2.

Kolostortól a vérpadig

Egy kémnő rögös útja

A század egyik titka máig megfejtetlen. Száz könyvet írtak az esetről, próbáltak utánajárni mindenféle módon. Mégis, néhány lényeges kérdés itt is megválaszolatlan maradt, ezért soroltuk a titkok közé.

Mi késztette ezt a szép fiatal lányt arra, hogy tőle teljesen szokatlan életmódot válasszon magának? Miképpen lett „ázsiai táncosnő”, majd valamelyik ország elhíresült kéme az a fiatalasszony, akiről senki sem tételezte volna fel ezt a foglalkozást? Valóban kém volt, vagy csak ráfogták – és ha igen, vajon csakugyan annak az országnak dolgozott, amellyel meggyanúsítva összehozták – vagy valaki másnak? Mint látjuk, az egy titok leple alatt több rejtély is felfedhető. De még meg nem fejthető…?

A „Mata Hari” – persze – csak álnév volt.

Ám mielőtt kitalálta magának, a nőnek igen hosszú utat kellett bejárnia. Hollandiában született, és az igazi neve Margharethe-Gertruida Zelle volt. 1876 nyarán született egy kisvárosban. Igaz, mondhatni jó családba került. Egyik nagynénje bárónő, tehát arisztokrata volt, anyja is, apja is gazdag családból származott. Apja különben nagykereskedő volt, aki az ottani viszonyoknak megfelelően remekül élhetett a tizenkilencedik század végén. Olyannyira, hogy a kis Margharethe gyermekkorát egy igazi kastélyban tölthette el. Nyugodtan elmondható, hogy olyan békét és boldogságot ritkán kaphat ember, amilyen neki jutott osztályrészül.

Tizennégy éves volt, amikor a folyamatos álomról kiderült, hogy bizony nem tart örökké. Meghalt az anyja, és apja nem ért rá vele foglalkozni. A kastély és a boldog gyermekkor elröppent, lett helyette… kolostor. A kislányt apácák gondjaira bízták, vesződjenek vele most már azok!

A gyermekkor szép évei után négy kemény és boldogtalan esztendő következett. E tényből egy mai pszichiáter nyilván igen sok érdekesnek és fontosnak vélt dolgot vonhatna le. Mondhatná, hogy mindaz, ami később következett a lány és a felnőtt nő életében, az ide vezethető vissza, itt gyökerezik.

A négy év alatt csak a nyári vakációk emlékeztették valamennyire is a boldog múltra. Hiszen akkor pár hétre visszatérhetett a kastélyba. Közben nővé serdült, de a felhőtlen boldogságot már nem szerezhette vissza. Mint minden lány a tizenkilencedik század végén, ő is szerelemről, szép és gazdag férjről álmodott. Ugyanakkor a lelke titkos mélyét távoli tájak és izgalmas kalandok is vonzották. De a kolostorban ennek nem sok valóságalapja lehetett. Margharethe annál inkább ábrándozott, annál erősebbé nőtt fel benne a mérhetetlen vágyakozás.

Tizenkilenc sem volt még, amikor kiszabadulva a kolostor falai közül saját kezébe vette az élete irányítását. Mivel Hágában alig voltak ismerősei és nem tudott bekerülni egyetlen jobb társaságba sem, ahol férj-jelöltekkel ismerkedhetett volna – bizony házassági apróhirdetésekre válaszolt. Egy, a holland hadseregben szolgáló előkelő származású skót százados (ezt a rangot akkoriban „kapitánynak” hívták) a célnak megfelelő személy. Igaz, a már majdnem középkorú Mac Leód nagy nőcsábász hírében állt Hága-szerte, és neki is imponált a tehetős lány. 1895 márciusában összeházasodtak. A kapitány is büszke volt szép feleségére, bár nem éltek jól. Az tény, hogy amikor bemutatta fiatal és szép feleségét a királyi udvarban, Margharethe belekóstolt az előkelőek fényes világába, és nagy sóvárgás ébredt benne a legfelső körök iránt.

Amúgy mindenhol feltűnést keltett, mert nem szőke volt, hanem sötét hajú és kissé kreolbőrű. Sötét szemében valami ismeretlen, távoli tűz lobogott – vagy csak egyes férfiak vélték úgy…? Ma azt mondanánk rá, hogy buja szépség volt. Telt idomok, érdekes és izgató arc, kacér tekintet, ringó mozgás… Minden férfi szeme megakadt rajta, és ezt ő is észrevette, megjegyezte, ami újabb vágyakat, ábrándokat ébresztett benne.

Bármilyen fogadásra hívták meg férjével együtt – aki eleinte boldogan sütkérezett híresen szép ifjú asszonya fényében az arisztokraták, a diplomaták mind összesúgtak mögötte. Aki még nem tudta, ki ő, ezt kérdezte. Aki már tudta, a közelébe férkőzött, hogy udvarolhasson neki. Mindenki a kegyeit kereste. „Mata Hari” később életének erre a szakaszára szívesen emlékezett – már persze csak bizalmas barátai előtt. Másoknak soha nem vallotta be még holland származását sem.

Még ugyanazon év végén fiút szült, ami csalóka elégedettséggel töltötte el a férjét. Ugyanakkor maga a házasság romlott, bomlott, bár mint annyi más esetben, a férj eleinte nem vett észre semmit. Fogalma sem volt róla, kivel él egy fedél alatt: egy asszonnyal, akiben hatalmas vágyak dolgoztak. Aki nem akarta életét így leélni, aki nem azért született, hogy gyermeket neveljen. Amíg fiatal és szép, amíg vonzza a férfiakat, addig kellene valami nagy-nagy dolgot tenni! – lüktetett a fiatal nőben a homályos akarat.

De a férj viselkedése sem javított a helyzeten. Mac Leód kapitány úr hamarosan azt élvezte, hogy az asszony úgyis otthon van a kisgyerekkel, neki tehát szabad a vásár.

Hajnalig mulatott, kábítószerezett, és minden éjjel más prostival ismerkedett meg. Amszterdam és Hága már akkoriban sem volt híján az efféle örömöknek, Mac Leod pedig nagy energiával használta ki az éjszakákat. A felesége meg ezenközben otthon kínlódott.

A férj olykor napokig nem jött haza, a hasonszőrűek társaságában járta a kocsmákat. Nem csoda, hogy hamarosan elmulatta a közös vagyont. Amikor nem volt már miből inni és nőzni, a kapitány arra akarta kényszeríteni feleségét, hogy pénzért feküdjön le azokkal az urakkal, akik annyira kimutatták iránta a vágyaikat. Ha nem vállalja, éhen halnak mindhárman, de előtte még jól el is veri – ígérte, és nem csak ígérte. Még azzal is megfenyegette, hogy megöli, ha nem engedelmeskedik.

Az asszony ismét terhes volt, amikor férjét az ázsiai holland gyarmatokra, Jáva szigetére helyezték (ma Indonézia). Az első hónapokban minden jó és szép volt. Margharethe úgy érezte, előző életében Ázsiában élt és most hazatalált. A fűszeres levegő, a forró nappalok és éjszakák, az ottani zene, a szokások mind-mind olyan ismerősek és vonzóak voltak. Már nem gondolt Európára, és boldog lett volna, ha itt élheti le az életét.

De nem Mac Leóddal. Mert bizony a kapitány hamarosan „beilleszkedett”, a helyi holland garnizonban és a polgárok között felfedezte a hozzá hasonló lelkületű züllött alakokat, akikkel aztán ott folytatta, ahol Európában abbahagyta. Mi több, a helyzet most még rosszabb lett, mert itt már a látszatra sem ügyelt. Bennszülött nőkkel szerelmeskedett otthon is, a felesége szeme láttára. Botrány botrányt követett, és az asszony – megszülte második gyermekét, egy kislányt – ismét sokat szenvedett.

És amikor éppen egy ilyen rettenetes korszakban volt a házasságuk, hároméves kisfiúk váratlanul meghalt. Megmérgezték. Csak valamivel később derült ki, hogy – az egyik verzió szerint – Mac Leód egyik elküldött szeretője akart ily módon bosszút állni a férfin. Egy másik változat szerint a kapitány egyik beosztottja elégelte meg a folytonos megaláztatásokat és oktalan üldözést, amiben a kapitány részesítette őt, és elhatározta, hogy megmérgezi az egész családot. De a mérgezett ételből csak a kisfiú evett, a többiek nem, így ö lett az áldozat. Tény, hogy egy bűntény történt, ami végre felnyithatta volna az örökké veszekedő házaspár szemét és főként észre téríthette volna a totálisan züllött férfit.

Ám ahogyan az lenni szokott, ez sem segített. Ugyan egy másik szigetre, másik városba költöztek, de Mac Leód tovább ivott, felesége viszont belemerült az ázsiai irodalomba, hitvilágba, majd egy bajadér-tánciskolába járt és kitanulta a legcsábosabb ázsiai táncokat. Úgy mozgott már ő is, akár egy kígyó, és mivel barna bőre, sötét haja és szeme alig különböztette meg az itteniektől, valahogyan magától jött az ötlet: indiai táncosnőként bejárhatná a világot és meghódíthatná a gazdag férfiakat. Azonkívül levetve, maga mögött hagyva minden mostani nyűgét, végre azzá válhatna, aki mindig is akart lenni. Egy szabad nővé, aki maga irányítja az életét és nem függ senkitől, semmitől!

És mivel a félje okozta a kisfia halálát is – úgy érezte, most már semmivel sem tartozik a kapitánynak. Sőt, minél előbb meg kell tőle szabadulni! Már csak azért is, mert a kapitány azt képzelte – talán a táncórák hatására –, hogy a felesége szeretőt tart. Ezért nemcsak féltékenységi jeleneteket rendezett neki, de többször meg is verte. Azzal fenyegette, hogy megcsonkítja, elcsúfítja, nehogy bárki is ránézzen még valaha… Ettől Margharethe komolyan félni kezdett. Ez tönkretette volna további karrierjét és álmait. Végül a dolog nyilvánosságra került, az asszony orvosi látleletet vetetett fel a verések után, és beadta a válókeresetet. A gyarmaton élő hollandok szinte mind a durva férj ellen fordultak, aki akkor már gyilkossággal fenyegette feleségét.

Visszatértek Hollandiába, de míg a válás le nem zajlott, egy fedél alatt éltek, ahol Mac Leód ismét züllött, mulatott és verekedett asszonyával. Végre elváltak, de akkor meg a férje terjesztett róla olyan pletykákat, amelyek minden ajtót bezártak előtte. Nyomorgóit a kislányával, de apja megmentette. Az, látva egyszer, hogyan táncol mint „bajadér”, beszélte rá, hogy menjen Párizsba, ahol senki sem ismeri, és ott kezdjen új életet. A rossz emlékű Hollandia után mellesleg Margharethének nem is maradt egyéb választása.

Érdekes módon az apja volt az egyetlen ember, aki hitt benne és anyagilag támogatta. Csak így juthatott el az akkori fény fővárosába, Európa leghíresebb és legmozgalmasabb városába, Párizsba. Huszonhét éves volt, amikor végre – nyilvánosan most először! – bemutathatta tánctudását a közönség előtt is. Az indiai bajadérok táncait akkoriban még senki sem ismerte Európában.

Attól kezdve esténként mulatókban táncolt eléggé hiányos öltözetben, nappal pedig az indiai irodalmat, vallást, kultúrtörténetet tanulmányozta. Könyvtárakban ült és falta a könyveket. Az már csak hab a tortán, hogy úgy a szellemi körben, mint a fizikai (tánc)körben soha senki nem tanította. A táncok egy részét Jáva szigetén látta, a többit maga tanulta hozzá. A kultúrát pedig kizárólag könyvekből sajátította el. Mindehhez persze szükség volt egy adag odaadásra és fanatizmusra is.

Hamarosan gondosan kiválasztott vendégek előtt is táncolt, majd elhagyta a mulatókat, és csak magánházaknál lépett fel. Néhány naponta egyszer bizalmas körök gyűltek össze. Nők és férfiak vegyesen várták a híres „indiai táncosnőt”, akinek persze valódi kilétét senki sem sejtette. Nagy csalódás érte volna az urakat és hölgyeket, ha kiderül, hogy a kreol bőrű, fekete hajú és fekete szemű, egzotikus külsejű és mozgású hölgy a közeli Hollandia szülötte…

Viszont a táncaiban volt valami szexuálisan izgató is, és nemcsak a mozgása miatt. Hanem azért is, mert csaknem teljesen meztelenül táncolt. Nem szégyellte magát, ám ne feledjük, száz évvel ezelőtt (ez a karrier 1903-ban kezdődött) még a majdnem felöltözött nők tánca is nagyon ritka, egzotikus, izgató és szinte törvényileg tiltott volt. Ezért is zajlottak ezek a bemutatók magánházak területén, ahol a törvény nem érvényesülhetett.

Hamarosan mindent megtettek volna bizonyos, jobb” körökben, hogy egy-egy ilyen bemutatóra meghívást kapjanak. Egy évvel azután, hogy az „indiai táncosnő” Párizsba érkezett, már megalapozott híre volt, bemutatóiért vetélkedtek, könyörögtek. Felfigyeltek rá a színházak, revük, kabarék is. A zenés bemutató színházak jobbnál jobb szerződéseket kínáltak neki. Még az is megesett, hogy… múzeumokban lépett fel! Igen, a keleti művészeteket bemutató múzeumok – nem egy ilyen volt Párizsban – a szakmai közönségnek szervezett bemutatókra, kiállításokra meghívta a híres táncosnőt is.

El kell mondani, éppen itt aratta a legnagyobb sikereit. Akik értettek az orientalisztikához, akik sokat tudtak Ázsiáról, azok hallottak már a bajadérok táncáról, de mint külföldiek, a helyszínen azt nem tekinthették meg. Most viszont egy „valódi bajadér” jött el Európába, és ott táncolt előttük…! Ez frenetikus sikert aratott.

Olyannyira ismerte Ázsiát és a keleti vallásokat, szokásokat, olyannyira jól tudott ezekről beszélni, hogy még a kutatók is elhitték: indiai származású. Senki sem kételkedett állításainak valódiságában. Ő maga azt állította, hogy a Gangesz partján egy erre szolgáló intézményben tanulta a bajadértáncot. Keleti zenét játszó zenekarával és a mesés Keletet ábrázoló díszleteivel jelent meg a válogatott, tehetős közönség előtt, és észveszejtő tudással mutatta be azt a táncot, amit eddig európai ember nem láthatott. Mint kígyó vonaglott a padlón – ezzel indított. Aztán felállt, csak ékszerei voltak – azontúl teljesen meztelen volt. Ez már önmagában is lázba hozta az embereket, még tán a nőket is. Tökéletes és szép teste volt (a két szülés ellenére). Eljátszotta azt is, hogy egy nagy kígyóval járja a táncot és a végén a kígyó megmarja őt, mire összeesik és meghal. Annyira élethűen tette, hogy amikor ott feküdt mozdulatlanul és a zenekar is elhallgatott, a fények pedig kezdtek kihunyni – a gyengébb idegzetű nézők odarohantak megnézni, valóban meghalt-e…

Aztán már meghívták külföldi követségekre és nagyon előkelő palotákba. Mindenki róla beszélt, hercegek és hercegnők barátkoztak vele. Hetek alatt olyan híres lett, hogy már nem is lehetett jobb estélyt rendezni az ő fellépése, az ő tánca nélkül. Mata Harinak neveztette magát, nem is sejtve, hogy a következő évtizedekben ezt a nevet mégsem az indiai bajadértánc miatt fogják annyit emlegetni…

Lassan maga is elhitte, hogy Ázsiába való. Tudta, hogy Hollandiában született, de semmi európait nem talált magában. És ez egy csöppet sem volt beteges dolog. Mata Hari úgy vélte, az ő lényében az az igazi, ami ázsiai, és az az eltüntethető, jelentéktelen, ami európai. A tánc volt akkoriban az élete, és ezt olyan művészi szinten művelte, hogy senki sem mondta róla: pornográf. Akkor sem, ha meztelenül járta a bajadérok táncát. Olyan volt, mint aki ízig-vérig ázsiai, kívül is, belül is. Egy idő után már semmi sem emlékeztetett európai mivoltára.

Kérdés persze, hogy Ázsiában is megállta volna a helyét? Vagy csak itt volt ázsiai? Mindenesetre tény, hogy átalakult egész gondolkodásmódja és a lénye.

Megismerte az egész ázsiai irodalmat, persze az ottani szentek tanításait elsősorban. Filozófusoktól idézett, miközben egyetlen európai írót vagy regényt el sem olvasott.

Elsősorban a költészet érdekelte, aztán a hitvilág – amuletteket készített magának, varázsitalokat főzött. Egy idő után különös lelkület is kialakult nála – ösztönösen sejteni kezdte a közeljövő eseményeit, megérzései voltak, találó dolgokat mondott olyan emberekről, akiket először látott életében.

És ez a folyamat – amely alatt Párizs gyakorlatilag a lábai előtt hevert – tizenkét évig tartott!

Rengeteg pénzt keresett, és minden híres ember neki hódolt. A századelő – amely tulajdonképpen egészen 1914-ig igazából még az előző század része volt! – a francia fővárosban az ő jegyében telt el. A város szélén egy pompázatos villában élt. Ha ma végignézzük a fotókat, amelyeket az idők előrehaladtával készítettek róla ott vagy más európai nagyvárosokban, amelyeket felkeresett – mindig egy divatosan öltözött karcsú, széparcú nőt látunk. Meztelen táncairól sajnos nem készültek fotók vagy filmek.

A villába csak a legjobb ismerőseit, barátait hívta meg, és bizony nemegyszer megtörtént, hogy igazi baja- dértáncait a villája kertjében a pázsitnál, csak a telihold fényében járta el. Mondani sem kell, hogy a válogatott közönség ilyenkor szinte őrjöngött…

Nem ismerték kilétét, de nem ismerték a korát sem. Fiatalos, kislányos teste miatt senki sem hitte volna, hogy 1906-ban harminc, 1914-ben pedig már harmincnyolc éves volt…

Persze akadtak ellenzői is, akik leszólták tánctudását, szépségét. De olyan kevesen voltak, hogy az ő hangjukat elnyomta a nagy többség.

Izmos és hosszú lába volt. Kissé kiálló arccsontjai erősítették ázsiai származását. A haja sima és fekete, hosszú, a homloka alacsony, a szája nagy és ajkai érzékien vastagok. Még az orra is enyhén görbe volt, ami megint csak Ázsiát idézte. Gyönyörű volt a szeme, és még akiket nem is ragadott magával, azok is elismerték, hogy van benne valami buja, valami távoli, valami nagyon vonzó. Akkor is, ha nem táncolt.

Ideje beszélni a szeretőiről is.

Már csak azért is, mert ezek a személyek, és egyáltalán ez az életmód nagyon is hozzájárult későbbi „szakmájához”. A kémkedésre aligha kerül sor, ha Mata Hari csak és kizárólag a tánccal foglalkozik. De azt a sok, sőt nagyon sok pénzt aligha kereste volna meg kizárólag a meztelen táncokkal a jobb emberek palotáiban.

Szeretői, méghozzá gazdag, bőkezű és ismert szeretői voltak. A pénz, a kis kastély vagy villa, a fényűző életmód anyagi fedezete ezektől az emberektől és nem a táncból származott. Az pedig egyértelmű, hogy a hindu bajadé- rokkal ellentétben – akik nem voltak prostituáltak – igazából Mata Hari ezzel kereste kenyere javát.

Egy francia miniszterelnök, egy védelmi miniszter, egy külügyi államtitkár, a holland miniszterelnök vagy más nagyon magas rangú személyek nyitották meg pénztárcájukat cserébe azért, hogy Mata Hari az ágyába fogadta őket. A nő, akinek kedvenc olvasmánya a Káma Szutra volt, a jelek szerint nem csak a tánchoz értett kiválóan. Egy másik ősi mesterség terén is elismerték tudását azok, akik eljutottak oda, hogy erről meggyőződhettek. Bizony még koronás fők is bejutottak abba a híres hálószobába, méghozzá teljes diszkréció mellett. El kell ismerni, hogy maga a táncosnő soha egyetlen szeretőjét sem beszélte ki. Róluk akkor sem ejtett szót, amikor igen szorult helyzetbe került.

És igazából nagyon sokat köszönhetett nekik. Ők tették lehetővé azt, hogy megfeledkezhetett halott kisfiáról, anyja haláláról, a részeges és kegyetlen férjéről és minden nyomorúságáról, ami Európában és Ázsiában érte öt fiatalabb korában. Huszonhét évesen véget ért a nyomor, harminc évesen már világhírű volt, és a további évek alatt szeretőket, vagyont gyűjthetett, és úgy élt, ahogyan akart. Csupa izgalom, egzotikum, kaland volt az élete.

És ő mindig is erre vágyott, már kislányként sem álmodott másról!

1910 után már egyre ritkábban táncolt. Talán a teste nem volt már olyan rugalmas, mint régebben? Nem tudni. Az sem zárható ki, hogy az indiai bajadér mindinkább átment európai kurtizánba, mert ez sokkal többet jövedelmezett, mint a tánc. Egyre gyakrabban járt át Berlinbe is – Hollandiát kerülte –, és az ottani mulatókban is csak nagyon gazdag emberekkel mutatkozott. Miniszterek és magas rangú katonatisztek – ezek voltak a kísérői. Nemegyszer kinyilatkozta, hogy él-hal a katonákért, különösen a tisztekért. Ezek a régi indiai époszok hőseire emlékeztették őt – állította.

Lehet, nem véletlenül mondta ezt…? Mindenesetre a különféle nemzetiségű katonatisztek úgy körberajongták, hogy az néha már-már feltűnő volt. De mert még senki sem tudta, miféle nagy háború készülődik, sőt hogy Európában akkoriban egyáltalán lehetséges bármilyen fegyveres konfliktus – hát senki sem gyanakodott. Később viszont sokan meg voltak győződve, hogy Mata Hari már ekkor kém volt, és nem véletlenül tapadtak rá annyira a katonák, a miniszterek, a politikusok. Ezek voltak ugyanis azok az emberek, akiktől államtitkokat lehetett szerezni…

Más kémek az ilyesmit rejtetten csinálták. Ő éppen ellenkezőleg, a lehető legnyíltabban. És ez mesterfogás volt – akár ő találta ki, akár egy szakmabeli javasolta a módszert. Hisz közismert volt Mata Hari, közismert volt a sajátos „foglalkozása”. Mindenki tudta, durván fogalmazva, hogy mostanában melyik testrészével keresi azt a rengeteg pénzt. Akik ezt elfogadták, azok semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy a hölgy gazdag és befolyásos emberekkel barátkozott, hisz azoktól kaphatott elégséges pénzt a szórakozásaira, életvitelére. És mindenki meg volt győződve, hogy ez egy ártatlan játék, szexuális szolgáltatás magas szinten, és nem más, nem több.

Pedig hát a közeljövő megmutatta, hogy a valóságban itt egy hatalmas játszma zajlott, amely még rosszabbul is végződhetett volna. Ugyanakkor már most figyelmeztetem az olvasót: nehogy azt higgye, eljött egy olyan pillanat, amikor minden kiderült Mata Hariról visszamenőleg is. Igazából szinte semmi sem derült ki a kémkedés tényén kívül – bár még ezt is sokan kétségbe vonják. Titokban hát nem volt hiány a rejtélyes „indiai táncosnő” körül sem életében, sem halála után. így hát személye és esete nem ok nélkül került be könyvünkbe.

Ahogy múltak az évek, mind jobbak lettek a kapcsolatai a francia védelmi minisztérium felelős beosztású tisztjeivel, sőt vezetőivel. Vajon ez a véletlen müve volt…? Valahogy csak a vezérkari és miniszteriális- mundéros urak nyüzsögtek körülötte, mások kevésbé? Nyilván volt itt valami célzatosság, amint azt később aztán vádlói igyekeztek is kimutatni. Mindenképpen azt akarták bebizonyítani – nem nagyon sikerült, előrebocsátom –, hogy Mata Hari a német kémszolgálat embereként eleve az efféle és ottani kapcsolatokat forszírozta, a sok ostoba tiszt (férfiak, no persze!) pedig belement a játszmába.

Kétségtelen tény, hogy bár a kémkedés minimum hatezer éves története kevés igazi és sikeres kémnőt jegyzett fel – Mata Hari ezek egyike lehetett. Abban a világban, ahol a férfiak uralkodnak és a titkok őrzői is mindig ők, ott egy szép, csinos és vonzó nő sokat tehet. Ha ráadásul odaadást mímel és többet is ígér – kevés férfi mond ellent.

A huszadik században történt ez fordítva is – a nyugatnémet minisztériumok sokszor idősecske, magányos titkárnőire „eresztett rá” a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi fiatal és csinos, erre kiképzett férfi ügynököket, akik szexuális alapon férkőztek a hölgyek bizalmába, majd szolgálati titkaikat is birtokba vették.

Már az utolsó években az is megesett, hogy magas rangú pártfogói révén Mata Hari úgy járt ki-be a francia védelmi és egyéb minisztériumok irodáiban, mintha ott lakna. Állítólag erre is volt példa, hiszen nemegyszer valamelyik miniszter (a belügyi? a védelmi? vagy valamelyik másik…?) dolgozószobájában töltötte az éjszakát. Erre az időre a szoba elnevezése nyilván értelmét veszítette…

Ám azt sem árt tudnunk, hogy Mata Hari teljesen nyilvánosan el-elvett a miniszteri levélpapírok közül, és olykor magánleveleit is ezekre írta. Ezzel jelezte ismerőseinek, barátainak és mondhatni „üzletfeleinek”, hogy kikkel él igen bizalmas kapcsolatban és hogy sokat megtehet. Ezenközben azért a szerelemről sem feledkezett meg, bár ebben a korszakában nem lehetett tudni, mit nevez annak és mi az, ami csak a pénzt hozza. Számos európai és amerikai milliomossal akadt dolga. Olyan sokba került az ő barátságát megtartani, hogy egynéhány milliomos teljesen tönkrement bele, de olyan is akadt, aki Mata Hari miatt öngyilkos lett. Voltak urak, akik egész vagyonukat rá vesztegetve végül különféle csalásokkal próbáltak ismét pénzhez jutni, csak el ne veszítsék a nő „szerelmét”. Az ilyenekből többen börtönben végezték. Számtalan párbajt vívtak miatta, ahol igazi vért ontottak. Igazából tehát elmondható, hogy amerre járt, ott nem csak zene és tánc született, hanem családok omlottak össze, emberek kerültek végzetes élethelyzetekbe, és vér is folyt.

1914 nyarán – jó három héttel a háború kitörése előtt – Mata Hari eladta Párizs melletti csodálatos villáját annak teljes felszerelésével együtt. Később ezt is a fejére olvasták, mert hiszen ez azt jelentette a vád szerint, hogy bizalmas forrásokból ennyivel korábban megtudta azt, amit az európai politikusok csak a hónap végén: hogy ki fog tömi a háború.

Tény, hogy a hölgy tudatosan készült valami nagy változásra. Szállodába költözött, hogy semmi se foghassa vissza. Eladta lovait, ékszereit, és egy éjszaka hirtelen elhagyta a francia fővárost. Állítólag beleszeretett egy férfiba, akinek nevét, nemzetiségét, rangját sohasem közölte. Még a kivégzése előtt sem volt hajlandó elárulni. Lehet, ez volt élete egyetlen és igazi szerelme…?

Azt mondták, Berlinbe utazott. De ellene szól, hogy ezt olyan nyíltan csinálta. Nem titkolt semmit, a ház eladását, a költözést, a berlini utat. Egy igazi kémnő ezt sokkal diszkrétebben tenné, minimum úgy, hogy senki se lássa és úti célja is maradjon ismeretlen.

A háború kitörése előtti napokban Berlinben táncolt nyilvános helyeken. Ebből sem csinált titkot. Mintha inkább demonstrálni akarná, hogy ő egyformán otthon van a két egymásnak feszülő országban, és nem vesz tudomást a háborús készülődésről. Mellesleg ma már kevesen tudják, hogy egészen 1914. július végéig, a Szerbiához intézett osztrák-magyar hadüzenet kiadásáig egyáltalán nem volt biztos a háború, sőt igen nagy erők működtek közre a béke érdekében. Mindenkire a meglepetés erejével hatott aztán, hogy Bécsben mégis a harc mellett döntöttek (kimondva ezzel a halálos ítéletet a Habsburg Birodalomra is…)

Azon ma már csak nevetünk, hogy akkoriban mindenki meg volt győződve – a katonai szakemberek nemkülönben! –, hogy a háború maximum hat hétig (!) fog tartani. Lehet, ezt hitte Mata Hari is.

A polgárokon erőt vett az ijedtség. Bizony már akkoriban is elsötétítették a városokat, leoltották a fényeket, légitámadástól tartva. Kevés fából és vászonból összetákolt „harci” repülőgép volt. Viszont léghajókból is bombáztak. Az éjszakák rettegésben teltek Párizsban és a francia városokban, az emberek nappal pedig minden idegenben német kémet láttak. Nyilván ugyanez volt a helyzet a másik oldalon, a német városokban is.

Akkor már az illetékes hatóságok kezdtek gyanakodni a nőre. Mert hiszen mindenütt szabadon mozoghatott, személyes kapcsolatainak hála – és egyáltalán nem félt.

Amikor kitört a háború, Berlinből Londonba utazott, és lám, ott sem érte baj. Neki mindent szabad volt, amit másoknak nem engedtek meg. Aztán járt Hollandiában is, majd egyszer csak felbukkant… Párizsban. Ezzel aztán végleg magára irányította azt a figyelmet, amit a háború első évében már nem túlzás „egészségtelennek” nevezni.

De még nem csaptak le rá, csak figyelték. A francia kémelhárításnak sokat kellett bepótolnia, és ahogy haladt előre az idő, az ottani főnökök egyre inkább arra a meggyőződésre jutottak, hogy érdemes kutakodniok az asszony körül. Már lassan negyven éves lett, és eléggé titokzatos életet élt. Néha napokig látták csillogni-villogni a társaságokban – bár a háború miatt az élet meglehetősen visszavonult a magánszférába –, aztán napokra, hetekre eltűnt, és senki sem tudta, hol van.

Feltételezhető persze az is, hogy nem kémkedni járt, hanem valami más dolga volt. Ismerve őt leginkább egy szerelmi kalandra gondolhatunk. Netán az a bizonyos ismeretlen férfi vonta el őt a világtól a borongós 1915-ös és 1916-os évben? Vagy ha létezett is az az ember, akkor éppenséggel kémkedni jártak közösen?

Amikor szem előtt volt, általában vásárolt. Igyekezett megjátszani a buta kis libát, aki nem is tudja, mi a háború és csak a fehérneműk, a ruhák érdeklik? Az egész csak egy színjáték azért, hogy megtévessze a kémelhárítást? Vajon tudta, látta, érezte, hogy a nyomában vannak?

Mindenesetre a verduni csata idején, amely az egyik legsúlyosabb korszaka volt Franciaországnak abban a háborúban, az angol titkosszolgálat is bekapcsolódott a nyomozásba. Kis gyanús dolgokat tapasztaltak Mata Hari körül – vagy azt hitték. Mert végső soron olyan volt az egész, mintha mindenki árnyakat kergetne – az éjszakában. Senki sem tud semmi bizonyosat, itt is látni véltek valakit, valamit, meg amott is. De amikor ezekből konkrét vádakat kellene kovácsolni, amelyek elégségesek lennének egy letartóztatáshoz, szétfoszlanak az állítások, nincsenek bizonyítékok.

Mata Hari ezenközben meglehetősen visszavonultan élt. Pénze volt még az előző „szerzésekből”, de nem lépett fel nyilvánosan, nem táncolt, és szeretőket sem tartott. Úgy élt, mintha egy lenne az egyszerű francia nők közül. Aztán a detektívek, kémelhárítók hiába keresik – a személyzet csak annyit tud, hogy elutazott a Madame és nem mondta meg, hová. De hogyan tudott eltűnni a jól őrzött városból ez a „jól őrzött” személy? A jelek szerint az őrizet némi kívánnivalót hagyott maga mögött. Aztán visszajön, és egy külügyminiszteri államtitkár szeretője lesz. Éjszakákat töltenek együtt a hivatali épületben is… A kémelhárítók, az üldözők a fogukat csikorgatják, mert oda nem követhetik őt. Pedig ki tudja, miket művel ott éjjelente – „azon” kívül…?

Aztán felbukkant a hadirepülőterek környékén és csak a pilótáknak mutatkozott, őket szerette, majd hadikórházba vonult és fél éven keresztül ki sem jött belőle – mintha csak vezekelne, nővérként gondozta a sebesülteket. Csak azért tette, hogy elaltassa a gyanút, amely egyre sűrűbb hálót szőtt köréje? Vagy tényleg nem volt kém, és mindezt teljesen tudatlanul, ötleteinek engedve tette?

Elfogyott a pénze, hát ismét táncolni kezdett. Negyven éves volt, de ezt senki sem tudta. Továbbra is mélységes titok volt, hogy hol született, mi az igazi neve, kicsoda ő voltaképpen. Mindenki csak a Mata Hari nevet ismerte, használta.

A tánccal sikerült a háborúba már belefásult franciákat ismét felgyújtania, őrületes jelenetek játszódtak le bemutató alatt és főleg után. A férfiak ismét őrjöngtek érte. Aki látta a majdnem-meztelen táncot, soha többé nem felejtette el. A gazdagok igyekeztek a közelébe férkőzni, és versengve ajánlották fel pénzüket, vagyonukat.

A kémelhárítók pedig vártak, vártak. Az új fordulat meglepte őket. Ha kémkedne a nő, mindig lenne pénze, hisz nyilván nem ingyen csinálja – érvelt az egyik oldal, és a legszívesebben már otthagyta volna Mata Harit, aki éjjel-nappal rengeteg ügynököt kötött le. Résen kellett lenniök, hisz soha nem lehetett tudni, mit talál ki a következő órában és hová utazik el, és mivel, és – kivel…

Egyesek azt terjesztették akkoriban, hogy a francia kémszolgálat egyik vezetője felkereste a nőt és eléje tárta az állítólagos bizonyítékokat. Vagy csak megpróbálta kitapogatni, mennyit tud? Azt is suttogták: azzal fenyegették meg, hogy kiutasítják egy semleges országba. Hogy ez miért lett volna baj, nem tudni, hiszen Franciaországban akkor igen nehéz volt az élet. No persze – nem az ö számára.

Egy másik verzió szerint megzsarolták és elvállalta, hogy kémkedik a németek ellen, amiért tisztes összeget is kapott volna. Még az a hír is elterjedt – máig olvasható egyes életrajzaiban –, hogy jó pénzért csakugyan használható információkat hozott Berlinből. Ha ez igaz lett volna, 1917 februárjában a kémszolgálat nem dönt úgy, hogy véget vet a bújócskának és letartóztatja az asszonyt.

Az első kihallgatáson mindent tagadott, bár állítólag elsápadt, amikor megvádolták azzal, hogy a német kémszolgálatnak dolgozott és francia ügynököket is kiszolgáltatott nekik. A legfőbb vád persze az volt, hogy évek óta információkat gyűjtött a francia haderőről és azokat Berlinbe továbbította. A gyanúsított mindent tagadott.

A börtöncella sem törte meg. Egy priccsen aludt az, aki az előző éjszakát még fényűző körülmények között töltötte. Kicsit naiv is lehetett, mert fürdőszobát követelt magának és telefont… Hát ezt a világ egyetlen börtönében sem kapják meg a rabok. Különösen nem a hozzá hasonló „nagy fogások”, akit okkal, ok nélkül? – gyanítottak benne a franciák.

1917 nyarán rendezték meg perét a katonai bíróság előtt. Természetesen zárt tárgyalást tartottak. Mata Harit egyik volt szeretője, egy híres ügyvéd védte. Látszott, hatni akar a tizenkét katonai bíróra, ezért igen szépre „csinálta” magát azokban a napokban. Mivel a kémszolgálat olyan ügynökök jelentéseire alapozta a vádat – hogy Mata Hari a németeknek dolgozott –, akiket nem óhajtott leleplezni és azok nem jelentek meg a bíróság előtt, az ügyvéd nyomására a bíróság ezeket a csak írásban beterjesztett vallomásokat nem vette figyelembe. De a nő elismerte, hogy a német kémszolgálat vezetőjének szeretője volt, és jelentős összegért vállalta a kapcsolatot – és nem többet. Aztán egy meglepő érvvel állt elő: ő bizony egyetlen éjszakáért többet kapott milliomosoktól és más gazdagoktól, semmint hogy lett volna kedve és értelme kémkedéssel tölteni a drága idejét, amely tudvalévően sohasem jövedelmezheti még a tizedét sem annak, amit egy ilyen első osztályú kurtizán kereshet, mint én vagyok – mondta.

Ez nagyon logikus érv volt – ezért nem is vették figyelembe. Egyre több jel mutatott rá, hogy a franciáknak valamiért nagyon szükségük van Mata Hari elítéltetésére. A rossz nyelvek szerint már téli lefogása napján készen állt a nyári halálos ítélet is, a tárgyalás és a többi „körítés” csak fölösleges formaság volt…

Sokszor tűnt úgy a tárgyaláson és a börtönben, hogy maga a delikvens nincs tisztában azzal, mi vár rá. Akkor is „villogott”, amikor erre semmi oka sem volt. Komolytalanul is viselkedett néhányszor, bár a tárgyaláson ő és védője igencsak megizzasztották a bírákat. Akik nem is titkolták különben, hogy egyetlen céljuk van: mindenáron elítélni az asszonyt. Az eszükbe sem jutott, hogy pártatlanul kellene mérlegelniük a vád és a védelem által előtárt tényeket (a francia „igazságszolgáltatás” nagyobb dicsőségére).

A legnagyobb kérdés – és egyben a legnagyobb titok – mindmáig az, hogy Mata Hari valóban kémkedett-e.

Valóban német ügynök volt, aki fel-alá utazgatva Európában találkozott a német kémszolgálat vezetőjével, és tevékenysége főleg a francia hadsereg ellen irányult?

A róla azóta írott népszerű munkák – mert nehéz lenne ezeket „forrásoknak” nevezni – legalább fele amellett teszi le a garast, hogy a nő nem volt kém. Más részük láthatatlan tintákról, rejtélyes banki átutalásokról és csekkekről, titokzatos utazásokról szól. Ezek is lehettek éppenséggel tények, de Mata Hari minden bizonnyal állíthatta és állította is, hogy a pénzt szerelmi szolgáltatásaiért kapta. Abban megegyezik a legtöbb korabeli szemlélő, aki a bűnügyhöz bármilyen formában közel került – hogy Mata Hari nem volt tisztában a helyzetével és túl könnyedén vette a dolgokat. Nyilván abban reménykedett, hogy úgysem eshet komolyabb baja. Neki, akinek a francia állami és katonai vezetés legmagasabb polcain is voltak „lekötelezettjei”?

Úgy tűnik azonban, hogy e lekötelezettek elé is meggyőző bizonyítékokat tártak, vagy még inkább: lebeszélték őket arról, hogy ebben az ügyben kiálljanak a rossz hírű nő mellett. Végül csakugyan senki sem emelt érte szót (vagy legalábbis nem tudunk ilyenről). Amint azt „A hírszerzés és a kémkedés története” című alapmunka harmadik kötetében megállapítják, kétség sem férhetett kém voltához, hisz a róla szóló cikk már eleve azzal indul, hogy „Mata Hari… egyike volt a német kémszolgálat legnagyobb alakjainak”. Ez a szakemberek számára szinte eldönti a kérdést, de az ügyben rejtőző számos logikus és illogikus kérdésre azóta sem kaptunk választ.

Amikor végre felfogta – negyvenegy éves volt ekkor –, hogy csakugyan vége a játéknak, halálra ítélték és senki sem fogja kiszabadítani a börtönből, roppant nagy lelkierőről tett tanúbizonyságot. Azelőtt senki sem sejtette volna róla, hogy ilyen hősiesen is tud majd viselkedni. A végén még ő vigasztalta azokat, akik közeledő halála miatt szomorkodtak vagy sírtak. Azon a reggelen pedig, amikor közölték vele – 1917 októberében –, hogy aznap meg fog halni, sokáig cicomázta magát. Igen szépen öltözött fel, hisz tudta, ez lesz az utolsó alkalom, amikor férfiszemek megcsodálhatják még mindig nem hervadó szépségét.

A kivégzés egy ködös reggelen zajlott le. Mata Hari mint kémnő állt bírái elé, és igazából még akkor sem sokan tudták, hogy kicsoda ő valójában. Sokan voltak, akik évtizedekkel később is könnyes szemmel emlékeztek az „indiai táncosnőre”, és nagyon csodálkoztak volna, ha megtudják, hogy a keleti szépség Európában született, hogy aztán a kolostortól a vérpadig végigjárja a maga szenvedésekkel és örömökkel teli útját.