Találatok: 19
284
Budapest, 1944. október 15.
A vasúti szerelvény roppant vasteste lassan gurult be az állomás peronja mellé, és egy végső nagy füsttengerrel köszöntötte a Keleti pályaudvar belső üveges homlokzatát. Pár pillanat múlva felhangzott a távolban egy sípszó, és emberek sokasága – mint egy felbolydult hangyaboly – özönlött ki a vagonokból. Voltak közöttük jól öltözöttek, szegényebbek, idősek és fiatalok, de ami mindannyiukban közös, az az arcukra írt közöny volt. Komoly tekintetük csak még ijesztőbbé tette üres szemeiket. Teljes érzelemmentességbe próbáltak burkolózni, miközben valamennyiük szívében ott lakozott a leírhatatlan rettegés kínzó kísértete.
Munkába siettek vagy éppen már hazafelé tartottak. Igyekeztek kizárni a külvilágot magukból, igyekeztek nem foglalkozni a körülöttük lévő őrült világgal. Élték a megszokott életüket, és legfeljebb esténként, a vacsoraasztalnál került szóba a háború, amelynek gyilkos kereke napról napra közelített Budapest felé. Az átlagember egyelőre még nem foglalkozott vele, vagyis nyíltan nem nagyon beszélt még róla. Mindenkit érdekelt, de amíg nem érezték igazi valódiságát és vadságát, addig megpróbáltak közönyösek maradni a borzalmakkal szemben.
Szoboszlay Tamás százados az utolsók között szállt le a vonatról. Bocskai- sapkáját és hosszú katonai kabátját még a kupéjában felvette. Kopott birgerli csizmájában hangos csattanással lépett a vasútállomás kőburkolatára. Mélyet szívott az állomás enyhén füstös levegőjéből és megborzongott a kissé hűvös időben.
Már régóta várta ezt a pillanatot. A pillanatot, amikor újra hazaért, amikor újra magyar földön járhatott, és amikor végre újra láthatta imádott szülővárosát.
Hosszú idő telt el, mióta utoljára Magyarországon járt. Közvetlenül Kassa bombázása után jelentkezett katonának. Igaz, ennek inkább magánéleti okai voltak, mint hazafias érzelmek. Meg akarta mutatni az apjának, hogy nem semmirekellő, hogy van benne kötelességtudat, és hogy felelős férfivá érett.
Akkor mérgesedett el a kettejük viszonya, amikor a bátyjával ellentétben ő nem a politikai pályát választotta. Inkább irodalmat és nyelveket tanult. Külföldre utazott, majd miután ismét hazatért, egy nyugdíjas irodalomprofesszor könyvesboltjában kezdett el dolgozni. Persze ott is csak egy lány miatt vállalt munkát. A kis bolt pontosan szemben volt az utca túloldalán lévő tánciskola kapujával.
Barátját gyakran elkísérte a környéken, mikor az visszavitte a megjavított cipőket és csizmákat a gazdáiknak. Egy ilyen alkalommal figyelt fel a lányra, ahogy barátnőivel hangosan nevetve kilépett az iskola hatalmas kapuján.
Egyszerű kék kabátot viselt, hosszú, barna haját hátul egy halványkék szalaggal fogta össze. Mikor elindult a lány, ő egyszerűen nem tudott ellenállni szépsége varázsának, és barátját hátrahagyva titokban hazáig kísérte. Ezután pár napig minden délutánját a tánciskola kapujával szemben töltötte.
Egyik nap nagy vihar volt, eleredt az eső, és ő bemenekült a vihar elől a könyvesboltba. Mikor fél óra múlva még mindig bent volt, az idős professzor megszólította. Az ott eltöltött idő alatt szeretett bele igazán a szavakba, a versekbe és a könyvekbe.
– Papiere! – szólalt meg Tamás mögött egy parancsoló hang és rázta őt vissza a jelenbe.
A fejét felemelve megpillantotta a pályaudvar üvegcsarnokában lógó hatalmas horogkeresztes zászlót, hazája halálának piros-fehérfekete szimbólumát. Eddig nem volt baja a németekkel, sőt kitartóan és hűségesen harcolt a szövetségeseik oldalán, azonban az már nem tetszett neki, hogy tavasszal bevonultak az országba.
Magyarország márciusi német megszállásának a híre még a keleti front kórházában jutott el hozzá. Akkor már tudta, hogy minden elveszett. Ezt csak megerősítette Románia augusztusi árulása és átállása az oroszokhoz. Azonban ez csak az ő véleménye volt, és mint igazi hazafi és katona, továbbra is hűen kellett szolgálnia Magyarországot és a kormányzót, Horthy Miklóst.
– Papi ere! – hangzott el újra az utasítás a háta mögött.
Tamás leengedte a válláról katonai zsákját, és maga mellé ejtette a földre. Lassan a bal válla felé fordította a fejét, így a háta mögött állók észrevehették a bal szemét takaró fekete foltot és az arcán látható függőleges forradást. Egy pillanattal később már teljesen szemben állt a százados a két Wehrmacht- katonával. Ekkor vették észre a németek Tamás kabátján a századosi rendfokozatot jelző három aranycsillagot. Egy pillanatig némán álltak egymással szemben. Míg a németek kissé feszülten álldogáltak és tanácstalanul néztek egymásra, addig Tamás gyorsan felmérte őket.
Két fiatal átlagkatona, akik valószínűleg még nem szagoltak puskaport. Egyenruhájuk tiszta és kifogástalan volt, csizmájuk, felszerelésük és fegyverzetük fényesen csillogott. Bizonyára parancsot kaptak minden magányosan érkező katona ellenőrzésére, de most, hogy látták, hogy egy tiszttel volt dolguk, aki láthatóan megjárta a frontot, kissé elbizonytalanodtak.
– Papiere, bitté – szólalt meg az egyikük, és lejjebb engedték fegyvereiket.
Egy halvány mosoly futott át Tamás arcán, és kíváncsian várta, mit fognak majd reagálni, amikor meglátják a papírjaiban, hogy ő a VKF-2-nek, vagyis a Magyar Királyi Honvédség titkosszolgálatának a tisztje.
Benyúlt a kabátja alá, és a zubbonya felső zsebéből kivette az iratait. Ekkor lépett oda hozzájuk oldalról egy magyar uniformist viselő hadnagy.
– Fürjes hadnagy, alázatosan jelentkezem! – vágta magát vigyázzba a honvédtiszt a százados előtt.
Tamás viszonozta a tisztelgést, bár sohasem volt híve és egy kicsit el is szokott a szigorú magyar alaki szabályoktól.
-Pihenj, hadnagy!
– Szoboszlay százados úr, ha nem tévedek.
Tamás bólintott és visszatette a papírjait a zsebébe. Erre a két német csöndesen odébb állt.
– Mi ez a szigorú ellenőrzés? – bökött a fejével az elvonuló németek után a
százados.
– Ahogy látom, nem is volt valami szigorú – válaszolt mosolyogva a hadnagy. – Nem is adta oda nekik az iratait.
– Valóban, de nem is erőltették, miután megérkezett – mosolygott vissza Tamás.
– A parancsnokságról küldtek Ön elé. Kint parkolok a kocsival. Azt az utasítást kaptam, hogy vigyem a szálláshelyére – közben a százados háta mögé nézett a hadnagy, és a csomagokat kereste. – A bőröndjei, százados úr?
Tamás lenézett a lába mellett heverő katonazsákra és felvette a földről. A hadnagy azonnal odalépett és kivette a kezéből.
– Ne magázzál, kérlek! Nem vagyunk a fronton – szólt rá a hadnagyra Tamás, miközben barátilag előre nyújtotta a jobb kezét.
A hadnagy elmosolyodott és megszorította azt.
– Csak holnap kell jelentkezned a parancsnokságon, úgyhogy szabad a ma délutánod – folytatta a hadnagy. – A budai várban jelöltek ki számodra egy helyet. Itt a cím, felírtam.
Benyúlt a zsebébe és elővett egy papírdarabot.
– Nincs messze a Hadügyminisztériumtól.
– Köszönöm – a százados elvette a cetlit. – Mennyi az idő?
A hadnagy megnézte a karóráját.
– Fél egy van. Megálljunk valahol ebédelni?
– Nem, még nem vagyok éhes – felelte Tamás és elindultak a kij árat felé.
Egy egyre nagyobb csoportosulásra lettek figyelmesek a pályaudvar jegypénztáránál. A tömeg néma csöndben állt, és a jegykezelő fülkéjében lévő rádiót hallgatták, a Budapest I. rádióadása
szólt. Minden igyekezetük ellenére sem sikerült közelebb kerülniük, de így is hallották a hírközlő hangját:
– Elhatároztam, hogy megvédem a magyar becsületet a volt szövetségesünkkel való viszonylatban, ámbár ez a szövetséges…
– Mi az? Mi történt? – kérdezték egymástól az emberek.
– Csendet! – kiáltotta el magát egy vasúti dolgozó. – Horthy Miklós kormányzó úr közleményét olvassák be!
– …végül is megfosztotta a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől: szabadságától és függetlenségétől – hallatszott a hírközlő izgatott hangja a rádióból. – Értesítettem a Német Birodalom képviselőjét, hogy fegyverszünetet kérünk ellenfeleinktől, és megszüntetjük az ellenségeskedést velük szemben…
– Vége a háborúnak? – szólalt meg elcsukló hangon és könnyes szemmel egy idős asszony, de gyorsan csendre intették a körülötte lévők.
– Minden becsületes magyart arra kérek, hogy kövessen ezen az áldozatot kívánó úton, amely Magyarország megmentéséhez vezet majd – fejezte be a hírközlő a közlemény felolvasását a rádióban.
– A kormányzó szerint Németország elvesztette a háborút, ezért fegyverszünetet fog kérni! – kiáltotta egy lelkes hang a tömeg mélyéről.
A bejelentést vegyes érzelmek fogadták. Sokan értetlenül, megdöbbenve álltak, de a többség örült a hímek.
– Vége a háborúnak! – hallatszott több helyről az izgatott bekiabálás.
Fürjes hadnagy kérdőn nézett Tamásra.
– Árulók lettünk, mint a románok? – fordult a százados felé.
Tamás egy pillanatig tanácstalanul nézte a fiatal hadnagyot.
Most mit mondjon neki? Tényleg árulás a béke utáni vágy, a további értelmetlen öldöklés leállítása? Aki megjárta már a frontot, az azonnal azt mondja: NEM! -futott át az agyán a gondolat.
– Nem tudom, mi történt – bökte ki végül, és amikor körbenézett és látta a boldog tömeget értelmetlenül bámuló német katonákat, feléledt benne a régi énje.
Gyors cselekedetekre van szükség. A németek valószínűleg nem tudtak a kormányzó proklamációjár ól, és biztos, hogy nem várnak sokáig a válasszal.
– Hol van egy telefon? – fordult parancsoló hanggal a hadnagy felé Tamás.
***
Miután sikerült az állomás egyik telefonján elérni a parancsnokságot, azt az utasítást kapták, hogy kövessék az előre meghatározott parancsaikat és maradjanak hűek a kormányzóhoz. Nem szabad harcba bocsátkozni sem német, sem orosz erőkkel. Kerülni kell minden érintkezést velük, és a további parancsig mindenki várakozzon az állomáshelyén.
így Tamás és Füijes hadnagy beszálltak a terepjáróba és elindultak a budai várba.
A kocsi – egy német gyártmányú Volkswagen Kübelwagen katonai terepjáró – hangos motorbúgással száguldott keresztül a városon. A fiatal hadnagy vezetett, és próbált odafigyelni, bár látszott rajta, hogy legszívesebben inkább a szeretteihez sietett volna, és messzire eldobná a bakaruhát.
Tamás nem hibáztatta, ő sem tenne másként, ha módjában állna. Viszont a katonabecsület és a hazaszeretet mást kívánt tőlük és a
további több tízezer magyar katonától. Most, hogy az oroszok már magyar földön jártak, nagyobb szükség volt a fegyelemre, mint eddig. A parancsnokság is számított a munkájukra.
– Még az én munkámra is – mondta magában Tamás, és alaposan megnézte magát a jobb oldali visszapillantóban.
Lassan végigsimította a forradást az arcán és megigazította a sérült szemét takaró foltot. Több hónapi lábadozás után engedték ki egy osztrák katonai kórházból. Elvesztette az egyik szeme világát, és valószínűleg a háború további részében irodai szolgálatra lesz beosztva. Tekintve, hogy eddig csak frontszolgálaton volt és nem nagyon értett a papírmunkához, bizonyára valami lényegtelen feladatot fognak rábízni.
Nem kapott pontos eligazítást, hogy mi lesz a feladata, csak annyit, hogy azonnal jelentkezzen a Hadügyminisztériumban.
Ahogy Tamás végigmérte a fiatal hadnagy aggódó arcát, eszébe jutottak a béke évei. A hadnagy huszonkettőhuszonhárom éves lehetett, Tamás már huszonnyolc éves is elmúlt. Neki még szerencséje volt, hogy fiatal éveit boldogan tölthette és nem volt semmire sem gondja.
Elég felelőtlenül élt, sohasem gondolt a másnapra, mindig csak a jelen érdekelte. A fronton és a kórházban eltöltött idő alatt ez megváltozott. Próbált mindent megtervezni és célokat tűzött ki maga elé. Az első az volt, hogy túlélje a háborút.
Bár pont az ellenkezőjét szerette volna, amikor bevonult, hisz akkoriban úgy érezte, hogy Zsuzsi nélkül nincs értelme az életének. Talán a sok szenvedés, az embertelen körülmények vagy a halálközeli élmény változtatta ezt meg, de ma már más szemmel nézte a világot.
Kí út elején nem is foglalkozott a várossal, amit már évek óta nem látott, egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a rádióbeszédet. Csak remélte, hogy minden rendben lesz, és pár nap alatt minden megoldódik.
Gyűlölte az oroszokat, hisz az ő bombájuk sebesítette meg és tette nyomorékká. Majdnem két évig harcolt ellenük és alaposan kiismerte őket. Szinte mindent tudott róluk. Az összes fegyvernemről, a felszereléseikről, a fegyvereikről, a szokásaikról.
Egyre csak az járt az agyában, hogy mi fog történni. A németek biztos nem fognak szó nélkül kivonulni az országból, és az oroszok sem fognak békésen átutazni rajta, főleg, hogy súlyos harcok árán foglalták már el az ország egyharmadát.
A Rákóczi és a Kossuth Lajos úton végighaladva elértek az Erzsébet hídhoz. A hűs dunai szél Tamás arcába csapott és kellemesen simogatta enyhe lökéseivel. Kissé megszabadult a terhes gondolatoktól, és jóleső érzéssel nézett végig a hídról a Duna két partján elterülő városon. Megcsodálta az épületeket, a forgalmat és az embereket. Hatalmas nyüzsgés volt a városban, de nem tudta, hogy a mostani helyzet az oka ennek, vagy csak egyszerű hétköznapi rengeteget látott.
– Mindig ilyen nagy a forgalom? – fordult a hadnagy felé.
– Tessék? – zökkent vissza a valóságba a fiatal tiszt. – Elnézést, egy kicsit el gondolkodtam.
– Mindig ennyi ember van az utcán? – próbálta elterelni a szót Tamás, és kissé oldani a másik feszültségét.
Nem akarta, hogy a rádióban hallottakon rágódjanak. Majd a belügyben minden ki fog derülni.
– Igen, általában sokan vannak az utcákon – mondta a hadnagy. – Mindenki intézi az ügyeit, dolgozni jár, éli a megszokott életét.
A következő kanyart követően a hadnagy gyorsan oldalra kapta a kormányt és felhajtott a padkára, mert egy Botond típusú katonai teherautókból álló konvoj száguldott el mellettük. Több tucat felfegyverzett, fekete ruhás, nyilas karszalagot viselő férfi ült a platókon.
Tamás gyorsan kipattant és körbenézett, miközben Fürjes hadnagy egy sor válogatott káromkodást küldött a konvoj után. Az utcáról eltűntek az emberek, a forgalom is megritkult. Tamás visszaült a kocsiba.
– Gyorsan a minisztériumhoz! – utasította katonásan a hadnagyot. – Valami készülődik.
***
A Disz térre behajtva Füijes hadnagy megállt a kocsival a főbejárat előtt, amíg Tamás kiszállt, majd bekanyarodott az épület mellé, hogy ott várakozzon.
A százados csak egy órával később tudott bejutni a megadott szobába, hogy megkapja az utasításokat.
Amíg Tamás az első emeleti szoba előtt várakozott, addig megpróbálta a folyosón rohangáló emberek elcsípett beszélgetésfoszlányaiból összerakni a jelenlegi helyzetet. Mindenki meg volt zavarodva, mindenhol máshogy értelmezték a rádióban elhangzottakat. Rengeteg katonai egység várakozott, de egyik se tudta, mi a pontos utasítás, merre induljon el. Mikor végre behívták az irodába, Tamás vigyázzba vágta magát, de az asztal mögött ülő
alezredes csak intett, hogy lépjen közelebb, miközben két papírt tolt a százados elé.
Az egyik egy parancs volt a további szolgálati beosztásáról, miszerint a holnapi nap folyamán jelentkeznie kell egy bizonyos Heimann SS-alezredesnél az Úri utca 64-66. szám alatt, a másik pedig a számára kirendelt BMW motorkerékpár átvételi papírja volt.
– írja alá gyorsan, és várakozzon a földszinten a többi eligazításra váróval – dörmögte az idős alezredes, miközben már nyúlt a telefonért és elkezdett tárcsázni.
Tamás nekiállt elolvasni a papírokat, mire az asztal mögül ráförmedt az alezredes:
-Nem hallja, százados? írja alá, azt menjen, sok dolgom van!
Tamás aláírta a papírokat, majd egy másodpéldánnyal a kezében tisztelegett, sarkon fordult és elhagyta az irodát.
Miközben lesétált a lépcsőn, hogy csatlakozzék a földszinten várakozó tömeghez, a parancsát tanulmányozta, miszerint elemzői feladatokat szántak neki. Ahogy gondolta, irodai munka. Érthető, hisz egy félig vak katonát nem lehetett kiküldeni a frontra harcolni. Viszont a motorkerékpárt nem értette. Miért kellett neki egy olyan járművet kiutalni, amivel gyorsan lehet mozogni? Egy elemző – a tudomása szerint – egy asztal mögött ül és a beérkezett adatokat és jelentéseket összesíti.
A lépcső aljáig sem jutott le, mert az előcsarnokot teljesen megtöltötték a másmás alakulatoktól érkező, különböző rendfokozatú katonák.
Várakozás közben egy ismerős alakra lett figyelmes. Nem látta rendesen az arcát, de ennyi idő után is egyértelműen felismerte Vitézi alezredes parancsoló gesztusait és határozott tartását. Az alezredessel
nem volt nagyon barátinak nevezhető a kapcsolata, azelőtt sem, hogy a lányának
– Zsuzsinak – udvarolt, de miután összeveszett a lánnyal, főleg nem lehetett békésnek nevezni a viszonyt.
Egy pillanattal később eltűnt az alezredes alakja egy folyosón. Az ő feltűnése újabb kérdéseket vetett fel Tamásban. Vitézi alezredes a védekezés egyik legelismertebb szakértője. Háborús hőstettei még a nagy háborúhoz köthetők. Amíg 1915-ben Galíciában elért sikerei tették híressé, addig később, ’ 17-ben az olasz fronton vált hírhedtté. Eddig csak magánemberként találkozott vele, és nagyon nem szeretett volna vele most összefutni. Félő, hogy visszaélne a rangjával.
A következő pillanatban egy őrnagy lépett elő a lépcső egyik alsó fokára a tömegből, és a katonák felé fordult.
– Honvédek! – kiáltotta el magát, mire mindenki rá figyelt. – Hallgassák a mai napra kiadott hadiparancsot!
Maga elé emelte a kezében tartott papírt és nekiállt felolvasni azt:
– „Hőn szeretett hazánk szívében folyó pusztító harctól, a küzdő erőket számba véve, immár döntő, az országra nézve kedvező fordulatot nem várok. Ezért elhatároztam, hogy fegyverszünetet kérek. Mint a fegyveres hatalom legfőbb hadura, felszólítlak benneteket, hogy honvédeskütökhöz híven, hűséggel és feltétlen engedelmességgel teljesítsétek elöljáró parancsnokaitok útján kiadott parancsaimat. További létünk attól függ, hogy a honvédség minden tagja a súlyos helyzetben kötelességtudó és végsőkig menőfegyelmezett magatartást tanúsítson. ” Aláírás: Horthy Miklós – fejezte be a felolvasást az őrnagy.
A tömegből sehonnan sem hallatszódtak kétkedő szavak, mindenki fegyelmezetten várakozott.
– Mindenki megkapta a parancsait, jelentkezzenek a szolgálati helyeiken
haladéktalanul! – fejezte be az őrnagy és felsétált a lépcsőn.
Tamás várt egy kicsit, amíg eloszlott a tömeg nagy része, közben azt a folyosószakaszt vizsgálta, ahol eltűnt Vitézi alezredes. Mikor már a legtöbben kivonultak, ő is elhagyta az épületet. A terepjáróban várakozó Fürjes hadnagynak elmesélte a történteket, majd magához vette a zsákját és elköszönt a fiatal tiszttől. Hátrasétált az épület másik végéhez, hogy felvegye a számára kiutalt motorkerékpárt.
Negyedórával később teljes felszerelésben ült a motoron és a kijelölt szálláshelye felé tartott. Elhaladt az Országház utca 28. szám alatti Belügyminisztérium előtt, ahol őrületes felfordulást látott. Futárok, hivatalnokok sokasága, első ránézésre szervezetlenül rohangált az épületbe és onnan ki.
Véleménye szerint sem a politikai – és, ahogy a hadügyben látta -, sem a katonai vezetés nem volt a helyzet magaslatán.
Tamás a motorjával átgurult a párhuzamos Úri utcába. A 64-66. számtól jó százméteres távolságban állt meg. Eddig csak sejtette, de most már biztossá vált számára, hogy ahol holnap jelentkeznie kell, az a Gestapo budapesti főhadiszállása.
A kijelölt szálláshelye az Úri utca másik végén volt, majdnem a Testőr laktanya mellett. Közben a Gestapo épületéből több, nyilaskeresztes karszalagot viselő férfi lépett ki és szállt be egy ott várakozó gépkocsiba. Tamás indított, és kényelmes tempóban elindult a kocsi felé. Ahogy a kocsi elhaladt mellette, egy pillanatra a százados az egyik férfiban egyértelműen felismerte Szálasi Ferencet.
Lassítás nélkül haladt el mellettük, majd az utca végén megállt a szállásául kijelölt háznál. A motort leállította a bejárat előtt. Nyugodtan ott hagyta, nem hitte, hogy bárki is hozzá merne nyúlni, hisz SS jelzés volt az első sárvédőn.
A szállására belépve beigazolódott a sejtése, ez a lakás is valaha egy zsidó emberé és a családjáé volt. Már nem volt ott semmi értékes, csak a legalapvetőbb bútorok.
Letette a zsákját egy asztalra, és odasétált az ablakhoz, pontosan rálátott a Testőr laktanya épületére. Leroskadt az ágyra, elővette a zubbonya felső zsebéből a cigarettáját, és a szájába vett egy szálat. A következő pillanatban felállt, behúzta a sötétítőt, és csak utána gyújtott rá. Körbenézett a szobában. Az egyik szekrényben talált egy kis kenyeret és egy üveg megkezdett bort. Beleszagolt az üvegbe, és úgy ítélte meg, hogy még jó lesz. Beleivott és rájött, hogy tévedett, rég ivott ilyen rosszat. A kenyérrel végül meg sem próbálkozott.
Nagyot szívott az erős dohányból, hanyatt feküdt az ágyon és lassan, milliónyi megválaszolatlan kérdéssel a fejében és még több kavargó érzéssel a szívében elaludt.
