Találatok: 19
284
Másnap hajnalban kopogás ébresztette. Átkozta magát, hogy felelőtlen volt és óvatlanul elaludt. Még nem volt délután négy óra sem, amikor a szállására ért. Elpuhult a kórházban, és a vonaton nem tudott aludni. Több mint huszonnyolc órát utazott, érthető, ha kimerült volt.
Gyorsan felkelt és elővette a pisztolytáskájából Frommer 29M típusú pisztolyát, és odaosont az ajtó jobb oldalához. A kémlelőnyíláson át kinézett. Két öltönyös férfit látott odakint. Egyértelműen a Gestapo emberei voltak, a fekete bőrkabát, az öntelt arckifejezés, le se tagadhatták volna.
Herr Zobozlai! – szólalt meg az egyik német, rosszul ejtve Tamás nevét. – Bitté, machen Sie auf!
– Persze, nyissam ki, mi? – morgolódott magában a százados, de tudta, hogy nincs más választása, és valószínűleg egész éjjel figyelték öt.
Nem tudta, mi történhetett, de bármi is volt az, szembe kellett vele néznie.
Elrakta a pisztolyát a tokjába, és gyorsan levette a zubbonyát. Az ingét félig kigombolta és kihúzta a nadrágjából, mintha épp most vette volna fel. Nem festett volna jól, ha meglátják, hogy ruhában aludt. Még neki kéne magyarázkodnia, hogy miért volt rajta teljes felszerelés.
Mikor kinyitotta az ajtót, akkor pillantotta meg a gestapósok mögött várakozó fegyveres SS-géppuskásokat.
– Kommen Sie, bitté, mit. Herr Heimann wartet schon auf Sie – mosolygott kedélyesen az egyik öltönyös, és elhúzta az egyik karját, mutatva az utat lefelé.
Ahogy Tamás kilépett az ajtón, a géppuskás csapat azonnal berontott a szobába és elkezdték összeszerelni a fegyvert a Testőr laktanyára néző ablaknál. A századost rögtön lekísérték a lépcsőn a bejárathoz. Ott beültek egy autóba és öt perc múlva már a Gestapo épülete előtt álltak, és előzékenyen nyitották ki neki a
bejárati ajtót. Az épületben olyan élet volt, mintha csak napközben lettek volna. Felmentek a második emeletre, és az öltönyös bekopogott egy ajtón.
– Ja! – hallatszott odabentröl egy határozott hang, mire az öltönyös benyitott, mondott valamit, majd maga elé engedte a századost.
Tamás egy sötét szobába lépett be, ahol csak egy íróasztalon felkapcsolt asztali lámpa adott valamelyest egy kis fényt az ott ülő SS-alezredes munkájához. A sötétítő függönyök be voltak húzva, és a fal melletti szekrényre helyezett gramofonból Wagner zenéje szólt halkan.
– Jó estét! Vagy inkább jó reggelt! – állt fel a székéből vidáman Heimann, és kezét nyújtva elindult Tamás felé, aki vigyázzba vágta magát és tisztelgett az előjárójának. – Pihenj, százados!
Tamás kezet rázott a némettel és bemutatkozott, amikor az alezredes belé fojtotta a szót.
– Örül, hogy végre megismerhet – törte a magyart Heimann, és hellyel kínálta Tamást az asztala előtt álló székre mutatva, miközben saját maga lezserül ráült az íróasztal sarkára.
A százados helyet foglalt és várt. Heimann egy pillanatig csak nézte őt, majd elkezdte:
– Nem baj, ha német beszél? Még nem beszél jól magyar – kérdezte fogvillogtató mosollyal az alezredes.
Tamás csak megrázta a fejét, és továbbra is a németre szegezte a tekintetét.
– Köszönöm – folytatta Heimann németül. – Nagyon örülök! Már sokat hallottam magáról. Rendkívül büszkék vagyunk önre. Amiket a keleti fronton véghezvitt, ahhoz nincs fogható az önök hadseregében. Nem is értem, miért nem tüntették ki ez idáig? Mi már rég megadtuk volna magának az első osztályú Vaskeresztet.
Mosolygott, és kíváncsian várta Tamás reakcióját, akinek viszont arcéle sem rándult.
Az alezredes, látva, hogy a vele szemben ülő veteránhoz nem tud közel kerülni hízelgéssel, inkább felállt és témát váltott, hogy időt nyeljen magának és kigondolja, hogy tudhat meg többet a százados személyiségéről.
– Kér kávét? – lépett oda egy kis asztalon lévő kancsóhoz, és töltött egy csészével.
– Igen, köszönöm, elfogadom – válaszolta Tamás, miközben felmérte a németet.
Erős testfelépítésü, szőke, kék szemű, igazi árja katona. Egyenruhája kifogástalan, csizmája csillog, mellkasán sorakoznak a különböző kitüntetések. Szolgálati fegyvere a derékszíján volt, a pisztolytáska be volt kapcsolva.
Az asztalon rengeteg papír hevert, amiből következtethető, hogy sok dolga volt, mégis leállt nyájaskodni vele. Az már biztos, hogy nem vele kapcsolatos ügy miatt hozták ide és vezényelték az alezredes alá. Mivel ö a keleti fronton szolgált, rendelkezett az oroszokról mind harctéri, mind nyelvi és társadalmi ismeretekkel. A németek már nem küldhették terepre, hisz nem tudott beolvadni a szemét takaró monokli miatt, viszont a tudása felbecsülhetetlen lehet egy esetleges nagyobb támadás esetén. Bármelyik oldal indítsa is azt.
– Ez Wagner, ugye? – kérdezte Tamás, miközben elvette a csészét a némettől.
– Netalán ismeri? – lepődött meg Heimann, és rögtön lecsapott a témára, hátha így könnyebb lesz szóba elegyedni a századossal, mielőtt rátér a kényes részletekre.
– Az istenek alkonya, hajói emlékszem – gondolkodott el Tamás.
– Az – helyeselt a német és leült a székére -, én nem ismerném fel.
– Találó a mai időkben – jegyezte meg Tamás halkan.
– Parancsol? – kérdezett vissza Heimann kissé elörehajolva.
– Azt mondtam, hogy csak véletlenül ráhibáztam – javította ki magát a százados mosolyogva.
– Ah – dőlt ismét hátra Heimann -, én nem igazán értem az operákat. De a zene, az mennyei. Wagner, mint a németek általában, nem tudnak hibázni.
– Elnézést, alezredes úr – tette le az asztalra a csészét Tamás -, nem tudtam, hogy ilyen korán kellett volna jelentkeznem.
Próbált diplomatikusan puhatolózni a helyzetről.
– Nem tudja, mik történtek tegnap, ugye? – tért rá a lényegre Heimann, ha már a másik kikerülhetetlen kérdést tett fel neki.
Tamás értetlenül rázta a fejét.
– Tegnap délután a nyilasok elfoglalták a főváros főbb pontjait. Ehhez segítséget kértek tőlünk, amit hadvezetésünk természetesen megadott nekik. Még az este átvette a hatalmat Szálasi Ferenc – mesélte a történteket az alezredes.
Tamás megdöbbenve hallgatta az eseményeket.
– Semmiről sem tudott? – lepődött meg Heimann.
– Kérem, bocsásson meg, nem hittem, hogy tényleg átaludta a tegnapi napot. Haha, fordulóponthoz ért az országa, és Ön semmit sem vett észre! – nevetett fel jóízűen és kissé kárörvendően a német.
Tamást egyszerre öntötte el a düh és a szégyen, de hamar visszatért a józan esze, hisz most kellett csak igazán odafigyelnie a dolgokra. Figyeltették a németek, és azért adtak neki szállást magukhoz közel, mert kellett nekik az a lakás, és csak az ő elszállásolásával tudták azt megszerezni. Lehet, hogy nincs is igazi oka, hogy miért rendelték Heimann alá, csak kihasználták, hogy egy frontról visszatérő hadirokkanttal senki sem foglalkozott.
A következő pillanatban fegyverropogás ütötte meg Tamás fülét, és már épp felpattant volna, amikor az alezredes visszaintette a székre.
– Nyugalom, százados! Ezek német MG-42-esek – mondta határozottan Heimann. – Segítünk nyilas barátainknak.
– De mi folyik itt? Mit csinálnak a németek… – állt fel mégis Tamás, mikor kintről bekopogtak az ajtón, és egy pillanat múlva az őt idekísérő öltönyös férfi nyitott be.
– Itt van az alezredes – jelentette Heimann-nak németül.
– Vitézi? – kérdezett vissza a főtiszt.
Tamás arca megrendült a név hallatán, majd visszaült a székre.
– Igen, alezredes úr! – válaszolt az öltönyös.
– Egy perc – intett Heimann, mire az öltönyös bólintott, fellendítette a karját és becsukta maga mögött az ajtót.
– Egyelőre végeztünk, százados! – mondta Tamásnak és elkezdte rendezni a papírjait az asztalon.
A százados felállt, katonásan vigyázzba vágta magát, majd tisztelgett. Heimann ránézett, felállt és viszonozta a tisztelgést. Tamás elindult az ajtóhoz, amikor az alezredes odaszólt neki.
– Megértem a felháborodását, nem haragszom önre a kirohanása miatt. Legközelebb viszont nem leszek már
ilyen elnéző. Ne hagyja el a fővárost, pár nap múlva rend lesz, és munkába kell állnia. Majd küldök magáért. Leléphet.
Tamás szó nélkül lépett ki az irodából. Kint a folyosón egy széken ült Vitézi alezredes, mellette két öltönyös Gestapo-ügynök és két SS- katona várakozott.
Tamás tisztelgett az alezredesnek, aki viszonozta a szalutálást.
– Váljon, százados! – szólt utána öblös hangján Vitézi, mire Tamás megállt és katonásan megfordult.
Vitézi felállt, de már nem tudott odamenni hozzá, mert a két öltönyös kinyitotta az iroda ajtaját, a két fegyveres SS pedig elkezdte beterelni az alezredest a helyiségbe. Odabentről már hallatszott Heimann nyájas hangja.
– Jó estét! Vagy inkább jó reggelt!
***
Tamás gond nélkül hagyta el a Gestapo épületét, és egyből visszasietett a szálláshelyéhez. Az összes csomagja és a motorja is a bejárat mellett várta. Az ügynökök mindenét összecsomagolták, és gondosan felmálházták a járműre. Tamás gyorsan felvette a nehéz,
meleg motoroskabátot, felcsatolta a derékszíját, amin a pisztolya volt, és elindult. Útközben több SS-csapatot és még több nyilas egységet látott. Az egyik meg is állította, de a vezénylési parancsa, melyen SS- pecsét állt, mindenhol utat nyitott neki. A szálláshelyét megközelítve már látszott, hogy a magyar testőrség tagjai és az SS csapatai között fegyveres összetűzés alakult ki. Szálláshelye ablakából a német géppuskások folyamatosan tűz alatt tartották a laktanyát. A Bécsi kapunál már nehezebben engedték ki, de végül sikerült elhagynia a várat. Az ott posztoló katonáktól megtudta, hogy az egész várat lezárták, és az SS fegyveres alakulatai, a híres Ottó Skorzeny vezetése alatt – aki olyan kommandós akcióival szerzett magának nevet, mint Mussolini kiszabadítása – megtámadták a budai várat.
Több gondolat foglalkoztatta egyszerre a századost, de a legfontosabb, hogy megtalálja a barátját, Sanyit, akihez gyerekkora óta igaz barátság fűzte, és ő volt az egyetlen ember, akinek rendszeresen leveleket írt a frontról. A levelezésük során derült ki az is, hogy Sanyi végre talált magának egy lányt, de nem lehetnek igazán boldogok, hisz a lány zsidó. Titkolniuk kellett a szerelmüket, és a mostani helyzetben, ha a nyilasok tényleg átvették a hatalmat, akkor félő, hogy a barátja meggondolatlanul fog viselkedni és mindent meg fog tenni a lányért. Ennek csak egy vége lehetett, amit Tamás nem akart.
Mielőbb meg kellett találnia a barátját és segítenie neki, hogy a lányt biztonságba helyezze.
A másik fontos dolog, hogy beszélnie kell Vitézi alezredessel, hisz a találkozásuk a Gestapónál okot adhatott a további kellemetlenségekre. Az, hogy az alezredest épp akkor hozták, amikor
őt is, és úgy rendezték meg a németek a dolgot, hogy lássa Vitézi, ahogy ő kijön az irodából, azt jelenthette, hogy ö lehetett az, aki miatt bevitték az alezredest. Biztos, hogy a németek ismerték a közös múltjukat, az idős katonatiszt lánya – Zsuzsi – miatt. Tamás egyelőre nem tudta, mi lehetett a németek pontos célja, de biztos, hogy rövid időn belül ki fog derülni.
Viszonylag hamar átért a motorral Pestre, és örült sebességgel tartott a VIII. kerület felé. Sanyi nem messze a Kálvária tértől, a Magdolna utcában lakott az édesanyjával. Tamás csak remélte, hogy legalább az idős asszonyt otthon fogja találni, aki tud majd neki segíteni, hogy merre keresse a barátját.
Útközben több helyen, a fontosabb közlekedési csomópontokon és a hidaknál is, német és nyilas csapatokat látott. Az egyik saroknál Tamás lelassított, majd megállt a motorral. Nem messze tőle két teherautónyi SS-katona beszélgetett négy-öt nyilassal egy sarkon. Óvatosan közelebb ment az egyik teherautó platójához, és elvett egy tölgyfamintás terepszinü kabátot és rohamsisakot. Gyorsan visszasietett a motorjához, ahol saját kabátját és sapkáját levette, majd belebújt az SS-egyenruhába. így már nemcsak a motorján volt német azonosító, de már messziről láthatta bárki, hogy egy német katona ült a motoron. Jobb az elővigyázatosság, amíg nem tud megbízható információt szerezni, és így kisebb az esélye, hogy megállítják. Abban az esetben, ha mégis ellenőrzik, mondhatja, hogy a motor mellé utalták ki a német egyenruhát, és ha szerencséje van, akkor nem fognak vele tovább foglalkozni. Csak addig van amúgy is szüksége a ruhára, amíg el nem ér a Magdolna utcáig.
Jó tízperces út után, és egy jó nagy kerülővel a kőrútnál, sikerült további ellenőrzés nélkül eljutnia a Magdolna utcába. Sanyiék a
Magdolna és a Karpfenstein utca sarkán lévő épületben, a második emeleten laktak. Az utca közepe táján egy három főből álló nyilas csapat épp egy épületből rángatott ki egy családot. A férfin, a feleségén és a két kisgyerek ruháján is jól látható volt a sárga Dávid- csillag. Tamás megállt a motorral és elöntötte az agyát a vörös köd. A távolból lövések hallatszottak, valahol a szomszédos utcából egy nő sikolya rázta meg a környéket.
Az egyik nyilas a géppisztolyával fejbe verte a férfit, aki a földre esett. A felesége azonnal odaugrott hozzá, a gyerekeket pedig egy másik nyilas visszarántotta.
– Hé! – szakadt ki a kiáltás Tamásból, épp amikor az egyik fegyveres elővette a pisztolyát és a földön fekvő férfi fejéhez szorította.
Gázt adott és odagurult a csoporthoz.
Mikor melléjük ért, a három fekete ruhás vigyázzba vágta magát, és fellendítették a jobb karjukat.
– Kitartás, éljen Szálasi! – harsogták egyszerre.
– Mit művelnek? – förmedt rájuk Tamás és leállította a motorkerékpárt.
A csoport vezetője – aki leütötte a férfit – közelebb lépett hozzá és alaposabban megnézte magának a századost.
– Ki maga? – kérdezte határozottan a nyilas. – És mi ez a ruha?
-Ne azzal foglalkozzon! – szállt le a motorról Tamás és odalépett közvetlenül a férfi elé.
Erre a másik két fegyveres felemelte a géppisztolyát és Tamásra irányította.
– Most nem a zsidókkal kell foglalkozni! – folytatta a százados zavartalanul.
– Még nem a miénk a teljes irányítás! Menjenek oda, ahol hasznukat veszik! Ezekkel a patkányokkal – rápillantott a családra – majd később foglalkozzanak!
– De uram… – kezdte volna a nyilas, de hamar elakadt a szava, amikor Tamás az orra alá nyomta az SS-pecséttel ellátott áthelyezési parancsát.
Ez, a századosi rendfokozata és az egyenruha végül teljesen meggyőzte őket.
– Gyerünk, menjenek! – utasította őket Tamás és elővette a pisztolyát. – Ezeket majd én elintézem.
A nyilasok ismét előadták a tisztelgésüket, és a vezérüket dicsőítő szavaik elhangzása után elszaladtak a Népszínház utca felé. A család remegve nézett az SS-egyenruhás Tamásra, aki pisztollyal a kezében állt felettük. Mikor a három nyilas bekanyarodott az utcán, Tamás a szája elé emelte a mutatóujját és négyszer a levegőbe lőtt.
– Menjenek a Kálvária térre, van ott egy templom, keressék Horváth atyát. Mondják meg neki, hogy Szoboszlay Tamás újra itthon van, és ő küldte magukat – guggolt le a családhoz a százados.
Elővett a zubbonyból egy adag élelmiszert és egy elsősegélycsomagot. Átnyújtotta a riadt férfinak.
– Csak ennyit tudok adni, sajnálom.
– Ennél sokkal többet adott nekünk – mondta remegő hangon a férfi, miközben átvette a két csomagot.
Tamás segített nekik felállni, és visszaült a motorjára. A következő pillanatban a kislány ott termett mellette és szorosan átölelte a lábát. Tamás lenézett rá, megsimogatta a fejét, majd gyengéden eltolta magától. A csöppség visszarohant a családjához,
és mindannyian elfutottak a Karpfenstein utcán a Kálvária tér irányába.
Tamás még egy pillanatig nézte őket, ahogy eltűntek a sarkon. Eddig ezt az oldalát nem látta a háborúnak. A civilek, akikkel találkozott a keleti fronton, oroszok voltak. Látott éhezést, szenvedést, nyomort, de ez most itt történik, az ő hazájában. Lehet, hogy nem sok ez a négy élet, amit most megmentett, és tudta, hogy amikor a nyilasok átveszik a teljes hatalmat – mert biztos, hogy át fogják venni, hisz nincs, aki szembeszállhatna velük, főleg, hogy a német hadsereg támogatta őket -, akkor tömegesen és módszeresen kezdik majd el a zsidók deportálását. Ez ellen nem tehetett semmit. A kormányzó júliusban leállíttatta a deportálásokat, de most, hogy eltávolították a hatalomból, szabad utat kapott Szálasi és az erőszak. Ezért kell minél előbb megtalálnia a barátját.
Visszagurult a motorral a sarki épülethez, és ott leállt vele. Szerencsére az ajtót nyitva találta. Valaki biztos kimenekült rajta és már nem törődött azzal, hogy be is zárja, ezzel is védve a házban maradiakat. Tamás ezt megtette. Becsukta és bezárta a ház kapuját. Nem hiányzott, hogy kóborló nyilas csapatok benézzenek és felforgassák az egész házat.
A motort letámasztotta a kis belső udvaron, és gyorsan felsietett a második emeletre. A lépcsőházból a körfolyosóra kilépve ismerős kép tárult elé. Onnan a második ajtó volt az, ahol Sanyiék laktak. Az ajtóval szemben ott voltak a virágosládák, a bejárat mellett a sámli, felette pedig az „Isten hozott” feliratú kis faragott fatábla. Az ablakok és az ajtó is el volt sötétítve. Nem volt látható semmi mozgás, akárcsak az emelet többi lakásában. Olyan volt az egész, mintha már rég lakatlan lett volna az épület.
Félve állt az ajtó elé a százados, és bekopogott a megkopott kereten.
