9.

Az űrkorszak véres hajnala

Sötét titkok nyomában

Igazából szinte válogatás nélkül beleírhatnánk ebbe a könyvbe mindazt, ami 1917 és 1992 között az addig létezett Szovjetunióban történt. Mert az ottani események között százával és ezrével találunk olyasmit, amit a huszadik század rejtélyei közé számíthatunk. Amelyekről vagy nem szerezhettünk tudomást akkor, netán később sem – csak a birodalom összeomlása után derült rájuk fény – vagy ha tudtuk is, mi történt, nem láthattunk mögéjük. Azok a kulisszák, amelyeket az említett időszakban a szovjet állam területén felállítottak, sokfelé még ma is állnak és takarják a látványt. Nem láthatunk mögéjük és nem tudjuk, mit rejtenek.

Az egyik ilyen gigantikus „kulissza” a szovjet űrkutatás és űrhajózás kezdeti és későbbi időszakát takarja mind a mai napig. Az ember nem is hinné, milyen vad dolgok történtek ott. Azon nem csodálkozhatunk, hogy a nyugati átlagember nagy szemeket mereszt, amikor ezekről hall – az ő számukra mindez annyira idegen világ, hogy egyszerűen el sem hiszik az akkori, ottani hétköznapok eseményeit, folyamatait, azt az állapotot, amelyben a szovjet emberek élni kényszerültek akkor, és amelyben sok tíz millió orosznak és más nemzetiségűnek ma is élnie kell. Csodálkozni csak azokon a kelet-európaiakon lehet, akik szintén nem voltak képesek elhinni, hogy a szovjet politikában, hadi ügyekben, gazdaságban és a mindennapi életben milyen anomáliák léteztek több mint fél évszázadon át. Bizonyos értelemben csodálatra méltóak az ottani emberek, akik ilyen körülmények között is meg tudták őrizni emberségüket és a józan eszüket – sajnos elég kevesen maradtak.

Nos, egy alaptétellel kell kezdenem, amely nem ismeretlen azok előtt, akik felnőttként éltek itt 1950 után. A szovjet birodalomban – amelynek része volt a csöppet sem önálló „Magyar Népköztársaság” álnevű tartomány is – minden a kötelező ideológiának volt alárendelve. A tudomány is. így tehát amikor 1957-től kezdve a szovjet űrkutatás a nyilvánosság számára is beindult, mintegy létezni kezdett, attól kezdve a sajtó száz nyelven hirdette világra szólóan: a szovjet tudomány űrkutatási eredményei azt bizonyítják, hogy a szovjet rendszer ideológiailag is milyen magasan fölötte áll a Nyugatnak. Még rövidebben: a szocializmus jobb, mint a kapitalizmus, ergo: a Szovjetunió erősebb, mint a Nyugat.

Aki nem hiszi, hogy ez alaptétel volt, amit nap mint nap hirdettek, lapozza fel a korabeli újságokat a könyvtárakban.

Nos, ma már tudható, hogy a szovjet űrkutatás ugyanúgy politikai irányítás alatt állt és kizárólag politikai célokat szolgált, mint minden egyéb a birodalomban. A titoktartás és az „éberség” itt is alapkövetelmény volt. Ezért a világ csak az 1980-as évek vége felé szerzett tudomást arról is, hogy a szovjetek már 1957 után emberkísérletekbe kezdtek. Ezek több mint három éven át folytak a legnagyobb titokban, de nem maradtak abba 1961 tavasza után sem, amikor az első embereket – állítólag – fellőtték a világűrbe. Illegálisan folytatódtak tovább és párhuzamosan zajlottak az ismert, bejelentett emberes űrrepülésekkel.

A dolgok természetéből és a mániákus szovjet titoktartási kényszerrel magyarázható, hogy még lassan fél évszázaddal később sem sikerült pontosan kideríteni, hány embert gyilkoltak meg ezen a módon. A huszadik század egyik legnagyobb titka éppen az, hogy abban a különleges országban ezt is megtehették – de hogyan? Hogyan volt lehetséges, hogy a rendszer bukása után sem kerültek elő megdönthetetlen bizonyítékok és nem álltak elő az egykori tanúk, szemtanúk, érdekeltek, akik bizonyították volna ezeket az állításokat?

A magyarázat egyszerű: a Szovjetunió még nem halt meg.

Az emberekben élnek a régi félelmek, és nem is ok nélkül. Ahol egykor mindenért büntetés járt, ott az emberekbe beleivódott ez a rettegés. Főleg azért, mert a büntetések is igen kegyetlenek voltak és kiterjedtek nem csak a „bűnös” személyére, de egész családjára, rokonaira, baráti körére is. Ma is léteznek azok az erők, amelyek e büntetéseket kimérték. Ma is kötelezőnek tekintik a hallgatás maffiás törvényét, amelynek hálójába sok százezer becsületes embert is belekényszerítettek. Ma sem életbiztosítás, ha valaki a kommunista rendszer régi üzelmeiről rántja le a leplet. Már csak azért sem, mert jobbára még mindig ugyanazok az emberek vannak hatalmon, akik 1992 előtt voltak. Mit is várhatnánk el egy olyan országban, ahol a szégyenletes ideológiai és gyakorlati leszerepelés után a kommunista párt ma is legálisan menetel az utcákon, erős pártként van jelen a parlamentben, sőt nemegyszer az diktálja az események menetét is…?

Mindezek ellenére érdekes módon a fentről pártolt „glasznoszty” korában, az 1985-öt követő néhány évben rengeteg dologról hullott le a lepel. Még korábban is történtek leleplezések. De a nagy titkok közül nem mindegyikre derült fény.

Néhány, még idejében külföldre menekült szovjet űrkutatási szakértőtől és más, azelőtt a berkekben dolgozó személytől is tudható, hogy 1957 után volt egy titkos űrhajósképző iskola. Ennek több mint húsz növendéke (mind vadászpilóták) közül csak néhány lett tagja a későbbi, úgymond „legális” keretnek is. Megint mások nyomtalanul eltűntek belőle, míg mások később meglehetősen gyanús körülmények között estek ki a keretből.

A Szovjetunió hatalmas ország volt. Ami a belsejében történt, azt a külföld több okból sem tudhatta, nem ellenőrizhette. Az egyik: az ország mindvégig tele volt külföldiek számára tiltott hatalmas összefüggő területekkel (és több mint ezer városba nem tehette be lábát idegen, elsősorban kapitalista ország polgára, de sokszor a „szocialista” csatlós tartományokból érkező sem). Másrészt nem voltak olyan műszerek, eszközök, amelyekkel Nyugatról, a távolból lehetett volna felderíteni, mi is történik az ország mélyén. Az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején nem léteztek még műholdak, tehát optikai eszközökkel sem lehetett „belátni” a birodalom mélyébe.

De a CIA és más nyugati kémszervezetek, lehallgatók, katonai és egyéb felderítés azért működött és szerzett adatokat erről a témáról is. Az más kérdés, hogy ezeket akkoriban nem tették közzé. Sok százezer egyéb adatot sem tettek közzé. Az említett szervezetek nem arról híresek, hogy amit megtudnak, azt azonnal világgá kürtölik, már csak azért sem, nehogy leleplezzék forrásaikat. Hiszen azokat a forrásokat a jövőben is használni akarják.

A Kaszpi-tenger közelében lévő kísérleti telepről 1957-től kezdve egyre-másra indították az űrhajókat „rakétakísérletek” címszó alatt. Csak a beavatottak szűk köre tudta, hogy olykor ezekben a szerkezetekben emberek is vannak. Ha bármelyik sikerül e kísérletek közül, bármikor a következő három-három és fél év alatt, akkor a szovjet propaganda azonnal világgá kürtöli a szovjet tudomány újabb diadalát a kapitalista tudomány felett.

De az eredmények valahogyan várattak magukra. Minden évben odaveszett néhány pilóta. A nevük is megtalálható az ezzel foglalkozó, de persze Nyugaton megjelent kiadványokban, melyek egy részét a Szovjetunióból emigrált vagy szökött űrkutatási szakértők írták.

Sajnos nem zárható ki az sem, hogy e kísérletekre sajátos és morbid bizonyítékot az emberiség csak a huszonegyedik században szerez majd. Megeshet, hogy valahol a Naprendszerben találunk olyan „CCCP”, vörös csillagos, sarlós-kalapácsos orosz feliratú kis űrhajót vagy űrhajókat, amelyekben régholt űrhajósok fagyott tetemei keringenek időtlen idők óta. Ők lehettek azok, akiket kilőttek, de akik különféle műszaki hibák, rossz számítások vagy egyéb nem várt körülmények miatt soha nem kerülhettek vissza a Földre. Ha így történik, kései és tragikus bizonyítéka lesz egy ideológia és egy politikai irányvonal egykori „tündöklésének”.

1961-ig legalább három, más források szerint négy-öt elvesztett űrhajósról tudnak az idegen források. Aztán következett 1961 emlékezetes tavasza, amikor ismét történt egy kudarc. Számos forrásunk szerint akkoriban már két űrhajóscsoport tevékenykedett. Az egyikben szerepeltek azok, akik később „legális” űrhajósok lettek, tehát akik valóban repültek (plusz Gagarin), és voltak olyanok is, akik a másik csoportban az „illegálisok” között maradtak. Az ő nevüket, a velük folytatott embertelen kísérleteket és későbbi sorsukat hivatalosan soha nem emlegették, ellenkezőleg: még azt is eltagadták, hogy ezek egyáltalán léteztek.

Érdekes, és ezt kevesen tudják: már Gagarin úgynevezett „repülése” után is folytatódtak az illegális csoport repülései. 1961 májusában is fellőttek egy „rakétát”, amit észleltek Nyugaton is. Ugyanis a Föld felszínével párhuzamosan nagy magasságban elszálló szerkezet folyamatos rádiójeleket is sugárzott. Ezek könnyen bemérhetőek voltak.

Az orosz nyelvű adás… segélykérés volt. Ismeretlen férfihang könyörgött földi társainak, tegyenek valamit érte, mert baj van. Az adás többi része érthetetlen maradt. A nyugati sajtó beszámolt erről is, de Moszkvában hallgatással feleltek. Nyugaton már csak azért is sejtették, hogy ezek be nem jelentett emberes űrkísérletek, mert nem jelezték őket később, a befejezésük után sem. Abból egyértelmű volt, hogy a kísérletek kudarcot vallottak, vagyis az űrhajósok életüket veszítették. Hiszen ha életben maradnak és nem sérültek meg, akkor a propagandára mindig is oly éhes szovjet hírközlés azonnal és diadalmasan bemutatta volna őket a világnak.

Hogy az ismert szovjet űrrepülésekkel párhuzamosan még hány ilyen illegális kísérlet volt, soha nem vallották be. Az egyetlen beismerés, amire képesek voltak már az 1980-as évek végén – hogy Gagarin előtt a szovjet űrkutatók emberhez hasonló bábukat lőttek fel az űrbe, gyakorlásképpen… „No és a bábuk adtak SOS-jelzéseket és kértek segítséget a földtől?” – kérdezhetnénk.

Gagarin 1961. április 12-i állítólagos repülése után három héttel már két oroszul beszélő ember szállt az űrben, akik aztán elhallgattak. A Szovjetunió ezt a kísérletet sem vallotta be, tehát logikus a következtetésünk: ők sem jöttek vissza élve. Hiszen ha sikeres az útjuk, másnap nagy garral harangozzák be a hatalmas eredményt. Ugyanazon év októberében – ismerjük a pontos napot, órát és a repülés pályaadatait is, amelyek szintén arra vallanak, hogy azt a tárgyat a Szovjetunió területéről indították útnak – letért a pályájáról és elveszett az űrben. 1962 novemberében – tehát másfél évvel Gagarin sosemvolt, és több mint egy évvel Tyitov valós repülése után – egy női űrhajós hangját hallották a rádióamatőrök és katonai rádióállomások a Földön kívüli pályáról. Mellesleg a hetvenes években egyszer Satalov szovjet űrhajós is elszólta magát az amerikai kollégák előtt. Szerinte 6 vagy 8 szovjet űrhajós vesztette életét a be nem jelentett repülések alkalmával.

Amerikai szakértők úgy vélik, ezek az illegális repülések 1957 és 1965 között zajlottak, legalább évente egyszer.

Ma már nem kétséges, hogy tudományos szovjet űrkutatás igazából nem is létezett. Volt valamiféle űrhajózás, amelynek azonban csak katonai fenyegetés-jellegét domborították ki. A tudományos eredményekkel nem törődtek, arra nem fektettek hangsúlyt, csak olykor egy kis alibitudományt kevertek a dologba. A lényeg szélhámosság, megtévesztés és elsősorban a politikai akarat kiszolgálása volt. A Kreml közölte a repülések kívánt dátumait, nem pedig az égitestek elhelyezkedése vagy más tudományos szempontok szerint repültek az űrhajósok. Az senkit sem érdekelt, hogy vannak-e esetleg tudományos programok, amelyek lépcsőzetesen épülnek egymásba, és évek vagy évtizedek alatt kell azokat felépíteni úgy, hogy az egyes űrhajósok szépen sorban elvégeznek bizonyos kísérleteket a világűrben, megfigyelnek ezt-azt, és így végül számos eredményhez juthatnak a szakemberek. Volt űrhajós, akinek azért kellett repülnie éppen azon a napon, mert akkor volt november 7-e, a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” évfordulója. Egy másik ezért indult el 1961 augusztusában, hogy elterelje a világ figyelmét a berlini fal felépítéséről, és így tovább. Később az is megesett, hogy egy kétszemélyes űrhajóba három embert zsúfoltak be, mert úgy hallották, hogy az amerikaiak hamarosan háromemberes űrhajót bocsátanak fel. Ezt is meg kellett előzniök, mindenáron!

Az egész valóban a „megelőzésen” múlott, azért létezett. Az, amit szovjet űrkutatásnak neveznek, nem volt kutatás, nem volt tudomány – kizárólag politikai presztízsharc volt, és ezt igazából nem is titkolták. Sokszor még az amerikaiak is bevallották: egyetlen céljuk megelőzni az oroszokat – végül sikerült is nekik. A legjobb bizonyíték erre az, hogy a Holdra szállásért folytatott több mint tíz éves versenyfutásban az oroszok nem sokkal maradtak le – de amikor az első amerikai a Holdra lépett, ők azonnal felhagytak minden további kísérletezéssel és próbálkozással. Akkor hirtelen már nem számított a „tudomány” és az „emberiség számára elérhető eredmények” sem értek semmit, ha nem ők lehettek az elsők. E tárgyban sok aljas lépést is terveztek Moszkvában, és azokat végre is hajtották, de ezek nem tartoznak e fejezet témájához.

Elég, ha itt és most csak annyit említünk meg, hogy minden állat- és emberkísérlet – amit bevallottak, aminek sikerével dicsekedett a hivatalos propaganda – mind-mind másképpen zajlott le, mint ahogyan mondták, írták, mutatták. Számos kísérleti repülésről elhallgatták a kudarcait, a hibáit, elhallgattak baleseteket és tragikusan végződött kísérleteket. Számos ember földi halálát sem vallották be sohasem. (Akiket ez részletesebben érdekel, olvassa el a szerző „Halottak keringenek a kozmoszban – Kozmikus hazugságok. A szovjet űrkutatás titkai” c. könyvét – a kiadó megj.)

Amikor 1961-ben a szovjet élet a mélypontjára süllyedt, a nemzetközi hírnév a lehető legrosszabb volt, otthon a mezőgazdaság és az ipar szintén alacsonyan szárnyalt, az emberek elégedetlensége nőtt – az akkori vezetés kiadta az utasítást: valamilyen nagy eseményre van szükség, amely „feldobná” a külső és belső hangulatot. Ami büszkévé tenné a polgárokat, ha ez lehetséges, és elterelné figyelmüket a bajokról. Ugyanakkor külföldön is növelné az ország presztízsét. Így esett a választás az űrkutatásra. Mint már említettük, csaknem négy éve zajlottak már az illegális emberes űrkísérletek, minden eredmény nélkül. Ám amikor 1960 elején megérkezett az utasítás Moszkvából, komolyan hozzá kellett látni a dologhoz. Már csak azért is, mert aztán 1961 februárjában az amerikaiak bejelentették, hogy április végén, május elején tervezik az első űrkísérletüket. Ők természetesen hetekkel előbb közölték, ki lesz az űrhajós, annak minden adatát a média rendelkezésére bocsátották, és bármelyik újságíró beszélhetett a leendő űrhajóssal vagy családjával.

Ez megszorította az oroszokat. Csak egyetlen alapelv érvényesült, a verseny, az elsőbbség elve. Semmiképpen sem hagyhatták, hogy elsőnek ne szovjet, hanem amerikai ember kerüljön ki a világűrbe. Március 25-re terveztek egy űrrepülést, és ha az nem sikerülne, ha az az űrhajó nem térne vissza, akkor volt még egy kész Vosztok-típusú hajójuk. Annak mindenképpen el kell repülnie. Interkontinentális ballisztikus rakétákból viszont bőséges készletekkel rendelkeztek. Tehát két „dobásuk” volt március-áprilisban.

Elsőre egy Bondarenko nevű űrhajóst lőttek ki. Az ő létezését is tagadták egy ideig, amikor Nyugaton elterjedt a híre. Keleten is sejthető volt, hogy valami készül, hiszen a jelzett napon értesítették az összes szocialista főváros vezető pártlapját, hogy a szerkesztőség legyen készenlétben, mert Moszkvából várhatóan „fontos kozmikus hír érkezik”. Aztán a szerkesztőségek vártak, eltolták a lapzárta időpontját is – de Moszkvából nem jött meg az áhított hír… Persze hogy nem, mert az a repülés is kudarcba fulladt.

Sok évvel később Moszkvában kijelentették ugyan, hogy csakugyan volt egy ilyen nevű űrhajós a keretben, de soha nem lőtték őt fel! – állították. Hanem a szerencsétlen egy földi túlnyomásos kamrában tartott edzésnél bekövetkezett balesetben vesztette életét, méghozzá saját hibájából. Hogy a kétbalkezes űrhajóst ezek után miért temették el a Kreml falába, a hatalmas kitüntetésre nagyon rászolgált, ismert politikusok és hadvezérek mellé – arról az illetékesek nem nyilatkoztak. Erről sem.

Nagy bajban voltak az űrkutatási vezetők. Borzalmas büntetések lebegtek a fejük fölött, ha nem sikerül megelőzniük az amerikaiakat! Már csak egy lehetőségük maradt. Minden valószínűség szerint a szintén űrhajós kerettag ifjabb Iljusinra (az ismert repülőgép-tervező fiára) került most a sor (akit persze később ugyanúgy eltüntettek a névsorokból és kiretusáltak a fényképekről, mint legalább hat másik űrhajóst). Ő 1961. április elején repült. Ez volt az utolsó kétségbeesett próbálkozás az amerikaiak április végére jelzett (végül május elejére átcsúszott) repülése előtt. Nem volt több Vosztok űrhajó készen, most sikerülnie kellett. Iljusinban különben nagyon is bíztak.

Nos – neki sem sikerült! Az 1961. április első hetében, feltehetően 8-án vagy 9-én lezajlott repülésből az űrhajóst ugyan sikerült visszahozni a földre, de a szerencsétlen olyan összetört állapotban került elő, hogy azt semmiképpen sem mutathatták meg a világnak. Mellesleg attól kezdve egyetlen hazai vagy külföldi újságíró sem beszélhetett vele, elzárták a világtól, még később pedig azt állították, hogy autóbaleset érte, de „Kínában gyógykezelik”. Ami teljességgel érthetetlen azokban az években, amikor a Szovjetunió és Kína között nyílt fegyveres konfliktusok zajlottak és a két párt között a „barátság” hőfoka szibériai telekhez hasonlított. Ha Iljusint csak sima közlekedési baleset érte volna, akkor miért nem beszélhettek vele a nyugati újságírók soha többé, egészen az évekkel később bekövetkezett haláláig? Mert hiszen Nyugaton is elterjedt űrrepülésének híre, a CIA névsorában ő is mint sikertelen szovjet űrhajós szerepelt akkor és szerepel ma is.

A baj csak az volt, hogy egyfelől a Kreml igenis elvárta, hogy még április első felében repüljön a szovjet űrhajós, másfelől ráadásul addigra a nyugati sajtó is tudomást szerzett a sajátos űrversenyről. Több száz nyugati újságíró érkezett Moszkvába és bérelt telefonvonalakat, hogy elsőként jelenthesse haza a nagyon várt eseményt. Ugyanakkor nem volt repülésre kész űrhajó…

Mondjuk meg őszintén: mi mit tettünk volna a szovjet űrkutatási hatóság vezetői helyében? Feltehetően azt, amit ők tettek. Hazudtunk volna. Hiszen – ne feledjük – abban az országban a hazugság 1917 óta (de akár ötszáz éve is, gondoljunk Rettegett Iván koncepciós pereire vagy Patyomkin herceg ál-falvaira…) része volt a mindennapoknak, a hazugság-ipar volt az egyetlen, ami igazán működött (a hadsereg fegyverzetén kívül). Tehát szinte normális dolognak tűnik, hogy ehhez folyamodtak. Még azt is feltételezik egyes szakértők, hogy az űrkutatási vezetők nemcsak a világot, de az akkori saját vezetést, a szovjet pártfőtitkárt és az egész pártvezetést is becsapták. Hogy Hruscsov és társai valóban elhitték: egy világűrt megjárt hajóssal paroláznak!

Április 8-án már egész Moszkva tudta, hogy valaki repülni fog, vagy már éppen repül. Ekkor lőtték ki Iljusint. A nagy hírügynökségek és világlapok tudósítói forró telefonvonalakat béreltek, mindegyik azt remélte, ő tudathatja elsőnek a világgal a nagy hírt: szovjet ember jár a világűrben, elsőnek!

Iljusin – nem saját hibájából – kudarcot vallott. De valakinek repülnie kellett. Nem létező űrhajóval, iszonyatos pártvezetői nyomás alatt, a külföld várakozásával egyidőben – mit is tehettek volna az űrkutatási vezetők?

Kitaláltak egy űrrepülést! Azt hazudták, hogy az megtörtént – április 12-én – és hogy az volt a legelső repülés, amely mindjárt száz százalékos sikert aratott. Az űrhajós pedig… nos, egy rokonszenves és értelmes fiatal űrhajós, bizonyos Jurij Gagarin volt.

A mai emberek már el sem tudják hinni, hogy egy ilyen gigantikus világcsalást nemcsak meg lehetett rendezni (sok hibával), de azt a világ el is hitte! Persze, nem hitte el számos állam kormánya és titkosszolgálata, amelyek ismerték a valódi hátteret. De buzgón lecsapott rá az Egyesült Államokban például a NASA, az ottani űrkutatási hivatal. Amelynek vezetőihez szintén eljutottak a CIA és más szervek információi a „Gagarin-repülés” gyanús körülményeiről, ellentmondásairól. De nekik kapóra jött a dolog, mert ha elismerik a szovjet teljesítményt és elsőbbséget, akkor hatalmas összegeket kapnak saját kormányuktól, hogy a jövőben lekörözzék a szovjeteket. És ez a számítás be is vált. Paradox módon azt mondhatjuk, hogy a Gagarin-féle kozmikus hazugság, a szovjetek „találmánya” segítette nagy anyagi injekciókhoz a NASA-t, amely aztán ennek révén tudott az élre tömi és a végén kijutni a világűrbe, sőt hatszor egymás után elmenni a Holdra, ahová az oroszok sohasem jutottak el.

De térjünk vissza a Gagarin-féle ál-űrrepülésre. Mi azt állítjuk, és erre számos közvetett bizonyítékunk van (amelyek egy részét maga az ál-űrhajós szolgáltatta később), hogy Jurij Gagarin sohasem járt a világűrben, repülését még csak meg sem rendezték, abban az időben nem járt az űrben semmilyen, a Szovjetunió területéről felbocsátott mesterséges tárgy. Nem voltak rádióadások az űrben, nem észlelték nagy rakéta fellövését, sem az űrhajó visszatérését a világűrből. Mi több, az űrhajós maga szolgáltatott erre bizonyítékokat, nem is beszélve a hatalmas káoszban tevékenykedő űrkutatási illetékesekről, akik ezen időről akkor és később egymásnak ellentmondó jelentéseket és adatokat adtak ki.

Már az is furcsa, hogy azt a Gagarint küldték volna fel elsőnek, aki a kétéves űrhajósképzőnek akkor még az első évét sem végezte el!

Már csak azért sem, mert ő a másodikba, a legálisba járt, amelyben az oktatás 1960 szeptemberében kezdődött, és március végéig a hallgatók körülbelül a tananyag negyedével, jó esetben annak 40 százalékával végeztek. Ésszerűbb lett volna valakit abból a másik csoportból választani, amelynek űrhajósait már 1957 óta edzették, bár az akkori indulók közül már kevesen voltak életben. De 1959 őszén indult egy második csoport is. Ám tegyük hozzá: ha úgysem kellett repülni, akkor miért ne választhattak volna egy zöldfülű kezdőt is? Hiszen teljesen mindegy volt, tud-e repülni, helytáll-e a világűrben – ha úgysem kellett és nem is lehetett öt fellőni! Elég volt, ha azt állítja, hogy repült. A világ nem volt abban a helyzetben, hogy utólag ellenőrizze, csakugyan megtörtént-e az az űrrepülés.

De ennél sokkal nagyobb furcsaságok is voltak. Mivel ilyesmit csak diktatúrában lehet csinálni, nem kétséges, hogy minden a legnagyobb (katonai) titoktartás mellett zajlott le. így az a pár ezer ember, aki akkoriban a szovjet űrkutatásban dolgozott, sem tudhatott semmit. Azok mind olyan zárt városokban éltek, amelyeket el sem hagyhattak, engedély és lehallgatás nélkül nem telefonálhattak, minden lépésüket figyelte a titkosszolgálat, a városokat pedig a belügyi katonák nagy létszámú alakulatai őrizték. Az űrhajókat több pontról indították, amely települések nem a valós nevükön szerepeltek a térképeken és a sajtóban – mi több, évtizedeken keresztül az egész Szovjetunióban hamis térképeket nyomtattak, amelyeken minden katonailag fontos város máshol szerepelt, mint ahol a valóságban feküdt… (A hamistérkép-gyártás állami monopólium és nagy ipari ágazat volt akkor a hatalmas országban. Természetesen a turistatérképek is hamisak voltak mind egy szálig, amennyiben fontos objektum vagy tiltott város körüli területeket ábrázoltak. Avagy egyszerűen nem lehetett őket kapni.)

Az űrhajósok technikai és egyéb tudása amúgy sem játszott szerepet. Minden addigi, sőt későbbi kísérleti repülés során is az űrhajósok csak egyetlen parancsot kaptak: ne nyúljanak semmihez. Hiába is nyúltak volna, mert belülről, a hajóból gyakorlatilag semmit sem lehetett irányítani. Minden a Földről történt. Erre csak évtizedekkel később, akkor már szabadabban megszólaló szovjet forrásokból derült fény.

A szovjet űrhajós tehát csak egy báb volt. Gagarin viszont még az sem, hiszen nem kellett repülnie. Amikor április 8-án kiderült, hogy Iljusin repülése sem sikerült, Gagarint elvitték „felkészülni”. Ismeretlen helyen tartották, és ott tanulgatta, mit kell majd mondania, miután „repült”. Ezt a tanulási időszakot különben később még több mint 72 órával megtoldották – nyilván mert az „űrhajós” nem kellően sajátította el a hazugságokat, amelyeket majd mondania kell.

Amikor 1957 októberében az első szovjet szputnyik – kis mesterséges hold – felszállt és körözni kezdett a Föld körül, a szovjet hatóságok megadták azt a rádiófrekvenciát, amelyen bárki meghallhatta az űrben szálló szerkezet rádiójeleit. Most, amikor ember repült – ilyent nem közöltek. Nem is közölhettek – tesszük hozzá mi –, merthogy semmilyen rádióadót nem küldtek fel, ahogyan űrhajót és űrhajóst sem…

A dolgon mit sem segített, hogy napokkal a repülés után a szovjet hírügynökség közölte, milyen hullámhosszokon beszélgetett Gagarin a Földdel repülése közben… így persze már nem ellenőrizhették. Ez is jellemző volt a „tájékoztatásra”.

Az „űrhajós” felkészítésével sok bajuk lehetett a szervezőknek. Elsősorban azért, mert az eddig visszatértek – már ha Iljusinon kívül bárki is élve jött vissza – nem tudtak beszámolni arról, mit tapasztaltak odafönt. így aztán Gagarinnak olyan dolgokról kellett beszámolnia, amiket állítólag átélt, tehát jól kell tudnia – de mivel azokat nem élte át, rögtönöznie kell. Nyilván kap majd olyan kérdéseket, amelyekre válaszolni illik, és itt hibázhat is. (Pontosan így történt.)

De a szervezők sem lehettek biztosak a dolgukban. Mi van, ha a felsőbb vezetés később mégsem találja elég szimpatikusnak Gagarint? Előre tehát nem közöltek róla semmit. A nyugati sztárkultusszal szemben itt mindent titokban kellett tartani. Pedig ha valóban Gagarint választották volna már hónapokkal korábban – ahogyan később a különféle propagandakiadványokban el akarták hitetni velünk –, akkor legalább egy nyomorult fényképük lett volna április 12-én Gagarinról!

De nem volt. Az ál-repülést megelőző napokban az űrhajós elméleti felkészítése folyt. Róla fotókat és filmeket csak jóval az állítólagos repülése után (napokkal, hónapokkal, sőt évekkel később!) készítettek – igaz, akkor már úgy, mintha azok a repülés előtt készültek volna. Az egész ügy magán viseli a hatalmas és sebes rögtönzés összes jegyét. Az a gyanú, hogy április 12-e előtt a rendelkezésre álló pár napban még az sem volt bizonyos, ki lesz a kinevezett, bár a kozmoszt sohasem látott űrhajós. Amikor végre eldőlt, nem fotózással foglalatoskodtak, hanem eldugták őt a világ elől. Nem láthatta senki, amint beszáll az űrhajóba és fellövik. Erről csak öt évvel később készítettek egy dokumentum(!)filmet, tele botlásokkal, jól látható ügyetlen hamisításokkal. És azt akarták velünk elhitetni, hogy mindez 1961-ben történt…

De hát akkoriban a szovjetek mindent megtehettek. Azt is, hogy kész tények elé állították a világot. Az ottani média nem számolt be a repüléséről egyidejűleg, hanem csak azután, hogy Gagarin állítólag földet ért. Persze, mert akkor a nyugatiak is fülelni kezdtek volna és rájönnek, hogy az űrkutatási központok és egy esetleges űrhajó között semmilyen rádióforgalmazás nem hallatszik az éterben.

Akkora volt a káosz és a rögtönzés, hogy az első napokban három hivatalos verziót adtak elő arról, Gagarin hol és milyen körülmények között ért földet. A szovjet tájékoztatás szemtelenségére és magabiztosságára jellemző, hogy erre később nem tértek vissza. Egyáltalán, soha semmit sem magyaráztak meg, még a legnyilvánvalóbb és már rajtakapott hazugságokat, ferdítéseket sem. Mit képzelünk egy olyan tájékoztató rendszerről, amely két héttel az állítólagos repülés után visszavonja annak pályaadatait és helyettük újakat közöl? No persze, időközben rájöttek, hogy ha az űrhajó azokkal az adatokkal repült volna, soha nem jutott volna vissza a Szovjetunióba. Hát komolyan lehetett venni őket?

A világ nagyobb része mégis elhitte. Amikor Gagarin az állítólagos szerda reggeli repülés után csak szombaton délelőtt érkezett meg Moszkvába az ünnepélyes fogadtatásra – senki sem kérdezte, hol volt három napig? Mi már tudjuk, hogy ekkor sulykolták belé, mit kell majd mondania a nemzetközi sajtótájékoztatón. Amelyet én, akkor gimnazista, tizenhét éves fejjel néztem végig a feketefehér televízióban, és soha nem felejtem el azt a jelenetet, amely ekkor lejátszódott. És amely aztán arra késztetett, hogy ne higgyem el: Gagarin valaha is járt az űrben, és hogy erről majd egyszer, ha már lehet, könyvet fogok írni…

A nemzetközi újságírótábor és külföldi szakemberek előtt Gagarinnak feltették a kérdést: mit látott a világűrben…? És az emberek feszülten várták a választ az első embertől, aki valóban járt „odafent”!

Nos, megkapták.

Gagarin kiállt a mikrofonok elé, a zsebéből előhúzott egy cédulát, és felolvasta, mit látott az űrben!

Az én számomra ez volt az a pillanat, amelyben bizonyítást nyert az, ami addig csak gyanú volt. Ez aztán a későbbi években csak megerősödött. Ha valaki csakugyan volt a kozmoszban, arról órákon át tudna mesélni még akkor is, ha maga az út, vagy annak űrbéli része háromnegyed óráig sem tartott… De hogy mennyi időt vett igénybe, azt sem tudhatjuk, mert arról is többféle adatot közöltek a szovjetek. Persze, mivel tudjuk, hogy ez a repülés egyáltalán nem történt meg, hát végső soron teljesen mindegy, mit és mennyit hazudtak akkor és később.

Akiknek később alkalmuk nyílott elolvasni Gagarin erről szóló könyvének legalább tíz kiadását, az más, fontosnak tudható adatok kaméleonszerű változásáról is tudomást szerezhetett. Az első kiadásban, amit persze nyilván nem a pilóta írt, rengeteg tévedés, tévesztés van. Az űrhajós még azt sem tudja, hogy milyen színű űrruhát viselt, mert öt-hat oldalanként más színűnek írja le öltözetét. A leszállásról is rajtakaphatóan illogikus dolgokat regél, kihagyva annak egy fontos szakaszát, amely pedig döntő jelentőségű lett volna – már ha igaz, természetesen.

Ne feledjük, Gagarin könyvének lepleznie kellett mindazt, amit a világ a szigorú hírzárlat ellenére megtudott… Iljusin április 8-i vagy 9-i valós repüléséről. Neki, helyesebben a mindig háttérben maradó szervezőknek, rendezőknek ötvözniök kellett egy valós, de sikertelen repülést a kitalált, ámde nagyon is „sikeres” repüléssel! Mindezt úgy, hogy közben még mindig nem tudták, mi van fent a világűrben és az ember szervezete hogyan viselkedik olyan körülmények között!

Gagarin már a sajtótájékoztatón is mondott olyasmit, amiről később a többi – amerikai és szovjet – űrhajós bebizonyította, hogy nem úgy van. Ugyanakkor alapvető dolgokat nem tudott elmagyarázni, szavakkal leírni – már csak azért sem, mert nem élte át például a súlytalanság állapotát. Azon az első nagy sajtótájékoztatón különben igazából nem Gagarin volt a főszereplő. Több tucat űrkutató szakember ült a pódiumon, és a legtöbb kérdésre ők válaszoltak, nem az „űrhajós”. Ami egy kicsit is bonyolultabb, űrre vonatkozó kérdés volt, azt Gagarin egy láthatatlanul vezénylő, csak hangszórón át megnyilvánuló parancsnok utasításait követve átengedte a tudósoknak. Kísérletet sem tett a megválaszolásukra.

Már az is fura volt, hogy Gagarinnál nem volt fényképezőgép, és így egyetlen fotó sem igazolja, hogy repült az űrhajóban és az űrben. Márpedig minden későbbi űrhajós vitt fel gépet, sőt ez eleve a felszereléshez tartozott, aminthogy a filmfelvevő és később a videokamera. Milyen furcsa, hogy éppen ő feledkezett el erről!

Aztán azt is mondta, hogy repülés közben látta Latin- Amerika szép tájait. Ha igazak lennének a repülés adatai, akkor Gagarin az ottani legsötétebb éjszakán szállt volna el ama világrész fölött, és nem láthatta a táj szépségeit. Dél-Amerikában ezért nem sokan hitték el Gagarin repülését – ez valóban nagy balfogás volt az őrnagy elvtárs részéről. De mondott más sületlenségeket és nyilvánvaló valótlanságokat is. Az időadatok ugyan nem az ő lelkén száradnak, de maga is hajtogatta őket később. Ezekből különös dolgok derülnek ki – például az, hogy űrhajója 15 perc alatt megkerülte a Föld egyik felét, hogy aztán 53 perc alatt tegye meg a szükséges kör másik felét… Nos, a pályaadatokkal együtt később ezeket is megváltoztatták, hiszen ha az eredetileg (közvetlenül a repülés után) megadott számsorok maradnak, akkor a hajó semmiképpen sem járhatta be azt az utat annyi idő alatt… Egyszóval, hazugság hazugság hátán jött.

Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a repülés adatai még később is változtak. Harminckét évvel (!) a repülés után, 1993-ban, amikor a Szovjetunió már nem is létezett, az orosz szervezők-rendezők a jelek szerint még mindig figyelemmel kísérték az eseményeket, és ismét vallottak. Akkor azt, hogy a repülés alatt számos hibát követtek el. De hogyan követhettek el ilyeneket, ha nem is volt repülés…? Nyilván ismét az Iljusin-féle, akkortájt egyetlen valós űrrepülésről beszéltek, de annak történéseit közelítően rá kellett húzniok a Gagarin nevével fémjelzett sémára. Hiszen „Iljusin-repülés” nem volt, legalábbis a párt szerint azt nem volt szabad bevallani. Ehelyett egy soha meg nem történt repülésről kellett beszélniök lám, még harmincvalahány évvel később is, és egy olyan űrhajóst kellett reklámozniok, aki sohasem járt az űrben. El kell ismerni, nem kis feladat jutott nekik. Soha nem voltak irigylésre méltó helyzetben.

Azok számára, akik kételkednek állításaim helyességében és tudnak oroszul, ajánlom figyelmükbe az úgynevezett „Gagarin-könyveket”. Az első kiadás 1961-ben, pár hónappal a nagy repülés után látott napvilágot. Szerzője nem más, mint maga Jurij Gagarin, a Szovjetunió Hőse, az emberiség első űrhajósa, a világűr meghódítója”, etc. etc. és ezer büszke cím tulajdonosa.

De nem véletlenül használtam többes számot a könyveket illetően, holott elvileg csak egyetlen könyvről van szó. Amely arról szól, hogyan nőtt fel a kis Jurij, hogyan lett belőle vadászpilóta, aztán űrhajós, majd hogyan zajlott le a repülése a kozmoszban. Mindezt persze egyes szám harmadik személyben írja meg, mintha nem is róla magáról szólna a könyv, nem az ő életét mesélné. Attól kezdve, hogy beválasztják az űrhajós keretbe, eltűnnek a nevek, helységnevek, pontos időpontok – hiszen ez mind-mind katonai titok volt a Szovjetunióban.

De nem ez a baj. A könyvnek még Gagarin életében nyolc kiadása volt, és halála után is megjelent néhányszor. Akinek volt alkalma ezeket átböngészni, az rájöhetett, hogy egyik sem hasonlít a többihez! A „Gagarin- emlékiratokat” természetesen nem Gagarin írta, vagy azokban csak kis szerepe volt. Névtelen tollnok magasabb megbízásból hordta össze a művet.

A baj – szovjet szempontból – az, ismétlem, hogy a könyv minden soron következő kiadása alaposan különbözött az előzőtől, az előzőektől. Mások benne Gagarin állítólagos gondolatai az űrrepülés során, mások az indulás, a repülés, a leszállás körülményei. Csak az eltitkolt részletek maradnak benne rendületlenül, végig – például az, mi is történt az űrhajóssal, amikor már az orosz föld fölött ereszkedett lefelé és elérte a hétezer méteres magasságot. A baj állítólag itt érte Iljusint, és hogy mi volt az, már nem tudta elmondani földet érés után. Ezért „Gagarin”, vagyis az emlékiratok anonim szerzője vagy szerzői is bajban voltak, így ennél a résznél egyszerűen… másról kezdtek írni.

Ismétlem tehát: ha semmi egyéb nem lenne gyanús az egész ügyben, csak ezek az „emlékiratok”, már akkor is alaposan kételkednünk kellene, vajon csakugyan megtörtént-e az egész űrrepülés.

Az, ami akkor a központilag irányított szovjet sajtóban és egyéb hírközlő eszközökben – az irányítás ellenére – a leszállás körülményeinek leírásában történt, ma már kész kabaré. Úgy is felfogható, hogy csődöt mondott az irányítás. A legképtelenebb, illogikus pletykák terjedtek el erről. A leszállás helye már csak azért is furcsa, mert a Szovjetunió egy sűrűn lakott ipari vidéke volt – míg az összes többi, immár legális és valóban megtörtént repülés végeztével a többi szovjet űrhajós mind-mind a lakott területektől távoli kazahsztáni vagy egyéb sztyeppéken, sivatagos területeken ért földet, ahol perceken belül felszedték őket a rájuk várakozó, erre szakosodott alakulatok. Miért csak „Gagarin” lett volna kivétel?

Mi azt állítjuk, hogy az egészet csak az ujjukból szopták a szovjet szervezők, hiszen 1961. április 12-én nem volt semmilyen űrrepülés, a Szovjetunió területéről nem bocsátottak fel a kozmoszba semmilyen űreszközt, és annak utasa így nem is repülhetett, majd nem is érhetett földet. A falu, amelyet ott emlegetnek, nem is létezik. Ezt közvetetten bizonyítja az, hogy nemhogy idegen, külföldi, de még szovjet újságírókat sem engedtek később arra a környékre, hogy elbeszélgessenek a „leszállási sztorikban” név szerint is emlegetett parasztokkal, falusiakkal. Amennyire tudjuk, kívülállók nem csináltak interjúkat az emberekkel arról, hogyan érkezett oda egyenesen az űrből az „emberiség első űrhajósa”. Magunk között szólva, alighanem nagyon elcsodálkoztak volna a falusiak, ha tőlük ezt kérdezik, hisz nem láttak ők egy fia űrhajóst sem arrafelé, azt sem tudták, mit jelent az a szó.

Az emlékiratokban leközölték az első telefonbeszélgetést is az „űrhajós” és az akkori mindenható szovjet pártfőtitkár, Hruscsov között. Ebből egyértelműen kiderül, hogy a főtitkárnak a leghalványabb fogalma sem volt a beszélgetés megkezdésekor, ki is ez a Gagarin. Kikérdezte őt neve, származása, családi állapota és egyéb körülmények felől. Ami megerősíti eredeti elképzelésünket- állításunkat, és két dologra utal. 1) Nagy bajban lehettek a szervezők és az előre eltervezett űrhajós helyett sebesen egy másikat kellett előrántani, amire-akire nem volt felkészülve a politikai vezetés, őket is meglepetésszerűen érte a dolog, hogy Iljusin vagy egy másik, általunk még ismeretlen „X. elvtárs” helyett hirtelen egy Gagarin nevű őrnaggyal kell beszélgetni. – 2) A beszélgetés mindkét résztvevőjének új volt a szerep.

Gagarin pedig jó szerepjátszó volt. Először is nagyon hálás volt a pártnak és a párt főtitkárának – amit gyakorta hangoztatott is mert hiszen csakugyan volt oka az örömre. Hiszen nem kellett kockára tennie az életét, mégis megkapott mindent, amit ember abban az országban akkoriban megkaphatott! Ajnározták, mint első űrhajóst, megkapta az összes létező kitüntetést, luxuslakást. Igaz, mindezért aztán a szabadságával kellett fizetnie – de ez nem volt számára váratlan, abban a rendszerben és abban az országban senki sem volt szabad születésétől haláláig. így tehát azzal, hogy Gagarin ketrecének rácsait megaranyozták, még boldoggá is tették azt az embert. Nem is volt tudatában, milyen rab – kevesen voltak tudatában –, és most ráadásul még úgy is érezhette, hogy többre vitte, mint mások. Pontosan tisztában volt azzal, hogy egy nagy hazugságot kell ismételgetnie, amíg él. Amíg él. Mert bár okos ember volt, arra talán nem gondolt, az ilyen titkok hordozóját nem hagyják életben túl sokáig. Csak amíg elvégzi a rá bízott feladatot, míg jól játssza a szerepét.

Aztán többé már nem lesz rá szükség.

Most hagyjuk azt, hogy mit írt a világsajtó „Gagarin repüléséről”. A gyanús jelek úgy keleten, mint nyugaton sokasodtak azokban a napokban. Az egyik leközölt fényképen például minden bizonnyal nem is Gagarin volt látható űrsisakban. Tudjuk, hogy a Népszabadság magyar központi pártlap másnapi első kiadását bevonták és bezúzták, mert a sajtószemlében véletlenül egy olyan (kommunista!) angol lapból fotózott ki részleteket, amelyekben szintén nem Gagarinról, hanem arról az ismeretlen, pár nappal korábbi szovjet űrhajósról írták meg a szomorú igazságot. Tudjuk, hogy a varsói pártlap véletlenül (?) egy nappal korábban írta meg az egész eseményt, szintén az ismeretlen X. űrhajós sztoriját értelmezve a később Gagarinhoz kapcsolt első űrrepülésnek.

Tudjuk, hogy a nyugati sajtó a kétségeit is hangoztatta (amiről ma már kevés szó esik). Tudjuk első kézből, hogy a NASA és azon kívüli űrkutatási szakemberek, valamint a CIA szakértői már akkor is fenntartásaikat hangoztatták Gagarin repülésének hitelességével kapcsolatban. Aztán lassan minden elcsitult, és ma már ott áll a lexikonokban a G-betűnél a „világ első űrhajósának” neve. Pedig a huszadik század egyik legnagyobb titka éppen az, hogy az űrkutatás, űrhajózás hajnala éppen egy gigantikus csaláshoz fűződik.

A szervezőknek, a folyton háttérben álló rendezőknek nagy fejtörést okozhatott, mi legyen ezután a Nagy Űrhajóssal. Az első egy-másfél évben még körbehordozták őt a világban, ellátogatott minden kontinensre és ünnepeltette magát. Mondani sem kell, hogy egész csapat KGB-s és más bizalmi ember kísérte, és soha egyetlen pillanatra sem hagyták kettesben egyetlen nyugati emberrel, főleg nem újságíróval. Persze ugyanígy féltek a kémektől és az űrkutatási szakemberektől is. Hiszen ezek három keresztkérdést feltéve máris meggyőződhettek volna arról, amire gyanakodtak is: hogy Gagarin elvtárs bizony nem járt az űrben…!

Nem lehet vitás, miért őrizték ennyire a szovjetek az emberüket, miért nem engedték öt soha szabadon egy percre sem, sehol Nyugaton. Ráadásul mivel ismert volt az a szokása, hogy más szovjet polgárokhoz hasonlóan bizony ő is nagy barátja volt az erős alkoholoknak, hát ráadásul attól is tarthattak: részegen kikotyogja valakinek a nagy titkot.

Ezért azt hiszem, Gagarin és családjának elzárása a világtól nem volt könnyű feladat. Feleségét, két lányát és öt egy különleges „üdülőben” tartották előbb a Krím- félszigeten, aztán Moszkva közelében egy jól őrzött „különleges lakótelepen”, ahová természetesen csak nagyon fontos elvtársak tehették be a lábukat, engedély nélkül viszont egy cinke sem repülhetett be. Ahol a környéken felbukkanó illetéktelen behatolókat vagy csak ártatlan eltévedt gombaszedőket is figyelmeztetés nélkül lelőtték.

Emberileg érthető, hogy Gagarinnak nagy pszichés problémái lehettek. Olyan titkot hordozott, amivel nehéz volt megbirkóznia. Továbbá nehéz lehetett feldolgoznia azt is, hogy őt ünneplik, körberajongják olyasmiért, amit nem tett meg, amire nem szolgált rá. Mint sokan mások, ő is az alkoholhoz menekült. Voltak fura ügyei is, amelyeket a pártvezetés eltitkolt. Csak 1992, a Szovjetunió szétesése után derültek ki a kis titkok. Hogy részegen elesett és beverte a fejét, hogy megcsalta a feleségét. Hogy a felesége leleplező érkezése előtt kénytelen volt kiugrani a szeretője szobájának ablakából (annyira rettegett az asszonytól és a lebukástól). Tudjuk azt is, hogy a KGB szoros megfigyelés alatt tartotta őt – természetesen –, és minden ilyen tettéről a jelentés másnap már a pártfőtitkár asztalára került.

Aztán még rosszabb idők jöttek. Addigi pártfogóját, Hruscsovot puccsal eltávolították a hatalomból, és új pártfőtitkár került a trónra. Akinek természetesen ugyanúgy játszania kellett a szerepét, mint Gagarinnak, hiszen nem diszkreditálhatta visszamenőleg a Szovjetunió nagy „tudományos” diadalát a kozmoszban. Magyarul: Brezsnyev pártfőtitkárnak, bár nyilván ismerte az igazságot, el kellett játszania, hogy egy igazi űrhajóssal parolázik az újabb kitüntetések, állami ünnepek és fogadások alkalmával.

Gagarin viszont tudta, hogy tudják – legalábbis azok, akik számára igazán számítanak, akik a sorsáról dönthetnek. Mert hiszen továbbra is rab volt, ráadásul kétszeres rab. Az egyszerű, „sima” szovjet polgárt az államhatárok fogták körül, engedélyek nélkül már az országon belül sem mozoghatott, az utakon öt kilométerenként ellenőrző állomásokon tartóztatták fel az autókat, a pályaudvarokon és belső repülőtereken szintén. Ez rá is vonatkozott, de őt még ezenfelül szorosabban őrizték is. Tisztában volt vele, hogy telefonjait lehallgatják, nyugati újságíróval, tudóssal, államférfival négyszemközt nem találkozhatott, nem beszélhetett – egyáltalán, nagyon megválogatták, kivel találkozik. Mindenben mások döntöttek helyette, akiknek arcát sem ismerhette.

Gagarin – mint már említettük – nem volt buta ember. Ha az lett volna, nem bízzák rá a titkot, a bizalmi feladatot. Ezért azzal is tisztában lehetett, hogy ha egyszer már nem lesz rá szükség, akkor likvidálják. Ilyen kétségek között hányódott ez az élő múzeum, akire azért is vigyáztak, hogy mutogathassák mint nemzeti és politikai ereklyét. De meddig…?

Végül is azt mondták utólag a külvilágnak, hogy Gagarin később, a hatvanas évek közepén lediplomázott egy műszaki jellegű főiskolán, majd vissza akarván térni az űrhajózáshoz, elölről kezdte a vadászpilóta-kiképzést. Ezzel kapcsolatban is számos elvi ellenérvet tudnánk felsorolni – megtettük azt az említett könyv lapjain de nem is ez az igazán fontos. Hanem az, hogy mi történt vele később. Már ha igaz, persze, amit állítanak. Mert ahogyan a Szovjetunióban atomrobbantásokat, népi lázadásokat, hatalmas nukleáris és egyéb katasztrófákat el tudtak titkolni a világ elől akár évtizedeken keresztül is – hát Gagarin halálának megrendezését is sikerrel elvégezhették.

Megrendezésről beszéltem. Ugyanis az a változat, amit aztán a világnak előadtak később, roppant kezdetleges volt, egyetlen részében sem hihető, illogikus. Mindenesetre rendkívül zavaros történetet adtak elő, amelyből nem hiányoztak a horror-elemek sem. A világgal végül csak annyit közöltek, hogy 1968. március 27-én Gagarin mint egy gyakorló vadászgép egyik pilótája, gépével lezuhant és szörnyethalt.

Én személy szerint már 1961 áprilisában megjósoltam, hogy nem fog sokáig élni. Szinte biztos voltam benne, hogy meg kell halnia idő előtt, jóval idő előtt. Éppen azért, mert sohasem járt az űrben! Ha ugyanis járt volna, nem lett volna titok, amit őriznie kell neki és másoknak, a beavatottaknak. Ha valóban ő lett volna a Föld első űrhajósa, akkor nem engedik őt vadászgépre és nem intézik el, hogy meghaljon. Éppen az a tény, hogy egy szerepet játszott, bizonyult számára végzetesnek. Gagarin halála volt a végső bizonyíték arra, hogy nem repült 1961 áprilisában, hogy más repült ott, nem ő. Ő csak magára vállalt és több-kevesebb sikerrel – de inkább kudarcokkal és hazugságokkal tarkítva – eljátszott egy felvállalt szerepet.

Mindaz már csak másodlagos, ahogyan a „baleset” körülményeit „kivizsgálták” a hatóságok. Aminthogy azon sem akadhatunk fenn, hogy mire eljött a Szovjetunió vége, az akkori vizsgálóbizottságnak gyakorlatilag az összes tagja halott volt (!) és többé nem nyilatkozhatott. Vagy arról, hogy a szakértőnek felkért Leonov űrhajós is írt jelentést az ügyről, de mivel a véleménye nem egyezett a bizottság többi tagjának (nyilván előre elhatározott és megparancsolt) véleményével, azt egyszerűen elkobozták, és az eredetit egy hamisítvánnyal helyettesítették – nyilatkozta az űrhajós keserűen a sajtónak 1996-ban.

Ne is említsük, hogy a baleset körülményeit harminc kötetben foglalták össze, de ebből mindmáig csak 15 oldalt (!) hoztak nyilvánosságra, a többit elrejtették a közvélemény elől. Vajon miért? És miért kellett Gagarin holttestét a megtalálásának napján, minden szertartás mellőzésével egy éjszakára kinyittatott krematóriumban, pontban éjfélkor elhamvasztani a család, a barátok és tisztelők jelenléte nélkül…?

Mit láthattak volna azon a holttesten, ha orosz szokás szerint nyitott koporsóban tekinthetik meg az elhunytat?

És miért tüntették el a roncs gépet, azt miért nem állították ki? Netán olyan jelek és jegyek voltak rajta, amelyek teljesen hiteltelenné tették volna a vizsgálóbizottság – mellesleg csak napokkal később kiadott – jelentését?

A mi számunkra egyértelmű a következtetés. Ahogyan 2000-ben Gagarin egykori testőre is állította, úgy mi is biztosak vagyunk benne: az ál-űrhajóst megölték. Végeztek vele, mert a hatalom már így is túl sok kockázatot vállalt vele. 1961 áprilisa és 1968 márciusa között éppen elég idő telt el ahhoz, hogy egyfelől Gagarinban talán megérjen az elhatározás: nem hallgat tovább, leleplezi a történeteket – vagy alkoholos fásultsága miatt már nagy kockázatot jelentett a háttérben bujkáló, de a hatalom minden jogával bíró szervezők számára. Másfelől úgyis ez volt a terv, hiszen így egy rókáról két bőrt is lenyúzhatnak. Egyfelől az Iljusin-féle kudarcot diadalba fordították, lekörözték a Nyugatot, az átkozott kapitalistákat móresre tanították, és elhitették a világgal, különösen annak baloldalra rokonszenvező tömegeivel, hogy milyen nagy és diadalmas a Szovjetunió és a szovjet tudomány és haditechnika – másfelől meg majd mártírt csinálnak az egykori űrhajósból, és akkor a sírja fölött krokodilkönnyeket hullatva ismét magukra fordíthatják a világ figyelmét. Nyolc évvel az „első űrrepülés” után megint Gagarinra és persze Moszkvára fordíthatják a világ szemét. Arról nem is beszélve, hogy egyúttal eltüntették a mind kényelmetlenebbé váló élő bizonyítékot, a leghitelesebb tanút, aki egykor ország-világ előtt leránthatta volna a leplet a birodalom egyik nagy és szomorú titkáról.