11.

Halál Mongóliában

A pekingi Játszma vége

Történt valami az úgynevezett „Kínai Népköztársaságban” – a világ legnagyobb börtönében – 1971. szeptember 12-én és az azt követő éjszakán, amelyről valós képünk nincs még a mai napig sem. Múlnak az évtizedek, de ahogyan az a diktatúrákban lenni szokott, a homályt az idő múlása nemhogy eloszlatná inkább növeli. Csak annyi látszik biztosnak, hogy egy nagy politikai fordulatot szakított félbe valami, és emiatt jó néhány ember vesztette életét.

Ám az efféle események sohasem órák alatt zajlanak le. Hanem azokat már hónapokkal vagy évekkel megelőzik bizonyos folyamatok. Olyan ez, mint a gyümölcs – sokáig tart, míg a kicsiny magból fa, aztán azon virágok lesznek, majd elkezdődik egy leendő gyümölcs élete. Az pedig csak érik, érik, és végül…

Lássuk, mi is történt hát a „gyümölcsérés” idején Kínában?

A „népi demokratikus állam” 1949-es megalakulása óta ugyan Mao Ce-tung elnökletével működött, de hát múltak az évtizedek, és a diktátor lassanként túlzásokba esett. Ami a régi bajtársait legjobban irritálta, az a körülötte kialakult mérhetetlen személyi kultusz volt. Ez már valóságos sztálini méreteket öltött, ami nem lehetett véletlen. Mao ugyanis Sztálint tartotta példaképének, más „nyugati” vezetők, élők vagy holtak nem érdekelték. Ezért az ideológiájuk alapítója, Marx vagy Engels sem nőtt igazán a szívéhez.

A sztálini párhuzam nem véletlen, hiszen Mao annak idején ismerte őt személyesen, és nagyon tetszett neki az a kultusz, amit Sztálin a Szovjetunióban maga körül kialakított. A megfellebbezhetetlen és egyetlen akarat, az egyetlen döntéshozó volt a szovjet diktátor, és Mao őt követte akkor is, amikor az egyszemélyi döntésekért sohasem vállalt felelősséget. Ha valami ugyan tőle indult ki, de nem hozott sikert azonnal, kész volt megvádolni másokat – köztük régi barátait, mostani vezetőket, bajtársait – azzal, hogy elszabotálták a dolgot. És azok máris kegyvesztettek lettek, rosszabb esetben haláltáborokba vagy kivégzőosztagok elé kerültek.

Az, amit a világ az 1960-as években „kínai kulturális forradalom” néven ismert meg, ugyanilyen hatalmi játszma volt. Egyfelől az országban sűrűsödő és legyőzhetetlen gazdasági bajokról kellett elterelni a figyelmet, másfelől Mao a lehetséges vetélytársait akarta kiszorítani a hatalomnak még a közeléből is. Egy reformszárny a gazdasági életben is teljesítmény szerint szerette volna fizetni a dolgozókat, a tisztjük betöltésére alkalmatlanokat úgy a hivatalokból, gyárakból, mint a pártfunkciókból is kizárta volna! Nos, Mao egy csapásra meg akart szabadulni ezektől a reformerektől és a vetélytársaktól is.

1966-ban „kulturális forradalom” néven új mozgalmat indított el. Ennek csak két dologhoz nem volt köze: a kultúrához és a forradalomhoz – de ez a legkevésbé sem izgatta a pártfőtitkárt. Röviden azt is mondhatnánk, hogy a maradi, régimódi sztálinista elvtársak lecsaptak azokra az elvtársaikra, akik valamiféle átláthatóbb, normálisabb, „emberarcúbb” szocializmust szerettek volna létrehozni (ma már persze tudjuk az európai példákból, hogy ez lehetetlen – az úgynevezett „szocializmus” csak emberiségellenes módon tud létezni). Tiszteletreméltó persze az a szándék, amellyel ezek az emberek próbáltak valamit tenni a túlhatalom ellen.

Mao és elvbarátai mellé elsősorban a könnyen megtéveszthető fiatalok álltak. A fiatalok „forradalmi gárdákat” alapítottak, persze felső sugalmazásra, sőt parancsra, és elhitték, hogy a haladó reform-elvtársak voltaképpen csak álcázzák magukat, mert igazából „burzsoá elhajlók”, a párt és a nép ellenségei, akik csak jelszavaikban vannak a népért.

Az új „biblia” Mao elnök vörös könyvecskéje lett, amelyet Lin Piao, a régi bajtárs és akkor már sok éve hadügyminiszter szerkesztett, sőt egy felejthetetlen előszót is írt hozzá. Amiben többek között az állt, hogy a vörös könyvecske „szellemi atombomba”, az ellenség pedig csak papírtigris. A mozgalomnak, amit Mao sugalmazására a barátai indítottak más barátai ellen, volt egy kétségtelen értelmiségellenes része is. Azok ösztönös gyűlöletét használták ki, akik maguk műveletlenek lévén az értelmiségieket, a tanult embereket afféle ingyenélőknek, másokon élősködőknek tartották. Persze, hogy ellenségek lettek, mint minden diktatúrában azzá lesz az értelmiség, hiszen az átlát a szitán és nem olyan könnyű megtéveszteni, mint az egyszerű, tanulatlan emberek tömegeit. Ily módon a „kulturális forradalom” többek között a kultúra ellen is irányult. A Mao által feltüzelt vörösgárdisták elhurcolták a reformkommunistákat és mindenkit, aki változást akart a megkövesedett birodalomban, mintegy „mellesleg” pedig lerombolták a templomokat, elpusztították a kegytárgyakat, a könyvtárakat és a könyveket, festményeket és műemlék épületeket, merthogy azok mind a „múltról szóltak”, amelyet nemcsak felejteni, de egyenesen gyűlölni kell. A kommunista vörösgárdisták bárki lakásába beronthattak, bárkit elhurcolhattak és nyilvánosan megszégyeníthettek, bántalmazhattak, vagy – éppenséggel börtönbe, munkatáborokba zártak, vagy akár ki is végeztek.

Sokan évtizedig nem kerültek elő, családok szakadtak szét, és tagjaik mit sem tudtak egymásról. Tíz- és tízezer értelmiségit, kutatót, orvost, művészt, írót kényszerítettek napi tizenhat órás mezőgazdasági munkára az isten háta mögötti falvakban és munkatáborokban. Ezrek vesztek oda az értelmetlen öldöklésben és mindez egy nagy múltú országban zajlott, a huszadik század második felében!

Ezenközben persze lassan elvesztették befolyásukat a reformkommunisták, és Mao régimódi emberei kerültek előtérbe. A régi bajtársak, akik pedig negyven évvel korábban ott vonultak Maóval a „Hosszú Menetelés” viharaiban, a sok évig tartó illegális küzdelemben – sorra tűntek el, sokan nyomtalanul. A nagyobb városokban Mao utasítására elűzték az egész pártszervezetet. Majdnem három évbe telt, míg mindenütt Maóval tartó régimódiak kerültek hatalomra. Közben a diktátor számára az is kiderült, hogy ezek sem mind megbízhatóak – akadt köztük olyan, aki nagyon magas pozícióba jutva éppen az ő helyére akart kerülni. Ezért szabadult meg Liu Sao-csi államelnöktől, és egyre gyanakvóbban méregette hivatalos helyettesét, Lin Piaót is.

Csak 1969 után lehetett nyugodt, amikor már a hadsereget is megtisztították az „oda nem illő elemektől”. Lin Piaót minden gyanú ellenére Mao – talán éppen azért, hogy a maga oldalára állítsa és vele együtt természetesen a kínai vöröshadsereget is – kinevezte utódjának. Ezzel hibát követett el. Hiszen a kinevezett és mindenki által elismert utódnak az volt az elemi érdeke, hogy minél előbb bekerüljön a pártfőtitkári székbe. Ebben csak egyvalaki akadályozta – maga Mao, míg élt.

Amíg élt…!

Olyan ez, mint amikor az idős örökhagyó köztudottan valamelyik fiatal rokonára hagyja egész vagyonát, de olyan körülmények között élnek, hogy az öreg örökhagyó élete a fiatal örököstől függ. Egy kis gyógyszermegvonás, itt-ott rosszabb körülmények, tiltások, ijesztgetések, és lám, az örökhagyó állapota máris rosszabbodni kezd… Természetes dolog, hogy az örökös minél előbb igényt tart a vagyonra, és nem mindig várja meg, hogy a biológia bevégezze művét. Egy kicsit próbál segíteni, hogy a biológiai vég minél előbb bekövetkezzen…

Nos, a jelek szerint itt is előállt ez a szindróma. Lin Piao még másfél évig sem bírta ki tétlenül ebben az új helyzetben.

Lin Piao már 1970 nyarán megpróbált Mao helyére kerülni – igaz, akkor még békés eszközökkel, felhasználva e célra a párt országos vezetését. Itt javasolta, hogy létesítsenek egy helyettesi posztot. Mao már idős volt, sokat betegeskedett (amit fiatal lányokkal folytatott szexuális érintkezéssel próbált gyógyítani, nem sok sikerrel). Lin nyilván arra spekulált, hogy nem kell megvárnia az idős vezér halálát, elég, ha beteg, ő már Mao életében is uralkodhat. Hatvankét éves volt ekkor Lin, és mindent tudott Maóról. Rengeteg kompromittáló dolgot is. És Mao is tudta, hogy Lin tudja. (Akit mindez közelebbről érdekel, annak figyelmébe ajánljuk Henry Hamilton Kínai kémek. A kínai titkosszolgálat viharos története a XX. században c. művét – a kiadó megj.)

Linnek ez a húzása nem sikerült. Mao egy váratlan döntéssel egyszerűen megszüntette a pártfőtitkár-helyettesi posztot, így neki nem volt mit betöltenie. De hivatalosan még mindig ő volt a kijelölt utód arra az esetre, ha „valami történne”. Vagyis ha Mao életét vesztené. Nos, Lin 1970 második felében és a következő év elején egyre többet gondolt arra, hogy éppen ideje lenne már ennek a „valaminek”.

Nem tudta, hogy Mao titkosszolgálata sokkal mélyebben behatolt köreibe, mint azt valaha is gondolta volna. Még a családjában is voltak kémek vagy ügynökök. Nem is szólva a hadsereg tisztikaráról, amelyre pedig Lin a tervét felépítette.

Ma már nem kétséges – ennyi azért legalább utólag kiszivárgott hogy Lin merényletet készített elő Mao ellen. Ám a merénylők maroknyi csoportja – mind arra számítottak, hogy Lin hatalomra kerülésével ők is magas állásokhoz és nagy megbecsüléshez jutnak a vörös birodalomban – sokáig habozott. Túl sokáig. Nem tudták eldönteni a módszert, amellyel úgy lehet megszabadulni a pártfőtitkártól, hogy senki sem gyanakszik majd erőszakos halálra. A legjobb egy hirtelen jött betegség – azaz mérgezés – lenne. De bár próbálkoztak, nem sikerült beférkőzniök a Mao körül lebzselő orvosok körébe. Mást kellett kitalálniok.

Mindenesetre pontos tervet készítettek arra nézve, mit kell tenniök majd utána. Vagyis miután végeztek Maóval, körülbelül mennyi idejük marad a cselekvésre és akkor kiket kell még likvidálniok, hogy Lin hatalmát megszilárdítsák és megőrizzék. Afelől nem voltak kétségeik, hogy a környezetében élő alvezéreket, különösen a titkosszolgálat rettegett főnökét kell majd likvidálni és persze a kényelmetlen, véletlen szemtanúkat. Utána már könnyű dolguk lesz. Hiszen Lin Piao elvtárs a hivatalosan kijelölt utód, tehát úgymond „törvényesen” veszi át a hatalmat és adja ki az utasításait, amelyeknek mindenki köteles lesz engedelmeskedni. Kína az engedelmes emberek országa. Bár éppenséggel Lin nem tartozott közéjük. Igaz, negyven éven át híven követte Maót és mellette állt minden harcban – a csatatéren és az ideológiában, kunyhóban és palotában –, de amikor már Lin érezte, hogy öregszik és még mindig nem jutott fel a csúcsra, győzedelmeskedtek benne a személyes ambíciók. Többre vágyott. Nem kevesebbre, mint a hatalomra.

Eljött 1971 szeptembere, és Lin szerint ekkor „megérett a gyümölcs”. Minden készen állt, csak éppen a későbbi maoista propagandának sikerült annyira összezavarnia a híreket és álhíreket, hogy még ma sem tudható, pontosan mit terveztek Linék. A merénylet-verzió melyik változatát akarták megvalósítani?

A legvalószínűbbnek az látszik, hogy szerették volna felrobbantani azt a vonatot, amelyen Mao járta az országot. Mao ugyanis utálta a repülést, félt a repülőgépektől, és csak nagy szükség esetén volt hajlandó használni ezt a gyors eszközt. Mivel Kína nagy, de neki rengeteg ideje volt, hát inkább vonaton utazott. No persze ez a vonat nem olyan volt, amivel az állam polgárai voltak kénytelenek kényelmetlenül zötykölődni, európai ember számára szinte hihetetlen zsúfoltságban és primitív körülmények között – dehogy. Mao pártfőtitkár különvonata legalább annyira különbözött az államvasutak közönséges szerelvényeitől, mint annak idején Hitler minden technikai csodával felszerelt guruló vezérkara a német vasutak egyszerű vagonjaitól.

Nos, az összeesküvők ezt a különvonatot akarták felrobbantani, majd természetesen a merényletet azokra kenni, akikkel ők akartak leszámolni. Hiszen a merénylet körülményeit, indítékait és főként tetteseit vizsgáló bizottság már csak akkor alakul meg, amikor annak tagjait Lin, az új pártfőtitkár nevezi ki. így az sem kétséges, hogy kik lesznek a „merénylők”. Egy biztos: nem az ő hívei, nem Lin barátai és tettestársai.

És most kapaszkodjon meg a kedves olvasó – van egy olyan változat is, amely szerint nem is volt semmilyen összeesküvés!

Ezért tartozik ez az ügy is a huszadik század máig megfejtetlen titkai közé. Mert bizony könnyen lehet, hogy a ravasz Mao utólag találta ki az egészet. Illetve, nem is ő agyalta ki a bonyolult tervet, hanem egyik hűséges embere és a titkosszolgálat, a Tewu volt a végrehajtó. Ezen változat szerint ugyan lehetséges, hogy Lin szövögetett bizonyos terveket és abban néhány családtagja is részt vett – de mielőtt bármit is tehettek volna, Mao emberei lecsaptak és úgy rendezték el a dolgokat, hogy az összeesküvőknek (?) esélyük se legyen tervük megvalósítására.

A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy Lin Piao marsall csakugyan elégedetlen volt, talán el is ejtett egy-két szót bizalmas – vagy annak hitt – barátai körében, de valaki már ezt is besúgta. Attól kezdve a marsallt szoros megfigyelés alá vonta a titkosszolgálat. Szorosabb lett a háló, mint volt addig – mert mindig is volt. Kínában, hasonlóan más diktatúrákhoz, ma is bevett dolog, hogy minden igazán fontos embert megfigyelnek, telefonjait lehallgatják, postáját ellenőrzik, mozgását figyelemmel kísérik. Annak ellenére, hogy ezek az emberek általában a rendszer hűséges hívei. Elképzelhetetlen, milyen mértékű és kiterjedésű megfigyelést alkalmaznának akkor, ha ellenségek lennének… És mivel Kína nagy ország, hát igen sok fontos pártember létezik. Nem csoda, ha a világ legnagyobb titkosszolgálatai itt működnek, ügynökeik, besúgóik száma eléri a több millió főt!

Így aztán nem csoda, ha a marsall sem úszta meg az „összeesküvést”. Amely bizonyos jelek szerint nem fejlődhetett olyan stádiumba, hogy csakugyan veszélyt jelenthetett volna a pártfőtitkárra – de az, érthető okokból, ezt a helyzetet nem is óhajtotta kivárni. 1971. szeptember elején Mao utasítást adott, hogy találjanak ki valamit, miképpen lehetne végezni Linnel. És az erre a célra tartott szakembereknek nem okozott sok fejtörést a dolog.

Tehát nem az történt, hogy Lin és hét-nyolc társa megpróbálta átvenni a hatalmat a hadsereg vezetésében és ezzel egyidőben megölni Maót vonaton vagy másutt, lehetőleg valami távol eső vidéken, ahonnan nem jutnak el a hírek a fővárosba. A Nyugaton „fű alatt”, éppen Peking által hirdetett verzió szerint Linék megtettek mindent Mao meggyilkolása érdekében, de amikor látták, hogy ez nem sikerült és az összeesküvőket a lebukás, a letartóztatás és elítéltetés veszélye fenyegeti, csellel megszereztek egy, a kínai hadsereg tulajdonában lévő repülőgépet, és azzal külföldre menekültek. Ám a gép útközben lezuhant, és mindnyájan odavesztek. Ez volt a nem hivatalos, de szorgosan – és persze ál-illegálisan – terjesztett pletyka-hír.

Nyugaton sok „szakértő” ma is hangoztatja azt a véleményét, hogy Lin, a szovjetbarát és Amerika-ellenes hadügyminiszter egy széles körű katonai összeesküvést szervezett, amelyet magas rangú pilóta fia, Lin Li-kuo hozott létre. Nos, ilyen összeesküvést Kínában – éppen a mindenütt jelen lévő titkosszolgálat miatt – lehetetlen kiépíteni. Aztán azt is regélik nyilván pekingi sugallatra, ám ezt nem tudják –, hogy három merényletet is megkíséreltek Mao ellen 1971 szeptembere előtt. Az egyik során állítólag egy vadászgép intézett volna rakétás támadást Mao Sanghaji rezidenciája ellen, amikor a pártfőtitkár a városban tartózkodott. A második változat a kamikaze merénylő elvén működött volna. Egy önfeláldozó összeesküvő katonai hírvivőnek álcázva magát nagyon fontos hírrel érkezett volna az elnök közelébe, és csak akkor lett volna hajlandó elővenni és Mao saját kezébe adni a „küldeményt”, amikor már szinte testközelben van a főtitkárral. A táskájában természetesen robbanóanyagot tartott volna, amely a táska nyitására robban fel.

A harmadik lett volna a különvonat felrobbantása. Azt is beszélik, hogy az utolsó akcióra az ominózus 1971. szeptember 12-én este került sor, és amikor kudarcot vallott, akkor fogtak menekülésbe a résztvevők. A Pekingtől csaknem háromszáz kilométerre lévő katonai repülőtéren, ahol Lin fia volt a parancsnok, várt egy Trident típusú gép. Az összeesküvők oda menekültek, felszálltak a gépre és Mongólián keresztül amelytől nem kértek átrepülési engedélyt – a Szovjetunió felé vették az irányt.

Ez volt a nem hivatalos verzió.

Volt egy negyedik merénylet-verzió is, amit csak a nyolcvanas évek közepén, jóval Mao halála után kezdtek szellőztetni Kínában. Erről sem tudható, pontosan mennyi benne az igazság és mennyi a propagandisztikus kitalálás. Mindenesetre ezt egy „kicsempészett titkos iraton” juttatták el Nyugatra, nagyon valószínű, hogy a pártvezetés tudtával szerkesztették és álnéven juttatták ki – talán azért, hogy még nagyobb káoszt okozzanak Lin Piao ügyében. Ebben a változatban Lin marsall élve akarta volna elfogatni Maót annak luxusvillájában és Mao életével zsarolva kényszeríteni a hadsereg esetleges vonakodó vezetőit, hogy álljanak ők is a merénylők oldalára. Utána segítséget kértek volna a Szovjetuniótól, amelynek Lin nagy barátja volt, maga is élt ott pár évig. Még az is felmerült, hogy Lin és moszkvai barátai egy színlelt támadást intéztek volna Kína határai ellen, ami okot adott volna a hadügyminiszternek a statárium kihirdetésére. A rendkívüli állapot alatt beálló zűrzavaros, információhiányos helyzetben a párt vezetését kicselezve lefoghatta volna Maót és annak hűséges embereit, majd végzett volna a főtitkárral, és mint utód vette volna át a hatalmat. Amikor ez lejátszódott – így szólt az állítólagos terv –, a szovjetek mintegy varázsütésre visszavonták volna csapataikat a kínai határról és látványosan kibékültek volna az új vezérrel.

Mondani sem kell, hogy ez a negyedik változat sem lehet igaz, legalábbis nem szereztünk bizonyságot arról, hogy egyáltalán volt-e ilyen terv és annak milyen esélye lett volna a megvalósításra. Könnyen lehet, ezt is Peking- ben találták ki, amikor látták, hogy Nyugaton még másfél évtizeddel a Lin-incidens után is elég nagy az érdeklődés a téma iránt.

Ezzel szemben ma már egyre több adatunk van feltételezni, hogy messze nem így történtek a dolgok. A kialakult, bonyolult helyzetben Mao lépett elsőnek és akár voltak merénylettervek, vagy kísérletek azok végrehajtására, akár nem – megelégelte a folytonos fenyegetettség és veszély állapotát. Ezért kiadta utasításait és a titkosszolgálat válogatott ügynökei a maguk sajátos, részvétlen módján „rövidre zárták” a történetet.

Mégpedig úgy, hogy szeptember 12-ről 13-ra virradó éjszakán Lin marsall és felesége egyik gyermekük esküvőjét ünnepelte egy tengerparti város éttermében. Már csak ezért is valószínűtlen, hogy éppen arra az estére- éjszakára időzített volna Lin bármilyen merényletet vagy hatalomátvételt. Mindenesetre az ügynökök pincérnek öltözve jelentek meg az étteremben – Kínában nem ritka, hogy egy-egy szakmát egész csapatok képviselnek, különösen ilyen népes vendégsereg esetében. Adott jelszóra aztán a „pincérek” előrántották a gépkarabélyokat, és mint egy amerikai gengszterfilmben – végeztek mindenkivel, aki csak élt és mozgott az étteremben. Mindegy, hogy Linékhez tartozott-e, vagy személyzet volt, netán mit sem sejtő vendég – vagy éppenséggel az ifjú pár… Szemtanú nem maradhatott. Később suttogták, hogy az alakulat a Pekinget őrző 8341-es különlegesektől jött, azon belül is a „37-es rohamosztag” címet viselte. A titkosszolgálat főnöke személyesen ment be aztán a már nagyon csöndes terembe, és maga győződött meg róla, hogy lelőttek-e mindenkit, akit kellett. A válasz „igen” volt: végeztek mindenkivel, aki Mao ellenségének számított, vagy azok barátja, családtagja volt.

Ám ezek után azon az éjszakán mégis elindult egy gép Mongólia felé. A jelek szerint Mao hívei nem voltak fukarok, feláldoztak egy Tridentet is, csakhogy valószínűsítsék Lin bűnösségét és azt is, hogy a marsall csakugyan szervezett egy összeesküvést, amely elbukott. Maónak szüksége volt erre a győzelemre, így félemlíthette meg összes lehetséges vetélytársát és mindazokat, akik a párt vezetésében nem értettek vele egyet. Hiszen ott is elterjedt az ügyesen irányított hír, miszerint Mao helyettese végezni akart a főtitkárral és átvenni a hatalmat, de rajtavesztett. A mögöttes tartalmat értette is mindenki, akiket illetett – ha Mao helyettese és egyben hadügyminisztere, akinek rendelkezésére állt a hadsereg is – rajtavesztett, akkor milyen esélye lehet bárki másnak Maóval szemben…? Semmilyen.

Kínában nem is volt több merénylet vagy összeesküvés, míg Mao élt.

Az viszont tény – fényképek, jegyzőkönyvek, filmhíradók őrzik bizonyságát hogy azon az éjszakán egy Kína felől érkező és az ország fölött a Szovjetunió felé tartó Trident típusú, a kínai néphadsereg felségjeleit viselő gép lezuhant és kigyulladt. Kilenc szénné égett holttestet találtak benne. A mongol hatóságok megtettek mindent, ami ilyenkor szokásos – de természetesen a halottakat nem voltak képesek azonosítani.

Felajánlották Pekingnek, hogy hazaviheti a roncsokat és a holttesteket – de Peking egyikre sem tartott igényt!

Ez mintha mást is látszana bizonyítani. Például azt, hogy azok a holttestek nem is Lin és társai voltak – akiket a tengerparti üdülőhelyen eltüntettek nyomtalanul hanem valami szerencsétlenek, akiket betettek a gépbe, amelyet kevés üzemanyaggal, de sok éghető anyaggal raktak meg, és a pilótákat egy hamis paranccsal a Szovjetunió felé indították. Az sincs kizárva, hogy a gépben mégis Lin és társai ültek – de már a start pillanatában is holtan…

Ma az a nézet uralkodik, hogy nem is volt semmilyen összeesküvés, Lin Piao marsallt egyszerűen kivégezték, mert útjában állt Maónak – mi több, azoknak is, akik halála után készültek átvenni a hatalmat. Ezen változat szerint a „négyek bandája” lett volna az igazi tettes?

Hogy melyik változat és al-változat, „A”, „B”, „C”, „D” vagy egyéb verzió bizonyul igaznak, az egyelőre a múlt század titka. De a jövő egyszer talán erről is lerántja majd a leplet.