Skip to content

Nemere Istvan – A XX. szazad titkai (könyv – pdf – Átirat)

Találatok: 53

224

Cover

Nemere István

A XX. század titkai

Puedlo

2003

 

1.

A szibériai rém

Egy vadember a palotában

Az a férfi megtorpant minden oroszok cárja előtt, és tegezve az uralkodót, nagy merészen a szemébe mondta:

– Ha velem valami történik, elveszíted trónodat és rettenetes sors vár rátok.

A többes szám az egész cári családra vonatkozott. Mindez 1916-ban hangzott el. A jóslattévő férfit 1916. december 19-én reggel Szentpétervárott, a Néva folyó jege alatt lelik fel. A rendőrök léket vágnak, nagy léket, hogy a rendkívül testes embert a felszínre hozhassák. Több lőtt sebet is találnak a holttesten…

II. Miklós cárt és családját három hónappal később demokratikus forradalom söpri el. A cári család összes tagját letartóztatják. Tíz hónappal később egy katonai puccs révén a kommunisták veszik át az uralmat Oroszországban. Ők nem sokat teketóriáznak – amikor elérkezettnek vélik az időt, titokban legyilkoltatják az egész cári családot. A „rettenetes végről” szóló jóslat tehát megvalósult.

De ki volt a nagy jós…?

Az Ural hegységtől keletre már csak végtelen sztyeppék húzódnak. Ez már Ázsia. Az egyik itteni faluban született Grigorij Jefimovics Raszputyin.

1869 januárjában itt született a kisfiú, akiből később a nevezetes, de enyhén szólva ellentmondásos személyiség lett. Szülei nem voltak szegények, persze csak ottani skálán mérve. Bérelhettek földet (orosz földön 2002-ig soha a történelemben parasztnak saját tulajdonú földje nem lehetett), voltak lovaik, marháik. Sokat dolgoztak és keményen. A fiatal Grigorijnak viszont nem fűlött a foga a munkához, a legszívesebben csak lustálkodott volna egész nap. Apjával emiatt egymást érték a konfliktusok és a veszekedések, sőt később verekedések is. Ha már tarthatatlan volt a helyzet otthon, a fiatalember a kocsmába menekült és mértéktelenül itta a vodkát. Ha nőt látott, nem tudta fékezni magát, szinte a nyílt utcán megkívánta őket, amiből sok botrány, sőt feljelentés lett. A legény nagyra nőtt, meghaladta a 180 centit. Szakállt viselt már korán, haja világos volt, fésűt sohasem látott. Mindig sápadt volt a bőre, a szeme pedig mélyen ülő, baljós. Később sokan mondogatták, hogy varázsos ez a tekintet, megfogja azt, akire ráveti. Vidéken arra is gyanakodtak, hogy gonosz varázslatot űzhet e szemek tulajdonosa. Azt beszélték róla, hogy valami hatodik érzéke működik, távolba is látott és máshol történő eseményekről érthetetlen módon tudomást szerzett. Közben erkölcstelen életet folytatott: nők után koslatott, lopott, erőszakoskodott, végül jobbnak látta elhagyni a falut, ahol túl jól ismerték már.

Családjának azt mondta, vallási megvilágosodásra vár, zarándoklatra indul. És csakugyan elment, hosszú hónapokon át vándorolt kolostorról kolostorra, koldulásból élt. Többet éhezett, mint ahányszor ételhez jutott. Mégis tetszett neki ez az életmód, és lassanként eldöntötte, hogy úgynevezett „szent ember” lesz belőle. Tele volt a lelke áhítattal.

Olvasni akkor még nem tudott, de a Bibliából hallott idézeteket megjegyezte. Részt vett a papok tanításain, prédikációin, később filozofikus vitákat is folytatott. Hamarosan az a meggyőződése támadt, hogy ő Isten kiválasztott embere, és ezt másokkal is közölte. Persze kevesen hittek neki.

Később belekeveredett egy szektába, amely a megváltáshoz vezető utat a csoportos… szexben vélte megtalálni. Mondani sem kell, hogy ez a kellemes és mégis hitközeli állapotot ígérő változat nagyon megtetszett a fiatal férfinak, és attól kezdve ezt részesítette előnyben, így tudta csak elérni, hogy a szüntelen szexuális vágya és az isten iránti rajongása egyszerre teljesedjék be, hogy mindenféle igénye kielégüljön, és mégis azt hihesse magáról továbbra is, hogy ö valóban egy „sztarec”, vagyis szent ember.

Még mindig csak tizennyolc volt, amikor megelégelte ezt az életet és visszatért falujába. Feleségül vett egy dolgos lányt, aki három gyermeket szült neki. Persze, alig telt el néhány év, a fékezhetetlen ösztönlény megunta ezt is és újabb kalandokra vágyott. Valamivel felnőttebb volt már. A szoknyabolond most – időlegesen? – lemondott a nőkről, és háromezer kilométeres vándorlása során hihetetlenül fegyelmezetten viselkedett. Nem ivott, nem keveredett verekedésekbe, nem üldözte és teperte le a lányokat, asszonyokat. Ellenben kemény lelkigyakorlatokat végzett, sanyargatta testét-lelkét, sőt még azt is megtanulta, melyik gyógynövény mire való.

Aztán szellemi étvágya megnő, és már nem is elég neki Oroszország – külföldre vágyik. Nem tudni, hogyan szerzett útlevelet – a tizenkilencedik század második felében Európában egyedül a cári Oroszország követelte meg alattvalóitól az útlevelet, vagyis a hatósági engedélyt az ország elhagyására. Mindenesetre Raszputyin kijutott a görögországi Athoszba, ahol az ortodox papoktól is sokat tanult. Márt tud írni-olvasni, tud idézni a szent könyvekből, szónoklattant is tanul és szókincse csiszolódik. Csak éppen a szerzetesi életmód kötött formáit nem kedveli. Nem akar kolostorban élni, ahol szerinte nincs igazi lelki élet, van viszont lustálkodás és homoszexualitás.

Másodszor is visszatér falujába, a családjához. Megváltozott, de nagyon. Csak növényi ételeket fogyaszt, nem dohányzik, sőt nem is iszik, ami egy rossz faluban már maga a csoda és a furcsaságok netovábbja (ma is). De nem lenne ö, ha nem térnének vissza szexuális vágyai. A háza egyik helyiségében vallási közösséget alapít, ahol jobbára fiatal nők bukkannak fel. Fürdéseket, szaunát rendeznek, ahol persze mindenki meztelenül vesz részt. A felesége lassanként rájött, mi folyik a fürdőben, és furkósbottal kergette el a „híveket”. Ennek ellenére Raszputyin híre növekedik, gyógyító szent embernek vélik messze vidékeken is. 34 éves volt, amikor a férfi ismét érezve elhivatottságát, újra elhagyta családját és Szentpétervárra indult. 1903-at írtak.

Egy évig csak lődörgött a városban, nem tudni, miből élt. Kolostorokban tartatta el magát, csodálta az épületeket, ismerkedett az emberekkel.

1904-ben négy lánygyermek után II. Miklósnak és német feleségének – akit senki sem kedvelt igazán orosz földön – végre egy fiúgyermeke is született, a kis Alekszander. Ő azonban haemofíliában, vérzékenységben szenvedett. Megeshetett volna, hogy egy kisebb sebtől elvérzik, mert az ilyen betegek vérzését nem lehet elállítani. Olykor furcsa rohamai támadtak, magas lázzal. A cári család számára ez a fiú volt a legdrágább, hiszen az orosz trón várományosát tisztelték benne.

A később egymás mellé rendelt szereplők a fizikai térben már nagyon is közel voltak egymáshoz. Raszputyin nemegyszer állt a Téli Palota előtt, és vágyakozva nézte a hatalmas épület fényesen kivilágított ablaksorait. Látta a bálok forgatagát, az érkező aranyozott hintókat, a bennük ülő arisztokratákat. Maga sem tudta, miért vonzotta őt annyira a cári család… Mert valamit érzett irántuk, de akkor még nem tudta igazán, mit. Csak a vágy lobogott benne, hogy közelebb kerülhessen hozzájuk.

Lassan mászott fel a láthatatlan ranglétrán. Ortodox főpapokkal is megismerkedett, azok bemutatták itt-ott az úgynevezett „jobb körökben”. Mivel közben a nép között is kezdett elterjedni a „szent ember” híre, hát mind többen fordultak hozzá lelki támaszért, tanácsért, vagy éppen gyógyulásért. Lassanként az is elterjedt, hogy ez a magas, sötét hajú és szakállú, átható tekintetű „sztarec” belelát az emberi lelkekbe, és nincs olyan betegség, amit ne tudna meggyógyítani.

Egy nemes hölgy tanítgatja a még mindig faragatlan férfit, és közben – szinte természetes módon – a szeretője lesz, és éveken át az is marad. Raszputyin hamar rájött, hogy a püspökön és a nőn keresztül beférkőzhet az arisztokraták közé is. Ha pedig már ott lesz, akkor onnan csak egy lépés a cári udvar. Valami végzetes erő vonzotta őt oda.

Az sem volt számára titok, hogy csak azért érdekli ő ezeket az előkelő embereket, mert alapjaiban különbözik tőlük. Volt annyira intelligens, sőt most már kellően művelt is, hogy felfedje a titkot: ha olyan lenne, mint ők, kutyába sem vennék. Ám így, hogy vidékről jött, Ázsiából, hogy másképpen mozog, beszél és viselkedik, mint ők, hogy más a külseje és mást sugall magáról – nos, ez az igazi vonzerő amazok számára. Hát ettől kezdve kissé – ahogyan ma mondanánk – „rá is játszott” az eszközökre, kellékekre, külsőségekre és viselkedésre. Szerzetesi csuhát viselt, kezét mellén összekulcsolta, a csuha alatt parasztcsizmát hordott. Sohasem fésülködött, és a szakálla is borzas volt. Olyan vademberes külsőt adott magának, hogy ez – együtt átható, „varázslói” tekintetével – bizony megdermesztette és egyben borzongató kíváncsisággal töltötte el a körében megjelenő úri közönséget. És ő éppen ezt akarta.

Valami végzetes vonzotta őt ezekhez az emberekhez, és mint kiderült, ugyanaz a vonzás fordítva is működött. Elsősorban persze az unatkozó dámák figyeltek fel rá. Nekik nem volt semmi dolguk, pletykáltak, figyelték a város eseményeit, és ha valami érdekeset fedeztek fel – vagy amit érdekesnek hittek –, akkor arra lecsaptak, akár a ragadozó madarak. így hamarosan téma lett körükben Raszputyin, a „szent ember”.

Elterjedt róla, hogy kézrátétellel is gyógyít. Pénzt kap szolgáltatásaiért, mindig van kinél lakjon, egyen, igyon. Hamar rájött, mi kell ezeknek a finom úri hölgyeknek. Elterjesztette magáról, hogy szexuális étvágya hatalmas, ereje pedig gyakorlatilag végtelen. A hölgyek az illatos budoárokból jöttek, ahol kellemkedő ficsúrok tették nekik a szépet – szavakban. Micsoda borzongás járhatta át őket, amikor baráti házaknál konspiratív módon megszervezett találkozókon kerülhettek szembe a „vademberrel”. Mert ezt a szót is emlegették, félve-izgatottan, és remélve. Raszputyin pedig nem hagyott kívánnivalót. Ha szexre volt szüksége egy „beteg hölgynek”, megkapta tőle. Ha megelégedett egy érintéssel, akkor a férfi különféle felemelő szertartások közepette ezt is megadta, és persze azok – már csak a placebo-hatás révén is – gyógyultnak érezhették magukat.

Értett a néma hipnotizáláshoz is. Megesett, hogy messzi földről jöttek hozzá nők és férfiak, akik látni és érezni akarták őt. Leültette őket, szembeült velük, és mélyen a szemükbe nézett. Nem szólt ő egy szót sem, amazok egy idő után mégis úgy érezték, idegen akarat vette birtokba lelküket, testüket. A férfi kétségtelenül tudott valamit, vagy volt legalább egy-két olyan képessége, amellyel ilyen hatásokat tudott elérni.

Lassan bekerült a magasabb körökbe, már-már szinte „hivatalosan” is. Sokat olvashatunk róla az akkori francia nagykövet emlékirataiban. Ugyanis kezdték hívni a követségekre, így híre elkerült külföldre is. Már nem sok hiányzott, hogy a cári udvarban is tudomást szerezzenek róla. Aztán ez is bekövetkezett. Szinte törvényszerű volt, hogy a boldogtalan, folyton aggódó, már-már idegbeteg cámé és a hozzá hasonlóan gyenge akaratú Miklós cár valamilyen külső lelki támaszt keressen magának. És mivel mindketten nagyon vallásos emberek voltak, hát szinte törvényszerű, hogy a városban élő és tevékenykedő „szent emberre” kíváncsiak lettek.

1905. november 1-jén Miklós cár, a szenvedélyes naplóíró ezt jegyezte fel: „Ma megismerkedtünk Grigorijjal, a szent emberrel.”

És ettől kezdve nem volt megállás. A „szent ember” betette a lábát a palotába, már rávetette kék szemét a cárnőre, a cárra, a gyerekekre. A következő hetekben módszeresen közeledett hozzájuk, mind gyakoribbá váltak a találkozások. Mielőtt az udvar amúgy nagyon is éber népe felfigyelhetett volna az új veszélyre, az máris ott volt a falak között, szétterjedt és hatott.

Miklós cár gyenge volt, kívülről nézve zsarnoknak látszott, és hitte is, hogy csak így lehet uralni az orosz népet. A cárné volt a keményebb, uralta a férjét is, de folyton fia egészségéért aggódott, és ez tönkretette az idegeit. Mindkettőjük fanatikusan vallásos is volt, és mint a kor emberei, ők is hittek az égi jelekben, a különféle földöntúli hatásokban. Különféle belső és külső események – orosz-japán háború, amit a japánok nyernek meg, parasztlázadások, munkásfelkelés Pétervárott stb. – mind-mind arra utal, hogy odalent a mélyben forrong a nép, és bizony egyáltalán nem biztos, hogy a kis Alekszej valaha is trónra kerülhet, mert mire ő felnő, addigra már odalesz a cárok hatalma!

Másfél évig kellett várnia Raszputyinnak, míg végre igazán közel került a cári családhoz. 1907 nyarán ugyanis a vérzékeny kisfiú elesett a nyári rezidencia kertjében, és úgy nézett ki, hogy apránként el fog vérezni. Kis sebének vérzése nem akart elállni. A cárné a „szent embert” hívatta, aki jött is lóhalálában. Mindenkit kiparancsolt a szobából, ölébe vette a gyereket, és álomba ringatta. Egyszerűen bebeszélte neki – hipnotizálta? –, hogy nincs semmi baja, nem is fáj a seb. Talán a vérzést is így állította el? Mert elállította. Ma már nem titok, hogy egyfelől hipnózissal lehet gyógyítani – legalább száz éve ismeri ezt az orvostudomány, ha nem is nagyon reklámozza –, tehát ilyen ráhatással csökkenthető az ütőerek vérátbocsátó képessége. Másfelől azt is tudjuk már, hogy ha valakiben pozitív érzelmeket, optimizmust keltünk, akkor csökken a betegségek „élettere”, hatásfoka.

Eleinte csak a cárnő került a szibériai férfi hatása alá, aztán Miklós cár is. Már benne látták a leendő trónjelölt megmentőjét, és a vallásos őrület mániákus barátsággá fokozódott. Az udvarban a legtöbben már azt hitték, hogy nem is cári család, hanem ez a primitív fickó, ez a szakállas „medve” irányítja az ország ügyeit, olyannyira el- szemtelenedett Raszputyin.

Attól kezdve gyakorta felbukkan a férfi a palotában. Mindig szerzetesi csuhában, borzas fejjel és szakállal, télen-nyáron csizmában jön, általában titokban. A cár nem akarja, hogy az udvar pletykáljon róluk – persze az udvar régen tudja ezt is, ezért minden szem és fül les, hallgatózik. Estefelé csempészik be bizalmi emberek a „szent embert”, és a művelt uralkodópárnak jólesik elbeszélgetni ezzel az egyszerű emberrel, aki azonban nem buta, nem ostoba – bizony megvan a magához való esze. Folyton a Bibliából idéz, jól szónokol, ügyesen fűzi a szót, és népi bölcsességekkel fűszerezi amúgy valóban érdekes mondanivalóját. Vele aztán nem lehet unatkozni, azonfelül elég, ha ránéz beszélgetőpartnerére és az máris úgy érzi: ismeretlen, idegen erő borzongatja testét, lelkét…

Raszputyin még többször is megmentette a kis Alekszej életét. Jós ugyan nem volt, hiába rendelkezett kétségtelenül valami hatodik érzékkel. Hiszen ha tudta volna, mi vár a cári családra, időben rájuk parancsol, hogy hagyják el az országot. De hogy valami baj közeledik, azt kétségtelenül érezte (lásd fejezetünk első mondatait).

Persze az idill nem sokáig tartott. Az udvar összefogott Raszputyin ellen, ezer módon próbálták öt lejáratni a cár előtt. De semmit sem értek el, mert még akkor sem következett válaszlépés, amikor valóban a „szent ember” vétkezett. Például meglátott egy apácát és kérte-követelte, feküdjön le vele, de azonnal – az nem volt hajlandó. Erre a „szibériai medve” megerőszakolta a nőt, amiből óriási botrány lett… Mégsem Raszputyin húzta a rövidebbet, a püspököt helyezték el vidékre, aki reagálni merészelt a szörnyű tettre…

Sokan azzal vádolták, hogy tudatosan, tervszerűen építgeti a későbbi nagy karriert. De igazából nem sokat kellett tennie érte. Mindent megkapott kérés és követelés nélkül is.

Így telt el pár év. 1910-ben Raszputyin már szinte naponta bejáratos a cári házba, „kezeli” a kis trónörököst és olyan bizalmas viszonyba keveredik a cárnéval, hogy azt sokan már-már szerelmi, szexuális kapcsolatnak tartják – holott nem volt az. Annyira ostoba nem volt a „szent ember”, hogy jótevőjével feküdjön le, ezért halál járt volna. De mert az amúgy is túlfűtött lelkületű cárné annyira rajongott érte, hát Raszputyin mindent elérhetett, amit csak akart. Amit nem adhatott volna meg a cárné, azt annak kérésére megadta volna a cár.

Óvatos volt, nem kért világi tisztségeket, igazából nem kért semmit. Ezért aztán amazok kéretlenül is elhalmozták öt minden földi jóval. A legnagyobb érzéket persze a befolyása jelentette. Egyetlen szavával egy-egy ügy vagy személy mellé tudta állítani a cári családot, vagy éppen szembefordítani azzal. Ez keveseknek kedvezett – az udvarban egyre többen voltak azok, akik saját befolyásukat joggal féltve fenekedtek a „medvére”. Ott próbálták megfogni őt, ahol lehetett. És ez a nőügyei voltak.

A nappal pácienseit gyógyító szent életű ember éjszaka más emberré lett. Kettős életet élt. Éjjelente ugyanis úgy viselkedett, mint egy szex-őrült mániákus – és az is volt. Nem múlt el éjszaka, hogy egy vagy több nőt ne vitt volna haza. Ezek hol örömlányok voltak, hol meg előkelő dámák, persze inkognitóban. Pétervár-szerte nagy történeteket meséltek a férfi csillapíthatatlan szexuális teljesítőképességéről, ami előbb-utóbb a legelőkelőbb dámákban is felébresztette a kíváncsiságot, majd a szándékot, hogy egyszer vele töltsenek egy éjszakát…

Abban az évben viszont valóságos sajtókampányt szerveztek az ellenségei. Elegük volt már abból, hogy a férfi minden befolyást elragadott tőlük és maga irányította a cári családot. Miklós és felesége jó ideig úgy tett, mintha nem hallanák, miféle botrányos történetekkel vannak tele a lapok a „szent emberről”. De egy idő után lépniök kellett, ekkor rendelettel tiltották meg, hogy Raszputyinról rosszat írjon a sajtó (tipikus orosz-szovjet reakció…), persze ez sem segített igazán. Később vidéki körútra indult, ám ott egy rég elhagyott szerelme merényletet követett el ellene – késsel hasba szúrta, de a férfi olyan erős és egészséges volt, hogy ezt is túlélte. Akkor az aggódó cári család már eleve Pétervárott marasztalta, és legfelső parancsra az orosz titkosrendőrség állandó védelmet biztosított számára. így aztán már haláláig nem is hagyta el a várost.

A hatalom védő köpenyébe bújt, úgy is mondhatnánk, eladta magát. De ez nem izgatta őt.

Táviratilag a messzeségből (amikor még utazott), később pétervári lakásából telefonon képes megnyugtatni az aggódó cárnét, aki naponta hívja őt, sőt ha a kis Alekszej beteg, elég a telefonban meghallania Raszputyin hangját, és a gyerek máris jobban van. Ha beteg, ha vérzik, a szent ember siet a palotába és elállítja a vérzést. Lassan elkövetkezik az az időszak, amikor a cár és felesége már nem tud nélküle élni, létezni.

Közben Raszputyin hírneve eléri a hatalmas ország határait, mindenfelől özönlenek hozzá a páciensek, van olyan nap, hogy több százan ostromolják „rendelőjét”. Ezenközben ő mindenkivel szóba áll, vigasztal, kezével érinti az embereket. Sohasem kér pénzt, persze azok tudják, mi a dolguk, és elárasztják vele a férfit. Hihetetlenül gazdag lehetne, de hát nincs tudatában a bankjegyek értékének, mulatozásokra szórja el, amije van. Két, időközben felnőtt lánya vezeti háztartását. Nap mint nap jönnek hozzá előkelő finom úri hölgyek, akik kávézgatnak a nekik fenntartott luxus-várószobában. Ha megtetszik valamelyik, akkor a szibériai paraszt gátlástalanul megtapogatja combjukat, mellüket, és akinek a szemén látja, hogy csak arra vár, azt rögtön átviszi hálószobájába.

A férjek is tudtak a dologról, szervezkedtek, de amíg Raszputyin oly nagy kegyben állt a cári családnál, nem mertek tenni semmit. No de majd később, később! Amikor a háború és számos más esemény elvonja a figyelmet róla, szent hírneve megkopik…! Eljön majd a bosszúállás ideje, tudták jól az urak.

De amíg tartott a hírneve, a barátsága a cárékkal, addig tartott a hatalma is. A végén már átadott egy-egy listát a cárnak azzal, hogy „ha valami nagyobb posztot, mondjuk miniszterit osztogattok, akkor ezeknek kéne juttatni”, és még Miklós cár is alaposan tanulmányozta a listát. Akik szembeszálltak a szent emberrel, azoknak menniök kellett. Persze, ahogyan az lenni szokott, nem mindig az alkalmas embert ajánlotta. Különféle klikkek csapták be a szent embert, mindegyik a maga jelöltjeit erőltette rá Miklósra – éppen Raszputyinon keresztül. Közben nemcsak az őt védelmező titkosügynökök, de udvari kémek is jártak a nyomában folyton-folyvást, hogy kifigyeljék tetteit és azokról pontos listát készítsenek. Ezeket olykor eljuttatták a cárhoz is, de eleinte nem sok sikerrel. Mindenesetre a háború kitörése után Miklós cár előtt is kezdett kirajzolódni a „szent ember” kettős élete, és mind több dicstelen tettéről szerzett bizonyságot. Őt, a roppant vallásos és a családot mindenek fölé helyező embert igencsak felháborította, ahogyan a „medve” a nőkkel bánt. De az sem tetszett, hogy főrangú hölgyeket visz ágyába nap mint nap, akik megcsalják férjüket, akik a szibériai paraszt karjaiban veszítik el szüzességüket.

Mindenesetre Raszputyin igyekezett a cárt lebeszélni a háborúról, és megjósolta neki, hogy az Oroszország teljes összeomlásával fog végződni, amiben teljesen igaza lett. De honnan tudhatta előre…? „Szörnyű bukás és végtelen bánat jön”, írta neki nem is egyszer. De Miklós összetépte a szent ember leveleit.

Persze nem maradt titokban, hogy ellenzi a háborút és a cárt arra biztatja, hagyjon fel vele. Erre ellenségei újabb vádpontot ragasztanak a már addig sem rövid lajstromhoz: „német kém, ügynök!” A cár elutazott a frontra, a cárné otthon maradt, Raszputyin pedig rajta keresztül kezdte uralni az országot. Már nemcsak az udvar, a hivatalnoki kar, a tábornokok lázadoztak az állapot ellen, de a nép is. Mindenki arról beszélt, hogy Raszputyin szexuális viszonyt folytat az akaratgyenge cárnéval, sőt hogy a fiatal cár-lányokat is megrontja, és főleg hogy a németek érdekében beszéli tele a cárné fejét. 1916 decemberére az elégedetlenség már miniszteri szinteket is elért, még a parlamentben is felszólaltak Raszputyin ellen. Az országot kormányzó „obskúrus muzsik” helyzete alaposan megrendült.

Ő viszont nem félt. Látszólag tudomást sem vett a történtekről. Még mindig nyeregben hitte magát – vagy hatodik érzékével ugyan sejtette, mi fog történni, de hagyta a sorsot beteljesülni? Vagy valami végső menedékben bízott?

Végül is Juszupov herceg, egy képviselő és néhány más előkelőség – akik feleségeit, lányait elcsábította a „szent ember” – összeesküvést szőnek. Meg vannak győződve arról, hogy Raszputyint el kell tenni láb alól, mert csak így menthetik meg Oroszországot a végtől. Szentül hiszik, hogy a szibériai férfi hazájuk romlását készíti elő, a cár halálára pályázik, a cárnén keresztül pedig a kis trónörököst vonja végzetes befolyása alá, és lényegében már most is ő irányítja az országot. Amely természetesen a vesztébe rohan ilyen körülmények között…

Az urak tehát sikeresen bebeszélik maguknak, hogy ők voltaképpen hazafiak, akik a hazát és a cári családot fogják megmenteni, ha szörnyű tettük sikerül. És mindent meg is tesznek azért, hogy sikerüljön. Tudják, ez az ember sokat kibír, hát alaposan felkészülnek, és ami fő: nem válogatnak az eszközökben.

Még orvost is beválasztottak a válogatott gyilkoscsapatba. Eldöntötték a csapás dátumát, 1916. december 16-át. Előtte Juszupov herceg betegséget mímelve nap mint nap felkereste a gyógyítót, aki szorgosan kezelte is őt – jobbára hipnózissal. A terv ugyanis az, hogy Juszupov majd hálából meghívja magához vendégségbe Raszputyint. Az összeesküvésbe beavattak egy nagyherceget is, a cár egyik közeli és kedvenc rokonát – ha mégis balul ütne ki a dolog, az majd elsimítja az ügyet…

Aztán Juszupov herceg még azt is megsúgja – csalétkül –, hogy azon az esti-éjszakai „bulin” talán a felesége is részt vesz majd. Márpedig Juszupova hercegnő igen csinos asszony. A hatodik érzék ezúttal teljesen csődöt mond – Raszputyin bekapja a horgot. Reméli, sikerül azon az éjszakán az asztal alá inni a többieket és „elejtenie” a hercegnét, hát gondolkodás nélkül igent mond a meghívásra. Nem tudja, hogy aláírta a halálos ítéletét.

A két fő összeesküvő, a képviselő és Juszupov herceg később nyugatra menekültek, és ott évtizedek múltán kiadták emlékirataikat. így, mondhatni első kézből értesülhetünk arról, mi is történt azon az emlékezetes, 1916. december 16-ról 17-re virradó éjszakán.

Egy külön helyiséget rendeztek be az alagsorban, és mindent úgy intéztek, hogy később senki se tudhasson a neves vendég látogatásáról. Értelemszerűen így letagadhatták, hogy egyáltalán ott volt és bármi közük lehet a halálához. Az urak elbocsátották a személyzetet, megbízható kocsissal a herceg maga ment Raszputyinért annak lakására, és elmaszkírozta az arcát, ne ismerjék fel a „szent ember” házában. Késő éjszaka ért Raszputyin a helyszínre, és vajon semmit sem érzett meg előre? Az ottlévők agyából nem áradtak feléje a rosszakarat hullámai? Ha annyira érzékeny volt e tekintetben, valamit csak sejtenie kellett volna!

De nem sejtett semmit. Az ételekbe olyan adag ciánt tettek, ami egy elefánttal is végezne. A negyvenöt éves „öreg” és „szent” férfi azonban meg sem rázkódik. Később adnak neki bort és más italokat – minden tele van ciánkálival, de szemmel láthatóan ez sem hat a férfira. Juszupov kirohan és reszketve kérdi cinkosait: mit tegyenek? Sto gyelaty? Hiszen ez mégis földöntúli lény, egy démon, amely ellen hiába tesznek bármit is…? A képviselő ekkor egy revolvert nyom hercegfi barátja kezébe, aki visszamegy a szobába, és minden előzetes bejelentés nélkül rálő „barátjára”. A szent ember a földre zuhan, és ott marad mozdulatlanul.

Akkor végre Juszupov megnyugodva kimegy. Később – nem tudni, miért, netán valami megérzés…? – visszamegy, és akkor látja, hogy az előbb már agyonmérgezett és agyonlőtt férfi – ismét mozog! Kinyitja a szemét, sóhajt és őt nézi…! A herceget kis híján elvitte a rémült szívroham, visszarohant barátaihoz.

– Él…! Még mindig él!

Akkor lementek, hogy még belelőjenek néhányszor. Ám közben Raszputyin annyira magához tért, hogy vérnyomot hagyva a szobában és a lépcsőn, kijött a szobából és felment az udvarra, majd a szomszédos ház felé igyekezett. Nyilván szeretett volna eltűnni innen. De éppen a vérnyomokon követve ment utána a döbbent társaság. Több lövésből a reszkető kezű képviselő csak egyszer találta el, aztán amikor a szent ember elesett, közelről a fejébe is lőttek. Majd a halottat – mert akkor már tényleg halottnak hitték! – betették egy kocsiba, a Névához hajtattak vele, és a sötét éjszakában a vízbe dobták. Még figyelték, ahogyan elmerül, aztán hazamentek és agyonlőttek egy kutyát, hogy majd ezzel magyarázzák az éjszakai lövöldözést, meg a vérnyomokat.

Talán mondani sem kell, hogy Raszputyin még mindig élt. Annak ellenére, hogy egy golyó az agyába ment… A boncolás állapította meg később – hiszen a holttest előkerült a Néva jege alól hogy lélegzett, amikor a vízbe dobták. De a mérget, a lövéseket és a jeges folyót már nem élhette túl.

A gyilkosoknak nem esett bajuk, hiszen nem véletlenül vették be maguk közé a cári család egy közeli rokonát. Ottani jog(?)szokás szerint az ilyesmi mentesíti a bűnösöket a felelősség alól – a cári család tagjai ugyanis azt tehetik abban az országban, amit akarnak (később e sajátos jogot örökölték tőlük a pártfőtitkárok és családjaik…).

A „szent ember” sok évvel korábban azt jósolta: ha vele valami történik, akkor vége a cári családnak és Oroszországnak is. És pontosan így is lett. A cári családot a kommunisták megölték, Oroszországot elrabolták és több mint hetven éven át rettenetes fogságban tartották. Ha a szibériai „medve” egyebet nem is tudott, kétségtelen, hogy hazája jövőjét jól látta.

 

Pages: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!