Találatok: 19
284
Percekig semmi sem történt a kopogásra. Tamás levette a sisakját, és megpróbálta a kilincset, hátha nyitva találja az ajtót. Az azonban nem jelentett volna semmi jót, akkor valószínűleg már üres a lakás, és nem tudná, merre keresse a barátját.
Az ajtó nem engedett. Tamás még egyszer bedörömbölt, de most már bátran szóval is szólitotta az ott lakókat.
– Erzsi néni, Sanyi! Itt vannak? – próbált nem kiabálni, sose lehetett tudni, mik változtak az elmúlt évek alatt, és még mindig azok laktak-e a szomszédban, akik eddig.
– Én vagyok az, Szoboszlay Tamás – hajolt közelebb az ajtóhoz, és kezeivel oldalról eltakarva a szemét, próbált belesni a sötét ablakon.
Kisebb mozgásra lett figyelmes, és a következő pillanatban egy egyenruhás férfi nyitott ajtót.
– Gyere be! – szólalt meg a férfi, akiben Tamás azonnal felismerte Sanyit.
Gyorsan belépett a lakásba, míg barátja körbenézett a körfolyosón, végül bezárta az ajtót.
Sanyi betuszkolta barátját a konyhába, és egy pillanatra még egyszer kilesett az ablakon a folyosóra. Tamás csendben várakozott és figyelte barátját, akin magyar katonai egyenruha volt, gallérján fehér kereszt jelezte, hogy tábori lelkészként szolgált. Arca
lesoványodott és meggyötört volt, valószínűleg eddigi gyenge egészségi állapota csak romlott, mióta nem találkoztak.
A következő pillanatban Sanyi megfordult és átölelte rég nem látott barátját. Tamást meglepte a heves érzelmi reakció, nem ilyennek ismerte a férfit, de azért elmosolyodott és viszonozta az ölelést.
– Jó, hogy itt vagy, barátom! – nézett rá Sanyi a másik sérült arcára. – Imádkoztam érted.
Tamás kissé megdöbbent a kijelentésen, egyáltalán nem ilyennek ismerte a másikat.
– Ne ijedj meg! Nem változtam meg ennyire – nevetett fel Sanyi, és hellyel kínálta a másikat, miközben elővett két poharat a szekrényből és egy üveg bort a szekrény tetején lévő agyagvázából.
Tamás leült és intett, hogy nem kér. Sanyi visszatette a szekrénybe a poharakat és a bort is a rejtekhelyére, majd leült ő is az asztalhoz.
– Mesélj, mikor érkeztél, mi történt veled? Már legalább három hónapja nem kaptam levelet tőled.
– Elég fárasztó volt az utóbbi pár hónap. írtam, de valószínűleg elkeveredtek a leveleim. Ausztriában voltam utoljára, ott ápolták a szemem, de nem tudtak már segíteni rajta. Viszont a hegyek, a jó levegő és a nyugodt környezet visszaadták az életkedvemet. Nem akartak még elengedni, de én ragaszkodtam hozzá, hogy hazajöhessek – mesélte Tamás, miközben feltűnt neki, hogy barátja kissé feszengve ült és a legapróbb zajra is felkapta a fejét.
– Sanyi – szólt a barátjához, aki épp megint a folyosó felé fülelt.
– Sanyi! – bökte meg végül a karját, mire a férfi visszafordult és kierőltetett egy mosolyt az arcára.
-Mi a baj?
– Semmi, ne törődj vele – legyintett Sanyi és csúnyán elkezdett köhögni.
– Még mindig betegeskedsz? – kérdezte Tamás, mire Sanyi elkezdett bólogatni, és egy zsebkendőt vett elő a zsebéből, amit a szája elé tett.
Gyerekkora óta szenvedett a betegségével, amit – az orvosok szerint – még az apjától örökölt. Csak ez maradt tőle. Sose derült ki, hogy igazából mi is a baja, de az biztos, hogy nem asztma.
Az apja egy évvel az ő születése után halt meg. Anyja mindent megtett, hogy becsülettel nevelje fel a fiát, de rendes orvoshoz nem tudta elvinni. így annyit állapítottak meg nála, hogy ez csak asztma lehet.
– Megszálltak minket a németek – válaszolta Sanyi keserűen. – Nincsenek ám rendben a dolgok idehaza. Ugyanaz történt itt is, mint mindenhol máshol, ahová a németek betették a lábukat. Kegyetlenkednek a zsidókkal, terrorizálják a lakosokat…
– Eszter jól van? – vágott közbe Tamás.
Sanyi felkapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel nézett a barátjára. Rápillantott az SS-egyenruhára, és kissé távolabb húzódott. Tudta, hogy semmi esélye egy verekedésben, de ha Tamás rossz oldalon áll, akkor mindent meg fog tenni vele szemben, hogy megvédje a lányt, akit szeretett. Egy pillanatra az is felmerült benne, hogy felelőtlen dolog volt írni Eszterről a leveleiben, hisz ki tudja, ki olvashatta azokat, mielőtt eljutottak Tamáshoz.
– Ne félj – mondta nyugodt hangon a százados és jelképesen felemelte a kezeit. – Csak loptam az egyenruhát, hogy mielőbb
ideérhessek és segíthessek. A nyilasok megszállták a várost, és féltem, hogy nem fogsz tudni józanul gondolkodni. Segíteni jöttem.
Sanyi belenézett a barátja szemébe. Jól ismerte, hisz gyerekkoruk óta jóban voltak. Tudta, mikor hazudik a másik, és alaposan ismerték egymást. Kizárt, hogy Tamás a nácik oldalán álljon. Sose csapná be a barátját, de még ha át is állt volna, akkor se árulná el őt. Idejött volna, az igaz, de nem árulná el őt.
Figyelmeztetné a veszélyre és elmenne.
– Ne haragudj! – sajnálkozott Sanyi és közelebb hajolt. – Mindenki fél manapság, és nagyon bizalmatlanná váltak az emberek. Sajnos senkire se lehet számítani.
– Rám számíthatsz – tette rá jobb kezét barátja vállára Tamás. – Biztonságba kell helyeznünk Esztert.
– Kövess! – Sanyi felállt az asztaltól és megállt mellette. – Jobb lenne, ha levennéd ezt a gúnyát.
Tamás kibújt az SS-kabátból, és kint hagyta a sisakkal együtt a konyhaasztalon, majd mindketten bementek a hátsó szobába. Az ajtóban Erzsi nénivel – Sanyi édesanyjával – találkoztak először, aki csókokkal halmozta el Tamást. Utána beléptek a szobába, ahol egy nagyon csinos, huszonnégy év körüli lány ült, kissé már viseltes ruhájában, mellette egy idős férfi, régen elegáns öltönyben, ami mára már elnyűtt lett – látszott rajta, hogy az elmúlt két-három évben napi használatban volt -, és egy harminc körüli férfi, aki egy ócska hegedűt szorongatott a kezében és szorosan a másik férfi mögé bújt.
– Eszter, ő Tamás – mutatta be Sanyi a szerelmének a barátját.
A lány felállt, bal kezével hátrafésülte barna hajának egy tincsét az arcából, míg jobb kezét nyújtva előrelépett.
– Stem Eszter – mosolygott a lány, miközben megfogta Tamás durva kezét.
A százados udvariasan bemutatkozott, majd odalépett az idős úrhoz, aki közben már felállt a másik férfival együtt, aki még mindig szorosan bújt hozzá.
– Az édesapám és a bátyám – folytatta Eszter a bemutatást.
Ez a három különböző ember egy családot alkotott, mégis, ami alapján első ránézésre tudni lehetett, hogy összetartoztak, az a ruhájukra varrt sárga Dávid- csillag volt.
Tamás kezet rázott az idős férfival. Feje tetején már kopasz volt, körben ősz haj korona övezte, keze finom volt, és gyengéd szorítással viszonozta a kézfogást. Öltönye mellényéből egy aranyóra lánca lógott. A kanapé mellett, amin ült, egy kopott orvosi táska feküdt.
– Stern Ágoston – hallatszott a férfi kellemes hangja.
Tamás odafordult a másik férfihoz, aki visszahúzódott az idős ember biztonságot jelentő háta mögé.
– Kérem, ne haragudjon – mentegetőzött az előbbi -, ő a fiam, Ferenc. Gyere Ferike, az úr a barátunk.
A férfi lassan előrelépett és kinyújtotta jobb kezét, baljában még mindig a hegedűjét szorongatta. Tamás gyengéden megrázta Ferenc kezét.
– A fiam fogyatékos, kérem, bocsásson meg.
– Ne mentegetőzzön, doktor úr – fordult Tamás az idős férfihoz.
– Honnan tudod, hogy orvos? – kérdezett közbe Sanyi.
– Az orvosi táska a földön, és az ingujjra száradt vérfolt is erről árulkodik.
Az orvos megnézte a ruháját, és valóban vérfoltos volt az inge.
– Biztos a múlt heti férfi, akit megvertek a nyilasok. Stem úr látta el – magyarázta Sanyi.
– Ezzel ráérünk – szakította durván félbe barátját Tamás. – Ne haragudj, de majd később beszélgetünk. Nem maradhatnak itt.
Sanyi felé fordult.
– Keresnünk kell egy biztonságos helyet. Amikor a nyilasok átveszik a teljes hatalmat, mindent fel fognak dúlni a városban. Itt nem biztonságos, ha itt találják őket, még titeket is kivégezhetnek.
Sanyi átölelte megriadt édesanyját.
– De ezek az emberek nem tehetnek semmiről – fakadt ki Erzsi néni. – Olyan jó emberek!
– Tudom, épp ezért segítünk nekik, és akinek még csak tudunk – vigasztalta az idős asszonyt Tamás. – A templom?
– Milyen templom? – kérdezett vissza Sanyi.
– A Kálvária téren, Horváth atyánál. A pincében nem tudnának elbújni, amíg ki tudjuk juttatni őket a városból?
Erzsi néni hirtelen sírva fakadt, Eszter odalépett hozzá, átölelte és leült vele a kanapéra.
– Horváth atya már nincs köztünk – lépett közelebb Tamáshoz Sanyi, és halkabban kezdett el beszélni.
– Fél éve megpróbált segíteni egy családon, akit el akartak hurcolni a nyilasok. Akkor nem bántották öt, csak megverték. Másnap azonban elvitték. Azóta sem hallottunk felőle.
– És ki van most a helyén? Megbízható? – kérdezte aggódva Tamás.
– Most küldtem oda embereket, hogy ott menedékre lelhetnek – rogyott le Tamás egy székre, ahogy eszébe jutott a nemrég megmentett család.
– Sajnálom – guggolt le mellé a barátja. – Nem sok emberben bízhatunk.
Tamás szívét mardosó érzés töltötte el, ahogy a reménykedő családra gondolt.
– Voltál már otthon? – rántotta vissza a merengésből Sanyi.
– Még nem – rázta meg a fejét Tamás.
Sanyi vett egy mély levegőt, ebből a százados már tudta, hogy rossz hírt akar közölni barátja.
– Meghaltak? – fordult Sanyihoz a százados.
– Nem tudom pontosan. Mikor megkezdődtek a bombázások, rögtön az első napon találat érte a házatokat. Sajnos nem tudtam odamenni és a mai napig nem hallottam felőlük.
Tamás csak bólint, nem akar beszélni tovább a családjáról.
Fél óra múlva Tamás ismét a motoron ült, de már nem vette fel a német egyenruhát. Egy sarokkal odébb eldobta. Miután mindent megbeszéltek Sanyival, úgy döntött, hogy inkább visszamegy a várba és ott várakozik tovább. Nem lenne jó, ha keresnék, és nem találnák. Inkább legyen a németek szeme előtt, mint hogy szülj a azt.
A Baross utcán indult el, és csak a József körúton állították meg ellenőrzés céljából. A parancsa megint kisegítette, és az irányából is láthatták, hogy valamelyik híd felé igyekszik. A Múzeum körútra ráhajtva egy pillanat alatt döntött, és nem kanyarodott le az Erzsébet híd felé, hanem a Károly körúton tovább haladt, majd jobbra fordult a Király utcába. Beszélnie kellett Vitézi alezredessel, aki a Gestapo „kérésére” valószínűleg otthon tartózkodott. Igaz, felmerült benne az
is, hogy nagyon szeretné látni az alezredes lányát, Zsuzsit is, bár félt is a találkozástól, hisz nem a legjobb viszonyban váltak el egymástól, és évek óta nem is hallott felőle. Csak Sanyi említett meg pár dolgot a leveleiben, azonban ezekkel nem igazán foglalkozott. Már bánta, hogy nem tisztázta a dolgokat, mielőtt bevonult, de ezen már sajnos nem lehetett változtatni. Valószínűleg a lánnyal való találkozása lesz a legnehezebb ütközete az egész háború során.
Elővigyázatosságból először csak elgurult a ház előtt. Jól tette, mert nem messze az épület kapujától egy fekete Mercedesben két ügynököt látott várakozni.
Megkerülte a tömböt és a Paulay Ede utcában állt le a motorral. Itt az egyik lakóépület pincéjén át indult el. Átjárható alagutak kötötték össze a különböző tömböket. Remélte, hogy nincsenek eltorlaszolva, és akkor feltűnés nélkül fel tud jutni Vitézi lakásához.
Szerencsére csak néhány bútort kellett eltolnia az útból, és minden gond nélkül feljutott az ajtóig. Még a lépcsőházban megigazította az egyenruháját, és nagy levegőt vett. Tisztelte és gyűlölte is az alezredest egyszerre. Mint katona megtanulta tisztelni, de mint magánembert gyűlölte Vitézi Károlyt. Igaz, lehet, hogy ő is így viselkedett volna, ha neki lett volna egy lánya, aki egy olyan suhanccal találkozgatott, mint ő volt régen.
Mikor elindult a folyosón az ajtó felé, az kinyílt és kilépett rajta az alezredes. Egyenruhája kifogástalan volt, mint mindig, csizmáján megcsillant a lakásból kiszűrődő fény. Egy cigarettát tartott az egyik kezében, a másikban pedig egy pohár italt. Őszes haja és bajusza katonásan volt lenyírva. Derékszíját és fegyvert nem viselt, bár indokolt lett volna a hajnali események tükrében.
– Ne féljen, százados – fordult a közeledő Tamás felé jöjjön csak!
Azzal az alezredes visszalépett a lakásba.
– Hogy vett észre? – értetlenkedett magában a százados, és belépett a nyitott ajtón.
Behúzta maga mögött, és Vitézi utasításai szerint levette a kabátját és a sapkáját, majd felakasztotta őket az előszobában álló fogasra.
Besétáltak a dolgozószobába és leültek az ajtó melletti kanapéra. Tamás kissé feszülten, egyenes tartással ült, állát feszesen felszegte.
– Lazítson, százados, nem vagyunk szolgálatban – szólalt meg az alezredes, és kényelmesen hátradőlt. – Gondolom, kérdései vannak.
– Nekem is – szegezte rá a tekintetét a fiatal tisztre Vitézi. – Jobb, ha én kezdem. Sok mindenről nem tud, ami itt történt.
Belekortyolt az italába a főtiszt.
– Konyak. Kér? Elég ritka manapság.
– Jó – kiürítette a poharát az alezredes, felállt, odalépett az íróasztalához és eloltotta a cigarettát. – Ügyetlen próbálkozás volt a Gestapótól, ahogy a ma hajnali dolgokat intézték. Fölösleges volt, hogy odarángatták, és akkor engedték ki, amikor épp engem kísértek be Heimannhoz. Amúgy ne foglalkozzon azzal a pökhendi nácival, amelyik kutya ugat, az nem harap.
Töltött magának még egy italt Vitézi, de végül meggondolta magát és letette a poharat az íróasztalra.
– Idefigyeljen, százados, őszintén elmondok most magának valamit. Igaz, hogy nem volt jó a viszonyunk régebben, de hallottam, hogy miket vitt véghez a fronton, és most már tudom, hogy amiket a bevonulása előtt mondott, azok igaznak bizonyultak. Becsülöm magát és megbízom magában. Sajnálom, hogy megsérült – nézett rá Tamásra, aki csak bólintott egyet. – Én is voltam a keleti fronton, igaz, csak egy kis ideig, de tudom, milyen kemény volt ott a helyzet. Itthon azokból a dolgokból nem sokat érzékeltek az emberek, a politikai vezetés meg főképp nem. Annyi bizonyossá vált a számukra, hogy nem kellett volna belépnünk a háborúba.
Közben mégis felvette a poharat, és egy húzásra kiitta a konyakot.
– Amit mond, az hazaárulás – mondta Tamás, de nem gondolta komolyan.
– Tudom, tudom – emelte fel a kezét Vitézi. – De tudja, hogy mi történt márciusban, és látja, hogy mi folyik most az utcákon. Na, ez a hazaárulás! Egy olyan embert hatalomhoz juttatni, aki nem sokkal ezelőtt még börtönben volt. Egy olyan ember fog kormányozni, aki egy kis koncért mindent megtesz a gazdájának, aki ráadásul rendszeresen veri.
Az alezredes idegesen elkezdett fel-alá járkálni a szobában.
– Igen, benne voltam. Bevallom őszintén, benne voltam. Nem volt nagy szerepem, de részt vettem az oroszokkal való tárgyalásokban – állt meg egyenesen Tamás előtt Vitézi.
A százados vállai leereszkedtek, és csak bámult maga elé.
– Megőrült a világ – rázta a fejét Tamás.
– Vége lehetett volna a háborúnak részünkről – lépett közelebb Vitézi és rátette egyik kezét Tamás vállára.
A százados felnézett az alezredesre és felállt.
– Katonaeskümhöz híven ezt jelentenem kell! – jelentette ki határozottan és kihúzta magát.
Vitézi hátrébb lépett, és bal karjával az ajtó felé mutatott.
– Menjen, százados, ha akar. Nem tartóztatom fel, sőt menekülni sem fogok. Csak egy dolgot kérek – nézett rá egy aggódó apa szemével Tamásra. – Kérem, vigyázzon a feleségemre és a lányomra. Ne hagyja, hogy meghurcolják őket.
Az esendő apát látva Tamás visszalépett és elgondolkodott.
– És még egy dolog – folytatta Vitézi. – Akárcsak maga, én is a szabad
Magyarországra és a kormányzóra esküdtem fel. Azonban Magyarország a németek megszállása után megszűnt független állam lenni, és tegnap estétől Szálasi kormányoz.
Az ajtó zárjának zörgése vonta el a figyelmüket. Tamás az alezredes elé lépett és a pisztolyáért nyúlt.
– Ki lehet az? – kérdezte a százados.
Az alezredes ránézett az órájára.
– A lányok nem lehetnek, leküldtem őket vidékre.
– Maradjon itt! – mondta Tamás és kiment az előszobáig.
Vitézi is magához vette a pisztolyát és követte.
Lassan nyílt az ajtó, a két férfi izmai megfeszültek, idegeik pattanásig feszültek. Mindketten az ajtóra emelték a fegyvereiket és vártak. Az ajtón elsőnek Zsuzsi lépett be, akit édesanyja, Aletta követett. Nagyot sikítottak, amikor meglátták a két fegyverest.
– Mit kerestek ti itt? – ugrott elő Vitézi és ölelte magához a két nőt.
– Sajnálom, de nem engednek ki senkit a városból – magyarázkodott a felesége, és sírva szorította magához Károlyt.
Zsuzsi hamar kibontakozott apja öleléséből, és Tamást nézte, aki még mindig az ajtófélfa mögött állt, és csak az arcának a jobb fele látszott ki a keret mögül.
– Tomi? – lépett egyet előre a lány, mire a százados leszegte a fejét.
Őrülten elkezdett verni a szive, egy pillanat alatt gombóc nőtt a torkába. Még mindig ugyanaz az illat, az a lágy hang, az a gyönyörű arc.
Vitézi és felesége egymást átölelve álltak és figyelték a fiatalokat. Zsuzsi már csak egy lépésre volt az ajtótól, amikor Tamás kilépett a keret mögül, feltárva arca másik oldalának sérüléseit. Előrelépett Vitézi felé, gondosan kerülte a lány tekintetét és az érintkezést vele.
– Alezredes úr, jobb, ha én most megyek – jelentette ki határozottan, és gyorsan a kabátjáért nyúlt.
Zsuzsi utána lépett egyet, de aztán a szokott makacssága bújt elő belőle, és nem nyúlt, nem szólt Tamás után. A százados nem vette fel a kabátját, csak gyorsan leakasztotta a sapkáját is és kilépett az ajtón.
Vitézi utána ment és megállította a folyosón.
– Holnap találkozzunk a hadügyben. Megválaszolom a kérdéseit.
Tamás felvette a sapkáját és tisztelgett az alezredesnek, majd sarkon fordult, és szó nélkül elment.
Odabent Zsuzsi sírva rohant be a szobájába.
