8.

Atomkémek furcsa világa

Ajándék bomba Sztálinnak

Akik az úgynevezett „szocializmusban” nőttek fel, ma már nehezen tudják elképzelni, mennyi hazugságot hallottak 1945 és 1989 között. Ezért van az, hogy a dolgok a visszájára fordultak, és ha valaki a jobboldalon vadnak tűnő, de igaz állítással lép elő a kommunistákról, a kommunista rendszer praktikáiról, valóságáról – már néha azok sem hisznek neki, akik pedig mindezt átélték. Már azok is hajlamosak elfelejteni a szörnyűségeket és az akkori valóságot, és ma legyintve túlzásnak nevezik mindazt.

Pedig semmi sem túlzás, amely annak a rendszernek és ideológiának a kritikája. Az emberiség legrettenetesebb, a fasizmust sokszorosan felülmúló ideológiája és gyakorlata volt az, amely Kelet-Európában és a Szovjetunióban elmúlott, megsemmisült (részben), de megmaradt még Ázsia és Latin-Amerika egyes országaiban. Aki nem hiszi, milyen volt ez a rendszer és milyen elnyomorítottan éltek benne az emberek, az ma is elmehet Kínába, Észak- Koreába, Kubába, Vietnamba, hogy megtekintse és meggyőződjön róla. (Elég, ha annyit mondunk: 1,3 milliárd kínai a szocializmusnak „köszönhetően” annyit termel évente, mint a 15 milliós Hollandia…)

Nos, 1945-ben az amerikaiak és a Nyugat rendelkezett atomfegyverrel, majd pár évvel később hidrogénbombával is. Ezekkel hitték Washingtonban – mindaddig féken tarthatják a világ meghódítására, lerohanására készülő Szovjetuniót és Kínát, amíg azok is megszerzik a fegyvereket.

Az csupán idő kérdése volt, hogy mikor. Ismeretes, hogy a második világháború végén úgy az amerikaiak, mint a szovjetek sajátos módon „megosztoztak” a Németországban elfogott több ezer tudóson és szakemberen, akik a hadászati technikában és tudományban élen jártak. Az amerikaiak magukkal vitték az Egyesült Államokba azokat, akik közülük erre hajlandóak voltak, ott szabadságot, nagy fizetést, korlátlan karrier lehetőségét, egyszóval boldog életet biztosítottak számukra. A szovjetek az elfogott repülési, nukleáris kutatói és egyéb hadászati szakembereket és tudósokat rabként hurcolták magukkal, a világtól elzárt telepeken kényszermunkásként dolgoztatták őket, és sokan közülük soha többé nem jöhettek vissza Európába. Már ha egyáltalán túlélték a megpróbáltatásokat.

Mindez azonban a világ keleti felében nem bizonyult elégségesnek. Talán azért, mert a fogoly német és más nemzetiségű kutatók nem igazán hatékonyan dolgoztak, vagy más okból – mert a melléjük rendelt szovjet kutatógárda felkészülése nem volt elégséges, hiszen ezek az emberek évtizedek óta el voltak tiltva a külföldi anyagoktól, nem voltak kapcsolataik külföldi tudósokkal és tudományos anyagokkal – a dolog nem igazán működött.

De nehogy azt higgye bárki is, hogy Sztálin világraszóló terveiben csak ekkor ért el arra a pontra, amikor atomkémek bevetésére kellett gondolnia. Hiszen ez az ember – és az alája rendelt „szakemberek”, elsősorban belügyi, állambiztonsági emberek és mindenre kész politikusok – már az 1930-as években a világ meghódítását tervezték. Amit Hitler mint ürügyet (?) említett 1941. június közepén – hogy a Szovjetuniót azért támadja meg a náci Harmadik Birodalom, mert az készített elő támadást Nyugat-Európa ellen – bizony az újabb kutatások fényében már igaznak bizonyult. Sztálin az 1930-as évek közepétől olyan fegyvereket gyártott tömegesen, amelyeket csak nyugat-európai közegben lehetett használni, és az országon belül voltaképpen nem is titkolták, mire számítanak: ha egy bizonyos dátumig Németország nem támadja meg a többi európai országot, akkor a Szovjetunió támad előbb nyugati szomszédjai, majd rohamos gyorsasággal egész Nyugat-Európa ellen, és a szovjet csapatok hamar elérik az Atlanti-óceánt.

Manapság ez a terv fantasztikusnak tűnik. De ne feledjük: csak azért, mert nem így zajlottak le az események. Holott éppen így is történhetett volna minden. Az, hogy Hitler megtámadja Európát és az ő csapatai érnek el néhány év alatt Norvégia északi csücskétől Észak-Afrikáig, hogy horogkeresztes zászló leng majd az Akropolisz csúcsán éppen úgy, mint az Ararát hegyén, hogy az Atlanti- óceántól a Kaszpi-tengerig minden Berlin uralma alatt lesz – nem ugyanolyan fantasztikus és előtte hihetetlen (rém)álomnak tűnhetett…?

Ugyanígy megeshetett volna, hogy Sztálin csapatai törnek rá Európára és övék lesz minden egészen az Atlanti-óceánig. Ma már, amikor egyre több régi titokról hull le a fátyol a volt Szovjetunió területén, amikor sorra kerülnek elő az abból a korból való dokumentumok, a második világháború előtti, alatti és utáni haditervek – nem lehet kétséges, hogy akkoriban Európa csak két rossz között választhatott, még ha nem is tudott róla.

Gondoljunk csak arra, hogy Hitler és náci baj társai, különösen pedig ideológiájuk nagyon megkönnyítette Sztálin dolgát. A keleti diktátor úgy tervezte, hogy Hitler majd tönkreveri Európát és ezenközben Németország is alaposan meggyengül – akkor jön majd el Moszkva ideje, és lecsaphat.

Amikor pedig nem ez történt, és a nyugati diktátor váratlanul keleti diktátortársa, jó szövetségese és barátja ellen fordult – semmi sem változott. Sztálin továbbra is a Nyugat meghódítását tervezte, azzal a különbséggel, hogy így most pár év késést szenvedtek a tervek, és azok megvalósítása. És csakugyan – amint eljött 1944, ö már hatalmas amerikai és brit hadianyag-szállításokkal, anyagi és logisztikai segítséggel felvértezve indult harcba nemcsak Hitler, hanem Európa ellen is. Hitler és a fasizmus legyőzése csak ürügyet szolgáltatott Moszkvának arra, hogy elindíthassa csapatait nyugat felé. Ha csak tőlük függ, az oroszok 1946 tavaszán és nyarán meg sem álltak volna a La Manche-csatorna partjáig.

De ekkor kialakult egy egyensúlyi állapot, amely természetesen az erők egyensúlyán alapult. Viszont Amerika megmutatta, hogy vannak nukleáris fegyverei, amelyekkel a Szovjetunió akkor még nem rendelkezett. És mint fentebb írtuk – a rabszolgaként dolgoztatott német és a hasonló módon kezelt saját tudósaival nem is juthatott az atomtitok közelébe.

Viszont Sztálin már jóval korábban kémek százait küldte nyugatra. Még el sem kezdődött a második világháború (amely a Szovjetunió számára így is két évvel rövidebb volt, mint a többi országnak, amelyek Hitler csizmája alatt 1939-től szenvedtek). A londoni és washingtoni kormányszervek előtt nem volt titok, hogy a háború alatt végig a saját szövetségesük, a Szovjetunió folytatta ellenük a legkiterjedtebb kémtevékenységet. A kulisszák mögött ez számos diplomáciai figyelmeztetéshez vezetett, de ezek természetesen nem használtak. Moszkvai szemlélet szerint ugyanis az égvilágon semmi különbség sem volt és nem is lehetett az ellenség és a szövetséges között, ha azoktól fegyverkezési és egyéb, Moszkva számára fontos titkokat kellett megszerezniök.

Atomkémek tehát már 1939-től tevékenykedtek az USA-ban és másutt. Amikor nemcsak az egyszerű amerikai polgárnak, de sok kormányzati tisztviselőnek és fontos személynek sem volt fogalma arról, mivel is foglalkoznak amerikai és más nemzetiségű kutatók az új-mexikói Los Alamos világtól elzárt kísérleti telepén, hogy ott egy újfajta, minden eddiginél rettenetesebb fegyveren dolgoznak a fizikusok, technikusok – Moszkvában már tudták, mire készülnek, és ennek megfelelően nagy erőket csoportosítottak arra a területre.

De az amerikaiak gyorsabbak voltak. 1945-ben Hirosimában és Nagaszakiban megmutatták, mivel rendelkeznek. Sztálin csak a fogát csikorgathatta – kiderült, évekkel le vannak maradva a szovjetek! Mivel a tudósokra továbbra sem lehetett számítani, maradt a lopás. Kémektől függött ekkor a Szovjetunió biztonsága, mi több, a kommunizmus mint olyan további fennmaradása, létezése!

Tudták Washingtonban is, milyen sajátos helyzet állt be. A világ két részre szakadt, két hatalmas és katonailag nagyon erős tábor áll egymással szemben. Az egyiknek van egy olyan fegyvere, amellyel bármikor megsemmisíthetné a másikat. A másik ezt nem teheti meg – egyelőre. A Szovjetunió szerencséje, hogy a jó oldalon volt az atomfegyver. Mert ha Sztálin szerzi meg azt előbb, habozás nélkül beveti Amerika ellen, Európát pedig ezzel fenyegetőzve egyszerűen megszállja és rákényszeríti a maga emberiségellenes rendszerét.

Ugyanettől a szovjet és a kínai kommunistáknak nem kellett tartaniok, hiszen a nyugat nem állt velük háborúban és nem akarta másokra kényszeríteni saját rendszerét. Ugyanis ott demokrácia volt (van) – ez az a szó, amelyet az oroszok ötszáz, a kínaiak ötezer éve nem is értenek.

Amerika tudta: a világbéke függ attól, hogy egyelőre csak nekik vannak atomfegyvereik. Ha már a szovjeteknek is lesz, akkor mérhetetlenül költséges és veszélyes fegyverkezési verseny indul meg, amely spirálisan tekeredik majd egyre feljebb, és végül valahol hiba támad a rendszerben és könnyen elpusztulhatunk mindnyájan egy nukleáris háborúban. Akár az egész emberiség is.

Ezért védelmezte a Nyugat az atomtitkot. És a szovjetek mindent megtettek, hogy ennek ellenére hozzájussanak. Mivel otthon nem sikerült, másutt viszont már készen álltak az atomfegyverek, csak az elkészítés módját kellett megismerniök – hát egy láthatatlan csatatéren máris megindult az ütközet.

Egy dolgot ne felejtsünk: a Szovjetunió és csatlósállamai egészen létezésük végéig hevesen tagadták – de nem cáfolták – azt a tényt, hogy Moszkva az atomtitkokhoz nem saját maga, a tudósain keresztül jutott hozzá, hanem azt Amerikától lopták. Függetlenül attól, hogy ez még a később általuk is félig-meddig elítélt sztálinizmus idejében játszódott le – nem akarták elismerni soha, hogy a szovjet tudomány és technika még az erősítésként szerzett és dolgoztatott külföldi, elsősorban német tudósok révén sem volt képes utolérni az amerikaiakat.

A háború alatt az Egyesült Államokban egyetlen helyre – a már említett Los Alamosba – gyűjtötték be mindazt a több ezer tudóst, akik az atombomba előállításán dolgoztak. Itt a lánc legelső szemei az elméleti fizikusok voltak. Azok, akik agymunkája nélkül soha nem jutottak volna el addig, hogy megismerjék az atommag belsejét, a nukleáris átalakulás lehetőségét. Az uránatommal folytatott kísérletek még a harmincas évek végén Berlinben kezdődtek, főleg Otto Hahn és társai dolgoztak ezen. A neutronnyalábbal kettéhasított uránatom felezésekor hihetetlen nagyságú energia jött létre. Ezt felhasználhatták békés célra is – amit ma lépten-nyomon tapasztalunk, talán éppen akkor is, ha szobánkban felkapcsoljuk a lámpát, hiszen az áramot gyakorta éppen atomerőművekben termelik –, de csöppet sem békés célra is alkalmazható. Mivel a kísérletek éppen addigra jutottak el a megfelelő stádiumba, mire kitört a második világháború, hát szinte kézenfekvő, hogy az emberiség akkori döntéshozói elsősorban nem a békés célú felhasználásra gondoltak. Mellesleg például az angolok élethalálharcot vívtak a német nácikkal, és érthető, hogy fontosabbnak bizonyult a demokrácia, a szabadság, a haza megmentése, mintsem a nukleáris áramtermelés kérdése…

A németek szerencsére nem ismerték fel Otto Hahn felfedezésének igazi jelentőségét, vagy legalábbis nem kapcsolták azt össze a háborús célokkal. Szerencsére erre már csak a háború második szakaszában került sor, így Hitlernek nem maradt elég ideje, hogy német atombombát építsen és azt bevesse bárhol, különösen a szlávok ellen, mondjuk az akkori Szovjetunióban? Tudjuk, hogy habozás nélkül megtette volna. Még ma is vannak olyan vélemények – és ez is a huszadik század egyik megfejteden rejtélye – hogy vajon mit értett a Führer a háború vége felé tartott beszédeiben oly gyakran hangoztatott „Wunderwaffe” (csodafegyvere) alatt…? Vajon csak az Anglia ellen indított egyre tökéletesebb V-rakétafegyverekről volt szó, vagy…? Bizony nem alaptalan a gyanú, hogy hiszen már készültek egyfelől a Luftwaffe (légierő) számára gyártott sugárhajtású vadászgépek prototípusai – túl voltak a próbarepüléseken de Hitler aligha ezekre gondolt. Valami nagy, valami igen pusztító, valami „csodálatos” fegyverről beszélt, ezzel tartotta híveiben az egyre fogyatkozó reményt.

Nos, Moszkvában nem fogyatkozott a remény. Mire Hitler eljutott a berlini bunkerig, vagyis a teljesen reménytelen végállapotba, Moszkvában már pontosan tudták, mi zajlik Los Alamosban és meddig jutottak a kísérletezésben az amerikaiak. Az egyik emberük maga Robert Oppenheimer elméleti fizikus volt, aki a háború előtt együtt élt egy kommunista nővel. Az fertőzte őt meg szélsőségesen baloldali eszmékkel. Mellesleg Oppenheimer volt annyira óvatos, hogy ő maga nem lépett be az amerikai kommunista pártba, de ezt egész szélesebb családja megtette. Mondani sem kell, hogy emiatt nagyon gyanús lett és bizony sokan – köztük a magyar Teller Ede – végig gyanúsnak tartották őt, figyelmeztették rá a katonai és egyéb hatóságokat, és még a háború után is ellene vallottak minden olyan alkalommal, amikor Oppenheimer hűsége a hazához megkérdőjeleződött. Végül is ügye egészen 1962-ig húzódott, ám mivel sohasem tudtak rábizonyítani semmit, hát végül is bűntelennek tartották. Pedig erős a gyanúnk, hogy nem volt az.

Egy dologra mindenképpen jó volt Oppenheimer Moszkva számára: a ráterelődött gyanú, akár egy reflektor, végigkísérte a tudóst egész életében és ezenközben az igazi kémek, akik valóban ellopták az atomtitkokat, szinte mindvégig jótékony homályban tevékenykedhettek…

Persze akkoriban mindenki gyanús volt, aki kapcsolatba került a titkos atom-előkészületekkel. Azok a német, magyar, olasz, dán, brit stb. tudósok, akik elhagyták Európát, mert nem voltak hajlandók a náciknak dolgozni, valamilyen szinten mind gyanúsak lehettek – hiszen külföldiek voltak. Mégis, ők hűségesek maradtak – egy-két kivétellel.

Az árulók után valóságos hajsza folyt, de nem csak a háború alatt. Amikor az első bombát az emberiség történetében felrobbantották – és ez a közhiedelemmel ellentétben nem Hirosimában, hanem az Egyesült Államok egyik sivatagában történt, mint az új fegyver kipróbálása –, az elhárítása szorgalmasan dolgozott. Igazából a háború utáni években indult meg a hajsza, amikor mind több jel mutatta, hogy a szovjeteknek is sikerült az, ami az amerikaiaknak: nekik is van atombombájuk. Ez egyértelműen csak 1949 szeptemberében következett be. Addig az USA abban reménykedett: annyira elhúzott a szabad világ e tekintetben, hogy a szovjeteknek, ha magukra és csak magukra vannak utalva, minimum tíz-tizenöt évre lesz szükségük, hogy elérjék az Egyesült Államok 1945-ös szintjét. Vagyis azt a szintet, hogy Moszkvának is működőképes atomfegyverei legyenek, amelyeket repülőgéppel tudna célba juttatni (akkor rakéták még nem voltak, így sem a szárazföldről, sem a tengeralattjárókról indított atomtöltetű rakéták ötlete nem merült fel).

A szabad világnak ez az előny óhatatlanul szükséges lett volna. Többek között azért, mert ezen időszakban olyan újabb és még nagyobb hatásfokú fegyvereket talált volna fel és épített volna ki akár fegyverrendszerekké, amelyekkel a szovjetek és kínaiak már végképpen nem vehették volna fel a versenyt. így nem lettek volna olyan elszánt ellenfelek a hidegháború során – mellesleg hidegháborúra sem kerülhetett volna sor. Még az is megeshetett volna, hogy Sztálint az előzetesen általa is aláírt egyezmények betartására kötelezik és kiszorítják Kelet-Európából.

Mindez azért nem történt meg, mert a Szovjetunió a tíz-tizenöt éves lemaradást az atomtitkok ellopása révén hozta be, mindössze körülbelül négy év alatt. Ennyi volt a nyugat előnye 1945 és 1949 között – de erről sem tudott. Amikor pedig megtudta, hogy előnye szétfoszlott, már semmit sem tehetett.

Amikor 1949 vége felé teljes bizonyossággal kiderült, hogy a szovjetek is rendelkeznek atomfegyverrel, nem a nagyképűség, az önhittség mondatta az amerikaiakkal, hogy a szovjetek csak lopás útján juthattak a titkokhoz, a fegyverekhez. Ők biztos forrásokból tudták, hogy a szovjet tudomány és tudósok hol álltak e téren 1946-ban, 1947-ben és 1948-ban. A váratlan ugrás túlságosan is nagy volt ahhoz, hogy elhiggyék: a Szovjetunióban a tudósok hirtelen megtáltosodtak, és egyszerre gyúlt fény az összes elmében! Egyszerre mindenki rákapcsolt, mint egy gyorsított filmen és lám, hipp-hopp, akár a mesében, egyszerre mindenki mindent tudott. A tudósok azt, amit addig nem tudtak, a technikusok pedig azokat a műszaki megoldásokat „álmodták meg” egyetlen éjszakán, amelyek addig leküzdhetetlen akadályokként tornyosultak előttük.

Nyilvánvaló volt, hogy a gyors ugrást csak egy kívülről bevitt információhalmaz tette lehetővé. Ennek révén sikerült elkerülniük azokat a buktatókat és zsákutcákat, amelyeken az amerikaiak kényszerűségből – merthogy azon az úton ők voltak az elsők – végigmentek és rengeteg időt veszítettek. Akik készen kapták a technológiai leírást, azok mindettől megmenekültek. Olyan volt, mintha egy mezőn bolyongva keresték volna az utat, aztán egyszer csak valaki fellő egy fényes rakétát és attól kezdve tudható, merre kell menni, hát el is indulnak arrafelé toronyiránt, sebesen – és lám, máris a célhoz érkeztek… Az addigi akadályokat és érthetetlen dolgokat valakik kívülről megmagyarázták a szovjet tudósoknak és azok így, és csak így voltak képesek elhárítani az akadályokat az útból. Attól kezdve flottul ment a dolog. Ezer és ezer újabb kísérletet nem kellett elvégezniök, hiszen az optimális megoldások azonnal készen voltak: a Nyugatról lopott tervrajzok elég világosan megmutatták az utat. Úgy a tudomány, mint a technika képviselőinek.

Amerika legfőbb reakciója az úgynevezett „Amerika- ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság” felállítása volt. Ismét el kell oszlatnunk egy félreértést, sőt szándékos csalást is. A kommunista propaganda fél évszázada állította és állítja erről a bizottságról, hogy élén McCarthy szenátorral boszorkányüldözést folytatott és becsületes, ártatlan amerikai állampolgárok, ismert személyek, színészek stb. százait hurcolta meg, holott azok mind büntelenek voltak… Nos, erről szó sincs. Való igaz, a világ más részein századok óta szokásos és különösen a huszadik században – előtte és utána – rengeteg hasonló bizottság működött, még úgynevezett demokratikus országokban is – az amerikaiaknál ez volt az első eset, azért sokkolta őket. A baloldalt pedig főleg pedig a szélsőbalt természetesen érzékenyen érintette a dolog, hiszen az 1950-ben indult és három éven át tartó vizsgálatok minden amerikai fejébe bekódolták: baloldalinak lenni rossz, kommunistának lenni még rosszabb, és mindenki gyanús, aki ezekkel a politikai árnyalatokkal még csak gondolatban kacérkodik is.

Ma azt kell mondanunk, hogy a bizottság működése természetesen sok kívánnivalót hagyott maga után, és nem mindig volt demokratikus. Ámde hasznos volt. Az átlagamerikai úgysem sokat értett belőle, mások – különösen azok, akiket a bizottság maga elé citált – hangos felháborodásuk mögött is kénytelenek voltak elismerni nemegyszer, hogy van valami a dologban. Hát még, ha tudták volna mindazt, amire később derült fény! Hogy az egész amerikai kommunista pártot Moszkvából pénzelték, annak csaknem minden tagja kémkedéssel foglalkozott, vagy eleve azért szervezték oda be! Ha tudták volna azt 1951-ben, amit ma, a huszonegyedik században már mindenki tudhat, akit a téma és a korszak érdekel: hogy az egész Egyesült Államokat át- meg átszőtték a szovjet kémhálózatok – akkor már visszamenőleg sem csodálkozik és főleg nem háborodik fel azon, hogy a McCarthy-bizottság kémeket és árulókat keresett és talált az akkori Amerikában. Ugyanis számos megcélzott, bevádolt vagy csak gyanússá vált személyről igenis kiderültek balos, sőt szélsőbalos kapcsolatai, az is, hogyan és mit tett az Államok érdeke ellen. Nem szabad sajnálnunk azokat a tudósokat, közszereplőket, írókat, színészeket stb., akik a bizottság tevékenysége miatt később egy időre elvesztették munkájukat. Azt később mindnyájan visszaszerezték, akik pedig fennakadtak a rostán vagy több mint gyanúsaknak bizonyultak (bár nem volt ellenük elég bizonyíték), rászolgáltak a „szenvedésekre”. Ha ugyanez Európában történik velük, sok évre rács mögé kerülnek, vagy egyes diktatúrákban rögtön kivégzik őket és nincs alkalmuk a nagy nyilvánosság előtt védekezni.

Ma már teljes bizonyossággal tudható, kik voltak az atomkémek, legalábbis azok, akik közvetlenül kilopták a szükséges adatokat az Egyesült Államokból és azt eljuttatták Moszkvába. A huszadik század titkairól szóló könyvbe mégis azért került be ez a fejezet, mert a legtöbb ember számára, különösen Kelet-Közép-Európában ezek a dolgok még mindig homályosak. Nálunk még mindig túl sokan vannak, akik azt hiszik, ez csak nyugati propaganda volt, és a szovjetek maguktól jöttek rá, hogyan kell atomfegyvert építeni. Megint mások – és ők vannak a legtöbben – ma már csak legyintenek az egészre, és ahogyan akkor sem, úgy most sem érdekeli őket az ügy. Pedig nem árt megtudni, legalább most már utólag, miképpen tarthatták meg kegyetlen uralmukat a kommunisták Európa ezen része felett is. Hisz ha nincsenek nukleáris fegyvereik, hadaikkal együtt legkésőbb az 1950-es években vissza kellett volna vonulni ok Európából, haza a Szovjetunióba.

Az atomkémek akkori tevékenysége – a minket érdeklő vonalon haladva – kétfelé bontható. Az egyik a „belső ember”, vagyis egy tudós volt, aki egyedül vagy másokkal együtt egy emberiségellenes rezsim javára kémkedett és az érdemi információkat ellopta. A másik azoké, akik ezeket az információkat – tudatában lévén annak, mit tesznek a szabad világ ellen – eljuttatták a „címzetthez”. Aki nem volt más, mint a világtörténelem egyik legvéresebb kezű diktátora, maga Joszif Visszarionovics Sztálin, Moszkvában.

A kémek igazából nem is az atom-, hanem a hidrogénbomba titkát lopták el. És erre – micsoda szégyen! – elsőként nem is az amerikaiak, hanem a britek jöttek rá. 1950. január 27-én ugyanis Nagy-Britanniában letartóztatták a német származású, brit állampolgárságú Klaus Fuchs fizikust, aki a Szovjetunió javára kémkedett. Hogy tisztán értsük: ez már öt évvel a háború befejezése után volt. Az amerikaiak csak ekkor kaptak a fejükhöz, hiszen tudták, hogy ugyanez a Fuchs a háború alatt náluk dolgozott Los Alamosban! És ha valaki 1950-ben a szovjet kémszolgálatnak dolgozik, ráadásul „atomtitkokban utazik” – akkor lehet, már nyolc vagy tíz évvel korábban is ugyanezt tette? Csak akkor éppenséggel az amerikaiak atomtitkait adta el ugyanazon megbízóinak…?

A nyomozás elindult. Ami Fuchs körül történt, az maga is „bomba” volt, ha nem is atombomba. Hiszen kiderült, hogy Fuchs a háború után is dolgozott az amerikaiaknak és szinte napi kontaktusban állt azokkal a tudóstársakkal, akik az amerikai hidrogénbombán dolgoztak!

(Az atom- és a hidrogénbomba között van egy nagy különbség, úgyszólván fordított elven működnek. Az atombomba a maghasadás révén nyeri pusztító energiáját, a hidrogénbomba esetében azonban a legkönnyebb elem, a hidrogén két magját egyesítik nagy erővel egyetlen héliummaggá. Itt a két hidrogénmag és a keletkező héliummag tömege közti különbségnek megfelelő méretű energia szabadul fel.)

Az amerikai nyomozó szervek utólag próbálták rekonstruálni a történteket.

Fuchs az angolok fogságában elismerte, hogy a náci Németországban élt annak idején, és zsidó volta miatt üldözésekre számíthatott. Már akkor belépett az illegális kommunista pártba, és ezzel egyidőben – szinte természetesen, automatikusan, mint hűséges párttag! vállalta az ugyanilyen automatikusan felkínált kémkedési munkát is. A jelek szerint akkoriban ott és más országokban a kommunistáktól eleve elvárták, hogy kémkedjenek. Mégis, 1950-ben hogyan csodálkoztak az amerikaiak, amikor a McCarthy bizottság a kommunistákat eleve gyanúsnak tekintette…! Hát még, ha tudták volna, milyen sok igazi kém van a párt soraiban!

Nos, Klaus Fuchsnak valamilyen úton-módon sikerült, elhagynia Németországot, és Angliába került. Ahol eleve egy atomkutatással foglalkozó intézetben kapott munkát mint erre felkészült szakember. Amikor kitört a háború és az amerikaiak összeszedték az összes szóba jöhető tudóst, az angolok Fuchsot is „kölcsönadták” az óceánon túl alakuló Manhattan-terv – az atombomba gyártásának megszervezése – körüli munkálatokhoz. Fuchs akkor már brit állampolgár volt, és soha semmilyen gyanúra nem adott okot. Mindenki azt hitte róla, hogy mint a nácik karmaiból kimenekült zsidó, megbecsüli magát Nyugaton, ahol szabadságot, jól fizető munkát és gyakorlatilag lehetőséget kapott a boldog életre, a tudományos kutatásra. Nos, Fuchs röviden szólva nem becsülte meg magát.

Akkoriban minden olyan tudós, aki részt vett az amerikai atombomba előállításában, de fenntartásai voltak az új fegyverrel kapcsolatban – Oppenheimertől kezdve lefelé – arra hivatkozott, hogy a lelkiismerete nem engedi a pusztító fegyver további fejlesztését. Kétségbe vonták az Egyesült Államok jogát arra, hogy maga döntsön más népek sorsáról. Márpedig a hirosimai és nagaszaki események arra intették a világot, hogy Washington habozás nélkül beveti a fegyvert, ha érdekei úgy kívánják. Ez hatásos szövegnek tetszett, akkoriban sok száz millió embert sikerült is vele megtéveszteni. Nem kell talán hangsúlyozni, hogy a szovjet propaganda Nyugaton is hatalmas pénzeket fektetett azokba a szócsövekbe és személyekbe, amelyek és akik ezt a nézetet sulykolták az emberek agyába Amerikában és Nyugat-Európában.

Sajnos sok tudós követte Oppenheimert ezen az úton, holott például ott volt az 1950-ben kezdődött koreai háború, és az amerikaiak akkor sem vetették be az atombombákat, amikor az északi kommunistákat támogató szovjet légierő és kínai szárazföldi erők egy-egy valóságos hadserege támadt rájuk és elfoglalták csaknem az egész Koreát, annak a kommunizmusból nem kérő lakóival együtt! És persze Vietnamban sem dobtak le atombombát, és a sort szinte a végtelenségig folytathatnánk.

Fuchs és társai később – már amikor „kiváltották őket a rabságból” és hazamehettek a Szovjetunióba – azt állították: az egyensúly kedvéért lopták el a titkot és adták azt át a Szovjetuniónak. Még az sincs kizárva, hogy némelyikük őszintén hitt is ebben. Azt állították, hogy nem tesz jót az emberiségnek, ha csak egyetlen nagyhatalom kezében van ilyen pusztító fegyver, mert az könnyen elragadtatja magát és leigázza a világot. Míg ha legalább két, egymással szemben álló hatalomnak vannak ugyanolyan fegyverei, akkor egyikük sem veti be, félve a másik megtorlásától.

Ez tetszetősen hangzó mini-ideológia, de az érvelés akkor is sántít. Mégpedig azért, mert a két szuperhatalom egymás ellen ugyan nem veti be a fegyvert (így is történt, mint láttuk a következő fél évszázadban), ám bevethetik más országok és népek és hadseregek ellen, ha úgy látják jónak. Azzal tehát, hogy ellopjuk a titkot és átadjuk a másik félnek is, még messze nem fékeztük meg a nukleáris fegyverkezést, sem a fegyverek bevetésének veszélyét.

Másrészt viszont ez a tett azt bizonyítja, hogy Fuchs és a hozzá hasonlók nem bíztak a demokrácia erejében. Azt hitték – és ezt a nézetet aztán a szovjet szócsövek is teljes erővel harsogták szerte a világban –, hogy Amerika semmiben sem különbözik a volt náci, vagy a létező sztálini vagy bármilyen más diktatúrától. Azt a látszatot keltették, hogy az ottani demokrácia nem is demokrácia, hogy ott is egy szűk kör uralkodik szinte diktatórikusán, és csak annak akarata számít. A moszkvai Kreml lakói ezt csakugyan így hitték még az 1980-as évek elején is. De hát az igazság más volt, mint már tudjuk (és sokan akkor is tudtuk). Az Egyesült Államok az összes negatív tulajdonsága, lakóinak és politikusainak oly gyakran tapasztalható naivitása, sőt nyilvánvaló ostobasága ellenére is a legdemokratikusabb ország, ahol minden kérdésben a lakosság legszélesebb tömegei döntenek. Aki tehát attól félt, hogy onnan indulhat ki egy pusztító világháború, az tévedett, vagy hazudott. És ma is ez a helyzet.

Klaus Fuchs tehát hibás alapra építette fel elméletét – már ha egyáltalán ideológiai szempontok vezérelték, amikor úgy döntött, hogy megbízóját, a Szovjetuniót megajándékozza az atomtitokkal.

De lássuk a tényeket. Fuchs – ma már tudható – gyakorlatilag csak arra várt, hogy áthelyezzék az Egyesült Államokba, az ottani atomprogramba. Megbízóit már előre értesítette a brit tudományos hatóságok szándékáról, hiszen azok előbb öt is megkérdezték, hajlandó lenne-e az USA területén folytatni a munkát, ha úgy hozza a sors…? És a sors úgy hozta. Moszkva ezzel a „legforróbb ponton”, magában a Manhattan-terv belsejében szerzett egy embert. Egy olyan tudóst, aki mindig mindenről tudott, ami Los Alamosban történt. Nem csak a maga területén, hanem az összes párhuzamosan dolgozó tudományterületen is!

Merthogy éppen Oppenheimer volt az, aki a program egyik vezetőjeként kiharcolta: a kutatók rendszeresen értesítsék egymást az eredményeikről, hogy mindenki tudja, hol tartanak a többiek és ha lehetséges, összedolgozzanak. Nagyon érdekes véletlen (?), hogy éppen a kommunistagyanús tudós agyában született ez az ötlet. Ö maga talán nem volt kém – legalábbis erre nem találtak bizonyítékot még sok évvel később sem! –, ám ez az „összedolgozás” mindenképpen lehetővé tette Fuchs számára, hogy Moszkvának átfogó jelentéseket készíthessen. így minden hónapban megtudta, hol tartanak a kollégák a többi ágazatokban is, az atombomba elméleti, gyakorlati, fizikai, műszaki stb. készítésének melyik fázisában járnak. Milyen akadályokra bukkantak, és azokat hogyan győzték le, melyik az általuk követendő irány, és hogyan függ ez össze a többi ágazatban dolgozók munkájával?

Ezek a mi számunkra, laikusoknak érthetetlen dolgok és nem is hinnénk, milyen fontosak. Sajnos azonban Oppenheimer jónak látszó ötlete ugyan talán valóban meggyorsította az első atombombák készítésének folyamatát, ám ugyanakkor remek lehetőséget biztosított a kémnek vagy kémeknek (mert lehet, Fuchs nem az egyedüli tudós vagy műszaki vezető volt, aki egy idegen hatalomnak dolgozott…) alaposan megkönnyítette a kémkedést is.

Ugyanakkor Fuchs nem vitte túlzásba ezt a titkos munkát. Elég ritkán adott át anyagokat titkos összekötőjének, aki azokat aztán a washingtoni szovjet követségre továbbította. Végül is 1945 elején és tavaszán adta át a készülő atombombák meglehetősen pontos és teljes műszaki leírását az összekötőnek. Mint tudjuk, július közepén Alamagordóban az amerikaiak felrobbantották az első kísérleti atombombájukat – Fuchs is ott volt a bemutatón, és a többiekkel együtt nagyon elégedettnek látszott –, majd következett augusztus első fele a két japán város nukleáris elpusztításával.

Később egyes szerzők – talán azért, hogy Fuchsot és a hozzá hasonlókat mentegessék – azt írták: 1945-ig azért dolgoztak oly lelkesen, mert Nyugaton és Keleten mindenki meg volt győződve: a németek is készítik a maguk bombáját, és ezt meg kellett előzni. Ám amikor 1945 májusában Németország kapitulált és kiderült, hogy a német tudósok ezzel a „csodafegyverrel” igazából még sehol sem voltak – akkor felmerült bennük a kétség: mihez kezd Amerika a rettenetes fegyverrel?

Mintha az ő dolguk lett volna ezt eldönteni, avagy erkölcsi kétségeket támasztani. Az ilyesmihez joga volt egy Einsteinnek, egy Szilárd Leónak, egy Ferminek, de nem egy közönséges kémnek, árulónak. Aki nem 1945 után, eme lelki hányattatásai és kétségei miatt kezdett el kémkedni és atomtitkokat árulni, hanem tette ezt már sok éve! Ezért hiteltelen mindez, amit e lelki problémáiról regélt.

Amikor aztán élesre fordult a helyzet és öt évvel a háború után az angolok rajtakapták és letartóztatták Fuchsot, az FBI is észbe kapott és visszamenőleg nyomozni kezdett. Fuchs persze sokat elmondott az angoloknak amerikai tartózkodásáról és ottani kémkedéséről is, méghozzá önként. Nyilván a várható büntetését akarta ezzel csökkenteni.

Vallomása alapján aztán az FBI megtalálta a közvetítőt. Harry Gold vegyész volt és része egy összeesküvésnek, egy emberi láncnak, amely Fuchstól egészen… Moszkváig ért. Gold vette át Fucshtól a jelentéseket, és amikor letartóztatták, bevallotta: azokat Anatolij Jakovlev a New York-i szovjet konzulnak továbbította. De Gold beszélt másokról is, és kiderült, hogy a szovjetek több szálon hatoltak be az atombombagyártó Manhattan-tervbe és jelen voltak Los Alamosban is. 1944-ben például Goldnak el kellett utaznia Új-Mexikó államba – ott terült el a szigorúan titkos Los Alamos-i bombagyár és kísérleti intézet – és találkoznia egy David Greenglass nevezetű műszerésszel. Aki – mondani sem kell – szintén a titkos kísérleti terepen dolgozott (de miképpen engedhették őt ki, akár csak pár órára is a legközelebbi városba, az ismét csak az amerikai hatóságok annyit emlegetett naivságát jelzi).

Ez az ember pedig nem volt más, mint egy Julius Rosenberg nevű férfi sógora. Aki pénzért kémkedett, és tudta, hogy a szovjeteknek dolgozik. Pár száz dollárt kapott olyan fontos rajzokért és műszaki vagy technológiai leírásokért, amelyek révén Moszkvában minden nehézség nélkül elkezdhették gyártani a bomba detonátorát. Megismerték a bomba fémköpenyének leírását, a több réteg összedolgozásának folyamatát és célját. Mi több, a bomba teljes belső felépítését ábrázoló rajzokért is mindössze pár száz dollárt fizettek az oroszok – és ezek a szerencsétlenek ennyiért le is szállították nekik mindazt, amire a szovjeteknek szükségük volt.

Ne feledjük: az Egyesült Államok ekkor hadban állt és a törvények szerint katonai kémkedésért háború esetében halálbüntetés járt. Ezek az emberek tehát az életüket tették kockára pár száz dollárért. No meg a hamis, a „gagyi” ideológiáért.

Mindez persze úgy zajlott le, akár a kémregényekben. Az idegen Gold egy kóddal (jelszóval) jelentkezett Greenglassnál, aki a maga kódjával válaszolt, aztán létrejött az első tranzakció, amit később még több is követett.

Az amerikaiak igazán akkor döbbentek meg, amikor 1949. augusztus végén – még mit sem tudtak Fuchsról és a hazai atomkémekről! – egy rutinszerű légköri ellenőrzés Alaszka nyugati partjainál valósággal felrázta a Fehér Házat, a Pentagont és utána nemcsak az USA-t, de az egész világot.

Kiderült ugyanis, hogy a Szovjetunió felől fújó szelek légköri nukleáris robbantás nyomait hozzák magukkal. Vagyis 1949 augusztusában a szovjetek nukleáris bombát robbantottak! Méghozzá hidrogénbombát amelyről addig Washingtonban mindenki azt hitte, hogy titkát csak az Egyesült Államok birtokolja!

Azonnal tudták az illetékesek, hogy ezt a titkot ellopták. Nem lenézés volt, amikor azt a feltételezést fel sem vetették, hogy a szovjet tudósok és az ipar képes volt maga is elkészíteni az első hidrogénbombákat. Nem, itt másról volt szó. A CIA és minden egyéb, a tudományos, katonai és ipari kémkedéssel foglalkozó nyugati intézmény szakemberei meg voltak győződve arról, hogy a szovjet tudomány és ipar 1949-ben erre még nem képes. Konkrét adatokkal rendelkeztek arra nézve, hány atomfizikus van a Szovjetunióban, azok hol tanultak és milyen külföldi tapasztalatokkal rendelkeznek (semmilyennel sem). Ismerték az ország technikai kapacitásait.

Ezek alapján nyilvánvaló volt, hogy önerőből csak évekkel később készülhetett volna az első szovjet bomba. Ha most mégis hipp-hopp megvan, mint a mesében, akkor azt csak külföldről szerzett információk alapján építhették meg ilyen gyorsan!

Ez világos volt, nem is vitatta senki. Már csak pár hónapnak kellett eltelnie, amely idő alatt úgy a britek, mint az amerikaiak szorgosan nyomoztak, és így került horogra előbb Fuchs, aztán az ő vallomásai alapján a többiek. Mint kiderült később, amikor Goldot és feleségét letartóztatták – mindketten benne voltak az ügyben –, a két fő atomkém, az egész kémláncolatot megszervező és azt kézben tartó Julius Rosenberg és felesége, Ethel szerették volna elhagyni az országot. Sejtették, hogy baj van és a szovjetek nyilván biztosítottak számukra valamilyen egérutat. Annyit tudunk, hogy anyagi gyorssegélyként 4 ezer dollárt adtak nekik, ami akkor legalább tízszer annyit ért, mint ma.

De az FBI gyorsabb volt. Greenglasst 1950. június 15-én kapták el, aki szinte azonnal bemártotta sógorát is. Június 17-én tehát az FBI ügynökei lecsaptak a Rosenberg házaspárra is, de akkor még csak a férfi volt gyanús. Ethel majdnem két hónapig szabadlábon volt és nem szökött el erősen remélte, hogy Júliusra úgysem tudnak rábizonyítani semmit, a lánc minden tagja hallgatni fog, és elsimul az ügy. Talán még bocsánatot is kér az FBI…?

Hát ez hiú remény volt. Augusztus elején Ethel asszonyt is elfogták. Közben a család két barátjának nyoma veszett. Ők is kémkedtek Rosenbergék megbízásából. Morton Sobell és felesége Mexikóba menekült, de ott elfogták és kiadták őket az Egyesült Államoknak. Hát igen, az a rémisztő szó, hogy „atomtitkok”, ráébresztette az atomfegyverrel nem rendelkező országok illetékeseit is, hogy mit követtek el azok az emberek az egész civilizált Nyugat ellen. Ami nem maradhatott büntetlenül.

Akkor már kezdett kirajzolódni a Rosenberg- kémhálózat, működésének határai és céljai. Persze ahogyan az a kémek esetében lenni szokott – mire a hatóság a nyomukra jut és lecsap, szinte semmilyen bizonyítékot nem lehet találni. Rosenbergék nem az a fajta, régi regényekből ismert kémbanda voltak, akik láthatatlan tintával írogatnak leveleket és padló alá rejtett rádióadóval üzengetnek megbízóiknak. Itt a megszerzett rajzokat, terveket, műszaki leírásokat egyik ember átvette a másiktól, elvitte a főnöknek, az pedig azonnal továbbadta az oroszoknak és kész, nyomok nem maradtak. Ha csak az nem, hogy az ezért kapott pénzből kicsit jobban éltek – de nem feltűnően. Ha Greenglass vagy a banda egy másik tagja nem nyitja ki a száját, semmit sem tehettek volna ellenük, szabadlábra kellett volna helyezni mindnyájukat (Ethel asszony is ebben reménykedett, azért nem menekült el férje letartóztatása után).

Ez egyben sajnos azt is jelenti, hogy később a bíróság csak tanúvallomások alapján dönthetett, bizonyíték kevés volt. Mert hiszen azt a tényt, hogy lám, a szovjeteknek hirtelen lett hidrogénbombájuk – nem hozhatták oda a tárgyalóterembe. Pedig az lett volna a legjobb, az igazi bizonyíték Rosenbergék bűnösségére.

A tárgyalásra sem kellett sokáig várni. 1951 márciusában állt a kémbanda a bíróság elé. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a Rosenberg házaspár szervezte a bandát, de az is, hogy Ethel asszonynak komoly kommunista múltja van. Ő ezt próbálta tagadni, illetve nem akart erről vallani, mire előtárták a bizonyítékokat. Julius Rosenberg ellen jobbára a sógora, Greenglass és annak felesége vallott. A sógorék ugyanis úgy döntöttek, mindent elmondanak, és javarészt az ő vallomásuk alapján lehetett rekonstruálni a történeteket. Azt, hogy Rosenbergék hogyan szervezték meg a hálózatot, honnan kapták a feladatokat és azokat hogyan teljesítették a Los Alamosba történő beépülés és más cinkosok révén. A lánc élén természetesen Klaus Fuchs állott, aki ekkor már egy angliai börtönben ült. Később kicserélték egy nyugati kémre és a Szovjetunióba – mondhatni: „haza” – távozott.

A Greenglass házaspárnak Rosenbergék ellen tett vallomásait sokan azzal magyarázták, hogy csak így menekülhettek meg a villamosszéktől. Meggyőződésünk azonban – és akik ott voltak a tárgyaláson, ugyanezt állítják –, hogy igazat mondtak. Azóta mellesleg ma már ezer egyéb bizonyíték is van arra, hogy Rosenbergék lopták el az atomtitkokat. A volt Szovjetunió egykori felelős állambiztonsági embereinek és egyes politikusainak a rendszerváltozás után tett vallomásai is megerősítik ezt. Számos dokumentum is előkerült a sztálini korszakból, amelyek alapján egyértelműen állítható, hogy Rosenbergék kémek voltak és hogy a Szovjetuniónak dolgoztak.

Ezért hamis minden olyan beállítás, amely – főleg Kelet-Európábán és más kommunista országokban – évtizedeken keresztül tartó agymosással akarta elhitetni, hogy Rosenbergék ellen az amerikai igazságszolgáltatás afféle „kirakatpert” intézett. Merthogy állítólag – Moszkva szerint, persze! – a szovjet tudósok maguk jöttek rá a bomba titkaira és készítették el azt, az amerikaiak pedig efölött érzett tehetetlen dühükben (és mert alábecsülték a szovjet tudományt…!) így álltak bosszút, egyben félrevezetve a hazai és külföldi közvéleményt… Emlékszem, még az 1980-as években is megtörtént, hogy a Rosenberg házaspár gyerekei (akkor Meeropol volt a vezetéknevük az örökbefogadó szülők révén) körbezarándokolták a kelet- európai csatlós országokat, és mindenütt azt harsogták a médiában, hogy szüleiket igazságtalanul végezték ki.

Nos, ez nem igaz. Az ügy annak idején nem csak valódi tartalma miatt vert fel nagy port. Hanem azért is, mert békeidőben az Egyesült Államokban kémkedésért még sohasem ítéltek halálra senkit – most meg egyszerre két személyt is, egy házaspárt.

De hát főbenjáró ügyről volt szó. Amit ezek az emberek tettek, sok évtizedre meghatározta a világ sorsát, beleértve a kelet-európai nemzetek szovjet rabságát is. Mások amiatt elégedetlenkedtek, hogy az egész kémláncolat Fuchstól Rosenbergékig kizárólag zsidó vallású személyekből állott, emögött sejtettek valamilyen faji diszkriminációt – a másik oldal meg diadalmasan mutatott reá az elítéltek származására: lám, lám! Az atombombát is nagyobbrészt zsidók találták fel és készítették el, azután azok lopták el a kommunista barátaik számára!

De azt hiszem, ez egy lényegtelen körülmény. Amit Rosenbergék tettek, az hatalmas kárt okozott a szabadságnak, a demokráciának, megrendítette a világot, és tartóssá tett egy igazságtalan, förtelmes állapotot. Lehetőséget adott az emberiség legrettenetesebb rezsimjének, hogy még néhány évtizeddel tovább maradjon fenn. Ezen idő alatt megszámlálhatatlanul sok ember veszett oda.

Ne feledjük, az esküdteket meggyőzték a tanúvallomások, és nem győzte meg Rosenbergék tagadása. Ugyanis egyhangúlag ítélték őket halálra. A bíró az ítélethirdetés után a vádlottak szemébe is mondta:

– Amit tettek, az súlyosabb minden gyilkosságnál.

A másodrendű vádlott, a Mexikóból visszahozott Sobell 30 évet kapott, szintúgy Gold is. A töredelmes és részletes feltáró vallomást tévő Greenglass tizenöt évvel megúszta – sőt azt sem kellett leülnie, már kilenc évvel később szabadon engedték.

A különféle kegyelmi eljárások lezajlása után 1953-ban történt meg a kivégzés villamosszék által. Június 19-én néhány tucat tiltakozó vonult fel a Fehér Ház elé (engedélyezett tüntetésre). Ezek azt nehezményezték, hogy náci háborús bűnösöket kiengednek a börtönökből, akkor miért ítélik halálra Rosenbergéket? Mintha nem tudták volna! Amit tettek, bizony a nácik bűnénél is súlyosabb és elítélendőbb cselekedet volt.