy végignézett a katonákon, látszott az arcukon, hogy nem csak őt fogta el a szorongás Budapest láttán.

***

Kozlov százados belépett az ócska parasztház ajtaján, és kellemes meleg csapta meg az arcát. Odakint még nem volt igazán hideg, de már érezni lehetett a tél közelségét. Társa az északi területekről származott, így nem is lepődött meg, amikor félmeztelenül borotválkozva találta Morozovkát a nyitott ablak mellett.

– Főztem teát. Nem tudom, miből, ne is kérdezd, de van ott egy kis vodka. Azzal jobb lesz.

Kozlov levetette hatalmas bőrkabátját és ledobta az asztalra a tányérsapkáját. Öntött magának egy csésze teát, és az első korty után ráöntött egy nagy adag vodkát.

– Nem kéne bele tea – jegyezte meg fintorral az arcán, és kényelmesen hátradőlt.

– Ott van az előzetes jelentés a városról – mondta Morozovka, és bekente az arcát egy kis szappanos vízzel.

Kozlov érdeklődve húzta maga elé az írást, és izgatottan olvasni kezdte. Vitalij Akszejenko főhadnagy végzett légi felderítést egy Rátával, és fényképeket is készített.

A jelentése szerint megdöbbentő méretekkel rendelkezik a magyar főváros. Temérdek magas épület mered az égnek, amelyeknek a fele legalább háromemeletes. Lenyűgöző a nyolc darab hatalmas híd, mindegyik legalább öthatszáz méter hosszú. A Duna partján emelkedő hatalmas palota és vár már messziről magabiztosságot sugároz.

Az utcán villamosok, autóbuszok és autók jártak. Sokfelé látszott katonai alakulatok mozgása, de a város mégis békebeli hangulatot árasztott.

– Ezek nem tudják, hogy itt vagyunk? – kérdezte Kozlov a társát, mire az csak megvonta a vállát.

– Olvass csak tovább! Hatalmas ez a város. Megértem, hogy nem félnek.

Valóban riasztóak voltak a város méretei. Északkeleti irányban jó harminc kilométerre terjedt ki, kelet-nyugatra pedig még ennél is többre. A terület hatalmas, és tele volt magasabb és alacsonyabb házakkal, amelyek tökéletesek a védelem számára. Legalább egymillió ember élt itt, és ha a nyilasok elég követőre találtak, akkor talán mindegyikkel meg kell majd külön-külön küzdeni.

– Elég nyomasztó a kép – tette le a jelentést Kozlov, és egyszerre felhajtotta a maradék „teát”.

– Tele van katonával, fegyverrel, és a kép alapján nyugodtak és elszántak. Túl nagy ez a város, hogy megússzuk elhúzódó harcok nélkül. És főleg városi közelharc nélkül – törölte meg az arcát Morozovka és felvette a gimnasztyorkáját. – Én ott voltam Sztálingrádban, és az se volt egy egyszerű menet.

– És azt sem szabad elfelejteni, hogy ez egy főváros. A magyarok nem fogják feladni harc nélkül.

Morozovka leült az asztal mellé, és módszeresen begyújtotta a pipáját.

– Nem tudjuk menetből elfoglalni, ez már bebizonyosodott a védővonalak mentén. Sztálin őrjöng – olvasta tovább a papírokat Kozlov.

– Az nekünk se jó – dőlt hátra és elkezdett hintázni a székén az őrnagy.

– A várost körbe fogjuk zárni, ha nem nyilvánítják napokon belül nyílt várossá.

– Nem fogják, Hitler nem engedi. Tudja, hogy itt feltartóztathat minket, és a magyar nyilas kormány nem mer szembeszegülni a parancsaival. Rendezkedj be és készülj fel, a háború legocsmányabb poklával fogsz találkozni.

Kozlov levette szemüvegét és megtörölte a zsebkendőjében a lencséjét. Morozovka közben az ölébe vette PPS géppisztolyát és elkezdte tisztogatni. Kozlov visszavette a szemüvegét, és félszegen vette elő Tokarev típusú félautomata oldalfegyverét. Talán végül mégis el kell majd sütnie? És ha igen, akkor kire kell lőnie? Az ellenségre, a sajátjaira vagy civilekre? Letette az asztalra a pisztolyát és teletöltötte a teáscsészéjét tisztán vodkával.

***

Két nap telt el, és még mindig érkeztek a gettóba az emberek. Ágoston a tegnapi nap folyamán elment Áronnal és Jeremiással körbenézni és tájékozódni. A fiát, aki összebarátkozott a család gyermekeivel, a többiekre bízta.

A fiatal család épphogy életben maradt, mikor október 16-án egy magyar katona SS-egyenruhába öltözve megmentette őket néhány nyilastól, akik az utcán agyon akarták őket lőni. Egy templomhoz küldte őket, ami üres volt, és végül egy romos ház pincéjében tudtak elbújni. Végül ők is a Tisza Kálmán térről kerültek a Tatersallba és onnan ide.

Ágostonnak sikerült beszélnie néhány, a Zsidó Tanácshoz közel álló emberrel, és mindhármuknak szerzett munkát a Wesselényi utca egyik gettókórházában. A két férfi ápolói és hordármunkát fog végezni, amíg ő orvos lesz. így legalább biztos, hogy lesz élelmük és gyógyszerük.

A fiatal család férfi tagjára bízták a lakás védelmét, hisz a gettórendőrségről máris rossz dolgok kezdtek el terjengem. Jobb, ha van ott egy erős férfi, aki meg tudja védeni a többieket, ha valami történne. Ő lesz az, aki megerősíti a betört ablakokat és felkészíti az apró lakást a télre.

A többieknek egyelőre nem találtak munkát, de tudták, hogy a kiosztásra kerülő napi adagok egy idő után le fognak csökkenni, és már most is kevés, hogy mindannyian jóllakjanak belőlük.

Folyamatosan emelték a fapalánkot körbe, ami a gettó végleges határát jelezte. Csak két kaput hagytak meg, a Wesselényi utca két

végén. Őrség csak kívül volt, így viszonylag szabadon járhattak- kelhettek a falakon belül.

A lakás, ahol elszállásolták őket, a Nagydiófa utca és a Klauzál tér sarkán található. A téren most is rengetegen álltak és vártak, hogy valahova be tudjanak húzódni a hideg elől. A becslések szerint már több mint hatvanezer embert zsúfoltak be a gettó falai közé.

Teljesen kizárták a külvilágot. Egyre nagyobb volt a hideg, egyre több az ember és a beteg, egyre kevesebb volt az élelem és a hely. Teljesen magukra maradtak a falakon belül.

IX. FEJEZET

AZ ELLENÁLLÁS VÉGE

Budapest, 1944. november 22.

Vitézi, Sanyi és Tamás a Király utcai lakásból indult el. Már sötét és ködös idő volt. A macskakövet nyirkos csapadék fedte, a csatomanyílásokból vastag oszlopként szállt fel a meleg levegő. Mindhárman civil ruhát vettek fel és óvatosan haladtak a Kazár utcán az Andrássy út felé. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának a gyűlésére mentek az Operához.

Az elmúlt időszakban több ellenálló csoport is alakult, de a leghatékonyabban most az MNFFB működött. Bajcsy-Zsilinszky Endre hívta életre a szervezetet, amely eddig sikeresen működött. Terveik szerint a szovjet csapatok előtt megnyitják a frontot, és ezzel egy időben felkelést robbantanak ki a városban. Több tábornok és vezérkari tiszt csatlakozott a mozgalomhoz. Felvették a kapcsolatot az András Sándor által vezetett 10. gyaloghadosztállyal, és Simonffy-Tóth Ernő vezérkari őrnagy sikeresen átrepült a szovjetekhez. Magával vitte a magyar légvédelem állásainak és az erődítési rendszernek az összefoglaló jelentését, amit maga állított össze pár nappal azelőtt.

Ám, ahogy később Vitéziék megtudták, Mikulich Tibor páncélos százados elárulta a gyűlés helyét és idejét.

Még nem értek el az Andrássy útig, amikor már lövéseket hallottak az Opera irányából. Tamás előresietett és óvatosan körbenézett. Az Opera környéke csatatérré változott, tábori csendőrök és pártszolgálatosok tartottak tűz alatt egy autót, ahonnan egyfolytában visszalőttek rájuk. Már több holttest feküdt az utcán, a macskakövek réseit megtöltötte a vér. Tamás visszasietett a többiekhez és elmesélte a látottakat.

– Nem hagyhatjuk ott őket – fogta meg Tamás kaiját Sanyi, amikor Vitézivel hátat fordítottak és elindultak visszafelé.

– Nem tehetünk semmit – állt meg Tamás.

– Segítségre van szükségük! Mindenkit meg fognak ölni!

– Elég ebből, katona! – lépett közelebb hozzájuk Vitézi. – Nincs értelme, hogy mindannyian odavesszünk! Nem fognak mindenkit megölni! Meg fogják őket kínozni, hogy kiszedjenek belőlük minden információt. Nekik csak megváltás lesz, ha mielőbb meghalnak. Ekkora túlerővel szemben nincs esélyünk.

Sanyi lerogyott a földre, és a tenyerébe temette az arcát. Tamás lehajolt mellé.

– Gyere, csak holnap tehetünk értük bármit is.

– Nem lehet – nézett fel könnyes szemmel Sanyi -, olyan közel voltunk a sikerhez.

A fiú hirtelen felpattant és elkezdett rohanni az Andrássy út felé. Tamás nem érte utol időben, és Sanyi már pisztollyal a kezében lépett ki a sarok mögül. Négyöt lövést adott le, mire felé fordultak a csendőrök, és legalább három géppisztoly szaggatta szét az épület sarkát, amely mögött állt. Tamás az utolsó pillanatban rántotta be a fedezékbe a barátját, de még így is súrolta Sanyi bal vállát egy lövedék. Vitézi azonnal odalépett a sarokhoz, és ahogy csillapodott a

tűz, kihajított egy gránátot a sarok mögül az Andrássy útra. Mire meghallották a detonációt, már mindannyian visszafelé futottak.

Hamar felértek Vitézi Király utcai lakásába, ahol gyorsan ellátták egy szorítókötéssel Sanyi sebét. Nem volt mély a seb, de nagyon vérzett. Zsuzsi és Aletta mindenben segítettek, de még a lány sem tudta rendesen ellátni a sérülést.

– Össze kéne varrni, nagyon vérzik – nézett fel Zsuzsi.

– Most nem mehetünk orvoshoz. Biztos végigjárnak mindent a Gestapo emberei – húzta be a függönyt Vitézi.

– Megpróbálok idehozni egy orvost – indult Tamás a kijárat felé.

– A környék tele van csendőrökkel – lépett oda hozzá Zsuzsi aggódó tekintettel.

– Nem érdekel – vágta oda Tamás és gyorsan kiviharzott a lakásból.

Két óra múlva tért vissza egy tábori sebésszel, aki hamar összevarrta a sebet és még egy adag fájdalomcsillapítót is adott Sanyinak. Dolga végeztével gyorsan eltűnt. Sanyi hamar álomba szenderült, ahogy Aletta is, a kimerültségtől. Tamás és Vitézi még sokáig beszélgettek az étkezőasztal mellett. Zsuzsi velük maradt, de hamar elnyomta őt is az álom.

– A lányok holnap indulnak Olaszországba. Képes lesz Sanyi így vezetni? – kérdezte Vitézi a századost.

– Nem lesz baj. Végigcsinálja, és jobb is, ha ő is elmegy a mai nap után. Az oroszok Dömsödnél átjutottak a Csepel-szigetre, és lassan haladnak Budapest felé – gyújtott rá egy cigarettára Tamás.

– Csak napok kérdése és átjutnak a budai oldalra. Akkor megkezdhetik a körbezárást, és heteken belül bezárul az ostromgyűrű.

Mindketten csendben ültek, és az esti események következményein gondolkodtak.

– Nem mész mégis velük? – nézett Tamásra Vitézi. – Könnyebb dolguk lenne, és én is nyugodtabb lennék.

– Nem – szívott egyet Tamás a cigarettából majd eloltotta egy hamutartóban. – Ezek után még több dolgunk lesz. Nem tehetem.

Tamás felállt, felkarolta az asztalon alvó Zsuzsit, és elindult vele a szobájába, hogy lefektesse az ágyába és betakarja.

Vitézi bólintott egyet, nem firtatta tovább a témát. Egyik szeme sírt, a másik nevetett. A fiú maradt az utolsó, akiben fenntartás nélkül megbízhatott.

Másnap mindketten korán felkeltek. Tamás még akkor, amikor mindenki aludt. Csak az alezredessel váltott pár szót. Tudta, hogy nem tudna elbúcsúzni a lánytól, így inkább elmegy, mielőtt felébrednek a többiek.

– Majd a háború után bocsánatot kérek tőlük – mondta és elhagyta a lakást.

Egy fél órával később Vitézi odalépett a lánya mellé, aki a Király utca felőli egyik ablakukon bámult kifelé. Gyengéden átkarolta a vállát.

– Ugye, vissza fog jönni? – nézett az apjára tágra nyílt, bánatos szemekkel a lány.

– Igen, vissza – szorította meg lánya vállát a katonatiszt.

Ekkor vette észre, hogy a Király utcába nyíló Holló és a Kazinczy utca végén, több fegyveres német felügyelete mellett munkaszolgálatosok magas palánkot emeltek. Már hallott a gettó felállításáról, de most már látja is annak megvalósulását. Lassan az egész területet elzárták a külvilágtól, és csak a Wesselényi utca két

végén – a Nagyatádi Szabó utca és a Károly körút felé – hagytak egy-egy kaput. Az épülő palánk mögül egy nagyobb tömeg nézte némán, ahogy a fal emelkedésével arányosan csökkent az életre való esélyük.

Vitézi még legalább egy órát a családjával töltött, mielőtt el kellett indulnia a parancsnokságra. A kocsi már a ház előtt állt, és Sanyi lassan lecipelte a bőröndöket. Senkinek sem szóltak, hogy elmennek, így biztonságosabbnak tűnt.

Mikor Zsuzsi elindult a bejárati ajtóhoz és lenyomta a kilincset, az ajtó hirtelen kitárult előtte. Két Gestapo- ügynök, mögöttük Heimann, majd négy-öt pártszolgálatos lépett be a lakásba.

– Az alezredes urat keresem – ült le köszönés és invitálás nélkül egy fotelba Heimann és lassan elkezdte levenni fekete bőrkesztyűjét.

– A férjem nincs itthon – jelentette ki határozottan Aletta asszony.

– O – lepődött meg rossz színészi játékkal az SS- alezredes -, azt hittem, csak később jár be dolgozni. Na mindegy.

Felállt a fotelból és odalépett a nőkhöz.

– Megkérhetem önöket, hogy fáradjanak velem? – mutatott színpadias mozdulattal az ajtó felé Heimann.

Aletta és Zsuzsi tudta, hogy nincs más választásuk, és ha ellenállnak, akkor erőszakkal viszik el őket és még Vitézit is bajba keverhetik.

Mindannyian lementek a ház elé, ahol Sanyit két nyilas tartotta sakkban egy pisztollyal. Heimann beült egy fekete autóba, majd egy pillanattal később széles vigyorral az arcán hajolt ki.

– Jöjjenek, hölgyeim, maguk velem utaznak.

Zsuzsi és édesanyja szótlanul szálltak be a kocsiba, mire Heimann és egy másik autó a két gestapóssal elindult. Sanyit belökték egy másik kocsiba a nyilasok, és elhajtottak vele az ellenkező irányba.

Mikor Vitézit két Gestapo-ügynök bekísérte Heimann irodájába, nagyon meglepődött, hogy a feleségét és a lányát ott találta.

– Mire véljem ezt az arcátlanságot? – tört ki és lépett határozottan az SS- alezredes elé.

– Kérem, foglaljon helyet, alezredes úr! – szólt nyájasan Heimann, és az asztalával szemközti székre mutatott.

– Magyarázatot követelek! – folytatta Vitézi, mire a német felpattant és kikelt magából.

– Itt csak én követelhetek bármit is! – ordította, és a két ügynök leültette Vitézit a székre. – Magának kell megmagyaráznia, hogyan került a lakására egy sérült magyar katona és hova készült a családja!

Vitézi hátradőlt és egy hosszú percig a német szemébe nézett. Heimann fordította el előbb a tekintetét, és Vitézi ekkor már tudta, hogy a németeknek nincs semmi konkrét bizonyítéka ellene vagy a családja ellen.

– Még gyerekkorából ismerem Mikó Sándort. Hozzá vittem a csizmáimat és a cipőimet javíttatni. Miután meghalt az édesanyja, magamhoz vettem. Tábori lelkészként szolgál, sok embernek segített a környéken. Jó ember.

– Zsidóknak is segített? Bújtatta őket? – támaszkodott az asztalra Heimann.

– Nem bújtatott az senkit, el se fértek volna a lakásukban.

– Mégis egy egész zsidó család került elő az anyja lakásából!

– Istenfélő ember volt az édesanyja, biztos megsajnálta őket. Nem nézte az, hogy kik kémek menedéket.

Heimann odasétált az ablakhoz és elkezdett fel-alá járkálni.

– Hogyan sérült meg?

– Kicsoda? – kérdezett vissza értetlenül Vitézi.

-Hát ez aMikó!

– Nem tudom, biztos a fronton.

– Mit keresett ott?

– A tábori lelkészek végigjárják a frontot és beszélgetnek a katonákkal. Meghallgatják a panaszaikat és tartják bennük a lelket. Nagyon fontos a munkájuk. Már jó ideje folynak harcok végig az Attila-vonal mentén. Amint tudja, a fiam is ott harcol. Nehéz dolguk van, és állandóan lövik őket. Nem nehéz elképzelni, hogy egy eltévedt lövedék megsebesítette az atyát.

Heimann megállt az ablak előtt és kibámult az utcára. Hosszú ideig csak állt némán és gondolkodott. Vitézi oldalra fordult, és hangtalanul formálta a szavakat a feleségének és a lányának.

– Minden rendben lesz.

Mikor Heimann visszafordult és leült az asztalához, elővett egy cigarettát, rágyújtott és megkínálta Vitézit is, aki szívélyesen elfogadta a felajánlást.

– Hova készült a családja? – dőlt hátra Heimann.

– Elhagyják a várost – válaszolt azonnal Vitézi.

– Miért?

– A hadvezetés, és elnézést, de itt az önökét is beleértem, nem igazán veszi észre a jeleket. A szovjetek folyamatosan közelednek, tábornokaink pedig homokba dugják a fejüket. Pár hét, és Budapestet bekerítik. Ha nem kezdik el kiüríteni a várost vagy nem nyilvánítják nyílt várossá, akkor itt hamarosan elszabadul a pokol. Nem kívánom ennek kitenni a családomat. Elég, hogy a fiamért aggódnom kell, bár

ő a kötelességét teljesíti, nem szeretnék még a feleségemért és a lányomért is aggódni. Van magának családja, alezredes úr?

– Nekem? – lepődött meg Heimann. – Nincs, saját családom nincs, mármint úgy értem, hogy feleségem és gyermekeim nincsenek. De megértem az aggodalmát. És el is engedem őket. Hová is készültek?

– Nyugatra – vágott a felesége szavába Vitézi. – A várostól nyugatra és a harcok folyamatától függően talán Ausztriába.

– Ahá, vagyis a Harmadik Birodalomba – vigyorgott Heimann.

– Igen, abban reménykedem, hogy a szövetségesünk – direkt kihangsúlyozta a szót – segít majd nekünk, magyaroknak, és befogadja az oroszok elől hozzájuk menekülő magyar lakosságot.

– Maga szerint erre szükség lesz? – nézett gyanakvóan a német az alezredesre.

– Remélem nem, ezért is küldöm a családomat Győrbe. Nem szeretnénk fölöslegesen a terhére lenni a birodalomnak.

Heimann bólogatni kezdett és mosolygott magában. Majd felállt és kihúzta magát.

– Hölgyeim, uram – fordult körbe tettetett udvariassággal -, köszönöm a türelmüket és jó utat kívánok.

Vitézi felállt és elkezdte kiterelni a feleségét és a lányát az irodából.

– Még egy pillanat! – emelte fel az ujját vidáman a német. – Sajnálatos módon nincs sofőrjük, és nem tudom, meddig kéne rá várni. Ha egyáltalán van értelme várni az atyára.

– Miért? Mi van vele? Nincs itt? – fordult vissza Vitézi.

– A nyilas kollégák elvitték. Számomra ő nem volt fontos, nem volt vele dolgom, így nem láttam értelmét, hogy idehozassam.

– Hova vitték őt?

– Nem tudom, talán az Andrássy útra – gondolkodott el látványosan a német.

– A 60. szám alá? – kérdezte félve Vitézi.

– Ismer más nyilas házat az Andrássy úton? – nézett önelégülten Heimann a másik szemébe.

– Viszont örömömre szolgálna, ha elfogadnák a szövetségesük – most ő hangsúlyozta ki a szót – segítségét.

– Kurtz! – üvöltött ki a folyosóra, ahol egy fekete egyenruhába öltözött SS- katona várakozott.

Hatalmas termetű, szigorú tekintetű fiatalember volt, akinek izmos testén kifogástalanul feszült az egyenruha.

– Helmut Kurtz hadnagy. Kitűnően vizsgázott a napolai akadémián. O majd elkíséri a hölgyeket az útjuk során.

Vitézi, látva, hogy ebből a csapdából egyelőre nincs kiút, megköszönte a segítséget, és a hadnaggyal együtt elhagyták az irodát.

X. FEJEZET

A HŰSÉG HÁZA

Két óra múlva találkozott Tamás és Vitézi. Mig Vitézi Heimann-nal történt beszélgetését mesélte el, addig Tamás a legfrissebb hírekről számolt be. A mai napon, 1944. november 23-án Hitler elrendelte, hogy Budapestet háztól házig vívott harccal kell megvédeni, tekintet nélkül a lakosságra és az okozott károkra.

Most, hogy Zsuzsi és az anyja elhagyta a fővárost, Vitézi kissé megkönnyebbült. Legfőbb feladatuknak Sanyi kiszabadítását tartották. Nem hagyhatták, hogy a nyilasok sokáig kínozzák, hisz mindketten tudták, hogy Sanyi inkább meghal, mintsem eláruljon bárkit is. Nem volt sok idejük tervezni, cselekedniük kellett. A tervük hamar megszületett, és végrehajtásához egyenruhákra volt szükségük.

Tamás mindenre elszántan hívta félre az első nyilasokat az utcán, és könyörtelenül végzett velük az első félreeső kapualjban. Mire sikerült három kifogástalan fekete nyilas egyenruhát szereznie, hét pártszolgálatossal kellett végeznie. Vitézi közben elment az Attila- vonalba, Tassonyi Edömérrel, az ejtőernyősök parancsnokával találkozott. A fiát és még egy ejtőernyőst kért segítségként. Mivel régóta barátok voltak, Edömér nem is kérdezte, hogy mire kellenek a fiai. Csak egyet kért:

-Minél előbb hozd vissza a fiaimat! Nagy szükség van itt is rájuk.

Mikor visszaérkeztek a lakásba, hamar átöltöztek mind a hárman, és Tamás felvázolta előttük a terv részleteit. Nagy volt a kockázat, és kevés volt az esély a sikerre. Egyik résztvevő sem kérdőjelezte meg a terv gyenge pontjait, és elszántan léptek ki a lakásból.

A kocsi, amivel Zsuzsi és édesanyja utazott volna, még mindig a ház előtt állt, így azzal indultak az Andrássy út 60-hoz. Vitézi az ablakból figyelte a távolodó autót, majd felemelte a telefont, és magához rendelt egy orvost. Mire vissza fognak térni a fiúk, jobb, ha lesz itt egy, félő, hogy szükség lesz rá.

Lassan fékezett le a fekete autó az Andrássy út 60. előtt. A jobb első ülésről kiszállt az ifjabb Vitézi, és kinyitotta a hátsó ülésen utazó Tamásnak az ajtót. A sofőr is kiszállt, és megindultak a bejárat felé. Mindhárman kifogástalan fekete egyenruhát viseltek, ingjük nyakán feszesre volt húzva a fekete nyakkendő. Jobb karjukon ott virított a nyilaskeresztes párt piros-fehér sávos karszalagja, közepén a nagyméretű zöld nyilaskereszttel. Fekete birgerli csizmájuk fényesen csillogott a hajnali szürkületben, fekete Bocskai-sapkájuk szorosan a fejükbe volt húzva.

Tamásnál csak egy pisztoly volt a derékszíján, míg a társai egy- egy Király típusú géppisztolyt szorongattak a mellkasuk előtt.

A hatalmas, szürke, háromemeletes épület minden ablakának a felső részén ott virított a párt jelképe. A sarki, első emeleti ablakban pedig egy hatalmas transzparens volt kifeszítve, rajta Hitler és Mussolini arcképével, alattuk a felirattal: „Velük megyünk! Vesszen Trianon!”

Tamás és kísérete határozottan lépett a kapuban posztoló őrökhöz.

– Szoboszlay testvér a Gestapo megbízásából egy fogolyért jött – mondta határozottan az ifjabb Vitézi, és egy papírt nyújtott az egyik őr felé.

A posztos hátranézett Vitézi István válla felett, majd elvette a papirost. Egy ideig forgatta és nézegette, látszott rajta, hogy nem tudta értelmezni a szövegét, csak a horogkeresztes pecsét láttán adta vissza és lépett félre az útból. Tamásnak egy arcizma sem rándult. Kicsit aggódott, de a Heimanntól kapott papír még mindig megnyitott előtte minden utat. Odabent azonban már vigyázni kellett, ott már ravasz, kétkedő és számító nyilasokkal is összetalálkozhatnak. Minél kevesebb időt kell majd bent tölteniük, és lehetőség szerint minél kevesebb emberrel kell majd beszélniük.

– A cellákat merre találjuk? – kérdezte Tamás az őrtől.

– Tessék itten bemenni, át a kapun, majd az udvaron. Ott lesz egy csigalépcső, ottan kell lemenni és már ott is vannak – mutatott az épületbe az őr.

Tamás bólintott, és határozottan megindult az épület belseje felé. István intett a társuknak, aki visszament a kocsijukhoz és a megbeszéltek alapján ott várakozott. Öt perc múlva kell majd beindítania a motort és újabb öt perc múlva elhajtania, ha addig nem érnek ki az épületből.

– Egy évvel ezelőtt még csak egy lakást béreltek az egyik emeleten a pártnak, mostanra már övék az egész épület – morogta az ifjabb Vitézi és a földre köpött, ahogy kiértek az átjáróból a belső udvarra.

Az épület elrendezése és felépítése a többi pesti lakóházéhoz volt hasonló, amelyek az Andrássy úton sorakoztak. A belső udvar, ami a többi épületben gyereknevetéstől volt hangos és száradó ruháktól

zsúfolt, itt üres volt, visszhangos és a talajt fedő macskakövek közötti résekben vértöl mocskos. Egyértelműen tucatnyi kivégzés helyszínéül szolgált már. Közvetlenül az átjáró után is volt egy lejáró a pincébe, de mivel az őr a hátul sót javasolta, Tamásék arra vették az irányt. Nem szerették volna, ha hivatalnokokkal vagy fontoskodó egyénekkel találkoznak.

Gyorsan átvágtak az udvaron, és csak egyszer kellett hangos „Kitartás” köszöntéssel üdvözölni két kifelé igyekvő nyilas pártszolgálatost.

A csigalépcsőn lefelé haladva egyre sötétebb és nyirkosabb lett a folyosó. A fal mentén végig kisméretű lámpák voltak felszerelve, az ember feje fölött körülbelül húszharminc centivel. Ahogy leértek, egy kisebb helyiségbe érkeztek, ahol kétfelé nyílt az út. Mindkét irányt egy-egy vastag fémajtó zárta le. A helyiség végében egy asztalnál egy pártszolgálatos ült mereven, aki, ahogy meglátta az érkezőket, felpattant, és hangosan köszöntötte őket.

-Kitartás! Éljen Szálasi!

– Kitartás! – vágta rá Tamás azonnal, és odalépett a kis faasztalhoz. – Egy fogolyért jöttünk, át kell kísérnünk a németekhez kihallgatásra.

Tamás átnyújtotta a papírt.

A pártszolgálatos nézte egy darabig, majd visszaadta.

– Ezen nem látható, hogy kit keresnek, és szükséges egy engedély is az irodából, hogy kiadhassam a foglyot.

– A Gestapo parancsát tartom a kezembe, nem hiszem, hogy német testvéreink örülnének, ha várniuk kellene. Minden perc késlekedés meghosszabbítja a kommunisták és árulók menekülésének esélyeit! – hajolt közelebb Tamás a fiúhoz.

-Nekem akkor is jeleznem kell a parancsnok testvérnek, hogy…

A fiatal pártszolgálatos nem tudta befejezni a mondandóját, mert Tamás rátámaszkodott a fiú kezére, amivel épp az asztalon lévő telefon beszélőjét akarta felvenni.

– Ki a parancsnok?

– Polgár Lajos testvér! – vágta rá a fiú büszkén.

Tamás már hallotta a nevet. Szóbeszéd keringett, hogy a parancsnok az októberi nyilas hatalomátvétel óta fontos vezető szerepet töltött be a pártnál. Most már tudta, hogy ő lett a ház parancsnoka, és ez semmi jóval nem kecsegtetett. Senki sem tudta, hogy pontosan mi is folyt itt az épületben, de tény, hogy több ember és főleg zsidók érkeztek ide, mint akik távoztak az épületből.

– Mióta vagy közöttünk, testvér? – kérdezte egy nagy levegővétel után Tamás a fiatal pártszolgálatost.

– Mióta elsöpörtük az áruló kormányt és csatlósait!

– Szóval október közepe óta – rázta meg a fejét Tamás.

– Szerinted én mióta harcolok a hazámért?

– Hát, nem tudom. Régebben? – nézett kérdőn a fiú.

– Mióta beléptünk a háborúba, fiam.

A fiatal nyilas feszesen kihúzta magát.

– Szerinted egy olyan öreg harcostárs, mint Polgár testvér, mit szólna, ha egy olyan üggyel zavarnád, amit SS barátaink egy alezredes aláírásával és pecsétjével kérnek? Szerinted ő megakadályozná, hogy egy áruló megússza? – emelte meg a hangját Tamás.

Egy pillanatig hallgatott a fiatal nyilas, mielőtt a neki balra eső ajtóra mutatott volna.

– Arra találják a cellákat. A folyosó végén forduljanak balra, majd a bal oldali

folyosószakasz második ajtaja lesz az őrszoba. Ott majd segítenek önöknek a továbbiakban.

– Köszönöm, testvér – egyenesedett fel az asztalról Tamás és benyitott az ajtón.

Vitézi még visszapillantott az ajtóból az asztalhoz, ahol a fiú már a széken ült, és a telefonnal szemezett.

– Jó volna sietni. Lehet, hogy túlbuzgó lesz a kis barátunk – bökött hátra, az előbbi helyiség felé István.

– Én is ettől tartok. Jó, ha három percünk van. Készülj fel mindenre! – válaszolt Tamás és továbbhaladt a félhomályos folyosón.

Két cella mellett haladtak el, amelyekből semmi zaj nem hallatszódott ki, de biztosra vehették, hogy voltak bennük. A folyosó végén megtorpantak, és Tamás óvatosan kikémlelt a sarok mögül. A velük szemben lévő helyiség a vizesblokk volt. Egy fémből készült, leginkább egy lóitatóra hasonlító vályú helyezkedet el a fal mellett, a padló minden irányból a közepe felé lejtett, ahol egy vízelvezető lyuk fertelmes bűzt árasztott magából.

A pince balra fordulva folytatódott. Egy ajtó nélküli átjáró biztosította a zavartalan közlekedést a cellák sorára. Valaha két nagyobb pince lehetett a területen, ez jól látszott a középen húzódó fal íves homlokzatából. A két oldalt elhelyezkedő mintegy tizenegy kisebb helyiséget később alakíthatták ki. Itt is ugyanazok a durván bevakolt, szürke falak várták őket a kevés fényt adó, vészjósló lámpáikkal, amikkel eddig is találkoztak.

A folyosó kihalt volt, senkit sem lehetett látni. Azonban hallani lehetett a folyosó végét elzáró vasajtó mögül egy ember fájdalmas öklendezéseit és kínzói nevetését. Néhol a falakon és a földön halvány vérfoltokat lehetett felfedezni, és a távolabbi sarokban lévő cella zárt ajtaja előtt egy fél pár cipő hevert a földön. Tamás a folyosó bal, míg az ifjabb Vitézi a jobb oldalán kezdte a kutatást Sanyi után. A két oldalt elválasztó falon két átjáró volt található, melyeknél telefonkészülékeket szereltek a falra.

Ahogy Tamás óvatosan befordult az első átjáróba, két ajtóval találta szemben magát. A bal oldalin volt egy kémlelőnyílás, amelyhez közelebb lépve lassan benézett. Egy pillanatra csak a sötétséget látta, majd lassan körvonalazódott előtte egy halálra rémült szempár. Ahogy Tamás jobban megnézte, a cella nem volt nagy, épphogy befért állva egy felnőtt ember. Sem megmozdulni, sem leülni nem volt elég helye. Tamás gyorsan visszahúzta a reteszt és nekitámaszkodott a falnak. Belegondolta magát annak az embernek a helyébe, és összerezzent. Segíteni kellene rajta és az itt fogva tartott összes emberen, de tudta, hogy nincs esélyük megmenteni mindenkit. Az is csoda lesz, ha megtalálják Sanyit, és fegyveres összetűzés nélkül ki tudnak jutni vele.

A következő helyiség ajtaja nem volt zárva. Tamás lassan nyomta befelé az ajtót. Ez a helyiség volt az őrszoba, amelyben most egy pártszolgálatos hortyogott hangosan. Lábait feltette az asztalra, székével nekidőlt a falnak és sapkáját a szemébe húzta. Kövér hasán pattanásig feszült az ing, az alsóbb gombok be sem voltak gombolva, csak hanyagul be volt tűrve az ing alja a nadrágba. A hatalmas hason antantszíj feszült, ami belevágott az őr zsíijába, és valószínűleg csak az akadályozta meg, hogy a nadrág ne csússzon le róla járás közben.

Az asztalon több könyv és irat hevert szanaszét a még mindig füstölgő hamutartó mellett. A cigarettát nem szívta végig a nyilas, biztos elaludt és elfeledkezett róla. Hosszan lógott a még le nem esett hamu a cigaretta elején, és vékony füstcsik szállt belőle a plafonra.

Közben István hasonló borzalmas dolgokkal találkozott a másik oldalon. Az első cella ajtaja alig ért a nadrágszija fölé. Benézett a kis nyíláson, ami az ajtón volt, és egy körülbelül százhúsz centi magas helyiséget látott, ami nem lehetett nagyobb két négyzetméternél, és amelybe legalább hat ember volt bezsúfolva.

– Sándor! – súgott be. – Mikó Sanyi, itt vagy?

Nem érkezett válasz, csak halálra vált szemek villogtak felé.

– Ne féljenek… – kezdte István, de közben rájött, hogy hiába is mond bármit ezeknek a szerencsétleneknek, úgysem tud rajtuk segíteni, és nincs az a bátorító szó, ami használna az ő helyzetükben.

Visszahúzta a reteszt és felegyenesedve, szomorúan nézett végig a rá váró további négy vasajtón. Vett egy nagy levegőt és odalépett a következőhöz.

Tamásnak sikerült megnéznie a nyilvántartó könyvet, amely szerint Sanyi az ötös számú cellában volt.

Továbbindult, és az őrszoba melletti cellából folyamatos nyüszítést hallott. Nem tudott elmenni mellette, hogy ne nézzen be. A kémlelőreteszt félrehúzva egy bevont falú helyiséget látott, olyat, mint amilyenbe az őrülteket zárták, félve, hogy kárt tesznek magukban. A falakon végig felhúzott puha szivacsokkal tömött vászonkockák akadályozták meg, hogy komolyabb sérüléseket okozzanak maguknak. Három embert látott bent, akik egy, a földön fekvő halott sorstársukat állták körbe. Az egyikük nyüszített a holttest mellett, és szorosan magához ölelte annak fejét. Gyorsan

előre és hátra hintázott a felsőteste, és már véresre harapta az ajkát. Ahogy meglátták, hogy a kémlelőnyílás elhúzódott, a többiek úgy távolodtak el a holttesttől a távolabbi sarkokba. A nyüszítő ember abbahagyta a dülöngélést, és mereven elkezdte bámulni az ajtón át leskelődő Tamást. O nem is bírta tovább, gyorsan behúzta a reteszt és meg sem állt az ötös számú celláig.

Szerencsére az ajtók kulcsai is az őrszobán voltak, így nem okozott gondot a bejutás. Először itt is benézett a nyíláson és a barátját szólította.

– Tamás? – lépett oda Sanyi az apró nyíláshoz és kidugta rajta két ujját.

Tamás megfogta a barátja ujjait, ez erőt öntött mindkettejükbe.

– Kiviszlek innen – súgta Tamás és elkezdte próbálgatni a kulcsokat a zárban.

– Hogy kerülsz ide? Miért jöttél? Nagyon veszélyes itt! – hadarta Sanyi, de Tamás csendre intette.

A harmadik próbálkozásra kinyílt a zár, Sanyi kilépett az ajtón és nekitámaszkodott a falnak. A bal vállán lévő lőtt sebe nagyon rosszul nézett ki, első pillantásra a kaija nem is működött rendesen, csak lógott a teste mellett. Arcát és felsőtestét több helyen ütés nyomai borították, inge és nadrágja elszakadt.

– Hogy akarsz kivinni innen ennyi embert? – kérdezte Sanyi.

– Sajnálom, csak érted jöttünk – zárta vissza az ajtót Tamás. – Tudsz járni?

– Nem hagyhatjuk itt ezeket az embereket! – húzta ki magát Sanyi. – Te nem tudod, mi folyik itt! Amit itt tesznek az emberekkel, azt nem lehet ép ésszel felfogni!

– Tudsz járni? – kérdezte Tamás erélyesebben, mire Sanyi bólintott és megértette, hogy nem győzheti meg a barátját.

– István! – lépett ki a második átjárón Tamás a túloldali folyosóra, hogy szóljon a társának.

Az ifjabb Vitézi épp az utolsó előtti cella kémlelőnyílásán készült benézni, amikor megkönnyebbülve fordult hátra a többiekhez. Ekkor nyílt ki a háta mögötti ajtó, és két nyilas lépett ki rajta. Jókedvűen köszöntek Istvánnak, aki viszonozta az üdvözlést. Tamás és Sanyi meghúzódtak a fal takarásában, amíg a két verőlegény bement az őrszobába. Nagy szerencséjük volt, hogy nem néztek visszafelé, ahogy beléptek az átjáróba, akkor észrevették volna Tamásékat. Sanyi gyorsan átkarolta a barátját, és átmentek a fal túloldalára. István odalépett melléjük és folyamatosan szemmel tartotta az őrszoba ajtaját. Bentről hangos, jókedvű beszélgetés foszlányai szűrődtek ki.

– Arra nem mehetünk, biztos észrevennének. A szobában is volt egy őr, csak aludt – mondta Tamás a többieknek.

– Arra ki lehet jutni? – bökött a folyosó végét lezáró vastag vasajtó felé a fejével.

-Nem tudom, próbáljuk meg! – válaszolta Sanyi.

Tamás ránézett Istvánra, aki csak megrántotta a vállát, majd megindult az ajtó felé. A következő pillanatban már ki is nyitotta és belépett a helyiségbe. A padló, ahogy a vizesblokkban is, itt is a szoba közepe felé lejtett, ahol egy vízelvezető volt elhelyezve. Ezzel egy vonalban fölfelé egy csiga volt a plafonra szerelve, amin egy, a feje fölé kötött kezein lógó meztelen férfi kapálózott. Lábai alig súrolták a földet, úgy próbált ellenállni az őt kínzó nyilasnak. A párszolgálatos egy gumicsövet tolt le a szerencsétlen ember torkán,

ami a falba szerelt csapból folyamatosan vízzel töltötte meg a gyomrát. István nem gondolkodott, azonnal odalépett a nyilashoz és géppisztolya tusával tiszta erővel arcon ütötte. A nyilas orra hangos reccsenéssel feltolódott az agyába, és fennakadt szemekkel zuhant a földre. A cső kiesett a férfi szájából, és félelemmel teli, érteden szemekkel nézett az újonnan érkezőkre. Tamás becsukta maguk mögött az ajtót, de bezárni nem tudta, mert nem volt a zárban kulcs. Sanyi nekitámaszkodott a falnak, amíg István kikötötte a kötelet a falra szerelt akasztóról és óvatosan leengedte a férfit. A fogoly gyorsan az egyik sarokba sietet, és magához szorította a földre dobált ruháit. Ekkor vették észre a zakóra varrt hatágú sárga csillagot.

– Nem nyilasok vagyunk. A barátunkért jöttünk – mutatott Sanyira Tamás.

A férfi átrohant a másik sarokba és elkezdett magában halkan motyogni. Tamás ismét átkarolta a barátját, és tovább indultak a szemben lévő másik ajtó felé. István a férfit figyelve követte őket.

– Jöjjön velünk, kivisszük innen! – szólt a férfinak, aki egy ideig nem mozdult, majd esetlenül odament a bejárati ajtóhoz és kinyitotta azt.

– Ne! – üvöltött fel István, későn.

Ahogy kinyílt az ajtót, a férfi a visszatérő két nyilas katjaiba zuhant. Azok felkiáltottak, és az egyikük elővette a pisztolyát. Gondolkodás nélkül fejbe lőtte a zsidó férfit. Közben Tamás és Sanyi átjutott a hátsó ajtón. Már István is az ajtóban állt, mikor kérdőre vonták a nyilasok.

– Ki maga? Mit csinál itt?

István nem válaszolt, és mikor az egyikük rá emelte a pisztolyát, gondolkodás nélkül megeresztett feléjük egy sorozatot. A pisztolyos

felsőtestét azonnal három lövedék hasította fel, míg a másik még vissza tudott ugrani az ajtó melletti fal fedezékébe. Egy pillanatra feltűnt az őrszobából kirontó dagadt pártszolgálatos, és István megeresztett még egy sorozatot. Ezután becsukta maga mögött a hátsó ajtót és nekitámasztott egy padot, ami a fal mellett állt, majd a többiek után sietett, akik már a következő folyosón távolodtak tőle.

Húsz méter után Tamás megállt és letette a barátját. Odalépett a folyosó végét elzáró ajtóhoz.

– Erre menjünk, erre halad a folyosó – zihált Sanyi a felszakadó sebeinek a fájdalmától.

Tamás felemelte a bal kezét, míg a jobbot végighúzta az ajtó oldalai körül, ahonnan erős légmozgást érzett. A sejtése igaznak bizonyult, miszerint ez a ház is olyan, mint a pesti házak nyolcvan százaléka. A pincék össze vannak kötve egymással, és át lehet járni a különböző épületek között.

Odaszólt Istvánnak, aki a fegyverével könnyen felfeszítette az ajtót. A hátuk mögött hangos kiabálást hallottak, és folyamatosan dörömböltek a kiékelt ajtón. Egy pillanattal később már egy alagútban haladtak, amelynek a végén a 62. szám alatti épület pincéjében találták magukat. Gondolkodás nélkül rontottak ki a belső udvarra, majd onnan a bejárati kapuhoz siettek. Az utcára kiérve a fal

mentén igyekeztek a Vörösmarty utca irányába. Nem telt fél percbe, mire a Hűség Háza előtt posztoló őrök észrevették és üldözőbe vették őket.

– Állj! Megállni, különben lövünk! – ordították, és még hárman rohantak ki hozzájuk az épületből.

István megfordult és az egész tárat ráeresztette a géppisztolyából a nyilasokra. Harmadik társuk már elment az épület elől a kocsival, és

most az Andrássy út túloldaláról száguldott feléjük. A Vörösmarty utca takarásában állt csak meg, de Tamás és Sanyi már nem volt messze a saroktól. Mikor befordultak, már a nyitott ajtó mellett állva várta őket a társuk.

– Köszönjük – szólt oda Tamás, mire a másik csak mosolygott és visszaült a volán mögé. Ekkor érkezett a sarokra István, és a fal takarásában tárat cserélt. Ezután még egyszer kilépett a sarok mögül és megsorozta a nyilasokat. Majd beugrott ő is a kocsiba, és szótlanul végignézett a társain. Örültek, hogy sikerült Sanyit kihozniuk, de látszott a szemükben, hogy megviselték őket a pincében látott borzalmak.

XI. FEJEZET

VISSZA

Zsuzsi és édesanyja, Aletta egy kocsi hátsó ülésén zötykölődtek a sáros földúton. Nemrég hagyták el Budapestet a nyalka SS-legény kíséretében. Helmut Kurtz hadnagy némán vezette az Opel személygépkocsit, közben folyamatosan a visszapillantóból figyelte az utasait.

Zsuzsiék eredeti terve alapján a Balaton felé kellett volna elindulniuk, és a déli parton végighaladva tovább folytatták volna az útjukat Nagykanizsa felé. Onnan már mindegy lett volna, hogy merre, csak Horvátországba akartak átjutni. így kikerülhették volna a Német Birodalom területeit, és viszonylagos biztonságban eljuthattak volna Olaszországba. Azonban most Győr felé haladtak, és kilátástalan helyzetbe kerültek.

Zsuzsi az indulás óta csak az édesapjára és Tamásra gondolt. Ahogy az apja szavaiból kivette, a magyar fővárosra hosszú és kegyetlen harc várt. Eszter ott maradt egyedül a kórházban, a családja a gettóba zárva, Sanyiról nem volt semmi hír, és a bátyja is folyamatosan a harcok sűrűjében volt. Úgy érezte, azzal, hogy elutazik, cserbenhagyta a szeretteit. Egyre csak az járt a fejében, hogy beszél az anyjával és megszökik a német elöl, vissza Budapestre, és visszatér a kórházba dolgozni. Azonban édesanyját sem akarta egyedül hagyni, amíg nem jó úton haladt a biztonság felé.

Két óra múlva megálltak egy kisebb településen, utat kellett adniuk egy katonai konvojnak, amely a főváros felé tartott. Az egyik teherautó végül megcsúszott a kitaposott, sáros úton, és az oldalára borult.

– Legalább három órát itt fogunk várakozni, de elképzelhető, hogy az éjszakát is itt töltjük – lépett oda hozzájuk Kurtz hadnagy, miután beszélt az egyik német katonával.

Zsuzsi bólintott neki, és udvariasan megköszönte a tájékoztatást. Már legalább egy órája várakoztak, és a német javaslatára beültek a közeli fogadóba. Ide még nem ért el a háború szele, a lakosok is csak az újságokból és a jelen lévő német és magyar csapatoktól tájékozódtak a történésekről. A fogadó egy régi parasztházból lett kialakítva, csendes, kellemes hangulatot árasztott. Ettek egy keveset, és csendben beszélgettek. Zsuzsi felvázolta tervét anyja előtt, miszerint az első adandó alkalommal elszökik és visszatér Budapestre. Aletta először mérges volt, de végül megbeszélték a dolgot, és büszkeség töltötte el a lánya felelősségérzete miatt. Felnőtt az ő kis balerinája, és hagynia kell, hadd tegye azt, amit a szíve diktál.

O is vele akart menni, de Zsuzsi határozottan lebeszélte róla. Már csak azon izgultak, hogy itt töltsék az estét, mert akkor lesz lehetőségük a szökésre.

Kurtz hadnagy tőlük jó tíz méterre beszélgetett néhány SS-tiszttel, de közben mindvégig őket is figyelte. Egy közkatona lépett oda hozzájuk, és az egyik századosnak jelentette, hogy nagyon feltorlódtak a jármüvek és a várakozás miatt több teherautó is elakadt a sárban. Egész éjjel dolgozniuk kell, hogy szabad legyen az út.

A németek bosszankodva hagyták el a fogadót, és Kurtz odalépett Zsuzsi ékhoz.

– Itt kell töltenünk az éjszakát. Gondoskodom a szobákról.

– Köszönjük, hadnagy úr! – válaszolta Zsuzsi németül.

Mikor a hadnagy negyedóra múlva visszatért, közölte, hogy kivett két szobát. Mindannyian felmentek az emeletre, és a folyosó legvégén két szemben lévő szobához mentek. A hadnagy kinyitotta nekik az ajtót, majd udvariasan jó éjszakát kívánt. Zsuzsi öt perc múlva kilesett az ajtajukon, hogy megnézze, figyeli-e őket a hadnagy, de az szinte azonnal megjelent saját szobájának ajtajában. A német nem csukta be teljesen az ajtót, így folyamatosan láthatta, hogy mikor nyílik ki a nők ajtaja.

– Csak egy kis vízért megyek – mosolygott Zsuzsi kedvesen.

A német végignézett a lányon, és mikor látta, hogy a kabátját és a kardigánját is a szobába hagyta, megnyugodott, és leengedte a lányt a földszintre. Biztos volt benne, hogy a lány nem fog kimenni a hideg és esős éjszakába megfelelő öltözet nélkül.

Zsuzsi hamar visszatért, és bezárkóztak édesanyjával a szobájukba. Kinézett az ablakon, de túl magasnak tartotta ahhoz, hogy kimásszanak rajta. És biztos fel is tűnne valamelyik német katonának, hisz az alattuk végighúzódó főúton többen álltak. Nem tudtak mit tenni, egyelőre várakozniuk kellett.

Nem sokkal éjfél után rémülten dörömbölt Zsuzsi Kurtz hadnagy ajtaján. Kissé álmosan nyitott ajtót a német, de most is egyenruhában volt. Csak a zubbonyát vette le és feltürte az ingujját.

– Was ist passiert?

– Segítsen, az édesanyám rosszul van! – hadarta magyarul a lány, majd hozzátette németül is.

– Helfen Sie! Meiner Mutter geht es sehr schlecht!

Kurtz nem gondolkodott, gyorsan kilépett a szobájából és határozottan bement a szemben lévő ajtón. Aletta az ajtóval szemközt lévő asztalra támaszkodott és levegő után kapkodott. Ahogy Kurtz hadnagy két lépést tett a szobában, kicsúsztak a lábai és hanyatt vágódott a padlón. Zsuzsi azonnal bezárta maga után az ajtót, miközben az anyja széttört a német fején egy vizeskancsót. Az edény millió darabra hullott és felsértette a hadnagy jobb szemöldökét. A német lassan feltápászkodott, és Zsuzsi hátulról ráugrott. Kurtz könnyedén rázta le magáról a lányt, aki a padlóra esett.

– Damn Verráter! – sziszegte a német a fogai között, és megindult Aletta felé.

Az asszony hátrálni kezdett, amíg a falnak nem ütközött, ekkor a németnek hátulról nekiszaladt Zsuzsi és sikerült nekilöknie a férfit a falnak. Ahogy Kurtz megfordult és Zsuzsi nyaka után kapott, Aletta rontott neki teljes testével, és sikerült úgy megbillentenie, hogy a hadnagy elesett és a fejét beverte az asztal sarkába.

A két rémült nő gyorsan összekapaszkodott, és várták, hogy feláll- e a férfi. Mikor már hosszú másodpercek múlva sem mozdult, Zsuzsi közelebb lépett és észrevette a német feje körül lassan növekvő vértócsát. Az esés során pont az asztal sarkát találta el a fejével, aminek köszönhetően szétnyílt a halántéka. Jobban megnézve, az asztal sarkán jó pár hajszál volt beleragadva egy kis adag vérbe.

– Meghalt – állapította meg Zsuzsi, mire Aletta nagyon megrémült.

– Én nem akartam megölni. Ezt nem akartam.

– Semmi baj, mama, nincs semmi baj – ölelte át az anyját Zsuzsi.

– Vagy ő, vagy én. Emlékszel, a papa is mindig ezt magyarázta Istvánnak.

Aletta könnyes szemmel nézett a lányára, és helyeslőn bólogatott.

– Szétnézek a német szobájában. Addig szedj össze néhány dolgot! Semmi fölösleges nem kell. Csak étel és némi melegebb holmi.

Aletta ismét némán bólintott, de közben a holttestet nézte.

– Mama! – szólt rá erélyesebben az anyjára Zsuzsi, mire az asszony elkezdett összepakolni.

A másik szobában nem sok mindent talált a lány. Kurtz iratait és néhány papírt széttépett és bedobta a kis kályhába. Csak birodalmi márkát talált, azt eltette. Visszatért a szobájukba, ahol anyja már elkészült és a padlóról takarította fel a szappanos részt a bejárati ajtó előtt. Azon csúszott el Kurtz, amikor belépett a szobába.

– Mit csinálsz?

– Feltakarítok itt – válaszolta Aletta.

Enyhe sokk hatása alá került, gondolta Zsuzsi és kedvesen átkarolta.

– Menjünk, mama! Mielőbb elindulunk, annál előbb leszünk biztonságban.

Kimentek a szobából, és Zsuzsi kulcsra zárta az ajtókat. Halkan osontak le a földszintre, ahol néhány német katona aludt az asztalokon. Óvatosan átvágtak a helyiségen, amikor a pult mögül előlépett a csapos. Mikor látta a nők rémült arcát, csendben hátrafordult és visszasétált a konyhába.

Zsuzsiék gyorsan kisiettek az épület elé és körbenéztek. Az utca egész hosszán rengeteg német katonai teherautó és páncélkocsi

parkolt. Kicsit távolabb katonák küzdöttek egy beragadt teherautóval a szakadó esőben. A másik irányba indultak el, de a sarkon eléjük lépett egy sötét alak. Arcát beárnyékolta a fején lévő csuklya.

– Jöjjenek velem! – szólalt meg magyarul és visszalépett a fogadó melletti sötét utcába.

Zsuzsi és édesanyja egy pillanatig habozott, de amikor feltűnt két német járőr, azonnal a férfi után indultak.

Három utcával lejjebb a férfi megállt és kinyitotta az egyik kert kapuját. Szótlanul léptek be a szegényes udvarra, majd ismét előrelépett a férfi, és hátrakísérte őket a padlásra vezető létrához. Zsuzsi megállt és nem engedte tovább az anyját.

– Bízzanak bennem! – emelte le a fejéről a csuklyát a szakadó esőben a férfi, és Zsuzsiék felismerték benne a fogadó csaposát. – Itt elbújhatnak egy-két napot. Addig elmennek a németek is.

– Miért segít? – kérdezte Zsuzsi.

– Akiket SS-katona kísér nyugat felé, azok nem számíthatnak semmi jóra. Bízzanak bennem és másszanak fel.

– Köszönjük – válaszolta Zsuzsi egy kis gondolkodás után, majd előreküldte az anyját.

Úgy érezte, megbízhatnak a férfiban.

– Ezek itt a szobák kulcsai – nyújtotta át a kulcsokat a csaposnak.

A férfi elvette és a zsebébe csúsztatta azokat.

– A német tiszt, aki kísért minket – harapta el a mondat végét a lány.

– Gondoskodom róla. Nem fog feltűnni senkinek a hiánya – nyugtatta meg Zsuzsit a csapos. – Ha valaki érdeklődik maguk után, akkor majd azt mondom, hogy korán hajnalban útra keltek. A kocsit is elrejtem, amivel jöttek.

Zsuzsi megköszönte a segítséget és felmászott ő is a padlásra az édesanyja után.

Az éjszaka csendben telt el, és a lány csak akkor tudott elaludni, amikor már világos volt odakint.

Dél körül kopogott fel hozzájuk egy asszony, aki a csapos feleségeként mutatkozott be. Lehívta őket, ételt és száraz ruhákat adott nekik.

– Az uram azt kéri, váiják meg. Este hat körül tud jönni.

Zsuzsi átaludta a délutánt, míg anyja az asszonnyal beszélgetett.

Mikor felébredt, már jócskán elmúlt hat óra.

– Kipihented magad, édesem? – mosolygott rá kedvesen az anyja.

– Miért nem ébresztettél fel? – pattant fel kissé dühösen a lány.

– Semmi baj. Már mindent megbeszéltünk – szólt a csapos kellemesen mély hangján a lányhoz. – Az édesanyja még ma éjjel útnak indul a lányommal és egy kísérővel Horvátország felé. Magácska jobb, ha vár holnapig. Megbeszéltem egy magyar honvéd hadnaggyal, hogy elviszik magát Budapestre. így nem eshet baja. Egyedül nem lenne biztonságos.

Zsuzsi kissé értetlenül nézett az anyjára, azt hitte, mégsem fogja elengedni őt egyedül a fővárosba.

– Rettentően félek, de megértelek – ült a lánya mellé Aletta. – Nagyon vigyázz magadra!

Az asszony hangja elakadt, és könnyek tolultak a szemébe.

Még sokáig beszélgettek, mire Aletta elindult a csapos lányával és egy idős bácsival a biztonságot jelentő Horvátország felé.

Az ott maradottak csöndesen töltötték az estét. A csaposnak vissza kellett mennie a fogadóba, de a felesége még sokáig zokogott a

konyhában. Örült, hogy a lánya elment, de féltette is őt, mert nem tudta, hogy mikor fog legközelebb hallani felőle.

Másnap már korán reggel vidám katonadaloktól volt hangos a környék. A magyar honvédek nótáira összegyűlt a falu apraja-nagyja. A fiatal katonák boldogan integettek és kiabáltak a lányoknak, míg azok kissé szégyenlősen és hangosan kacarászva intettek vissza nekik. Zsuzsi megölelte a csapost és feleségét, majd felszállt az egyik Botond teherautóra. Elindultak Budapest felé.

A honvédek még egy ideig daloltak, majd ahogy egyre közeledtek a főváros felé és meglátták a sok oda tartó katonát, elszállt a jókedvük. Míg a németek kifelé tartottak a városból, addig alig tartott oda néhány magyar alakulat.

Ahogy Zsuzsi végignézett a fiatal arcokon, azt vette észre, hogy a honvédek jobban meg voltak rémülve, mint ő. A többségük még nem is szagolt puskaport, és megrémíthette őket az oroszokról körbejáró szóbeszéd is.

Csendben üldögéltek a teherautó platóján, míg elérték a városhatárt. Ott Zsuzsi leszállt és egyedül indult tovább a kórház felé. A kiskatonák vidáman integettek neki, és amíg el nem tűnt Zsuzsi szeme elől az utolsó teherautó is, addig ő is lengette a zsebkendőjét.

Rossz hangulatban indult el, csak azon jártak a gondolatai, hogy ezekkel a honvédekkel még fog találkozni. A többségük, ha szerencsés, akkor kórházban végzi, és nem a romok között.

Egy óra múlva már a kórházban volt, ahol Eszter vidáman ugrott a nyakába. A többi nővér is boldogan üdvözölte őt, és még a mindig mogorva főorvosnak is volt egy-két kedves szava hozzá.

– Jó, hogy itt van. Szükség lesz magára – mondta a főorvos és el is sétált a lányoktól.

– Ezt hogy értette? – kérdezte Zsuzsi Esztertől.

– Az utóbbi napokban nagyon rossz kedve van. Elkezdte felhalmozni a gyógyszereket és mindent, amiből kötést lehet készíteni. Úgy rebesgetik, hogy nemsokára megnyitják a hegyben lévő kórházat, és többen át fogunk menni oda.

– Hová?

– Nem tudom pontosan, valahol a vár alatt van egy kórház a sziklába vágva. Oda helyeznek át több embert is innen, de ezek csak pletykák.

– Hol vannak az oroszok?

– Hű, de komoly vagy, mi történt veled? Hol voltál az elmúlt pár napban?

– Hol vannak az oroszok? – kérdezte Zsuzsi kissé durvábban.

– Egyes hírek szerint valahol már a külvárost is elérték – válaszolta megszeppenve Eszter.

– A többiekről tudsz valamit?

– Csak annyit, hogy – kissé félrevonta a folyosó egy eldugottabb részére Zsuzsit a barátnője – Sanyit sikerült a bátyádnak és Tamásnak kiszabadítania. Egész jól van, csak fáj a sebe. Nem tudtam vele találkozni. Édesapád végzi a megszokott munkáját. Néha meglátogat és beszélgetünk. Nagyon kedves velem.

– És a többiek hol vannak?

– Hol szolgál a bátyád?

– Az ejtőernyősöknél.

Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét, majd megfogta Zsuzsi kezét.

– Az első vonalban van. Súlyos harcok dúlnak végig Budapest határában.

– És Tomi?

– Nem tudom pontosan. El kellett tűnniük egy időre a városból, de nem hagyhatták el teljesen.

– Micsoda? Hogy érted? El kellett menniük, de mégse mehettek?

– Nem tudják, hogy a mentőakció miatt keresik-e őket.

– Merre lehetnek?

– Utoljára azt mondta édesapád, hogy a front közelében. Oda nem merészkednek a nyilasok, és mindenki csak a harcokkal van elfoglalva – sütötte le a szemét Eszter, majd átölelte a barátnőjét.

Zsuzsi nem pont erre számított, igaz, nem is várhatott jó híreket, de nem gondolta volna, hogy már ilyen közel a front és nem tud találkozni a szeretteivel.

Fel kell készülnie mindenre, és el kell mennie az apjához.

XII. FEJEZET

AZ OSTROMGYŰRU BEZÁRUL

Budapest, 1944. december 24.

Tamás csendben kelt fel az ágyból, nem akarta, hogy Zsuzsi felébredjen. Az érkezésekor számára kiutalt lakásban töltötték az éjszakát. Itt fent a várban nem hallatszódtak a városhoz közeli frontok különféle gyilkos zajai. Az elmúlt majdnem egy hónap gyorsan eltelt. Sanyi egyfolytában a fronton volt, többnyire a 10. gyaloghadosztály harcaiban vett részt. Egy Radó József nevű honvéd vigyázott rá, aki nem értett semmit a háborúból, de hűen szolgálta a hazáját. Sokat beszélgettek Sanyival, aki megszerette az egyszerű lelkű bányászfiút.

A 10. gyaloghadosztálynak hatalmas veszteségei voltak, főleg a Gödöllő melletti harcokban szenvedtek nagy véráldozatot. A Wehrmacht Feldherrnhalle egységeivel együtt küzdöttek napról napra, és szorultak vissza az Attila-vonal legbelső gyűrűjébe. A főváros keleti oldalán húzódó falvak és települések szinte naponta cseréltek gazdát, míg végül lassan, de szovjet kézre kerültek.

Az orosz vezetés öt nap alatt akarta elfoglalni a magyar fővárost, és a harcok kezdete óta eltelt már több mint egy hónap.

Egy alkalommal, mikor Tamás kint volt a fronton, koromsötétben kellett végigkúszniuk a futóárokban. Egy pici égő gyufaszál is

elárulhatta volna a jelenlétüket az alig száz méterre lévő oroszoknak. Egy idő után a talaj egyenetlenné vált és textilszerű anyagot éreztek a lábuk alatt. Csak a hajnal fénye mellett látták meg, hogy az egész árok alját német katonák holtteste borította. Nem sokkal ezután megkezdődött a módszeres tüzérségi támadás, amit a szokásos gyalogsági és harckocsiroham követett. A védekező csapatok nem rendelkeztek sem tüzérségi, sem páncél el hárító támogatással, így csak a kézifegyvereikkel tudták felvenni a harcot. A védővonal jól kiépített kettős drótakadálya és az előtte húzódó aknazár sokáig képes volt feltartóztatni a dühöngő rohamot. Gyalogos katonák tömegei repültek a levegőbe az aknák robbanásai során, és saját sebesültjeiket sem kímélve rohantak át a tankok a harcmezőn. Mindig csak idő kérdése volt, hogy a védők elegendő lőszer és ellátmány hiányában vagy az elképesztő túlerő miatt adták fel a pozíciójukat.

December közepe táján kivonták a magyar ejtőernyős alakulatokat – a Szent László hadosztályt – a Pest körüli harcokból. Ők szinte az egész védelmi vonal mentén harcoltak az elmúlt időszakban. Sikeresen mentették fel délen az SS-, északon a Wehrmacht- és a közöttük lévő területen harcoló magyar csapatokat is. A szovjetek csak „bárdos brigantik”-nak nevezték őket, a jelvényükön szereplő bárd miatt, és sok orosz parancsnok külön utasításba adta, hogy a magyar ejtőernyősöket tilos élve elfogni. Jobban féltek tőlük, mint a leghíresebb és legveszedelmesebb SS-alakulatoktól.

Tamás még találkozott az ifjabb Vitézivel az indulás előtt. Jó két órán át beszélgettek, az ifjú bizakodó és tettre kész volt az elkövetkező harcokkal kapcsolatban. Apja nem osztozott az optimizmusában, hisz Heimann-nal történt találkozásai során pontos

képet kapott a főváros helyzetével kapcsolatban. A német és a magyar katonai vezetés pontosan tudta, hogy hol járnak a szovjet csapatok, mégis ölbe tett kézzel figyelték az eseményeket. Nem kezdték meg Budapest civil lakosságának evakuálását. A főváros védelmével megbízott parancsnok, Kari Pfeffer Wildenbruch, a IX. SS-hegyihadtest parancsnoka elrendelte több német alakulat kivonását a fővárosból és két nappal ezelőtt megszervezte a város légi úton való ellátását.

Adolf Hitler december elsején adta ki 11. számú parancsát Budapest erőddé nyilvánításáról. Vitézi ettől fogva szállt szembe nyilvánosan is Heimann parancsaival, és szinte minden idejét a Notre Dame de Sión zárdában székelő magyar hadtestparancsnokságon töltötte. Igyekezett minél több dolgot megszervezni, amivel felkészülhettek egy elhúzódó ostromra. Mikor egy nap levelet kapott a feleségétől, amelyben Aletta megírta, hogy sikerült átjutnia Olaszországba és már a rokonainál biztonságban van, kissé megnyugodott, és sikerült találkoznia a lányával és a fiával is. Ez körülbelül két hete történt, azóta sem látta őket.

Tamás sokat találkozott Zsuzsival, mikor a kórházba ment, és Istvánt is mindig felkereste a fronton. Mióta lecsendesült a november végi hajtóvadászat az ellenállók ellen és minden hadvezetést a Pest körüli harcok kötöttek le, kevesebbet kellett bejárnia Heimannhoz és többet tudott segíteni Vitézinek.

A magyar ejtőernyősök kissé csalódottan hagyták maguk mögött a fővárost, hisz tudták, hogy folyamatosan nyomul előre az orosz hadigépezet. A Balaton környéki harcokba vetették be őket, ahol az ifjabb Vitézi és a Szent László hadosztály katonáinak nagy része hősi halált halt.

Kz ablak melletti falnak támaszkodva olvasta Tamás az előző napi jelentéseket, amikor nagyot nyújtózva felébredt Zsuzsi.

– Mennyi az idő?

– Még van egy fél órád, feküdj csak vissza – ült az ágy szélére Tamás.

– De nem baj? – kérdezte félig nyitott szemmel a lány.

– Dehogyis – simogatta meg Zsuzsi fejét Tamás és visszafektette az ágyba, majd betakarta. – Pihenj még egy kicsit.

Még egy percig figyelte a lány arcát, mellkasa ütemes emelkedését, csípője formás ívét. Aztán felöltözött és lement a földszintre.

Klára néni, egy kedves, idős úrinő köszönt rá vidáman. Tamás nem értette, hogy lehet mindig jókedvű az idős, egyedülálló asszony. Egyszer meg is kérdezte tőle, mire a néni csak nevetett és azt válaszolta:

– Mitől féljek, gyermekem? Kinek kellek én? A németnek, az orosznak? Nem foglalkozik velem senki. Nem vagyok már fiatal, azt csinálok, amit akarok.

Klári nénit mindenki szerette a környéken, és az idős asszony is megkedvelte Tamást. Amikor itt aludt a lakásban, és nem a fronton volt, mindig megkínálta reggelivel, ebéddel vagy épp vacsorával. Attól függően, hogy a fiúnak mikor volt ideje hazajönni. Tamás ezt nem kérte, de nem lehetett nemet mondani Klári néninek. Ilyenkor mindig legalább egy órát beszélgettek. A néni szerette a művészeteket és az irodalmat. Volt közös témájuk bőven. Amikor Tamás tehette, mindig hozott valamit az ellátásból. így a néni a jegyre kapható élelmiszereken kívül bőven el volt látva még szalonnával, cukorral, kenyérrel és rengeteg, az üzletekből hiányzó

élelmiszerrel. Ezt Tamás mindig a németektől szerezte be, a Heimann hamisított aláírásával ellátott szolgálati jegyekre adták ki neki.

– Itt egy kis zsemlye és tea. Tudom, hogy nem kávézik a kishölgy, ez biztos kedvére lesz.

– Nem kellett volna, Klárika kedves – Tamás soha nem merte kimondani a néni szót, mióta az asszony egyszer csúnyán megszidta érte.

– Olyan szépek maguk így, együtt. Remélem, megérem még az esküvőjüket – nevetett fel az idős asszony.

– Hol tölti Klárika a karácsonyt? – váltott témát Tamás.

– A Jánosék hívtak át magukhoz, de még nem tudom, elmegyek-e.

– Miért?

-Nem akarok én zavarni. Egy idegen egy másik családban.

– Klárika nem idegen, mindenki anyukája – kedveskedett Tamás, mire a néni elpirult.

– Jaj, ne csinálja már, no! Maga mindig olyan kedveseket mond.

– Kár, hogy nem leszek itt, akkor el vinném táncolni.

– Na, menjen innen! – nevetgélt a néni. – Várja fenn a kedvese.

– Menjen csak el, Klárika, jól fogja magát érezni Jánoséknál. Rendes emberek azok.

– Jól van, még meggondolom – kezdett el visszacsoszogni a lakásába a néni.

– Boldog karácsonyt, Klárika! – lépett oda a nénihez Tamás, átölelte és arcon csókolta.

– Maguknak is boldog karácsonyt! Az Isten óvjon mindenkit! – mosolygott vissza a néni a férfira.

Mikor Tamás visszaért a lakásába, Zsuzsi már felöltözött és épp az ágyat vetette be.

– Itt a reggeli.

– Klári néni? – fordult hátra a lány.

– Igen – tette le az asztalra a forró teáskannát és a vajas zsemléket Tamás.

Zsuzsi odament az asztalhoz, átölelte a fiút és megcsókolta.

– Boldog karácsonyt!

– Boldog karácsonyt! – viszonozta a csókot Tamás, majd mindketten leültek reggelizni.

Pár percig szótlanul ettek, majd Zsuzsi megszólalt.

-Mire gondolsz?

– Tessék? – tért vissza a bambulásból Tamás.

– Hol jársz? Valami baj van?

– Nem, nincs – mosolyodott el a fiú és elkergette a sötét gondolatokat. – Csak Klári néni.

– Mi van vele?

– Biztonságba kellene helyezni. Itt van egyedül, és ha elkezdődik az ostrom, akkor mi lesz vele?

– Majd leviszem magammal a kórházba – nyugtatta meg kedvesét Zsuzsi, akit pár napja küldtek át a vár alatti sziklakórházba.

Eszterrel és még jó néhány másik nővérrel a János kórház és a Sziklakórház között ingáztak, és elkezdték felkészíteni a kórtermeket az elhúzódó harcra.

– Jó ötlet, ott biztonságban lesz.

– Találkozol ma Sanyival? – terelte el a témát a lány.

-Nem tudom, nem akarom zavarni.

– Hát, igen. – kuncogott Zsuzsi. – Hagyni kéne, hadd legyenek együtt.

Sanyi és Eszter most épp a Vitézi család üresen álló Király utcai lakásában volt.

Ott nyugodtan kettesben lehettek, és néha láthatták a lány apját is a szemközti épület egyik kis ablakában.

A gettóban napról napra rosszabb volt a helyzet. Nem jutott be elég élelem, és a nyilasok is gyakran bementek „portyázni”. Rendszeresek voltak a gyilkosságok, az öngyilkosságok és a kegyetlenkedések a bezárt emberekkel szemben. A Duna-parton mindennapossá váltak a kivégzések, és sokszor a Városligetben is hajtottak végre gyilkosságokat. Ilyenkor a holttesteket ott hagyták elrettentésül. A civil lakosság teljesen elzárkózott a zsidóktól, és nem akart, vagy nem mert, szembeszállni a nyilasok kegyetlenkedéseivel.

Fél órával később Zsuzsi és Tamás már a Sziklakórház Lovas úti bejáratánál állt. A lány leszállt a motorkerékpárról (a fiú még mindig a német motorral járt, pedig már elég hideg volt az idő). A hegy gyomrába vájt kórház bejárata egy hatalmas, fából készült kétszárnyú kapu volt. Nem volt előtte fegyveres őrség, és nyitva volt a bejárata. Nagy területen húzódott végig a budai vár alatt, és a legmodernebb berendezésekkel volt felszerelve.

– Vigyázz magadra! – állt kissé dideregve Zsuzsi a hidegben.

– Te is!

Zsuzsi közelebb hajolt és megcsókolta Tamást.

– Szeretlek – csúszott ki a száján a kettejük között még ki nem mondott szó.

Tamás egy pillanatig levegőt sem vett, majd szélesen elvigyorodott és ő is kimondta:

– Szeretlek, Vitézi Zsuzsanna!

A lány még egyszer szájon csókolta a fiút és besietett a kapun.

Tamás ezután bement Vitézihez a hadtestparancsnokságra, és egy óra múlva Budakeszi felé motorozott, hogy információt gyújtson az ellenség mozgásáról. A Szépjuhászné-nyeregnél egy főhadnagy állította meg.

– Hova mész, százados bajtárs?

– Budakeszire, megnézni az állásoknál a fiúkat, hogy mi a helyzet.

A főhadnagy levette a sapkáját, és csípőre tette a kezeit.

– Oda ugyan nem fogsz menni! – csóválta a fejét.

– Miért? – kérdezte gyanakvón Tamás.

– Mert ha nem tudnád, ez itt már az első vonal.

– Hogyhogy?

– Nézz hátra! – mutatott Tamás mögé a főhadnagy. – Ott vannak az SS-ek.

Ahogy Tamás hátranézett, meglátta, amint egy nagyobb német alakulat védelmi állások kialakításába kezdett. Odament hozzájuk és váltott pár szót a parancsnokkal, majd visszatért a hadtestparancsnokságra Vitézihez.

– Rosszabb a helyzet, mint vártam – morogta az alezredes a térkép fölé görnyedve.

Ekkor kopogtak az ajtón, és belépett egy tizedes.

– Alezredes úr, alázatosan jelentem, fél tizenegykor szovjet csapatokat észleltek a Szépjuhászné-nyeregnél.

– Az istenit! – csapott az asztalra az alezredes.

– Köszönjük. Folyamatosan tájékoztassanak! – fordult a tizedes felé Tamás.

Az elkövetkező órákban sorban érkeztek a telefonok és a jelentések a legkülönbözőbb helyekről. A zugligeti és a szépilonai villamosállomásokról az ott dolgozók hívták a parancsnokságot, hogy oroszok jelentek meg a környéken. A Hűvösvölgy-Rózsadomb térsége felbolydult, és megkezdődtek a katonai átcsoportosítások, amelyek nehezen történtek meg, mert a lakosság a karácsonyi bevásárlással volt elfoglalva, és rengeteg ember volt az utcákon. Este öt óra után már több helyről érkezett jelentés tűzharcokról.

– Buda szinte egész külső széléről szovjet gyalogos alakulatokat és harckocsikat jelentenek – nézte a jelentéseket Tamás.

Vitézi leült a székébe és töltött magának egy italt. Egy húzásra felhajtotta és rágyújtott egy cigarettára. Tamás letette a papírokat és odaállt az asztalhoz. A csendet végül a fiú törte meg.

– Mennyien lehetünk?

– Nem tudom – nyomta el a cigarettáját az alezredes -, talán negyvenezren. A németek is ennyien.

Az idős katona egy másik cigarettáért nyúlt.

– És az oroszok? – fordult meg Tamás.

– Ok nem fognak elfogyni – rágyújtott Vitézi és felállt. – Talán még egy-két nap van a teljes bekerítésig. De nem hiszem, hogy már bárki is kijuthatna a városból. Az ostromgyűrű bezárult.

***

Kozlov százados lassan sétált fel a fagyott domboldalon. A terepjáróval a domb aljában álltak meg, és Morozovka kiáltott le neki, hogy menjen fel mellé. Nem tudta, hogy pontosan merre vannak, csak annyit tudott, hogy valahonnan dél felől közelítették meg a magyar fővárost a budai oldalon. Mikor felért és körbenézett,

egy kisebb falu lángoló házait, halott katonák – magyarok, németek és oroszok vegyesen – halmait pillantotta meg. A háta mögé lenézve az úton rengeteg orosz harckocsi, teherautó, ágyú és gyalogos katona vonult fel. Tekintetével követte a menetoszlopot, és egy idő után a háttérben feltűnt Budapest látképe. Roppant épületeivel és hatalmas területével erőt sugározva nyúlt el a Duna két partján.

– Végre megérkeztünk – suttogta Morozovka merev tekintettel.

Kozlov megnézte a várost, és ismét végignézett a felvonuló végeláthatatlan hadseregen. A katonák többségének, ahogy Morozovkának is, a gazdag zsákmány és a gyönyörű nők képe lebegett a szeme előtt, ahogy a magyar fővárosra tekintettek.

Kozlov viszont egykedvűen indult vissza a terepjáróhoz, miközben a városra gondolt. Neki ez egy újabb hely, ahol szenvedés és halál lesz az úr.

ii. Köm

AZ ELSODORT VÁROS

„Magyarországot a pokol kapui sem fogják megdönteni. ”

Kossuth Lajos

I. FEJEZET

VÖRÖS HAJNAL

Budapest, 1944. december 29.

Pestszentlörinc

Szoboszlay százados egy német terepjáróval érkezett a 12. tartalékhadosztály páncéltörő osztályának Üllői út menti állásaihoz. A Baross utcában állította le a gépkocsit, és gyalog közelítette meg a védőállásokat. Az Üllői út és a Gömbös Gyula utca kereszteződése a környék legmagasabb pontja volt, a védők oda telepítették a hevenyészett aknazárakat.

A harckocsi aknákat nem volt idejük rendesen a földbe ásni, több darab szabad szemmel is látható volt az úton, ahogy szét voltak szórva. A szovjet csapatokat nem látták, csak hallották, ahogy a magaslat mögött parancsokat kiabáltak, és mozgásban voltak a járműveik.

Tamás felhajtotta a gallérját, és szorosabbra húzta magán durva katonakabátját a mínusz négy fokos időben. Enyhe hószállingózás nehezítette az amúgy is kissé ködös időben a figyelőszolgálatot ellátó őrök munkáját.

– Hol találom a parancsnokot? – lépett oda az első honvédhez Tamás.

A katona vigyázzba vágta magát és tisztelgett a századosnak.

– Százados úr, alázatosan jelentem, Litteráti-Loótz parancsnok úr a Vasvári Pál utcában foglalt figyelőállást. Az utca innen jobbra a második, százados úr.

– Köszönöm – bólintott Tamás és elindult a jelzett irányba.

Még csak az első keresztutcánál járt, amikor feltűnően nagy csönd telepedett a környékre. Egy orosz katonai terepjáró erősödő hangjára lettek figyelmesek Vecsés irányából, és nem sokkal később egy hangos robbanás kíséretében

fehéres-szürke füstoszlop szállt fel a magaslat tetejéről. Tamás már csak a dzsip levegőbe emelkedő elejét látta, ami egy pillanat alatt visszazuhant a földre.

Valószínűleg a bal első kerekével hajthatott rá az egyik harckocsi aknára, amelyek között az úton szlalomozott felfelé.

A roncsban lévő két alak egymásra boruló holtteste és az egyikük kezéből kihullott fehér zászló látványa megállásra késztette Tamást. A szovjetek parlamentert küldtek, feltehetően ultimátumot akartak átadni és tárgyalni a fegyverletételről.

Nagyon szerencsétlenül jött ki az eset, hogy a magaslat miatt az oroszok csak azt láthatták, hogy a küldöttük kocsija még a megérkezése előtt a levegőbe repült.

Az aknazár mellett húzódó első vonalban lévő katonák azonnal tűzkészültségbe helyezték fegyvereiket.

Az előző nap folyamán a szovjet csapatok teljesen körülzárták a magyar fővárost. A pesti oldalt a 2. Ukrán Front, Rogyin Jakovlevics Malinovszkij marsall vezetésével, míg a budai oldalt a 3. Ukrán Front, Fjodor Ivanovics Tolbuhin marsall parancsnoksága alatt ölelte

körbe. Mindkét tábornok magának akarta megszerezni a dicsőséget, és ezért készek voltak minden eszközt bevetni.

Nem telt bele sok idő, és az Üllői út környékén szórványos lövöldözés vette kezdetét.

Tamás visszaindult a parancsnokságra, hogy jelentést tegyen az iménti esetről Vitézi alezredesnek.

A parancsokság épületébe lépve őrületes felfordulás várta. Az utóbbi időben is nagy volt a nyüzsgés, de az aznapi állapot felülmúlt mindent. Vitézit nem találta az irodájában, behívták a budai várban lévő Hadügyminisztériumba. Az alezredes segédjétől, egy fiatal tizedestől tudta meg, hogy a szovjet csapatok a budai oldalon is küldtek egy parlamentert. Ott sem volt szerencsés a végkimenetel.

Tamás nem örült a hírnek, de egyelőre mást nem tehetett, beült az alezredes irodájába és várt.

***

Kozlov százados csendesen hallgatta Morozovka őrnagy utasításait. Rajta kívül még két tiszt volt jelen a sátorban, akiket kijelöltek a feladatra. Orlov főhadnagy és Osztapenko százados fegyelmezetten hallgatták a küldetés részleteire vonatkozó utasításokat.

Mindhárman pufajkát vettek fel és usankára cserélték a tányérsapkájukat. Csak az oldalfegyvereiket és a térképtáskáikat vették magukhoz.

Kozlov még nem találkozott Tolbuhin marsallal, azonban Morozovka rendszeresen részt vett az eligazításain. A német és a magyar csapatok számára küldendő ultimátumok eljutását az őrnagynak kellett megszerveznie és levezényelnie a terepen.

A Kozlov mellett ülő két tiszt tapasztalt katonának számított, így a százados kissé megnyugodott, amikor megtudta, hogy nem neki kell vezetnie a delegációt. O csak politikai megfigyelői szerepet kapott, a parancsnok Osztapenko százados lett.

Az ultimátum szövege egyértelmű volt és könyörtelen. Vagy feltétel nélküli kapitulációt követelt, vagy egy, a polgári lakosságot sem kímélő, teljes erejű földi és légi támadást helyezett kilátásba.

– Ne feledjék, hogy milliós várost még nem ostromolt dicső Vörös Hadseregünk. Vezetőink szerint probléma lehet, hogy az épületek többsége kőből épült, erősek. Már most is túl nagy erőket köt le Budapest. Nekünk tizenöt, a románoknak három hadosztálya várakozik a város körül. Rendkívül fontos a küldetésük sikere – nézett végig a három kijelölt parlamenteren Morozovka.

– És minden körülmények között a leggyorsabban téljenek vissza a vonalainkhoz – fejezte be az eligazítást. – Sok sikert, elvtársak! Éljen Sztálin!

Tíz perccel később mindhárman a senki földjének nevezett területen gyalogoltak. Az út mentén egy golyó lyuggatta útjelző tábla hevert a földön, rajta a felirat a közterület nevét mutatta: Budaörsi út.

Ahogy lőtávolságba értek, azonnal figyelmeztető sorozatot kaptak a lábaik elé.

Egyikük sem sebesült meg, és rövid tanakodás után úgy határoztak, hogy továbbmennek és folytatják a küldetést.

Orlov főhadnagy magasba emelte a botra kötött fehér kendőjét. Mindhárman felálltak, és mivel nem érkezett újabb sorozat, elindultak az ellenség állásai felé. Kozlov szíve hevesen vert, még sohasem volt ennyire részese a háborúnak. Sok ütközetnél ott volt

már, de még nem volt olyan, hogy közvetlenül rá lőjenek, vagy neki kellett volna elsütnie a fegyverét.

Morozovka a 318. hadosztály felderítőfőnöke, Sahvorosztov őrnagy mellett állt, a parlamentereket figyelték távcsöveikkel. Megcsörrent a mellettük lévő telefon, és Sahvorosztov felvette a beszélőt.

– Igen, .. .hm, értem. Köszönöm.

Letette a kagylót és aggodalmas arccal Morozovka felé fordult.

– A pesti parlamenterek, Steinmetz Miklós és a társa, nem érték el a magyarok vonalait. Még a cél előtt felrobbant a terepjárójuk.

– A magyarok lőtték ki őket, mielőtt odaértek volna?

– Nem tudni pontosan. Vagy kilőtték őket, vagy aknára futottak. Nem lehetett pontosan látni.

– Ez nem kecsegtet semmi jóval – fordult vissza az arcvonal felé Morozovka.

– Visszahívjuk őket? – célzott a senki földjén haladó három parlamenterre.

– Kapjanak egy órát, ha addig nem térnek vissza, az csak egyet jelenthet.

– Legyen kettő, ismerve a németeket.

– Igaz, a német bürokrácia – nevetett fel Sahvorosztov.

– Legyen másfél óra – nézett a másikra az őrnagy. – Nem várhatunk a végtelenségig. Már így is több időnket rabolta el ez az átkozott város, mint terveztük.

Kozlov és társai hamar elérték az ellenség vonalát. Ezen a szakaszon egy német SS-alakulat tartotta az állásokat. Miután Osztapenko tökéletes németséggel elmondta jövetelük tárgyát, a németek bekötötték a szemüket és felültették őket egy

csapatszállítóra. Körülbelül tíz-tizenöt percet utaztak, majd leemelték és lekisérték őket egy földalatti bunkerba. Kozlov úgy tippelte, hogy a Gellért-hegy gyomrában lehettek, mert a csapatszállítóval sokáig jöttek felfelé, és nem lett volna értelme a város külső peremén fenntartani egy német parancsokságot. Erre a legalkalmasabb hely a Duna mellett lévő Gellért-hegy volt, és az annak tetején lévő jól védhető, erős betonból készült Citadella. Ezt alátámasztotta Budapest légvédelmi térképe is, melyet a bunker belsejében látott.

Egy íves folyosón kísérték végig őket, miután leértek a meredek lépcsőkön. Aztán a folyosó végén balra terelték, majd az első jobbra eső szobába kísérték őket.

A helyiség szerényen volt berendezve. Egy íróasztal volt benne négy székkel, mellettük pár szekrény és rengeteg lőszeresláda volt felhalmozva az egyik fal mellett. Az asztalnál egy SS-alezredes ült, mögötte és az ajtóban is két-két géppisztolyos katona állt őrt. Még három tiszt tartózkodott a szobában, de egyikük sem szólalt meg. Osztapenko százados udvariasan bemutatkozott és elővette térképtáskájából az ultimátumot tartalmazó borítékot. A német alezredes helyett az egyik katona vette el tőle, és ő adta oda a rangidős parancsnoknak a dokumentumot. Az alezredes figyelmesen végigolvasta a papírokat, majd felállt és elhagyta a helyiséget.

Mikor a német parancsnok visszatért, leült az íróasztalához és lassan beszélgetésbe elegyedett Osztapenko századossal. Kozlov csendben hallgatta őket, közel sem tudott annyira jól németül, mint a társa, de így is kivette a beszélgetés lényegét. Igazából semmi komoly téma nem merült fel kettejük között, csak hétköznapi dolgokról beszélgettek. Kicsivel később a többi német tiszt is bekapcsolódott a társalgásba. Az egyenruhákat nem véve figyelembe,

olyannak tűnt az egész szituáció, mintha néhány egyébként szinte idegen ember beszélgetett volna egy asztal mellett valamelyik kocsmában.

Kozlovnak volt egyfajta elképzelése a német katonákról, ami főleg a saját hazájában történt harcok alapján alakult ki benne. A szovjet propaganda erőszakos, kíméletlen katonáknak állította be a német hadsereget, azonban a mostani kép alapján csupa úriember ült az asztalnál, de nem volt szabad elfelejteni, hogy míg a Wehrmacht Németország hadserege volt, addig a Waffen-SS a náci párt fegyveres szervezete. Más eszmék határozták meg az ott szolgáló katonák hozzáállását a háborúhoz. Míg a Wehrmachtot megtörte a keleti front, és a katonák többsége már legszívesebben inkább hazatért volna és letette volna a fegyvert, addig az SS rendíthetetlenül kitartott Adolf Hitler mellett és fanatikusan harcolt továbbra is. Bár most csak büszke SS-katonák voltak a helyiségben, Kozlov szívesen részt vett volna egy olyan beszélgetésen is, ahol viszont csak Wehrmacht-tisztek lettek volna jelen.

És nem szabad megfeledkezniük a magyarokról sem, akik elvesztették az irányításukat a saját országuk felett, és most két idegen nemzet marakodott a területükön. Egy olyan asztalbeszélgetés is tanulságokkal szolgálhatott volna a százados számára.

Majdnem egy óra múlva érkezett egy tiszthelyettes az irodába, egy üzenettel a kezében. Átadta azt az alezredesnek, aki gondterhelt arccal olvasta fel a német parancsnok, Kari Pfeffer-Wildenbruch negatív válaszát.

Osztapenko kissé csalódottan tette vissza a borítékot a térképtáskájába, és mielőtt elindultak volna vissza a saját csapataikhoz, a német alezredes egy-egy pohár szódával kínálta meg

őket. Kozlov és társai elfogadták a frissítőt, majd újból bekötötték a szemüket, kivezették őket a bunkerből és visszaszállították a csapatszállítóra.

Eseménytelenül zajlott a visszavezető út, majd miután megálltak, egy SS- tiszthelyettes várta őket az első vonalnál.

– Josef Bader SS-őrmester vagyok. Parancsnokom utasítására vissza kell kísérnem önöket a senki földjére.

– Köszönjük – válaszolta egyszerűen Osztapenko, és mind a négyen elindultak az orosz állások felé.

Séta közben arra lettek figyelmesek, hogy az oroszok erős aknatűzzel verették a német állásokat.

– Ne menjünk tovább! – állította meg a német tiszthelyettes a menetet. – Húzódjunk fedezékbe és várjuk meg az aknatűz végét!

– Nem állhatunk meg – válaszolta Osztapenko határozottan.

– Miért lövik a német állásokat? Még nem tértünk vissza! – fordult társaihoz a százados.

– Nem tudom – válaszolta Kozlov.

– Nem állunk meg! Parancsom van, hogy minden körülmények között a leggyorsabban térjek vissza! – fordult ismét a német felé Osztapenko.

– Állj! – a német őrmester egy pillanatig elgondolkodott, majd levette a három orosz szeméről a kötést.

– Én nem vagyok öngyilkosjelölt – jelentette ki határozottan. – Én nem megyek tovább!

Osztapenko bólintott, és a három orosz elindult a saját állásaik felé. A németek mindenhol fedezékbe húzódtak, senki nem viszonozta az aknatűzet.

A három orosz gyorsan közeledett a saját vonalaikhoz.

– Úgy látszik, sikerült – fordult lelkesen Osztapenko Orlov felé. – Most is ránk mosolygott a szerencse.

Ekkor három hangos robbanás hallatszott körülöttük, és a földre terítette őket a légnyomás. Még csak ötven métert haladtak és egy kisebb téren vágtak át, amikor közéjük csapódott egy aknalövedék.

Körülöttük repeszek és golyók süvítettek folyamatosan, amikor Kozlov felnézett, majd szorosabban a fejébe húzta usankáját. Kissé oldalra fordult és meglátta Osztapenko mozdulatlan testét, amely a robbanást követően megfordult a menetirányukkal szembe, és arccal az útra zuhant. Orlov gyorsabban magához tért, mint Kozlov, és gyorsan talpra segítette a századost. Őrült tempóban kezdtek el rohanni a saját vonalaik felé, már csak ketten.

– Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! – hallatszott, ahogy Sahvorosztov kiabált, és a következő pillanatban Morozovka rohant ki eléjük.

Gyorsan visszaértek a biztonságos fedezék mögé, és a két életben maradt parlamenter hangosan zihálva roskadt le a földre.

– Jól vagy, Nyikolaj? – térdelt le Morozovka Kozlov mellé.

– Jól vagyok, nem sérültem meg – felemelte a fejét, hogy láthassa társa arcát. – Miért támadtatok? Még nem értünk vissza!

– Több mint két órája elmentetek. Azt hittük, hogy megöltek tieteket, mint Pesten Steinmetzéket.

Kozlov csodálkozva nézett a társára.

– Megölték Pesten a parlamentereket? – csodálkozott el a százados.

– Rátok mosolygott a szerencse – ütögetette meg a vállát Morozovka.

– Rátok mosolygott a szerencse, barátom! – nevetett fel az őrnagy, és őszintén örült, hogy életben maradt a barátja.

Kozlov felállt, és óvatosan kikémlelt a fedezék mögül. Alig ötven méterre feküdt onnan Osztapenko mozdulatlan teste. Usankája messzire elgurult, kezei groteszk mód kicsavarva hevertek a teste mellett. A pufajkája hátán a forró repeszek ütötte sebek fehéren füstölögtek.

– Ránk mosolygott a szerencse – hunyta le a szemét Kozlov.

***

Sanyi és Radó Józsi a többi visszavonuló magyar honvéd társaságában lassan sétált Cinkota irányából Sashalom felé. A házak többségében rémült szemekkel bámultak rájuk a nők és gyermekeik. A legtöbb helyről a totális mozgósítás nevében minden tizennyolc és hatvan év közötti férfit besoroztak fegyveres szolgálatra.

Az egyik házból egy ötéves kisfiú szaladt ki és ölelte át szorosan az egyik katona csizmáját.

– Papa, papa! – zokogta és felnézett a férfira.

A katona lenézett rá, és mikor a kisfiú látta, hogy az nem az apja, még

keservesebben kezdett el sírni. Nem sokkal később az édesanyja is kiszaladt utána és magához ölelte a gyermeket.

– Bocsásson meg! Kérem, bocsásson meg! Minden katonára azt hiszi, hogy az apja jött meg. Utoljára az egyenruhájában látta őt – zokogott az asszony, mire a katona szeme is könnybe lábadt, majd szomorúan tovább sétált.

Sanyi megállt és visszanézett a város határa felé. Az utóbbi időben, mióta nagyon lehűlt a levegő, egyre sűrűbben és erősebben

törtek rá a köhögőrohamai. Józsi, mikor észrevette, hogy barátja nincs mellette, megállt és visszasétált hozzá. Megérintette a vállát, mire Sanyi kissé összerázkódott és ránézett. A háttérben folyamatosan dörögtek az ágyúk és ropogtak a fegyverek.

– Mire gondolsz, barátom? – kérdezte Józsi.

Sanyi szembefordult a nagydarab férfival, majd felemelte az égre a tekintetét.

– Istenem, add, hogy vége legyen a szenvedéseknek és szabadíts meg minket a gonosztól! Add, hogy a németek reggelre letegyék a fegyvert!

Józsi is felnézett az égre, majd vissza a barátjára.

– Lehet, hogy nemsokára felszabadulunk?

Sanyi a másik széles vállára helyezte a kezét.

– Csak idő kérdése, barátom.

Mindketten a földet bámulva indultak tovább a fagyott úton.

– Imádkozz, hogy mihamarább eljöjjön az az idő.

II. FEJEZET

AZ ELSŐ NAPOK

Budapest, 1944. december 31.

Vitézi alezredes az utolsó kupac papirköteget rakta be a szánítóládába, amikor Tamás belépett az irodájába. A fiú levette nehéz bőrkabátját és kigombolta az alatta található báránybundás mellényt is.

– Az első oroszról le fogok húzni egy pufajkát! – morgolódott magában, majd lehuppant a kanapéra.

– A mi felszerelésünk nem jó? – kérdezte az alezredes és leült a székébe.

Végignézett az üres szobán és rágyújtott egy cigarettára. Tamást is megkínálta, ő felállt és elvett egy szálat.

– Könnyebb benne mozogni és melegebb is. Ráveszem az álcafelsőmet, és senki nem fogja látni.

Tamás még a keleti fronton varratott magának a terepszínű sátrából egy felsőt, amit belülről fehér anyaggal fedtek be, így kifordítva jól rejtett a havas tájban.

– Ez az utolsó – mutatott az íróasztalon heverő ládára Vitézi, a közben a helyiségbe belépő tizedesnek. – Menjen is előre a teherautóval. Én majd később indulok.

– Igenis, alezredes úr! – vágta rá a tizedes és a nehéz ládával ki sietett az irodából.

– Nagyon meg van rémülve – bökött a fejével a tizedes után Tamás.

– Nem is tagadja. Sohasem volt még frontközeiben. Az arcára volt írva a rettegés, amikor az osztályon dolgozókkal közöltem a bekerítés tényét.

– Az első vonalban sem jobb a helyzet. Nem jó a katonák morálja, és sokan a megadás kérdésével foglalkoznak – állt fel Tamás és odasétált az ablakhoz. – A legfőbb gond az ellátás hiánya lesz. Az élelmiszer már így is kevés, folyamatosan csökkennek a fejadagok, és a lőszer is gyorsan fogy. A tüzérek már a közelharcra készülnek. Ha elfogy a lőszerük, nem lesznek képesek gyalogos katona módjára felvenni a harcot.

– Tudom, de nem tudunk mit tenni. A németekre vagyunk utalva.

– A németek nem tesznek semmit! Csak ígérgetnek. A múltkor is kiröhögtek a honvédeink egy német századost, aki a légi utánpótlásról és a felmentésről beszélt nekik. A légtér tele van orosz Rátákkal és angolszász bombázókkal. Csak egy magyar gépet láttunk, de azt is csak akkor ismertük fel, amikor alig kétszáz méterre zuhant le tőlünk.

Kinézett az ablakon, közben megtapogatta az üveget.

– Szerencséje volt, alezredes úr, hogy ez az ablak még nem tört be. Kutya hideg van ám odakint.

Tamás arra célzott, hogy az oroszok a parlamenterek sikertelen tárgyalása után megindították az offenzívát. Már második napja megállás nélkül hol a tüzérség, hol a bombázók pusztították a várost. Tegnap és ma is jó tíz órán át tartott a támadás, és most, az éjszaka

folyamán csendesedett csak el egy kicsit. Mindig hallatszódott valahonnan elszórt fegyverropogás, és az este folyamán elrendelték a Sion-zárdában található parancsnokságok költözését. Vitézi és Tamás, aki most már az alezredes parancsnoksága alá tartozott, a budai vár alatti hegy gyomrában kialakított felderítő osztályhoz költöznek át, és ott folytatják majd tovább a munkájukat. Legfőbb feladatuk a front mozgásának követése lesz.

Az ablakban állva Tamás szomorúan nézte a város számtalan pontján égő épületeket. A lakosság és az illetékes szervek mindent megtettek, hogy eloltsák a tüzeket, de sok helyen nem tudtak mit kezdeni a mérhetetlen pusztítással.

A zárda folyosóin és kint az utcán katonák százai rohangáltak és menekítették a parancsnokság eszközeit. A megpakolt teherautók őrült sebességgel indultak célállomásaik felé.

Vitézi épp a kabátját vette fel, és Tamás is visszasétált a kanapéhoz, amikor hirtelen robbanások sorozata rázta meg az épületet és környékét. Az ablak milliónyi darabra tört, és az utcán nappali világosság támadt. A falakról és a plafonról lepergett a vakolat, miközben az utca fái lángba borultak. Mikor Tamásék kinéztek, egyértelmű volt számukra, hogy mi történt. A robbanásokat követő visító hang egy orosz Katyusához tartozott. Valahol a közelben lehetett, és onnan lövöldözött vaktában.

Mindketten gyorsan felvették a kabátjukat és kirohantak a szobából.

– Úgy hat percünk lehet, mire újratöltik! – ordította Tamás, és a tömegen át utat törve kiértek a parancsnokság bejáratánál álló kocsijához.

Gyorsan beültek, és a százados indított. Mikor elhajtottak a zárda elől, újból meghallották a süvöltő visítást a hátuk mögött. Tamás a visszapillantóból látta, ahogy belövések sorozata nappali fényárba borította a Sion-zárda környékét.

***

Sanyi és Józsi egy ház falának dőlve lapult a kereszteződéstől alig ötven méterre. Sanyi egy német 98K Mauser puskát szorongatott, míg Józsi az A 31 M golyószóró utolsó előtti íves tölténytárát helyezte be a fegyverébe. A hátuk mögött néhány társuk várakozott, és az utca távolabbi végében keresztülrohant a kereszteződésen két Párduc, egy Marder III-as és két StuG rohamlöveg némi gyalogsággal kísérve. A német csapatokkal közösen hajtottak végre támadó, illetve védekező hadmozdulatokat a térségben.

Egy hadnagy érkezett és odalépett Sanyihoz.

– Nem kéne hátramennie, atyám?

– A pásztornak a nyája mellett a helye – mosolygott Sanyi és elfojtott egy köhögőrohamot.

– Elég vegyes a nyája – nézett a németekre a magyar tiszt.

– Mindig van egy-két fekete bárány.

A hadnagy jóízűen felnevetett.

– Kérdezhetek valamit, atyám?

– Sándor vagyok, és ahogy elnézem, hadnagy úr, még fiatalabb is önnél, már ha meg nem sértem.

– Dehogy – nevetett fel ismét a tiszt.

– Kérdezzen, hadnagy úr! – súgta Sanyi.

– Mit csinál az Úr szolgája egy ilyen istentelen helyen?

– Próbálja a jó irányba terelni a nyáját – vágta rá Sanyi gondolkodás nélkül a kétértelmű választ.

Közben az utca végén leparkolt egy német Párduc harckocsi, és a lövegtornyát a kereszteződés felé fordította.

– És honnan tudja, melyik a helyes irány? – gondolkodott el a hadnagy.

Sanyi nem tudott válaszolni, mert a tiszt figyelmét már a kereszteződésben feltűnő német katona integetése kötötte le.

– Jól van, fiúk! Készüljetek! – szólt hátra a várakozó honvédeknek a hadnagy – Figyelj, Józsikám, ha szólok, nyiss tüzet.

Józsi tűzkész állapotba helyezte a golyószórót és mereven a sarkot kezdte el figyelni.

A német katona visszarohant az utcán és csatlakozott a szakaszához az utca magyarokkal ellentétes oldalán.

Nem sokkal később egy orosz T-34-es tűnt fel a keresztutcában, és a Párduc 75 mm-es ágyúja tompa dörrenéssel lőtte oldalba a szovjet harckocsit. A német csapatok egy páncélököllel a lánctalpát is eltalálták. Nemsokára feltűnt az orosz gyalogság is a harckocsi nyomában, mire a hadnagy megütögette Józsi sisakját, ő pedig a jelre megsorozta a szovjet gyalogosokat. Pár másodperccel később megindult a magyar és német katonák támadása.

– Nem ez a helyes irány – válaszolta meg Sanyi a hadnagy kérdését magában.

***

Miután 28-án az oroszok elfoglalták a János-kórházat, Zsuzsi és Eszter csak a Sziklakórházban dolgozott. A Lovas utca 4. szám alatti bejárattal rendelkező kórház a hegy gyomrában lévő

barlangrendszerből lett kialakítva. A termekből szobák, a járatokból folyosók lettek.

Még 1939-ben kezdték az építkezést, elsősorban a várban található „kormányzati negyed” miatt. Fontossá vált egy légoltalmi és egészségügyi létesítmény a hegy gyomrában.

Körülbelül háromszáz ember befogadására volt képes, és ehhez a számhoz napról napra közelítettek a folyamatos bombázások okozta rengeteg sérült ideszállításával.

A kórház rendkívül modern berendezésekkel volt felszerelve, két műtővel és röntgengéppel is rendelkezett.

Eszter először nagyon megijedt, amikor meglátta az első német katonákat, de Zsuzsi hamar megnyugtatta, hogy nincs mitől tartania, hisz a kék-fehér ápolónői egyenruhájukban biztonságban voltak. Eszter még mindig sokszor a mellkasához kapott, hogy letakaija a sárga csillagot a ruháján, akárhányszor meglátott egy német katonát. Aztán rájött, hogy már jó ideje nem is viselte, de emlékét nem tudta kitörölni.

Nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna a gettóba zárt családjára és Sanyira. Már jó ideje nem hallott sem a fiúról, sem a családjáról, és nagyon aggódott értük.

Zsuzsi egész nap dolgozott, szinte alig pihent valamit, minden idejét a sebesültek között töltötte. Amikor néha engedélyezett magának egy kis pihenőt, akkor is a bejárattól nem messze eső rádiósszobába ment és próbált információt szerezni az apjáról és Tamásról. Napok óta nem látta és nem is beszélt egyikőjükkel sem. Folyamatosan hallotta a sérültektől és a rádiósoktól, hogy hol áll a front, és milyen súlyosak a harcok. Mikor sérülteket hoztak, nem is tudta, hogy mit gondoljon. Talán jobb lenne, ha itt feküdnének a

szerettei, mert akkor legalább tudná, hogy mi van velük, vagy talán az lenne a jobb, ha nem is látná őket az ostrom végéig, de tudná, hogy jól vannak.

A nyomasztó gondolatok miatt temetkezett a munkába. Nem akarta, hogy túl sok ideje jusson a gondolkodásra, és legtöbbször nem is tudta, hogy éppen nappal van vagy éjszaka odakint. Egy dolgot tudott: napról napra több a sérült és még több az áldozat. Még egy hét, és nem fog több ember beférni a kórházba.

***

Tamás csodálkozva figyelte a labirintusszerű járatokban elhelyezett asztalok sokaságát. A felderítőosztály káoszában mégis rend uralkodott. Az íróasztalok mögött ülő német és magyar katonák előtt egy-egy telefon, egy budapesti telefonkönyv és egy j egyzetfüzet volt csak. Folyamatosan indították a hívásokat, és bőszen jegyzeteltek, amiket aztán az asztalok mellett félpercenként elhaladó bajtársaiknak adtak oda. A város különböző pontjain véletlenszerűen hívtak fel városi vonalakat, és ha felvette valaki, megkérdezték, hogy mit láttak, ha kinéztek az ablakon. Ha szerencséjük volt, akkor nem csapták rájuk a kagylót és elmondták, hogy voltak-e már ott orosz katonák. A legtöbb helyen azonban féltek és nem mertek beszélni. Ahol meg oroszul szóltak bele, ott már nem volt mit kérdezni. Ez volt a leggyorsabb és leghatékonyabb módja jelenleg a folyamatosan mozgó és változó front feltérképezésének. A feljegyzések végül egy másik részleghez érkeztek be, ahol feldolgozták őket és folyamatosan jelzéseket helyeztek el a főváros különböző részeit ábrázoló térképeken.

– Jó, hogy végre megjelent, százados! – szólalt meg Tamás háta mögött Vitézi jól ismert, mély hangján.

– A szovjet tüzérség három különböző hadosztályból áll. 76, 122 és 152 mm-es tarackokból. Több helyen nehéz aknavetős alakulatok is erősítik a hadosztályokat – kezdte el sorolni Tamás a felderítési adatokat.

– A 10. gyaloghadosztály tartja még magát?

– Árpádföld és Cinkota elesett. Mátyásföld keleti részét és a repülőteret német támogatással sikerült visszafoglalni.

Vitézi félrehívta egy kieső részre Tamást és közelebb hajolt hozzá.

– Sanyi felől hallottál? – suttogta.

-Nem, és nem is merek nagyon kérdezősködni felőle.

– Helyes! – vágta rá Vitézi és körbenézett, hogy nem hallgatózik-e valaki. – Heimann megtudta, hogy Sanyi egy zsidó lányt szeret.

– Micsoda? – lepődött meg Tamás. – Hogyan? Kitől?

– Nem tudom – csitította a századost Vitézi. – Nem is ez az érdekes, a város tele van besúgókkal. Egy kis élelemért vagy egyszerűen csak az életben maradásért sokan sok mindent megtesznek.

– Eszter biztonságban van?

– Rá majd én vigyázok, itt van a Sziklakórházban Zsuzsival. Innen alig háromszáz méter a Lovas úton felfelé. Te az Úri utca felől jöttél le, de van egy kijárata ennek a labirintusnak a Lovas utcára is. Még ma átmegyek körbenézni és tájékozódni. Remélem, lesz ott régi ismerősöm, aki segíthet, és Zsuzsival is beszélek majd. O majd vigyáz Eszterre, ne aggódj miattuk.

Tamás idegesen feszengett a fal mellett.

– Mi lesz, ha Heimann rájuk száll és…

– Egy szót se, százados! – vágott közbe katonásan Vitézi. – Ma még a várban van Heimann. Ma éjjel kialszod magad és holnap korán kimész a frontra.

Megkeresed Sanyit és vigyázol rá. Maradj vele, és amint lehetséges, hozd át Budára.

– Ide? Itt rengeteg a német. Inkább ki kéne vinni a városból – ellenkezett Tamás.

– Hallgass rám! Ha a közelünkben lesz, jobban meg tudjuk védeni. Mire visszaértek, mindent elrendezek, most menj és pihenj le!

Tamás nem értett egyet, de tudta, hogy bízhat az alezredesben, és ha azt mondja, hogy megoldja a helyzetet, akkor az úgy is lesz.

A Lovas úti kijáraton hagyta el a barlangrendszert és elindult a Sziklakórház felé. Itt pont a budai hegy nyugati oldalán volt, így nem látta a pesti oldalt, de a folyamatos robbanások hangjaiból ítélve iszonyú harc dúlhatott a Duna másik partján.

A kórházhoz felérve be szeretett volna menni, de annyi sérült várt a kapuban, hogy tíz perc után úgy döntött, inkább elmegy a szállására, hisz úgysem tudna hamar bejutni, és valószínűleg Zsuzsi sem ér rá, az állapotokat elnézve. Rengeteg volt a repeszsérült és a robbanásokban leszakadt végtagú ember.

Jó lett volna beszélni a lánnyal, vagy csak látni egy pillanatra, de Tamás túl fáradt volt, és fel kellett készülnie a holnapi indulásra. Lőszert és ellátmányt kell még vételeznie, és jobb öltözetet is be kell szereznie, amiben jobban tud majd gyalog haladni. Az utcai harcok során nem fogja sok hasznát venni a kocsijának, és nem is akart nyílt

célponttá válni vele. Jobb, ha elviteti majd magát egy harckocsival, amíg csak lehet.

Felsétált a várba, és viszonylag hamar be tudta szerezni a megfelelő felszerelést. Visszament az Úri utcai szállására, ahol már nagyon régen járt. A ház láttán megijedt, hisz a nagy része megsérült a bombázás és a tüzérségi tűz során. Azonnal a földszinti lakáshoz rohant, ahol Klári néni lakott. Benyitott a kis lakásba, de nem találta sehol az idős asszonyt. Mikor körbenézett, látta, hogy a szekrényből hiányoztak a ruhák és a felhalmozott élelmiszerek sincsenek a kamrában. Kissé megnyugodott, mert akkor csak az lehet, hogy valaki segített neki és elvitte magához. Valószínűleg Jánosék lehettek, akiknél a karácsonyt is töltötte, és most valamelyik ház pincéjében bujkáltak. Legalább biztonságban volt, és remélhetőleg túl is éli az ostromot. Tamás is szeretné, ha ott lenne az idős asszony az ő és Zsuzsi esküvőjén, ahogy már viccelt is ezzel Klári néni. Mert Tamás azonnal elveszi a lányt, ahogy befejeződik a háború. Nem is gondolt arra, hogy baj történhet, bízott a szerencséjükben és minden erejével a túlélésre koncentrált.

Végül visszament a felderítőosztályra, és Vitézi ellenkezése ellenére a zajos irodában, az alezredes asztala mögött feküdt le aludni.

– Alezredes úr! – suttogta Tamás, nem akarva megzavarni az asztalnál ülő Vitézit a munkájában.

– Aludnod kéne – dünnyögött vissza az idős főtiszt.

– Boldog új évet!

Vitézi letette a tollát, és Tamás felé fordult. A fiú csillogó szemmel nézett rá. Látszott rajta, hogy őszintén hitt egy jobb évben.

– Nemsokára vége, csak egy-két hetet kell kibírnunk élve – folytatta a fiú.

– Reméljük – erőltetett egy mosolyt az arcára Vitézi. – Boldog új évet, fiam!

Azzal visszafordult a munkájához. Nem akarta a fiú szemébe mondani, hogy ő rosszabbnak látta a helyzetet, és nem csak egy-két hétről volt itt szó. Többet kell kibírniuk, és nem valószínű, hogy sokan túlélhetik közülük az ostromot. De mindent meg fog tenni, hogy legalább a lánya és Tamás túléljék.

III. FEJEZET

ŐRÜLT VILÁG

Budapest, 1945. január 1.

Kozlov százados egy elfoglalt postahivatal egyik irodájában ült egykedvűen, és jelentéseket olvasott. A napi harcokról, a katonák moráljáról és a magyar lakosok hozzáállásáról szóló iratok azonban nem kötötték le a figyelmét. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és volt, hogy egy nap alatt két üveg vodkát is megivott.

Morozovka járt ki helyette a terepre. Rögtön Osztapenko halála után megbeszélték, hogy pár napig pihenjen, hisz látszott rajta, hogy mennyire megviselték a történtek. Azonban Kozlov rájött, hogy a négy fal viszonylagos biztonságában és csöndjében lassan megőrül. Csak az átélt aknatűz és Osztapenko bizakodó szavai visszhangoztak nap mint nap a fejében: „Most is ránk mosolygott a szerencse.”

Szerencsétlen ember, mire gondolhatott? A százados pár nappal előbb érkezett csak a 3. Ukrán Fronthoz a feltöltéssel. Mivel még nem volt végleges beosztása, és jól beszélt németül, kiválasztották. Igazából nem volt jelentősége, nem voltak barátai, sem személyes kapcsolatai, mióta elhagyta az anyaországot. Ahogy a német katonai szleng mondaná: a varjú sem károg utána. Nem volt lényeges, hogy épségben visszatér-e, hogy elér-e bármiféle eredményt. Ahhoz túl alacsony volt a rendfokozata, hogy akár egy német tábornok is leült

volna vele egy asztalhoz tárgyalni. És ez zavarta Kozlovot igazán. Ezekből kiindulva ő sem volt fontos és ő is könnyen feláldozható. Morozovka nem mondta ki, de tisztában volt ezekkel a tényekkel.

Nem volt reális esély, hogy a németek átadják a magyar fővárost. Politikai szempontból fontosabb, hogy ostrom során foglalják el a Harmadik Birodalom egyik utolsó szövetségesének a fővárosát.

Harmadik napja tart a folyamatos tüzérségi és légi támadás. Míg a keleti – pesti – frontszakaszon folyamatosan haladtak előre a csapatok a város szíve felé, addig itt, a nyugati – budai – szakaszon csak szórványos harcok folytak.

Nem tudni, Tolbuhin marsall miért nem támadott teljes erejével, de igazából már nem is érdekelte Kozlovot ez az egész. Nagyot húzott a vodkásüvegből, majd ránézett az üres palackra, és a falhoz vágta.

– Mi a baj? – kérdezte az épp a helyiségbe belépő Morozovka.

Kozlov nem válaszolt, csak ránézett, majd visszatért a papírokhoz.

A társa látta, hogy a másik megint maga alatt volt, így inkább nem kérdezett tőle többet. Levette nehéz szőrmegalléros bőrkabátját, lesöpörte tányérsapkájáról a havat és leült az asztal másik végéhez.

– Teljes káosz van odakint. A katonák minden egyes városrész központjáról azt hiszik, hogy már a magyar Parlamentnél vagyunk. A templomokról azt gondolják, hogy az a székesegyház. Katonáink többsége egyszerű falusi paraszt, sose jártak városban. Sok munka van, mindenhol cirill betűs táblákat kell kihelyeztetni, mert a katonák a latin betűket sajátos módon értelmezik, és a törzs folyamatosan pontatlan jelentéseket kap a helyzetünkről.

Közben odanyúlt a hamutartóhoz és közelebb húzta magához. Rágyújtott egy cigarettára, majd folytatta.

– Jó, ha százból egy katonánk látott már várost egyáltalán. Nagyon zavarja őket ez a sok kőház. Nem hiszik el, hogy még mindig nem foglaltuk el a várost. Sokszor összetűzésbe kerülnek a lakossággal, mert azt hiszik, hogy burzsujok élnek a házakban. Pedig csak egyszerű emberek ezek itt a város szélén, munkások és gyári dolgozók.

Kozlov nem reagált a beszámolóra, csak felállt és odasétált az ablakhoz.

– Nemsokára átmegyünk a keleti frontszakaszra. Itt egyelőre nem folynak jelentős harcok, így a másik oldalon lesz ránk szükség. Segíteni kell az ottani elvtársaknak – folytatta zavartalanul az őrnagy és feltette a lábát az asztalra.

Kozlov csak az utcát figyelte, ahol romba dőlt házakat, kidőlt kerítéseket, bombatölcsérek között vonuló szovjet csapatokat látott. Az egyik szemben lévő

házból néhány katona csillogó dologgal jött ki, talán egy vízcsapot tartottak a kezükben. A legtöbbjük nem tudta elképzelni, hogyan lehetséges, hogy a fali csapokból víz folyik. Azt hitték, hogy ha elvisznek egy ilyen csapot és odateszik bármelyik falhoz, akkor abból is folyni fog az ivóvíz.

Ezután három nevetgélő katonára lett figyelmes a százados, akik egy fiatal magyar lányt kergettek az utcán. A lány még be tudott szaladni a kertkapun, de a házig már nem jutott el. A három katona egyike keményen leteperte a földre, és erősen leszorította a kezeit. Kozlov nem gondolkodott, odaugrott az íróasztalhoz, kivette a pisztolytáskájából az oldalfegyverét és kirontott a postahivatalból. Átverekedte magát a vonuló katonák tömegén és belépett az udvarra.

Ott már csak azt látta, hogy csendben áll a három katona a lány mozdulatlan teste felett. Kozlov odament és lenézett a holttestre.

– Nem akartam, százados elvtárs… – kezdte az a katona, aki leteperte a lányt. – Én csak kicsit erősebben fogtam meg a nyakát és.

– Elég! – üvöltött rá Kozlov és villogó szemekkel nézett a rémült katonára kerek keretes szemüvege mögül.

Lassan szembefordult a katonával és vett egy nagy lélegzetet. Hosszan kifújta a levegőt, ami sűrű füstként tolult ki a szájából a hideg időben. Határozott mozdulattal húzta hátra a pisztolyán a kakast.

– Kérem, százados elvtárs! Könyörgöm! – borult térdre a katona, miközben a földre ejtette a puskáját.

A másik két katona hátrább állt és leszegte a fejét.

– Hagyd, Nyikolaj! Elvitetjük. Nem a mi dolgunk – szólalt meg Kozlov háta mögött nyugodt hangon Morozovka.

A százados egy pillanatra oldalra nézett, majd vissza a könyörgő katonára. Csak az ártatlan halott lány járt az eszében. Egy újabb értelmetlen áldozat, egy újabb élet, ami, úgy tűnik, feláldozható volt. Ugyanúgy nem volt értelme a lány halálának, ahogy Osztapenkóénak.

Végül felemelte a pisztolyát, és fejbe lőtte az orosz katonát. A térdelő alak szótlanul borult hátra és terült el a fagyos földön. Kozlov még egy pillanatig nézte, majd a másik két katonára mutatott a fegyverével.

– Ezeket vitesse el, őrnagy elvtárs! – szólalt meg egy percnyi hallgatás után és Morozovka felé fordult.

Az őrnagy nem válaszolt neki, és Kozlov visszaindult a postahivatal felé.

Mikor bement a helyiségbe, azonnal feltúrta azt egy újabb üveg italért, de nem talált sehol egy palackot sem. Gyorsan rágyújtott egy cigarettára, majd dühében lesöpörte az íróasztalról a papírhalmokat.

– Szedd össze magad! Haladéktalanul indulunk a frontra – szólalt meg az ajtóban állva Morozovka mogorva tekintettel.

– Bocsánat, én nem… – borult az asztalra Kozlov. – Nem tudom, mi történt. Minden ok nélkül megölte azt a lányt. Miért?

– Ez a háború, barátom – válaszolt az őrnagy kissé megenyhült arckifejezéssel, majd kisétált az utcára.

Kozlov levette a szemüvegét és remegő kézzel oltotta el a cigarettát. A társának igaza volt. Ez háború, és nem szabad benne értelmet keresnie. A németek sem bántak jól az orosz lakosokkal, mikor lerohanták a hazájukat, nem volt elvárható a saját katonáitól sem, hogy máshogy viselkedjenek. Ki kell ölnie magából az érzelmeket, amíg véget nem ér ez az őrület.

Ezután felvette a kabátját és összeszedte a felszerelését. Mikor kilépett az ajtón, Morozovka már ott várakozott a terepjáróval az utcán. Beült mellé, és csendben elindultak. Ahogy elhaladtak a ház udvara mellett, az orosz katona holtteste már nem volt ott a kis kertben, a lány felett pedig egy idős asszony zokogott keservesen.

Néhány óra múlva megálltak egy kicsit, megittak egy forró teát és ettek pár falatot. Valahol Pestszentimre környékén voltak, nem is tudták pontosan, hogy hol.

Mikor Morozovka visszatért a kocsijukhoz a helyi parancsnoktól, beszállt, és szó nélkül indított. Kozlovot nem is igazán érdekelte, hogy hova mennek. Nem is számított már igazán.

Ezen a frontszakaszon mindenhol heves harcok dúltak. Soroksárnál makacsul tartotta magát az SS lovashadosztálya, feljebb

pedig a magyarok és a németek alakulatai közös erővel küzdöttek, de csak lassan haladtak előre a támadó csapatok.

Végül Pestszentlőrincnél álltak meg, nem messze a Gyömrői úttól. Egy nagyobb ház földszintjén volt berendezkedve a 606-os lövészezred előrehelyezett parancsnoki állása. Mindketten bementek, ahol épp eligazítást tartottak.

Néhány óra múlva megindul egy újabb összehangolt támadás, amelynek legfőbb célja, hogy a Kerepesi úti Lóversenytéren felállított német szükségrepülőteret elfoglalják, és ezáltal megszüntessenek egy újabb utánpótlási pontot, ahol az ellenség lőszert, élelmet és egyéb felszereléseket kaphatott. Kozlovék a Gyömrői úton, majd az Újhegyi úton haladnak előre, és végül a Maglódi útra felvonuló harckocsioszlophoz fognak csatlakozni. Céljuk a Kolozsvári utca felől betörni a repülőtérre.

Az eligazítás után egy közeli házban szállásolták el őket.

Nem fognak sokáig ott maradni, de még volt pár óra a támadás kezdetéig. Valaha egy jómódú család lakhatott a díszes homlokzatú épületben, rend és tisztaság jellemezhette egykoron a békés családi házat. A betört ablakok melletti üveg- és faltörmeléket leszámítva rendezettnek tűnt a szoba. A falon több fénykép is lógott bekeretezve, amelyekről egy boldog család mosolygott vissza. A ház ura és felesége mellett egy kisfiú és egy kislány állt. Egy másikon már csak a lány állt a szülei mellett, kissé idősebben, úgy körülbelül tizennégy éves lehetett. A következő kép arccal lefelé a földön hevert, Kozlov felemelte és megfordította a betört üvegű keretet. A fiú volt rajta gyalogsági egyenruhában. Tizenkilenc lehetett, büszkeség és céltudatosság volt az arcára írva. A kép jobb alsó sarkában keresztben egy fekete szalag húzódott. Kozlov kivette a

képet a keretből és megnézte a hátulját. „Lacikánk, 1942” felirat állt a fénykép barnás hátlapján. Biztos az indulás előtt készült a kép, mielőtt a magyar csapatok megindultak a keleti frontra. Ennek a magyar fiúnak a holtteste orosz földben fekszik, ahogy mostanra több ezer orosz katona nyugszik magyar földben.

Kozlov lefordítva tette le a fényképet a közelben lévő asztalra. Morozovka ekkor jött be, és egyből az asztalhoz lépett. Lesöpörte onnan a rajta lévő dolgokat, egy vázát, pár tányért és a fényképet is, majd rátette a zsákját az asztalra és kinyitotta.

– Még jó, hogy nem kell itt aludnunk. Sehol egy ép ablak. Hiába fütenénk be, megfagynánk az éjszaka.

Kivett a zsákjából egy pár barna bőrkesztyűt.

– Ez az! Úgy látszik, öregszem, már nem bírom annyira a hideget.

Kozlov közben leült az asztal melletti székre és a földön heverő fényképet nézte. Talán fel kéne vennem és visszaakasztani a falra – gondolta magában, majd Morozovka megbökte a vállát és visszatért a valóságba.

– Menjünk, együnk valamit. Pár napig lehet, hogy nem fogunk meleg ételhez jutni.

Kozlov bólintott és felállt az asztaltól. Mikor kimentek a szobából, egy erősebb széllökés felkapta a földről a fényképet és visszafújta a fal mellé, ahol a százados megtalálta. Nem sokkal később, ahogy egy harckocsi dübörgött végig az utcán és megremegtette a falakat, a másik fénykép is leesett a fiúé mellé. Újra együtt volt a család.

Valamikor egy iskola lehetett az öreg épületben, ahol most rengeteg asztalt és széket hordtak össze. Itt viszonylagos kényelemben eh ették meg a tisztek az ételt, míg a közkatonák az épület előtt sorakoztak, és ott osztották ki nekik a napi ellátmányt. Az

épülettől kicsit távolabb mindenféle bútorból és szekerekből máglyákat raktak, amiket körülállva ettek és beszélgettek a katonák. Valahol egy tangóharmonika hangja és énekszó hallatszódott, ezzel is otthonosabb hangulatot teremtve a hazájuktól távol harcoló orosz katonák szívében.

Morozovka lépett be először a terembe, és Kozlovval a sarkában odament egy asztalhoz, ahol három másik NKVD-s tiszt evett. Boldogan üdvözölték az őrnagyot, aki bemutatta Kozlovot a többieknek.

– Ez itt Sergej Zaharovics. Együtt küzdöttünk Sztálingrádnál. Ok Iván és Vaszilij.

Mindenki üdvözölt mindenkit, és a két tiszt leült a többiekhez. Míg ettek, Morozovka és Sergej nevetve meséltek a közösen átélt időkről. A másik két tiszt, egy fiatal hadnagy és egy középkorú főhadnagy vidáman iszogattak és hallgatták a két idősebb társuk meséit. Kozlov a környező asztaloknál ülő tiszteket figyelte.

Mindegyik csoport elfordult tőlük, ami nem is csoda, hisz az NKVD- t senki nem szerette. Mindenkiben élt a saját csapatokra tüzet irányító politikai tisztek képe. Volt olyan katona, aki őket látva inkább nem is ült le a mellettük lévő üres asztalhoz, magához vette a fejadagját és kiment az embereihez.

Egy ezredes lépett be az étkezdébe, mire mindenki felpattant a helyéről, és amíg a főtiszt nem vezényelt pihenjt, addig meg sem mozdultak. Az ezredes leült a mellettük lévő üres asztalhoz egy alezredes és egy őrnagy társaságában. Kozlov először meglepődött, hogy egyáltalán itt látja az ezredest, egy ilyen magas rendfokozatú katonának nem is kellett volna itt étkeznie. Mégis eljött, és nem a

parancsnokságra kérette az ételt. Tisztelet ébredt Kozlovban az ezredes iránt, felállt és odalépett hozzá.

– Ezredes elvtárs! – állt meg előtte vigyázzba.

A főtiszt ránézett, majd körbenézett, hogy nem kísérik- e fegyveresek a politikai tisztet. Ha nem azért jött, hogy letartóztassa, akkor mit akar tőle?

– Mit akar, százados? – kérdezte mogorván, és tovább kanalazta a levesét.

– Szeretnék inni egyet az ezredes elvtárssal – válaszolta lelkesen Kozlov. – El kell, hogy mondjam, nagyra tartom az ezredes urat, hogy az embereivel együtt fogyasztja el a vacsoráját.

Az ezredes ránézett Kozlovra, és egy kis idő után hangosan elkezdett röhögni. A társaságában lévő másik két tiszt is bekapcsolódott a gúnyos nevetésbe. Az ezredes hátradőlt, és egyik kezével elkezdte csapkodni az asztalt.

– Ez jó! – nevetett hangosan, szinte visítva. – Nagyra tart és inni akar velem!

Morozovka és társai is odafordultak a jelenet felé, ahogy az ebédlőben mindenki. Nem szólt közbe, nem akart ujjat húzni egy ezredessel. Kozlov valószínűleg nem is tudta, hogy mit tesz. A százados csak állt és értetlenül nézett a rajta röhögő ezredesre.

– Várjon csak – nevetett tovább a főtiszt, miközben megtörölte a száját és felállt az asztaltól.

A másik két tiszt is fel akart állni, de az ezredes intett nekik, hogy maradjanak.

– Szóval nagyra tart – ölelte át Kozlov vállát oldalról. – Mit szóltok, elvtársak? Ez a politikai tiszt nagyra tart engem!

Körbefordult Kozlovval a teremben, és a kör végén újra hangosan elkezdett nevetni. Erre minden katona hangos nevetésben tört ki.

– Tisztelettel, de ezt nem teheti, ezredes elvtárs! – állt fel most már Morozovka.

Az ezredes elengedte Kozlovot és visszalépett a székéhez.

– Nekem ne mondja meg, őrnagy – hangsúlyozta ki a rendfokozatok közötti nagy különbséget az ezredes -, hogy mit tehetek meg és mit nem!

– Maga pedig, – fordult Kozlov felé és ráemelte dagadt ujjait – maga tart nagyra engem? Jobban teszi, ha hozzám se szól, sőt rám se néz. A maga fajtának nem a fronton van a helye. Semmit nem tudnak a háborúról, és többnyire csak hátráltatják a munkámat. Semmire sem tartom magukat, úgyhogy jobb lenne, ha eltakarodna az asztalomtól, és hagyná, hogy nyugodtan befejezzem a vacsorámat. Gyáva férgek!

Az ezredes visszaült az asztalához, és tovább folytatta a levese kanalazgatását. Kozlov megsemmisülve állt még ott egy ideig.

– Nyikolaj, gyere! – szólt oda kedvesen Morozovka, aki a társaival együtt már felállt az asztaltól és indulásra készen várakozott.

Az őrnagy tudta jól, hogy fölösleges vitáznia az ezredessel, és most egy konfliktus egy ilyen magas pozícióban lévő főtiszttel és főleg ebben a háborús helyzetben, többet ártana, mint használna. Kozlov végül elindult a társai felé, de mikor odaért Morozovka mellé, megállt, visszanézett az ezredesre, majd ismét az őrnagyra.

– Sajnálom, ezt nem hagyhatom – mondta Morozovká-nak és elvette tőle a pisztolytáskájában lévő hatlövetű pisztolyát.

– Ne, százados! – szólt utána erélyesen, de Kozlov nem állt meg.

Visszalépett az ezredes asztalához és leült az egyetlen szabad – pont a főtiszttel szemben lévő – székre. Egy gyors mozdulattal kinyitotta a pisztoly forgótár részét, és az asztalra ürítette a lőszereket. Egy darabot megfogott és visszahelyezte a tárba. Megforgatta és visszacsapta a fegyverbe a forgótárat, majd határozottan az asztal közepére helyezte a fegyvert. A két tiszt felpattant az asztaltól, de az ezredes leintette őket.

– Állj! Üljenek vissza! – tette le a kanalát és elővett egy cigarettát, majd kényelmesen hátradőlt a székén. – Mit akar ezzel bizonyítani, százados?

– Nem akarok én bizonyítani semmit, ezredes elvtárs.

Azzal Kozlov hirtelen felkapta a pisztolyt, és a homlokához szorította. Az ezredes elővett a zsebéből egy doboz gyufát és meggyújtotta a cigarettáját. Szívott egy nagyot és a füstöt Kozlov arcába fújta. A százados ekkor elhúzta az elsütő billentyűt, mire a pisztoly üresen csattant. A százados, amilyen gyorsan felvette, olyan gyorsan vissza is tette az asztal közepére a fegyvert. Ezután felhajtotta az egyik tiszt poharában lévő vodkát. Az ezredes mereven bámulta Kozlovot.

– Ügyes, gratulálok százados – színpadiasán megtapsolta a mutatványt. – Azt hiszi, belemegyek a gyerekes játékába?

Kozlov elszánt arccal bámulta a másikat, majd levette a szemüvegét, de nem szólalt meg.

– Újra megkérdezem, százados. Mit akar ezzel bizonyítani?

Morozovka odalépett Közi övhöz, hogy mondjon neki valamit, de a százados határozottan felemelte a kezét és leintette a társát. Egy pillanatra sem vette le a szemét a főtisztről.

Az ezredes körbenézett, és mikor látta, hogy az egész ebédlő köréjük gyűlt, és még a vele érkezett két tiszt is őt figyelte, előrehajolt és felvette a pisztolyt.

– Rendben van, százados – próbálgatta a fegyver súlyát, ahogy kissé dobálgatta a kezében -, ezt az egyet.

Farkasszemet nézett a két férfi, miközben az ezredes a fejéhez emelte a pisztolyt. Még egyszer körbeforgatta a tekintetét az embereken. Mindenki feszülten figyelt, és az ezredes elsütötte a fegyvert. Ismét üresen csattant a pisztoly. Az ezredes megkönnyebbülten helyezte vissza a fegyvert az asztalra. Odanyúlt a poharáért és felhajtotta a vodkát. Kozlov intett, mire kihoztak nekik még négy pohár italt. Kettőt elé tett le egy hadnagy, kettőt pedig az ezredes elé.

Ismét a századoson volt a sor, és gyorsan elvégezte a műveletet. Mikor ismét üresen csattant a pisztoly, nagyot sóhajtva helyezte vissza azt az asztalra. Magabiztos kézzel emelte fel a poharat és kiitta az italt. Az ezredes elnyomta a cigarettáját és elvégezte a mozdulatsort. Az üres csattanás után szinte ledobta a fegyvert az asztalra.

– Meddig akarja még ezt folytatni, százados? – kérdezte mérgesen.

– Ez már becsületbeli ügy, ezredes elvtárs, ezt már nem lehet félbehagyni.

Kozlov határozottan vette fel a pisztolyt és nyomta a halántékához. Nyelt egy nagyot és kifújta a levegőt. Egy pillanatra becsukta a szemét, majd belenézett az ezredes szemébe és meghúzta a ravaszt. A már ismert üres csattanás visszhangzott a terem csöndjében. A tömeg felhördült és Kozlov lassan visszahelyezte az

asztalra a pisztolyt. A markolatát az ezredes felé fordította és még közelebb is tolta hozzá. A főtiszt hátradőlt a székében, és keresztbe tette a lábát. Mire Kozlov kiitta az utolsó pohár italát, az ezredes már rá is gyújtott egy újabb cigarettára.

– Magára mosolygott a szerencse, százados – mosolygott kényszeredetten az ezredes.

Kozlov nem válaszolt neki, és mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte a főtisztet. Az ezredes felvette a pisztolyt, és alaposan megnézte. Hátrahúzta a kakast. Meg akart szólalni, de mikor körbenézett, inkább nem tette. A bal oldalán – a lehetséges lövés irányában – hátrább húzódtak az emberek. Nem szerették volna, hogy amikor keresztülmegy a lövedék az ezredes fején és kijön a koponyája túloldalán, akkor valamelyiküket is eltalálja.

Az ezredes elővett egy cigarettát, de amikor a szájába akarta helyezni, észrevette, hogy már van egy égő szál a szájában. A fejéhez emelte a fegyvert, és lassan elkezdte elhúzni az elsütő billentyűt. Nem fejezte be a mozdulatot, hanem ledobta az asztalra a pisztolyt és felpattant a székéről. Felkapta a kabátját a háttámláról és vörös fejjel kiviharzott a teremből. A két tiszt, akik kísérték, követték és ők is elhagyták a termet.

Morozovka megveregette Kozlov vállát és odahajolt hozzá:

– Tényleg szerencséd volt. A helyedben többet nem kísérteném, amíg ebben a városban vagyunk.

Kozlov elvette az ezredes utolsó pohár italát és felhajtotta. A történtek következtében átértékelődtek benne a dolgok. A „játék” magához térítette. Felállt és elindult a kijárat felé. A katonák tömege szétnyílt, és utat engedtek neki. Kozlov a bejárat előtt megállt, és

remegő kézzel vette elő a cigarettásdobozát. Csak többszöri próbálkozásra sikerült meggyújtania a szájába helyezett cigarettát.

Túl kell lépnem mindenen. Túl kell élnem a háborút. Nem bízhatok többet a szerencsémben – gondolta magában, miközben elindult a szállása felé.

IV. FEJEZET

A HÁBORÚ IGAZI ARCA

Budapest, 1945. január 2.

A német félhernyótalpas csapatszállító jármű megállt a Lánchíd budai hídfőjénél felállított német tábori rendészeti ellenőrző pontnál. A rendészek gyorsan odaléptek a menetoszlop parancsnokához, majd pár pillanat múlva egy hadnagy kihajolt az ablakon és hátrafelé mutogatva magyarázni kezdett valamit. Az egyik rendész ellépett a jármű mellől és elkezdett kiabálni.

– Kapitán Szoboszlay? – sétált el a szállító jármű mellett.

– Ich bien hier! – szólt le a második csapatszállítóról Tamás.

– Ihre Papiere, bitté! – lépett oda a rendész, mire Tamás átadta neki a papírjait.

Fél perc sem telt el, és a rendész már nyújtotta is vissza az iratokat, majd odakiáltott az első járműnek és jelképesen a kezével elmutatott maga előtt Pest felé.

– Alsó gut, fahren Sie weiter!

Hangosan felbődültek a csapatszállítók motorjai, és felhajtottak a hídra.

Tamás még a Dísz téren találkozott egy német hadnaggyal, aki megígérte, hogy átviszi őt a pesti oldalra. Elmondta, hogy mindenféleképp meg kell állniuk majd az ellenőrző ponton és meg

kell mondania az ott posztoló rendészeknek, hogy az alakulatán kívül is tart velük még valaki. Tamás megnyugtatta, hogy nem dezertálni akar, és még a papírjait is megmutatta neki. A hadnagy elmesélte, hogy a magyar és a német csapatok szinte az egész fronton közösen harcoltak német parancsnokság alatt. A német parancsnokság félt, hogy a magyarok csoportosan fogják megadni magukat, de ezt nem tehetik meg német felügyelet mellett. Sajnálta, hogy bizalmatlannak tűnt, de nagyon megjárhatta volna, ha kiderül, hogy segített valakinek átmenni a szovjet csapatokhoz. Tamás megköszönte a hadnagy őszinteségét, és elmesélte neki, hogy a keleti fronton mi történt vele, és azok után ő biztos nem fog önként átállni az ellenséghez.

Gyorsan dübörögtek végig a hídon, hisz az ellenséges légitámadások folyamatosak voltak a város ellen. így is csoda, hogy még álltak a hidak és csak néhány belövés érte őket. Az oroszok is tudták, hogy szükségük van a hidakra, különben nehéz lesz számukra az átjutás. A fagyos Duna nem volt alkalmas a harckocsik átkelésére, még a gyalogos csapatok alatt is könnyedén szét lehetett lőni a jeget.

Tamás végignézett a pesti oldalon, ahol mindenfelé füstfellegek takarták az égboltot. Néhol kivehetők voltak a magasabb épületek, de a sűrű feketeség ránehezedett a városra.

Mikor lekanyarodtak a hídról, a konvoj egy pillanatra megállt az Akadémia és a Gróf Tisza István utca kereszteződésében. Itt Tamás leugrott a csapatszállítóról és odament az első járműben ülő hadnagyhoz.

– Danke Kamerád! – nyújtotta a kezét Tamás, amit a német tiszt szívélyesen megszorított.

– Viel Glück Kamerád! – kívánt sok szerencsét a német.

– Los! – adta ki a sofőrnek az indulási parancsot.

Tamás integetett a konvojnak, ahonnan a katonák jókedvűen integettek vissza neki. Az úton váltottak pár szót egymással, és volt köztük egy-két veterán, akik megjárták a keleti frontot. Ezt tudván és Tamás sérüléseit látva tisztelettudóak voltak vele. Említettek valamit a város felmentéséről, de Tamás nem igazán értette. Állítólag megindult egy támadás Tata térségében, és pár nap múlva elérik Budapestet. Akkor minden megváltozik, és megerősítik a város védelmét. Lesz utánpótlás és friss csapatok is érkeznek majd.

Tamás úgy tervezte, hogy a Deák tértől a Károly körúton, majd a Rákóczi úton elmegy egészen a Baross térig, onnan pedig a Kerepesi úton fogja megközelíti a Lóversenyteret. Elvileg ott találja majd valahol Sanyit és a 10.

gyaloghadosztályt. Remélte, hogy estére el is ér a szükségrepülőtérre, és még az éjszaka folyamán rátalál a barátjára.

Kis pihenő után még az éjszaka folyamán elindulnak majd, hogy minél gyorsabban visszaéljenek Budára. Még reggel beszéltek Vitézi alezredessel, és a terv szerint holnap éjszaka egy mentőautó fog átkelni, és annak segítségével könnyen átjutnak majd a rendészeken. Vitézi még az este tudott beszélni dr. Kovács István sebész főorvossal, aki a Sziklakórház kinevezett vezetője. Öt személyesen is fel fogja keresni Eszter miatt, mert az este csak a legfontosabbakat beszélték meg telefonon.

Amennyiben nem érnek oda holnap estére, akkor a következő éjszaka újból átmegy egy mentő. Ha addig sem érnek oda, akkor maguknak kell megoldást találniuk. A főorvos csak eddig tudja nélkülözni az amúgy is nélkülözhetetlen kocsikat. Az útjuk nem lesz hiábavaló, hisz nem fognak üresen visszatérni. Ha nem Sanyit és

Tamást fogják szállítani, akkor lesznek ott sérültek, és azokat viszik majd a túloldalra.

Ahogy egyre beljebb haladt Tamás a belvárosban, úgy találta szemben magát a háború igazi arcával. Az utcák járdáit betört ablaküvegek szilánkjai takarták, a villanyoszlopok többsége kidőlt, a felső vezetékek szinte mindenhol le voltak szakadva. Az utcákat bombatölcsérek tarkították, ahogy az épületek többsége is beszakadt és kiégett tetővel és emeletekkel nyújtózott az ég felé. Az úttesteken katonai járművek és szekerek sokasága volt leállítva, többségük kilőve, néhol megégett holttestek hevertek, a ruha több helyen le volt szakadva róluk, és porosak voltak a robbanások okozta légnyomás miatt. A felsőtestükön a ruha szét volt szakítva, a dögcédulákat csak úgy letépték róluk és a szemüket nem zárták le. így az üveges tekintetek némán bámultak az arra járó emberekre. A zsebeik ki voltak fordítva, és valószínűleg minden irat és értéktárgy már valaki más birtokában volt. Az arcok és kezek viaszsárgák voltak, a fül és az orr környéke csurom vér. A legtöbb hulla vagy hatalmas repesz okozta sebekkel, vagy hiányzó végtagokkal, teljesen kitekert, lehetetlen testhelyzetben hevert. Volt olyan, amelyiken láthatóan többször is áthaladt már nem egy lánctalp.

A házak falai koszosak voltak az állandó tüzek füstjétől és a sok szeméttől, ami felgyülemlett az utcákon. Mindenhol különböző bútorok és használati tárgyak hevertek. A kihalt utcán csak néha lehetett látni egy-egy civilt, akik a falak mentén siettek ismeretlen céljuk felé. A legtöbbnél vödör volt, és valószínűleg a néhány működőképes kúthoz igyekeztek, hogy a pincében bujkáló családjuknak vagy túlélőtársaiknak egy kis ivóvizet vigyenek.

A Károly körúton végighaladva Tamás letért a Wesselényi utca felé, ahol a gettó falai magasan elzárták az utat a környező utcákon. Tamásnak a gettó falai mellett olyan érzése támadt, mintha itt nem is lett volna csatazaj, és mintha síri csend ülné meg az egész környéket. A járdán komor köd tekergőzött, amit csak néha vert odébb a gyenge szél. Az ablakokban senkit sem látott, a többségük sűrűn be is volt deszkázva. Több házon belövés nyomai látszottak, és néhány tető most is égett. Gyorsan végighaladt az utcán, és megkönnyebbülést érzett, amikor a Dohány utcán túlhaladva kiért a Rákóczi útra. Ahogy onnan visszanézett, az előbbi környék sűrű sötétségbe burkolózott és mintha hidegebb is lett volna ott a levegő, mint a város többi részén.

A gondolatai nem tudtak másra terelődni, csak akkor, amikor a József körúton beleütközött az első megerődített állásokba. Sűrűn szögesdrótok és tankcsapdák álltak végig a körúton, homokzsákokból és a házak törmelékeiből épített sáncok mögött katonák tevékenykedtek és erősítették tovább a védelmi állásokat. Tamás odasétált egy főhadnagyhoz, aki szemmel láthatóan a munkát irányította.

– Jó napot, bajtárs! – szólította meg a papírokkal a kezében álló katonát.

– Adjon isten, százados úr! – fordult Tamás felé a főhadnagy.

– Mi ez itt, főhadnagy? – nézett körbe a százados.

– Az egyik épülő védelmi vonal, százados úr.

– Az egyik?

– Igen, van még a Fiumei és az Aréna úton is. A Hungária körúton már teljesen kiépítették, nemsokára ki is derül, hogy mennyit ér.

– Már ott vannak az oroszok? – kérdezte meglepve Tamás.

– Szerencsére még nem, de nagyon közel vannak. Én se tudom pontosan, merre jár most a front. Nekem ezt kell befejeznem, utána megyek vissza, és a Múzeum körúton is ki kell építenem egy ilyet – mutatta a térképét Tamásnak a főhadnagy.

– Tudná azt nélkülözni? Az enyémen nincsenek bejelölve az állások, de ezt oda tudnám adni érte, hajó – vette elő a saját térképét a százados.

– Vigye csak – rántotta meg a vállát a főhadnagy. – Nekem jó lesz a magáé is, úgyis csak az utcanevek a lényegesek.

– Bejelölné nekem azt is, ami még nem készült el? – kérte Tamás a főhadnagyot.

– Hogyne, százados úr! Csak egy pillanat – a főhadnagy elővette a ceruzáját és gyorsan bejelölte a Károly, a Múzeum, és a Vámház körút mentén húzódó erődítéseket.

– Köszönöm – köszönt el Tamás és betette a zubbonyába a térképet.

– Vigyázzon magára, százados úr! – kiáltott Tamás után a főhadnagy, aki már tovább is indult a Rákóczi úton a Baross tér felé.

Félúton a tér felé az út másik oldalán Tamás egy nagyobb csoportosulásra lett figyelmes. Egy pékség előtt néhány nyilas próbálta kordában tartani a civileket. Már hallott róla, hogy néhány helyen a pártszolgálatosok nyitva tartásra kényszerítették a pékségeket, hogy némi ételhez jusson a környező lakosság, most egy ilyen esetnek volt a szemtanúja. Végre valami hasznos dolgot tettek a nyilasok is, csak az volt a kérdés, hogy honnan volt a péknek lisztje – gondolkodott magában Tamás.

Az emberek csendesen álltak a sorban, tudták, hogy tülekedéssel nem juthatnak előrébb, sőt talán még le is lőtték volna őket, ha

erőszakoskodnak. A következő pillanatban szinte a semmiből tűnt fel egy szovjet Rata vadászrepülőgép, és géppuskáiból megsorozta a Rákóczi utat. Nem érdekelte, hogy civilek vannak az utcán, kíméletlenül tüzet nyitott. Az utcán magasra felverte a port a találatok helye, és két férfinak már nem jutott ideje, hogy beugorjon a legközelebbi kapualjba. Az egyikük felsőtestét tépte szét egy lövedék, míg a másiknak mind a két lábát tépte le egy találat. Miután a gép elhúzott felettük, a nyilasok kiléptek a fedezékükből és a repülő után lőttek. A két holttesttel senki sem törődött, mindenki igyekezett visszaállni a sorba, nehogy lemaradjon a kenyérről.

Tamás tovább folytatta az útját, és szinte fel sem tűnt neki az állandó tüzérségi tűz és a becsapódások hangja. Mivel nem az ő környékére összpontosult a csapás, így hamar megszokta a háttérzajt, és nem zavarta.

A Keleti pályaudvar mellett elhaladva nagyon összeszorult a szíve, hisz a valaha oly pompás épület már alig hasonlított egykori önmagára. Rengeteg találatot kapott, ami nem is csoda, hiszen a vasúti csomópontok és állomások mindig az elsődleges célpontok között szerepeltek.

Több kiépített védelmi állás is volt a környéken. Még egy német tábori rendész is megállította, de a papírok ellenőrzése és néhány szó váltása után tovább is engedte. Sikerült megtudnia, hogy jó irányba halad, ha a 10. gyaloghadosztályt keresi, bár a zászlóaljak szinte teljesen összekeveredtek a 12.

gyaloghadosztállyal és a német egységekkel. A védelmi területük ráadásul Pestújhelytől egészen Pestszentiőrincig húzódott.

Tamás elővette a főhadnagytól szerzett új térképét. A legutolsó feljegyzések szerint a 12. gyaloghadosztály Pestszenti őrinc

térségében tartózkodott, míg a 10. hadosztály inkább Árpádföld felé védekezett.

A front vonala valahol nem sokkal Zugló után húzódhat – mérlegelte Tamás, és úgy döntött, hogy! marad az eredeti tervénél és a Kerepesi úton halad tovább.

A Ferenc József laktanya, ami a Kerepesi úton állt, már nem volt messze, és talán ott több információt tudhat meg a csapatok helyzetével kapcsolatban.

Már sötét volt, mire elért a laktanyához és ott sikerült beszélnie egy őrnaggyal, aki azt tanácsolta neki, hogy menjen az Új lóversenytéri repülőtérre, mert talán ott találkozhat valakivel, aki sebesülteket hoz a 10. hadosztálytól.

– Várjon egy-két napot, százados – tanácsolta az őrnagy Tamásnak. – Holnapra nagy valószínűséggel a ruszkik lő- távolságba érnek, és utána már használhatatlan lesz a reptér. Nem telik bele pár napba, és több visszavonuló 10. gyaloghadosztályos katonával fog itt találkozni, mint szeretné.

Tamás megköszönte a segítséget és elindult a reptér felé.

A repülőteret a lóversenypálya területén alakították ki, néhány JU 52-es repülő roncsa és utánpótlási tartályok tarkították a néhol hevenyészve betemetett bombatölcséres leszállópályákat.

Nem kellett sokáig várnia, az első érkező teherautó a 10. hadosztálytól szállított sebesülteket. Mikor a sérülteket lepakolták és megrakták a teherautót egy kevés lőszerrel és ellátmánnyal, Tamás beült a sofőr mellé, és visszaindultak a frontra. A sofőr egy idősebb baka volt, aki veteránnak számított és a parancsnoka mindig mondta neki, hogy ne is menjen vissza hozzájuk, de az idős őrmester nem tudta magára hagyni a bajtársait. Mindig sikerült szereznie egy

kevéske lőszert és ételt a fiúknak. Nagy tisztelet övezte az őrmestert, mindenki hallgatott rá. Mikor megtudta, hogy Tamás az atyáért jött – a nevét senki nem tudta, és Tamás ebből következtetett arra, hogy Sanyiról volt szó, mert a nyilasokkal való incidens után nem lenne okos dolog a nevét használnia -, nagyon megörült.

– Az egy nagyon jó ember. Mindenkihez van egy jó szava, és nem csak prédikál, farkas módjára küzd velünk együtt. Mindenki nagyon félti, nincs valami jó bőrben – csóválta a fejét az őrmester. – Szerintem tüdőgyulladást kapott, azért köhög olyan csúnyán.

– Még gyerek volt, amikor beteg lett. Állandóan köhögőrohamok fogják el – mondta Tamás, és végleg megnyugodott, mert nem lehetett más az a tábori lelkész, mint az ő Sanyi barátja.

– Hyen jól ismeri az atyát? – lepődött meg az őrmester.

– Gyerekkori barátom.

– Akkor mentse ki innen gyorsan! – került ki egy nagyobb bombatölcsért az út közepén a teherautóval az őrmester. – Nem neki való ez a háborúskodás.

– Tudom, ezért jöttem.

***

Vitézi a jelentések összefoglalóját olvasta, amikor arra lett figyelmes, hogy Heimann peckesen végigsétált az asztalok között. Az alezredes felállt és kiment a szobájából. Az SS- tiszt a központi terembe ment, ahol a német parancsnokkal beszélt. Vitézi tett feléjük egy pár lépést, de nem hallotta, hogy miről folyt a tárgyalás. Nem is akart közelebb menni, nem szeretett volna találkozni a némettel. Azt viszont látta, hogy a parancsnok a falra kifeszített Budapest- térképre és a

Kerepesi úti Lóversenytértől keletre lévő területre mutat, miközben magyaráz az alezredesnek.

Heimann megköszönte a segítséget és kiviharzott a teremből. Vitézi követte a kijáratig, és látta, ahogy beszállt egy katonai terepjáróba, ami elindult az Úri utcán. Őket egy teherautónyi SS- katona követte. Az Úri utcán a Dísz tér felé indult a konvoj. Vitézi leszaladt a barlangokba és átvágott az irodán. Mikor kiért a Lovas utcai kijáraton, sehol sem látta a konvojt. Ezek szerint a Dísz térnél

lekanyarodtak a Hunyadi János útra és onnan a Lánchíd felé vették az irányt. Ez csak egyet jelenthetett: átmennek Pestre.

Ahogy az alezredes visszasétált az irodájába, leült az asztalához és rágyújtott egy cigarettára. Valaki tudta, hol van Sanyi és tájékoztatta Heimannt. Különben nem tudná a német, hogy melyik alakulatnál keresse a fiút. Áruló van a gyaloghadosztálynál, amely mostanra teljesen szétzilálódott és a németekkel együtt harcol több zászlóalja is. Nem lesz egyszerű megtudni, hogy ki Heimann informátora, de Vitézi remélte, hogy nem egy magyar katona. Bárki lehet, akit sakkban tarthat az SS, vagy csak egyszerűen hamis ígéretekkel kábítja. Csak abban reménykedhetett, hogy Tamás előbb megtalálja a barátját, mint a náci.

***

Még az éjszaka során megtalálta Tamás Sanyit, aki egy ház földszinti szobájába gyűjtötte össze az utolsó aznapi harcokban megsérült katonákat. Józsi nevű barátja látta el az épület őrségét. Először Tamást sem akarta beengedni, főleg, hogy egyből Sanyit kereste. Azonban, miután beküldte a nagydarab férfit és egy szót üzent vele, Sanyi hamar megjelent az ajtóban.

– Barátom! – kiáltott fel az atya boldogan.

-Nem is üzenhettél volna szebb nevet!

Ez a szó Eszter volt. Ezt a nevet nem sokan tudták, és Tamás biztos volt benne, hogy Sanyi erre gyorsan fog reagálni.

– Mennünk kell! Még ma éjjel – szögezte le vitát nem tűrő hangon Tamás, mikor már kettesben beszélgettek egy félreeső szobában.

– Sajnálom, de nem hagyhatom itt az embereket. Nincs, aki a sérültekkel törődjön, és Vitézi azt mondta, hogy ő majd vigyáz Eszterre – kezdett ellenérveim Sanyi. – Csak gond lenne velem, ha ott lennék, és rám is vigyáznia kéne. Jobb helyen vagyok én itt. Ide úgysem merészkedik ki az a Heimann.

– Nem maradhatsz itt, együtt kell lenned Eszterrel. Vitézi tudja, mit csinál, és ha azt mondja, hogy jobb, ha Budán vagy, akkor én hiszek neki, és ha kell, erőszakkal vonszollak el odáig – nézett mélyen a barátja szemébe Tamás.

Sanyiból heves köhögés tört fel, majd benézett a másik szobában lévő sebesültekre.

– Ezerszám vannak sérültek a városban. Nem tudsz mindenkin segíteni – tette barátja vállára a kezét Tamás. – Segíts rajtatok, magadon és Eszteren.

– Adj egy kis időt! – fordult a barátja felé Sanyi. – Át kell gondolnom.

– Tudod, hogy minden perc számít?

– Kérlek, barátom! – fogta meg Tamás karját Sanyi.

– Rendben. Úgyis pihennem kell – törődött bele a százados. – Kapsz egy órát.

Sanyi bólintott és visszament a sérültekhez. Tamás leheveredett a fal mellé, és a közeli tüzérségi tűz hangjainak ellenére lassan álomba szenderült.

Irtózatosan erős tüzérségi és aknavetőtűzre riadt fel Tamás másnap hajnalban. A föld is remegett a heves támadás alatt. A százados gyorsan felpattant, felvette a falnak támasztott MP-40-es géppisztolyát és kirohant a szobából. A sebesültek hangosan jajveszékeltek, és Sanyi próbált erőt önteni beléjük pár jó szóval. Tamás megragadta a barátja kabátját, és teljes erejéből elkezdte kifelé rángatni.

– Eressz el! – ordította Sanyi, de Tamás nem lassított.

Mikor kiértek az épületből, nem álltak meg, hanem elmentek a közeli árokba és belevetődtek. Nem sokkal később találat érte a sebesültekkel teli házat. Az épület egy szempillantás alatt teljesen összedőlt, maga alá temetve a rengeteg sérült katonát.

A következő pillanatban feltűntek a szovjet támadó gyalogsági alakulatok. A honvéd hadosztály katonái azonnal felvették velük a harcot, és az árkok fedezékéből tüzet nyitottak rájuk. A tüzérségi tűz befejeződött, egyre több rohamozó csapat lepte el a környező utcákat. A magyar és német csapatok szinte alig rendelkeztek nehézfegyverekkel, így csak a puskáik tüzével tudták feltartóztatni az orosz gyalogosokat. Többen kézigránátokat hajigáltak a szaladó katonák közé. A robbanások sokszor az árkokig repítették a rohamozó szovjetek holttesteit.

Jó tízperces ádáz küzdelem után az orosz csapatok leálltak a rohammal, és a honvédeknek sikerült visszaverniük a támadásukat.

Sanyi az árok egész hosszában fel-alá rohangált és próbált segíteni a sérülteken. Ahogy Tamás végigsétált a hevenyészett fedezékben,

több helyen a vállukon meglőtt katonákat látott. A többség azonban nem volt ilyen szerencsés, szétloccsant koponyával feküdtek a fagyos földön. Rengeteg volt a sérült, és még nagyobb a veszteségük.

– Indulnunk kell!

Tamás Sanyihoz lépett, aki épp egy halott honvéd felett térdelt. A nyakán találta el egy lövedék, percekig fuldoklott a vérétől, mire meghalt. Sanyi megpróbálta el szorítani a sebet, de nem sikerült megmentenie a fiút.

– Mindenhol ez folyik? – nézett kérdőn a barátjára Sanyi.

Tamás csak bólintott és kinyújtotta a kezét. Sanyi belekapaszkodott véres kezével és felhúzta magát. Ránézett a barátjára, amikor hirtelen sivítás ütötte meg a fülüket, és ezernyi robbanás rázta meg a környéket. Mindketten lehasaltak az árok aljába, és kezükkel betakarták a fejüket. Jó két percig tartott a támadás, és egy sorozat közvetlenül az árok előtt csapódott be. A mellettük meggömyedve futó katonát pont telibe találta egy repesz, és rongybabaként vágta hozzá az árok falához. Csak az alsóteste maradt felismerhető, vagyis csak két lábat lehetett kivenni a torzóból. A felsőteste egy fekete, füstölgő húskupacra emlékeztetett.

Mikor elhallgattak a robbanások, Tamás gyorsan felpattant és felrángatta Sanyit is.

– Gyere! Rohanjunk! – kiáltotta, és maga előtt tolva Sanyit kimászott az árokból.

– Mi volt ez?

– Katyusa! Jó esetben hat percünk van, mire újratöltik, és a következő sorozattal már nem fognak hibázni. Belőtték maguknak az árkot! – magyarázta Tamás futás közben.

Teljes erejükből rohantak végig az utcán, amikor rákezdett az aknavetőtűz. Mikor meglátták az első becsapódásokat az utcán, gyorsan lekanyarodtak egy mellékutcára és a házak falai mellett rohantak tovább. Két utcával lejjebb feltűnt két Panzer IV-es német harckocsi, amelyek a front felé igyekeztek. Az egyiket oldalról telibe találta egy orosz T-34-es, egy merőleges utcából. Tamásékat ledöntötte a lábáról a robbanás szele és elterültek a fagyott földön. A másik Panzer azonnal irányba fordult és még fordulás közben megeresztett egy lövést az orosz tank felé. A harckocsit kísérő német gyalogság azonnal tüzelőállást foglalt az utca két sarkánál. Sanyi és Tamás elkezdett visszafelé rohanni és bevetették magukat egy másik utcába.

– Ide, magyarok! Ide! – kiabált egy ház ajtajából kilépő katona a menekülők felé.

Tamásék azonnal arra vették az irányt és berohantak az egyemeletes házba. Odabent még négy katona talált menedékre rajtuk kívül. Három magyar és egy német. Az egyik honvéd Józsi volt, aki boldogan szorította magához Sanyit, így kierőszakolva belőle egy alapos köhögőrohamot.

– Itt a pincelejáró! – szólt az egyik honvéd.

– Ne oda! – figyelmeztette a többieket Tamás. – Onnan nem tudjuk szemmel tartani a környéket, és esélyünk sem lesz a menekülésre. Menjünk fel az emeletre és várjunk egy kicsit!

Mivel Tamás volt a rangidős, senki sem kérdőjelezte meg a parancsát, és mindannyian felmentek az emeletre. Ott a százados óvatosan kikémlelt az utcára. A környéken nem látott senkit, és pár perc múlva elült a csatazaj. Egy sarokkal lejjebb békésen füstölgött a kilőtt Panzer és két T-34-es. A front felől semmi aktivitás nem

látszódott. Tamás engedélyezett maguknak egy kis pihenőt, addig is alaposabban megnézte a katonákat. A német egy Wehrmacht-tizedes volt, zubbonyán sebesülési, közelharc- és gyalogsági jelvény lógott. Józsin kívül két honvéd volt még velük. Az egyikük egy fiatal, fegyvertelen tüzérlegény, míg a másik egy gyalogos katona volt. Csak Tamásnál volt sorozatlövő fegyver, a többieknél csak puska, ráadásul Sanyinál és a tüzérfiúnál nem is volt fegyver. Ezzel egyértelművé vált, hogy nem sokáig maradhatnak az épületben, és minél előbb csatlakozniuk kell egy épkézláb magyar vagy német alakulathoz. Hogy onnan hogyan tovább, azt még ráér kitalálni.

Elővette a térképet, miközben Józsi odalépett az egyik ablakhoz és óvatosan kilesett rajta. Tamás örült, hogy nem kellett külön szólnia, hogy valaki álljon őrségbe.

– Jól van – mondta inkább magának, mint a többieknek. – Elmegyünk a Nagy Lajos király útjáig, onnan az Örs vezér terére, majd a Kerepesi útra. Végső célunk a Kerepesi úti repülőtér. Reményeim szerint addig is fogunk találkozni magyar vagy német csapatokkal, de végső célunk a reptér lesz.

– Miért, százados bajtárs? – kérdezte a gyalogos katona.

– Ott vannak készletek, és mindenki fel tud szeretkezni.

– Ich schlieBe mich Ihrer Truppé an – szólt közbe a német.

– Natürlich – válaszolt neki Tamás.

– Mit mond? – kérdezte Sanyi.

– Csatlakozni akar a saját csapataihoz. Én mondtam neki, hogy természetesen – válaszolt Tamás.

A német helyeslőén bólogatott.

– Mozgás van odakint – szólt Józsi az ablakból.

Tamás felállt és óvatosan kikémlelt az utcára. Odakint lopakodó szovjet csapatokat látott, amelyek az utca túloldalán lévő sarki ház felé igyekeztek. Az is egy egyemeletes épület volt, és az első emeleten egy német sisakra lettek figyelmesek. Ahogy nézte, azok is észrevették az oroszokat, és több sisak is megjelent az ablakokban.

– Gyorsan ide minden gránáttal!

Mindenki odaadta a nála lévő gránátokat Tamásnak.

– lm Haus gegenüber sind Deutsche drin – fordult a német katonához Tamás, és elmondta neki, hogy a szemben lévő házban németek vannak.

– Dann lásst mich – nyúlt a gránátokért a német.

Tamás a férfi szemébe nézett, és látta, hogy megértette a tervét.

– Danke – válaszolt neki és felállt.

– Menjünk le! – utasította a többieket.

Amíg a német felkészült az ablaknál, addig a többiek lementek a földszintre. Tamás körbenézett, és odament az oldalsó ablakhoz. Óvatosan kinézett rajta, majd intett a társainak, hogy másszanak ki.

– Mi történik? – lépett oda Sanyi.

– Az oroszok ezt a taktikát alkalmazták Sztálingrádnál is. Úgy látszik, tanultak. Az előző támadás és tüzérségi tűz szétszórta a csapatainkat, így több kisebb egységre darabolták szét az erőinket, így könnyebben fel tudják számolni a kisebb csoportokat. Esélyünk sincs ellenük. Legalább háromszoros túlerőben vannak, és bármikor hívhatnak erősítést is.

– A német mit fog tenni?

– Segít a sajátjainak. Megosztja az oroszok figyelmét a két épület között, így lesz némi esélyük a szemben lévőknek, hogy páran kijussanak. Most menj!

Már csak Sanyi és Tamás maradt az épületben, amikor felhangoztak az első robbanások. A szemközti épületnél megkezdődött a támadás. Hosszú sorozatok hallatszottak, ami valószínűleg az orosz géppuskások fedező tüze lehetett.

Gyorsan kimászott Sanyi és Tamás is az ablakon.

Szerencsére a hátsó keresztutcában még nem voltak oroszok, de bármelyik pillanatban feltűnhettek, bármelyik irányból. Józsi a ház sarkánál állt és a másik utcán folyó harcot figyelte. Tamás odalépett mellé és ő is kinézett. A földszintre pont akkor törtek be a szovjet lövészek, maguk elé engedve a lángszóróst, aki gyilkos tüzét beengedte a bejárati ajtón.

– Ez a kereszteződés nem lesz jó. A másik felé kell mennünk. – jegyezte meg a százados és elindult az ellenkező irányba.

A német, aki egyedül maradt az emeleten, ekkor dobott két kézigránátot a szemben lévő orosz katonákra. A lángszórós mellett robbantak fel a gyilkos szerkezetek, így a robbanás következtében a repeszek felszakították a tartályt, és a benne lévő anyag belobbanásával megtízszereződött a detonáció ereje. Az épület ajtaja és a körülötte lévő fal bedőlt, és a környéken lévő tizenöt szovjet lövész mind lángba borult.

Tamás közben átfutott az épület másik sarkához, és óvatosan kikémlelt. Az ottani utcán lassan közeledő orosz csapatot vett észre. Visszafordult a többiek felé.

– Itt is jönnek, de még elég messze vannak. Keresztbe kell átrohannunk – mutatott a hátsó kereszteződés felé.

– Az első aki átér, fedezze a többieket! Józsi, te mész elöl, aztán Sanyi, a fiú és te – mutatott először a fiatal tüzérre, majd a honvédra – és végül én.

Mindenki bólintott és Tamás el is indította Józsit. Direkt nem nyitott fedező tüzet, mert ha szerencséjük van, akkor Józsi átérhet, mielőtt az oroszok észbe kapnának. így is történt. Mire az első PPS felkerepelt, Józsi már a ház biztonságos sarka mögé csúszott. Tamás ekkor lépett ki és eresztett meg egy sorozatot, közben Sanyi elkezdett futni Józsi után. Az oroszok először Tamás irányába lőttek, majd mikor észrevették Sanyit, aki már a táv felén is túl volt, csak akkor váltottak tűzirányt. Az atya is épségben átért, és ekkor Józsi kezdte el lőni a közben megtorpanó és fedezéket kereső támadókat. Ezt kihasználva a fiatal tüzért is útnak indította Tamás, és a fiúnak szintén szerencséje volt.

Tamás mögött ekkor feltűnt a német katona, aki eddig az emeletről tartotta tűz alatt a szemben lévő házat. Kifutott a sarokig, és fedezett tüzet biztosított a szemben lévő házból kitörő német baj társainak. Fél perccel később hat német katona csatlakozott hozzájuk, és rövid tanakodás után az egész csoport, össztüzet zúdítva a mellékutcában lévő oroszokra, elkezdett rohanni Sanyiék felé. A szovjet csapat kézigránátokkal szórta meg őket, aminek következtében összesen négyen jutottak át a biztonságos fedezék mögé. Tamás, Sanyi, Józsi, a fiatal tüzér fiú és három német katona maradt életben az összecsapás után.

Hangos kiáltással megindultak feléjük az oroszok, mire ők tovább rohantak és két keresztutca után lefordultak egy újabb mellékutcába. Annak a végén egy orosz harckocsit láttak végighaladni, mire Tamás megállt, körbenézett, majd letérdelt az út közepén lévő csatornafedélhez. Józsi segített neki felemelni, majd mindannyian leugráltak a bűzös alagútba. A végén Józsi behúzta a csatorna fedelet, és egy német átnyújtott neki egy kézigránátot. A nagydarab

férfi értetlenül nézett rá, a fiatal tüzérfiú elvette tőle a gránátot és a fedél alá rögzítette azt. Ez jó kis csapda lesz, ha utánuk akarnának jönni a ruszkik.

A többiek közben elindultak az alagútban, és egy perc múlva már a fiú is a nyomukban loholt. Pár forduló után meghallották maguk mögött a robbanást, ami hangosan visszhangzott a szűk alagútban.

Továbbrohantak, majd öt perc múlva egy kereszteződésnél az egyik német megállította a csapatot.

– Diese Richtung müssen wir weitergehen!

– Mit akar? – kérdezte Sanyi.

– Arra akarnak tovább menni – válaszolta Tamás, majd a németek felé fordult. – Unsere Truppén sind in dér anderen Richtung.

A németek bólogattak, majd sok sikert kívánva elmentek a maguk dolgára.

– Mit mondtál nekik?

– Azt, hogy a mi csapataink meg erre vannak – mutatott a másik irányba Tamás.

– Akkor menjünk! – állt az élre Józsi és megindult.

Negyedórányi séta után a szűk, téglából kirakott, térdig szennyben álló bűzös csatornában már nem hallották maguk felett a csatazajt. Előtte több helyen is meg kellett állniuk és várniuk kellett, mert fölöttük lábdobogásokat, lövéseket és lánctalpak csikorgását hallották.

Mikor Tamás megállította a csapatot és felmászott a falba épített vaskapaszkodókon, mindenki lélegzetvisszafojtva várt. A százados óvatosan emelte fel a csatorna fedelét és kilesett az apró nyíláson. Odakint teljes sötétség és síri csend terült szét a macskaköveken. Egy kicsivel feljebb emelte a fedelet, de még akkor sem hallatszott vagy

látszott semmi. Végül teljesen eltolta a csatornatetőt és kimászott a felszínre. Mikor sehonnan sem kiabáltak és nem is nyitottak rá tüzet, leszólt a többieknek, hogy ők is kimászhatnak. Józsit azonnal az egyik ház falához küldte és meghatározta neki, hogy melyik területet figyelje. O a másik irányba helyezkedett el, míg Sanyi visszazárta a csatornanyílást. Végül mindannyian behúzódtak a legközelebbi romos házba.

– Elmegyek, megnézem, hol lehetünk – szólt Tamás és eltűnt az ajtóban.

A többiek csendben várakoztak a sötétben, míg végül Tamás visszatért, és lelkesen mesélte, hogy a Babarózsa utcában vannak, ahonnan csak egy sarok az Örs vezér útja, ami belevisz az Örs vezér térbe.

– Még ma éjjel el kell érnünk a Kerepesi útra. Majd ott megpihenünk, és holnap korán indulunk tovább.

Senki nem ellenkezett, gyorsan összekapták magukat, épphogy csak egy kis vizet ittak indulás előtt.

Hamar elérték az Örs vezér teret, ahol magyar csapatokkal találkoztak. Felvette őket egy teherautó, és nem telt bele tíz percbe, már a Kerepesi úton haladtak a reptér felé. A Kisrákosi gyakorlótérnél egy pillanatra megálltak, a fiatal tüzérfiú leszállt. A térnél van a 207. honi légvédelmi tüzérosztály, azokhoz csatlakozott.

Mindenki a saját fegyverneménél érezte jól magát. A fiú hálásan megköszönte a segítséget és az életét, aztán szapora léptekkel indult meg a most is az eget lövő hatalmas ágyúk felé.

A három főre fogyatkozott csapat csendben zötykölődött a teherautó platóján, míg meg nem érkeztek a reptér melletti Ferenc

József laktanyához. Ott Tamás hamar kerített maguknak egy kis meleg ételt és egy csendes kis zugot.

Elfogyasztották a szegényes kosztot, aztán mindannyian hamar álomba merültek. Volt még négy órájuk a napfelkeltéig, remélték, nyugodt lesz az éjszaka hátralevő része.

V. FEJEZET

MENEKÜLÉS

Budapest, 1945. január 4.

Mikor Sanyi felébredt, Tamás nem volt a szobában, csak Józsi hortyogott mellette hangosan. A Ferenc József laktanya most is zajos volt a benne menedéket találó katonák, sérültek zsivajától. Többen behúzódtak éjszakára a még védelmet nyújtó épületbe. A repülőteret már lőtték az orosz aknavetők, de a laktanya monumentális épületét még csak néhány belövés érte. Most is folyamatosan hallatszottak az aknavetők tompa puffanásai és a becsapódások éles robajai.

Sanyi felállt és odament az ablakhoz. Az épület hátsó részénél volt a szobájuk, így rálátott a Kerepesi és Hungária úti kereszteződésre. Már majdnem teljesen készen voltak a körúton felállított védelmi állások: szögesdrót akadályok, tankcsapdák, homokzsák bunkerek és aknamezők váltották egymást kiismerhetetlen rendszerben. Legalábbis Sanyi nem látott benne semmi rendszerességet, igaz, ő nem is volt igazi katona.

– Jó reggelt! – ült fel a földről Józsi, és hangosan megropogtatta hatalmas testét.

– A százados úr hol van? – nézett körbe a szobában.

– Nem tudom, én is csak pár perce ébredtem – vonta meg a vállát Sanyi és visszatelepedett a földre. – Majd visszajön. Addig maradjunk itt, nem örülne, ha nem találna itt minket.

Józsi helyeslőén bólogatott, majd kenyérzsákjából elővett egy kis darab kenyeret.

– Csak ez van – nyújtotta Sanyi felé.

– Köszönöm, nem kérek. Még tele vagyok a tegnapi vacsorától.

Józsi hatalmas mosollyal gondolt vissza előző napi vacsorájukra. Már rég evett olyan finomat. Forró leves, igaz, nem sok minden volt benne, és egy egész konzerv löncshús. Nem tudta, Tamás honnan szerezte a húst, de nagyon hálás volt érte. A kenyeret vissza is tette a zsákjába: jó lesz az még később.

Egy ideig csendben üldögéltek, élvezték az ablakon beszűrődő meleg napfényt. Odakint most nem esett a hó, de azért hideg volt. A tiszta napsütésben még melegebbnek is érezték az időt, mint amilyen valójában volt.

– Kérdezhetek valamit, atyám? – fordult Sanyi felé a nagydarab bányász.

– Persze – válaszolt a napsütésben behunyt szemmel üldögélő Sanyi.

– Előre is bocsánatot kérek, nem akarom megbántani, de sehogy sem fér a fejembe, hogy maga hogyan lett pap.

– Mire gondolsz? – fordult a férfi felé Sanyi.

– Hát úgy küzd, mint egy farkas, és nem fél semmitől. Na, jó, biztos fél valamitől, én is félek, és elég sok mindentől, de magán nem látszik.

Sanyi mosolyogva hallgatta az okfejtést.

– Mert, ugye, mindig az első vonalakban volt velem mióta ismerem, és a legbátrabb honvédet is megszégyenítő bátorsággal vetette magát a harcokba. És még fegyvert is használ. Én úgy tudtam, hogy maguk, Isten szolgái, nem fognak puskát, legyen szó bármilyen sérelemről vagy igazságtalanságról is.

– Jók a meglátásaid, Józsikám – dőlt előre Sanyi, és halkan elkezdett köhögni.

A bányász gyengéden megütögette a hátát.

– Köszönöm – fejezte be a fuldoklást Sanyi. – Elmondok valamit, de ígérd meg, hogy senkinek sem beszélsz róla!

Felemelte a mutatóujját.

– Istenre esküszöm! Némuljak meg, ha valakinek is…

– Jól van, jól van – mosolygott Sanyi.

Körbenézett, mintha lenne valaki a közelben, és közelebb hajolt a férfihoz. Józsi kikerekedett szemekkel hallgatta papot.

– Itt nőttem fel, innen alig fél óra sétára. Édesapám korán meghalt, nem is emlékszem rá. Egy pap segített édesanyámnak felnevelni engem. Amíg anyám dolgozott, én a templomban voltam, és a pap, akit Horváth atyának hívtak, tanított meg mindenre. Segítettem neki rendben tartani a kis templomot, ő meg megtanított mindenre, amit az iskolában tanítanak.

– De szerencsés maga, én még olvasni is alig tudok – vágott közbe Józsi.

– Igen, szerencsés vagyok. Nem ismertem Horváth atyánál jobb embert. Neki köszönhetem, hogy még élek, hisz ő volt az, aki elkezdett foglalkozni a betegségemmel. Ezeket az állandó köhögőrohamokat az orvosok szerint apámtól örököltem. Nem tudják pontosan, hogy mitől van, és ezért nem is tudtak vele mit kezdeni.

Horváth atya szerzett valami kenőcsöt és gyógyszert. Jó pár évvel ezelőtt ledöntött a láz, és egész álló nap csak köhögtem. Azt hittem, megfulladok, és akkor Horváth atya két napig csak orvostól orvosig járt, amíg megkapta valahonnan a kenőcsöt, amivel bekente a mellkasomat. A gyógyszert azóta is kell néha szednem, de általában jól vagyok. Mindig a hideg idő hozza ki belőlem a legrosszabbat. Ha akkor nem segít nekem Horváth atya, akkor lehet, hogy ma már nem is élek.

Józsi lélegzet-visszafojtva hallgatta Sanyi elbeszélését.

– Belőlem úgy lett pap, hogy elérkezett a sorozás ideje. Horváth atya tudta jól, hogy ha elvisznek katonának és kikerülök a keleti frontra, akkor az ottani iszonyú hidegben kiújulhatnak a rohamaim, és szerinte nem éltem volna túl. Ezért szerzett egy tábori lelkészi egyenruhát és hamis papírokat állított ki. így szabadon mozoghattam a városban és maradhattam Budapesten.

– Akkor maga nem is pap? – csodálkozott el Józsi. – De a természete, meg amiket mondani szokott… És odafigyel mindenkire. Én elhittem, hogy maga pap.

– Horváth atya mindenre megtanított. Szerencsére bejött a csalás, és még ma is élek. Ezt is neki köszönhetem.

– Kár, hogy nem ismertem azt az atyát. Most úgy megölelném.

Sanyi hangosan felnevetett a megjegyzésen. Horváth atya nem szerette, ha megölelték, de valószínűleg még ő is elnevette volna magát az egyszerű bányászfiú őszinte vallomásán.

– Józsikám, nagyon kérlek, hogy ezt ne mondd el senkinek.

– Dehogy mondom! Senkinek! – emelte fel a kezeit.

– Csak igen kevesen tudnak az igazságról. Tamás és egy alezredes.

– Milyen alezredes?

– Tamás barátnőjének az apja. Jó ember, remélem, megismered.

– Nem tudom én, mit kell mondani egy alezredesnek. Ha lehet, akkor én inkább nem is találkoznék vele. Nagy úr ám egy alezredes!

– Tőle nem kell tartani. Most is hozzá tartunk. Átmegyünk Budára, ott biztonságban leszünk.

Józsi értetlenül nézett, túl sok volt neki az információ, és valahol lemaradt.

– Budát is ostromolják. Miért lennénk ott biztonságban?

Sanyi rátette a kezét a bányász hatalmas vállára.

– Még valamit tudnod kell. Elfogtak a nyilasok és Tamás szabadított ki tőlük. Egy SS-alezredes keres engem és a kedvesemet. A barátunk, Vitézi alezredes, Budán el tud minket bújtatni. Bíznom kell bennük, és szeretném, ha te is velünk jönnél. Nem kell tovább harcolnod, és túl fogjuk élni az ostromot.

– Jó is lenne, ha nem kéne tovább harcolnom. Csak neked mondom el – halkabban folytatta tovább Józsi -, sosem hittem ebben az egészben. Nem is értem és nem is akarom megérteni. Annyit tudok, hogy rossz dolog és nem itt kéne lennem. Csak bánat és szenvedés van mindenhol. Nem jó ez így.

– Ahogy mondod, nem jó ez így – dőlt neki a falnak Sanyi.

Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Heimann két SS- katona kíséretében.

Sanyi azonnal felpattant.

– A-a – rázta meg a fejét Heimann, és elé lépett a két katona, géppisztollyal a kezükben. – Nem lenne okos dolog ugrálni.

Józsi is felállt, és Sanyi elé akart lépni, de ö visszafogta. Heimann odasétált a szobában lévő íróasztalhoz, és közben elkezdte lehúzni a bőrkesztyűjét.

– Reméltem, hogy még életben találom – megállt és egy pillanatig színpadiasán elgondolkodott Sanyi előtt. – Vagyis igazából mindegy lett volna. A maga szempontjából viszont jobb lett volna, ha nem.

Leült az asztalhoz, feltette rá a lábát és elvigyorodott.

– Magával megyek, de mindenki mást hagyjon békén – szólalt meg Sanyi.

– Hú, de hősies – válaszolt gúnyosan Heimann, majd levette a tányérsapkáját, megigazította a haját a falon lévő törött tükörben, majd visszavette a sapkát.

– Nem hiszem, hogy bármit is követelhetne a helyzetében – nézett szúrósan a másikra a német.

– És ha már itt tartunk, hol is szolgál a barátja? – nézett Józsira. – De mindegy is: katonaszökevény.

– Nem teheti! – lépett előre Sanyi, mire az egyik SS- katona gyomorszájon vágta a géppisztoly végével.

Józsit pedig a másik katona tartotta sakkban. Sanyi összegörnyedt és térdre esett. Erős köhögőroham tört rá, és pár csepp vér is kibuggyant a száján.

– Los! – adta ki az indulási parancsot Heimann, majd felállt az asztaltól és kiment a szobából.

A két SS-katona elkezdte maga előtt terelni Sanyit és Józsit.

Mikor Tamás visszafelé tartott a szobához, épp látta, amint a barátait elvezetik a németek. Megvárta, amíg eltávolodnak tőle, majd gyorsan bement az üres helyiségbe, felkapta a társai ott maradt kenyérzsákjait, és már indult is a többiek után.

Fél órával a többiek előtt ébredt és elment a parancsnoki harcálláspontra, hogy frissítse a térképén a front állását. Szerzett még egy kis ennivalót, de egész sokat kellett várnia. Talán ez a kis csúszás segített abban, hogy most nem hármukat kísérték az SS-ek.

Az épületből kilépve a barátait épp egy teherautóra szállították fel, ahol további négy német katona várakozott. így a teherautón összesen hatan és a sofőr, míg Heimann kocsijában csak a tiszt és sofőije utazott. Tamás gyorsan magára aggatta a két kenyérzsákot és odarohant pár magányosan parkoló motorhoz. Körbenézett, a német motoros futárok épp akkor léptek be az egyik épület ajtaján. Elvett egy géppisztolyt az egyik parkoló gépkocsiból és felpattant az első motorra. Beindította, és már száguldott is a közben jócskán távolodó német konvoj után.

A Kerepesi úton haladtak a belváros felé. A körúton lévő védőállásoknál nem tartóztatták fel őket, csak intett Heimann, és az ott posztoló katonák szabad utat engedtek nekik. Tamás szorosan felzárkózott a teherautó mögé, így ő is átsurrant az ellenőrző ponton. Mikor Sanyi kinézett, felismerte a barátját, aki alig észrevehetően bólintott neki. Ezután Tamás kissé lemaradt, és sorba vette a lehetőségeket.

Végül arra a következtetésre jutott, hogy nem engedheti át a teherautót Budára. A hídon ő már nem biztos, hogy átjutna, akkor pedig szem elől tévesztené a többieket, és Heimann ezer helyre is elszállíthatja a barátait, ahol aztán kényére- kedvére kínozhatja őket. Egy lehetősége maradt. El kell terelnie a teherautót, mielőtt a Rákóczi útra érne.

Már elhagyták a Baross teret, amikor Tamás közelebb húzódott, majd elkezdte előzni a teherautót. Az Alsó erdősor utcánál erősen

jobbra rántotta a kormányt, bevágott a kocsi elé, rákényszerítve a sofőrt, hogy az is jobbra rántsa a kormányt. A teherautó hatalmas fékezéssel és a havas úton alaposan megcsúszva végül bekanyarodott az utcába. Hátrafordulva Tamás látta a káromkodó német sofőrt.

– Es bieg ab – jelentette Heimann sofőrje a tisztnek, hogy a teherautó elkanyarodott.

A német alezredes gyorsan hátrafordult.

– Verflucht! Umdrehen! – káromkodott egyet, majd őrjöngve utasította a sofőrt, hogy forduljon meg.

A teherautó elkezdett lassítani, és Tamás látta, hogy a sofőr a lehetőségeket nézi a visszafordulásra. Erősen behúzta a féket a motoiján, és egy pillanatra megállt az út közepén. A teherautó közelebb ért hozzá, és ekkor újra elindult. Lassabban haladt és a kocsi vezetőfülkéje mellé ért. A német sofőr kikiabált neki egy cifra káromkodást, és Tamás pont erre várt. Gyorsan fellépett a fülkére, hagyta, hogy a motor magától kiessen alóla. Míg jobb kezével megkapaszkodott a visszapillantóban, addig a ballal elővett egy kézigránátot, majd a fogával kihúzta a biztosító szeget, és bedobta a vezetőfülkébe. A sofőr rémülten beletaposott a fékbe, ekkor Tamás leugrott a lassuló járműről, és végiggurult a hóval fedett úton. Nem telt bele pár másodpercbe és a vezetőfülke felrobbant. A teherautó az oldalára borult és jó tíz métert csúszott az úton. Tamás felállt és géppisztollyal a kezébe megindult a kocsi felé.

A platóról két német katona mászott elő. Egyiknek még a sisakja is leesett a fejéről a borulás következtében, és mindketten hanyagul lóbálták a kezükben a fegyvereiket. Ránéztek a közeledő Tamásra, aki azonnal három lövést adott le rájuk. A katonák holtan terültek el a földön. A százados oldalról lépett a platóhoz, majd benézett. Ekkor

két újabb német lépett ki, az egyiket még sikerült lelőnie, de a másik rávetette magát és ledöntötte a lábáról. Elterültek a földön. A német a torkát támadta, majd hirtelen fennakadtak a szemei, és benn ragadt a levegő a tüdejében. Tamás ledöntötte magáról a halott katonát, és ekkor látta meg az ott álló Sanyit, egy német szuronnyal a kezében. O döfte hátba a katonát.

Józsi is előbújt, nem látszott rajta komoly sérülés. Sanyi lábába azonban belefúródott egy repeszdarab. A vezetőfülke robbanásakor a két belül ülő német katona felfogta a robbanás nagy erejét, így nem sérültek meg komolyabban. A fülük még csengett és egy kicsit még szédelegtek is, de más bajuk nem igazán történt. Tamás gyorsan lerángatta az egyik németről a szíját és meghúzta Sanyi combján, a sérülése felett.

– Józsi! Kapd fel és tűnés innen – fordult a bányászhoz, aki már felvette az egyik német fegyverét, és a környéket kémlelte.

Szerencsére egyik irányból sem jelentek meg fegyveres csapatok.

– Ott! – mutatott a Baross tér felé Józsi, mire Tamás odakapta a fejét.

Egy gyorsan feléjük száguldó autóra lettek figyelmesek. Tamás kiállt az út

közepére, és lövésre emelte a fegyverét. Józsi gyorsan felkapta Sanyit és elrohant vele az Izabella tér felé.

Tamás elkezdte sorozni a kocsit, amelyben felismerte Heimannt. A sofőr a golyózápor miatt fékezett, majd mikor a fejét szétloccsantotta két lövedék, utolsó mozdulatával balra rántotta a kormányt, a kocsi felszaladt a járdára és belecsapódott egy ház falába. A katonai autó hátulja magasan felemelkedett, majd visszazuhant az útra. Tamás legszívesebben odarohant volna, és

szitává lőtte volna a német tisztet, de már hallotta a Rottenbiller utcai állásokból közeledő katonák hangjait. Gyorsan megfordult és a többiek után futott.

***

Vitézi idegesen ácsorgott a Sziklakórház bejáratánál. Lassan meg kellett érkeznie a mentőkocsinak és benne Sanyinak és Tamásnak. Remélte, hogy minden rendben ment, és a fiúk elérték az értük küldött autót. Mellette ácsorgott a hideg éjszakában a lánya és Eszter is. A két lány összebújva várakozott. Vitézi épp rágyújtott egy cigarettára, amikor feltűnt egy pár fényszóró a Lovas úton. A mentő nagy sebességgel érkezett és a bejárattól csak pár méterre kezdett el fékezni. Egy egészségügyi katona pattant ki az anyósülésről, és gyorsan kinyitotta a hátsó ajtókat. Két súlyosan sérült, hordágyon fekvő katonát emelt ki a mentőből, akikhez a lányok gyorsan odarohantak. Zsuzsi szomorúan nézett az apjára, mikor meglátta, hogy nem a szerelme és annak barátja volt a kocsiban. A kórházból még két egészségügyis és egy orvos sietett ki.

– Menj! – szólt kedvesen Vitézi a lányához, aki már nekiállt ellátni az egyik sérültet.

Az egyik kiérkező katonával és az orvossal elindultak befelé a kórházba. Eszter odalépett a másik sérülthöz, aki alig lélegzett. Őt is elkezdték betolni, és menet közben Vitézi odaszólt a lánynak.

– Ne aggódj, holnap itt lesznek.

Eszter kikényszerített az arcára egy mosolyt, és könnyes szemmel indult el befelé.

Az alezredes odament a mentő vezetőjéhez.

– Nem voltak mások?

– Rengetegen vannak – válaszolta a mentős, arra utalva, hogy megszámlálhatatlanul sok sérült várakozott elszállításra a pesti oldalon.

Vitézi nem firtatta tovább a dolgot. Lassan sétálva elindult lefelé a Lovas úton, vissza az irodája felé. A vár túloldaláról tompán hallatszott át a most is dúló harcok zaja a pesti oldalról.

Reggel át kell néznie minden jelentést, ami beérkezik hozzájuk. Meg kell tudnia, hogy merre járt Heimann, és merre járhatnak a fiúk. Még az is megfordult a fejében, hogy ő is átmegy a pesti oldalra és saját maga áll neki megkeresni őket. Mióta a január elsején indult német felmentési kísérlet nem jutott jelentős eredményre, és a városvédő német parancsnok, Pfeffer-Wildenbruch nem kapott engedélyt a kitörésre, megváltozott a parancsnokságon a hangulat. A Konrád fedőnevű felmentési kísérlet Tata térségéből kiindulva elsősorban Bicskét célozta meg és ott akart betörni a főváros irányába. A IV. SS-páncéloshadtest nagy erőkkel támadott, és ennek köszönhetően csillapodtak a budai oldalon a harci tevékenységek. Tolbuhin marsall csapatokat csoportosított át a térségbe, hogy felvegye a harcot a felmentést megkísérlő német csapatokkal szemben.

A német parancsnok az utóbbi napokban szinte bezárkózott a várhegy alatti kazamatákban lévő irodájába, és minden jelentést és védelmi tervet egykedvűen fogadott. Kezdett kicsúszni a németek kezéből a front. Nem sok esélye maradt a városnak, ezért is tűzte ki célul Vitézi a szerettei biztonságba helyezését és túlélési esélyeik növelését.

Ledobta a csikket a földre, ami hangos szisszenéssel aludt ki a hóban. Nem is kellett rátaposnia, de a megszokás kedvéért elnyomta

a csizmája orrával. Felnézett a tiszta csillagos égboltra, és úgy döntött, hogy még egy cigaretta belefér, mielőtt visszamegy a barlanglabirintus sűrűjébe.

VI. FEJEZET

KISZOLGÁLTATVA

Budapest, 1944. december 10.

A kalapácsok ütemes hangjaira szinte már senki sem figyelt. Az emberek nagy része a szokásos napi feladatával foglalatoskodott: élelmet keresett. A palánkon kívül most tették a helyére az utolsó deszkadarabokat. Ezzel teljesen befejezték a gettó körbekerítését. Csak néhány kapu maradt, amin csak be lehetett jönni, hisz ki senkit sem engedtek.

Stem Ágoston fáradtan, lassú léptekkel vonszolta magát a Wesselényi utca vér áztatta macskakövein. Három hete az elsők között terelték be őket erre a helyre, és azóta is folyamatosan érkeztek az emberek. Mára több mint hatvanezer embert számolt össze a Zsidó Tanács, legalábbis ennyien kellene, hogy legyenek. Azonban folyamatosak az elhalálozások, így lehetetlenné vált a pontos nyilvántartás.

– Jó estét, doktor úr! – lépett Ágoston mellé Jeremiás, aki hordárként járta az utcákat, és igyekezett a betegeket valamelyik kórházba vinni, a holtakat pedig a kijelölt házba szállítani.

– Ezt nézze! – nyitotta kicsit szélesebbre rongyos kabátját a mellkasán, és egy darab papírba csomagolt szalonnát mutatott az idős orvosnak. – A palánknál adta egy német.

– Mit adtál érte? – kérdezte Ágoston, de tudta, hogy a férfi úgysem fog őszintén válaszolni.

Jeremiás mindig átnézte a holttesteket, és elvette tőlük, ha talált valami értékeset. Mivel nekik a legértékesebb az élelem, így az „ellopott” tárgyakat igyekezett elcserélni egy kis ennivalóra a német őrökkel. A legtöbb katona nem akarta őket bántani, de nem is sajnálták meg őket. Volt olyan eset is, amikor elvették az értékeket Jeremiástól, és alaposan helybenhagyták, de az „üzletek” többségében a katonák neki adták az aznapi maradék ételüket. Majdnem minden nap sikerült a férfinak szereznie valamit a gettóban adott szegényes fejadagokon kívül.

Az idős doktor és a két férfi – Jeremiás és barátja, Áron – a kórházban mindig megkapták a rendes fejadagjukat, azonban a többieknek órákig kellett sorban állni, és még akkor sem volt biztos, hogy jut nekik az ételből.

A Nyár utcán sétáltak le, ahonnan már messziről látták a Klauzál teret. Síró, könyörgő és kéregető emberek lepték el nap mint nap a környéket. A fiatal apuka, aki a családjával került Ágoston ékkai egy lakásba, már próbált máshol szállást nézni, de senki nem akart velük cserélni a tér közelsége miatt.

Ágoston ék hazaértek és beléptek a ház hatalmas kapuján. Elindultak felfelé a lépcsőn, de egy pillanatra meg kellett állnia az idős orvosnak, hogy megpihenjen. Nagyokat szuszogott és nekitámaszkodott a rozoga korlátnak.

– Menj csak előre! – lihegte Jeremiásnak, aki felsietett a lépcsőn, de egy perccel később az ifjú apukával tért vissza, és felkísérték a doktort.

A lakásban azonnal elé sietett a fia, és szorosan magához ölelte az apját. Ágoston nagy puszit adott az arcára, és kiélvezte a béke és nyugalom ritka boldog perceit. Miután egész nap csak halált és szenvedést látott a kórházban, csak a fia esti ölelése tartotta benne a lelket, hogy kitartson. Mióta Áron szerzett egy hegedűt Ferinek, a fiú egész nap az utcán álldogált és játszott az embereknek. Mindig abban reménykedett, hogy adnak neki valamit, de senkinek sem volt semmije, amivel jutalmazhatta volna a muzsikát.

– Ma adtak pénzt – nyögte ki a fogyatékos fiú az apjának csillogó szemekkel.

– Nagyszerű – lelkendezett meglepetten Ágoston.

– Odaadtam Áronnak, ő majd vesz rajta élelmet – húzta ki magát büszkén a fiú és elvonult a két gyerekhez játszani.

A két kis gyermek faágakból és rongyból készített babái társaságába menekült a hétköznapok szörnyűségeitől. A kislányt nagyon megviselte a mindennapos sorban állás, aminek következtében már nem is szólalt meg. Ágoston mondta a szülőknek, hogy valószínűleg sokk érhette az utcán a kétségbeesett tömeg és a járdán fekvő holttestek láttán.

A doktor lerogyott az asztal melletti székre, és csendben figyelte a fiát, ahogy megpróbálta felvidítani a kislányt. Áron is hazaérkezett közben és ő is leült az asztalhoz. Feri azonnal odarohant hozzá.

– Szervusz Áron! Sikerült venned valamit a pénzből?

– Sajnos nem, de holnap biztos tudok majd valamit – mosolygott a fiúra.

– Jó, remélem holnap is tudok majd adni neked pénzt. Egész nap kint leszek és játszom majd – emelte magasba az ócska hegedűjét Feri.

– Már ez is nagy segítség volt. Ebből sokáig ellehetünk – hazudott kedvesen a férfi.

Közben minden felnőtt odagyült köréjük. A fiatalasszony és férje a konyhakredencnek dőlve figyeltek, míg az idős házaspár odaült hozzájuk az asztalhoz. Jeremiás az ajtó mellé állt és onnan hallgatta a szokásos napi beszámolót.

– Végleg lezárták a gettót, mindenhol teljes a fal. A Tanács igyekszik tárgyalni a németekkel, de azok mindent elhárítanak és a magyar vezetésre mutogatnak.

Több élelmet akarnak behozatni, ezt azonban még a Vöröskereszt sem tudja elintézni.

Levette a sapkáját és elővett belőle pár szál cigarettát.

– Ezt tudtam ma szerezni. Talán elég lesz, hogy holnap beszéljek az egyik őrrel valamelyik kapunál, és többet megtudjak a kinti helyzetről.

– Hol járhatnak az oroszok? – szólt közbe az idős ember, aki napról napra rosszabbul volt, köhögött és hidegrázások kínozták a testét.

Kórházba nem akart menni, ezért egyelőre a konyhában aludt, nehogy megfertőzze a többieket.

– Ellentétes pletykák keringenek. Valakik szerint már a városban dúlnak a harcok, de vannak olyanok is, akik szerint nem is fogják ostromolni az oroszok a belvárost. Egyszerűen feladják Budapestet, és mennek tovább Berlin felé.

– Ez lehetetlen! Nem hagyhatják itt a németeket a városban.

– Lehet, hogy körülzárják a várost, de nem fognak támadni. Ki akarnak éheztetni mindenkit.

– Ne gondoljunk ilyenekre! – szólalt meg az eddig csak figyelő orvos. – Kell nekik a főváros. Csak idő kérdése, hogy mikor támadnak, de azt úgyis meg fogjuk hallani. Amikor már hallótávolságban lesznek az ágyúk, akkor majd elkezdhetünk reménykedni. Addig szerintem ne is foglalkozzunk a harci helyzettel. Az élelem és a fűtés a legfontosabb.

– Ahogy eddig is – válaszolt Áron és visszatette a cigarettákat a sapkájába.

– Meddig tarthatunk ki? – kérdezte remegő hangon az idős asszony és megfogta beteg férje kezét.

– Ameddig kell! – lépett előre Jeremiás. – Nem fogjuk feladni! Ki kell bírnunk, és ha összetartunk, túl fogjuk élni.

Csendben vonultak vissza a másik szobába. Ágoston odaszólt Áronnak, hogy szeretne vele még pár szót váltani, a férfi bólintott, és megvárták, amíg a többiek elhagyták a konyhát.

– Köszönöm.

– Mit? – nézett értetlenül az orvosra a férfi.

– Amit a fiammal tett.

– Mire gondol?

– Fontosnak érzi magát, olyan büszke, hogy végre ő is tett valamit értünk.

– Igen, adott nekem egy érmét.

– Megnézhetem?

Áron elővette a zsebéből az érmét és letette az asztalra. Ágoston felvette, és alaposabban megnézte. Egy ócska réztallér volt csak, amit a fia pénznek nevezett. Valami olcsó ékszer egyik darabjából származhatott, teljesen értéktelen volt.

– Majd pár nap múlva egy jótét lélek megint odaadja neki – vette vissza mosolyogva Áron a kis tallért.

– Köszönöm – mosolyodott el a doktor is.

A gettó, 1945. január 10.

Az előző hónaphoz képest minden csak romlott. Még kevesebb volt az étel, még zordabb lett az idő, és egyre több lett a halott.

Az idős úr a hónap elején ment el közülük, egy reggel nem tudták felébreszteni. Felesége még aznap követte a férjét, levetette magát az épület tetejéről.

A harcok lassan elérték őket. Rendszeresek voltak a gettót érő tüzérségi belövések, és a bombázásokból is kijutott nekik. Sok épület lakhatatlanná vált, és egy este úgy dőlt össze az egyik ház, hogy maga alá temette a benne alvó több száz embert. Ezek után sokan inkább az utcán húzták meg magukat, aminek következtében egyre több lett a fagyási sérült és a reggelre halálra fagyott ember is.

Ágoston lassan csukta le annak a tízéves kisfiúnak a szemeit, akit még két nappal azelőtt hoztak be az utcáról a kórházba, mert összeesett. Csontsovány testét alig fedte valami ruha, az is vékony volt. Az orvosnak azonnal a fiatal pár gyerekei jutottak az eszébe, ők is egyre soványabbak, és a kislány egész nap csak maga elé bámulva ült, az idős házaspár halála óta.

A következő pillanatban az utcán megindult az emberáradat és mindenki elkezdett a gettó másik vége felé igyekezni.

Biztos megint a nyilasok – gondolta magában Ágoston és odasétált az egyik ablakhoz. Az utóbbi időben a pártszolgálatosok

sokszor bejöttek a falakon belülre és minden ok nélkül elhurcoltak vagy az utcákon agyonlőttek embereket. Szerencsére eddig még elkerülték őket az ilyen razziák.

Ágoston kinézett az ablakon, és látta, hogy legalább száz rendőr vonult rendezett alakzatban a Wesselényi utcán. A csapat elhaladt a kórház előtt, és az egyik épület aljában megálltak. Kizavarták az ott lakó embereket, majd elfoglalták az épületet. Mikor egy óra múlva sem történt semmi, az emberek újra kimerészkedtek az utcákra. Arra lettek figyelmesek, hogy a nemrég érkezett rendőrök meghatározott időközönként járőröztek az utcákon.

Este, mikor Ágoston hazaért, Árontól megtudta, hogy miért voltak ott a rendőrök.

– Mindenki attól félt, hogy fel fogják számolni a gettót és mindannyiunkat a Duna-partra terelnek – mesélte a férfi a híreket. – Azonban végre ránk mosolygott a szerencse. A védelmünkre küldték ide őket. Meg akaiják fékezni a nyilasokat.

Mindenki hüledezve hallgatta a beszámolót. Talán végre felgyűlik a remény egy apró szikrája, ha itt vannak a rendőrök, akkor több információ és talán több élelem fog bejutni a gettóba.

Az első éjszaka volt, amikor nem félve aludtak el.

Másnap jókedvűen ébredt Ágoston, még mindenki aludt, amikor elindult a kórházba. A lépcsőn lefelé haladva optimistán tekintett az újabb nap elé, és azon járt az esze, hogy ma biztos sok embert sikerül megmentenie a kórházban. A kapun kilépve azonban máris lehangoló látvány tárult elé. Egy fagyott holttestet pakolt fel pár erőtlen férfi egy kétkerekű kocsira, amin már így is másik hat halott feküdt, a viaszsárga testek kezei segélykérőn meredtek az ég felé. Ok is a

Kazinczy utcai fürdőbe kerültek, ott már hatalmas halomban álltak a holttestek fagyott tömegei.

A Klauzál téren pár ember az utolsó húsfoszlányokat próbálta levagdosni egy fagyott lótetem csontjairól.

Sűrű köd vett körbe mindent, és apró pelyhekben szállingózni kezdett a hó.

Ferenc kisétált szokásos helyére, a Wesselényi és a Nyár utca sarkára. Az ócska fadobozt, amelybe a játékáért járó adományokat várta, gondosan lehelyezte a járdára, és precízen beállította, hogy párhuzamos legyen az út szélével. A macskakövek összevisszasága most nem zavarta, mert vastag hóréteg fedte az utcát. Lehelyezte a földre a rongykupacot, amiben a gondosan becsomagolt hegedűjét tartotta, kivette a számára nagy értékű hangszert és a rongyokat szakadt kabátja zsebébe gyűrte. Egy kicsit félrehúzódva leellenőrizte a húrok állapotát és a hangolást.

Erősen koncentrálva fordult vissza az utca felé, és állá- hoz emelte a hegedűt. Hozzáemelte a vonót is, és lassan ráhelyezte a húrokra. Mikor elindult a vonó az útján, először halk, majd egyre hangosabb tiszta hangok kerültek ki alóla. Az utcán ténfergő emberek többsége rá sem nézett a zenészre. Aki mégis felfigyelt a dallamos hangokra, az is csodálkozva bámult, és magában konstatálta, hogy itt egy újabb szerencsétlen, aki megőrült.

Egyórányi játék után két fekete ruhás alak lépett oda Ferihez. Mikor meglátta az övükön a pisztolyokat, azt hitte, hogy a nemrég érkezett rendőrök közül valók. Ok nem bántották az embereket, így Feri mosolyogva kezdett egy vidámabb nótába. A két egyenruhás karján díszelgő piros-fehér sávos karszalag és a fehér körben lévő zöld nyilaskereszt jelentésével a fiú nem volt tisztában.

– Húzzad, zsidó! – szólt nevetve az egyik és rávigyorgott a barátjára.

Mindketten elkezdtek ütemesen tapsolni és dobolni a lábukkal. Közben a Nyár és a Klauzál utca végén még több nyilas jelent meg, és legalább harminc embert szorítottak be így a Wesselényi utca Nyár és Klauzál utca közötti kis szakaszára.

Feri vidáman tovább húzta, majd elkezdett a hegedű elejével a földön lévő fadoboz felé mutogatni.

– Fizetség, fizetség – hajtogatta, miközben elkezdett szökdécselni is.

– Nézd, még táncol is – gúnyolódott az egyik pártszolgálatos, és elkezdte utánozni a fiú esetlen mozgását.

– Fizetség, fizetség – egyre csak ismételgette Ferike a szavakat.

– Kapsz te mindjárt fizetséget! – lépett közelebb végül az egyik nyilas, miután megunta a dolgot, és egy hatalmas pofont kevert le a fiúnak, aki az ütés erejétől elterült a földön.

Kiesett a kezéből a hegedű, ahogy odakapott fájó arcához. Értetlenül nézett a két férfira, akik máris közelebb léptek hozzá és nevetve elkezdték rugdosni a földön fekvő fiút. Feri kétségbeesetten húzta össze magát, majd meglátta a hóban a hegedűjét és elkezdett kúszni felé. Biztonságban akarta tudni a hangszerét. Nem érdekelte a rúgások okozta őrült fájdalom, nem érdekelte a száján kibuggyanó vér, csak a hangszerének ne essen baja! Az egyik nyilas oldalra nézett és észrevette a földön heverő hegedűt, és a felé nyúló fiút megelőzve, odalépett mellé.

– Ez kéne, mi? – nevetett, majd teljes erejéből rátaposott a hegedűre, ami két darabra tört.

A testet és a nyakat már csak a húrok kapcsolták össze.

– Hagyják békén! – ugrott oda Ferihez Jeremiás, és átölelte a földön vergődő, zokogó fiút. – Nem tett semmit!

A nyilas belerúgott egyet Jeremiásba, majd előkapta a pisztolyát, és a dühtől eltorzult arccal főbe lőtte a férfit. Erre az eddig egy helyben álló emberek megpróbáltak elfutni, azonban fennakadtak az utca végén álló nyilasok sorfalán. Áron épp a lövés pillanatában lépett ki az egyik lakóházban berendezett szükségkórház kapuján, és észrevette a hisztérikusan menekülni próbáló embereket.

– Doktor! Riasszák a rendőröket! Itt vannak a nyilasok! – ordított be Áron a kapun, majd megiramodott a pártszolgálatosok sorfala felé.

Teljes erejével nekirontott a nyilasok hátának és sikerült átszakítania a sorfalat. Ennek következtében páran kijutottak a lezárt területről.

Mikor Áron odalépett barátja holtteste fölé, azonnal vörös köd öntöttel el józan gondolatait. Megfordult és az első nyilas torkának ugrott. Azonban a legyengült férfinak esélye sem volt a nála nagyobb és erősebb pártszolgálatossal szemben. Egy pillanat múlva már a földön feküdt, és három lövedék tépte fel a mellkasát.

Ekkorra már Ágoston is áttörte magát a tömegen, és látta, ahogy síró fia fölé lépett egy nyilas és Feri fejéhez szorította a pisztolyát. Az orvos térdre rogyott a lövés után, ahogy látta fia élettelenül földre boruló testét. Kiszaladt minden levegő a tüdejéből és elhomályosították látását a szeméből patakzó könnyek.

Fél órával később ért oda a lakásukból a fiatal apuka, aki már csak a mészárlás utáni állapotokat láthatta. A Wesselényi utca kicsi szakaszán legalább negyvenöt kivégzett áldozat feküdt, a Nyár utca sarkán, a fal mellett feküdt Jeremiás és Feri holtteste, tőlük nem

messze a hátán feküdt Áron, és tőle alig két méterre a hátulról tarkón lőtt Ágoston doktor.

Zokogva járkált a barátai holtteste felett, majd mikor visszatért a lakásba és felemelte a kezében tartott kettétört hegedűt, a felesége azonnal tudta, hogy baj történt. Csak ők maradtak életben, ketten a két gyerekkel. Nem volt munkájuk, nem volt élelmük, és úgy nézett ki, hogy elszállt az utolsó reményük is.

VII. FEJEZET

PEST UTOLSÓ NAPJAI

Pest, 1945. január 14.

Tamásék az elmúlt időszakban házról házra bujkáltak. Nemcsak az oroszok, de saját csapataik előtt is rejtve kellett maradniuk. Pár napig egy pincében húzták meg magukat, Sanyi sérülését el kellett látni és pihentetni is kellett, hogy rá tudjon állni a lábára.

A Vitézi alezredes által küldött mentőautókat lehetetlenség volt számukra időben elérni, pedig a legfontosabb az lett volna, hogy minél előbb átjussanak Budára.

Mivel Pest déli részein SS-alakulatok harcoltak, a csapat inkább az északi rész felé keresett menedéket, ahol több volt a magyar egység. Igaz, ezek is keveredve harcoltak a Wehrmachttal, mert a németek féltek a tömeges szökésektől. A magyar honvédek morálja súlyosan romlott az elmúlt időszakban. Kevés volt az élelem és a lőszer, egyre hidegebbre fordult az idő, és az oroszok egyre hevesebben támadták a várost.

Tamásék egy Pannónia úti lakóház harmadik emeletén várakoztak az éjszakára. Lent az utcán most is heves harcok folytak, a front a Tüzér utca magasságában helyezkedett el. Tervük szerint az éjszaka folyamán indulnak majd el. Lemennek majd a rakpartra, és a Margit

híd Dunába szakadt roncsain megpróbálnak átkelni a Margit-szigetre. Onnan talán könnyebb lesz majd átjutni Budára.

Tamás a lakás egyik ablakából figyelte a környező utcaszakaszt. Kezében lövésre készen tartotta a Tokarev SVT-40-es karabélyt, amit egy halott orosz mellől vett fel az egyik utcán. A fegyver távcsővel is fel volt szerelve, ami pont kapóra jött nekik, mert Józsi megpróbált egy kis húst szerezni az utcán heverő lótetemről. Tamás az emeletről fedezte társát a távcsöves puskával, ahogy Józsi az utca romjai között kúszva próbált eljutni a döglött lóhoz. Sanyi egy másik ablakból figyelte a bányászt, szintén lövésre kész fegyverrel a kezében.

– Sokat gondolsz rá? – kérdezte Sanyi Tamástól, hogy enyhítse a feszültséget.

– Mire?

-Rá!

– Kire rá? – kérdezett vissza Tamás, de igazából tudta, hogy a barátja kire gondolt.

– Hát Zsuzsira.

Tamás hosszan, szótlanul nézte egy ideig a környéket, mire kibökte a választ.

– Igen, állandóan. Régen is ő éltetett, de most főleg.

Sanyi kissé közelebb húzódott a barátjához.

– Ott volt akkor a pályaudvaron.

Tamás oldalra kapta a fejét, és csodálkozva nézett a barátjára.

– Meg is írtam az első levelemben. Zokogott, amikor lekéste a vonatot és nem tudott tőled elbúcsúzni.

– Én azt hittem, hogy… – akadt el Tamás szava. – Direkt nem olvastam el egy ideig, amiket róla írtál, mert haragudtam rá és nem voltam kíváncsi, hogy mi van vele.

– Ő viszont nagyon is kíváncsi volt rád. Elolvasta az összes levelet, amit írtál, és mindig szomorú volt, hogy róla nem beszélsz.

Tamás minden idegszálával visszafordult az ablakhoz, és Józsira koncentrált, aki már majdnem a lótetem mellé ért. Most már tudta, hogy nagy hibát követett el. Ha félretette volna a büszkeségét, és mégis elolvasta volna a teljes levelet, akkor máshogy lett volna minden. Valószínűleg hazajött volna, és minden máshogy alakult volna. Megvakarta a bal szemét takaró monokli szélét, és végigsimította az arcán lévő forradást. Végigfutott rajta a hideg a keleti fronton szerzett emlékeire gondolva.

Máshogy is lehetett volna, szép is lehetett volna – tűnődött el, aztán újra éber lett, mert a sarkon befordult egy csapatnyi orosz katona az utcára.

A nagydarab bányász csak egy pisztolyt és egy kést szorongatott a kezeiben. Sanyi sérült és lassú lett volna, Tamás tudott a legjobban bánni a távcsöves puskával, így csak Józsi maradt, hogy elkússzon egy kis húsért. Már csak két métert kellett megtennie, hogy odaérjen. A hideg, fagyott talajon éles késekként álltak ki a földből a különböző kő- és roncsdarabok. Mindent hó borított, ami majdnem teljesen fekete volt a sok füsttől. Valahol nem messze most is heves harcok dúltak, a fegyverek hangjai szüntelenül élesen visszhangzottak a kihalt utca épületei között.

A lótetem egy kidőlt fal romjain hevert, testén még rajta voltak a hám hevederei, de a kocsiból, amit húzott, csak pár fadarab maradt. Pont telibe kaphatta egy lövedék, és millió szilánkká robbantotta szét a tákolmányt, úgy, ahogy a ló hátsó felét is. A tetem nagy, sötét szemei mereven bámultak Józsira, ami feszengő érzést keltett a fiúban. Olyan volt, mintha a lovacska segítségért könyörgött volna.

– 3to xopomo! – hallatszott a téglahalom túloldaláról, mire Józsi megdermedt és kissé összehúzta magát.

Hallotta, ahogy legalább négy-öt orosz katona halkan beszélgetve motoszkált a halom mögött. Fél perccel később már egy kicsit távolabbról hallatszottak a beszélgetés foszlányai, így Józsi megkockáztatta, és közelebb kúszott a tetemhez. Lassan felért mellé, levette a sapkáját, és óvatosan kinézett a ló fölött. Tőle körülbelül tizenöt méterre egy épület aljában lévő törött kirakatban telepedtek le az orosz katonák. Az egyikük egy térképet szorongatott és próbálta betájolni a helyzetüket, láthatóan nem sok sikerrel. Jól eltévedhettek, és elég óvatlanok voltak, hogy a nyílt utcán álltak meg. Azt hihették, hogy a saját oldalukon vannak, hisz a csatazaj a Duna felől érkezett, és azt még nem érték el az orosz csapatok.

Józsinak most figyelnie kellett, mert nagyon rossz helyen ültek az orosz katonák. Pont elzárták a ház felé vezető visszautat. Nagyot kell majd kerülnie, ha észrevétlenül akar visszajutni a barátaihoz.

Kissé lejjebb csúszott, hogy ismét takarásba kerüljön, és elkezdte megvágni a lótetemet. A kés nehezen szelte a vastag, fagyott bőrt, de végül sikerült elkezdenie lefejteni egy darab húst. Egy kendőbe rakosgatta a levágott darabokat, mikor feltűnt egy orosz rohamsisakos feje a lótetem mögött. Nem Józsi felé nézett, és hallhatóan mással volt elfoglalva. Nemsokára hallani lehetett, ahogy a katona vizelete hullani kezd a vastag hórétegre. Ez tetszett is a katonának, néhány kört is rajzolt a hókupacba. Dolga végeztével rendbe szedte a ruháját, és épp vissza akart indulni a társaihoz, amikor észrevette az őt mereven bámuló magyar honvédet. Először oda akart kiáltani a tárásainak, de mikor meglátta a magyar arcán a

rémületet és a szája előtt a mutatóujját, akkor valamiért meggondolta magát.

Józsi felemelte a kendőt és megmutatta a levágott húsdarabokat az orosznak. Másik kezével imitálni kezdte az evést. Az orosz katona hol a társaira, hol Józsira nézett, majd nagyot sóhajtva oldalra bökött a fejével, ezzel jelezve, hogy menjen onnan a magyar.

Józsi elkezdett bólogatni, hogy megköszönje a szívességet, és lassan kezdett visszakúszni az utcán.

Még alig fordult meg, amikor hallotta, hogy az előbbi katona mellé egy másik is odalépett. Kérdezett valamit a társától, majd mikor Józsi hátrafordult, találkozott a tekintetük.

Ez a katona már nem gondolkodott, odakiáltott a többieknek, de mielőtt befejezhette volna a mondatot, holtan esett össze. A lövés hangja csak egy pillanattal később hallatszott, és Józsi tudta, hogy Tamás lőtt az emeletről.

A katonát a torkán érte a lövés, a vére magasra spriccelt.

Hogy ezután mit csináltak az oroszok, azt Józsi már nem tudta, mert felpattant, megfordult és úgy döntött, hogy kihasználva a zűrzavart, átvág az oroszok között, hogy minél előbb visszajusson a fedezéket nyújtó házba. Szorosan magához ölelte az értékes élelmet és tiszta erejéből elkezdett futni a romok között. Kilépett elé a katona, aki először észrevette, de mielőtt bármit is tehetett volna a honvéddel szemben, a hátába kapott lövéstől arcra vágódott. A maradék három orosz Józsi és az ismeretlen helyen lévő lövész között változtatta a lövései irányát.

A harmadik orosz katona is összeesett, ahogy a mellkasát feltépte egy találat. Józsi átugrott egy fagyott német katona holttestén, miközben egy PPS lövedékei szaggatták mellette a földet.

Nemsokára ez a fegyver is elhallgatott, ahogy egy golyó fúródott át az orosz sisakján. Ezt is Tamás szedte le az emeleti ablakból.

Már csak tíz méter volt az épület ajtajáig, és már csak egy orosz lövöldözött Józsi után. Mikor a honvéd elérte a biztonságot jelentő bejáratot, már az utolsó szovjet is a saját vérében feküdt. Józsi beesett az ajtón, gyorsan hátranézett és az ajtóra szegezte a pisztolyát. Nem látott semmit, és mikor Sanyi odalépett mellé, nagyot fújt.

– Remélem, jól készíted a lovat! – mutatta fel az értékes csomagot.

– Tedd el és szedelőzködj! – érkezett meg Tamás is, és ledobta a zsákjaikat a földre.

Mindketten elkezdték magukra aggatni azokat, miközben a százados kinézett az utcára, ahol már feltűnt egy újabb ötfős orosz alakulat.

– Gyorsan, az emeletre! – rohant fel a lépcsőn Tamás, mire a többiek gondolkodás nélkül követték.

Felérve a harmadik emeletre rögtön az ablakok melletti falhoz lapultak. Addigra az utcán már legalább harminc orosz katona gyűlt össze, és az egyik a holttesteket vizsgálta.

– Ki fognak innen lőni minket – fordult a többiekhez Tamás. – Az a tiszt a lövés irányát keresi, és rá fog jönni, hogy ebből az épületből jöttek. Át kell mennünk a másik háztömbbe.

– Hogyan? – kérdezte Józsi, és ő is kinézett az ablakon.

Odakinn az orosz tiszt az épületet vizsgálta, és magához kéretett egy rádióst. Elvette tőle a beszélőt és elkezdett utasításokat osztogatni, miközben egy térképet nézegetett. A rádióadás végén visszaterelte az embereit a sarok mögé.

– Mit csinálnak?

– Ránk irányozta a tüzérséget – válaszolta Tamás. – Utánam!

Mindannyian elkezdtek kirohanni a lakásból a folyosóra. Ekkor már hallatszottak az első becsapódások a hátuk mögött.

– A pincén keresztül átjuthatunk a hátsó épületbe. Onnan gyorsan tovább tudunk haladni a Duna-part felé! – üvöltötte Tamás, futás közben.

Egyre több becsapódás érte az épületet, és a hátul futó Józsi felkarolta a bicegő Sanyit. Egy lövedék keresztülrepült egy ablakon és az egyik lakás belső falába csapódott. A detonáció ereje hatalmas robajjal döntötte ki a belső udvarra a lakást. A folyosón hosszú repedés keletkezett, és a menekülők mögött elkezdett folyamatosan leszakadni a padló. Józsi és Sanyi épphogy be tudott vetődni a lépcsőházba, mielőtt leszakadt alattuk a talaj. Tamás megragadta Sanyit, és most ő segített neki lefelé a lépcsőkön, hogy Józsi tudjon egy kicsit pihenni.

Őrült sebességgel rohantak le a lépcsőházban, körülöttük rázkódtak a falak és öklömnyi darabok hullottak le. A pincéhez érve látták, hogy a földszintet már két méter magasan törmelék borította a belső udvaron. A ház felső két emeletéből valószínűleg már nem sok maradt.

Gyorsan feltépték a pince ajtaját, és szerencséjükre hamar rátaláltak a másik házba átvezető folyosószakaszra.

Buda, 1945. január 15.

Vitézi alezredes gondterhelten ült az asztala mögött és egy halom jelentés fölé görnyedt. Zubbonyát, rá nem jellemző módon, hanyagul ledobta egy papírkupac tetejére, ingujját rendetlenül tűrte fel, és szolgálati fegyverét is csak lehajította a legközelebbi sarokba. Megragadta cigarettatárcáját és kivett belőle egy szálat. Gyorsan a szájába dugta, hogy ne kelljen egy pillanatra sem levennie a szemét az utánpótlás-jelentésekről. Pár napja maga is kiment a Vérmezőre, hogy saját szemével lássa a helyzetet. A mező tele volt roncsokkal: autók, ágyúk és különféle repülőgépek sorakoztak rendezetlen sorokban. A könnyű szerkezetű vitorlázógépeknek csekély esélyük volt csak, hogy biztonságosan leszállhassanak, hisz a szovjet szinte megállás nélkül lőtte a szükségleszállóhelyet. Még ha a gép le is tudott szállni, a pilóta már nem biztos, hogy túlélte a landolást.

A földi kiszolgáló csapatok igyekeztek először a pilótát kiszabadítani, de sok esetben már nem tudtak mit tenni. Az egyik gép eleje megakadt egy bombatölcsérben és orral előre beleállt a fagyott talajba. A pilótát még hallották jajveszékelni, majd mire odaértek, már el is vérzett a mellkasát átszúró fémdarab okozta sebtől.

A legtöbb esetben a pilóták holttestét ki sem vették a gépből, csak úgy velük együtt tolták le a roncsot az útról, hogy a következő szállító vitorlázógép le tudjon szállni.

A szállítmányok egyre jobban csúsztak, és egyre kevesebb érkezett. A legtöbb gép el sem érte a leszállózónát, vagyis Budapestet.

Az alezredes kivette a szájából a cigarettát, hogy leüsse róla a hosszan felgyülemlett hamut, és ekkor vette észre, hogy egy másik égő szál már hevert a hamutartó U alakú tartójában.

– Alezredes úr! – szólt másodszorra az asztal előtt álló tizedes.

Már hosszú ideje várakozott az ajtóban, és kért is engedélyt a belépésre, de mikor nem válaszolt neki a felettese, előrelépett az asztalhoz.

– Igen? – nézett fel zavartan Vitézi.

– Kérek engedélyt kérdezni, alez…

– Mondja! – vágott a tizedes szavába az alezredes, és visszafordult a papírok felé.

– Alázatosan kérdem az alezredes urat, hogy nem akar- e enni valamit. Órák óta ki se mozdult az asztala mögül.

– Nem az anyám, tizedes! – horkant fel Vitézi. – Nem látja, hogy nem érek rá? Menjen a dolgára!

A tizedes vigyázzba vágta magát, és alakiasan sarkon fordult, hogy kimenjen a szobából.

– Váljon! – szólt utána Vitézi, és felállt az asztaltól, hogy kinyújtóztassa magát. – Péter, igaz?

– Igen, alezredes úr, Kremzer Péter a nevem – fordult vissza a fiú az elöljárójához.

– Valóban jólesne valami. Egy kávé, vagyis amit manapság annak neveznek.

– Igenis, alezredes úr! – indult ismét kifelé Péter.

Mikor visszatért a gőzölgő folyadékkal, Vitézi kissé rendbe szedte az íróasztalát. A tizedes letette a poharat az egyik üres sarokra.

– Köszönöm. És ne haragudjon az előbbiért.

– Miért, alezredes úr?

– Az előbbi kirohanásomért – szégyellte el magát kissé Vitézi, hisz a fiú nem tehetett semmiről.

Mióta mellé rendelték a tizedest, mindenben a segítségére volt, és ő még a vezetéknevét se tudta ez idáig.

A tizedes bólintott és kiment a szobából. Vitézi szívesen beszélgetett volna még vele, de aztán eszébe jutott, hogy nem lenne okos ötlet pont egy tizedessel megbeszélnie a gondokat. Szegény fiú, csak sodródott az árral, úgy, ahogy a többi ezer másik körülzárt honvéd és a város lakossága.

Vitézit nagyon nyomasztották a vezérkari gyűlésen elhangzott kijelentések. Pfeffer-Wildenbruch beszámolt a második Konrád felmentő kísérlet kudarcáról és a január tizenhetedikén induló harmadik Konrád művelet részleteiről. Kijelentette továbbá, hogy megtagadták tőle Pest feladását, így minden parancsnok maga dönt a visszavonulásról. Ezzel a kijelentésével teljesen Hitlert tette felelőssé, és beismerte a város keleti felének elvesztését. Nem volt kérdés, hogy pár napon belül elesik Pest, és okos dolog lett volna már most megkezdeni az ott lévő csapatok kivonását Budára.

A mai napon szovjet kézre került a Nyugati pályaudvar és a Kálvin tér környéke. Egyre kisebb lett a védelmi gyűrű, minek következtében a németek felrobbantották a Horthy Miklós hidat.

És Vitézi napok óta nem tudott semmit Tamásékról. Ha elfogták őket, arról már tudna, és valószínűleg őt is letartóztatták volna. Csak remélte, hogy nem haltak meg, és sikerült valahol elbújniuk. És az se lett volna szerencsés, ha szovjet fogságba esnek. Akkor nem lehetne tudni, hogy mi vár rájuk.

VIII. FEJEZET

PEST ELESIK

Pest, 1945. január 17.

Kozlov százados egy ház pincéjének bejárata mellett állt és csendben nézte, ahogy egy tucat katonája magyar lakosokat terelt fel onnan és küldte ki őket az utcára. A civilek nem nagyon ellenkeztek, hisz alig pár órája élelmet, vizet – ami talán a legfontosabb volt a lakosok számára, hisz a vízellátás jó ideje nem üzemelt már – és tűzifát osztottak szét közöttük. Egy tolmács segítségével sikerült megértetni velük, hogy nem akarják őket bántani, sőt segítséget kérnek tőlük. Kezdjenek el sétálni és kiabálni az utcákon, szólítsák fel a magyar katonákat, hogy ne folytassák a harcot és adják meg magukat. Akkor előbb vége lesz a szörnyűségeknek, mert akkor csak a németeket kell kiűzni a városból.

A német katonák amúgy sem örvendhettek nagy népszerűségnek, hisz számtalan jelentés érkezett, hogy erőszakkal törték rá az ajtókat az óvóhelyeken rettegő magyar lakosokra, és elvették azt a kevés kis élelmüket is, amit életük kockáztatásával sikerült valahonnan szerezniük. Bevált ez a módszer, hisz naponta érkeztek magukat megadó katonák.

Morozovka kényelembe helyezte magát terepjárója ülésében, és onnan osztogatta a parancsait. Kozlovnak nem sok dolga akadt, így

csöndesen félrehúzódhatott és békésen szemlélte a környező épületek romjait. Tetszett neki a magyar főváros, és lenyűgözőnek tartotta annak építészetét. Igen fejlett és modern volt az egész város, és képes volt megtartani azt a légkört, amiről elhíresült világszerte. Sajnálta, hogy nem láthatta teljes pompájában még a háború előtt, pedig sokat hallott róla. A Parlament, az Operaház, a hatalmas hidak, a Bazilika és a roppant méretű lakóházak mind-mind fantasztikusak voltak külön-külön is, nemhogy együtt ebben a hatalmas világvárosban.

Most azonban, ahogy kinézett a pesti oldal, nem sok jóra számíthat a budai sem. Kozlov fejcsóválva sétált vissza a terepjáróhoz és ült be az anyósülésbe.

– Mi a baj? – kérdezte Morozovka.

-Nézz körül! Ezt érdemli bárki is?

– Hát – nézett körbe az őrnagy -, Moszkva, Leningrád vagy akár Sztálingrád azt érdemelte, amit kapott?

Kozlov nem válaszolt, hisz nem lett volna értelme vitába szállnia egy olyan kijelentéssel, amivel maga is egyetértett. Hátradőlt az ülésben és előhalászott a zsebéből egy cigarettát. Morozovka felé nyújtotta a dobozt, de az őrnagy megrázta a fejét, miközben beindította a motort.

– Pár óra, és megkezdődik az összehangolt támadás. Malinovszkij ma el akaija foglalni Pestet. Készülj, benne leszünk a sűrűjében.

Kozlov nagyot szívott a cigarettájából, hátha az megnyugtatja egy kicsit.

Hátranézett és nyugtázta, hogy ott van a hátsó ülésen a PPS géppisztolya, amit pár napja szerzett be. Remélte, nem lesz rá szüksége. Vegyes érzésekkel nézett végig a lelkesen integető magyar lakosokon.

Nekik szerencséjük volt, nem úgy, mint annak a többi száznak, akik az oroszok másik arcát ismerték meg. Főleg a nők.

Miközben elkanyarodtak a terepjáróval, hanyagul elpöckölte a félig elszívott cigarettát.

***

Mikor Tamás kilesett a háztömb sarkánál, egy kihalt utcát látott. A háttérben szüntelenül szóló csatazaj oda nem illő hangokkal töltötte meg a kihalt környéket. Sanyi lába nem javult, és a Margit híd roncsain sem sikerült átjutniuk két nappal ezelőtt.

Egy húszfős civil ruhás csoportot négy-öt főből álló, részeg nyilas csapat kísért a Duna felé, mikor ők meg akarták közelíteni a híd roncsait. Meglapultak, hisz kevés volt a lőszerük, és Sanyit is állandóan támogatnia kellett valamelyiküknek.

Mikor a csoport kiért a rakpartra, a nyilasok megállították a menetet és levetkőztették a csak zsidókból álló civileket. Kettesével összekötözték őket, és módszeresen elkezdték őket belelőni a Duna jeges folyamába. Sanyi őrült módjára ki akart szabadulni Józsi satuszerű szorításából, de Tamással együtt nem engedték neki, hogy segítsen az embereken. Zokogva kellett végighallgatnia, ahogy sorban eldördültek a fegyverek, és hangosan belecsapódtak a testek az előtte géppisztoly sorozatokkal feltört Duna jeges vizébe. Később Tamás megmutatta neki, hogy csak egy tár lőszere maradt a saját géppisztolyához, és Józsi is csak két lövést tudott volna leadni a puskájával. Esélytelenek lettek volna az öt felfegyverzett nyilassal szemben. A rakparton alkalmas fedezékük se lett volna, míg a nyilasok pajzsként használhatták volna a civileket. Végül Sanyi elismerte, hogy nem valószínű, hogy túlélték volna az összecsapást.

Nem menthették meg az embereket. Meg sem próbálhatták, és ezzel a teherrel meg kell tanulnia együtt élni. Amúgy is legyengültek, mert az elmúlt napokban alig ettek valamit.

A pincékben nem szívesen látták őket a civilek, mert attól féltek, hogy elveszik az élelmüket, vagy ha épp akkor érnek oda az oroszok, akkor mindenkivel végeznek. Egy idős bácsi segített csak nekik, aki nem volt hajlandó leköltözni a pincék sötétjébe. O számolt be arról is, hogy a németeket már mindenki gyűlöli, míg az oroszokat a legtöbb helyen felszabadítóként várják. Ő is találkozott már szovjetekkel, és adtak neki vizet és élelmiszert. A németek viszont mindenkivel csak erőszakoskodtak. Azt is elmondta hogy őt nem lehetett egykönnyen becsapni. Tudta, hogy mindenhol vannak rossz és jó emberek. Az oroszok között is, ahogy a németeknél és a magyaroknál is. Hallott és látott több esetet is, amikor az oroszok nőket erőszakoltak meg és minden értéket elvettek az emberektől. A lakosokkal való jó bánásmód csak a propagandájuk része volt.

Valamennyire ő is várta az oroszokat, mert tudta, hogy akkor legalább a folytonos tüzérségi tűz abba fog maradni.

Tamásék igyekeztek egyre beljebb húzódni a városba és igyekeztek eljutni a Lánchídhoz. Az maradt a legközelebbi és egyetlen esélyük az átkelésre.

Miután befordultak egy sarkon és elindultak az utcán, mozgásra lettek figyelmesek a következő kereszteződésben. Meglapultak, amíg Tamás a távcsövével körbenézett a terepen. Csak egy asszony meg egy kislány keresgélt a romok között. Egy vödröt cipelt a nő, míg a kislány egyik kőhalomtól a másikig futkosott, és alaposan körbenézett mindenhol.

Az utcán több holttest is feküdt, de ezek látványa láthatóan már nem zavarta a gyermeket. Szorosan magához szorította rongybabáját, és tágra nyílt szemekkel fürkészte a romokat.

Tamásék továbbindultak, és elérték a kereszteződést. Nem láttak utcatáblákat, de már nem is volt igazán jelentősége, hisz napok óta nem tudtak semmit a hadi helyzetről. A front bárhol lehetett, bármelyik utcánál vagy bármelyik háznál húzódhatott. Jártak olyan helyeken, ahol a földszintet már orosz uralták, míg a fejük fölött még német csapatok tartották magukat.

A következő pillanatban hangos motorzúgásra kapták fel a fejüket, és két német katona rohant keresztül a kereszteződésen. Az asszony magához ölelte a gyermekét, míg elrohant mellette a két katona, majd elindultak egy épület felé. A kislány elejtette a babáját és elkezdte visszarángatni az anyját. Az asszony letette a vödröt a földre, felkapta a kisgyereket és tovább rohant a menedéket jelentő romok felé. Tamásék lekuporodtak egy nagy halom téglatörmelék mögé és onnan figyelték a terepet. A két német behúzódott egy kiégett teherautó roncsa mögé és elkezdte felállítani MG42-es géppuskáját.

A távolban feltűnt egy T-34-es orosz harckocsi, amit tízfős gyalogság kísért. A tank nem fordult rá az utcára, csak a gyalogosok fele rohant beljebb, hogy körbenézzen. A németek azonnal tüzet nyitottak rájuk, és egy pillanattal később már egyik orosz katona sem állt a lábán. A többség elesett a tűzben, a maradék azonnal fedezéket keresett egy épület sarkánál. A harckocsi először a lövegtomyát, majd a testét is a kereszteződés felé fordította. A németek befejezték a tüzelést, és gyorsan pozíciót váltottak. A T-34-es ágyúja

megszólalt, és gyilkos tüze az egyik épület falának vágta a teherautóroncsot.

Ismét felhangzott a németek géppuskája egy másik irányból, lövedékei hangos kopogással verődtek vissza a harckocsi páncélzatáról. Két orosz gyalogoskatona áldozatául esett a gyilkos golyózápornak, és némán elterültek a földön.

Meglódult a harckocsi, lánctalpa hangos csikorgással jelezte, ahogy felgyűrte maga alatt a fagyos talajt. Egészen a kereszteződés közepéig gurult, majd megeresztett egy lövést a németek feltételezett löállása felé. A kislány ekkor szaladt ki az elejtett babájáért a tank elé.

– Ne! Válj! – kiáltott Józsi után Tamás, hiába.

A férfi előugrott a fedezékük mögül és elindult a gyerek felé. A bányász nem gondolkodott, csak a kislány alakját látta a hatalmas harckocsi elejénél, és meg akarta menteni az ártatlan életet.

Alig harminc méter választotta csak el tőle, volt elég ideje, hogy felkapja és visszavigye a fedezékbe. Tamás viszont nem így látta a helyzetet. A szemközti épület alsó szintjének egyik ablakában feltűntek a német katonák, és egy páncéltörővel megcélozták a T-34- est. Nem maradt idő, hogy Sanyival megállítsák Józsit, aki már a távolság felét megtette. Az asszony, aki a kislánya után szaladt, akkor ért oda a gyerekhez, amikor a páncéltörő lövedék becsapódott a harckocsi elejébe. Józsit jó öt méterrel repítette hátrább a becsapódás ereje. Mozdulatlanul terült el a földön, miközben a harckocsi eleje lángba borult.

Mikor Sanyi felnézett, Tamás már kirohant a fedezék mögül. A három orosz gyalogoskatona közül, akik megmaradtak az összecsapás végére, az egyiket sikerült leterítenie Józsi puskájának

két utolsó töltényével. A másik kettőt Tamás lőtte le futás közben, majd eldobta a kiürült géppisztolyát és felkapta az egyik orosz katona ásóját. Azzal mászott fel a füstölgő harckocsi tetejére és fejezte le az első onnan kimászó, füsttől fuldokló szovjet katonát. Utána kibiztosította utolsó megmaradt kézigránátját és bedobta a harckocsi utasterébe. Tompa durranás hallatszott a fémszönyeteg belsejéből, majd mindenhol füst kezdett el szállingózni a kémlelőnyílásokon át.

Sanyi odarohant Józsihoz és letérdelt mellé. A férfit egy repesz találta el a vállán, és a nyakát is csúnyán felsértette. Gyorsan levette a sálját, és azzal próbálta meg elszorítani a vérző sebet. Mikor Tamás is odaért, Sanyi egy pillanatra a harckocsi előtti területre nézett, ahol még a páncéltörő találata előtt az asszony állt a gyermekét átkarolva. Meg is látta a földön heverő kitekeredett torzókat.

– Vielen Dank, Kamerádén – léptek oda hozzájuk a német katonák j ókedvűen.

Tamás agyára egy pillanat alatt leszállt a vörös köd, és ahogy felállt, meglódította az ásót a kezében és átvágta az egyik német torkát. Az fuldokolva kapott a nyakához, miközben ujjai között vastagon spriccelt a levegőbe a vére. A másiknak már puszta kézzel esett neki a százados, és hamar a földre döntötte. A német fejéről leesett a rohamsisakja, amit Tamás azonnal felkapott és annak a szélével kezdte el ütni a másik fejét. Már rég nem mozgott a német, amikor még verte a sisakkal a felismerhetetlen arcot.

– Elég már! Segíts! – kiáltott oda Tamásnak Sanyi, miközben Józsin próbált segíteni.

Tamás hamar visszatért a valóságba és elvette a némettől az el sősegélyfel szerel ését.

– Menjünk valami fedezékbe! Én viszem Józsit, te hozz még kötszert és szerezz egy fegyvert is!

Sanyi gyorsan kifosztotta a másik német katonát is, aki még rángatózva fuldoklott a földön, a nyakán lévő sebét szorongatva.

Sanyi magához vette a kötszert, egy MP40-es géppisztolyt és egy Lúgért is. Már épp el akart menni, ám egy pillanatra visszalépett és főbe lőtte a pisztollyal a németet.

Negyed óra múlva már ismét úton voltak. Sikerült Józsi vérzését elállítani és alaposan bekötözni a sebeit. Azonban orvosi segítség nélkül nem biztos, hogy megéri a másnapot. Nem maradhattak tovább Pesten, azonnal át kellett jutniuk Budára, és kórházba kellett vinniük a barátjukat.

Már elmúlt délután négy óra, mikor a Rothermere utca magasságában heves tűzharcon kellett átvágniuk magukat. A harcoló magyar csapatok segítettek nekik gyorsan fedezékbejutni, és hátrább irányították őket. A Markó és a Fáik Miksa utca kereszteződésében találkoztak egy őrmesterrel, aki épp a teherautójából szívta le a maradék üzemanyagot. A háttérben számtalan magyar és német egység igyekezett a Parlament épülete felé.

– Mi történt? – léptek oda az őrmesterhez, aki rájuk nézett egy pillanatra, majd tovább foglalatoskodott a dolgával.

– A németek megkezdték a pesti hídfő kiürítését. Mindenkit átterelnek Budára.

– Elvinne minket?

– Ez a kocsi már nem megy sehova. Teszem hozzá, hogy én sem – súgta oda Sanyinak az őrmester. – A németek páncélosait már napközben átvitték a túlpartra. Nekünk alig fél órája szóltak, hogy

vonuljunk vissza. Én nem veszek részt ebben. Nekem elegem van az egészből.

– Nézze – mutatott a hömpölygő tömegre mint a birkák a vágóhídon. Már csak a Lánchíd áll, a többi hidat már mind felrobbantották. Jobban teszik, ha leteszik a fegyvert és bevárják az oroszokat.

– Menjünk tovább! – csóválta bosszúsan a fejét Tamás.

– Merre találunk egy orvost? – lépett vissza egy pillanatra az őrmesterhez Sanyi.

– A Parlament pincéje tele van sebesültekkel, próbálkozzanak ott – vonta meg a vállát az őrmester.

Sanyi megköszönte a választ és az időközben elindult többiek után szaladt.

A Fáik Miksa és a Szalay utca sarkára kiérve szörnyű látvány fogadta őket. Rengeteg katona özönlött a Lánchíd irányába. A Parlament eleje szinte felismerhetetlen volt a számtalan bombatalálattól. Az előtte lévő téren megszámlálhatatlan halott feküdt mindenfelé, kiégett járműroncsok és eldobált fegyverek tucatjai között. A levegőben időről időre felbukkantak az orosz vadászrepülők, és amikor nem a Lánchidat támadták, az utcákat lőtték gépágyúikkal. Minden épület lángolt a környéken, és a megmaradt légvédelmi ütegek nappali világossággal árasztották el a sötét utcákat. Tamásék nagy nehezen átvágtak a tömegen és megkerülték a Parlament épületét. A Duna felőli oldalon megtalálták a pincébe vezető utat, de még a bejáratnál megállították őket.

– Tele van minden, vigyék máshova! – lépett eléjük egy marcona hadnagy.

– Súlyos sérült, azonnal orvosi ellátásra van szüksége! – lépett fel határozottan Tamás és elindult befelé.

A hadnagy ismét eléjük lépett és a kezével tartotta vissza őket. Heves vita alakult ki közöttük, mire egy fehér köpenyes férfi lépett oda hozzájuk.

– Hagyják abba! Hadd lássam! – lökte félre a hadnagyot az útból a katonaorvos és elkezdte vizsgálni Józsit.

– Sajnálom, komolyabb ellátásra szorul, és itt már nem tudjuk elvégezni.

Újabb becsapódás rázta meg az épület homlokzatát, aminek a következtében faldarabok zuhantak a járdára.

– Nincs esélye. Maga viszont jöjjön velem! – mutatott az orvos Sanyira. – Ellátom a lábát, és sok embernek szüksége van magára.

Sanyi kissé értetlenül nézett, majd rájött, hogy a tábori lelkészi jelzései miatt volt rá szüksége az orvosnak.

– Sok a haldokló és a kétségbeesett, talán maga meg tudja őket nyugtatni kissé.

– Nem maradhat, tovább kell mennünk – lépett közbe Tamás, de Sanyi leintette.

– Nem, maradnom kell – fordult barátjához Sanyi. – A lábam már nem bírja, és titeket is csak hátráltatnálak. Menjetek, én maradok. Talán itt tudok még segíteni.

– De odaát már várnak minket – direkt nem mondott neveket Tamás.

– Tudom, és mondd meg neki, hogy gondolok rá és szeretem – súgta barátja fülébe Sanyi. – Meg fogja érteni. Nem esik bajom.

– Még az éjjel elérnek ide az oroszok.

– Tudom, de maradnom kell. Engem nem fognak bántani ebben az egyenruhában. És talán sok emberen tudok segíteni. Már minden elveszett, Buda is el fog. Csak napok vagy talán egy-két hét kérdése. Vigyázzatok magatokra, barátaim! – ölelte át a két férfit Sanyi.

Tamás és Józsi meglapogatták barátjuk hátát, mire Sanyi felköhögött. Még nevettek együtt egy utolsót, majd a két katona elindult a híd irányába.

A rakparton igyekeztek tovább, és viszonylag hamar elérték a Lánchíd pesti hídfőjét. A Ferenc József tér zsúfolásig megtelt emberekkel. Hosszú sorokban álltak a különböző jármüvek és az átkelésre várakozó katonák és civilek. A front egyre közeledett, és a teret állandóan lőtték a tüzérségi ágyúk és a Ráták.

Tamásék nem gondolkodtak, elindultak a hídon. Nehezen jutottak fel és lassan haladtak a csupa lyuk úton. Többfelé roncsok voltak, amiket időnként egy tank lökött le a folyóba. Rengeteg volt a halott, és folyamatosan tűz alatt tartották az oroszok az átkelőket. Sok ember meghalt, és a menekülőknek csak alig a fele jutott át épségben a túlpartra.

Mivel hivatalosan még nem adták ki a kiürítésre vonatkozó parancsot, Tamásék csak a szerencséjüknek köszönhették, hogy átjutottak a hídon. A budai oldalon felvette őket egy teherautó, ami a várba igyekezett, és tíz perc múlva már a Lovas úti Sziklakórház bejáratánál araszoltak befelé.

Először egy hosszú folyosón kellett végighaladniuk, ami enyhén lejtett lefelé és tele volt hordágyakon vagy csak a földön heverő betegekkel. Egy idő után feltűntek az első helyiségek, és Tamás sorban benézett mindegyikbe, hogy minél előbb találjon egy szabad

orvost, aki el tudja látni a már félájult barátját. Józsi sebei ismét elkezdtek erősen vérezni, és már alig tudta tartani magát.

Az első helyiség egy vizsgáló volt, de hosszú sor állt előtte. Utána következett a rádiósszoba, ahol teljes volt a felfordulás. Továbbhaladva elmentek a konyha előtt, majd elérkeztek egy sürgősségi előkészítő szobához. Sok ember volt ott is bezsúfolódva, úgyhogy onnan is továbbmentek. A fehér és halványzöld falak már koszosak voltak, és a járólapok több helyen a rászáradt vértől voltak mocskosak és büdösek. Emberfeletti küzdelem folyt az egész szükségkórházban, hogy ellássák a megszámlálhatatlan sérültet.

– Tomi! – hallotta a két katona a hátuk mögül felhangzó kiáltást.

Tamás számára ez volt a legkedvesebb hang a világon. Hátrafordulva Zsuzsit látták feléjük rohanni, aki gyorsan Józsi másik oldalára állt és apró vállára vette a hatalmas férfi egyik karját.

– Erre, tovább – mutatott végig a folyosón Zsuzsi, és közös erővel cipekedve megindultak a hegy gyomra felé.

Elhaladtak a röntgenszoba, a zuhanyzók és kartonozók mellett, végig egy másik folyosón két kórterem előtt, majd egy elkülönítő helyiség mellett is, mire odaértek az egyik műtőhöz. Szerencséjükre, épp akkor tolták ki az egyik sérültet, így az orvosok azonnal felfektették Józsit az asztalra. Tamást és Zsuzsit kizavarták a helyiségből és elkezdték letépni a katona véres kötéseit és az egyenruháját.

A négy orvos fehér műtősruhája megegyező színűvé változott a talajon végighömpölygő vér színével. Rengeteg kötszer hevert szanaszét, egy nővér rohant el mellettük az orvosi eszközökkel a fertőtlenítő helyiség felé.

Tamás még mindig visszafelé bámult, amikor Zsuzsi kituszkolta őt a műtőből. Becsukódott mögöttük az ajtó, és a százados nekidőlt a falnak. Zsuzsi levette a férfi fejéről a rohamsisakot és végigsimított a sűrű borostával fedett arcon. Meg akart szólalni, de könnyekkel lett teli a szeme és már csak a csókra koncentrált, ahogy a férfi szorosan magához ölelte és száját a lány ajkához szorította. A forró csók után hosszú percekig csak álltak némán összeölelkezve a folyosón.

***

Sanyi, friss kötéssel a lábán és a vállán, sorra járta végig a sérülteket és igyekezett mindenkivel váltani pár szót. A legtöbben gyónni akartak, amit ő türelmesen végig is hallgatott. Egy idő után felment a felszínre, hogy az érkező sebesülteknek segítsen. Mikor felért és elkezdte ellátni az egyik lépcsőn összeesett főhadnagyot, hangos kiáltással több tucat szovjet katona rohanta le az épület lépcsőit. Hangos ordítozás és néhány nyomatékos levegőbe lövés után minden magyar és német katona eldobta a fegyverét.

Mindenkit a lépcső aljára tereltek és letérdeltettek a földre. Még több orosz érkezett, és elözönlötték a Parlament épületének ép részeit és a pincéket. Egy jó negyedóra múlva érkezett néhány terepjáró, amelyekből rengeteg magas rangú tiszt szállt ki. Sanyi leszegett fejjel, tarkóra tett kézzel leste az eseményeket. Egy orosz hadnagy kísérte oda az épületben működő szükségkórház vezetőjét egy orosz ezredeshez és jelentést tett neki. Miközben Sanyi oldalra figyelt, egy pár orosz csizma lépett elé.

– Cam!

Sanyi odakapta a fejét és felnézett az előtte álló századosra. Egy tolmácsot intett maga mellé az orosz katona, aki nem vette le a

szemét az előtte térdelő alakról. Pár szót váltottak, mire a tolmács Sanyi felé fordult.

– Maga, ugye, tábori lelkész?

– Igen.

A tolmács fordított, majd az orosz ismét kérdezett.

– Mit csinál itt?

– A sebesülteknek segítek. Azoknak, akik már nem akarnak a német uralom alatt nyögni.

A tolmács kissé értetlenül nézett Sanyira.

– Szó szerint fordítson – nézett mereven a tolmács szemébe Sanyi.

A tolmács kissé vonakodva lefordította Sanyi válaszát, mire a százados maga mellé intett egy őrnagyot, majd elmesélte neki az eddigi beszélgetését a fogollyal.

Az őrnagy ránézett a térdelő férfira és elkezdett beszélni a tolmácshoz.

– Kész szembeszállni a fasiszta fenevaddal és győzelemre segíteni a dicsőséges Vörös Hadsereget, hogy mielőbb felszabaduljon Magyarország? – fordította a tolmács az őrnagy kérdését.

Sanyi felállt és leengedte a kezeit, mire két orosz katona neki akart rontani, de az őrnagy leintette őket.

– Igen, elvtárs – válaszolta oroszul Sanyi, mire az őrnagy elvigyorodott és elsétált.

Még előtte mondott valamit Kozlov századosnak és megveregette Sanyi vállát.

– Jöjjön! – mondta a tolmács és elindultak a százados után.

– Mi lesz a sérültekkel és az emberekkel? – kérdezte a tolmácsot Sanyi.

– Mindenkit elvisznek, és fel fogják ajánlani nekik az átállás lehetőségét. Maga jól vizsgázott, atyám, de készüljön fel egy hosszú beszélgetésre az őrnaggyal.

– Most hova megyünk?

– Nem tudom, csak üljön be – mutatott a terepjáró hátsó ülésére a tolmács.

O maga beült a jobb első ülésre, míg a kormány mögötti helyet Kozlov százados

foglalta el. Velük utazott még egy fegyveres katona is, aki Sanyi mellé ült a hátsó ülésre.

Elindultak, és végighaladtak azokon az utcákon, ahol már elvonult a front. Rengeteg foglyot és sérültet tereltek az oroszok a külváros felé. Mindenhol eldobált fegyverek hevertek, kiégett harcjárművek torlaszolták el a kereszteződéseket, amiket egy KV 1 -es orosz harckocsi tolt félre az útról. A szanaszét heverő rengeteg holttesttel senki sem foglalkozott.

A pusztítás mértéke felfoghatatlan volt.

Nem sokkal később megérkeztek a Károly körútra, ahol lekanyarodtak a Wesselényi utca felé. Megálltak a valaha pompás zsinagóga romjai előtt és kiszálltak a terepjáróból. Sanyi csodálkozva nézte a hatalmas falakat, amik elzárták a külvilágtól a gettót. Rengeteg orosz katona állt a nyitott kapuban, és nem engedték ki a bent lévő zsidókat az utcára.

– Beszéljen velük! – szólalt meg a tolmács, Kozlov szavait fordítva.

– Mit mondjak nekik? – fordult a százados felé Sanyi.

– Valamit, amitől megnyugszanak. Mondja, hogy most már minden rendben lesz, és a dicső Vörös Hadsereg felszabadította őket.

– De nem tarthatják itt őket, és mi lesz a… – Sanyi szava elakadt, mikor észrevette az első sorban álló kisfiút egy törött hegedűvel a kezében.

Lassan odasétált hozzá és leguggolt mellé. A gyerek mellett álló férfi is letérdelt, kezével gyengéden, védelmezőn ölelte át a kisfiút. Sanyi lassan a hegedű felé nyúlt és szivét szorongás fogta el. Ekkor jutott eszébe Eszter családja, akiket ide zártak be.

– Ez a tiéd?

A kisfiú megrázta a fejét.

– Tudod, hogy kié volt?

A kisfiú ránézett az apjára, aki bólintott neki.

– Egy Feri nevű fiúé.

– Stern Ferenc? – kérdezte elcsukló hangon Sanyi.

A kisfiú szorosan bebújt az apja kaijaiba, és magához szorította a törött hegedűt.

– Ismerte őt? – kérdezte meglepetten a fiú apja.

– Mi lett vele és az apjával, Ágostonnal?

A férfi nem válaszolt, csak remegő szájjal és könnyes szemmel bámult Sanyira, majd egy idő után felállt, felemelte a kisfiút és elhúzódott az első sorból.

Sanyi felállt, és hátat fordított a tömegnek. Felnézett az égre és elfojtotta magában a könnyeit. Eszterre gondolt és arra, hogy mielőbb véget kell vetni ennek az értelmetlen őrületnek.

– Mindent megteszek. Segítek bármiben, csak segítsenek ezeken az embereken – fordult Kozlov felé Sanyi.

A százados a tolmácsot meghallgatva bólintott és feltett egy kérdést:

– Mit tehetek?

***

Vitézi alezredes a vár falánál állt és néma csendben figyelte a pesti oldalt. Már január 18-a volt. Még hajnalban állt ki ide, és azóta nem mozdult. Csak bámulta a menekülő magyar és német csapatokat. A kétségbeesett embereket, akik próbáltak átjutni a túloldalról, miközben folyamatosan lőtték az oroszok a Lánchidat.

A pesti oldal egy hatalmas vörös lángtenger képét mutatta. Égett minden a Duna- parton, a szállodák, a lakóépületek és a Parlament is. Furcsa kékes láng kavargóit a romos kupola és a vakon tátongó ablakok fölött. Majdnem az összes Duna- hídra rá lehetett látni. Mindegyik lerombolva búslakodott a folyó fölött. Csak a Lánchíd és a Margit híd nyugati csonkja állt még.

– Alezredes úr! – lépett Vitézi mögé Kremzer tizedes.

– Igen, tizedes?

– Üzenete érkezett, hogy Szoboszlay százados megérkezett a Sziklakórházba.

Vitézi óriási megkönnyebbülést érzett a hír hallatán. Több mint két hét után végre sikerült átjutniuk. Talán feléled a remény, mert újra együtt vannak.

Ekkor hatalmas robajjal felrobbant a Lánchíd szerkezete, ami még mindig zsúfolva volt menekülő emberekkel. A több száz áldozat: magyar és német katonák, szekerek, autók és legfőképp sérültek és civilek próbáltak átjutni az utolsó kapaszkodón Buda felé, akik most tehetetlenül szakadtak le a jeges Dunába.

Kremzer tizedes földbe gyökerezett lábakkal bámulta a híd pusztulását. Mellette Vitézi a kőkorlátnak támaszkodott és lehajtotta a fejét. Mérhetetlen düh és elkeseredés öntötte el a szívét. Pest

elesett, és nem sokáig fog kitartani Buda sem. Erről meg volt győződve. Minden elveszett, a pillanatra felgyűlő remény szikrája azonnal kialudt szívében. A túlélésért fognak küzdeni.

***

Eszter zokogva sétált el a Sziklakórház folyosóján. Zsuzsi utánaszaladt, de a lány megkérte, hadd maradjon inkább egyedül egy ideig.

– Rendben lesz? – fordult Tamás a visszatérő Zsuzsihoz.

– Idő kell neki. Én is összeroppantam volna a helyében. Miért maradt ott Sanyi? Nem gondolt Eszterre?

– Minden áldott nap, ahogy én is rád – Tamás átölelte a lányt. – Megértem, hogy miért maradt ott, de elmagyarázni nem tudom. Egy biztos: nem fog baja esni, és mindent meg fog tenni, hogy minél előbb eljöjjön Eszterért. Addig nekünk kell rá vigyáznunk.

– Akkor már nem mész el? Itt maradsz velünk? – nézett fel ragyogó szemekkel a férfira a lány.

– Maradok, és tudom, hogy három éve is maradnom kellett volna.

Lágyan megcsókolták egymást, majd a konyhán keresztül felmentek egy lépcsőn a személyzeti helyiségekhez. Hosszú idő után most először gondolt magára Zsuzsi, és engedélyezett magának egy kis magánéletet.

III. KÖNYV

AZ ELSODORT VÁROS

„Ha a kisebb nemzetek a nagyhatalmak általi elnyeltetéstől meg nem óvhatnak,

Európában nem lesz szabadság, nem lesz nyugalom, csak nagyravágyási,

túlsúlyra törekvési vetélkedések lesznek egyfelől, másfelől örökös konspirációk. ”

Kossuth Lajos

I. FEJEZET

ÚJ IDŐSZÁMÍTÁS

Buda, 1945. január 18.

Tamás nagyot nyújtózott a rozoga ágyon, és közben Zsuzsit figyelte, ahogy a lány felöltözött. Meztelen háta és vállának ivei újra felélesztették benne a vágyat. Közelebb kúszott a lányhoz és átölelte a derekát, miközben hosszan belecsókolt a nyakába. Zsuzsi egy hosszú pillanatig hagyta, hogy a férfi keze végigcsússzon a hátán, majd mikor ajkaival a nyakára kalandozott, hirtelen felkuncogott.

– Nagyon csiklandoz a szakállad – húzódott odébb játékosan a lány és szembe fordult a fiúval.

Átkarolta a nyakát, és hosszan megcsókolta a férfit.

Felejthetetlen órát töltöttek együtt, Tamás egyenruhája még mindig szanaszét hevert a földön, a bejárati ajtótól az ágyig.

Zsuzsi megsimogatta a férfi arcát és felállt. Elkezdte összeszedni a ruhákat és a katonai felszerelést, amiket aztán az asztalra pakolt.

– Nézek neked egy új inget és hozok egy kis meleg vizet. Meg kéne mosakodnod és borotválkoznod. Kerítek

valami ennivalót is, nem lesz valami lakoma, de legalább meleg lesz. Rákérdezek Józsi állapotára is, remélem, sikerült a műtét, és megkeresem Esztert is. Aztán elmehetnél apámhoz, biztos örülne, ha látna.

A lány megállt pakolás közben, és kérdőn nézett az őt bámuló, mosolygó Tamásra.

– Mit vigyorogsz?

Tamás nem válaszolt, csak elterült az ágyon és fülig érő szájjal tovább vigyorgott.

– Mi olyan nevetséges? A ruhámon van valami, vagy koszos az arcom? – nézett végig magán Zsuzsi.

– Gyere ide! – Tamás feltámaszkodott az egyik könyökére és hívogatóan kinyújtotta a kezét.

A lány odalépett, megfogta a férfi kezét és leült az ágy szélére. Tamás közelebb húzódott, és a szemébe nézett.

– Csak örülök, hogy itt vagyok veled, és jó hallgatni téged. Most minden olyan békés és nyugodt.

Zsuzsi megsimogatta Tamás haját és arcát.

– Nagyon hiányoztál, és rettentően aggódtam érted. Már a legrosszabbra gondoltam és…

Tamás ráhelyezte a mutatóujját a lány szájára, és magához húzta. Lágyan megcsókolta, majd lenézett Zsuzsi kezeire. Végigsimította az apró ujjakat, amikre rá volt száradva egy kis vér.

– Hiába sikálom, csak nagyon nehezen jön le, és mindennap újra véres lesz és. – elcsuklott a lány hangja, miközben szégyenlősen próbálta elhúzni a kezeit. – Olyan szörnyű, ami történik. Nagyon félek.

Megteltek a szemei könnyekkel, és kiült arcára az elmúlt idő fáradsága és aggodalma.

Tamás felült és magához szorította Zsuzsit. Elkezdte halkan csitítani és megpuszilta a fejét.

– Nem lesz semmi baj. Már csak egy kis ideig kell kibírni, és vége lesz mindennek. Itt nem eshet bajod, biztonságban vagy.

– És te? Veled mi lesz, ha megérkeznek az oroszok? El fognak vinni, és Isten tudja, mit tesznek majd veled. Megint elszakadunk egymástól, és mi lesz, ha már többet nem is fogunk találkozni? – kezdett el szipogni a lány.

– Ne aggódj semmiért, kitalálok valamit. Soha többé nem hagylak el. Esküszöm, hogy nem leszek az oroszok foglya – húzta magához közel és ölelte át Zsuzsit a férfi.

***

Sanyi egész éjjel a gettónál dolgozott. Kozlov százados jóvoltából nem zaklatták őt az orosz katonák, és zavartalanul segíthetett az orvosoknak. Tábori lelkészi egyenruhája most nagy segítséget nyújtott, bár az oroszok többsége nem tett különbséget a vallások között. Nekik mindegy volt, hogy zsidó vagy keresztény, ugyanúgy elvettek mindenkitől mindent. A százados szemet hunyt a kisebb lopások felett – mint az órák és kisebb értéktárgyak -, de az étel és víz esetében szigorú fegyelmet tartott. A katonáknak jutott bőven az élelemből, és a rengeteg készletből bőkezűen osztogatott szét a lakosok között is.

A tolmács, László – egy debreceni tanárember – csak pár napja volt az oroszok mellett, önként jelentkezett náluk és sokat tett az emberekért. Kozlov társa, Morozovka őrnagy meglátta benne a propaganda lehetőségét és jól bánt a férfival. Nagy mozgásteret hagyott neki és meghallgatta a véleményét is. így a legtöbb emberrel sikerült elfogadtatni az orosz katonák jelenlétét.

A rengeteg nemi erőszak viszont továbbra is sok gondot okozott, és az őrnagy szigorúan büntette a katonáit.

László elmesélte Sanyinak, hogy az őrnagy szerint az ő harcuk itt véget ért, és el kell kezdeni megszervezni az újra induló életet. Bár Buda ostroma még nem kezdődött el, a szovjetek már erős propagandatevékenységbe fogtak és elkezdtek hosszú távra berendezkedni, ahogy azt az ország keleti felében már meg is tették.

László egyik hajnalban magával rángatta Sanyit, és elvitte egy külső kerületi lakóházba. Meleg étel és víz fogadta ott a kimerült férfit.

– Fürödj meg és egyél! Meséltem neked a századosról, szeretne veled beszélni. Mikor végeztél, feküdj le aludni egy kicsit. Pár óra múlva felkeltelek, addigra kimosom és megszárítom a ruhádat – mondta László és megvetette az ágyat a szobában.

– Mit akar tőlem?

– Mondtam neki, hogy te a fővárosban éltél születésedtől fogva és ismersz minden utcát. Szüksége van valakire, aki helyismerettel rendelkezik. Nem lesz baj, ezek jó emberek.

László felmarkolta a koszos ruhákat és kiment a szobából. Sanyi lassan belenyúlt a forró vízbe, és hosszú hetek óta először végre megfürdött. Utána alaposan megreggelizett és teli hassal feküdt le aludni.

***

Tamás frissen borotválkozva és megmosakodva feszített a régi egyenruhájában. Zsuzsi nem tudta kimosni a ruhákat, csak egy tiszta inget tudott szerezni, de az is felfoghatatlanul jó érzéssel töltötte el Tamást, mikor magára öltötte. Felvette a felszerelését és a fegyverét

az asztalról, és egy rövid csókkal búcsúzott Zsuzsitól, aki ismét belevetette magát a kórházi munkába.

Tamás kilépett a Sziklakórház kapuján, és talán még szörnyűbb látvány tárult elé, mint a folyosókon. A Lovas úton rengeteg sebesült várakozott a bejutásra, és voltak olyan súlyos sérültek is, akiket jobb híján a hideg földre fektettek, és ott fagytak halálra. Túl sok volt a sérült és túl kevés az ápoló. Szomorúan, lehajtott fejjel sétált végig a tömegen, majd a Lovas út alján bement a labirintusszerű parancsnoki központba.

Odabent teljes volt a felfordulás: futárok rohantak a folyosókon, a rádiósok egyfolytában parancsokat és üzeneteket továbbítottak, míg sokan különböző jelentéseket dolgoztak fel. Nehezen találta meg Vitézit a barlangrendszerben, de végül összetalálkoztak az egyik folyosón.

Az alezredes tőle szokatlan módon megölelte a fiút, majd gyorsan bementek az irodájába.

– Találkoztál a lányommal?

– Igen – mosolyodott el Tamás.

– Jól van?

– A körülményekhez képest jól, de Eszter nagyon összetört. Sanyi nem j ött át velünk.

– Hallottam – dőlt hátra Vitézi és rágyújtott egy cigarettára. – Remélem, tudja, mit csinál. Teljesen magukra maradtak odaát. Reggel felrobbant a Lánchíd is.

– Sokan Pesten ragadtak? – dőlt előre Tamás.

– Még tele volt a híd, mikor a levegőbe repült. Nem tudom, ki robbantotta fel, de hallottam olyat, hogy a németek. Az oroszok már régen megtehették volna, ha igazán akarták volna. Egy koncentrált

támadással egy nap alatt lebombázhatták volna az összes hidat már az elején.

– Itt hogy állnak a dolgok? Hol helyezkedik el a front?

– Nincs pontos képünk, óráról órára változik a helyzet. A szovjetek még nem kezdtek bele nagyobb offenzívába, csak szórványos harcokról kaptam jelentést. Úgy néz ki, hogy a felmentési kísérletek mégis hoztak valamilyen eredményt.

– Kísérletek? Több is volt? – értetlenkedett Tamás.

Hallottak pletykákat még Pesten, hogy megindult a főváros felmentésére egy támadás, de az eredményéről már senki sem tudott beszámolni.

– Eddig két támadás indult, és úgy hallottam, hogy ma egy újabbat indítanak valahol a Balaton térségében.

– Két támadás is volt?

– A Konrád I. fedőnevű még január elsején indult Tata térségében – kezdte el mesélni Vitézi a történéseket és elővett egy térképet is, hogy azon mutassa be a hadmozdulatokat. – Nagy páncélos erőkkel támadott az SS, de végül január kilencedikén kifulladt a támadás. A Konrád II. rögtön utána, indult a Pilis térségében, de az sem hozott eredményt. Csak arra voltak jók, hogy eltereljék a figyelmet Budáról. A felmentési kísérletek biztos lefoglalták az ott lévő orosz alakulatokat, és nem akartak kétfrontos harcba kezdeni.

Tamás hátradőlt és elgondolkodott. Már rég felperzselték volna Budát is az oroszok, ha nem indultak volna meg a németek támadásai.

– Lehet, hogy már rég vége lenne az ostromnak? – nézett rá az alezredesre.

– Ezt így nem lehet kijelenteni – állt felt az asztaltól Vitézi, hogy kinyújtóztassa magát. – Sok minden másképp alakult volna, az biztos, de ezeken már nem érdemes rágódni. Egy dologra kell összpontosítanunk: a túlélésre. Csak idő kérdése, hogy szembe forduljanak a tábornokok Pfeffer-Wildenbruch vezénylő tábornokkal, és megkezdődjön végre a kitörés. Akkor nekünk is mennünk kell. A beosztásunk miatt nem engedhetjük meg, hogy szovjet fogságba essünk. Semmi jóra nem számíthatunk tőlük.

Zsuzsi és Eszter biztonságban lesznek itt, bízok Sanyiban, hogy segíteni tud majd nekik, és ápolónőkre mindenkinek szüksége lesz.

– Mindenben számíthat rám – mondta Tamás határozottan, majd felállt és kiment a szobából.

Nagy dilemma előtt áll: Zsuzsival marad, vagy ha itt az idő, a többi katonával tart. Megígérte a lánynak, hogy nem hagyja el többé, de azt is meg kell fontolnia, hogy nem éli túl, ha fogságba esik. Előbb-utóbb úgyis megtudják az oroszok, hogy miket tett a keleti fronton, és akkor biztos számára a halálos ítélet.

***

Sanyit hamar felébresztette László, és gyorsan fel kellett öltöznie. Még kissé kótyagos volt, amikor már a terepjáróban ültek Kozlov századossal, és a belváros felé robogtak. Most nem volt velük őr, csak hárman utaztak. Sanyit előre ültette a százados, és az út során folyamatosan a városról kérdezett. Nem katonai titkok érdekelték, hanem a város történelme. Minden nagyobb épületre rámutatott, és kérte a magyar lelkészt, hogy meséljen róluk. Sanyi sok dolgot olvasott, és Horváth atya is rengeteget tanított neki a fővárosról, ismerte a történelmet, amit nagyon szeretett is. Lenyűgözték őseink

történetei, és amikor nem a cipőket javította, mindig valamilyen történelmi témájú könyvet olvasott, amiket még Tamás vitt neki az idős Losonczi bácsi könyvesboltjából.

Végül a Parlament előtt fékezett le a százados, és mindannyian a Duna felőli oldalához sétáltak. Minden tele volt orosz katonákkal, akik lövegeket telepítettek végig a Duna-parton, hogy majd onnan tartsák tűz alatt a budai oldalt.

A hadifoglyokat már elterelték, csak sebesültek voltak még szórványosan az utcákon és az épületekben, de őket is folyamatosan elszállították valamelyik kórházba.

A Parlament Duna felőli oldala viszonylag épen megúszta az ostromot, és most több fotós várakozott egy kupacban a lépcső aljánál. Az épület egyik részénél, ahol egy oroszlán ült büszkén és a túlpartot figyelte, két katona állt egy vörös zászlóval, tetőtől talpig tiszta, új egyenruhában.

– Épp időben – lépett melléjük Morozovka őrnagy. – Készítenek pár felvételt, amit hazaküldhetünk. Most fogják kitűzni a zászlónkat a magyarok országházára.

– Miért nem a kupolára, hogy a túloldalról is lássák? – kérdezte Kozlov.

– A kupola használhatatlan, ahogy a tető nagy része is. A tüzérség és a bombázók alapos munkát végeztek. És amúgy sem a magyar főváros most a legfontosabb – rázta meg a fejét az őrnagy.

Kozlov értetlenül fordult a társához.

– Egy jó beállítást keresnek, amit majd Berlinben fognak használni.

Közben elkezdődött az esemény: az egyik katona feszes vigyázzállásban várakozott és nézte, ahogy társa kitűzte a sarló­

kalapácsos vörös lobogót az egyik oszlop tövébe. A szél hamar belekapott az új selyemzászlóba, és diadalmasan lobogtatta. A katona hátrébb lépett egy kicsit, vigyázzba vágta magát és a társával együtt tisztelegtek a zászlónak. A jelenlévő ezredesek és tábornokok követték a példájukat, miközben sűrűn kattogtak a fényképezőgépek.

-Na, ez szép lett! – jegyezte meg röhögve az egyik kövér ezredes, majd a többiekkel együtt visszasétáltak az autóikhoz.

– Én is megyek. Később találkozunk – szólt oda Morozovka Kozlovnak, majd ő is elsétált.

– Gyönyörű épület, kár érte – bámulta a hatalmas, még mindig égő parlamentet a százados. – Menjünk, most van időnk szétnézni a városban – fordult a két magyar felé, akik szomorúan fürkészték a budai oldalt.

II. FEJEZET

REMÉNYT VESZTVE

Buda, 1945. január 29.

Eszter nevetgélve lépett ki a kórteremből, ahol Józsi feküdt. A műtét jól sikerült, eltávolítottak egy szilánkot a fiú nyakából. Csak erős fizikumának köszönhette, hogy kibírta a kórházig. Feküdnie kellett, nem sokat mozoghatott egyelőre, de nem is nagyon tudott a vastag kötéstől. A kórtermekben össze voltak tolva az ágyak, hogy több hely legyen, két emeletes ágyat toltak közvetlenül egymás mellé, így alul és felül is nem kettő, hanem három-három ember feküdhetett. Józsi egy ilyen ágy alsó részén feküdt, középen.

Az elmúlt majdnem két hétben többször cserélődtek mellette a baj társak, de általában nem azért vitték el őket, mert meggyógyultak.

Józsi még nem tudott egészen normálisan beszélni, inkább csak eltátogta vagy elmutogatta, amit mondani akart. Mindig volt Eszterhez egy-két kedves szava, és próbált minél többet mesélni neki Sanyiról. A lány általában jókedvre derült a fiú egyszerűségén, de látszott rajta, hogy nagyon aggódott a szerelméért.

Tamás a folyosón találkozott össze a lánnyal.

– Szervusz, jól vagy?

– Persze – mosolygott Eszter a századosra.

– Segíthetek valamiben?

– Köszönöm, megvagyok, csak… tudod… – egy pillanatra megállt a lány és nekitámaszkodott a falnak.

– Ne aggódj, nem lesz baja – ölelte magához Esztert Tamás. – Most már nem eshet baja, és szerintem édesapád és a testvéred is jól vannak. Biztos együtt

vannak és közösen aggódnak érted.

– Remélem, igazad van – mosolyodott el ismét Eszter.

– Remélem, mindannyian jó helyen vannak – folytatta nem túl meggyőzően.

– Zsuzsi valahol hátul van. Talán az egyik kórteremben. Megkeressem? – terelte el végül a szót a lány.

– Nem, köszönöm, biztos elfoglalt – egy pillanatra körbenézett Tamás, majd átnyújtott egy kis csomagot Eszternek. – Egy kis ennivalójói tedd el magatoknak.

– Köszönjük – vette el a kis batyut a lány, és szorosan magához ölelte.

– Majd később visszajövök. Csókolom Zsuzsit! – búcsúzott a százados és már sarkon is fordult.

– Átadom! – kiáltott utána Eszter.

Nagyon hálás volt neki és Zsuzsinak is, hogy próbálták tartani benne a reményt, de neki valami miatt megmagyarázhatatlanul rossz érzése volt. Egyszer látta a pesti oldalt az ostrom alatt, és nem tudta elképzelni, hogy valaki is túlélheti az ottani poklot. Sanyiról szerencsére hoztak hírt Tamásék, de a családjáról azóta sem hallott, mióta őt áthozták Budára. Magában már el is búcsúzott tőlük.

***

Pest, 1945. január 29.

Sanyi megköszönte a rabbinak a segítséget, hogy megadhatta a végső tisztességet Stem Ágostonnak és fiának, Ferikének. Rájuk talált a gettó területén, és Kozlov segítségével sikerült rendes temetést tartaniuk. Igaz, nem szállíthatták el őket, a többi áldozattal együtt a zsinagóga mellett leltek végső nyughelyükre. Ahogy végigsétáltak a gettó területén, elképesztő szenvedést láttak. Elkísérte Kozlov százados is, akivel napok óta a várost járták, és az építészetről beszélgettek. Sanyi sokat tanult az orosztól. Egész nap a nyelvet tanulta, és átragadt rá az orosz építészmérnök rajongása az épületek iránt.

Jó lenne már elkezdeni az újjáépítést, és még jobb lenne, ha Esztert a karjaiban tarthatná. Erre azonban még várni kell, mert makacsul kitartanak a budai oldalon a védők.

– Százados elvtárs! – állt meg Sanyi a József körút egy részén. Az előbb mutatta meg az orosznak azt a környéket, ahol felnőtt.

– El kell mondanom valamit.

László készségesen fordított a szovjet tisztnek, hisz Sanyi nem tudott még beszélni oroszul.

Kozlov bólintott, hogy folytassa csak, hallgatja.

– Százados elvtárs, én nem vagyok lelkész.

László meglepődött a kijelentésen, de aztán fordított.

– Tudom, és nem érdekel – mosolyodott el Kozlov. – Már nem számít. Maga jó ember, Sándor, sok mindent tanultam magától a maguk kultúrájáról és történelméről. Nem lesz baja, amíg velem van. És sokáig maradok.

***

Buda, 1945. január 29.

Vitézi alezredes bosszúsan érkezett vissza az irodájába. Tamás már bent várta, és jelentéseket olvasgatott, hogy elüsse a várakozás perceit. Az alezredes dühösen vágta a sarokba oldalfegyverét a szíjával együtt.

– Ezek teljesen idióták! Itt fogunk megdögleni mind! – őrjöngött Vitézi, majd leült az asztalához.

– Mi történt? – állt fel onnan Tamás, hogy átadja helyét az alezredesnek.

– Összeomlott a Konrád III. is, végleg elfelejthetjük a felmentést.

– Akkor kitörünk?

– Pfeffer-Wildenbuch reszket a Führer haragjától, és nem ad parancsot a kitörésre. Már több SS-tábornok is megkérdőjelezte, nemcsak a vezénylő tábornok, de Hitler vezetői képességeit is. A front egyre szűkül, egyre jobban visszaszorulnak csapataink – gyújtott rá egy cigarettára Vitézi.

Péter is belépett az irodába és hozott egy pohár meleg italt az alezredesnek.

– Már a Vérmező szélén járnak az oroszok.

– Akkor pár nap, és utánpótlás sem fog érkezni. Nem lesz hely, ahol leszállhatnának majd a gépek – konstatálta Tamás szomorúan.

– Pontosan! – vágta rá az alezredes. – A Margit-szigetet már feladtuk, most a Margit körúton akarják megállítani az oroszokat. Minden erőt a Gellérthegy és a Várhegy köré összpontosítanak. Tartani kell, amíg van élő ember! Ez a parancs.

Tamás hátradőlt, és gondolatait csak a folyamatos bombázás és tüzérségi tűz váltakozása zavarta meg.

A németek még nem fognak nyíltan szembeszállni Wildenbruch- hal. Hindy sem fog ilyen parancsot adni a csapatainknak. Meddig tarthatunk még ki?

– Nem tovább, mint két hét – válaszolta letérten Vitézi. – De félek, hogy addigra annyira be leszünk szorítva a várhoz, hogy a kitörés mészárlásba fog torkollni.

***

Sanyi több tucat magyar katona mellett várakozott egy hatalmas bérház belső udvarán. Kozlov hozta magával, hogy ha kell, segítsen majd neki.

Két orosz katona egy nagy kondért cipelt be az udvar közepére, majd letették a földre. Másik két katona egy asztalt hozott, amin nagy, kocka alakú orosz kenyerek voltak. Morozovka odasétált az asztal mellé, kezeit a háta mögé tette és kihúzta magát. Körbenézett a magyar katonákon, majd magához intette Lászlót, a tolmácsot. A férfi kabátjának a kaiján egy német ejtőernyő selyméből kivágott vörös szalag díszelgett, ahogy a sapkáján is. Ez jelezte, hogy ő önkéntesként átállt az oroszok oldalára.

Az egyik katona levette a kondér fedelét, míg mások csajkákat hordtak az asztalra. Morozovka várt pár percig, amíg a kondérban lévő étel illata teljesen körbejárta az udvart, majd váltott pár szót a tolmáccsal, aki kilépett a tömeg elé.

– Mindenki kap enni, csak egy dolgot szeretne kérdezni előtte az őrnagy úr.

Mindenki feszült csöndben várta a folytatást.

– Arra kíváncsi az őrnagy úr, hogy ki az, aki vállalja a harcot a fasiszták ellen?

Senki nem jelentkezett, csak halk pusmogás hallatszott a sorok közül, amíg valaki be nem kiabált a tömegből.

– Nekünk már nagyon elegünk van a háborúból, pajtás!

Helyeslő morajlás futott át a honvédek sorai között, mire László megfordult és lefordította a bekiabálást Morozovkának. Az őrnagy elmosolyodott és leült az asztal sarkára. Elővette a cigarettáját és kényelmesen rágyújtott.

– Most mi lesz? – kérdezte Sanyi Lászlótól, aki visszasétált mellé.

– Várjon egy kicsit. Nem kapkodunk el semmit – intette türelemre Kozlov Sanyit, és kényelmesen nekitámaszkodott a ház falának.

Hosszú percek teltek el, de továbbra sem történt semmi. Aztán egy magyar katona emelte fel a kezét és előrelépett az első sorba.

– A, az első jelentkező! – szólalt meg vidáman Morozovka.

– Elnézést, bocsánat! – lépett előrébb a honvéd.

László visszasétált az asztal mellé és miután az orosz

őrnagy bólintott felé, a tolmács a magyar katona felé fordult:

– Jelentkezel, bajtárs?

-Nem, nem jelentkezem.

László hátrafordult és lefordította a választ. Morozovka legyintett és visszaült az asztal sarkára.

– Csak azt szeretném megkérdezni, hogy mikor kapunk enni – nézett tág szemekkel a férfi a tolmácsra.

László odalépett az őrnagyhoz és lefordította a kérdést. Morozovka válaszolt neki, majd karba tett kézzel tovább élvezte a dohányzást.

– Az őrnagy úr türelmet kér, és azt mondja, hogy meg kell értenie mindenkinek, hogy először az önkénteseknek kell enni adnia. Csak utána kaphat bárki más.

A férfi lehorgasztotta a fejét és visszalépett a tömegbe. Tovább várakoztak, de végül nem telt bele pár perc, és felduzzadt a sor a kondér előtt. Folyamatosan álltak be a sorba a honvédek, és mohón falni kezdték a gőzölgő ételt.

Morozovka mosolyogva sétált oda Közi övhöz.

– Nem megmondtam, hogy a németeket senki sem szereti? – nevetett hangosan.

– Nem tisztességes, de célravezető – válaszolta Kozlov, ahogy az éhes embereket nézte.

Sanyi a százados és az őrnagy elé lépett és rámutatott az időközben visszaérkező László kaiján lévő vörös karszalagra, jelezve, hogy ő is be akar állni önkéntesnek.

– Mondd meg neki, hogy nem szükséges – fordult a tolmács felé Kozlov.

– Nem akarok tétlenül várni, amíg tudom, hogy a barátaimnak nincs sok esélyük a túlparton. Sok jó ember van Budán, és tudom, hogy ha a németek minél előbb leteszik a fegyvert, ők annál előbb lesznek biztonságban, – jelentette ki határozottan Sanyi.

A százados végül bólintott és átadott neki egy vörös szalagot.

– Azonban nem hagylak magadra – fordította László Kozlov szavait -, Budán is sok szép építmény van.

Sanyi mosolyogva rázott kezet az orosszal.

***

Buda, 1945. február 4.

Tamás a vár alatti alagút bejárata előtt várt Vitézire. Az alezredes Hindy Ivánnak, a védelem magyar parancsnokának a gyűlésén vett részt. A mostanában megszokott borús és dühös tekintettel érkezett vissza Tamáshoz.

– Hindy nem akar egyoldalúan kapitulálni. Pfeffer-Wildenbruch még mindig Hitler parancsára vár – lépett el Vitézi Tamás mellett és elindult a Lovas út felé.

Tamás felzárkózott mellé és hallgatta a beszámolót.

– Az ellátás szinte már lehetetlen. Próbálták meggyőzni Hindyt, hogy már nem lehet etetni a katonáinkat, és lőszer is alig van már, de öt ezek nem érdekelték. Teljesen a németekre hagyatkozik, miközben az oroszok egyre szorosabbra záiják körülöttünk a gyűrűt.

– Mit tehetünk?

– Semmit! – csattant fel az alezredes dühösen. – Várunk, amíg a Führer kiadja a parancsot, ami szerintem sohasem fog elhangzani.

– Már a kórházban sincs elegendő ellátás. A kötszert a halottakról szedik le, és azokat próbálják meg kifőzni, hogy be tudják kötözni az újabb sebesülteket. Már így is több százan vannak a Sziklakórházban, ami jó esetben is maximum háromszáz embert tud ellátni.

– Tudom – hallgatott el az alezredes, és a gondolataiba merült. – Holnap hajnalban kimegyünk a Vérmezőre. Meglátjuk, milyen utánpótlás érkezik, és megpróbálunk segíteni a kórháznak.

A további utat csendben tették meg, és többször fedezékbe húzódtak a közelben becsapódó tüzérségi találatok elöl.

Másnap hajnalban már jóval a repülőgépek érkezése előtt kiértek a Vérmezőre. Még nem kelt fel a nap, de az égő házak fényei pontosan megjelölték a leszállásra kijelölt területet a vitorlázógépek pilótáinak.

Az orosz csapatok már alig 150 méterre voltak a mező szélétől. Ott kaotikus és brutális csata folyt. A védők mindent megtettek, hogy megtartsák a kényszerleszállóhelyet, hisz tudták, hogy ha az elvész, akkor az utolsó reményük is elszáll a további kitartásra. Utánpótlás nélkül a védőknek pár napon belül fel kell adniuk a még a kezükön lévő területeket is.

Mikor feltűntek a gépek, fiatal, 13-16 éves fiúk, a Deutsche Jugend tagjai lámpákkal a kezükben rohantak ki a leszállásra kijelölt területre, hogy segítsék a vitorlázók manőverezését. Azonban a környező házak többségét már az oroszok uralták, és a lövészeik hamar lelőtték a nyílt terepen álló fiúkat.

Az első gép darabokra tört a mező déli részén felhalmozott roncsokon. Ezt még másik kettő követte, amelyek szintén ripityára törtek leszállás közben, majd újabb kettő zuhant le a Kőműves lépcsőnél, egy a Szarvas vendéglő romjaira esett, míg a hatodik az Attila utca egyik épületének a padlásterébe csapódott be.

Őrült felfordulás kezdődött, mindenki a gépek tartalmát igyekezett menteni a lángok és az aknabecsapódások elől. Egy nyomjelzős sorozat eltalálta az egyik gépet, és az magas lángoszloppal a levegőbe röpült. Valószínűleg benzint szállíthatott, mert erős lánggal égett tovább.

Tamásék nem jártak igazán sikerrel, mert élelmiszeren kívül mást nem tudtak elkülöníteni a kórház számára. Lőszer, üzemanyag és olaj érkezett még azon kívül.

Este Kremzer tizedes jött a hírrel, hogy a Vérmező elesett. Több gép fogadására már nem alkalmas, így nem várhattak további utánpótlást.

– Az utolsó reményünk is elszállt. Most már nem várhat sokáig a vezetés. Ki kell törni, vagy mind itt pusztulunk – rázta meg a fejét Vitézi, és idegesen a cigarettájáért nyúlt.

III. FEJEZET

AZ UTOLSÓ NAPOK

Buda, 1945. február 9.

Hangos dörrenés rázta meg a Sziklakórház folyosóit, de ez nem bombatalálat vagy felszíni robbanás hangja volt. Ez egy pisztolylövés volt, ami azt jelezte, hogy egy újabb szenvedő választotta a menekülésnek ezt a módját.

Nem érkeztek folyamatosan hírek a harcok állásáról, csak a napról napra több sebesült és halott jelezte, hogy odakint egyre kegyetlenebb harc dúlt.

Zsuzsi véres karokkal jött ki a műtőből és lerogyott a fal mellé a földre. Kezeit a kötényébe törölte, ami már amúgy is véres volt. Egy katona most öklendezett fel tengernyi vért a belső sérülései miatt, és mind a lány egyenruhájára folyt. Hiába dolgoztak az orvosok és szedték ki a repeszeket és a lövedéket a teste több pontjából, a katona szervezete nem bírta a megterhelést.

Tamás odalépett a lányhoz és leguggolt mellé. Zsuzsi azonnal szorosan átölelte, és szó nélkül élvezte a pillanatnyi nyugalmat és biztonságot a férfi kaijaiban. Tamás félresimította a lány arcából a haját, és a szemébe nézett.

-Nincsenekjó híreim.

Zsuzsi ijedt szemekkel nézett a férfira.

– Lassan teljesen visszaszorulnak a csapataink, és apáddal úgy gondoljuk, hogy egy-két nap múlva megkezdődik a kitörés.

Zsuzsi lélegzete elakadt és hevesen tiltakozni kezdett.

– Nem mehettek el, itt kell maradnotok! Felveszünk titeket sérültnek, és itt elrejtőzhettek. Itt biztonságos, még te mondtad, hogy itt nem eshet senkinek baja! – a lány elkezdett zokogni és idegességében az öklével verte Tamás mellkasát.

A férfi tűrte a gyenge ökölcsapásokat, majd gyengéden megfogta a lány kaijait.

-Nem maradhatunk. A becsületünk nem eng…

– Kit érdekel a becsület! Ebben a rohadt háborúban nincsenek erkölcsök! Senkit sem fog érdekelni a háború után, hogy ki bújt el, mert mindenki más, aki tovább harcol, addigra halott lesz! – kelt ki magából Zsuzsi.

Tamás egy ideig nem szólalt meg, hagyta, hogy a lány kissé lenyugodjon.

– A mi beosztásunkban nem számít, hogy sebesültek vagyunk. Az oroszok hamar megtudnák, hogy mivel foglalkoztunk apáddal a háború alatt, és nem érdekelné őket, ha sebesültek lennénk. El kell mennünk, meg kell próbálnunk. Csak így van esélyünk a túlélésre. Kevés, de van – győzködte a lányt a százados.

– Nem akarom, hogy elmenj – nyugodott le kissé Zsuzsi és sírva Tamásra borult.

– Bárcsak.

– Ne mondd ezt! A bárcsak a világ legszomorúbb szava. Mondd inkább, hogy majd, vagy azt, hogy lesz.

Belenézett a lány gyönyörű szemébe..

– Míg őriz a szemed.

Ekkor Zsuzsi megcsókolta Tamást, hosszan és szenvedélyesen. Mindketten tudták, hogy nemsokára ismét el kell válniuk, és hosszú ideig nem is látják majd egymást.

– Még benézek hozzád, mielőtt elindulunk.

– ígérd meg! ígérd meg, hogy nem mész el úgy, hogy ne ölelj meg még egyszer előtte.

– ígérem – Tamás ismét megcsókolta a lányt, majd hátat fordított neki és elsétált a folyosón.

Elment egy német katona mellett, aki lehajtott, bekötözött fejjel állt nem messze onnan, ahol az előbb még Zsuzsival beszélgetett. A német óvatosan emelte fel a fejét, mikor Tamás már elhaladt mellette, és alaposan megnézte magának a lányt és a másik ápolónőt, aki akkor lépett oda hozzá.

– Megint elmegy, Eszter – hallotta a német, ahogy Zsuzsi elkezdett beszélgetni a másik nővérrel.

– Sanyiról mondott valamit? – kérdezte Eszter, mire a német felkapta a fejét.

Megvan a zsidó fattya! – mosolyodott el a német magában. A fején lévő seb nagyon elkezdett húzódni a gonosz grimasztól, de nem érdekelte. – Megvannak, mind a kettőnek a nője. Végre elégtételt vehetek.

– Iderr Heimann! – hallotta a német a háta mögött, hogy szólítják. Megfordult, és egy SS-hadnagy állt előtte.

– Alezredes úr, feküdnie kellene.

– Figyeljen most jól rám, Hans! – állt a sarkára Heimann alezredes. – Szerezzen nekem egy pisztolyt.

***

Buda, 1945. február 10.

Sanyi az önkéntes csapatokkal átkelt Budára és néhány hadműveletben is részt vett. Egyre több magyar katona állt át, de még így sokan voltak, akik kitartottak.

Kozlovval megálltak a Gellért-hegy lábánál és gyalog mentek tovább. A hegy tetején lévő Citadella erődöt óriási, 145 mm-es gyalogsági ágyúkkal lőtték szüntelenül. A védekező német csapatok makacsul kitartottak a hatalmas erődítményért folytatott harcban. Géppuskáikkal folyamatosan távol tartották az orosz gyalogságot.

– Két nap múlva visszajövünk, és már a mienk lesz – jegyezte meg Kozlov közönyösen.

Az oroszok mostanra eléggé kifáradtak, és rengeteg volt a veszteségük, ezért igyekeztek minél több magyar honvédőt a saját oldalukra állítani.

A front már csak egy kis területet engedett a védőknek. A Margit körút, az Attila út, a Tabán és a Citadella által határolt terület volt már csak a védők kezén. A várban rengeteg ember gyűlt össze, és az oroszok tudták, hogy nehéz lesz a bevétele.

– Nem értem, miért tartanak még mindig ki – rázta a fejét a százados, majd elindult vissza a terepjáróhoz.

– A hazájukat védik – válaszolta Sanyi, amit László, a tolmács fordított a katonának.

– Igen, de a hazájuk innen azért odébb van – vetette oda Kozlov a németekre célozva.

– Az a jó a németekben, hogy kiszámíthatók. Végül a kitörés mellett fognak dönteni, már csak napok kérdése – jelentette ki határozottan és beült a dzsip kormánya mögé.

***

Kari Pfeffer-Wildenbruch, a budapesti csapatok német főparancsnoka ellátogatott a Sziklakórházba. Reményei szerint sikerül egy kis lelket öntenie az ott fekvő sérült katonákba. Már járt több hadikórházban is a háború alatt, de ilyen állapotokkal még egyikben sem találkozott. Alig lehetett haladni a folyosókon a rengeteg sebesülttől, a levegő büdös volt, iszonyú hőség volt a járatokban és a termekben. Céltalanul sétált a tábornok, és csak kapkodta a fejét. Már el akart indulni a kijárat felé és elkezdte keresni a feljárót, ami visszaviszi őt a felszínre. Az egyik sarkon beleütközött egy ápolónőbe. A lány kerek szemekkel meredt az egyenruhájára, majd rémülten nézett fel rá. A tábornok nem foglalkozott vele, benyitott az első útjába eső ajtón. Az apró helyiségben a földtől szinte a plafonig levágott végtagok tornyosultak, lábak, karok, kézfejek hevertek bedobálva a földön lévő hatalmas vértócsába. A tábornok hátralépett a bűztől és az undorító látványtól, majd magában beszélve elsietett az egyik folyosón.

– El kell innen tűnnünk. El ebből a városból – motyogta maga elé, szinte önkívületi állapotban.

Eszter még mindig földbe gyökerezett lábakkal állt a folyosón, és reszketve bámulta a távolodó német SS-tábornokot. Mikor meglátta a jelzéseket az egyenruhán, az agyában azonnal bekapcsolt a riasztó, és halálra rémült, mert azt hitte, hogy érte jöttek. Ahogy pont elé lépett

a német, olyan volt számára, mintha csak rá várt volna a folyosón. Többször mély levegőt vett, mielőtt továbbindult. Végül letette a kezéből a kosarat a földre és felsietett a személyzeti helyiségbe. Ott lerogyott egy ágyra, és arcát a kezeibe temetve elkezdett sírni.

***

Buda, 1945. február 10.

Vitézi komor kifejezéssel nyújtotta át Tamásnak a kitüntetését. A fiú elvette, és értetlenül nézett az alezredesre.

– Én is kaptam egyet. A tiszti kereszt – Vitézi ledobta az asztalra a rendkívül magas fokozatú kitüntetést. – Tudod, mit jelent ez?

– Kitörünk – vágta rá a százados.

– Még nincs pontos időpont, de szerintem holnap, legkésőbb holnapután indulunk – bólogatott Vitézi.

Leült az asztalához és kényelmesen rágyújtott egy cigarettára. Élvezettel kezdte el szívni, úgy, mintha ez lenne az utolsó.

– Várható volt, hogy a németek nem fogják harc nélkül megadni magukat. És több helyről is hallottam, hogy kitüntetéseket osztogatnak. A szerencsétlenek bedőlnek nekik, és azt hiszik, hogy van még esélyünk.

Tamás ledobta magát egy székre, és az asztalhoz vágta a sapkáját.

– Mennyien lehetünk? Húszezren? És a németek? Kicsivel többen. Hogy gondolják, hogy ennyi embert nehézfegyverek nélkül sikerül kijuttatni a városból? – fakadt ki dühösen.

– Tudják, hogy nem sikerülhet – Vitézi még mindig nyugodtan hátradőlve ült a székében. – Már rég leírtak mindenkit. Ilyen hidegben és hóban lehetetlenség eljutni a német vonalakig. Csak a Pilis felé lenne értelme a kitörésnek, ott talán van esély gyalogosan eljutni a németekig, mert az orosz harckocsik nem tudnak átgázolni a terepen. Viszont nincs más választásunk, meg kell próbálni.

– Tudom – bámult maga elé Tamás.

– Beszéltem a lányommal. Engem is megpróbált meggyőzni, hogy maradjunk – folytatta az alezredes.

– És? Mit mondtál neki?

– Nem tudtam okosat mondani. Csak elbúcsúztam tőle. Te is tedd azt, de készülj fel, mert nem lesz könnyű.

***

Buda, 1945. február 11.

Tamás teljes felszerelésben állt a Sziklakórház folyosóján, élelmet és rengeteg lőszert vett magához. Melegen öltözött és fehér álcaruhát húzott az egyenruhájára. Sisakját is kifehérítette. A városban úgysem tudnak majd bujkálni, de a hegyekben rengeteg hó van, és ott jól fog jönni az álcázás. Vitézi alezredes a várban, a Dísz térnél fog várni rá. Onnan elindulnak majd.

Már legalább öt perce egy helyben állva nézte Zsuzsit, ahogy sorban ágyról ágyra járt a kórteremben, és ellenőrizte a sérültek állapotát. Egyszer csak felegyenesedett, megtörölte a homlokát és kinézett a folyosóra. Meglátta Tamást teljes harci öltözetben. Kerek

szemekkel bámult a férfira, és földbe gyökerezett a lába. Szíve és torka elszorult, szemeibe könnyek szöktek. Tamás komor arccal nézte a lányt egy hosszú pillanatig, majd megfordult és elindult kifelé a folyosón. Képtelen volt odamenni hozzá.

Zsuzsi a szájához kapott és elkezdett sírni. Egy pillanatig még állt egy helyben, majd elkezdett rohanni a férfi után.

A Sziklakórház bejáratánál érte utol, ahol megragadta Tamás kaiját, és maga felé fordította a férfit. Átkarolta a nyakát és szerelmesen megcsókolta.

– Szeretlek, szeretlek – zokogta, és magához szorította a férfit.

Tamás viszonozta az ölelést, majd egy hosszú perc múlva kissé eltávolodtak egymástól. Mélyen egymás szemébe néztek, teljes csendben. Mindketten tudták, hogy szavakkal nem tudnak elbúcsúzni egymástól, így Tamás még egyszer megcsókolta Zsuzsit, majd hátat fordított és elindult. A lány legszívesebben utána rohant volna, de tudta, hogy nincs értelme. Zokogva állt, amíg a férfi alakja el nem tűnt a ködben.

IV. FEJEZET

KITÖRÉS

Buda, 1945. február 11.

A Várnegyed zsúfolásig megtelt emberekkel. Hat órakor minden alakulat számára kihirdették a kitörésre vonatkozó parancsot. Az előkészületek teljes gőzerővel megkezdődtek, és a használhatatlan vagy hátramaradó járművekből leengedték az üzemanyagot.

Mikor Vitézi alezredes megérkezett a Dísz térre, hogy találkozzon Tamással, már szórványos belövések érték a várat. Az alezredessel együtt érkezett Kremzer Péter tizedes is.

– A tizedes velünk tart – lépett oda a két katona a várakozó századoshoz, és Vitézi megdörzsölte a kezeit.

– Jó időnk van – próbált viccelődni az idős katona.

A tizedessel mindketten a hosszú kabátjukat vették fel, és a kenyérzsákokon kívül csak pisztolyukat és a géppisztolyukhoz való tartalék lőszert vették magukhoz.

– Verekedett már, tizedes? – kérdezte Tamás az ideges fiútól.

– Persze, százados úr, még az iskolában volt egy fiú, akit megvertem, de…

Vitézi és Tamás hangosan felnevettek.

– A százados nem úgy értette – veregette meg a tizedes vállát Vitézi. – Amúgy még nem vett részt ütközetben – fordult Tamáshoz.

– Szorosan kövessen majd minket, tizedes. Ne lövöldözzön, csak arra figyeljen, hogy el ne essen!

Péter hevesen elkezdett bólogatni, és szorosabbra húzta a sálját a nyakában.

– Irtó hideg lesz a hegyekben – húzta fel a kesztyűjét az alezredes.

– És rengeteg orosz – jegyezte meg a százados. – Nem lesz egyszerű menet. Hogy épül fel az egész?

– Annyit tudok, hogy nyolc órakor indulnak az első rohamcsoportok, amik zömében német egységekből és a Vannay zászlóaljból fognak állni. A második lépcső, amiben mi is leszünk, kicsivel később fog indulni.

– Útirány?

– Széli Kálmán tér, Olasz fasor, Szilágyi Erzsébet fasor és majd meglátjuk, hogy éppen hogy áll majd a helyzet.

– Létszám? Lehet tudni, hogy hányán indulunk?

– A németek körülbelül huszonnégyezren vannak, a mi csapataink húszezren, és ott van még a több ezer sebesült és a civil lakosság egy része is.

– Mennyi az esélyünk? – szólt közbe Péter is.

– Nem tudjuk, hogy pontosan hol húzódik a front a városon kívül. Van, aki szerint alig kell tíz-tizenöt kilométert megtennünk. Mások nem ilyen optimisták és csak abban bíznak, hogy a hegyekben legalább a páncélosoktól nem kell tartanunk, és ott könnyebb lesz átjutni – magyarázta az alezredes.

– Én is ebben bízom. Több csoportra osztva nagyobb lesz az esélyünk, ha már elértük a hegyeket. Vadászni fognak ránk az oroszok. Csak jussunk el addig! – Tamás megrázta magát, és elfojtotta magában a rossz gondolatokat.

– Én a várostól félek. Az első vonalakat még áttörhetjük, és visszaszoríthatjuk az oroszokat, de a második vonaluk már keményebb dió lesz. Szerintem csak a hegyek felé van esélyünk, és nem egy népesebb csapattal – célzott arra Tamás, hogy amint lehet, le kell szakadniuk a fő csoportról, és csak hárman vagy talán még egy-két kísérővel a hegyek felé kell venniük majd az irányt.

Ekkora egyre erősebbé vált az orosz tüzérségi tűz, ami nemcsak a várra, hanem az egész környékre összpontosult. Tamásék ránéztek az órájukra, ami mindjárt este nyolcat mutatott, az indulás idejét. Behúzódtak egy masszívabb épület bejárata alá, és ott várakoztak tovább.

Nyolc óra előtt egy-két perccel hatalmas tömeg indult meg a Bécsi kapu felé, ahol feltorlódva várták az indulási parancsot.

Pontban nyolc órakor több helyről is felhangoztak a pattogó parancsok, és a tömeg megindult a Széli Kálmán tér felé az Ostrom és a Várfok utcákon. A szovjet tüzérségi tűz egyre hevesebbé vált, és több találat is becsapódott a Bécsi kapu környékére. Az összezsúfolódott tömeg rémülten próbált minél gyorsabban kijutni a vár szűk utcáiról, de a robbanások hatalmas pusztítást végeztek közöttük. Több találat is az emberek között csapódott be, aminek következtében pillanatok alatt több tucat holttest terítette be az utcákat. A katonák a testeken átgázolva özönlöttek ki a várból és tették meg utolsó lépéseiket. Az elöl haladók azonnal heves golyózáporban találták magukat, máris megtizedelték soraikat.

***

Zsuzsi és Eszter egymás kezét fogva álltak a bejárat közelében, és az odakintről beszűrődő közeli csatazajt hallgatták. Egy fiatal hadnagy bicegett oda mankóin és fél lábán hozzájuk.

– Jöjjenek be, nővérek! Ne hallgassák, ami odafent folyik! Inkább beljebb várják az oroszokat! – mondta beletörődötten, és a félelmetes hangok hallatán ő is legyökerezett a bejáratnál.

Megbabonázva és rettegve álltak tovább a fenti pusztítást hallgatva.

– Érkeznek még sérültek! – rohant fel az úton egy tizenkét éves fiú, és tovább kiabálva végigrohant a kórház folyosóján.

– Az oroszok előtt még mások is jönnek. Készülődjünk – jegyezte meg Zsuzsi, és kijjebb sétált az útra, míg Eszter odaszólt a földön fekvő katonáknak, hogy hozzanak hordágyakat.

***

Már a Bécsi kapunál is a hányinger kerülgette Pétert, de amikor az Ostrom utcára kiérve meglátta a rengeteg földön heverő holttestet, azonnal kiadta magából azt a keveset is, amit még a gyomra őrzött a szegényes vacsorából. Leszakadt végtagok, golyó szaggatta testek és lánctalppal az útba taposott torzók fogadták a második hullámban indulókat. Előttük a Széli Kálmán tér lángokban állt, és egyre távolodó csatazaj szűrődött feléjük.

– Úgy néz ki, hogy sikerült az oroszok nagy részét meghátráltatniuk az első csapatoknak – jegyezte meg Tamás, ahogy lassan kiértek a térre.

– Igen, de milyen áron? – kérdezte Vitézi, és végignézett a hatalmas tér szörnyű látképén.

Az Ostrom utcánál még elképesztőbb látvány tárult elébük, és ráadásul még elszórt sorozatok is nehezíteni kezdték a további útjukat.

A térre kiérve rengeteg sérült mellett haladtak el, akik azért könyörögtek, hogy lője végre agyon őket valaki.

Egy német tiszt leszakadt fél kaija mellett ült, elővette a pisztolyát, a homlokához tette, és golyót repített a fejébe.

Tamásék a Fillér utca felé vették az irányt, ahol az egyik emeleti ablakból heves golyózápor zúdult rájuk. Elkezdtek rohanni a legközelebbi kapualj felé, miközben sorra estek el a csoportjukban lévő katonák. Pár német beszaladt az épület aljába, de egy pillanattal később a földszinten egy hatalmas robbanás történt, aminek ereje visszaröpítette őket az utcára. A pillanatnyi szünetben Vitéziék elérték a Káplár utcát és lesiettek az Olasz fasorra.

Itt viszonylagos csend volt, csak a sebesültek könyörgése és az égő harckocsik sercegő hangja hallatszott.

– Van egy cigarettájuk? – kérdezte az egyik ház ablakában ülő német katona.

Vitézi odament hozzá és megkínálta őt eggyel.

– Danke – bólintott a német és elvette a cigarettát.

– Mi történt, őrmester? – kérdezte az alezredes a német gallélj án lévő egy darab ezüstszínű rombuszra pillantva.

– Nem sikerült a kitörés.

A német meggyújtotta a cigarettát, és hosszan beleszívott.

– Rengeteg embert vesztettünk és teljesen szétszóródtunk. Mindenki arra ment tovább, amerre tudott – folytatta a katona, majd felnevetett és a jobb lába helyén lévő csonkjára mutatott.

– Sajnálom – mondta az alezredes, de ezt a német katona már nem hallotta.

A feje előrebukott, és teste élettelenül zuhant a földre. Túl sok vért vesztett.

***

– Gyorsan hozz még kötszert! – üvöltötte Zsuzsi, miközben egy sérült nyakán próbálta leszorítani a sebet, amelyből magasra spriccelt a vér.

Két ápoló próbálta lefogni a vergődő embert, de csak akkor győztek, amikor a sérült már feladta a küzdelmet, és tágra nyílt szemei értelem nélkül tekintettek vissza rájuk.

Zsuzsi félretette a véres rongykupacot, amit a sebesülésen tartott, és megtörölte a homlokát. Csak egy pillanatra tudott megpihenni, máris egy újabb sérült érkezett, akihez odarohant.

Eszter letakarta a halott katonát egy véres zubbonnyal és elindult hátra, hogy kötszert vegyen magához.

Útközben megállította egy férfi és rámutatott egy bajtársára. Eszter egy pillanatra behunyta a szemét, ahogy ránézett egy másik szerencsétlenre, aki meghalt a földön fekve. Letérdelt és letakarta a holttestet egy közelben heverő pokróccal. A segítséget kérő férfi letérdelt a társa mellé, és zokogva ölelte át a pokrócot.

***

Tamásék egy ház udvarán pihentek meg, ahol több német és magyar katona is elbújt, hogy kicsit kifújja magát. Mindannyian fáradtak és rémültek voltak. Többségük kijelentette, hogy már nem is megy

tovább. Fegyvereiket eldobták és várták, hogy megadhassák magukat az első orosz katonának.

Egy SS-tiszt érkezett a hasát fogva.

– Elég volt! Én itt befejezem – mondta, és a fejéhez emelte a pisztolyát.

– Minden emberem elesett, az oroszok minden utat lezártak – köpte vérző szájjal a szavakat, majd elsütötte a fegyvert és elterült a fagyott földön.

A német tisztek többsége inkább az öngyilkosságot választotta, mint hogy hadifogoly legyen belőle.

– Induljunk! – súgta oda Tamás Vitézinek, és elkezdtek szedelőzködni.

– Aki akar, velünk tarthat – nézett körbe az alezredes a meggyötört embereken.

Halk pusmogás hallatszódott, majd valaki bekiabált.

– És merre akar menni, alezredes úr?

– Fel a hegyekbe! A lehető legrövidebb úton, a mellékutcákon át – lépett előre Tamás. – A Szent János Kórháznál letérünk az útról, és irány a János-hegy. Ha azon átjutunk, akkor lesz esélyünk, hogy eléijük a németek vonalait.

Ismét összesúgtak az emberek, és végül négyen csatlakoztak hozzájuk, két magyar és két német katona. Összesen heten folytatták az utat.

Gyorsan és halkan vágtak át a kerteken és az épületek árnyékában. Több helyen is láttak orosz járőröket, de ezek elől inkább elbújtak és megvárták, amíg továbbmehettek, nem akartak a városban harcokba bocsátkozni.

Lassan, de biztosan haladtak. Nemsokára beértek az erdőbe.

***

Eszter egy kosárba kötszert és gyógyszert pakolt be, amit az egyik kórterembe kellett vinnie. Egy kisebb helyiségben volt, ahol nagy szekrényekben állt a megmaradt kevés gyógyszer. Valaki a háta mögött belépett az apró szobába, és becsukta maga után az ajtót.

– Már kezdted azt hinni, hogy megúszhatod, mi, zsidó? – nevetett fel halkan Heimann a lány mögött.

Eszter gyorsan megfordult, de a férfi rögtön ott termett előtte és megragadta a torkát, miközben a másik kezével a pisztolyát áldozata fejéhez emelte.

– Senkinek sem fog feltűnni egy kicsi durranás. Annyi itt az öngyilkos mostanság.

***

Az erdőben egyre nagyobb volt a hó és a sötétség. Itt már nem voltak égő házak és járművek, amik megvilágították volna az utat. Csak a hó ropogott hangosan Tamásék talpa alatt.

Szemük lassan szokott hozzá a sötétséghez, és szinte minden apró gyanús zajra megtorpantak. A távolból lövések és robbanások hallatszottak, valószínűleg más menekülők is megpróbálkoztak a hegyekkel, és az oroszok is sok embert beáshattak az erdőbe. Nagyon óvatosnak kellett lenniük.

***

Radó Józsi már lábra állhatott, sérülése lassan gyógyult, de az utóbbi napokban már nem bírt az ágyban maradni. Feleslegesnek érezte magát és segíteni akart. Hiába volt nagydarab és erős, az orvosok

még nem engedték neki, hogy emeljen, így hordágyakat sem cipelhetett, félő volt, hogy a megerőltetéstől felszakad a nyakán a seb.

Kötszereket és gyógyszereket hordott a kórtermekbe és a kötözőhelyiségekbe. Mikor benyitott a gyógyszeresszobába, egy SS- katonát látott, ahogy Esztert fojtogatta és a pisztolyát a lány homlokához akarta szorítani.

Józsi nem gondolkodott, azonnal rácsapott a náci kezére, aki elejtette a fegyverét. Heimann megfordult és gondolkodás nélkül nekirontott a hatalmas honvédnek. Fejét Józsi mellkasába fúrta és nekilökte őt az ajtónak. A bányászfiú feje hátrabicsaklott és beütödött a fába. Heimann azonnal megragadta a férfi torkát, és teljes erejéből elkezdte szorítani. Józsi felhörgött és megragadta a náci karjait. Annyi ereje azonban nem volt, hogy letépje a gyilkos szorítást a torkáról, csak a túlélési ösztöne hajtotta. A szorítás következtében felszakadt a sebe, és a kötés alól vér kezdett el végigfolyni az ingén. A levegővétel is kezdett számára nehéz lenni, és érezte a vér ízét a szájában.

Eszter felkapott egy érszorítót és minden erejét beleadva a német vállába döfte. Heimann felüvöltött és elengedte a honvédet.

Ismét szembefordult a lánnyal, miközben Józsi a falnak támaszkodva próbált levegőhöz jutni.

A német a jobb kezével egy irdatlan nagy pofont kevert le a lánynak, aki bevágódott a sarokba és a gyógyszeresszekrény üvegajtaját betörve végigvágta az egyik karját. Heimann lehajolt és felvette a földről pisztolyát. Bal kezével hátranyúlt a jobb vállához, és kihúzta onnan az érszorítót. Dühösen a földre dobta a szerszámot és ráemelte a pisztolyát a halálra vált lányra. Józsi minden erejét

összeszedve megragadta a náci jobb vállát, és szembe fordította magával a férfit. Ahogy Heimann megpördült, lövésre emelte a pisztolyát és elsütötte a fegyvert. Kétszer tudott lőni.

Az első lövedék Józsi bal combjába fúródott, míg a második az ajtón belépő

Zsuzsit találta el. Heimann megtorpant egy pillanatra, majd hirtelen Józsi hátulról leütötte, amitől elterült a földön. Ezzel a támadással a bányászfiú ki is adta utolsó erejét és szédelegve roskadt a földre. Rengeteg vért vesztett az utóbbi pár másodpercben, és a levegővétel is nehezére esett.

Ahogy a náci elterült a földön, a pisztolyát elejtette, és az az ajtóig csúszott a földön.

Heimann kissé kábán állt fel és odament a honvédhoz. Megragadta a férfi inggalléij át és magához húzta. Mikor látta, hogy a katona már elájult, elengedte a ruháját és ismét Eszter felé fordult. A lány a karján lévő vágást próbálta elszorítani és tágra nyílt szemekkel bámult a nácira. Heimann a háta mögött motoszkálás hallott, és amikor megfordult, három fehér köpenyes férfit látott az ajtóban, akik közül az egyik az ő pisztolyát tartotta a kezében.

– Ez egy zsidó! – sziszegte dühösen a fogai között. – A cinkosaival rám támadtak – magyarázta tovább a helyzetet.

– Ez a két úr is az itt mögöttem – szólalt meg az elöl álló férfi. – Munkaszolgálatosként lettek beosztva hozzám, hogy segítsék a munkámat. A háború előtt ők is megbecsült orvosok voltak – nézett lenézően a nácira az orvos.

Heimann-nak elakadt a szava, és hatalmasra kerekedtek a szemei, amikor az orvos átadta a pisztolyt az egyik férfinak.

– Sok itt mostanában az öngyilkosság – mondta és félreállt az ajtóból.

A pisztolyos férfi kissé beljebb lépett és elsütötte a fegyvert.

***

Váratlanul kezdődött a lövöldözés. Egy magaslaton lévő kidőlt fa mögött lapultak az orosz megfigyelők.

Első sorozatukkal az egyik magyar katonát terítették le, és az egyik németet megsebesítették. A többiek azonnal viszonozták a tüzet és a sérültet támogatva rohantak tovább a fák között. Több irányból is hangos kiáltásokat hallottak, ahogy az oroszok jeleztek társaiknak, hogy ellenségre találtak.

A lassan minden oldalról érkező tűzben a két német katona végül elesett, majd egy pillanattal később Péter is a földre zuhant, ahogy a koponyáját szilánkosra robbantotta egy találat. Vitézi megrogyott, Tamás felsegítette, és futottak tovább. Nem lett volna értelme megállniuk és harcolniuk a túlerővel szemben.

Felértek a magaslatra, átbucskáztak a túloldalra és tíz métert csúsztak egy kisebb szakadékba. Szerencséjükre a fal nem volt meredek, és a túloldalon ismét szabaddá vált az útjuk.

Egy kiszögellés mögött lapultak meg, ahol egy halott orosz katona is feküdt, és már csak egy honvéd maradt életben rajtuk kívül. Szorosan összebújva vártak, amíg Tamás egy hirtelen jött ötlettől vezérelve levette a mellettük heverő orosz katonáról a sisakját és felvette a PPS géppisztolyát.

– Erre nincsenek! – kiállt a szikla mögül és lekiáltott oroszul az őket követő katonáknak. Azok a saját sisakjuk és a PPS körvonalait

látva elhitték, hogy egy bajtársuk áll odafent és másik irányba fojtatták az útjukat.

Tamás gyorsan visszahúzódott a szikla mögé, és csendben várakoztak tovább. Remélték, hogy minden orosz elhagyja a környéket, és pár perc múlva folytathatják az útjukat.

***

Eszter reszketve kapaszkodott a férfi segítő karjába, és elfordult a földön heverő Heimann holttestétől. Oda akart lépni Józsihoz, de a férfi gyengéden elhúzta onnan.

– Már késő, elvérzett.

Eszter torka összeszorult. Ha a férfi nem jön be a szobába, akkor ő mostanra halott lenne. Feláldozta magát érte, és még meg sem tudja neki köszönni.

Az ajtóban nekik háttal guggolt az orvos, és mikor Eszter odaért mellé, a férfi felállt. Szembe fordult a lánnyal és átölelte. Ismerték egymást, régóta együtt dolgoztak itt a Sziklakórházban.

– Sajnálom, a lövés valószínűleg a szívét érhette.

Eszter lenézett az orvos mellett, ahol Zsuzsi feküdt békésen. A lány feje oldalra volt fordulva, szemei lecsukódtak, hosszú barna haja szétterült a földön. Fehér ruháján hatalmas vörös folt éktelenkedett, kaijai a teste mellett hevertek.

Eszter letérdelt a test mellé és keservesen sírva fakadt. Az elmúlt idő minden fájdalma a felszínre tört belőle, ahogy ráborult barátnője holttestére.

% % %

Vitézi nekitámaszkodott az egyik fának és kezével a hasát szorította.

– Egy pillanatra álljunk meg – lihegte, és óvatosan megnézte a tenyerét.

Véres volt, eltalálták az előbbi rajtaütés során. Egyre nehezebben vett levegőt, és a lábai is kezdtek elnehezülni.

– Hol találtak el? – lépett oda aggódva Tamás.

– Nem érdekes – hessegette el onnan a századost Vitézi. – Induljatok tovább, nektek még van esélyetek.

– Nem hagyunk itt – erőszakoskodott Tamás, ám a következő pillanatba egy lövés dördült.

A velük tartó egyetlen honvéd nekidőlt egy fának, majd összerogyott.

Tamás összehúzta magát és átkarolta az alezredest. Elkezdtek tovább haladni, miközben mögöttük egyre több orosz katona kiabálását hallották.

Nemsokára kiértek egy tisztásra, és teljes erejükből nekiiramodtak. Tamás átvetette a nyakán az alezredes egyik karját, Vitézi elejtette a géppisztolyát és zihálva próbált talpon maradni. Mögöttük felugattak a fegyverek, és két találat érte az alezredest. Az egyik lövedék a vállába, míg a másik a hátába fúródott. Tamást is két találat érte, mindkettő a jobb lábán.

Mindketten lerogytak a földre, és Tamás magához húzta Vitézit. Átkarolta és felemelte a fegyverét. A teljes tárat a mögöttük közeledő oroszokra ürítette, így legalább öt katonával végzett. Ezután eldobta a fegyvert, és két gránátot hajított a folyamatosan érkező ellenség irányába.

Vitézi közben elővette a pisztolyát és elkezdett tüzelni a másik irányba, ahol újabb oroszok bukkantak fel. Tamás is előkapta a pisztolyát, és egymás karjaiban két különböző irányba lövöldöztek.

Egy sorozat magasra felverte mellettük a havat, és egy lövedék Tamás vállába fúródott. Majd két újabb találat érte őket. Az egyik Tamás oldalában, a másik mindkettőjükön átmenve a hátuk mögötti fában állt meg.

A százados magához szorította az alezredest, de amikor ránézett, Vitézi már nem élt. Tamás száján vér buggyant ki, és lehunyta a szemeit.

A pillanatnyi sötétségben egy halk dallam csendült fel a fülében. A távoli homályban egyszer csak egy erős fény gyűlt, és a fényben valami mozogni kezdett. A bizonytalanul mozgó alak lassan közelebb ért hozzá, és csak akkor vette észre, hogy az alak táncol. Felismerte a táncot, és hirtelen nagyot dobbant a szíve. Az alak táncolni hívta, és kis idő múltán egy angyali hang szólalt meg.

– Gyere velem, táncoljunk! – az alak megállt, és a kezeit a férfi felé nyújtotta.

Tamás megfogta a kezeket, egy pillanatig csak nézte az alakot, és felismerte az arcot. Akkor döntötte el, hogy nem néz hátra, ahol dühös orosz kiabálások hallatszottak.

Már csak egy dolgot akart, hogy hadd mehessen táncolni, hadd foghassa végre annak a kezét, akit örökké szeretni fog. Nem többet, csak ennyit akart.

Szíve egy utolsót dobbant, ajkai egy utolsó szót formáltak.

– Zsuzsi.

V. FEJEZET

ÉS CSEND…

Buda, 1945. február 12.

Míg Morozovka a terepjárónak támaszkodva állt, addig Kozlov előrébb sétált és rátette a kezét Sanyi vállára. A férfi könnyes szemmel fordult hátra.

Már tíz perce állt mozdulatlanul a Postapalota égő épülete mellett, és a Széli Kálmán teret és környékét bámulta. A reggeli fényben látszódtak csak igazán az előző éjszakai kitörés borzalmai.

A járművek teljesen kiégtek, már csak néhányról szállt fel vékony csíkban egy kis füst. Körben mindenhol holttestek feküdtek a legkülönbözőbb pózokban és állapotban. Rengeteg volt a robbanásokban megcsonkított torzó és a most is jajveszékelő sebesült. Több akna még nem robbant fel, amik most a kúszó sérültek alatt léptek működésbe.

Egy orosz tiszt – látszott rajta, hogy végigharcolta az éjszakát -, egyik kezében egy üveg vodkával, a másikban TT pisztolyával sorról sorra járta végig a teret, és minden útjába akadó sebesült fejébe golyót röpített. Lehetett magyar vagy német, nem igazán érdekelte.

Kicsit odébb egyszerű gyalogos katonák járták végig a tetemeket, és alaposan átkutatták a zsebeiket. Levették a karórákat, és minden számukra értékes tárgyat magukhoz vettek.

Rengeteg orosz volt a környéken, akik a vár felé haladtak. Lassan elkezdték végigjárni a környező utcákat, és több helyen is találtak katonákat, akik eddig elbújva várakoztak.

Kozlov elborzadva nézett végig a mérhetetlen pusztításon.

– Tudja, mire vagyok a legbüszkébb? – kérdezte Kozlov Sanyit, aki nem tudott megszólalni, csak a fejét rázta.

– Arra, hogy orosz vagyok.

Sanyi dühös tekintettel fordult hátra és meg akart szólalni, de a százados megelőzte.

– De most, mindezt látva – mutatott végig a felfoghatatlan látványon a százados – , ezt szégyellem a legjobban.

***

Eszter kisírt szemekkel lépett be az egyik műtőbe, ahol épp egy fiatal katona karjának az amputálására készültek. Semmi hír nem érkezett hozzájuk a kitörésről, és igazából azt sem tudta, mennyi lehetett az idő. Megállás nélkül érkeztek a sérültek, és egy kicsit el is terelte a figyelmét a munka az éjszaka folyamán történt rettenetes eseményekről. Folyamatosan bevillantak előtte az arcok: Heimann dühtől eltorzult, őrült ábrázata; Józsi erőfeszítése, hogy megmentse őt, és Zsuzsi csodálkozó arca, ahogy lenézett a ruhájára, miközben teijedni kezdett rajta a vörös folt.

– Fűrészt! – szólt hozzá az orvos, mire Eszter átadta neki a kegyetlen szerszámot.

A kiskatona szerencséjére elájult, így nem kellett végignéznie, ahogy örökre elveszíti egy kaiját.

Az orvos elkezdte a hentesmunkát, amikor egy orosz katona géppisztollyal a kezében megjelent a műtőasztal mellett. Az orvos

egy pillanatra ránézett az idegen katonára, majd belekezdett a műtétbe.

Eszter feszülten figyelte az oroszt a beavatkozás közben, de az nem tett semmit.

A műtét végén az orvos és a katona beszélgetni kezdtek, majd elindultak a kijárat felé. Eszter a folyosóra lépve látta, hogy több szovjet katona is volt már a kórház területén, de senkivel sem erőszakoskodtak, inkább elborzadva és csodálkozva szemlélték a sebesülteket. Hagyták, hogy az orvosok és az ápolók tovább végezzék a munkájukat.

Eszter elindult a kijárat felé, ahol a kórház vezető orvosai több orosz tiszttel tárgyaltak békésen. Ahogy oldalra nézett, egy katonai terepjáróra lett figyelmes, ami nem messze állt meg a bejárattól. Egy szemüveges NKVD-s százados szállt ki a kormány mögül, míg a másik oldalról egy vörös karszalagos magyar honvéd. Ahogy találkozott a tekintete a honvédével, azonnal kitörtek belőle a könnyek és elkezdett rohanni a férfi felé. A katona is így tett, majd félúton a kórház előtt összeölelkeztek, és csókban forrtak össze az ajkaik.

Sokáig nem szóltak egymáshoz, csak élvezték a másik megnyugtató közelségét. Több hete nem látták egymást, és most újra egymás kaijaiban lehettek.

– Vége, kedvesem – súgta Sanyi a lány fülébe az örömteli szavakat. – Túléltük.

– Akkor most vége a háborúnak? – kérdezte félve a lány a sok orosz katona láttán.

– Számunkra igen.

– És most mi lesz?

– Nem tudom, most csak te számítasz. Új időszámítás kezdődik, új világ jön el.

Kozlov közben odalépett hozzájuk és kedvesen rájuk mosolygott.

– Jó hírek – ért oda melléjük László, és boldogan fordított. – Itt maradok a városban, és részt veszek az élet újraindításában. Idővel újjáépítjük a fővárost, és ebben segítségre lesz majd szükségem.

Sanyi visszamosolygott az oroszra és bólintott, jelezve, hogy számíthat rá. A százados jókedvűen veregette meg a férfi vállát, majd elsétált.

– Új világot építünk! – kiáltott vissza boldogan Kozlov.

– Milyen lesz ez az új világ? – fordult Sanyihoz Eszter.

– Nem tudom, de bármilyen is lesz, te leszel a közepe – válaszolta a férfi, majd gyengéden megcsókolta szerelmét.

EPILÓGUS

Magyarország, 1955. február 11.

Pár perccel az érkezés előtt riadt fel álmából az idős asszony. A kupéba időközben egy fiatal pár ült be, és kedves mosollyal köszöntötték őt. Az asszony viszonozta a köszönést, majd kidörzsölte az álmot a szeméből.

Már többször járt a magyar fővárosban a háború óta, de még mindig megrohanták a szomorú érzések és a nyomasztó emlékek, amint meglátta a város határában a Budapest táblát.

Mikor a súlyos szerelvény megállt a pályaudvar peronjánál, az idős asszony már az ajtóban várakozott. Szeretett volna mielőbb leszállni és átölelni a szeretteit.

A fiatal pár készségesen segített levenni a bőröndjét a tartóról, és ahhoz is ragaszkodott, hogy a fiatalember vigye le a vonatról a csomagokat.

Az asszony még a kupéban kivette a játékmacit a bőröndjéből, és azt szorosan magához ölelve várakozott a leszállásra. Először a fiatal lány szállt le, és segített az asszonynak is lejönni a kocsi magas lépcsőin. Nem volt erre szüksége, de jólesett neki a törődés. A fiatalember pillanatok alatt lerohant a csomagokkal, és letette őket a földre. Az asszony megköszönte a segítséget, és mosolyogva köszöntek el egymástól.

Nem telt bele fél percbe, és ketten is nekirohantak, ahogy a peronon állt. Már messziről hallani lehetett a vidám kiabálást.

– Nagymama! Nagymama! – ölelte át a két csöppség az asszonyt. A kisfiú, Tamás, aki már hétéves volt, felérte az idős asszony derekát, de a kicsi lány, Zsuzsi, aki hetedikén töltötte be az ötöt, még csak az asszony lábát tudta átkarolni. A nagymama leguggolt, hogy szorosan magához ölelhesse a két gyermeket. Egy perccel később feltűntek mögöttük a szülők is.

– Ez az enyém? – kérdezte a kislány a macit bűvölve.

A nagymama kivette a hóna alól a játékot és odaadta Zsuzsikának.

-Boldog születésnapot, kicsim!

– Köszönöm! – ragyogtak fel a kislány szemei, és még egyszer megölelte a nagymamáját.

– Jó, hogy itt vagy, Aletta – ölelte meg az anyuka is az asszonyt.

Stem Eszter, aki ma már Mikó Sándorné, könnyes szemmel csimpaszkodott a nő nyakába. A félje, Sanyi is közelebb lépett és hatalmas, cuppanó puszit nyomott az asszony arcára. Aletta saját gyermekeiként szerette őket.

Miután a háborúban nemcsak a félj ét és fiát, hanem a lányát is elvesztette, úgy határozott, hogy felkutatja a lánya barátját és barátait. Sanyi talált rá, aki szintúgy kereste az asszonyt, és öt évvel ezelőtt véletlenül találkoztak össze a budai várban. Aletta épp a Sziklakórházat akarta felkeresni, amikor egy férfi szólította meg. Sanyi volt az, aki a palotában lévő könyvtárba igyekezett. Mindketten csak nézték egymást egy ideig, majd Sanyi odament hozzá, és szóba elegyedtek. Még aznap elmentek hozzájuk, és egész éjjel beszélgettek. A kisfiú akkor már megszületett, de a kicsi lánnyal még csak várandós volt Eszter.

A háború után Sanyi nagy szerepet vállalt az újjáépítésben, és a valaha egyszerű cipészlegényből neves építész vált. Ebben segített neki egy orosz tiszt, aki építészmérnök volt a háború előtt, és akivel az ostrom alatt ismerkedett meg. Eszter ápolónő maradt, majd később orvos lett belőle.

Aletta első találkozásuk óta rendszeresen meglátogatta a családot. Volt, hogy évente többször is eljött hozzájuk, de február 11 -én mindenféleképpen. Ekkor ugyanis együtt emlékeztek, nemcsak a Vitézi családra, hanem a Stem családra, Sanyi édesanyjára és Szoboszlay Tamásra is.

A pályaudvarról kisétálva beültek a parkolóban várakozó kocsijukba, és a gyerekek hangos nevetgélése közepette elindultak a család kispesti házához.

Kényelmesen megebédeltek és megbeszélték az elmúlt időszak legfontosabb történéseit. Soha nem politizáltak, a munka, de inkább a gyerekek voltak a központi téma.

Végül Sanyi állt elő, hogy ideje lenne menniük. A két nő tudta, hogy nem húzhatják tovább az időt, és a mostani látogatásnak igazából a megemlékezés volt a legfőbb célja. Mindannyian jó melegen felöltöztek és kimentek az udvarra. A két kisgyerek az ablakból figyelte a felnőtteket, ahogy hátrasétáltak az udvar hátsó részéhez.

A nap magasan járt, és sugaraival kellemesen felmelegítette a családot. Eszter szorosan belekarolt Alettába, tudta, hogy nagyon megviselik az asszonyt az ilyen „találkozások”.

A kert hátsó végében két egymás felé hajló, a felső ágaikkal már összekapaszkodó facsemete állt. Közösen ültették őket még öt évvel ezelőtt. Azóta sokat nőttek és erősödtek.

Sanyi egy kis fából készült emléktáblát is készített, amit a két fa közötti gondos kőrakásra erősített. Aletta látta, hogy a terület rendszeresen gondozva volt, most is körben el volt takarítva a hó. A két fát és a sziklahalmot egy kis kerítés vette körül, ezzel is jelezve a hely fontosságát.

Aletta nehezen tette meg az utolsó lépéseket, és Sanyi is közelebb húzódott az idős asszonyhoz, hogy segítsen neki, ha kell. Mikor megérkeztek a kis kerítésen belülre, Sanyi elővett két mécsest a zsebéből. Az egyiket Eszter, míg a másikat Aletta kezébe adta. Meggyújtott egy gyufát, és egyik markával eltakarva a lángot meggyújtotta a gyertyákat is. Eszterrel közösen helyezték el az egyik fa előtt kialakított tartóba a mécsest, majd visszaálltak az asszony mellé. Aletta alaposan megnézte az emléktáblát: a legfelső sorban a férje, Vitézi Károly neve állt, Sanyi direkt nem írta utána a rendfokozatát, hisz az nem volt fontos. Utána a fia neve következett, majd Eszter apja és bátyja nevét olvasta fel hangosan. Sanyi édesanyja következett, majd a táblán helyett kapott még Horváth atya és a bátor Radó Józsi neve is. Aletta közelebb lépett a másik fához és lehelyezte elé a mécsest. A két fa törzsére két ovális fénykép volt felerősítve. A bal oldalin Szoboszlay Tamásé, míg a jobb oldalin a lányáé, Zsuzsié. Ömleni kezdtek az asszony könnyei, és megrogytak a lábai. Sanyi gyorsan átkarolta és leültette a kerítés melletti kis padra. Eszter is odalépett hozzá, ő is sírt.

– Olyan szépek voltak együtt. Annyira szerettem őket! – bukott ki az asszonyból.

Egy percig keservesen zokogott, majd vett egy nagy levegőt, és kissé megnyugodott. Eszter átölelte, majd Sanyival kézen fogva

elsétáltak az emlékhelyről. Mindig magára hagyták ilyenkor az asszonyt, jó volt neki a többiekkel „kettesben” lenni.

Most azonban apró lábak nesze zavarta meg, és nem sokkal később mellé ültek az unokái. Bal oldalára Tomi, jobbra pedig Zsuzsika. Mindketten szorosan a nagymamájukhoz bújtak. O átkarolta őket, és gondosan megnézte, hogy elég melegen felöltöztek-e, majd ismét a két fa felé fordult.

– Mesélsz róluk, nagymama? – kérdezte a kisfiú nagy, kerek szemekkel, miközben a kislány egy zsebkendőt nyújtott az asszonynak. Aletta elvette, és megtörölte vele könnyes arcát.

– A mamáék már meséltek róluk. Ok a mi keresztszüleink – mondta büszkén a kicsi lány. – Nagyon jó emberek!

– Igen – csordult ki és folyt végig egy könnycsepp az asszony arcán. – Nagyon jó emberek voltak, és nagyon szerették egymást.

Vége

FORRÁSANYAGOK

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma Corvina Kiadó 2005

Szabó Péter-Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943-45 Puedlo Kiadó

Hadtörténelmi levéltári kiadványok: Erőd a Duna mentén

***

Az utca- és helységnevekhez az Ungváry Krisztián: „Budapest ostroma” című

könyvének hatodik, átdogozott kiadásához Mihályi Balázs által készített

térképmelléklet szolgált.

Bibliográfiai adatok az Országos Széchényi Könyvtárban: Az Országos

Széchényi Könyvtár a művet bejegyezte könyvtári katalógusába.

Részletes bibliográfiai adatok a www.oszk.hu oldalon találhatók.

Minden jog fenntartva, beleértve a mű film, rádió és televízió, fotómechanikai

kiadását, hanghordozón, elektronikus adathordozón való forgalmazását és

kivonat megjelentetését, utánnyomását is.

© MFM KÖNYVEK Könyvkiadó, Budapest 2016

ISBN 978-615-537-50-95

Lektor: Tömösvári Emese

Borítóterv és tördelés: Rózsa Péter