5.

A múlt titka – ma is rejtély

A Glozel-botrány

Azt senki sem vitatja, hogy az emberiség múltja tele van kérdőjelekkel, sőt nagy titkokkal. Számtalan olyan jelenséget fedezett fel a tudomány – éppen a huszadik században is! –, amelyek visszamenőleg megkérdőjelezik az előző megállapításokat. Kiderült nemegyszer, hogy az előzőleg kimondott, igencsak tudományosnak tetsző ítéletek az újabb felfedezések fényében már nem állják meg a helyüket.

Az emberi múlt ködbe vész – sűrű ködbe. A huszadik volt az a század, amikor tudósok kimutatták, hogy a ma általánosan elfogadott és dogmaként oktatott Darwin-féle evolúciós elméletnek tulajdonképpen nincsenek bizonyítékai és az egész egy hamis tákolmány, amely az első érintésre összeomlik – mégis tovább tanítják és valósként terjesztik. Ez volt az a század, amelyben kiderült, hogy az emberiség sokkal régebbi, mint hitték. Hiszen előkerültek olyan régészeti leletek, tárgyak, amelyeket több százezer (!) évvel korábban készítettek, nemegyszer művészi színvonalon. Ezeket a jobbik esetben elsüllyesztették a múzeumok raktáraiban és máig ott vannak, rosszabb esetben azok rejtélyes módon eltűntek, nyomuk veszett.

Aki valaha is foglalkozott az emberiség őstörténetével, az tudhatja, hogy rengeteg egymásnak ellentmondó adattal és lelettel találkozhatunk. Gyakorta a tudomány sem képvisel egységes álláspontot a vitás kérdésekben. Még gyakoribb, hogy egyes leletekről egyszerűen nem esik szó szakmai körökben, és ha ilyenekről mégis megszólal egy kutató, a szakmabeliek nem is tudják, miről beszél. Különösen érvényes ez a régészet területén, amelynek – ki hitte volna – létezik egy szinte hivatalosan „betiltott” része is. Erről persze senki sem beszél, különösen nem az akadémiai berkeken belül. (Lásd a „Tiltott régészet” c. könyvet.)

Azokról a leletekről van szó, amelyek eleve szemben állnak a hivatalos tudománnyal és amelyek meglékelik az elfogadott elméleteket, sőt dogmákat. Soha nem beszélnek azokról a több ezer éves latin-amerikai indián agyagszobrokról, amelyek együtt játszó embereket és dinoszauruszokat ábrázolnak – pedig ezek akkor készültek, amikor a tudomány sem tudott még a dinókról és azok külsejéről, méreteiről. Nem beszélnek a kövekre vésett több ezer évvel ezelőtt készült rajzokról, amelyeken vérátömlesztést, császármetszéses szülést, űrutazásokat és más egyebeket láthatunk – pedig a sokat mondó ábrázolásokat nem mostanában készítik és nem is most találták, hanem még a tizenkilencedik század végén és a huszadik elején, amikor a bennszülöttek ezekről a dolgokról is szerfelett keveset tudhattak… A tudomány igazából hallgat a dogon rejtély ügyében is (lásd a következő fejezetet).

Amit most itt olvashatnak, az nem is annyira a tudományos rejtélyről szól – bár természetesen azt is „megénekli”, röviden. Inkább egy afféle közelkép arról, hová fajulhatnak el a tudomány belső berkeiben az ellentétek, ha egy szenzációs felfedezés aláaknázza egyesek személyes érdekeit, pályafutását, váratlanul leleplezi az általuk hirdetett elméletek bizonytalan voltát. Tudományon kívüli dolgok, mint például hiúság, megbántott érzelmek, szakmai becsület kockán forgása is közbejöhet. Amit itt majd olvasnak, az egy tökéletesen negatív példa, figyelmeztetőnek szánjuk minden hasonló esetben. Márpedig ilyen esetek ma is vannak és lesznek még.

1924 márciusában történt.

Egy addig ismeretlen francia falu, Glozel határában Claude Fradin parasztgazda a fiával együtt két tehénnel szántott. A művelet közben a szántóföld közepén egyszer csak mintegy megnyílt a föld, az egyik tehén félig bele is esett egy váratlan gödörbe. A két férfi kihúzta az állatot, majd alaposan megszemlélte a gödröt, vagy inkább kisebb barlangot.

Rengeteg agyagtáblát, kerámiát, jelekkel televésett kerek kő- és csontdarabokat találtak. A csontokat is jelek és rajzok borították.

A lelet – mondani sem kell – nagy érdeklődést keltett. Persze akkoriban még senki sem tudta, hogy a falu neve – Glozel – úgy felkorbácsolja a francia közvéleményt, mint pár évtizeddel korábban a Dreyfuss-ügy. Azt még kevésbé sejtették, hogy fél évszázaddal később is beszélni fognak róla, hogy bekerül a lexikonokba és különféle tudományos erők összecsapásának színtere lesz.

A glozeli leletet megvizsgáló régészeket elsősorban az agyagtáblákon látható jelek érdekelték. De éppen olyan rejtélyesnek tűntek az ott talált edények. Azok is különféle ábrákat viseltek az oldalukon, és végül is oda jutottak a szakemberek, hogy a glozeli tárgyak az úgynevezett magdaleni-kultúrából származnak, vagyis Kr. e. 14000- 9500 közötti időkből valók. Ez a korszak a fiatalabbik őskőkor végére esett, az akkor élt (ős)embereket matriarchátus, vagyis anyajogú társadalom, valamint kőpengék és csontszerszámok használata jellemezte. Mellesleg ez volt az őskőkori művészet fénykora, akkoriban készültek az annyira ismert barlangi falfestmények és számos fellelt csontfaragvány.

Ugyanakkor a glozeli tárgyakon talált betű formájú vésések azt sugallták, hogy volt egy ősemberi civilizáció Európában, amely már tízezer évvel ezelőtt ismerte az írást!

Ez teljesen ellentmondott az akkori tudomány azon állításának, miszerint az írást csak körülbelül 3500 évvel korábban a Földközi-tenger térségében élő föníciaiak találták fel. Amit Glozelben találtak, az halomra döntötte ezt az elméletet, és az írás mint olyan meglétét kétszer- háromszor régebbre tolta hátra az időben. És mi az, hogy primitív ősemberek már ismerték a betűket, tudtak volna írni…? A tudományos világ forrongott.

Egy orvos és műkedvelő régész, doktor Morlet, aki elsőként szerzett tudomást a leletről, Fradin gazdával közösen cikket írt róluk, és el akarta helyezni az anyagot egy ismert szakfolyóiratban. Capitant professzor, a francia régészek atyja kijelentette a doktornak: csak akkor hajlandó közölni az anyagot, ha az ő neve is a szerzők közé kerül, mégpedig a parasztgazda neve helyére. Morlet doktor erre nem volt hajlandó – és talán ez volt az eredeti oka annak, hogy a glozeli leletek körül gyakorlatilag máig nem csillapuló vita van francia régészeti berkekben, sőt egy idő óta szerte a világon. Holott az „ős-okok”: Capitant és Morlet már rég nincsenek az élők sorában. De amit vitájukkal kiváltottak, az máig veri a hullámokat.

Capitant professzor kezdetben igen lelkesen foglalkozott a glozeli leletekkel, és nagyon dicsérte őket. Ám amikor nem sikerült terve: hogy az azokról szóló cikk „szerzője” lehessen – frontot változtatott. Tudóshoz semmiképpen sem méltó módon úgy döntött, hogy ez esetben ő majd megtorpedózza az egész Glozel-ügyet! És meg is tette.

Kihirdette, mint saját megfellebbezhetetlen szakvéleményét, hogy minden Glozelben talált tárgy közönséges hamisítvány, és arra szólította fel a médián keresztül az embereket: Morlet doktort és Fradin gazdát állítsák bíróság elé csalásért. A professzor mögött felsorakozott a francia régészek jelentős része, szinte minden szaktekintély. És itt egy apróság: miközben ez a vita folyt, a leleteket még mindig nem vizsgálta meg komolyabban és közelről egyetlen szakember sem!

Vagyis a francia régészek úgy nyilvánítottak „véleményt”, hogy birkaként mentek professzoruk után, aki szintén nem vizsgálta meg azt, amiről oly hevesen állította, hogy hamisítvány. Számukra egyszerűen Capitant professzor tekintélye volt a döntő – sajnos effajta viselkedés manapság sem ritka tudományos körökben, tetézve azzal, hogy mostanság már nem csak egy-egy szaktekintélyt követnek vakon, de egy-egy intézményt és/vagy annak állásfoglalását is. Az akkori sajtó persze célozgatott rá: a hivatásos régészek nehezen viselték el, hogy parasztok és amatőrök tettek ilyen jelentős felfedezést.

De volt ennél „rosszabb” is. A felfedezés veszélybe sodorta az európai civilizációról addig tudott és tanított elméletet. Amit abban a gödörben találtak, az „fejre állította” a kötelezőnek vélt elméleteket. Minden szakkönyvet ki kellett volna dobni, hiszen Glozel bebizonyította, hogy volt már írás az ősemberek korában is.

Fradin gazda és fia ezenközben sajátos kis múzeumot hozott létre a telkén. Ide gyűjtötték ki a barlangból az összes leletet és szerény belépődíj fejében mutogatták azokat az érdeklődőknek, valamint kívánságra elmesélték a megtalálás körülményeit. Érdemi régészeti-civilizációs vitákba persze a két paraszt a kellő műveltség híján nem ment, nem mehetett bele.

Nos, a régészek követelésére csakugyan bíróság elé citálták Fradinékat. Elsősorban ezt a pénzkeresetet vetették a szemükre. A másik vádpont az volt, hogy hamisítványokat mutogattak valódi régészeti leletek helyett.

Akkor lépett a színre egy másik, nem kevésbé jelentős és híres szereplő. A két világháború között a francia, sőt az európai régészet „főpapja” a nagy Henri Breuil (1877-1966) volt Az idézőjeles elnevezés nem véletlen, ugyanis Breuil atya ezenközben katolikus pap is volt. A maga idejében az atya az emberiség őstörténetének legjobb és csakugyan hozzáértő kutatója volt. Számtalan tudományos intézmény, akadémia tagja, a barlangi festészet nagy szaktekintélye először szemügyre véve a glozeli leleteket úgy nyilatkozott, hogy a franciaországi magdaleni kor kutatása terén ezek talán a legfontosabb leletek, amelyek valaha is napvilágra kerültek. Ezután történt egy alighanem kevéssé „tudományos” dolog is: Breuil csak utána találkozott régi barátjával, Capitant professzorral – és miután elbeszélgetett vele, már azt nyilatkozta a sajtónak, hogy a glozeli leletek közönséges hamisítványok.

Szerencsére akadtak még francia földön más tekintélyes, a szakmához legalább úgy értő tudósok (Reinach, Loth), akik Glozelt a tudományos megismerés fontos állomásának tartották. Az ő számukra fel sem merült, hogy a leleteket valaki hamisíthatta volna. Hogyan és miért tette volna? És ki, netán a két műveletlen paraszt karcolgatta a csontokat, köveket, égette ki az agyagtáblákat? Pontosan ugyanúgy, ahogyan tíz-tizenkétezer évvel korábban az ősemberek tették? Honnan tudhattak volna erről a hamisítók?

Olyan harc indult meg a francia tudományos körökben, amelynek nyomait a mai napig fellelhetjük például… a francia és idegen nyelvű enciklopédiákban, lexikonokban. A francia nyelvű „kis Larousse” ezt állítja: „GLOZEL – helység Allier megyében, Vichy közelében: Történelem előtti leletek, amelyek hitelességét kétségbe vonják”.

Egy másik közismert francia lexikon, a „kis Robert” GLOZEL címszó alatt meg azt állítja: „1925-ben itt számos történelem előtti tárgyat találtak, amelyeket később hamisítványnak nyilvánítottak”. Eltekintve attól, hogy a tárgyakat – mint írtuk – már bő egy évvel korábban találták meg (a lexikon tehát hamis adatot közöl), a hamisítvánnyá nyilvánításuk sem volt olyan egyértelmű.

Az 1991-ben kiadott „Magyar Larousse” megfelelő hasábján pedig ezt olvashatjuk: „GLOZEL – Ferriére-sur-Sichon-hoz tartozó település, Vichytől DK-re, Franciaországban, Allier megyében. Az 1924-ben itt felfedezett különböző agyagtárgyak nagy vitát váltottak ki az ősrégészek körében, a közvéleményt is erősen foglalkoztatták. Máig megoszlanak a vélemények arról, hogy jellegzetes neolitikus leletről v. galloromán varázslókellékekről van-e szó.”

A galloromán varázslókellékek (?) lehetősége csak a huszadik század második felében merült fel, gondolom azok részéről, akik mindent kitaláltak már kínjukban, csak nehogy el kelljen ismerni: a leletek valódiak, a kőkorszakból származnak, és egy akkori írás meglétét bizonyítják. Mindenesetre, mint láttuk, a huszadik század vége felé már nem tartják oly biztosnak, hogy hamisítványokról lenne szó.

Ma már nehéz elképzelnünk, milyen csata dúlt a francia médiában az 1920-as és 1930-as években Glozel-ügyben. A lapok szinte hetente közölték valamelyik oldal „utolsó, megfellebbezhetetlen és a másik oldal érveit egy csapásra megsemmisítő” közleményeit. Ezeket persze mindig újabbak követték mindkét oldalról. Mi már elszoktunk attól, hogy egy régészeti kérdésben csapjon össze a sajtó és főleg a szakemberek két tábora, de ez akkoriban a jelek szerint nagyon is mindennapos, sőt a közönség által elvárt dolog volt. Egyre szélesebb rétegeket érdekeltek a glozeli leletek, és a szaktekintélyek izgalma is izzásig hevük, a viták nemegyszer átcsúsztak a becsületsértés mezejére. Perek lógtak a levegőben, tudományban és tisztességben megőszült koponyák olyan szavakat vágtak egymás fejéhez’ szóban és írásban, hogy az elképzelhetetlen volt annak előtte. Gyalázások és megalázások történtek nap mint nap.

Nehéz elhinnünk, miféle módszereket vetettek be Fradinék ellen azok, akik mindenáron el akarták hitetni az emberekkel, a közvéleménnyel, hogy a leletek hamisítványok. A korabeli „szkeptikusok” nem válogattak az eszközökben és a „tényeket tisztelők” – mint olykor manapság is – becstelen eszközökhöz nyúltak. Elosztották egymás között a szerepeket, és folyamatosan perelték a parasztgazdát és fiát. Az egyik hónapban X. tudós, a másikban Y. és a harmadikban Z. professzor indított pert Fradinék ellen. Alig ért véget az egyik (felmentésükkel), máris kezdődött a másik. így az ellentábor bármikor is nyilatkozott a leletekről, közölhette, hogy Fradinék „most is éppen bírósági eljárás alatt állnak hamisítás vádjával”… De mindez semmi ahhoz képest, amit később az „anti-glozelisták” tettek. Ugyanis ők, akik hamisítással vádolták a lelet megtalálóit, maguk is… hamisításokat követtek el! Mivel minden elképzelhető módon szerették volna Fradinékat lejáratni a közvélemény előtt, rájöttek, hogy a folyamatos pereskedés – amely akkor már évek óta húzódott – nem lesz elég. Ezért gyakorta felbukkantak Fradinék földjén. Ahol mellesleg akkor már nem a parasztok, hanem a régészek is kutattak, és évről évre találtak újabb gödröket, a föld alól egyre újabb és újabb leleteket ástak ki.

A glozelisták – vagyis akik a leletek valódisága mellett tették le a garast – nemegyszer kénytelenek voltak sajátos őrszolgálatot szervezni a Fradin-földeken. Ennek köszönhető, hogy egy napon rajtakapták Garrod kisasszonyt, a glozeli leletek valódiságát kutató nemzetközi bizottság (!) egyik tagját, amint a vizsgált tárgyak közé egy kívülről magával hozott (és mint kiderült, saját maga által gyártott) agyagtáblácskát próbált csempészni. A tettenérésről fényképfelvétel is készült, és nem árt hozzátenni, ki is volt ez a Garrod kisasszony. Breuil régészprofesszor asszisztensnője…

Az ügyben a fordulatot az jelentette, hogy a nemzetközi régészbizottság meghozta ítéletét: a glozeli leletek valódiak! Nem hamisítványok!

Ez persze nem jelentette azt, hogy a vaskalapos, „hivatalos” régészet feladta volna a küzdelmet. Mit érdekelte a francia régészek egy jelentős csoportját az, hogy a nemzetközi szaktekintélyek mind a glozeli leletek hitelessége mellett tették le a garast? Ekkortól kezdve az emberiség írásbeliségének időbeli határait erősen hátra kellett volna tolni, legalább a Kr. előtti 8-9 ezredik évhez! De erre nem voltak hajlandók – és mint tudjuk, máig nem tették meg sem ők, sem mások.

Az akadémikusok olybá vették a Morlet doktor, a Fradinék és a nemzetközi régészbizottság elleni küzdelmet, mint egy háborút, amelyben a tét a „francia tudomány jó híre és becsülete” – ami, valljuk be, teljesen tudománytalan és hamis beállítása a dolgoknak. Ellensúlyozandó a nemzetközi ítéletet, nagy sebesen létrehoztak hát egy másik bizottságot, amely csak francia, és csak anti-glozelista régészekből állott. Ez aztán – hogy, hogy nem? – arra a végeredményre jutott, hogy a glozeli leletek egytől egyig hamisítványok…

Mondhatni a már ismert menetrend szerint ismét bírósági ügy is lett a dologból, és egy helyszíni szemlén a bírák nyers, kiégetetlen agyagtáblákat is találtak Fradinék földjén. Mondani sem kell, ezt előző éjszaka az anti-glozelisták dobták oda. Azt a látszatot akarták kelteni, hogy Fradinék mind a mai napig égetik és készítik a hamisítványokat. Amikor az akkortájt híres francia napilap, a Le Matin – az anti-glozelisták szócsöve – túl messzire ment és kemény vádakat hangoztatott Fradinék ellen, a parasztgazdák beperelték a lapot. Az újabb bíróság is azt vizsgálta, vajon a leletek hamisak – mint a szerkesztőség állította – vagy igaziak? Nos, igaziak voltak, és ezt egy újabb per útján sikerült Fradinéknak bebizonyítaniok. A lapot elmarasztalta a bíróság.

Tudjuk, hogy az emberek nehezen ismerik be, ha tévedtek. De ma, a huszonegyedik század kezdetén már kissé értetlenül szemléljük a történeteket, pedig hát hasonló hamisításokra és hamis állításokra most is, nálunk is sor kerül időnként – az emberek nem gyorsan változnak. Mégis furcsállható, hogy hetven-nyolcvan évvel korábban egy ilyen eset mennyire kivetkőztette magukból a francia régészeket, szinte az egész tudományágnak nem volt olyan képviselője, aki ne tette volna le a garast valamelyik oldalon és ne került volna szembe az ellentáborral. Másfelől még rémisztőbb, hogy a „hivatalos” régészetet és annak dogmáit pártoló tudósok képesek voltak leleteket hamisítani és a valódiak közé juttatni csak azért, hogy az igaziakat is hamisnak állítva be, azok megsemmisítését, elpusztítását elérjék! Tehát nem a tudományért küzdöttek, hanem saját személyes hiúságuk, „igazuk” tudata vitte őket harcba. És az, hogy egy-egy megcsontosodott dogma mellett álltak ki, amit bizonyítás nélkül is valósnak hirdettek (mint ma sokan az ősrobbanás elméletét, például).

De végül is eddig keveset beszéltünk magukról a leletekről. Nézzük meg így utólag, hogyan néztek ki, mik is voltak valójában?

Összesen körülbelül háromezer (!) tárgyat találtak Glozelben. Egy tekintélyes részük emberi és állati csontokból állott. Ráadásul ezek az emberi csontok egy ismeretlen emberi fajra vagy csoportra utaltak, amely főként növényevő volt. Az állatcsontokból az ősemberek különböző fegyvereket készítettek. Igen gondosan, amúgy a kőkorszakra nem jellemző aprólékossággal munkálták meg az eszközöket, és azokat rajzokkal is díszítették. A legtöbbször rénszarvast és párducot ábrázoltak.

A kőből készült tárgyak nagyobb része balta volt, de ezeket is telerajzolták-vésték. Ebből következik, hogy nem használták őket rendeltetésszerűen, hiszen akkor a rajzok, vésetek lekoptak volna róluk. A rajzok legtöbbször itt is rénszarvast ábrázolnak. Feltehető, hogy ezeknek a kőbaltáknak inkább rituális szerepük volt, holtakkal együtt temették el őket.

A legtöbb vitát a kerámiaedények és cserepek, valamint az égetett figurák és agyagtáblák ébresztették. Ugyanis ezeken találták meg a betűkhöz hasonló jeleket, amelyek közül számos ismétlődött többféle tárgyon is. A jeleket 111 csoportra osztották fel a hozzáértők. A szakemberek számára nem volt kétséges, hogy némelyik jel hasonlít a jóval később keletkezett ibériai, föníciai, latin írásjeleihez, sőt az egyiptomi hieroglifákhoz is. A fél évszázados glozeli harc miatt végül is kevesen foglalkoztak magukkal a leletekkel és főleg az írásjelekkel. De amit ezen kevesek megállapítottak, az nagyon érdekes. Az egyik elmélet szerint azok, akik e jeleket bevésték a tárgyakba, maguk nem is tudtak írni, csak valahonnan láttak ilyen „mintákat”, és azokat utánozták. Bárhol látott jel-csoportokat másolgattak, kissé ügyetlenül. Legyen bármiképpen is, sok-sok ezer évvel a föníciaiak találmánya előtt – amelyet a tudomány máig az írásbeliség kezdetének tart valahol valakik már használtak betűket, és ha így volt, akkor azokat értelmesen csoportosítva, írással is rendelkeztek! Ez akkor is így van, ha az „akadémikus tudomány” ezt a mai napig nem merte felvállalni, beismerni és kinyilatkoztatni.

Nyilván felmerült a kérdés az olvasókban, hogy manapság már vannak modern kormegállapító műszerek. Ha azoknak vetnék alá a Glozelban talált kerámiákat, agyagtáblákat és a többi eszközt, kiderülne, mikor készültek. Huszadik századi hamisítványok, vagy sok ezer éves leletek? Nos, ilyen vizsgálatok történtek az 1960-as években. Kétféle vizsgálatot is végeztek. A termolumineszcenciás módszerrel olyan tárgyak kora állapítható meg, amelyeket valaha magas hőfokon kiégettek. (A glozeli agyagtáblákat 450 °C-on égették ki). A másik a C-14-es, radiokarbon izotópos vizsgálat, amely ugyan jókora hibahatárral, de azért biztonságosan tudja megállapítani a szerves részeket is magukban foglaló tárgyak, például csontok korát.

Nos, kiderült: a kerámia és égetett tárgyak kora legkevesebb 2500 év. A glozeli „rajzos” csontok kora viszont… 21 ezer év!

Ami azt jelenti, hogy bő harminc évvel a nagy vita után a hamisítás vádja teljességgel megdőlt. Nem volt igaza Capitant-nak, Breuilnek és a többieknek, akik a „tudomány érdekeit” védték – ezek csak vélt érdekek voltak, és harcuk többet ártott a tudománynak, mint használt. Az persze még további magyarázatra vár, hogyan találhattak egyazon helyen 2500 és 21 ezer éves leleteket? Bár ilyesmi már más régészeti lelőhelyeken is előfordult. Ha egy vidéken jellegzetes pont volt a későbbi szántóföld, volt ott egy barlang például, akkor az ősemberek sok ezer éven keresztül visszajártak és odahordták rituális tárgyaikat, eszközeiket.

Viszont jellemző – mint az a lexikonokból is látható –, hogy egyes francia tudományos körök máig nem adták fel. A „szkeptikusok” és a „tényeket tisztelők” nem veszik figyelembe a tényeket, és még most is azt sugallják, hogy Glozelben valami nagy-nagy tudományos csalás történt. Holott csak olyan eseményre derült fény, ami egy kicsit megrengette a „hivatalos”, értsd: dogmatikus tudomány alapjait. Az efféle jelenségek különben a huszadik században sokszor előfordultak még, és azok is bevonultak a korszak még feltáratlan titkai közé.