Találatok: 19
284
Háborgó szívvel ült vissza a motorra Tamás. Az Andrássy úton, majd a Gróf Tisza István úton egész a Ferenc József térig hajtott, ahol megállt a rakparton. A motorkerékpárt letámasztotta az út szélén, ő pedig a Lánchíd melletti kőfalnak támaszkodott.
Nem Vitézi szavai hozták ki a türelméből, nem a hazaáruló kijelentések zavarták – amelyekkel igazából egyetértett -, hanem Zsuzsi.
Jó volt vele újra találkozni? Nem! Jó volt őt újra látni? Nem! Jó volt újra hallani a hangját? Látni tökéletes alakját? Érezni illatát? A szemébe nézni? Érezni a közelségét? Olvasni a tekintetében? Érezni azt, amit régen? Vagyis megpróbálni felidézni azt az érzést? Nem… nem volt jó!
És ez még jobban elkeserítette Tamást. Most már teljesen meggyőződött arról, hogy neki még mindig nem közömbös a lány, de ő Zsuzsinak már teljesen.
Váratlan volt a találkozás, mégis valahol a lelke mélyén vágyott rá. Ó, hogy hányszor lejátszódott a fejében az alkalom, amikor majd újra fognak találkozni! Nem így képzelte el. Nem így, hogy fegyvert fog rá és halálra rémíti.
Kerülte a lány tekintetét, minden kommunikációt vele. Igyekezett nem észrevenni, még talán zavarta is a jelenléte. Vagyis ez nem jó szó, nem zavarta – sohasem zavarná -, csak nem esett jól neki.
Hogy mi volt a baj? Nem tudta igazán megfogalmazni. Most legalábbis józanul nem. Csak az járt a fejében, hogy minden a lány hibája volt! Miatta vonult be, miatta került a frontra és miatta sérült meg.
Legalábbis szerette volna, ha ez igaz lenne.
Sok minden történt, ami máshogy is történhetett volna. Már legalább két és fél éve nem látták egymást. Minden azelőtt történt. Az a bizonyos pletyka, az a kérdés, az a vád. A mai napig nem tudott szabadulni Tamás azoktól a dolgoktól. Iszonyúan zavarta, hogy egy szóbeszéd, ami nem volt igaz, mindent lerombolt.
A másik dolog a férfi hibája volt. Az, amikor felhozta a témát arról a pincérről, akivel sűrűn beszélgetett a kávéházban. Zsuzsi amiatt haragudott meg igazán. De ahelyett, hogy normálisan leültek volna beszélni a dologról, a lány megsértődött és csak magával foglalkozott. Ez nem volt korrekt viselkedés tőle, de ő már csak ilyen makacs természet volt.
Aztán jöttek sorban a problémák. A háború szele, a családi viszály, és minden összeomlott. Tamás tudta, hogy ezek nem a lány miatt történtek, de kicsit jó volt rá haragudni, őt okolni.
Pedig semmi oka nem volt rá. Csak fájt neki, hogy nem volt ott. Úgy érezte, hogy Zsuzsi cserbenhagyta őt, és semmibe vette. Akkor neki lett volna szüksége valakire, aki mellette lett volna és támogatta volna őt. A legjobb barátjára mindig számíthatott, de nem érezte, hogy mással igazán meg tudta volna osztani a gondjait.
Ami történt, megtörtént, ami elmúlt, már nem volt érdekes. És ez volt a baj! Ez fájt neki igazán. Az, hogy úgy érezte, hogy Zsuzsinak semmit sem jelentett az a fél év, amit együtt töltöttek. Mert ha jelentett volna valamit a lánynak, akkor nem a könnyebb utat
választotta volna, és nem dugta volna homokba a fejét. Nem játszotta volna a sértődöttet, hanem őszintén érdekelte volna a másik véleménye, és megpróbálta volna józanul kezelni a dolgot.
Hogy valaha is bízni fog a lányban? Csak rajta múlott.
Hogy valaha is képes lesz még egyszer a szemébe nézni? Nem tudta.
Érdekelte, hogy van-e most barátja, találkozgat-e valakivel? Nem, nem érdekelte.
Szerinte volt valakije, hisz egy ilyen fantasztikus nő nem marad sokáig egyedül. Nem tudott meglenni egyedül.
Boldog-e most Zsuzsi? Remélte, igen.
Fognak a közeljövőben beszélni vagy találkozni? Nem, nem hitte. Amíg ilyen zűrösek a dolgok, addig biztosan nem.
Őszintén kíváncsi volt rá? Szerinte nem.
Fontos neki a nő? Igen, talán a legfontosabb!
Szívesen megkérdezte volna, hogy mi volt a legkedvesebb emléke arról az időszakról, amikor még együtt voltak. Tamásnak sok ilyen volt. Nem tudott volna egy dolgot kiemelni, de talán egyvalami volt, ami mindig is számított. A szemei. Akárhányszor is belenézett – még amikor jól mentek közöttük a dolgok – , a lány tekintetében őszinte érzéseket látott. A szeme nem tudott hazudni, képtelen volt rá.
Hányszor, de hányszor ránézett azokkal a gyönyörű szemeivel! Mindig ott volt benne a boldogság és a szeretet.
Tamás sose fog haragudni rá igazán és sose mond neki nemet, bármit is kér majd tőle, bármilyen segítség is kell majd neki.
Tudta, hogy mindig csak a jóra szabad emlékezni, hiába fájt, ami történt.
Sajnos sosem lesz ez már rendesen lezárva… de amíg bele tud nézni a szemébe, amíg őriz a szeme, addig szeretni fogja Zsuzsit.
***
Zsuzsi csak zokogott. Magára zárta a szobája ajtaját, fejét a párnák közé temette, hogy teljesen kizáija a külvilágot. Édesanyja próbált beszélni vele, kitartóan kopogott egy ideig, de végül férje kellemesen mély hangja jobb belátásra térítette az asszonyt.
Zsuzsi végre egyedül maradt, vagyis nem egyedül, hisz gondolatait csak Tamás töltötte ki. Nem értette, miért viselkedett vele olyan távolságtartóan a férfi.
Még mindig az bánthatta Tamást, ami a bevonulása előtt történt? De hát annak már több mint két éve!
Miután a férfi elment, fél évnek kellett eltelnie, hogy Zsuzsi levelet írjon neki.
Azonban két-három levél után nem érkezett válasz. Szerencsére jó kapcsolatban volt Tamás barátjával, Sanyival, aki viszont rendszeresen kapott levelet a frontról. Akkor megértette, hogy mi is volt az, ami zavarta Tamást, és örült, hogy legalább a barátjának írt levelekből hallott felőle. Sokszor még felbontatlanul hozta a leveleket Sanyi. Egyből a lányhoz sietett, ahogy kézhez kapta őket.
A levelek szerint még mindig szerette őt Tamás, és igazán nem érdekelte már, ami a múltban történt. Akkor viszont miért viselkedett így?
Zsuzsi azt már elismerte magának, hogy önfejű volt és nem érdekelte semmilyen magyarázat. Úgy érezte, hogy a férfi megalázta, és nem volt kíváncsi a másik magyarázatára. Most már tudta, hogy le
kellett volna ülnie vele, és meg kellett volna beszélniük a történteket. Nem kellett volna ellöknie magától a férfit, aki szerette.
Akkor még csak húszéves volt, keveset tudott a világ dolgairól. A családja révén mindent megkapott, nem voltak gondjai. Csak a tánctanulás töltötte ki az életét.
Mára azonban megváltozott. Talán a háború hatására – nem tudta igazán -, de jelentkezett az orvosi egyetemre. Nem vették fel, így ápolónak állt. Apja nagyon féltette és Budapesten intézett neki egy állást a Szent János Kórházban, nem akarta, hogy távol kerüljön tőle a lánya.
Megváltozott, de erről Tamás semmit sem tudott.
Sanyi írt neki a leveleiben róla, de Tamás sose fűzött hozzá kommentárt a válaszlevelekben. Viszont egy sor minden levél végén ott szerepelt: „Amíg őriz a szeme…”
Sanyi a levelek elolvasása után mindig belenézett a lány szemébe és elmosolyodott. Hogy írt-e a válaszlevelekben valami megjegyzést erről, sosem kérdezte. Nem merte, csak remélte, hogy jelzett valahogy Tamásnak, hogy tudatta vele, hogy még mindig a szívében élt.
Remélte, mielőbb találkozni fognak, és hajlandó lesz vele beszélni a férfi. Félre kell majd tennie minden makacsságát, és oda kell állnia majd elé. El kell mondania neki, hogy mit is érez most, hogy mennyire fontos neki a másik.
Budapest, 1941. május
Épphogy csak véget ért a vasárnap, és Sanyi már reggel hat órakor Tamásék házánál volt. Apró kavicsokkal – amiket az út macskakövei közül szedegetett ki – dobálta barátja szobájának első emeleti ablakát. Megbeszélték, hogy elkíséri, de szokás szerint nem volt a megbeszélt időpontban a Kálvária téren.
Tamás családja nem messze a tértől, a Práter utcában lakott. Az első emeleten volt egy hatalmas lakásuk. Négyen éltek ott, apja, Zoltán, tisztviselő a városházán; anyja, Éva, aki a háztartást vezette és bátyja, aki szintén Zoltán, és aki szorgalmasan tanult, hogy apja nyomdokaiba léphessen. Tamástól is ezt várták el, de ő inkább külföldre utazott irodalmat tanulni. Nem igazán szerette a művészeteket, inkább a kaland hajtotta, hogy világot lásson. Eljutott Berlinbe, Bécsbe, Párizsba és Moszkvába is. Mindenhol tanult valamit, de sose fejezte be egyik iskoláját sem. Fél éve tért haza, és azóta is állandó vitatéma otthon az élete. Vagyis, ahogy az apja nevezte: levegöpazarlás.
Egy kisebb újságnál helyezkedett el, ahol néha irt valami semmitmondó cikket a város hétköznapjairól. Ezekért kapott némi pénzt, de az nem volt sokáig elég.
Még nem döntötte el, hogy mivel is akar igazán foglalkozni, pedig már elmúlt huszonöt éves.
Bátyja két évvel idősebb volt nála, saját családot még nem alapított, minden idejét az egyetem és a munka kötötte le. Jogra járt, ügyvéd, majd később politikus akart lenni. Voltak barátnői, de egyik sem érdekelte igazán. Vagy túl gyáva volt a házassághoz, vagy túlságosan lefoglalta a hatalom utáni vágy. Nem is igazán érdekelte Tamást, hisz, ahogy az apját sem, a bátyját sem tisztelte igazán. Egyedül az anyját sajnálta, aki ki volt szolgáltatva apja kény énekkedvének. Boldognak mutatta magát, vagy csak beletörődött a sorsába. Mindig kedves volt a kisebbik fiával, de azért ő sem nézte jó szemmel a semmittevését és a léha, felelőtlen életvitelét.
Egyedül Sanyi volt az, aki végighallgatta se vége, se hossza fejtegetéseit az életről, és elviselte bohém életstílusát.
A sok rossz tulajdonságához sok jó is párosult. Például ilyenkor, amikor elaludt, nagyon hamar elkészült és teljesen éberré vált.
Nem telt el tíz perc az utolsó kavics eldobása után, és már a József körút felé sétáltak. Tamás elvette a barátjától az egyik hatalmas zsákot, ami tele volt cipőkkel. Sosem hagyta, hogy egyedül Sanyi cipekedjen, aki ráadásul az apjától örökölt betegsége miatt rendszeresen erős köhögéssel küzdött. Most is meg kellett állniuk, megvárni, amíg legyőzte a soron következő rohamot.
– Kell zsebkendő? – kérdezte Tamás a barátját, aki csak felemelte az egyik kezét és intett, hogy nem.
– Menjünk tovább – vette vissza a vállára a cipőkkel teli zsákot Sanyi, és elszántan megindult.
Mióta Tamás ismerte, Sanyi a cipők között élt. Nagyapja és az apja is cipész volt. Sajnálatos módon az édesapja elesett a nagy
háborúban, egy évvel Sanyi születése után. Besorozták, pedig az egészségi állapota alapján nem is volt alkalmas katonai szolgálatra. O talán még súlyosabb köhögőrohamokkal küzdött, mint most a fia, akit sosem látott.
Főleg a nagypapa keresetéből éltek, aki mindent megtanított az unokájának. Sanyi tizenkét éves volt, amikor ketten maradtak az édesanyjával. A nagypapára a pincéjükben lévő műhelyében találtak rá. A sámliján ült és épp egy talpat szegecselt, amikor szépen, csendben ráhanyatlott a munkájára.
Erzsi néni – Sanyi édesanyja – egy jómódú családnál dolgozott bejárónőként. Éjjel-nappal robotolt, hogy eltarthassa a fiát és fizetni tudja az iskolát, de ez is kevésnek bizonyult. Mivel nagyon sokat dolgozott, az első időkben még nem is vette észre, hogy a fia kimaradt az iskolából. Lejárt a pincébe, kitakarította, és újraindította a családi vállalkozást. A környékről pár ember hozzá vitte a cipőjét, hogy megjavíttassa, így Sanyi elkezdte gyűjteni a pénzt.
Egy nap lelkesen ment a kis műhely ajtajához, mikor valaki kopogott rajta.
Mikor kinyitotta az ócska ajtót, az anyja állt vele szemben és egy nagy pofonnal köszöntötte. Nem sokkal azelőtt tudta meg, hogy a fia kimaradt az iskolából, és már nem is veszik vissza. Nagyon megszidta a kisfiút, aki hiába mutatta az összegyűjtött pénzt. Erzsi néni fontosabbnak tartotta, hogy a fia művelt legyen, és többre vigye az életben, mint hogy mások koszos cipőivel foglalkozzon. A sors vagy a véletlen műve volt, nem lehetett tudni, de épp akkor járt arra Horváth atya, a Kálvária téri templom papja. Megsajnálta a kis családot, és megbeszélte Erzsi nénivel, hogy majd ő foglalkozik a kisfiúval, úgyis kell valaki, aki segít neki rendben tartani a
templomot. így Sanyi mindennap eljárt a templomba, ahol Horváth atya tanította, és újabb munkákat is kapott. A vasárnapi szentmisék előtt mindig ott állt a pappal a templom kapujában, és míg az a hívőket üdvözölte, addig Sanyi visszaadta nekik az előző héten neki leadott javítandó cipőket. Mindig mindenki meg volt elégedve a munkájával, és hamar megszerették a környéken a kisfiút.
Mára elismert cipészmester vált Sanyiból, és azóta is rendszeresen járt Horváth atyához, amikor csak meg kellett javítani valamit a templomban.
A körúton megvárták a hatos villamost, és mindketten felszálltak a mostanra már egy darab zsákra fogyatkozott málhájukkal, amit Tamás cipelt. Jó pár helyre bekopogtak már, ahol mindenki örömmel és megbecsüléssel fogadta Sanyit. A munkája, mint mindig, kifogástalan volt, és ezért mindig bőkezűen meg is fizették.
Sanyi – talán a templomi nevelés miatt – több munkát végzett ingyen, mint pénzért. Sok család nem volt képes megfizetni a javításokat. Sanyi szinte soha nem fogadott el tőlük semmit.
A mai napon Terézvárosba kellett menniük. Sanyit nemcsak a környékről, hanem messzebbről is felkeresték. Ezt is Horváth atyának köszönhette, akit sok helyen ismertek, és mindenhol megpróbált segíteni az embereken. Nemcsak Sanyinak segített, hogy más környékről is hozzá küldte az embereket cipőt javíttatni, hanem Molnár Józsinak is, aki asztalos volt vagy Jámbrik Arankának, aki szabó volt. És még legalább egy tucat embernek, aki a környéken próbált kétkezi munkából megélni.
Szinte mindenhol azt hallotta Tamás:
– Drága Sanyikám! Köszönöm Sanyikám
Ami nem is zavarta, hisz büszke volt a barátjára, de amikor ő is elkísérte és segített neki, akkor hozzá is volt mindenkinek egy-két szava.
– Hát az uraság meg inkább beszéljen az apja fejével, hogy tegyen végre valamit ott a városházán. Segítsen ö is valamit, hisz neki több esélye van, mint szegény Horváth atyának. Hát nem látja, hogy milyen nyomor van itt mifelénk?
Mindenki csak az apját látta benne. Hogy ő jobban élt mindenkinél és nem törődött senkivel.
Épp az utolsó asszony szidalmazó szavai visszhangoztak a fejében, amikor az Andrássy útról a Hajós utcába kanyarodtak le. Tamás megtorpant és földbe gyökerezett a lába. A Magyar Királyi Operaház oldalsó bejáratán épp a fiatal balett-táncos-növendékek egy csoportja lépett ki. Közülük az egyik csodálatos barna hajú, kék ruhát viselő lány látványa bénította meg. Hosszú haját egy kék szalag fogta össze, mosolya túlragyogta a napsütéses utcát. Barátnőivel hangosan nevetve indult el az Andrássy út felé. Tamás gondolkodás nélkül követte őket, barátja kezébe nyomva a zsákot.
– Hé! Még nem végeztünk! – bosszankodott Sanyi, de tudta, hogy ha nőkről van szó, akkor mondhat bármit, Tamás, mint egy vadászkopó, csak a zsákmányra figyelt.
Az Andrássy úton egy kávéházig kísérte a balerinákat, akiket mindenki megcsodált egyenes tartásuk és sugárzó szépségük miatt. A kávéházban csak egy fél órát tartózkodtak, de Tamás utánuk ment és két asztallal odébb foglalt helyet. Onnan is ki tudta venni a beszélgetésük foszlányait. Más számára semmi érdekesről nem beszéltek, de Tamás megtudta, amit akart. A lányt Zsuzsinak hívták. Vitézi Zsuzsanna volt a teljes neve, ezt egyértelműen hallotta, amikor
minden lány bemutatkozott a nyájas fiatal pincérfiúnak. Tamás egy fintorral utánozta magában a snájdig felszolgálót, majd egy újságba temetkezett, és amíg hallgatta a lányok locsogását, fellapozta a színházak műsorát. Kereste, hátha talál valamit, amit a lányokhoz kapcsolhat. Biztosra vette, hogy van egy előadás, amelyben táncolnak, de nem talált semmit.
Gyorsan feljegyzetelte a fontosabb információkat a mindig nála lévő kis jegyzetfüzetbe, amelybe a cikkei vázlatát szokta írni. Belekerült Zsuzsi teljes neve és a barátnők keresztneve is: Veronika, Anita és Tünde.
Mire végzett a jegyzeteléssel és egy kis karikatúrát is rajzolt a nyálas pincérfiúról – aki folyamatosan szórakoztatta a lányokat mindenféle viccekkel és történetekkel -, a lányok már menni készültek. Gyorsan ő is kifizette a kávéját, és mire kiért az utcára, addigra azok már elváltak és négyen három irányba indultak tovább. Egy pillanatig tanácstalanul állt, majd észrevette, ahogy a kék szalag Zsuzsi hajában messziről integet felé, így hamar a nyomába szegődött. Egész a Király utcai házig követte a lányt.
Nagyon furcsán érezte magát az egész út alatt, hisz máskor már a kávéházban odament volna a lányhoz, és beszédbe elegyedett volna vele. Most azonban egész testében remegett, és szíve vadul vert. Legalább egy órán át az utcán várakozott, mire elindult hazafelé.
Másnap, majd utána és azután is mindennap visszament a Hajós utcába, és órákig várakozott, csak hogy láthassa a lányt. Mindennap elhatározta, hogy odamegy hozzá és beszél vele, de amikor meglátta, elszállt minden bátorsága.
Egyik nap erős szél támadt, amit hatalmas, viharos esőzés követett. Képtelenség volt az utcán várakozni, így Tamás bement a közelben lévő könyvesboltba.
A helyiségbe lépve megcsapta a régi papír illata és a por szaga. Csend volt a kis üzletben, csak az ajtón lévő csengettyű hangja visszhangzott még percekig a fiú fülében.
Egy idős férfi ült a bolt végében álló hatalmas tölgyfa íróasztal mögött, és kedélyesen köszönt Tamásnak, aki elkezdett nézelődni a könyvek között, de mindvégig az Operaház oldalsó bejáratát leste.
– Segíthetek? – szólalt meg az idős férfi Tamástól alig egy méterre, mire a fiú helyben ugrott egyet.
-Nagyon megijesztett, uram! – kapkodott levegő után Tamás.
– Elnézését kérem, csak gondoltam, nem találja, amit keres és bátorkodtam volt idejönni és megkérdezni, segíthetek-e.
– Köszönöm, nem szükséges. Csak úgy nézelődöm – válaszolta zavarodottan a fiú.
– Azt látom – mosolyodott el az idős bácsi, és elkezdett visszacsoszogni az asztalához.
Furcsa, hogy amikor idejött, Tamás nem is hallotta a papucs súrlódását a kopott parkettán.
– Talán épp ezt keresi – lépett oda egy hátsó polchoz a bácsi, és leemelt róla egy könyvet.
Tamás idegesen ránézett az órájára, és mivel még legalább tíz percig nem volt várható, hogy kijönne Zsuzsi az épületből, így megkockáztatta, és odament az idős férfihoz.
– Amit szivedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt; amit szemeddel sejtesz, szíveddel várd ki azt” – szólalt meg a bácsi, miközben átnyújtott Tamásnak egy könyvet.
Ö egy pillanatra értetlenül nézett a másikra, majd elgondolkodott.
– „A szerelembe – mondják – belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér” – válaszolta mosolyogva.
A bácsi elnevette magát, egy pillanatra kivillant mind a huszonkét foga, majd leült az asztalához. Közben Tamás kíváncsian fellapozta a könyvet.
– Ez is benne van – mutatott a könyvre remegő ujjával a bácsi. – Egy József Attila-kötet. Nem sok ilyet találni. És ott, azon a polcon talál még hasonlóakat. Ott vannak mind, Petőfi, Arany…
– Miért mutatja ezt most nekem? – vágott a bácsi szavába Tamás.
– „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” – válaszolta a bácsi csillogó szemekkel.
– Igen, látom, hogy itt van Madách is – mondta kissé ingerültebben Tamás, mert az órájára pillantva látta, hogy ki kéne mennie az utcára, különben elszalasztja Zsuzsit.
– Segíteni – mosolygott a bácsi és hátradőlt a székében. – Láttam ám magát egész héten. És ha nem ismerném olyan jól az embereket, akkor azt most nem tudnám, hogy mit is keres itt.
– És maga szerint mit keresek? – ment bele a játékba Tamás.
– Ahogy mondta is: „A szerelembe – mondják – belehal, aki él” – idézte ismét József Attilát a bácsi. – Nem szeretném, ha baja esne, olyan szimpatikus.
Tamás értetlenül nézett az öregúrra, amikor a hátuk mögött belehasított a csendbe a bejárati ajtó feletti csengettyű. Megfordult és meglátta Zsuzsit az ajtóban. A lány hangosan köszönt és mosolyogva közelebb lépett a hatalmas íróasztalhoz, miközben egy pillanatra végigmérte Tamást.
– Hogy vagy, csillagom? – kérdezte a bácsi a lányt.
– Köszönöm szépen, jól vagyok, Losonczi bácsi – ismét vetett egy pillantást a fiúra Zsuzsi. – És a bácsi? Hogy tetszik lenni?
– Kissé fáradtan – panaszolta az idős férfi, miközben ördögi vigyor jelent meg az arcán -, ezért is vettem fel egy kisegítőt.
Tamásra mutatott, aki értetlenül kezdte el kapkodni a fejét.
– Mutatkozzatok be egymásnak – vigyorgott az öreg, és elégedetten dőlt hátra a székében.
Egyszerre tudta meg a fiú nevét és mutatta be egymásnak a fiatalokat. Egyelőre jobban nem is alakulhattak volna a dolgok.
Már első alkalommal észrevette Tamást az utcán, ahogy Zsuzsira várt. Aztán, mivel mindennap megismétlődött a jelenet, nem volt nehéz összeraknia a képet, hogy a fiú koslat a lány után, de nem meri megszólítani. Igaz, közrejátszhatott, hogy eddig Zsuzsi mindig a barátnőivel ment hazafelé, és senki sem ment oda szívesen négy gyönyörű fiatal lányhoz egyedül. A mai fiataloknak éles a nyelvük, és négy olyan lány, mint ezek a balerinák, nem kíméletesek a fiúkhoz. Tudták magukról, hogy szépek, és sokszor ki is használták ezt.
Losonczi professzor – aki irodalmat tanított az egyetemen, és amióta visszavonult, itt töltötte a könyvesboltjában a napjait – jól ismerte Zsuzsit és a családját. Nagyra becsülte a lány apját, aki becsületesen és tisztességesen nevelte a lányát, akinél udvariasabb és csodálatosabb teremtést még nem ismert. Tudta jól, hogy Zsuzsi barátnői között van egy eléggé gonosz lány, de szerencsére Zsuzsit nem tudta befolyásolni.
Biztos volt benne, hogy ma be fog jönni hozzá a lány, hisz ma érkeztek meg az újságok, amiket az édesapja rendelt. Többnyire
külföldi lapok voltak ezek, Oroszországból és Amerikából. Az öreg professzort senki sem vonta kérdőre, ha ilyeneket rendelt, de egy katonatiszttel már nem lettek volna ilyen elnézőek. így mindig Losonczi professzor rendelte meg az új Ságokat, és két-három hetente Zsuzsi szokta elvinni azokat.
– Szoboszlay Tamás – hebegte a fiú, és kezet nyújtott a lánynak.
– Vitézi Zsuzsanna – rázott kezet a fiúval, majd kissé elpirult.
– Egy pillanat és máris itt lesz – szólt Zsuzsihoz a bácsi, feltápászkodott a székéből és elindult hátrafelé a raktár irányába.
– Gyere már, fiam! – rivallt rá Tamásra, aki letette az asztalra a József Attila- kötetet, és szó nélkül követte a professzort.
A raktárban közel hajolt a bácsihoz, és a fülébe súgott.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte idegesen.
Losonczi csak keresett a kupacok között, és mikor megtalálta a pakkot, egyszerűen Tamás kezébe nyomta.
– Itt vannak. Vidd ki! – kezdte el kituszkolni a fiút az üzletbe, elengedve a füle mellett az előbbi kérdést.
Zsuzsi épp a verseskötetet lapozgatta, amikor Tamásék visszatértek.
– Itt is vagyunk – mondta jókedvűen a bácsika, és visszahuppant a székébe.
– Mennyi lesz? – kérdezte Zsuzsi.
– Köszönöm – mosolyodott el a lány, és az újságokért nyúlt, amikor Losonczi
közbeszólt.
– Hagyd csak, Tamás mára végzett. Elkísér, ne kelljen cipekedned.
– Nem szükséges, nem lakom messze.
– Nincs apelláta! – emelte fel a kezét a professzor ellentmondást nem tűrően. – Ez most több, mint szokott, sokkal nehezebb. És amúgy Tamás is arrafelé menne.
– Köszönöm – hajolt meg a bácsi előtt a lány, majd Tamás felé fordult.
– Akkor… ö… induljunk – mondta kissé zavartan.
Már majdnem kiléptek az ajtón, amikor Losonczi utánuk szólt:
– Tamáskám! Holnap reggel nyolckor nyitunk, el ne késs! – vigyorgott a bácsi, és egyik kezével játékosan integetett a fiataloknak.
Tamás végre megértette az egészet. Az öreg professzor csak segíteni akart, viszont jól be is húzta a csőbe. Most jöhet neki mindennap segíteni, és valószínűleg ingyen. Viszont cserébe lehetősége nyílt, hogy végre négyszemközt beszélhessen Zsuzsival. Persze, ha lesz mersze megszólalni az úton.
Ez volt a leghosszabb három háztömb Tamás életében, amíg megérkeztek a Vitézi család otthonához. Ott a lány megköszönte a segítséget és felment a lakásba.
Beszélgettek útközben, igaz, a fiú már a felére sem emlékezett annak, hogy miről is. Csak hallgatta a lány hangját, de a szavait már nem tudta felidézni. Hagyta, hadd meséljen Zsuzsi, aki szívesen beszélt a táncról és a színpadról. Tamásnak rá kellett döbbennie, hogy nem tud semmit erről a világról, a lánynak viszont a tánc volt az élete.
Boldogan ment hazafelé, és azon vette észre magát, hogy türelmetlenül válj a a másnap reggelt.
Még mielőtt hazament volna, beugrott a Kálvária térre a templomba. Biztos volt benne, hogy Sanyit ott találja majd, és el kellett neki mondania, hogy végre beszélt Zsuzsival. Egész héten ezzel nyúzta a barátját, de az csak legyintett. Még nem volt olyan, hogy Tamás ne mert volna odamenni egyből egy lányhoz.
Sanyi már leírta magában az egészet. Arra még nem volt példa, hogy a barátja tényleg komolyabban érdeklődjön egy lány iránt. Általában könnyen megkapta őket, és még könnyebben el is hagyta őket. Eddig ő játszott mások érzéseivel, most viszont az ő szíve volt a játékszer.
Jó volt így látni a barátját – ismerte be magának Sanyi -, szerelmesen, hisz odahaza csak a veszekedés fogadta. Félő volt, hogy megint el fog tűnni, és akkor talán már nem is jönne többé haza.
Mikor Tamás megérkezett a templomba, Sanyi épp az atyának segített.
– Aztán jól bánj azzal a lánnyal! – szólt közbe Horváth atya a beszámolóba. – És meglátod, boldog leszel. Tiszteld, és ő kitart melletted.
– Úgy lesz! – ígérte Tamás, mint egy gyermek, aki a másnapi karácsonyra készül.
Közben ő is leült a padlóra, és segíteni kezdett a barátjának, aki éppen pár szöggel és léccel próbált egy kis tartást vinni a templom ócska padjainak háttámlájába.
***
Másnap reggel már negyedórával nyolc előtt a könyvesbolt előtt ácsorgott Tamás. Ha öt perccel előbb érkezett volna, még látta volna bemenni a lányokat az Operaház hatalmas kapuján. Ezt később
Losonczi közölte is vele, aminek az lett a következménye, hogy másnap még korábban indult el otthonról, és így már Zsuzsiék lakása előtt összefutott a lánnyal.
Ezután minden reggel együtt mentek, Zsuzsi az iskolába, Tamás pedig dolgozni. Losonczi professzor rendesen megfizette a fiút, aki becsületesen dolgozott és szorgalmasan bújta a könyveket. Nem volt sok dolga, hisz a bácsi mindent pedáns rendben tartott. Rengeteget beszélgettek az irodalomról, a színházról, a táncról. A professzor felesége zongoraművész volt. Egy külföldi útja során elsüllyedt a hajó, amivel utazott, az asszony sohasem került elő. Gyermekük nem volt, így Losonczi egyedül maradt és beletemetkezett a munkájába. Sajnos, ahogy múlt az idő, egyre mogorvább lett, és ezt nem nézték jó szemmel az egyetemen. Mivel megváltozni már nem tudott, inkább eljött és megnyitotta a könyvesboltját. Tavasszal, egész nyáron és még az ősz elején is állandóan nyitva tartotta minden ablakát a kis boltnak, így behallatszott a balerinák táncóráján szóló zongorakíséret. Losonczi sokszor kiült az utcára, becsukta a szemét és hallgatta a zongorajátékot. Ilyenkor olyan volt, mintha ismét otthon ülne és a felesége csak neki játszana.
Tamás csendben szokta nézni a bácsit, ahogy a kezeivel ő is „játszik”.
A szünetekben általában verseket olvasott fel neki, amiket jó néhány járókelő és a balerinák az iskola ablakából hallgattak. Sokszor fejből mondta a verseket Tamás – most jött jól neki a többévi külföldi tanulás -, melyek legtöbbször Zsuzsihoz szóltak, aki mindig ott volt valamelyik ablakban. Nem sok látszott belőle az emeleten, de a szemeit mindig látta a fiú. És számára az pont elég is volt.
Iskola után a lányok mindennap elmentek az Andrássy úton lévő közeli kávéházba. Megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat, utána Zsuzsi mindig a könyvesbolt felé jött vissza, és Losonczi ilyenkor elengedte Tamást, hogy hazakísérhesse a lányt. A következő két hétben többször is elhúzódtak a sétáik, ilyenkor csak elindultak és a legkülönbözőbb helyeken lyukadtak ki. Bejárták az Orczy-kertet, a Városligetet, a Margit-szigetet, a budai várat, de leginkább a Kálvária téren, a templom kertjében ülve nézték a Baross utca forgalmát.
Tamás nem tudta eldönteni, hogy a lopott pillantások és a félszeg érintések mit is jelentettek. Nem mert olyan hévvel közelíteni a lány felé, ahogy más nőknél tette. Úgy érezte, hogy boldog, és nem is lehetne boldogabb. Nem akarta elijeszteni Zsuzsit, vagy olyat tenni, ami megbánthatja a lányt. Ez volt az utolsó éve a tánciskolában. Ki akarta várni, hisz most semmi sem volt fontosabb a lánynak. Utána úgyis együtt fogják tölteni a nyarat, és majd akkor kiderülnek Zsuzsi igazi érzései.
A sétáik soha nem tartottak tovább este hat óránál, mert Zsuzsinak legkésőbb addig haza kellett érnie, apja katonás fegyelmet tartott otthon is.
A lány édesanyja nem neheztelt Zsuzsira, ha késett egy kicsit, egy alkalommal találkozott is Tamással, amikor lent találta őket a kapu előtt beszélgetve. Először – mint minden édesanya, akinek a lánya körül sündörög egy fiú – megijedt és kemény volt a fiúval, de később, ahogy egyre többet mesélt neki róla a lánya, megkedvelte Tamást. Egy nap el is ment a könyvesboltba és elbeszélgetett Losonczival. Ezután nyugodott meg és bízott meg teljesen a fiúban.
Június eleje volt, amikor minden elkezdődött. Zsuzsi a vizsgáira készült. Rengeteget gyakoroltak, már csak két hét volt a vizsgaelőadásig, azonban előtte még szóban is tanúságot kellett adnia a tudásáról. Nagyon feszült volt, és kijött az utcára, hátha a friss levegő segít, hogy kitisztítsa a gondolatait. Tamás a járdát söpörte, és mikor észrevette a lányt, bátorítóan rámosolygott. Zsuzsi a szokásához híven visszamosolygott, és intett a fiúnak, hogy menjen oda hozzá.
– Nagyon izgulok, Tomi! – húzódott közelebb a fiúhoz Zsuzsi.
– Menni fog, nem lesz gond – próbálta nyugtatni a lányt.
– Nem tudok semmit – feszengett tovább Zsuzsi. – Most jól esne egy cigaretta.
Csak néha szokott rágyújtani Zsuzsi, odahaza nem örülnének neki, sőt, kifejezetten nagy vita lenne, ha az apja megtudná.
– Én tudok jobbat – csúszott ki Tamás száján a mondat, és hirtelen nagyon megszeppent arcot vágott.
Zsuzsi kíváncsian nézet bele a szemébe. Kérdezni akart valamit, de azt vette észre magán, hogy a fiú ajkát lesi.
Tamás egész közel hajolt hozzá, és mivel a lány nem húzódott el tőle, finoman megcsókolta. Alig értek csak össze az ajkaik, és mikor Zsuzsi hozzá ért a fiú vállához és egy pillanattal később már átkarolta a nyakát, akkor forrtak csak össze igazán. Tamás átfogta a lány karcsú derekát, és szorosan magához ölelte.
Egy pillanatra hallották, ahogy Losonczi hangosan kurjantott egyet a nyitott kirakatablakból. Mindketten rámosolyogtak a bácsira, majd ismét egymással foglalkoztak.
A következő másodpercben kirontott a mellettük lévő ajtón Zsuzsi egyik barátnője, Veronika. Megállt mellettük, és bambán bámult rájuk. Zsuzsi és Tamás kibontakoztak egymás öleléséből, és miközben a ruháját igazgatta, a barátnője felé fordult Zsuzsi.
– Szervusz – köszönt kissé zavarodottan a lánynak.
– Mindjárt te jössz – mondta lenézően Veronika és beviharzott az épületbe.
Több alkalommal találkozott már Tamás Zsuzsi barátnőivel a kávéházban, és előfordult olyan eset, amikor Veronika nyíltan kikezdett vele. Ezeket Tamás nem vette föl és gyorsan elterelte a témát. Zsuzsi másik két barátnője sem vette jó néven Vera magatartását, de nem szóltak semmit. Sokszor mondták Zsuzsinak, hogy látszik, mennyire oda van érte Tamás, ne játsszon vele, de a lány nem tudta magát ez idáig elkötelezni.
Ennek a csóknak hamar híre fog menni az iskolában, de Zsuzsit már nem érdekelték a pletykák. Igaz, tartott tőlük, hisz sok „kígyó” van a lányok között, de már közel az év vége, és mindez nem igazán fog számítani a tanév után.
– Most mennem kell – nézett Tamás szemébe a lány és még mindig a fiú kezeit szorongatta.
Gyorsan odahajolt, és még egyszer megcsókolta a fiút.
Egy pillanattal később már csak Tamás állt az utcán. Nekidőlt az Operaház falának, és fülig érő, vigyorgó szájjal nézett fel az égre.
Az a napjuk csodálatos volt. Zsuzsinak sikerült a vizsgája, és az egész délutánt együtt töltötték. Mikor Tamás hazakísérte a lányt, elbújtak a kapualjba, hogy senki ne láthassa őket. Nem hiányzott valami rosszindulatú pletyka.
– Szeretném, ha mindig így néznél rám – mondta Tamás.
– így, ilyen szemekkel – nézett mélyen a lány szemébe a fiú.
– A legcsodálatosabbak és a legőszintébbek. Egy szép szem nagy erő.
Zsuzsi elmosolyodott és megcsókolta a fiút.
– Mit látsz a szememben? – kérdezte utána.
– Az egész világot, és mégiscsak magamat – fogalmazott kissé zavarosan Tamás.
– Úgy, hogy amíg ezt látom, amikor belenézek, addig nincs baj. Amíg őriz a szemed, addig tiszta szívvel látsz.
Zsuzsi szorosan hozzábújt a fiúhoz, megcsókolták egymást, majd nagy nehezen, de elbúcsúztak, és a lány bement a belső kapun.
Tamás azonnal a barátjához sietett a kis cipészmühelybe, és mindenről beszámolt neki. Majdnem egy órán át csak Zsuzsiról áradozott, és a közös jövőjüket tervezgette. Sanyi azonban most nem volt olyan lelkes, mint szokott.
Egykedvűen javítgatta a cipőket, nem azzal a gondossággal, ami megszokott volt tőle.
– Mi van veled? – kérdezte Tamás.
– Semmi, örülök, hogy boldog vagy – vonta meg a vállát Sanyi.
– Nem igaz, látom, hogy valami nincs rendben – erőszakoskodott Tamás.
– Nem látod, mi megy? -tette le a cipőt Sanyi és a barátja felé fordult. – Forrong a világ. Az új zsidótörvény szerint már mindenki zsidó, akinek két nagyszülője izraelita származású. Megtiltották a vegyes házasságokat és a zsidó – nem zsidó közötti kapcsolatokat.
– De ez nem a mi dolgunk – rázta meg a fejét Tamás.
– De igenis az! – pattant fel a székéről Sanyi, és felemelte a hangját. – Családokat szakítanak szét vagy döntenek nyomorba, csak azért, mert mások! Ez így nem helyes! Nem lehet az embereket a származásuk miatt megítélni. Két sarokkal lejjebb Skublics urat kirúgták, mert zsidó, ott van az idős Eszter néni, senki sem viszi hozzá a ruháit mosatni, mert zsidó. És sorolhatnám reggelig, hogy csak nálunk, itt a környéken mik történnek. Hát nem veszel észre semmit? Mi is részesei vagyunk a háborúnak! Hol voltál áprilisban, amikor Teleki öngyilkos lett és a jugoszlávok Szegedet bombázták? Hol voltál, amikor átengedték magyar földön a német erőket és a 3. hadsereget kivezényelték a határra?
Tamás szégyenkezve hajtotta le a fejét. A barátjának igaza volt, az elmúlt időszakban a családi gondok, jó három hete pedig csak Zsuzsi körül forogtak a gondolatai.
Kimaradt a nagyvilág történéseiből, nem igazán érdekelték a körülötte zajló események. Otthon hallotta az apjától és a bátyjától a híreket, de igyekezett kevés időt otthon tölteni. Lassan amúgy is összejön annyi pénze, hogy kivehessen egy normálisabb lakást, és végleg elköltözzön otthonról. Sanyival majdnem mindennap találkozott, de most jött rá, hogy nem igazán figyelt rá.
– Sajnálom – fordult Sanyi felé -, ne haragudj. Csak ilyen még nem volt.
– Hagyd, nem érdekes – legyintett Sanyi lemondón, tudta, hogy nem tudja meggyőzni a barátját, és butaság lenne folytatni a témát.
Sanyi nem kommentálta barátja utolsó megjegyzését, ő már két hónapja rendszeresen olvasott külföldi lapokat. Vagyis megbeszélte
valakivel az ott írtakat. Egy katonatiszt csizmáját javította, amikor a beszélgetésük során felmerültek a világpolitika témái. A katonatiszt megvárta, amíg elkészült a csizmája, és addig beszélgettek. Kifejtette, hogy nem tetszik neki, hogy Magyarország ennyire baráti kapcsolatokat ápol a háborúzó Németországgal. Az új törvények és rendeletek nem jó irányba mutatnak. Szerinte csak idő kérdése, és az országot berántják a háború végeláthatatlan gyilkos gépezetébe.
Mikor kész lett a csizmával, a katonatiszt tisztességesen kifizette és búcsúzásképpen bemutatkozott.
Utána kezdett el Sanyi Horváth atyával a politikáról beszélgetni. A pap sok helyen megfordult és sok embert ismert. Volt néhány befolyásosabb ismerőse, akik nem nézték jó szemmel a dolgok alakulását. Egy alkalommal elkísérte Horváth atyát egy ilyen „baráti” beszélgetésre. Ott új dolgokat ismert meg. Volt a jelenlévők között néhány kommunista, de a többség nem hajlott a szavukra. Ok inkább Amerikában látták a lehetőséget.
– Velük kéne szorosabbra fűzni a barátság kötelékeit, nem a németekkel – szólt az egyik veterán katona a gyűlésen.
– Az oroszok közelebb vannak, onnan reálisabb esély van, hogy’ segítséget kapjunk – kontrázott egy másik férfi.
Sanyi figyelmesen hallgatta őket, és többször is elkísérte az atyát, attól függően, hogy mennyi munkája gyűlt össze. Kiforrtak a saját gondolatai és érzelmei a különböző irányzatok iránt, de nem folyt bele a beszélgetésekbe. Kis embernek érezte magát.
– A nagy dolgokat mindig a kis emberek hajtották végre – mondta neki egyszer Horváth atya. – De igazad van, hogy nem folysz bele, fiam. Én sajnos nem tudom már kikerülni őket, de te még megteheted.
Az a baj, hogy azok az emberek a hatalmon fognak acsarkodni, amikor eljön majd a változás ideje. A hétköznapi emberek pedig csak az olyanokra számíthatnak majd, mint te. Járj továbbra is nyitott szemmel. Eljö az idő, amikor segítened kell az embereken. Állj rá készen!
Sanyi fejében azóta is ott visszhangoztak a pap szavai. Szeretné, ha Tamás is megértené, de vele most nem lehet szót érteni. Viszont amikor majd a segítségét kéri, akkor ott lesz és segíteni fog neki. Ebben biztos volt.
A következő hét volt Tamás életének legboldogabb időszaka. Zsuzsinak nem kellett az egész nap az iskolában lennie, így több idejük jutott egymásra. Az egész napot együtt tölthették. Losonczi nem bánta, hogy nincs bent a fiú a könyvesboltban, szívesen elengedte, amikor látta, hogy mindketten mennyire boldogok, és csillogó szemekkel néztek egymásra. Kezdett kibontakozni közöttük valami különleges, valami, amit nem lehet egyszerűen szavakkal leírni. Mindkettőjüknek a másik lett a legfontosabb. Szorosan fogták egymás kezét, és ritka volt az a pillanat, amikor nem egymással voltak elfoglalva. Teljesen kizárták a külvilágot, nem számított senki és semmi.
Zsuzsi csak futólag járt be a kávéházba, épphogy csak beköszönt a barátnőinek. Őket sem zavarta, hogy egyre kevesebbet látják Zsuzsit, csak Veronika nézte féltékenyen a szerelmeseket.
Viszont amilyen hirtelen, egy pillanat alatt csattant el az első csókjuk, olyan gyorsan kezdett el minden rosszra fordulni.
Az ajtó csengettyűje hangosan jelezte a látogató érkezését, mire Tamás jókedvűen sietett a vendég elé. Reggel együtt jött Zsuzsival, az utcájukból kiérve már kézen fogva andalogtak a Hajós utcáig. A
lány bement az iskolába, Tamás pedig a könyvesboltba dolgozni. Mindketten vidámak voltak, és már csak fél óra volt, hogy ismét lássák egymást.
Egy katonatiszt érkezett. Csillogó ébenfekete csizmája, frissen vasalt pantallója és feszes zubbonya, rövidre nyírt haja és bajusza jól jellemezte a férfit. Egy igazi kimért, kemény, parancsoláshoz szokott katona állt Tamás előtt.
– Maga az a Szoboszlay? – kérdezte a fiút minden udvariasság nélkül.
– Igen, én vagyok – állt oda a katona elé Tamás, és határozottan a másik szemébe nézet.
– A, Vitézi őrnagy úr! – hallatszott Losonczi hangja a háttérből.
Tamás a név hallatán megrettent, ami ki is ült az arcára. Ezt az őrnagy észre is vette és lenézően rámosolygott a fiúra.
– Gondoltam – jegyezte meg, majd odalépett az idős bácsihoz, és kezet rázott vele.
– A fiatalúrhoz jöttem – fordult ismét Tamás felé.
Odalépett elé és kihívóan a szemébe nézett.
– Nem szeretném többet a lányom közelében látni. Neki most a vizsgáival kell foglalkoznia, nem holmi magafajta semmirekellőkkel.
Tamás meg akart szólalni, de az őrnagy nem engedte.
– Utánanéztem ám magának – emelte rá a mutatóujját Tamásra. – Nem lehet magára büszke az apja. Ilyen korban az embernek már el kellett volna érnie valamit. Mit tud maga felmutatni? Mit tud adni a lányomnak?
– De őrnagy úr, kérem… – lépett közelebb Losonczi, de Vitézi leintette.
– Szeretem őt – szólalt meg Tamás. – És ő is szeret.
– Maga szerint! – kontrázott az őrnagy. – Mondta már magának?
Tamás válaszolni akart, hogy igen, de a katonatisztnek igaza volt. Még soha nem mondta neki Zsuzsi, hogy szereti őt. Biztos így érzett, de még nem mondta ki. Még egyikük se mondta a másiknak.
– Erről beszélek – húzta ki magát az őrnagy és elindult az ajtó felé.
– Bocsásson meg, ha kérhetem – fordult Losonczi felé az ajtóból, majd felvette a sapkáját és kiment az üzletből.
Tamás leroskadt egy székre, és hosszú percekig csak ült magában. Teljes megsemmisülést érzett.
Igaza lenne az őrnagynak? Vagy csak a lányát félti? Ezer ilyen és ehhez hasonló kérdés suhant át az agyán, amikor ránézett az órájára. Gyorsan felpattant és kirohant az üzletből. Az ajtón kilépve látta, hogy az Operaház oldalsó bejáratánál egy kocsi várakozott. Vitézi őrnagy állt az autó mellett, és a lányát várta. Mikor Zsuzsi kilépett a kapun, először megörült az apjának, majd később, mikor az beparancsolta a kocsiba, már eltűnt az örök mosoly az arcáról. Kérdőn és szomorúan nézett Tamásra. Mikor a kocsi elindult, Tamás elkezdett rohanni utánuk, de az Andrássy útra kiérve nem volt esélye, hogy utolérje őket. Egy idő után lemaradt, és minden a hangjától visszhangzott a városban, ahogy a lány nevét kiáltotta.
A következő hét folyamán ugyanez a jelenet játszódott le mindennap. Csak épp nem Vitézi jött személyesen a lányáért, hanem két fess katonalegény. Tamást nem engedték a lány közelébe se reggel, se délután. Egyik este még a csendőröket is ráhívták, amikor a Király utcában a lakásuk előtt várakozott. Az ifjú Vitézi – István, aki katonatiszt volt, mint az apja – azon a héten érkezett haza. Egyik
nap ő ment Zsuzsiért, és nem volt türelme Tamáshoz. Az öklével adott nyomatéket a húga iránti aggodalmának. Megalázottan és összetörve feküdt Tamás a Hajós utca macskakövein. István erősebb volt nála, ő pedig nem tudott felkelni az ütés után.
Csak Zsuzsi egyik barátnője, Anita segített neki és kísérte be Losonczihoz. A bácsi mindent megpróbált, még személyesen is felkereste az őrnagyot, hogy szóljon pár szót a fiatalok érdekében, azonban minden próbálkozása hiábavaló volt.
Egy nap Anita jött be a könyvesboltba, ahova Tamás már csak azért járt be, hogy reggel és az iskola végén legalább láthassa a lányt. Ilyenkor mindig kiállt az ajtó elé, és szomorú tekintettel figyelték egymást. Zsuzsi nem tudott mit tenni, apja szigorával nem tudott szembeszállni.
Anita üzenetet hozott Zsuzsitól: nagyon hiányzik neki, és egy jegyet küldött, amivel be tud menni a hétvégén tartandó vizsgaelőadásukra. Itt lesz az Operában, és az előadás után a megszokott kávéházukban lesz egy kisebb összejövetel. A barátnőivel fog találkozni, hogy megünnepeljék az előadást és a sikeres évzárást. Szeretné, ha láthatná Tamást az előadáson és utána a kávéházban.
Tamás nagyon megörült a hírnek, és Anitával üzent, hogy ott lesz.
Az előadás napjára nagyon készült. Elővette a legjobb öltönyét, és vett egy csokor virágot. Torkában dobogó szívvel lépte át az Operaház küszöbét, és hamar félrevonult, nehogy véletlenül összefusson az őrnaggyal vagy a fiával.
Az előadás pontosan kezdődött. Felgyulladtak a fények, felgördült a függöny. Tamás még sohasem látott balettelőadást, de nem is igen
tudott figyelni a történetre. Szemei azonnal Zsuzsit keresték, és kisvártatva meg is találta a többi táncos között.
Gyönyörű, formás, izmos teste, kecses ívű mozgása, fantasztikus piruettjei leginkább egy delfin mozgására hasonlítottak. Egy emlékkép villant fel Tamás előtt, még azokból az időkből, amikor Spanyolországban járt. Ott látott delfineket. Nem volt gyönyörűbb, mint ahogy a végtelen óceán felett a lemenő nap vakító fénye ezer sugarat vert vissza a habok játékán. És ahogy ebből a fenséges gyönyörből kiemelkedett a delfin teste, úgy akadt el most Tamás lélegzete. Teljesen magával ragadta az előadás.
Csodálattal bámulta a táncosokat, pedig anyukája mindig azt mondta, hogy nem illik bámulni, de nem tehetett róla.
Most már tényleg értett mindent, amit Zsuzsi mesélt neki a táncról: az átsírt éjszakák, a gyomorforgató feszültség a mesterek jelenlétében, a megszámlálhatatlan órák, amikor a testét gyötörte, hogy a legapróbb mozdulat is tökéletes legyen. A rengeteg támadás, ami érte, vagy azért, mert irigyek voltak rá, vagy azért, mert mindig őszinte volt. Amennyire mennyei, sőt leírhatatlan érzés a színpadon állni, annyira pokoli az oda vezető út és a kulissza mögötti világ.
Zsuzsi túl jószívű, hogy akarva bántson másokat. Ezt persze mások nem így gondolták, azok lenézték és áskálódtak ellene, csak azért, mert ő jobb volt náluk. Nem is jobb, ő tudott táncolni, míg a többiek sohasem érhetik el, hogy akár egy ember is őszintén megdicsérje őket a tudásuk miatt.
Ahogy Zsuzsi megállt, teste megfeszült az erőfeszítéstől, hogy rezzenéstelen maradjon, majd ki egyenesedett, karjait átemelte maga fölött, és végül leeresztette a teste mellé.
Lassan kinyitotta a szemét, kifújta a levegőt, és a zene elhallgatott. A lámpák felgyulladtak, fényeik, mint a lemenő nap vakító sugarai, törtek rá a szemére.
Hirtelen, mint egy robbanás, tört föl a taps, majd kellemes hullámzásra emlékeztető hanggá szelídült. Csak néha törte meg egy- egy elismerő bekiabálás.
Ahogy ez az eufória átitatta a lányt, Tamásra lett figyelmes, aki tágra nyílt szemmel bámulta őt. A lány elmosolyodott, és arcáról végtelen öröm sugárzott, ahogy a fiú szemébe nézett.
Végül legördült a függöny, elhalkult a taps, a színpadot ellepte a műszak, és belekezdtek a munkájukba. Zsuzsi körbenézett, még mindig elvarázsolta a színház. Még mindig lelkesítette a taps, és elfelejtette, hogy milyen kegyetlen világban élt. Még mindig imádott táncolni, még mindig ez éltette és végre ez lett az élete!
Még nem tudta, hogy akkor nézett utoljára úgy Tamásra. Oldalra pillantva apja robusztus alakját látta kibontakozni a kulissza sötétjéből. Lassan elindult felé, mosolya leolvadt az arcáról, és még nem tudta, hogy évekig nem is tér majd vissza rá.
Tamás a kávéházban várakozott egy asztalnál. Egy pohár konyakkal és az asztalra helyezett virággal múlatta az időt, amíg Zsuzsira várt. Már az összes barátnője ott volt, jól mulattak, hangosan nevettek. Több barátjuk is eljött, és önfeledten ünnepelték a lányokat.
Egy perccel később Anita ült oda hozzá.
– Nem jössz oda hozzánk? – kérdezte kedvesen.
– Köszönöm, nem, megvárom Zsuzsit. Lassan csak ideér.
Anita bátorítóan a szemébe nézett és felállt az asztaltól.
– Bármi van, csak szólj. Ott leszek – mutatott a társaság felé és visszament a többiekhez.
Két lépés múlva visszafordult.
Egy óra múlva még mindig nem volt ott. Zsuzsi nem jött el, és Tamást kínzó gondolatok kezdték el gyötörni. Ekkor lépett oda hozzá Veronika.
– Szervusz – búgta lágyan -, nem zavarok?
Tamás csak megrázta a fejét, de addigra a lány már le is ült.
– Várok – bámult maga elé Tamás, miközben Veronika a többiek számára jól láthatóan egész közel húzódott hozzá. Egy ideig fészkelődött és ellenőrizte, hogy mindenki jól látta-e őket.
– Nem fog eljönni – súgta a fiú fülébe -, máshova ment.
– Hová? – fordult izgatottan a lány felé Tamás.
– Azt nem tudom, de hallottam a színpad mögött, hogy valakivel beszél, és mondta neki, hogy ide kéne jönnie, de még meglátja, mi lesz – hajolt közelebb a
fiúhoz a lány és keresztbe rakta a lábait, hogy minél több látszódjon belőlük.
Tamás teljesen összezavarodott. Nem tudta elképzelni, hogy Zsuzsi mással töltse pont ezt az estét, amit annyira várt. Kivel beszélhetett? Anitával biztos nem, akkor azt mondta volna neki a lány, hogy Zsuzsi nem fog eljönni. Mi történhetett az elmúlt hét alatt? Nem találkozhatott senkivel, hacsak nem az egyik katonával volt valami.
Őrült féltékenység és őrjítő, tehetetlen düh szállta meg. Még a snájdig pincérlegényben is ártó szándékot látott. Egy pillanatra
elöntötte a vörös köd az elméjét, de szerencsére ekkor Veronika megfogta a karját. Az érintése nyugtatóan hatott rá és visszarántotta a valóságba. Ránézett a lányra, aki már egész közel került az arcához. Odapillantott az asztaltársasághoz, ahol Anita figyelte őket.
– Elmegyek – fordult Veronika felé Tamás és elkezdett felállni.
A lány hagyta, hogy a karja kacéran végigcsússzon a fiú kezén, és gondolkodás nélkül, széles mosollyal az arcán állt fel ő is az asztaltól. Tamás felvette a zakóját és egy kis pénzt dobott az asztalra. Nem akart találkozni a pincérfiúval, sosem kedvelte. Fejébe tette a kalapját és elindult a kijárat felé. Közben Veronika odaszaladt a többiek asztalához, és magához vette a táskáját és a kendőjét.
– Mit csinálsz? – vonta kérdőre Anita a lányt.
– Elmegyünk – mosolygott a másikra Veronika, és kiszakította magát a másik lány szorításából.
Gyorsan Tamás után futott, közben a hátára terítette a kendőjét, és végül belekarolt a távozó fiúba. Az ajtóból még hátrafordult és kacsintott egyet Anitáékra.
Az utcára kiérve Veronika elkezdte vigasztalni a fiút, de Tamás csak lehajtott fejjel kullogott mellette és két sarokkal odébb udvariasan el is búcsúzott a lánytól. Az kissé megsértődött – és mivel a kávézóba már nem mehetett vissza, hisz mindenki látta, hogy együtt távoztak, és ha most visszamenne, akkor megalázná magát, és rajta nevetne mindenki -, így durcásan elindult a másik irányba.
Egyikük sem látta, hogy Zsuzsi már nem volt messze a kávézótól, amikor ők onnan kiléptek és elindultak az utcán. A lány még látta, hogy Tamás elsétál a belé karoló Veronikával. Sokáig kellett várnia, amíg végül sikerült elszöknie otthonról, hogy idejöhessen és találkozhasson Tamással. Nem épp erre számított. Ahogy benézett a
hatalmas kirakatüvegen, látta a barátait szórakozni és az árva virágcsokrot egy sarki asztalnál.
Másnap Tamás még találkozott Zsuzsival. A könyvesboltba jött az újabb adag újságért. Egyedül érkezett, már nem kísérték katonák.
Nem tudtak nyugodtan beszélni. Zsuzsi elmondta neki, hogy látta elmenni Veronikával, és a többiek is mesélték, hogy milyen közel kerültek egymáshoz a kávéházban. Szinte eggyé nőttek, annyira össze voltak bújva. Tamás hiába akart magyarázkodni, Zsuzsi nem engedte szóhoz jutni. Nagyon megalázottnak érezte magát, és hogy ez pont a barátai előtt történt, miközben mindenki tudta, hogy mennyire fontos neki a fiú, ez teljesen zárkózottá tette. Tamás csak ült, nem tudott megszólalni. Nem tudott, pedig akart. Tudta, hogy ez a lánynak rossz, neki ez fáj, és ezzel bántja. Sose akarta bántani és most mégis akaratlanul megtette.
Ismerte annyira Zsuzsit, hogy ha egyszer valamit a fejébe vett, akkor azt nehéz volt kiverni onnan, végtelenül makacs a lány.
Nem tudott megszólalni, eltelt még egy perc és érezte, hogy nem tehet semmit.
– Most elmegyek – mondta végül a lány, majd elbúcsúzott és kilépett az aprócska boltból.
Mire Tamás feleszmélt és kirontott az utcára, addigra Zsuzsi már befordult a sarkon. Utánarohant, de a lányt már nem látta sehol az Andrássy úton. Lassan visszasétált a könyvesbolt felé, ahol roppant magasságban tornyosult előtte az Operaház. Ahol tegnap még élete legszebb pillanatait élte át, az most a legpusztítóbb pokol képét mutatta. Bement a könyvesboltba, ahol Losonczi apró szemeivel némán figyelte. Tamás csak leakasztotta a zakóját és szó nélkül elment.
Végigsétált az Andrássy úton, el a kávéház előtt. A kirakat fényei vakítóvá, falai fenyegetővé váltak.
Miközben sétált, észre se vette, hogy már a Ferenc József térnél járt. Csak amikor beleütközött a Duna partjába, állt meg. Leült egy padra és egy ideig csak a vizet bámulta.
Nagy volt a szél, de valahogy nem zavarta, fázott, de nem érdekelte. Szerencsére nem voltak felhők az égen, láthatók voltak a csillagok. Egy hulló csillag fel is tűnt, de Tamás nem mert kívánni. A hullámok szakadatlan kitartással ostromolták a partot, de a sétány és a víz közötti komor, szürke sziklák feltartóztatták őket és elvették tőlük a reményt, hogy megérintsék a part tiszta és fenséges homokját, néhány csepp kivételével.
Nem tudta, mennyi idő telt el, a szél közben elállt, a hullámok is lecsillapodtak, minden csendessé és nyugodttá vált. Egy pillanatra megcsalta a lenyugvó nap, és olyan volt, mintha épp felkelne és sugaraival felmelegítené Tamást, ezzel is jelezve, hogy mindig van másnap. Erről Sanyi és Horváth atya jutottak az eszébe. Mindig a jót látták a rosszban, és látszólag mindenen könnyen túlléptek. Erősek. Neki is erősnek kell lennie. El kellene mondania Zsuzsinak, hogy sajnálja, és hogy mennyire szereti.
A nap visszabukott a víz alá, és minden újra sötétségbe borult. Tamás elmorzsolta utolsó könnyeit, hátat fordított a békének és elindult a város felé.
Gondolatai csak a lány körül forogtak, nem akarta elveszíteni. Azon gondolkodott, hogyan tudna úgy Zsuzsi szemébe nézni, hogy elhiggye neki, nem történt semmi. Hogy érhetné el, hogy ismét úgy nézzen rá, ahogy régen?
Rájött: sehogy.
Tudta, hogy még fognak találkozni, de az nem a közeljövőben lesz. Az lesz a legjobb, ha hagyja az egészet és elengedi a lányt.
Másnap korán felkelt, nem akart a családjával találkozni. A hajnali kihalt és poros utcák csak rontottak az amúgy is romokban heverő hangulatán. Lehet, hogy Sanyinak volt igaza. Nem csak a lánnyal kellett volna foglalkoznia, nagy a világ, és őrült dolgok történnek benne.
Fél órával később már Sanyi műhelye előtt várakozott. Leült a padkára és türelmesen várta a barátját. Még nagyon korán volt, a kóbor macskák sem rohangáltak az utcán.
Mikor Sanyi megjött, nagyon meglepődött, de türelmesen végighallgatta a barátját. Egyórai csúszással indultak csak el a zsákokkal, hogy kihordják a megjavított cipőket. Kicsit javított Tamás hangulatán a munka, és meg is fogadta magának, hogy délután elmegy Losonczihoz, hisz tegnap szó nélkül hagyta ott. Köszönettel tartozik az idős professzornak. Eddig nem akarta beismerni, de megváltoztatta. Jobb ember lett, legalábbis remélte, hogy mások is így gondolják róla.
Már dél körül járt az idő, amikor az Erzsébet térnél nagy csoportosulásra lettek figyelmesek. Ahogy az emberek felé közelítettek, kezdett hallhatóvá válni a középen álló rikkancs éles hangj a.
– Magyarország teljesen belép a háborúba! A szovjetek Kassát bombázták! Bárdossy László miniszterelnök kihirdette a hadiállapotot! Magyarország teljesen belép a háborúba!
Sanyi és Tamás is vett egy újságot, és gyorsan átfutották a címlapot. Értetlenül álltak a bombázás híre előtt. Hogy lehet, hogy a
szovjetek minden figyelmeztetés nélkül elkezdtek bombázni egy védtelen várost?
Harminckét ember meghalt, további nyolcvankettő pedig megsebesült. A kormányzó azonnal összehívta a minisztertanácsot, és még a mai nap – 1941. június 27-én – határozott és deklarálta a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval.
Pár nappal később, amikor Tamás hazaért a szokásos napi ügyintézései után, az egész család otthon volt. Ez furcsa volt, hisz apjának és bátyjának a hivatalban kellett volna lennie. Az anyja a konyhában sírdogált, apja és az öreg, kövér és Tamásnak mindig is ellenszenves Hokvárt doktor a nappaliban terpeszkedett egy-egy széken. Széles terpeszben és kissé lecsúszva, kezeit a mellénye zsebeibe dugva pöffeszkedett. Zakója hanyagul egy másik székre volt ledobva, amelynek a lábánál feküdt nyitott orvosi táskája. A földön víz és gipsz nyoma volt látható.
Apja meglazított nyakkendője és az egymás után szívott cigaretták füstjének függönye mögött könyökölt az asztalon és Tamásra nézett.
– Gyere, fiam! – hívta be. – Ülj le!
Tamás belépett a nyomasztó légtérbe és megállt a szék mellett. Apja nézte egy darabig, most nem kezdett el vitatkozni vele. Lassan a fia elé tolt egy kibontott levelet.
Tamás egy darabig várt, végül felemelte a papírt és olvasni kezdett. Megjött a válasz a levelére, amit a múlt héten írtjelentkezett a Magyar Királyi Honvédségbe. Két nap múlva kell megjelennie a sorozóbizottság előtt, és utána egy nap múlva már viszik is a kiképzésre.
Az elmúlt két hétben sokat gondolkodott a katonáskodáson. Jót fog tenni neki, elkerül itthonról, nem lesz tovább feszült légkörben,
és messze lesz Zsuzsitól is. Ha nem ütközik folyton emlékekbe, ahogy a várost járja, akkor talán könnyebben feldolgozza majd a lány elvesztését.
– Rendben – tette vissza a levelet az asztalra Tamás.
– Mi az, hogy rendben? – pattant fel a székről az apja ingerülten. – Nem tudod, miket beszélsz? Visznek a frontra, hadat üzentünk az oroszoknak!
– Ez a kötelességem, megyek – válaszolta nyugodt hangon a fiú.
– Milyen kötelesség? – lépett előre az idősebb Szoboszlay. – Én voltam már háborúban. Hűen szolgáltam és letöltöttem az időmet. Nem neked való a háború!
– Nem tudod, miket beszélsz – nézett határozottan az apja szemébe Tamás, és próbált továbbra is nyugodt maradni.
– Mit merészelsz? – lépett fenyegetően közel a fiához az idősebb Szoboszlay. – Az apád vagyok! Tisztelettel beszélj velem!
– Azt már rég eljátszottad – húzta ki magát Tamás, hisz az apjánál jóval magasabb és erősebb volt, így próbálta finoman jelezni, hogy ne erősködjön. – írnok voltál, és el sem hagytad az országot. Sosem fogtál fegyvert a kezedbe, nem tudod, mit is jelent a hűség…
Egy pillanatra kinézett az anyjára, ezzel is nyomatékosítva, hogy tudja, hogy az apja szeretőt tart.
– … és a kötelesség – nézett a másik szemébe még mindig higgadtan.
Az idősebb Szoboszlay hátat fordított a fiának, szájához emelte az időközben már elégett cigarettát, majd gyorsan leült az asztalhoz és újból rágyújtott. Remegő kézzel fogta meg a cigarettát, és csak többszöri próbálkozás után tudta meggyújtani a gyufát. Hosszan
szívott az égő cigarettából, majd az asztalra helyezett pálinkából is lehajtott egy pohárral.
– Ha más nincs, én megyek – szólalt meg Tamás a síri csöndben.
Senki sem válaszolt, az anyja közben már a küszöbig előre jött, nehogy úgy menjen el a fia, hogy nem tudta legalább még egyszer szorosan magához ölelni.
– Ez nem a mi háborúnk – nyögte ki végül az idős férfi. – Tudom, nem voltam jó apád, de most az egyszer higgy nekem.
Elnyomta a cigarettát a hamutartóban, és felnézett a fiára.
– Nem kell a segítséged – köpte oda megvetően a szavakat Tamás.
– Ne menj, fiam! – ugrott oda az anyja, és szorosan átölelte.
– Legalább hallgasd meg, kérlek. Nem szabad elmenned! – zokogott az asszony.
– Ez nem a mi háborúnk. Menjenek csak a parasztok és a szegények – folytatta az idős Szoboszlay.
– Kikre gondol, apám? – kelt ki most már ingerülten Tamás, és finoman eltaszította magától az anyját. – Az asztalosra, aki nem kap munkát, és éhezik a családja? A munkásra, aki a gyárban dolgozik napi tizennégy órát? Minden férfira a környéken, aki becsületes, kétkezi munkát végez? A barátom, Sanyi vagy Horváth atya? Az egész kerület, a főváros, az ország négyötöde?
– Az istenit, igen! – állt fel ismét az idős férfi, és dühösen az asztalra csapott az egyik kezével. – Nekem mindegy, kit küldenek, és ki hal meg, csak ne az én fiaim legyenek azok!
Egy feszült pillanatig egymás szemébe nézett a két férfi, aztán besántikált Tamás bátyja a szobába. A jobb lábán fel volt tűrve a
nadrág a térdéig, a lába többi része pedig be volt gipszelve. Tamás végigmérte, és lenézően a testvére szemébe nézett.
– Vedd le a cipőd és tedd a lábad a székre! – szólalt meg Hokvárt doktor és elkezdte fel gyűrni az ingujját.
– Hát így segít? – nézett vissza az apjára Tamás. – Ez a megoldás? Ezt nem hivatalból küldték ki!
Felemelte és meglobogtatta a levelet.
– Én jelentkeztem, a bátyámat nem fogják behívni. Önként jelentkeztem frontszolgálatra – végignézett mindenkin a szobában, majd az anyjához fordult.
– Vigyázzon magára, édesanyám!
Megölelte egy pillanatra, és megcsókolta az asszony homlokát.
– Ha már nincs férfi ennél a háznál – még egyszer megvetően körbenézett, majd kiviharzott a lakásból.
Aznap éjszaka a templomban aludt, Horváth atya beengedte, és hajnalig beszélgettek. A pap elmondta neki, hogy nagyon aggódik, mert nem fog egyhamar véget érni a háború. Hosszú útra jelentkezett, és ezen az úton még nagyon sokan fognak végigmenni, de azok már nem önszántukból. El fog jönni az az idő, amikor mindenkit be fognak hívni a hadseregbe, és nem fog számítani, hogy valaki alkalmas-e a szolgálatra vagy sem. Itt Sanyira célzott és a betegségére.
Rossz útra tévedt az ország. Az elmúlt időszakban visszakapta a régi területeinek egy részét, de a végén sokkal többet fog elveszíteni ezeknél.
Tamásnak sok mindent megvilágított az idős pap a világgal kapcsolatban. Másnap reggel elköszönt tőle, és megkérte, hogy néha
nézzen rá az anyjára. Nem fog senkinek levelet írni, csak Sanyinak, és majd vele üzenjen, ha valami gond lenne.
Tamás a következő két napot Sanyival töltötte. Segített neki mindenben, és nagyon jól szórakoztak. Csak a sorozás után kezdtek el komolyabb témákról beszélgetni. Szóba került a háború, Tamás családja és természetesen Zsuzsi is. Egyik témáról sem tudott egyértelmű álláspontot kialakítani a férfi.
Csak egy könyv, egy jegyzetfüzet és egy fénykép lapult Tamás zsebében, miközben a peronon állt és az indulást jelző sípszó hangjára várt. Nem vitt magával mást, hisz mostantól a sereg mindennel el fogja látni.
Sanyi csendesen állt mellette, nem tudta, mit is mondhatna a búcsú utolsó perceiben. Látta a barátján, hogy próbál jókedvű lenni, de látta azt is, hogy nyugtalan. A pályaudvaron hatalmas volt a tömeg, a szokásos hétköznapi forgatag vette őket körül. Tamás időnként a peron vége felé pillantgatott, ahonnan az emberek az állomásra érkeztek.
– Eljön – nézett rá Sanyi a barátjára.
– Kicsoda? – értetlenkedett Tamás.
– Miért jönne, azt sem tudja, hogy elutazom.
– Tudja – fordult el Sanyi, mire Tamás odalépett hozzá.
– Te… te elmondtad neki? – háborodott fel. – Miért tetted? Semmi köze hozzá, hogy mi van velem! És különben is.
Nem tudta befejezni a mondatot, mert Sanyi közbeszólt.
– Ne tegyél úgy, mintha nem őt várnád!
Tamás ránézett a barátjára, és a vállára tette a kezét. Ekkor fojtotta belé a szót az indulást jelző sípszó. Végül már nem szóltak semmit,
csak megölelték és alaposan megtapogatták egymást. Sanyiból egy jó kis köhögőroham tört ki, de ezen csak nevettek.
– Vigyázz magadra! – búcsúzott Sanyi. – És írj. Minden héten, nem, mindennap!
Tamás közben már felszállt a szerelvényre és onnan intett vissza.
– Isten veled! Vigyázz magadra, barátom!
Mikor a vonat már teljesen elhagyta az állomást, és már Tamás sem integetett az
ablakban, Sanyi még mindig a peronon állt. Ekkor ért oda hozzá rohanva Zsuzsi.
– Elment? – fordult a fiú felé.
Zsuzsi szemeibe könnyek szöktek, lélegzete bennakadt és a vonattal együtt hagyta el a boldogság és a remény a szivét.
